Vous êtes sur la page 1sur 855

A

MAGYAR

NYELV

KÖNYVE

A MAGYAR NYELV KÖNYVE

A

MAGYAR

NYELV

KÖNYVE

Nyolcadik

kiadás

Főszerkesztő:

A. JÁSZÓ ANNA

TREZOR KIADÓ

Budapest,

2007

Szerkesztette:

A. Jászó Anna Lektorálta:

Rácz Endre

Írták:

Albertné Herbszt Mária Bokor József Hangay Zoltán A. Jászó Anna Kálmánná Bors Irén Király Lajos Cs. Nagy Lajos

ISBN 978-963-8144-19-5

Első kiadás (1991. május): 1 - 10 000 pld. Második kiadás (1994. február): 10 001 - 14 000 pld. Harmadik kiadás (1996. március): 14 001 - 20 000 pld. Negyedik kiadás (1997. április): 20 001 - 25 000 pld. Ötödik kiadás (1999. január): 25 001 - 30 000 pld. Hatodik kiadás (2001. január): 30 001 - 35 000 pld. Hetedik, átdolgozott és bővített kiadás (2004. szeptember): 35 001 - 40 000 pld. Nyolcadik kiadás (2007. szeptember): 40 001 - 43 000 pld.

Kiadja a Trezor Kiadó 1149 Budapest, Egressy köz 6. Telefon: 363-0276, fax: 221-6337, e-mail: trezorkiado@trezor.t-online.hu Internet: http://www.trezorkiado.fw.hu Felelős kiadó: dr. Benczik Vilmosné Felelős szerkesztő: Benczik Vilmos

Balassa

József

emlékének

„Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél:

ez az első s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret, mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori nyelvünkkel az élet és tudo­ mány legmagosb s legtitkosb tárgyait is tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbizottság. Igyekezned kell nem­ csak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; ha­ nem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változé­ konysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tol­ mácsa lehessen.

Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! mert haza, nem­ zet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez

utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni

nehezen fog

tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség."

soha ne feledd, miképpen idegen nyelveket

Kölcsey Ferenc: Parainesis

ELŐSZÓ

„Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másikra de mind között a legfontosabb a

nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az idő­

ben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi

A nyelvet jól és szépen hasz­

nálni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez

S még van valami a nyelv cso­

dái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Ó általa él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti" — írta 1993-ban Sánta Ferenc „A nyelvről — iskolásoknak" (közli Grétsy Lászó A mi nyelvünk című gyűjteményben, 2000).

A magyar nyelv könyvének célja egyrészt tájékoztatást adni a nyelvről és a nyelvtudo­

mányról, másrészt korszerű módon rendszerezni a magyar nyelvnek a nyelvhasználatot meg­ alapozó szabályait. Elsősorban a felsőoktatás számára készült, de jó szolgálatot tett a közok­

tatásban, sőt a nagyközönség körében is. 1991-ben jelent meg, az azóta napvilágot látott hat kiadás bizonyította a könyv megbízhatóságát, használhatóságát, tanulhatóságát.

A magyar nyelv könyvének középpontja a grammatika, de többet kívánt nyújtani: elsőként

közölt nyelvleírásban szövegtant és névtant, átfogó szemléletű jelentéstant, áttekintést adott a

nyelvjárásokról és a gyermeknyelvről, bemutatta a 20. századi nyelvészeti irányzatokat és elemzési módszereket, hangsúlyt helyezve a század utolsó harmadában kibontakozó inter­ diszciplináris területekre. A magyar nyelv rendszeréről alapos és széles körű leírást nyújtott, építkező, a rendszerelvnek megfelelő — hangtan, szótan, mondattan, szövegtan — sorrend­ ben. A nyelvleírás alapelve a kiegyensúlyozottság, ez azt jelenti, hogy egyensúlyt kívántunk teremteni a hazai nyelvleírás hagyományai és az új irányzatok, valamint módszerek között:

egy új jelenséget és módszert csak oly mértékben építettünk be, hogy ne sértse a már meglévő rendszer logikáját. Felmerül az a kérdés, hogy miért tartottuk meg a hagyományos, a végső formájában a 19. század végén kialakult nyelvleírást? A válasz egyszerű: mert megfelel a magyar nyelvnek, a magyar nyelv korpuszán, „testén" alapul, és a végső célt, a nyelvhaszná­ latot szolgálja. Gondoljuk meg: nyelvünk nem változott olyan sokat az elmúlt évszázadok fo­ lyamán, hogy teljesen más leírást igényelne. A nyelvelmélet mindig létezett, az ókortól napja­ inkig, de sosem pótolta, sosem váltotta le a nyelvleírást. Így van ez ma is: a nyelvelmélet mellett a nyelvleírásnak megvan és mindig meglesz a létjogosultsága. A magyar nyelv köny­ vének példaanyaga nagyrészt klasszikus íróinktól-költőinktől vett idézetekre épül, s ennek az idézési módnak is megvan a jelentősége: az évszázadokon át fejlődött, csiszolódott igényes nyelvhasználat mintáját adják, úgy, ahogyan a közösség kialakította és elfogadta.

pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót

A magyar nyelv könyve megírása óta csaknem 15 esztendő telt el. Ez alatt az idő alatt a

nyelvtudomány világában jelentős változások történtek: nagy összefoglalások születtek, s ki­ bontakoztak az akkoriban szárnyaikat bontogató interdiszciplináris területek. Mindez szüksé­ gessé tette könyvünk helyenkénti átdolgozását és kibővítését. A kibővítést szükségesnek tartottuk. Két új fejezetet iktattunk be, egyiket a retorikáról, másikat a pragmatikáról. Az interdiszciplináris területek között át kellett dolgozni a pszicho- lingvisztikát és a szociolingvisztikát, s nagyobb súlyt kellett adni a számítógépes nyelvészet­ nek. Jelentős mértékben át kellett dolgozni a bevezető, általános nyelvészeti fejezetet: új ösz-

szefoglalások láttak napvilágot — nálunk is, a nagyvilágban is — a nyelvek osztályozásáról; izgalmas könyvek jelentek meg külföldön a kis nyelvek helyzetéről; a rendszerváltás után megváltozott a finnugor népek státusa; új jelenségek figyelhetők meg mai nyelvünkben, más a nyelvi norma felfogása, mint egy évtizeddel ezelőtt; átrendeződött a nyelvtudomány maga, új diszciplínák keletkeztek, melyek között sok az átfedés, s számos új irányzat kizárólagos­ ságra, egyeduralomra tör, holott sok esetben csak régi-új irányzatról van szó. A nyelvtudo­ mány történetéről szóló ismertetést kiemeltük a bevezetésből, s külön fejezetet szenteltünk neki a könyv végén, az interdiszciplináris területek ismertetése előtt. Ezt a megoldást a nyelv­ tudomány alakulása is igazolja; az interdiszciplináris területek a legújabb korszak fejlemé­ nyei. Ebben a fejezetben erőteljesebben támaszkodtunk a nemzetközi szakirodalomra. A grammatikai fejezetek átdolgozása azért okozott gondot, mert a jelenlegi szakiroda­ lomban több megoldás is olvasható. A különféle lehetőségeket mérlegeltük, s igyekeztük — a hagyomány és az újítás egyensúlyának megtartásával — önálló szemléletünket megerősíteni, illetőleg kialakítani. Az eddigi nyelvleírásban megfigyelhető volt egy bizonyos egyensúly a jelentés és szerkezet között, s törekedtünk ennek az egyensúlynak a megtartására (tehát nem tettünk több engedményt a szükségesnél a struktúra javára). Ez a szemlélet megfigyelhető mind az alaktanban, mind a szintagmatanban. A több mint kétezer éves hagyomány alapján megtartottuk a predikatív szerkezetet a mondat gerincének, meghagytuk az alanyt az állít mánnyal egyenrangú helyzetében (természetesen megfelelő indokolással), ugyanakkor né­ hány újítástól sem zárkóztunk el, például reméljük, hogy sikerült — kognitív szempontok alapján — a határozóknak egy elfogadhatóbb osztályozását adni. A könyv szerzői gárdája a régi, bár néhányunk munkahelye az idők folyamán megválto­ zott. A mondattani fejezeteket A. Jászó Anna dolgozta át, a részletek és a példaanyag megha­ gyásával, a tudománytörténeti fejezetben a strukturalizmus ismertetését változtatás nélkül meghagytuk, ez Albertné Herbszt Mária munkája. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani az egyes fejezetek kritikájáért és a javaslatokért Adamik Tamásnak, Gósy Máriának és Nagy Katalinnak, valamint munkatársainknak. Sánta Ferenc szavaival kezdtük ezt az előszót, idézzük őt útravalóul is. „De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a leg­ nagyobb dolog. Miközben tárgyához közelít, fölé is emel. Miközben hozzátapad, formáját kutatva illeszkedik, és alkalmat nyújt arra, hogy jelle­ mezzük, sok apró szó segítségével elemezzük, összehasonlítsuk más dolgokkal, jelenségek­ kel, kijelöljük a helyét minden egyéb összefüggésében — paranccsá teszi, hogy véleményt alkossunk róla. S ez már szabadság vagy legalábbis annak fő ismérve. Mert ez ad lehetőséget képességeink kibontatására, s annak gyakorlására is, ami legin­ kább megkülönbözteti az embert az élővilágban — hogy ítélkezik. Megismer és ítélkezik. S ez az, ami az egyes ember szabadsága is. Mert körülmények korlátozhatják mozgásunkat, vágyainkat, kívánságainkat: de semmi sem korlátozhatja gondolatainkat." Minden az emberért van: a nyelv, a nyelvtudomány, s benne különösképpen a nyelvmű­ velés. Jó szándékkal adjuk át A magyar nyelv könyve hetedik — bővített és átdolgozott — kiadását olvasóinak, azt remélve, hogy jól fogja szolgálni a jövőben is a vizsgázó diákokat, s mindenek fölött a magyar nyelv ügyét.

A. Jászó

Anna

ÁLTALÁNOS ISMERETEK A NYELVRŐL ÉS A NYELVTUDOMÁNYRÓL

„Az emberi elme nagyszerű alkotásai között aligha van még egy, mely alapvető fontosságban vetekedhetnék a nyelvvel. A nyelv, gondolataink, érzelmeink ki­ cserélésének ez a mindennapi használatú eszköze mindennemű emberi fejlődés­

S 'a nyelv' mindenki számára első­

sorban az anyanyelv" (BÁRCZI, 1963, 5). A világon mintegy hat-hétezer egymástól többé-kevésbé különböző anya­ nyelv létezik. A több ezer nyelv azonban bizonyos vonásaiban megegyezik: e közös vonásoknak az összessége adja meg az emberi nyelv fogalmát. Köny­ vünkben elsősorban anyanyelvünkkel, a magyar nyelvvel fogunk megismerked­ ni; de mivel a magyar nyelvet az emberi nyelv egy különleges változatának te­ kintjük, először az emberi nyelv általános vonásaival foglalkozunk, majd a nyelvtudomány problematikáját, területeit, módszereit, irányzatait ismertetjük. A nyelvről már igen sokat írtak az ókortól napjainkig, mibenléte nemcsak a nyelvtudománynak, hanem a filozófiának és a pszichológiának is középponti kérdése. Mivel bonyolult jelenségről van szó, nehéz definiálni; inkább megpró­ báljuk több oldalról megközelíteni: sorra vesszük ismérveit.

nek egyik legfőbb tényezője, sőt föltétele

A beszéd és a nyelv

Sok nyelv megkülönbözteti ezt a két fogalmat: beszéd és nyelv; a németben Rede és Sprache, az angolban speech és language, a finnben puhe és kieli, a franciában parole és langue; ez utóbbiak honosodtak meg a tudományos termi­ nológiában FERDINAND DE SAUSSURE [szoszűr], a 20. századi modern nyelvé­ szet megteremtője nyomán (könyve magyarul is olvasható: Bevezetés az általá­ nos nyelvészetbe, 1997). A beszédei és a nyelvel együttesen nyelvezetnek hívjuk, a saussure-i termino­ lógiában langage (langázs). A beszéd és a nyelv ugyanannak a dolognak, a nyel­ vezetnek két oldala: az emberek beszélnek egymással, s beszédük a nyelv szabá­ lyai szerint van megszerkesztve. A kisgyermek a nyelv képességével jön a világ­ ra, s a beszédből, végtelen sok számú mondat megértése és használata során sa­ játítja el anyanyelvének szabályrendszerét: megtanulja annak a társadalomnak a

12

A magyar nyelv könyve

nyelvét, melybe beleszületett, kialakul anyanyelvi kompetenciája. Az emberré válás során is egyszerre alakult ki a nyelv és a beszéd: a legkezdetlegesebb be­ széd is attól volt beszéd, hogy nyelvet használt fel, még ha az a nyelv csak felki­ áltásokból, ún. komplex szómondatokból állt csak. Nincsen sem fontossági, sem elsőbbségi sorrend a beszéd és a nyelv között, elkülönítésüknek mindazonáltal a tudományos vizsgálódás, sőt a mindennapi kommunikáció szempontjából jelen­ tősége van. „A beszéd összefoglaló neve mindannak, amit egy nyelvi közösség tagjai, vagyis az ugyanazon nyelven beszélő emberek érintkezésük során mondanak; a beszéd eszerint mondatok végtelen sorából áll.

A nyelv viszont azoknak az elemeknek és szerkesztési szabályoknak összes­

sége, amelyeknek birtokában a közösség tagjai létrehozzák és megértik ezeket a mondatokat, a beszédet. A beszédben, mondataink alkotásában mint szigorú elő­ íráshoz igazodunk a nyelvhez; ezért a nyelvet egészében is szabálynak, a beszéd

szabályának szoktuk minősíteni" (TELEGDI, 1989, 8). Minden nyelvnek van hangrendszere, szókészlete és nyelvtani rendszere.

A beszéd a működésben lévő nyelv, jelzések sorozata, produkció, performan-

cia; a nyelv szabályrendszer, meglévő képesség, kompetencia. Míg a beszéd egyéni, individuális jelenség, addig a nyelv kollektív, társadalmi jelenség: az egyének beszédük során egy társadalmilag adott nyelvet használnak. SAUSSURE a nyelvet (langue) a zeneműhöz hasonlította, ahogy az a kottában rögzítve van, a beszédet (parole) pedig a zenemű előadásához. „A nyelvet a beszédtől elválaszt­ va egyúttal elválasztjuk 1. a társadalmit az egyénitől, 2. a lényegest a járulékos­ tól és többé-kevésbé véletlentől is" (SAUSSURE, 1997,44).

Meg kell jegyeznünk, hogy a parole, illetőleg beszéd terminusokat nem a szó köznapi jelentésében használjuk. A produktumon van ugyanis a hangsúly, nem pedig a szóbeliségen. Parole-jelenség tehát egy írásmű is. A félreértések elkerü­ lése végett használjuk a francia terminusokat, s parole-jelenségről, parole-nyel- vészetről beszélünk.

A nyelv működéséhez elméletileg legalább két emberre van szükség: az

egyik, aki közöl valamit: az adó, a feladó, a kódoló; a másik, aki a közlést meg­

érti: a vevő, a címzett, a dekódoló. A nyelv a kód, a közlés, a kommunikáció eszköze, a társadalom tagjainak egymással való érintkezését szolgálja. Ez a gon­ dolat már SAUSSURE-nél is megvan, de a 20. század másik meghatározó nyelvé­ sze, az orosz ROMAN JAKOBSON vitte be a köztudatba, az információelméletből kölcsönzött terminológiával.

A nyelv keletkezése

13

A nyelv nem merev rendszer, állandó működésben van, WILHELM VON HUM­ BOLDT mondása szerint egy nyelv beszélése nem más, mint „véges számú esz­ köznek végtelen felhasználása". Ez a kijelentés az alapja a kreativitás gondolatá­ nak, melyet a 20. század harmadik meghatározó egyénisége, az amerikai NOAM CHOMSKY [csomszki] hangsúlyoz. Egy nyelv mindig egy adott népnek a nyelve, éppen ezért szorosan kapcsoló­ dik egy nép kultúrájához: tükröződnek benne a mindennapi életviszonyok, tár­ gyak, szokások. A kultúra szó ebben a vonatkozásban nem a magaskultúrát je­ lenti, hanem azt a szokásrendszert, mely szükséges az emberek mindennapi éle­ téhez. A nyelv megismerésével közelebb kerülünk a nyelvet beszélő nép kultúrá­ jához, gondoljunk a jellegzetes szavakra, szólásokra, közmondásokra.

A nyelv keletkezése

A nyelv keletkezésével kapcsolatos nézetek két csoportba oszthatók. A monoge-

nezis (egy eredet) elmélete szerint a világ sok nyelve egyetlen nyelvből ered. Ezt

az elképzelést olvashatjuk pl. a Bibliában, a Bábel tornyáról szóló történetben. A poligenezis (több eredet) elmélete szerint a Földön több helyen alakult ki a nyelv, hiszen több helyen alakultak ki emberi hordák. A tudomány a poligenezis elméletét fogadja el, bár mindig felbukkannak a monogenezist feltételező elmé­ letek. Nemrégiben amerikai génkutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az emberiség genetikailag két nagy csoportra osztható, egy Szaharától északira és

délire; ennek alapján azt feltételezték, hogy az emberiség Afrikában keletkezett, s onnan szóródott szét az egész földön. Ezt a feltételezést megpróbálták össze­ hangolni a történeti-összehasonlító nyelvészet eredményeivel, s egy olyan furcsa légvárat építettek, mely szerint a Föld mintegy hat-hétezer egymástól nagyon kü­ lönböző nyelve hat nagy törzsre vezethető vissza (RUHLEN, 1994). Ehhez hason­

ló elméletek mindig voltak (FODOR, 2001, 122), létrehozóik egy fontos tényt fi­

gyelmen kívül hagynak: a nyelvi rokonság és a faji (genetikai) rokonság külön­ bözik egymástól, a népek keveredhetnek, egy nép nyelvet cserélhet, bonyolult folyamatok hatnak egymásra. Pontosan nem tudjuk, miként mehetett végbe a nyelvek keletkezése, mivel keletkezésben lévő nyelvet nem figyelhetünk meg, s nem hozhatunk létre olyan kísérleti körülményeket sem, melyek közepette megfigyelhetnénk a nyelv szüle­ tését. Az embereket mindig izgatta ez a kérdés, így például — Hérodotosz írja le — Pszametik fáraó (Kr. e. 663-610) azt szerette volna tudni, hogy melyik volt

az első nyelv a világon. Két újszülöttet egy pásztorra bízott, azzal az utasítással,

14

A magyar nyelv könyve

hogy ne beszéljen a gyermekekhez. Két év múlva, amikor a sátrat felnyitotta, a gyerekek odaszaladtak hozzá, ezt kiáltva: bekosz. A fáraó megtudta, hogy ez a szó frígiai (ókori, feltehetően indogermán nép volt Kis-Ázsia északnyugati ré­ szében) nyelven kenyeret jelentett. Úgy vélte, hogy a legősibb nyelv a fríg volt. Hasonló kísérleteket mások is végeztek. Az efféle kísérletek természetesen eti­ kátlanok, de a várt eredményt sem hozzák meg, mert az így keletkezett nyelv nem volna azonos az ősnyelvvel, számos okból: sem a körülményeket nem lehet felidézni, s a résztvevők nyelvi képessége (kompetenciája) is más, hosszú fejlő­ dés eredménye (FODOR, 2001, 117-118). Minden jelenlegi nyelv igen bonyolult rendszer, mely hosszú fejlődés ered­ ménye. A nyelv eredetéről sokféle teória született: FRIEDRICH ENGELS mutatott rá a közösen végzett munka fontos szerepére, WILHELM WUNDT a kifejező moz­ gásoknak, a hangutánzó és az indulatszóknak tulajdonított szerepet. Segítségünk­ re lehet — a biogenetikai törvény alapján — a gyermeknyelv kialakulásának a megfigyelése (1. könyvünk gyermeknyelvi fejezetét), a szellemi fogyatékosok, elsősorban az afáziások nyelvének a kutatása (vagyis a nyelvi rendszer leépülé­ sének a tanulmányozása), valamint az állati jelrendszerek vizsgálata. Az utóbbi évtizedekben — az általános nyelvészeten és a pszicholingvisztikán belül — ezek a kutatások erősen fellendültek. Az emberi nyelv is olyan fokokon keresztül fejlődhetett ki, mint a kisgyer­ mek nyelve. Az emberek eleinte tagolatlan mondatszavakat ejthettek ki, ami­ lyenek mai nyelvünkben az indulatszavak. Ezek a tagolatlan jelzések egyben az

alapvető mondattípusokat is képviselték, a felkiáltást: Jaj!, a kijelentést: Reccs

és a felszólítást: Hess! Ezek a mondatszavak fokozatosan hangokra tagolódtak, a

közlés árnyaltságát többnyire csak a szupraszegmentális tényezők biztosították:

ezek közelebb állnak az érzelmekhez, s jelentős szerepük van a kisgyermek be­

szédében is, s minden bizonnyal nagyobb szerepük volt a nyelv ősi állapotában, mint ma. A fejlődés következő fázisa a mondat kettétagolódása lehetett, vagyis az

alanyi és az állítmányi résznek, az ítéletalkotás két elemének a megjelenése. A két fő mondatrész valamilyen szófajta formájában valósult meg, az alanyi rész eleinte valamiféle deiktikum, rámutató szó (ez, az) lehetett, majd később főnév; az állítmány pedig ige vagy melléknév. Az indulatszó, a főnév, a melléknév, az ige az eredendő, ősi szófajok, s minden bizonnyal néhány névmásfajta, így a mu­ tató és a személyes névmás is ide tartozott. A többi szófaj későbbi, másodlagos.

A mondatrészek között későbbi a jelző (az állítmány transzformja, pl. a a fa ma­

gas magas fa) és a határozó, a tárgy pedig a határozóból keletkezett. Fokoza-

A nyelv mibenléte

15

tosan alakultak ki a viszonyító elemek, közöttük a toldalékok és a kötőszók. Mindezek paleolingvisztikai kérdések, feltételezések, bár van alapjuk.

A nyelv mibenléte

A

nyelv jeleknek tagolt emberi hangokkal megvalósuló rendszerhálózata, mely

az

emberi társadalom és gondolkodás kialakulásával együtt keletkezett, egy em­

beri közösség kollektív tudatában él, és az emberek társas érintkezését szolgálja, azaz a kommunikáció eszköze (BÁRCZI, 1955 nyomán).

1. A nyelv társadalmi jelenség: egyrészt a társadalom hozta létre, fejlesztette

ki, másrészt a társadalom létének, fennmaradásának biztosítéka. Az ember, a tár­

sadalom, a gondolkodás és a nyelv együttesen alakult ki, egymástól elválasztha­ tatlanul, létüket egymásnak köszönhetik. A társadalom nem létezhet nyelv nél­ kül: a tapasztalatokat a nyelv segítségével örökíti át az egyik generáció a másik­ nak, a nyelv közvetítésével valósul meg a társadalom folytonossága.

2. A nyelv gondolatokat kifejező jelek rendszere. E tétel megértése végett

mindenekelőtt a jel fogalmát kell tisztáznunk. A jel fogalmát először általános,

szemiotikai értelemben határozzuk meg, s ezután lesz szó a nyelvi jelről. AUGUSTINUS (SZENT ÁGOSTON, 354-438) szerint jel mindaz, ami önmagán kívül mást is jelent, pontosabban mondva „jel az, ami az érzékelésnek önmagát, a léleknek pedig önmagán kívül valami egyebet tár elébe" (Signum est et quod seipsum sensui, et praeter se aliquid animo ostendit, vö. ADAMIK, 1981, 77). Minden jelben ugyanis egy kettősség van: egy érzékelhető dolog — ez a jelölő

— és egy mélyebb tartalom: ez a jelölt. Minden jel egy viszonyt tartalmaz, még­

pedig a jelölő és a jelölt viszonyát. Mindenütt jelek vesznek bennünket körül, s a jelekben ezt a kettősséget figyelhetjük meg, pl. ha valakinek láza van, az annak a jele, hogy beteg; ha sárgulnak a falevelek, az az ősz közeledtét jelenti; ha egy kutya behúzott farokkal sompolyog, az félelmének a jele; ha a közlekedési lámpa pirosat mutat, az annak a jele, hogy tilos az úton átmenni; stb. A jeleket — AUGUSTINUS osztályozása szerint — két csoportba oszthatjuk, természetes és mesterséges (egyezményes) jeleket különböztetünk meg. A ter­ mészetes jel — más néven tünet vagy szimptóma — a közlés szándéka nélkül keletkezik, ilyen pl. a láz mint a betegség jele. A mesterséges (egyezményes) je­ lek a közlés szándékával jönnek létre, ilyenek az állatok jeladásai, a jelvények, a füstjelek, és ide tartoznak a nyelvi jelek is.

16

A magyar nyelv könyve

A nyelv is jelekből tevődik össze: elemeiben megvan a jelre jellemző kettős­

ség, vagyis a jelölő és a jelölt viszonya. A nyelvi jel esetében a jelölő a hangsor,

a jelölt pedig az a fogalom, amire a hangsor vonatkozik; pl. a v + i + r + á + g

hangsor jelölője a virág fogalomnak. Minden nyelvi jelnek van jelentése, amiről egyelőre csak annyit mondunk, hogy azonosítható a fogalommal. (A jelentés az egyik felfogás szerint a jel alkalmazási szabálya, l. a jelentéstanban. Minden nyelvi jelben van egy statikus kettősség — a jelölő és a jelölt kettőssége —, va­ lamint egy dinamikus működés, vagyis a jel alkalmazása.)

jelölt

jelentés

a virág fogalma

jelölő

hangsor

v+i+r+á+g

A nyelvi jelek a szavak (lexémák) és a szóelemek (morfémák). A lexéma a

szókészletnek önálló eleme, pl. iskola, jár, részt vesz, osztálytárs. A morféma a

tő és a toldalék (affixum), pl. az iskolába jár szerkezetben két tő van: iskola- és jár-; az elsőn a toldalék a -ba határozórag, a másodikon pedig 0 ( = zéró ) tolda­ lék van. A toldalék is nyelvi jel: a -ba hangsor a jelölő, jelöltje pedig egy speciá­ lis helyviszony; a 0 toldalék testetlen, de van tartalma: határozatlan ragozás, ki­ jelentő mód, jelen idő, egyes szám 3. személyre utal. A nyelvi jeleket — lexémákat és morfémákat — szerkesztjük össze a gram­ matikai szabályoknak megfelelően mondatokká: a működésben lévő jeleket jel­ zéseknek nevezzük. A nyelv aspektusából jelekről beszélünk, a beszéd aspektu­ sából jelzésekről. A nyelvi jel konvencionális, vagyis a jelölő és a jelölt kapcsolata esetleges. Ugyanarra a jelöltre a magyar a virág, a német a Blume, az angol a flower, a finn

a kukka hangsort alkalmazza, nincsen ok-okozati kapcsolat a hangsor és az általa

jelölt fogalom között. Kivételt képeznek a hangutánzó és a hangfestő szavak, ép­

pen ezért az efféle szavak hasonlítanak egymásra a különféle nyelvekben, pl. a kakukk a franciában coucou [kuku], a finnben kaki [keki].

A nyelv mibenléte

17

A lexémák és a morfémák tovább bonthatók fonémákra. A fonéma már nem nyelvi jel, mert nincsen önálló jelentése, csak jelentésmegkülönböztető szerepe a magasabb rendű nyelvi egységekben. Éppen ezért a fonémák csak jelelemek.

A nyelvi jel lineáris, azaz időben és térben (kiejtve és leírva) folytonos. Ép­

pen ezért tagolható, részekre, szegmentumokra bontható. A lexéma, a morféma,

a fonéma — szegmentum is egyben. Ezenkívül vannak a szegmentumokhoz

kapcsolódó elemek, ezeket szupraszegmentális tényezőknek nevezzük; ilyenek

a hangsúly, a hanglejtés, a beszédtempó, a beszédszünet, a junktúra vagy határ­ jegy, a hangerő és az egyéni hangszínezet. A nyelvi jelek rendszert, mégpedig értékrendszert alkotnak. A nyelvi rendszer az összefüggéseknek olyan hálózata, amely az egyes nyelvi jeleket

egymáshoz köti, s egy szorosan összefüggő egész részeivé avatja. Minden nyelvi jelnek értéke van, s ezt mindig az a hely határozza meg, amelyet az illető jel a vele egy időben létező hasonló nyelvi jelek között elfoglal (LAZICZIUS, 1942 nyomán). A nyelvi jel értékét a többi jeltől való különbsége határozza meg.

A különbségek alapján a nyelvi jelek ellentétpárokba, oppozíciókba állíthatók,

pl. a kérnék igealak szemben áll a kérjek igealakkal, különbségük az igemód kü­ lönbségében van; a kérek igealak szemben áll a kérsz igealakkal, különbségük a nyelvtani személyben van. A különbség hordozója a -né és a -j módjel, illetőleg

a -k és az -sz személyrag. Ennek a különbségeket hangsúlyozó szemléletnek az

alapján mondjuk, hogy a kér igealak is ragos, csak ragja 0 [zéró] fokon van, 0 [zéró] morféma, ebben különbözik ugyanis a többi igealaktól. Az egyes morfé­ mák értékkülönbségei azok a szabályok, amelyek alapján a morfémák rendszerré szerveződnek. Az egyes toldalékok értékkülönbségei lényegében jelentésbeli kü­ lönbségek, csak ezek a jelentések elvontak: mód, idő, személy stb. Hasonló rendszert alkotnak a lexémák jelentései is (l. a jelentéstanban és a szókészlettan­ ban).

A nyelv és a gondolkodás szorosan összefügg egymással. Ez a kapcsolat az

emberré válás során alakult ki, a társadalomban fellépő kommunikációs igény következtében. Az ember az állatvilágból emelkedett ki a törzsfejlődés folyamán. Az állatok is kommunikálnak, s közlésrendszerükben jeleket használnak. Az emberek és az állatok jelrendszere azonban alapvetően különbözik egymástól. Az állatok artikulálatlan hangokat adnak ki, az emberi nyelv ezzel szemben artikulált han­

gokból áll. Az állat jelkészlete korlátozott, a legfejlettebb állat kb. 80 jelet hasz­ nál, s kb. 160 jelre tanítható meg. Az emberi nyelv véges számú morfémakészle-

tét viszont a szabályok segítségével a végtelenségig lehet kombinálni, azaz a vé-

18

A magyar nyelv könyve

ges számú készletből végtelen számú struktúrát lehet létrehozni: az állati jelkész­ let zárt rendszer, az emberi nyelv nyitott rendszer, a kreativitás jellemzi. Az állat ösztönösen ismétel bizonyos szituációkban bizonyos jeleket, csak a jelen ingerei­ re reagálva, nem képes sem egy múltbeli eseményt elmondani, sem ítéletet al­ kotni a valóság tényeiről, fogalmai sincsenek, mivel jelei nincsenek gondolatok­ hoz kapcsolódva. Az állat nem gondolkodik, habár sokszor igen intelligens. Megvan tehát az állatvilágban a kommunikáció, olykor igen bonyolult és fej­ lett formában, megvan az intellektus csírája is, de ez sosem jut el a fogalmi gon­ dolkodásig. Az embert a munkavégzés emelte ki az állatvilágból. A munkavég­ zés ugyanis célkitűzéssel jár együtt, a célkitűzés pedig feltételezi a valóság ösz- szefüggéseinek a felismerését, fogalmak segítségével történő ítéletalkotást, va­ gyis a célkitűzés feltételezi a célkitűző tudatot. Az ember előre megtervezett cse­ lekvését gondolatokba foglalta, gondolatait pedig nyelvi formába öntötte, hogy közölhesse másokkal, a társaival. Társadalom, munkavégzés, tudat, nyelv nem létezik egymás nélkül, s velük kapcsolatban az elsőbbség kérdését nem is tehet­ jük fel. Azt gondolhatjuk, hogy a fejlődés egy szakaszán a meglévő állati kom­ munikáció és a meglévő állati intellektus összekapcsolódása minőségi változást eredményezett, s ez a „pillanat" volt a „tudat születésének a pillanata" (vö. KELEMEN, 1978, 45). A nyelv és a gondolkodás viszonya háromféleképpen képzelhető el: a gondol­ kodás a nyelvhez képest elsődleges, a nyelv az elsődleges a gondolkodáshoz ké­ pest, a nyelv és a gondolkodás kölcsönösen meghatározza egymást. Ezen utóbbi elképzeléshez kapcsolódik a nyelv és a gondolkodás őseredeti azonosságának a feltevése.

3. A nyelv objektivitása és létformája. A nyelv a kollektív tudatban él, léte­

zik objektíve, az egyéntől függetlenül is. Ezt beláthatjuk, ha arra gondolunk, hogy anyanyelvünknek csak egy kis töredékét ismerjük, s nyelvünk megszületé­ sünk előtt is létezett, és létezni fog halálunk után is. Azt is szokták mondani, hogy a nyelv a szótárakban és a nyelvtanokban létezik. Ez a nézet nem állja meg a helyét, hiszen nagyon sok nyelvnek nincsen sem szótára, sem nyelvtana. A nyelv a kollektív tudatban létezik, de megjelenése az egyén tudatához kapcsoló­ dik.

4. A nyelvi jelek hierarchikus struktúrát alkotnak. A nyelvi rendszerben

szintek vannak, s az alsóbb szintek elemeiből tevődnek össze a magasabb szin­ tek. A nyelvi szintek a következők: 1. a fonémák szintje, 2. a morfémák és a lexémák szintje, 3. a szintagmák és a mondatok szintje, 4. a szöveg szintje (vö.

A nyelv a közlésfolyamatban

19

SZENDE, 1976, 38). Lényegében négy nagy szintről beszélhetünk, ezek a követ­ kezők: a hangok, a szavak, a mondatok és a szöveg szintje.

A nyelvi szintek szerveződése a következőképpen alakul: egy alacsonyabb

rendű elem mindig egy magasabb szinten funkcionál, azaz egy nagyobb egység­ ben működik. A fonéma jelentésmegkülönböztető szerepét a morfémában és a lexémában kapja meg (kép-gép); a morféma — pl. egy toldalék — a szóalakban vagy a szintagmában (az iskolába szóalakban vagy az iskolába jár szerkezetben világos, hogy a -ba hová? kérdésre felelő határozói belviszonyrag); a szintagma a mondatban funkcionál (gondoljunk arra, hogy egy tagolt mondat hozzárendelő, alárendelő és mellérendelő szintagmák konstrukciója); s végül a mondat a szö­ vegbe épül bele, a mellérendelés szabályai szerint kapcsolódva szerves egésszé. Ez a hierarchikus rendszer adja meg a grammatikai struktúrát. A nyelvi jel grammatikai funkciója a nyelvi jelnek egy magasabb nyelvi szinten betöltött szerepe. A hierarchikus struktúrában is egy kettősséget figyelhetünk meg: a sta­ tikus szinteket, valamint a dinamikus működést: a nyelvi jel grammatikai funk­ cióját. Ezt a funkciót a nyelvi rendszeren belüli funkciónak is nevezhetjük. Ezenkívül beszélhetünk egy a nyelvi rendszeren kívüli, a beszédhelyzethez kapcsolódó ún. kommunikációs funkcióról. Erről lesz a továbbiakban szó: ed­ dig a hattényezős kommunikációs modellnek csak egyetlen tényezőjéről, a kód­ ról volt szó, most röviden áttekintjük a kódnak a többi tényezőhöz kapcsolódó viszonyát.

A nyelv a közlésfolyamatban

Ha valakitől megkérdezik: mi a nyelvi funkció, az illető egészen bizonyosan a következő választ adja: a kommunikáció, s ezen a nyelvnek a közlés céljára való felhasználását érti. S válasza igaz.

A nyelvi jel a beszédhelyzetben a három fő kommunikációs tényezőhöz kap­

csolódik: a jeladóhoz, a jelvevőhöz és a jeltárgyhoz, vagyis a valósághoz; ahol jelek vannak, ott jeladók és jelvevők is szerepelnek. A nyelvi jel tulajdonképpen eszköz (görögül organon), ezen az alapon fejlesztette ki az osztrák pszichológus, KARL BÜHLER az ún. organon-modellt (Sprachtheorie, Jéna, 1934).

A valóság tárgya, a jeladó és a jelvevő: e három tényező közé van ékelve

minden nyelvi jel. Mind a három tényező viszonylatában más és más a nyelvi jel funkciója: a jeladó és a jel viszonylatában a kifejezés, a jelvevő és a jel viszony­ latában a felhívás, a valóság tárgya és a jel viszonylatában az ábrázolás.

20

A magyar nyelv könyve

jeltárgy

ÁBRÁZOLÁS

jeladó

jelvevő

jeltárgy

A nyelvi jel potenciálisan mindegyik tényezőhöz kapcsolódik, de egy adott beszédhelyzetben egyetlen tényezőhöz való kötődése domborodik ki, ez a nyelvi jel kommunikációs funkciója. Pl. az Esik jel (egyben mondat is) a beszédhely­ zetből kiemelve funkciótlan (mintha robothangon mondanánk ki). A következő szituációkban „feltöltődik": 1. Kinézek az ablakon, és megállapítom, hogy: Esik. Ekkor a jel a valóságra vonatkozik, arról állapít meg valamit, funkciója közlő vagy ábrázoló: referenciális. 2. Sétálni akarok, esetleg várnak rám valahol, de elindulásomat az időjárás lehetetlenné teszi. Emiatt bosszankodva kiáltok fel:

Esik! Ekkor a jel a jeladó érzelmeire vonatkozik, funkciója kifejező: emotív vagy emocionális. 3. Indulóban vagyok hazulról, kinn szakad az eső. Csak egy kabátot kaptam magamra. Valaki a családtagok közül figyelmeztet: Esik! — mintegy azt mondván: Vigyél esernyőt! Vigyázz! Ekkor a jel a jelvevőhöz inté­ zett felhívást fejez ki, funkciója felhívó: konatív. A kijelentő, a felkiáltó és a fel­ szólító funkció a három alapvető kommunikációs funkció. A nyelvi jel a kom­ munikációs tényezőkhöz alkalmazkodva válik beszédbeli jelzéssé, s ekkor már mondatokká szerveződik (LAZICZIUS, 1942 nyomán). Egy beszédmű, pl. egy szónoki beszéd megalkotásakor is e három tényezőt kell figyelembe venni. Már ARISZTOTELÉSZ is arról írt, hogy a beszédnek három tényezője van: 1. a beszélő, aki megnyilatkozik, 2. a hallgató, akihez a megnyi­ latkozás szól és 3. a beszéd tárgya, akiről vagy amiről megnyilatkozik a beszélő (ADAMIK, 1982, 19). ARISZTOTELÉSZ modelljét vagy a fenti organon-modellt háromtényezős kommunikációs modellnek is nevezhetjük.

A nyelv a közlésfolyamatban

21

Ezek a régi modellek lényegében továbbélnek az új, kommunikációelméleti terminológiával operáló modellekben. ROMAN JAKOBSON kibővítette a háromté­ nyezős modellt, s hat tényezőt állapított meg, a beszélőhöz, a hallgatóhoz és a beszéd tárgyához felvéve a közvetítő közeget, vagyis a csatornát, elhelyezte a modellben a kódot és a létrejött produktumot, melyet üzenetnek nevez.

A kommunikációs folyamatot ROMAN JAKOBSON a következőképpen ábrázol­

ja:

Feladó

Kontextus

Üzenet

Csatorna

Kód

Címzett

Ez az ún. hattényezős modell mindenféle kommunikációs tevékenységet áb­

rázol, a nem nyelvit is: így pl. az információk technikai továbbítását, az állatok kommunikációját, az emberek nem nyelvi (nem verbális) kommunikációját stb.

A nyelvre alkalmazva, a következőképpen azonosíthatjuk az egyes tényezőket: a

kód azonos a nyelvvel; a feladó azonos a kódolóval, vagyis a beszélővel, íróval;

a címzett azonos a dekódolóval, a hallgatóval, olvasóval. A kontextus termi­

nust JAKOBSON sajátos értelemben használja, jelentése: a valóság, a valóság té­ nyei; az, amiről szó van. A csatorna a közvetítő közeg, a beszéd esetében a le­ vegő, az írás esetében például egy könyv. Az üzenet maga a létrejött produk­ tum, az elhangzó beszéd vagy a leírt szöveg. A kommunikáció során tehát a fel­ adó (beszélő, író) egy kontextusról (a valóság tényeiről) egy kód (jelrendszer, pl. a nyelv, a morzejelek) segítségével egy csatornán (pl. kábelen, levegőrezgé­ sen, könyvön) át egy üzenetet (közleményt, hírt, információt) közöl a címzettel (hallgatóval, olvasóval) (JAKOBSON, 1969 nyomán).

A hattényezős modell azt szemlélteti, hogy az üzenet létrehozásához számos

tényezőre van szükség, közülük az egyik a nyelv (egyéb kommunikációs model­ lekre vö. RÓKA, 2003). Így a referenciális-emotív-konatív funkciósor kibővült a kapcsolattartó: fati kus, az üzenetre vonatkozó poétikai és a kódra vonatkozó metanyelvi funkció­ val. Kapcsolattartó vagy fatikus funkciójában használjuk a nyelvet akkor, amikor magára a közvetítő csatornára, annak működésére kérdezünk rá, pl. ily módon:

Ugye, megértettél engem? Jól hallasz?

22

A magyar nyelv könyve

A hat tényező között az üzenet más síkon van, mint a többi: ez esetben is egy hierarchikus struktúráról van szó. Egy üzenet (szónoki beszéd, vers, hirdetés stb.) megalkotásakor számításba kell vennünk az összes többi tényezőt: a való­ ság tényeit; saját képességeinket és mondanivalónkat; a hallgatóság igényeit és előismereteit; a közvetítő közeget, pl. elmondásra vagy olvasásra szánjuk-e az üzenetet alkotó szöveget; s végül maga a nyelv jellege is befolyásolja a szöveget, pl. egy adott szókészletből válogathatunk, vagy egy adott hangrendszerből hoz­ zuk létre egy költemény vagy egy prózai mű zenei hatását. A nyelvi jelben van tehát egy olyan potenciális lehetőség, mely arra teszi alkalmassá, hogy különféle szövegekben funkcionáljon, ez a jel poétikai funkciója. Aszerint, hogy a kommunikációs modell melyik tényezője domborodik ki jobban a szövegben, különféleképpen csoportosíthatjuk a szövegeket: a közvetítő közeg, a csatorna szempontjából vannak írott és szóbeli szövegek; megkülönböz­ tethetünk érzelemkifejező és felhívó jellegű szövegeket. Ezek a kérdések a sti­ lisztika, retorika és poétika illetékességi körébe tartoznak, manapság azonban ezek a diszciplínák beleolvadtak a nyelvtudományba, bekebelezte őket a szöveg­ tan. SZILÁGYI N. SÁNDOR Magyar nyelvtan c. könyvében kapcsolatteremtő, is­ meretközlő, érzelemkifejező, felhívó szövegeket tárgyal (SZILÁGYI, 1980). A kutya ugat és a A kutya főnév mondatokban a kutya lexéma két különböző síkon jelenik meg. Az első mondatban a valóság tárgya, a másodikban nyelvi tény, főnév. Az elsőben a valóság elemét tettük meg közlésünk tárgyává, a má­ sodikban a nyelv elemét; a nyelvi közlés magára a nyelvre vonatkozik: meta nyelvi funkciója van. A nyelvtudomány nyelve metanyelv, azaz a nyelvről szóló nyelv. (A tárgynyelv és a metanyelv megkülönböztetése a modern logikából származik.)

a jakobsoni hattényezős modell alapján a következők

(jobb volna a hierarchikus struktúrát ábrázolva a poétikai funkciót kiemelni a

többi közül):

A nyelvi funkciók

Referenciális

 

Poétikai

Emotív

Konatív

 

Fatikus

Metanyelvi

A nyelvek sokfélesége

23

Ezek a funkciók tehát a nyelvnek a nyelvi rendszeren kívüli, kommunikációs funkciói. Visszaérkeztünk tehát kiindulási pontunkhoz: a beszédhez, mely — a nyelvé­ szeti strukturalizmus nagy korszakának lezárultával — ismét a figyelem közép­ pontjába került, újabb aspektusainak a megvilágításával. A beszéd cselekvés, tett: a szó köznapi és filozófiai értelmében egyaránt. KÁLLAI ESZTER tanárnő „Szépen magyarul — szépen emberül" mozgalma avé­ gett jött létre, hogy beszédünkkel, vagyis a szép beszéd cselekvésével hitet te­ gyünk magyarságunk és emberségünk mellett. A szó filozófiai értelmében is cse­ lekvés a beszéd, ezt tanítja a beszédaktus-elmélet vagy beszédtett-elmélet. Vannak a nyelvben olyan mondatok, melyeknek kimondásakor cselekvéseket hajtunk végre: Házastársakká nyilvánítalak benneteket; Doktorrá fogadom; Ezt a hajót a Széchenyi névre keresztelem. Ezekben maga a kimondott mondat a cse­ lekvés. Az ilyenféle mondatokat J. L. AUSTIN performatív mondatoknak neve­ zi, szemben a valóságra vonatkozó, ténymegállapító, azaz konstatív mondatok­ kal. Könyvében végül is arra a következtetésre jut, hogy potenciálisan minden mondatban megfigyelhető a cselekvés mozzanata, s ezért a következőképpen osztályozza a mondatokat: 1. lokúciós cselekvést hajtunk végre, amikor egy mondatot közlési szándékkal mondunk ki, a szó hagyományos értelmében; 2. illokúciós cselekvést hajtunk végre, amikor informálunk, figyelmeztetünk vala­ kit, rendelünk valamit stb., tehát ösztönző szándék van kijelentésünkben; 3. vé­ gezetül perlokúciós cselekvéseket is teszünk, amikor magával a mondással aka­ runk valamit elérni, meggyőzni, rábeszélni, meglepni vagy éppen félrevezetni

(AUSTIN, 1962,

108).

A nyelvek sokfélesége

A világon mintegy hat-hétezer nyelvet beszélnek, a szakkönyvek 5000 és 7500 közötti adatokat adnak. A nyelvek számát nem tudják pontosan meghatározni. Egyrészt azért, mert még mindig felbukkanhatnak — kihalt vagy élő — feltárat­ lan nyelvek, különösen Dél-Amerika középső részén vannak ismeretlen törzsek. Az is gondot jelent, hogy sok kis nyelvnek nincs speciális neve, a 'beszélni' igét használják saját maguk megnevezésére; az is előfordul, hogy egy nyelvnek több neve van, nem könnyű tehát rendet teremteni. Másrészt azért nehéz a nyelvek számba vétele, mert a tudomány nem mindig tudja megvonni a határt a nyelv és a nyelvjárás között. A nyelv és a nyelvjárás megkülönböztetése a gyakorlatban

24

A magyar nyelv könyve

nem mindig nyelvtudományi, hanem hagyományos, történelmi-politikai alapon történik. Az a tény nem mindig szempont, hogy megértik-e egymást az emberek. Az északi és a déli német nyelvjárásban beszélők nem értik egymást, mégis egy német nyelv van; hasonlóan ítéljük meg az olaszt és a kínait. A skandináviai germán nyelvek – a svéd, a norvég és a dán – beszélői megértik egymást, a tör­ ténelmi hagyományok miatt mégis különböző nyelveknek tartjuk őket. Az is elő­ fordul, hogy a kormányok letagadják a területükön beszélt nyelveket, például Pe­ ruban 27 kecsua nyelv van, de a kormány csak hatot ismer el, de nem kell ilyen messzire mennünk: a csángót sem kezelik magyar nyelvként a romániai nép­ számlálásokban. A Föld népességének 90 százaléka a száz leginkább használt nyelvet beszéli. Ez azt jelenti, hogy több mint 6000 nyelvet beszél a föld népességének 10 száza­ léka, a nyelvek többsége tehát kis nyelv. A biztonságban lévő nyelvek száma 600-ra tehető, mivel több mint százezer ember beszéli őket. A föld nyelveinek többségét a kihalás veszélye fenyegeti. Globalizálódó világunkban az írásbeliség nélküli kis törzsi nyelvek kihalásra vannak ítélve, szinte naponta eltűnik egy nyelv, nem biztos tehát, hogy a leltározott kis nyelveket egyáltalán beszélik még. Számos kis nyelvet csak otthon használnak, többségük diglossziás helyzetben van. Diglossziás helyzet mindig volt, a Római Birodalomban a latin vagy a gö­ rög volt a mindennapi érintkezés nyelve, ám a szűkebb környezetben a helyi nyelveket használták. A gondot az okozza, hogy a globalizáció felerősítette a diglossziás helyzetet, s ha az emberek nem látják a helyi (vernakuláris) nyelv hasznát, nem tanítják meg a szülők gyermekeiknek, s ez vezet a nyelv kihalásá­ hoz. Mindig haltak ki nyelvek, hiszen kihalt a sumer, az etruszk és számos más nyelv, ám egyensúly volt a kihaló és az élő nyelvek között. Ez az egyensúly azonban napjainkra megbomlott. Az USA és Kanada indián nyelveinek 80 százalékát már nem tanulják meg a gyerekek. Legalább 60 indián nyelv van Kanadában, közülük csak négy életké­ pes, a krí 60 000, az ojibwa 50 000, a dakota 20 000 és az inuktitut 65 000 beszé­ lővel. Az USA-ban a navaho az egyetlen, melyet több mint százezren beszélnek. Közép-Amerikában a nyelvek 17, Dél-Amerikában 27 százaléka életképtelen. Afrikában 54 nyelv már kihalt, 116 kihalófélben van, bár ezek az adatok nem olyan pontosak, mint az amerikaiak. A legrosszabb a helyzet Ausztráliában, a 250 ősi nyelv 90 százaléka gyakorlatilag kihalt. Az uráli nyelvek is életképtele­ nek, a magyar, a finn és az észt kivételével; a mordvin lélekszáma egymillió kö­ rül van ugyan, de rendkívüli szétszórtságban él. A 20. század folyamán számos nyelv kihalt, a tudomány számon tartja az ubih, a catawba sziú, a manx, a

A nyelvek sokfélesége

25

kamassz szamojéd utolsó beszélőjét. Ez a folyamat az ezredforduló táján fel­ gyorsult, hasonlóan az állat- és növényfajok kihalásához. A tudósok rendszere­ sen járnak nyelvi anyagot gyűjteni ezekhez a nyelvüket feladni készülő kis né­ pekhez, Mexikóba, Észak-Kínába, Lappföldre és más helyekre. Kérdéses, milyen okok miatt tűnik el egy nyelv. Előfordultak természeti ka­

tasztrófák, egy vulkánkitörés pusztította el 1815-ben a tamboran nyelvet egy in­ donéziai szigeten. A népirtások is az okok között szerepelnek, ez történt a yahi indiánokkal Kaliforniában. A legfőbb ok mégis a diglossziás helyzet következté­ ben végbemenő lassú nyelvcsere: a szülők nem tanítják meg az ősi nyelvet gyermekeiknek, mert úgy látják, hogy azzal nem boldogulnak környezetükben, éppen ezért a nagyvárosok közelsége is veszélyt jelent egy kis nyelv számára. Harmincezer lélekszám alatt egy nyelv életképtelenné válik (NETTLE-ROMAINE, 2000). Az elveszett nyelv pedig elveszett tudás. Mindezek alapján érthető, hogy a különféle szakkönyvekben eltérő adatokat olvashatunk a nyelvek számáról (RUHLEN, 1987, COMRIE, 1990, FODOR, 1999).

A nyelveket típusuk szerint és eredetük szerint osztályozzuk. Ezenkívül meg­

különböztetünk természetes és mesterséges nyelveket (volapük, eszperantó, ido).

Vannak még élő és kihalt nyelvek, sőt olyanok is melyeknek jóformán csak a nevét ismerjük. Ilyen a hun, nem maradtak fenn nyelvemlékek, csak személyne­ vek, éppen ezért hovatartozása bizonytalan.

A nyelvtudomány sajátos csoportként kezeli a pidzsin és a kreol nyelveket.

Ezek „olyan közvetítő nyelvek, amelyek két vagy néhány nyelv keveredésével keletkeztek úgy, hogy rendszerint magasabb műveltségű, tekintélyű vagy na­ gyobb lélekszámú nép nyelvének rendszerére és szókincsére rátelepül az illető térségben élő honi nyelv, leegyszerűsítvén annak szerkezetét" (FODOR, 2003, 255). Az így kialakult keveréknyelvek arra szolgáltak, hogy a helyi lakosság és a gyarmatosítók megértsék egymást. Ha a pidzsin nyelv az új nemzedék anya­ nyelvévé válik, kreol nyelvről beszélünk. A pidzsin és a kreol nyelvek száma 150 körül van. Maga a pidzsin (pidgin) szó az angol business 'üzlet' szóból ke­ letkezett a kínai kikötőkben, tehát kínaival kevert üzleti angol volt eredetileg. Fontosabb nyelv a haiti kreol, ez francia alapú nyelv, melyet az oktatás nyelve­ ként is használnak, s melynek már jelentős szépirodalma van; az afrikai Sierra Leonéban az angol alapú krio, mely a hajdani rabszolgák nyelvéből, főleg a jorubából alakult ki, az alapfokú oktatásban használják, szépirodalmi művek is jelennek meg rajta. A lingua franca (szabir) középkori, újlatin alapú keverék­ nyelv, a 12-19. század között a hajósok és kereskedők nyelve volt a Földközi-

26

A magyar nyelv könyve

tenger vidékén. Eredetileg a kereszteslovagok nyelve volt, franca, vagyis frankoké'. A lingua franca a mai köznyelvben a közvetítő nyelv szinonimája.

A nyelvek típus szerinti osztályozása

'a

Minden nyelvnek megvan a saját rendszere, ugyanakkor egy-egy nyelv struktú­ rája hasonlíthat egy másik nyelv felépítéséhez, teljesen függetlenül attól, hogy eredetük szerint rokon nyelvek vagy sem. A nyelvek szerkezeti vizsgálata a 20. században külön diszciplínává fejlődött. Az a tudományág, mely a nyelvek kö­ zötti szerkezeti különbségekre összpontosít, a nyelvtipológia. Az a tudományág, mely a különféle nyelvek szerkezeti azonosságait vizsgálja, az univerzálékutatás. Igen sok típus szerinti osztályozásról tudunk. A legismertebb, ma is érvényes rendszerezés a 19. század első felében keletkezett. Ez három típusba sorolja a vi­ lág nyelveit.

a) Elkülönítő vagy izoláló nyelvek. Az ide tartozó nyelvek a ragokat vagy

képzőket nem ismerik, a nem változó, izolált egy szótagos szavakat állítják egy­ más mellé. A jelentések kifejezésében nagy szerepe van a szigorúan kötött szó­ rendnek, valamint a zenei hangsúlynak (a hangszín-/hangmagasság-különbség- nek), pl. a dél-kínaiban a fan szó hatféle zenei hangsúllyal ejthető ki, és mindig mást-mást jelent: egyenletes-mélyen 'rész', egyenletes-magasan 'alszik', mély­ eső dallammal 'por', magas-esővel 'haragszik', mély-emelkedővel 'oszt', ma­ gas-emelkedővel 'égni'. A pekingi mandarin kínaiban a ma jelentése egyenletes tónussal kiejtve 'anya', eső-emelkedő tónussal 'ló', ebben az esetben a négy le­ hetséges zenei hangsúlyból kettő alkot kontrasztot. Az olyan nyelveket, melyek­ ben a zenei hangsúlytól függ a szavak vagy a grammatikai kategóriák jelentése, dallamhangsúlyos nyelveknek nevezzük. A kontrasztív dallamhangsúly a tonéma, a fonéma analógiájára (CRYSTAL, 1985). Izoláló nyelvek a délkelet­ ázsiai nyelvek, így a maláj és az indonéz, a kínai, valamint számos északnyugat­ afrikai nyelv.

b) Toldalékoló vagy agglutináló nyelvek. Ezeknek a nyelveknek gazdag a

morfológiájuk, vagyis alaktanuk, mivel gazdag a toldalékrendszerük. Elsősorban képzők és ragok segítségével fejezik ki a jelentés módosulásait és a mondatbeli viszonyokat. Egy-egy szóalak sok morfémából épülhet fel, s a morfémák határai világosak, jól elkülöníthetők, pl. házasságaimról, barátaiéiért. Toldalékolók az uráli (finnugor) nyelvek — közöttük a magyar is —, az altaji nyelvek, a japán, a koreai, a dravida, az afrikai bantu nyelvek, az óceániai nyelvek, számos indián nyelv és a sumer; a nyelvek kétharmada toldalékoló.

A nyelvek sokfélesége

27

c) Hajlító vagy flektáló nyelvek. Ezek a nyelvek a jelentés módosulásait és a mondatbeli viszonyokat a ragokon és a képzőkön kívül a tő magánhangzójának a változásaival fejezik ki — pl. angol: take 'veszek', took 'vettem' —; illetőleg a toldalékok komplex funkciójúak lehetnek, pl. az oroszban a AOMOB szóalak -OB végződése többes számot és birtokos esetet is jelent egyszerre, a magyarban ezt a két jelentést két morféma fejezi ki: ház + ( a ) + k + nak. Flektáló nyelvek az in­ doeurópai és a sémi-hámi nyelvek, az afrikai csádi és nílusi nyelvek. A fenti három típuson kívül megkülönböztetnek még bekebelező vagy inkorporáló nyelveket, ilyen az eszkimó (inuit) és számos észak-amerikai indi­ án nyelv. Ezekben egyetlen mondattá kapcsolódnak a mondatrészek, a ragok és a

képzők, pl. eszkimó illu 'ház', illu-liuq 'házat építeni', illu-liuqati 'egy társsal házat építeni', illuliuqatigiguma-vagit 'téged kívánlak társul házat építeni' (FO­ DOR, 2003).

A flektáló és az agglutináló nyelvekben szintetikus és analitikus grammatikai

eszközöket különböztetünk meg. A szintetikus eszköz azt jelenti, hogy a gram­

matikai eszközök szorosan kapcsolódnak egymáshoz, az analitikus eszköz pedig

azt, hogy lazán, pl. a magyarban szintetikus szerkesztés a háznál, analitikus szer­ kesztés a ház mellett. Ebből a szempontból az inkorporáló nyelveket poliszinteti kus nyelveknek is nevezik.

A három nagy csoport között nem lehet éles határt vonni, a flektáló nyelvek­

ben is nagy szerepe van az agglutinációnak, az agglutináló nyelvekben — így a magyarban — is előfordul a tőhangzó hajlítása, pl. hó ~ havas, volt ~ vala. Voltak olyan nyelvtudósok — így a 19. század második felében működő né­ met-angol MAX MÜLLER is —, akik fejlődésbeli fokozatokat, rangsort állítottak fel a három csoport között. Szerintük a legfejlettebbek a flektáló — közöttük az indoeurópai — nyelvek, utánuk az agglutináló nyelvek következnek, s a legpri­ mitívebbek az izoláló nyelvek. Ez a rangsorolás természetesen téves. Egyrészt nincsen tiszta típusú nyelv, másrészt a nyelvek típusa megváltozhat, az angol pl. erősen közelít az izoláló típushoz, a nyelvtörténeti kutatások pedig kiderítették, hogy az izoláló kínai valamikor agglutináló volt, mai nyelvstruktúrája nem ere­ deti. Egyéb tipológiai osztályozások is vannak. Szokták a nyelveket fonológiai rendszerük, szótagszerkezetük, szórendjük szerint is csoportosítani. Az univerzálék olyan sajátosságok, melyek minden nyelvben megvannak. Az univerzálék egyrészt olyan elemek (szubsztanciális univerzálék) és struktúrák (formális univerzálék), amelyek minden nyelvben fellelhetők, másrészt olyan egyetemes összefüggések (implikációs univerzálék), amelyek minden nyelvben

28

A magyar nyelv könyve

megvannak. Az első nézet megfogalmazója NOAM CHOMSKY, a másiké JOSEPH GREENBERG; ez a két fő ága van a nyelvi univerzálék tanulmányozásának (COMRIE, 1981, MALMKJAER, 1991). A formális univerzálék a grammatikai szabályok és összefüggéseik, a szubsz tanciális univerzálék a kategóriák és az X-vonás elmélet szintjei (l. 760.). Uni­ verzális a függőségi struktúra, a transzformációs generatív nyelvtan által megál­ lapított fej-központúság, amely meghatározza az elemek sorrendjét az egyes nyelvekben. Mindegyik szerkezetben van egy lényeges elem, ezt nevezik a szer­ kezet fejének, pl. a nagyon szerettem őt szerkezetben a szerettem a fej. Az an­ golban a fej bal oldalon van a többi szerkezettag előtt, a japánban jobb oldalt van; így van ez a magyarban (erre mondta NÉMETH LÁSZLÓ, hogy a magyar szerkesztésben a központi tag maga elé öleli az összes többi elemet). Ez a két le­ hetőség létezik, s ez az emberrel vele született, univerzális sajátosság. A CHOMSKY-féle elmélet néhány nyelv alapos elemzéséből vonja le követ­ keztetéseit. Alaptétele, hogy bármely nyelv felszíni szerkezete egy absztrakt szerkezeten alapul. Ez az absztrakt szerkezet minden nyelvben megvan, mégpe­ dig azért, mert ez az absztrakt szerkezet velünk született jelenség. Ez alkotja az univerzális grammatikát. A velünk született jelleg magyarázatként szolgál, azért, mert ez az elmélet a nyelv tanulmányozását eszközként tekinti annak a felderíté­ sére, hogyan működik az emberi elme. Tehát a feltételezett univerzális gramma­ tika a nyelvi univerzálék egyik lehetséges megvalósulása. A régebbi megállapítások szerint univerzálé a szófajok közül a főnév és az ige (a melléknév már nincsen meg minden nyelvben); a főnév többes száma; a mondat; a mondatnak új közlésre (réma) és régi közlésre (téma) való tagolása; az alany, az állítmány, a tárgy és a határozó, de ezek alaki jegyei már sajátosak az egyes nyelvekben. Az efféle univerzálék megállapítása induktív úton történik, éppen ezért összegyűjtésük nehéz és bizonytalan kimenetelű feladat, mindig adódhatnak ugyanis olyan felfedezések, melyek a már kialakult képet megvál­ toztatják. Az univerzálék másik, deduktív úton megállapított típusát az egyetemes ösz- szefüggések adják. GREENBERG harminc nyelv vizsgálata alapján 45 összefüg­ gést állapított meg, s ezeket három csoportba sorolta, úgymint szórendi, szintak­ tikai és morfológiai univerzálék. Szórendi univerzálé pl. 1. Egy olyan kijelentő mondatban, melyben névszó az alany és a tárgy, az uralkodó szórend csaknem mindig az, hogy az alany megelőzi a tárgyat; 2. A prepozíciós nyelvekben a genitívusz csaknem mindig a vonzatot meghatározó névszó után van, de a poszt­ pozíciós nyelvekben csaknem mindig előtte van; stb. Szintaktikai univerzálé pl.

A nyelvek sokfélesége

29

8. Ha az eldöntendő kérdést az intonáció különbözteti meg az állítástól, akkor az intonációs jellemző a mondat végén van inkább, s nem a mondat elején; stb. Morfológiai univerzálé pl. 43. Ha egy nyelvben a főnévnek van neme, akkor a névmásnak is van; 44. Ha a nem megvan első személyben, akkor mindig megvan

a második vagy a harmadik személyben vagy mindkettőben; 45. Ha a névmások

többes számában vannak nemek, akkor vannak az egyes számban is. (A számok GREENBERG listájának a számai.)

A nyelvtipológia és az univerzálékutatás összefügg egymással. A nyelvek ti­

pológiai vizsgálatakor az univerzálékat ki kell zárni, hiszen ezek minden nyelv­ ben azonosak, ki kell zárni továbbá az egyedi sajátosságokat is. Igen sokféle módszer létezik, mind az amerikai, mind az orosz nyelvészek sokféle eljárást dolgoztak ki.

A tipológiai kutatások nyomán bontakozott ki az areális nyelvészet (a termi­

nus a latin area 'terület' szóból van). Megfigyelték, hogy az egymás mellett élő, egymással kulturális rokonságban álló nyelvekben azonosságok mutathatók ki. Ezek a nyelvek nyelvközösséget alkotnak (a németben a Sprachbund terminus fejezi ki ezt a fogalmat). Mivel a nyelvben tükröződik egy nép kultúrája, ezért a nyelv igen alkalmas a kulturális rokonság kimutatására. Ezen a téren elsősorban

a szókészleti vizsgálatok kamatoztathatók, így érdekes tanulmányok születtek a

magyar nyelv kelet-közép-európai szellemi rokonságáról, a latin nyelv hatásáról

a Duna-tájon, a magyar-szlovák nyelvi kapcsolatokról stb. Az egyes területeken — areákon — grammatikai hasonlóságok is kifejlődhetnek. Így a balkáni nyelv­

közösségre (albán, görög, román, bolgár) jellemző a névragozás elsorvadása és a mondatbeli viszonyításoknak viszonyszókkal való megoldása; hasonló jelenség a névelőnek a szó végéhez járulása vagy az infinitívusz elvesztése (BALÁZS, 1989, 9). Hasonlóképpen több kelet-európai és ázsiai nyelvben megtalálható a szemta­ núsági múlt (a Reguly által lejegyzett osztják szövegekben, a permi nyelvekben,

a török és a kaukázusi nyelvekben), vagyis egy történet elbeszélője másféle múlt

időt használ, ha jelen volt az eseményeknél (szemtanúsági múlt), és másfélét, ha nem volt jelen (nem szemtanúsági múlt).

A nyelvtipológia alkalmazása az idegennyelv-oktatásban igen gyümölcsöző:

e célból alakult ki a kontrasztív nyelvészet, mely egy vagy több nyelv egyezéseit

és különbözőségeit veti egybe.

30

A magyar nyelv könyve

A nyelvek eredet szerinti osztályozása

A nyelvek eredet szerinti, azaz genealógiai osztályozása a nyelvek rokonságán

alapul. Az egymással rokonságban lévő nyelvek egy közös ősnyelvből származ­

nak. Ezt a közös ősnyelvet alapnyelvnek nevezzük. A rokon nyelvek nyelvcsalá­ dot alkotnak. A rokon nyelveket tehát a közös eredet köti össze: az alapnyelvet beszélő nép valamikor egy meghatározható területen élt, ezt a területet őshazá­ nak nevezzük. Évezredekkel vagy évszázadokkal ezelőtt az őshazában élő nép egyes csoportjai elvándoroltak, s új környezetükben korábbi kapcsolataik megla­ zultak vagy megszűntek. A külön élő nép nyelve is elkülönült, megváltozott. Ha

a szétválás nagyon régen, évezredekkel ezelőtt történt, a rokon nyelvek nagyon

eltávolodtak egymástól, s kapcsolatuk nem nyilvánvaló, csak a történeti-össze­ hasonlító nyelvtudomány módszerével deríthető ki. Ez történt az uráli nyelvek esetében. Ha szétválás nem történt viszonylag régen, a nyelvek közötti kapcsolat nyilvánvaló, a szláv, az újlatin vagy a germán nyelvek rokonságát a nem nyelvé­ szek is észreveszik.

Az alapnyelvből kialakult nyelveket leánynyelveknek nevezik, az alapnyelv

és a leánynyelvek együttesen nyelvcsaládot alkotnak. A szorosabb kapcsolatban

lévő leánynyelvek a nyelvágat alkotják. A nyelvcsaládok között is lehet kapcso­ lat, ezt a nagy egységet nyelvtörzsnek (phylum) nevezik. A homályos, még nem bizonyított kapcsolat esetén a nyelvcsoport elnevezés használatos. Jelenleg 300 nyelvcsaládot ismerünk. Az írásbeliség nélküli nyelvek között nehezebb kimu­ tatni a rokonságot, ilyenek az afrikai, az óceániai és az amerikai indián nyelvek.

A nyelvrokonság és az embertani rokonság két különböző dolog. Az azonos alrasszhoz tartozó népek gyakran különböző nyelveket beszélnek, és ugyanaz a

nyelv különböző embertípusok nyelve lehet. Az uráli nyelveket beszélő népek például több alrasszba tartoznak, a vogulok, osztjákok és szamojédok mongolid típusúak, a lapp külön álló alrassz; az indiaiak és a svédek eltérő külsejűek, még­

is távolról nyelvi rokonok. A népek történetük folyamán keverednek, beolvad­

nak, nyelvet cserélnek, a magyarságba is számos különféle embertípus olvadt be.

A genetikai vizsgálatoknak semmi közük a nyelvrokonság megállapításához, a

génkutatás eredményei csak azt mutatják meg, hogy egy-egy népességben bizo­ nyos gének milyen arányban vannak meg (SIPOS, 2000, 28-40). A genealógiai felosztás szerint a következő nyelvcsaládokat említhetjük meg. Néhány esetben a nyelvcsaládokba való besorolás feltételes, mert még nincsenek megnyugtatóan tisztázva az egyes nyelvek közötti viszonyok, bár a 20. század második felében számos rendszerezést megoldottak (FODOR, 2003).

A nyelvek sokfélesége

31

1. az indoeurópai (indogermán) nyelvcsalád;

2. a sémi-hámi (afroázsiai) nyelvcsalád; sémi ág: akkád; héber (ivrit),

fföníciai, pun, arámi (arameus), szír; arab, máltai, etióp; hámi ág: egyiptomi (ó- egyiptomi és kopt), berber, kusita;

3. az uráli nyelvcsalád;

4. a kaukázusi nyelvek: grúz, abház, cserkesz, ubih, csecsen, ingus;

5. az altaji nyelvcsalád; török nyelvek: a) köztörök ág: oszmán-török, azer­

bajdzsáni (azeri), türkmen, kipcsak nyelvek (baskír, kirgiz, kazak, besenyő,

hun; mongol

nyelvek: az ómongol, melyet Dzsingisz kán népe beszélt, a mai halha-mongol, burját; mandzsu-tunguz nyelvek: mandzsu, evenki;

6. a paleo-szibériai nyelvcsalád: csukcs, korják, eszkimó (inuit), aleut, juka­

gir, gilják;

kun), üzbég, avar, b) bolgár-török (csuvasos) ág: csuvas,

kazár;

7. a dravida nyelvcsalád: tamil, telugu, kannada;

8. a kínai-tibeti (sino-tibeti) nyelvcsalád; kínai ág: kínai; tibeti-burmai ág:

tibeti, burmai; kam-thai ág: tai (sziámi), lao; miao-jao ág;

9. az ausztroázsiai nyelvcsalád: a mon-khmer nyelvek: khmer (kambo­

dzsai), vietnami, mon; munda nyelvek; 10. az ausztronéz (maláj-polinéz) nyelvcsalád: maláj, jávai, bali, filipino (tagalog), malgas; fidzsi, maori, tahiti, hawaii; mikronéziai ág; tajvani (formosai) ág;

11. a pápua nyelvek;

12. az ausztráliai nyelvek;

13. az afrikai nyelvek a Szaharától délre: bantu nyelvcsalád: szuahéli (szvahili), zulu, szvázi; szudáni nyelvek: joruba, a csádi nyelvcsalád, nílusi- szaharai nyelvek; koiszan nyelvek (busman, hottentotta);

14. az amerikai indián (amerind) nyelvek, a következő nyelvtörzsek tartoz­

nak ide: na-dene (navaho), algonkin (krí, csejenn), sziú (dakota, cseroki), uto-

azték (hopi), maja, oto-mange, csibcsa-paez, andoki-egyenlítői (kecsua), zse­ pano-karib. Elszigetelt, rokontalan nyelvek:

Élő elszigetelt nyelvek: baszk, japán, koreai, ainu, burusaszki. Kihalt rokontalan nyelvek: etruszk, sumer, protohatti (hatti), hurri (hurrita), urartui, elámi, a Húsvét-sziget nyelve. A magyar nyelv az uráli (finnugor) nyelvcsaládba tartozik, indoeurópai nyel­ vek között él, ezért ezt a két nyelvcsaládot ismertetjük részletesebben.

32

A magyar nyelv könyve

Az indoeurópai nyelvcsalád. Az elnevezés arra utal, hogy ez a nyelvcsalád az Indiától Európáig terjedő óriási területek nyelveit foglalja magába. Több szempontból is a legjelentősebb nyelvcsalád. Az indoeurópai nyelvcsaládba tar­ tozó nyelvek viszonyai vannak a legjobban feltárva, sőt maga az összehasonlító- történeti nyelvtudomány is e nyelvek rokonítása kapcsán született meg a 19. szá­ zad elején. Európa legjelentősebb kultúrnyelvei tartoznak ide. Az indoeurópai nyelveket nemcsak az ősi területeken, hanem szerte a világon beszélik: Észak- Amerikában, Dél-Afrikában, a csendes-óceáni szigetvilágon és Ausztráliában az angolt, Dél-Amerikában a spanyolt és a portugált. 146 nyelv tartozik ide, beszé­ lőinek száma három és fél milliárd, vagyis a föld lakosságának több mint a fele, ebből az angol anyanyelvűek száma 322 millió. Feltehetően létezett egy többé-kevésbé egységes, minden bizonnyal nyelvjá­ rásokra tagolódó indoeurópai alapnyelv, mely kb. az Kr. e. harmadik évezred folyamán felbomlott. Sokféle elgondolás született az őshaza helyére vonatkozó­ lag: a legkülönfélébb helyekre képzelik Hollandiától a Kaukázusig. Az újabb elméletek szerint az indoeurópai nyelvcsalád őshazája valahol Elő-Ázsiában vagy Anatóliában lehetett. Az indoeurópai nyelvcsalád előbb két ágra szakadt: a nyugati csoportra vagy kentum-ágra és a keleti csoportra vagy szatem-ágra. Ennek a felosztás­ nak az az alapja, hogy a *kmtom 'száz' (a szavak előtti csillag a rekonstruált alak jele) jelentésű szó k hangja a nyugati csoportban megmaradt, a keleti csoportban pedig sz- vagy s-féle hanggá változott, vö. latin centum (eredeti kiejtése: ken­ tum), görög he-katon, gót hund, illetőleg szanszkrit catam, avesztai satem, litván simtas, ószláv suto. A kentum-nyelvek a görög, az itáliai, a kelta, a germán, a tokhár, a hettita; a szatem-nyelvek az indoiráni, az örmény, az albán, a balti és a szláv csoport. Az indoeurópai nyelvcsalád 12 ágra bomlott, ezek: indoiráni, tokhár, hettita, örmény, görög, albán, itáliai, kelta, germán, balti, szláv, ókori balkáni és kis­ ázsiai (antóliai) igazoltan vagy feltehetőleg indoeurópai nyelvek. Ezek az elágazások ismét újabb alapnyelvekké váltak, tovább osztódtak. Természetesen nem gondolhatunk mechanikus kettéosztódásra — ezt csak az egyszerűség kedvéért mondjuk így —, az új nyelvek kialakulása bonyolult fo­ lyamatok révén történt. Az egyes nyelvcsaládok további osztódása tehát a követ­ kező (a felsorolás korántsem teljes):

A nyelvek sokfélesége

33

Az indoeurópai nyelvek családfája

TÓTFALUSI ISTVÁN nyomán

34

A magyar nyelv könyve

1. Indoiráni nyelvek:

ind csoport: szanszkrit (óind), hindusztáni: hindi és urdu, pandzsábi, ne­ páli, szingaléz, cigány, iráni csoport: az avesztai nyelv, méd, szkíta (szittya), párthus, falán (oszét, jász); perzsa: újperzsa, tádzsik; pasto, kurd.

2. Hettita (Kr. e. 18. sz. Kis-Ázsia).

3. Tokhár (Kr. u. 7. sz. Turkesztán kínai része).

4. Ókori kis-ázsiai bizonyosan vagy feltehetően indoeurópai nyelvek: luviai,

palai, líkiai, lídiai, sidéi, kariai.

5. Örmény.

6. Ókori balkáni bizonyítottan vagy feltehetően indoeurópai nyelvek (kihal­ tak): illír, trák, makedon, fríg, dák.

7. ógörög nyelvjárások és az újgörög.

Görög: az

8. Albán.

9. Itáliai nyelvek:

itáliai kihalt nyelvek:

faliszk

(oscus), szabin, venet, volszk;

(faliscus), umber,

oszk

latin; a latinból fejlődtek ki az újlatin (neolatin) nyelvek, nyugati csoport: olasz, francia, okcitán (provanszál), spanyol, katalán, galíciai (gallego), asztúriai, portugál, szárd, korzikai, rétoromán, ladin (és friuli), ladino (dzsudezmo); ke­ leti csoport: román, dalmát.

10. Keltanyelvek: szárazföldi vagy ókelta: gall, pannon, eraviszkusz, a

filiszteusok nyelve; szigeti kelta: ír, skót,

11. Germán nyelvek:

manx; walesi, cornwalli, breton.

keleti csoport: gót, burgundi, vandál, frank; északi (skandináv) csoport:

svéd, dán, norvég, faröi, izlandi; északi-tengeri: fríz, angol; déli csoport: al­ német, német, németalföldi (holland, flamand), afrikaans, svájci német, lu­ xemburgi, jiddis, longobárd.

12. Balti-szláv nyelvek:

balti nyelvek: lett, litván,

óporosz;

szláv nyelvek: déli csoport: fószláv (óegyházi szláv vagy óbolgár), bolgár, macedón, szlovén, szerb, horvát; nyugati csoport: cseh, szlovák, lengyel, kasub, szorb, polab; keleti csoport: orosz, ukrán, fehérorosz (belorusz). Az uráli nyelvcsalád. A finnugor nyelvcsalád és a szamojéd nyelvcsalád együttesen alkotja az uráli nyelvcsaládot. A szaktudomány a 19. század közepe óta tud a szamojéd népekkel való rokonságról, de mindig a finnugor elnevezést

A nyelvek sokfélesége

35

használta és használja lényegében ma is. Az utóbbi évtizedekben azonban meg­ honosodott az uráli elnevezés. Finnugor ág: ugor alcsoport: magyar; az obi-ugor nyelvek: vogul, osztják; finn-permi alcsoport: a) permi nyelvek (zürjén, votják), b) volgai nyelvek (cseremisz, mordvin), c) balti finn nyelvek (északi cso­ port: finn, karéi, vepsze, inkeri; déli csoport: észt, vót, lív), d) lapp. Szamojéd ág: északi alcsoport: nyenyec, enyec, nganaszan; déli alcsoport: szölkup, kamassz, karagasz, kojbál, mator, tajgi. A következő térkép az uráli népek és nyelvek földrajzi elhelyezkedését mu­ tatja:

Az obi-ugorok. A magyar két legközelebbi rokona, a vogul (manysi) és az osztják (hanti) alkotja az obi-ugor ágat. Elnevezésük is mutatja, hogy ezek a népek az Ob folyó vidékén élnek. A finnugor népek többségének van egy ún. külső neve és egy belső neve. A külső nevet más népek adják, ilyen pl. a vogul, a belső néven pedig saját magukat nevezik, ilyen a manysi. Általában a külső ne­ vet használjuk, mert az jobban elterjedt, s a belső nevet zárójelben adjuk meg.

36

A magyar nyelv könyve

A mintegy 8500 vogul (közülük 3100 beszéli a vogult anyanyelvként) és a 22

500 osztják (közülük 13 700 beszéli az osztjákot anyanyelvként) az Urálon túl, a Hanti-Manysi Nemzetiségi Körzetben él, székhelye Hanti-Manszijszk, területe kb. 558 000 km 2 . A vogulok az Urál és az Ob alsó folyása közötti területen lak­ nak, az osztjákok pedig Obdorszktól kezdve az Ob alsó és középső folyása men­ tén és e szakasz mellékfolyóinál. Óriási területen szétszóródva élnek, ennek kö­ vetkeztében a vogul és az osztják nyelv számos, egymástól lényegesen különbö­ ző nyelvjárásra oszlik. Az 1989-es népszámlálás adatai szerint látható, hogy a népesség harmada-fele beszéli anyanyelvét, ezért a vogul és az osztják a veszé­ lyeztetett nyelvek közé tartozik. Remélhető, hogy anyanyelvük ápolása ismét feléled az 1930-as években elfojtott nemzeti-nemzetiségi törekvések újraéledé­ sével, s egyre több kutató is eljuthat közéjük.

A manysi népnév a magyar népnév magy- tagjával egyezik meg, jelentése

'ember'. A hanti népnév a magyar had szóval rokon, jelentése 'nemzetség'. Az obi-ugorok tatár, szamojéd és orosz népesség között élnek, erősen keve­ rednek velük. Az obi-ugor emberek alkata erősen elüt a többi finnugor népeké­ től, inkább a szamojédokéra emlékeztet. Mérsékelt mongolid jellegűek, az antro­ pológia europo-szibirid vagy uráli típus néven említi őket. Egyébként az uráli tí­ pus a honfoglaló magyarság egyik fontos embertani komponense. Itt jegyezzük meg, hogy a nyelvrokonság nem jelent embertani fajtabeli rokonságot, a népek ugyanis történetük folyamán erősen keverednek, olykor nyelvet is cserélnek. Anyagi kultúrájuk, népművészetük sajátos. Népköltészetük értékes alkotásai a REGULY ANTAL és MUNKÁCSI BERNÁT által lejegyzett hősénekek és medve­ énekek. Az osztják hősénekek nemcsak egy értékes archaikus nyelvállapotot őriztek meg, hanem konzerválták a hősi eposzoknak kezdetleges, még hősének stádiumban lévő állapotát. Az első osztják ábécé 1930-ban, az első vogul ábécé 1932-ben jelent meg. Ezek latin betűs ábécék voltak, 1939-40-ben tértek át a ci­ rill betűs ábécére. Ma minden nagyobb településen van alsó fokú iskola, Hanti- Manszijszkban tanítóképző működik. Mai irodalmuk világhírű képviselője a vo­ gul JUVAN SESZTALOV. Az obi-ugorok és magyarok együttesen alkotják az ugor ágat. Mint láttuk, belső népnevünk, a magyar előtagja megegyezik a manysi népnévvel, az összeté­ tel -ar, -er utótagja egy 'férfi' jelentésű szó. A mogyer alakból a magyar előreha­ tó, a megyer pedig hátraható hasonulással keletkezett. Külső nevünk — a latinos formájú Hungarus s a belőle származó egyéb elnevezések — török eredetű szó:

az on-ogur „tíz nyíl', azaz 'tíz törzs' népnév átvétele, s a népvándorlás során ra­ gadt ránk.

A nyelvek sokfélesége

37

A permi népek. A zürjének és a votjákok tartoznak ide, ez a két nép a 8. században vált el egymástól. A zürjének (komik) a Komi Köztársaságban élnek, Magyarországnál négyszer nagyobb területen, 415 900 km 2 -en, de csak mintegy egyharmadát alkotják a köztársaság népességének. Fővárosuk Sziktiv­

kar. Számuk félmillió, de csak 300 000 beszéli anyanyelvét. A Felső-Káma vi­ dékén, a Komi-Permják Autonóm Körzetben egy kisebb népcsoportjuk él — mintegy 150 000 lélek —, a permjákok. A zürjének és a permjákok megértik egymást. A zűrjén a köztársaságban az orosz mellett államnyelv, a permják azonban nem az a saját területén.

A komi népnév jelentése 'ember, férfi', azonos a magyar hím szóval.

Embertanilag az északi zürjénekre az északi europid típus jellemző, a déliekre

az obi-ugorokra is jellemző uráli. Népművészetükben, kultúrájukban oroszos vonások vannak, híresek a zűrjén

fafaragók. Már a 14-15. században felvették a kereszténységet. PERMI ISTVÁN püspök nevéhez fűződik (14. sz. vége) a zűrjén (ópermi) írásrendszer megalkotá­ sa. A zürjéneken kívül csak a magyaroknak vannak ilyen régi nyelvemlékeik. Az ópermi írásrendszer azonban nem terjedt el, mert egyházi jellegű maradt.

A zürjén területen jelenleg nagy iparvárosok vannak (Vorkuta, Uhta). Szik­

tivkarban pedagógiai főiskola és 1949 óta akadémiai tagozat működik. 1985-ben itt rendezték meg a 6. nemzetközi finnugor kongresszust. A pedagógiai főiskolát 1972-ben egyetemi rangra emelték, zürjén nyelv- és irodalom szakos tanárokat is

képeznek. Irodalmuk jelentős, világszerte ismert nyelvtudósuk VASZILIJ LITKIN (1895-1981), magyarul is publikált, Petőfi és Ady verseit fordította zürjénre.

A votjákok (udmurtok) a Vjatka és a Káma alsó folyásai mentén élnek

42 000 km 2 -nyi területen az Udmurt Autonóm Köztársaságban. Fővárosuk Izsevszk, lélekszámuk mintegy 750 000, ebből 525 000 beszéli anyanyelvként a votjákot. A köztársaságban az államnyelv az orosz, a votják nem az.

A votják nyelv közeli rokonságban van a zürjénnel. A votják embertípus tö­

rök és tatár népekkel való érintkezésre vall. Régóta ismerik a földművelést, orosz típusú, gerendaházas falvakban laknak. A női népviselet díszes, eredeti. Népköl­

tészeti hagyományuk gazdag. Első szórványemlékeik a 15. századból valók, az első nyelvtan 1775-ben, az első ábécéskönyv 1847-ben jelent meg. Az 1930-as években a cirill ábécét vezették be. Fontos szerepe volt MUNKÁCSI BERNÁTnak a votják nyelv és néprajz kutatásában.

A volgai népek. A cseremiszek és a mordvinok tartoznak ide, a két nyelv kö­

zött nagyok a különbségek, beszélőik nem értik egymást.

38

A magyar nyelv könyve

A cseremiszek (marik) a történelmi hányattatások, menekülések és kitelepí­

tések következtében két csoportot alkotnak, a mezei és a hegyi cseremiszt. Két egymástól távol eső területen élnek: a mezei cseremiszek többsége a Volga bal partján, a Mari Köztársaságban él viszonylag kis területen, a hegyi cseremiszek a

Volga jobb partját lakják. Lélekszámuk 670 000, az anyanyelvüket beszélők száma 540 000. A Mari Köztársaság fővárosa Joskar-Ola.

A nép belső neve mari, jelentése 'ember'.

Embertani alkatuk mongolid beütésről tanúskodik, ez a török-tatár hatás kö­ vetkezménye. A csuvas hatás népművészetükben is megmutatkozik. Ősi népmű­ vészetük főleg a díszes női ruházatban él. Néphagyományuk világa roppant gaz­ dag, híresek lírai dalaik. A népzenekutatók sok feltűnő egyezést mutattak ki a magyar és a cseremisz népi dallamok között. Az uráli népek zenéjére azonban nem jellemző az ötfokúság, a cseremisz és a magyar zene ötfokúsága török és belső-ázsiai kapcsolatokra utal. A cseremisz népzenét jelenleg VIKÁR LÁSZLÓ kutatja, a szövegek gondozója BERECZKI GÁBOR. Az első cseremisz nyelvtan 1775-ből való, irodalmi életük, könyvkiadásuk a múltban is gazdag volt, mind a hegyi, mind a mezei cseremisznek van irodalmi nyelve. 1995-ben elfogadták a mari nyelvtörvényt, a hegyi és a mezei cseremisz államnyelvi jogot kapott, az oroszon kívül. Az új alkotmány értelmében a köz­ társaság elnökének mariul is kell tudnia. Joskar-Olában működik az oroszországi finnugor népek kulturális alapjának igazgatósága. A főváros iskoláiban fokoza­ tosan bevezetik a mari nyelv tanítását.

Az uráli nyelvek családfája (TÓTFALUSI ISTVÁN nyomán)

A nyelvek sokfélesége

39

A mordvin lélekszám tekintetében a harmadik legnagyobb finnugor nép:

1 500 000, de ez él a legnagyobb széttagoltságban, orosz, baskír és tatár lakosság között, az anyanyelvi beszélők száma a népesség felét teszi ki. A nyelvvesztés egyre gyorsuló tempójú, ennek oka az, hogy rendkívül széttagoltságban élnek. A Mordvin Köztársaságban mindössze kb. 360 000 mordvin él, a lakosságnak csak 32 %-a mordvin. Lakóhelyeik az Oka és a Belaja folyók közötti területeken

vannak. Egy részüket Szibéria déli részébe telepítették. Egyik fiatal költőjük írta:

„Mordvin földön a tél orosz, | A dal orosz, | Az írás orosz, | Csak a sírás még a miénk." Etnikai, embertani és nyelvi tekintetben két csoportra oszlanak: a Moksa fo­ lyó vidéki moksa mordvinokra és a Szura folyó vidéki erza mordvinokra, mindkettőnek van irodalmi nyelve.

A mordvinok kb. a 10. századtól kezdve földművelők. A 13. század mordvin­

jairól JULIANUS barát is beszámolt. Jó harcosok hírében álltak. Jelenleg elsősor­ ban földműveléssel foglalkoznak. Kulturális életük hasonló a permiekéhez:

egyetemi rangra emelt pedagógiai főiskolájuk van a fővárosban, Szaranszkban, ugyanitt színház és egy kutatóintézet is működik. Világszerte ismert szobrászuk SZTYEPAN ERZJA.

Kihalt volgai népek a merja vagy meri és a muroma (az orosz bilinák hősé­ nek, Ilja Muromecnek a nevében is ez a népnév van). A terjuhán és a karatáj

nép elfelejtette eredeti finnugor nyelvét, az előbbiek orosz, az utóbbiak tatár nyelvűekké váltak.

A balti finnek. A balti finnség a Kr. e. első évezred kezdetén települt be a

Baltikumba, a volgai népekkel való érintkezésének megszűnése a 6-8. századra tehető. Régebben a balti nyelvek közé sorolták a lappot, de ma már különállónak tekintik.

A finnek hazája Fennoskandia keleti részén fekszik. A 337 000 km 2 -nyi terü­

letből mintegy 32 000 km 2 -nyit tavak borítanak. Finnország lakosainak száma 4 713 000, ebből kb. 300 000 svéd anyanyelvű. Kb. 67 000 finn él Karéliában,

40-40 000 az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában, 300 000 Svédor­ szágban és 10 000 Ausztráliában és Németországban. A köztársaság hivatalos nyelve finn és a svéd. A finnek saját magukat suomalainen néven nevezik, ami a Suomi országnév származéka. A finn etimológiai szótár szerint a Suomi név ere­ detileg személynév volt, mely először törzsnévvé, majd népnévvé vált.

A finn nyelv kb. a 11-12. század táján alakult ki. A finnek sokáig, 1819-ig

svéd uralom alatt éltek, majd cári fennhatóság alá tartoztak. 1917 óta függetle­ nek, 1919-ben kiáltották ki a köztársaságot.

40

A magyar nyelv könyve

Az írásbeliség kezdettől fogva latin betűs, az első szöveg 1541-ben jelent meg. A finn irodalom kezdetét Mikael Agrikola bibliafordítása jelenti 1548-ból.

A nemzeti irodalom fellendülését az ELIAS LÖNNROT által összegyűjtött és ki­

adott eposznak, a Kalevalának a megjelenésétől számítjuk (1835-36, illetőleg 1849). Nobel-díjas írójuk FRANS-EMIL SiLLANPää (1888-1964), Silja című re­ gényéért kapta a díjat 1939-ben. Ma a finnek minden téren nagyszerűen ötvözik

hagyományaikat a modern élet követelményeivel, karakterükkel és bátorságuk­ kal kivívták az egész világ elismerését. Jelenleg arról híresek, hogy a finn iskolá­ sok mindig elsők a nemzetközi olvasásfelméréseken. A finnek igen sokat tudnak a rokon népekről, nagyon szeretik és jól ismerik Magyarországot, jó néhányan beszélik is nyelvünket.

A finn írásrendszer kissé különbözik a miénktől. A hosszú magánhangzókat

— a mássalhangzókhoz hasonlóan — betűkettőzéssel jelölik, az ä nyílt e hangot

jelöl, az e pedig miénkhez hasonló zárt ë-t, az y pedig ü; az s hangértéke sz, tu­ lajdonképpen egy s és sz közötti hang, semmiképpen sem z. Nincsen mással­ hangzó-rövidülés, sőt a mássalhangzó előtti mássalhangzó félhosszú. A hangsúly mindig a szó elején van, mint a magyarban, a hanglejtés ereszkedő. Néhány pél­ dát adunk: Helsinki [hëlszinki], Sillanpää [szillanpee], Hyvää päivää! [hüvee peivee] 'Jó napot!', Kiitos! [kítosz] 'Köszönöm!', Kyllä [külle] 'Igen', Terve- tuloa' [tërvëtuloa] 'Isten hozott!', Näkemiin! [nekëmín] 'Viszontlátásra!', Hei, hei! „Szia!', kirkko [kirrkko] 'templom'.

Az észtek lélekszáma 1 100 000. Az Észt Köztársaságban élnek, az észt a hi­ vatalos nyelv, mintegy félmillió az orosz lakosok száma. Régebben maamees

néven nevezték magukat (maa 'föld' mees 'ember'); az eesti, eestlane, Eesti(maa) elnevezés a 19. század közepe óta használatos. Az észt nyelv nyelvjá­ rási szempontból északi és déli észtre oszlik, az irodalmi nyelv az északin alapul. Írásuk latin betűs. Az észt nyelv rendszerében nagyon közel áll a finnhez, hang­ rendszere azonban eléggé különbözik. A 13. század óta vannak szórvány nyelv­ emlékeik, a 16. századtól pedig szövegemlékeik. Népköltészetük igen gazdag, lí­ rai dalaikat egy kannel (a finneknél kantele) nevű húros hangszerrel kísérték. Epikus énekeik hőse Kalevipoeg, Kalevi fia. A Kalevipoeg nemzeti eposzt F. R. KREUTZWALD állította össze (1866).

A kisebb balti finn népek. A karéi (karjalai) keleti csoportja a Karéi

Köztársaságban él, Finnországtól keletre, a főváros Petruskoi (orosz nevén Pet­ rozavodszk). A köztársaság hivatalos nyelve az orosz és a finn. A Felső-Volga

mellékén, a Ladoga- és Onyega-tavak vidékén is fellelhetők a karjalai nyelvjá­ rások. A karjalaiak nyugati csoportja Finnországban él, ezt a nyelvet nem is

A nyelvek sokfélesége

41

szokták a finntől különböző nyelvnek tekinteni, hiszen a mindennapi társalgás­ ban megértik egymást. Karjala az egész finn kultúra szempontjából jelentős, hi­ szen itt gyűjtötték a Kalevalát. A Finn-öböl partvidékén elterülő Ingermarlandban (Inkeri) — nevét a Néva mellékfolyójáról, az Inkeréről kapta — vidékén beszélik az izsór (inkeri) nyel­ vet. Számuk 1500 lehet, de csak a fele beszéli anyanyelvét. A vepsze a karjalai nyelv közeli rokona, beszélőinek száma 12 000 körül lehet. Teljesen szétszóród­ va élnek az orosz lakosság között, a Ladoga-, az Onyega- és a Fehér-tavak között bezárt háromszögben. Nincs irodalmi nyelvük, csak tudományos feldolgozás ké­ szült a nyelvről. A kihalás szélén álló nép a vót. A hajdani vót falvakban ma mintegy 20 öreg élhet, vagy már annyi sem. Régebben a Finn-öböl partvidékén több százan éltek, de a II. világháború idején elpusztultak. A Rigai-öböl mellett elterülő Livóniában éltek hajdan a lívek. Országuk a középkorban igen erős volt, sokat hadakozott a német lovagrenddel. Ma Lettországban a Kurland-félsziget legészakibb fokán találhatók még meg mintegy 12 halászfaluban, lélekszámuk a 300-at sem éri el. Talán van némi remény e kis népek fennmaradására: az utóbbi években erőre kaptak, és bátorságot gyűjtöttek anyanyelvük és identitástudatuk ápolására, megőrzésére. A lívnek van irodalmi nyelve, 1995-ben irodalmi nyelvi konferenciát tartottak. A lappok. A mintegy 60-80 000 főt számláló kis lapp népesség négy ország­ ban, Norvégiában, Svédországban, Finnországban és az oroszországi Kola- félszigeten él. Mintegy 35 000 beszéli anyanyelvként a lapp valamelyik nyelvjá­ rását. A lapp nyelv ugyanis nyolc nyelvjárásból tevődik össze, melyek erősen különböznek egymástól. Éppen ezért egyes tudósok lapp nyelvekről beszélnek. A nyugati norvég-lappon alapul az irodalmi nyelv és a helyesírás. A lappok em­ bertani szempontból teljesen különböznek a többi finnugor néptől: alacsony ter­ metűek (átlagos magasságuk 155 cm), rövid lábúak, orruk lapos, arccsontjuk széles. A lapp önálló embertani típus, neve lappid vagy lapponoid. Embertanilag más eredetű nép, mint a finn, valószínűleg nyelvcsere révén jutott a finnel rokon nyelvéhez. Eredeti nyelvüket, származásukat nem ismerjük. Valamikor minden bizonnyal a finn-volgai népességtől északra laktak, lehetséges, hogy a finn- volgai ősnyelvet sajátították el. Fokozatosan szorultak északra a Skandináv- félszigetre bevándorló finn törzsek elől. Maga a lapp név svéd eredetű szó, saját magukat sabme (sámi) néven nevezik, ez a név pedig megegyezik egy régi finn törzs nevével. A nemzetközi szakirodalomban ma már számi néven említik őket. Rénszarvastenyésztéssel foglalkoznak, félnomád életmódot folytatnak. Híres népköltészeti alkotásaik a juoigos-ok, dalok. Első nyelvemlékük egy 1619-ben

42

A magyar nyelv könyve

nyomtatott istentiszteleti segédkönyv. Himnuszuk van 1934-ből, nemzeti öntuda­ tuk az utóbbi években megerősödött. Számunkra azért is fontosak a lappok, mert SAJNOVICS JÁNOS 1770-ben írt Demonstratio c. művében a magyar és a lapp nyelvet hasonlította össze — mind hangtani, mind grammatikai szempontbál —, megteremtvén a finnugor összehasonlító nyelvtudományt. Később LAKÓ GYÖRGY (1908-1996) járult hozzá a lapp nyelv leírásához. Az uráli nyelvek másik nagy ága, a szamojéd ág. A szamojédok Szibériában élnek óriási területeken szétszórva. A szamojéd elnevezés a nyelvészek körében keletkezett, a szamojédok nem használják. A szamojédok ősei a Kr. e. 4. évezred előtt váltak ki az uráli közösségből. Északi csoportjukhoz három nép tartozik: a nyenyec vagy jurák-szamojéd (számuk kb. 33 000, ebből 27 000 beszéli anyanyelvét), az enyec vagy jenyiszeji szamojéd (400-an vallják magukat enyecnek, de csak száznak az anyanyelve) és a nganaszan vagy tavgi szamojéd (számuk ezer lehet, de csak a fele beszéli anyanyelvét). A déli csoporthoz tartozik a szölkup (számuk 4500, de 1500 be­ széli anyanyelvét) és a kihalt szajáni szamojéd nyelvcsoport. Ez utóbbihoz tar­ tozott a kamassz nyelv, beszélőik közül a hatvanas években találtak még két asszonyt, egyikük 1975-ben meghalt, másikuk, K. Z. Plotnyikova asszony, 1989- ben halt meg. Ezek a szamojéd népek eltörökösödtek vagy eloroszosodtak. Ez a folyamat fenyegeti a többi szamojéd nyelvet is. A szamojéd név külső elnevezésük ezeknek a népeknek, azonos a lapp sabme névvel (semmi köze az orosz caM+ecmb:ed 'önmagát evő' gúnynévhez, ez nép­ etimológia). A nyenyec, enyec, nganaszan szó 'férfi, ember' jelentésű, a szölkup összetett szó, jelentése 'erdei férfi'. A szamojédok embertani szempontból ha­ sonlítanak az osztjákokhoz. Főleg rénszarvastenyésztéssel foglalkoznak. Az uráli nyelvközösség az i. e. 4. évezred táján bomlott fel. Az uráli népek és nyelvek szétválása a következőképpen rekonstruálható:

A nyelvek sokfélesége

43

uráli alapnyelv, Kr. e. 4. évezred előtt

finnugor alapnyelv (kb. Kr. e. 3. ezred végéig)

köz-szamojéd alapnyelv (kb. időszámításunk kezdetéig)

ősmagyar

magyar

ugor alapnyelv

északi szamojéd

déli szamojéd

ős-obiugor

nyenyec

szölkup

enyec

f szajáni nyelvek

nganaszan

vogul

osztják

permi alapnyelv (Kr. u. 8. századig)

zürjén

votják

finn-permi alapnyelv (Kr. e. 2. évezred közepéig)

finn-volgai alapnyelv (Kr. e. 1. évezred közepéig)

volgai nyelvek (kb. időszámításunk kezdetéig)

mordvin mordvin

cseremisz cseremisz

közfinn alapnyelv (Kr. u. 1. századig)

finn

karjalai

inkeri

vepsze

vót

észt

lív

HAJDÚ-DOMONKOS, 1978 nyomán

lapp

44

A magyar nyelv könyve

A nyelvek eredetét, rokonsági viszonyait a történeti összehasonlító nyelvtu­ domány kutatja, a népek származását pedig az őstörténet. Ez utóbbinak segédtu­ dományai a nyelvtudomány, a néprajz, a régészet és az antropológia. Az őshaza hollétének valószínűsítése mindegyik diszciplínának izgalmas feladata. Az uráli népek hajdani lakóhelyét a nyelvészeti paleontológia — más néven életföldrajz — segítségével állapítják meg. Ez a tudományág a paleo-biogeográ­ fia nyelvészeti alkalmazása. Abból indul ki, hogy bizonyos növények és állatok elterjedésének a területe meghatározható. Össze kell tehát gyűjteni azokat a nö­ vény- és állatneveket, melyeket ismerhetett az uráli (finnugor) alapnyelv, majd régi földrajzi elterjedésüket figyelembe véve felvázolhatjuk az őshaza határait. Ilyen közös szavak a méh és a méz, valamint a lucfenyő és a cirbolyafenyő neve (ennek a két fenyőfélének a szava a magyarból kiveszett, de a többi rokon nyelvben megvannak); továbbá idetartozik még a sün (sül) és rokon nyelvi meg­ felelői. Az uráli (finnugor) népesség tehát olyan területeken élt, ahol ismerték a méhet, a mézet, a sünt, a lucfenyőt és a cirbolyafenyőt. A méh a legújabb időkig ismeretlen volt az Urálon túli ázsiai részen, s a sün sem él az Urálon túl. Ezen és egyéb adatok alapján úgy vélik, hogy az őshaza Északkelet-Európában, a Közép- Volga és az Urál közötti tájon feküdt. A tudósok többsége ezt, az ún. klasszikus őshazaelméletet fogadja el. Többen — főleg régészek, köztük LÁSZLÓ GYULA is — nagyobb, egészen a Baltikumig húzódó területre helyezik az őshazát, sőt hoz­ zácsatolják a mai Közép-Lengyelország területeit is. Ezzel szemben HAJDÚ PÉTER a lucfenyő, a cirbolyafenyő, a jegenyefenyő, a vörösfenyő és a szil elter­ jedési határát vizsgálva, a Közép-Urálba és attól északra, Nyugat-Szibériába, az Ob alsó és középső folyásához helyezi az őshazát. A finn nyelvtudós, ERKKI ITKONEN az Urál hegység vidékétől a Baltikumig helyezi el az őshazát, ezt ne­ vezik a „nagy őshaza" elméletnek. A nyelvtudomány bizonyítékai alapján az is megállapítható, hogy az uráli, il­ letőleg a finnugor nyelvcsalád más nyelvcsaládokkal is kapcsolatban volt, ebben az esetben azonban nem ősi nyelvrokonságról — bár némelyek ezt is felteszik — , hanem areális, azaz területi kapcsolatokról van szó. A magyar mos, név, víz, vez(et), vi(sz), ín, ház, te(sz) szavak alapnyelvi rekonstrukciói indoeurópai re­ konstruált alakokkal egyeztethetők, ez azt jelenti, hogy jövevényszavak volná­ nak. Korai indoiráni érintkezésre utalnak az indoiráni nyelvekből átkerült jöve­ vényszavak az alapnyelvben; ilyenek a szarv, száz, árva, hét, méh, méz. Az uráli és az altaji nyelvek között is vannak egyezések, ezek kiterjednek mind a szó­ készlet, mind a mondatszerkesztés területére.

A nyelvek sokfélesége

45

A 20. században felmerült a paleo-szibériai nyelvek csoportjába tartozó juka­

gir és az uráli nyelvek kapcsolata. Valóban feltűnően sok az egyező szavak, névmások, ragok és mondatszerkezeti sajátosságok száma, de ezek az egyezések nem rendszerezhetők úgy, mint a bizonyított nyelvrokonság esetében. Az ezek­ ben a nyelvekben kimutatható kétségtelen egyezéseket egy ősi Sprachbund, nyelvszövetség meglétével, vagyis az areális nyelvészet módszereivel lehet talán megmagyarázni. Hosszasan sorolhatnánk azokat a nyelveket, melyekkel a magyart már roko­ nítani akarták. Ezek a történeti-összehasonlító nyelvtudomány eszközeit nem is­ merő, ún. délibábos elméletek általában olyan nyelveket szemelnek ki a rokoní­ tásra, melyeknek hovatartozása bizonytalan, vagy amelyek társtalanok. Előszere­ tettel hozzák kapcsolatba a magyart a japánnal, a koreaival, a baszkkal, s minde­ nek fölött a sumerral. Ezek a törekvések nem veszik tekintetbe az időbeli és a térbeli távolságokat, és a szavak véletlenszerű összecsengése alapján vonják le következtetéseiket. Pedig a nyelvrokonság bizonyításának megvannak a szinte matematikai pontosságú módszerei. A nyelvrokonság bizonyítékai: a) a hangalakbeli szabályos eltérések, azaz

a hangtörvények; b) az egyeztetett szavak jelentésének megfelelése, illetőleg az eltéréseknek a jelentésváltozások törvényszerűségeivel való magyarázata; c) a nyelvszerkezetbeli egyezések; d) az alapszókészlet szóanyagának az egyezése; e) esetleg — ahol lehetséges — a nyelvek rokonságának történeti bizonyítása. a) A hangtörvények. A sokféle nyelv viszonylag kevés számú hangból épül föl. Így elképzelhetők véletlen egybeesések, például fiú szavunk összecseng a román fiuval, egy patagóniai nyelvben az or szó éppúgy orrot jelent, mint a ma­ gyarban. Nem rokoníthatók pl. a dajkanyelvi szavak — mama, papa, dada stb. —, ezek ugyanis a nyelvek nagy részében azonosak a kisgyermek beszédfejlődé­ sének kezdeti azonossága miatt, vagyis az ajakhangok korai megjelenése miatt.

A hangutánzó szavak is — a jelölő és a jelölt szükségszerű viszonya alapján —

azonosak lehetnek a különféle nyelvekben, tehát ezeket is ki kell zárni a rokoní­ tásból. A nyelvtudomány a hangalakbeli szabályos különbségek, vagyis a hangtör­ vények alapján rokonítja a szavakat. Ezeket a szabályos eltéréseket először az indoeurópai nyelvekben vették észre; rájöttek arra, hogy bizonyos helyzetben — pl. szó elején, közepén — lévő hangok a különféle nyelvekben különféleképpen változtak meg. Pl. a latin szóbelseji -ct- (kiejtése: kt) hangkapcsolatból az olasz­ ban -tt-, a franciában -it ( a t-t azonban nem ejtik, tehát hanghiány), a románban -pt-, a spanyolban -ch- (kiejtése: cs) fejlődött. Ez a szabályos eltérés a szavak

46

A magyar nyelv könyve

egész csoportjára jellemző, azonos hangtani helyzetben, azaz a szó belsejében megismétlődik:

latin

francia

olasz

román

spanyol

octo

huit

otto

opt

ocho

'nyolc'

nocte

nuit

notte

noapte

noche

'éjszaka'

lacte

lait

latte

lapte

leche

'tej'

factum

fait

fatto

fapt

hecho

'tény, dolog'

Efféle hangtörvény alapján történik a szatem- és a kentum-nyelveknek már tárgyalt megkülönböztetése. A törökségi nyelveket aszerint osztják két csoportra, hogy az őstörök *j az egyik csoportban, mégpedig az oszmán törökben megőrződött ( ez a j-török ág), a másik csoportban s, illetőleg sz hanggá változott (ezek a csuvasos vagy sz-török nyelvek). Pl. őstörök *jel 'szél' > oszmán jäl, csuvas sil (kiejtése: szil). A magyar szél csuvasos jellegű jövevényszó.

A hangtörvények rendszerhálózata megvan az uráli (finnugor) nyelvekben is.

(Az egyszerűség kedvéért csak magyar, obi-ugor és finn példákat idézünk.) A finnugor szókezdő *p- a magyarban f-re változott, a többi rokon nyelvben általában megmaradt p-nek: fon ~ osztj.É. pon-, fi. puno-; fej, fő ~ vog. KL. pänk, fi. pää; ilyen még fészek, fagy, falu, fazék, fenyő stb. szavunk. A finnugor szókezdő *k- a nyugati nyelvekben általában megmaradt k-nak, de mély magánhangzók előtt egyes obi-ugor nyelvjárásokban %-vá., a magyarban pedig — ősmagyar %-n keresztül — h-vá változott: kéz ~ osztj. D. két, fi. käte-; kő, köve- ~ osztj. D. kew, fi. kive-; de hal— osztj. É. xul, fi. kala; három - osztj. É. jölem, fi. kolme; ilyenek még had, (meg)hal, halad, ház, holló, hosszú, húsz szavaink megfelelői.

A szókezdő *?-, *m-, *n- változatlanul megmaradt az egyes nyelvekben: tél ~

vog. täl, fi. talve-; mén (men-) 'megy' ~ osztj. Vahi, vog. men-, fi. mene-; név, neve- ~ osztj. ném, fi. nime-.

A szókezdő *s- (sz-) és s- a magyarban eltűnt: epe ~ fi. sappe, az *s'- (a

palatalizált, jésített sz hang) viszont megmaradt: száz ~ osztj. Vahi sát, fi. sata.

A szó belseji *-t- a magyarban -z- lett: ház ~ osztj. Vahi kát, fi. kota; víz ~

vog. É. wit, fi. vete-. Az *-nt- hangkapcsolat megfelelője a magyarban — denazalizációs zöngésüléssel d-: had ~ osztj. D. jánta, fi. -kunta; lúd ~ vog. lúnt, fi. lintu (< * luntu). Az *-mp- megfelelője -b-; eb ~ osztj. Vahi ämp (csak az obi-ugor nyelvekben van meg ez a szó); a magyar -b ~ -bb középfokjel is -mp-re megy vissza.

A nyelvek sokfélesége

47

A fenti példákból láthatjuk, hogy egy alapnyelvi hang vagy megváltozik, vagy megmarad, vagy eltűnik a rokon nyelvekben; képletben kifejezve:

 

^

-

Y

X

X

 

^

^

0

Nagyon sok példát idézhetnénk még, hiszen az uráli (finnugor) összehasonlí­ tó nyelvészet mintegy 900-1000 magyar szót rokonit, továbbá nagyon sok olyan egyeztethető szó van a többi rokon nyelvben, melyeknek nincsen meg vagy ki­ veszhetett a magyar megfelelőjük. A hangváltozások okát nehéz felderíteni. A rekonstrukció bonyolult feladat, következtetések egész rendszerén alapul. Vannak olyan általános fonetikai tör­ vényszerűségek, melyek segítik ezt a műveletet; pl. a k hangból lehet h, de for­ dítva nem lehetséges stb. Az összehasonlító nyelvtudomány művelőjének jól kell ismernie azokat a nyelveket, melyeket összevet. Az egyes nyelvek történetét is tanulmányoznia kell, mert az összevetésben perdöntő szerepük van a régies ala­ koknak. Pl. lélek szavunkban a szóvégi -k képző, az eredeti alakot a régi Lél személynév őrzi (Lele, Lelu), a rokon nyelvi adatok is képzőtlenek: vog. Tavdai leli, osztj. Vahi lil, észt leil stb. Sokszor a nyelvjárások őriznek meg egy-egy ar­ chaikus formát, ezért jól kell ismerni a nyelvjárási adatokat is; pl. a fi. munia 'to­ jás' megfelelője a nyelvjárási mony 'tojás' jelentésű szó. Ha valaki ezekkel a té­ nyekkel tisztában van, csak megmosolyoghatja a sumer és egyéb rokonságról terjesztett tévtanokat.

b) A hangtörvények segítségével összevetett szavak jelentésének is meg kell

egyeznie. Ha eltérés észlelhető, azt a jelentésváltozások törvényeinek felhaszná­ lásával meg kell magyarázni. Pl. a lúd finn megfelelőjének, a lintunak a jelentése 'madár'; a magyar szó is általánosabb fogalmat jelölhetett, s nyelvünkben jelen­

tésszűkülés történt. A had finn megfelelője, a -kunta, képző: gyakran országré­ szek nevében szerepel, de gyűjtőnévképző is. Ez a jelentés a szó eredeti 'nép­ csoport' jelentéséből fejlődött ki (tudjuk, hogy a magyarban is a testes képzők, ragok és a névutók többnyire önálló szavakból keletkeztek).

c) A nyelvszerkezeti egyezések is fontos bizonyítékok a nyelvrokonság el­

döntésében. A magyar és a rokon nyelvek igei személyragjai és névszói sze­ mélyjelei hangsúlyukat vesztett személyes névmásokból agglutinálódtak, pl. ad + én > adom, anya + én > anyám (finnül äidi + ni). A finnugor nyelvek jellemző szerkezeti sajátossága a birtokos személyjelezés, az indoeurópai nyelvek ezzel

48

A magyar nyelv könyve

szemben birtokos névmásokat használnak, pl. házam, de az angolban my house. Több finnugor nyelvben megvan a határozott (tárgyas) igeragozás. Ősi helyhatározóragjaink finnugor eredetűek: a hol? kérdésre felelő -n, -t, a hová? kérdésre felelő -á/-é, a honnan? kérdésre felelő -l. A magyar határozórendszerre jellemző irányhármasság is megvan a rokon nyelvekben:

 

hol?

honnan?

hová?

magyar:

házban

házból

házba

finn:

talossa

talosta

taloon

magyar:

hídon

hídról

hídra

finn:

sillalla

sillalta

sillalle

Az irányhármasság olyan nagy rendező elv, mely nemcsak ragrendszerünket, hanem a határozószó-rendszert és a névutórendszert is átfogja, pl. ott onnan oda; alatt alól alá.

A finnugor nyelvek mondatszerkesztésére jellemző a névszói (nominális) ál­ lítmány, továbbá az, hogy a jelző a jelzett szó előtt áll, és nem veszi fel a jelzett szó ragjait; a számnévi jelző után egyes számban van a jelzett szó. d) A magyar nyelv alapszókészlete egyeztethető rokon nyelvi szavakkal. Azonosak a testrészekre, a rokonságnevekre, sok állat- és növénynévre, a telepü­ lésre, a lakóházra, az öltözködésre, a táplálkozásra, a halászatra és vadászatra, a természeti jelenségekre, a legfontosabb cselekvésekre és tulajdonságokra vonat­ kozó szavak; továbbá azonosak a névmások és a tő-, valamint sorszámnevek. Az egyeztetett szavakat „A magyar szókészlet finnugor elemei" c. etimológiai szótár

tartalmazza (I—III.1967—1978. főszerkesztő: LAKÓ GYÖRGY) , de

megtalálhatók a

finnugor eredetű szavak „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" c. mű­ ben is (I—III. 1967-1976. főszerkesztő: BENKŐ LORÁND). Egy harmadik etimo­ lógiai szótár, „Az uráli nyelvek etimológiai szótára" (Uralisches Etymologisches

Wörterbuch I—II., Bp., 1986-1988) az olyan egyeztetett szavakat is tartalmazza, melyeknek nincsen magyar megfelelőjük. A szótár főszerkesztője RÉDEI KÁROLY. e) A finnugor nyelvek összetartozásának bizonyítására nincsenek történeti bi­ zonyítékaink, mert e nyelvek szétválása igen régen megtörtént.

A nyelv változékonysága és állandósága

49

A nyelv változékonysága és állandósága

A

nyelv egy adott korszakban viszonylag változatlan, állandó; a jelenben annak

is

kell lennie, mert csak így töltheti be szerepét kommunikációban. Ugyanakkor

a

nyelv szakadatlanul változik, csak ezeket a változásokat akkor vesszük már

észre, amikor fölhalmozódnak, nyilvánvalókká válnak. Sokszor észlelünk bizo­ nyos változásokat, de nem tudjuk eldönteni: vajon csak valamiféle eltérést, szo­ katlan dolgot, esetleg hibát észlelünk, vagy pedig az észlelt jelenség valóban ál­ landósulni fog a jövőben. Úgy tűnik, hogy az n után jelentkező dz a z helyett — [péndz], [bendzin] — tartós hangváltozás lesz; ezzel szemben azt reméljük, hogy

a réshangok sziszegő-susogó kiejtése vagy az időtartam feltűnő rövidítése nem

lesz maradandó hangváltozás. A legfeltűnőbb a jelentések megváltozása, nagyon lassú folyamat a hangok átalakulása, még lassúbb a nyelvtani rendszer átrendeződése. A nyelvi változá­ sok kapcsolatban lehetnek a gondolkodás fejlődésével, a társadalom fejlődésé­ vel, de a legtöbb esetben teljesen függetlenek, sajátos törvények szerint mennek végbe.

1. Az elvonatkoztató képesség fejlődése feltétlenül tükröződik a nyelvben.

Pl. az egyes számmal szemben álló többes szám kialakulása viszonylag késői absztrakció eredménye lehet, a konkrét gondolkodás szintjén előbb kettős szám, hármas szám jöhetett létre. Egyes nyelvekben még ma is megvan a kettős szám,

a duális. Rokon nyelveink közül létezik a vogulban, az osztjákban, a lappban és

a szamojédban. Meglehetett a magyarban is, némelyek véleménye szerint régi

monnó 'mindkettő' jelentésű szavunk őrzi az emlékét. A szlovénban ma is meg­ van a duális: pótnik 'utas', pótnika 'két utas', duálisban, pótniki 'utasok', többes számban. Az időkategóriák is a gondolkodás differenciálódásával jöttek létre, így a jövő idő kialakulása is késői absztrakció eredménye. Az osztják nyelv csak jelen és múlt időt ismer, jövő időt nem. A magyarban mind az ősi, mind a ké­ sőbbi keletkezésű, testesebb határozóragok eleinte csak a konkrét helyviszonyt jelölték, bonyolult határozórendszerünk a gondolkodás árnyalttá és elvonttá vá­ lásával párhuzamosan finomodott. Pl. a -ban/-ben rag eleinte csak konkrét helyet jelölhetett (házban), s később kapcsolódhatott hozzá az okhatározói (szeme is megfájdul az erős nézésben) vagy az elvont állandó határozói (vonzathatározói) jelentés (hisz valamiben).

2. A nyelv fejlődik a társadalom fejlődésével párhuzamosan is. Elsősorban a szókészlet reagál érzékenyen a társadalmi-gazdasági változásokra (vö. a szókész-

50

A magyar nyelv könyve

letről szóló fejezettel). A nyelv és a társadalom kapcsolatát a szociolingvisztika vizsgálja. A nyelv a tudat terméke, kapcsolata a társadalommal vitathatatlan, sőt azt is mondhatjuk, hogy a nyelv az emberi kultúra foglalata; ugyanakkor öntörvényű is: igen sok nyelvi változás független a társadalomtól. A nyelv társadalmi beso­ rolása az 1950-es évek legelején vita tárgyát képezte a marxista ideológián belül. Egy MARR nevű szovjet nyelvész az alap-felépítmény struktúrában gondolkodva mint tudati jelenséget a nyelvet a felépítményhez sorolta, s a felépítménynek az alapot követő változásával párhuzamosan kimondta a nyelvnek is a teljes meg­ változását, ezzel veszélybe sodorván a történeti nyelvészetet. Szerencsére a marrizmusnak nevezett irányzat — mely a Szovjetunióban egy időre megbénítot­ ta a történeti nyelvészetet — nálunk nem okozott sok kárt, s ma mint kuriózumot emlegetjük (HAVAS, 2003). 3. Változik a nyelvnek a hangrendszere és nyelvtani rendszere, s ezeknek a változásoknak nehéz megtalálni az okát: öntörvényűek. A Tihanyi apátság alapítólevelében (1055) olvasható a legrégibb fennmaradt mondatrészlet: Fehérüváru reá meney %odu utu reá, eredeti írással: feheruuaru rea meneh hodu utu rea. A mondatrészlet mai nyelvünkön így hangzana: a Fe­ hérvárra menő hadútra. Ez az egyetlen töredék is sokat elárul az ómagyar kori hangrendszerről és nyelvtani rendszerről, valamint az azóta bekövetkezett válto­ zásokról. Az ómagyar kor elején megvolt még a szavak végén az eredeti tővégi magán­ hangzó, melynek lekopása akkor már megindulhatott. Ha összehasonlítjuk hal, vér, lúd stb. szavainkat finn megfelelőikkel, azt vesszük észre, hogy a finn sza­ vak végén van egy magánhangzó: kala, veri (vere-), lintu. Ha a magyar szavak­ hoz egy ősi toldalék, pl. -t tárgyrag, -k többesjel vagy s képző járul, megfigyel­ hetjük bennük ezt az eredeti tővégi magánhangzót: hala-t, luda-k, vére-s vagy vere-s. Testes, újabb keletkezésű toldalékok előtt már nincsenek ott, mert amikor ezek a toldalékok kialakultak, akkorra már a tővéghangzók lekoptak: halban, lúdhoz, vérség(i). A tihanyi apátság alapítólevele még őrzi ezeket a hangokat:

nogu (olv.: nogyu > nagy), hodu (olv.: xodu > had), feheru (olv.: feherü > fehér), varu (olv.: váru > vár). A tővégi magánhangzók lekopása a honfoglalás táján mehetett végbe; a Tihanyi apátság alapítólevelében 33 esetben feltüntetik a tővé­ gi magánhangzót, 55 esetben már nem, sőt ingadozásokat is tapasztalhatunk: az útnak előfordul ut és utu írásmódja egyaránt. Ez a hangváltozás kb. a 13. sz. vé­ géig tarthatott.

A nyelv változékonysága és állandósága

51

Az egész magánhangzórendszert érintette a nyíltabbá válási tendencia; a legtöbb rövid magánhangzó egy fokkal nyíltabb, azaz alacsonyabb nyelvállású lett, így pl. a hodu o-ja a-vá nyitódott, hasonlóképpen: dumb > domb, uruszág > ország, ürdüng > ördög, szobod > szabad, kendir > kender. A nyíltabbá válási tendencia kb. a 14. sz. közepéig hatott, ennek következtében hangzósabb lett nyelvünk, s megváltozott az egyes magánhangzók megterheltségi aránya is. Mennyiségi változások is érték a magánhangzókat. Ilyen volt a nyúlás, mely lényegesen megváltoztatta tőrendszerünket. A nyúlás egyes esetei a tővégi ma­ gánhangzó lekopásával kapcsolatosak, a tővégi magánhangzó eltűnésével csök­ kent ugyanis a szó időtartama, ezt pótolta a tőbeli magánhangzó megnyúlása. Ezért nevezik ezt a hangváltozást pótlónyújtásnak. Pl. a vizes, vizek, vizet szó­ alakokban a rövid i eredeti, a tővégi magánhangzó lekopása után nyúlt meg a tő­ beli magánhangzó időtartama: víz, a fiatalabb toldalékok pedig ehhez a másodla­ gos alakhoz járultak: vízben. Tehát a mai víz ~ vizes tőváltakozásnak, illetőleg helyesírási problémának nyelvtörténeti oka van.

A nyúlás ellenkezője, a rövidülés jelentős hangváltozás. Az ómagyarban álta­

lános tendencia a tővégi á, é, í megrövidülése: fá >fá >fa, alma > almá > alma,

feketé > fekete

fát, feketét. Az á, é megrövidülése későn, a 13. sz.-ban történhetett, a testes ra­

gok ugyanis még a hosszú magánhangzós tőhöz járulnak: fával, feketére. Az í> i rövidülése régebbi: ví > viadal. A szóvégi ó, ő nem vett részt a rövidülésben, az ú, ú rövidülésére azonban van néhány példa (kapu, hamu). Az í, ú, ű-nek a Du­ nántúlon bekövetkezett rövidülése az ómagyar kori rövidüléstől független, ké­ sőbbi, a 16. sz.-ban megindult jelenség.

A mennyiségi változások között különleges helyet foglal el a kétnyíltszó­

tagos tendencia, az ún. HORGER-törvény. Ha egy legalább három szótagos szó­ ban két nyílt szótag követi egymást, akkor a második nyílt szótag magánhangzó­ ja kiesik, az első szótagban pedig pótlónyújtás történhet, pl. szláv maiina > mál­

> fekete. A hosszú magánhangzót a toldalékos szóalakok őrzik:

na, palica > pálca; de uruszág > ország, bokorot > bokrot (tehát a bokor ~ bok­ rot mai tőváltakozás a kétnyíltszótagos tendencia eredménye).

A kettőshangzók vagy diftongusok igen nagy szerepet játszottak az ősma­

gyar korban, változásaik nagymértékben hozzájárultak a szóvégek és a különféle tőtípusok kialakulásához. Pl. a követ szóalakban (tárgyeset) az eredeti v-s tő őr­ ződött meg, vö. finn kivi, kive-. Alanyesetben azonban a v magánhangzóvá vált, s diftongust alkotott az előtte lévő magánhangzóval: kiü , majd az iü diftongus a következőképpen fejlődött: keü > köü > kő. Két hangváltozási jelenség figyelhető meg ezen szóban: a vokalizáció vagy magánhangzóvá válás és a monoftongizá-

52

A magyar nyelv könyve

ció. A Tihanyi alapítólevél meney szava az igenévnek igen régi alakját őrzi. A melléknévi igenév képzője ugyanis egyrészt g volt, mely y réshanggá vált, majd ez a réshang vokalizálódott, diftongust alkotott (az előtte levő magánhangzóval), a diftongus monoftongizálódott, s kialakult a mai menő alak. Láthatjuk, hogy a mássalhangzórendszer is jelentősen különbözött a maitól, voltak pl. olyan mássalhangzók, melyek azóta eltűntek a fonémarendszerből (va­ riánsként hallhatók ma is). Ilyen a veláris zöngétlen spiráns %, melyet nyelvem­ lékeink gyakran ch-val jelölnek: chod, chomuu (had, hamu). A x fokozatosan h- vá alakult, kb. a 14. századtól kezdve. Zöngés párja volt a y, melyet a meney ige­ név őriz. Nem volt az ómagyarban v hang, illetőleg bilabiális spiráns volt helyet­ te: p\ mely a 14. sz. táján alakulhatott v-vé (ez az oka annak, hogy a v különlege­ sen viselkedik a zöngésség szerinti részleges hasonulásban). Az ősmagyarban kialakult egy j-s színezettel ejtett dzs hang, de ebből gy lett, nem dzs. Ez hangoz­ hatott a magyar szóban, a benne lévő gy<dzs ugyanis nycs hangkapcsolatra megy vissza, mely megvan a manysi népnévben (hasonló az agyar etimológiája). Nemcsak a h, a v és a gy hiányzott az ómagyarkori fonémaállományból, ha­ nem a c, zs, dz, dzs is, és vitatható a ty megléte. A c hiányát többek között onnan tudjuk, hogy a korai jövevényszavakban a c- t más hanggal helyettesítettük, képzésmódban közeli hangokkal, pl. t-vel (szláv nemici 'néma' > német) vagy cs-vel (szláv cesari > császár). A c ma is jórészt idegen eredetű szavakban (cél, cigány, citrom) vagy hangutánzó-hangfestő sza­ vakban (cincog, ciripel, cuppog) szerepel. A zs szintén jövevényszavakban (zsír, rozsda, uzsonna) és hangutánzó-hangfestő szavakban (zsong, zsivaj, pezseg) ho­ nosodott meg. A dz a z-ből lett, pl. mazzag > madzag, a dzs pedig az oszmán tö­ rök jövevényszavakban került be nyelvünkbe: handzsár, dzsida, findzsa. A ty va­ lószínűleg összeolvadásból keletkezett (látja), továbbá rt hangkapcsolatban palatalizációval, pl. latin charta > hártya. A mássalhangzókat valóban sokféle változás érte. A mohácsi vész után, tehát az ómagyar korszak lezárulása után nyelvünkben egyetlen olyan mássalhangzó maradt, mely a mai köznyelvből hiányzik, az ly. Az ly-ból a 14. sz.-tól kezdve lassú terjedéssel a keleti területeken j lett, mely az irodalmi nyelvi kiejtésben csak a 19. sz.-ban szilárdult meg. A ly-ból a 14. sz.-tól kezdve a Dunántúlon l lett, ez a hangváltozás azonban nyelvjárási szinten maradt. Nyelvünknek a finnugor alapnyelvből örökölt tulajdonsága, hogy szó elején nem tűri meg a mássalhangzó-torlódást, ilyesmit csak hangutánzó szavakban (brekeg, prücsök) és újabb jövevényszavakban hallunk (krém, trehány, spontán, stréber). Nyelvünk ma már kevésbé ellenálló a mássalhangzó-torlódásokkal

A nyelv változékonysága és állandósága

53

szemben, régen azonban feloldotta őket, mégpedig többféle módon: vagy ejtés­ könnyítő magánhangzóval (szláv dvor > udvar, latin schola > oskola ~ iskola), vagy ún. bontóhang beiktatásával (szláv brazda > barázda, német prez > perec), vagy a második mássalhangzó kivetésével (szláv szvent >szent, német schwager > sógor).

A Tihanyi alapítólevél mondattöredékéből a nyelvtani rendszer leglényege­

sebb változása is kiolvasható, vagyis az agglutináció folyamata. Testes ragjaink

névutókból (s ezek önálló szavakból) keletkeztek, így pl. a -ra rag az ómagyar

kor elején még névutó fokon volt: utu rea, azaz útra. A ragok viszonylagos önál­ lóságát az illeszkedés nélküli formák árulják el. A Halotti Beszédben a világba szóalak még így olvasható: világbele, a paradicsomban pedig: paradisumben.

A Tihanyi alapítólevél mondattöredékében nincsen névelő, ma így monda­

nánk: a Fehérvárra menő hadútra. A névelő valóban fiatal szófaj a magyarban, kialakulása az ómagyar kor első szakaszára tehető. Hasonlóképpen ekkor alakult ki sok határozószó, módosítószó és kötőszó, valamint — a négy ősi igekötő (ki, be, fel, le) kivételével — a bonyolult igekötőrendszer. A kötőszók kialakulása szoros kapcsolatban van a mellékmondatos mondat­ szerkesztés terjedésével és a tömör, igeneves szerkesztés visszaszorulásával. Az ómagyar kori szövegekre jellemző az igeneves szerkesztésmód kedvelése — mely nemcsak a latin hatása, hanem rokon nyelvi örökség is —, sőt olyan igene­ vek is ismeretesek voltak, melyek azóta kipusztultak. Ilyen az -atta/-ette képzős határozói igenév, melyet személyjelekkel is elláttak, pl. Bécsi Kódex (Judit Könyve): mé2t p Angola mégp2izpt engemet innét élménéttém es ot lakattam es onnat idé fo2dolattam. Vagyis: mert ő angyala mégőrizött engemet innét elmé­ nettem és ott lakattam és onnat ide fordolattam (tkp. amikor elmentem, amikor ott laktam és amikor visszatértem); szintén régies igeneves szerkesztéssel ekképp is mondhatnánk: elmentemben, ott laktomban, visszatértemben vagy visszafor­ dultomban). Egy archaikus, a rokon nyelvekben gyakori, de a magyarban kipusz­ tult igeneves szerkezet a nap lévő 'naphoz hasonló' és a hó lévő 'hóhoz hason­ ló', tkp. a nappal azonos, a hóval azonos, azaz metaforikus gondolkodást tükröző szerkezet, kifejtett metafora. A Czeh Kódex (1513) Szent Bernát Himnuszában maradt fenn. Ez a vers egy latin himnusz szabad átköltése, nem lehetetlen, hogy ezekben a sorokban egy régi siratóének töredéke lappang (az idézet szépen pél­ dázza az ómagyar nyelv erősen ö-ző jellegét is):

54

A magyar nyelv könyve

Eredeti írással:

Meg fekethwlth nap leew zynőd, el thawozoth ekőffegőd, wyraag dyződ waltoztataak zeep orcadath faar be fogtha. Myndőn wylagnak wylagoffaga, angyeloknak kywanfaga, el waltozoth te zepfegőd meg feketwlth ho leewő teftőd. Zeep orcadon halaal yelőnth:

Mai írásjegyekkel:

Megfeketült nap lévő színöd, eltávozott ékösségöd, virág díszöd változtatók, szép orcádat sár befogta. Mindön világnak világossága, angyéloknak kívánsága, elváltozott te szépségöd, megfeketült hó lévő testöd. Szép orcádon halál jelönt.

A nyelv belső sokrétűsége és egységessége

A mindenkori nyelvállapot nem egységes, a nyelvben több változat él egymás

mellett. A nyelvváltozatok összességét nemzeti nyelvnek nevezzük. A nyelvváltozatokat több szempontból osztályozhatjuk. A standardizáltság (szabályozottság) szempontjából a nyelvváltozatoknak három csoportjuk van: 1. a köznyelv és az irodalmi nyelv, 2. a területi változatok, ezek a nyelvjárások, 3. a társadalmi változatok, ezek a szaknyelvek és a csoportnyelvek. A köznyelvet standardnak vagy sztenderdnek, a területi változatot dialektusnak, a társadalmi változatot szociolektusnak nevezzük.

A köznyelv tulajdonképpen a közös nyelv, a nyelvközösség egésze számára

közös nyelvváltozat. Az iskolában ezt tanítják, a médiumokban ezt használják, a szabályos, igényes nyelvhasználat mintája. Az irodalmi nyelv sajátos nyelvvál­ tozat, hiszen egy irodalmi műbe bármelyik nyelvváltozatot be lehet emelni, alap­ ja azonban az igényes köznyelv. A nyelvjárások nyelvek a nyelven belül, mivel megvan minden, a nyelvre jellemző tulajdonságuk: sajátos hangrendszerük, szó­ kincsük és nyelvtani rendszerük van. A csoportnyelvek és a szaknyelvek eseté­

ben nincsen szó nyelvekről a szó teljes értelmében, ezeket sajátos szókészletük jellemzi.

A köznyelv és a nyelvjárások közötti átmeneti típusú nyelvváltozatok a regi­

onális köznyelvek; a nyelvjárási régiókon, területeken nyelvjárási színezettel be­

szélt köznyelvről van szó. A nyugati nyelvjárási régióban a v hasonít, illetőleg hasonul, ez a jelenség észlelhető a köznyelvet beszélők szavaiban, egyébként nem jellemző beszédükre a többi nyelvjárási sajátság; a dél-alföldi régióban ö- znek, az északi régióban illabiális á-t ejtenek a köznyelvi labiális a helyén, az

A nyelv belső sokrétűsége és egységessége

55

északkeli régióban záródó diftongusokat hallhatunk. A magyar nyelvnek a hatá­ rokon túl beszélt változatait állami nyelvváltozatoknak nevezzük, ilyen a magyar

nyelv romániai, szerbiai, kárpátaljai és a szlovákiai változata. Ezek is a nemzeti nyelv részei, hiszen a nemzet fogalmának — a modern értelmezés szerint — a kulturális közösség a jellemzője. Régebben normatív és nem normatív nyelvváltozatokat különböztettek meg a nyelvi norma szempontjából. A normatív változatnak az irodalmi nyelvet és a köznyelvet tekintették, a nem normatív változatoknak pedig a nyelvjárásokat és a regionális köznyelveket, valamint a csoportnyelveket. Az irodalmi nyelvet és a köznyelvet azért tekintették normatívnak, mert ezeket a változatokat országszerte használják, mindenütt megértik. A köznyelv az iskolai, közéleti, színpadi stb. nyelvhasználatnak a mércéje, normája; azért is tekintették normatívnak, mert jó­ részt tudatos nyelvalakító tevékenység eredménye. Időközben megváltozott a norma tudományos fogalma, a szó jelentése ugyanis 'irányadó, szabályt adó, szabályozó, mértékül szolgáló', s e tekintetben azt mondhatjuk, hogy mindegyik nyelvváltozatnak megvan a maga normája (KISS, 1995, 76). Különösen szigorú normájuk van a szaknyelveknek.

A köznyelv történeti fejlődés eredménye, viszonylag kései nyelvváltozat. Az

ősmagyar kori és az ómagyar kori nyelv — csaknem 1600-ig — csak nyelvjá­ rásokban létezett. Ekkortájt indult meg az egységesülési folyamat, pontosabban az 1500-as évek közepe táján, s csak a 19. században ért véget: a köznyelv létre­

jöttével. Kialakulásához hozzájárult a könyvnyomtatás feltalálása, a nyelvtanírók tevékenysége, mindenekelőtt a felvilágosodás és a reformkor íróinak tevékeny­ sége, valamint a nyelvújítási mozgalom, a helyesírás szabályozása 1832-ben, az első akadémiai nyelvtan megjelentetése 1846-ban. A köznyelvnek óriási a jelen­ tősége. A globalizálódó világban azok a nyelvek vannak veszélyben, melyek nincsenek standardizálva és kodifikálva, vagyis nincsen írásbeliségük és nyelv­ tanuk.

A nyelvváltozatokat aszerint is csoportosíthatjuk, hogy írottak-e vagy beszé­

lik őket. Az irodalmi nyelvről általában azt tartják, hogy írott nyelvváltozat, a köznyelvről pedig azt, hogy beszélt nyelvváltozat. Ez a különbségtevés csak nagyjából felel meg a valóságnak: a pódiumnyelv, a szónoklatok nyelve is iro­ dalmi nyelvváltozat, pedig beszélt változat; a levelek nyelve pedig írott köznyel­ vi változat. A nyelvjárások elsősorban beszélt nyelvváltozatok, de van írott regi­ onális köznyelv, és tudunk példát arra, hogy egynémely költők nyelvjárásban al­ kottak. Újabban sajátos nyelvhasználat alakult ki az interneten, ez írott nyelv

56

A magyar nyelv könyve

ugyan, de a spontán beszéd sajátosságai jellemzik, éppen ezért írott beszélt nyelvnek nevezik (BÓDI, 2004). Az első két csoportot (a standardot és a nyelvjárásokat) tulajdonképpen ke­ resztezi a harmadik csoport: minden nyelvváltozatban vannak szakszavak, vagy­ is a szakmák, a foglalkozási ágak, tudományágak speciális szavai, azaz terminus technicusok, együttesüket terminológiának nevezzük. Egy köznyelven és a nyelvjárásban beszélő ember is használhatja például a lótartás szakszavait. A helyzet azonban bonyolultabb. Két fogalmat kell tisztáznunk: az egyik a zsargon, a másik a szleng. A zsargon elszigetelő szóhasználat, használói úgy igyekeznek beszélni, hogy mások ne értsék meg őket. A tolvajnyelv eleve zsar­ gon, hiszen a betörők és egyéb bűnözők mindig új és új szavakat találnak ki, hogy a rendőrök ne értsék őket. De egy tudós is zsargonban értekezik, ha meg­ magyarázatlanul halmozza egy nem szakmabeli közönség előtt a szakszavakat. Ezt hívják szakmai zsargonnak. Létezik politikai zsargon is, használata ügyetlen­ ségből és felkészületlenségből is fakadhat, ám a ködösítés is lehet a célja. A pártállami korszak politikai zsargonját mozgalmi zsargonnak hívták. A szleng nagyvárosi népnyelv, tulajdonképpen argó elemekkel feltöltődött köznyelv. Ha például egy politikus a lenyúlni igét használja hivatalos nyilatkozatában az eltu­ lajdonít, ellop helyett, szlengesen beszél. Szlengen értjük „azokat a többnyire ké­ részéletű új szavakat vagy régi szavaknak azokat az új jelentésváltozatait, me­ lyeket a hétköznapi élőbeszéd a tréfás hangulat keltése, vagy a kifejezés színes­ ségének fokozása, vagy az újszerűvel való játék öröme, vagy a nyomaték kedvé­ ért használ" (KIS, 1992). Természetesen a „jópofizó" szándék visszájára is for­ dulhat. Megállapíthatjuk, hogy mindegyik nyelvváltozatot lehet zsargonszerűen is, szlengesen is használni. BÁRCZI GÉZA a nyelv vízszintes és függőleges tagozódása szemléletes szempontot használta. A nyelv vízszintes tagozódása szerint különböztetjük meg a nyelvjárásokat (dialektusokat), s függőleges tagozódása szerint pedig a cso­ port- és rétegnyelveket (szociolektusokat). Az sztenderdizált változat pedig mel­ lettük van. Rangbéli különbség nincsen a nyelvváltozatok között, mindegyik ér­ tékes a maga módján, a standardnak azonban a nyelv fennmaradása és életképes­ sége szempontjából alapvető jelentősége van. Könyvünk számos helyén visszaté­ rünk a nyelv tagolódását bemutató kérdésekre, többek között a szókészlettani, a nyelvjárási, a szociolingvisztikai fejezetben.

A nyelv belső sokrétűsége és egységessége

57

A mai magyar nyelv nyelvváltozatai

1. A standard nyelvváltozatok: a köznyelv és az irodalmi nyelv a regionális köznyelvek

2. A nem standard változatok

a)

A területi nyelvváltozatok: a nyelvjárások

b)

A társadalmi nyelvváltozatok:

A szaknyelvek: a jogi nyelv, az orvosi nyelv, a filozófia nyelve,

a pszichológia nyelve, a nyelvtudomány nyelve stb.

A csoportnyelvek: a hivatali nyelv, az ifjúsági nyelv, a diáknyelv,

a dajkanyelv, a társalgási nyelv, a divat nyelve, a tolvajnyelv (ar­ gó), a kártyások nyelve, a sportnyelv, az internetezők nyelve, a

csevegőcsatornák nyelve, a hobbinyelvek stb.

A mai beszélt nyelv jellemzése. A 20. század második felében, különöskép­

pen 1989 után a társadalmi változások következtében jelentősen megváltozott a beszélt nyelv. Jellemzői a következők: elterjedt a regionális köznyelviség; erős a szleng hatása, a szlengesedés; a tudományos-technikai fejlődés következtében rohamosan fejlődnek a szaknyelvek és a csoportnyelvek; észlelhető a médiumok nyelvhasználatának és az írott beszélt nyelvnek nem éppen pozitív a hatása; szembetűnő a nyelvhasználat durvulása, soha nem tapasztalt mennyiségben áramlanak be idegen szavak; számos neologizmus jött létre szóalkotással is (MI­

NYA, 2003, BALÁZS GÉZA, 1998).

A szaknyelveket és a csoportnyelveket a társadalmi nyelvváltozatokon belül elkülönítjük egymástól (GRÉTSY, 1988). A szaknyelvek társadalmilag értékeseb­ bek, nyelvileg rendezettebbek, mint azok a nyelvváltozatok, melyeknek beszélőit az életkor, az azonos műveltség, a kedvtelés kapcsolja össze. A csoportnyelvi kategóriába tartozik a tolvajnyelv, a sportnyelv, az ifjúsági nyelv, a politikai nyelv, az iparosnyelv, a gyermeknyelv, a katonai szleng. A szaknyelvek és a csoportnyelvek között minőségi különbség van, bár természetesen a csoport­ nyelvek is értékes nyelvváltozatok, továbbá a szaknyelvek közérdekűek, a cso­ portnyelvek inkább magánérdekűek. A szaknyelvek önmagukon belül is változa­ tosak, legalább három rétegüket lehet megkülönböztetni: a szaktudományos nyelvet, a szakmai köznyelvet és a műhelyzsargont, jól példázza ezt a betonada­ lék, a betonkavics és a sóder hármassága, vagy a katonai nyelvben megfigyelhető három csoport: a katonai szakirodalmi nyelv, a katonai köznyelv és a katonai tár­ salgás, a bakaduma (KIS, 1992).

58

A magyar nyelv könyve

A határon túli állami nyelvváltozatokban is észlelhetők az anyaországbeli nyelvhasználatra jellemző jelenségek, de ezeken kívül sajátos problémák is ta­ pasztalhatók. A határon túl élő magyarok lélekszámáról hozzávetőleges adatokat mondhatunk, több okból is: az adatokat manipulálják, sokan Magyarországra te­ lepülnek, máshová menekülnek, erőteljesek az asszimilációs folyamatok. Romá­ niában kétmillió, Szlovákiában 650 000, Ukrajnában 190 000, a Vajdaságban 370 000, Horvátországban 6000, Szlovéniában körülbelül 10 000, Burgenland­ ban 14 500 magyar él (KISS, 1995). A nagyvilágban valamivel egymillió fölött lehet a magyarok száma. Az anyaországbeli tízmillióval együtt 14 millióra tehető a magyarság lélekszáma. A határon túl élő magyarok körében négy sajátságos helyzetet lehet elkülöní­ teni (PÉNTEK, 2002). Az első a viszonylag egységes magyar régió, a tömbma­ gyarság. Itt az emberek nyelvi környezete jórészt magyar, s ezek a területek érintkeznek az anyaországbeli területekkel. Ilyenek a Csallóköz, a Palócföld, az északkeleti és a tiszai nyelvjárás Romániába átnyúló része, egészen Kolozsvárig. Tömbmagyarság található a Székelyföldön, de az előbbiektől különböző hely­ zetben. A második jellegzetes nyelvi környezet a nyelvi sziget. Ezek olyan ki­ sebb, olykor egyetlen településre korlátozódó egységek, ahol többségben van a magyar népesség. Ilyenek a dél-erdélyi és a délvidéki nyelvi (nyelvjárási) szige­ tek, s ide sorolhatók a csángó települések is. A harmadik a szórványhelyzet, ez mindegyik szomszédos országban megtalálható. A szórványtelepüléseken az el­ költözések és az asszimiláció miatt rohamosan fogy a magyar népesség. Ez ta­ pasztalható a Nagy-Szamos, az Alsó-Maros mentén, a nagyvárosi lakótelepeken, így Kolozsvárt, Kassán, Pozsonyban, tulajdonképpen a Székelyföldet kivéve ez jellemző minden nagyobb városra. A negyedik csoportot a fővárosokban — a di­ aszpórában — élő magyar emigránsok alkotják, helyzetük hasonlít a nagyvilág­ ban szétszóródott emigránsok helyzetére. Mindegyik csoport esetében fennáll az elszigetelődés veszélye. A köznyelv a szépirodalom és a színházi előadások nyelvében van jelen, egyéb fórumokon — az iskolában és a templomi szertartásokon is — erős a regionalitás. A nemzeti nyelv némely változatai hiányoznak, a hivatalvezetés és a szakoktatás állami nyelven folyik, ennek következtében hiányzik a hivatali nyelvváltozat, s nem ismeretesek a szaknyelvek, vagy pedig kevertnyelvűség jeliemi a szakmai nyelvhasználatot. A szórványokban általános a kétnyelvűség, az értelmiség két­ nyelvű, a műszaki értelmiség kétnyelvűségében az államnyelv dominál. Az eró­ ziós folyamatok ellenére az igényes köznyelv a szélső vidékekre is eljut, s azt is

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

59

észre kell vennünk, hogy az eróziós problémák az anyaországon belül is jelen vannak (romló intonáció, magyarításra váró szaknyelvek). Az 1990-es években felmerült a magyar nyelv többközpontúságának kérdése.

Némely kutatók úgy gondolták, hogy a határokon túl olyan erőteljes a különfej­ lődés, hogy többféle magyar nyelvről lehetne beszélni, mint ahogyan az angol is többközpontú (van brit, amerikai, ausztráliai, dél-afrikai különfejlődése). A ma­ gyar nyelv esetében azonban a különbségek nem olyan nagyok, mint az angol esetében. Kisebbségi anyanyelvváltozatról beszélhetünk, de az egységes köz­ nyelv mindenütt jelen van, mint ahogyan az anyaországon belül is vannak nyelvváltozatok. A magyar nyelv egységét kell szorgalmazni, semmiképpen sem szabad bátorítani a határon túli változatok különfejlődését, s ez nem csupán nyelvészeti kérdés (PÉNTEK, 2001). Összegezésképpen a következőket mondhatjuk el a nyelvről: a társadalmi kommunikáció eszköze, gondolatokat kifejező jelek rendszere; a nyelvi rendszert a kreativitás jellemzi; s a nyelv megvalósulása, a beszéd állandó működés: be­ szédtett vagy beszédcselekvés. A nyelv a törzsfejlődés során az emberré válással párhuzamosan keletkezett. Az emberi nyelvnek jellemzője a sokféleség: mintegy hat-hétezer nyelvet beszélnek a világon, s ezek a nyelvek genetikailag nyelvcsa­ ládokat alkotnak; tipológiailag pedig szerkezeti csoportokat. Egy adott nyelvnek története van: szüntelenül változik, habár egy adott pillanatban állandónak lát­ szik; s az állandóság benyomását keltő nyelv nem egységes: területi és társadal­ mi változatai vannak. — A továbbiakban a nyelvtudományról, problematikájáról

és területeiről lesz szó.

A nyelvtudomány. A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

A nyelvtudomány anyaga és tárgya a nyelv, pontosabban szólva: a nyelvezet;

minden lingvisztikai jelenség illetékességi körébe tartozik. A nyelvi tények és az alkalmazott módszerek szabják meg a nyelvtudomány területeit, diszciplináit. Ezek a területek azonban nem különülnek el szigorúan egymástól, hanem kom­ binálódnak, kereszteződnek egymással, sőt más diszciplínákkal is érintkeznek, így bonyolult átfedések, illetőleg interdiszciplináris, tudományközi területek ala­ kulnak ki.

60

A magyar nyelv könyve

Meglehetősen nehéz a nyelvtudományi diszciplínák rendszerezése. Vannak olyan összefoglalások, melyek egyszerűen egymás mellé helyezve mutatják be a különféle területeket. Egy angliai tankönyv a következőket tárgyalja: fonetika, fonológia, morfológia, szintakszis, szemantika, történeti nyelvészet, a nyelvek osztályozása, az agy és a nyelv, pszicholingvisztika, az anyanyelv elsajátítása, a második nyelv elsajátítása, a nyelv a társadalomban, az írás és a nyelv, az állatok kommunikációja, számítógépes nyelvészet (O'GRADY-DOBROVOLSKY-KA­ TAMBA, 1987, harmadik 1996). Nagyjából ezeket a területeket mutatja be DAVID CRYSTAL A nyelv enciklopédiája című magyarul is olvasható könyvében (CRYS- TAL, 1998). 1. A langue és a parole saussure-i szétválasztása alapján langue-nyelvészetet és parole-nyelvészetet különböztetünk meg (SAUSSURE, 1997, 48). A langue- nyelvészet a nyelvi jelek rendszerét vizsgálja, kizár minden lélektani és társa­ dalmi vonatkozást, a szerkezetre összpontosít. A genfi mester szerint a nyelvtu­ domány tárgya a társadalmi érvényű langue, tisztán és minden egyéb lehetőség­ től elhatárolva. A parole-nyelvészet célja az egyéni jellegzetességekre vonatkozó törvényszerűségek feltárása. Az egyéni nyelvhasználat körébe tartozik például a hangok sajátos kiejtése, a rokon értelmű szavak közötti választás, új szavak tuda­ tos vagy öntudatlan alkotása. A parole-nyelvészet az egyéni jelenségek mögött meghúzódó szociális, lélektani hátteret is vizsgálja, ezért erősen tudományközi (interdiszciplináris) jellegű. Az egyéni változatokat ugyanis csak a közösségi ér­ vényű jelenségek ismeretében, azokhoz viszonyítva lehet vizsgálni; ezért a parole-nyelvészet soha nem független a langue-nyelvészettől, önmagában nem is létezhet, kérdésfeltevése, problematikája azonban sajátos. A langue-nyelvészethez tartoznak a strukturalista irányzatok. A parole-nyel­ vészethez tartozik a stíluskutatás, a diskurzuselemzés, az 1987-ben KONTRA MIKLÓS által elindított budapesti beszélt nyelvi vizsgálatok (KISS, 1995, 26-27).

A pszicholingvisztika is ide vonható, hiszen a spontán beszédet vizsgálja.

2. SAUSSURE maga belső és külső nyelvészetet különböztetett meg (SAUS­ SURE, 1997, 50), ő azonban a belső nyelvészet művelését elegendőnek tartotta:

„A külső nyelvi jelenségek tanulmányozása - nézetünk szerint - nagyon gyü­

mölcsöző; helytelen azonban azt mondani, hogy nélkülük nem lehet megismerni

a belső nyelvi organizmust" (51). Manapság a külső nyelvészethez sorolják az

interdiszciplináris területeket (BALÁZS GÉZA, 1998, 12). 3. Tudjuk, hogy a nyelv szakadatlanul változik, története van, ugyanakkor vi­ szonylag állandó. SAUSSURE élesen elhatárolta egymástól a szinkróniát és a di­ akróniát (SAUSSURE, 1997, 109). A nyelv egyidejű jelenségeit szinkrón jelensé-

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

61

geknek nevezzük, a nyelv egyidejű állapota a szinkrónia. Az egyidejű jelensé­ gekkel foglalkozó nyelvészetet szinkrón nyelvészetnek nevezzük. Például ha a 15. és a 16. század, vagyis a kései ómagyar kor nyelvállapotát tanulmányozzuk, akkor szinkronikus vizsgálatot végzünk; ugyanezt tesszük, ha a mai nyelvállapo­ tot írjuk le. A szinkronikus vizsgálat azonos a nyelv leírásával, leíró nyelvészet. A szinkronikus vizsgálattal szemben áll a diakronikus vizsgálat, a diakrón nyel­ vészet, vagyis történeti nyelvészet, nyelvtörténet. A nyelv változó állapota a diakrónia. Ha a történeti nyelvészet túllép egyetlen nyelv vizsgálatán, s érdek­ lődési körét több rokon nyelvre is kiterjeszti, akkor történeti összehasonlító nyelvészetről beszélünk. A két terület kölcsönösen kiegészíti egymást: a szink­ rón nyelvészet támpontul szolgál a diakrón nyelvészet számára; a nyelvtörténet pedig magyarázza a mindenkori szinkrón nyelvállapotot. Egy másik híres 20. századi nyelvtudós, EUGENIO COSERIU szerint nincsen éles különbség a nyelvi rendszer és a nyelvi változás között. Mégpedig azért, mert a rendszer mindig dinamikusan valósul meg, sőt módosulhat is a dialógus­ ban (SLOANE, 2001,433). Az egymással területi-kulturális kapcsolatban álló nyelvek közös vonásaival az areális nyelvészet foglalkozik. 4. A gondolkodás és a kutatás módszere kétféle lehet: induktív és deduktív. Az induktív módszer alkalmazása esetén a tényekből indulunk ki, s a tényekből vonunk le általános következtetést, tehát az egyeditől haladunk az általános felé. A deduktív módszer alkalmazása esetén egy általános tételből indulunk ki, s lo­ gikai levezetésekkel haladunk a konkrét megállapítások felé, tehát az általános­ ból haladunk az egyedi felé. A nyelvtudományban is megvalósul ez a kétféle kutatási módszer. Megfi­ gyelhetjük a nyelvi tényeket, összegyűjtjük, majd csoportosítjuk őket, s levonjuk következtetéseinket. Nyelvi anyagon, korpuszon dolgozunk (a corpus latin szó, eredeti jelentése 'test'). A nyelvi anyagon dolgozó nyelvészetet korpusznyelvé­ szetnek nevezik. Nyelvi anyagon dolgozik a történeti nyelvészet (a nyelvemlé­ keket, a nyelvjárások adatait gyűjti össze elsősorban), a történeti összehasonlító nyelvészet (a rokon nyelvek nyelvtörténeti, nyelvjárási adatait vizsgálja), a nyelvművelés (egy nyelvhasználati vélemény megfogalmazásához nagy korpuszt kell ismerni: a vizsgált jelenség nyelvtörténeti, nyelvjárási hátterét, kultúrtörténe­ ti vonatkozásait, íróink nyelvhasználatát, a mindenkori nyelvállapotot, tulajdon­ képpen összhangba kell hozni mindazt, amit a szinkrón és a diakrón nyelvtudo­ mány az adott jelenségről feltárt), a szociolingvisztika (nagy korpuszon, számí­ tógépes adatfeldolgozással, a szociológiából kölcsönzött statisztikai módszerek-

62

A magyar nyelv könyve

kel végzi kutatásait). A korpusznyelvészet ellentéte az elméleti nyelvészet, kö­ zépkori, latin kifejezéssel: a grammatica speculativa. Egy általános igazságnak vélt tételből indul ki — ez olyan, mint a szillogizmus nagyobb premisszája —, s ebből a tételből vezeti le az egyedi sajátosságokat. Ilyen kiinduló tétel NOAM CHOMSKY univerzális mondatszerkezete (mondat -^ főnévi csoport + igei cso­ port). Deduktív módszeréből adódik, hogy az elméleti nyelvészeti munkák konstruált példákkal dolgoznak, nem gyűjtött korpusszal. (Sokan azonosítják az elméleti és az általános nyelvészetet — CRYSTAL, 1998, 513 —, szerintünk van különbség a két diszciplína között.)

A kísérletes nyelvészet sajátos, a természettudományból kölcsönzött mód­

szereket dolgozott ki. A kísérletes vizsgálatok egy hipotézist fogalmaznak meg, majd egy kísérletet terveznek a hipotézis igazolására vagy cáfolására. Hipotézis lehet egy modell is, például a beszédprodukciós vagy -percepciós modell a pszi­ cholingvisztikában. A kísérletes módszerre egyrészt ott van szükség, ahol köz­ vetlenül nem figyelhetjük meg a jelenségeket, nem figyelhetjük meg közvetlenül sem a beszéd létrehozásának, sem észlelésének és megértésének agybeli folya­ matait; másrészt a fizikával érintkező diszciplínák kísérleti módszerekkel dol­ goznak, ilyen a fonetika, főleg az akusztika.

Az alábbiakban a korpusznyelvészeten belül a nyelvleírás és a nyelvtan kü­ lönbségét, valamint a nyelvtan, azaz grammatika fogalmát tárgyaljuk.

A nyelvleírás tágabb körű fogalom, a grammatika vagy nyelvtan szűkebb

körű. A nyelvleírás a nyelvi jelek által alkotott hierarchikus struktúra leírása, mely a nyelvi szinteket követve 1. a fonémák, 2. a morfémák és a lexémák, 3. a szintagmák és a mondatok, 4. valamint a szöveg leírásából áll. A grammatika mindebből elsősorban a fonémákkal, a morfémákkal és a szintagmákkal foglal­ kozik; egy tágabb körű nyelvleírásban helyet kap a szókészlettan, a szövegtan­ nak pedig — széles interdiszciplináris sávja miatt — csak kis része grammatika, a nyelvjárások bemutatása sem grammatika, a névtan pedig egyáltalán nem az. Könyvünk inkább nyelvleírás, s nem grammatika, ezért kapta a magyar nyelv szerkezetet címében, s nem a magyar nyelvtant. Mind a nyelvi rendszer leírása, mind a grammatika akkor világos és áttekint­ hető, ha — a rendszerleírás általános szabályai szerint — a kisebb egységektől, az alacsonyabb szintektől halad a nagyobb egységek, a magasabb szintek felé. A felsőbb nyelvi szintek leírása feltételezi a szükséges előismereteket: az alsóbb nyelvi szintek ismeretét.

A grammatika görög eredetű szó. A görög volt ugyanis a legrégibb európai nép, mely nyelvének nyelvtanát megalkotta. A görög gramma jelentése 'betű'

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

63

(grammata 'betűk'), belőle származik a grammatika, mely kezdetben az írásje­ gyek megtanulását jelentette, s csak később értettek rajta tudományos igényű hangtant, majd a Kr. e. 3. századtól már a teljes nyelvtant jelölték vele. A görög

nyelvtanok a hangokkal, a szófajokkal és azok ragozásával foglalkoztak. Később mondattant is írtak, de ez a mondattan különbözött a mi mai mondattanunktól; szótani kategóriákra épült: a szóvonzatot, az egyeztetést és a szórendet tárgyalták benne. A grammatika hármas felosztása — hangtan, szótan, mondattan — a gö­ rögöktől ered.

A görögök a grammatika célját a következőképpen határozták meg: a gram­

matika a helyes beszéd és a helyes írás tudománya, mai kifejezéssel azt mon­ danánk, hogy a standard vagy a köznyelvi norma rögzítése. Ennek a célnak nyelvtanaik meg is feleltek: a helyes beszéd és a helyes írás alapja ugyanis a he­

lyes szóragozás és szófűzés. Aki elsajátította a grammatikai ismereteket, tovább léphetett, megismerkedhetett a szövegek alkotásával, azaz a retorikával és a dia­ lektikával (e három tantárgy, a grammatika, a retorika és a dialektika alkotta a trivium stúdiumait); s ezeknek az ismereteknek a birtokában lehetett azután sti­ lisztikát és poétikát tanulni.

A klasszikus nyelvtanokról elterjedt egy előítélet: a nyelvtan a logikán alapul

(SAUSSURE, 1997, 33), híján van mindenféle tudományos szempontnak, s csak azzal foglalkozik, hogy mi helyes, és mi helytelen. A görögök a kezdetektől fog­ lalkoztak anyanyelvükkel, nagy becsben tartották a nyilvános megszólalást, s az Iliászból tudjuk, hogy szónokversenyeket tartottak. Az ifjak nevelésében a testi nevelés mellett fontosnak tartották a nyelvi műveltséget. A nyelvtan a nyelv­ használat megfigyelésén alapul (nyilvánvalóan a régi időkben is mérvadó volt a kiválóságok nyelvhasználata), a logikához annyiban van köze, hogy a minden­ napi gondolkodás logikáját követi (ahogyan a retorikai érvelés sem tudományos logika, hanem kvázi logika). Tudományos szempont pedig lehet a valóság meg­ figyelése (a természettudományok vagy a mai szociolingvisztika módszere is ez), s az adatokból a következtetések levonása.

A klasszikus, görög-latin alapú mondattan három kérdést tárgyalt: a szóren­

det, az egyeztetést és a vonzatot. A manapság nálunk tanított mondattan a mon­ dattani kategóriákra (az öt mondarészre) épül. 18. századi előzmények után a német K. F. BECKER alakította ki a mondatrészek rendszerét a 19. század har­ mincas éveiben. Nálunk — számos előzmény után — SIMONYI ZSIGMOND dol­ gozta ki a mondatrészek rendszerét, iskolai nyelvtanaiban ő írt először a mai ér­ telemben vett mondattant az 1870-es évek végén. Megszüntette a régi nyelvtan­ ok szóvonzatos felépítését, és helyette kidolgozta a határozók rendszerét.

64

A magyar nyelv könyve

SIMONYI nem tulajdonított különösebb jelentőséget a szófajok részletezésének, ezt a feladatot a TOMPA JÓZSEF irányításával készült akadémiai nyelvtan, „A mai magyar nyelv rendszere" oldotta meg (I-II. 1961-1962). Az újabb grammatikák egyre nagyobb figyelmet fordítanak ismét a szóvonzatoknak, ilyen a Magyar grammatika (KESZLER, 2000). A SIMONYI-féle iskolai nyelvtanok felépítésükben is különböztek mind a megelőző nyelvtanoktól, mind a mai akadémiai nyelvtantól. Az 1870 és 1950 közötti időszakban az ún. mondattani elvű nyelvtanok jelentették az első vagy kezdő grammatikai stúdiumot. Ezek a nyelvtanok fordított felépítésűek voltak —

a mondattannal kezdődtek —, és a mondattani kategóriákból kiindulva, azokkal

párhuzamosan tárgyalták a szófaji és az alaktani kategóriákat. Például kiindulá­ sul megtanították az állítmányt és az alanyt, majd azt, hogy milyen szófaj lehet egyik is, másik is, s milyen alaktani jellemzőik vannak. A mondattani elvű grammatikákat mindig egy rendszeres felépítésű grammatika zárta le. 1950 után

a grammatikák kizárólag rendszeres felépítésűek, nem mondattani elvűek. Az

1970-es években, különösen az 1978-as tanterv után ismét divattá vált a fordított sorrendű felépítés az iskolai nyelvtanokban, újabb korszakunk azonban erősen grammatikaellenes. Tananyaga előtérbe helyezi a mondattant — különösen a mondatfajtákat —, s erősen háttérbe szorította a helyesíráshoz olyannyira szük­ séges alaktant. A nyelvleírásban a puszta regisztrálásnak, vagyis a morfémák funkció nélküli bemutatásának nincsen semmi értelme. Az igazi, jó nyelvleírás (vagy grammati­ ka) mindig funkcionális. Legtöbbször már az elemek elnevezése is utal funkció­ jukra, például a kezem szóalak -m-je birtokos személyjel. Ezzel lényegében meg­ adtuk a funkcióját, vagyis azt, hogy egyes szám 1. személyű a birtokos, s egy birtokról van szó. A kép azonban korántsem teljes, egyéb funkciókat is meg kell adnunk, például, hogy a tárgyi szerepű főnevet határozottá teszi stb. A leírás mind az alakból, mind a funkcióból kiindulhat, az alakból kiinduló rendszerezés sokkal könnyebben és áttekinthetőbben oldható meg. Tehát az írni fogok, írni fogsz stb. paradigma tagjainak a funkciója a jövő idő kifejezése. Fel­ tehetjük azonban fordítva, a funkció felől kiindulva a kérdést: a jövő időt milyen eszközökkel fejezhetjük ki; válaszul felsorolhatjuk a jelen idejű igealakot, a jelen idejű igealak és a majd határozószó kapcsolatát, a jövő idejű igealakot. Ezek tu­ lajdonképpen egymás szinonimái. Erre mondta KLEMM ANTAL, a mondattan egyik legnagyobb hazai művelője, hogy a funkcionális nyelvleírás szinonimika kérdése. Belátható, hogy a funkcionális kiindulású nyelvleírás nem kezdőknek

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

65

való, hiszen műveléséhez birtokában kell lenni az egész rendszer ismeretének, s jól kell látni az összefüggéseket.

A nyelvleírás másik problémája az, hogy a funkció fogalmát többféleképpen

értelmezik. Részünkről grammatikai funkciót és kommunikációs funkciót külön­ böztetünk meg, s mindkettőt egyformán fontosnak tartjuk. Ennek a különbségte­

vésnek oktatási következménye van, tudniillik tanítani kell az általános művelt­ séghez tartozó grammatikát, s foglalkozni kell a nyelvhasználat fejlesztésével is;

a kettőt összekeverni nem szabad, s a nyelvhasználat fejlesztése ürügyén nem szabad háttérbe szorítani, sőt elhanyagolni a grammatikát.

A funkcionális grammatika terminust a modern nyelvészetben más értelem­

ben használják, pl. SIMON DIK, l. a tudománytörténeti fejezetben. 5. Egy másik szempontból megkülönböztetünk általános, speciális és alkal­ mazott nyelvészetet. Az általános nyelvtudomány nem korlátozza kutatásait egyetlen körülhatá­ rolt nyelvi területre. Azokkal a törvényszerűségekkel foglalkozik, melyek min­

den időben minden nyelvre érvényesek. Megpróbálja meghatározni a nyelv mi­ benlétét, keletkezését, kidolgozni a nyelvek rendszerezését. Tárgykörébe tartozik

a nyelvtipológia és az univerzálékutatás is. Az univerzálék megállapításának le­

hetséges egy induktív módja is, többek között ezért sem azonosítjuk az általános nyelvészetet az elméleti nyelvészettel; a nyelvek rendszerezése is induktív úton történik.

A speciális nyelvészet egyetlen nyelvvel, egy nyelvcsoporttal vagy egy

nyelvcsaláddal foglalkozik. Ilyen a magyar nyelvészet, a finnugor nyelvészet vagy finnugrisztika; a russzisztika, a szlavisztika, a germanisztika, a turkológia stb. Az alkalmazott nyelvészet meghatározása és tartalma meglehetősen képlé­

keny. Egy új összefoglalás ekképp határozza meg: Az alkalmazott nyelvészet használata mindannak, amit tudunk a) a nyelvről, b) hogyan sajátítjuk el, és c) hogyan használjuk annak érdekében, hogy elérjünk egy célt, vagy megoldjunk egy problémát a körülöttünk lévő világban (SCHMITT, 2002). Egy 2002-ben tar­ tott alkalmazott nyelvészeti konferencia 18 témát sorolt fel: a nyelv és elsajátítá­ sa, a nyelvi teljesítmény mérése, a nyelv és az agy, megismerés, kultúra, ideoló­ gia, oktatás, interakció, beszédészlelés/beszédértés, média, politika, olvasás, ku­ tatási módszertan, társadalom, beszélés, technológia, fordítás/tolmácsolás, írás. Mások az alkalmazott nyelvészetbe sorolják a beszédjavítást, a siketek tanítását,

a kommunikációs technikákat. Alkalmazott terület a kriminalisztikai szöveg­

nyelvészet, egyik izgalmas feladata névtelen levelek szerzőinek megállapítása

66

A magyar nyelv könyve

szövegnyelvészeti-stilisztikai módszerekkel (NAGY, 1980), valamint a hivatásos

beszélők — színészek, bemondók, szónokok — beszédképzése. Az említetteken kívül ide tartozik a retorika, a lexikográfia (szótárírás), a helyesírás és a nyelv­ művelés. Az átfedések itt igen nagyok: az anyanyelv elsajátítása, az agyműkö­ dés, a kétnyelvűség, az olvasás/írás a pszicholingvisztikának is témái; a nyelv és

a kultúra kapcsolata, a kétnyelvűség, a nyelv és a média kapcsolata szocio­ lingvisztikai téma is.

Az alkalmazott nyelvészet egyik középponti témája az idegen nyelv tanítása.

A föld népességének nagy része több nyelven beszél. Egy 1987-es statisztika

szerint az európai 20-24 évesek 83 százaléka tanult valamilyen idegen nyelvet,

az arány most bizonyára nagyobb. Az angol manapság a leginkább tanult máso­

dik nyelv, a földön megközelítőleg 235 millió ember tanul angolul. Az Európai Unióban is elsősorban az angol a közvetítő nyelv, a lingua franca. Megnőtt a tolmácsolás és a fordítás jelentősége is. Hazánkban a 18 éven felüli lakosság 6,1 százaléka tud németül és 5,1 százaléka tud angolul (TERESTYÉNI, in: GLATZ, 1999, 169), újabban azonban az angolt részesítik előnyben.

Tipikus alkalmazott nyelvészeti diszciplína a nyelvművelés. „A nyelvműve­ lés a nyelv életébe való tudatos beavatkozás, a nyelv fejlődésének bizonyos ész­ szerű korlátok közé szorítása, sőt e fejlődés irányítása" (BÁRCZI, 1974, 16). GRÉTSY LÁSZLÓ meghatározása szerint „a nyelvművelés az alkalmazott nyelv­ tudománynak az az ága, amely a nyelvhelyesség elvei alapján, a nyelvi művelt­ ség terjesztésével, a nyelv egészséges fejlődését igyekszik segíteni. Célja és tar­ talma nem örök és változatlan, hanem idő és hely függvénye; legidőszerűbb fel­ adatait mindig az adott társadalom szükségletei határozzák meg" (SIPOS, 2000, 140). A nyelvművelés tulajdonképpen nyelvi ismeretterjesztés, a nyelvtan ma­ gyarázata, közkinccsé tétele. A nyelvi tények megítélésének alapelve az érthető­ ség, a nyelvművelés a kommunikáció céljait szolgálja. A nyelvpolitika a társadalmi politika része: a politikai intézmények hatása a nyelvi szituációra (SIPOS, 2000, 144). A nyelvpolitikának két feladata van: a stá­ tusztervezés és a korpusztervezés. A státusztervezés során az adott nyelv helyze­

te dől el (helyzettervezésnek is nevezik), például az a tény, hogy államnyelv

lesz-e vagy sem. A magyar nyelv 1844-ben lett államnyelv, addig alárendelt helyzetben volt, s ezen helyzete meghatározta a vele való foglalkozást is (jó pél­ dát ad erre Jókai És mégis mozog a föld című regényében, amikor leírja, hogy Decséry gróf magyarul csak alázatosan tudott beszélni, mert magyarul a cseléde­ itől tanult; s igazán otthon a latinban érezte magát, Tacitus ékes nyelvén tudta magát kifejezni). A korpusztervezés a nyelvi tervezés, a standardizálás, a helyes-

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

67

írás szabályozása, a nyelvtanírás, tankönyvek írása. A nyelvpolitika megtervezé­ sét nyelvstratégiának nevezik, célja „törekvés a jobb, sikeresebb kommunikáció­ ra, a megértésre" (BALÁZS GÉZA, in: GLATZ, 1999, 57). Akár nyelvművelést, akár nyelvstratégiát mondunk, mindenképpen tudatos, megtervezett nyelvalakító tevékenységről van szó. Ez a tudatos, nyelvalakító beavatkozás már igen régóta jelentkezik nyelvtör­ ténetünk folyamán: az első „nyelvművelők" minden bizonnyal az első kódexek fordítói voltak, őket a 16-17. század nyelvtanírói követték. A legnagyobb hatású nyelvművelő mozgalom a 19. század eleji nyelvújítás. Nagyrészt ennek köszön­ hető mai irodalmi nyelvünknek, köznyelvünknek és a szaknyelveknek a kialaku­ lása. A nyelvújítók számtalan olyan szót teremtettek, melyek már az alapszó­ készlet tagjai, ilyenek pl. gyár, üzem, mérnök, terem, gép, szakma stb. Nyelvünk megújítása kapcsolatban van a reformkori szónoklással is: az 1790-es országgyű­ lésen még kevesen szólaltak fel magyarul, s ez volt szokásban 1825-ig, Széche­ nyi fellépéséig, de már az 1830. évi diétán a magyar nyelv egyenlő rangú volt a latinnal, s utóbb győzedelmeskedett. Különösen FELSŐBÜKI NAGY PÁL szor­ galmazta a magyar nyelv használatát. Azt tartotta, hogy a nyelv fontosabb, mint az alkotmány, mert az elveszett alkotmányt vissza lehet szerezni, vissza is tudtuk szerezni, de ha nyelvünk elvész, vele pusztul a nemzet is, hiszen nyelvében él a nemzet (ADAMIK-JÁSZÓ-ACZÉL, 2004, 181). A Magyar Tudományos Akadémi­ át Széchenyi a nyelv védelmére, ápolására, fejlesztésére hozta létre, s ma is első­ rendű kötelessége a nyelv védelme, ápolása és fejlesztése. A nyelvművelő mozgalom a 19. sz. végén, SZARVAS GÁBOR tevékenysége folytán lángolt fel újra. Ő indította meg 1872-ben a Magyar Nyelvőr c. folyóira­ tot, melynek heves és szellemes vitacikkei lázba hozták az akkori közvéleményt. SZARVAS elsődleges feladatának a nyelv védelmét tartotta, erre utal folyóiratá­ nak elnevezése is. A nyelvművelés következő virágzó korszakát a 20. sz. har­ mincas évei jelentik, a Magyarosan c. népszerű folyóirat megalapításával (1932— 1949). Ekkoriban nagy és eredményes hadjáratot indítottak a mind jobban terje­ dő idegenszó-használat ellen. A Nemzeti Sport c. napilap 1931-ben mozgalmat kezdeményezett a sportnyelv idegen elemeinek megmagyarosítására; az ered­ mény több száz szó lett, ilyenek, mint szurkoló, edző, szorító, hajrá, rajt, rang­ adó, lelátó, váltófutás, portya, szint, csúcs stb. Az informatika, a globalizáció korában a nyelvművelés nehéz helyzetben van, hatékonyságát rombolja a média igénytelen nyelvhasználata, valamint a nyelvet érő idegen nyelvi hatások (szavak, vonzatok, intonáció, hangsúly). Nagy kérdés az, hogy mire van szüksége a társadalomnak a nyelvművelés ajánlásaiból, szük-

68

A magyar nyelv könyve

ség van-e nyelvi műveltségre, akkor, amikor az irodalomszemlélet változásának következtében az irodalmi szöveg többé már nem nyelvi minta, mint volt egé­ szen a 20. század utolsó harmadáig. A médiumok nyelvhasználata sem nevezhe­ tő példamutatónak. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy az emberek igénylik a nyelvvel való törődést, érdeklődnek a nyelvhasználati problémák iránt. Az er­ kölcsi ideált sem érjük el sosem, mégse mondhatunk le róla, nyelvhasználatunk soha nem lesz tökéletes, de igény mindig élhet bennünk a tökéletesség iránt. A szaknyelvek magyarosítása létkérdés (GLATZ, 1999). Hogyan határozhatjuk meg a nyelvművelés feladatát? A nyelvművelés min­ dig kettős irányú: egyrészt a nyelvre magára hat, másrészt a nyelvet használó emberekre. Ebben az utóbbi jelentésben emberközpontú (LŐRINCZE LAJOS kife­ jezése). A nyelvművelés magába foglalja a határon túli nyelvváltozatok gondo­ zását, ebben az értelemben nemzetközpontú (GRÉTSY LÁSZLÓ kifejezése). A nyelvművelő munkát mindig meghatározza egy kitűzött cél, ami nem más,

mint a nyelvi eszmény. „A nyelvi eszmény egy olyan magyar nyelv

épen őrzi a maga hagyományos, értékes tulajdonságait, azaz a tömörséget, a kép­ szerűséget, a finom árnyaltságot, a világos szabatosságot és a változatos hang­ zást, továbbá a rugalmasságot, mely magába foglalja nemcsak a különféle mű­ fajokhoz, hanem a megváltozott igényekhez való simulást, anélkül, hogy szakí­ tania kellene ősi jellemével" (BÁRCZI, 1974, 24). Egy új jelenség megítélésekor a nyelvművelőnek a következőkre kell ügyel­ nie. Mindenekelőtt azt kell mérlegelnie, hogy a változás nyelvünk értékes, jel­ legzetes tulajdonságait erősíti-e, vagy esetleg közömbös, sőt káros, romboló. Ha káros az új jelenség, harcolni kell ellene; ha értékes, kötelességünk támogatni. Ily módon a nyelvművelés egyrészt tisztogató, nyelvvédő tevékenység, másrészt alkotó jellegű, a nyelv gazdagítására irányul. Az erősen terjedő ejtéshibák — a raccsolás, a selypesség, a röviden ejtés, az idegenszerű intonáció, a hangsúlyelto­ lódás — ellen feltétlenül harcolni kell, hiszen ezek nyelvünk hangzását teszik tönkre, egyértelműen károsak. Már csak azért is szükség van a nyelv védelmére, mert a hibából nyelvtény válhat, elterjedhet, megszokhatjuk, s akkor már nem lehet kiirtani. Így például az úgy tűnik (fel) szerkezetben a fel igekötő elhagyását már nem tekintik hibának; az alátámaszt germanizmust ma már nem érezzük hi­ básnak. Az orrhangzós beszéd, a hangsúlyeltolódás olyannyira terjed, hogy so­ kan ezt érzik már szabályosnak. A nyelv gazdagítására irányuló tevékenység el­ sősorban a szóalkotásban nyilvánul meg, elsődleges feladata manapság a szak­ szavak gondozása. E téren nyelvművelésünk szép eredményeket ért el, bár újab-

, mely

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

69

ban ismét terjedőben vannak — elsősorban a kereskedelmi életben — az idegen szavak, kifejezések. A nyelvművelés nyelvvédő tevékenysége természetesen a nyelvet használó emberekre is hat. Milyen eszközök állnak a nyelvművelés rendelkezésére? Min­ denekelőtt a Nyelvművelő Kézikönyv c. szótárszerű kiadvány (I—II. 1980-1985, főszerkesztő: GRÉTSY LÁSZLÓ és KOVALOVSZKY MIKLÓS), a Magyar Nyelvőr c. folyóirat és az újonnan megindított Édes Anyanyelvünk c. népszerűsítő folyó­ irat. Számos folyóiratban, napilapban vannak nyelvművelő rovatok, így a Ma­ gyartanítás módszertani folyóiratban is. Óriási hatóereje van a rádiónak, a televí­ ziónak és a sajtónak, sajnos, tevékenységüket nem mindig ellenőrzik nyelvi lek­ torok. A nyelvművelő munkában talán a legnagyobb az iskola felelőssége, min­ den tanár nyelvművelő, akár magyart tanít, akár egyéb tantárgyat. Nagy jelentő­ ségük van a „Beszélni nehéz" köröknek, az anyanyelvi táboroknak, az anyanyel­ vi és helyesírási versenyeknek, a szónokversenyeknek. A nyelvművelő mozgalom élénkítése szempontjából jelentősek a pályázatok, így a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának évről évre kiírt, sikeres anyanyelvi pályázatai, melyeknek anyaga a következő GRÉTSY LÁSZLÓ és BALÁZS GÉZA által szerkesztett kötetekben jelent meg: Anyanyelvünkről anya­ nyelvünkért (2000), Nyelvi illem — nagyszüleink kiskorában (2001), Szójátékos anyanyelvünk (2001), Informatikai technológia és nyelvhasználat (2002), Anya­ nyelvi rejtvénytár (2002), „A nyelv ma néktek végső menedéktek" Küzdelem a magyar nyelvért a három régióban (2002), A 20. századi magánlevelek nyelvi vi­ lága (2003), Sportnyelvünk a 21. század elején (2003), Új jelenségek a magyar nyelvben (2004), Az Európai Unió és a nyelvek (2004). Ezek a kiadványok egy­ részt korpuszként szolgálnak a további kutatásokhoz, másrészt erősíthetik opti­ mizmusunkat: van érdeklődés a nyelvművelés iránt. A nyelvtudomány valamikor a homéroszi időkben a nyelvművelésért szüle­ tett, s máig is a nyelvművelés a legfontosabb és leghasznosabb feladata. A nyelvművelés emberművelés, s minden az emberért van.

70

A magyar nyelv könyve

IRODALOM

AKMAJIAN, A. - DEMERS, R. A. - HARNISH R. M. Linguistics. An introduction to language and communication. MIT, 1984. * ARISZTOTELÉSZ, Rétorika. Ford. ADAMIK TAMÁS. Bp., 1982. * AUSTIN, J. L., HOW to do things with words. Oxford University Press, 1962. * BALÁZS GÉZA, Ma­ gyar nyelvkultúra az ezredfordulón. Bp., 1998. * BALÁZS JÁNOS, A modern nyelvtudomány és a nyelvi antiómák: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Bp., 1980. 53-75. * BALÁZS JÁNOS, A nemze­ ti nyelvek nyelvtanirodalmának kialakulása: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Bp., 1980. 23-6. * BALÁZS JÁNOS, A nyelvi elemzés két ókori európai modellje: Nyelvi rendszer és nyelvhasználat. Bp., 1980. 7-23. * BALÁZS JÁNOS, AZ alaktani rendszerek leírása: Hagyományos nyelvtan — mo­ dern nyelvészet. TELEGDI ZSIGMOND szerk., Bp., 1974. 33-63. * BALÁZS JÁNOS szerk., Nyelvünk a

Duna-tájon. Bp., 1989. * BÁRCZI GÉZA, Bevezetés a nyelvtudományba. Bp., 1955 2 . * BÁRCZI GÉZA, A magyar nyelv életrajza. Bp., 1963. * BÁRCZI GÉZA, Nyelvművelésünk. Bp., 1974. *

BENKŐ LORÁND, AZ Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei. Bp., 1980. * BENKŐ LORÁND, A

történeti nyelvtudomány alapjai. Bp., 1988. * COMRIE, BERNARD, Language universals and linguistic typology. Chicago, 1981. * COMRIE, BERNARD (szerk.), The world's major languages. New York - Oxford, 1990. * CRYSTAL, DAVID, A dictionary of linguistics and phonetics. Oxford,

1985 * CRYSTAL, DAVID, A nyelv enciklopédiája. Bp., 1998. * CSEPREGI MÁRTA (szerk.), Finn­

ugor kalauz. Bp., 1998. * DÁVID ANDRÁS, Nyelv és varázs. Bp., 1980. * DEME LÁSZLÓ, A beszéd

és a nyelv. Bp., 1976. * FÁBIÁN PÁL, Nyelvművelésünk évszázadai. Bp., 1984. * Fodor István (főszerk.), A világ nyelvei. Bp., 1999. * FODOR ISTVÁN, Mire jó a nyelvtudomány? Bp., 2001. *

FODOR ISTVÁN, A világ nyelvei és nyelvcsaládjai. Bp., 2003. * GLATZ FERENC (szerk.), A magyar nyelv az informatika korában. Bp., 1999. * GRÉTSY LÁSZLÓ, A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: A magyar nyelv rétegződése I—II. szerk.KISSJENŐ - SzŰTS LÁSZLÓ.

1988. 85-107. * HAJDÚ MIHÁLY, A csoportnyelvekről: Magyar csoportnyelvi dolgozatok.

Bp., 1980. * HAJDÚ PÉTER szerk., Uráli népek. Nyelvrokonaink kultúrája és hagyományai. Bp.,

Bp.,

1975. * HAJDÚ PÉTER, Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Bp., 1966. * HAJDÚ PÉTER, AZ uráli nyelvészet alapkérdései. Bp., 1981. * HAJDÚ PÉTER - DOMOKOS PÉTER, Uráli nyelvrokonaink. Bp.,

1978. * HAVAS FERENC, A marrizmus-szindróma. Sztálinizmus és nyelvtudomány. Bp., 2003. *

JAKOBSON, R., Hang-Jel-Vers. Bp., 1969. * KANYÓ ZOLTÁN, Szemiotika és irodalomtudomány. Szeged, 1990. * KELEMEN JÁNOS, A tudat és a megismerés. Bp., 1978. * KENESEI ISTVÁN szerk., A

nyelv és a nyelvek Bp., 1984. * KESZLER BORBÁLA (szerk.), Magyar grammatika. Bp., 2000. * KIS

TAMÁS, Bakaduma. Bp., 1992. *KISSJENŐ, Társadalom és nyelvhasználat. Bp., 1995. * KISS JENŐ

-PUSZTAI FERENC (szerk.), Magyar nyelvtörténet. Bp., 2004. * LAKÓ GYÖRGY, A magyar hangál­ lomány finnugor előzményei: NytudÉrt. 47. sz. Bp., 1965. * LAZICZIUS GYULA, Általános nyelvé­

szet. Bp., 1942. * LŐRINCZE LAJOS, Emberközpontú nyelvművelés. Bp., 1980. * LŐRINCZE LAJOS -

FÁBIÁN PÁL Nyelvművelés . Bp. , 1980 . * LUKÁCS GYÖRGY, A társadalm i lé t ontológiájáról . II . Bp. ,

1976. * MALMKJAER, KIRSTEN (szerk.), The linguistics encyclopedia. London - New York, 1991.

* MINYA KÁROLY, Mai magyar nyelvújítás. Bp., 2003. * NAGY FERENC, Kriminalisztikai szöveg­

nyelvészet. Bp., 1980. * NANOVFSZKY GYÖRGY (szerk.), Nyelvrokonaink. Bp., 2000. * NETTLE,

A nyelvtudomány problematikája, területei és módszerei

71

DANIEL - ROMAINE, SUZANNE, Vanishing voices. The extinction of the world's languages. Oxford

-

New

York, 2000.

* O'GRADY, WILLIAM -

DOBROVOLSKY, MICHAEL -

KATAMBA, FRANCIS,

Contemporary linguistics. Harlow stb. 1987. * PAPP MÁRIA szerk., A nyelv keletkezése. Bp., 1974.

* PÉNTEK JÁNOS, Magyar nyelvi különfejlődés a Kárpát-medencében. In: A. JÁSZÓ ANNA - BÓDI

ZOLTÁN szerk., Szociolingvisztikai szöveggyűjtemény. Bp., 2002. * PÉNTEK JÁNOS, A nyelv ritku­ ló légköre. Kolozsvár, 2001. * RÁCZ ENDRE, A klasszikus grammatika megújítása és az iskolai nyelvtanoktatás: MNy. LXX, 385-6. * RÁCZ ENDRE, AZ anyanyelvi nevelés korszerűsítésének grammatikai megalapozásáról: Nyr. 104: 456-69. * RÓKA JOLÁN, Kommunikációtan. Bp., 2003. * RUHLEN, MERRITT, A guide to the world's languages. Volume 1: Classification. Stanford, 1987. *

RUHLEN, MERRITT, The origin of language. New York stb. 1994. * SAUSSURE, F. de, Bevezetés az

általános nyelvészetbe. Bp., 1967, 1997. * SCHMITT, NORBERT, An introduction to applied linguistics. London, 2002. * SÍPOS LAJOS (szerk.), Pannon enciklopédia. Magyar nyelv és iroda­ lom. Dunakanyar, 2000. * SLOANE, THOMAS (szerk.), Encyclopedia of rhetoric. Oxford, 2000. *

SZABÓ T. ATTILA, Nyelv és múlt. Bukarest, 1972. * SZABÓ ZOLTÁN, A mai stilisztika nyelvelméle­

*

ti alapjai. Bukarest,

1977. * SZENDE TAMÁS, A beszédfolyamat

alaptényezői. Bp., 1976.

SZERDAHELYI ISTVÁN, Alkalmazott nyelvészeti alapfogalmak. Bp., 1989. * SZILÁGYI N. SÁNDOR,

Magyar nyelvtan. Bukarest, 1980. * TAKÁCS ETEL szerk., Tanulmányok a nyelvről. Bp., 1978. *

TELEGDI ZSIGMOND, Bevezetés az általános nyelvészetbe. Bp., 1977. * TELEGDI ZSIGMOND, Egy

fordulópont a grammatika történetében: a hagyományos nyelvtan bírálata és megújításának prog­ ramja Saussure előadásaiban: Hagyományos nyelvtan — modern nyelvészet. 7-33. * TERESTYÉNI TAMÁS, AZ emberi nyelv: Minerva Nagy Képes Enciklopédia 4. Bp., 1975. 222-24. * TÓTFALUSI ISTVÁN, Bábel örökében. Bp., 1976.

HANGTAN

A hangtan tárgya és felosztása

1. A hangtan tárgya a beszédfolyamatnak, a nyelv hangzó oldalának a vizs­ gálata. A beszédfolyamat összetett jelenség, ezért a hangtan tárgya sokrétű, igen gazdag. A) A nyelv kettős szerkesztettségű: jelekből (jelentéses egységekből: szavak­ ból és szóelemekből), valamint jelelemekből (jelentés nélküli egységekből) áll. A jelelemek a hangok. Valóban elemek — a görögök is így nevezték őket —, hi­ szen belőlük épülnek fel a szavak és a szóelemek. A rész-egész összefüggés alapján a hangok a legvégső egységek, melyekhez a beszédfolyamat — a szöveg, a mondat, a szó, a szótag — felbontása során eljutunk. Ezt a műveletet mindenki elvégzi, amikor olvasni-írni tanul. Elemeknek tekinthetjük a hangokat azért is, mert tovább már nem bonthatók, bár elemezhetők, hasonlóképpen az atomhoz. A hangtan a legkisebb, már tovább nem osztható, de azért elemezhető nyelvi egységekkel, a hangokkal foglalkozik.

A beszédet még a szupraszegmentális tényezők (hangsúly, hanglejtés, tempó,

szünet stb.) is jellemzik. A hangtan tárgya a szupraszegmentális tényezők vizsgálata is.

A hangok egymásra hatását is vizsgálhatjuk. Ezenkívül tanulmányozhatjuk a

hangokat nagyobb egységek részeiként is, sőt jellemezhetjük a nagyobb egysé­ gek vagy akár az egész beszédfolyamat hangzásbeli megformálását is. A hang­ tan a hangkapcsolatokat, továbbá a nagyobb egységek (szótag, szó, mondat) megformálását is tanulmányozza. A nyelvtudomány területeinek megfelelően általános, speciális (az egyes nyelvre vonatkozó) és alkalmazott hangtanról beszélünk. Az alkalmazott terüle­ tek a következők: az anyanyelvi nevelésben a beszédművelés, a szónoklattanban az előadás hangzásbeli kérdései, a színpadi beszéd, a beszédhangok expresszivi­ tásának vizsgálata a stilisztikában, a beszédjavítás (logopédia), az idegen nyel­ vek tanításában alkalmazott egybevető (kontrasztív) hangtan, az énekpedagógiá­ ban az érthető beszédhangok kialakítása, az orvostudományban a foniátria (a hangadás betegségeinek a gyógyítása) és az afáziás betegek kezelése (afázia: be­ szédkiesés), a bűnügyi nyomozásban alkalmazott hangtan (a kriminalisztikában való alkalmazás). Az ipari felhasználás is sokrétű (távközlés, hallókészülékek készítése, mesterséges beszéd előállítása és alkalmazása).

74

A magyar nyelv könyve

A szinkrónia és a diakrónia szempontjából leíró és történeti hangtant kü­

lönböztetünk meg.

A hangtan vizsgálati módszerei szubjektívek és objektívek lehetnek, az ob­

jektív vizsgálati módszert használó kutatási terület az eszközfonetika. Kétségtelen tény az, hogy az élőbeszéd — elsősorban a tömegkommunikáci­ ós eszközök elterjedésével — ismét előre nyomult az írásos kultúrával szemben. Ez a jelenség nem feltétlenül pozitív, hiszen az iskolának komoly küzdelmet kell folytatnia azért, hogy olvasásra nevelje diákjait. Az élőbeszéddel kapcsolatos ku­ tatások viszont fellendültek, s remélhetőleg egyszer majd kialakul a szóbeliség és az írásbeliség közötti egészséges egyensúly (BENCZIK, 2001).

B) A hangtannak két területe van: a fonetika és a fonológia. Mint minden nyelvi egységnek, a hangnak is van alakja és funkciója. A hang alakja az az akusztikai kép, mely hallásakor tudatunkban felidéződik, például a [k] hang ki­

ejtve. Funkciója az a szerep, melyet a nyelvi rendszerben kap, mégpedig az a je­ lentésmegkülönböztető szerep, mely magasabb nyelvi szinten, a szóelemben (morfémában) és a szóban (lexémában) érvényesül; például ha a kép lexémában

a /k/ vagy a /p/ fonémát egy másik fonémával cseréljük fel, megváltozik a szó je­

lentése: gép, lép, tép; kék, kész, kén stb. (Az IPA fonetikai átírásában a beszéd­ hangot szögletes zárójelbe, a fonémát ferde zárójelbe teszik. Átvesszük ezt a megoldást, de az IPA átírását nem mindig alkalmazzuk.)

A fonetika a hang alaki tulajdonságaival foglalkozik, tárgya a beszédhang a maga fizikai valóságában. A hang nyelvbeli funkciójával a fonológia foglalko­

zik, tárgya a fonéma. Beszédhang és fonéma — ugyanannak a jelenségnek két különböző oldalát képezik. A fonológia funkcionális hangtan. A szupraszeg­ mentális tényezőket is lehet alaki és funkcionális szempontból vizsgálni, tehát tárgyát képezik mind a fonetikának, mind a fonológiának. C) A fonetika területei. A beszédhang a kommunikációs folyamatban, a be­ szélőt és a hallgatót összekapcsoló beszédláncban jelentkezik. A teljes beszéd­ láncot öt szakaszra tagolhatjuk. 1. A beszélő agyában egy meghatározott helyen megszületik a gondolat, és megindul a beszédképzés. A hosszú távú memóriában minden bizonnyal tárolva van egy lexikai-szemantikai program, egy grammati­ kai program, egy tervező és a beszédszerveket működtető program, valamint egy

a hibák felfedezésére és javítására szolgáló korrigáló program. 2. Az agy szerve­

ző munkája eredményeképpen létrejön a beszédszervek működése, az artikulá­ ció. 3. A beszédképzés következtében az artikulált nyelvi tartalom levegőrezgé­ sekké alakul át, s mint akusztikai jelenség továbbítódik. 4. Ezek a levegőrezgé-

A hangtan tárgya és felosztása

75

sek eljutnak a hallgatóhoz, akinek a hallószerve felfogja, hallási rendszere fel­ dolgozza a rezgéseket. 5. Végül a hallószervben átalakult rezgések az idegpályá­ kon eljutnak az agy megfelelő helyére, ahol megtörténik a megértés. A beszéd­ lánc felépítését-müködését a következőképpen ábrázolhatjuk:

A

(BESZÉLŐ)

G1 =

G 2

B

(HALLGATÓ) GÓSY, 1990 nyomán

A beszédhang a beszédlánc elemét képező akusztikai jelenség. Öt területet különböztetünk meg aszerint, hogy a beszédlánc mely szakaszá­ ban vizsgáljuk a beszédhangot. Ezek a területek szoros kapcsolatban állnak egymással, s egyéb tudományágakkal is összefonódnak, a beszédprodukció és

-percepció tanulmányozása már a pszicholingvisztika hatáskörébe tartozik (BOL­ LA, 1982):

1. neuro- és pszicholingvisztika: a beszédprodukció tanulmányozása,

2. az artikulációs fonetika — az anatómiával és a fiziológiával,

3. az akusztikai fonetika — a fizikával és az informatikával,

4. az auditorikus fonetika — a fizikával, az anatómiával és a fiziológiával

van kapcsolatban;

5. neuro- és pszicholingvisztika: a beszédpercepció tanulmányozása.

Az artikulációs fonetika a beszédhangok képzését vizsgálja; az akusztika a beszédhanggal mint akusztikai jelenséggel foglalkozik; az auditorikus fonetika a beszédészlelést tanulmányozza. Az iskolai tankönyvekben elsősorban az artiku­

lációs fonetikával találkozhatunk, ennek van a legszorosabb kapcsolata a nyelv­ tantanítással, s ennek van a legnagyobb hagyománya. Az utóbbi évtizedekben — a technika s főleg az informatika rohamos fejlődése nyomán — erőteljesen ki­ bontakozott és újjáalakult az akusztika és a beszédészlelés-kutatás. A technikai eszközök alkalmazása és a kísérletek bekapcsolása fellendítette a beszédproduk-

76

A magyar nyelv könyve

ció és -percepció kutatását. Mindegyik területnek van mondanivalója az alkal­ mazott ágazatok, a gyakorlat számára. A beszédprodukcióval és -percepcióval foglalkozó kutatások például hatással voltak a nyomtatott szövegek percepciójá­ nak a kutatására, vagyis az olvasáskutatásra, s így közvetve jelentősen befolyá­ solják az olvasástanítást. A hangtan tárgyalását a beszédlánc tagolását követve építjük fel. 2. A hang „felfedezése". — Az emberiség történetének egyik legnagyobb felfedezése annak a felismerése volt, hogy a beszéd hangokra tagolható. Az em­ ber — az elvonatkoztató képesség fejlődésével párhuzamosan — fokozatosan a szöveget mondatokra, a mondatot szavakra, a szavakat szótagokra, majd hangok­ ra tagolta. Ezt a folyamatot híven tükrözi az írás mintegy hatezer éves fejlődése, pontosabban szólva a hangjelölő írás kialakulása. Az írás és a hangjelölés ugyan­ is nem azonos, az írásnak nem kell szükségképpen hangjelölőnek lennie, s nem minden hangjelölés írás. Az írás mindig a közlés szándékával születik, tehát szo­ ciális érvényű, s ez a szándék festett, rajzolt, rovott, írott stb. jelek segítségével fejeződik ki. A korai kőkorszak sziklarajzai még nem írások, mivel nem a közlési szándék hozta őket létre; vagy például az irokéz és az algonkin törzsek kagylóövei (wam- pum) sem számítanak írásnak, mivel nem írott, festett stb. jelekből állnak, habár közlési szándékkal készültek. A kagylóövet, a különféle útjelzőket, tárgylevele­ ket tárgyírásnak nevezik. Igazi írásnak számít már a képírás (piktográfia). Jelei a piktogramok. A piktogram vázlatos rajz, mely hol egy-egy szót jelent, hol egy egész mondatot, hol pedig egy egész közleményt: például két, kezet fogó ember sematikus rajza a szerződéskötés eseményét jelenti; egy ló és mellette egy patkó rajza pedig azt, hogy patkolt lovat láttak stb. Az alábbi piktogram egy csejenn (algonkin nyelv­ törzsbeli) indián levele, üzenete a következő: Feleségét-Követő-Teknősbéka, egy csejenn indián, azt akarja, hogy fia, Kis Ember hazajöjjön. Útiköltségre 53 dol­ lárt küld.

A hangtan tárgya és felosztása

77

FLORIAN COULMAS, 1989,

20

A fejlődés következő foka a fogalomírás (ideográfia). Jelei az ideogramok

vagy logogramok. Ebben már nem olyan laza a kapcsolat az írás és a nyelv kö­ zött, mint a képírás esetében. A fogalomírás már az egyes szavakat adja vissza. Eleinte a konkrét főneveket és igéket ábrázolták, az érzékelhető cselekvéseket és mozgásokat:

é -őr ­

katona

szem

[P c=a

sarok

üt

hegy

repül

h

zsiráf

O

nap

kürt

eszik

virág

fecske

sétál

bogár

FLORIAN COULMAS, 1989,

62

A le nem rajzolható fogalmakat egy velük asszociatív kapcsolatban álló jellel

ábrázolták, például a levegőt és a lélegzést a vitorla rajzával.

A képírás és a fogalomírás közös jellemzője, hogy jelei nincsenek egy meg­

határozott nyelv, nyelvváltozat szavaihoz kötve. A piktogramok és az ideogra­ mok olvasatai különbözhetnek egymástól. Ideogramok alkotják a kínai írást, így

ugyanazokat a jeleket olvassák például a különféle kínai dialektusokban beszé-

78

A magyar nyelv könyve

lők, holott szóban nem értik egymást; ily módon az írás biztosítja a kínai kultúra egységét. Az írás történetében a legjelentősebb fordulópont a jelentés és a hangalak

szétválása, amikor is az írás átsiklik a fogalomjelölésről a hangalakjelölésre. Eh­ hez a lehetőséget a homonimák teremtették meg: ez esetben a kép az eredetileg ábrázolt fogalmon kívül egy másik fogalmat is jelentett, melynek hangalakja azonos vagy hasonló hangzású volt; mintha a magyarban az ember (meg)hal mondatot ekképp ábrázolnánk: j ^ (^V^ 5 * ^ ^ • A hangalak jelölésében is fokozatok figyelhetők meg: eleinte a szótagokat jelölték, s csak később az egyes hangokat. A szótagírás eleinte rejtvényszerű volt: a szó értelmes részeit más- más szavak jelével jelölték, mintha a villamos szót összetennénk a villa főnév és

a mos ige ideogramjával. A sumer ékírás szótagírás volt, s szótagírás a Japánban

a kínai logogramok mellett ma is használt kana írás. A hangjelölő írást a fönícia­

iak alakították ki Kr. e. a 17. század táján. Az óegyiptomi írás tükrözi ezt a fejlődést, ideografikus írásukban már jelent­ kezett a szótagok jelölése, sőt a betűk alkalmazásáig is eljutottak. A hieroglifák bonyolult írásjegyeit is egyszerűsítették, s ezt az egyszerűsített, ún. démotikus írást vették át a föníciaiak. Ők csak a mássalhangzókat jelölték, ez a rendszer él tovább a mai arab és héber írásban. A föníciaiaktól vették át az írást a görögök, ők már a magánhangzókat is je­ lölték, oly módon, hogy a föníciai írás azon mássalhangzóit, melyek nem voltak meg a görögben, lefoglalták a magánhangzók jelölésére, s ezáltal megteremtették az igazi hangírást a Kr. e. 8-7. században. A görög ábécében 24 betű volt. Érde­ kességképpen megemlítjük, hogy az Iliász 24 énekből áll, s a Kr. e. 3. században átköltötték a következő elvnek megfelelően: az első énekből hiányzott az A, a másodikból a B és így tovább, a huszonnegyedik énekben nem szerepelt az utol­ só betű, az ómega. A görög írás azután mindenfelé hatott, többek között belőle sarjadt ki a mindmáig megfejtetlen etruszk írás, majd a latin betűs írás és a cirill ábécé. A magyar rovásírás is bonyolult közvetítések útján valószínűleg a föníciai írás leszármazottja (az írásrendszerek összefüggéseiről jó táblázatok találhatók A világ nyelvei című könyv végén, FODOR, 1999, vö. BENCZIK, 2001). Az alábbi táblázat jól tükrözi a föníciai, a görög és a latin ábécé összefüggését.

A hangtan tárgya és felosztása

79

Föníciai

Ar

>

9

1

A

A

r

i

b

g

d

h

w

z

HB

s

l

A

h

t

j

k

a

n

i

$

0

9

r

9

í

I

m

n

s

<

P

S

q

r

w

X+

IV

5

t

w

AZ ÁBÉCÉ FEJLŐDÉSE

Archaikus görög

Kelet-görög

athéni-milétoszi

Klasszikus görög

^ A

m

117

A

£E

*

BH

©®0

*Z<|

KKK

ÍYA

m

AfN

OC

rr

M

99

(>PP

TY

VKY

i

00

a AA

b *B

g /A

d AD

e fe^

AA

B

r

A.

£E

a A

b B

g r

d A

e E

V

a.

P

y

6

£

Alpha

Béta

Gamma

Delta

Epsilon

z

h,é

th

i

I I

a BH

© 0®

i 1

z Z

H

h(é)

th e

i i

f

T

•9

Zeta

Eta

Théta

Í Iöta

k

1

m

K n

L-L M

r M

n r*

H/t/

* í

0

P

s

q

0 O

r rn

9 9

r pfc

s f<

Pf>D

u

k K

1 A

m M

a N

X Kappa

A Lambda

f*

My

V N y

ks 2

0 0

P ti

s

£

0

n

q

r

s

P e

E OC

Xi

Omikron

Pi

Rho

Sigma

t

T T

t T

Y

u V

ks CDÍ

V u,ü

0 ph

X kh

<P

X

X+

X Tau

V Ypsilon

<p

Phi

X Chi

vr

PS ¥

V Psi

ö n

ö

Q cu

Omega

Nyu.-

görög

Itáliai

Et-

ruszk

Arch.

latin

Klassz

a AA

b &B

g AC <C

d AD

é £

A A

A

Ad

B &&

>]>, g

D

fc

P

1

3

*

0

21

íjlfl

Iw

B

CM

D

E

Fin

Gw

PC

I

z.dz

e BH

th ©0

i 1

k K

1 l

m r

n A

ks

ö o

P r

9

r ?w

s U

t T

ü rv

ph X+

kh axj)

P s

ö

B

eo

i

K

l

r

N

EB

OO

P

ÍM

<19

P

i

T

rr

+

<t>

r

B

(8>

1

T"

vl

"1

1

a

Í

>IK

j

~i

"i

1

M

9

0

^

t

V

9

4.

8$

0

1P

Q

<\

i

rr

V

X

H

I

K

L

M

N

0

P

Q

R

5

T

V

X

a

b

g

d

e

V

z

h

th

i

k

l

m

n

s

o

P

S

q

r

s

t

u

ks

ph

kh

f

80

A magyar nyelv könyve

3. Hang és helyesírás. — A gyakorlati célokat szolgáló írások Európában és sok helyütt a világon hangjelölők. A magyar írás is hangjelölő és betűíró. Írá­ sunkban különféle írásjegyeket használunk. Egy-egy hangnak egy vagy esetleg több írásjegy (karakter) felel meg. Az egy-egy hangot jelölő írásjegyet vagy írásjegycsoportot betűnek nevezzük. Egyjegyű (z), kétjegyű (zs) és háromje­ gyű (dzs) betűket használunk. A csákó szóban négy betű van, a dzsip szóban há­ rom. A magyar a latin betűs írásrendszerek közé tartozik, de a latin ábécé betű­ készletének csak alapjául szolgál, mivel jóval több hangunk van (39), mint ahány betű volt az eredeti latin ábécében (23, az eredeti ábécéhez Cicero korában hoz­ zátették az y-t és a z-t). A gondot okozó hangok a következők: sz-z, s-zs, c-cs, ty, gy, ny, ly, k, ö, ü és az összes hosszú magánhangzó; ezekhez csatlakozott még a v és az u, valamint a j és az i jelölése. Mai írásrendszerünk hosszú folyamat ered­ ményeképpen sok-sok ingadozáson keresztül alakult ki. Ezt a „küzdelmet" az ö betű kialakulásának felvázolásával érzékeltetjük. Kezdetben a kancelláriai he­ lyesírás szerint u-val, ö-vel, illetve e+w betűkapcsolattal jelölték, ezt a megol­ dást őrzi a Thewrewk [Török] családnév írása; de gyakori volt az ev, eu betűkap­ csolat is. Később, az ún. huszita helyesírásban mellékjeles betűt alkalmaztak: p. Végül a 17-18. századra kialakult a mai ö forma. E két alaptípus keveredéséből alakult ki az kombináció, melyet az Eötvös családnév őriz, s mely mellékjelet és betűkapcsolatot is tartalmaz. A korai nyomtatványok az 6 jelkombinációt ked­ velték. Azt mondhatjuk, hogy a latin ábécéből hiányzó betűket egyrészt mellék­ jeles megoldással, másrészt jelkombinációval pótoltuk. A magánhangzókat jelö­ lő betűk az egyjegyű mellékjeles elv alapján rögződtek (ö-ő), míg a mássalhang­ zók jelölésében a jelkombinációs megoldás érvényesült (gg, gy). Helyesírási rendszerünk következetes. Ezen azt értjük, hogy betűállomá­ nyunk csak a fonémákat tartalmazza, azokat viszont kivétel nélkül. Ezt a szabá­ lyosságot mindössze két kivétel töri meg: az egyik a [j] hang kétféle jelölése, az ly és a j , a másik pedig az, hogy a sokak nyelvében még meglévő [e] hangot he­ lyesírásunk — sajnos — nem jelöli. Az ly betű a köznyelvből kipusztult lágy, posztalveoláris-palatális [1'] hangot őrzi. Ez a lágy [1'] ma is megvan a középső palócban: [go:l'a] a Dunántúl nyugati részén [l]-et ejtenek helyette; [go:la]; a kö­ zépső nyelvterületen és az északkeleti nyelvjárásokban — jórészt ezekből alakult ki a köznyelv — [j]-t mondanak: [go:ja]. A hang változott, a helyesírás viszont megtartotta a régi betűt. Nem is lehet eltörölni, mert erősen él a köztudatban, s megszüntetése sok bonyodalmat okozna. Eltörlése mellett szólna az a tény, hogy

A hangtan tárgya és felosztása

81

nincs is a ly írására szabály — ezeket a szavakat a hagyomány elve alapján írjuk —; annak a tanácsnak, hogy „ahol l-es kiejtést is elfogadhatunk, ott ly-t kell ír­ ni", az l-ező nyelvjárási ejtés az alapja. A zárt [é] — bár sosem következetesen — jelölve volt helyesírásunkban, még néhány 19. század végi tankönyv is jelöl­ te, s csak a 19. század végén hagytak fel a jelölésével. Akik nem ejtik, azok szá­ mára bizonnyal nagy gondot okozna jelölésének bevezetése; nélküle pedig — Kodály szavaival — mekegő a köznyelv a nyílt [e] magas előfordulási százalék­ aránya miatt. Bár fonetikusaink szerint nem is mekegő a köznyelv, mivel az [e]- hangok ejtése igen széles skálán mozog. A magyarokéhoz hasonlóan következetes helyesírása van a finnek, a csehnek, de például az angoloknak és a franciáknak már sok gondot okoz kevésbé szabá­ lyos helyesírásuk megtanulása. A kiejtésbeli és az írásbeli eltérésnek az az oka, hogy nyelvük az írásba foglalás óta sokat változott: az élő nyelv előre szaladt, az írás pedig a régebbi állapotot őrzi, erősen konzervatív. Bonyolultságuk és követ­ kezetlenségeik ellenére azonban ezek az írásrendszerek is hangjelölők és betű­ írók, csak a hang-betű megfelelés nem szabályos bennük. Az angol szavaknak kb. 15%-a szabálytalan helyesírású, többségük helyesírása szabályhoz köthető. (Egy újabb felosztás szerint felszíni, köztes és mély típusú helyesírásról beszé­ lünk. A felszíni típusba a teljesen következetes rendszer tartozik, ilyen a török, a finn, a szerb, a horvát. A magyar a köztes típusba tartozik, az angol a mély típus legjellegzetesebb képviselője, vö. BENCZIK, 2001.) Az írásnak többé-kevésbé konzervatívnak kell lennie, nem változhat örökké, hiszen a gondolatcserét kell szolgálnia. A magyar helyesírást 1832-ben szabá­ lyozták először. Lényeges változtatást 1922-ben hoztak — többek között ekkor törölték el a cz-t, s ekkor vezették be a dzs betűt a ds helyett —, majd a szabály­ zat 1954-ben kapta meg mai formáját. Az 1984-es 11. kiadás egyszerűsítette a 10. kiadás felépítését, s néhány változtatást hozott, de alapjaiban nem nyúlt a he­ lyesírási rendszerhez; címe: A magyar helyesírás szabályai, rövidítése: AkH (akadémiai helyesírás), a szabályokat FÁBIÁN PÁL szövegezte meg, a szótári részt SZEMERE GYULA állította össze. A szabályzat példaanyagát átdolgozták, ez a lenyomat 1994-ben jelent meg. A szabályzatot kiegészíti a Helyesírási Kézi­ szótár, melynek szerkesztői FÁBIÁN PÁL és DEME LÁSZLÓ (Akadémiai Kiadó, 1988), legújabb, friss példaanyagú változata a Magyar helyesírási szótár (MHSz), szerkesztette DEME LÁSZLÓ, FÁBIÁN PÁL és TÓTH ETELKA (Akadémi­ ai Kiadó, 1999). Helyesírási rendszerünk fonematikus, azért, mert betűállományunk a foné­ mákat jelöli, mind a lexémákban (l - á - t), mind a morfémákban (l-á-t+j- a),

82

A magyar nyelv könyve

vagyis a szóelemeket is olyan betűkkel írjuk le, amilyen fonémák vannak bennük (nem vagyunk tekintettel az egész szóalak kiejtésére). Ezt az átfogó alapelvet a gyakorlatban kettébontjuk, s két alapelvről beszélünk, ezek: 1. a kiejtés elve (l - á - t) és 2. a szóelemzés elve (l - á - t + j - a). Ezenkívül megemlítjük még az előzőket keresztező elveket: ezek 3. a hagyomány elve (gólya, Dessewffy [ejtsd:

Dezsőfi]) és 4. az egyszerűsítés elve (asszony, tollal). Olvasni és helyesen írni mindenkinek meg kell tanulnia, másképp nem tud beilleszkedni a társadalomba. Az írni-olvasni tanuló kisgyerek is — éppúgy, mint valamikor a fejlődő tudatú ember — elvonatkoztatja a beszédfolyamatból a mondatot, a szót, a szótagot s végül a hangot. Ezen képességén alapul a hangok­ nak, illetőleg leírt képüknek, a betűknek a megtanítása. A hatéves kisgyerek ké­ pes erre a műveletre, pszicholingvisztikai terminussal szólva: kifejlődött nyelvi tudatossága. A tanító feladata ennek a „felfedezésnek" a megszervezése és irá­ nyítása a hangoztató, analitikus-szintetikus módszer segítségével. Ekkor és csak­ is ekkor alakul ki a helyesírási készség is, mely szorosan kapcsolódik az olvasási készséghez, s nem más, mint jó analizálási készség és memória. A tapasztalat azt mutatja, hogy mind az olvasási, mind a helyesírási készség egy bizonyos élet­ korban alakítható ki a legjobban, s ez a 6-10. életév. Erre a családoknak, a szü­ lőknek is fel kell figyelniük, ezért írunk róla bővebben. 4. A fonetikai átírás. — A tudomány számára nem mindig elégséges a min­ dennapi írás, egyrészt következetlenségei miatt, másrészt szükség van finomabb árnyalatok jelölésére is, harmadrészt az egységes nemzetközi átírás lehetővé te­ szi a különféle nyelvek hangrendszerének megértését. A fonetikai átírások há­ romféle megoldást alkalmaznak. Egyrészt mellékjelekkel látják el a már meglé­ vő írásjeleket. Ilyen a magyar egyezményes hangjelölésben a zárt é-nek, az illa­ biális á-nak, az igen nyílt a-nek (legalsó nyelvállású e), az előrébb képzésnek (n), a hátrább képzésnek (m), a nyíltabb ejtésnek (u), a zártabb ejtésnek (o) a je­ le. Másrészt idegen, így a görög ábécéből kölcsönzött írásjeleket alkalmaznak, ilyen például a % (a betű görög neve: khí) a veláris réshang jelölésére (doh sza­ vunkban), a p palatális réshang jelölésére (ihlet szavunkban), vagy ilyen a p X zöngés párjának a jelölésére. Harmadrészt jelkombinációkkal is találkozha­ tunk, ilyen a J], a veláris nazális jele, mely a n és a g betű kombinációjából kelet­ kezett. A fonetikai átírás szögletes zárójelet alkalmaz a beszédhangok jelölésére [a], a fonémák jelölésére pedig ferde zárójelet: /a/. A hosszú időtartamot a be­ szédhang utáni kettőspont jelöli: [u:].

A szupraszegmentális tényezők

83

A hazai nyelvtudományban háromféle fonetikai átírás van elterjedve. A finn- ugrisztika a SETäLä-féle hangjelölést alkalmazza. Ezt EMIL SETäLä finn nyelv­ tudós és munkatársai vezették be 1892-ben. A magyar nyelvészetben — elsősor­ ban a nyelvjárási szövegek lejegyzésében — a magyar egyezményes hangjelölés szokásos (fentebb ebből idéztünk, könyvünk ezt használja, így nyelvjárási feje­ zete is). A magyar egyezményes hangjelölést 1949-ben fogadta el az első ma­ gyar nyelvészkongresszus, többek között A magyar nyelvjárások atlasza is hasz­ nálja. Újabban egyre jobban terjed — elsősorban a nemzetközi érdeklődésre számot tartó publikációkban — a Nemzetközi Fonetikai Társaság által javasolt átírás, melyet angol elnevezése után (International Phonetic Alphabet) IPA-nak rövidítenek. APhI néven is használatos, a Nemzetközi Fonetikai Társaság francia nevéből (Association Phonétique Internationale). Az 1949-ben, majd 1970-ben megállapított nemzetközi jelrendszerhez alkalmazkodva a magyar beszédhangok és fonémák jelölését is kidolgozták (vö. BOLLA, 1982), majd 1999-ben revideál­ ták. Több kísérlet történt a szupraszegmentális tényezők lejegyzésére (VARGA, 1988). Újabban létrehoztak egy negyedik átírási rendszert (NÁDASDY ÁDÁM és SIPTÁR PÉTER), az IPA-ból kiindulva. Az alábbiakban közöljük a négy átírást:

Gyakorlati írás

Magyar

egyezményes

hangjelölés

Setälä-átírás

a

a