A Római levél mint logos protreptikos?

Mérlegen egy kísérlet a levél retorikaelméleti meghatározására

A páli levelek és közelebbről a Római levél retorikai szempontú elemzése a humanizmusból

táplálkozó reformátor Melanchthon kommentárjával kezdődött1, de napjainkban, az Újszövetség
irodalomkritikai, közelebbről formakritikai szempontú térhódításának köszönhetően ismét igen
nagy népszerűségnek örvend.2 Ennek a megközelítésnek a hasznáról vagy hátrányáról az egyházi
egzegézis szempontjából e helyen nem értekezhetünk, az azonban kétségtelen, hogy ha helyén
kezeljük a retorikai vizsgálat eredményeit, akkor azok csakis hasznosak lehetnek a keresztyén
írásmagyarázat számára. A helyes kérdéseket kell feltennünk a páli levelekben fellelhető retorikai
jelenségek vizsgálata közben, és akkor használható válaszokat fogunk kapni. Meggyőződésünk
szerint például helytelen abból a célból beazonosítani a páli levelekben megtalálható retorikai
jelenségeket, hogy ennek alapján a szerzőt besorolhassuk az első századi retorikai vagy filozófia
iskolák valamelyikébe, mint ahogyan tették azt a Tübingeni iskola kutatói a 19. században. Ha –
mint Quintilianus javasolja3 – pusztán a funkcionalitásuk felől közelítjük meg a páli retorikai
jelenségeket is, azok hozzájárulhatnak a szöveg jobb megértéséhez, és így igen hasznosnak
bizonyulhatnak.
Be kell azonban ismernünk, hogy a mai retorikai szempontú megközelítéseknek nem csupán
a szöveg jobb megértése a célja. A kutatók a páli levelek retorikai struktúráinak azonosításánál
messzebbre vezető következtetések levonását is remélik. Abból kiindulva, hogy a retorikai
eszközök vagy műfajok koherens alkalmazása egy adott irodalmi alkotásban a szerző részéről
feltételez bizonyos iskolázottsági és műveltségi hátteret, arra próbálnak következtetni, milyen
szociális-kulturális háttérből származott Pál, milyen iskolái lehettek, milyen szellemi hatások érték
keresztyénné válása előtt és után, valamint hogy milyen hallgatósághoz szólt a leveleivel. Így
beszélnek egyesek arról, hogy Pál alaposan iskolázott író és képzett rétor volt (C. K. Barrett, John
Fitzgerald), illetve, hogy a retorikai ismeretek megszerzéséhez szükséges harmadik fázisú
iskoláztatás Pál (vagy családja) esetében jelentős társadalmi státuszra utalhat. A Pál apostollal
kapcsolatos retorikai kutatások legtekintélyesebb szakértője, G. A Kennedy némileg árnyaltabban
így foglalja össze a lehetséges következtetéseket: „A retorikai szempontú kutatásoknak nem
kiindulópontja, hogy az evangélisták vagy Pál apostol tanultak-e klasszikus retorikát. Pál esetében
például a bizonyítékok meglehetősen kétértelműek. Még ha nem is tanult retorikát egy görög
iskolában, számos retorikai kézikönyv forgott akkoriban közkézen, amelyekkel megismerkedhetett.
Mind ő, mind az evangélisták nehezen kerülhették el annak a felismerését, hogy a retorika milyen
szerepet játszott az őket körülvevő kultúrában, hiszen az iskolák retorikaelméletei azonnali
alkalmazást nyertek az írott és szóbeli kommunikáció szinte minden formájában: hivatalos
iratokban, a magán vagy hivatalos levelezésekben, a bírósági ügyekben vagy a nyilvános
gyűléseken, az ünnepeken vagy megemlékezéseken tartott beszédekben, s a prózai vagy verses
irodalom minden formájában.”4
Pál retorikával kapcsolatos ismereteinek bizonyítására a leggyakrabban a Galatákhoz írott
levelét szokták idézni; abban találnak a kutatók olyan felépítettséget, amely emlékeztet a klasszikus
forenzikus beszédek szerkezetére.5 A Római levél hosszúságával és bonyolult logikai

1 Commentarii in Epistolam Pauli ad Romanos. Wittenberg, 1532.

2 Ilyen munkák többek között: Kennedy, G. A., New Testament Interpretation Through Rhetorical Criticism. Chapel
Hill: University of North Carolina, 1984; Scroggs, R., „Paul as Rhetorician: Two Homilies in Romans 1-11” in R.
Hamerton_Kelly és R. Scroggs szerk., Jews, Greeks and Christians: Essays in Honor of W. D. Davies. Leiden: E. J.
Brill, 1976; Wuellner, W. , „Pauls's Rhetoric of Argumentation in Romans” in Catholic Biblical Quarterly 38 (1976),
330-351. o.
3 „Initium ergo dicendi dedit natura, initium artis observatio. Homines enim sicut in medicina, cum viderent alia
salubria, alia insalubria, ex observatione eorum effecerunt artem, ita cum in dicendo alia utilia, alia inutilia
deprenderent, notarunt ea ad imitandum vitandumque, et quaedam secundum rationem eorum adiecerunt ipsi
quoque: haec confirmata sunt usu.” Institutio oratoria 3.2.3.
4 Kennedy, 9-10. o.
5 H. D. Betz Galata-kommentárjában (Galatians. Hermeneia. Philadephia: Fortress Press, 1979) a levél következő
elemeit rekonstruálja: Praescriptio (1,1-5); Exordium (1,6-11); Narratio (1,12-2,14); Propositio (2,15-21); Probatio
felépítettségével sokkal kevésbé tűnik alkalmasnak arra, hogy a klasszikus bírósági beszéddel
összefüggésbe hozhassuk. Ráadásul, ellentétben a Galatákhoz írott levéllel, a Római levél békés
hangvétele és tartalmi elemei sem támasztanának alá egy ilyen azonosítást. Ugyanakkor a tény,
hogy a Római levél a törvényszéki beszédek közé nehezen sorolható be, nem vette el a találékony
kutatók kedvét attól, hogy a másik két retorikai műfaj, 6 a tanácsadó vagy a bemutató beszéd
valamelyikének jellemvonásait felfedezni véljék benne. David E. Aune „Romans as a logos
protreptikos”7 című tanulmányában például ez utóbbira, a Római levél tanácsadó vagy bátorító
beszédként való meghatározására tesz kísérletet. Azt igyekszik bizonyítani, hogy a levél központi
egysége (1,16-15,13) felfogható úgy is mint egy egy levélkeretbe illesztett, önállóan is megálló
buzdító beszéd. Jelen írásunkban ezt a kísérletét szeretnénk ismertetni és mérlegre tenni.

A logos protreptikos műfaji jellemvonásai

Aune szerint a logos protreptikos alapvetően a kívülállók megnyerésére, „megtérítésére” szolgáló

műfaj volt az antik filozófiai iskolákban. A beszélő az eltérő, rivális filozófiai iskolák vagy
életmódok helytelenségére és alkalmatlanságára hívta fel hallgatói figyelmét a segítségével, majd
bizonyította a propagálni kívánt tanítás helyességét. Aune szerint éppen a logos protreptikos
„megtérést” célzó szándéka tette alkalmassá arra, hogy az első századi judaizmus és közvetve a
keresztyén misszió műfajává váljék. Mivel a logos protreptikos főként a filozófiai iskolák
meggyőző eszköztárába tartozott, a retorikai iskolák és a filozófiai iskolák közötti hagyományos
ellentét elég magyarázattal szolgál arra, hogy ez a beszédmód mint önálló műfaj leírása, miért
hiányzik az antik retorikai kézikönyvekből. A műfaj jellemzőinek azonosítását az is megnehezíti,
hogy a klasszikus példáknak tekinthető alkotások, mint Arisztotelész Protrepticusa és Cicero
Hortensiusa vagy egyáltalán nem, vagy csak utalásokban maradtak fenn, Iamblichus teljes
egészében fennmaradt Protrepticusa pedig az 1. századnál jóval későbbi. Fennmaradtak ugyanakkor
logoi protreptikoi mint nagyobb szövegegységek részletei, leíró jellegű szövegekben,
dialógusokban és levelekben egyaránt. Larisszai Philón (Stobaeus, Anthologion 2.7.2.) szerint
minden protreptikos beszéd két részből áll. Az első bizonyítja (endeiktikos) a szóban forgó filozófia
erényeit és hasznát, míg a második (apelegmos) megcáfolja az ellenkező nézeteket. A szintén
protrepticos jellemvonásokat mutató Platón dialógus, az Euthydemus és Arisztotelész Protrepticusa
alapvetően megerősítik ezt a meghatározást (szerkezetük: 1. A jó utáni vágy, amelyet a tudás hív elő
2. más tudás-források kritikája 3. bátorítás a filozófia mint az egyetlen helyes tudás-forrás
követésére). Szamoszatai Lucianus négy dialógusából három (Hermotimus, De parasito, De
saltatione) a logos protreptikos paródiája, egy (Nigrinus) pedig maga is logos protreptikos. Mind a
négy egy-egy „megtéréssel” vagy éppen „kiábrándulással” (Hermotimus) végződik, és
mindegyikben fontos szerep jut a synkrisisnek, a hallgató előtt álló alternatívák
összehasonlításának. Aune szerint a logos protreptikos egyik fontos példája található még Justinus
Martyr Dialogus cum Tryphone Judaeo című írásában, ahol saját filozófiai útkeresését örökíti meg,
és végül leírja, hogyan győzte őt meg egy idős ember a keresztyén tanítás „igaz filozófia” voltáról
(1. cáfolja a platonizmust 2. érvel a keresztyén filozófia mellett és 3. döntésre bátorítja Justinust).
Aune arra is felhívja a figyelmet, hogy a logoi protreptikoi céljának nagyban megfelelt a diatribé
stíluseszköze is. Hozzátehetjük, hogy elfogadhatónak tűnik a logos protreptikos és a diatribé
összekapcsolódásának lehetősége azóta, hogy S. K. Stowers kutatásai8 megcáfolni látszanak
Bultmann elméletét (ti. hogy a diatribé a kynikus-sztoikus vándorprédikálás fő eszköze volt), és
rávilágítanak arra, hogy a diatribé valódi helye a filozófiai iskolák hallgatóinak oktatásában illetve
az iskolák közötti polémiákban volt.
(3,1-4,31); Exhortatio (5,1-6,10).
6 Vö. Arisztotelész, Rétorika I.3.1358b
7 In Donfried, K. P., szerk., The Romans Debate. Revised and Expanded Edition. Edinburgh: T & T Clark, 1991. 278-
296. o.
8 Vö. Stowers, S. K., „Diatribe” in Aune, D. E., szerk., Greco-Roman Literature and the New Testament. SBS 21.
Atlanta: Scholars Press, 1988.
 A logos protreptikos története

Aune tanulmányában röviden felvázolja a logos protreptikos történetét a plátóni kezdetektől

(Euthydemus) a Kr. u. 1. századi beteljesülésig, amikor a rivális filozófiai iskolák hallgatókért folyó
küzdelmei szinte nélkülözhetetlen eszközzé avatták ezt a műfajt. Ennek Lucianus dialógusai mellett
tanúja Diogenes Laertius, aki számos szerzőnek tulajdonít Protrepticus (Antiszthenész, Epikurosz,
Posidonius) Protreptikoi (Theophrasztosz, Persaeus, Kleanthész) vagy Protreptika (Khrüszipposz)
című műveket. Iamblichus korábban említett munkája, amely Plátón Euthydemusára és
Arisztotelész Protrepticusára épül, Aune szerint a műfaj egyfajta késői, skolasztikus
továbbfejlesztésének tekinthető. Itt teszi fel a kérdést Aune: vajon bizonyítható-e, hogy a logos
protrepticos műfaja megjelent a hellenisztikus judaizmusban is? Ennek bizonyítására nagy szükség
lenne ahhoz, hogy feltételezhessük a Római levél szerzőjéről a műfaj természetes, nem mesterkélt
használatát. Aune azokkal ért egyet, akik a Salamon Bölcsességeit a műfaj egy jól sikerült
alkotásának tekintik, bár elismeri, hogy mások talán találóbbnak látják az encomiumhoz (amely a
logos protrepticosszal egyébként szintén rokonítható) sorolni a Salamon Bölcsességeit. A Salamon
Bölcsességeinek vizsgálata nem utolsó sorban a Római levél műfaji vizsgálatát is segíti, hiszen a
két írás között számos átvételből eredő párhuzamot ismerünk (vö. Róm 1,18-32 és Sap 13,1-9). Bár
konkrét példákról nem tudunk, Justinus Martyr már említett dialógusából Aune arra következtet,
hogy létezhetett a logos protrepticos elemeiből felépített dialógus műfaja a hellenisztikus
judaizmusban is: innen nézve Justinus dialógusa talán az ezekre adott keresztyén válasznak is
tekinthető. Aune emlékeztet, hogy Justinus munkája nem az egyetlen példa a műfaj alkalmazására a
keresztyén apologéták között: a korai 3. századi Minucius Felix Octavius című dialógusában szintén
él a logos protreptikos eszközével. Ennél korábban Alexandriai Kelemen és a Diognetus levél,
illetve később Augustinus (Contra academicos) is használta ezt a műfajt.

Az 1. századi judaizmus és keresztyénség mint filozófia

Aune – bár meggyőző példákat nem talált a logos protreptikos széleskörű alkalmazására a
hellenisztikus judaizmusban – kitart amellett, hogy számos görög és római író számára a judaizmus
elsősorban filozófiai iskolaként volt értelmezhető, így jellemző lehetett propagálása során a logos
protreptikos is. Köztudott, hogy a judaizmus filozófiai irányzatként való ábrázolásáért nem
utolsósorban Philón és Josephus Flavius tehető felelőssé, akik apologetikai szándékkal
átfogalmazták a zsidóság hagyományainak alapelemeit részben platonista illetve sztoikus
fogalmakkal, részben olyan nyelven, ami érthető volt a római olvasók számára is. Ez a megállapítás
Aune számára nyitva hagyja a kaput a logos protreptikosnak a hellenisztikus judaizmus filozófiai
propagandájában való alkalmazása előtt. Ugyanakkor a konkrét példák nemlétéért egyszerűen a
hiányos irodalmi forrásokat okolja.
A keresztyénség besorolása, ha lehet, még problematikusabb volt a kívülálló kortársak
számára. A kezdeti évtizedekben egyszerre tűnhetett a palesztinai központú judaizmus egy
mellékhajtásának (ezt erősítették a „názáreti” melléknévből eredő megnevezések mind a görög-
római közegben, mind a zsinagógákban), egy bizonytalan, keleti eredetű misztériumvallásnak, sötét
hátsó szándékokat leplező vallási egyletnek vagy ezek keverékének (gyakori megnevezései:
superstitio, thiasos, synagógé). Véleményünk szerint Aune téved, amikor az 1. század második
felébe sorolja a fiatal keresztyénség filozófiaként való megjelenését („by the second quarter of the
first century C.E., some educated Christians...used the intellectual framework of the major Greek
philosophical traditions...” 286. o.). Az általa idézett szerzők (Justinus, Tatianus, Miltiadész,
Szárdiszi Melito, Galenus) is mind azt igazolják, hogy ez a folyamat legkorábban a 2. század elejére
tehető. Elmondhatjuk tehát, hogy Aune – bár ez lehetett a szándéka – az irodalmi-kulturális
környezet leírásával nem jutott közelebb azon tézisének igazolásához, hogy a Római levél
természetes folyamat eredményeként íratott meg logos protreptikosként.
 A Római levél műfaji besorolásának nehézségei

Aune szerint a Római levél kiterjedt kutatástörténetéhez mérten igen kevés megoldás született arra
nézve, hogy az antik retorika és levélirodalom alapján határozzák meg közelebbről a levél műfaját.
Nevezték már „szellemi végrendeletnek” (Bornkamm), páli értelemben vett „evangéliumnak”
(Roosen), levél-esszének (Stirewalt), epideiktikos vagy bemutató beszédnek (Wuellner, Kennedy),
nagyköveti levélnek („ambassadorial letter”, Jewett), önajánló vagy referencia levélnek (Koester) és
baráti levélnek (Lührmann). Mégis, mindamellett, hogy a levél első három fejezetének nyilvánvaló
apologetikus és missziói jellege régóta széles körben elfogadott tény a kutatók között, ez érdemben
mégsem befolyásolta a levél retorikai szempontú műfaji meghatározását. Aune szerint a helyes
meghatározáshoz még Helmut Koester járt a legközelebb, amikor bevezetéstanában9 hangsúlyozta,
hogy Pál a Róm 1-3-ban a tradicionális zsidó apologetikai irodalom örökségét folytatja. Ezt a
felvetést dolgozta ki A. J. Guerra, aki disszertációjában10 az egész levelet az apologetikus
hagyomány szempontjából elemzi. Bár Guerra túl általános „apologetikus” jelzője szintén nem visz
közelebb a retorikai műfaj meghatározásához, Aune mégis a dolgozat újdonságának tekinti, hogy
Guerra számos olyan apologetikus motívumot különített el a levélben, amelyeket azután a
megfelelő hellenisztikus zsidó irodalmi előzmények beazonosítása után a hellenisztikus zsidó
apologetika páli adaptációinak nevezett. Ezeken az alapokon Aune már elképzelhetőnek tartja a
Római levél közelebbi műfaji meghatározását.

A Római levél protreptikos jellege

Ezek után Aune a páli misszió szociológiai hátterét összefoglalva megállapítja, hogy az Apostolok
Cselekedeteinek leírása Pál evangélizációs működéséről (zsinagógák, magánházak, bérelt
előadótermek: scholai, a saját iskolája illetve műhelye, közterek illetve a börtönök) igen pontosnak
tekinthető. Ha pedig a háttérrajz pontos, akkor Aune szerint pontosnak kell elfogadnunk azokat a
kifejezéseket is, amelyekkel Lukács Pál vitáit jellemzi (vö. például a 18,4-ben: dielegeto és
epeithen). Aune érvelése szerint a peithein és a dialegesthai igék azonos szemantikai almezőbe11
tartoznak a protrepein igével, és ugyanarra a tevékenységre utalnak. Lukácsnak határozott írói
szándéka volt, hogy úgy ábrázolja Pált, mint aki a meggyőző beszéd eszközét alkalmazva
igyekezett megnyerni ügyének és „evangéliumának” zsidókat és görögöket egyaránt. Mivel Aune
szerint a Római levél célja ennek a „sajátos páli evangéliumnak” a kifejtése, mi több, a levelet
tekinthetjük a páli evangélium klasszikus összefoglalásának, szükségképpen adódik a következtetés,
hogy a levél központi része (1,16-15,13) a logos protreptikos páli felfogásának tekinthető. Aune az
alábbiakban részletesen is rámutat a levél központi részének protreptikos jellemvonásaira:

1,16-4,25 (kifelé irányuló argumentáció, elenchos)

Pál beszélgetőpartnere egy nemkeresztyén zsidó tanító, akinek a diatribé eszközével igyekszik
bizonyítani, hogy az emberi érdemekre épülő hitrendszer hamis vallási jelenség, s mint ilyen része
az Istennel szemben elbukott emberiség ősi lázadásának. A megigazulás ezzel szemben egyedül hit
által érhető el. Ennek bizonyításához az első szakaszt (1,16-2,11) egy formális inclusióval keretezi
(„zsidónak először és görögnek is...”), majd a harmadik személyű, leíró beszédmódot váltogatja a
második személyű, vocativusos-dialogikus beszédmóddal (diatribé), és végül a synkrisis eszközét is
beveti. A második szakaszban (2,12-3,20) a több jelentésben bevezetett nomos áll a középpontban.
Pál itt ugyancsak a leírást váltogatja a dialógussal és itt is fellelhető a synkrisis. A harmadik szakasz
9 Koster, H., Einführung in das Neue Testament. Berlin and New York: de Gruyter, 1980. 575-577. o.
10 Guerra, A., Romans 3:29-30 and the Apologetic Tradition. Ann Arbor: University Microfilms, 1986. (a dolgozat
azóta megjelent a Mohr Siebeck WUNT sorozatában is)
11 Louw-Nida, Greek-English Lexicon of the New Testament. Based on Semantic Domains. New York: united Bible
Societies, 1989. 1.33.446; 1.33.26.
(3,21-4,25) jellegzetessége a pistis bevezetése, valamint Ábrahám exemplumként vagy
paradeigmaként való szerepeltetése (Aune szerint a logos protreptikos gyakori záró eleme a
példákon nyugvó meggyőzés); egyébként a leíró és dialogikus részeket itt is váltogatja a szerző.

5,1-8,39 (befelé irányuló argumentáció, endeiktikos)

Ez a szintén több szakaszból álló egység a keresztyének meggyőződésének belső ellentmondásaival,
pontosabban a kívülállók számára ellentmondásnak látszó igazságaival foglalkozik. Aune szerint az
az egység az előzőhöz képest nem is annyira szerkesztettségében hordozza a logos protreptikos
jegyeit, hanem témaválasztásában. Szerinte a népszerű görög filozófiai protreptikos beszéd
antropológiai háttere a sóma-psyché megkülönböztetése volt és egyik fő célja volt a sóma által
befolyásolt, téves értékeket valló hallgató meggyőzése a psyché, azon belül is annak racionális
eleme, a nus követésére. Aune emlékeztet, hogy Pál az 5,1-8,39 egységben nagy hangsúlyt helyez a
sarx és a pneuma megkülönböztetésére, tulajdonképpen ebben látja a hívő emberben dúló
egzisztenciális harc fő okát, ráadásul a szakasz végén világosan a pneuma követésére buzdít.

9-11
Aune a Róm 9-11 levélen belüli vitatott szerepét és funkcióját kiemelve azon a véleményen van,
hogy itt egy világosan elkülöníthető, tartalmilag és formailag is önálló egységgel van dolgunk,
amely nem illeszkedik szervesen a levél érvelésébe. Ennek megfelelően nem is igyekszik jobban
elhelyezni a rekonstruált páli logos protreptikosban.

12,1-15,13
E hagyományosan parainetikusnak nevezett egység érdekessége Aune szerint a szerző önreflexiója
a 15,15-ben mindarra, amit ebben az egységben (vagy más értelmezők szerint az egész levélben)
leírt. Az itt használt epanamimnéskón participium Aune szerint jellegzetes vezérigéje a parainetikus
írásoknak, általában ezzel vezetik be a morális bátorítást vagy figyelmeztetést. Az egységet
bevezető parakalein infinitivus ugyanakkor a protrepein szinonimájának tekinthető. Az egész
egység Aune szerint sikeresen tölti be a logos protreptikos tulajdonképpeni célját: a felsorakoztatott
pro és kontra érvek után arra bátorítani a hallgatóságot, hogy válasszák az ismertetett és riválisainak
vádjai alól tisztázott filozófiai iskolát és életvitelt, jelen esetben a keresztyén életet, amelyet –
látszólagos konfliktusai és ellentmondásai ellenére is – a Lélek és nem a test uralma jellemez.

Összefoglalás és értékelés

Aune szerint a Római levél logos protreptikosként való azonosítása kiváló magyarázatul szolgál a
Róm 1,16-15,13 számtalan tartalmi és formai sajátossága által felvetett kérdésekre. Megengedi,
hogy a Római levél több ponton eltér más fennmaradt logoi protreptikoitól, de ennek részben a
műfaj rugalmassága, részben az az oka, hogy Pál krisztianizálta a műfajt, valamint hogy szabadon
kombinálta más műfaji elemekkel, ahogyan azt más leveleiben is tette. Ugyanakkor Aune tézise
szerint a levelet két szinten is protreptikosnak tekinthetjük. Az ilyen elemekkel rendelkező
egységeket Pál koherens logos protreptikosszá fűzte össze, ez megfigyelhető abban is, ahogy
„kívülről befelé” halad az érveléssel, először cáfolja a tévedéseket, majd kifejti az igazságot egy-
egy kérdéssel kapcsolatban, s végül bemutatja számukra azt a követendő etikai példát, amelynek
elméleti hátteréről korábban beszélt.

Aune tézisével kapcsolatban alapvetően két kritikai megfigyelést tehetünk. Először is felmerülhet
bennünk a kérdés, hogy mennyiben vihet előre bennünket a Római levél megértésében az a
feltételezés, hogy Pál propagálandó filozófiai iskolaként tekintett a keresztyénségre, pontosabban, a
Római levél terminológiája szerint a keresztyén hit páli változatára, Pál „evangéliumára”. Ez a
feltételezés – amint arra korábban rámutattunk – anakronisztikusnak tűnik. A keresztyénség
filozófiai iskolaként való értelmezését legkorábban az első apologétáknál találhatjuk, és feltehetően
vagy az ő hatásukra, vagy a keresztyénség judaizmushoz fűződő kötelékei miatt tűnhetett
filozófiának az antik pogány szerzők számára. Az apologétáknál a keresztyénségnek ilyenfajta
álcázása egyértelműen a fenyegetettség érzéséből táplálkozhatott, abból, hogy a korai császárság
bizonytalan belpolitikai légkörében egy előzményekkel nem rendelkező „új vallás”, egy gyanús res
nova állami részről csakis üldöztetésre számíthatott. A másik szempont, ami miatt Pál nehezen
értelmezhette a saját hitét filozófiai iskolaként, zsidó háttere volt, az a szigorú monoteizmus, amely
alapvetően az ószövetségi kinyilatkoztatáson és nem egy bizonyos tanító tanain vagy egy racionális
érvrendszeren nyugodott. Ebben a tekintetben Pál mindig is alapvetően zsidóként és nem
„bölcsességet kereső” (1Kor 1,22) görögként definiálta magát. Tehát szögezzük le: Pál nem
tekinthette a krisztushitet filozófiai iskolának (és ezen Aune Lukácstól hozott példái sem
változtatnak, Lukács ugyanis nem filozófiai versengésként rögzíti Pál konfliktusait, hanem
hagyományos zsinagógai vitatkozásként). Ennek megfelelően Pál egyetlen levelét sem szánhatta
egy ilyen filozófiai iskolát propagáló logos protreptikosnak.
A másik megfigyelésünk szövegkritikai természetű. A Róm 9-11 kihagyása és betoldásként
való értelmezése a könnyebb útnak tűnik ahhoz képest, hogy beismerjük, a levéltörzs (1,16-15,13)
nem tekinthető koherens logos protreptikosnak, legfeljebb rendelkezik protreptikos elemekkel.
Dodd nézetei (akit Aune igazának alátámasztására idéz) a kérdésben, ti. hogy a Róm 9-11
gondolatilag, logikailag és irodalmilag is idegen test a levélben, finoman szólva elavultak. Krister
stendahl kutatásai és a New Perspective megjelenése óta az újszövetségtudományban súlyos
egzegetikai rövidzárlat azt állítani, hogy Pál itt egyszerűen egy korábban kikísérletezett és megírt
missziói igehirdetést illeszt a levélbe. Ha ezt tesszük, nem vesszük észre, hogy Pál már a levél
elején (vö. 3,21kk) alaposan előkészíti a szóban forgó három fejezet témáját, valamint hogy a levél
egész érvelésén végighúzódik az az Izráel hitetlensége felett érzett aporia, ami végül a 9-11
ószövetségi igehelyekkel teletűzdelt érvelését előhívja. Ehhez járulnak még azok a szövegi
kapcsolóelemek, amelyek összekötik a 9-11 szövegét a megelőző és az azt követő mondatokkal
(például a Krisztustól illetve Krisztus szeretetétől való elválasztás gondolata és az apo prepozíció
ismételt alkalmazása a 8,39-ben illetve a 9,2-ben, vagy a 12,1 posztpozicionális un partikulája).
Filológiai hibát követ el Aune, amikor a tézisének ellentmondó szövegelemek autentikusságát
támadja ahelyett, hogy árnyaltabban fogalmazná meg magát a tézist.
Mindezek ellenére, Aune megfigyelései nem haszontalanok a Római levél egyes részeinek
egzegézisét tekintve. Ahogyan a diatribé elemek azonosítása annak idején haszonnal járt a kutatók
számára a szerző által elképzelt olvasók/hallgatók (implied audience) meghatározásában, úgy a
protreptikos jellegű érvelés felépítettsége (1. külső 2. belső 3. etikai bátorítás) is segíthet a páli
érvfolyam – néhol öntörvényűnek tűnő – belső logikájának követésében.

Pecsuk Ottó