Ketten a palánk alatt

Ketten a palánk alatt

A mű eredeti címe: Basket League. Due sotto Canestro

Szöveg: Luca Cognolato

Illusztráció: Matteo Piana

Copyright © 2010, Edizioni EL S.r.l., Trieste Italy

Hungarian translation © Király Kinga Júlia, 2012

Kiadta a Manó Könyvek Kft., 2014

1086 Budapest, Dankó u. 4–8.

www.manokonyvek.hu

Felelős kiadó: Kolosi Beáta ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva.

Fordította: Király Kinga Júlia

Szerkesztette: Csapody Kinga és Csapody Gergő

Szakmai lektorálás: Dr. Sterbenz Tamás

Elektronikus könyv: Szegedi Gábor

ISBN 978-615-5220-92-0

Divónak, a legjobb játékosnak

továbbá Dávidnak, Emmának és Szilviának,

akik velem együtt alkotják

a kezdő ötöst.

Segítünk neked helyesen kiejteni a játékosok és csapatok nevét!

Kiejtési súgónkat keresd hátul, ezen az oldalon!

I.

Stifti és Tunya

A kosárlabda becses játéka során két csapat mérkőzik meg egymással, öt-öt játékossal mindenik, egy 28 méter hosszú, 15 méter széles pályán, a két szemközti kosár pedig a rövidebb oldalak közepén helyezkedik el…

Namármost. Felesleges is szót vesztegetni erre, gondolom, egyszer az életben már mind láttatok kosárpályát, mielőtt eldöntöttétek volna, hogy ide toljátok magatokat. Vagy tévednék? A mérkőzés négy negyedben zajlik, egyenként tíz percben, de valójában ennél sokkalta hosszabbra nyúlik, minthogy a versenyórát minden egyes alkalommal megállítják, ha szabálytalanság történik, vagy a labda elhagyja a pályát. Ami pedig igen gyakran előfordul. Namármost. A játék célja az lenne, hogy a labdát valamiképpen az ellenfél kosarába dobjuk, ami két pontot ér, vagyis nem, hármat, ha a hárompontos vonalon túlról találunk be. Sőt, egy kosár egy pontot is érhet, ha büntetődobásról van szó, de erről majd később. Most viszont tűnés!

(Részlet Nyolcszornyolc A kosarazás első és bevezető szónoklata – általános hablaty című művéből)

Stifti szobájának ajtaján egy táblácska függött, amelyen ez állt: VESZÉLYES HULLADÉK – MARADJ TÁVOL TŐLE!

Akkor biggyesztette ki, mikor beköltöztek az új házba, s eleinte remek ötletnek találta, amolyan csúcsfrankóságnak. Most viszont, hogy az ágyról heverve bámulta, már gyermetegnek tűnt, és szomorúság szállta meg, mert ebben az új házban Stifti nem fogadott túl sok látogatót. Tulajdonképpen az anyján kívül, aki a takarítás miatt zargatta olykor, senki nem lépte át a szobája küszöbét.

– Itt kell kuksolnom ebben a lyukban, amit Porto Vecchiónak hívnak, és ahol egy nyomorult senki vagy, ha nem focizol.

Stifti ezt halkan mondta, a Larry Birdöt ábrázoló óriásposzterhez intézve szavait.

– Drága Larry, veled se lenne másként, ha valami hasonló helyen kéne élned. Még a postás is messze elkerülné a társaságodat.

Felkelt az ágyból és a teste nyomát fürkészte, az aggasztó mélyedést a dunyhán, ami félig lövészároknak, félig már-már sírboltnak tűnt. Összeszedte az utolsó dolgait is, majd a hátizsákjába tömködte.

– Hát, így mennek a dolgok idelent. De nehogy elbőgd magad, te vén szamár! Ez az undorító valóság, ideje végre tudomást venni róla.

Stifti visszasírta a régi városkáját, és azt, hogy a váltás örömére szolgált volna, semmiképp se lehetett állítani. A négy háztömb az autópálya mentén mindennek mondható, csak élhető helynek nem. Ha legalább Pesaróba, Velencébe, Sienába költöztek volna! Vagy bármilyen másik helyre, ahol, ha szerény felállásban is, de van egy kosárcsapat. De Porto Vecchióba? Ez felér egy száműzetéssel.

– Stefano!

A folyosóról érkező hang már jó ideje elvesztett türelemről árulkodott.

– Ha nem vagy kész három percen belül, apa nélküled indul el, te pedig bandukolhatsz az iskoláig.

Stifti kinézett az ablakon. Esett. Csöndesen, de kitartóan. Az a fajta eső volt, ami a bőre alá hatolt. Még az időjárás is pocsék ezen a helyen.

– Máris jövök!

Fogta a házizsákját, és még mielőtt kirontott volna, a régi csapatáról készült fotóra tévedt a tekintete. Az a kucorgó alak ott, balra, mosolygós arccal, az volt ő.

A tanítás végére elállt az eső, így Stifti gyalog indult haza. Hogy legyőzze valamiképp az unalmat, útvonalat változtatott, jelentéktelen sorházak csoportja előtt haladt el, amelyeknek az anyja szerint dohány-, az apja szerint sötét hányásszínük volt. Nem tudta eldönteni, vajon ültetvényként gondoljon-e rájuk, amelynek egyes darabjai arra várnak, hogy megsodorják és letüdőzzék őket hamarosan, vagy pedig egy óriás részegségének a végeredményeként. Miközben a jobb cipőjének talpával foglalatoskodott, aggodalmasan méricskélve, hogy épp beletrafált-e valamibe, ami korábban egy kutyához tartozott, a szeme sarkából elkapott egy mozdulatot.

A négyszögű kertek egyikében papírgolyók repültek, majd egy görbe röppályát leírva eltűntek valahol a garázs körül.

Mivel nem láthatta, hogy a dobás kitől származott, sem pedig azt, hogy pontosan hol végezték a labdacsok, közelebb lépett a sövényhez, megfeledkezve a talányról is, ami éppenséggel a cipője talpa alatt lapult. Az utolsó dobásnak annyira tökéletes volt az íve, hogy lecövekelt és kémkedni kezdett a sövény mögül.

A kis kert egyik szögletében felismerte Mattiát, a párhuzamos osztályba járó másodikost, akit a társai Tunyának becéztek.

A lepedő méretű reklámújságokból, amikkel a postaládákat szokás teletömködni, labdacsokat gyúrt, majd a garázs falára szegecselt kávésdobozba célozta őket.

De nem érte be dobásokkal. Cselekkel próbálkozott, elképesztő mozdulatok egész sorát vetette be, mintha a Raptors játékosainak gyűrűjéből kellett volna kitörnie. Körötte sehol egy elfekvő papírgolyó, ez magas dobásátlagának nyilvánvaló jele volt.

Stiftinek módjában állt hosszan megfigyelni, anélkül, hogy a másik észrevehette volna őt. Egy zsákolás kellős közepén azonban mégis megtorpant, mint aki a fagyizóban döbben rá, hogy nincs rajta más, csak egy alsógatya. Mozdulatlanul fürkészték egymást, kettejük közt a sövény, egyikük se tudta, mit kéne mondania.

– Hát – szólalt meg végül Stifti kissé zavarodottan – lássuk, benyomod-e onnan is.

Erre a másik, mintha rugóról pattant volna, felugrott, megfordult a levegőben, és háttal betalált.

– Meg vagy elégedve, ropikám?

Megvolt annak az oka, hogy Stefanót Stiftinek szólították, és ezt az okot nem a kövérségében kellett keresni.

– Stefanónak hívnak. Stiftinek, mert sovány vagyok – nyújtotta át a karját a sövényen. – És nem  Ropinak.

– Mattia, de Tunyának is szoktak szólítani – szorította meg a kezét. – Hívhatsz így is, ha gondolod.

– Nem fogsz megsértődni?

– A Tunya miatt? Ugyan!

Egy darabig némán méricskélték egymást. Innen az egyik, amonnan meg a másik.

– Elég ügyesen dobsz papírgolyókkal, de vajon mit kezdenél egy igazi labdával?

– Ugyanazt, Rop… bocs, Stifti. Pokoliakat dobok azzal is.

– Még új vagyok ezen a helyen. Hol lehet errefelé játszani?

– Van egy palánk a plébánián, idegen. Találkozunk ott fél háromkor?

– Házikat kell írnom, meg kajálnom is muszáj.

– Oké, házikat nekem is. Akkor legyen háromnegyed előtt öt perccel.

– Inkább háromkor.

II.

Plébánia Kosár Liga

A kosarazásban, persze, nem minden olyan egyszerű, mint elsőre látszik. De nem ám! Vegyük például ezt a helyzetet: nem bóklászhattok labdával a kézben, mint Piroska, útban a nagymamihoz. Miközben mozogtok, a labdának érintenie kell a földet, ezt hívják mellesleg lepattintásnak vagy labdavezetésnek. Ha a bogyó a kezetekben van, egy lépésnél többet nem tehettek, különben a bíró lépést füttyent, ami pedig szabálysértést jelent, és a labda átkerül az ellenfélhez, aki majd a pályaszélről fogja ismét játékba hozni, ti meg be kell érjétek a közönség hurrogásával.

(Részlet Nyolcszornyolc A kosarazás első és bevezető szónoklata – tömörített változat fafejűeknek című művéből)

A plébániát könnyen megtalálta. Porto Vecchio egészen kis falucska volt, a templom harangtornyát minden útkereszteződésből látni lehetett. A palánkot meglelni viszont sokkal bonyolultabbnak bizonyult.

Először egy jókora, elkerített és lakatra zárt focipályára akadt, ahol minden bizonnyal vasárnaponként játszottak és edzettek a nagyok. Aztán két kisebb, ugyancsak focipálya következett, ahol fiúk rúgták a bőrt, négy különféle mezben. Végezetül, a templom háta mögött, egy cementudvar jött, ahol nagy tülekedés közepette megint csak egy lasztit hajkurászott mindenki.

Amerre csak nézett, foci mindenütt, kosárpalánknak halvány nyomát se találta.

Stifti dolgavégezetlenül téblábolt egy sort, míg a színes mezes fickók abba nem hagyták a bemelegítést, és rikoltozva oda nem gyűltek a dróthálóhoz.

Eleinte azt hitte, vele lehet valami bajuk, az egyetlennel kerek e vidéken, aki nem focizik.

– Hé, nézzétek! Alvajáró!

– Jóccakát!

– Hé, Tunya, bemutatnád, hogy kell öngólt lőni?

Mattia bukkant fel hirtelen a sarok mögül, és mintha nem is hozzá szóltak volna az imént, elindult lassan a háló mentén, majd meglendítette a karját Stefano üdvözlésére.

– Kerestelek. Menni készülsz?

– Nem, de hát itt semmi sincs, ami egy fikarcnyit is emlékeztetne a kosarazásra.

– Ugyan, gyere velem!

Elindult a drótháló mentén, ugyanazzal az imbolygó járással, és ugyanabba az irányba, ahonnan az imént érkezett. Miközben az edző magából kikelve hívogatta vissza a focistáit, hogy folytassák végre a bemelegítést, amazok továbbra is Mattiának rikoltoztak, aki persze ügyet sem vetett rájuk.

– Ne törődj velük! – fordult hátra Tunya Stiftihez, aki pár lépéssel mögötte baktatott. – Egy időben fociztam velük. Aztán szerencsére abbahagytam. Attól féltem, hogy olyan leszek, mint az ott – mutatott egy alacsony, görbelábú, üres tekintetű alakra, aki az evolúciós létrán a majom és ember közötti átmenet hiányzó prototípusa lehetett.

Egy lecementezett udvarszerűségre érkeztek, amelyet három oldalról magas, telefirkált falak zártak közre, s az egyetlen kosár a kicsorbult palánkon függött, meglehetősen csálén.

– Íme, a Porto Vecchio Kosárlabda-csarnok. Mit szólsz hozzá?

Tunya előszedett egy Lakers feliratú labdát a vaslépcső mögül, ahová korábban rejtette, és helyben állva pattogtatni kezdte. Kábé fél fejjel hagyta maga alatt Stiftit, ezenkívül a két keze óriásira nőtt, amire külön büszke volt.

– Na, belevágunk?

– Hadd lássam, mire vagy képes!

Tunya elindult Stifti felé, és a palánktól néhány méterre, anélkül, hogy megfordult volna, háttal állva dobta el a labdát, az pedig engedelmesen csusszant át a rozsdás gyűrűn.

– Erre varrjál gombot!

Stifti gyorsan megszerezte a labdát, és olyan laposan araszolva, mint egy tarisznyarák, egyik kezéről a másikra pattintotta, az utolsó ujjpercei pedig idegesen remegtek.

Tíz percen keresztül cseleztek, hencegtek, fitogtatták egymásnak a tudásukat, majd végre játszani kezdtek, egy egy ellen, huszonegy pontos céleredményig. Tunya győzött, aki eléggé pontosan célzott, és remek kiugrásokat produkált a kosár alatt. Stiftinek azonban sikerült néhány lepattanót elkapnia, és a hosszú dobásaival, amelyek közös megegyezéssel fejenként három pontot értek, szerzett némi előnyt a második meccs alatt, mikor a szeme sarkából észrevette, hogy a félpálya bejáratánál két lány álldogál a biciklijére támaszkodva.

Aztán Tunya elhibázott egy bedobást, és kétszer is elveszítette a labdát, így a mérkőzés egy tisztes 21–18-as eredménnyel végződött Stifti javára.

Mikor a pályaszélre húzódtak, hogy kifújják magukat, a két biciklis lány közelebb lépett hozzájuk.

– Mattia, megmutatod a tetkódat? Ne kéresd magad, Mattia! Csak most az egyszer!

A lányok a szájuk elé kapták a kezüket, úgy rötyögtek, és vészjóslóan, himbálódzva közeledtek feléjük.

– Csak egy kis csücsköt mutass belőle!

– Ugyan, Mattia, csak nekem!

Tunya meglendítette a kezét, és nevetve üdvözölte őket, majd a barátjához lépett, aki elképedve mustrálta az előbbi jelenetet.

– Láttam már ennél