A 127-es bolygó - Planetoid 127

EDGAR WALLACE

A 127-es bolygó

*

Planetoid 127

fapadoskonyv.hu

2014

Honlap: www.ipubs.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

A magyar nyelvű szöveget fordította

Németh Zoltán és Varga István

Borító: Rimanóczy Andrea

ISBN 978-963-377-495-3 (epub)

ISBN 978-963-377-496-0 (mobi)

© Fapadoskonyv.hu Kiadó

© Németh Zoltán és Varga István

A 127-es bolygó

I. FEJEZET

West „Chap", aki sosem lelkesedett különösebben a munkáért, leszúrta a Bishamtól idáig hozott hosszú rudat a Hurley Lock nyugati holtágának árnyékos medrébe, majd egy megkönnyebbült nyögéssel levetette magát a bárka alján lévő párnákra. Magas, vékony, nyakigláb fiatalember volt, némileg rövidlátó. Hatalmas, csontkeretes szemüvegével egy tudós légkörét keltette, amit azonban az iskolai eredményei, nemigen támasztottak alá.

Elsie West felébredt szunyókálásából, de miután vetett egy pillantást a környezetére, csak még kényelmesebben elhelyezkedett.

– Gyújtsd be a rezsót és főzz egy kis teát – mormogta.

– Részemről a mai napra végeztem – dünnyögte a bátyja. – Tíz perce szólt a fájront kürt; a főzés pedig sosem tartozott az erősségeim közé.

– Gyújtsd már be a tűzhelyet és főzz teát – ismételte meg a lány erőtlen suttogással.

Chap lebámult a szendergő alakra, aztán elnézett mellette oda, ahol Tim Lensman, evezőlapáttal a kézben, a part felé irányította a bárkát.

Tim hasonló korú volt az iskolatársához, bár valamivel fiatalabbnak tűnt nála. Jóképű fiatalember, annak a háznak a feje, melyet az a megtiszteltetés ért, hogy otthont adhatott Chapston Westnek. Mindketten iskolafelügyelők voltak Mildram-ben, ráadásul ugyanazon a napon léptek be és hagyták is el.

Tim Lensman becsmérlően nézett a fás, bokros lejtőt szegélyező ágas-bogas bozót és magas fű felé.

– „Magánterület, illetékteleneknek tilos az átjárás!" – olvasta fennhangon. – Ez már-már meghívásnak hangzik. Kíváncsi vagy a házra, Chap?

A másik csak a fejét rázta.

– Nem én. Fogadni mernék, hogy a legelhanyagoltabb viskó, amit csak el lehet képzelni. Az öreg Colson természetes módon bűzlik. Márpedig neki, mint a természettudomány mesterének, s a nagy tudorok egyikének, igazán illene tisztában lenni a friss levegő és szellőztetés, áldásos hatásával.

Elsie, aki teljesen felébredt a csónakoldal parthoz ütődésére, felült és kitekintett a nem sok jót ígérő kikötőhelyre.

– Miért nem mentek tovább? Itt még teát főzni sem lehet anélkül…

– Tipikus női szöveg. Evés nélkül gondolkodni is képtelenek – jelentette ki a bátyja határozottan. – Téged cseppet sem lelkesít a gondolat, hogy a tanult Colson professzor megszentelt földjén vetettünk horgonyt, aki a tudomány megszállottja, a rovartan szakértője, az atomsúlyok szakavatott doktora, ezenkívül számos hangszeren játszik, továbbá…

– Továbbá túl sokat jártatod a bagólesődet, Chap, én pedig nagyon szeretnék egy csésze teát.

– Majd teázunk a professzorral – legyintett Chap határozottan. – Csak át kell vágnunk ennek a szent helynek az összegubancolódott futórózsáin, és kristály csészében fogják felszolgálni nekünk, miközben lápisz-lazúri heverőn lógathatjuk a lábunkat.

A lány komor pillantásokkal méregette a sötét, nem túl ígéretes fás partot.

– Szerinted is tényleg itt lakik? – kérdezte Timtől, aki rábólintott.

– Állítólag itt tengeti a mindennapjait – válaszolta a fiatalember – Az útmutatásai legalábbis igen határozottak voltak, bár ha jól emlékszem, mintha olyasmit is említett volna, hogy némi nehézség is adódhat a háza megközelítésével…

– Azt mondta, „Addig másszatok, míg fel nem értek a tetőre" – vágott közbe Chap.

– De akkor ő hogyan éri el a házát? – kérdezte a lány értetlenül.

– Repülőgéppel – vágta rá Chap, miközben a bárkát kikötötte egy babérfa vaskos gyökeréhez. – Vagy talán a varázsszőnyegén. A tudósok egy csomó ilyesféle kacatot hurcolnak magukkal. De az sincs kizárva, hogy tök hétköznapi módon, a bejárati kapun lehet bejutni. Elvégre bizonyára még Berkshire-ben is létezik úthálózat.

Tim csendesen nevetgélt. – Kétlem, hogy az öreg Colson ezt a módszert választaná – jelentette ki. – Feltétlenül találkoznod kéne vele, Elsie. Ő a legfurcsább öreg csodabogár, akit csak ismerünk. Fogalmunk sincs, miért tanít egyáltalán, amikor pedig valósággal dúskál a pénzben, mert olyan akár egy tőrőlmetszett varázsló. Én még a tudomány szivacsának beszippantását gyakoroltam, amikor szembesülhettem az öreg matematikai lángelméjével. A diri szerint pedig Colson a ma élő legnagyobb asztrológus. Na persze ennek kissé ellentmondanak a hóbortos meséi, amelyek arról szólnak, miszerint képes a jövőbe látni…

– Talán még az sem lehetetlen!

Chap minden rózsás előérzete dacára, végül mégis úgy döntött, hogy jobb biztosra menni, és begyújtotta a tűzhelyet, mivel az egész délutáni erőt megfeszítő evezés után, úgy érezte, hogy szüksége van egy kis frissítőre.

– Napra, percre pontosan megmondta, mikor ér véget a háború. Sőt, a helwicki gázműveknél bekövetkezett nagy robbanást is megjósolta, és annyit tudott róla, hogy a rendőrség csaknem letartóztatta, mert azt hitték, ő áll a dolog mögött. Tavaly meg is kérdeztem tudja-e, ki fogja megnyerni a Nemzeti Nagydíj derbit, mire majd leharapta a fejem. Pedig megmondhatta volna, hogy Timothy Titus, mert mint utóbb kiderült, neki is Tim volt a favoritja.

Miután partra segítette a lányt, gyorsan körülnézett. Valóságos vadonban találták magukat. Szemei elszántan kutattak valami dzsungelcsapás után, ám minden fáradozása kárba veszett. Bár az ősrégi tábla figyelmeztette az idetévedő vízi járművekkel érkezőket, miszerint ez a földrész magánterület, de a partoldal, ahol kikötöttek, úgy nézett ki, mintha nem is ide tartozna.

– Én is veletek menjek? – tudakolta Elsie, aki láthatóan cseppet sem volt elragadtatva a várható lehetőségektől.

– Jobb szeretnél itt maradni? – tudakolta Chap, felpillantva a tűzhelytől.

A lány félénk pillantást vetett a holtág öblére, a magas nádasra, meg a lecsüngő szomorúfűzekre. Egy vízi patkány úszott át a csöndes víz fodrok között, s ez segített megérlelni a végső döntését.

– Nem, azt hiszem, inkább mégis veletek tartok – jelentette ki, majd hozzátette: – Ki nem állhatom a patkányokat!

– Az csak egy pocok volt – legyintett Tim, egy követ hajítva az úszó rágcsáló felé.

Ám a lány csinos arcát ettől csak még inkább eltorzította az undor.

– Számomra akkor is ugyanolyan rondának tűnik, mintha patkány lenne – jelentette ki.

Chap kitöltötte a teát. A lány épp a szájához emelte a csészét, amikor megpillantott egy férfit, aki őket figyelte a fák közül. Ettől úgy megrémült, hogy alig tudja elfojtani a kitörni készülő sikoltását.

– Mi bajod?

Tim látva a lány arckifejezésének megváltozását, követte a tekintete irányát, s most már ő is felfedezte az idegent.

A jövevény a legcsekélyebb mértékben sem tűnt ijesztőnek, sőt, igazából a leghétköznapibb alak volt, akit Tim valaha is látott. Alacsony, tömzsi fickó volt, kerekded, vöröses fizimiskával, amit tekintélyes méretű, homokszínű bajusz egészített ki. Csak álldogált ott, az óraláncával játszadozva, miközben apró szemeit a társaságra tapasztotta.

– Üdvözlöm! – köszöntötte Tim, pár lépésnyit az idegen felé közelítve. – Engedélyt kaptunk az itteni kikötésre. – Úgy vélte, hogy a férfi valami gondnok, vagy tiszttartóféle lehet „Helmwood"-ban.

– Engedélyt kaptak? – ismételte a jövevény. – Hát persze, hogy kaptak. Mellesleg melyikük Lensman?

– Én vagyok – válaszolta Tim mosolyogva, mire a férfi rábólintott.

– Már várja magukat, Westet és Miss Elsie Westet is.

Tim szemei tágra meredtek az ámulattól. Lehetséges, hogy megígérte a profnak, hogy egy szép napon meglátogatja a vakációja során, de az biztos, hogy Chapről meg a húgáról egy árva szóval sem tett említést. Csupán a véletlennek volt köszönhető, hogy aznap reggel Bishamben összefutott az iskolai cimborájával meg a testvérével, és Chapék úgy döntöttek, hogy csatlakoznak hozzá.

A zömök férfi, mintha csak gondolatolvasó lenne, így folytatta: – Szörnyen nagy tudású ember. Ha nem lángész, akkor biztosan őrült gazfickó. Honnan szedheti azt az eszméletlen mennyiségű információt? Tizenöt évvel ezelőtt még ötven fontja sem volt! Márpedig ez a terület tizenöt ezrébe került, maga a ház további tízezerbe, a műszereiről meg a többi tárgyról nem is beszélve, amelyeket szintén bajosan szerezhetett meg újabb tízezer alatt!

Tim úgy megdöbbent, hogy közbevágott: – Információk? Nem egészen értem…

– Részvényekről, meg sok egyébről… idén gyapoton keresett százezret. Honnan a fenéből szimatolhatta meg, hogy a gyapotmoly pokollá teszi a déliek életét, hm? Honnan sejthette meg? Viszont mikor a minap megkértem, hogy egyik havernak adjon tanácsot a gabonapiac alakulásáról, úgy rám ripakodott, akár a kutyájára!

Chap tátott szájjal hallgatta.

– Maga Mr. Colson barátja? – kérdezte.

– Az unokafivére vagyok – hangzott a másik válasza. – Harry Dewes a nevem. Ő a nagynéném fia – és az egyedüli rokonom. – Hirtelen egy lépéssel közelített feléjük, majd bizalmasabb hangnemre váltva, így folytatta: – Maguk nyilván mindent tudnak róla, fiatalurak. Kissé hóbortos alak, ugyebár? Már az is megfordult a fejemben, hogy idehívok pár orvost és megkérem őket, hogy vizsgálják meg. Talán maguknak is feltennének róla néhány kérdést…

A nagy jogászcsemete Tim, aki maga is ügyvédnek készült, látta, mire irányul a kérdés, és még akkor is világos lett volna előtte a helyzet, ha nem látja a férfi szemeiben megjelenő kapzsi csillogást.

– Diliházba záratná, hogy rátehesse a kezét a birtokára, mi? – érdeklődött hűvös somolygással. – Attól tartok, tőlünk aligha várhat ez irányú segítséget.

A férfi elvörösödött.

– Nem pont erre gondoltam – felelte félszegen. – Hanem idehallgasson fiatalember… – kisvártatva folytatta – ha találkoznak Colsonnal, tegyék meg nekem azt a szívességet, hogy nem tesznek róla említést, hogy összefutottak velem… Én most szépen lesétálok a zsiliphez… maguk meg úgyis megtalálják az utat a topolyafák között… na, viszlát! – Azzal hirtelen sarkon fordulva, bebotorkált a bokrok közé, és szinte nyomban eltűnt a szemeik elől.

– Micsoda pofátlan alak! – horkant fel Chap felháborodva. – Szégyentelen módon volt képe így, szinte ismeretlenül megkörnyékezni bennünket. Ennek a pasasnak nincs ki mind a négy kereke.

– De honnan szerezhetett tudomást Mr. Colson a jövetelemről? – firtatta Elsie egyik ámulatból a másikba esve.

Tim készületlenül állt a válasz előtt. Némi nehézség árán csakugyan egész hamar sikerült rálelniük egy a fák között felfelé vezető, alig használt ösvényre, majd jó negyedórányi meredek kaptatást követően felértek az emelkedő csúcsára, ahol egy házat pillantottak meg.

Ha Tim olyan épületre számított, ami a gondozatlan környezettel áll összhangban, akkor bizony jókora csalódással kellett szembesülnie, olyannyira, hogy „Helmwood" látványától még a lélegzete is elakadt. Ugyanis egy csinos, szilárd kőépítmény állt a szélesen elterülő, nyírott pázsit mögött. A házfalakat ugyancsak gyepszőnyeg és élénken virító, őszi virágokkal teleültetett ágyások övezték. A ház távolabbi végén, de magához az épülethez kapcsolódva, egy ugyancsak kőből épült, masszív, zömök torony emelkedett, a tetején bástyaszerű, üres toldalékkal. Ez utóbbit, furcsa, keresztbe-kasul, látszólag minden rendszer nélkül szerkesztett, dróthálózat fonta be, ami csakúgy ragyogott, csillogott a napfényben.

– Egy ezüsthuzal antenna! – lelkendezett Chap. – Ugye ez egy modern felfedezés? És a mindenségit, Tim, nézd csak azt a teleszkópot!

A torony oldalából csakugyan egy hatalmas obszervatórium harangszerű kupolája ágazott