Willie McCoy, amíg csak élt, ritka nagy barom volt. Ezen a halála sem változtatott.

Ott
ült velem szemben, harsány, skótkockás sportzakóban. Mûszálas nadrágja neonzöld színben já
, fekete haját hátrazselézte vékony, háromszögletû arcából. Mindig is olyan volt, mint a me
plõk a gengszterfilmekben. Az a fajta, aki információval üzérkedik, megbízásokkal futkos, é
dozható.
Persze most, hogy vámpír lett, a feláldozhatóság Willie esetében már nem jött szóba. Viszon
y az értesüléseivel üzérkedett, és a megbízásaival futkosott, mint azelõtt. A halál nem nag
atta meg. Én azért kerültem a tekintetét. Mint mindig, ha vérszívókkal volt dolgom. Willie
lõtt egy gennyláda volt, most élõhalott is ráadásul. Ez új volt számomra.
Irodám légkondicionált csendjében ültünk. A pasztellkék fal, amely fõnököm, Bert szerint me
hatott, fagyossá tette a szobát. - Baj, ha rágyújtok? - kérdezte Willie.
- Igen - feleltem. - Baj.
- Rohadtul nem akarod megkönnyíteni a helyzetem, ugye?
Egy pillanatra a szemébe néztem. A szeme barna volt. Még mindig. Willie
farkasszemet nézett velem, aztán rajtakapottan lebámultam az asztal lapjára.
Willie asztmásan felvihogott. A nevetése sem változott. - Jézusom, ezt nagyon
bírom. Te félsz tõlem! - Nem félek, csak tartok.
- Nem kell bevallanod, Ide érzem a szagát Az arcomon, az agyamban. Olyan
átható. Félsz tõlem, mert vámpír vagyok.
Vállat vontam; mit mondhattam volna? Hogyan hazudjunk valakinek, aki érzi a
félelmünk szagát?
- Miért vagy itt, Willie?
- Hadd szívjak már el egy cigit! - Willie szája szöglete megvonaglott.
- Nem gondoltam volna, hogy a vámpírok is ennyire be tudnak kattanni-
jegyeztem meg.
Willie fölemelte a kezét, csaknem hozzáért a szájához. Elmosolyodott, a
szemfogai villogtak:
- Vannak dolgok, amik nem változnak.
Meg akartam kérdezni, hogy hát akkor mi változik? Milyen érzés halottnak lenni?
BÛNÖS VÁGYAK
Ismertem Willie-n kívül más vámpírokat is, de õ volt az elsõ, akit a halála elõtt és
azután is ismertem. Fura érzés volt
- Mit akarsz? - kérdeztem.
- Hé! Pénzt hozok neked. Azért jöttem, hogy az ügyfeled legyek.
Fölpillantottam rá, de kerültem a tekintetét. A nyakkendõtûje szikrázott a fejünk fölötti l
alódi arany. Azelõtt soha semmi effélét nem láttam Willie- nél. Ahhoz képest, hogy hulla vo
egész jól ment neki,
- Hullák föltámasztásából élek. Viccen kívül: miért kéne egy vámpírnak egy
zombi?
Willie megrázta a fejét; mindkét oldalra kétszer, sebesen.
- Nem, semmi vuduzás. Fel akarlak bérelni, hagy nyomozz ki egypár
gyilkosságot.
- Nem vagyok magándetektív.
- De alkalmazásban van nálad egy. Kiegészítésül.
Bólintottam.
- Hát akkor miért nem béreled föl Veronica Simset közvetlenül? Ehhez én nem
kellek.
Ismét az ideges fejrázás.
- De õ nem ismeri úgy a vámpírokat, mint te.
Felsóhajtottam.
- Nem ugorhatnánk a végére, Willie? El kell mennem innen... rápillantattam a faliórára - ti
enöt percen belül. Nem szívesen hagyom az ügyfeleket egyedül várni a temetõben. Még felizga
gukat.
Willie nevetett. Asztmás kacaját megnyugtatónak találtam, a szemfogaktól
függetlenül. Na persze, még hogy a vámpírok nevetése dallamos és telt!
- Meghiszem azt! Meghiszem azt!- aztán Willie hirtelen elkomorult, mintha
letörölték volna az arcáról a mosolyt.
Félelmet éreztem, görcsbe rándult a gyomorszájam. A vámpírok olyan gyorsan képesek cseleked
intha gombnyomásra mûködnének. Ha Willie képes volt erre, mi másra lehet még képes?
- Tudsz valamit a vámpírokról, akik ott döglöttek meg a Negyedben? Ezt Willie
kérdésként tette fel, tehát így válaszoltam: - Ismerem az ügyet.
Az új vámpír-klubnegyedben négy vérszívót öltek meg. A szívüket kitépték, a
fejüket levágták.
- Még mindíg a zsarukkal dolgozol?
- Még mindig megbízott vagyok, az új különítmény mellett.
Willie ismét nevetett:
- Persze, a szellemirtók. Kis pénz, kis létszám.
- Ezzel nagyjából leírtad a városban végzett összes rendõri munkát.
- Lehet, de a zsaruk is ugyanazt gondolják, mint te. Mit számít eggyel több
döglött vámpír? és ezen nem változtatnak az új törvényeitek sem