Vous êtes sur la page 1sur 1

Prológus

Nem akarta magát megölni, de mégis megtette. Muszáj volt, hogy engedelmeskedjen a
penge hívásának. Úgy vonzotta a kés, mint a lepkét a gyertyaláng. Nem tudott ellenállni neki,
hiszen az volt a megoldás mindenre. A fájdalom, ami felizzik, amikor a bőrébe vág, elmos
mindent, a végtelen ürességet a mellkasában, az elkeseredettséget, a reménytelenséget. Ez volt
a saját kis kúrája, ha a gyógyszerek nem segítettek.
Nem akadt mindig ekkora szerencséje, hogy késhez jusson. Mióta diagnosztizálták nála,
hogy bipoláris, eltettek előle minden éleset. Bár lehet, hogy inkább akkor, mikor felfedezték a
vágásokat rajta, pedig mindig gondosan olyan helyen ejtett magán sebet, ahol nem láthatják.
Miután édesanyja véletlen benyitott a fürdőszobába, miközben öltözködött és meglátta a
késnyomokat, elrángatták pszichológushoz.
Onnantól kezdve be kellett érnie a Prozackal, és miután az sem segített elnémítani a
lelkének sötét kis démonait, szinte égett a vágytól, hogy valami éleset találjon és kiereszthesse
a szinte méregként benne égő keserűséget. Bármi megtette a biztosítótűtől kezdve, akár a fém
üdítős doboz füle is. Csak arra kellett figyelnie, hogy ne vágjon túl mélyre, és ne látható
helyen.
A szülei bár óvatosak voltak, mégis egyedül hagyták aznap. És ami rosszabb volt, egy
késsel őrizetlenül. Igazából ő maga sem értette, hogy az utóbbi időkben miért volt egyre
többször szüksége a saját kis kezeléseire. Az elmúlt két hétben ólomsúlyként nehezedtek rá a
sötét gondolatai, és bármennyiszer is engedte ki őket vérével együtt, sosem javult.
Aznap is rátört az uralhatatlan vágy, hogy segítsen magán, és mikor meglátta a kést,
megragadta az alkalmat, hiszen olyan rég volt része, hogy ne csak pótlékokkal kúrálja magát.
Szinte örömmel fogta meg a kést, és lassan emelte a csuklója felé. Maga sem értette, mi
késztette rá, hiszen mindig annyira óvatos volt.
De túl nagy volt a késztetés, és a felszabadultság, mikor a hűvös acél a bőrét csókolta.
Csak még egy kicsit, csak még egy vonást. Akár egy függő, úgy fogadkozott, hogy a
következő lesz az utolsó. Amikor elkezdett szédülni, és fekete pöttyök táncoltak a szeme előtt,
elgondolkozott rajta, hogy nem volt-e ez már egy kicsit sok, de nem tudta abbahagyni. Ki
kellett ereszteni a démonait a bőre alól, amik máskülönben szétfeszítették volna belülről.
Végül elesett, a padló csúszós volt, talán a saját vérétől, de ez már nem is igazán
számított. A kés fémes csengése a csempén távoli zajként hangzott, pedig nem lehetett olyan
messze. Ahogy a konyhapultnak dőlve egyre jobban elsötétült a világ a szeme előtt,
kibontakozott egy alak a fekete pöttyökből. Hiába próbált pislogni, nem tudott rendesen
fókuszálni, de mégis kivette a fiú fekete haját és az arrogáns mosolyát. Meg akarta kérdezni,
hogy ki ő, mit keres itt és hogyan jutott be a házba, de túlságosan fázott és nem volt ereje sem
kinyitni a száját. Talán túl sok vért vesztett már.
− Segítened kell − jelentette ki a fiú magabiztosan.
Ő viszont a szemeit is alig tudta nyitva tartani. A sötét érzelmek úgy ölelték körbe, mint
egy fojtogatóan meleg takaró, és hiába akart ismét a késért nyúlni és még több vért ontani, túl
fáradt volt már hozzá.
A fiú letérdelt mellé. Fura, gondolta a lány, nem érezte a testéből áradó hőt, pedig most
igazán sok hasznát vette volna, hiszen annyira fázott. A fiú tekintete elkomolyodott, mosolya
elhalványult, és a homlokát kezdte ráncolni.
− Már nem tudsz segíteni − csóválta meg szomorúan a fejét. − Túl mélyre vágtál. Miért?
− Valami olyasmi csendült ki a hangjából, ami gyanúsan hasonlított az elkeseredettséghez.
Miért? Erre ő maga sem tudott válaszolni, hiszen mindig annyira figyelt, hogy ne
vágjon mélyre, mert ez az egész nem a halálról szólt, hanem hogy jobban legyen. Hogy
kibírja az életet. Ezek a gondolatok jártak a fejében, mikor mindent elnyelt a sötétség.

Vous aimerez peut-être aussi