Karma

Engem úgy hívnak: Bébé. A Bikebuddha becenév rövid alakja. Kamaszkoromban ragadt rám, mégpedig azért, mert a keresők többségétől eltérően én a kerékpározásban véltem megtalálni mindazt, amit a különféle vallásokban, filozófiákban és ideológiákban hiába kutattam. Aludnom kellene, nem írnom, ám e sorok most úgy kívánkoznak kifelé belőlem, mint recsegő-ropogó gátak mögül a feltartóztathatatlan víztömeg.

Aludnom kellene, mert holnap nagy út áll előttünk. A Stelvio-hágóra készülünk. A Stelvio a motorosok álma, az autósok számára a kihívás non-plus-ultrája, a kerékpárosoknak pedig az aszketizmus legnemesebb formája, amely talán a végső valósághoz vezet. Számtalan hajtűkanyar visz majd fel bennünket kettőezer-hétszáz méteres magasságba, hogy ott Istennel (az én értelmezésemben Isten a végső spiritualitás bármilyen formában történő megnyilvánulását jelentheti) szót válthassunk, mielőtt kezdetét veszi a nagy kaland, a „Grand Trekking", az Alpok meghódítása, majd a Duna-menti kerékpárút végigtekerése. A biciklik felmálházva, útra készen állnak a sátor előtt. A láncokon makulátlan az olaj, de a markolatokba és az ülésekbe már beleszervült az ember lenyomata. Összeszoktunk. Egyek velünk. Már rég nem valamiféle gépnek érzékeljük őket, amire ráülünk, hanem sokkal inkább a testünk meghosszabbításának.

Három őszbe hajló kentaur-állat hever hálózsákjában a kissé hűvös, de metszően tiszta levegőjű lombardiai éjszakában. A tűz a sátor előtt már kialudt. Mostanra bizonyára a parázs maradéka is kihamvadt, kihűlt alatta, ám mindaz, ami korábban elhangzott a lobogó lángok körül, még mindig ég, pattog, világol és emészt idebent.

Abban biztos vagyok, hogy ez a furcsa, lebegő állapot, amelyben alvás helyett vagyok kénytelen időzni, nem a megvilágosodás. Ám mégiscsak egy pillanatkép, egy villámcsapásnyi fényben megmutatkozó struktúrája annak, amit okok és okozatok láncolatának, vagy ha úgy tetszik, karmának szokás nevezni. Annak megértésére, hogy életek, halálok, szerelmek, tragédiák, jutalmak, büntetések és bűnök mi módon szövődnek ezernyi ponton kapcsolódó és kölcsönható, hiánytalan egésszé, az emberi elme egyszerűen képtelen. Ebben mélységesen és megingathatatlanul hiszek. Ám ugyanilyen meggyőződéssel vallom azt is, hogy ha a megértés nem is, de ennek a végső, tökéletes komplexitásnak a megérzése néha, egy-egy pillanat erejéig osztályrészül adatik. Félelmes, borzongató, mákonyszerű élmény ez. Egyszerre felemelő és porba taszító, gyötrő és végtelenül megnyugtató. És nem hagy elaludni...

Ébren tart az aggodalom is. Mert nem tartom kizártnak, hogy van közöttünk egy beérkezett. A beérkezetteknek pedig meg kell halniuk. Hogy miért? Mert a legfelsőbb törvény nem tékozol. Aki beteljesítette azt, amire rendeltetett, aki az útját végigjárta, annak nincs többé keresnivalója a mi köreinkben. Elsőre talán kegyetlennek hangzik mindez, én mégis hajlamos vagyok azt gondolni, hogy csak nekünk, hátrahagyottaknak tűnik úgy. Azok a beérkezettek ugyanis, akiket személyesen is volt szerencsém ismerni, gyors és viszonylag fájdalommentes halált haltak, ráadásul kivétel nélkül a kedvenc tevékenységük gyakorlása közben.

Greg, egykori gimnáziumi osztálytársam egy szikláról zuhant alá Korzikán, miközben csoportot kalauzolt. Szent meggyőződésem, hogy elrendelés volt, nem baleset. Úgy ismerte a terepet, mint a saját tenyerét. A lételeme volt a hegy. Az élettere. Az orvosi egyetemet – szülei elvárásainak megfelelően – elvégezte ugyan, de egyetlen percig sem praktizált. A tankönyvek mellől egyenesen a meredélyekre, a sziklák, az égig érő csúcsok közé vezetett az útja. Ennek látta értelmét, semmi másnak. Békesség és türelem sugárzott minden gesztusából, cselekedetéből és az oly ritkán ejtett szavaiból is. Jóságos csend vette körül, ami belülről fakadt, feltehetően abból a tudásból, aminek a természetét felismerve belátta, hogy nem adható át akárkinek. Szavakkal semmi esetre sem. Sajnált minket, mert nem tudtunk vele repülni, de szárnyakat nem adhatott nekünk. Alig töltötte be a harmincat, amikor utolérte a végzet. És kövezzetek meg a kérdésemért: Lehetett volna ennél szebb halála?

Ismertem még egy siklóernyőst, aki ott zuhant le, ahol éveken keresztül a világ legszebb légi fotóit készítette egymás után, illetve egy fanatikus hegyibringást, aki a kedvenc magaslatát mászva kapott szívrohamot. Szárnyalás és aláhullás. Mélység és magasság. Az istenek a hegyekben laknak! Az Olümposzon, a Fudzsin, a Himaláján, és talán itt, az olaszországi Stelvión is, amelynek meghódítására holnap elindulunk.

Mindaz, ami elébb a tábortűz körül elhangzott, úgy hatott rám, mint valamiféle robbanás. A szavak értelme repeszek módjára fúródott belém, és járta át minden porcikámat. A mondatok súlya légnyomásként nehezült körém. Így talán érthető, hogy a kép, amely előfolyó soraim közül majd kibontakozik, repedezett, szilánkos, vakotás és helyenként talán hiányos is. Magam sem vagyok túlzottan összeszedett, mi több, jelen állapotomban az időt is inkább kaleidoszkópszerűen, sajátos fragmentumok halmazaként, semmint egybefüggő vonalként érzékelem.

Nénó-nénó

Jócskán éjszaka volt már, amikor a mentőegységhez befutott a riasztás. A körszakállas, fásult tekintetű orvos szippantott egy utolsót a cigarettájából, majd kapkodó, hirtelen mozdulatokkal kioltotta a parazsat a piros kereszttel ékesített olcsó hamutartó alján. Ezidáig eseménytelenül telt a műszak, és bízott benne, hogy így is marad. Az eső napok óta verte a várost, és a hosszú évek tapasztalatai már megtanították rá, hogy olyan körülmények között, mint amilyen a csapadék vagy a sötétség, különösen óvatosnak kell lenniük, mert maguk is fokozott veszélynek vannak kitéve. Őszintén szólva volt valami baljós előérzete ezzel a vonulással kapcsolatban, ami különös, enyhén gyomorszorító érzés formájában jelentkezett, ám kicsivel később, egyfelől a sziréna ismerős vijjogásának, másfelől az ápolójának köszönhetően nyomtalanul szertefoszlott.

A mentőápoló, ez a Feró névre hallgató, hórihorgas, halk szavú és csillogó tekintetű srác alig egy éve dolgozott a szolgálatnak. A munkájába rendkívül gyorsan beletanult, a csapatba pedig olyan zökkenőmentesen illeszkedett be, mintha az idők kezdetétől közéjük tartozott volna. Megbízható volt, segítőkész és önfeláldozó. Emellett folyamatosan sugárzott belőle valami ősi, atavisztikus békesség, szelídség és jóakarat, ami nem csak a kollégáira ragadt át, de áldásos hatással volt azokra a szerencsétlenekre is, akik összezúzott csontokkal, kificamodott vagy éppen leszakadt végtagokkal, szégyentelenül kitárulkozó belső szervekkel, véres habot zihálva, pihegve várták megmentőiket, vagy éppen a megváltó halált; roncsokba szorulva, aszfalton heverve vagy a mező közepén, ahová az ütközés ereje repítette őket.

- Többet érsz te nekem, mint egy defibrillátor – szokta volt mondogatni a doktor Ferónak, és mi tagadás, volt is ebben a mondatban egy jó adag igazság. Feró igazi drágakőnek bizonyult, és sem az orvost, sem a csapat harmadik tagját, a mentőautó sofőrjét nem érdekelte különösebben, hogy milyen körülmények csiszolták ilyenre. A gyémántról sem a gigászi földtani erők, a talaj sötét mélyének rettenetes prése és alakító-formáló nyomása jut elsőként az ember eszébe, hanem értéke, szépsége, megejtő tökéletessége, amit bizony hajlamosak vagyunk felsőbb hatalmaknak tulajdonítani, mert létrehozása, megteremtése a halandók képességein jócskán túlmutat.

Feróról azt beszélték, hogy nehéz gyerekkor, és meglehetősen hányatott sors jutott neki osztályrészül. Egyesek tudni vélték, hogy félárván, azt követően pedig egy kétes hírű intézetben nevelkedett, ami a köznyelv szerint a jövendő bűnözőinek keltetőjeként funkcionált. Talán ennek, vagy ennek is köszönhető, hogy feltűnően jól verekedett.

Utóbbi képességének a doktor is tanúja, mi több, haszonélvezője lehetett egy kalandos vonulásuk alkalmával, amikor az egyik közeli település alfahímje szívinfarktust kapott, és a sürgős kórházba jutáshoz mentőt kért magának. Feróék negyven másodpercen belül az autóban voltak, és nyolc perc alatt a helyszínre érkeztek. Az infarktusos beteg hangos üvöltözéssel és válogatott szidalmak özönével fogadta őket, valamint egy kiadós verést is kilátásba helyezett mindannyiuknak arra az esetre, ha tovább akarnák húzni az időt mindenféle vizsgálatokkal az azonnali indulás helyett.

Feróék ekkor már tudták, hogy az akkoriban bizonyos körökben oly divatos mentős ingyen taxizás esetével állnak szemben (a kórház közvetlen közelében volt egy bevásárlóközpont is, ahol a telepiek előszeretettel portyáztak), ám mindezt szóvá tenni, vagy kötelező teendőiket elmulasztani nem állt jogukban. Megpróbálkoztak hát az infarktusos beteg vizsgálatával, aki válaszul földre küldte a doktort egy irgalmatlan parasztlengővel, azután éktelen haragra gerjedve Feró felé fordult.

Az ápoló nem várta meg a pofon párját, hanem váratlanul gyomron rúgta a feléje közeledő behemót férfit, és amint az a fájdalomtól előregörnyedt, felülről villámgyorsan fojtófogásba fogta. Aztán, mielőtt az éppen eszmélő doktor vagy a segítségükre siető sofőr az eseményeket érzékelni tudta volna, fordított egyet a betegén, és a fojtást egy mesterien kivitelezett leszorítással koronázta meg. Feró jóval kisebb súlyú volt, mint a támadója, amaz mégis tehetetlenül, ájulásközeli állapotban feküdt alatta, csak néha rándítva egyet-egyet a karján. Az ápoló ölelése nem a levegő, hanem az agyba áramló vér útját zárta el, így az hiába adott parancsot a lajbiban rejtőző kés előrántására, a végtagok már nem engedelmeskedtek neki. A dulakodás zajára ekkor a szobába rontott négy-öt fiatal férfi, az infarktusos beteg ivadékai.

- Elengeded, vagy megetetjük veled a saját beleidet! – üvöltötte az egyikük, miközben körbevették az ekkor már egy helyre tömörült mentőcsapat tagjait. Feró szófogadó fiú volt, és tényleg elengedte az áldozatát, ám eközben úgy bekulcsolta annak jobb kezét, hogy recsegtek-ropogtak belé a csontjai. A lapátnyi kézfej kicsavarva, teljesen rendellenes szögben feszült, iszonyatos kínokat okozva a gazdájának, akit ekkorra – az inak, szalagok és porcok súlyos roncsolódásának lehetősége mellett – már valóban fenyegetett az infarktus veszélye is.

- Az a helyzet srácok – nézett fel Feró a beteg arcán és lengőbordáján térdepelve, hogy csak egy icipicit mozdítok a papa csuklóján, így ni – ekkor tolt egy millimétert a bekulcsolt kézfejen, mit sem törődve a velőtrázó üvöltéssel –, és nincs a világon az az ortopédsebész, aki utána összerakja. Szóval jobb lesz, ha most gyorsan visszamentek oda, ahonnét előkerültetek, és hagytok minket elvonulni, ugyanis vannak emberek, akiknek valóban szüksége van a segítségünkre! Igaz-e papa?

A papától csak egy néma fejbiccentésre futotta, de ez is elég volt ahhoz, hogy a hozzátartozók visszavonulót fújjanak, Feróék csapata pedig ép bőrrel kerüljön ki a meglehetősen veszélyes szituációból. Mindez pár hónapja történt, és a doktor akkor rákérdezett, hogy miféle mutatványnak lehettek a szemtanúi. Feró valami keleties hangzású dolgot (talán dzsicut vagy dzsucut) emlegetett – a doktor erre már képtelen volt visszaemlékezni.

Nagyjából eddig juthatott a gondolataiban, amikor elérték a diszpécser által megadott helyszínt. A szinte áthatolhatatlan esőfal mögül egy feje tetején álló, alufólia-galacsinná gyűrődött autó körvonalai bontakoztak ki. A bánatosan csillogó, nedves aszfalton hevert, döglött fényszóróival az ellentétes sávokat elválasztó szalagkorlát felé fordulva. Sofőrje a roncstól ötven-hatvan méternyi távolságban feküdt moccanatlanul. A helyszínen a sérültön kívül nem találtak senkit.

Hová tűnt az, aki a mentőket riasztotta? – morfondírozott magában a doktor, miközben a magatehetetlen férfi újraélesztésével kezdett foglalatoskodni. A környék azonban továbbra is kihalt volt, és a folyamatosan doboló-kopogó eső hangjaitól eltekintve néma is. Választ tehát senkitől sem remélhetett. Hacsak attól az aprócska fényponttól nem, ami váratlanul kibontakozott a sötétségből, és rohamos gyorsasággal közeledett a biztosított helyszínen, a mentőautó villogó fényében bőrig ázva dolgozó emberek felé.

Az ütközés olyan értelemben váratlan volt, hogy Ferón kívül senkinek nem maradt ideje semmiféle reakcióra, még az ilyenkor ösztönös, reflexszerű mozdulatokra sem. Olyan értelemben azonban