Anthony Horowitz

A sólyom gyémántja
A mű eredeti címe: The Falcon's Malteser
Copyright © Anthony Horowitz 1986, 1995
A fordítás a Walker Books 2002-es kiadása alapján készült
Magyar kiadás © Animus Kiadó
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
ISBN 963 9307 68 8
Kiadta az Animus Kiadó 2005-ben
1301 Budapest, Pf.: 33
animus@axelero.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István Szerkesztette: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél
Tipográfia és nyomdai előkészítés: Scriptor Bt.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
Alföldi Nyomda Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A csomag
Fulhamben nincs túl nagy kereslet magánnyomozók iránt. Az üzlet annyira pangott, hogy az
már alapjaiban kezdte fenyegetni megélhetésünket. Aznap reggel, amikor történetünk
elkezdődött - az elmúlt húsz év egyik legzimankósabb reggelén -, elzárták a gázt, és csak idő
kérdése volt, hogy az áramot is megvonják tőlünk. A tapéta elindult lefelé a falon, a szőnyeg
lyukasra kopott, a roló meg... hát, nagyon úgy nézett ki, hogy azt örökre lehúzhatjuk. A kajánk
elfogyott, és az eladók a sarki boltban röhögőgörcsöt kaptak, mikor hitelre akartam vásárolni.
Két font harminchét pennyvel és három teáskanál neszkávéval kellett kihúznunk a hét végéig.
Annyira nem volt semmink, hogy a csótányok is kiköltöztek tőlünk.
Épp azon tűnődtem, nem lenne-e célszerű valamilyen értelmes lépést tenni - teszem azt,
összepakolni és hazamenni anyukámhoz -, mikor kitárult az ajtó, és belépett rajta a törpe.
Jó, tudom, manapság nem illik törpének nevezni őket. Testmagasságban elmaradottak... a
nagy könyv szerint ez a tapintatos megjelölés. De ez itt nem a nagy könyv. A fickó, valljuk be,
magasságban utolérhetetlenül elmaradott volt. Tizenhárom éves létemre tizenöt centit vertem
rá. A pasas jéghideg, engesztelhetetlen pillantása elárulta, hogy ez neki is feltűnt, és nem örül
a dolognak.
Ő, úgy saccoltam, negyvenes éveinek derekán járhatott. A törpék korát nehéz megállapítani.
Fekete haj, barna szem, pisze orr. Háromrészes öltönyt viselt, csak épp a három rész három
különböző öltönyhöz tartozott - talán kapkodva kellett felöltöznie. A zoknija is felemás volt.
Felső ajkát ápolt bajusz ékesítette, és hátranyalt haján annyi olaj volt, hogy az arabok
árajánlatot adtak volna rá. Pöttyös csokornyakkendő és hivalkodó aranygyűrű egészítette ki a
képet.
- Fáradjon be, Mr... - fogadta a bátyám.
- Napolli - mutatkozott be a törpe, aki addigra már rég befáradt. A neve alapján olasz is
lehetett volna, de dél-amerikai akcentussal beszélt. - Johnny Napolli. Maga Tim Diamond?
- Igen - hazudta a bátyám. Igazából Herbert Timothy Simple-nek hívták, de Tim Diamondként
mutatkozott be, mert úgy vélte, ez a név jobban illik egy magánnyomozóhoz. - Mit tehetek
önért, Mr Velence?
- Napolli - javította ki a törpe, majd felkapaszkodott az egyik székre, és leült a bátyámmal
szemben. Az orra alig ért fel az asztal lapjáig. Herbert félretolt egy levélnehezéket, hogy a
kliens jól láthassa őt. A törpe már-már megszólalt, de aztán meggondolta magát, és felém
bökött az orrával.
- Ő kicsoda? - kérdezte csattogós „cs”-vel.
- Ő? - Tim elmosolyodott. - Ö a kisöcsém. Ne törődjön vele, Mr Nápolyi, mondja csak el,
miben segíthetek.
Napolli az íróasztalra tette ápolt jobb kezét. Monogramja, JN, a gyűrűjébe volt gravírozva, de
lett volna azon hely a teljes nevének és címének is.
- Szeretnék letétbe helyezni magánál valamit - mondta.
- Letétbe helyezni? - kérdezett vissza teljesen fölöslegesen Herbert. Ha a bátyám olyan magas
lenne, mint a szellemi szintje, fel kellett volna néznie a törpére. - Úgy érti... mint a bankban? -
folytatta agyafúrt faggatózását.
A törpe az égre emelte tekintetét, megszemlélte a repedést a plafonon, majd mély sóhajjal
Herbertre nézett.
- Magára akarok bízni egy csomagot - magyarázta. - Nagyon fontos, hogy megőrizze. De
semmiképp nem nyithatja ki. Csak tegye el, és vigyázzon rá.
- Mennyi ideig?
A törpe az ablak felé kapta pillantását. Nagyot nyelt, és meglazította csokornyakkendőjét.
Lerítt róla, hogy fél valakitől vagy valamitől, ami kint van az utcán.
- Nem tudom - felelte. - Talán egy hétig. Eljövök majd érte... amikor tudok. De senki másnak
nem adhatja oda! Megértette?
Napolli elővett egy csomag török cigarettát, és rágyújtott. A füst fényes kék kígyóként
tekergett a hűvös reggeli levegőben. A bátyám lazán egy rágót dobott a szájába, de elvétette,
és a gumi valahol a háta mögött landolt.
- Mi van a csomagban? - kérdezte.
- Ez nem tartozik magára.
- Jó, de van más, ami mindenképpen rám tartozik. - Herbert a kliens felé villantott egy „Ne
packázz velem!”-mosolyt. - Nem vagyok olcsó. Ha olcsó privátkopót akar, nézzen körül a
temetőben. Azt akarja, hogy vigyázzak a holmijára? Akkor perkáljon!
A törpe benyúlt a zakózsebébe, és előhúzta az első kellemes dolgot, amit azon a héten láttam:
Őfelsége a királynő húsz darab, barna papírra nyomott arcképét. Más szóval egy köteg friss,
ropogós tízfontost vett elő.
- Ez itt kétszáz font - mondta.
- Kétszáz? - hebegte Herbert.
- És kap még százat, amikor eljövök a csomagért. Felteszem, nem kevesli a díjat.
A bátyám hevesen rázta a fejét, és idióta vigyor terült szét arcán. Egy kocsi hátsó ablakába
illett volna bólogató kutyus helyett.
- Helyes - a törpe elnyomta félig szívott cigarettáját, és lecsusszant a székről. Aztán egy
egyszerű barna borítékot húzott elő, ami meglehetősen kövér volt a közepén kidudorodó
téglalap alakú valamitől, és tompán zörgött, mikor a törpe letette az asztalra.
- Ez lenne a csomag. Még egyszer mondom, úgy vigyázzon rá, Mr Diamond, mintha az élete
függne tőle! És semmi esetre se nyissa ki!
- Bízhat bennem, Mr Nábob - motyogta a bátyám. - Jó kezekben van a csomagja.
Hogy nyomatékot adjon szavainak, legyintett az egyik „jó” kézzel, aminek következtében egy
bögre kávé a padlón kötött ki. - És ha valami miatt el kell érnem önt? - kérdezte észbe kapva.
- Nem kell elérnie! - fortyant fel a törpe. - Majd én elérem magát.
- Jól van, jól van... Csak úgy kérdeztem... - visszakozott Herbert. Ekkor odakint az utcán
nagyot durrant egy autó kipufogója. A törpét mintha a föld nyelte volna el. Az egyik
pillanatban még az íróasztal előtt állt, a másikban már alatta kuporgott, fél kezét a zakója
zsebébe dugva. Valami okból biztosra vettem, hogy ujjai nem egy másik pénzkötegre
fonódnak. Vagy fél percig egyikünk se mozdult. Aztán Napolli az ablakhoz kúszott, és
kisandított. Óvatosan csinálta, hogy kintről ne láthassák meg. Lábujjhegyre állt,
megkapaszkodott az ablakpárkányban, és az üveghez nyomta a képét. Mikor megfordult,
nedves folt maradt az ablakon. Hajolaj és verejték keveréke.
- Egy hét múlva találkozunk - mondta, és kurta lépteit szaporázva az ajtó felé indult. - Úgy
vigyázzon a csomagomra, mintha az élete függne tőle, Mr Diamond - ismételte. - Ahogy
mondom: mintha az élete...
És már ott se volt.
A bátyám kis híján ugrándozni kezdett örömében.
- Kétszáz font azért, hogy vigyázunk egy borítékra! - lelkendezett. - Felvirradt a jószerencsém
napja! - Rápillantott a csomagra. - Vajon mi lehet benne? - motyogta. - Persze mit érdekel az
minket? Nem a mi dolgunk, nem a mi gondunk.
Herbert akkor még hitt ebben. Én már a kezdet kezdetén sem voltam ebben olyan biztos.
Elvégre kétszáz font az kétszáz font, és ilyen összegeket nem szokás semmiségekért
osztogatni. Azt sem felejtettem el, milyen arcot vágott a törpe a kipufogódurranás után. Kicsi
ember, de nagy bajban van, az nem lehet kétséges.
Hogy mekkora nagyban, azt nemsokára mi is megtudtuk.
A Tim Diamond Rt.
A kétszáz font szűk fél napig tartott ki. De az jó kis fél nap volt!
Lakomával kezdődött a sarki kávéházban. Dupla tükörtojás, dupla virsli, dupla sültkrumpli és
bundás kenyér, bab egy szem se. A hét szinte minden napján babot ettünk. Annyira elegem
volt belőle, hogy a végén visszatérő rémálmommá vált, hogy óriási babkonzervek kergetnek a
főutcán.
Reggeli után Herbert feladott egy hirdetést, hogy takarítónőt keresünk. Tulajdonképpen nem
engedhettünk meg magunknak, hogy takarítónőt tartsunk, de ha a Nyájas Olvasó tudná,
milyen állapotok uralkodtak nálunk, megértené könnyelmű lépésünket. Mindenen vastagon
állt a por, a mosogatóban ragacsos tányértornyok meredeztek, és a büdös zoknik olyan sűrű
sorban hevertek a hálószoba és a bejárati ajtó között, mintha maguktól elindultak volna a
mosoda felé.
Aztán busszal elmentünk a West Endbe. Herbert vett nekem egy új zakót a következő tanévre,
magának meg egy meleg alsót és egy forróvizes palackot. Ezek után épp annyi pénzünk
maradt, hogy még elmehettünk moziba. A 101 kiskutyát néztük meg. Herbert végigbőgte a
filmet. Már a reklámok alatt sírva fakadt!
A külső szemlélő számára biztos elég furcsa, ahogy mi ketten együtt éldegéltünk. Az egész
két évvel ezelőtt kezdődött, mikor a szüleim hirtelen elhatározták, hogy Ausztráliába
költöznek. Herbert akkor huszonnyolc éves volt, én épp betöltöttem a tizenegyet.
Egy tágas házban laktunk, London egyik szép negyedében. Máig emlékszem a címre:
Wiernotta Mews 1. Apám házaló ügynök volt. Azt árult az embereknek, amin át beengedték
őt: ajtókat. Sikkes francia tolóajtót és hagyományos angol ajtót tömör mahagóniból, made in
Korea. Imádta az ajtókat. A házunknak tizenhét bejárata volt. Ami édesanyámat illeti, ő egy
kisállat-kereskedésben dolgozott, részmunkaidőben. Akkor döntöttek úgy, hogy
kivándorolnak, mikor anyát megcsípte egy veszett papagáj. Én nem lelkesedtem
különösebben az ötletért, de engem a kutya se kérdezett. Vannak szülők, akik a tulajdonuknak
tekintik a gyerekeiket. Hát nekem még tüsszentem is csak aláírt és lepecsételt engedéllyel volt
szabad.
Se én, se Herbert nem jöttünk ki jól a szüleinkkel. Ez volt az egyik közös vonásunk. És
egymással se jöttünk ki jól, ez volt a másik. Herbert akkoriban lépett be a rendőrséghez (egy
héttel azelőtt, hogy leégett a Hendon Rendőrképző Központ), és többé-kevésbé azt
csinálhatott, amit akart, nekem viszont kábé annyi mozgásterem volt, mint egy sámlinak.
- Imádni fogod Ausztráliát! - bizonygatta apa. - Kenguruk élnek ott.
- Meg bumerángok - tette hozzá anya. - És csodálatos juharfa ajtókat lehet kapni...
- Meg koalát.
- Nem megyek Ausztráliába! - visítottam.
- De jössz! - torkoltak le kórusban. Ennyit az észérvek ütköztetéséről.
Mikor a sydney-i járat felszálláshoz készülődött, kisurrantam a gépből, majd a reptértől is.
Aztán nagy vidáman elmetróztam Fulhambe. Tudtommal anya hisztériás rohamot kapott
Bangkok fölött, de akkor már késő volt.
Addigra Herbert rég búcsút mondott a rendőrségnek - pontosabban a rendőrség mondott
búcsút Herbertnek. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy megmutatta valakinek, merre
van a bank. Szerintem arról nem ő tehetett, hogy az illető kirabolta a bankot, de talán tényleg
nem kellett volna tartania az ajtót a pasasnak amikor az kifelé jött. Időközben Herbert már
összespórolt némi pénzt, és kivette ezt a lepusztult, szupermarket fölötti lakást a Fulham
Roadon. Azt a tervet dédelgette, hogy magánnyomozó lesz. Ez írta fel a kapura:
TIM DIAMOND RT. magánnyomozó
A kapun belül lépcső vezetett fel egy üvegezett ajtóhoz. Az volt az iroda bejárata. Maga az
iroda hosszú, keskeny helyiség volt; négy ablaka nyílt az utcára. Volt mellette egy konyha, a
második szintet pedig közös hálószobánk és fürdőszobánk foglalta el. Herbert alagsori áron
kapta meg a lakást, valószínűleg azért, mert az egész olyan rozoga volt, hogy bármikor
berogyhatott a pincébe. A lépcső kilengett, ha felment rajta az ember, és ha kinyitottuk a
csapot, remegni kezdett az egész fürdőszoba. A tulajt egyszer se láttuk. Szerintem a közelébe
se mert jönni a háznak.
Herbert sötét hajával és kék szemével egészen jóképű srác volt - legalábbis ködös napon az
utca túloldaláról nézve. De amennyi külső vonzerőt adott neki az Úr, annyi észt spórolt ki a
fejéből. Lehet, hogy volt vagy van rosszabb magánnyomozó Tim Diamondnál, de nem
valószínű.
Mondok egy példát. Az első megbízása az volt, hogy kutassa fel egy gazdag hölgy fajtiszta
sziámi macskáját. Herbertnek sikerült a klienshez menet elgázolnia az állatot. A második
munka egy válási ügy volt - ez rutinfeladatnak hangzik, de hozzá kell tennem, hogy ügyfelei
mindaddig boldog házasságban éltek, amíg ő fel nem tűnt a színen. Harmadik munkája nem
volt.
Megjegyzem, Herbert nem repesett az örömtől, amikor megjelentem nála a reptérről jövet,
hónom alatt egy táskával, amiben jóformán nem volt semmi. De hát hova mehettem volna?
Jól összevesztünk. Végül nem tehetett mást, beleegyezett, hogy nála maradjak.
Sokszor eltűnődtem rajta, jól döntöttem-e. Nekem elég, ha naponta egyszer meleget ehetek,
de nem feltétlenül a nyári meleg levegőre gondolok, és az se vidám dolog, ha télen is a nyári
kinőtt ruháiban jár az ember iskolába, meg olyan zokniban, amin több lyuk van, mint az
ementáli sajtban.
Soha semmire nem volt pénzünk. Őfelsége kormánya támogatta ugyan Herbertet, ami annyit
jelent, hogy segélyt kapott, és a szüleimtől is érkezett időnként egy csekk az eltartásomra
szánt összeggel, de ez a kettő együtt sem volt elég. Igyekeztem rávenni Herbertet, hogy
keressen valami értelmes munkát - bármit, ami nem magánnyomozás -, de ez reménytelen
próbálkozás volt. Ugyanolyan reménytelen, mint maga Herbert.
Tizenegy felé értünk vissza a lakásba. Felcaplattunk a lépcsőn, és már elmentünk az iroda
mellett, amikor Herbert egyszerre megtorpant.
- Várj csak, Nick! - szólt. - Te hagytad nyitva az ajtót?
- Nem - feleltem. - Furcsa...
Igaza volt. Az iroda ajtaja résnyire nyitva volt, s a résen úgy csordult ki a holdfény, mintha
valaki ezüstfestéket öntött volna a padlóra. Visszamentünk a lépcsőn, és beléptünk az irodába.
Herbert felkapcsolta a villanyt.
- Te jó isten! - rebegte. - Látogatóink voltak.
Ennél enyhébb kifejezést nem is használhatott volna. Egy áthaladó bölénycsorda is kisebb
kárt tett volna a szobában. Az íróasztal fiókjait feltörték, a könyvespolcokat lerombolták, a
padlószőnyeget felszaggatták, a függönyt pedig letépték. A régi iratgyűjtő szekrény darabjait
gyufásdobozokba lehetett volna gyűjteni. Még a telefonunkat is szétverték, darabkái szanaszét
hevertek a szobában. „Látogatóink” alapos munkát végeztek. Ha aznap szilveszteri bulira
hívtak volna minket, magunkkal vihettük volna a berendezést konfetti gyanánt.
- Úristen! - visított fel Herbert a romok között. - A boríték!
Átbukdácsolt néhai íróasztalán, és átkutatta a felső fiók maradványait.
- Ide tettem - motyogta. A padlón folytatta a keresést, s végül feljajdult: - Eltűnt!
Feltápászkodott, és kezét tördelve tovább siránkozott.
- Fél éve ez volt az első munkám, és tessék, elvesztettem! Tudod, mit jelent ez? Hogy nem
kapjuk meg a maradék száz fontot! Sőt, lehet, hogy vissza kell fizetnem a kétszázat, amit már
elköltöttünk. Micsoda balszerencse! Kész katasztrófa! Mivel érdemeltem ki ezt? Nincs
igazság!
Öklével nagyot csapott az íróasztalra, ami erre reccsent egyet, majd szelíden összerogyott.
Herbert rám nézett.
- Te meg mit bámulsz?
- Mit kéne csinálnom? - kérdeztem.
- Hát... mondj valamit!
- Jó - bólintottam. - Nem tartottam jó ötletnek, hogy a fiókban hagyjuk a csomagot...
- Jókor mondod! - kesergett Herbert. Szája legörbedt, mintha sírni készülne.
- Nem tartottam jó ötletnek - folytattam -, úgyhogy magamhoz vettem.
Azzal előhúztam a borítékot a dzsekim zsebéből, ahol egész este lapult.
A bátyám kikapta a kezemből, és nagy, nyálas puszit nyomott rá. Én egy köszönömöt se
kaptam.
A Hájas
Aznap éjjel nem sokat aludtunk. Először is meg kellett csinálni az ágyunkat - és ez alatt
nemcsak a lepedő és a takaró kisimogatását értem. Akik romhalmazzá változtatták az irodát,
hasonlóan tettek a lakás többi részével is. Negyven szög és két doboz ragasztó fogyott el, mire
az ágyaink egyáltalán felismerhetővé váltak. Közben Herbert keze hozzáragadt az
ajtókilincshez, és legalább egy órába telt, mire lefeszegettem róla egy konyhakéssel. Addigra
hajnalodni kezdett, de én már olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam elaludni. Herbert
leküldött kenyérért, ő pedig feltette a teavizet. A vízforralót szerencsére nem verték szét. A
lábtörlőn három levelet találtam. Felhoztam őket a kenyérrel együtt. Az egyik egy számla
volt. A másikat az ausztráliai Sydneyben adták fel. A harmadikat nem postai úton küldték,
csak úgy bedobta valaki. Miközben Herbert iktatta az elsőt az SZT (szeméttartó) dossziéba, én
feltéptem az ausztráliai borítékot.
Drága Herbert és Nicky!
Csak röviden írok, mert apátokkal grillpartira megyünk. Itt Ausztráliában nagyon sok a
grillparti. Az idő csodás. Mindig süt a nap, még akkor is, ha esik. Tényleg el kellene jönnötök
egyszer.
Remélem, jól vagytok. Nagyon-nagyon hiányoztok nekünk mind a ketten. Hány bűntényt
derítettetek már fel Angliában biztos nagyon hideg van, úgyhogy mindig vegyetek mellényt!
Tudom, hogy szúr, de a tüdőgyulladás nem vicc. Mellékelek egy csekket, hogy elmehessetek a
Marks & Spencerbe.
Indulnom kell, apátok már az ajtóban áll. Nemrég vette!
Nemsokára újra írok
Csókollak benneteket: Anyuci
A levelet a sydney-i operaházat ábrázoló képeslap hátára írták. A laphoz egy csekk volt tűzve
iratkapoccsal: hetvenöt font. Nem valami nagy összeg, de néhány doboz ragasztóra futja
belőle. Herbert zsebre vágta a csekket, nekem a képeslap maradt.
A legérdekesebb a harmadik levél volt. Egy sima lapra írták géppel, cím feltüntetése nélkül. A
papírlap nagy volt, a levél rövid.
Diamond!
Trafalgar square. 13 óra. Legyen ott!
A Hájas
- Ki a fene az a Hájas? - kérdeztem.
- A Hájas... - motyogta Herbert. Arca sárgásfehér lett, mint a sajt, és kinyílott a szája. Utoljára
akkor láttam ilyennek, amikor pókot talált a fürdőkádban.
- Ki az? - ismételtem meg a kérdést.
Herbert szórakozottan tépkedte a levelet. Az kettészakadt.
- A Hájas Anglia legnagyobb gengsztere - suttogta rekedten.
- Mármint a legkövérebb gengszter?
- Nem. A legnagyobb. Mindennel foglalkozik. Betörés, fegyveres rablás, csalás, gyújtogatás...
Minden nagyobb ügy mögött ő áll.
- Honnan tudod? - kérdeztem.
- Rendőr koromból - magyarázta Herbert. - Minden bűnözőnek aktája van a New Scotland
Yardon. A Hájasról egy egész könyvtár szól. Agyafúrt fickó. Soha senkinek nem sikerült
lefülelnie. Bár egy közlekedési rendőr egyszer feljelentette, mert tilosban parkolt. A nőt egy
héttel később az M6-os autópálya leállósávjába aszfaltozva találták meg. A Hájassal nem lehet
viccelni. Ő maga a halál.
Herbert összeillesztette a levél két felét, mintha egybe tudná varázsolni őket. Én a magam
részéről nem ijedtem meg, inkább csodálkoztam. Rendben, van egy Hájas nevezetű
mestergengszterünk. Az a kérdés, mit akarhat egy olyan nullesélyestől, mint Herbert. A
dolognak nyilván köze van a törpe rejtélyes csomagjához. Vajon a Hájas forgatta fel a
lakásunkat is? Valószínűnek tűnt, én mégis kételkedtem benne. Az ember nem szedi miszlikre
valakinek a lakását, majd hívja meg az illetőt a Trafalgar Square-re. Vagy az egyik, vagy a
másik - mindkettő nem megy. Viszont ha nem a Hájas volt, akkor kicsoda?
- Mit csinálunk? - érdeklődtem.
- Hogyhogy mit? - Herbert úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Hát odamegyünk! Ha a Hájas
azt mondja, ugorj a kútba, nem vitatkozol. Szó nélkül megteszed. És még örülsz, hogy jó
kedve volt.
Így hát késő délelőtt felültünk a 14-es buszra, és a West Endbe utaztunk. Ezúttal otthon
hagytam a csomagot, persze gondosan elrejtve. A lakást egyszer már feltúrták - úgy
okoskodtam, hogy senki nem fogja másodszor is ott keresni.
- Hogy fogjuk felismerni a Hájast? - kérdeztem.
- Láttam róla fényképet - felelte Herbert.
- És szép fiú?
Herbert nem nevetett. Ha pávatollal csiklandoztam volna a talpát, akkor is komor maradt
volna. Annyira félt, hogy beszélni is alig tudott.
A Piccadilly Circusnél leszálltunk a buszról, és átsétáltunk a Trafalgar Square-re. Zimankós
napunk volt; a hideg átrágta magát a ruhánkon, és a csontunkig hatolt. A turistaszezon már
hetekkel azelőtt véget ért, de még lézengett az utcákon néhány külföldi. Egymást
fényképezték a szürke decemberi ég alatt. A Regent Streeten felkerültek a karácsonyi díszek -
talán már július óta fent voltak -, s az üzletek örökzöldbe és aranyba öltöztek. Az
Üdvhadsereg zenészei egy üdvös nótát fújtak valahol. Gyászzene jobban illett volna az
időjáráshoz.
A Trafalgar Square jókora tér, s a Hájas nem jelölte meg hogy pontosan hol találkozunk, így
aztán a tér kellős közepén, a Nelson-szobor alatt álltunk meg. A közelünkben néhány turista a
galambokat etette. Sajnáltam őket. Milyen lehet Londonban galambnak lenni... vagy akár
turistának? Volt nálam egy Picnic szelet, abból kivakartam pár mogyorószemet, és én is
megkínáltam a madarakat. A maradékot én ettem meg. Háromnegyed egy elmúlt, s én a nagy
izgalomban elfelejtettem reggelizni. Taxik, buszok, személy- és teherautók dübörögtek
körülöttünk; széles folyamuk a Parlament és a Buckingham-palota felé hömpölygött.
Nekidőltem egy oroszlánszobornak, és figyeltem a minimum egy méteres derékbőségű
férfiakat. Egy galamb leszállt a vállamra, adtam neki egy szem mogyorót.
A Big Ben egyet ütött. A karórámhoz képest öt percet sietett.
- Ott van - szólt Herbert.
Először nem láttam meg a Hájast. Pontosabban láttam, de nem ismertem fel. Egy rózsaszín
Rolls Royce szépen lefékezett a járdasziget mellett, ügyet sem vetve a mögé szorult autók
dühös dudálására. Kiszállt belőle a sofőr, hátrasétált, és ajtót nyitott az egyik legsoványabb
embernek, akit életemben láttam. A sovány ember kiszállt, és felénk indult. Élő csontváz volt.
A ruhái - drága olasz öltöny és prémgalléros kabát - úgy lógtak rajta, mintha meg akarnának
szökni. Még a gyűrűk is lötyögtek ceruzavékony ujjain. Menet közben folyton tologatta őket,
hogy ne essenek le.
Herbertre néztem, majd megint a jövevényre.
- Ez a Hájas? - kérdeztem.
Herbert bólintott.
- Lefogyott.
A férfi megállt előttünk. Egy kicsit imbolygott, mintha el akarná fújni a szél. Közelről még
furcsább volt. Beesett arc, beesett szem, beesett has. Nem kellett röntgengép, hogy át lehessen
látni rajta, csak egy kis ellenfény.
- Mr Diamond? - kérdezte.
- Igen - ismerte be Herbert.
- A Hájas vagyok.
Hosszú csönd következett, mert Herbert nem mert megszólalni. Én viszont utálom a hosszú
csöndeket. Idegesítenek.
- Ahogy elnézem, maga nem hájas - szólaltam meg.
A Hájas sötéten és üresen nevetett.
- Te ki vagy? - kérdezte barátságtalanul.
- Nick Diamond - válaszoltam, felvéve bátyám nevét. - Tim öccse.
- Kedves fiam, azt ajánlom, pihentesd a kis szádat. A bátyáddal van dolgom.
Pihentettem a kis számat. Nem azért, mert féltem a Hájastól, hanem mert érdekelt, mit mond
Herbertnek. Időközben a sofőr is elindult felénk, kezében egy összecsukható székkel és egy
zacskó kukoricával. A napszemüvege olyan sötét volt, hogy az ember csak a saját tükörképét
látta benne. Felállította a széket, és átadta urának a kukoricát.
- Köszönöm, Lawrence - biccentett a Hájas. - A kocsiban várj meg.
A sofőr morgott valamit, és elment. A Hájas leült, belenyult a zacskóba, és szétszórt egy
marék magot az aszfalton. A galambok azonnal odagyűltek. A Hájas arcán mosoly suhant át.
- Jó színben van - motyogta Herbert.
- Köszönöm... Timothy, ha megengedi, hogy így szólítsam. - A Hájas büszkén elmosolyogott.
- Az orvosom javaslatára fogytam le. - Vállat vont. - A test meghajol az ész szava előtt, bár
egyesek szerint kissé túlzásba vittem a kúrát. Egy éve kizárólag joghurtot eszem, s ily módon
lefogytam százharmincöt kilót. De azért a szakmában még mindig a régi becenevemet
használom.
A sovány kéz ismét eltűnt a zacskóban, majd újabb marék kukorica röpült az aszfaltra.
- De térjünk a tárgyra - folytatta a Hájas. - Ígérem, rövid leszek. Magát tegnap felkereste egy
régi barátom. Egy kis barátom. Úgy tudom, magára bízott valamit..., valamit, amire
szükségem van. Valamit, amiért fizetni is hajlandó vagyok.
Herbert meg se mukkant, így hát közbeszóltam.
- Mennyit?
A Hájas másodszor is rám mosolygott. Szörnyűségesen ronda fogai voltak, épp olyan rondák,
mint ő maga.
- Látom, okos fiúcska vagy - szólt. - A nővérkék rajongnak majd érted a baleseti sebészeten.
Vállat vontam. - Nincs nálunk.
- Nincs nálatok? - A Hájas szemöldöke rosszallóan indult kopasz fejtetője felé, de azért
közben tovább etette a galambokat.
- Tegnap este kirámolták a lakásunkat - meséltem. - Talán maga is értesült róla. A tettes elvitte
azt, amit maga keres.
- Úgy van! - helyeselt Herbert. - Pontosan így történt!
A Hájas gyanakodva méregetett minket. Sejtette, hogy hazudunk, de nem tudhatta biztosan.
Szürke tollzápor közepette leszállt a fejére egy galamb. Ö elhessegette, és dobott neki egy
kukoricaszemet. - Elvitték? - motyogta.
- El bizony - bólogatott Herbert. - Mikor hazaértünk a moziból, már nem volt ott. Ha
meglenne, ezer örömmel átadnánk önnek, higgye el.
Néma morgás volt a válasz. Jobb lett volna ha Herbert tartja a száját, mert ő még egy hatéves
gyereket sem tud meggyőzni. A Hájas nyilvánvalóan átlátott rajta. Idegesen pislogtam a sofőr
felé, aki a Rolls volánja mögül figyelt minket. Vajon van fegyvere? Szinte biztos, hogy van.
De vajon meri-e használni a Trafalgar Square kellős közepén?
- Helyes - szólt a Hájas, s hangja egyszerre a téli szélnél is jegesebb volt. - Játszhatunk így is,
barátaim. Ha a tisztelt testvérpár mindenáron szeretné megnézni, hogyan fest a Temze feneke
egy decemberi éjszakán, rajtam nem fog múlni.
A Hájas felállt. Nagyon rútul festett. Bár eddig is ronda volt de hogy most hogy nézett ki, az
kész téboly!
- A kulcsot akarom - szólt fojtott hangon. - Elképzelhető, hogy nemsokára visszakerül
magukhoz. Amennyiben ez a szerencsés fordulat bekövetkezik, felteszem, lesznek olyan
belátóak, és átadják nekem. - Két ujját a mellényzsebébe süllyesztette, előhúzott egy
névjegyet, és átadta Herbertnek.
- A telefonszámom. Én türelmes ember vagyok, Timothy. Hajlandó vagyok akár
negyvennyolc óráig is várni. Ha azonban két napon belül nem hallok magukról, esetleg arra
ébredhetnek, hogy valami igen kellemetlen dolog történt magukkal. Például eltűnt a lábuk.
- Miért kell magának annyira az a kulcs? - kérdeztem. A Hájas nem válaszolt. Beloptam
magam a szívébe, és a tekintete elárulta, hogy neki is vannak tervei az én szívemmel - a többi
létfontosságú szervemről nem is beszélve. De aztán tovább vándorolt a pillantása. Hirtelen
meglendítette a karját, és szétszórta a maradék kukoricát. A galambok mind köré gyűltek, s
szaporán csipegettek a lábánál.
- Utálom a galambokat - szólt révedő hangon. - Repülő patkányok, London élősködői.
Utálom, hogy éjjel-nappal zajonganak, utálom, hogy mindenre rápiszkítanak. A kormánynak
ki kellene irtatnia őket. De nem, a galambok egyre szaporodnak! Elfog a hányinger, ha
eszembe jut, hogyan lepik el a járdákat, szállják meg a fákat, hordják szét az undorító
kórokozóikat...
- Akkor miért eteti őket? - kérdeztem, bár már sejtettem a választ.
A Hájas rövid, könyörtelen kacajt hallatott. Aztán felém hajította az üres zacskót.
- Mérgezett kukorica - mondta.
Visszament a kocsijához, és beszállt. Néhány méterre tőlünk az egyik galamb hirtelen
összerogyott. A következő másodpercben további két madár dobta fel a talpát, mire a Rolls
Royce elérte a Trafalgar Square szélét és lekanyarodott a Hyde Park felé, döglött galambok
tucatjai vettek körül minket.
- Szerinted célozni akar ezzel valamire? - kérdeztem.
Herbert nem felelt. Nem volt sokkal jobb állapotban, mint a galambok.
Fulhami nyitás
Még fel se szálltunk a Fulhambe tartó buszra, de már tudtuk, hogy ki kell nyitnunk a törpe
csomagját. Egy napja se volt még nálunk, de máris felforgatták a lakásunkat, és felfigyelt ránk
az ország legádázabb bűnözője. Igaz, Johnny Napolli kétszáz fontot fizetett nekünk, és
megígértük, hogy nem nyitjuk ki a csomagot. De mégis jobb, ha az ígéretünket szegjük és
nem a nyakunkat!
A buszról leszállva egy asszonyt pillantottunk meg a házunk előtt. A törpe és a Hájas után úgy
gondoltam, épp elég furcsa szerzetet láttam huszonnégy órán belül - de úgy tűnt, ma azok is
csapatban járnak, mint a jegyellenőrök.
Az asszony idős volt; ősz haja úgy meredt az égnek, mintha megrázta volna az áram.
Élénkpiros rúzsának a látványa is felért egy áramütéssel. Bőre csupa ránc volt, s elnyűtt kabát
módjára lógott az arcán. A testén ezzel szemben valódi elnyűtt kabát lógott, mohazöld,
műszőrme szegélyes. Fején hatalmas kalap ékeskedett, kezében telitömött útitáskát tartott.
Szemmel láthatóan az sem zavarta, hogy Fulham közepén, egy főutcán álltunk, és ő kék,
bolyhos mamuszt visel.
Feltételeztük, hogy a nő a helyi elmegyógyintézetből csavargott el, így hát nem törődünk vele,
bementünk a házba. Csak akkor jöttünk rá, hogy minket keres, mikor az irodába felérve
észrevettük, hogy ott áll a hátunk mögött. Az asszony szemügyre vette a felfordulást,
füttyentett majd cuppantott egyet, mintha épp lenyelt volna egy cukrot.
- Azt a mindenit! - fakadt ki. - Jószagú Atyaúristen! Ez aztán kupi a javából!
- Ki maga, jóasszony? - kérdezte Herbert.
- Putzlock - hangzott a felelet, melyet széles mosoly kísért. - A hirdetésre gyüttem.
A nagy izgalmak közepette teljesen kiment a fejünkből, hogy feladtuk azt a hirdetést. No de
most itt volt a takarítónő, akit kerestünk.
- Ja igen... - motyogta Herbert. - Mi a neve?
- Putzlock.
- Igen, értem, pucol. - Herbert összevonta a szemöldökét, majd vállat vont. Lehet, hogy az
asszony nem ért angolul. Vagy talán a fejére ejtették csecsemőkorában. Herbert újra
próbálkozott, ezúttal lassabban ejtve a szavakat. - Mi - a - neve?
- Putzlock! - felelte harmadszor is az asszony. - Betty Putzlock. Úgy hínak. De tessék csak
úgy hívni, hogy Betty.
Azzal behatolt az irodába, s hadonászni kezdett tollseprűjével, amit a semmiből varázsolt elő.
Herberttel egymásra néztünk, mikor könnyedén végigsimított egy polc maradványain. Betty a
fejét csóválta.
- Mi a csuda! - harsogta. - Háború volt itt, vagy mi? Nem takarítónő kell ide, kedveskéim,
hanem egy asztalos brigád!
- Egy pillanat... - kezdte Herbert.
- No de semmi baj! - vágott a szavába Betty. Kezéből eltűnt a tollseprű, s egy kalapács vette át
a helyét. - Zsipsz-zsupsz kész vagyok. Olyan lesz ez a szoba, mint az új!
Ebben nem is kételkedtem. Az utazótáska úgy dudorodott, hogy egy egész szerszámoskamrát
lehetett sejteni benne. Herbertnek végre sikerült feltartóztatnia Bettyt, és magára vonnia a
figyelmét.
- Én... mi... vagyis... - nyögte, mivel nem tudott mit kezdeni a nehezen megszerzett
figyelemmel.
- Mennyit kér? - kérdeztem.
- Egy húszast egy napra - bökte ki Betty, majd savanyú arcunkat látva helyesbített. - De...
maguktól csak egy tízest. Kedves, rendes fiatalembereknek látszanak. Ráadásnak magányos
nyomozók is! Élek-halok a krimikér'! Tíz font egy napra, és a saját teámat iszom. Na, mit
tetszik szólni hozzá?
Láttam Herberten, hogy el akarja küldeni az asszonyt, úgyhogy gyorsan közbeléptem. A
kétszáz fontot elköltöttük, de megvolt még a csekk, ami reggel érkezett édesanyámtól. Ha
Betty Putzlock tényleg restaurálja a lakásunkat, sőt, utána ki is takarít - s mindezt napi tíz
fontéit teszi -, akkor nem szabad tétováznunk.
- Hétfőn kezdhet - jelentettem ki.
- Nick... - próbált ellenkezni Herbert.
- Ilyen körülmények között akarsz lakni? - szegeztem neki a kérdést, s körbemutattam az
irodában.
- A fiatalúrnak igaza van - kotyogott bele Betty. - Drága jó kis úrifiúcska ez. Kicsodája az
úrnak? Öcsikéje?
Herbert bólintott.
- Sokra viszi még! Igazi kis úriember, biza! Hétfőn gyüjjek? Inkább most nyomban kezdek, ha
meg tetszik engedni. Azt szokom mondani, addig üsd a vasalót, amíg meleg.
- A vasaló száz darabban van - feleltem. - A vasalódeszka szintúgy.
A megjegyzésem nem volt túl vicces, Betty mégis hátravetett fejjel hahotázott rajta. Olyan
hangja volt, mint a lefolyónak, mikor kihúzzák belőle a dugót.
- Most elég sok dolgunk van - mondta Herbert. Láttam rajta, hogy viszket a tenyere a csomag
után. - Nem tudna mégis inkább hétfőn jönni?
- Gyüvök hétfőn - ígérte Betty. - Pontba' kilenckor. - Inkább tízkor.
- Akkor tízkor. - Milyen kis drága, heh? - Rám kacsintott. - Tíz órakor. Gyüvök!
Azzal távozott.
Megvártuk, amíg becsukódott mögötte a kapu, csak akkor vettük elő a csomagot. Volt az
irodában egy laza padlódeszka - illetve szinte kizárólag padlódeszkák voltak -, az alá rejtettem
a borítékot. Még homokkal is beszórtam. Herbert most elővette, és letisztogatta. A boríték
zörgött a kezében. Már-már nekilátott, hogy kinyissa, mikor egyszerre megdermedt.
- Lehet, hogy bomba - suttogta.
- Bomba? - fintorogtam. - Miért hagyott volna itt Napolli egy bombát?
- Hát...
- És ki szedne ízekre egy lakást egy bombáért?
- Igaz - bólintott Herbert. - Igazad van, Nick. Persze, hogy nem bomba. Kizárt dolog, hogy
bomba legyen. - Felnevetett. - Hát persze, kinek is jutna az eszébe... - A kezembe nyomta a
borítékot. - Te nyisd ki!
Arcán félmosollyal a szoba legtávolabbi sarkába hátrált. Én megint megráztam a csomagot. A
Hájas azt mondta, a „kulcsot" akarja. Ami ebben a csomagban volt, sok minden lehetett, de
kulcs az nem. A hangból ítélve inkább kavicsok voltak benne - egy csomó kavics
kartondobozban. Ujjal be tudtam nyomni a doboz tetejét. Herbert úgy meredt rám, mint egy
sólyom. Nem, inkább mint egy nyúl. Feldobtam a borítékot, majd elkaptam. A bátyám riadtan
pislogott és megborzongott.
Bomba? Persze, hogy nem az.
De valamilyen csapda azért még lehetett.
Befúrtam az ujjam a boríték füle alá, és óvatosan feszíteni kezdtem a leragasztott papírt, drót
vagy zsineg után tapogatózva. Johnny Napolli nem sok nyálat kent a ragasztócsíkra. Talán
neki is olyan száraz volt a szája, mint nekem most. A fül könnyedén levált a ragasztásnál.
A csomagban piros dobozt pillantottam meg. A doboz kicsusszant a borítékból, és a padlóra
esett. Herbert is padlót fogott, a robbanás azonban elmaradt.
Mindketten a dobozra meredtünk, azon tűnődve, vajon mi őrültünk-e meg. Mert hogy ez az
egész nap kész őrület volt.
A törpe csomagja egyetlen dolgot tartalmazott.
Egy doboz Malteser csokoládét.
A törpe nyomában
Nem tudom, szereti-e a Nyájas Olvasó az édességet. Én személy szerint megvagyok nélküle.
Aki annyi zsebpénzt kap, mint én, annak muszáj meglennie édesség nélkül. Az én
zsebpénzemből még zsebre se futja. A Malteser egyébként olyan csokigolyó, ami ropog,
mikor beleharap az ember. Amerikában is árulnak valami ilyesmit, azt malátás tejgolyónak
hívják. Gondolom, a világon mindenütt lehet hasonló nyalánkságot kapni.
A kérdés az volt, mi okból bérelt fel minket Johnny Napolli kétszáz fontért arra, hogy
vigyázzunk egy doboz csokigolyóra. És emiatt törte valaki nehéz munkával ripityára a
lakásunkat? Végezetül pedig hogy kerül ebbe az egészbe a Hájas? Csokira aztán végképp
nincs szüksége, hiszen diétázik. Teljesen zavaros volt az egész.
Kinyitottuk a dobozt. Aki át mond, mondjon bét is. A csomagolásban valóban egyszerű
Maltesernek tűnő golyók voltak. Malteser-szaguk volt. És Malteser-ízük. Herbert ugyanis
azzal az ötlettel állt elő, hogy a golyók esetleg csokiba mártott gyémántok vagy hasonlók, és
csak az után állt el ettől, hogy megettem vagy fél tucatot. Erre meg azzal jött, hogy bizonyára
mérgezett édességről van szó. Ha tekintettel ölni lehetne, Herbert holtan rogyott volna össze.
- Megmondom, mi a teendő - mondta ezután Herbert. - Megkeressük Napollit.
A bátyámtól ez egyenesen zseniális következtetés volt. Két napot kaptunk a Hájastól, azután
jelentkeznünk kell nála. Johnny Napolli azt mondta, körülbelül egy hét múlva jön el újra. A
kettő közötti öt napban mindenféle kellemetlen dolog történhetett velünk. Csak az volt a
bökkenő, hogy Napolli nem mondta meg, merre keressük őt. Nem hagyott se címet, se
telefonszámot.
Herbert a gondolataimat visszhangozta.
- Honnan kerítsük elő a pasast? - kérdezte.
- Nézzük meg az Arany Oldalakban - javasoltam. M mint „magasságban elmaradottak".
- Jó ötlet!
Megkínzottan felnyögtem, mikor a telefonkönyv utál nyúlt.
- Csak vicceltem.
- Igen? Ja, persze, vicceltél! - Herbert eldobta a telefonkönyvet, és kibámult az ablakon.
Ezalatt én a borítékot nézegettem. A Maltesertől nem lettünk okosabbak, a boríték fülének
belső oldalán viszont találtam egy kis fehér címkét. A törpe bizonyán nem vette észre nagy
sietségében.
- Ezt nézd meg!
Herbert elvette a borítékot.
- Egy boríték - mondta.
- Igen, de nézd meg a címkét!
Herbert megkereste a címkét, és a fény felé tartotta. - "Hammett" - olvasta fel. - „18 p". -
Összevonta a szemöldökét. - Egy doboz Malteser többe kerül tizennyolc pennynél.
Megráztam a fejem.
- Ez a boríték árcímkéje, nem a csokié - magyaráztam. - Nézd meg: az árat kézzel írták rá, de
a név nyomtatva van. Hammett... Biztos így hívják a papírboltot vagy az újságost, ahol a törpe
a borítékot vette.
- Fantasztikus! - lelkendezett Herbert. - Csodálatos, Nick! - Itt megakadt. - És most hogyan
tovább?
- A törpe bizonyára a lakhelye környékén vette a borítékot. Ki kell derítenünk, hány Hammett
üzlet van Londonban, fel kell keresnünk őket, és meg kell kérdeznünk, emlékeznek-e egy
emberre, aki borítékot vett.
Herbert sóhajtott.
- És ha naponta több száz borítékot adnak el? És több ezer vásárlójuk van?
- De csak kevés vásárlójuk törpe.
- Az igaz. - Herbert elgondolkodott. - Na és hogyan találjuk meg a Hammetteket?
- Felcsapjuk az Arany Oldalakat.
Herbert újra felkapta a telefonkönyvet, és lenéző pillantást vetett rám. - Ez az én ötletem volt
-jelentette ki. Nem vitatkoztam vele. A Herbert-félékkel vitatkozni olyan, mint téglával verni a
saját fejünket. Mint kiderült, London-szerte hat Hammett működött. “Újságárusok"
kategóriában találtunk rá a cégre. Három volt a folyótól délre, egy Notting Hill Gate-ben, egy
Kensingtonban és egy Hammersmith-ben. Aznap már nem volt idő rá, hogy valamennyit
felkeressük, úgy döntöttünk hát, hogy elmegyünk a három dél-londoniba, és egyúttal
elhozunk néhány használt bútort egy barátunktól, akinek a Clapham Common közelében volt
üzlete. A kirándulás néhány óránkba és sok cipőtalpbőrbe került, de legalább aznap este már
volt mire leülnünk.
Másnap szombat volt. Ismét útnak indultunk, de se Kensingtonban, se Hammersmith-ben nem
jártunk szerencsével. Már csak Notting Hill Gate volt hátra.
Az utolsó Hammett egy ütött-kopott üzlet volt a Portobello Roadon, a híres régiség- és
bolhapiac kellős közepén. Sütött a nap, s a piac zsúfolásig tele volt viktoriánus (Viktória
királynő uralkodása (1837-1901) idejéből származó) réz törölközőtartóra és Edward-kori (VII.
Edward uralkodása (1901-1910) idejéből származó) csíkos fenyő ágyneműtartóra vadászó
fiatal párokkal. Krumplisütő-olaj és égett kebabszag terjengett. Az újságos előtt egy ipse
eredeti antik rendszámtáblákat árult. A táblák bizonyára egy eredeti antik teherautóról estek
le.
Az üzlet szűk volt és sötét. Úgy tűnt, ezek a tulajdonságok a Hammett üzletlánc hivatalos
arculatához tartoznak. Bizonyára a Nyájas Olvasó is ismeri ezt a bolttípust. Az egyik oldalon
az édességek, a másik oldalon az újságok és a magazinok, a disznó kiadványok a legfelső
polcon. Herbert egyenesen azokhoz lépett, és átnyálazott egy Playboyt. „Nyomokat” keresett
benne, ahogy mondta. Eközben én gyorsan felmértem a papíráru-készletét a vegyes
szekcióban. A felkeresett boltok közül ez volt az egyetlen, ahol kapható volt a törpéével
azonos méretű boríték. Megvizsgáltam az árcímkét. Ugyanaz a kézírás volt.
A pult mögött egy negyven körüli férfi ült. Szája sarkában cigaretta lógott, s a bőre olyan
egészségtelenül sápadt volt mint azoké, akik naphosszat egy sötét újságos boltban kuksolnak
és cigarettáznak. Mialatt Herbert folytatta saát magánnyomozását, én fogtam egy borítékot, és
a boltoshoz léptem.
- Ne haragudjon - szólítottam meg -, tudom, hogy ez furcsa kérdés, de nem emlékszik rá,
hogy eladott-e egy ilyen borítékot egy törpének?
A boltos nem rám, hanem Herbertre meredt.
- Megveszi azt az újságot? - mordult rá.
Herbert úgy dobta el a Playboyt, mintha tüzes vas lenne, és elvörösödött. Gyorsan odalépett ő
is a pulthoz.
- Na, most mondd, hogy mit akarsz, fiam! - fordult felém az újságos.
- A bátyám magánnyomozó - magyaráztam. - Egy törpét keresünk... olajos haj, napbarnított
bőr. Feltételezzük, hogy pár napja vásárolt itt egy borítékot.
- Igen... Emlékszem rá. - Az újságos bólogatott. -A fickó alacsony volt...
- Mint a legtöbb törpe - motyogtam.
- Mikor is járt itt... múlt csütörtökön.
Johnny Napolli csütörtökön látogatott el hozzánk. Már kezdtem örülni, de Herbertnek persze
muszáj volt belekotyognia.
- Diamond - biccentett. - Tim Diamond.
Az újságos vállat vont.
- Nem mutatkozott be.
- Nem, ez az én nevem.
Az újságos rám nézett, és a homlokát ráncolta.
- Jól van a bátyád? - kérdezte.
- Persze - Szigorú pillantást vetettem Herbertre. -. Nézze, uram, ez most nagyon fontos. Vett
itt még valamit a törpe? Például Maltesert vagy ilyesmit?
A boltoson látszott, hogy most már az én épelméjűségemben is kételkedik. Viszont láthatta
rajtam, hogy komolyan beszélek. Néhány másodpercig töprengett.
- Nem vett édességet - felelte. - Viszont... igen, már emlékszem. Volt nála egy doboz Malteser.
Láttam, amikor beledugta a borítékba. De mit is vett még? Volt még valami... - Az újságos
csettintett. - Egy ollót vett! Nagyon sietett. Olyan izgulós típus volt. Folyton az utca felé
pislogott, mintha üldözték volna. Vett egy borítékot meg egy ollót, aztán elment.
- Meg kell keresnünk - mondtam.
- Benne van a pácban? - kérdezte az újságos.
- Benne lesz, ha nem találjuk meg - feleltem.
- De ha megtaláljuk, akkor nem feltétlenül lesz benne - tette hozzá teljesen fölöslegesen
Herbert.
Az újságos habozott. Nem bízott bennünk. Én se bíztam volna magunkban az ő helyében.
Ekkor kinyílt az ajtó, és bejött egy vásárló.
- Nincs időm itt viccelődni magukkal - szólt az újságos. - Ha beszélni akarnak a törpével,
megtalálják a Splendide Hotelben, a Portobello Road végén.
- Honnan tudja? - kérdeztem.
- Ismerem a tulajt. Mesélte, hogy lakik nála egy törpe.
- És hogy hívják a tulajt? - kérdezte Herbert.
- Jack Splendide-nek.
Minnél tovább megy az ember a Portobello Roadon, annál furcsább helyekre ér. Az Electric
Cinemáig még kinéz valahogy az utca de onnantól rohamosan hanyatlik a színvonal. Az út
végén egy felüljáróhoz ér az ember, s az ott már egy másik világ. Addigra eltűnnek a
régiségboltok, a színes bódék. Kietlen vidékre ér az ember, a bokáig érő szemét birodalmába.
A Splendide Hotel az a fajta hely volt, amit véletlenül nem lehet megtalálni. Az költözik ilyen
helyre, aki azt akarja, hogy véletlenül se találják meg. A szállodára a Portobello Road
legvégén bukkantunk rá, egy szűk zsákutcában. Az épület a felüljáró hóna alá fészkelte be
magát, s az úgy borult rá, mint két ölelő betonkar. Kötve hiszem, hogy a Splendide Hotelben
bárki is ki tudta aludni magát, hiszen az autók alig néhány méterre robogtak el a szobák
ablakától. A lapos tető alatti legfelső emelet ugyanis pontosan egy szinten volt a felüljáró
úttestjével. A vendégnek elég volt a másik oldalára fordulnia ahhoz, hogy egy teherautó
elgázolja. Persze választhatta azt is, hogy a poloskák és a csótányok falják fel! Az egyik első
emeleti ablak mögé szerelt piros neonreklám alkotta a cégtáblát; csak az ablak olyan koszos
volt, hogy a hotel nevét alig lehetett kibetűzni. A bejárat mellett sorakozó, dugig teletömött
kukák csak fokozták a hely vonzerejét. A kukák mellett egy részeg ember fetrengett, kezében
barna papírzacskóval, amiből egy borosüveg nyaka kandikált ki. Mellette egy német
juhászkutya feküdt. Az is részeg volt. Elhaladtunk mellettük, és beléptünk a szállóba, bent
verejték és fertőtlenítőszer szaga csapta meg az orrunkat. A recepciós térnek kinevezett
helyiségben találtuk magunkat. Más hotelekben színházak és éttermek szórólapjait találja az
ember, itt ingyenkonyhák és testfertőtlenítő állomások reklámozták magukat. Az ajtóval
szemben egy pult helyezkedett el, mögötte egy borostás férfi valami olcsó füzetregényt
olvasott. Furcsán is festett volna, ha a Háború és békébe mélyed... Koszos inget és farmert
viselt, hasa kibuggyant a derékszíj fölött, és rálógott a combjára. A pasas egy szivart csócsált,
ami már vagy egy hete kialudhatott. Közeledtünkre nem nézett fel. Lapozott, nyögött egyet és
tovább olvasott.
- Maga Jack Splendide? - kérdezte Herbert.
- Ki kíváncsi rá? - A pasas úgy beszélt, hogy a szája meg se mozdult, csak a szivarja billegett
- A nevem Diamond - felelte Herbert. - Magánnyomozó vagyok.
- Na ne mondja! - Splendide ásított egyet, és tovább olvasott.
- Egy férfit keresünk, aki itt lakik a hotelben - vettem át a szót. - Egy törpét. Johnny
Napollinak hívják. Egy csomó dohánnyal tartozik a megbízónknak.
- Úgy van - erősítette meg Herbert. - És ha megtaláljuk, magának is csurran-cseppen valami.
Úgy látszik ez utóbbi hatott valamelyest a szállodásra, mert hüvelyujjával a lépcső felé bökött.
- Harminckilences szoba.
Öt fordulónyit másztunk fel a nyikorgó lépcsőn. A padlószőnyeg hálószerűre kopott, a falak
nedvesek és fakók voltak. A távolból tévék bömbölése és gyereksírás hallatszott. Biztos én is
sírtam volna, ha ebben a házban kell laknom.
A 39-es szoba az épület hátsó frontjára esett, s egy folyosó végéről nyílt. Csak azért
gondoltuk, hogy az a 39-es, mert a 37-es és a 38-as után következett. Szám nem volt már az
ajtaján.
- Szerinted jó ötlet ez? - kérdezte suttogva Herbert.
- Van jobb ötleted? - kérdeztem vissza.
- Hazamehetnénk és...
- Ne hülyéskedj, Tim! - vágtam a szavába. - Végre megtaláltuk. Nem olyan nagy...
Idáig jutottam a mondatban. A lövés nem volt hangos, de elég közel durrant el ahhoz, hogy
összerezzenjek - úgy hangzott, mint mikor kirobban egy kipufogó vagy valaki leejt egy
tányért. A csukott ajtó túloldalán lőtt valaki. Herbert megdermedt, majd el akart iszkolni, de
szerencsére sikerült elkapnom a kabátját. Nem akartam egyedül bemenni a szobába. Persze
kettesben se akartam bemenni a szobába, de sose bocsátottam volna meg magamnak, ha akkor
megfutamodom.
Egyik kezemmel Herbert kabátját markoltam, a másikkal kinyitottam az ajtót. Nem volt
bezárva. A Splendide Hotelben a szobákat nem lehetett bezárni. Némelyiknek még ajtaja se
volt.
Az első dolog, amit megláttam, a libbenő függöny volt, meg egy emberi sziluett, amint eltűnik
az ablakon kívül. Még azt se tudtam megállapítani, hogy a menekülő férfi-e vagy nő. Csak
egy lelógó lábat láttam az ablakpárkány fölött, aztán az is eltűnt.
A szoba kicsi volt, épp csak egy ágy, egy asztal, egy komód és egy hullajelölt fért el benne.
Becsuktam az ajtót magam mögött. Johnny Napolli az ágyon feküdt. Még nem halt meg, de az
ingén éktelenkedő nagy vörös folt arról árulkodott, hogy nem sok ideje van hátra. Az
ablakhoz léptem, és kinéztem rajta, de már későn. A menekülő időközben átugrott a
felüljáróra, és kereket oldott. Lehet, hogy várta egy kocsi. Mindegy, a lényeg az, hogy
megszökött.
A törpe nyöszörgött, s én ránéztem. A szobában valószínűleg már korábban is rendetlenség
volt, mégis az a benyomásom támadt, hogy itt dulakodás zajlott. Az egyik szék égnek álló
lábbal hevert a padlón, az asztalon feldőlt lámpa feküdt. Tekintetem egy levél gyufára tévedt.
Nem tudom miért, de megfogtam és zsebre tettem. Nem volt sok időnk, s meg kellett
szereznünk minden elérhető hasznos információt, de nem nagyon volt kedvem a törpére
nézni. Ennek ellenére megtettem.
Johnny Napolli kinyitotta a száját, és beszélni próbált.
- A sólyom... - mondta, majd csúnya bugyborékolás következett.
Aztán:
- A nap...
És ennyi volt. A törpe szeme lecsukódott. A szája nyitva maradt.
Herbert felemelt valamit a földről.
- Nick...
Egy pisztolyt tartott a kezében. Egy füstölgő csövű pisztolyt.
Akkor is csak állt ott, kezében a fegyverrel, mikor kitárult az ajtó. A szálloda előtt fetrengő
részeg lépett be, és nála is fegyver volt. A német juhász a lábánál morgott.
A nyomukban két másik ember érkezett.
- Rendőrség! - kiáltotta a részeg. Herbert elájult.
A részeg odaugrott, hogy elkapja.
- Le vannak tartóztatva - mondta.
A Sólyom
Johnny Napollit a hullaházba szállították, minket pedig a Ladbroke Grove-i rendőrőrsre. Nem
tudom, melyikünk részesült jobb elbánásban. Napollit hanyatt fekve, szép tiszta lepedővel
letakarva vitték el, minket kirángattak a szállóból, összebilincseltek, és belöktek egy furgon
hátuljába. Persze kiderült, hogy a részeg civil ruhás rendőr volt. A német juhász meg civil
ruhás rendőrkutya. A Splendide Hotel szoros rendőrségi megfigyelés alatt állt, s mi abban a
pillanatban elástuk magunkat, mikor beléptünk az ajtón.
A rendőrségen bedugtak minket egy vakolatlan kihallgatószobába, hadd főjünk keserű
levünkben. Pontosabban hadd fagyoskodjunk benne. A szobában ugyanis kábé olyan meleg
volt, mint egy hullaházi hűtőkamrában. Berendezését a következők alkották: egy fémasztal,
három fémszék és öt fémrúd az ablakon, ami viszont olyan kicsi volt, hogy rács nélkül se
lehetett volna kimászni rajta. A szobában áporodott bagószag volt. Az egyik falat tábla
foglalta el, a másikon egy plakát lógott. „A bűnözés nem kifizetődő”, hirdette rajta a felirat,
ami alá valaki kézzel odafirkantotta: „a rendőri munka se az”. Eltűnődtem, vajon hány
hétpróbás gonosztevő vált hatpróbássá ettől a nevelő célzatú táblától.
Herbert nem sokat beszélt, mióta magához tért. Kábé húsz perc után azonban hirtelen
körülnézett, mintha akkor döbbent volna csak rá, hol van.
- Nick... - mondta.
- Tessék.
- Ugye, szerinted sem gondolják a rendőrök, hogy közöm van ahhoz, ami a törpével történt?
- Dehogy - nyugtattam meg -, te csak felmentél hozzá. Aztán lövés dördült. Téged a
helyszínen találtak, füstölgő pisztollyal a kezedben. A törpe meghalt. Biztos, hogy eszükbe se
jut téged gyanúsítani.
Ekkor kulcscsörgés hallatszott, majd kattant a zár, és az ajtó kinyílt. Herbert megkínzottan
felnyögött. A férfi, aki belépett, szintén nem tűnt túl vidámnak.
- Herbert Simple - mondta.
- Snape felügyelő - cincogta Herbert.
- Főfelügyelő - morogta a férfi. - De nem a maga jóvoltából.
A főfelügyelő szőke volt, alakja, mint egy rögbijátékosé. Még a válla is rögbis volt: kissé
csapott a sok ütközéstől. Bőrszíne a nyers császárhúst idézte, és északi tájszólást beszélt.
Szürkésfehér ing volt rajta, ami valószínűleg hófehér lehetett, amikor felvette; nyakkendője
lecsúszott a gallérjáról - biztos nem érezte jól magát azon a bikanyakon, és menekülni próbált.
A főfelügyelőt önmagának egy zömökebb kiadása követte: fekete, hullámosított haj, nyitott
nyakú ing, a mell-szőrzet erdejében aranylánc medállal. A szárnysegéd - ha az volt - megállt,
jobb öklét a bal tenyerébe csapkodta, és sárbarna szemével barátságtalanul ránk bámult. Na,
gondoltam, ha már a pandúrok is ilyenek, nem szeretnék rablókkal találkozni.
- Herbert Simple - ismételte Snape, miközben hozott magának egy széket.
- Megpuhítsam? - kérdezte a másik rendőr.
- Nem kell, Boyle - a főfelügyelő fenyegetően mosolygott. - Herbert Simple. - Úgy ismételte
meg harmadszor is a nevet, mintha beleragadt volna a szó a szájába. - A legrosszabb rendőr,
aki valaha az őrsömön szolgált. Maga két hónap alatt több kárt okozott, mint a Kray fivérek
két évtized alatt. Mikor búcsút vettünk magától, úgy sírtam, mint egy gyerek. Örömömben.
Nem hittem, hogy... Reméltem, fohászkodtam, hogy soha többet ne találkozzunk.
A malacszempár most felém fordult.
- Es te ki vagy, kölyök?
- Az öccse - feleltem.
- Az pech, fiam. Nagy pech.
- Őt megpuhítsam? - kérdezte Boyle.
- Nyugi, Boyle! - A főfelügyelő cigarettára gyújtott. - A következő kérdés motoszkál a
fejemben: hogy kerül össze Herbert Simple, a szerencsétlen, reménytelen, balfék exrendőr
egy olyan emberrel, mint Johnny Napolli?
- Nem én lőttem le! - nyöszörögte Herbert.
- Elhiszem. - Snape orrcimpája megremegett a kiáramló cigarettafüsttől. - Ha maga le akarta
volna lőni a törpét, bizonyára a saját lábát találta volna el. Mikor lőgyakorlatra küldtük, akkor
is az oktatót lőtte le. De ettől még tény marad, hogy a fegyveren csak és kizárólag a maga
ujjlenyomatait találtuk. Úgyhogy azt ajánlom, mesélje el, mit keresett ott az öccsével.
- Napolli a megbízóm volt - nyüszítette Herbert.
- A megbízója???
- A bátyám magánnyomozó - magyaráztam.
- Magánnyomozó!?
Snape főfelügyelő hahotázni kezdett, de olyan jóízűen, hogy a könnye is kicsordult. Mikor
végre sikerült lecsillapodnia, keze hátával törölgetni kezdte a szemét. Boyle zsebkendőt
nyújtott felé, ő elfogadta, és trombitálva kifújta az orrát.
- Most már minden világos! - folytatta. - Magánnyomozó. És a kliense meghalt. Ez már
hihető. A sorsa abban a percben megpecsételődött, amikor megbízta magát. De mondja csak,
miféle magánnyomozást rendelt Napolli?
- Ez bizalmas információ - szóltam közbe.
Ez lehervasztotta a mosolyt Snape arcáról. Boyle felmordult, és döngő léptekkel elindult
felém. Az állatkertben is szebb emberszabásúakat láttam, mint ő. Szerencsére Snape felemelte
a kezét.
- Hagyja, Boyle! - szólt rá.
- De főnök...
- Kiskorú még.
Boyle újabb dühös állathangot hallatott, és a levegőbe bokszolt, de nem jött közelebb.
- Vigyázz magadra, fiacskám - figyelmeztetett Snape. - Boyle lelkesen gyakorolja a rendőri
brutalitást. Túl sokat néz tévét. Az utolsó delikvensünk az intenzív osztályon végezte, pedig
csak rossz helyen parkolt.
- Akkor is bizalmas információ - makacskodtam. Snape vállat vont.
- Ahogy gondolod. Ha azt akarod, hogy a bátyád rács mögé kerüljön gyilkosságért...
- Nick! - rémüldözött Herbert.
- Álljon meg a menet! - emeltem fel a kezem. - Nem kényszeríthetnek minket a titoktartási
kötelezettségünk megszegésére.
- A kliensetek meghalt - emlékeztetett Snape.
- Azt észrevettem. De attól még a kliensünk maradt.
Legbarátságosabb mosolyomat villantottam Snape-re.
- Van egy ajánlatom, főfelügyelő úr - folytattam. - Ha elmondja nekünk, amit tud, mi is
elmondjuk, amit mi tudunk. Korrekt ajánlat, nem?
Snape kutató pillantással nézett rám.
- Hány éves vagy? - kérdezte.
- Tizenhárom.
- A korodhoz képest elég pimasz vagy. Ha így folytatod, nem biztos, hogy megéred a
tizennégyet.
- Beszél vagy nem beszél?
- Miért beszélnék? Mi a biztosíték rá, hogy bármit is tudtok?
- Tudunk a kulcsról - mondtam. - És a sólyomról is.
Bevallom, ez két, vaktában leadott lövés volt. A Hájas említett valamiféle kulcsot, Johnny
Napolli pedig utolsó leheletével egy sólyomról motyogott valamit. Nekem egyik utalás sem
mondott semmit, de arra játszottam, hogy ez a Snape nevű talán ráharap. Úgy is történt. A
főfelügyelő a kulcs szóra felvonta a szemöldökét. A másik rendőr ugyanígy tett, mikor a
sólymot említettem.
Snape eldobta a cigarettacsikket, és a sarkával rátaposott.
- Jól van - szólt. - De ajánlom, hogy utána legyen miről dalolnod, Nick. Különben megkérem
Boyle-t, hogy tartson énekórát neked.
Boyle úgy nézett rám, mintha már az új arcberendezésemet tervezgetné.
- Johnny Napolli egy hónapja érkezett repülővel Dél-Amerikából - kezdte a mondókáját
Snape. - Rátapadtunk, amikor átjött az útlevél-ellenőrzésen, aztán nyomát vesztettük, de
néhány napja újra rábukkantunk a Splendide Hotelben. Azóta megfigyelés alatt tartottuk.
Tudomásunk szerint te és a bátyád voltatok az elsők, akik felkeresték. Ő se ment el sehova,
legalábbis mióta figyeltük.
- És miért figyelték? - kérdezte Herbert.
- Pontosan azt szeretném elmondani! - torkolta le Snape. Rágyújtott egy újabb cigarettára.
Nem tűnt láncdohányosnak, de a bátyám másokból is kiváltott már hasonló reakciót.
- Johnny Napolli egy senki volt - folytatta Snape. - Kuruzslóként tengette életét a bolíviai La
Paz egyik sikátorában. De az utolsó páciensével megfogta az isten lábát. A Sólyomról ezek
szerint hallottatok, csak az a kérdés, mi mindent tudtok róla. A polgári nevét, például? Henry
von Falkenbergnek hívták. Nem a ti súlycsoportotok. De hogy őszinte legyek, Falkenberggel
senki nem volt egy súlycsoportban.
- Minden országnak megvannak a maga főgengszterei. Angliában a Hájas áll a csúcson.
Amerikában ott vannak a keresztapák, Olaszországban a Fettucine fivérek. A Sólyom azonban
nemzetközi szinten működött. Félig angol volt, félig német, de egyik országot se szerette, s az
utolsó hírek szerint Bolíviában élt. Nincs a világon olyan bűnszervezet, amellyel ne lett volna
kapcsolata. Ellopsz egy kamionrakomány nercprémet Moszkvában? A Sólyomnak adod el.
Akarsz venni egy kiló kokaint Kanadában? Csak beszélj a Sólyommal! Ő volt a nagyfőnök, a
bűnözők királya. Ha lett volna olyan ország a földön, ahol a rendőrség nem körözi, azt a
Sólyom személyes sértésnek vette volna.
- Na mármost, mint minden vállalkozónak, a Sólyomnak is tőkére volt szüksége, pénzügyi
alapra, amelyre az üzleteit építhette. Más vállalkozókkal ellentétben ő nem fordulhatott a
helyi takarékszövetkezethez. A svájci bankokban nem bízott. Az egyetlen valuta, amit a
Sólyom elfogadott, a gyémánt volt: a csiszolatlan gyémánt. A frank eshet, a rubel erősödhet,
de a gyémánt tartja az értékét. A Sólyomnak minden jelentősebb városban megvolt a maga kis
gyémánttartaléka. Párizsban, Amszterdamban, New Yorkban... és Londonban. London
ráadásul a főhadiszállása volt, így itt tartotta a legtöbb gyémántot. Gyanítható, hogy valahol a
közelben, talán alig egy mérföldnyire innen, három és fél millió font értékű gyémánt van
elrejtve.
Snape hatásszünetet tartott, és a hatás nem is maradt el. Én megnyaltam az ajkam. Herbert a
fejét csóválta és füttyentett.
- A Sólyom zseniális bűnöző volt - folytatta Snape. -De egy hónappal ezelőtt hátat fordított
neki a szerencse. Letartóztathatták volna, szitává lőhette volna egy rivális banda, erre mit ad
Isten? Elgázolta egy busz. Egy abnormális élet abnormális véget ért. A La Paz-i reptér előtt
történt, mikor a Sólyom átkelt az úttesten, hogy felszálljon az Angliába induló járatra. Úgy
véljük, nála volt a gyémántok megszerzéséhez szükséges kulcs. És az ember, aki véletlenül
épp a baleset színhelyén tartózkodott, aki a mentőautóban a kórházba kísérte a Sólymot, nem
volt más, mint Johnny Napolli.
- A Sólyom tehát kidőlt, lelke a pokolba készül, és ő - csakis ő tudja, hol van a gyémántokba
fektetett vagyon. A haldoklók hajlanak rá, hogy elrebegjék titkaikat. Feltételezzük, hogy a
Sólyom elmondta Johnny Napolli-nak, hol találhatja meg a gyémántokat. Induljunk ki abból,
hogy így történt. Pár nappal később Napolli felszámolja a praxisát, és az első osztályon
Londonba repül. Hogy miért jött ide, az olyan világos, mint hogy kétszer kettő az...
- Három és fél millió - fejeztem be Snape helyett.
- Úgy van. - Snape felállt, a táblához lépett, és előhalászott a zsebéből egy darab krétát. -
Johnny Napolli tehát elrepül az ígéret földjére, ami ez esetben Anglia. De nincs egyedül.
Most, hogy a Sólyom meghalt, sok más ember is érdeklődni kezd a gyémántok iránt.
Snape a tábla felé fordult, és felkörmölt rá egy nevet. A HÁJAS
- Ő az egyes számú érdekelt. A Hájas és a Sólyom régóta üzletfelek voltak. Ha valaki tudott a
titkos gyémántkészletről, ő igen. És szüksége is van a pénzre. Ha az ölébe hull három és fél
millió, talán belőle is nemzetközi bűnöző lehet. Uram bocsá’, ő lesz a Sólyom utódja. A Hájas
valószínűleg már nálunk is hamarabb tudta, hol dekkol a törpe. De ő ölte-e meg Johnny
Napollit? Ha igen, szabad az út számára a gyémántok felé... és az nagyon kellemetlen lenne
valamennyiünknek.
Snape most egy második nevet írt fel a táblára.
BEATRICE VON FALKENBERG
- Ő a sötét ló - folytatta magyarázatát Snape. - A Sólyom felesége. Egykor Hollandia
legünnepeltebb színésznője volt. A Sólyom akkor szeretett bele, mikor látta őt az Othellóban.
Beatrice játszotta Desdemonát. A hírek szerint nem volt boldog a házasságuk. A nő egy évből
hat hónapot Londonban töltött, hat hónapot La Pazban. Vajon elmondta-e neki a férje, hol
vannak a gyémántok? Ha nem, akkor Beatrice is szeretné megtudni...
Most egyszerre két név került fel a táblára.
WILLIAM GOTT ÉS ERIC HIMMELL
Ők voltak a Sólyom szárnysegédei, a két jobbkeze. Ha meg tudnák szerezni a gyémántokat,
elegendő pénzük és hatalmuk lenne hozzá, hogy megörököljék a Sólyom birodalmát. Gott és
Himmell gyilkosok. Mindketten német születésűek, de Etonban jártak iskolába. Az ott-
tartózkodásuk idején eltűnt egy lelkész és egy tornatanár, az igazgatóhelyettest pedig valaki
felakasztotta a saját régi iskolai nyakkendőjével. Gott és Himmell Johnny Napolli
érkezésének másnapján bukkant fel Londonban. Most is itt vannak, és most is készek ölni.
A PROFESSZOR
- Ő is titokzatos ember. Ha csak egyvalaki tudja, hol vannak a gyémántok, akkor az
valószínűleg ő. A Professzor volt a Sólyom műszaki tanácsadója, házi zsenije. Tényleg
zseniális volt, csak sajnos rossz útra tért. Ő találta fel például a komputeres csalást, mégpedig
öt évvel azelőtt, hogy feltalálták magát a komputert. Ha a gyémántok valamiféle széfben
vannak, azt bizonyára a Professzor készítette. Csakhogy körülbelül egy éve a Professzor
eltűnt. Lehet, hogy meghalt. Azóta senki se látta.
Snape megint a tábla felé fordult, és felírta az utolsó nevet.
HERBERT SIMP
Tovább nem jutott az írásban, mert eltört a kezében a kréta.
- És végül eljutunk magához - csóválta a fejét a főfelügyelő. - A mi hihetetlenül hígagyú
Herbert Simple-ünkhöz. Azt mondja, Johnny Napolli megbízta magát valamivel. Tudni
akarom, miért! Tudni akarom, mit akart magától! Tudni akarom, mit mondott! Tudni akarom,
hogy a fenébe’ keveredett bele maga meg az öccse ebbe az egészbe! És mindezt most rögtön
akarom megtudni!
A szónoklat véget ért.
Kezdett kissé tisztulni a kép. Most legalább már tudtuk, mekkora a játszma tétje. Johnny
Napolli három és fél millió fontért jött Londonba, és megőrzésre nálunk hagyott egy doboz
Maltesert. Ennyit tudtunk - nem sok, de több a semminél. Ha viszont eláruljuk Snape-nek, mit
kaptunk a törpétől, akkor üres kézzel maradunk. Én a következőképpen láttam a helyzetet.
Egy csomó embert érdekel, mi történt csütörtök délelőtt az irodánkban. A Hájas közéjük
tartozik. És lehet, hogy aznap délután Gott és Himmell forgatta fel a lakásunkat. Előbb vagy
utóbb fegyverrel a kezükben térnek vissza, és legrosszabb esetben csak a Malteserrel
rázhatjuk le őket. Következésképpen nem adhatjuk oda a dobozt Snape-nek.
Rendben, őszinte leszek. Bennem volt az is, hogy ha tényleg egy vagyon kulcsa van a
kezünkben, hadd fordítsam el én azt a kulcsot. Rengeteg ötletem volt, hogy mit tudnék
kezdeni hárommillió fonttal. Félmilliót ugyanis Herbertnek szántam.
- Gyerünk - mordult ránk Snape. - Halljuk a sztorit! Mit akart Napolli?
Megint hosszú hallgatás következett. Boyle elindult felém, és sajnálattal tapasztaltam, hogy
Snape ezúttal nem állítja meg.
- Napolli a pénzért jött Londonba - mondtam. - Abban igazuk van. De követték, és félt. Azért
jött el hozzánk. Azt remélte, hogy mi meg tudjuk védeni.
- Nick! - mormogta Herbert.
- Többet nem mondott el nekünk...
Boyle keze satuba fogta a nyakamat, és annál fogva felhúzott.. Azt éltem át, amit az ócskavas
érezhet, mikor felkapja a markológép. Arra számítottam, hogy Boyle egyetlen csapással porrá
zúz.
- Hazudsz! - sziszegte.
- Cserkész becsszóra! - esküdöztem.
- Azt mondtad, tudsz a kulcsról - emlékeztetett Snape.
- Igen, mert Napolli megemlítette. De nincs nálunk. Átkutathatják az irodát, ha akarják.
- Már megtettük - bólintott Boyle.
- Akkor tudják, hogy valaki ízekre szedte. Gondoljanak bele... ha tudnánk valamit, miért
mentünk volna a Splendide Hotelbe? Átkutatták a lakásunkat, és mi megijedtünk. Elmentünk
Napollihoz megkérdezni, mit jelentsen ez, de mire megtaláltuk, már halott volt. Esküszöm,
így történt!
Néhány másodpercig nem hallatszott más zaj a helyiségben csak nyakcsigolyáim finom
recsegése. Aztán Boyle kaphatott valamiféle jelet Snape-től, mert elengedett. Lerogytam a
székre. A lábam mintha gumiból lett volna, a fejemet pedig meg se tudtam mozdítani.
- Rendben van, játsszunk úgy, ahogy te akarod, fiacskám - szólt halálosan komolyan Snape. -
Elengedünk titeket. Én nem hiszem el a mesédet, ahogy a Hájas meg a többi rátok leselkedő
rossz ember se fogja elhinni. Élmény lesz figyelni, melyik társaság kap el titeket.
- Gondolom, eszük ágában se lesz közbeavatkozni - morogtam, tarkómat masszírozva.
- Ne félj! - felelte Snape sötét mosollyal. - Ott leszünk, és összeszedjük a darabjaitokat.
Nagyik
A rendőrőrs szaga különös módon minden más szagnál tovább elkíséri az embert. Snape volt
olyan rendes, és egy járőrkocsival hazavitetett minket. A szag egész idő alatt ott bujkált az
orrunkban, amíg elhaladtunk az Albert Hall mellett s végighajtottunk az Earl’s Courton. Azt
mondják, a jó nyomozónak „szimata” van. „Kiszagolja” a nyomokat, s ha jól mennek a
dolgok, úgy mondják, „szagot fogott”. A Ladbroke Grove-i kihallgatószobában eltöltött
néhány óra után megértettem, honnan erednek ezek a kifejezések. A törvény erős karjára ráfért
volna egy erős dezodor.
Otthon első dolgunk volt megfürödni és átöltözni. Aztán Herbert azt javasolta, hogy együnk
valahol valamit. Bólintottam. Mióta besétáltunk a halott törpe szobájába, a bátyám feltűnően
hallgatag volt, s ebből arra következtettem, hogy forgat a fejében valamit. Talán végre
elhatározta, hogy búcsút mond a detektívesdinek, és talán hogy búcsút mond nekem is. A
Maltesert mindenesetre elővettem a padlódeszka alól, és zsebre dugtam. Érdekes, mikor még
nem tudtam, mennyit ér, úgy dobálóztam vele, mint bármely közönséges csokoládésdobozzal.
Most, mikor ott láttam rajta a három és fél milliós árcédulát, úgy éreztem, lyukat éget a
zsebemen.
Lesétáltunk a Fulham Roadon a Kensington Station irányába. Herbert még mindig hallgatag
és ideges volt.
Mikor egy ember megállított minket, hogy megkérdezze, hány óra, Herbert ijedtében beugrott
egy parkoló autó mögé. Mikor mellé léptem, úgy tett, mintha a cipőfűzőjével bajlódna. A
színjáték persze sokkal meggyőzőbb lett volna, ha fűzős cipő van rajta. Az igazság az, hogy
Herbert tartott tőle, sőt biztosra vette, hogy követnek minket. A taxis az utca túloldalán, a
kutyáját sétáltató öregember, a buszmegállóban csókolódzó pár... Herbert bármelyikről el
tudta képzelni, hogy minket figyel a Hájas, Beatrice von Falkenberg, a rendőrség vagy akárki
más megbízásából.
Vacsoránk színhelyéül egy Nagyik nevű gyorséttermet szemeltünk ki. A hely arról kapta a
nevét, hogy itt kicsike hamburger helyett nagyika hamburgert adtak. Ráadásul az étkezdében
kizárólag „nagyik” dolgoztak - ősz hajú, szemüveges, öreg nénik. Csak az volt a baj, hogy egy
gyorsétteremhez képest a kiszolgálás elég lassú volt. A szakács minimum százkét éves volt, és
az egyik pincérnő járókeretet használt. A kaja viszont egész jó volt, és mi nem siettünk. Az
ablak melletti asztalt választottuk. Herbert arccal az ablak felé ült le - a világ minden kincséért
se fordított volna hátat az utcának.
Rendeltünk két Nagyiburgert sültkrumplival meg csokis shake-kel. Amíg ki nem hozták az
ételt, egy szó sem esett köztünk. Akkor aztán megfogtam a ketchupot, és nyomtam egyet rajta.
A paradicsomszósz kilövellt a flakonból, de nem a tányéromra, hanem a fehér asztalra. Úgy
festett, mint egy vértócsa.
Herbert letette a kését és villáját.
- Nick... - kezdte habozva.
- Tessék, Herbert. - Várakozva néztem rá, pedig nagyjából sejtettem, mi következik.
- Ez az ügy kezd elfajulni - folytatta fejcsóválva. - Úgy értem... kezd veszélyes lenni. Ha így
megy tovább, attól félek, valamelyikünknek bántódása eshet.
- Úgy, mint... Johnny Napollinak? - kérdeztem célzatosan.
- Igen. - Herbert ajkát harapdálva meredt a ketchuptócsára. - És őt nem csak bántották.
Mármint valószínűleg bántották, de aztán meg is ölték.
- Annál csúnyábban nem is lehet bántani valakit - erősítettem meg.
Herbert rábólintott.
- Arra akarok kilyukadni, hogy talán ideje lenne kiszállnod ebből. Ügyes gyerek vagy, de túl
fiatal. Tizenhárom éves. Bízd ezt az ügyet Tim Diamondra!
Nem akartam hinni a fülemnek. Talán a csokis shake szállt a fejébe, talán sokkos állapotba
került a közelmúlt eseményeitől, nem tudom. Mindenesetre az a rögeszméje támadt, hogy le
kell ráznia engem. „Bízd ezt az ügyet Tim Diamondra!” - Ilyen mondatokat ócska filmekben
hall az ember, de Herbert halálosan komolyan gondolta. Végignéztem az átalakulást, ahogy
egyik percről a másikra felvette a rettenthetetlen magánnyomozó szerepét. Görnyedt hát,
parázsló tekintet... ha nem undorodott volna a dohányfüsttől, talán még cigarettát is dug a
szája sarkába.
- Arra gondoltam, elküldelek Slough-ba, Maureen nénihez - folytatta.
Megborzongtam. Maureen néni, édesanyám nővére nem volt több ötvenévesnél, mégis éjjel-
nappali ápolásra szorult a csípőprotézise miatt. Valahányszor vendégségbe mentem hozzá, a
vége mindig az volt, hogy éjjel-nappali betegápolót csinált belőlem.
- Persze, ha akarsz, elutazhatsz Ausztráliába is - jegyezte meg Herbert.
Nagy levegőt vettem, és teletömtem a számat sült krumplival. Herbertnek azelőtt is támadtak
már ilyen ötletei, s tudtam, hogy ilyenkor óvatosnak kell lennem. Ha csak céloztam volna rá,
hogy a nagy Tim Diamond esetleg rászorulhat tizenhárom éves kisöccse segítségére, egy
szempillantás alatt a Sydneybe induló gépen találtam volna magam.
- Kedves tőled, hogy így féltesz, Tim - bólogattam. - És nem is szeretnék láb alatt lenni. De
azt hiszem, melletted nagyobb biztonságban vagyok.
- Hogyhogy nagyobb biztonságban? - Herbert nagyot harapott a hamburgeréből.
- A Hájas Slough-ban is rám találna. Elrabolna, vagy brutálisan megverne.
- Ez igaz.
- De melletted nem félek - folytattam. - Elég, ha csak a Splendide Hotelre gondolok. Nem is
tudom, mit csináltam volna ott nélküled.
Herbert szerényen mosolygott, én pedig hozzátettem: - Ahogy elájultál, az olyan... hősies volt.
Erre elkomorodott.
- Csak nem gúnyolódsz?
- Én? Dehogyis!
Úgy éreztem, ideje lezárni a beszélgetést, ezért elővettem a Maltesert, és letettem az asztalra.
- Kizárólag ezzel kell most foglalkoznunk, Herbert - mondtam. - Három és fél milliót
kereshetünk ezzel a dobozzal.
- Nem értem - rázta a fejét Herbert, mint rendesen.
- Figyelj... - Lassan beszéltem, hogy minél nagyobb eséllyel megértse, amit mondok. - Johnny
Napolli Angliába jön. Nála van a kulcs, ami jókora vagyonhoz juttathatja. A Hájas egy kulcsot
keresett rajtunk, nem emlékszel? Na mármost: Johnnynak nincs más a birtokában, csak ez a
doboz Malteser, és lehet, hogy ő se tudja, mihez kezdjen vele.
- Ezt meg honnan veszed? - kérdezte Herbert.
- Snape-től megtudtuk, hogy a törpe már egy hónapja Angliában volt, amikor megölték.
Lehet, hogy a Sólyomnak nem volt ideje mindent elmondani neki a halála előtt. Johnnynak
hiányos információi voltak, és azért utazott ide, hogy helyben nyomozzon tovább.
- Folytasd!
- Napolli tehát átjön Angliába, és bejelentkezik a Splendide Hotelben. Aztán kutatni kezd.
Csakhogy pechére egy csomó ember meg őutána kutat. Ugyanazok az emberek, akik most
minket figyelnek. Johnny Napollinak mégis sikerül rájönnie, mit jelent a Malteser. Magával
hurcolja hát a dobozt, mint valami kincses sziget térképét.
Hogy ne lássák, mi van nála, vesz egy borítékot, és beleteszi a csokit. A szállodájából
Fulhambe megy, de ott észreveszi, hogy követik. Ezért mit csinál?
- Nem tudom - Herbert zihált az izgatottságtól. - Mit csinál?
- Feljön hozzánk. Ahogy odalent áll az utcán, véletlenül megpillantja a névtábládat. Látja,
hogy magánnyomozó vagy. Pont te kellesz neki. És talán a nevedtől is megszólal a csengő a
fejében...
- Nem, Nick - vágott a szavamba Herbert. - Nem a névtáblát kell megnyomni, hanem a
gombot az ajtófélfán. Attól szólal meg a csengő...
Türelmetlenül leintettem.
- Nem úgy értem. A neved Diamond, vagyis gyémánt. Az egész ügy gyémántokról szól.
- Ja, értem...
- Johnny Napolli feljön hozzánk, és átadja a borítékot. Emlékszel, mennyire félt? Tudta, hogy
követik. Szóval átadja nekünk a csomagot - amire mindenki vadászik -, és megígéri, hogy
visszajön érte, ha tiszta lesz a levegő.
- De hát nem jött vissza - tárta szét a karját Herbert.
- Nem. Ugyanis megölték.
- Ja persze.
- És most a Malteser a miénk. Ha ki tudjuk deríteni, hova indult a törpe, és mit akart csinálni a
Malteserrel, akkor gazdagok leszünk.
- Fantasztikus! - lelkendezett Herbert. Úgy történt, ahogyan reméltem: teljesen
megfeledkezett Slough-ról és Maureen néniről. Gyorsan megette hamburgere maradékát,
aztán felkapta a dobozt az asztalról. - Lehet, hogy benne vannak a gyémántok. Csokoládéval
bevonva.
- Nem - ráztam a fejem. - Kétlem, hogy beleférne a dobozba három és fél millió font értékű
gyémánt. Különben is, már megettem hat golyót, és egyáltalán nem volt gyémántízük.
- Hát akkor?
Ez kivételesen jó kérdés volt. Maltesert bármelyik brit édességboltban lehet venni, de hogy a
Nyájas Olvasó megspórolja a pénzt, gyorsan leírom, hogyan festett a mi dobozunk. Piros
alapon fehér betűkkel állt rajta a termék neve, s a feliratot a csokigolyók képe vette körül. Ez
az ábra szerepelt a doboz tetején és mind a négy oldalán. Az egyik oldalra rányomtattak még
egy lelkesítő szlogent is: „A könnyű nyalánkság”, egy másikra pedig a termék tömegét: „146
g”.
A doboz alja ennél jóval több információt nyújtott. Először is a termék leírását: „Csokoládéba
mártott könnyű, ropogós édesség”. Alatta a szokásos szöveg a tejporról meg a növényi zsírról,
amiből összegyúrták ezt a csodát. Utána következett az ismert garancia: „Amennyiben
kifogása merül fel termékünkkel kapcsolatban...”; és végül egy sor arról, hogy az üres dobozt
lehetőleg ne az utcán dobjuk el.
Lejjebb egy piros kódszámot tüntettek fel: MLB 493, és piros keretben: „Minőségét megőrzi:
2002. 12. 28.” A bal alsó sarokba nyomtatták a vonalkódot. A csíkok alatt egy szám is
szerepelt: 3521 201 000000. Ennél teljesebb leírást a malteseres dobozról egyetlen
könyvtárban sem találnak!
Nekünk azonban mindez nem sokat segített.
A pincérnő odabicegett hozzánk, és mi rendeltünk két Nagyipitét. Gondolatainkba merülve
vártuk a desszertet. A kérdés az volt, hogyan lehet egy édességes dobozban elrejteni egy
vagyont érő gyémántgyűjtemény feltalálási helyét. És ha már itt tartunk: miért épp édességes
dobozban rejtették el? A válasz a kezünkben volt, és én már akkor rájöhettem volna; de az az
igazság, hogy megfeledkeztem egy fontos részletről. Kiment a fejemből valami, amit Johnny
Napolli csinált.
Megettük a pitét, és kértük a számlát. Lázas töprengésemből Herbert hangja zökkentett ki.
- Kitaláltad?
- Nem.
- Na és a pici pontok? - kérdezte Herbert.
- Milyen pici pontok?
- A betűk alatt. - A Malteserre mutatott. - Lehet, hogy rejtjeles üzenetet tartalmaznak.
- De hát ezen nincsenek pici pontok - ráztam a fejem.
- Lehet, hogy láthatatlan tintát használtak.
- Én nem látok ezen semmit.
Herbert diadalmasan mosolygott.
- Persze, hogy nem. Mert láthatatlan.
- Figyelj! - néztem rá. - Ha Johnny Napolli nem tudta, mit jelent a Malteser, akkor ki kellett
nyomoznia, nem?
- De - bólintott Herbert.
- Tehát ha ki tudjuk deríteni, merre járt itt Angliában, akkor talán mi is megtaláljuk a
megoldást.
- Igen. - Herbert a homlokát ráncolta. - De hát Napolli meghalt. Honnan induljunk ?
- Mondjuk, innen - feleltem.
Elővettem a levél gyufát, amit a hotelben találtam, és átadtam a bátyámnak. A gyufára egy
West End-i szórakozóhely, a Casablanca Club hirdetését nyomták. A fül belső oldalán, a
három szál megmaradt gyufa fölött egy kis térkép is volt.
- Ezt meg hol szerezted? - kérdezte Herbert.
- A törpe hotelszobájában találtam - feleltem. - Arra gondoltam, még hasznát vehetjük, és
eltettem.
- Igen. - Herbert elgondolkozott. - Holnap elmegyünk ebbe a klubba - jelentette ki. - Ha
kinyomozzuk, merre járt Johnny Napolli, amíg itt volt Angliában, akkor talán megtudjuk, mit
jelent a doboz Malteser.
Kis híján beleprüszköltem a csokis shake-embe.
- Zseniális! - lelkendeztem.
- Semmiség, öcskös - legyintett Herbert.
Nem emlékeztettem rá, hogy néhány perccel előbb én is ugyanezt mondtam. Viszont ő se
emlékeztetett engem Slough-ra. Lehet, gondoltam, hogy ezt az ügyet Tim Diamondra kellene
bízni, de ha jól játszom ki a kártyáimat, azért juthat egy kis szerep a nagy Tim kisöccsének is.
A Casablanca Club
Másnap reggel kilenckor a telefonszerelő ébresztett minket, majd alighogy újra elaludtunk,
megjött a lakásszerelő: Betty Putzlock. Egész zsákra való szerszámot hozott magával, s pár
perc múlva már szögekkel teli szájjal, bőszen kalapálta Herbert íróasztalát. Hihetetlen volt,
hogy ilyen munkára vállalkozik napi koszos tíz fontért. Arra következtettem, hogy bizonyára
felébresztettük benne az anyai ösztönt. Furcsa, hogy ezt hatást a saját anyámnál soha nem
sikerült kiváltanom.
Amíg Herbert felöltözött és megborotválkozott, én leugrottam tejért, kenyérért és tojásért.
Még nem volt időnk beváltani szüleink csekkjét, a készpénznek pedig fogytán voltunk, így hát
újabb hitelt kellett kicsikarnom a szupermarket tulajdonosától. A tulaj - Mr Patel - rendes öreg
pasas volt. Volt neki egy rendes öreg botja, máskor azzal próbált a hátamra sózni, ha - tényleg
csak egész kivételes esetekben - fizetés nélkül távoztam. Végül is sikerült összehoznom egy
tisztességes reggelit Herbert és a magam számára, valamint egy teát Mrs Putzlocknak.
Reggeli után Herbert felhívta a Casablancát, és kiderítette, hogy a klub nyitva lesz aznap este
- de csak klubtagok számára. Betty Putzlock akkor épp egy széket csavarozott össze az
irodában. Minden bizonnyal végighallgatta a telefonbeszélgetést, mert utána rosszalló arccal
jött be a konyhába. - Mi az a Casablanca Club? - kérdezte.
- Egy hely a Charing Crosson - feleltem. - Elmegyünk oda ma este.
- Maga csak ne menjen oda, Nicholas úrfi - zsörtölődött Betty. - A maga korában...
Átnyújtottam neki a teáját. Ő elvette, leült, és tekintetével keresni kezdte a süteményt.
- Nyomozni megyünk oda - magyaráztam. - Az egyik ügyfelünk ott járt, úgyhogy nekünk is el
kell mennünk.
Mrs Putzlockot azonban ez nem hatotta meg.
- Londoni lebujok - dörmögte. - A bűnnek a fertőjei. Éntűlem tessék csak elmenni, ha nagyon
muszáj. De nem lesz jó vége, az, kérem, rizikó...
Este a figyelmeztetés ellenére elindultunk Herberttel a Casablanca Clubba. Kevéssel éjfél után
értünk oda. Van a Charing Crosson egy sarok, rögtön az állomás mögött, ahol mintha megállt
volna az idő, úgy száz évvel ezelőtt. Ahogy az út lejteni kezd a folyó felé, megszűnik a
forgalom, eltűnnek a fények, s az embert hirtelen galléron ragadja az éjszaka. Ha csendben
fülelünk, meghalljuk a hömpölygő Temze távoli zaját, s a sötétséget fürkészve tétova
léptekkel vánszorgó alakokat pillanthatunk meg. Ez ugyanis a száműzöttek birodalma. Vén
csövesek és alkoholisták vonszolják be magukat az árkádok alá, hogy ott álomba zuhanjanak
koszos esőkabátjukba és újságpapírba burkolózva.
Ennek a vadromantikus kis negyednek a kellős közepén működött a Casablanca Club.
Bejáratához egy derengő zöld villanykörte alatt induló lépcső vezetett le. Aki nem
szándékosan ment oda, biztosan nem tévedt be a klubba. Nem volt ott se cégtábla, se
neonreklám. Csupán a zene, mely mintha a járda repedéseiből szűrődött volna ki, egy zongora
eltévedt hangja árulkodott róla, hogy a Charing Cross sarában és sötétjében emberek
mulatnak.
Lementünk a lépcsőn. Kábé öt méterrel a járdaszint alatt egyszerű faajtó állt. Valaki bizonyára
figyelt minket egy kukucskálólyukon át, mert az ajtó kinyílt, mielőtt kopogtathattunk volna.
- Tessék - szólt ki egy hang. Kedves fogadtatás, gondoltam.
- Bemehetünk? - kérdezte Herbert.
- Klubtagok?
- Nem.
- Akkor tűnjenek el!
Az ajtó becsapódott - volna, ha Herbert az utolsó pillanatban nem dugja a lábát a résbe.
Csúnya reccsenés hallatszott, arra utalva, hogy Herbertnek legalább a cipője, de valószínűleg
a lába is alaposan megszenvedte az akciót. Az ajtó viszont újra kinyílt, és én besurrantam rajta
az előtérbe. Odabent kopasz, szmokingos, undok tekintetű férfi fogadott. Ha valakire szépen
akart volna nézni, előtte komoly plasztikai műtéten kellett volna átesnie.
- Johnny Napolli barátai vagyunk - mondtam.
A pasas vállat vont.
- Miért nem ezt mondták?
- Mert nem ezt kérdezte.
Az ajtó harmadszor is kinyílt. Herbert a betonon fetrengett, és fájós lábát markolászta.
- Az eseti klubtagság ára tíz font - jelentette ki a kopasz, majd rám nézett. - Te kiskorú vagy.
- Maga se néz ki túl jól - feleltem.
- Hány éves vagy?
- Huszonöt.
- Huszonöt? - A kopasz felhorkant. - Van jogosítványod?
- Nincs. Sofőröm van.
Azzal faképnél hagytam a kidobóembert, Herbertre bízva a fizetést. A benti gyér világítás
mellett akármilyen korúnak kiadhattam volna magam. Különben is, magasabb voltam Johnny
Napollinál, és őt is beengedték.
Furcsamód az első pincér, aki meglátott, össze is tévesztett a törpével a félhomályban.
- Mr Napolli!
Szurkoltam, hogy ne vegye észre, nem én vagyok az.. A pincér a nagyterem elülső részében
álló asztalok egyikéhez vezetett. A helyiségben olyan töményen gomolygott a dohányfüst,
hogy hamarosan több könny volt a szememben, mint víz a hígított whiskyjükben.
Meglazítottam a nyakkendőmet, és leültem. Az volt a benyomásom, hogy itt inkább a füst
levegőtartalmáról lehet beszélni, semmint a levegő füsttartalmáról. Hamarosan egy másik
pincér lépett az asztalomhoz.
- Jó estét, Mr Napolli.
Letett az asztalra egy ezüstvödröt és két poharat. Előredőltem. A vödörben jégbe hűtött,
felbontott pezsgőspalack állt.
- A ház ajándéka, uram - mondta a pincér.
Megvakartam a fejem. A törpe törzsvendég lehetett itt. Azt kellett kiderítenem, hogy az iváson
kívül mit csinált itt még rendszeresen.
Körülnéztem. A helyiségben kábé százan lehettek. A vendégek részint az asztaloknál ültek,
részint a bárpultnál gyülekeztek. Az íves márványpult mögött három szmokingos pincér rázta
a koktélkeverőt. Zsongott a levegő, a hangzavart is vágni lehetett volna, nemcsak a füstöt. A
terem egyik szélén táncparkett is volt, de ezen az estén nem lépett fel együttes, csupán
zongorazene szólt. Az elefántcsont-billentyűkön egy néger zongorista futtatta ujjait, melyek
túlontúl kurtának tűntek ahhoz, hogy ilyen jól játsszon. Az asztalom tőszomszédságában volt
egy pódium - nagyjából akkora, amekkora egy lepusztult éjjeli piáldába illik. A helyiségnek
nem volt ablaka, s a gépi szellőztetés sem tűnt megoldottnak. A füst elhomályosította a
lámpákat, fojtogatta a növényeket, és nekem se tett valami jót.
Belekortyoltam a pezsgőbe. Akkor ittam ilyet először, és nem mondhatnám, hogy túlságosan
ízlett. De ingyen volt, és én szomjas voltam. Hamarosan megjelent Herbert is. Motyogott
valamit a tíz fontról. Aztán egyszer csak reflektorfény hasította át a füstfelhőt, és a
vendégsereg elcsendesedett.
A színpadon megjelent egy ötvenes éveiben járó nő. Olyan ruhát viselt, mintha harminc éves
lenne, és tele volt aggatva ékszerekkel - bizonyára azért, hogy a közönség ne a ráncait
bámulja. Csinosnak lehetett nevezni, ha nem nézte túl közelről az ember. Elképzelhető, hogy
egykor kimondottan szép nő volt. Az idő múlása azonban nem kegyelmezett neki: kifakította
a haját, rekedtté torzította a hangját, kiöblösítette a torkát és adott neki pár pofont miheztartás
végett.
Ittam még egy kis pezsgőt. A buborékok rögtön felszaladtak az orromba, és táncra perdültek a
szemem mögött. A zongorista közben a szám végére ért - de újból a billentyűkre csapott. A nő
a rivaldafénybe lépve énekelni kezdett, olyan fesztelenül, mintha nem is érdekelné, mit csinál.
Két-három dal is elhangzott egymás után. A blokkot szórványos tapssal jutalmazták a
vendégek; mikor a zsivaj ismét erőre kapott a teremben, az énekesnő az asztalunkhoz lépett,
és leült velem szemben. Csak most, hogy elég közel volt hozzám és láthatta a szemem vörösét
(azzá lett a szemem fehérje a sűrű füsttől), most vette észre, hogy ki (nem) vagyok.
- Te nem Johnny vagy - állapította meg.
- A barátai vagyunk... - feleltem. Nyitva hagytam a mondat végét, várva, hogy
bemutatkozzon.
- Lauren Bacardi - mondta. - Hol van Johnny?
Herbertre néztem. A nő hanglejtéséből azt vettem ki, hogy a törpe sokat jelentett számára, és
nem tudtam, hogyan fogadja majd a gyászhírt. Reméltem, hogy Herbert igyekszik majd
tapintatosan közölni vele, mi történt.
- Meghalt - mondta Herbert.
- Meghalt?
- Bezony - bólintott a bátyám. - Meghalt.
A nő elővett egy cigarettát, és rágyújtott. Gondolom, csak azért, mert muszáj volt valamivel
elfoglalnia a kezét. A Casablanca Clubban annyi belélegezhető füst állt rendelkezésre, hogy
fölösleges pazarlás volt külön cigarettára gyújtani.
- Megölték?
- Igen - feleltem, és megint belekortyoltam a pezsgőbe. Minél többet ittam, annál jobban
ízlett. - Ismerte őt?
Lauren Bacardi szomorúan elmosolyodott.
- Barátok voltunk.
Tekintete a távolba révedt. A szemei is eltávolodtak egymástól, de az orra a helyén maradt.
(Ez már a pezsgő hatása volt, amit ledöntöttem.) Arra számítottam, hogy mindjárt feláll, és
egyszer s mindenkorra otthagy minket. Mint utóbb kiderült, jobb lett volna, ha így tesz. A
zongorista azonban belekezdett egy mélabús blues-ba, s Lauren Bacardinak ettől
beszédkényszere támadt.
- Tíz éve ismertük egymást Johnnyval - fogott bele. - De csak egy hónapja találkoztunk
először személyesen.
- Levelezőtársak voltunk. Ő Dél-Amerikában lakott, én itt. Kinevethetnek érte, de úgy
szoktam mondani, postai úton szerettünk egymásba. - A földre pöccintette cigarettája hamuját.
- Tíz évig rendszeresen leveleztünk, de ő még csak véletlenül se említette, hogy törpe. Egy
hónapja derült ki a dolog, amikor Londonba érkezett. Nem mondom, megdöbbentett.
Különösen amiatt, hogy addigra hallgatólagosan eljegyeztük egymást.
Lauren Bacardi idegesen pöfékelt. Én feldöntöttem a poharamat. Herbert aggódva nézett
mindkettőnkre.
- Eljött Londonba - folytatta a nő -, és egyszer csak ott taposta a lábtörlőmet. Nem, nem is
taposta, mert székre kellett állnia, hogy elérje a csengőt. Nagy tervei voltak. Azt mondta,
gazdagok leszünk, és veszünk egy alacsony plafonú házat Dél-Franciaországban. Johnny nem
szerette a nagy belmagasságot. Azt mondta, nemsokára az ölébe hullik három és fél millió
font - és akkor elvisz innen Örökre...
Lauren Bacardi felemelte két kezét, s úgy tett, mintha az egész Casablanca Club beférne tíz
repedt körmű, nikotinfoltos uja közé.
- Volt nála valami? - kérdeztem. - Mondjuk, egy doboz?
- A Malteserre gondolsz? - Lauren Bacardi elmosolyodott. - Persze. Azt mindenhová magával
cipelte. Megvolt győződve róla, hogy annak a doboznak nagy jelentősége van, csak épp nem
tudta, mi az. Majdnem beleőrült... hacsak nem volt már eleve bolond. Normális ember nem
hiszi el, hogy egy doboz csokoládé ennyi stekszet érhet.
Töltöttem magamnak még egy kis pezsgőt, de Herbert elvette előlem, mielőtt megíhattam
volna. Szóvá akartam tenni, de nem tudtam két bátyám közül melyikhez beszéljek. Enyhe
rosszullét fogott el.
- De lehet, hogy mégse volt ütődött - folytatta Lauren. - Különben miért tették volna el láb
alól? Johnny nem bántott soha senkit. Túl kicsi volt hozzá.
- Mióta megérkezett Angliába, szüntelenül rettegett. Nem akart hozzám költözni. Elrejtőzött
valami bolhafészek szállóban, és ha elmentünk valahova együtt, mindig úgy viselkedett,
mintha követnék. Persze azt hittem, csak képzelődik.
Magányos könnycsepp gördült le Lauren orcáján. Félúton az álla felé már sárbarna volt a
feloldott púdertől.
- Ilyen az én szerencsém - suttogta rekedten az énekesnő. - Johnny végre rájött a megoldásra,
erre másnap kinyírják.
- Megtalálta a gyémántokat!? - kiáltott fel Herbert. Lauren a fejét rázta.
- Nem. Csak a megoldást találta meg. Egyik nap, mikor sétálni mentünk, látott valamit, amitől
beugrott neki.
- Mit látott? - kérdeztük kórusban Herberttel.
- Miss Bacardi? - szólt közbe a pincér. - Valaki várja az ajtónál. Virágot hozott.
- Nekem? - Az énekesnő felállt, és kicsit megtántorodott. - Egy perc és jövök.
A pincérrel a nyomában elindult a bejárat felé. A pezsgőspalack után nyúltam, de Herbert egy
intéssel leállított.
- Tudod, mibe kerül ez a lötty? - sziszegte.
- Semmibe - világosítottam fel. - Ingyen adták.
- De hát... te még csak tizenhárom éves vagy. Mit szólna anya, ha megtudná?
- Anya... - motyogtam, s egy fél másodpercig komolyan hiányzott az anyám. Ez rádöbbentett,
hogy tényleg túl sokat ittam.
Egy darabig némán üldögéltünk, s a nagy csendben meghallottam a fülemben sustorgó halk
hangot. A józan
eszem hangját. Olyasvalamit próbált közölni velem, amire magamtól is rájöttem volna, ha
nem vagyok részeg. Valami nem stimmelt. Visszajátszottam magamban az imént történteket,
és egyszerre beugrott, mi a bibi. A virág. Miért hívta a pincér a bejárathoz Laurent, ahelyett,
hogy az asztalhoz hozta volna a virágot? És volt még egy gyanús momentum. Talán csak
véletlen egybeesés volt, talán nem volt jelentősége, de most az is eszembe jutott. A pincér
német akcentussal beszélt.
Egyszerre azon kaptam magam, hogy felállók, és az ajtó felé rohanok. Herbert utánam
szaladt, és a nevemen szólongatott. Eszem ágában sem volt megállni, és hosszas
magyarázatba kezdeni. Átverekedtem magam a vendégek tömegén, mit sem törődve a dühös
kiáltásokkal és a földre hulló poharak csörömpölésével. Most az egyszer örültem, hogy nem
vagyok felnőtt. Mire a félretaszított emberek utánam nyúlhattak volna, már messze jártam.
Gyorsan elértem az ajtót. Az éjszaka hidege úgy vágott pofon, mint egy felbőszült
szépasszony. Legelőször egy virágcsokor maradványait pillantottam meg. A celofán elszakadt,
s a virágok törött szárral, megtaposva hevertek a lépcsőfokokon. Kiáltást hallottam. Lauren
Bacardi hangja volt. Hármasával szedtem a lépcsőket, s mikor felértem az utcára, láttam,
hogyan tuszkolják be az éneskesnőt egy sötétkék furgon hátuljába. Aztán egy árnyékba
burkolózó alak rázárta az ajtót, és előreszaladt. A motor már járt. Én pedig futottam.
Odarohantam a furgonhoz, hogy... Nem tudom, miért. Gondolom, azt hittem, hogy ki tudom
nyitni a hátsó ajtót, és kiszabadíthatom Laurent, de az ajtó persze zárva volt. így hát
nekiugrottam a kocsinak - úgy csapódtam a fémlemezre, mint flekken a grillrácsra -, és
kétségbeesetten megkapaszkodtam, mert a furgon közben elindult. Lábammal sikerült némi
támaszt találnom a rendszámtáblán; egyik kezemmel a kilincset markoltam, a másikkal
átöleltem a kocsi hátoldalát. Kábé negyvennel robogtunk - a furgon és a hátára tapadva én -,
mikor a kocsi hirtelen élesen bekanyarodott. Ezután a sofőr beletaposott a gázba. Talán
meghallották, hogy potyautasuk van. Úgy kilencvennel mehettünk, amikor leestem. Nem
tudom pontosan, hogyan történt. Csak arra emlékszem, hogy dupla szaltót csináltam a
levegőben. Őszintén szólva végig csukva volt a szemem, mintha imádkoznék - ugyanis
tényleg imádkoztam.
Annyi bizonyos volt, hogy elváltak útjaink a furgonnal. Az csikorgó kerekekkel elhajtott
balra, én pedig suhogva elrepültem jobbra. Igazság szerint szörnyet kellett volna halnom. De
aki járt már éjszaka Londonnak azon a részén, tudja, hogy az irodák esténként egy csomó
szemetet raknak ki a járdára, hogy a kukáskocsi hajnalban elvihesse. Így mélyrepülésem egy
halom kartondoboz és nejlonzsák között ért véget. A zsákok ráadásul iratmegsemmisítővel
csíkokra szabdalt papírokkal voltak tele. Mintha egy nagy rakás párnára estem volna. Egy-két
horzsolást összeszedtem ugyan, de nem tört el semmim.
Herbert egy percen belül ott termett. Valószínűleg meg volt győződve róla, hogy nyakamat
szegtem, mert mikor feltápászkodtam és zakóm ujjáról papírfecniket söprögetve elindultam
felé, majdnem elájult a döbbenettől.
- Megjegyezted a kocsi rendszámát? - kérdeztem.
Herbert kinyitotta és becsukta a száját, de hangot nem adott ki. Kivételesen jó aranyhal-
paródiát produkált, de épp nem voltam olyan hangulatban, hogy értékelni tudjam a
mutatványt.
- Megjegyezted a rendszámot? - ismételtem nyomatékosan.
- Nem.
- Miért nem?
- Mert rajta álltál - felelte. Még mindig nem mert hinni a szemének.
A rég eltűnt furgon után néztem. Lauren Bacardi, aki épp egy életbevágóan fontos
információval akart szolgálni nekünk, percek alatt elérhetetlen messzeségbe került. És ezzel
szertefoszlott minden reményünk a Malteser titkának megfejtésére.
- Fogjunk egy taxit, és guruljunk haza - szóltam lemondóan.
Menjünk temetésre!
Másnap nem voltam valami jó bőrben. Alighogy felébredtem, már meg is bántam; behunytam
a szemem, és nyöszörögve a párnába fúrtam a fejem. Volt valami kellemetlen a számban.
Megpróbáltam kiköpni, de nem sikerült. A nyelvem volt az. Odakint esett. Hallottam, hogyan
kopognak a cseppek az ablaküvegen, és hogyan csordogál be a víz a fürdőszoba lyukas
plafonján át. Kinéztem az ablakon. Jellegzetes szürke londoni nap volt, s ráadásul kis sárga
pöttyök táncoltak a levegőben. Gyanítottam, hogy a foltokat el lehet tüntetni egy aszpirinnel,
de a rossz idő ellen nem volt gyógyszer.
A felkelés húsz perces kemény munkámba került. Az előző esti duplaszaltó nagyobb kárt tett
bennem, mint hittem. A jobb vállam kékesfekete árnyalatban játszott, és fájt, ha az ujjaimat
mozgattam. Igazából bármelyik testrészemet mozgattam, fájt. Valahogy mégis sikerült
kikászálódnom a takaró alól, és apránként életet tornásztam megviselt porhüvelyembe. Egy
óra telt el, mire lejutottam a konyhába. Akkor is esett még.
Herbert ott ült, és újságot olvasott. Mikor meglátott, bekapcsolta a vízforralót, és szélesen
elvigyorodott.
- Szép idő van, menjünk temetésre! - mondta.
- Nagyon vicces - morogtam, és elővettem a gyógyszeres dobozt.
Herbert felém tolta az újságot.
- Komolyan beszélek.
A gyógyszeres doboz piros műanyag ládikó volt, rajta fehér kereszt. Kinyitottam. Két
sebtapasz és egy üveg köptető volt benne. Herbertnek szemlátomást meg se fordult a fejében,
hogy feltankoljon arra az esetre, ha bubópestis-járvány tör ki a lakásban. Újabb mordulás
kíséretében magam elé húztam az újságot. Némi erőfeszítés árán elértem, hogy az elmosódott
betűk visszataláljanak körvonalaikba.
Herbert igazat mondott. Valóban kitűztek aznapra egy temetést, méghozzá a tőlünk néhány
perc gyaloglásnyira fekvő Brompton temetőben. Szerencsés véletlen. Vagy nem véletlen?
Nem tudtam gondolkodni, az volt a baj. A temetésére váró elhunyt egy bizonyos Henry von
Falkenberg volt. A Sólyom tehát hazarepült.
A három és fél millió fontot az újság természetesen nem említette. Arról sem írtak, hogy a
Sólyom bűnöző volt. A beszámoló tulajdonképpen csak helykitöltő sztori volt, az a fajta cikk,
amit a keresztrejtvény és a kertészeti rovat közé dugnak be, ha nincs érdekesebb hír. Egy
Bolíviában élt gazdag üzletemberről írtak, aki valaha Angliában is lakott, és azt kívánta, hogy
itt temessék el. A baj csak az volt, hogy azon a héten, amikor meghalt, La pazban sztrájkoltak
a poggyászrakodók, márpedig így, hogy már nem élt, von Falkenberg úr is poggyásznak
minősült. Az elmúlt négy hetet egy reptéri hűtőházban töltötte egy rakomány vagdalthús
társaságában. A sztrájk azonban nemrég véget ért, és von Falkenberg immár elindulhatott a
családi kriptába vezető utolsó útjára. Ezt a lehetőséget, macskajaj ide vagy oda, nem
hagyhattuk ki. Kíváncsi voltam rá, hány jelenik meg a Snape főfelügyelő listáján szereplő
nevek tulajdonosai közül, hogy végső búcsút vegyen az elhunyttól.
Egyszóval el kellett mennünk a temetésre.
Herbert a telefonkönyv után nyúlt.
- 3521201 - mondta.
- Mi ez?
- A Brompton temető száma.
Leírtam a számot, és ő felhívta. Rövid tájékozódás után letette a kagylót.
- Délben lesz a temetés - jelentette. - Javasolt öltözék: öltöny és gumicsizma.
A Brompton temető jókora területet foglal el a Fulham Road és a Brompton Road között - egy
kőhajításnyira a focipályától. Párszor elmentem oda vasárnap - nincs benne semmi
hátborzongató. Fulhamben nem sok zöldterület van, és ha süt a nap, a temető nem olyan rossz
hely. És a séta végén lehet örülni, hogy saját lábán jön ki az ember. Elvégre ezt nem mindenki
teheti meg!
A temető Fulham Road felőli bejárata egy magas, fekete, kovácsoltvas kapu. Onnan az
ösvényt kell követni. Sokáig észre se veszi az ember, hogy temetőben van, de aztán jönnek az
első sírok. Azok még egészen mutatósak. Ez a temető régi, romantikus része, ahol derékig ér a
gaz, és a sírkövek ferdén állnak, mintha a fűvel együtt nőttek volna ki a földből. Aztán be kell
fordulni egy sarkon, és jön egy U alakú épületsor, ami egy udvart fog közre. Az egész olyan,
mint egy fura viktoriánus nyári kúria. Innentől aztán lapos a terep, el lehet látni egészen a
Brompton Roadig: zöld mező, amiből úgy állnak ki a keresztek, mint egy elsüllyedt hajóhad
árbocrúdjai a befagyott tengerből.
Tizenkettő előtt öt perccel értünk oda. Esőkabátunkat a nyakunk körül összefogva tapostuk a
sarat. Mint kiderült, rajtunk kívül körülbelül egy tucatnyi ember dacolt az idővel, hogy
elkísérje a Sólymot utolsó útjára, az Argentin Vagdalthús Rt. pedig küldött egy koszorút, ami
igazán kedves gesztus volt tőlük. Ellenben az első ismerős, akivel összetalálkoztunk, cseppet
sem volt kedves. Snape főfelügyelő körülbelül olyan kedélyállapotban volt, mint a temető
állandó lakói. Boyle ott állt mögötte; gyűrött fekete öltönyt és a karján gyászszalagot viselt.
- Simple és Simple! - kiáltott ránk Snape, mikor megpillantott minket. - Úgy terveztem, hogy
meglátogatom magukat ez után a kis műsor után.
- Miért? - kérdezte Herbert.
- Jelentést kaptunk egy incidensről a Charing Crosson. Egy énekesnő, név szerint Lauren
Bacardi eltűnésének körülményeit vizsgáljuk, és gondoltam, talán tudnak segíteni nekünk.
Úgy tűnik, a nőt elrabolták. Találják ki, melyik kölyök az első számú gyanúsítottunk!
- Motozzon meg! - mondtam.
- Lehet, hogy arra is sor kerül - felelte Snape, és elmosolyodott saját kis viccén. - Alaposan
gyanúsíthatlak gyilkossággal, emberrablással, szeszesital fogyasztásával, egy üveg pezsgő
kifizetésének elmulasztásával és rendzavarással. Most rögtön lecsukhatnálak.
- Véged van, mint a botnak - sziszegte Boyle.
Snape sóhajtott.
- Köszönöm, Boyle.
- És miért nem tartóztat le minket most mindjárt?
- Mert szabadlábon több hasznotokat veszem. Jó lenne meghúzódni egy kényelmes cella
biztonságában, mi? - A többi gyászoló felé mutatott, akik most összegyűltek a sír körül. - Még
mindig kíváncsian várom, mi lesz a sorsotok. Gyerünk, Boyle!
Snape és Boyle a sírgödörhöz sétáltak. Követtük őket. A Sólymot a sírkert régi részében
temették el, ott, ahol a legmagasabb volt a gaz, és maguk a sírkövek is félig a föld alatt voltak.
Az esőben ázó lelkész egy antik telefonfülkére emlékeztető építmény mellett állt, ami nem
volt más, mint egy kábé két méter magas, kőből emelt síremlék. A tetején félig nyitott csőrű,
kitárt szárnyú kősólyom díszelgett. Az építmény falába süllyesztett márványtáblába egy
bibliai idézetet véstek:
„Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnali sugárzó fény, mely egyre világosabb lesz, a teljes
napig.
Példabeszédek, 4,18.”
Az idézet alatt az elhalt von Falkenbergek nevei álltak, összesen hét emberé. A nyolcadikra
egy téglalap alakú gödör várt. Mire odaértünk, a koporsót már leeresztették. Henry von
Falkenberg megtért őseihez.
Az eső most zendített csak rá istenigazából. A lelkész elkezdte a szertartást, de a záporozó
vízcseppek zaja elnyomta a hangját. Kihasználtam az alkalmat, hogy szemügyre vegyem a
jelenlévőket. Kár, hogy olyan rossz idő volt. Az esernyők és a felhajtott gallérok sok arcot
eltakartak.
Beatrice von Falkenberget azonban így is felismertem. Csak ő lehetett az a magas, elegáns nő
fekete nercbundában, háta mögött az esernyőt tartó inassal. Szemét és orrát eltakarta az
özvegyi fátyol, láttam viszont pengevékony ajkait, melyeken a mélységes unalom kifejezése
ült. Időnként megtörölte a szemét egy aprócska fehér zsebkendővel, de egyébként nem tűnt
valami megviseltnek. Snape azt mesélte, hogy Beatrice von Falkenberg Hollandia
legünnepeltebb színésznője volt. Hát ezért az alakításáért biztos nem kapott volna Oscar-díjat.
Az özvegytől nem messze egy férfi állt, aki azzal vonta magára a figyelmemet, hogy ő volt az
egyetlen, aki esőkabát és esernyő nélkül jelent meg. Alacsony, pocakos, őszülő ember volt,
bagolyarcát kerek, fémkeretes szemüveg egészítette ki. Toporogva hallgatta a lelkész monoton
szövegét, s időnként nekitámaszkodott a szomszédos sírkőnek. Az özvegyhez hasonlóan ő
sem keltette a megtört gyászoló benyomását. Kitartóan meredt a von Falkenbergek
síremlékére, de látszott, hogy gondolatai egészen máshol járnak.
Ki volt még jelen? Felismertem egy újságírót, aki a helyi lapnak dolgozott, és készített egy
interjút Herberttel meg velem, mikor megnyitottuk a magánnyomozó irodát. De rajta, Snape-
en, Boyle-on és az özvegyen kívül mindenki más vadidegen volt számomra.
A lelkész most már gyorsabban beszélt, elkente a szavakat, hogy minél előbb leléphessen az
esőverte temetőből. Miseingjét sárfoltok pöttyözték, és a kezében tartott Bibliából lassan
kiáztak a lapok. A maroknyi földet, amit a sírba akart szórni, a szél visszafújta a szemébe.
Pislogott, kiprüszkölt egy áment, majd sietős léptekkel távozott. Beatrice von Falkenberg
sarkon fordult, és követte. Snape és Boyle még ott maradtak. A bagolyképű zsebre dugta a
kezét, és elindult az ellenkező irányba, a Brompton Road felé.
- Megható. Roppant megható.
A hang ismerős volt. Gazdája most ott állt mellettem egy tarka esernyő oltalmában. Felnéztem
az arcára - a Hájas volt az. Sejthettem volna, hogy ő is itt lesz.
- Örülök a kellemes viszontlátásnak - szólt, de hangja a mondat tartalmának ellenkezőjéről
árulkodott.
- Induljunk - fordultam Herberthez. Haza akartam menni, elegem volt az esőből.
A Hájas azonban az utamba állt.
- Szereted a temetéseket? - kérdezte. - Nemsokára rendezek egyet. A tiédet.
- Fiatal vagyok én még ahhoz - feleltem. - Mi szél hozta ide, Hájas?
- Régi barátok voltunk von Falkenberggel... - hangzott a válasz. - Régi jó barátok.
Rendelkezett valamivel, amit roppantul csodáltam...
- Persze: sok pénzzel - bólintottam. - Egyébként még nem találtuk meg a kulcsot, amit akar.
Esetleg Gottot vagy Himmellt kellene megkérdeznie.
Látszott, hogy nem először hallja a két nevet. Szeme összeszűkült, és megfeszült a szája,
mintha bekapott volna egyet a saját mérgezett kukoricáiból.
- Kitartóan keressük a kulcsot, Hájas úr - sietett leszögezni Herbert. - És azonnal értesítjük, ha
megtaláltuk.
- Két napot kaptak tőlem. - A Hájas kihúzta a szegfűt a gomblyukából, és a sírgödörbe dobta. -
Lejárt az idejük.
Azzal faképnél hagyott minket.
Elegem volt. Most már tudtam, hiba volt eljönni a temetésre - mi több, holtvágány, a szó
összes értelmében. Egy lépéssel sem jutottunk előrébb, hacsak nem a tüdőgyulladás felé
vezető úton. A régi ismerősök pedig, akikkel alkalmunk volt találkozni, kizárólag olyan
ismerősök voltak, akiket szívesebben kerültem volna el. Herbert tüsszentett.
- Innom kell egy dupla whiskyt - jelentette ki, talán a sírásónak címezve szavait. Én ugyanis
tudtam, hogy ha hazaérünk, nem a whiskysüveget, hanem a csukamájolajat fogja
megcsapolni.
De ezen a ponton tévedtem. A dolgok nem éppen úgy alakultak, ahogy számítottam rá.
Hazafelé menet beugrottunk néhány helyre. Herbert beváltotta a csekket, így jutott pénzünk
aszpirinre és egy újabb doboz Malteserre.
- Ez minek kell? - kérdezte Herbert.
- Fáj a fejem.
- Nem az... a Malteser.
Elmagyaráztam neki. Aki elrabolta Lauren Bacardit, időközben megtudhatta, hogy Johnny
Napolli egy hónapos londoni tartózkodása alatt mindenhova magával hurcolt egy doboz
Maltesert. Az emberrabló tehát már tudja, mit keres. A törpe doboza még mindig a
padlódeszka alatt rejtőzött. A második dobozt a biztonság kedvéért vettem. Majd otthagyom
valami feltűnő helyen, hogy ha megint betör hozzánk valaki, azt találja meg.
Hazaértünk, és csurom vizesen bementünk a házba. Talán észrevettem, hogy az utcai ajtó nem
volt bezárva, talán nem. Nem emlékszem. Mivel bőrig áztunk, örültem, hogy végre fedél van
a fejem fölött. Felmentünk a lépcsőn. Herbert megint tüsszentett. Az iroda ajtaja nyitva állt, és
ez már felkeltette a figyelmemet.
- Herbert - szóltam.
Bementünk az irodába. Herbert valószínűleg az íróasztal felé nézett, mert rögtön elindult
arrafelé, majd a kezébe vett valamit.
- Mit keres ez itt? - hallottam a kérdését.
Nem néztem oda, mert az ablak alatt fekvő holttest kötötte le minden figyelmemet. Beletelt
néhány másodpercbe, mire beugrott, honnan ismerem a férfit - pedig rögtön rájöhettem volna
a fekete egyenruhából. Lawrence volt az, a Hájas sofőrje. Most is rajta volt a napszemüvege,
amin nem hatolt át a fény. Az egyik lencse lyukas volt, és pókhálószerű repedések szőtték át
jelezve, hogy a pisztolygolyó viszont áthatolt rajta.
- Nick... - nyüszítette kocsonyahangon Herbert.
Felnéztem. És mindent megértettem.
„Mit keres ez itt?” - ezt kérdezte a bátyám. Magamban visszajátszottam a szavait. Az „ez” egy
pisztoly volt. Mikor beléptünk, ott feküdt az íróasztal mellett a padlón. Most Herbert kezében
volt.
A kövekező pillanatban kinyílt az ajtó. Snape és Boyle lépett be rajta. Én megint csak ott
térdepeltem egy halott mellett, Herbert megint csak ott állt, kezében a gyilkos fegyverrel. És
megint csak ott volt a két rendőr, akiknek a szájuk is nyitva maradt a döbbenettől.
- Maga... - kezdte Snape.
- Nem... - nyögte Herbert.
- Nem hiszem el! - mondtam én.
Krokodilkönnyek
Herberttel az éjszakát a Ladbroke Grove-i rendőrőrsön töltöttük. Sosem aludtam még rács
mögött - nem mintha aznap éjjel sokat aludtam volna. A cellánkban emeletes ágy volt; én a
fölsőn feküdtem, Herbert az alsón. A bátyám csúnyán megfázott a temetőben, és valahányszor
elszenderedtem volna, Herbert hatalmasat tüsszentéssel felébresztett. Az ágy sem volt valami
kényelmes: keskeny matraca nem volt vastagabb három centinél, és a pokróc olyan durva
volt, hogy gyufát lehetett volna rajta gyújtani. Éjfél körül mély álomba zuhantam... Aztán
visszamásztam a felső ágyra, és megpróbáltam elaludni.
- Nick... - Fogalmam sincs, hány órakor lebegett fel hozzám a sötétben Herbert testetlenné
vált hangja.
- Tessék.
- Ébren vagy?
- Nem. Álmomban beszélek.
- Gondolkoztam, Nick. - Herbert tüsszentésnyi szünetet tartott, majd folytatta: - Lehet, hogy
még sincs tehetségem a magánnyomozói munkához.
- Miből jutottál erre a következtetésre, kedves bátyám?
- Hát... két gyilkossággal, emberrablással meg rendzavarással gyanúsítanak. A Hájas meg akar
öletni. A lakásomat felforgatták. Ráadásul eddig még semmit nem sikerült kinyomoznom.
- Mondasz valamit - hagytam rá. Herbert sóhajtott.
- Reggel mindent elmondok Snape-nek. Odaadom neki a Maltesert. Bár már a múltkor
megtettem volna!
Ettől olyan gyorsan felébredtem, mintha egy vödör jeges vizet öntöttek volna a fejemre.
Három és fél millió font értékű gyémánt vár ránk valahol, ő meg csak úgy le akar mondani
róla! Áthajoltam az ágy peremén. A sötétben semmit sem láttam, így hát csak remélhettem,
hogy a bátyám fejéhez szólok, nem a lábához.
- Herbert, ha kiejted a szádon a Malteser szót, a két kezemmel fojtalak meg.
- De Nick...
- Nem, Herbert. Az a doboz csoki az egyetlen reményünk.
- De hát öh... öh... - Megint tüsszentett. - De hát börtönbe küldhetnek! - sápítozott.
- Ne is törődj vele - felelte. - Majd meglátogatlak péntekenként.
Hétkor ébresztettek minket. Megengedték, hogy megmosakodjunk, majd egy őr teát hozott
nekünk. Én sonkás szendvicset is kértem, de be kellett érnem egy csúnya pillantással. Aztán
elindultunk a kihallgatószoba felé - de oda már csak Herbert ment be. Engem Snape
megállított az ajtóban. Ott volt vele a halkan morgó Boyle is. Azt a fickót messze el akartam
kerülni. Még azt se hagytam volna, hogy ujjlenyomatot vegyen tőlem - jobban ragaszkodom
annál az ujjaimhoz.
- Te elmehetsz, fiacskám - szólt Snape. - Csak a bátyád kell nekünk.
- Meddig fogják bent tartani? - kérdeztem. - Már csak öt nap van karácsonyig.
- Na és?
- Még nem volt ideje ajándékot venni nekem.
Snape nem hatódott meg. - Addig tartjuk bent, ameddig szükséges - felelte. - Majd szólok a
gyámhatóságnak, hogy küldjenek ki hozzád egy embert. Nem árt, ha rád néz valaki.
- Majd én ránézek - ajánlkozott Boyle.
- Nem, Boyle, maga nem néz rá! - sziszegte Snape.
Hüvelykujjammal a szárnysegéd felé böktem. - Inkább őt kéne gyámság alá helyezni
-jegyeztem meg.
Boyle billegve elindult felém, de Snape elkapta a gallérját. Egy percig úgy tűnt, mintha a két
rendőr megfeledkezett volna róla, hogy ott vagyok.
- Nevetségesen viselkedik, Boyle! - zsörtölődött Snape. - Megmondtam már, hogy ne nézzen
folyton verekedős filmeket...
- De hát én csak... - védekezett Boyle. -Nem, nem és nem! Hányszor kell még elmondanom?
Egy fővárosi rendőrhöz nem illik ez a modor!
- Régen illett... - morogta Boyle.
- Igen, talán valahol keleten - torkolta le Snape. Azután hozzám fordult. - Indulj, fiam! Tűnj el
innen!
Ránéztem Herbertre, aki még mindig tüsszögött. Az ajtó becsapódott, s én egyik pillanatról a
másikra egyedül maradtam.
Aznap délelőtt nem sok mindent csináltam. Nem is tehettem sok mindent. Beültem Herbert
irodájába, felraktam a lábam az asztalra, és azon gondolkoztam, vajon ki lőtte napszemüvegen
a Hájas sofőrjét és miért. Késő délelőttre többé-kevésbé ki is sütöttem a választ. Valahogy így
okoskodtam: A Hájas két napot adott rá, hogy előkerítsük a szajrét. Kifutottunk az időből,
ezért elhatározta, hogy házkutatást tart nálunk. Mikor meglátott minket a Sólyom temetésén,
rögtön tudta, mi a teendő: ő feltart minket a temetőben - a kis csevegésünknek más értelme
nemigen volt -, s addig hűséges sofőrje és házi betörője, Lawrence ízekre szedi a lakásunkat.
Ez volt az elképzelés.
Csakhogy akik elrabolták Lauren Bacardit (ezzel továbbra is Gottot és Himmellt
gyanúsítottam), azok sem tétlenkedtek. Lauren beszámolt nekik a Malteserről, így hát ők is
felugrottak hozzánk a csokiért. És találkoztak Lawrence-szel. Talán összevesztek vele. Talán
csak nem volt szimpatikus nekik. Mindenesetre lelőtték, mégpedig közvetlenül azelőtt, hogy
Herbert és én hazaértünk a temetésről. Aztán szépen meglógtak a fürdőszobaablakon át, a tető
érintésével. Nekünk pedig a nyakunkon maradt a hulla.
Egyszerű történet.
Kihúztam Herbert íróasztalfiókját. Benne volt a Malteser - mármint az új, amit vettem. Az
eredeti doboz a padlódeszka alatt pihent, homokba temetve. Épp elő akartam venni, hogy még
egyszer megvizsgáljam, amikor megcsörrent a telefon.
- Halló? - Egy nő beszélt a vonal túlsó végén. Halk, bizonytalan, talán egy külföldi hangja.
Azt hittem, téves hívást kaptam. Egyetlen halk, bizonytalan, talán külföldi nőt sem ismertem.
De aztán jött a kérdés: - Tim Diamond?
- Ő nincs itthon - feleltem. - Én a munkatársa vagyok.
- A munkatársa?
- Igen... De most épp egyedül dolgozom. Miben segíthetek?
Néhány másodpercig nem kaptam választ. Aztán a nő döntött.
- Ki tudna jönni... Hampsteadbe? Találkoznom kell önnel.
- Kivel beszélek?
- Beatrice von Falkenberggel.
Ez elgondolkoztatott. Szóval a fekete özvegy végre előbújik a fészkéből. De vajon mit akarhat
tőlünk?
- És ha azt mondom, nem érek rá? - puhatolóztam.
- Nem fogja megbánni, ha eljön.
- Kifizeti a metrójegyemet?
- Jöjjön taxival.
Beadtam a derekam. Kaptam egy West Heath Road-i címet, és egy déli időpontot. Azon
tűnődtem, vajon ez is csak elterelő hadművelet-e. Lehet, hogy amint kiteszem a lábam a
lakásból, megint jön egy önkéntes nagytakarító. Viszont rájöttem, hogy amíg az ál-Malteser
ott van a fiókban, többé-kevésbé védve vagyok. Inget váltottam hát és megfésülködtem. így is
emberi roncsként indultam útnak, de legalább kiglancolt roncs voltam. Arra gondoltam, ha az
özvegy meglátja, hogy tizenhárom éves vagyok, úgyse a megjelenésem fogja érdekelni.
Metróval mentem el Hampsteadbe, és aztán gyalogoltam - hogy bezsebelhessem a taxipénzt.
Hampstead, ha a Nyájas Olvasó nem tudná, London északi részén fekszik, a zöldövezetben. A
„zöld” szó itt a „pénz” szinonimája. Hampsteadben nem gazdagok élnek. Hanem
milliomosok. Úgy emlékszem, minden második autó, amit láttam, Rolls Royce volt, és még a
kukákra is riasztó volt szerelve. Egy rendőrtől útbaigazítást kértem, majd a nyakamba vettem
a városrészt. Negyedórás séta után érkeztem meg a Sólyom fészkéhez.
A ház hatalmas volt, s egy remek kilátást nyújtó domb tetején állt. Aki kitalálta, hogy bűnözni
nem kifizetődő, annak azt ajánlom, ugorjon el ide körülnézni. Szívesen álmodnék ilyen
házról, csakhogy már ahhoz is komoly hitelt kéne felvennem, hogy ilyet álmodhassak. Tíz
hálószoba lehetett benne? Vagy tizenegy? Csak a tetőtérben tizenöt vagy még annál is több
ember alhatott el kényelmesen. A földszinti ablakokon benézve ebédlő méretű konyhát
pillantottam meg és uszoda nagyságú ebédlőt. Uszoda is volt, négy ablaknyi hosszan
terpeszkedett a bejárati ajtótól jobbra. Persze egy ilyen házban azt is el tudtam képzelni, hogy
az csak a fürdőszoba.
Megnyomtam a bejárati ajtóra szerelt csengőt. Bing-bong, szólt, és ez kicsit kiábrándított.
Ilyen környezetben legalábbis négyszólamú kórusra számítottam. Az ajtó kitárult, és újabb
csalódást hozott. Beatrice von Falkenberg maga nyitott ajtót. Hol lehet az inas? Az özvegy
unottan és kicsit undorodva nézett rám. Rögtön láttam, hogy remekül elleszünk.
- Tessék.
- Nick vagyok - mutatkoztam be. - Nick Diamond. Maga kérte, hogy jöjjek ide.
- Aha. - Beatrice vállat vont. - Idősebb férfira számítottam.
- Ha gondolja, visszajöhetek húsz év múlva.
- Nem, nem... gyere be.
Követtem őt a házba, de már úgy éreztem magam, mint egy maszatos kölyök, aki nyári
munkán van. Beatrice von Falkenberg túl fiatal volt az özvegyi szerephez. Talán negyven
lehetett; fekete haja úszósapka módjára tapadt a fejére. Arca sápadt volt, ajka sötétvörös.
Otthonkája comközépig fel volt vágva. Úgy mozgott, mintha még mindig a színpadon lenne -
nem lépkedett, hanem siklott. Minden procikájából előkelőség áradt. Előkelő volt a kecses
kristály pezsgőspohár, amit a jobbjában tartott, de még a nyers húsdarabbokkal teli
bádogtányér is, ami a bal kezében volt.
- Épp az állatkámat készültem megetetni - világosított fel özvegy von Falkenberg.
- Kutya? - kérdeztem.
Beatrice a húsos tányérra nézett.
- Nem, ha jól tudom, marha.
Az uszodába vezetett. A helyiséget úgy alakították ki, hogy a háziak bambuszszékekben
üldögélhessenek a medence mellett, s a bárpultnál kevert koktélt szürcsölgetve nézhessék a
fürdőző vendégeket. Csakhogy hiányoztak a bambuszszékek, a bárpult üresen ásított, és én
voltam az egyetlen vendég. Körülnéztem, és egyszerre rádöbbentem, hogy egy olyan
milliomos házában vagyok, akinek már nincsenek milliói. A bútorokat mintha kisöpörték
volna. A falakon világos foltok mutatták a festmények egykori helyét. A függönyrudakról
hiányoztak a függönyök. Még a cserepes virágok is kiszáradtak. A ház üres kagylóhéj volt.
Nem volt benne más, csak egy otthonkás özvegy pezsgővel és egy tányér nyers hússal.
- Fido! - szólította kedvencét Beatrice. - Gyere, csillagom!
Valami belecsobbant a vízbe. Nagyot nyeltem. Az otthonkás-pezsgős-nyershúsos özvegyen
kívül volt a házban egy aligátor is. Az utolsó aligátor, amit láttam, egy gazdag nő karján
lógott, és rúzs meg buksza volt benne. Ez a példány azonban egyelőre nem vált retiküllé,
hanem nagyon is eleven volt. Nehézkesen kimászott a vízből, és csúf fekete szemével a húst
fixírozta.
- Nem kell félned - fordult hozzám az özvegy. - Nagyon szereti az idegeneket.
- Nyersen vagy főzve?
A nő elmosolyodott, és egy darab húst dobott Fidónak. Az állat hatalmas szája csattanva
bezárult, majd hátborzongató nyelés hallatszott, s a dudorodó torok leszippantotta a húst. Az
özvegy újabb falatot vett a kezébe.
- A Maltesert akarom - mondta.
- A Maltesert?
Beatrice meglendítette a húst, de ezúttal szándékosan rövidet dobott. Az állatnak közelebb
kellett jönnie a csemegéért. Közelebb is jött - hozzám.
- A Malteser a férjemé volt - folytatta az özvegy. -A törpe ellopta, és én vissza akarom kapni.
Az aligátorra mutattam. Kellemetlenül közel volt hozzám. Igazság szerint, ha száz kilométerre
van, azt is kellemetlen közelségnek éreztem volna.
- Van engedélye ilyet tartani? - kérdeztem.
- Nem tudom. Néhai férjemtől kaptam ajándékba.
- Nem lenne jobb egy-két cica?
- Fido megette a cicákat.
Megfordult a fejemben, hogy elszaladok, de nem voltam biztos benne, hogy eljutnék az ajtóig.
Az aligátornak kurta és ügyetlen lábai voltak, de pillanatnyilag a saját lábaimat se éreztem
sokkal használhatóbbnak. Az állat mindössze egy méterre volt tőlem. Fekete szemével úgy
bámult, mintha csak azt várná, hogy megmozduljak. Őrült egy helyzet volt. Még soha nem
fenyegettek aligátorral.
- A Malteser nincs nálam - mondtam. - Timnél van.
- És ő hol van?
- Letartóztatták... A Ladbroke Grove-i rendőrségen hűsöl.
Az özvegy az arcomat fürkészte. Tekintete mintha a fejemben kutatott volna az igazság után.
Végül valószínűleg úgy döntött, hisz nekem, mert felnevetett, és a medencébe szórta a
maradék húst. Az aligátor fürgén megfordult, és belecsusszant a vízbe.
- Tetszel nekem - mondta az özvegy. - Nem vagy ijedős.
Odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat. Rám ijeszteni nem tudott, úgyhogy most el akart
bájolni. Ez se fog összejönni neki, gondoltam. Ha választhatok, inkább az aligátorral kötök
barátságot.
- Mikor Henry meghalt - mesélte Beatrice -, vele együtt sírba szállt az összes pénze is. Ez a
ház nem az enyém, Nick. Az összes ingóságot el kellett adnom, csak hogy a bért fizetni
tudjam. Fidónak is nemsokára az állatkertbe kell költöznie. Megszakad érte a szívem, de nem
tudom megtartani. Egy barátom sincs széles e világon.
Könnyek csillogtak a szemében. Krokodilkönnyek, gondoltam. Vagy aligátorkönnyek.
- Csak egy reményem maradt, Nicholas. A Malteser. Henry nekem akarta adni. Az a doboz az
én örökségem.
- Mi olyan értékes benne? - kérdeztem.
- Számodra semmi - felelte. - De számomra... Ötszáz fontot ér, ha elhozod nekem. Annyit
fizetek érte.
- Azt mondta, nincs pénze.
- Majd szerzek.
Talán Fidóból mégiscsak utazótáska lesz - gondoltam.
A nő kikísért, és ajtót nyitott nekem.
- Beszélj Herberttel! - folytatta. - Ha kiengedik, hozzátok el a Maltesert. Addigra megszerzem
a pénzt, esküszöm. Ti úgysem tudtok semmit kezdeni azzal a dobozt desszerttel. Csak ezt lásd
be.
- Mi lesz a taxipénzemmel? - kérdeztem.
- Majd ha elhozod a Maltesert... - Azzal becsukta az ajtót.
- Viszlát, bátor aligátor - motyogtam.
Ez volt hát Beatrice von Falkenberg. Furcsa, magányos nő, aki egy furcsa, magányos állattal
osztja meg az emlékeit. Miközben a hampsteadi metrómegálló felé bandukoltam, két kérdésre
kerestem a választ. Ha a Sólyom olyan titkolózó természetű volt, hogyan szerzett tudomást
Beatrice a Malteserről? Valószínűtlennek tűnt, hogy a férjétől. De akkor kitől?
A másik dolog még különösebb volt. Az Özvegy, mikor felhívott, Tim Diamondot kérte. Én
nem beszéltem neki a bátyámról. Honnan tudja akkor, hogy az igazi neve Herbert?
Gyilkos az esőben
Aznap délután nem mentem haza. Herbert nélkül a lakás nem volt az igazi. Csendesebb hely
volt, kellemesebb, kevésbé veszélyes és otthonosabb - mégsem az igazi. Aggódtam
Herbertért. Én egy fél órát se töltöttem volna el szívesen Snape-pel és Boyle-lal, nemhogy egy
egész napot. Boyle talán már meg is ölte. Ha viszont elkotyogta nekik a Malteser titkát, akkor
én fogom megölni. Szegény Herbert kutyaszorítóban volt, s így már csak az ő érdekében is
minél előbb meg kellett fejtenem a rejtélyt.
Egészen más lett volna a leányzó fekvése, ha Lauren Bacardi elmondja nekünk, hol volt a
törpe, mikor rájött, mit jelentenek a Malteserek. Ha látnám, amit ő látott, talán nekem is
beugrana a megfejtés. Csak épp volt egy olyan csúnya érzésem, hogy Lauren Bacardival már
csak szellemidézés révén beszélgethetek. Azok, akik elvitték, biztosra mentek. Azóta
valószínűleg több ólom van szegény nőben, mint egy atombunker falában.
így hát csak a törpe maradt. Johnny Napolli persze már alulról szagolta az ibolyát, de úgy
okoskodtam, hogy ha el tudok indulni a nyomán, kideríthetek egyet s mást. Az ő gyufája
vezetett el Lauren Bacardihoz is. Kíváncsi voltam, mi mindent rejteget még a szobája. Így hát
délután elmetróztam Notting Hillbe, és a Portobello Roadon a Splendide Hotelhez sétáltam.
Útközben elmentem a Hammett-féle újságos mellett. A tulaj épp a kirakat mögött állt, és
meglátott engem. Ez csak feltételezés, de azt hiszem, egy perc múlva odament a telefonhoz,
és átszólt a hotelba. Ezután a hotelben Jack Splendide szintén telefonált egyet. Mondom:
mindez csak feltételezés. De a tíz perc, amennyi idő alatt az újságostól a hotelba értem, elég
lehetett hozzá, hogy megszervezzék a halálomat.
A szálló mit sem változott; ugyanolyan lustán támaszkodott a felüljárónak, mint legutóbb. A
túlcsorduló szemetet a járdaszegélyre köpködő kukák is megvoltak, csak épp eltűnt közülük a
civil ruhás rendőr meg a kutyája. Három óra volt, és már kezdett alkonyodni.. Elbaktatott
mellettem egy öregember; ócskaságokkal teli nejlonzsákjait cipelte sehonnan sehova.
Nyomasztó hangulat? Öt nap volt hátra karácsonyig, és én e díszletek nélkül is elég nyomott
hangulatban voltam.
Bementem a szállodába. Jack Splendide ugyanúgy ott ült a pult mögött, mint az első
látogatásunkkor. A füzetregény, amit olvasott, olyan koszos volt, hogy kábé minden második
szó volt kivehető benne. Jack most is egy szivart csócsált - valószínűleg ugyanazt, mint a
múltkor, ahogy inget sem váltott azóta. Az utolsó ingváltásakor lehet, hogy még nem is éltem.
- 'napot - köszöntem.
- Mi van? - Tényleg tudta, hogyan kell fogadni a fizetővendéget.
- Egy szoba kellene.
- Mennyi időre?
- Egy órára.
Jack összevonta a szemöldökét.
- Csak egész napra adunk ki szobát. Tizenöt font. Ággyal tizenhat.
Elválásunk előtt szerencsére magamhoz vettem Herbert összes pénzét, úgyhogy le tudtam
perkálni a kért összeget. Splendide eltette a pénzt, aztán felállt, és egy kulcs után nyúlt.
- A 39-es szobát kérem.
- És ha foglalt?
A kampók felé böktem.
- Itt van a kulcs - mondtam. - Különben is, minek kulcs? Nincs is zár az ajtón.
- Ez rendes szálloda, fiam - morogta sértődötten Splendide. A szivar úgy ingott a szájában,
mint egy figyelmeztetően felemelt mutatóujj. - Ha nem tetszik, menj máshova!
Nem tetszett. De végig kellett csinálnom.
- Jó, kérem a kulcsot - bólintottam.
Jack egy kicsit még akadékoskodott. Akkor azt hittem, még több pénzt akar kicsikarni tőlem,
pedig csak az időt húzta. Ezt a feladatot osztották rá. Végül aztán átadta a kulcsot - ahogy az
kezdettől fogva szándékában állt. Lehetett volna annyi eszem, hogy átlátok a kis színjátékon,
de hát hosszú volt a nap, fáradt voltam, és... Na jó, lehet, hogy egyszerűen csak nem volt
annyi eszem.
Szóval megkaptam a kulcsot, úgyhogy felcaplattam az ötödikre, és végigmentem a folyosón.
Csak miután kinyitottam az ajtót és bementem, akkor ötlött fel bennem, hogy talán mégsem
volt olyan jó ötlet idejönni. Az nem tűnt valószínűnek, hogy a szobát kitakarították a törpe
halála után - a Splendide Hotel szobáit feltehetőleg sosem takarították -, de az igen, hogy a
rendőrség az utolsó szögig mindent elvitt. De hát ha már ott voltam, és kifizettem a szobát,
gondoltam, körülnézek.
A fiókokkal kezdtem.. Egy görbe biztosítótűn, egy molyirtón és egy döglött molyon kívül
semmit nem találtam bennük. Az asztal következett - abból két fiók is hiányzott, bizonyára
ellopta őket valaki. így már csak az ágy maradt. Leültem rá, és felidéztem, hogyan feküdt rajta
Johnny Napolli, véres ingben. A törpe ebben a szobában találta ki, hol van három és fél millió
font értékű gyémánt. És ebben a szobában halt meg.
Az autók az ablaktól két méterre robogtak el. Még mindig rejtély volt számomra, hogyan tud
itt bárki is aludni.
Megakadt a pillantásom a sarokban álló szemetesvödrön. Zöld műanyag doboz volt, olyan
repedezett és kopott, hogy neki is egy kukában lett volna a helye. Fölé hajoltam, és
megpiszkáltam a fenekén heverő néhány szemetet. Nem volt benne sok minden: két
sültkrumplis zacskó, egy csokoládé papírja, pár lemerült elem és egy üres cigisdoboz. Már-
már otthagytam az egészet, amikor beugrott valami. A rendőrök biztosan nem figyeltek fel rá -
azért is hagyták ott -, de az én szememben volt jelentősége. Mikor történetünk kezdetén a
törpe feljött hozzánk az irodába, török cigarettát szívott. Es a szemétben egy török
cigarettásdoboz hevert. Tehát Napollié volt.
Kihalásztam a dobozt a szemétből, és kinyitottam, remélve, hogy... nem is tudom... hogy
találok rajta egy telefonszámot vagy valami hasonlót. Csakhogy ennél sokkal jobb dolgot
találtam benne! Egy halom papírfecnit, kis fehér négyszögeket, egy akkurátusan összetépett
papírlap maradványait. Letérdeltem, és megvizsgáltam a fecniket. Némelyiken kék tintával
írott szótöredékeket láttam. Ujjam hegyével tologatni kezdtem a darabkákat a padlón, mintha
kirakós játékot játszanék, és nemsokára össze is állt a kép, jobban mondva a szöveg. Négy
angol szó volt, alatta pedig idegen nyelvű szöveg, nagy valószínűséggel a fentiek spanyol
fordítása.
DIGITÁLIS FOTÓDETEKTOR FÉNYKIBOCSÁTÓ DIÓDA
Őszintén bevallom, csalódott voltam. Miért írta le ezt Johnny Napolli? Biztosra vettem, hogy
a szavaknak közük van a Malteserhez. Csak ezzel tudtam magyarázni a törpe fokozott
óvatosságát: hogy az összetépett papír darabkáit még egy cigisdobozba is rejtette. Biztos
lehúzta volna őket a vécén, ha lett volna vécé a szobájában. A spanyol fordítás is adott némi
támpontot a magyarázat keresésében. Johnny Napolli bizonyára nyomozása során bukkant rá
a négy szóra. Jól tudott angolul, de nem tökéletesen. Lehet, hogy nem értette a szavakat, s
azért írta le őket, hogy később utánanézhessen a szótárban.
Csak az volt a bibi, hogy a szavak nekem se mondtak semmit. Az világos volt, hogy
valamilyen műszaki dologra utalnak, de a technika sosem volt az erősségem. Ha a Nyájas
Olvasó ismerte volna a technikatanáromat, nem kérdezné, miért.
Összesöpörtem a papírfecniket, és zsebre dugtam őket. A fiókosszekrényt, az asztalt és a
szemetest átkutattam - már csak az ágy volt hátra. Megpróbáltam benézni alá, de a földig érő
oldaldeszka elzárta a belátást. Az ágy jeles egy darab volt: tömörfából és rozsdás rugókból
álló szörnyeteg. A matraca vagy fél méter vastag volt, és kábé olyan kényelmes, mint a vizes
piskóta. Majd' megszakadtam, mire az oldalára állítottam a mázsás alkotmányt, de megtettem,
mert eltökéltem, hogy alánézek. Nem sok mindent találtam: egy megsárgult Daily Mirrort,
egy fél pár papucsot és tíz év összegyűlt porát.
Mégis az ágy mentette meg az életemet.
Már épp vissza akartam fektetni a helyére, amikor betört a szoba ablaka, és épp akkor elhajtott
egy autó a felüljárón.
Krikettlabda méretű sötétzöld tárgy pottyant be a szobába. Kábé egy másodpercbe került
rájönnöm, hogy nem egy sötétzöld krikettlabdát hajítottak be hozzám, további egy másodperc
múlva pedig már a földön hasaltam. A gránát nekirepült az ágynak, lepattant róla, és
visszagurult az ablak felé. Azután felrobbant.
Meg kellett volna halnom, de ott állt az a nagy rugós-matracos fal köztem és a gránát között.
Ezzel együtt is úgy éreztem, mintha egy tűzijáték-rakétán ülnék, mikor az felrobban.
Egyszerre úgy tűnt, mintha az egész szoba lángba borult volna - nemcsak a falak, hanem a
levegő is. A padló felrúgott, mint egy hatalmas dobbantó, és belebokszolt a gyomromba. A
robbanás olyan iszonyú robajjal járt, hogy azt hittem, szétreped a fejem. Még ugyanabban a
másodpercben felkapott a légnyomás, megpörgetett a levegőben, és vállal nekicsapott az
ajtónak, ami ki is szakadt a helyéből. Mire földet értem, már elvesztettem az eszméletem.
Nem tudom, mennyi ideig voltam ájult. Talán tíz percig. De felőlem lehetett volna akár tíz nap
is.
Mikor magamhoz tértem, tele volt a szám törmelékkel, és két hisztérikus operaénekesnő
visított a fülembe. Legalábbis úgy éreztem, mert valójában egyetlen operaénekesnő sem volt a
közelben. A ruhám cafatokban lógott, és vérző seb tátongott az egyik szemem fölött.
Mindezektől eltekintve azonban feltűnően jól voltam ahhoz képest, hogy nemrég
felrobbantottak. Csak zúzódásaim voltak, csontom nem tört. Óvatosan felálltam - egyszerre
csak egy csontomat mozdítva -, és nekitámaszkodtam a falnak. Olyan sűrűn kavargott a füst
és a por, hogy semmit nem láttam magam körül. Ott maradtam a helyemen, és vártam, hogy
kissé kitisztuljon a levegő. Úgy gondoltam, biztonságosabb, ha addig nem mozdulok.
Bölcs döntés volt. A Splendide Hotel már vagy húsz éve várta az ürügyet arra, hogy
összedőlhessen. A gránát megadta neki a kegyelemdöfést. Ledőlt a felüljáró felé néző egész
hátsó fal, s én egy olyan padlódeszkán álltam, aminek a másik vége dobbantódeszka módjára
kinyúlt a mélység fölé. Megborzongtam, mikor a szél felkavarta körülöttem a port. A
felüljárón autók száguldoztak, örökmozgó színes forgataggá olvadva össze a szürkületben.
Csodálkoztam, hogy senki nem áll meg, de hát hogy is állhatnának meg a felüljáró kellős
közepén? A rendőrök nemsokára le fogják zárni az egész utat, mert ha valaki most lefékezne
hogy megnézze mi ez a felfordulás, az tömegkarambollal gazdagítaná az esti műsort.
Hátrálni kezdtem, a lépcsőt vagy annak maradványait keresve. Nagyon úgy tűnt, hogy a hotel
fennállásának végéhez ért. Az épület kigyulladt, recsegtek a lángoló padlódeszkák, a törött
csövekből sziszegve fröcskölt a víz. A hallásom még korántsem állt helyre, de annyit azért
felfogtam, hogy odalent emberek kiáltoznak. Valahol néhány rendőrautó, tűzoltókocsi vagy
egyéb szirénázó jármű közeledett. Egy meztelen férfi rohant el mellettem, fél arcán
borotvahabbal. A nyomába eredtem. Én is szerettem volna megérni, hogy egyszer
borotválkozhassam.
Az őrangyalom minden bizonnyal túlórázott aznap. Mázli, hogy nem volt szakszervezeti tag.
A vasrúd a fejemtől két centire suhant el — észre se vettem, csak mikor a falba csapódott, és
megszórt vakolattal. Megpördültem a tengelyem körül, és szemben találtam magam Jack
Splendide-del. A szállodás már készült az újabb suhintásra. Az inge ingencsak megtépázott
állapotban volt, az idegei nemkülönben. Térdtől lefelé mindkét nadrágszára hiányzott.
Gyanítottam, hogy a robbanás pillanatában a törpe szobájának közelében lehetett - talán épp a
szomszédban. Szemlátomást nem örült neki, hogy túléltem a merényletet.
A vasrúd ismét elindult felém, de gyorsan félrehajoltam. Jack kábé húsz kilóval járt a
versenysúlya fölött, úgyhogy nem volt kimondottan fürge. Persze nem is kellett fürgének
lennie, hiszen ott állt köztem és a lépcső között. Engem oldalról a lángok fenyegettek, hátulról
az ötemeletnyi mélység. Megfordult a fejemben, hogy átugrom a felüljáróra. A leküzdendő
távolság mindössze két méter volt, de ezt akkori állapotomban nagyjából egy méterrel
éreztem többnek a vállalhatónál. Hátraugrottam, hogy kitérjek a harmadik suhintás elől. Ezzel
visszakerültem a 39-es szobába, pontosabban abba, ami megmaradt belőle. A lángok egyre
közeledtek. Jack Splendide szintúgy.
Kiabált valamit. Nagy volt a zaj, és az operaénekesek se hallgattak még el, úgyhogy nem
sokat értettem a szidalmazásból, de annyit azért kihámoztam belőle, hogy Jack engem okol
szállodája pusztulásáért. Tényleg kedvelhette ezt a lerobbant épületet. Könnyek patakzottak az
arcán, és megindítóan őszinte ragaszkodással markolta a vasrudat, mely békésebb időkben
törölközőtartóként szolgált. Mondtam neki, nem én tehetek róla, hogy egy arra járó autós
gránátot dobott a szobámba, de mintha a ledőlt falnak beszéltem volna. A szállodatulajdonos
megkattant, s ez többek között azzal járt, hogy mindenáron meg akart ölni.
A vasrúd nagy ívet írt le, ahogy Jack a válla fölött felém lendítette, de aztán szerencsémre
beleakadt egy lógó drótba. Néhány másodpercig elektromos szikrák táncoltak a levegőben,
ami egy kis időre elterelte Jack figyelmét. Kihasználtam az alkalmat, felkaptam egy kettétört
asztalt, és gyomron taszítottam vele a szállodást. Jack felüvöltött, és elejtette a vasrudat. Ezen
felbátorodva újra ütöttem, ezúttal a semmibe nyúló padló széle felé lökve ellenfelemet.
Jack kétségbeesetten hadonászott. Legalább tizenöt méteres zuhanás és a hideg, kemény
betonjárda várta, s úgy tűnt, nem is hiába: a pasas nem tudta visszanyerni egyensúlyát.
Üvöltve előrebukott, hasast ugorva a sötétlő mélységbe. Az utolsó pillanatban azonban
sikerült elkapnia a felüljáró szegélyét, így nem zuhant tovább. Ott maradt vízszintesen
kifeszítve, élő híd gyanánt. Lába a 39-es szoba padlójának maradványán nyugodott, két keze
pedig görcsösen markolt egy, a felüljáró oldalából kiálló vasat. Teste gerincroppantó ívet
képzett a két pont között.
Hátranéztem. A lángnyelvek zárt félkörben közeledtek. Az ajtón át már nem vezetett út, a
felüljáróra nem mertem átugrani... Jack Splendide volt az egyetlen megoldás. Az élő híd. Két
nagy lépést tettem. Az első után Jack derekán álltam, a második után a felüljáró biztonságot
jelentő szélén.
- Fiú!... Hé! Fiam! - kiáltott utánam Jack.
Visszasétáltam hozzá. Nagydarab, erős ember volt, de túl sokáig nyilván nem bírhatta ki
ebben a testhelyzetben.
- Segíts! - sziszegte verejtéktől csöpögő homlokkal.
A szél az ingemet tépkedte. Az autók alig néhány centire száguldottak el mellettem. Páran rám
dudáltak, de Jack Splendide-et nem láthatták. Leguggoltam mellé. Mostanra sikerült
végiggondolnom pár dolgot.
- Ki volt az, Splendide? - kérdeztem. - Ki dobta be a gránátot?
- Könyörgök! - Teste egyre jobban megereszkedett, így most még görcsösebben markolta a
vasat.
- Maga szólt nekik, hogy itt vagyok. Ki akart megölni?
Jacknek nem volt esélye. Rohamosan fogyott az ereje, a lángok pedig közeledtek. Talán már
érezte is a meleget a talpán.
- A Hájas volt - hörögte. - Számított rá, hogy még egyszer eljössz. Lefizetett... hogy hívjam
fel, ha megjelensz.
- Miért?
- Megsértetted őt. A Hájast senki nem sértegetheti. De nem tudtam, hogy meg akar ölni. Nem
tudtam... a gránátról. Esküszöm, fiam. Azt hittem, csak feléd lő, hogy megijesszen.
Na persze, gondoltam. Te meg feljöttél az ötödikre céllövészetet nézni.
Lehet, hogy a rendőrök vagy a tűzoltók végül megmentették Jack Splendidet. Őszintén szólva
akkor és ott nem nagyon érdekelt. Elvégre gyilkosok kezére adott. Lehet, hogy nem tudott a
gránátról, de azt tudta, hogy a Hájas nem szokott mellélőni.
Eleredt az eső. Ingem maradványait összehúztam remegő testemen, és mire leértem a
felüljáróról, elfelejtettem Jack Splendide-et.
A Professzor
Levendulaillat ébresztett fel. Levendula? Igen - parfüm. Ezt az illatot már érezted valahol,
Nick. Hol? Nem emlékszem, de mintha nyers hússal keveredett volna és... Nyeltem egyet,
nyújtózkodtam, és kinyitottam a szemem.
- Aj, de szépen ki tetszett cifrázni magát! - kiáltott fel Betty Putzlock.
Herbert íróasztalán feküdtem. Este gyalog kellett hazamennem, s annyira kimerülten érkeztem
meg, hogy nem volt erőm felmenni a hálószobába. így hát bementem az irodába, és az
asztalra rogytam. Most pedig Betty Putzlock állt előttem, és úgy nézett rám, mintha egy másik
bolygóról pottyantam volna oda.
- Mi a csuda történt, úrfi? - kérdezte, miközben én a kalapját díszítő műpitypangokat
bámultam.
- Nehéz estém volt - motyogtam. - Hogy jött be?
- A kapun.
- Nyitva volt?
Betty bólintott. - Éjszakára be kell zárni az kaput, Nicholas úrfi! Sose lehet tudni, miféle
népek mászkálnak be...
Egy forró fürdőre, meleg ételre, két aszpirinre és egy meleg ágyra volt szükségem - nem
feltétlenül ebben a sorrendben. Ehhez képest felmentem és arcot mostam, miközben Betty
reggelit készített: lágytojást, pirítóst és kávét. Megnéztem magam a tükörben, de valaki más
nézett vissza rám. A haja leírhatatlan volt, karikás volt a szeme, és csúnya seb éktelenkedett a
homlokán. Sajnáltam szegény kölyköt. Arra gondoltam, ha úgy érzi magát, ahogy kinéz,
akkor csoda, hogy még áll a lábán.
Tíz perccel később már a konyhában ültem. Betty ragaszkodott hozzá, hogy katonákra vágja a
piritósomat, ami elég megszégyenítő volt számomra. Tegnap életveszélyesen megfenyegettek,
felrobbantottak, vasrúddal támadtak rám - ma pedig úgy bánnak velem, mint egy
csecsemővel. De nem haragudhattam Bettyre, hiszen jót akart.
- Hol van Timothy úr? - kérdezte.
- Herbert? A rendőrségen. Gyilkossággal vádolják.
- Gyilkossággal! - visított fel Betty. - Szörnyű bűn!
- Hát igen.
- Úgy értem, szörnyű bűn Herbert urat ilyen dologgal vádolni. - Betty majdnem elpityeredett.
- Hisz a vak is látja, hogy a légynek se tudna ártani!
Ebben igaza volt. Herbert elmenekült, ha legyet látott.
- Akkor most az úrfi magánnyomoz helyette is - bólogatott Betty. - Aztán kinyomozott-e mán
valamit?
Hogy kinyomoztam-e már valamit? Hát, megtudtam, hogy Beatrice von Falkenberg az
egzotikus házikedvenceket szereti. Megtapasztaltam, hogy ha az ember túl közel van egy
felrobbanó gránáthoz, akkor megfájdul a füle. Tudomást szereztem róla, hogy a Hájas még
mindig súlyfelesleggel küszködik, és a felesleges súly én vagyok.
Mindazonáltal minden, amit kinyomoztam, ráfért volna egy postabélyeg hátoldalára, és még
csak nem is bolhabetűkkel.
- Nem, Betty - feleltem. - Nem nyomoztam ki semmit. Hacsak maga nem tudja, mi az a
digitális detektor vagy fotófénybocsátó.
- Micsuda!?
A törpe szobájában talált papírfecnik még mindig ott lapultak az ingzsebemben. Csak épp az
ingzsebem a hotelben maradt. A robbanás leszakította, és ha az életem függött volna tőle,
akkor se tudtam volna megmondani, pontosan mi volt az a négy szó.
- Felmegyek, megfürdök - mondtam.
- Eresztek vizet - ajánlkozott Betty.
Megráztam a fejem. Ha engedem, a következő ajánlata az lett volna, hogy megmossa a hátam.
- Köszönöm, nem kell... Menjen csak haza. Boldogulok egyedül.
- És mi lesz a takarítással?
Előhúztam a zsebemből Herbert egyik tízfontos bankóját. Fájt megválni tőle, de el kellett
ismernem, hogy Betty szép munkát végzett. Mikor felvettük, a lakás szemétdombhoz
hasonlított. Most már csak úgy nézett ki, mint egy roncstelep.
- Tessék - nyújtottam át a pénzt. - Legközelebb egy hét múlva, karácsony után jöjjön.
- Ó! Köszönöm! - Betty elvette a pénzt. - Boldog karácsonyt, Nicholas úrfi!
- Boldog karácsonyt, Betty - feleltem.
Nem sokkal később a csengő ébresztett fel édes álmomból. Az órámra néztem. Kilenc
ötvenötöt mutatott. Akkor is kilenc ötvenötöt mutatott, amikor lefeküdtem. Vagy igen keveset
aludtam, vagy szükségem lesz egy új órára. Farmert és pulóvert húztam, s elindultam lefelé. A
jövevény kitartóan nyomta a csengőt. A kaputelefon gombjával ajtót nyitottam neki, bár a
vendég csengetési stílusa nem sok jóval kecsegtetett. Bementem az irodába, és alighogy
leültem, besétált az ügyfél.
Helyesbítek: nem besétált, hanem betántorgott. Még nem is láttam az illetőt, mikor már
megcsapta az orromat a szaga. Dél körüljárhatott az idő, de a jövevény bizonyára már a
reggelinél elkezdte az ivást. Úgy küldte előre átható whiskyszagát, mint holmi névjegykártyát.
Tudtam, hogy valahol már láttam ezt az embert. Hatvan körüli, alacsony, kövér, borostás,
bagolyképű, kerek szemüveges pasas volt. Gyűrött, szürke esőkabátja praktikus, palackméretű
zsebekkel büszkélkedhetett. Megcélozta az egyik széket, amit Betty Putzlock megjavított
nekünk, lezuttyant rá, és kinyújtotta a lábát. Zöld zoknit viselt. A cipőtalpán tátongó lyukon át
láttam. Kíváncsian vártam, hogy megszólaljon, de ő cseppet sem sietett. Kihúzott egy szál
cigarettát a zsebéből, egyenesre sodorta hüvelyk- és mutatóujja között, majd a szájába dugta.
Remegő kézzel rágyújtott. A gyufa már majdnem leégett, mire eltalálta a lánggal a cigaretta
végét, mert a fickó nem csak részeg, de rövidlátó is volt. Egyszerre beugrott, honnan ismerem.
A Sólyom temetésén láttam őt: ott állt, illetve imbolygott Beatrice von Falkenberg mellett.
- Jó végre ülni - szólalt meg.
- Fáradt? - kérdeztem.
- Nem, csak folyton elesem. És nekimegyek a tárgyaknak. - Nagyot slukkolt a cigarettából. -
Tudja, uram, van nekem egy súlyos problémám.
- Iszik? - kérdeztem együtt érzően.
- Köszönöm, igen. Egy deci whiskyt kérnék.
Megcsóváltam a fejem, és elé toltam egy hamutartót. Ő leverte a hamut, rá az asztalra.
- Ki maga? - érdeklődtem.
- Quisling a nevem - felelte. - Quentin Quisling.
- A szülei bizonyára szerették a q-t - jegyeztem meg.
- Nem, a kút szerette őket. Apám bele is fulladt. De ez nem tartozik ide. Talán hallott rólam,
uram. Azelőtt úgy emlegettek: a Professzor.
Hát persze, hogy hallottam a Professzorról. Ez a név is szerepelt Snape listáján. Mit is
mondott róla a főfelügyelő? A Professzor volt a Sólyom házi tudósa, kibérelt zsenije. De egy
éve felszívódott. Így, ránézve, nem volt nehéz kitalálni, merre járt: ment lefelé a lejtőn.
Quisling professzor egykor okos ember lehetett, de most úgy nézett ki, mint aki az utolsó
agysejtjét készül alkoholba fojtani. A bőre az öt éve érlelt márványsajtot idézte, a hangja
rekedt, reszelős volt. A mennyezet felé fújta a füstöt, és köhögött. A dohányzás ásta meg neki
a sírt, s a pia fogja belelökni.
- Eredetileg a bátyjához jöttem, uram - mondta.
- Ő nincs itt.
- Azt látom, uram. Nem látok túl sok mindent, de azt látom.
Elővett a zsebéből egy fél üveg whiskyt, lecsavarta róla kupakot, majd a szája felé döntötte.
Az ital szépen lefolyt a nyakán. Keresgélni kezdte a cigarettáját, és meg is találta a kezében.
- Jól van - folytatta. - Megfelezem önnel, uram. Fifti-fifti.
- A cigarettát?
- Roppant vicces, uram. Látom, van humorérzéke. - Megforgatta a cigarettát a szájában, és
köhögött. Borzalmas köhögés volt. Szinte hallottam, ahogy zörögnek a tüdejében a
kátránygombócok.
- Tudja, ki vagyok, uram? - kérdezte.
- Az előbb mondta.
- Én voltam a Sólyom esze. - Begörbített hüvelykujjával a mellkasára bökött. - Ha meg kellett
csinálni valamit, én megcsináltam.
- Például porszívót javított?
- Nem, uram. Feltaláltam neki dolgokat. Nem mondom el, mi mindent, mert úgyse értené.
- És mi történt magával? - kérdeztem. Meglóbálta a whiskysüveget.
- Ez történt velem. De tudom, mi van az ön birtokában, uram. Nagyon jól tudom. Láttam önt a
temetésen, és rájöttem. Egy doboz Malteser, nem igaz? Nos... én tudom, hogyan kell
használni. Ketten sok pénzt kereshetünk.
- Halljuk az ajánlatát, Professzor.
- Ideadja nekem a dobozt, és vár. - Ravaszul hunyorogva rám mosolygott. - Én pedig holnap
visszajövök a fele pénzzel.
Bólintottam, mintha komolyan fontolóra venném az ajánlatot. Magamban pedig álmélkodtam.
Itt van ez az ember, aki olyan közel van a halálhoz, mintha a bitó alatt állna. Nincs egy rendes
pár cipője, és még az is javítana a megjelenésén, ha ruhát cserélne egy madárijesztővel. Mégis
komolyan azt hiszi, hogy be tud palizni engem, csak mert én még gyerek vagyok, ő pedig egy
úgynevezett felnőtt. A matektanáromat juttatta eszembe. Bizonyára a Nyájas Olvasó is ismeri
azt az embertípust, amelyik a világ urának hiszi magát, csak mert ki tudja számolni az egyenlő
szárú háromszög szögeit. Úgy döntöttem, belemegyek a játékba.
- Szóval ha odaadom a Maltesert, maga elhozza nekem a fele pénzt?
- Ahogy mondja, uram - bólogatott Quisling. Megitta az utolsó korty whiskyt, s az üveget
elegáns mozdulattal a szemetes felé hajította. Apró darabokra tört a falon. Quisling észre se
vette.
- De hát mit lehet kezdeni a Malteserrel? - faggatóztam.
- Az nyitja ki a... - Észbe kapott, és elharapta a mondatot. - Majd elmondom, amikor hozom a
pénzt.
Persze tudtam, hogy ha odaadom neki a dobozt, soha többet nem látom viszont. De támadt
egy ötletem. Kihúztam az íróasztal fiókját, és elővettem a pár napja vásárolt doboz Maltesert.
- Ezt akarja, igaz?
Quisling mohón odakapott, de én még nem engedtem el a dobozt.
- Biztos, hogy visszajön? - kérdeztem.
- Hát persze, uram. Visszajövök. Az anyám sírjára esküszöm.
Az öreglány valószínűleg él és virul.
- Mikor jön? - kérdeztem.
- Holnap reggel - felelte.
Elengedtem a dobozt, mire ő gyorsan eltette.
- Reggel jövök - ismételte.
Hamarosan becsapódott mögötte az ajtó.
Harminc másodpercet vártam, azután a nyomába eredtem. Biztos lehettem benne, hogy nem
fog kiszúrni. Olyan vaksi volt, hogy akkor se látott volna meg, ha mellé állok. Úgy
számítottam, ha tényleg tudja, hol rejtőznek a Sólyom gyémántjai, akkor most elvezet oda.
Persze a dobozzal, amit tőlem kapott, semmire se megy. Nem leszek irigy, neki adom a csokit
- miután elvezetett a rejtekhelyhez. Ez volt az én kis tervem, de persze a dolog nem ment
ilyen egyszerűen. Elvégre mindig akkor a legpechesebb az ember, ha biztosra megy.
Kimentem az utcai ajtón, és megfordultam, hogy bezárjam magam után. Ekkor motorzajt
hallottam - egy furgon parkolt a közelben. Valaki gyorsan közeledett felém. Felpillantottam,
és láttam, hogy egy rövid tárgy lendül a fejem felé. A fülem mögött talált el, és én
elvesztettem az eszméletem.
Tündérsüti
Valaki igazán figyelmeztethetett volna, hogy „Üssük ki Nick Diamondot!"-hét van
Londonban. Két nap alatt kétszer történt ez meg velem, és bevallom, egy kicsit már untam.
Amikor leütik az embert, az egyébként nem olyan rossz. Utána magunkhoz térni - az a csúnya
rész. Fejfájás, szájszárazság, hányinger. Ha pedig koromsötét van, és az ember egy furgon
rakterében kuksol, akkor a dolog még ijesztő is.
Még Londonban voltunk. Ez kiderült a forgalom zajából, és abból, hogy gyakran megállunk.
Az egyik ilyen megállásnál - valószínűleg piros lámpa volt - emberi hangok szűrődtek be
hozzám. Eszembe jutott, hogy dörömbölnöm kéne a kocsi oldalán. Valószínűleg semmit sem
értem volna el vele, de ez nem derült ki, mert mire elszántam magam a cselekvésre, a furgon
továbbindult. Pár perccel később aztán végleg megálltunk, és kinyílt a raktér ajtaja. A nappali
világosságból már nem sok maradt, de az a kevés is szúrta a szemem.
- Kifelé! - csendült egy lágy hang, az a fajta, amit ibolyaillatnak kellene kísérnie. Volt benne
egy csipetnyi németes íz. Tudtam, hogy hallottam már valahol.
Kiszálltam.
Az első dolog, amit megláttam, egy utcatábla volt. „Bayly Street SE1” - ez arról tájékoztatott,
hogy a folyótól délre vagyunk, a Cityvel szemben. Körülnéztem.. Az utca mindkét oldalán
téglafalú, ötemeletes régi raktárak magasodtak, s köztük az ég keskeny csíkját kampók,
láncok, csövek és állványok szabdalták szabálytalan alakzatokra. A Bayly Street valamikor
száz éve élhette fénykorát. Most összegyűrt kólásdobozok, törött hullámpala-táblák és színes
vezetékek hevertek az elhagyatott épületek kapuiban. A kátyúk fekélyként sötétlettek az utca
beteg testén.
Pillantásom most egy másik táblára esett. Fehér alapon piros betűk hirdették: McAlpine. Ez
volt a Bayly Street egyszavas halálos ítélete. Nincs pusztítóbb dolog egy építővállalatnál.
Ezek kibelezik majd a raktárépületeket és a lecsupaszított vázakban luxusapartmanokat
alakítanak ki. Ajánlatunk: kilátás a folyóra, mélygarázs és ötszámjegyű ár. Ez a baj
Londonnal: hogy a gazdagok mindent lenyúlnak.
A furgon mellett egy férfi állt, kezében hangtompítós pisztollyal, amit éppen rám szegezett.
Lehet, hogy rossz ember volt, de jó szabóhoz járt. Sápadtszürke öltönyt viselt, rózsaszín
nyakkendővel, s a cipője épp úgy ragyogott, mint a mosolya. A következő pillanatban kinyílt a
vezetőülés felőli ajtó, és kiszállt még egy férfi. Ugyanúgy volt öltözve, mint a társa, csak rajta
púderkék nyakkendő volt. Mindketten alacsonyak és soványak voltak, és mindketten középen
választották el a hajukat - az egyik szőke volt, a másik fekete. Mindketten ötven felé jártak, és
szemlátomást sokat költöttek rá, hogy megállítsák az időt. Plasztikus arcuk plasztikai
sebészek keze nyomát viselte. Világos, miről beszélek, ugye? Leszívjuk a zsírt, felvarrjuk a
ráncokat, megkeményítjük az izmokat, viszlát, uram, de vigyázzon, ne tüsszentsen túl
hevesen. Az volt az érzésem, hogy a két férfi nagyon kedveli egymást.
- Erre! - utasított a szőke, pisztolyával mutatva az utat.
Egy közeli építkezésen nagyban folyt a munka. Hallottam az aszfalttörő gépek robaját, a sarat
dagasztó lánctalpak nyikorgását. Ásuhant a fejemen, hogy futásnak eredek. Aztán rájöttem,
hogy nincs esélyem. Látótávolságon belül senki nem volt, engem viszont öt méteren belül
agyonlőttek volna.
A sofőr egy súlyos fakapuhoz lépett, és kinyitott egy levesestányér méretű lakatot. A kapu
garázsszerű üres terembe nyílt: puszta betonpadló, kormos falak, szemét mindenütt. Néhány
kellemetlen másodpercig azt hittem, ennyi volt, elértem a végállomást, de aztán a szőke a
terem egyik sarkában induló lépcső felé irányított. Öt emeletet mentünk felfelé. Minden
emelet ugyanolyan volt: üres és lepusztult. Végül aztán újabb ajtóhoz és újabb lakathoz
értünk. Az ötödik emelet jócskán elütött a többitől.
Tágas, osztatlan tér volt, nagyjából akkora, mint egy teniszpálya; mégis elég nehéz lett volna
lejátszani rajta egy gémet, mert a kellős közepét egy hangversenyzongora foglalta el. Az utcai
falon nagy, széles, padlótól a mennyezetig érő ablakok nyíltak. Üvegajtónak is nézhette volna
őket az ember, ha öt emelet magasságban lett volna értelme ajtót vágni. Szürke padlószőnyeg,
szürke selyemfüggöny és egy fehér márványasztal, háromrészes, ezüstszürke ülőgarnitúrával
körítve - ennyi volt a berendezés. Az egyik sarokban kis konyhát alakítottak ki, ott egy tálcán
teáscsészék és süteményes tányérok voltak előkészítve.
A fekete hajú a konyhába sétált, a szőke pedig a kanapéhoz terelt engem.
- Kik maguk? - kérdeztem, bár volt egy elég biztos tippem.
- Én William vagyok - felelte a szőke. - Ő pedig Eric.
- Gott és Himmell - motyogtam.
A két etoni német diák. Ezzel teljessé vált Snape névsora.
- Úgy gondoltuk, ideje, hogy meghívjunk teára - folytatta Gott. - Remélem, szereted a
tündérsütit.
A forralóban zubogni kezdett a víz. Himmell leforrázta a teát, majd elindult a tálcával a
márványasztal felé.
Hihetetlen volt. Ezek lennének a Sólyom első emberei? Kábé olyan veszélyesnek tűntek, mint
a vénkisasszony nénikéim. De aztán eszembe jutott az utóbbi napok termése, a két hulla, no
meg hogy miként kerültem ide. Nevetséges alakok, csak nehogy halálra röhögtessenek.
Himmell kitöltötte a teát a rózsás és horogkereszt mintás porceláncsészékbe, majd
körbekínálta a tündérsütit. Nem sok étvágyam volt, de úgy tűnt, maga sütötte, és nem akartam
megbántani.
- Ki zongorázik önök közül? - érdeklődtem udvariasan..
- Mind a ketten - felelte Gott. - És ma, barátom, te fogsz énekelni hozzá.
Himmell nevetett a megjegyzésen. Én nem. Egy latin szótárban is jobb viccek vannak.
- Szükségünk van valamire, ami nálad van - folytatta Gott. - Vázolnám a helyzetet, Nicholas...
Ugye, szólíthatlak Nicholasnak? Bájos név.
- Követtük a törpét, mikor felment hozzád és a bátyádhoz. Akkor még nem tudtuk, mi van
nála. Aznap este átkutattuk a lakásotokat, de nem találtunk semmit. Aztán összefutottunk Miss
Bacardival.
- Itt van? - kérdeztem.
- Nemsokára találkozhatsz vele. A hölgy mesélt nekünk a Malteserről. Felettébb... szokatlan
megoldás. Így hát másodszor is ellátogattunk hozzátok. Ez a Sólyom temetésének napján
történt. Biztosra vettük, hogy most már megtaláljuk a Maltesert. Csakhogy mikor behatoltunk,
meglepő látvány fogadott minket. Ki volt az az ember, akit ott találtunk?
- Lawrence-nek hívták - feleltem. - A Hájas sorfőrje volt. Ő is a Maltesert kereste.
- Pech - sóhajtott Gott. - Modortalan ember volt, vérig sértett minket. Ezért Eric is vérig
sértette őt. Szó szerint. Meg kell mondanom, Nicholas, Eric roppant kedves ember. Egy
angyal. De kissé szeszélyes. Néha gyilkos rossz a kedve.
Rámosolyogtam Himmellre.
- Finom a süti - mondtam.
- Továbbra is igényt tartunk a Malteserre - folytatta Gott. - Tudjuk, hogy a bátyád
letartóztatásban van, és azt is, hogy te tudod, hol a doboz. Így hát vagy elárulod nekünk,
vagy...
- Vagy mi lesz, Gott? - kérdeztem dacosan.
- Annak nagyon csúnya következményei lennének - felelte fejcsóválva Gott. - Te nagyon
kedves fiú vagy. Édes kis kölyök. Hány éves is vagy?
- Tizenhárom.
- Hát igen... kár lenne, ha ilyen fiatalom egy nejlonzsákban végeznéd, hat golyóval a
mellkasodban. Kérsz még egy csésze teát?
Himmell megtöltötte a csészémet. Úgy tűnt, ő nem beszél olyan jól angolul, mint a barátja.
Továbbra is ott ült mindkettőjük arcán a plasztikázott mosoly, s meg is fordult a fejemben,
hogy örök vigyoruk talán az arcfelvarrás következménye. Gott kiitta a teáját, és cuppantott
egyet.
- Köszönöm - szólt. - Kiváló teát főzöl, Eric.
- Kérrrsz még?
- Nein, danke.
Gott ismét hozzám fordult.
- Szóval, hol a doboz?
Volt időm végiggondolni a dolgot. Szívesen elmondtam volna nekik, amit tudok, ha biztosra
vehettem volna, hogy utána szabadon engednek. Csakhogy ebben erősen kételkedtem.
Gyanítottam, hogy ha megkapják, amit akarnak, és többé nem lesz szükségük rám, piff-puff, a
nejlonzacskóba kerülök. Szó szerint piff-puff. Tehát időt kellett nyernem. Ha sikerül némi
haladékot szereznem - gondoltam -, talán ki tudom verekedni magam ebből a slamasztikából.
Köhögtem egyet.
- Hát, az egy kicsit bonyolult...
Himmell arca elsötétült, bár még mindig mosolygott,
- Valóban tudom, hol a doboz. A Victoria pályaudvaron, egy csomagmegőrző szekrényben. De
a kulcs Herbertnél van.
- A szám?
- Öhm... száznyolcvan! - Menet közben találtam ki a sztorit, s úgy rikkantottam a számot,
mint sportriporter a döntő végeredményét.
- A Victoria pályaudvaron?
- Igen. De nem tudják kinyitni.
Gott felemelte a pisztolyt. - Szerintem ki tudjuk nyitni.
Felállt, és a zongorához sétált. Leült a hangszer elé, s ujjait végigfuttatta a billentyűkön. Erre
én is felálltam.
- Köszönöm a teát - szóltam. - Ha mást nem óhajtanak tőlem, akkor én...
- Nem mész sehova. - Gott leütött egy akkordot. - Eric!
Himmell a húrok helyett hurkokkal dolgozott. Mialatt Gott lejátszott egy kis dalt, ő
megkötözött. Elismerésre méltó szakszerűséggel csinálta. A kezem a hátam mögé került, ahol
találkozott a lábammal. Mire Himmell végzett, már vonaglani se tudtam a zene ritmusára, s
éreztem, hogy kéz- és lábujjaim elkékülnek a beléjük szorult vértől. Kisvártatva Gott
befejezte rögtönzött koncertjét, és felállt.
- Nos, Nicholas - szólt. - Mi most elmegyünk a Victoria pályaudvarra. - Az órájára nézett. - Öt
körül érünk vissza. Ha hazudtál, fél hat körül eltemetünk.
Megpróbáltam vállat vonni. Nem sikerült.
- Ha ezt tanítják Etonban, örülök, hogy nem oda írattak be - jelentettem ki.
- Vidd át a másik szobába! - sziszegte Gott. - Legfőbb ideje, hogy találkozzon a másik
vendégünkkel.
Himmell felkapott, és keresztülcipelt a termen. A pasas erősebb volt, mint hittem. A másik
falon, a zongorán túl egy ajtó nyílt. Himmell fél kézzel elhúzott egy vasreteszt, és kinyitotta.
- Mikor engednek már ki innen? - kérdezte egy ismerős hang odabentről.
Himmell a padlóra taszított, s én ott találtam magam Lauren Bacardi mellett. Ő is meg volt
kötözve.
- Társaságot kap, kisasszony - mondta Gott, majd kiment, becsukta az ajtót, és rázárta a
reteszt.
Egy perccel később hallottam, amint a két német elindul a Victoriára. Kíváncsi voltam, mit
találnak a száznyolcvanas számú csomagmegőrző szekrényben, már ha van ilyen egyáltalán.
Mindenesetre öt óráig ki kell jutnom innen!
Igyekeztem nem gondolni a két németre. Inkább megfordultam, és Laurenre néztem.
- Üdvözlöm - köszöntem.
- Téged ismerlek - mondta ő.
- Igen. Nick Diamond vagyok. A Casablanca Clubban találkoztunk, aznap este, amikor
elrabolták.
Lauren bólintott.
- Igen, már emlékszem. Kösz szépen, Nick. Egészen kellemes életem volt, amíg ti nem
gyalogoltatok bele.
Még mindig azt a csicsás ruhát viselte, amiben fellépett, de a bizsu már nem volt rajta, és a
sminkje egy része is lekopott. Csinosabb volt így. Felhúzott térddel ült a sarokban, mellette a
padlón bögre és tányér állt. A kamraszerű helyiségben, nem voltak bútorok. Magasan fent volt
egy szűk ablaka, de azt akkor se értem volna el, ha nem vagyok megkötözve. Óvatosan
megfeszítettem béklyóimat. A filmekben ilyenkor talál a főhős egy üvegcserepet vagy egyéb
vágásra alkalmas tárgyat. Sajnos úgy tűnt, én rossz filmbe csöppentem. Csüggedés lett úrrá
rajtam.
- Nagyon sajnálom - szóltam -, de nem én vezettem őket magához.
- Nem? Akkor kicsoda?
Ez jó kérdés volt. Hogyan találtak rá Lauren Bacardira?
- Beszélt nekik a Malteserről? - kérdeztem. Lauren szipogott.
- Mit gondolsz, minek köszönhetem, hogy még élek?
- Akkor élvezze az életet, amíg teheti - mondtam fejcsóválva. - Ötkor visszajönnek, és nem
lesznek túl jókedvűek. Elküldtem őket egy tiszteletkörre, de nem hiszem, hogy kivívom vele a
tiszteletüket.
- Akkor jobb lesz, ha távozunk.
- Jó ötlet. Ha oda tudnék csúszni, a fogával kinyithatná a csomót, és...
Elhallgattam. Lauren Bacardi tekergőzni kezdett. Nem csinált semmi mást, a kötelek mégis
úgy hullottak le róla, mint túlfőtt spagetti a villáról. Hihetetlen volt. Én is kipróbáltam a
módszert, de mikor ő már felállt, és lerázta az utolsó hurkot a derekáról, én még mindig
ugyanott tartottam, ahol elkezdtem.
- Ez hasznos trükk - mondtam elismerően. - Hogy csinálta?
- Mielőtt énekesnő lettem, egy kabaréban dolgoztam - mesélte. - Egy szabadulóművész, Harry
Blondini segédje voltam. Két és fél évig naponta megkötöztek. Harry imádta a köteleket.
Bilincsbe verve aludt, és rajta kívül senkit nem ismerek, aki fejjel lefelé lógva,
kényszerzubbonyban zuhanyozna. Megtanított minden trükkre, amit ismert.
Lauren most már mellettem térdepelt, és az én köteleimet bontogatta.
- Miért csak most szabadította ki magát? - kérdeztem.
- Eddig nem volt értelme. Az ajtót kívülről elreteszelték, az ablak pedig túl magasan van, és
túl kicsi. Nem tudtam volna kijutni innen.
Laurennek valóban túl kicsi volt az ablak; de mikor negyedórával később bakot tartott nekem,
azt tapasztaltam, hogy én ki tudom préselni magam rajta. Gott és Himmell arra se vette a
fáradságot, hogy bezárja. Minek is? Megkötöztek minket, és az ablak úgysem vezetett sehova.
Öt emelet magasan nyílt, a tető szegélye pedig túl messze volt tőle, nem érhettem el. Egy
percig megültem az ablakpárkányon; lábammal bent rugdostam a falat, fejemet és vállamat
pedig a hideg téli szél mardosta. Távolabb egy építkezésen munkásokat láttam; kiabáltam
nekik, próbáltam magamra vonni a figyelmüket, de messze voltak, es túl nagy volt a zaj.
Lenéztem a mélybe. Görcsbe rándult tőle a gyomrom. Az úttest nagyon-nagyon messze volt.
Annál sokkal közelebb, körülbelül három méterre volt tőlem a nagy terem mennyezetig érő
ablaka. Ha azt be tudnám törni, ajtót nyithatnék Laurennek. De az a három méter túl nagy
távolság volt, s bár a nagy ablaknak volt kívül párkánya, lehetetlennek tűnt, hogy elérjem.
Hacsak...
Mint minden raktárépületnek, ennek a homlokzatából is kiállt egy vasrúd, amin egy kampó
lógott. Ez a kampó szerencsémre pont félúton volt a két ablak között, egy méterre a
párkányuk fölött. Hajdanán ezen a kampón kötél lógott, azzal húzták fel az árukat az utcáról.
A kötél persze már nem volt meg, de hát épp ez volt az egyetlen dolog, amiben nem
szenvedtünk hiányt.
Visszatornáztam magam a kamrába.
- Nincs kiút, mi? - motyogta Lauren.
- De, lehet, hogy van. Vázoltam neki a tervemet.
- Megőrültél - mondta. - Nem tudod megcsinálni.
- De meg kell csinálnom - feleltem. - Inkább legyek őrült, mint halott.
Tíz perccel később már megint félig kint lógtam, de ekkor már kötéllel a derekamon. Kettőnk
kötelei összekötve bő négy méter hosszúak voltak. A kötél szabad végét lasszószerűen
megpörgettem, és a hurkot a kampó felé dobtam. Az első dobás célt tévesztett, a második és a
harmadik is, de a negyedik nem.
Ott vagyok tehát öt emelet magasan egy ablakban. Testemtől egy kampóig és vissza kötél
vezet, melynek a másik végét most szintén a derekamra kötöm. Egyszer már említettem az
egyenlő szárú háromszöget. Most megint említem. A két ablak a két alsó sarok, a kampó a
háromszög csúcsa. Ki kell ugranom az ablakon, s akkor a kötélen átlendülök a túloldalra, mint
egy inga. Nagyjából ez volt elképzelésem lényege.
Nem ígérkezett kellemes dolognak, sőt, kimondottan utálatos mutatványnak tartottam.
Csakhogy szorított az idő, és más megoldást nem tudtam.
Úgyhogy ugrottam.
Egy iszonyatos másodpercig a levegőben repültem, fél vállammal a téglafalat súrolva. Aztán
nagy nehezen sikerült elkapnom a magas ablak szélét. A mélység fölött lógva, a levegőt
rugdosó lábbal teljes erőből húzni kezdtem magam, és nemsokára már a párkányon
kuporogtam. Nem mertem lenézni, s a szívem úgy dörömbölt a mellkasomban, mintha
mindenáron ki akarna jönni.
Féltem, hogy egy óvatlan mozdulattól visszalendülök, ezért inkább nyugton maradtam, és
kifújtam magam. A párkány legfeljebb húsz centi széles volt, s én egész felsőtestemmel az
ablaküvegre tapadtam. Azután - anélkül, hogy lenéztem volna a mélybe - fél kézzel
hátranyúltam, és lehúztam az egyik cipőm. Lassan a fejem fölé emeltem. Cseppet sem volt
melegem, az ingem alatt mégis patakokban csorgott a verejték. Mintha a szememmel is
kapaszkodnék, úgy meredtem a terem közepén álló zongorára. A látványa valamiért
elfeledtette velem, hol vagyok, és mit csinálok. Jó erősen megmarkoltam a cipőt, és
odacsaptam vele. A sarka találta el az ablakot, s az szerencsére be is tört. A cipőt bedobtam a
terembe, majd az üvegcserepek között óvatosan benyúlva kitapogattam a kilincset. Az ablak
kinyílt. Megkönnyebbült sóhajjal bemásztam, majd leoldoztam magamról a kötelet, és azt is
behúztam az ablakon.
Nem jutottam túl messzire, de legalább éltem.
Felvettem a cipőm, s kinyitottam a kamra ajtaját.
Lauren felvonta fél szemöldökét, mikor meglátott.
- Szóval sikerült - állapította meg.
- Igen - feleltem.
Több mondanivalóm is lett volna, de a vad vacogástól alig tudtam beszélni. Biztos hidegebb
volt odakint, mint hittem.
Lauren megpróbálta kinyitni a lépcsőházba vezető ajtót. Zárva volt. Erre a törött ablakhoz
lépett, és kinézett.
- Nagyszerű, Nick - gúnyolódott. - A kamrából kijutottunk, de a szobából nem tudunk.
Segítségért hiába kiabálunk, mert nincs senki a közelben. Német barátainkat az orruknál
fogva vezetted. Ha visszajönnek, kiakasztanak téged a falra, és céltáblának fognak használni.
Nincs annyi kötelünk, hogy kimászhassunk az ablakon, és persze fegyverünk sincs.
- Nagyjából ez a helyzet - bólintottam.
- Akkor jó lesz, ha gyorsan kitalálsz valamit, fiam. - Lauren az ablak felé bökött. - Ugyanis
megjöttek.
Az utolsó akkord
Odaszaladtam az ablakhoz. Lauren nem tévedett: a kék furgon már a Bayly Streeten járt.
Pontosabban állt, mert egy teherautó, ami az építkezésről tolatott kifelé, átmenetileg elzárta az
útját. A furgonnak várakoznia kellett miközben egy sárga sisakos pasas a teherautót
irányította. A manőver szerencsére bonyolult volt, még akár percekig is eltarthatott.
Hogyhogy ilyen hamar visszaértek a Victoriá-ról? Visszajátszottam a fejemben az
eseményeket, és rájöttem, hogy zseniális szökésem legalább egy órát vett igénybe. Hiába,
repül az idő, ha az ember jól szórakozik.
Lauren a konyhában állt, és a fiókokban kotorászott.
- Mit keres? - kérdeztem.
- Egy kést - felelte, és felmutatott egy habverőt. - De csak ezt találtam.
- Nekik pisztolyuk van - mutattam rá. - Habverővel nem sokra megy ellenük.
- Tudom, tudom. - Hátradobta a válla fölött a csak tojásra, tejszínre veszélyes szerszámot. -
Most mihez kezdünk?
Mihez kezdjünk? Ha történetesen találunk kést, az se sokat ért volna az automata fegyverek
ellen. Ha segítségért kiáltunk, azt csak Gott és Himmell hallotta volna meg, hála a
munkagépek zajának. Kiút nem volt, Gotték pedig közeledtek. Kinéztem az ablakon. A
teherautó ferdén beszorult az utcába. A sárga sisakos ember nagy garral hadonászott, mintha
láthatatlan legyeket hessegetett volna. A teherautó sorfőrje sebességbe kapcsolt, és a jármű
lassan elindult hátrafelé. Úgy tűnt, most már hamarosan szabaddá válik az út a furgon előtt.
Gotték a házhoz hajtanak majd, és valahol az ablak alatt megállnak. Igyekeztem felidézni,
pontosan hol parkoltunk, mikor idehoztak. Akkor a lelakatolt ajtó előtt fékeztek le. Vajon
most is oda állnak?
- Lauren?
- Tessék. - Az énekesnő időközben talált egy dugóhúzót és egy merőkanalat.
- Jöjjön gyorsan...
Mint már említettem, az utcai front ablakai a mennyezettől a padlóig értek. Megint lenéztem.
A teherautó lassan befejezte a fordulási manővert. A sárga sisakos férfi dolga végezetten
távozott.
- A zongorát! - mondtam.
- A zongorát?
- Gyorsan!
- Nick, ez nem alkalmas pillanat a zenélésre.
- Nem is zenélni akarok.
Vállal nekifeszültem a zongorának, és tolni kezdtem. Kerekes lába volt, ami megkönnyítette a
dolgomat, de a több mázsás hangszert így sem volt könnyű megmozdítani. Bechstein zongora
volt, nagy, fekete faszörnyeteg széles elefántcsont vigyorral. Isten tudja, mennyi lehetett az
ára, de ha egy ilyennel kell együtt élni ahhoz, hogy zongorista lehessen az ember, akkor én
inkább fuvolásnak mennék. Lauren megértette, mire készülök, és megütközve bámult rám.
- Kedvesem - szólt -, ezt nem gondolhatod komolyan.
- Halálosan komolyan gondolom.
- Halálosan... - ismételte.
Ezután a zongorához lépett, és segített. Egyesült erővel már könnyebben mozgattuk a
hangszert. Centiről centire közelítettünk a nyitott ablakhoz. Úgy tűnt, a zongora, ha nem is
bőven, de kifér majd a nyíláson. Valószínűleg ezen az úton is hozták be a házba. Vajon
mennyi ideig tartott, mire felhúzták az ötödikig? A visszaútja mindenesetre sokkal gyorsabb
lesz.
- Felkészült? - kérdeztem.
- Igen.
A zongora fölött lenéztem az utcára. A teherautó időközben egyenesbe vergődött, és zajosan
távolodott. A kék furgon elindult felénk. Megfeszítettem izmaimat. A zongorán egy kis
mellszobor állt, valószínűleg Beethovené. A zeneszerző rosszalló pillantással nézett ránk,
mintha sejtené, mi következik. A kék furgon közeledett, majd lassított, és megállni készült.
Minden erőnkkel nekifeszültünk a zongorának. Az megindult, és hátsó lába kigördült az
ablakon. A súlyos hangszer tompa zendüléssel ráhasalt a párkányra, s pedáljai vasmacska
módjára a szőnyegpadlóba fúródtak. A furgon már majdnem alattunk volt. Újra löktünk egyet
a zongorán, de az most ellenállt. Aztán egyszerre megadta magát, és kibucskázott az ablakon.
Meg kell mondanom, a Bechstein hangversenyzongorák tervezői tökéletesen figyelmen kívül
hagyják az aerodinamikai szempontokat. Az ötödikről kipottyanó fekete, merev lábú,
szárnyatlan szörnyeteg béna zuhanása bizarr látványt nyújttott. A halálos repülés közel két
másodpecig tartott, aztán a zongora becsapott - a furgon tetejébe.

A Bechstein utolsó akkordja igen emlékezetesre sikeredett. Körülbelül úgy hangzott, mintha
felrobbantanának egy nagyzenekart, ami épp Beethoven Ötödik Szimfóniáját játssza. Amit
hallottunk, a zene robbanása volt - vagy ha úgy tetszik, zenés robbanás: zendülés, pendülés és
dörrenés egybegyúrva és százszorosára erősítve.
Ezt már az építkezésen is meghallották. Kétlem, hogy volt olyan ember Londonban, aki nem
hallotta meg.
A Bechstein ezzel örökre búcsút vett a zenei élettől, s biztosra vettem, hogy egyidejűleg a
furgont is kivonta a forgalomból. A jármű nem lett teljesen lapos, de elég sérültnek tűnt. A
hűtőjéből sziszegve szökött a gőz, és két kitört kereke hatalmas pénzérme módjára pörgött az
utca kövén. A roncs körül ragacsos, fekete tócsába gyűlt a kifolyt olaj. A kipufogócső
rakétaszerűen kiröppent, és negyven méterrel odébb landolt. A kocsi megroppant tetejét
törmelékfából és húrok kusza szövevényéből álló modern installáció borította be. A zongora
egyik lába átfúródott a szélvédőn. Arra nem is mertem gondolni, hogy mit csinálhatott a
sofőrrel.
- Hatásos előadás volt, drágám - szólt elismerően Lauren.
- Concerto zongorára és furgonra - dörmögtem.
Szaladó emberek közeledtek. Mintha a Bayly Street egy szempillantás alatt a Picadilly
Circusszé változott volna. Emberek jöttek az építkezésről, balról, jobbról, mindenfelől. Előbb
megbámulták a roncsot, azután felnéztek. Kihajoltam az ablakon, és integettem nekik.
Húsz perccel később az egyik munkás megjelent a németek nappalijában. Hidegvágó volt a
kezében - bizonyára azzal szedte le a két lakatot. Laurennel a kanapén ülve vártuk.
A munkás ránk bámult.
- A zongora... A maguké volt?
- Persze - feleltem. - De ne sajnálja. Előlem menekült, olyan pocsékul játszottam rajta.
Azzal kisétáltunk a lakásból, faképnél hagyva a döbbent férfit.
A tömegben elvegyülve sikerült angolosan távoznunk, de azt még hallottunk, hogy a
balesetben csodával határos módon senki nem vesztette életét.
Mesélték, hogy a sofőrt úgy kellett lehámozni a kormánykerékről, az utas pedig félig lenyelte
a sebváltókart. Mire leértünk, megérkeztek a mentők, de Gottéknak inkább lángvágós
tűzoltókra volt szükségük. Laurennel taxiba szálltunk, és az irodához hajtattunk; ott
magamhoz vettem a Maltesert, és már mentünk is tovább Lauren lakására. Fulhamben túl
sokan kerestek - ezentúl behúzott nyakkal és felhajtott gallérral kellene járnom.
Lauren a Baron's Court Roadon lakott, autóval tíz percre tőlünk. A ház az a fajta lakótorony
volt, aminek a bejárata mellett ötven kapucsengő van, bent pedig ötven ember, akik nem
ismerik egymást. Lauren az alagsorban lakott, a zajból ítélve kábé tíz centivel a Piccadilly
metróvonal alagútja fölött. Valahányszor elhaladt alattunk egy szerelvény, dübörgött a padló.
Bár lehet, hogy csak a gyomrom korgott. Huszonnégy órája nem volt a számban normális étel,
nem csoda hát, hogy kezdtem megéhezni.
Lauren leültetett a nappaliban, és kiment a konyhába vacsorát főzni. Otthonos hangulatú
szobája volt, teli díszletszerű elemekkel. A kandallóban gázláng táncolt, a padlón vízforraló
állt, és mindenütt a legkülönbözőbb ruhadarabok hevertek. A bútorok öregek és fáradtak
voltak, a kanapé nagy, ásító szájhoz hasonlított.
A falakat azoknak a színházaknak és kluboknak a plakátjai borították, ahol Lauren
énekesnőként vagy a szabadulóművész segédjeként fellépett. A szobának nagy múltja volt, de
csekély jövője. A nedvesedő falak és a fakuló emlékek birodalma volt ez.
Mikor Lauren visszajött, már pongyolában volt, és hátrafésülte a haját. Ahhoz képest, hogy a
nagymamám lehetett volna, jól tartotta magát. Laurennél csak az étel volt vonzóbb, amit
behozott: omlett, saláta, sajt, gyümölcs, egy üveg vörösbor (neki) és egy doboz kóla (nekem).
Evés közben nem sokat beszéltünk. Egyszerűen csak örültünk, hogy élünk és otthon vagyunk.
- Köszönöm - biccentettem felé kissé szertartásosan, amikor végeztem az omlettel.
- Én tartozom köszönettel neked, Nick - felelte Lauren, és töltött magának még egy korty bort.
Egy kicsit remegett a keze. - Ha te nem vagy... a fenébe is, ezek meg akartak ölni!
- Maga oldotta el a köteleinket - emlékeztettem. Ránéztem a gázkandalló fölött kiakasztott
plakátra.
Lauren volt rajta meg egy szépfiú fiitteres kényszerzubbonyban. Olajos fekete haj, vékony
bajusz, fogkrémreklám-mosoly.
- Ő Harry Blondini? - kérdeztem.
- Igen.
Lauren felállt, és bekapcsolta a lemezjátszót. Halk kattanás hallatszott, majd egy szaxofon
hangja kígyózott át a szobán. Lauren rágyújtott, s a füst a zene ritmusára keringett, szállt a
plafon felé. Az énekesnő tekintetéből mindent kiolvastam, amit a szabadulóművészről tudni
kellett. De azért szavakba öntve is meg kellett hallgatnom.
- Szerettem őt. Két évig dolgoztam vele, és öt évig éltünk együtt. Össze akartunk házasodni,
de Harry az utolsó pillanatban megszökött egy kígyóbűvölővel. Mit nyújthatott neki az a nő,
amit én nem? Legfeljebb két kobrát és egy óriáskígyót. Az esküvő előtti napon lépett le - egy
nappal azelőtt, hogy összekötöttük volna a sorsunkat. - Lauren szája keserű mosolyra
húzódott. - Mit várjon az ember egy szabadulóművésztől? Tőlem is jól megszabadult. És
ezzel egy életre elintézett. Akkor kezdtem el énekelni. Húsz éve csinálom, Nick. Húsz éve
éneklem ugyanazokat a régi dalokat. És két évtized alatt csak két rendes emberrel találkoztam.
Johnny Napollival és veled. Kedves fiú vagy, Nick Ha lenne gyerekem, azt szeretném, hogy
olyan legyen, mint te. Egyetlen álmom volt az életben - folytatta -, egy saját ház. Ha lehet,
valamilyen szép napos vidéken, mondjuk, Dél-Franciaországban. És nézd meg ezt a lakást!
Tíz méter mélyen vagyunk a föld alatt - soha nem látom a napot. Ahogy a Casablanca
Clubban sem. Akkor fogok egy emelettel feljebb költözni, ha majd meghalok, és eltemetnek.
Cudar világ ez, Nick, cudar világ...
Lehet, hogy túl sok bort ivott, nem tudom. Én csak egy egyszerű kérdést tettem fel neki, ő
meg elmesélte az egész életét. Még szerencse, hogy nem kérdeztem bonyolultabb dolgot.
Akkor egész éjjel ott ülhettem volna. Elegem volt. Piszkos és kimerült voltam.
- Szeretnék megfürödni - mondtam. Lauren a fejét csóválta.
- Nincs meleg víz.
- Akkor hunyok egyet.
- Alhatsz a kanapén.
Amíg én kivittem a tálcát a konyhába, Lauren hozott két takarót. Jó éjszakát kívántunk
egymásnak, és már-már lefeküdtem, amikor eszembe jutott a kérdés, amit fel akartam tenni
Laurennek. A kérdés, ami miatt egyáltalán ott voltam.
- Lauren, még a Casablanca Clubban... el akart mondani valamit. Említette, hogy elmentek
valahova Johnny-val, ahol ő meglátott valamit, és egycsapásra megértette a Malteser titkát.
- Így van.
- Hol voltak?
Lauren mozdulatlan sziluettje élesen kirajzolódott az ajtóban.
- Kolbászt vettünk - felelte. - Az Oxford Streeten. A Selfridges élelmiszerosztályán.
A Selfridgesben
Az Oxford Streetet a legszebb napjain se szeretem - és elárulhatom, hogy december
huszonnegyedike nem tartozott a legszebb napjai közé. A karácsonyi bevásárlási láz
bevásárlási pánikba csapott át, és a szeretet ünnepe a bolondok felvonulásává változott. A
taxisok dühödten tülköltek, a buszsofőrök kihajoltak az ablakon és káromkodtak. Meg is volt
rá minden okuk. A forgalom valamikor december 22.-e környékén beállt, és azóta egy métert
se haladt. A járdán olyan sűrűn hömpölygött a tömeg, hogy az aszfaltot nem is lehetett látni.
Mindenki teletömött szatyrokat cipelt: élelmiszert, karácsonyi díszeket, utolsó pillanatban
beszerzett ajándékokat. Szomorúan sóhajtottam, mert eszembe jutott szegény, fogdában
sínylődő Herbert.
Már majdnem egy hete letartóztatásban volt. Nagyon úgy nézett ki, hogy az idei karácsonyi
menüm a királynő beszéde és két mélyhűtött pulykakrokett lesz.
De most ott volt a Selfridges fehér oszlopaival, aranyóráival és a tető alatt lobogó zászlóival.
Valahol az áruházban, ott is az élelmiszerosztályon, Johnny Napolli látott valamit, ami három
és fél millió font birtokosává tehette volna őt. Ez a gondolat felvillanyozott. Magamhoz
szorítottam a Maltesert. Laurentől kaptam kölcsön egy válltáskát, abban hoztam el a
csokoládés dobozt. Rosszul éreztem volna magam nélküle.
Az álló autókat kerülgetve átkeltünk az úttesten, és beléptünk az áruház főbejáratán. Édes,
émelyítő illatár fogadott minket: az illatszerosztály. A világ összes parfümje kapható volt itt.
- Kipróbálja, uram?
Egy csinos lány hajolt felém a pult mögül, kezében egy üveg arcszesszel. Megráztam a fejem.
A lánynak szép arca volt, de ha én voltam a gusztusa, várnia kellett még néhány évet.
A Selfridgesben hőség volt. A légkondicionáló berendezés beszippantotta, megrágta és
kiköpte a levegőt, így annak használt szaga lett. Az „élelmiszerek” feliratú tábla útmutatását
követve átértünk a férfiruházati osztályra.
„A Mikulás a harmadik emeleten, a varázsbarlangban várja az érdeklődő gyereket.”
„A legszebb gyermekversek a harmadik emeleten, a Mikulás varázsbarlangjában.” - hallottuk
percenként a tájékoztatást.
Az élelmiszerosztály még az illatszer- és a férfiruházati osztálynál is szörnyűbb hely volt.
Mintha mindenki háborúra készült volna: a polcok üresen ásítoztak, a vevők az eladókat
nyúzták. Éreztem, hogy Lauren megfogja a karomat.
- Erre gyere! - mondta.
- Megyek...
Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. Ha csak egy másodpercig lankad a figyelmem,
elsodort volna az utolsó vásárlási roham áradata.
- Ha elveszítjük egymást, találkozzunk a Marks & Spencer előtt - mondta Lauren -, az utca
túloldalán.
Megkerültük az élelmiszerosztály központi szekcióját, ami többé-kevésbé olyan volt, mint
egy egyszerű szupermarket. A hentespult hátul helyezkedett el. Fölötte, a mennyezeten
autólámpaszerű készülék lógott, s számok villantak fel rajta. „1108” - ezt írta ki, mikor
odaértünk. Aztán zümmögés, és a szám „1109”-re váltott. Egy csapatnyi háziasszony bámulta
a kijelzőt. Mindegyikük kezében egy szelvény volt - úgy néztek ki, mintha tombolasorsoláson
vennének részt.
A Selfridgesben lehetett kolbászt kapni. Láttam a hűtőpult üvegén át. Gusztusos kolbászok
voltak, szívesen belekóstoltam volna valamelyikbe. Csak azt nem értettem, mi módon
segítette hozzá Johnny Napollit a rejtély megoldásához. Mi köze a kolbásznak a Sólyomhoz?
- Lauren... - kezdtem.
- Itt állt - vágott a szavamba a nő. - Aztán egyszerre megfordult, és elindult arra.
Mutatta az irányt.
- Úgy érti, egyenesen továbbment?
- Nem. Elindult visszafelé.
Követni kezdtem az útvonalat, amit a néhai törpe bejárt. Továbbmentem a központi folyosón;
elhaladtam a mogyorófélék mellett, és elértem a gyümölcs-részleghez, ahol különös valamit
pillantottam meg a szilva és a szőlő között. „japán naspolya Brazíliából, 3,50/kg” - ez állt a
táblán. Bizonyára alkalmi vétel annak, aki tudja, mihez kezdjen a brazil japán naspolyával. A
gyümölcsök után az édességek következtek, utána pedig a pénztárak. Hat volt egymás mellett,
hat barna köpenyes, fehér szalmakalapos pénztárosnővel. Öten közülük szapora ujjakkal
pötyögték be az árakat a gépbe, mintha regényt gépelnének. A hatodik csak áthúzta a portékát
egy kis üvegablak fölött, és az ár automatikusan megjelent a kijelzőn.
Csakhogy mindettől nem lettem okosabb. Amennyire láttam, a Selfridgesben nem is lehetett
Maltesert kapni.
- Itt történt - mondta Lauren.
- Itt... micsoda? - A hangom fáradtan és rosszkedvűen csengett. Talán azért, mert fáradt és
rosszkedvű voltam. Úgy éreztem magam, mint aki puska nélkül vadászik..
- Itt jött rá - bizonygatta Lauren -, pontosan ott állt, ahol most te. És egyszerre
elmosolyodott...
Körülnéztem, és nem támadt nagyobb kedvem mosolyogni. Szemben velünk, egy utcára nyíló
széles ajtón két férfi jött be az emberáradattal együtt. Azt hiszem, én előbb láttam meg őket,
mint ők engem.
- Lauren! - sziszegtem.
- Mi baj?
A két férfira mutattam. Megváltoztak első találkozásunk óta, de Gottot és Himmellt én már
akárhol felismertem volna. Most is egyforma öltönyt viseltek - ezúttal halványzöldet, hímzett
mellénnyel -, de Himmellnek (a szőkének) gipszben volt a bal karja, Gott pedig bottal járt.
Mindkettőjük arcát sebtapaszok borították, s ami a bőrükből kilátszott, az sem volt valami
egészséges színű.
- Szóval beszélt nekik a kolbászról... - fordultam Laurenhez.
- Még szép! - morogta a nő. - Tündérsütit ígértek cserébe.
Lauren elmondta a németeknek, és azoknak pont akkor kellett idejönni, mikor nekünk.
- Induljunk! - mondtam. És indultunk.
Balra mentünk; áthaladtunk egy boltív alatt, és lementünk egy lépcsőn. Borok és tömény
italok közé értünk. Hátrapillantottam a vállam fölött, és láttam, hogy Gott utasításokat hadar
Himmellnek. A következő pillanatban összeütköztem két idős hölggyel, akik ettől sajnos
nekitántorodtak egy kandírozott gyümölcsből rakott gúlának, ami szépen össze is dőlt. Nem
álltam meg, bocsánatot kérni. „A jó modor teszi az embert.” - szokta mondani apám. Csahogy
Gott és Himmell a nyomunkban voltak, úgyhogy a jó modor most könnyen hidegre tehetett
volna engem.
- Merre menjünk? - kérdezte Lauren.
Megtorpantam. A közelben kijárat nyílt az Orchard Streetre, de azon épp vagy tucatnyi ember
tódult befelé. De még így is három-négy másik irány közül választhattunk.
- Várjon egy percet, Lauren... - mondtam.
Azt akartam mondani, hogy nevetséges, amit csinálunk. Lehet, hogy Gott és Himmell őrültek,
de biztos nem annyira, hogy szenteste a Selfridgesben bármivel is próbálkozni merjenek. Azt
akartam mondani, hogy biztos megvárnak minket odakint az utcán, úgyhogy ügyesen meg
kell majd lépnünk előlük. Azt akartam mondani, hogy...
De ekkor felrobbant a fejem mögött egy karórákkal teli kirakat. Csak úgy. Röpködtek a
csillogó üvegszilánkok, s egy eladónő felsikoltott. Megpördültem a tengelyem körül. Gott ott
állt a lépcső tetején, pisztollyal a kezében. A fegyveren hangtompító volt, így a lövést nem
lehetett hallani, de a cső még füstölt.. Az emberek meg se álltak, annyira lekötötte
figyelmüket a vásárlás.
- Arra! - kiáltottam.
Lauren elindult az egyik irányba, én a másikba.
Biztosan nem látta, merre mutatok. Amíg én a mozgólépcső felé indultam, ő egy folyosón
visszaszaladt a férfiruha-osztályra. Nem állhattam meg, talán még több esélyünk is volt
megszökni így, hogy kétfelé szaladtunk.
- Azon kedves vásárlóink, akik elvesztették kísérőjüket, fáradjanak az alsó földszinten kijelölt
találkozóhelyre... - búgta megnyugtatóan a hangszóróhang.
Laurennel elvesztettük egymást, ez tény. De az sem volt kétséges, hogy ha nem rázzuk le a
németeket, a találkozóhelyünk a hullaház lesz.
A mozgólépcső lassan haladt. Idegtépően lassan. Felszaladni sem tudtam rajta, mert tömve
volt. Leguggoltam hát, és hátranéztem. Gottnak nyoma sem volt, de Himmell ott állt és
célzott. Ezúttal hallani véltem a kiröppenő golyó süvítését. A fejem fölött szétrepedt, és
kialudt egy lámpa. Végre felértem a mozgólépcső tetejére; futva megkerültem egy
kalapkollekciót, és felszálltam egy újabb mozgólépcsőre, aztán pedig egy harmadikra. Többet
hátra se néztem. A harmadik emeleten futásnak eredtem, át a gyermekruha-osztályon és
tovább.
Egy újabb boltívnél megálltam pihenni. Itt nem volt olyan sok ember. Végtére is a legbutább
rokonokon kívül ki vesz karácsonyra gyerekruhát? Himmellt nem láttam, úgyhogy már-már
azt hittem, sikerült leráznom, amikor a tőlem húsz centire álló kirakati babának egyszercsak
kilyukadt a homloka. A baba felborult és darabokra tört. Gott a jelek szerint Lauren után ment,
s csak Himmell vadászott rám. Megfordultam és tovább szaladtam.
Megint tömegbe értem, de ez most nem zavart. Minél többen voltak körülöttem, annál
nagyobb biztonságban éreztem magam. Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, mi felé
közeledem, de akkor már késő volt visszafordulni. Ott virított előttem a tábla:
A MIKULÁS BARLANGJA
Eszembe jutott a hangosbemondó reklámszövege. A Mikulás és a legszebb gyermekversek.
Egy pillanatig arra gondoltam, inkább Himmellt választom.
A tolongó tömeg itt már sorba rendeződött. Néhányan tiltakoztak, mikor elszaladtam
mellettük, de nem törődtem velük. Megkerültem egy piros paravánt, és végigfutottam egy
fényesen kivilágított folyosón, ami a babakocsi-osztályra vezetett. Itt egy nő irányította a
tömeget egy asztal mögül. Rám kiáltott, de én ügyet se vetettem rá. Lecsúsztam egy lejtős
rámpán, és a lendület nekicsapott egy téglafalnak. A téglafal szerencsére kartonpapírból
volt. Hátranéztem, remélve, hogy végre leráztam Himmellt. De nem: ott állt gipszbe zárt fél
karjával, mintha egy karate ütés közepén merevedett volna meg. A másik keze a
kabátzsebében volt. Pontosan tudtam, hogy mit markol vele.
Bemásztam hát a Mikulás barlangjába. Nem szívesen tettem, de nem volt más választásom.
Odabent egy csomó ember ténfergett; mind sutyorogtak, s közben gyermekversek szóltak a
hangszórókból. A versek illusztrálására kis maketteket állítottak ki - Erzsébet-kori falut meg
ilyesmit -, amelyeket merev mozgású gépbabák népesítettek be. A maketteket kacskaringós út
mentén rendezték el, melyen világos és sötét szakaszok váltották egymást. Elszántan utat
törtem magamnak a bámészkodók között, habozás nélkül félrelökve mindenkit, aki az utamba
állt. Senki nem szólt rám. A felnőttek azzal voltak elfoglalva, hogy szépen megválaszolják
gyerekeik hülye kérdéseit, nem volt idejük velem veszekedni.
Nekem is megvolt a magam baja. Úgy tűnt, a Mikulás barlangjában csapdába estem.
Keresnem kellett egy kijáratot. Találtam is egyet, de azt elállta egy biztonsági őr.
Továbbsiettem hát, majd két sarokkal odébb megálltam Dagobert bácsi mellett. Himmellnek
nyomát se láttam. Talán odakint vár rám, gondoltam. A gyerekek egy részét én jobban
érdekeltem, mint a makettek. Elég furcsa látványt nyújthattam izzadtan, zihálva - épp úgy,
ahogy az ember kinéz, mikor a bőrét próbálja menteni. Már épp továbbindultam, amikor
szegény Dagobert egyszer csak felrobbant, szanaszét hajítva kezét-lábát.
Még mindig nem vette észre senki, hogy valami nem stimmel. Elképesztő volt, s egyúttal
elszomorító. Ha az ember elmélyülten nézeget egy hajót, amin vagy harminc fehér egér lakik,
akkor felőle nyugodtan meggyilkolhatják a háta mögött egy magánnyomozó kisöccsét.
Körülnéztem. Himmell útját eltorlaszolta egy csapatnyi mokány hétéves. Tekintetemet
üldözőmre szegeztem, és hátrálva befordultam egy sarkon. És akkor egyszer csak megfogott
valaki. Éreztem, hogy felemelkedem a földről. Riadtan hátranéztem - és nem mertem hinni a
szememnek. Nekigyalogoltam a Mikulásnak, aki megragadva az alkalmat, az ölébe ültetett.
Igazi áruházi Mikulás volt: vidáman csillogó szempár, fehér szakáll, piros sapka, piros nadrág,
piros ing, nagy pocak és büdös lehelet.
- Nem vagy te egy kicsit nagy hozzá, hogy meglátogasd a Mikulást? - harsogta a hamiskásan.
- Engedjen el! - nyögtem kapálózva.
De a Mikulás kitartott. Az volt az érzésem, hogy élvezi a dolgot.
- Mit szeretnél karácsonyra? - kérdezte.
- Szeretnék lerázni egy fickót, aki meg akar ölni.
A Mikulás jót nevetett. A helyiségben sokan voltak, s ha nem lettem volna olyan dühös,
biztosan elpirulok a szégyentől. Egy kislány - nem lehetett több hatévesnél - rám mutatott és
nevetett. Erre a szülei lefényképeztek.
- Hó, hó... - búgta a Mikulás
A harmadik „hó"-ra már nem maradt ideje.
Halk pukkanás hallatszott, és a Mikulás hátrahanyatlott a széken. A földre vetettem magam.
Himmell a helyiség másik végében állt, és újratöltötte a pisztolyát. Senki nem nézett rá, a
széken vonagló Mikulásra meredtek. A kislány sírva fakadt.
- Jól van a Mikulás - vigasztaltam, és tovább menekültem.
Már a barlang kijáratánál jártam, amikor az emberek komolyan kiabálni kezdtek. Még akkor
is hallottam őket, mikor már a nőiruha-osztályra vezető folyosón szaladtam, kiutat keresve.
- Biztonsági őröket kérünk a harmadik emeletre! Biztonsági őröket kérünk a harmadik
emeletre!
Mikor a hangosbeszélőben megszólalt a higgadt, szenvtelen hang, megpillantottam egy
vészkijáratot. Az ajtó egy üres lépcsőházba nyílt. Eredeti szándékom szerint le akartam menni
a földszintre, de még el se indultam a lépcsőn, amikor szapora lábdobogást hallottam
odalentről. A felfelé közeledők nem vásárlók voltak - ahhoz túl gyorsan és túl határozottan
lépkedtek - bizonyára a biztonsági őrök trappoltak. Felfelé néztem - arra tiszta volt a levegő.
Elindultam hát a negyedik emelet felé.
Át egy ajtón, végig egy folyosón, át egy újabb ajtón, és egyszer csak a játékosztályon találtam
magam. Halálosan kimerült voltam; éreztem, hogy nem sokáig bírom már a futást. A zaj és a
harsány színek pedig az erőm maradékát is kivették belőlem. Körülöttem játékrobotok
zümmögtek és kattogtak, számítógépes játékok vijjogtak és durrogtak. Valami elsuhant a
fejem mellett. Azt hittem, egy újabb lövedék, ezért hátraugrottam, és sikerült felrúgnom egy
egész halom robotot, pedig az elsuhanó valami csak egy eladó volt, papírsárkánnyal a
kezében. A robotok zümmögve vergődtek a földön. Bevetettem magam a játékok sűrűjébe.
Most már biztos voltam benne, hogy leráztam Himmellt. A játékosztályról átmentem a
sportosztályra - előbb a ruhák jöttek, aztán a biliárdasztalok, a súlyzók, a golf- és jéghoki-
ütők. Ott nekidőltem egy pultnak, amin ez a felirat állt:
FEDEZZE FEL A MÉLYTENGERI BÚVÁRKODÁS CSODÁJÁT!
Egy fiatal eladó a legmodernebb felszerelési tárgyakat mutogatta egy amerikai házaspárnak: a
szemüvegeket, a búvárruhákat, a szigonyokat.
- Ez a szigonypisztoly sűrített levegővel működik - hallottam a magyarázatot. - A kezelése
pofonegyszerű: meghúzza ezt a kart, behelyezi a szigonyt, aztán...
Aztán megjelent Himmell. A semmiből bukkant fel, három méterre tőlem. Nem volt hova
menekülnöm. A keze a zsebében volt, és most fel is emelte, a zakóval együtt. Elégedetten
mosolygott. Azt tervezte, hogy csak úgy zsebből lelő, aztán egyszerűen odébbáll. Senkinek
nem fog feltűnni, mit csinált.
Félreugrottam, felkaptam a szigonypisztolyt, és megpördültem. Az eladó rám kiáltott, én
pedig meghúztam a ravaszt.
A fegyver megremegett a kezemben, majd kiröppent belőle a szigony, ezüstszínű kötelet
húzva maga után. Egy pillanatig azt hittem, elhibáztam. Úgy tűnt, a szigony elrepül Himmell
válla fölött. Aztán láttam, hogy a villa eltalálja és egyik ágával hozzászegezi őt a falhoz.
Az amerikaiak némán bámulták a jelenetet.
Himmell előrelendült, de nem tudott elindulni. Csak állt, mint a villára szúrt német virsli.
- Te kis...! - kezdte.
Nem volt kedvem végighallgatni. Találtam egy másik vészkijáratot, és ezúttal már sikerült
akadály nélkül kijutnom a Selfridgesből. Átmentem az úttesten, és a Marks & Spencer elé
vonszoltam magam. Megkönnyebbülten láttam, hogy Lauren már ott van.
- Te meg hol maradtál ilyen sokáig - kérdezte. - Maga simán lerázta? - kérdeztem vissza.
-Persze. Gott járni is alig tud, nemhogy futni.
Himmell jobb formában van.
- Igen - bólintottam - azt észrevettem. Lauren sóhajtott.
- Tartoztunk egy úttal az ördögnek. Semmit nem tudtunk meg.
Az élelmiszer-osztályra gondoltam, és felidéztem magamban, mi mindent láttam ott. És akkor
egyszerre beugrott! Úgy éreztem, mindvégig tudtam a megoldást, de kellett egy pofon, hogy
tudatosodjon bennem. Elmosolyodtam. Johnny Napolli is így mosolyoghatott, mert Lauren
mindent leolvasott az arcomról.
- Jöjjön... - mondtam.
Mikor újra átkeltünk az Oxford Streeten, láttuk, hogy a taxik és buszok, ugyanúgy és ugyanott
állnak, mint mikor idefelé jöttünk. Lementünk a metróba, hogy South Kensingtonba utazzunk,
ahol majd átszállunk buszra.
Tudtam, mi a megoldás. De teljesen biztos akartam lenni benne.
Információ
- A vonalkód - mondtam. - A micsoda?
- Az a vékony fekete-fehér vonalsor, amivel a különböző árukat azonosítják..
- Mi van velük?
Elővettem a válltáskából a Maltesert, és megmutattam Laurennek.
- Nézze meg! Látja? Van rajta vonalkód.
- Na és?
- A Selfridgesben így működött az egyik kassza. A lány áthúzta az árut egy leolvasó fölött, és
a leolvasó megmondta a pénztárgépnek, mennyibe kerül az áru.
Lauren üres tekintetét látva folytattam a magyarázatot.
- Lehet, hogy ha ezt a vonalkódot áthúzzuk egy leolvasón, valami más történik.
- Mi más?
- Nem tudom. Azt még ki kell derítenünk. Informatikai továbbképzésre volt szükségem,
méghozzá sürgősen. Életemben először sajnáltam, hogy nyáron zárva van az iskola. De
szerencsére volt más ötletem. Az újságírók szoktak írni műszaki meg tudományos dolgokról
is. Mindenhez értenek egy kicsit. És én ismertem egy újságírót: Clifford Taylort, azt a pasast,
aki meginterjúvolt minket Herberttel. Ott volt a Sólyom temetésén is, és ebből arra
következtettem, hogy még mindig a Fulham Expressnél dolgozik. Hozzá indultunk Laurennel.
Meg kellett bizonyosodnom róla, hogy igazam van.
A Fulham Expresst senki nem olvassa, de konok rendszerességgel mindenki megkapja.
Fulham lakóinak jár ez az újság, akár akarják, akár nem. Azok közé az ingyenes kiadványok
közé tartozik, amelyeket kéretlenül bedobnak a postaládába a vízvezeték szerelő névjegyével,
a gyorséttermek reklámjával és a Reader's Digest legújabb ajánlatával együtt. Ezt az újságot
mindig szerda reggel kézbesítik ki. Szerda délután pedig már tele vannak vele a kukák.
Busszal végigmentünk a Fulham Roadon, elhagytuk Herbert lakását, és a Fulham
Broadwaynál szálltunk le. Ez a Fulham Road legszörnyűbb része: esőben sáros, napsütésben
poros, minden időben lerobbant és nyomasztó. Elmentem már néhányszor a Fulham Express
szerkesztősége előtt, de bent még sosem voltam. Egy főúti épületben rendezték be, egy
bankfiók mellett. Laurennel felmentünk az első emeletre, és benyitottunk egy ajtón. Téglalap
alakú helyiségben találtuk magunkat, amelynek egyik végében egy nyomdagép, a másikban
pedig egy fénymásoló terpeszkedett. Középen két asztal állt, melyeken halmokban hevertek
az újságkivágások. A helyiség úgy nézett ki, mint egy táncstúdió, mert egyik falát teljes
egészében tükrök borították. Ettől kétszer olyan nagynak tűnt, mint amekkora valójában volt.
És még így se tűnt nagynak.
Clifford ott ült az egyik asztalnál. Lázasan dolgozott egy cikken, amibe pár nappal később sült
halat fognak csomagolni. Köhécseltem, s mikor erre nem reagált, odamentem hozzá. Teljesen
egyedül volt a szobában.
- Clifford... - szólítottam meg.
Felnézett.
- Tessék.
- Nem emlékszik rám?
- Ha a táncórára jöttél, gyere vissza később. Ötig a szerkesztőségé a terem...
- Nick Diamond vagyok.
Erre levette és megtörölte a szemüvegét. Az inge izzadságfoltos volt a hónaljánál, és annál is
több pattanása volt, mint legutóbb. Teljesen elhanyagolta magát. Az volt a benyomásom, le se
tudja írni a higiénia szót.
- Nick kicsoda? - kérdezte.
- Diamond. - Ránéztem Laurenre, aki vállat vont. - Egyszer interjút készített velem. A bátyám
magánnyomozó.
Most már beugrott neki.
- Ja persze! Emlékszem! Hogy megy a bolt? Fulham-ben nem sok embernek van szüksége
magánnyomozóra...
- Vettem észre - vágtam a szavába. Clifford beszédes ember volt. Akkor is többet beszélt, mint
mi, mikor az interjút csinálta velünk. - A segítségét szeretném kérni.
- Persze, mondd csak.
- Műszaki dologról lenne szó. Ért a pénztárakhoz?
- Volt egy barátnőm, aki egy takarékpénztárban dolgozott. ..
- Nem, nem - sóhajtottam -, a bolti pénztárgépekről beszélek. Meg a vonalkódokról.
Szeretném tudni, hogyan működnek.
Clifford beletúrt a hajába. Sok túrnivalót nem hordott a fején - több volt ott a korpa, mint a
hajszál.
- Jól van - hátradőlt, és feltette a lábát az asztalra. - A probléma középpontjában az
információk kezelése áll. Az adatok elektronikus tárolása és továbbítása. A számítógépek
információkat tárolnak. A műholdak információt közvetítenek. Mindezeket az adatokat nem
írják le, mint például a könyvekben, hanem átalakítják úgynevezett digitális infomációvá.
Hogy fest a digitális információ? - kérdenéd minden bizonnyal. - Nos, a régi időkben egy lyuk
volt a komputerszalagon. A modern kompaktlemezeken is lyukak vannak, csak olyan kicsik,
hogy nem is látjuk őket. A vonalkód ugyancsak a digitális információtárolás egy fajtája. Ilyen
egyszerű a dolog. Manapság már minden terméken találunk vonalkódot. Ha jobban
megnézed, láthatod, hogy van alatta egy tizenhárom jegyű szám. A vonalkód ennyi, és nem
több. Egy szám, egy olyan sokatmondó szám, ami minden szükséges információt megad a
komputernek.
Amíg Clifford beszélt, elővettem a Maltesert. Az újságíró szeme felcsillant, mikor meglátta.
Előredőlt, és átvette tőlem.
- Vegyük például ezt a dobozt - folytatta a kiselőadást. - Itt van az alján a vonalkód. -
Rámutatott a bal sarokba nyomtatott kék-fehér vonalakra. - Egy része azt mondja el a
számítógépnek, hogy ezt a terméket a Mars cég állítja elő. Egy másik része arról szól, hogy ez
egy doboz Malteser, aminek ennyi és ennyi a súlya, ennyi és ennyi az ára. Esetleg
figyelmezteti is a boltost, hogy fogytán a készlet.
- Hogyan olvassa el a komputer a vonalkódot? - kérdeztem.
- Az már lézertechnika - felelte Clifford. - A kasszapultba egy kis ablakszerűség van beépítve,
ami előtt a pénztáros áthúzza a Maltesert - vagy akármit. Az ablak mögött pedig egy lézeres
letapogatóberendezés van. Használhatnának fénykibocsátó diódát is, a lényeg az, hogy a fény
megvilágítja a vonalkódot. Eddig tudsz követni?
Kicsit bizonytalanul bár, de bólintottam. Ha mást nem is, egyet megtanultam a fizikaórán: ha
a szakértő magyarázatát nehéz követni, akkor a magyarázat magyarázatát egyenesen
lehetetlen.
- Jól van - Clifford bólintott. - Tehát a sugárzó fény a vonalkódra esik. És itt jön a trükk: a
sötét vonalak nem verik vissza a fényt, de a fehérek igen. Tehát a fény egy része
visszatükröződik. Es valahol a kis ablak mögött van egy fotódetektor... egy ügyes kis
szerkezet, ami elektromos impulzust bocsát ki, valahányszor fény éri. Érted már? Mikor
elhúzod a vonalkódot a lézer előtt, az megvilágítja a vonalakat. A fotódetektor felfogja a
visszaverődő fényt, és minden fehér vonalnál pittyen egyet. Ez a pittyegés pedig már nem
más, mint a komputernek továbbított digitális információ. Olyasmi, mint egy morze-kód. Így
ismeri fel a komputer a terméket!
Diadalmasan elhallgatott - és tüsszentett egyet. Lauren kivette a Maltesert Clifford kezéből.
Megfordította és vizsgálgatni kezdte a vonalkódot.
- Lehet a vonalkód, mondjuk... valamiféle kulcs? -kérdeztem. A Hájas ezt a szót használta.
Azt mondta a kulcsot keresi.
- Hát persze! - felelte lelkesen Clifford. - Hiszen tulajdonképpen az: kulcsinformáció.
- Nem, úgy értem, elképzelhető, hogy nyisson valamit, például egy széfet?
- Az csak attól függ, mire programozod a komputert. Igen, nyithat széfet, indíthat
videojátékot, főzhet teát...
„Az nyitja ki a...” Ezt válaszolta a Professzor, mikor megkérdeztem tőle, mire jó a Malteser. A
kirakósjáték darabjai lassan a helyükre kerültek. Kulcs. Kód, amit csak a Sólyom ismer. Széf.
Johnny Napolli mindezt kitalálta, amikor elment a Selfridgesbe. Most már eszembe jutottak a
szavak, amelyek a hotelszobában talált papírfecniken álltak. Digitális fotódetektor...
fénykibocsátó dióda. Clifford is használta ezeket a magyarázatában.
Végig azt gondoltam, hogy a titok nyitját maga a Malteser rejti. Tévedtem, pedig rájöhettem
volna a megoldásra. Johnny Napolli nemcsak egy borítékot vett a Hammettben, hanem még
valamit: egy ollót. Minek? Hogy kivágja a vonalkódot. Arra volt igazán szüksége. Azt kellett
beletennie a... Mibe? Ez volt, amit még nem tudtam.
- Remélem, sikerült segítenem - mondta Clifford.
- Sikerült - feleltem. - Nagyon sokat segített.
- Van benne sztori?
Bólintottam.
- Nemzetközi mesterbűnöző, egy rakás gengszter, vagyont érő gyémántkincs. Nem is utolsó
sztori, azt hiszem.
Clifford Taylor szomorúan sóhajtott.
- Sajnos nem tudom használni. Túl izgalmas téma a Fulham Expressnek. Apropó, érdemes
lesz belenézni a következő számunkba! Nagyon érdekes cikkben taglalom a chelsea-i utcák
egyirányúsításának előnyeit.
- Izgatottan várom, hogy elolvashassam - feleltem.
Otthagytuk Cliffordot az asztalánál, kimentünk, és elindultunk a lépcsőn. Mikor leértünk,
Lauren a szája elé kapta a kezét.
- Fent hagytam a Maltesert! - sikkantotta. - Maradj itt, kicsim...!
Néztem, ahogy felrohan a lépcsőn, és beront a szerkesztőségi táncterembe. Körülbelül egy
perccel később bukkant fel újra, akkor már a Maltesert lengetve.
- Teljesen bolond vagyok! Hogy hagyhattam ott?
Egykettőre elfelejtettem a kis közjátékot. Nagy hiba volt.
Közel voltunk Herbert lakásához, elhatároztam hát, hogy felmegyek átöltözni. Laurennek
egyszerűbb volt metróval elmenni egyenesen a Baron's Courtra, úgyhogy a Fulham Broadway
megállónál elváltunk. Szép téli idő volt: hideg, de tiszta és napsütéses. Lauren úgy torpant
meg az állomás bejárata előtt, mintha félne bemenni.
- Nick...
- Igen?
-Amit akkor este mondtam... Szeretném, ha tudnád, hogy komolyan gondolom. Nagyon
rendes fiú vagy. Jó sorsot érdemelsz.
Rámeredtem, majd zavaromban elnevettem magam.
- Miért beszél így? - kérdezetem feszengve. - Egy óra múlva találkozunk, de úgy búcsúzik,
mintha soha többé nem látnánk egymást.
Lauren legyintett.
- Hát persze. Felejtsd el. Azzal bement az állomásra.
Gyalog indultam el a Fulham Roadon. Elsétáltam a temető mellett, s tovább a lakás felé. És
közben gondolkodtam. Most már sok mindent értettem. Tudtam, mire jó a Malteser, és hogy
miért vágyik rá mindenki. Rendben, a Malteser egyfajta digitális kulcs, de hogy fogom
megtalálni a hozzá tartozó digitális ajtót? És volt még valami, ami nem fért a fejembe. Ki lőtte
le Johnny Napollit? Eredetileg a Hájasra tippeltem. Ha Gott vagy Himmell teszi, elmondták
volna, mikor a foglyuk voltam. Elvégre szemrebbenés nélkül bevallották azt is, hogy ők
végeztek Lawrence-szel. Mégis voltak kétségeim. Valahogy nem vallott a dolog Hájasra. De
ha nem ő volt, akkor kicsoda?
Megtapogattam a táskát. Legalább a Malteser biztonságban volt. Pillanatnyilag ez volt a
legfontosabb.
Három óra körül értem haza. Olyan gyorsan surrantam be a kapun, ahogy csak tudtam. Azt
akartam, hogy minél kevesebb ember lásson bemenni. Nem állt szándékomban sokáig időzni.
Gondoltam, felveszek egy tiszta inget, egy másik pár zoknit, aztán gyorsan lelépek.
Felmentem a lépcsőn. Az iroda ajtaja nyitva volt. Bementem.
Az irodában négy nehézfiú várt rám. Egyikük az ajtó mögött rejtőzött, s miután bementem,
berúgta mögöttem az ajtót, elvágva a menekülés egyetlen útját. Odaadtam volna a fél
karomat, ha valamerre elfuthatok. Ha nem futok el, ezek úgyis kitépik a fél karomat,
gondoltam. A nehézfiúk mind méreten felüli zakót viseltek, mégpedig azért, mert méreten
felüli nehézfiúk voltak. Az iskolában azt tanultuk, hogy az ember a majomból fejlődött ki - hát
ez előtt a négy gorilla előtt még hosszú fejlődési út állt. Terjedelmesek voltak, ólomsúlyúak és
brutálisak; orruk fölött buta malacszempár ült, alatta húsos ajkak. Mind a négyen rágóztak,
alsó állkapcsuk lassan és összehangoltan mozgott fel-le, mint a kérődző tehén szája.
- Te vagy Nick Diamond? - kérdezte az egyik. - Én? - hebegtem. - Nem... nem! Nem Nick
Diamond vagyok. Csak... egy futár!
- És mit hoztál? - érdeklődött a kettes számú verőember.
- Hát... - Talpraesettnek kellett lennem, ha nem akartam hanyatt esni. - Hangos dísztávirat
vagyok! - jelentettem ki zseniális ötlettel. - Boldog szülinapot, boldog szülinapot... - Énekelni
próbáltam, de a hangok feltorlódtak a torkomban. Éreztem, hogy nem sikerült meggyőző
előadást nyújtanom, ezért könyörgőre fogtam a dolgot.
- Kérem, uraim, hagyjanak lógva!
- Lógassunk fel? - kuncogta a hármas számú.
Ezen jót kacagtak. Még a szellemvasúton is szebb nevetést hall az ember. Akkor is nevettek,
amikor négy irányból elindultak felém.
- Higgyék el, ez tévedés - próbálkoztam.
Az ajtó mögötti gorilla ért el elsőnek. Fél kézzel megragadta a vállam, és könnyedén felemelt
a földről.
- Nincs itt semmilyen tévedés, kölyök - mondta. - A Hájas kíváncsi rád.
A ködben
Megtudtam, hogy a négy gorilla neve: Lenny, Benny, Kenny és Fred. Lenny volt köztük az
ész, neki volt jogosítványa. Az autójuk a ház előtt állt - egy Mini Morris. Csodáltam, hogy a
kis kocsi egyáltalán meg tudott mozdulni, miután mind az öten bepaszíroztuk magunkat. Én a
magam részéről nem tudtam. A hátsó ülésre kerültem, Benny és Kenny közé. Annyira
szorosan voltunk, hogy ha ketten egyszerre vettek volna levegőt, agyonnyomnak. A Malteser
még mindig a válltáskában rejtőzött, a válltáska viszont most Fred ölében feküdt. Lenny
vezetett. „Elvisznek egy körre”, ahogy mondták. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy a kör
csak félkör lesz.
Nyugati irányba tartottunk, Richmond felé. Lenny indulás előtt telefonált a lakásból, úgyhogy
a Hájas várt minket. Úgy tűnt, jó sokáig kell várnia. Ezek a nehézfiúk tényleg nehezek voltak
- a Mini Morris csúcssebessége ötven körül állt be. Nem mintha siettem volna; ellenkezőleg,
csak abban reménykedhettem, hogy a motor felmondja a szolgálatot. Nehezen tudtam volna
elképzelni, hogy a gorillák busszal vigyenek el „egy körre”.
- Nem tehetik ezt velem - rimánkodtam. - Kiskorú vagyok. Előttem az egész élet.
- Az hiú ábránd - vigyorgott Lenny.
- Sok pénzem van - mondtam. - Mind a négyüket gazdaggá teszem.
- Naná! - Lenny éles kanyart vett. - Majd írj be minket a végrendeletedbe.
Letértünk a főútról, és egy ipari komplexum maradványain át haladtunk tovább. A környezet
ma is elég komplex volt, de ipari valamikor száz éve lehetett itt utoljára. Az út lejtősen
vezetett a folyó felé. Egyszerre aztán elfogyott alólunk az aszfalt, és murva csikorgását
hallottam a kerekek alól. A túlterhelt Mini Morris lustán hintázott. A négy túlsúlyos gorilla
szintúgy. A rugók recsegve könyörögtek kegyelemért. Lehajtottunk egészen a folyópartig, s
ott aztán Lenny behúzta a kéziféket. Megérkeztünk.
- Kiszállás! - hangzott a parancs.
Lenny előbányászott valahonnan egy pisztolyt, és talán mondanom se kell, kit célzott meg
vele. Aki nézett már fegyvercső fekete szemébe, az tudja, hogy cseppet sem kellemes élmény.
Az ördögnek lehet olyan szeme.
- Indulj!
Elindultam. Autóparkoló méretű placcon álltunk meg, csak épp a Mini Morris volt az egyetlen
autó, ami ott parkolt. Ez is építési terület volt, itt is Temzére néző luxuslakások készültek. A
kivitelezők azonban még csak az alapokkal és a vasváz egy részével készültek el. A
betonvasak úgy fogtak közre minket, mintha egy görög amfiteátrum színpadán állnánk. Már
szürkült az ég, és hogy teljes legyen a kép - vagy inkább elmosódott -, köd szállt a Temze
vizére. Ebből következőleg a túlsó partról nem lehetett látni kis társaságunkat.
Halk sercegés hallatszott - az egyik gorilla meggyújtott egy petróleumlámpát. A lámpa éles,
fehér fénykört vetett. Mindent előkészítettek - hogy pontosan mihez, azt nem értettem, de nem
voltak illúzióim. A magas parttól kábé négy méterre faszék állt, és közvetlenül előtte egy
ócska fürdőkád. Elég mély volt, a pereme közel egy magasságba esett a szék ülőlapjával. A
széktől és a kádtól nem messze egy halom barna papírzsák feküdt. Kenny felemelte az
egyiket, és kinyitotta. Szürke por szóródott ki belőle. Benny locsolócsővel a kezében
közeledett. A kemény fényben a kicsorduló víz ezüstösen csillogott, mint a higany. Cement,
víz, fürdőkád, szék és a Temze. Most már mindent értettem, de nem lettem vidámabb tőle.
- Ülj le! - utasított Lenny, s a pisztollyal a szék felé bökött.
Engedelmesen elindultam. A nedves murva úgy csikorgott cipőm talpa alatt, mintha
figyelmeztetni akarna. A négy nehézfiú egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. Nem
élvezték, amit csináltak. Munka volt ez számukra, semmi több. Ha már itt tartunk, én se
élveztem a dolgot, és nekem még csak nem is fizettek érte. De hiába, nem volt mit tenni.
Leültem a székre, s mivel a kád ott állt közvetlenül előtte, abba kellett beletennem a lábam. A
szemem sarkából láttam Kennyt és Bennyt, akik a beton keverésével foglalatoskodtak. Ha ezt
megúszom, gondoltam, az első géppel elrepülök Ausztráliába. A szüleim se nyújtanak
kellemes társaságot, viszont ők nem törnek az életemre.
- Nézze, Lenny... - kezdtem. Ezúttal észérvekkel akartam próbálkozni.
- Fogd be, kölyök! - mordult rám a gorilla. Kenny és Benny már közeledtek is, kezükben egy-
egy vödör betonpéppel. Ránéztek Lennyre. Az bólintott. Erre mindketten a kád fölé emelték
vödrüket, és önteni kezdték az anyagot. A sűrű beton lustán csúszott ki, akár a hideg zabkása.
A két vödörnyi anyag tizenöt centis réteget képzett a kád alján, vagyis a bokámig ért. A
zoknim azonnal átnedvesedett. Jéghideg és nehéz volt a beton - rányomta a cipőm orrát a
lábujjaimra. Vékony edzőcipőt viseltem, a nedvesség gyorsan áthatolt rajta. Megmozgattam a
lábujjaimat. Erre Lenny a nyakamhoz nyomta a pisztoly csövét.
- Maradj veszteg!
- De hát vizes... - panaszoltam.
- Ne is törődj vele, kölyök. Gyorsan megköt. Ha nyugton maradsz, egykettőre végzünk.
Az első két vödör betont második kettő, azokat pedig harmadik kettő követte. Mire Kenny és
Benny végeztek, a beton a térdemig ért. Senki nem láthatott minket. Időközben besötétedett,
és még sűrűbb lett a köd. Akárcsak a beton mely már szinte teljesen megkötött. Elvégeztem
egy óvatos kísérletet: megpróbáltam felemelni a jobb lábamat. Meg se mozdult. Ekkor
kezdtem el igazán félni. Szokás mondani, hogy valaki fél lábbal a sírban van - hát én, ha csak
térdig is, de két lábbal álltam benne. Elválaszthatatlanul rögzítettek a fürdőkádhoz, és tudtam,
hogy perceken belül kádastól a folyóba kerülök. El fogok süllyedni, mint a kavics, és a
feltámadásig a folyó fenekén állok majd.
Azt mondják, mikor az ember megfullad, lepereg előtte az élete filmje. Az enyém most
lepergett előttem - mintegy öt másodperc alatt. Ez elszomorított. Nagyon rövid életem volt, és
aránytalanul sokat töltöttem belőle iskolában.
A Temze felől kluttyogásszerű hangot sodort felém a szél. Hegyezni kezdtem a fülem. Egy
hajó. Egy közeledő hajó. Néhány másodpercre felderengett bennem a remény. Lehet, hogy a
vízirendőrség szúrt ki minket. Vagy egy kotróhajó. Aztán láttam, hogy Fred az érkező jármű
elé megy. Karcsú, fehér jacht dugta ki az orrát a köd szürke függönye mögül. A sötétből egy
kötél repült a part felé. Azután egy kikötőhidat toltak ki a fedélzetről, és rögzítettek a parton.
Kisvártatva megjelent rajta a Hájas.
Szmokingot viselt mályvaszínű csokornyakkendővel, és fehér selyemsálat lazán a nyaka köré
vetve. Biccentett Frednek és a többieknek, majd odasétált hozzám. Egy szót se szólt, csak
lehajolt, és megkopogtatta a betont a kádban. A hangtól összeszorult a szívem: a beton
kőkemény volt. Már alig éreztem benne a lábam.
A Hájas felegyenesedett, a négy gorilla pedig körénk gyűlt.
- Hol maradnak az elmésségeid, Nicholas? - kérdezte gúnyosan a Hájas. - Most semmi vicces
nem jut az eszedbe?
- Magát diliházba kéne zárni, Hájas - feleltem.
- Te sem vagy kevésbé bolond, fiacskám - csóválta a fejét a gengszter. - Nagy szerencséd volt,
hogy élve kijutottál a Splendide Hotelből. De most vége a fogócskának.
- Mi baja velem? - kérdeztem. - Mit ártottam én magának?
- Hazudtál. És ami még rosszabb, szembeszegültél velem. Negyvennyolc órát kaptatok rá,
hogy megkeressetek valamit. Nem kerestétek meg.
- Ez igaz - hagytam rá. - De nem kérhetnék esetleg határidő-módosítást?
A Hájas szipogott egyet. Egyidejűleg Fred előrelépett, kezében a Malteserrel, amit már
előzőleg kivett a válltáskából. Átadta a Hájasnak. A főgengszter megfordította a dobozt, s az
alját a fény felé emelte, hogy el tudjon olvasni valamit.
- Remek - suttogta.
Ez meghökkentett. Honnan szerzett tudomást a Malteserről? Eddig egyszer se említette.
Bizonyára leolvasta arcomról a csodálkozást, mert elmosolyodott.
- Kíváncsi vagy, honnan tudom, mi volt a törpe csomagjában? - kérdezte kajánul, majd a hajó
felé fordult. - Professzor!
A folyó fölött lebegő ködbe meredtem. Egy második alak jelent meg a kikötőhídon.
Bizonytalan léptekkel kijött a partra, majd megállt a fénykör szélén, és rám pislogott.
- Rossz dobozt adott nekem, uram - szólt kissé szemrehányóan.
- A Professzor hozzám fordult - folytatta a Hájas. - Megjegyzem, bölcs döntés volt tőle. Igen
bölcs döntés.
Tudtad, hogy ezt az egészet a Professzor tervezte? A Sólyomnak szüksége volt egy kulcsra -
de nem olyan kulcsra, amin látszik, hogy az. Túl sok ellensége volt. Így aztán a Professzor
kitalálta a vonalkódos megoldást...
- De miért épp Malteser? - kérdeztem. Nem mintha a válasz bármin is változtatott volna, de
valamiért kíváncsi voltam rá.
A Professzor vállat vont.
- Szeretem a Maltesert - felelte.
- Most már én is szeretem - mosolygott rám a Hájas. A mosolytól úgy megnyúlt pofacsontjára
feszülő bőre, mintha gumiból lett volna. - Nemsokára a Professzor azt is elárulja nekem, mit
nyit ez a kulcs...
- És akkor őt is megöleti - vágtam a szavába. Már nem volt vesztenivalóm, hisz perceim
voltak csak hátra. A beton hidege lassan egész testemet átjárta. A Professzorhoz fordultam. -
Nem gondolja komolyan, hogy a Hájas osztozik magával a kincsen, ugye? Ha elárulja neki a
titkot, maga is megy a többiek után a Temze fenekére.
- Felezünk... - motyogta bizonytalanul a Professzor. Látszott rajta, hogy vannak kétségei.
- Találkozunk a pokolban, Professzor úr - mondtam keserű mosollyal.
A Hájas elfehéredett a dühtől. Nyakán annyira kidagadtak az erek, hogy attól tartottam,
elszakad a csokornyakkendője.
- Dobjátok be! - hörögte, és hátralépett.
Lenny, Benny és Kenny azonnal odaléptek hozzám, felemeltek és már vittek is a folyó felé.
Namármost: tény, hogy jó eszű gyereknek tartom magam, és tény, hogy néha meghazudtolom
a koromat. De akkor és ott üvöltöttem, sírtam és a hajamat téptem... volna, ha lett volna
értelme üvölteni, sírni és a hajamat tépni.
A Temze egyre közeledett. A Hájas szenvtelenül figyelt. A három gorilla cipekedett.
Már csak két méterre voltak a parttól, amikor reflektorfény hasított át a ködön és a sötétségen.
Valahonnan a magasból érkezett, a hátam mögül. A három nehézfiú lába a földbe gyökerezett.
A magasban recsegni kezdett valami, majd megafonhang harsant:
- Rendőrség! Ne mozduljanak! Körülvettük magukat.
Lenny, Benny és Kenny nyomban eldobtak engem. Nagyot koppantam a földön, de állva
maradtam. A Hájas elszaladt a hajója felé, kezében a Malteserrel. A Professzor tántorogva
követte. Lenny előhúzta a pisztolyát, és tüzet nyitott a reflektorra. Szerettem volna fedezékbe
húzódni vagy legalább lebukni, de erre kábé annyi esélyem volt, mint egy belvárosi
tölgyfának az erdőbe költözni. Odafentről visszalőttek. Lenny hanyattesett, és kihullott
kezéből a fegyver.
- Ne mozduljanak! - parancsolta a hang. - Különben fegyvert használunk.
Lennynek egy kicsit későn jött a figyelmeztetés.
A Hájas közben elérte a hajót. Ott visszafordult, és a kezét nyújtotta a Professzornak, de az
már egészen máshol járt. Mivel félrészeg volt, ráadásul rövidlátó, elvétette a kikötőhidat, és a
Temzébe esett. Benny, Kenny és Fred háromfelé szaladtak, fedezéket keresve. Ekkorra
azonban az egész terület megtelt emberekkel. Egymás után szaladtak át a fénykörön.
A Professzor nem tudott úszni. Tehetetlenül csapkodta a vizet, és segítségért kiáltozott. A
Hájasnak azonban nem volt ideje vízimentőt játszani, mert a rendőrök vészesen közeledtek a
hajójához.
A motor felberregett, és a jacht szinte ellökte magát a parttól. Bennyt, Kennyt és Fredet
letartóztatták. Láttam, ahogy leteperték őket a földre. Most már fényárban úszott az egész
építési terület, s én ott álltam a kellős közepén, térdig bebetonozva.
Aztán egyszerre éreztem, hogy lassan elindulok a folyó felé. Azt hittem, képzelődöm. Egy
görnyedő alak erejét megfeszítve vonszolta a kádamat. És benne engem.
Ekkor azonban felcsendült egy ismerős hang. Snape hangja.
- Nem, Boyle, nem lökheti őt a folyóba. Azért jöttünk, hogy megmentsük. Menjen szépen a
kocsihoz, és hozzon egy vésőt!
A fürdőkádban
Snape és Boyle hazavittek Herbert lakására. Átáztam, átfáztam, és torkig voltam az egésszel.
Tönkrement a nadrágom, a cipőm, a zoknim, és a lábam se volt túl jó állapotban. Fájt a
torkom, és bedugult az orrom. A lábamat ugyan kiszabadították a betonból, de attól a betontól,
amit a véremben éreztem, senki nem tudott volna megszabadítani. Ráadásul elvesztettem a
Maltesert. Kész csőd volt az egész nap, csak az vigasztalt, hogy vége van. Ha tudtam volna,
mi vár rám, fel se keltem volna reggel.
A két rendőr feljött velem a lakásba, és én főztem nekik egy kávét. Amíg a víz melegedett,
felhívtam Laurent, mert gondoltam, biztos aggódik értem. Nem volt otthon, vagy legalábbis
nem vette fel a telefont. Bekapcsoltam a bojlert, hogy legyen meleg vizem a fürdéshez, aztán
lementem az irodába, ahol Snape és Boyle már kényelembe helyezték magukat. Elkészítettem
a három csésze kávét, és bevittem. Nem szerettem a két rendőrt, ahogy ők se szerettek engem.
De egy kávét azért megérdemeltek, ha már megmentették az életemet.
- Csak azt nem értem, hogyan találtak rám - dobtam fel a témát.
- Figyeltük a házat - mesélte Snape. - Láttuk, amikor bementél, és láttuk, mikor kihoztak. Ez
volt a mázlid. Követtünk egészen a Temzéig. Mikor láttuk, mire készülnek, Boyle erősítést
hívott.
- Miért figyelték a házat? - kérdeztem.
Snape horkantva felnevetett.
- Hármat találgathatsz. Harminc éve vagyok zsaru, de olyan vad sztorikat még sose tettek az
asztalomra, mint az elmúlt pár napban. Egy kölyök felrobbant egy szállót a Portobello
Roadon. Egy kölyök ledob egy zongorát az ötödikről. Egy kölyök ámokfutást rendez a
Selfridgesben, és negyven visító gyereket meg egy halott Mikulást hagy hátra. Azt hinné az
ember, hogy London tele van vérszomjas kölykökkel, ha nem illene mindegyikre ugyanaz a
személyleírás: a tied.
- Mindent meg tudok magyarázni - tártam szét a karom.
- Ezt örömmel hallom. Borzasztóan megnehezítetted az életemet. Felbosszantottad Boyle-t is.
- Bizony, felbosszantottál - bólintott rá Boyle.
- ... és több kárt okoztál, mint a németek két világháború alatt. A bátyád hozzád képest egy
nemzeti hős.
- Mi van Herberttel? - kérdeztem. Snape szeme összeszűkült.
- Délben kiengedtük. Nem tudtuk tovább bent tartani, és őszintén szólva nem is akartuk.
- És most hol van?
Akkor még nem aggódtam különösebben. Kicsit furcsa volt, hogy Herbert csak úgy
felszívódott, de végül is meg tudtam érteni. Arra tippeltem, hogy elutazott Slough-ba Maureen
nénihez, hogy ott húzza meg magát, amíg elül a vihar. Rám jött a didergés. Herbert tartozott a
gázműveknek, és két hete nem tudtunk fűteni.
- Mindent elmondott maguknak? - érdeklődtem.
- Hát... mondjuk úgy, hogy Herbertnek és egy kanárimadárnak sok közös vonása van.
Snape felém nyújtotta a kezét.
- Kérem a Maltesert.
- Nincs nálam - feleltem. - A Hájas elvette tőlem.
Snape szeme erre még jobban összeszűkült.
- Ha nem hiszi, kutassa át a táskámat!
- Én már megtettem - dörmögte Boyle.
- A Hájas elvette - ismételtem. - Majd megtalálják nála, mikor letartóztatják.
- Mikor letartóztatjuk?! - visszhangozta Snape, és úgy megfeszítette a nyakát, hogy a gerince
is belereccsent. - Nem addig van az!
- Miért?
- Mert nincs bizonyítékunk, fiam. Semmi nincs a kezünkben ellene. Semmi kézzelfogható,
fajsúlyos dolog. Semmi.
- A beton, amibe állítottak, nem elég fajsúlyos?
- Fogd már fel - fakadt ki Snape -, letagadja, hogy ott volt! Azt fogja mondani, hogy a ködben
összetévesztettük valakivel. Tökéletes alibit fog igazolni.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem.
- Akkor vége a dalnak - mondtam. - Ha a Hájas szabadlábon marad, az övé a
gyémántgyűjtemény, és mi bezárhatjuk a boltot.
- Már rég át kellett volna adnod nekünk a Maltesert! - förmedt rám Boyle.
- Persze - bólintottam. - Aztán a Hájas besétál magukhoz, közli, hogy az övé, és maguk
odaadják neki.
Ettől Boyle-nak ismét harcias hangulata támadt. Snape viszont felállt.
- Meg kell még válaszolnod néhány kérdést - mondta.
- Letartóztatnak?
- Nem. Ennyi elég volt neked egy napra. Majd a jövő héten elbeszélgetünk. Jól mondtad: a
Hájas megszerezte a Maltesert, és ezzel vége a dalnak.
Lekísértem őket a lépcsőn. A kapuban Snape még egyszer visszafordult.
- Boldog karácsonyt! - mondta.
El is felejtettem, hogy szenteste van.
- Aha... boldog karácsonyt, főfelügyelő úr. És magának is, Boyle!
Boyle csak mordult egyet. Valószínűleg azt se tudta, mi az a karácsony.
Egy órával később már a forró, habos vízben áztattam magam, és Herbert gumikacsáját
bámultam. A testem nem nyújtott valami felemelő látványt. A béklyó, a beton és a
bántalmazás többi formája annyi lila foltot hagyott rajtam, hogy össze se tudtam számolni
őket. De a vízben jó volt. Végre el tudtam lazulni, és képes voltam végiggondolni a helyzetet.
Mit nyit ki a Malteser?
Tudtam a választ. Tudtam, hogy tudom a választ.
Annak a valaminek közel kellett lennie Herbert lakásához. Johnny Napolli a Malteserrel és
egy ollóval felszerelve indult el a Notting Hill Gate-től. Akkor már mindent tudott. Pontosan
tudta, hova kell mennie, és Fulhambe jött. Csakhogy észrevette, hogy követik, s erre ahelyett,
hogy a célhoz vezette volna üldözőit, feljött hozzánk. Vagyis a keresett helynek itt kell lennie
a közelben. De mi van közel hozzánk, aminek köze van a Sólyomhoz?
Négy nappal később rátaláltunk a haldokló Napollira. Két fontos szót hallottunk tőle, mielőtt
beadta a kulcsot: „A Sólyom" és „a nap". Nap alatt valószínűleg az égitestet értette, nem egy
bizonyos napot. De hát mi köze a Sólyomnak a Naphoz? Semmi... hacsaknem egy másik
sólyomról van szó. Nem az emberről, hanem egy madárról. Vagy egy madár ábrázolásáról.
Ezután megint a Malteserre gondoltam, és egy kifejezésre, amit Clifford Taylor használt. Az
újságíró „sugárzó fény"-nek nevezte a lézert. A nap is sugárzik. De ebben a kifejezésben még
valamit éreztem. Ismerősen csengett.
A Malteser. Mikor a Hájas a kezébe vette, a doboz alját nézte meg. A Professzort korábban
átvertem. Erre ő elmondta a Hájasnak, hogy mire kell figyelnie, minek alapján tudja
azonosítani az igazi dobozt. Henry von Falkenberg valami módon megjelölte a kulcsot. És a
legkézenfekvőbb mód...
„Ha jobban megnézed, láthatod, hogy van alatta egy tizenhárom jegyű szám.”
Szó szerint ezt mondta Clifford Taylor. És én emlékeztem arra a számra. Annyiszor olvastam,
hogy megjegyeztem: 3521 201 000000. Ez a szám a kulcs kulcsa.
A lábujjammal kihúztam a kádból a dugót, kimásztam, magamra csavartam egy törölközőt,
aztán úgy, ahogy voltam, csöpögve lementem az irodába. Egy órába telt, mire megtaláltam,
amit kerestem - a papírt, amire felírtam magamnak egy másik számot a Sólyom temetésének
napján.
A Malteser dobozán egy tizenhárom jegyű szám állt - de abból az utolsó hat számjegy csupa
nulla volt. Ha azokat leszámítjuk, egy hétjegyű szám marad.
Egy telefonszám. És én tudtam, melyik telefonhoz tartozik.
Ezen a ponton szólalt meg a mi saját telefonunk. A zaj olyan váratlanul ért, hogy kis híján
leesett rólam a törölköző. Odamentem az asztalhoz, és felvettem a kagylót.
- Nick Diamond?
A hang szinte elcsuklott az indulattól. Sose hittem volna, hogy ennyi gyűlölet fér az emberi
hangba.
- Gott - mondtam.
- Itt van a bátyád.
Ez meglepetésként ért. Herbert? De hát Gott már csak így működött. Elrabolta Laurent, aztán
engem. Miért pont Herbertet kímélte volna meg?
- Ha nem kapjuk meg, amit akarunk - csattogta Gott -, a bátyád meghal.
Nem volt nálam, amit akartak, de ezt eszem ágában sem volt közölni vele. Ekkor ugyanis
egyszerre mindent megértettem. A kirakósjáték utolsó darabja is a helyére került. Beugrott,
amire már réges-rég gondolnom kellett volna.
- Jöjjenek el a temetőbe. - Gépiesen beszéltem, anélkül, hogy végiggondoltam volna, mit
akarok mondani. - A Sólyom sírjánál találkozunk holnap délben.
Azzal letettem a kagylót. Nem akartam tovább ragozni a témát.
Kihúztam Herbert íróasztalának fiókját. Első találkozásunkkor a Hájas adott nekünk egy
névjegyet a telefonszámával. Most felhívtam a számot, remélve, hogy felveszi valaki.
- Tessék - jelentkezett be egy szenvtelen hang.
- A Hájassal szeretnék beszélni.
- Nincs itt.
- Fontos lenne, hogy megkapja az üzenetemet.
- Ki beszél?
- Nick Diamond vagyok.
Rövid hallgatás után ismét megszólalt a hang:
- Mi az üzenet?
- Tudom, mit nyit ki a kulcs - mondtam. - Ha akarja, megegyezhetünk. Mondja meg a
Hájasnak, hogy legyen a Brompton temetőben, a Sólyom sírjánál holnap pontosan tizenegy
ötvenötkor. Egyedül jöjjön. Megjegyezte?
- Igen.
- Helyes. - És megint csak letettem a telefont.
Ezután felhívtam még egy utolsó számot. Ez volt a legdrágább hívás a három közül: három és
fél millió fontomba került. De meg kellett tennem, mert így gondolkodtam: a Hájas
megkaparintotta a Maltesert. Gott (és, ha igaz, Himmell) elrabolta Herbertet. Én pedig tudom
a nagy titkot. Ha a tervem beválik, holnap délben minden a helyére kerül.
Ha nem válik be... végül is egy temetőben randevúzunk. Legalább nem kell messzire
cipelniük engem.
Csak azért fohászkodtam, hogy derűs napunk legyen.
A sugárzó fény
Három vagy négy olyan nap van az évben, amikor a Brompton temető többé-kevésbé üres - és
karácsony első napja ezek közé tartozik. Ez jól jött, mert tanúkra a legkevésbé sem volt
szükségem.
Tizenegy negyvenötkor értem a Sólyom sírjához. Közel s távol egy lélek se járt. Szerencsére
tiszta, fagyos idő volt. A nap nem melegített, de sütött. Legalább az idő az én oldalamon állt.
Megálltam a Sólyom sírja mellett. A megbolygatott föld olyan volt, akár egy be nem hegedt
seb. Időbe telik majd, mire benövi a fű. Idő az itt van rá, miért is ne lenne? Megszemléltem a
síremléket, a viktoriánus telefonfülkét, tetején a kősólyommal. Van egy régi kifejezés, az
jutott most eszembe: „A sírba nem viheted magaddal.” A Sólyom mégis magával vitte a
vagyonát, vagy legalábbis megpróbálta. Újra elolvastam a sírfeliratot:
„Az igazak ösvénye olyan, mint a hajnali sugárzó fény, mely egyre világosabb lesz, a teljes
napig.”
A Sólyom biztosan mosolygott, mikor bevésette ezt a szöveget. Talán még most is mosolyog,
lent a sírban.
A Fulham Roadra nyíló kapu megcsikordult. A Hájas lesz az, gondoltam. Pár másodperccel
később a gengszter valóban fel is bukkant. Teveszőr kabátot viselt, s volt nála egy egylábú
vadászszék. Olyan ráérősen lépkedett, mintha a karácsonyi ebéd előtti egészségügyi sétáját
végezné.
Látta, hogy ott állok a sírnál, és odaballagott hozzám. Mosolygott, de csak a szájával. A
szemében bizalmatlanság ült.
- Boldog karácsonyt, Hájas! - köszöntöttem.
- Remélem, az lesz - felelte -, és azt is remélem, hogy nem lopod az időmet, fiam. Mostanra
megtanulhattad, hogy nem szeretem a...
- Elhozta a Maltesert? - szakítottam félbe. Bólintott.
- Itt van a zsebemben.
- Hadd lássam!
Elővette, de úgy fogta, mintha attól tartana, hogy kikapom a kezéből.
- Olvassa fel a számot az alján! A Hájas megfordította a dobozt.
- 3521 201 000000.
A szám stimmelt.
- Azt üzented, tudod, mire szánta a Sólyom ezt a csokoládét - mondta síri hangon a Hájas. - És
hogy meg akarsz egyezni. Mit ajánlasz?
- Megfelezzük a pénzt - mondtam. - Ötven-ötven százalék.
- Nyolcvan-húsz.
- Hatvan-negyven.
Csak dobálóztunk a számokkal. Az alkudozásnak nem volt tétje számomra. Tudtam: attól
kezdve, hogy megmutatom a Hájasnak, mit csináljon a Malteserrel, halott ember vagyok. De
fontos volt, hogy még egy darabig a kezében tartsa a dobozt.
- Hetven-harminc - mondta a Hájas. - Ez az utolsó szavam.
Nem ez volt az utolsó szava. A háta mögött az ösvényen mozgás támadt, s mikor megfordult,
Gottot, Himmellt és köztük Herbertet láthatta. Az egy hét alatt, amíg nem találkoztam vele, a
bátyám erősen lefogyott.
Rámosolyogtam.
- Szervusz, Herbert.
Szemrehányóan pillantott rám.
- Tim a nevem - dörmögte.
A bátyám néha tényleg elképesztő tud lenni. Engem elraboltak, megkötöztek, végigkergettek
fél Londonon, halállal fenyegettek, és kis híján megöltek. Őt letartóztatták gyilkosságért, majd
szintén elrabolták. Ott állunk fegyvertelenül három pszichopata gyilkos között. Es erre ő a
keresztnevén problémázik.
- Hogy vagy... Tim? - kérdeztem.
- Köszönöm, jól - vágta rá, aztán elgondolkodott. - Vagyis hát folyik az orrom, és...
- Elég ebből! - szólt közbe a Hájas. - Mi ez az egész?
- Egy temető - felelte neki Herbert. A Hájas a fogát csikorgatta.
- Ismeri őket? - kérdeztem. Rápillantott Gottra és Himmellre.
- Igen, ismerem őket - felelte.
- Ha ez a kis patkány át akar verni minket... - sziszegte Gott.
- Csak azt teszem, amit megígértem - vágtam a szavába. - Azt mondtam, Herbertért... akarom
mondani, Timért cserébe elvezetem magukat a Malteserhez. - Rámutattam a Hájasra, aki még
mindig a kezében tartotta a dobozt. - Ott van. A Hájasnak pedig megígértem, hogy elárulom
neki a Malteser titkát. Ha végighallgatnak, meg is teszem.
Egyikük sem felelt.
- Halljuk! - mondta Gott.
- Igen, halljuk! - bólintott rá a Hájas. - És ajánlom, hogy jó sztori legyen.
- Rendben - nyeltem egyet. - A sztori a következő. Henry von Falkenberg óvatos ember volt,
nem bízott senkiben. Volt neki itt Angliában egy három és fél millió fontot érő
gyémántkészlete. Egy széfben tárolta, amit külön neki építettek. Ennek a széfnek még a
kulcsa is különleges volt. Úgy tervezték, hogy illetéktelenek azt se lássák rajta, hogy kulcs.
Kizárólag a Sólyom ismerte a titkát. Csak így érezte magát biztonságban.
- A széfet a Professzor építette - a néhai Quentin Quisling. Nem biztos, de feltételezhető, hogy
beleszerelt egy olyan szerkezetet is, amelynek segítségével Henry von Falkenberg maga
határozhatta meg a számkombinációt. Gondolom, ez nem volt túl bonyolult dolog. Maga a
kulcs egy vonalkód volt. Egy vonalkód, ami lehetett egy babkonzerven, egy csomag kártyán -
vagy egy doboz Malteseren. A Sólyom magával hozta a kulcsot, valahányszor eljött Angliába.
Ha a rendőrök megmotozták, nem volt mitől tartania. Kinek jutna eszébe, hogy az a néhány
vonal a csokoládés doboz alján egy egész vagyont ér? Ezen kívül volt még egy adat, egy
rávezető információ. A dobozon egy szám is szerepelt. Nem tudom, miért nyomtatták rá.
Talán csak a Sólyom humorérzékét dicséri, talán az örökösök számára feladott rejtvénynek
szánták. A szám 352 1201 volt, meg egy pár nulla, hogy hosszabb legyen. A Sólyom
temetésének napján felírtam ezt a számot a bátyámnak. Ugyanis ez a temető telefonszáma.
Odasétáltam a síremlékhez. Egyik gengszter se szólalt meg, de a szemük úgy követett, mint
megannyi pisztolycső. Lábujjhegyre álltam, és az ingem ujjával megtöröltem a kősólyom
szemét. Jól sejtettem: az nem kőből volt, hanem üvegből.
- És vajon hol van ez a zseniális széf? - tettem fel a szónoki kérdést. - Itt. Olvasták a feliratot?
A „sugárzó fény” nem más, mint a fénysugár, ami kinyitja. Johnny Napolli erről beszélt,
mikor azt mondta nekem: a nap.
- Nem magyarázom el, hogyan működik a vonalkód, már csak azért se, mert én magam is
csak félig-meddig értem. Legyen elég annyi, hogy amit itt látnak, az a világ első
napenergiával működő vonalkód-leolvasója. Le a kalappal a Professzor előtt. Nem volt
becsületes ember, és ivott, mint a kefekötő - de esze, az volt neki.
- A napfény behatol a kősólyom szemén. A vonalkódot áthúzzuk - felteszem - a nyitott csőrön.
Valahol a szoborban van egy fotódetektor, egy kis számítógép és egy nyitó mechanizmus -
mind napelemes. Ha a megfelelő vonalkódot használjuk, a széf kinyílik. - Rámutattam a
Malteserre a Hájas kezében. - Az ott a helyes vonalkód. Ilyen egyszerű a dolog.
Elhallgattam. Senki nem szólalt meg. Csak Herbert vágott értetlen arcot. Nyilván egy szót
sem értett a magyarázatomból.
Nem tudtam pontosan, mi fog történni ezután, de elmondom, nagyjából mire számítottam. A
Hájas nem akar osztozni a gyémántokon Gott-tal és Himmell-lel. Gott és Himmell nem akar
osztozni a gyémántokon a Hájassal. Most már mind tudják a titkot - Herbert és én feleslegessé
váltunk. Velünk már senki nem törődik, úgyhogy szépen kereket oldunk, a három barátunk
pedig oldja meg a helyzetet, ahogy tudja. Nagy vonalakban ez volt az elképzelésem.
Csakhogy a képzelet ezúttal is csalókának bizonyult. Minden egyszerre történt.
A Hájas szinte észrevétlenül felemelte az egylábú széket, úgyhogy a láb most Himmellre
szegeződött. Ugyanakkor Gott a zakózsebébe csúsztatta kezét. A két lövés szinte egyszerre
dördült el. Himmell leszegte a fejét - véres lyuk tátongott a mellkasán. A Hájas leeresztette a
széklábat, aminek még füstölgött a vége. Mosolygott, aztán elkomorodott, és összehúzta a
szemöldökét. Felemelte a kezét - most vette csak észre, hogy nyakon lőtték. Gott ezúttal nem
használt hangtompítót. A Hájas és Himmell egyszerre roskadt a földre. A csokoládés doboz a
fűre esett, és kigurult belőle az utolsó Malteser.
- Vedd fel! - parancsolta Gott.
Felemeltem a dobozt. Közben szapora kocogást hallottam, ami - mint kiderült - Herbert
fogaitól származott..
- Add ide! - hangzott a következő utasítás.
Átadtam a dobozt, majd hátraléptem. Most már egymás mellett álltunk Herberttel. Gott
időközben kihúzta a pisztolyt a zsebéből. Az arcát elborító sebtapaszok mögött is látszott,
hogy szélesen elvigyorodik.
- Ez nagyon jó érzés lesz! - mondta.
Két dörrenés következett.
Herbert a hasához kapott, nyögött egyet, és térdre rogyott.
- Nick...- hörögte.
Megütközve néztem rá.
- Állj fel, Tim!
- De hát lelőttek.
- Nem lőttek le.
Az arca elé emelte a kezét. Nem volt véres. Kihúzta az ingét, és alánézett. Sehol egy lyuk.
Erre elvörösödött.
- Bocsánat... - motyogta.
Gott furcsa, üres tekintettel nézte a jelenetet. Aztán egyszer csak előrebukott. Két lyuk
tátongott a zakója hátán. Ő maga már nem süthette el a fegyverét.
Ekkor a háttérben megjelent egy alak. Ő volt a nap legnagyobb meglepetése.
Betty Putzlock közeledett felénk.
- Jó napot, Nicholas úrfi - kuncogta. Most is bolyhos mamusz volt rajta, és művirágok
borították a kalapját. - Ejnye, Timothy úr! Aztapimasz! Mecsoda csatatér van itt!
- Betty! - kiáltott fel Herbert. - Mit keres maga... - A mondat közepén a szájába dugta a
hüvelykujját, és elhallgatott.
Betty kezében fegyver volt. Az a fegyver, ami az imént megölte Gottot.
Az asszonyság mosolyogva levette és a fűbe dobta a kalapját. A göndör paróka hasonló sorsra
jutott. Harmadik mozdulatával pedig Betty magát a bőrt húzta le az arcáról. Az megnyúlt,
ellenállt, aztán leszakadt, a ráncokkal és az ujjnyi vastag sminkkel együtt. Teljes átalakulás
zajlott le a szemünk láttára, épp csak a fegyver maradt változatlan.
Betty Putzlock eltűnt. Egy másik nő állt a helyén.
- Ki ez? - kérdezte suttogva Herbert.
- Beatrice von Falkenberg - feleltem. - A Sólyom özvegye. Snape-től tudjuk, hogy valaha
ünnepelt színésznő volt. Úgy tűnik, Mrs Putzlock a bevált szerepei közé tartozott.
- Úgy bizony, fiúk! - bólintott Beatrice.
Gyors pillantással körülnéztem a temetőben. Ezek után azon se csodálkoztam volna, ha
előmászik a fűből az aligátor - mondjuk, sündisznónak álcázva.
- De., de hát miért? - hebegte Herbert.
- Fel kellett kutatnom a gyémántokat - magyarázta a nő. - Néhai férjem vagyonát. Miután a
törpe magukra bízta a csomagot, a következő lépésben ki kellett derítenem, maguk mit
tudnak. Láttam a hirdetésüket, hogy bejárónőt keresnek. Akkor támadt ez az ötletem.
- Gott és Himmell pedig magának dolgozott - bólintottam.
- Okos következtetés, Nicholas. Miből jöttél rá?
Vállat vontam.
- Elmondtam magának, hogy a Casablanca Clubba készülünk. Senki más nem tudhatott róla.
Gott és Himmell mégis megjelentek ott, és elrabolták az orrunk elől Lauren Bacardit. Mi
vezettük el őket hozzá.
Herbert álmélkodva nézett rám.
- Zseniális - motyogta.
- Még nincs vége. A két gengszter kivallatta Laurent a Malteserről, majd azok továbbadták
magának az információt. Maga azért tudta, mit kell kérnie tőlem, mikor elmentem magához
Hampsteadbe. Maga összedolgozott velük.
- Amíg szükségem volt rájuk - bólintott Beatrice.
- Hihetetlen - motyogta Herbert.
- Cseppet sem az - ráztam a fejem. - Kis híján rá is jöttem a dologra, mikor elmentem
Beatrice-hez. Tudta az igazi nevedet: Herbertet mondott, nem Timothyt. És ugyanolyan
parfümöt használt, mint Betty. Levendula illatút. Ebben az egyben elfelejtett váltani.
- Nagyon okos vagy - bólintott Beatrice.
- Az lehet, de egyvalamit mégsem értek. Miért ölte meg Johnny Napollit?
Beatrice vállat vont.
- Baleset volt. Gott és Himmell kiderítették, hogy a Splendide Hotelben szállt meg. El akarták
kapni, de úgy döntöttem, előbb én keresem fel. Betty Putzlock jelmezében mentem el hozzá,
hogy ne keltsek feltűnést. Megpróbáltam rávenni, hogy osztozzon velem a kincsen.
Felvilágosítottam, hogy én vagyok az egyetlen reménye, csak én tudom megvédeni őt a Gott-
Himmell párostól. Mi több, felhasználhatom a németeket a Hájas ellen. Csahogy a törpe fukar
volt, és nem hallgatott rám. Elővett egy pisztolyt, dulakodtunk... és megtörtént a baleset. -
Beatrice sóhajtott. - De több baleset most már nem történhet. Te és a bátyád nem mehettek el
innen élve. Nem maradhatnak tanúk... - hangja még egyszer felidézte Betty Putzlock szerepét.
- Pá-pá, Nicholas úrfi! Puszi, Mr Herbert!
Azzal ránk emelte a fegyvert.
- Jaj, ne! - nyöszörgött Herbert.
- Nem fog összejönni - csóváltam a fejem. Beatrice a hátam mögé nézett - és megrándult az
arca, mintha pofon ütötték volna. Azután leeresztette a fegyvert, és felnevetett.
A temető tele volt egyenruhás rendőrökkel. Úgy bújtak elő, mint eső után a gomba - a magas
fűből, a sírkövek mögül. Élükön pedig ott szaladt Snape és Boyle.
- Nahát... - álmélkodott Herbert. - Milyen szerencsés véletlen!
- Milyen véletlenről beszélsz? - mérgelődtem. - Tegnap este felhívtam Snape-et, és mindent
elmondtam neki. - Herbertnek leesett az álla. - Gondolhatod, hogy nem akartam egyedül
idejönni.
Addigra Boyle elérte Beatrice von Falkenberget. A nő kecsesen kinyújtotta két kezét, hogy
megbilincselhessék - de Boyle azért rávetette magát, és leteperte a földre.
- Előbb is jöhettek volna, főfelügyelő úr - jegyeztem meg, mikor Snape odaért hozzánk -, kis
híján lelőttek minket.
- Jogos, fiam - bólintott Snape. - Csak tudod, Boyle könyörgött, hogy várjuk ki a végét. És hát
karácsony van...
A rendőrök hozzáláttak a hullák elszállításához. Snape lehajolt, és felemelte a Maltesert.
- Na lássuk, mire jó ez.
Összegyűltünk a síremlék körül. A kősólyom kiterjesztett szárnnyal, nyitott csőrrel várt.
Üvegszemén megcsillant a nap. Snape óvatosan kitépte a vonalkódot, a doboz többi részét
eldobta. Azután a csíkos oldalával felfelé áthúzta a kartondarabot a sólyom csőrén.
Valahol a sólyom fejében egy lencse a vonalkódra vetítette a nap sugarát. A fehér csíkok
visszaverték a fény egy részét, egyenesen a fotodetektorra. Halk kattanást hallottunk, majd
felzümmögött a napenergiával működő generátor. Azután bekapcsolt a motor. Megint kattant
valami, és a sírlemék egész homlokzati oldala - a felirattal együtt - kinyílt, mint egy ajtó.
Fémfalú páncélszekrény tárult fel mögötte.
Most következett a nap utolsó meglepetése. Snape nem kapott karácsonyi prémiumot, és mi se
kaptunk jutalmat. A széfben ugyanis nem voltak gyémántok. Semmi nem volt benne. Ott
álltunk, és bámultuk a három és fél millió font értékű semmit.
Gyémánt és Malteser
- Nicholas, én még mindig nem értem.
- De hisz már kétszer is elmagyaráztam, Herbert.
- Ha esetleg leírnád... Az segítene.
- Lehet, hogy egyszer majd leírom.
Az újév második napja volt, de pontosan úgy éreztük magunkat, mint az óévben. Ugyanolyan
hideg volt, ugyanúgy nem volt fűtés a lakásban, és szokás szerint az utolsó marék aprónkat
költöttük. Tartalmas karácsonyunk volt Herberttel - két mélyhűtött pulykakrokett mindössze -
még a királynő beszédéről is lemaradtunk. Anyáéktól kaptunk egy lapot és egy-egy ajándékot,
de attól se derültünk jobb kedvre. A képeslapon két koala csücsült egy karácsonyfán. Én egy
bumerángot kaptam ajándékba, Herbert pedig egy parafakalapot.
A bumerángot eldobtam, de visszajött.
A tanítás kezdetéig még volt hátra néhány hét, és én szerettem volna elmenni síelni. Az
osztálytársaim közül egy csomóan mentek ilyenkor Svájcba meg Ausztriába, és mindig
lelkesen meséltek az élményeikről. Igazságtalanságnak éreztem, hogy ennyi megpróbáltatás
után arra sincs pénzem, hogy busszal elmenjek az utazási irodába.
Aztán megérkezett a csomag. Gyorsfutár hozta Dél-Franciaországból. Én voltam a címzettje.
Még ki sem nyitottam, már tudtam, kitől jött. Egy magyarázatot tudtam csak rá, miért volt
üres a Sólyom széfje. Erről nem beszéltem Snape-nek és Boyle-nak, de még Herbertnek se.
-Mi az? - kérdezte a bátyám.
- Nem tudom.
- Akkor bontsd ki.
Kibontottam. A barna csomagolópapír egy filmdoboz alakú és méretű dobozkát rejtett. Abban
puha papírágyon ott ült egy gömbölyű csokoládégolyó...
- Egy Malteser...
Herbert elsápadt. Már nem szerette a csokoládét. A Maltesert pedig egyenesen utálta.
A dobozhoz a feladó egy kis papírlapot tűzött. Rövid üzenet állt rajta, lendületes kézírással
írva:
„Ugye, nincs harag? L. B”
Hogy nincs-e harag? Nem voltam benne olyan biztos. Lauren előadta nekem élete
könnyfakasztó történetét - elismerem, nem volt könnyű sorsa -, aztán átvert engem. Végig
többet tudott, mint amennyit elárult. Talán ő maga jött rá a titokra, talán Johnny Napolli
mondta el neki. Mindenesetre tudott a temetőről, és tudott a Sólyom síremlékéről. Az utolsó
lényeges információt tőlem kapta meg, mikor a vonalkódról meséltem neki. És ott a Fulham
Express szerkesztőségében elhatározta, hogy ellopja a gyémántokat. A Maltesert véletlenül
fent hagyta a táncteremben, s mikor visszament érte, egyszerűen lemásolta a kulcsot - a
fénymásolóval.
Nem ment be a Fulham Broadway állomásra - vagy legalábbis nem ment le a vágányokhoz.
Miután elváltunk, azonnal visszafordult, és a temetőbe sietett. Lehet, hogy fogott egy taxit, és
meg is előzött engem. Aznap sütött a nap. Egyszerűen áthúzta a fénymásolt vonalkódot a
sólyom csőrén, és máris az övé volt a kincs.
Hüvelyk- és mutatóujjam közé fogtam a csokoládét, és összenyomtam. Dühös voltam. Össze
akartam roppantani a Maltesert, de az ellenállt. Valami kemény volt a közepében.
- Herbert...
A bátyám odanézett. A csokoládé összemorzsolódott -, és a közepében megcsillant valami.
- Mi ez? - kérdezte Herbert.
- Szerinted?
A maradék csokoládé is leolvadt, és én ott álltam egy földimogyoró méretű gyémánttal a
kezemben. Mennyit érhet? Tízezret? Húszezret? Többet mint egy mogyoró, az biztos.
Hát mégis eljutunk síelni! Herbert kitöri majd a lábát, amikor felszállunk a gépre, a
gyémántért kapott pénz pedig elfogy, mielőtt még lenne időnk befizetni a gázszámlát. De kit
érdekelt ez akkor? Újév volt, mindketten túléltük a kalandot, és különben is, addig kell
élvezni az életet, amíg lehet.
Tartalom

A csomag
A Tim Diamond Rt
A Hájas
Fulhami nyitás
A törpe nyomában
A Sólyom
Nagyik
A Casablanca Club
Menjünk temetésre!
Krokodilkönnyek
Gyilkos az esőben
A Professzor
Tündérsüti
Az utolsó akkord
A Selfridgesben
Információ
A ködben
A fürdőkádban
A sugárzó fény
Gyémánt és Malteser