Krizantém asszony

PIERRE LOTI

KRIZANTÉM ASSZONY

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: info@fapadoskonyv.hu

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-374-872-5

© Fapadoskonyv.hu Kft.

ELŐSZÓ

Nyílt tengeren, hajnali két óra tájban, csendes éjjel, sűrű csillagos volt az égbolt felettünk.

Yves mellettem állt a fedélzeten; az országról beszélgettünk, ahová most hányatott sorsunk vezetni készül s ahol még egyikünk sem járt. Holnap kötünk ott ki először életünkben; a várakozás elszórakoztatott bennünket, és ezer tervet szőttünk már jó előre.

– Én – szóltam –, alighogy megérkezünk, megházasodom…

– Úgy, úgy! – dünnyögött Yves, mint akit semmi sem szokott meglepni.

– Igen… feleségül veszek egy kis sárga bőrű nőt, fekete hajút, macskaszeműt. Majd keresek magamnak egy csínosat. Nem nagyobbat, mint egy bábu. Neked meglesz a magad szobája nálunk. Valami papírházikóban fogunk megtelepedni, árnyékos zöld kertek közepében. Azt akarom, hogy minden tele legyen virággal körülöttünk, reggelenként feldíszítjük majd a házunkat pompás bokrétákkal, ó, virágokkal, amilyeneket még sose láttál…

Yves lassanként érdeklődni kezdett fészekrakó terveim iránt, de éppen olyan bizalommal hallgatott volna, tudom, ha azt nyilatkoztatom ki, hogy ideiglenes fogadalommal belépek az ország egyik szerzetesrendjébe, vagy ha az lett volna a szándékom, hogy feleségül veszem valamelyik sziget bennszülött királynőjét, és bezárkózom vele egy elvarázsolt tó kellős közepébe, egy jáspisházikóba.

Én azonban csakugyan rászántam volt magamat arra az életmódra, amit előtte most ecseteltem. Isten tudja, hogyan, talán unalmamban vagy a magányosság hatása alatt, kialakult bennem a terve és megkívánása ennek a házasságnak. Vágytam végre megint egyszer a szárazföldi életre, egy árnyas zugra, fák és virágok között, ami különösen csábítónak tetszett azok után a hónapok után, melyeket a forró és komor Pescadores-szigeteken elvesztegettünk, ahol zöld erdő, patak ismeretlen fogalmak, s ahol Kína és a halál nehéz szaga fekszi meg a lelket.

Sok szélességi fokon haladtunk át, amióta hajónk kijutott ebből a kínai kemencéből, s a csillagok állása is egészen megváltozott azóta: a Déli Kereszt eltűnt a többi trópusi csillagzattal együtt, a Göncöl magasan fejünk fölé került, akárcsak odahaza, Franciaországban. Az éjszaka lehűlt levegője, melyet gyönyörűséggel leheltünk be, megenyhített és felfrissített bennünket, valósággal megelevenedtünk tőle – eszünkbe juttatta az együtt őrségen töltött nyári éjjeleket odahaza, a breton partokon…

Pedig milyen nagyon-nagyon messze jártunk onnan, távol, ijesztően távol a kedves hazai partoktól!…

I.

Kora hajnaltájban megpillantottuk a távolban Japánt.

Pontosan akkor, amikorra vártuk, feltűnt a messzeségben, egy pontocska a napok óta elhagyott, üres, végtelen tengerben.

Eleinte nem láttunk egyebet, mint egy sor apró, rózsaszínű hegycsúcsot (a Fukai-szigetek előrenyúló fokát a kelő nap világításában). De mögöttük a látóhatáron elnyúlva, mintha összesűrűsödött volna a lég, mintha valami nehéz fátyol feküdné meg a vizeket: ez maga az igazi Japán; s lassanként a gomolygó ködfelhőből kikristályosodtak szilárdabb sziluettek: a nagaszaki hegyek.

Kellemes szél fújt, és folyton erősbödött, mintha Japán fújta volna felénk tele tüdővel, hogy távol tartson bennünket magától. A tenger, a kötélzet, az egész hajó zengett, remegett és izgatottan lihegett.

II.

Délután három óra tájban mindezek a távoli dolgok oly közel jutottak hozzánk, hogy szinte úgy tetszett, mintha összeborulnának felettünk a sziklatömbök és zöld lombtömegek.

Egy árnyas, csatornaszerű szorosban haladtunk két magas hegyfal között, melyek valami furcsa szimmetriával sorakoztak egymással szemközt – mint igen mély és gyönyörű, de a valósághoz nem eléggé hasonló színpadi díszlet kulisszái. Úgy hatott ez a hűs és árnyas út, mintha Japán megnyílt volna előttünk, hogy e bűvös szakadékon át behatolhassunk egyenest a szívébe.

Ennek a hosszú és különös fjordfélének a végében rejtőzik, egyelőre láthatatlanul, Nagaszaki. Csodálatosan zöld minden körülöttünk; a nyílt tengeri szél hirtelen elült, a levegő nagyon meleg lett és virágillatokkal terhes. S a völgyben szüntelenül zengett egy csodálatosan hangos tücsökkórus; egyik partról átfelelgettek egymásnak a másikra, megszámlálhatatlan hangocskájuktól visszhangzottak a hegyek, mintha magából a vidékből áradt volna ez a szűnni nem akaró kristályhangú reszketés. Nagy dzsunkák, japán bárkák rajai mellett siklottunk el, melyek csendesen suhantak alig érezhető szellők szárnyán; alig fodrozódott alattuk a víz tükre, csobbanás sem hallatszott; vízszintes rudakra felvont nagy fehér vitorláik lágyan, ezer ráncba esve, csüggtek le, mint a függönyök; a különös hajótestek hátul magasan feltornyosultak, mint a középkori gályák, s vakító fehéren ütöttek el a hegyfalak élénk zöldjének hátterétől.

Milyen zöld és árnyas ez a Japán, micsoda váratlan paradicsomba jutottunk!

Odakünn, a nyílt tengeren még nappal lehetett, de itt, a völgy mélyén már esteli hangulat derengett; az élesen megvilágított csúcsok alatt a hegyek tömege s a víz feletti sűrűségek már alkonyi félhomályban nyugodtak. A fekete fák közt hófehéren sikló dzsunkákat nesztelenül és biztosan kormányozták kis sárga, meztelen emberkék, fejükön asszony módra befont, hosszú hajjal. Minél messzebbre jutottunk a zöld csatornában, annál nehezebbé vált az illat, s a tücskök egyhangú cirpelése felzendült, emelkedett, dagadt, mint egy zenekar crescendója. Fenn, a hegyek közt előragyogó égszalagon egy sajátságos sólyomféle szállongott, és valami emberien mély hangon kiáltott: „Han! Han! Han!" elnyújtottan, szomorúan, a visszhangban lassan elhalóan.

Az egész buja és friss természet valami egészen japánosan különösnek tűnt; volt valami kifejezhetetlenül furcsa a hegyek csúcsában, s némely szinte túlságosan felfokozott szépség valószínűtlenségében. A fák csoportjai ugyanazzal a keresett bájjal hajoltak össze, mint a lakktálcák tájképein. Magas sziklák ágaskodtak égnek eltúlzott meredekséggel, mellettük lágyan hajló, kebel formájú dombok, gyengéd zöld gyeptakaró alatt: a tájak legelütőbb elemei itt összekerültek egymás mellé, mintha emberi kéz hordta volna őket össze.

…S néhol, alig észrevehetően, kibukkant a rengeteg fabokréták mögül egy-egy félig elrejtett ősrégi pagodácska, többnyire valami meredek szakadék felett meglapulva: különösen ez hatott újszerűen ránk, akik ezt az országot most láttuk meg először – nem, ezen a tájon a kedves faunok és szilvánok, s a magányos tájak őrei: és mindaz ősi szimbólumok ismeretlenek, és őket senki meg nem értené…

Mikor Nagaszaki feltűnt előttünk, nagy csalódást éreztünk: a feltornyosuló zöld hegytömegek tövében fekvő város olyan volt, mint bármilyen más kikötőváros. Az előtérben sűrű összevisszaságban a világ minden lobogóját viselő hajók, temérdek kereskedelmi gőzös, fekete füstfelhők és a partok hosszában gyárak – egyszóval a megszokott, mindenütt egyforma kép, semmi más.

El fog jönni egy kor, amikor nagyon unalmas lesz az élet a földön: amikorra egyformává tettek mindenütt mindent, amikor már utazni sem lesz érdemes, hogy az ember kissé felfrissítse magát új benyomásokkal…

Hat óra tájban nagy zajjal kikötöttünk egy hajóerdő közepében, s közvetlenül ezután ellepett, beborított bennünket, folyton dagadó árral, Japán; egy kalmárkodó, nevetséges, lázasan sürgő-forgó Japán, melyet tele dzsunkák, zsúfolt bárkák ontottak magukból: emberkék és asszonykák hosszú, szakadatlan sorban, minden kiabálás és veszekedés nélkül, nesztelenül tipegtek felénk, s olyan udvarias mosolygással bókoltak, hogy szinte restelltünk volna haragudni rájuk, hogy végül is szinte rajtakaptuk magunkat, hogy mi is mosolygunk és bókolunk, mint ők. A hátukon kis kosarakat és ládikókat cipeltek, mindenféle formájú, ravaszul kieszelt, egymásba illő, kicsi helyen megférő csomagolásban, amiből aztán ezerféle váratlan és elképzelhetetlen dolog került elő: spanyolfalak, cipők, szappan, lámpák; kézelőgombok, élő, cirpelő tücskök apró kalitkákban; ékszerholmi és szelídített fehér egerek, melyek fehér keménypapír malmocskákat hajtottak; obszcén fényképek, mindenféle leves és pástétom, azonmód forrón, piciny fazekakban készen, hogy adagszámra a matrózoknak kimérjék – temérdek porcelán, vázák, teáskannák, csészék, tányérok, bögrék… Egy szempillantás alatt mindez ki volt csomagolva és felállítva a földön, boszorkányos gyorsasággal és valami határozott művészi ízléssel az elrendezésben; az eladók ott guggoltak az áruik mögött, mint a majmok, kezeik a lábaikat érték – folyton mosolyogva és hétrét hajolva a legszeretetreméltóbb bókolással. A fedélzet úgy hatott a tarka tömeggel hátán, mint egy óriási bazár. S a matrózok jókedvűen, nagyszerűen szórakozva ácsorogtak közöttük, meg-megcsípték az elárusítónők állát, összevásároltak mindenféle haszontalanságot, és szórták vígan fehér piasztereiket…

De, Uram Isten, milyen csúnya volt ez a népség, milyen nevetséges, milyen groteszk! Eszembe jutottak házasulási terveim, és megrettenve, nagyon kiábrándultan merengtem magam elé…

Yves és én szolgálatban voltunk másnap reggelig, s a kikötést rendesen követő mozgalmasság után (csónakok leengedése, hágcsók és lépcsők felszerelése) nem maradt egyéb dolgunk, mint hogy egymást bámuljuk. Elkérdezgettük egymástól: Hol is vagyunk voltaképpen?… Az Egyesült Államokban?… Valamelyik ausztráliai angol gyarmaton?… Új-Zélandban?…

Konzulátusok, vámépületek, gyárak; dokk, melyben egy orosz fregatt trónol; az európaiak negyede, a „koncesszió", villákkal magaslatain, és lenn, a rakodópartokon amerikai bárok a matrózok örömére. Igaz, hogy ott, a távolban messze, a jól ismert közönséges kép mögött, a rengeteg zöld völgy legvégében ezer meg ezer feketés házacska szorong, egy kissé idegenszerűen ható összevisszaságban, melyből itt-ott magasabb, sötétvörösre festett tetőzetek emelkednek ki: alighanem az lesz az igazi, a még létező japán Nagaszaki… S benne, ki tudja, tán valami tarka papír spanyolfal mögött ott dorombol kényeskedve az a macskaszemű kicsi nő… akit talán… három-négy napon belül (mert hiszen nincsen veszteni való időm!) feleségül fogok venni… De a képe bizony már elhomályosult képzeletemben; ezek a fehér egerekkel kereskedő nőcskék megzavarták az örömömet: attól tartok, hogy hasonlítani talál hozzájuk…

Mikor az alkony leszállt, a fedélzet mintegy varázsütésre kiürült; az emberkék és asszonykák szempillantás alatt becsukták a dobozkáikat, összehajtották a spanyolfalakat és rugóra járó legyezőiket, mindegyikünk előtt külön-külön alázatos mély bókot csaptak, és elvonultak.

S ahogy az éjjel ránk borult, s mindjobban összeolvasztotta a tárgyakat és vidéket körülöttünk kékes homályával, Japán lassan-lassan visszaváltozott megint bűbájos varázslatok tündérországává. A nagy tömegű hegyek még óriásibbaknak tetszettek, ahogyan nehéz, fekete testüket a bennünket hordozó mozdulatlan víz visszatükrözte; lefelé fordított, merev szélű árnyékhegyek felett lebegtünk, mint valami félelmes és szédítő mélység felett – s a csillagok is úgy reszkettek a képzelt szakadék mélyén, mint miriádnyi apró foszforszemecske.

És egyszerre egész Nagaszaki tündéri fényben úszott, végtelennyi lámpatenger lepte el, a legutolsó külváros, minden kis falu felragyogott, minden apró, a magasban fák között rejtőző kunyhó, amit nappal észre sem vettünk, felgyújtotta a maga szentjánosbogár-lángocskáját. Mindig több és több lett a fény, mindenfelől ragyogott már, körülkarolta az öblöt, füzérként húzódott le a csúcsokról, miriádnyi tüzecskék a feketeségben, s most már rengeteg, bejárhatatlanul kiterjedt nagyvárost éreztünk magunk körül, a szédületes magasba emelkedő hegy-amfiteátrum lépcsőzetein. S idelenn oly mozdulatlanul nyugodt a víztükör, hogy úgy tűnik, mintha egy második kivilágított város ragyogna fel odalentről, a sötét mélységből. Az éjszaka langyos, tiszta, végtelenül kellemes; a távoli hegyek felől idelengő illattól terhes a lég. A gitárszó, mely a teaházakból és kétes éjjeli mulatóhelyekről átszáll hozzánk, a távolságon át édes és gyengéd zenévé finomultan zeng. S a tücskök kórusa, mely Japánban szakadatlanul hallik, valósággal hozzátartozik az élethez, annyira, hogy pár nap múlva már észre sem vettük, mert itt minden földi nesznek ez a kísérőzenéje – felzendült az éjben, hangosan és szakadatlanul, édes egyformasággal, mintha kristályzuhatag habjai csörgedeznének csendes reszketéssel.

III.

Másnap zuhogott az eső, egy könyörtelen, vég nélkülinek tetsző, mindent beborító és elárasztó, vakító felhőszakadás, oly sűrű, hogy a hajónk egyik végéről nem láttunk a másikig – mintha a földkerekség valamennyi felhője itt gyűlt volna össze a nagaszaki öbölben, mintha ebben az óriási zöld tölcsérben adtak volna találkát egymásnak, hogy kedvükre zuhoghassanak. Esett és csak esett, oly sűrűn, hogy szinte éjszakai sötétség lett; a szakadozott vízfátyolon át még látni lehetett a hegyek alját; de a csúcsaik elvesztek fenn, a felettünk csüngő nagy sötét felhőtömegekben. Néhol egy-egy foszlány elszakadt a fekete boltozattól, és lomhán, mint szürke rongy, lebegett a fákon, ontván magából a vizet, a szakadó áradatot. A szél is fújt, a hegyek szakadékaiban mély hangon üvöltött. S az öböl víztükre nyögött, csobogott, izgatottan