Igézet

ILLÉS ENDRE

IGÉZET

Illés Endre képeskönyve

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-374-442-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Illés Endre jogutódja

ELÖLJÁRÓBAN

szólaljon meg egy francia emlék.

Chantillyben járva, a Condé Múzeumban megcsodáltam azt a miniatúrákkal díszített kéziratot, a középkori kódexfestészet remekét, melyet a művészettörténészek Très Riches Heures-nek neveznek.

Nyomban le is fordítom a címét: gazdag órák. Vagy még hívebben: nagyon szép órák. S ha azokat a tájakat idézem fel, melyeket megismertem, idehaza s odakint – élményeimre szűkítve: szép pillanatokat is írhatok.

Nem ismerek szebb képeskönyvet a kódex negyvenöt miniatúrájánál, különösen az egyes hónapokat megelevenítő tíz tájkép megindító és elbűvölő. A Február öszvérét hajtó parasztja, a Május és Június gereblyéző női, a Július pásztorai, a Szeptember szüretelői – mind a tíz „naptárkép" ember és táj legszorosabb kötése. Háttérben csupa fényes csoda, várak, tornyok, paloták, székesegyházak, mesés hegyek és álomba ívelő hidak. És elöl csupa hétköznap, csupa görnyedő, munkálkodó, nevetgélő, szerelemmel évődő, gondtalan és gondokkal terhelt, névtelen ember – és az ő csodájuk nagyobb a háttér várainál és dómjainál. Csodálni való közvetlenséggel, elbűvölő szabadsággal élnek, szántanak, szüretelnek, vadásznak, gyalogolnak, térdelnek, lovagolnak, szerelemre készülnek – ők a főfigurák. Ők világítják be a tájat élettel, mozgással, gondolattal.

Csodálatos a körülöttük lélegző táj. De ők, a tájban hajladozó figurák, fontosabbak. Érdekesebbek és fontosabbak. A naptárképeket festő három Limbourg testvér, Pol, Hermann és Jehannequin szentségtörő bátorsággal a messzi háttérbe tolja a kőbe és márványba építkező, hivatalos történelmet, a leghíresebb dómokat, palotákat, várakat, kápolnákat – őket a zöld fű, a sárga boglya, a szántásra szálló fekete varjak s az ember és megint csak az ember érdekli.

Ahányszor idehaza megragadott egy-egy szívenütő pillanat, vagy idegenben jártam, a Limbourg testvérek kíváncsiságával figyeltem múltat s jelent, lesújtóan szép székesegyházakat és múzeumokat, kitáruló völgyeket s lezuhogó vízeséseket, igézeteket és aszimmetriákat, mindig s mindenütt az embereket s megint csak az embereket kerestem az előtérben. Legszomjasabban a hétköznapok pillanatait, első személyben s harmadik személyben megszólaltatva több műfajt is.

A TÖLGYERDŐRE ÉPÜLT VÁROS

AZ ERETNEK

Tízéves koromig úgy éltem, mint akit egy kémcsőbe forrasztottak – magamban voltam, nem ismertem más gyereket. A teremtés hatodik napja lehetett ilyen, amikor először vettek lélegzetet erdők és madarak, amikor fény és sötétség volt már, s éltek a rémek, sejtelmek, veszedelmek, csak ember nem mutatkozott még semerre. Igazi, élő ember ezen a tájon csak egy másik kisgyerek lehetett volna. Éppen ez a társ hiányzott. Testvértelen fiú voltam, és falun éltünk. Abban az alig megtalálható, kis felvidéki faluban, melynek különös neve a hét egyik napját rebbenti fel, s ahol Zápolya János építtetett egy szépségében és magányosságában külön elő kápolnát – Csütörtökhelyen.

Szerettek és féltettek. Az üvegcsőbe velem forrasztották egy nagy lakás egymásba nyíló szobáit, az óriás gyümölcsöskertet, melyen alázatos patak surrant át, a szénapadlás forró gőzeit és aromáit. Mindezekre olyan élőn emlékeznek nyálkahártyáim, mint a közeli erdőkre, hosszú kocsizások átpirosító lélegzetvételeire.

Még nem ismertem a betűket, amikor elhagyatott tájamon megjelent az első mitológiai lény, nehézkesen imbolygott felém tányértalpán, brummogva szólongatott, lépes mézzel kínált – igen –, ő volt. Gyertyaszentelő Boldogasszony vasárnapjának időjós hőse, vagy ahogyan egy magyar író nevezte: Mackó úr. Azt hittem, a szomszédból jön, innen az erdőből, egy málnabokor alól. Én a nagy karosszékben kuporogtam, anyám hangosan olvasta a könyvet, „érted?" – kérdezte időnként; bizonyára igen zavaros feleleteket adhattam, mert anyám fáradhatatlanul elölről kezdte a fejezetet. Pedig hogyne értettem volna azt az áfonyaízű és málnaszagú erdőt, mely karnyújtásnyi közelben élt mellettünk, melybe annyiszor belekocsiztunk, s melynek varázslatát máig sem tudtam kiszellőztetni magamból.

Ez az erdő és varázslat a Tátra volt. Éltem később kivilágított esti szállóiban, láttam a tavait, Füredjeit és Széplakjait, jártam turistaútjain, hallgattam vízeséseit – mindenestül felhajtottam azt az ízt, amit téli és nyári vendégei, a síelők, a napozók, a teniszezők, a gyopárvásárlók oly olcsón megkaphattak. De az én Tátrám mindörökre más táj.

A magányos kisfiú szüleinek az orvosok azt tanácsolták, vigyék a vézna gyereket minél többet a szabadba – így hát sokszor egymaga ült a könnyű futású kocsiban, és a kocsis kivitte őt abba a mélyzöld párába, abba a tűlevelű ropogásba, mellyel a tátrai fenyőerdők kibélelik magukat. Felkérezkedett a bakra, elkábult a lópaták egyenletes dobogásától, enyhe, halántéktáji részegséggel szállt le egy irtás felé vezető mellékúton. A kocsis szalonnázott, és a kisfiú szívdobogva hajtotta szét a sűrű bokrokat, halkan szólongatta olvasmányainak hősét, távoli neszekre ijedten dobbant a kíváncsisága. De nem történt semmilyen csoda, a kisfiú mind messzebbre merészkedett, néha már alig tudta megtalálni a visszafelé vezető utat – és a kalandos társ, a tányértalpú, kedves koma mégsem jelentkezett. Csak az erdő volt körülötte, a szétverhetetlen magány, foga közt a kettéharapott tűlevelek íze – a kisfiú azt a keserűséget érezte, amikor valaki méltatlant szeretünk.

Álltam azután másféle csendben és magányban is; a Zápolya-kápolna finom szövésű homályában, mely olyan sűrű és szürke volt, akár egy selyemből hasított női útifátyol. Ebbe a csendbe a nyújtózkodó, keskeny ablakfelületek harsány lángokkal törtek be, kékkel, pirossal, sárgával, zölddel; a hosszú, karcsú, ferde fénycsíkok mint kivont kardpengék akadtak össze. Keresztelőmedence, párkány, oltár, fal, orgona kétfajta anyagtalanságból szövődött itt: színből és szárnyból, s mind a kettő suhogva emelt a magasba. Emlékszem, ha be-belopóztam a kápolnába, és megálltam a néhány sornyi faragott fapad előtt, mindig szédülni kezdtem. Szédülni a roppant magasságtól, melyet magam fölött éreztem, a fényektől, a tófenéki csendtől, amely körülvett, s attól a valóságtól és valószerűtlenségtől, hogy a földbe süllyedten, alattam, még egy kápolna van.

Ez a csütörtökhelyi Zápolya-kápolna egy építészeti ötvösművészet remeklése. Olyan társtalan csoda, mint a párizsi Sainte-Chapelle. De itt, a csütörtökhelyi dombon, ez az ötvösremeklés még szorongatóbb: nem védik házak, embertömegek, olyan ősi kultúra, mint Párizs rengetege. Itt áll magányosan, az ég felé ágaskodva, erdők, hegyek szabad leheletében, országutak, hadak, csaták találkozóján, szépsége fenségében olyan védtelenül, mint egy Andersen-meséből idetévedt hercegkisasszony.

Néhány lépésnyire tőle a zömök, nagy, négyszögletes minorita kolostor inkább rabtartó volt. Ha ijeszteni akartam magam, belopóztam a kolostor föld alatti folyosóira, felsurrantam a második emeletre, ahol már üresen álltak a rendházi cellák, s a kongó lépcsőfordulókban, baglyok tanyáztak – hatévesen, nyolcévesen nem sejthettem, hogy magasba lángoló, elkeseredett vallási harcok kihűlt lávatengerén járok.

Ebben a hallgatag, józanul zömök minorita kolostorban, mely Zápolya János karcsú kápolnája mellé épült, a felvidéki ellenreformáció vezérkara tanácskozott. Innen irányították a harcot az erős evangélikus város, a bástyák mögé húzódó Luther-követők, a kereskedő és iparos Lőcse ellen. A szomszéd ellen. A daróci domb választotta el a két tábort, amely különben akár farkasszemet is nézhetett volna – s a selyem Mária-zászlók végül is megindultak a bástyák megvívására, a katolikus főurak és a falusi szegények szövetsége a gazdag német polgári otthonok hitének legyőzésére.

Volt ebben a harcban győztes? Győzők és legyőzöttek végül mind elfértek a megvívott bástyákon belül. A lőcsei templomok megszokták, hogy falaikat két vallás erősítse, kincseiket kétfelől is gyűjtsék. Csak a csütörtökhelyi minorita kolostor ürült ki lassan, ott maradt öregen és mogorván, a dombon, a csúcsíves, karcsú kápolna mellett, melyen nem fogott az idő.

A félelmetes szomszédot, Lőcsét, én egy dombról láttam először. Akár az ellenségei. De én nem a megvívására indultam, engem fogolynak vittek ebbe a városba. Az iskola foglyának. Tízévi magány és szabadság után egy idegen rend, mérték, fegyelem szolgájának. Kocsink megállt egy dombon, s a szeptemberi fényben a bakról szorongva, figyelmesen az ellenség arcába nézhettem.

Templomtornyok szúrtak a párás magasba, tisztán látszott a régi várfal. Csupa kő volt ez a város, csupa ház, csupa cseréptető, templom, erődítés, bástya – csak Sienában láttam jóval később ennyi követ. Nem is más ez a város: a felvidék Sienája.

Eretnek város. Csak az eretnek tudja így megtagadni régi hitét, az új gúnya alá rejtett, régi, áruló bordázatot. Ez a kőváros hétszáz évvel ezelőtt tölgyerdő volt. Egy sűrű erdőt kellett itt kiirtani, hogy az alacsony dombon város épülhessen. De a pincékben megmaradtak a gyökerek és a tuskók – aki járt lőcsei pincékben, tudja, hogy ma is megbotolhat a régi, halott, a kiirtott erdő szívós csontjaiban.

A legenda szerint a város neve a rettegést őrzi: Leut schaut! – így kiáltoztak volna egymásnak a városalapító szászok, akik a tatárdúlás után új sánccal és új várossal próbálkoztak, de közben aggódva lestek, nem térnek-e vissza a tatárok. Nem tértek vissza – és a városalapítók meg a fiaik meg az unokáik száz és száz évig építhették városukat.

A várost, melyet tűz pusztított, ellenség lövetett, isteni kegyelem lerombolt, hogy lakói újra és újra kezdhessék építését, egyre tömörebb, szebb, keményebb formákat találva. Gyönyörű város. Nem is emberek építették. Az időben épült, a sejtjei osztódtak és újultak meg. Nem nemzedékek dolgoztak rajta, korok és századok olvadtak itt össze. A látogató megáll egy-egy híresebb épület, például a reneszánsz Thurzó-ház előtt, s ahogyan vizsgálja, tapogatja: a reneszánsz palotából kiolvad a rejtett középkori mag: egy kapuboltozat, egy ablakív formája – ez a reneszánsz remeklés valamikor csúcsíves remeklés volt.

S mindenütt ez a titok és kereszteződés fogad. Krónikák őrzik az emlékeit: milyen tökéletes középkori város volt Lőcse. Azután leégett, kétszer, háromszor, nagyon sokszor, csak egy-egy fal, félig beomlott boltozat, egy kapu üres kőkerete maradt, s akik éppen lakták, újraépítették a várost, a megmaradt kapuhoz és boltozathoz építettek új házat, a maguk új hitével és új mértékével – nem romboltak semmit, itt inkább építettek.

S innen nem lehetett megszökni, itt maradni kellett: a város legfőbb törvénye volt, hogy közös veszély idején senki nem hagyhatta el a falakat. Ez volt a polgári eskü tartalma. S aki baj és dúlás idején mégsem tartózkodott odahaza, aki alkalmasabbnak látta, hogy idegenben várja meg a harc végét, az már nem is térhetett vissza: vagyonát lefoglalták, elkobozták. Igazi városépítők törvénye ez. Nem is emberek törvénye, egy város nemességének jegye.

Nagy templomát, a Szent Jakab-székesegyházat, a tizenharmadik század végén kezdték alapozni, s a tizennegyedik század végén fejezték be. Száz évig építették, sejtenként építették – s ahogy ez a száz év elmúlt, csak ekkor kezdték igazán gazdagítani és továbbépíteni. A Thurzók temetkeztek itt, Hunyadi Mátyásra emlékezik a templom, a bélpoklosok kaptak külön kápolnát, a szentély új freskókat, Csáky Miklós gróf állít oltárt, Cramer Miklós lőcsei patrícius gyönyörű szószéket, megint valaki más keresztelőkutat, a tanács imaszékeket – hány oltára van? Tizenhat; úgy emlékszem. Az emberek talán nem tisztelték egymást. De amit építettek, azt tisztelték. Ez a gazdag, csodálatos templom százötven évig volt a lutheránusok kezén, s ahogyan e másfél század alatt a lutheránusok nem nyúltak semmihez, a győzelmesen visszatérő katolikusok is ismerték a kegyeletet: a templomban érintetlenül hagyták a másvallásúak alkotásait és síremlékeit.

Ez a város megtanulta a legnagyobb fegyelmet, az embernek szinte elviselhetetlen parancsot: az együttélés törvényét.

Nyolc évig tanultam én is ezt az életformát: a városban élés fegyelmét. Fogoly voltam. Életemre egy másik templom vigyázott, nem a körtéri nagy remekmű. Ez a másik épület – tíz-tizenöt éves, fiatal szíveknek teremtett templom – a gimnázium régi temploma a bástyafalban. Egyik oldala, illetve a tornya bástyafal volt, melynek ellenség támaszthatta neki ostromlétráit. Már régen nem ostromolta senki, de itt maradtak a vastag falak, füsttől fogott bolthajtások, a padlózat roppant, homorú tömbjei – élő, lelkes, szikár épület: kemény, puritán, harcos egyéniség. Milyen kegyetlenül gyilkos hideg fagyasztott itt téli reggeleken, amikor a tanítás előtt itt gyűltünk össze a Szentlélek megvilágosító segítséget kérni: az örökmécs majd kilobbant, a faszobrok megrepedeztek, és kétszáz kisdiák – mint riadt nyáj – egymáshoz bújt.

Nyolc évig dajkált ez a csontos, szigorú templom tömjén– és lőporfüstszagával. Végiglaktam padjait az elsőktől a leghátsókig: itt gubbasztottam mint kisdiák, s innen indultam az utolsó vizsgák csatáiba. Csodálatos templom volt! Régen ágyúgolyók erősítették falait, azután nemzedékek fiatalsága épült be kövei közé. Úgy vezetett minket, kisdiákokat, mint egy öreg, kérlelhetetlen, kemény és felejthetetlen jó barát. Szorításától csontok roppantak, de forró latinórákon hallani véltük, amint súgja a leckét.

Ilyen kemény lett volna az egész város?

Nem. Igazi, okos polgárváros volt, gazdag város. Ügyes hűségéért királyaitól árumegállítási jogot kapott: Lengyelország és az Alföld között ő vámolt és ő hízott.

Amikor én laktam Lőcsén, ez az árumegállítási jog már régen füstté vált. De ekkor mintha valamilyen hivatalmegállítási jogra tett volna szert, a megyében minden hivatalt megállított, és falai közé terelt. Lőcse volt a hivatalok városa; csontjaiban nem velő volt, de hivatal: megyei, városi, pénzügyi, építészeti, szolgabírói hivatalok, törvényszék, gimnázium, reáliskola, lányiskola, százegy hivatal.

Lőcse száz és száz éven át hóhért is tartott, a városnak pallosjoga is volt – de szelíd, polgári pallos volt ez, könyörületes szerszám, törődött az áldozat testével-lelkével. A városi múzeum megőrizte az utolsó hóhérpallost, mellyel még 1650-ben is lecsapták az áldozat fejét – a palloson ez a felirat olvasható: Wenn ich dies Schwert thue aufheben – So wünsche ich dem armen Sünder das ewige Leben.

A lőcsei igazságszolgáltatás mindig ismerte és tisztelte az emberek közti alapvető különbséget: a vagyontalan paráználkodókat például már a középkorban szigorúan büntették; a jószágtalan fiatal párokat szégyenoszlophoz kötötték, megköpték, fejükbe szalmakoszorút húztak, s végül kidobták őket a városból. De ugyanezért a bűnért az előkelő polgárlány is bűnhődött: őt vasárnap a templomban a hívők padsora elé kitérdepeltették, a férfit meg pénzbírságra ítélték.

Polgári remekmű volt ez a történelmi város. A kockázástól, a kártyától is féltette a reneszánsz kori törvény a városlakót. Lőcsei polgár játék közben nem veszíthetett többet, mint amennyi pénz éppen nála volt, s azonfelül a viselt ruháját. Otthon hagyott vagyonát, asszonyát, házát, egyéb jószágát nem kockázhatta el.

A beforrasztott kémcső szétpattant körülöttem: Lőcsén éltem, a városban. Igazi város volt. Bölcs, óvatos, szép s valamikor gazdag is.

Szüleim vasárnaponként bekocsiztak hozzám, s velük ebédeltem a kaszinó éttermében. Amikor 1924-ben Kosztolányi Dezső Pacsirtáját olvastam, forró hullám tajtékja borított el: a sárszegi kaszinó vendéglőjében Vajkay Ákos, a regény hőse, ugyanazt a borjúszegyet, vaníliás metéltet vagy bográcsgulyást ette, mint én Lőcsén. Kosztolányi talán sohasem járt Lőcsén, de Pacsirtája, a kaszinó étterme, a színház – mindez ifjúságom regénye.

S még egy szorongásomat mondom el: ahányszor Babits Mihály egyik novelláját, a Karácsonyi Madonná-t olvasom, mindig a Szent Jakab-székesegyházban járok, karácsony éjjele van, a hold keresztül-kasul beszövi az üres templom belsejét, halk zene szól, s én a templomban Artúr lovaggal az iszonyú mélység fölött, a nagy csilláron himbálódzom.

Nagyon szerettem Lőcsét. Sok-sok éve nem láttam ifjúságom városát. A rossz tanuló be nem hegedő melankóliájával szeretem ezt a nagy tanítót: én gyenge tanítványa voltam. Nyolcévi kemény lecke sem tett városlakóvá – ínyem, tüdőm, szívem ma is csak azt szereti, ami mind a városon kívül található: a levegőt, a magasságot, az erdőt, a tengert, a szürkületet, az esőt, a fényt.

EGY SZÉNASZAGÚ NYÁR

Idegen kertben fekszem, szénaszagú, perzselt fűben. A kerítésen túl hatalmas szalmakazal; gyerekek játszanak a tövében.

Ez a kazal egy gyerekkori nyarat ébreszt fel bennem: azt a régi, felvidéki nyarat, mely emlékeimben ma is szénaszagú, parázsforróságú. Az a régi nyár izgalmas versengések nyara volt.

Ki huppant le óriás szalmakazlak égő, síkos lejtőin? S ki fúrta bele magát fülledt szénaboglyákba, hogy valahol a túlsó oldalon bukkanjon ki? Aki a gyerekkorából a nyálkahártyáin nem hozta magával ezeket a szagokat, nem is értheti, miről van szó. Valami félelmetest és szorongató szépet örökre elmulasztott.

A játék és a nyár úgy indul, hogy először a szénaboglya szélén körös-körül fúrunk alagutat. Ebben a külső járatban félhomály van, a vékony falon valahogy még bevergődik a napfény, itt a szénaszag sem fullasztó. Három-négy gyerek négykézláb kergeti egymást a körbefutó pályán. Azután megszületnek a mély tárnák – be a nagy szénadomb mélyébe. Itt már sötét van, és forróság éget – milyen nagyot lehet lélegzeni, ha végre kijutunk a szabad levegőre! De hamarosan egyre több a kereszttárna, a különféle átlóalagút; tökéletes vakondvár épül így. Ekkor indulnak meg végül az igazi csaták: ellenséges hadseregek ütköznek meg egymással a mélyben, szembekúsznak, egymás hátába kerülnek, lihegve birkóznak, menekülni igyekeznek, s mindezt egy-két kortynyi levegővel.

Óriási kertünk volt gyerekkoromban, s abban egy hatalmas, emeletmagas szénaboglya száradt egész nyáron át. Ebben a boglyában gyakoroltam a délutáni csatákra, mintha csak tornaszeren tanulnék különféle fogásokat. Mert nagyon sok tanulnivaló akadt itt. Legelőször is a lélegzés módja – hogyan kell a levegővel takarékoskodni, milyen szüneteket kell tartani, mit csináljon az ember, ha a levegőtlenségtől már szédül. Mindezt tudni és gyakorolni kellett, azután edződni, erősödni, fölébe kerülni a szénaszagnak. Mert ott bent nem kellemes a szénaillat – a mélyben kegyetlenül erős, ezer horoggal akaszkodik belénk. Mint a tüskés bogáncs, úgy ragad az orrunkba, a tüdőnkbe.

Csodálatos újításokat eszeltem ki – például a ,,kémény"-t! A kéményhez szükség volt először is egy alsó keresztalagútra, azután felülről lefelé haladó, függőleges kéménylyukra; most felmásztam a boglya tetejére, lezuhantam a kéményben a boglyába, s alul kimásztam, a vízszintes járaton. Mindez egyszerű. De milyen nehéz a kéménylyukat felülről lefelé befúrni a boglya mélyébe! Az óndarab aggálytalanul zuhan a tengerbe, de a kisgyerek teste görcsbe rándul és ellenáll, amikor lassan eltűnik a széna, forró hullámaiban.

S azután itt volt a ferde alagút. Ebbe majdnem belefulladtam! … Pedig a terv egyszerű volt, veszélytelennek látszott: van vízszintes és függőleges tárna, miért ne lehetne ferdét is vájni, felülről lefelé?

Lángot vető nyári délelőttön vállalkoztam a kísérletre. Felmásztam a boglya oldalába, innen indultam. Magam voltam, tervemről nem szóltam senkinek. Szorgalmasan préseltem bele magam a szénába, ahogyan terveztem, felülről lefelé, s egy perc múlva a boglya elnyelt, két perc múlva betemetett. Ferde járat nincs; a testemmel és a vállalkozó kedvemmel kellett megtanulnom, hogy milyen puha hullám a széna, milyen jeltelenül tud összecsapni a lemerülő feje fölött.

Bent voltam a mélyben, elakadtam, alattam-fölöttem semmilyen járat, levegőm semmi – orromban, szememben, véremben az erős, gyilkos szénaszag. Lefelé fúrtam magam, majd felfelé igyekeztem. Nem nyithattam ki a szemem, nem kiálthattam. Egyszerre zuhant rám a veszély érzése. S már ernyedni is kezdtem, mozdulataim lassúdtak – a vízbe fúló érezheti ezt: idegen anyagba kerül, nincsen többé megfelelő szerve, hogy lélegzetet vehessen. Ezt éreztem én is, s már szinte jó volt. És a szénaszag – mint paraszti, falusi ópium – álmosított és zsongított, részegség ömlött szét bennem, a fejem súlyos lett. S mintha hullámok kezdtek volna lebegtetni, átadtam magam az idegen erők játékának.

Hogyan menekültem meg? Magam sem tudom. Bizonyára még rúgtam egyet-kettőt, és szerencsésen kigurultam a nagy boglya oldalából. Félájultan, hosszú-hosszú ideig feküdtem a napon, lassan ocsúdtam. De az a kábító, vad szénaszag többé soha nem szellőzött ki a tüdőmből. Évekig éreztem még; vele éltem, álmomat elöntötte. Azután lassan mintha mégis oszlani kezdett volna… És néha idegen tájon, napsütésben, vonatablakban ismét megcsap. Máskor esti mozdulatlanságban, nyári csöndben áll elém, mint egy sötét követ. Nem fenyeget többé – inkább csak rám néz, belém simít, halkan mond valamit. Egyszerre mondja a gyerekkor, a szerelem és a halál felejthetetlen üzenetét.

LEGENDA LŐCSÉN

Álmatlan éjszaka.

Csak hánykolódsz az ágyon – minden mozdulattal egy emlék tüskéjébe fekszel, minden tüske felébreszt benned valamit. És egyszerre megszólal benned a vers, az éjszakáról, a megállt időben az elmúlásról.

Combien de patrons morts avec leurs équipages!

L’ouragan de leur vie a pris toutes les pages

Et d’un souffle il a tout dispersé sur les flots!

A verset Victor Hugo írta, az Oceano nox egyik strófája indul ezzel a lélegzetvétellel.

Tizennégy évesen mondtam utoljára ezeket a sorokat. Részegen a hangomtól, szédülve a szavaktól, a nap felé fordulva, egy hűvös, kora nyári hajnalban.

A legszabálytalanabb tanár volt.

Amikor először lépett be az osztályba, megijedtünk. Óriás volt, s mint egy görög víziisten – előttünk bukkant fel a habokból, óriás fejjel s óriás tagokkal. Háromágú szigonyát felcserélte a vörös vászon tanári notesszal, Merkúr elintézte, hogy hitelt kapjon valamelyik részletre dolgozó földi szabónál; polgári ruhájában előttünk termett, hogy franciára tanítson minket.

Semmit sem tudtunk a francia anyagból. Előző évben az öreg Jávor Gyulára bízták az osztályt, s mi annyira sem érdemesítettük az öreget, hogy felvágjuk az olvasókönyvet.

És most, egyévi gyanútlanság után – mint a nyilak – különböző kérdések röpködtek felénk.

Készségesek és tájékozatlanok voltunk.

Ha kívánja, megmutatjuk nekik a padok tetején a kézállást. Vagy megtanítjuk arra, hogyan lehet óra alatt lebonyolítani levelezésben egy sakkjátszmát. De az „avoir"-ral semmi mutatványunk nem volt.

Öt kínos perc után nevetni kezdett. Mi vele. Kissé félelmetes nevetés volt, mégis éreztük: barátot kaptunk.

Nem lett egészen az.

A cukornádültetvényeken hajtják úgy a rabszolgákat, ahogyan ő kergetett minket az anyag rengetegébe. De a magyar klíma nem ismeri a cukornádat. Mi is inkább csalánnak éreztük a francia rendhagyó igéket; barátkozó ismerkedés közben kegyetlenül csíptek és égettek.

De voltak órák, amikor csak ő beszélt. Úgy kezdődött, hogy a második héten mindannyiunkat lecsukott; büntetésből egy órával tovább kellett maradnunk az osztályban. Az utolsó pillanatban ő is velünk maradt. Mint egy kedélyes óriás, sorra cibálta pockait; azután mesélni kezdett a síró csemetéknek.

Különös történeteket tudott. Ízük olyan szorongással és fényességgel áradt szét, akár az ópium. Hétről hétre egyre gyakrabban maradtunk vele előadás után. Különösen egy aranyban, vérben és az ég kékjében pompázó történetet szerettünk, háromszor is elismételtettük vele – évek múlva jöttem rá, a Salammbô-t hallottuk akkor.

És így vált ismerősünkké a francia irodalom roppant mitológiája. Keresztül-kasul jártuk, mint egy őserdőt, szorongtunk félelmetes csendjében, egy életre megteltünk fényességgel. Akik ott ültünk, azt hiszem, mindnyájan úgy vagyunk azóta minden francia könyvvel, mintha már olvastuk volna valamikor: a vérünkben van, mint a rég hallott zene.

Pantagruelről is ő beszélt először, Pantagruelről, az óriás­királyfiról. Kaland volt, szabadosság, vicc, vaskosság és tudomány. Éreztük gyomra korgását, és vele nyeltük a hordó borokat.

S egy napon ámulva ébredtünk rá: Pantagruel a katedrán ül. Ő maga volt az, Gargantua fia, Rabelais hőse. Az óriás, akinek nyelve alatt akár egy ország is elfér. A gyerekek barátja, aki ismeretlen párizsi terekre és a szomjas középkorba vitt minket labdázni.

Pantagruel elhajította a vörös vászon tanári noteszt. Mire is használta volna? Ő minden feleletet egyféleképp osztályozott, s ez a számjegy nem volt se jeles, se négyes – az ő osztályzata mindig egy-egy francia vers volt. Ha jelesre felelt valaki, kitüntetésképpen megtanulhatott egy szép francia verset. Ha mukkanni sem tudott, büntetésként kellett megtanulnia egy másik verset. Vers volt a kétharmad, és vers a háromnegyed is. Mint a májusi méhek, úgy szálltunk akkor zümmögve és bódultan Ronsard, Du Bellay, La Fontaine, Chénier, Hugo, Vigny, Dorat versei felett, mézzel és ízekkel repültünk, a szavakat nem értettük, csak a muzsika fénylett bennünk.

– Édes fiam, te tanultál ma? Nesze, ezt a gyönyörű Jammes-verset kapod! – s már diktálta is.

Vagy:

– Ide a füledet, vaddisznó, gyökerestül csavarom ki! Megint nem tudsz semmit! És most lódulj, azonnal írd ezt a Samain-szonettet!

És másnap hajnalban a fél osztály ott szorongott a Körtér sarkán, szemben a piaccal és a városházával, a híg hajnali fényben – Pantagruel ablaka előtt. Itt kellett elszavalni a tegnap kiosztott verseket. Itt voltak a jelesek és a négyesek, mint összesodort orgonasípok, Heredia– és Casalis-strófákkal, akadozva és folyékony biztonsággal – pontosan fél hétkor valaki megkocogtatta az ablakot, mindig fél hétkor, akár ősz volt Lőcsén, akár a korai cseresznyét rakták ki a kofák. Kétszer-háromszor kellett kopogni. Pantagruel nehezen ébredt. De végre pattant a földszinti szárnyasablak, s ő azon borzasan, éjszakai szőkeségében megjelent a kiugróban. Albérleti szobája párnázott nádkarosszékébe vetette magát – mint egy uralkodó kikönyökölt, és kegyesen intett: – Kezdhetitek.

Ó, hiába szólt az Hugo-vers óceáni éjszakájában az Elmúlás roppant orgonája – mindig érezni fogom, milyen boldogság és fiatalság volt teli tüdővel zúgatni a szavakat, és nekicsapódni a soroknak, mint a tengeri dagály a parti zátonyoknak, a csípős reggeli fényben magasba nézni, és egyenesen a tavaszi napból venni lélegzetet –, de szép volt Leconte de Lisle torkot szorító sorait mondani Az ég lámpájá-ról vagy Az Oroszlán halálá-ról – idézhetetlen gyönyörűség volt a kofák, álmos tejesgyerekek és rosszkedvű rendőrök ámulatában, mint a kigyulladt magnézium, rímektől lobogni –, szíveket megsebesítő, illanó valóság volt abba a kis testvériségbe tartozni, melyben a bukás is, a dicsőség is egy-egy fénylő vers, amit, Pantagruel, te nyomtál a kezünkbe, hogy még évekig égessen!

Ki voltál, Pantagruel?

Ilyen titkot nem tud egy tizennégy éves, kamaszodó kölyök. Verhetetlen hős voltál ott Lőcsén? Vagy megvert Don Kisott penitencián? A szemünkben óriásként éltél. S oly fénnyel lobogsz ma is, hogy álmatlan éjszakákon nem jó rád gondolni, mert fájdalmas szorítással halljuk az Hugo-vers orgonáját…

KÍSÉRLETI EGEREK

Az öregasszonynak egérarca volt. A sovány, riadt egérfej egy prémgalléros, nagyon hosszú télikabátból bújt elő. Téli reggeleken az öregasszony meghalt férje kopott, szürke, kockás télikabátjában ült be a templomba, mindig a harmadik pad szélére. Összekulcsolt kezében szorította a rózsafüzért …

Nem … Nem így kezdem …

Elég szabálytalan, befejezetlen történetet akarok elmondani. Nem kezdhetem így, ilyen tárgyilagos, szabályos indítással, harmadik személyként, a történeten kívül álló elbeszélő álarca mögé bújva.

Amikor Stendhal A pármai kolostor-t javította, s különböző hangütésekkel próbálkozott, egy ízben következőképpen formálta az első fejezetet: „1815. április harmadikán ötöt ütött az Arzenál toronyórája. Sötét arcú, fiatal olasz vágtatott az Austerlitz-hídon: Fabrizio volt, postalovon ült, s húsz lépéssel előtte vágtatott az inasa."

Leírta, és rögtön rémülten áthúzta. Ilyen színesen, ennyi gátlástalan drámaisággal csak Chateaubriand vagy George Sand indította volna a Chartreuse-t.

Kezdjük még egyszer. Máshonnan.

Harminc év múlva feleségemet elvittem abba a kisvárosba, ahol diák voltam. „Sehol semmi a sok csodából? Ez már fáj, ez már árulás! Hová tettétek őserdőmet? Ez a pár fűzfa volt?" – panaszkodik hasonló helyzetben a költő. De engem nemcsak az arányok többször megírt változása bántott, csalódásom mélyebb volt. Jártam a várost – hogy kiürített itt mindent az idő! De az ürességnél is lehangolóbb volt a szag. Ez a hegyek közé szorított városka csúfosan elszegényedett. Valamiképpen kiesett az új országutak és vasútvonalak hálózatából. Egykori hivatalai megszöktek falai közül. Fiataljai elhagyták. A vaskereskedésben egy öregasszony öreg lakatokat árult, a kifőzésekben tehetetlen mámikák csörömpöltek ételhordóikkal, a kézimunkaboltban egy öreg férfi ausztrál fonalat vételezett a darabbérben végzett otthoni kötéshez. Félóra múlva körülnéztem a főtéren, és gyanakodva szippantottam a sűrű, megrekedt levegőből: ifjúságom tündérvárosának kellemetlen ammóniaszaga volt.

Szégyellem, de a hirtelen indulat brutálisan kimondatta velem:

– Olyan, mint egy elhagyott vizelde.

Mégsem… A templom a régi volt. Nem fogott rajta az idő, a változás, a szegénység – ez a nagyon öreg templom olyan nemesen aszott maradt, mintha a füstön lógatva őrizte volna magát minden romlástól.

Amikor a város még élt, és dicsekedni is tudott, olyasfélét hirdettek itt, hogy ezt a templomot 1308-ban kezdték építeni. Ez persze csak dicsekvés és legenda volt. Fölösleges, hiú legenda, mert a valóság nem sokkal maradt mögötte. A templom régi falai közül csak a szentély és a déli oldalfal állt már, de ezek valóban tizenötödik századbeli eredettel kérkedhettek. A templomot a bástyafalba építették be, legtöbb ablakát befalazták, egy tornyot is felhúztak melléje, lármaharanggal és lőrésekkel. Amikor a várost ostromolták, a templomot lőporfüst kormozta, a falaknak ostromlétrákat támasztottak, a kövek közé ágyúgolyók ékelődtek. Leégett, újraépítették. Lerombolták, megint csak felépítették. Mellette mély sáncot ástak – a föld engedett a nagy nyomásnak, és a régi, csúcsíves boltozat megrepedezett. Erre leszedték a kőboltozatot, egyszerű dongaboltozatra cserélték ki.

Feleségemet a templom közepére állítottam.

– Ne a főoltárt nézze. Azt a jezsuiták állították. Tizenhetedik századi jezsuita stílus. Semmilyen. A két oldalhajóban a mellékoltárok még olyanok sem. Elfajult barokk.

– Hát akkor mit szabad megnéznem? – kérdezte feleségem.

– Ezeket a toldozott-foldozott falakat. Ezt a szörnyű közfalat például, amit csak azért húztak a boltozat alá, hogy megkössék a sáncba csúszó nyugati oldalt. Ez szép itt, ez a heroikus, gyakorlatias, élni akarás.

Feleségem megborzongott. Hideg volt.

– Ez a hideg a padlózat kőkockáiból jön – magyaráztam azonnal. – Óriási, négyszegletes kockák. Homokkő. Ezek úgy ontják a hideget, mintha télen egy befagyott folyó fölött állna, a jégen.

Már megfeledkeztem a kinti ammóniaszagról, lelkendeztem.

– Ez volt a gimnáziumi templom. Itt kellett nekem minden reggel, tanítás előtt, misét hallgatnom. Három télen kaptam tüdőgyulladást a hideg kőkockáktól.

A homorúra koptatott kockákon a harmadik padhoz vezettem feleségemet.

– Nyúljon be. A térdelő fölött, itt rögtön oldalt, egy rózsafüzért talál felakasztva.

A feleségem odanyúlt. Semmilyen rózsafüzér nem lógott a padban. Magam is benyúltam, hiába.

Mint egy rosszul sikerült bűvészmutatvány, olyan üres, kínos volt a pillanat.

De én szándékosan rendeztem így ezt a kudarcot. Mert egyetlen pillanatig sem hittem, hogy a rózsafüzér ott lehet. Csak el akartam mondani a történetét…

Megint csak félbe kell szakítanom magamat… Így sem lesz jó.

Ez a látogatás az öreg, elhagyott templomban később volt. Megelőzte egy furcsa jelenet… Ezzel kell kezdenem.

Pszichológus barátom lelkes ember. Nagyon hisz abban, amit csinál. Most is meghívott, ismerjem meg legújabb kísérleteit.

Rövid leszek. Nem ismertetem – amit ő részletesen elmagyarázott nekem – a diszkriminációs konfliktusok energetikai utóhatásának eddigi irodalmát, főleg Duffy, Malmo és Jones tanulmányait. Elég annyit tudnunk: barátom fehér egerekkel kísérletezett. Amit láttam, tulajdonképpen izgalmas cirkuszi mutatványnak is beillett. Ahol lejátszódott: a színhely, a rendezés, a beállítás, a kellékek, a különböző mérőműszerek – mindez megtévesztésig olyan volt, akár egy gyerekjátéknak is megfelelő játékcirkusz.

Barátom azt mérte, hogy egy tizennyolc órája éheztetett egér milyen energiával, izgalommal, „latenciaidővel ugrik át harminc, majd harmincöt, majd negyven centiméteres szakadékokat a túlnan elhelyezett élelemért; sőt egy másik kísérletsorozatban azt vizsgálta, hogy a kísérleti alany milyen „erőadagolással tol el maga elől huszonöt, majd harminchét, majd hatvanöt deka súlyú dobozokat, hogy a szakadékhoz érve, átvesse magát a túlsó partra, az élelemhez.

Barátom tíz fehér egérrel végezte a kísérleteket. Táblázatokat mutatott időeredményekkel, ugráshosszakkal, különböző következtetésekkel és további bonyolításokkal. Megcsodáltam műszereinek aprólékos szellemességét is. A szakadék innenső oldalába festékpárnát szerelt, a túlsó partot fehér szívópapírral borította, így azután, amikor az egér átugrotta a szakadékot, a szívópapíron tisztán látszott a festékes lábak nyoma. Tisztábban, mint a salakon a távolugró atlétáké.

– A kísérletekkel azt szeretném megállapítani – magyarázta pszichológus barátom –, hogy különböző előzetes konfliktusok után, amilyen a szakadék, a doboz s más effélék, hogyan fokozódik újabb, még nehezebb feladatok előtt a szervezet készenléti ereje … Vagy éppen ellenkezőleg, jelentkezik-e valamilyen félelmi, gátló mechanizmus?

Pontosan idézem-e a szavait? Nem tudom. Már nem a barátomra, de az egereire figyeltem.

Ezek a riadt, fáradt, tehetetlenül pislogó egérarcok! De hiszen egészen ilyen volt annak az öregasszonynak az arca is! … Hirtelen felmerült előttem a homályból. És most már elmondhatom a történetét.

Fáradtan, álmosan, még kábultan szállingóztunk reggelenként, kis diákok és nagyok, a régi bástyatemplom félig tárt ajtaján kijelölt helyeinkre. Hét óra tájt már egyre sűrűbb rajokban, hónunk alatt egyre ziláltabban összekapott könyvcsomókkal. Soros vigyázók járták a padokat, és könyörtelenül felírták, aki késni mert vagy hiányzott.

Az a reggeli háromnegyed óra a tanítás előtt! … Október vége felé már gyilkos hideg terpeszkedett a homokkőből faragott, hatalmas kockák felett. Vacogva, dideregve gubbasztottunk a simára koptatott, kényelmetlen, széles fapadokban, ki-ki a maga szétdúlt álomvárosának romjai közé bújt, onnan nézte ellenséges szemmel legközelebbi szomszédait, a mellékoltárok szentjeinek elfacsarodott faarcát, a hámló festésű képeket a falon.

Aki a leckéi felől bizonytalankodott, titkon elővette könyveit, elkínzottan lapozgatott bennük a pad alatt. Aki meg nagyon álmos volt, leereszkedett a térdeplőre, és áhítatosan a padra hajtotta fejét.

Januárban, szélmarta reggeleken egyre vadabb volt a hideg. Itt benn, a nagy templomcsarnokban, mind gyakrabban akadt el az ének. Még az örökmécses is mintha elaludt volna a piros olajtartóban.

Öten ültünk a harmadik padban. Úgy egymáshoz bújtunk, hogy mindegyikünk érezte a másik melegét. Ahogy egyre beljebb nyomakodtunk a télbe, egyre szorosabbra fűzött minket is a melegedés titkos szövetsége. Híres volt ez a harmadik pad. Mellettünk ült, végtelen imáiba elmerülve, meg-megcsukló fejjel, hatodiknak a pad szélén: Hucskó néni.

Ki volt ez az egérképű, meghalt férje télikabátjában imádkozó, magányos öregasszony, egyedüli nő nyolc osztály másfélszáznyi diákja között? Még ősidőkben szokott a templomba. A férje foltozó szabó volt, a paptanárok ruháit javította.

Úgy kapta örökbe Hucskó nénit itt a templomban, a harmadik pad szélén, mindegyik első osztály az előzőtől, mint odaát a gimnáziumban a fekete falitáblát, melyen egy mély hasadás vonult keresztül.

Amikor első tüdőgyulladásom után ismét megjelentem a templomban, már március volt. Szertelazulóban, a hideg reggelek öleléséből kiszabadulva, csak most néztük meg közelebbről Hucskó nénit. Fakult, kék hárászkendőjét még ő is hátrább vetette a vállán, fejét már csak egy kötött sipka védte. De még ez alól is kiszabadította a fülét. Áprilisban, egy reggelen, barkaágat hozott magával a templomba. Különben a tavasz mit sem változtatott rajta. Fakósárga rózsafüzérét a régi áhítattal morzsolgatta az első Hiszekegy-től az utolsó Dicsőség-ig. Arca az üdvözülők örök áhítatában fénylett.

Azt hiszem, csak ekkor láttuk meg ezt a rózsafüzért. Addig észre sem vettük, de azontúl egyre a fülünkbe csörgött összeverődő szemeinek hangja. Hucskó néni nem is vitte haza a rózsafüzért: otthagyta egy kiálló szögre akasztva a padban. A misénk után sietett egy másik templomba, ahol új pad, új rózsafüzér és új mise várta.

– Dugjuk el! – ajánlotta egyszer Gyuranna.

Lopva odapillantottunk Hucskó néni száraz, csontos ujjai között a halkan csörgő, fakósárga olvasóra. És már láttuk is a jelenetet: ezeknek a remegő ujjaknak, ijedt szemeknek, bizonytalan karoknak, ennek a tétova, öreg egérnek ijedtségét. Rögtön megsajnáltuk.

– Hülye!

– Még a dirinek is szólna! …

De ahogy múltak a napok, a rózsafüzér már nem hagyott nyugton, engem csábított legerősebben valamilyen bűnre.

– Fűzzünk bele még néhány szemet! – súgtam Halmosnak egy ihletett reggelen. – Fogadjunk, hogy nem veszi észre, s többet fog imádkozni!

Néhány szemet befűzni a rózsafüzérbe: kifényesedett mind az ötünk szeme. Az első tízpercben összegyűltünk a folyosó végén, s részletesen kidolgoztuk a tervet. Öten vagyunk: öt szemet fűzünk bele.

Oly egyszerű volt. Könnyebben ment, mint gondoltuk volna. Vettünk egy új rózsafüzért, szerencsénk volt, fakósárga volt ez is, mint Hucskó nénié. Másnap reggel tíz perccel korábban mentünk templomba. A hatalmas kőkockák hangosan kongtak lépéseink alatt, az üres templom, a vastag falak visszhangja még sokszorozta is ezt a zajt. Megijedtünk. De remegő kézzel így is sikerült két új szemet befűzni a régi rózsafüzérbe. Figyeltük az öregasszonyt, kissé elmaradt. Majd a mise végével, mintha ott felejtettünk volna valamit, visszasiettünk, s befűztük a három szemet is a többi közé. Elégedetten vizsgálgattuk a kibővített rózsafüzért – megtévesztő hamisítvány volt.

Izgatottan vártuk a másnapi misét, nem is csalódtunk.

Hucskó néni kizökkenve a sokéves megszokottságból, megint elmaradt imáival: még három szem volt hátra a füzéren, amikor mi már indultunk kifelé. Kettőt, úgy látszik, még sikerült beszorítania a régi időbe. Ijedt arccal pislogott ránk, majd remegve, meghökkenve magába roskadt a kiürült templomban. Amikor hátranéztünk, még láttuk: a sekrestyés türelmetlenül topog körülötte, ő pedig, szegény, bűnbánóan lehajtja fejét, s imádkozik.

Következő reggel még mindig nem sikerült időben végeznie a rózsafüzérrel. De már harmadnapra majdnem egyszerre keltünk fel. Ekkor újabb öt szem került a füzérre.

Az ötödik reggelen úgy viselkedett… későbbi időrétegből veszem a hasonlatot: mint egy kísérleti egér.

Később még öt szem került a rózsafüzérre. Hucskó néni egyre riadtabban, egyre ziláltabban mormolta mellettünk a sok Miatyánk-ot és Üdvözlégy-et. Mi öten meg dagadó mellkassal ültünk egymás mellett a harmadik padban. Titkunkat semmi kincsért el nem árultuk volna, csak arcunk sugárzott a büszkeségtől. Mi volt a pimasz tréfában oly nagyszerű? Ma már igazán nem tudnám megmondani.

S mi lett a vége? Semmi.

Jött a május, jöttek a nagy ismétlések, a vizsgák. Ősszel, néhány padsorral hátrább kerültünk. Átadtuk Hucskó nénit, a harmadik pad szélén, az új elsősöknek.

Magunk voltunk az öreg, hideg, megfeketedett templomban.

A rózsafüzér helyett ezt a történetet nyújtottam át feleségemnek, ott, a harmadik pad szélén.

PESTI ÉS BUDAI PANORÁMA

AZ ELSŐ AJTÓ

Vidékről kerültem Pestre, egy nagyon messzi kisvárosból, hegyek közül, lobogó mohósággal. Rögtön tegeződve akartam ismerni mindent, amit addig csak könyvek, hírek sodortak hozzám. A nyugtalanító, amorf valóságra vágytam, türelmetlen érzékszerveim gyors kielégítésére: színházra, zenére, a hidakról a Duna látványára, a Gellérthegyre, sok-sok emberre, a körutakra, a kirakatokra – és a város bőkezűen fogadott; Pest és Buda már kiheverte az első világháborút.

Az orvosi kar dékánja kezet fogott velem, s ez a kézfogás az egyetem polgárává