Ki ismer engem?

PALOTAI BORIS

KI ISMER ENGEM?

Novellák

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Nádler Rita

978-963-376-168-7

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Palotai Boris jogutódja

KI ISMER ENGEM?

CSALÁDI KÖR

Higgadtan megbeszélték, nem válnak el. Tudomásul veszik, a szerelem kihűlt. Ivánnak van valakije, hét év alatt több valakije volt, Hanna belefáradt a lázadozásba, a gyes egyre terhesebbé vált, élete beszűkült, eseménytelenül morzsolódtak a napjai, hónapokká dagadtak, évekké. Mónikát iskolába vitte, mindig elkéstek, mentegetőző mosollyal tűrte a tanítónő szemrehányó pillantását. Meg kellett várni a bejárónőt, a kicsiket nem bízhatta Ivánra, hajnaltájt vetődött haza, ő már régen túljutott az izgalom torokszorító gyötrelmein. Boldog a három gyerekkel, állapította meg, pontosan annyira boldog, hogy nem érzi a boldogtalanságot. Éjszakánként Ádám köhögésére ébred, ha rátör az asztmaroham, fuldoklik, levegőért tátog, Máté felsír, rémült bömbölésbe kezd. Ki kéne ráncigálni a szomszéd szobából Ivánt, de amíg az magához tér bódult álmából…

Azok az egyforma reggelek! Ugyanazok az utcák, ugyanazok az arcok, ugyanaz a sztereotip, színtelen szöveg, jó reggelt, Bakos néni, sietünk az óvodába, köszönj, Máté! Nem járok sehová, kire hagyjam a gyerekeket? Majd felhívlak.

Azonos vajon azzal a Joó Hannával, aki hátizsákkal becsavarogta a világot, s még azzal is szót értett, akinek a nyelvét nem értette. Alighogy megkapta mérnöki diplomáját, Joó Hannáról Legjobb Hannára változtatták a nevét. Talán mert bánni tudott az emberekkel. A Partizán brigád mezei csokorral lepte meg, a főmérnök egy csésze teára hívta, a vita forróbb volt a teánál. Egy kubikos lány neki mutatta meg a verseit, döbbenten olvasta a helyesírási hibáktól hemzsegő sorokat. Árkot ásva, nyakig gödörben a létezés titkait fürkészni! Pezsgett az élete, be sem fért huszonnégy órába. Két tárgyalás közt rohantak Ivánnal az anyakönyvvezetőhöz, négy szendvics, két alma volt a menyegzői lakoma, a taxiban kapták be. Este telefonált az anyjának – férjhez mentem, mama. Sörtehajú, fekete krampusz a férjem. Ha megcsókolom, lábujjhegyre kell állnom. Sokat állok lábujjhegyen.

– Szabad tudnom, ki a vőm? – Anya akkor még nem döntött, örüljön-e vagy bosszankodjon.

– Palló Iván, szociológus. Már kétszer vált el, de tőlem nem szabadul.

– Sose beszéltél róla.

– Csúnya férfi, de csúnyában soha még ilyen vonzót! Mihelyt belép valahová, minden megváltozik. Más lesz a világ, az élet tempója, az emberek közérzete. – Lázasan sorolta Iván erényeit, olyan képet alkotott róla, amilyet önnön lelkesedése váltott ki, a saját intelligencia- és becsületességkánonja szerinti képet a kiváló emberről, a maga alkotta eszményt. – Nem is értem, mért pont én kellek neki? Annyi remek nő dongja körül. Három gyereket szülök, egy már útban van. Holnap elmegyünk hozzád. Ne csinálj parádés vacsorát, csak semmi fakszni.

A látogatás utáni napon megkérdezte az anyját. – Na, hogy tetszik?

– Fontos, hogy neked tessék.

– Mi kifogásod van ellene?

– Semmi. – Kis töprengés után megismételte: – Voltaképpen semmi.

Öt évig tartott a szerelem, épp öt évvel tovább a kelleténél. Úgy gondolt vissza szerelmükre, mintha egy lejárt útlevelet lapozgatna. Az ablakkilincsre akasztott nagyítótükörben nézegette magát. Ez maradt belőle? Nyúzott, fakó, kiürült arc, haját a feje búbjára csapva, sapkája alá gyűrködve szaladt le kenyérért. S miért hordja ezt a kinyúlt, szöszös pulóvert? Mi lett a durcás melleiből? Álmosan bújnak meg a kombiné alatt. Össze kellene kaparnia magát. Joó Hanna eltűnt, Palló anyuka lett belőle. Vállat vont. A sorsomat élem, nem az életemet. Megpróbálta újra teremteni önmagát, sohasem sikerült. A gyes elzárja a világtól, befalazza. A felfedezés örömével figyeli Mónika nyiladozó értelmét, Máté bumfordi báját, de követelőző kíváncsiságuk kifárasztja. Ádámot nem meri bölcsődébe adni, anyaközeiben kell tartani, hogy fékezze szorongását. A szorongás már úgy hozzátartozik, akár a keze. Meghatározhatatlan fájdalom járja át. Meddig bírom ezt a csak anyukaállapotot? Heves, szinte ingerült vágy fogja el a munkája után, csonkán maradt tervei az agyát döfködik. Sarokba sepri a mosásra váró gyerekholmikat. – Ma nincs fürdés. – Pauszpapírt vesz elő, körzőt.

– Anyu, még nem vacsoráztunk.

– Van a konyhában kifli, vaj, lekvár. – Nyűgös csend.

Hol talál rajzszeget? Elzárta valahová, Ádám mindent a szájába vesz, gumibabát, cipőkanalat, gombot. Izgatott turkálás a fiókokban.

– Anyu, nem tudom kettévágni a kiflit.

– Harapd!

Gombostűvel tűzi az asztalra a pauszpapírt.

– Add be azt a tíz csepp micsodát Ádámnak – szólal meg Mónika.

Vér tolul a fejébe. Percnyi nyugta sincs. Meg kell veszni! Felpattan, a hajába markol. Szent Isten! Megfeledkezett Ádámról! Gonosz, felelőtlen dög vagyok, egy átok! – Nyisd ki, bogaram, a szájad. Nyeld le szépen.

Kezdődik minden elölről. Megint lement egy nap. Mennyi van még hátra? Mikor jut el a rajzasztaláig? Más hogyan csinálja? Az anyaság teljes embert követel, a nap kétszer huszonnégy óráját.

Persze, a gyes áldás. De az áldás is teher egy idő múlva. Ha Iván nem olyan volna, amilyen… Már régen semmi közük egymáshoz. A gyerekekhez ragaszkodik, a maga módján szereti is őket, a maga sajátságos, kiszámíthatatlan módján. Fényképeiket a tárcájában hordja, de ha megkérdezné, milyen színű Máté szeme… Sohasem mesél nekik, olvasott-e valaha meséket? Vagy már gyerekkorában ilyen elviselhetetlenül célratörő volt? Az empiriokriticizmussal altatta el az anyja? Mónikát néha képtárba viszi, múzeumba. Ebben a korban kell fejleszteni az esztétikai érzékét. Mónika ténfereg, csúszkál a fényes parketten, gömbbé fújja a rágógumit a szájában. – Mondd el, mit láttál – biztatja Iván.

– Cipzáras zsebet a Jutka néni térdén.

– Hol vetted ezt a kislányt? Árleszállításon sózták rád? – s már Ádámot veszi az ölébe. – Pisiszagú. Mért nem szoktatod már bilire?

– Ádámnak megint asztmarohama volt – mondja elvékonyodott hangon.

– Felvisszük a szabadság-hegyi kórházba.

Ez a többes szám csak rá vonatkozik. Iván sohasem ér rá. Elrohan az Intézetbe, s hogy onnan hová? A disszertációján már két éve szöszmötöl, sohasem fogja befejezni. Szabadidejét szétcibálja a szerelem, egyik nőtől a másikhoz sodródik, alattomos örvények kapják el. Hanna grimaszt vág. Miért ez a finom fogalmazás? Döglik a nőkért. Gátlástalan, önző, nincs tekintettel az érzékenységére, kifecsegi hódításait, úgy számol be róluk, mintha az előadásáról referálna, amelynek sikerében a feleségnek is osztoznia kell. Eleinte kiborult, dagadtra sírta a képét, fenyegetőzött, majd fontolóra vette, hogy a válás ugyanannyi adminisztrációval jár, mint egy temetés. Lakás után futkosni, felértékelni a könyvtárat, a komódot, a szőnyegeket, megfelezni tárgyakat és gyerekeket. Inkább tűr, és játssza tovább Palló anyukát, fékezve háborgó indulatait.

– Itthon kotlasz, mint egy tyúkanyó. Nyitott házasságban elrendeződnének a dolgok. Gondod lenne rá, hogy munkába állj. A szerelem a legnagyobb hajtóerő. Produkálni akar, eredményt felmutatni.

– Allergiás vagyok a morálodtól. Tudomásul vettem az eszpresszós lányt, Fonónét, a tanítványodat, aki a paplanod alatt vizsgázott, a szúnyoglábú Jutkát, de hogy én?! Ha beleszeretnék valakibe, kiradíroználak az életemből! Már most is csak múlt időben létezel. Volt egyszer egy Palló Iván, gyermekeim atyja.

– Menj vissza a munkahelyedre. S keríts egy nénit a gyerekekhez.

– S egy szeretőt az ágyamba. Jutka már kétszer telefonált. Ne várasd szegénykét. – Kituszkolta az ajtón, összeszedte a szanaszét heverő játékokat. Ez az örökös rakosgatás! Gondolatai szétmállnak, mint ázott selyempapír. Hová tette a szemüvegét? A játékok közt turkál, fiókokat húzgál ki, már azt se tudja, mit keres.

– Mónika, zuhanyozz le!

– Már zuhanyoztam.

– Csupa kosz a térded! – Nincs türelme összeszidni, megbocsátani. Húzza az ágy. A két kicsit még le kell sikálnia. Mesélni nekik. Rég kifogyott a mesékből.

– Mama fáradt. Te mesélj, Mónika. Már nagy kislány vagy.

– A cicás hálóinget akarom felvenni!

A varrókosárból kotorja ki, leszakadt az ujja, meg kéne varrni. Majd holnap. Holnap orvoshoz viszi Ádámot. Mi fér még a holnapba? Mióta készül a pedikűröshöz! Be van nőve a körme, kitaposott, ócska cipőben jár. A balatoni beutalást is el kéne intézni. Hetek óta készül Ágneshez. Évfolyamtársa volt, nemrég jött haza Kuvaitból. Egy erőmű-építkezésen dolgozott. Kifaggatná, milyen az élet Kuvaitban. De hisz azt sem tudja, hogy élnek a szomszéd utcában. Levágták a világ köldökzsinórjáról. A szemüvege hol lehet? Folyton keres valamit. A személyi igazolványát is elhagyta. Órákig ácsorgott, amíg kiváltotta az újat. Hónapok múlva találta meg a kabátbélésében. Lyukas volt a zsebe, lecsúszott.’

– Mesélj, anyu!

– Ma Mónika mesél.

Mónika arcán végsőkig megfeszített figyelem. Fogai ajkába mélyednek.

– Hová megy apa minden este?

– Biztosan dolga van.

– Milyen dolga?

– Tőle kérdezd meg.

– Éjjel mindenki alszik. – Mónika fejére húzza a paplant. – Nem szeretem apát.

– Nem szereted? Miért?

– Csak.

– Mi az, hogy csak?

– Hagyjál!

Mónika érzékeny, könnyen sebezhető. Talán megsejtett valamit. Étvágytalanul piszkál az ételben, otthon felejti a tízóraiját, a tornacipőjét. Mostanában azon kapja rajta, hogy bámul maga elé, s ha szólnak hozzá, összerezzen.

– Aludj, szívecském. – Hanna eloltja a villanyt.

A redőny leszakadt, kiugrott a keretből, csálén lóg. Az utcai lámpák alattomos fénnyel szórják be a szobát. Ilyen alattomos fény szűrődik az életébe is. Belül is lóg egy redőny, nem bírja lehúzni. Képtelen elaludni, olyan fáradt. Ez a Palló anyuka életforma nem neki való. Az orvos biztatja ugyan, hogy Ádám kinövi az asztmáját, dundi, szőke gyerekek hajlamosak rá, idővel rendbe jönnek. De mikor? Mikor?! Beszél a kórház igazgatójával, kér, könyörög, követeli, tartsák ott a gyereket, vagy utalják be a kékesi szanatóriumba. Az idegei tönkremennek az örökös aggódásban. A közösség feloldaná a feszültségét. Mónikát, Mátét napközibe adja, jelentkezik az Intézetben, munkába áll. Részfeladatokkal bíznák meg, rögtön észrevennék: a keze elnehezült, a logikája léket kapott. Hol van már az a Legjobb Hanna? Szegény Hanna lett, a kollégáit nem hatja meg agresszióba csapó gyámoltalansága. Barátai elmaradoztak. Megelégelték kurta, elutasító válaszait, ingerült hanghordozását. Ha elmondaná nekik… Semmit sem mond el. Még sajnálják is?! Mónika nehezen viselné el a napközit, szavát is alig lehet venni. Türelmesen kell kihámozni, mi bántja. A tanítónőnek negyven gyerekre kell felügyelnie, nem kívánhatja, hogy faggassa, vallassa Mónikát.

A napközi nem megoldás. Anyát megkérhetné… de anya hullafáradt, ha néhány órát tölt az unokáival. Elhalmozza őket ajándékokkal, játszik velük, igyekszik áldozatkész nagymama lenni, de egy idő múlva belerokkan az igyekezetbe. Lopva tapogatja a pulzusát, az óramutatóra sandít, derekát dörzsölgetve tápászkodik fel a karosszékből. „Jövő héten felugrom hozzátok, mit hozzak?"

Az előszobában suttogóra fogja a hangját. – Nem tetszel nekem. Lóg a ruha rajtad. S mért nem hordsz melltartót? Én a kórházban a hálóingem alatt is melltartót hordtam.

– Hívok taxit.

– Fiam… Iván soha sincs itthon? S te ezt tűröd?

– Megnézte Horváth a vérnyomásod?

– Arra felelj… hisz látszik rajtad…

Hanna gyorsan a szavába vág. – Itt a taxi, vigyázz magadra.

– Máté, szólj be Erzsikének, Mónika jöjjön vacsorázni.

Máté azzal jön vissza, hogy Mónika nincs ott.

– Hogyhogy nincs ott? – Hanna átszalad a szomszédba.

– Nem is láttuk Mónikát – mondja Aporné.

– Azzal kéredzkedett el hazulról, hogy átmegy Erzsikéhez.

– Itt nem volt.

Hanna megkapaszkodott az asztal sarkában. – Hol keressem?

– A gyerekek néha elcsavarognak. Mire besötétedik, visszajön.

– Leszaladok az utcára. – Papucsa csattog az aszfalton. Megszólítja a járókelőket. – Nem láttak egy barna copfos kislányt?

– Hol kellett volna látnunk?

– Szép kis anya, elveszti a kölykét!

Hazatámolygott, verejtékpatak csurgott a lapockáján. Telefonált a mentőknek. Amíg a válaszra várt, rémképek cikáztak át az agyán. Autó alól húzták ki Mónikát, összeroncsolt testtel. Egy férfi a Gellért-hegyre cipelte. „Ne csinálj cirkuszt! A nagymamához megyünk", és befogta a száját. Sziklaoduban fekszik Mónika szétfeszített combokkal.

A mentők jelentették, nem szállítottak be egy kislányt, forduljon a rendőrséghez.

– Vigyél magaddal fényképet – mondta Aporné, s nedves törülközővel lemosta az arcát, cipőt adott rá.

– Csak régi képeim vannak, akkor még nem viselt copfot. Az új fényképét a férjem hordja a tárcájában.

– Hol a férjed?

– Nem tudom.

– Nem tudod? – hökkent csodálkozás. – Jó lesz a régi fénykép is. Géza elkísér, megvár. Ilyen állapotban… Behívom Gézát. Igyál egy kis konyakot.

Hanna kiborította a fiókokat. Hová dugta a fényképeket? A varrókosárból kotort ki egy összerepedezett amatőr képet. Épp a nyakánál van a repedés. Mintha spárga feszülne rajta. Elsápadt. Mozgott a szája, torkába ragadt hanggal nyögte: – Megfojtották!

– Anyu, hozd haza a malacperselyt, Mónika elvitte! – kiáltott Máté.

Apor karon fogta. – Semmi pánik. Gyerünk! – A feleségéhez fordult: – Maradj itt a gyerekeknél, és kapcsold be a rádiót. Most közvetítik az olasz–német meccset.

A rendőrségen Hanna nem tudta megmondani, milyen ruhát viselt Mónika. Piros harisnyanadrág. Az tegnap volt rajta. A fehéret vette volna fel? A napok összegabalyodtak. Hétfőn a pettyes ruhát adta rá, ma szerda. Iskolaköpenyben hozta haza, otthon levetette. Mi volt alatta? Virágos kartonblúz? – „Átmegyek Erzsikéhez játszani. – „Megírtad a leckédet? – A virágos blúzban nem engedte volna el, tele volt gyümölcsfoltokkal.

– Szív alakú arc… sötétbarna szemek… állán egy kis gödröcske – mondta tompán.

– Könnyen barátkozik?

– Szeszélyes. Hol belecsimpaszkodik valakibe… – elakadt. Jutkára gondolt. Karcos hangon folytatta: – Hol meg elbújik, ha meglátja. – Mért tartozik ez a rendőrségre? – Felüvöltött: – Keressék meg!

– Nyugalom. Tessék hazamenni. Talán már otthon várja a kislány. Ha mégsem… itt a telefonszámunk. Rádión is kerestetjük. Az esti hírek már bemondják.

Aporné előtt csikkekkel teli hamutartó. – Megágyaztam, feküdj le. Majd figyelem a telefont.

Hanna a hintaszékbe vetette magát, sarkát a parkettre koccintva, lendületet adott a széknek, az egész úgy hatott, mintha a szék kétségbeesésében dobbantana. – Hagyj… egyedül akarok… csukd be az ajtót.

– Főzök kávét. Dideregsz.

Nyersen tört ki belőle. – Hagyj!

Meddig ült a sötét szobában? A kinti sötétség összefolyt a bentivel. Nincs… nincs… nincs… – ismételte. A szavak értelmüket vesztve fonnyadtak el. Fel-alá járkált a szobában, az asztalon matatott, kezébe akadt Mónika furulyája. Belefújt. Megbolondultam? Meggyújtotta a villanyt. Ádám egy kendő csücskét szájába gyömöszölve aludt, Máté a hasán feküdt, szétvetett karokkal. Mónika ágya üres. Tenyerébe mar. Mindjárt fel fog ébredni. Nem lehet igaz! Üvöltést hallott, pedig egy hang sem hagyta el a torkát.

Kinyitotta az előszobaajtót, a lift surrogását figyelte. A lépcsőházban pókhálós homály. Megint kilopták a villanykörtét. Ez jár az eszemben, amikor a kislányom… A szobába rohant, felkapta a telefonkagylót… Mért búg ez a nyomorult? De hisz elfelejtett tárcsázni. Hová tette a cédulát, amire a rendőrség számát írta? Egy papír zsebkendőre jegyezte föl, abba fújta az orrát. Eldobta? Derékig hajol ki az ablakon, a párkány a gyomrába vág. Öregasszony sétál a kutyájával. Nehezére esik a séta, csoszog, megpihen. A kutyának szüksége van mozgásra. Eleget sétál ő a gyerekekkel? Holnaptól kezdve… a holnap messze van. Retteg a holnaptól. Ha nem kerül elő Mónika… Keserű nyál önti el a torkát, öklendezve fut a fürdőszobába, már nem éri el a mosdókagylót. Kimerülten törli fel a keramitkockákat. Elnyúlik a nedves kövön. Lucskos ruhája hozzátapad. Ki kéne nyitni a rádiót, talán most mondják be: „Pelle Mónika tízéves kislány… Ki tud róla?"

Hogy tűnhet el egy kislány? Mért szökött ki a kapun? Az apját kereste?

Vak düh rázza meg. Hazug kölyök. Ha előkerül, úgy elveri! Soha egy ujjal nem nyúlt hozzá, de most vörösre pofozza.

Szerencsétlen őrült! Nem… Engem kéne vörösre pofozni. Azt sem tudom, milyen ruha volt rajta! A szennyesládába túr, arcát a ruhákba temeti. Elnyújtott hang motoz a falak között: – Anyuuuu… – a függöny mögül sikolt: „Anyuuu…" – majd segélykérőn, levegő után kapkodva: – Anyuuu… – Nem a fülével hallja, hanem bent valahol a melle táján. Csend van, fülledt csend. Fásultan vonszolja magát egyik széktől a másikig. Hol találja meg Ivánt? S ha megtalálja is; mit tud segíteni? Vár. Cammogó percek. Háromszázhúsz percet gyűrt le. Félrebillent fejjel kuporodik az ágy szélére. Át kellene húzni a párnát. De az még őrzi Mónika szagát. Nincs is szaga. Szájába dob egy nyugtatót, kiköpi. Az ajkába harap. A fizikai fájdalom elnyomja vacogó félelmét, mely lábujjától a fejbőréig kúszik. Százig számol. Ezerig. Majd visszafelé. Ugyanaz az elviselhetetlen némaság.

Csengetnek. Nem hallucinál? Az agyában berreg a csengő. Az ajtóig vánszorog, félrerántja a reteszt.

Pólóinges férfi áll az ajtóban, ölében Mónika.

Artikulálatlan hangok törnek ki belőle, torlódó mássalhangzók, elcsúszott e-ek, rikoltó ó-k.

– Semmi baja a kislányának, alszik, ki van merülve. – Óvatosan lefejti Mónika karját a nyakáról, Hanna magához rántja, kitátja a száját, mintha le akarná nyelni.

– Ne költse fel. Dugja ágyba,