BEVEZETŐ

A lassan két éve tartó felfordulás a világgazdaságban, ami a tőkerendszer jól megszokott hétköznapi horrorjából a
gazdasági válság örvényébe taszította a földlakók jelentős részét, egyben felkavarta azt a vitát is, hogy tkp. mit is jelent az a
szó, hogy „neoliberalizmus”, illetve – ha valóban van egy ilyen összefüggő jelenség, amit ezzel a szóval nevezhetünk meg –
mi ennek a lényege. Na meg az sem egy utolsó kérdés, hogy hogyan lehetne megszabadulni tőle.
Most Alfredo Saad-Filho, az új marxista társadalomtudósok nemzedékéhez tartozó közgazdász, mindent elmagyaráz.
Mondandójának lényege a következő: a neoliberalizmus elsősorban nem egy ideológia, vagy egy „hibás” politika, ami most
„kudarcot vallott”, és ezért elveszti létjogosultságát és megsemmisül, mint „rossz” elmélet. Nem: itt egy tényleges
hatalomgyakorlási módszerről, a kapitalista (és csatolt) érdekek egy kézzelfogható érvényesítési módjáról van szó, mely a
társadalom minden területén érvényesül, ezért a gazdasági válság miatt önmagában nem kell, hogy „megbukjon” és nem is
lehet egyszerűen „leváltani” – erővel csak erőt lehet szembeállítani, méghozzá lehetőleg elegendő mennyiségűt.
Kezdésként mindenesetre érdemes elolvasni Alfredo Saad-Filho elemzését, hiszen az első lépés mindig: „ismerd meg
ellenséged”. És ez nem is olyan egyszerű…
(A cikk olvasásánál tekintetbe veendő, hogy a szerző London-ban él, tehát történelmi tényként beszél a neoliberalizmus
mint ideológia bukásáról. Bár ez – mint a cikkből kiderül – sajnos korántsem jelenti, hogy mint gyakorlat is megbukna…Az
eredeti cikk az évente egyszer megjelenő Socialist Register 2008-as számában jelent meg.)

Alfredo Saad-Filho – A neoliberalizmus marxi és keynesi kritikája

Az utóbbi évtizedben a neoliberalizmus elvesztette politikai legitimitásának jelentős részét, valamint társadalmi
vonzerejének szinte teljes egészét. Azok az apológiák, melyek nyíltan kötődtek a neoliberális „reformokhoz”, mint pl. a
privatizáció, a „fegyelmezett” fiskális politika, a magas kamatszintek, a tőkemérleg [tőkeáramlás] liberalizációja, a
szakszervezetek elleni támadások [unionbashing] és egyebek apológiái, visszaszorulóban vannak.
Miután a neoliberalizmus a nyolcvanas-kilencvenes évek során diadalmasan eljutott a globális dominanciáig, az utóbbi
időben politikailag terhessé vált. Korábban metsző retorikája kifáradt, és már nem hoz szavazatokat a konyhára – épp
ellenkezőleg; a neoliberális programokat most már el kell fedni a közönség elől. A neoliberalizmus politikai elfonnyadása
egyre inkább nyilvánvalóvá vált a kelet-ázsiai válság [1997-98] és a dot.com buborék összeomlása óta. A „második” Bush
alatti korrupciós botrányok lerántották a maszkot a neoliberális projekt regresszív természetéről, és az amerikai
imperializmushoz fűződő szerves kapcsolatáról. A neoliberalizmus politikai visszaszorulása még feltűnőbben nyilvánvaló
bármelyik menőbb könyvesboltban [London…]: azoknak a könyveknek a száma, melyek a neoliberalizmus megvédését
ígérik, zuhanórepülésben van, mind, ami minőségüket, mind, ami piaci vonzerejüket illeti, míg nagyszámú kritikai munka
vált elérhetővé egyre több olvasó számára. [1]

Eme politikai vereségek ellenére a neoliberalizmus nem csak hogy megmaradt az uralkodó gazdaságpolitikának, hanem
továbbra is a társadalmi és gazdasági reprodukció uralkodó módja a világ legtöbb országában. Könnyen lehet, hogy a
neoliberalizmus gazdasági szorítása egyre erősebbé válik, miközben politikai legitimitása csökken. Ezt a
„szétkapcsoltságot” [a gazdasági mechanizmus ereje és a politikai legitimitás között] fogjuk elemezni az alábbiakban, egy
konkrét szempontból: a neoliberalizmus keynesiánus és marxista kritikájának a forrásai, jelentősége és politikai
következményei szempontjából.
Ezek a kérdések két szempontból is fontosak a Register olvasói számára. Először is, nyilvánvaló módon, a marxista teória
elveszti relevanciájának javát, ha nincs kapcsolata a politikai cselekvéssel. Ha tisztázzuk a különbségeket a marxi és a
rivális neoliberalizmus-elméletek között, az erőt adhat az előbbinek, és növelheti politikai relevanciáját és vonzerejét a
társadalom számára. Másodszor, a lent kifejtett érvelés arra enged következtetni, hogy a neoliberalizmus a tőkefelhalmozás
egy ellenálló, szívós rendszere, amely nem fog spontán módon összeomlani, és elmozdítása nem lehetséges pusztán a
választási rendszeren keresztül. A tömegmozgalmak, a tömeges cselekvés továbbra is a társadalmi átalakulás
legalapvetőbb eszközei a neoliberalizmus periódusában. Ugyanakkor, a neoliberalizmus átalakította a munkásosztály
reprodukciójának módozatait és a bérmunkások osztályának önálló cselekvésének lehetőségeit. Ezért szükséges lesz
megtalálni a politikai részvétel új formáit, az önszerveződés új módjait, hogy lehetségessé váljon a neoliberális modell
dominanciájának a megtörése.

KEYNESIANIZMUS és NEOLIBERALIZMUS
A neoklasszikus gazdaságelméletben és a neoliberális retorikában a kapitalista gazdasági rendszer („piacgazdaság”)
spontán módon a teljes foglalkoztatottság és az erőforrások leghatékonyabb kihasználása felé gravitál, kivéve, ha ezt az
alkalmazkodási folyamatot piaci „tökéletlenségek” [market imperfections] gátolják meg. Ezek a tökéletlenségek lehetnek
elhibázott állami politikák, a szakszervezetek aktivitása*, az ipar szerkezetében vagy a technológiai fejlődésben jelentkező
problémák, és még egy csomó ehhez hasonló „torzítás”, melyek, végsősoron, elválasztják a való világot attól a délibábtól,
melyet a gáttalan kapitalizmus apologétái találtak föl.

John Maynard Keynes egyik legnagyobb szellemi teljesítménye az volt, hogy létrehozta a kapitalista makrogazdaság egy
alternatív felfogását. Keynes számára az össztermelés és a foglalkoztatottság szintjét az aggregát [teljes] kereslet szintje
határozza meg (tekintetbe véve a kapacitáskorlátokat). Ha a kereslet nem kielégítő, például a befektetők [tőketulajdonosok]
kedvezőtlen profitelvárásainak köszönhetően, vagy azért, mert az állam nem folytat eléggé proaktív [keresletélénkítő]
költségvetési és monetáris politikát, a cégek csökkenteni fogják termelésüket és foglalkoztatottjaik számát. Ez recessziót
válthat ki, amelyből a gazdaság nem feltétlenül fog spontán módon kiemelkedni. Megfordítva, ha az aggregát kereslet
túlságosan magas, a termelés végül bele fog ütközni a kapacitáskorlátokba, ami inflációhoz és a folyó fizetési
[külkereskedelmi] mérleg deficitjéhez vezethet.
Keynes ezt az alapvető meglátását a nagy világgazdasági válság idején dolgozta ki. Ez utóbbinak a tapasztalata arra a
következtetésre vezette, hogy egy fejlett kapitalista gazdaságban a gazdasági aktivitás szintje a munkanélküliség bármilyen
szintjén stabilizálódhat. [Tehát beállhat egy egyensúlyi helyzet magas munkanélküliség mellett is.] Ha nem létezik egy
spontán tendencia, ami mindig elvezet a teljes foglalkoztatottsághoz, akkor a gazdaság beleragadhat a magas
munkanélküliség állapotába bármeddig, hatalmas gazdasági és társadalmi árat fizetve. Ez politikai instabilitáshoz is
vezethet. Keynes érvelése éles törést jelent a neoklasszikus közgazdaságtan logikájával és az abból fakadó
gazdaságpolitikával. Érvelése ugyanis azt implikálja, hogy az állami beavatkozás alapvetően szükséges, hogy a gazdaság
a kívánt munkanélküliségi szintnél stabilizálódjon, melynek nem szabad túlságosan magasnak lenni (elkerülendő a
fölösleges nélkülözést), de túl alacsonynak sem (az infláció veszélye miatt). Keynes hitt abban, hogy az állam képes
biztosítani a teljes foglalkoztatottságot és az alacsony inflációt egyszerre, ha folyamatosan finomhangolja az aggregát
keresletet, bevetve a költségvetési, monetáris és jövedelempolitikákat (pl. beállítva az adózás és az állami kiadások szintjét
és szerkezetét, a kamatszintet, szabályozva a tőke-munka kapcsolatot, a kulcsiparágakat és í. t.).**

Keynes által inspirálva a közgazdászok imponáló technikai és intézményes apparátust dolgoztak ki, aminek segítségével a
nyugati gazdaságok képesek voltak elkerülni egy újabb nagy világgazdasági válság kifejlődését. [Ezt a szerző vsz. még
2007 elején írta, majd most kiderül…] A relatív gazdasági – és ezáltal társadalmi és politikai – stabilitás maradandó diadala
volt a keynesianizmusnak. A keynesiánusok azt állítják, hogy az ő általuk preferált gazdaságpolitikának köszönhető
nagyrészt a háború utáni „aranykor”, amikor a legtöbb kapitalista gazdaságra magas növekedési ráták, közel teljes
foglalkoztatottság, növekvő jövedelmek és a társadalmi integráció példátlan foka volt jellemző. De a keynesianizmus
visszavonulásra kényszerült, minimum a hetvenes évek közepe óta. Az USA, Nagy-Britannia és más országok neoliberális
átalakulása több szempontból visszafordította a keynesiánus konszenzust, pl. a termelést folytató állami vállalatok
privatizációjával, a szakszervezetekkel szembeni csökkent toleranciával, és a munkásosztály
reintegrálásával/alárendelésével, amit a magas munkanélküliséggel, a lanyha növekedéssel, a növekvő vagyoni és
jövedelemkoncentrációval és a jóléti állam részleges visszaszorításával értek el. A keynesiánus konszenzusnak tehát mára
már hűlt helye. A kortárs kapitalizmus ehelyett a gazdasági, társadalmi és politikai reprodukció új, a neoliberalizmusra
jellemző, módjai felé mozdult el.

A keynesiánus közgazdászok tipikusan két kulcsfolyamattal magyarázzák meg a keynesianizmus visszaszorulását [2].
Először is, a háború utáni időszak keynesiánus „menedzsment”-je annyira sikeres volt, hogy úgy tűnt, a jövedelem-eloszlás
és a tömeges munkanélküliség problémája egyszer s mindenkorra megoldódott a fejlett gazdaságokban. A szegénység és
az egyenlőtlenségek legnyilvánvalóbb jeleinek eltűnésével, és a kapitalizmus látszólag visszafordíthatatlan stabilizációjával
sok ember arra a meggyőződésre jutott, hogy a keynesiánus gazdaságpolitika, intézményrendszer és gazdasági
menedzselés már nem szükséges többé. Másodszor, a keynesianizmus maga is mélyen meg volt osztva a relatíve
konzervatív amerikai keynesiánusok [Samuelson, Solow stb.] és a relatíve baloldali brit „poszt-keynesiánusok” között. Az
utóbbiak hagyományosan a Cambridge-i Egyetem-en voltak megtalálhatók, ahol egykor Keynes, Sraffa, Joan Robinson és
tanítványaik tanítottak. A cambridge-i közgazdasági tanszék ma a lehető legvadabbul neoklasszikus. Könnyebb egy
tevének besétálni a Fehér Ház-ba, mint egy nem mainstream közgazdásznak állást kapnia Cambridge-ben. Ezek a
különbségek a keynesiánusok között nagy mértékben a jövedelem-eloszlásra vonatkozó eltérő elméleteiken alapultak. Az
amerikai keynesiánusok általában elfogadták a neoklasszikus elosztás-elméletet, amely a munka határtermékén alapul
(amit Keynes maga is elfogadott) [ez vitatott], amiből az következett, hogy a fennálló jövedelem-eloszlás egy kompetitív
gazdaságban alapvetően fair – a kormányoknak csak marginálisan kell beavatkozni az elosztási viszonyokba, és a
reálbérek rugalmassága [értsd: lefelé] növelheti a foglalkoztatottsági szintet. A brit poszt-keynesiánusok elutasították ezeket
a következtetéseket, számukra ugyanis a jövedelem-eloszlás elsősorban intézményi változóktól és a hatalmi viszonyoktól
függött. Az amerikai keynesiánusok másrészt sokkal inkább a rövidtávú gazdaságpolitikai menedzselésre fókuszáltak, ahol
is fontos a stabil környezet az üzleti szféra önbizalma miatt, míg a brit keynesiánusok inkább a hosszabbtávú dinamikára és
a rögzült társadalmi egyenlőtlenségek fölbontására koncentráltak. A keynesiánusok közötti elméleti konfliktusok
hozzájárultak növekvő bénultságukhoz, és végül lehetetlenné tették, hogy egy egyértelmű keynesiánus ideológia álljon
szemben és versenyezzen a neoliberális retorikával, amely egyre népszerűbbé vált a hatvanas és hetvenes évek során.

A keynesiánusok belső vitái különösen problematikussá váltak akkor, amikor a világgazdaság a korai hetvenes években
egy hosszú hullámvölgybe került, amit a keynesiánusok nem tudtak sem megmagyarázni, sem megfelelő módon reagálni
rá. Végül az egész iskola feloldódott a zűrzavarban. Mindössze 5 év van Richard Nixon 1971-es kijelentésétől, miszerint
„Most már mindannyian keynesiánusok vagyunk”*** Jim Callaghan szánalomkeltő beismeréséig az angol Munkáspárt 1976-
os konferenciáján, az IMF-válság alatt: „Volt idő, amikor azt hittük, hogy kiköltekezhetjük magunkat egy recesszióból és
növelhetjük a foglalkoztatottságot az adók csökkentésével és az állami kiadások növelésével. A legőszintébben mondom
Önöknek, ez az opció nem létezik tovább”. A keynesianizmus visszaszorulása megnyitotta az utat a neoliberális reformok
számára, amik a keynesiánusok szerint nem vezethetnek máshova, mint a munkanélküliség jelentős megemelkedéséhez, a
jövedelmek és a hatalom a tőke javára való eltolódásához, és a fokozódó gazdasági instabilitáshoz. Ezzel szemben a
keynesiánus politika [képviselői szerint] az állami beavatkozás erősítésével kiegyensúlyozná a jövedelmek és a hatalom
eloszlását, biztosítaná a közjavak és közszolgáltatások nagyobb bőségét és segítené a rendszerszintű versenyképességet,
valamint elterjesztené az új technológiákat, hogy biztosítsa a magas megtakarítási és befektetési rátákat, stabilizálva az
aggregát keresletet.

A MARXI ALTERNATÍVA
A neoliberalizmus az előző részben vázolt keynesiánus elemzése fontos meglátásokat, valamint több helyes
gazdaságpolitikai javaslatot is tartalmaz. Ugyanakkor ez az elemzés nem megy elég messzire, illetve – ha úgy tetszik – elég
mélyre. Épp ezért félrevezető reményeket táplálhat. Ezek közül három problémát vizsgálunk meg az alábbiakban: az
elemzés szintjének kérdését, az ágens problémáját, illetve az állam szerepét és az alternatív
gazdaságpolitikák lehetőségét.
1. Az elemzési szint kérdése
Az előző részben vázolt keynesiánus beszámoló az „aranykor” bukásáról túlságosan absztrakt és meghatározatlan, mivel
nem helyezi kontextusba a kapitalista termelés, illetve a gazdasági és állami intézmények átalakulását, ami a negyvenes
évek közepétől a hetvenes évek végéig végbement. Ehelyett az elemzés horizontális elosztási konfliktusokra fókuszál az
egyes rivális társadalmi csoportok és államok között. Ilyen konfliktusok, pl. az USA, Nyugat-Európa és Japán közti viták, a
kormányok és a magánszektor közöttiek, a pénzügyi szféra és az ipari tőke közöttiek, és az ipari tőke és bérmunkások
közötti konfliktusok. Ezeket a konfliktusokat általában nem fejtik ki részletesebben, legtöbbször pusztán úgy írják le őket
mint a nemzeti (vagy, bizonyos esetekben, a globális) jövedelem eloszlása fölötti vitákat. Ez nem kielégítő, mert teljesen
megkerüli a munkakörülmények és a munkavégzés helyénél [on the shopfloor], és a társadalmon belüli hatalomeloszlás
kérdését. Összességében, a keynesiánus elemzések általában a felhalmozás folyamata körüli konfliktusokat írják le,
miközben elködösítik, vagy teljes mértékben ignorálják a tőkefelhalmozás módjával kapcsolatos [a felhalmozás folyamatán
belüli] konfliktusokat. [3]

Ennek következtében, nem sok magyarázatot kapunk arról, hogy miért történt a hatvanas-hetvenes évek profitabilitás-
krízise, azon kívül, hogy a túl magas bérek okozták azt. Nincs jelentős erőfeszítés arra, hogy beépítsék az elemzésbe a
gazdag országokon belüli rendszerellenes társadalmi küzdelmeket, vagy a szegény országok anti-imperialista és szocialista
harcait. Az elemzés ezen kívül azt a tényt sem veszi figyelembe, hogy a hatvanas-hetvenes években a tőkeviszony politikai
legitimitásának súlyos eróziójáról volt szó. Ennek következtében a keynesiánusok teljes mértékben szem elől tévesztik azt,
hogy a neoliberalizmus projektje a tőke hegemóniájának újjáépítésére irányult a felhalmozás új körülményei közepette.

A keynesiánusok az értéktöbblet extrakcióját [kivonását, kisajátítását] adottnak veszik: a torta méretének nőnie kell, hogy
mindenkinek több juthasson. A többi már részletkérdés: ki kapja meg a cukorbevonatot, hogyan szórjuk el a morzsákat –
mindez civilizált módon megvitatható akár a parlamentben, akár valamiféle kétoldalú tárgyalásokon, vagy egyfajta
társadalmi megegyezés során, amit egy „semleges” állam alakít ki. A lényeg az, hogy mindenki egyszerre jól járhat, és
boldogabb lehet. A társadalmi fegyelem állandó szüksége, annak érdekében, hogy fennálljanak az értéktöbblet
megtermelésének és felhalmozásának feltételei, valamint a legitimitás és társadalmi rend szükségessége a gazdasági
stabilitáshoz: ezek a tényező teljes mértékben kimaradnak a keynesiánus elemzésből.

Ami hiányzik a keynesiánus elemzésből az egy módszertanilag tagolt [methodologically structured] leírás a tőkefelhalmozás
természetéről, és a magyarázat annak inherens instabilitásáról. Ennek oka nem az, hogy a jövő előre nem látható, vagy a
csere szférájában való elosztási konfliktusok (hiszen mindkettő transzhisztorikus jelenség), hanem az alapvető
bizonytalanság a termelés szférájában, ami az értéktöbblet extrakciója [tkp. a munkavégzés] fölötti konfliktusok miatt jön
létre, a tőkefelhalmozás különböző, konkrét rendszerei alatt. A keynesiánusok általában nem tudják megmagyarázni, miért
és hogyan működtek együtt az általuk kedvelt gazdaságpolitikák a felhalmozás folyamatával a negyvenes és hetvenes évek
között, hogyan hozott létre ez a kölcsönhatás olyan erőket, amik elavulttá tették magát a keynesianizmust és megnyitották
az utat a neoliberalizmus előrenyomulásának.

2. Az ágens kérdése
A második probléma az ágens kérdése. A gazdaság keynesiánus elemzésében a kollektív cselekvés fő meghatározója a
szűken vett gazdasági érdek, akár az egyén, akár egy érdekcsoport szintjén nézzük. Ezek az egymással versenyző
érdekek egy adott intézményes környezetben küzdenek egymással, ahol az állam el van szigetelve mind a társadalomtól,
mind a piactól, és egy lényegéből adódóan semleges szerv, még akkor is, ha időlegesen specifikus érdekcsoportok hatása
alá kerülhet (beleértve, például, a rivális neoliberális és keynesiánus táborokat). Mindez hozzájárul a keynesiánusok a
demokrácia társadalomalakító erejével kapcsolatos elkötelezettségéhez, amit a legjobb módszernek tartanak a
neoliberalizmus fojtó ölelésének a megszüntetésére, visszaállítva a stabil növekedés és fejlődés feltételeit.

De a neoliberalizmus nem pusztán adott gazdaság- és szociálpolitikák összessége, amiket könnyedén le lehetne cserélni
egy alternatív intézkedés-készletre a demokratikus [választási] folyamatok által. A neoliberalizmus ugyanis – csak úgy, mint
az általa felváltott keynesianizmusnak – specifikus materiális alapokkal rendelkezik. [4]
A neoliberalizmus egy felhalmozási stratégiát kombinál a társadalmi-gazdasági reprodukció egy adott módjával, illetve a
kizsákmányolás és a társadalmi uralom egy adott módjával, mely az államhatalom rendszeres felhasználásával – az állam
visszavonulásának ideológiai fátyla alatt – segíti elő a tőke hatalmának újjáépítését egy hegemónia-projekt keretében, a
társadalmi élet minden területén. Ezt a projektet a tőke nemzetközi szintű reprodukciójának éppen aktuális parancsai
vezetik, amelyeket legtisztábban a pénzügyi piacok, valamint az amerikai tőke globális érdekei reprezentálnak.

A neoliberalizmus uralma alatt a belpolitika mozgástere nagymértékben beszűkült, ami abból a szükségletből fakad, hogy
elszigeteljék a felhalmozás folyamatát (a „piac”-ot) a társadalmi követelésektől, legfőképp a munkaerő fölötti kontroll
parancsát, a nemzetközi versenyképesség biztosítása érdekében. Ez drasztikus mértékben lecsökkentette a
társadalompolitika lehetőségeit, és a világ legtöbb országában magasabb munkanélküliséghez és fokozott munkahelyi
bizonytalansághoz vezetett. Másrészt egy olyan jövedelemkoncentráló felhalmozási dinamikát hozott létre, amit ugyan
fékezhetnek marginális keynesiánus beavatkozások, de nem fordíthatják vissza őket.

Ebből a szempontból a neoliberális reformok notórius képtelensége arra, hogy magas befektetési rátákat és GDP-
növekedést biztosítsanak, egyszerűen irreleváns. Bárhogy is nézzük, a neoliberalizmus igenis képes volt arra, hogy a
társadalom fölső rétegeinek magasabb fogyasztási színvonalat biztosítson, köszönhetően a jövedelemkoncentrációnak és a
fogyasztási hitelek kiterjesztésének. Az a keynesiánus érv, miszerint a neoliberális reformok a pénzügyi tőke nyereségeit
növelték az ipari tőke rovására, szintén baklövés. Ugyanis a neoliberális reformok célja nem a növekedés biztosítása, az
infláció csökkentése, vagy akár az, hogy bővítsék a pénzügyi intézmények portfolió-választási lehetőségeit. A neoliberális
reformok célja az egyes országok munkásosztályának és a belföldi felhalmozás folyamatának alávetése [subordination] a
nemzetközileg uralkodó igényeknek****, előmozdítani a tőke áramköreinek mikroökonómiai szintű összekapcsolódását a
pénzügyi szektor közvetítésével, és kiterjeszteni a pénzügyi rendszer által gyakorolt kontrollt a gazdaság három fő
tőkeforrása fölé: az államháztartás forrásai, a belföldi megtakarítások összessége, illetve a belföldi és külföldi tőke
kapcsolatai fölé.

Azzal, hogy a felhalmozás folyamatának irányítása jórészt a nemzetközi tőkehálózatok szintjére került át, a szorosan
összekapcsolt, amerikai vezetésű pénzügyi intézmények [JPMorgan, Goldman Sachs, Citigroup stb.] közvetítésével és az
USA által uralt nemzetközi pénzügyi intézmények [IMF, WTO, World Bank, BIS] szabályozásával, megszilárdultak a
neoliberalizmus anyagi alapjai világszerte.
A pénzügyi szektor szembetűnő és kiemelkedő szerepe [prominence of finance] azt fejezi ki, hogy az egyes szektorok tőkés
érdekei alá vannak vetve a tőke mint egész érdekeinek. Politikai terminusokban kifejezve, ez biztosítja, hogy a felhalmozás
folyamatát már nem egyes szektorok esetleges koalíciója szabályozza, különösen a szegény országokban, hanem a
kapitalista osztály [egésze].

Konkrétan nézve tehát, nem álltathatjuk magunkat azzal, hogy „ellenséges” viszony lenne a termelési és a pénzügyi szféra
között a neoliberalizmusban, és nem várhatjuk, hogy az ipari tőke fel fog „lázadni” a pénzügyi tőke ellen, és a
keynesianizmus visszaállítása mellett. Az ipari tőke maga is érdekelt a neoliberális modellben, és szerkezetileg elkötelezett
annak reprodukálásában. A tőke áramköreinek nemzetköziesülése, a pénzügyi piacok az államháztartás fölötti kontrollja, a
befektetéseket és a profitok realizációját a világpiaci körülményektől és a nemzetközi tőke érdekeitől tették függővé. Ennek
következtében minden olyan kísérlet, ami megpróbálna leválni a neoliberális konszenzusról, nagyon költségesnek
bizonyulna – márpedig ez nem egy vonzó üzleti perspektíva.

3. Az állam szerepe és a gazdaságpolitika mozgástere

A harmadik probléma az állam szerepével és a gazdaságpolitikai mozgástérrel kapcsolatos. A keynesiánus elemzésben az
állam nincs beágyazva a társadalomba, és a keynesiánusok kormánya valahogy képes lenne az egyes csoportérdekek fölé
emelkedni (melyek túszul ejtették az államot a neoliberalizmus alatt) és olyan intézkedéseket bevezetni, melyek nagyobb
egyenlőséghez vezetnének, és jobban megfelelnének a termelő tőke érdekeinek, a pénzügyi tőke helyett.

Ez az elképzelés politikailag vonzó, de analitikus szempontból téves. Ha az állam nincs beágyazva [disembedded from] a
társadalom egészébe, akkor miért kellene olyan politikát választania, ami maximalizálja a felhalmozási rátát, a munkahelyek
létrehozását, vagy segíti a pénzügyi krízisek elkerülését? Hiszen elvileg bármi elmegy; az egyetlen dolog, amit a
„progresszív tábornak” tennie kéne, az, hogy szedje magát össze a választásokon. Valójában azonban az állam és
intézményei a technológia és az ideológia által befolyásoltak, meghatározzák őket az osztályviszonyok, a társadalmi
konfliktusok és az anyagi érdekek. Ilyen komplex körülmények között naiv dolog abban reménykedni, hogy az állam
társadalmi alapjait pusztán a választási folyamatokon keresztül át lehet alakítani. Mivel a neoliberalizmus kialakította saját
tényleges materiális alapjait, nem lehet pusztán választások útján megszabadulni tőle.

A keynesiánus előírások nem veszik tekintetbe, hogy a neoliberalizmus anyagi [gazdasági, intézményes, életmódbeli,
kulturális] bázisának ereje miatt a progresszív politikák gyakran csak megerősítik és finomhangolják a fennálló rendet,
ahelyett, hogy aláaknáznák azt. Például a nyílt regionalizmus és a liberális intervencionizmus korlátozzák az aktív állami
ipari és kereskedelmi politika lehetőségeit, az IMF- és Világbank-tagság kizárja a pénzügyi szektor és a fizetési mérleg
[tőkekivonás, portfolió-tőke áramlása, tőkemenekülés stb.] fölötti kontrollt, a WTO támogatása pedig gátolja az
ellátórendszerek nemzetköziesülésének lehetőségét, ami pedig alapvetően szükséges lenne a makrogazdasági
stabilitáshoz és a hosszútávú, fenntartható növekedéshez. Mivel a neoliberalizmus a kapitalizmus általunk ismert kortárs
formája, a felhalmozás stabilitása szinonimmá vált a neoliberalizmus rendszere alatti felhalmozással. Bármilyen alapvető
változás az uralkodó felhalmozási rendszerben mindig destabilizáló. Épp ilyen alapvető eltérésre van azonban szükség – de
ez a változás nem lesz sem zökkenőmentes, sem olcsó.

Konklúzió
A neoliberalizmus materiális alapjainak marxista vizsgálata megvilágította a keynesianizmus számos korlátját. Kettő ezek
közül különösen nagy jelentőségű. Az első a következő: a keynesiánusok gyakran amellett érvelnek, hogy a
makrogazdasági instabilitás és a gyakori pénzügyi és fizetési mérleg-válságok megmutatják, hogy a neoliberalizmus
alapvető hiányosságoktól és hibáktól szenved, azaz egy alapvetően hibás rendszer. Ez pontosan abban az értelemben
igaz, minthogy a gazdasági válságok általában megmutatják, hogy a kapitalizmus egy hibás termelési rendszer. Azonban,
épp úgy, ahogy a krízisek lehetőséget adnak arra, hogy visszaállítsák a kapitalista felhalmozás egyensúlyát, a krízisek
konstruktív – sőt konstitutív – szerepet játszanak a neoliberalizmuson belül is. A válságok elősegítik a politikai fegyelmet a
kormányoknál, és mind a kapitalistákat, mind a bérmunkásokat rákényszerítik, hogy olyan módon viselkedjenek, ami
hozzájárul a neoliberalizmus reprodukciójához. Perverz módon a gazdasági-pénzügyi válságok épp azt mutatják meg, hogy
a rendszer működik, és segítik a rendszer hosszú távon nézve simább működését. Másodszor, közismert, hogy a legtöbb
kormány, ami alternatív intézkedések bevezetését ígérte, kudarcot vallott.

Ezek a kudarcok megmutatták, hogy a neoliberalizmus meghaladása nehéz és súlyos árral járó dolog. Eggyel mélyebb
szinten pedig azt is megmutatták, hogy a neoliberalizmustól való elszakadás (vagy az azon való túllépés) nem elsősorban
annak a szubjektív problémája, hogy kiválasszuk a „helyes” ipari, pénzügyi vagy monetáris politikát. A neoliberalizmus
meghaladása magában fog foglalni valamilyen mértékű gazdasági és politikai átalakulást is, ami csak egy alternatív
felhalmozási rendszer megkonstruálása révén válhat aktuális kérdéssé. Ez a projekt szükségessé teszi a neoliberalizmus
materiális alapjának szisztematikus lebontását radikálisan újraelosztó és demokratikus gazdaságpolitikai kezdeményezések
segítségével. Ezek a kezdeményezések támogatnák a kevésbé egyenlőtlen jövedelem-, vagyon- és hatalomeloszlás felé
való döntő mértékű elmozdulást, mint ami alapvető feltétele a demokráciának. Ezeket a politikai intézkedéseket nem lehet
pusztán az állami kezdeményezésekre bízni. Ehelyett egy politikailag magát újra felépítő és hangját újraartikuláló
munkásosztály [a politically rearticulated working class] kell, hogy kikényszerítse, és vezesse őket, mint saját gazdasági
érdekérvényesítésének egyik fő eszközét. A probléma az, hogy egy ilyen „pozitív gerjesztőkör” [virtuous cycle] nem születik
meg egyszerűen kívánságra.

Létrejöttéhez szükséges, hogy a politikai képviselet új struktúrái fejlődjenek ki, melyek megfelelnek a munkásosztály
neoliberalizmus alatti létezési feltételeinek, de egyben támogatja, hogy kifejlődjenek a bérmunkások osztálya
reprodukciójának új módjai is. Ezek a kérdések nem oldhatók meg elméleti úton, vagy pusztán fogalmi elemzéssel: ezek
tényleges politikai problémák, melyeket stratégiailag kell megcélozni, a neoliberális korszak kihívásaira választ adó új
munkásmozgalom kifejlődésének küzdelmei során.

———————————————————

Jegyzetek
1. ld. pl., D. Harvey, The New Imperialism, Oxford: Oxford University Press, 2005; D. Harvey, A Brief History of Neoliberalism, Oxford: Oxford University
Press, 2005; D. Harvey, Spaces of Global Capitalism: Towards a Theory of Uneven Geographical Development, London: Verso, 2006; K.S. Jomo, ed.,
Globalization under Hegemony: The Changing World Economy, Oxford: Oxford University Press, 2006; K.S. Jomo and B. Fine, ed., The New Development
Economics after the Washington Consensus, Oxford: Oxford University Press, 2006; R. Kiely, Empire in the Age of Globalisation: US Hegemony and
Neoliberal Disorder, London: Pluto Press, 2005; R. Kiely, The New Political Economy of Development: Globalization, Imperialism, Hegemony, London:
Palgrave, 2006; and J. Stiglitz, Globalization and Its Discontents, Harmondsworth: Penguin, 2003.
2. ld. Pl., T. Palley, Keynesianism: What it is and why it still matters, 2005, elérhető itt: http://www.thomaspalley.com/?p=15
3. For additional details, see A. Saad-Filho, ‘Monetary Policy in the Neoliberal Transition: A Political Economy Review of Keynesianism, Monetarism and
Inflation Targeting’, in R. Albritton, B. Jessop and R. Westra, eds., Political Economy of the Present and Possible Global Futures, London: Anthem Press,
2007.
4. See A. Saad-Filho, ‘Introduction’ in Saad-Filho, ed., Anti-Capitalism: A Marxist Introduction, London: Pluto Press, 2003; and A. Saad-Filho and D.
Johnston, ‘Introduction’ in Saad-Filho and Johnston, eds., Neoliberalism: A Critical Reader, London, Pluto Press, 2005.

fordító megjegyzései:
*[„túl magas” bérek, „downward wage rigidity” stb.]
**[Vannak, akik vitatják, hogy Keynes tényleg csupán erre gondolt-e, lásd pl. itt.]
***[ezt nem Nixon mondta, hanem – meglepő módon – Milton Friedman. Nixon csak azt mondta 71-ben, hogy „I am now a Keynesian”]
****[ne legyenek zárt nemzeti tőkeblokkok, lásd pl. Korea „feltörését” a 98-as válság során/után]
***** [lásd pl. a szerző otthonában, Brazíliában történteket Lula alatt]