Keletre a Naptól, Nyugatra a Holdtól - északi népek meséi

KELETRE A NAPTÓL, NYUGATRA A HOLDTÓL

Északi népek meséi

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-344-146-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© G. Beke Margit jogutódja

© Rónay György jogutódja

SUHANÓ,

A NYOLCLÁBÚ TÁLTOS

Az idők kezdetén történt, nem sokkal azután, hogy Odin és két testvére megteremtették a világot. Mindent bölcsen elrendeztek égen és földön, kijelölték az óriások lakóhelyéül a Világszélét, megépítették a maguk nemzetségének, a fényes isteneknek az Égi Birodalmat, a Világközepe pedig az emberek földje lett. Ámde az óriások a messzeségből is örökösen fenyegették az emberlakta földet, sőt mi több, a fényes istenek sem élhettek békességben tőlük. Ezért aztán nagyon megörültek, mikor egy különös idegen állított be hozzájuk, építőmesternek mondotta magát, és ajánlkozott, hogy olyan hatalmas várfalat épít, amelyet nem ronthat le az óriások ereje. Három telet adjanak neki, azalatt elkészül a munkával, mondotta. És azt se titkolta, hogy busás jutalmat kíván a nagy szolgálatért: nem kevesebbet, mint a legszebb istenasszonyt feleségül és a napot meg a holdat az égről.

Az istenek tanácskozásra gyűltek, de nem volt könnyű eldönteni, mitévők legyenek. Úgy vélték, túlságosan nagy árat követel az idegen, és volt, aki azt ajánlotta, hogy inkább mondjanak le a pompás várfalról. Ám akkor felszólalt a szép arcú, de ármányos Loki, aki maga is félig-meddig óriások ivadéka volt, de megesküdött Odinnak, hogy ha az istenek maguk közé fogadják, őket fogja szolgálni, és megtagadja óriás-atyafiságát. Most azt ajánlotta, hogy egyezzenek meg az építőmesterrel, de két feltételt szabjanak neki: már ezen a télen építse fel a várat, és senki se segítsen neki munkájában. Ha az utolsó téli nap estéjén csak egyetlenegy kő is hiányzik, a mester elesik a jutalomtól, és nem bonthatja le, amit addig megépített.

Loki tanácsa tetszett, meg is kötötték az egyezséget az idegennel, ünnepélyes szertartások közepette, számos tanú előtt, és mind a két fél esküvel fogadta, hogy állja, amit vállalt.

A mester csak annyi engedményt kért, hogy lova segíthessen neki, és ezt a kérését teljesítették. De ugyancsak megdöbbentek, mikor látták, mekkora sziklaköveket rak lova hátára a nagy tudományú idegen, és már az első téli nap estéjén hegymagasságban áll az építőkő a majdani várfal előtt, a tágas téren. A ló kétannyit végzett, mint a gazdája, és látni lehetett, hogy meg se érzi a roppant terhet.

Gyorsan nőttek, vastagodtak a falak, büszke bástyatornyok emelkedtek, és mikor már csak három nap volt hátra a télből, az istenek örömét aggódás váltotta fel. Bánni kezdték, hogy odaígérték a legszebb istennőt a félelmes idegennek, és még jobban sajnálták tőle a napot meg a holdat. Annak idején, amikor beállított az építőmester, és felajánlotta segítségét az óriások ellen, jóformán meg se gondolták, mit vállalnak, csak a fenyegető veszedelemből szabaduljanak. No meg titokban talán azt is gondolták, hogy az idő mindennek mestere, addigra majd csak kieszelnek valamit. De hiszen ha kopaszon marad az ég, fabatkát se ér az egész teremtett világ! Majdnem egyre megy, csúffá teszik-e, vagy átengedik az óriásoknak. Bajban voltak bizony, esküjüket nem szeghették meg, és a feltételt sem teljesíthették.

Az utolsó előtti napon, amikor már csak a várkapu hiányzott, megint összegyűltek az istenek, és kutatták, firtatták, hogy is történhetett, ami történt. Loki maga se tagadhatta, hogy neki volt a legnagyobb része benne: az ő tanácsára fogadták el a kemény feltételeket, és ő volt az, aki elhitette, ékesszólóan bizonygatta, hogy semmi baj nem származhat abból, ha a ló segít a gazdájának.

Most már gyanús volt előttük Loki buzgólkodása. Hátha nem is becsületes építőmester a nagy tudományú idegen, hanem az óriások közül való! Hátha azért dolgozik ilyenkor, télen, mert az egyetlen, akitől az óriások félnek, a nagy erejű Thor isten, most messze keleten jár! Márpedig ha így van, hát a drága áron szerzett várfalban se bízhatnak!

Mindenképpen végére akartak járni a dolognak, és addig faggatták, szorongatták az Ármányost, amíg kivallotta az igazat. Ő bizony mindent tudott kezdettől fogva, hátuk mögött összeszűrte a levet az ellenséggel. Vallomásával kezükre is adta magát. Az istenek törvényt láttak, és mindjárt kimondták fejére az ítéletet: az esküszegő halállal lakoljon – hacsak jóvá nem teszi bűnét, ki nem eszel valamit holnapig, hogy az építőmester elessék jutalmától.

Loki fogadkozott, hogy elhárítja fejükről a bajt, akármibe kerül is neki. A fényes istenek ezúttal bíztak a szavában, tudták, hogy a maga bőre drága neki, és ha azt kell megmentenie, fortélya megkettőződik, senki túl nem tehet rajta.

Az építőmester aznap is megrakta lovát az erdőben, és már haza akarta fuvarozni a hegymagas rakományt, amikor egy szép kanca szökött elő a sűrűből, és rányerített az ő ménlovára. A hatalmas mén felkapta fejét, visszanyerített, és egyetlen rántással elszakította a hámistrángot, repült a kanca után – a roppant sziklakövek szanaszét görögtek. A mester egész éjszaka hajkurászta lovát, de nem találta még a nyomát se. Kevés idővel azután a kancának csikója született, mégpedig nem akármilyen lovacska, hanem nyolclábú, ködszínű táltos. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a kanca, amelyik a mént elcsábította, nem volt más, mint maga az Ármányos. Ezt a cselt ravaszkodta ki, hogy a halált elkerülje.

Az építőmester az elvesztett időt nem tudta pótolni, felvirradt az első tavaszi nap, és a várkapu még üresen tátongott. Mikor látta, hogy oda a jutalom, tajtékzott, tombolt, mint a bősz fenevad. Ezzel elárulta volna titkát akkor is, ha Loki már két nappal azelőtt le nem leplezi. Mert az óriások fortélyosak, értenek a szemfényvesztéshez, sokféle alakot öltenek, olykor tetszetősét is – de haragjukban elárulják magukat.

Az utolsó pillanatban, mikor a nekibőszült óriás már-már összetörte nemcsak a várfalat, de azt is, amit a fényes istenek maguk építettek, hazaérkezett a nagyerejű Thor, Odin hatalmas fia, és bűvös kalapácsával fejbe sújtotta a dühöngőt.

A nyolclábú, ködszínű mén pedig, a Suhanó, Odin lova lett, és attól fogva hűségesen hordozta az istenek és emberek urát sziklán, bozóton, vadon sűrűjén, hegyek és tengerek felett, akár a suhanó szél.

NORVÉG MESE – G. BEKE MARGIT ÁTDOLGOZÁSA

THOR ÉS A VILÁGSZÉLI KIRÁLY

Thor, a Mennydörgő, akit a Föld Fiának is neveztek, sohase pihent sokáig otthon, az istenek palotájában. Tél közeledtével útra kelt, hogy a fagy és sötétség uraival, a jötunokkal éreztesse erejét. Egy ilyen útján furcsa és emlékezetes kalandja volt.

Abban az évben a leghatalmasabb jötunt, a Világszéli királyt akarta meglátogatni. Felkerekedett, és mint máskor is, kebelébe dugta kalapácsát, és Lokival, az Ármányossal, elindult az óriások földjére. Befogták a két hatalmas bakkecskét, Fogvicsorgatót és Fogcsikorgatót, felkaptak a Thor kocsijára, és hajtottak, akár a szélvész, egészen napestig. Akkor betértek egy paraszthoz, és szállást kértek éjszakára. Thor levágta a két bakkecskét, bőrüket lenyúzta, és a tűzhely mellé tette. Mikor a kondérban megfőtt a hús, asztalához invitálta a háziakat, a gazdát meg a feleségét és a fiát, lányát, de meghagyta nekik, hogy a csontokat dobálják a bőrökre.

A gazda fia egy hátsó combot kapott, lerágta a húst, és nagyon szerette volna a velőt is kiszopni. Az Ármányos észrevette ezt, és titkon odasúgta neki, hogy vágja ketté a csontot. A fiú úgy is tett. Aztán kiszopogatta a velőt, és a csontot a többihez dobta, a kecskebőrökre. Vacsora után lefeküdtek, de Thor kora hajnalban felkelt, fogta bűvös erejű kalapácsát, a Zúzót, és megvarázsolta vele a kecskebőröket. A két bak nyomban feléledt, felállt, de egyik sántított a hátsó lábára. Thor megnézte, és tüstént látta, mi baja, azt is tudta, hogy csak a háziak valamelyike lehet a vétkes. Megmarkolta kalapácsát úgy, hogy keze fején a bütykök egészen kifehéredtek, két szemöldöke összefutott, és majdnem elfödte a szemét, de az a kicsi, ami látszott, villámot lövellt a parasztra. Meg is ijedt szegény, majd elvágódott rémületében. Jajgatott az egész háznép, rimánkodtak, hogy vegye el mindenüket kárpótlásul, csak életüknek kegyelmezzen. A Föld Fia, mikor rémületüket látta, megsajnálta őket, annál is inkább, mert gyanította, hogy az Ármányos találta ki a rossz tréfát. Azt mondta, hogy a fiút meg a lányt magával viszi, bírság fejében a vétkükért, de sem azoknak, sem az öregeknek nem lesz bántódásuk. Úgy is történt. Gyorslábú, a fiú, és Gyorskezű, a lány, attól fogva hűségesen szolgálták Thor istent, és elkísérték minden útjára.

A bakokat hát otthagyták, és mentek, most már négyen együtt, az óriások földjére. Átkeltek a mély tengeren, és a túlsó partján vándoroltak tovább, zord sziklák,