AZ IDEGEN

Esteledett, és mint minden nap, mióta úgy alakult az élete, nem

rajongott érte. Rég volt mikor harsány nevetés hangja zengett a
nappaliban. Az éjszakba nyúló beszélgetések visszhangja is már a múlté:
Réges-régen kiszellőzött már a vacsorára sülő tengeri hal illata, amit
szinte minden este megsütött neki, friss salátával tálalta és száraz
fehérbort ittak hozzá. A tenger morajlása is csak távolról hallatszik, az
erkély ajtót már nem tárja szélesre, elzárkózik a külvilágtól. A spalletákat
behajtja, hogy az utcai lámpák fényei se zavarják. Felkapcsolja azt a
kopott, ósdi állólámpát, amelyet még együtt vettek a városi bolhapiacon,
az első közös bútordarabjuk, ami mind kettőjüknek sokat jelentett.
Sápadtan világít a lámpa fénye, megnyújtva a szobában a tárgyak
árnyékát, kisérteties hangulatot kölcsönözve a nappalinak. Céltalanul
sétálgat a nappaliban, majd odamegy a hűtőszekrényhez és kivesz belőle
némi harapnivalót. Megtálalja magának a pármai sonkát, vesz hozzá egy
paradicsomot és egy erős paprikát, majd tölt egy nagy pohárral abból a
tavalyi, száraz, olasz tempranilloból, amelyből mostanára olyan sok gyűlt
össze a kamrában. Keze a kés után nyúl, éle lassan merül el a félig
megszáradt rozskenyérben. A morzsák, mint apró hangyák szaladnak le a
vágódeszkáról, s ott is maradnak. Tekintete elkalandozik a kés pengéjén,
mielőtt visszarakná a helyére. Mintha…Olyan fura érzése támad, mintha
már nem lenne egyedül.

- Nem ülsz le?- kérdezi az idegen.

- Hogy jutottál be?- teszi fel most is a kérdést, meg sem lepődve, hogy
megint látja.

- Nem ülsz le? Megkínálsz egy pohár borral? A vendéget illik

megkínálni!

- Bontok egy új palackkal, ebben már alig van. Gondolom, nem sietsz
sehova?

- Nem, ráérek.

Nem ijedt meg mikor meglátta, hisz tudta, hogy eljön hozzá megint, mint
minden este mióta elveszítette azt az egyetlen embert, akit igazán
szeretett. Minden este ugyan abban az időpontban jelent meg és szinte
ugyan olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent. Az elején még tartott
tőle, azt hitte, hogy bántani akarja, de hamar megbarátkoztak. Kiderült,
hogy ugyan az érdeklődési körük és hasonlóan gondolkodnak az élet
kérdéseiről. Persze volt egy-két hajnalig tartó vérig menő vitájuk „Ő”
miatta, mert nem értette meg, hogy még mindig élhetne, ha egy kicsit
jobban odafigyel a részletekre. Az idegen szerint nem tartozik
számadással senkinek a tetteiért, szerinte minden tőle telhetőt megtett,
hogy a másik boldog legyen. Az már nem az ő hibája, hogy más nem tud
boldog lenni és nem veszi észre a segítséget, ráadásul nem is kér belőle.

Egy nap mikor hazaért a munkából, szokatlanul nagy csend fogadta.

Hiába csengetett nem nyitott ajtót neki. A lakáskulcsot az előszobában
hagyta véletlenül, ott hevert a cipős szekrényen látta, mikor a gondnok
segített bejutnia a lakásba. Ahogy körbesétált a lakásban, olyan érzése
támadt mintha valaki keresett volna valamit. Aztán elkezdte szólongatni,
először halkan mintha félne, hogy idegen fülek is meghallhatják, amit
mond, majd amikor biztos volt benne, hogy egyedül van hangosabban
szólongatta kedvesét.

Nem kellett sokáig keresgélnie. A hálószobában talált rá az ágyon fekve,-

alszik, gondolta – de észrevette az éjjeliszekrényen heverő pirulákat és az
üres borosüveget. Azok az átkozott pirulák! Sosem értette miért kezdte el
szedni, hisz mindig minden rendben volt. Az orvos írta fel egyszer, hogy
segítse az alvászavarában, de mióta lerázta magáról a taposómalom
okozta béklyókat, azóta nyugodtabb lett az élete és nem volt rá szüksége.
Elfelejtette kidobni őket, ott volt dobozostul a fürdőszobai szekrényben a
piperecuccok társaságában. Néha észrevette, hogy beszed belőle lefekvés
előtt, de nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget. Azt nem tudta, hogy
iszik rá. Most olyan megbékéltnek tűnt. A keze még meleg és bársonyos
volt, a haján megcsillant a behúzott sötétítők között beszűrődő fény,
végigsimogatva a párnára omló gesztenyebarna fürtöket. Lassan
végigsimogatta az arcát, keze továbbhaladt a nyaki ütőeret keresve, de
hiába. Többször is próbálkozott, azt hitte rossz helyen keresgél, de rá
kellett jönnie, hogy nem ő nem találja. Még próbálkozott mesterséges
légzéssel, de az orvos azt mondta akkor már három órája halott lehetett.

Lassan elindult az új palackért, amelyet már bekészített a

hűtőszekrény alsó polcára. Kivette és lerakta a konyhapultra, amíg a felső
szekrényből elő nem vett egy másik boros poharat, majd odavitte
mindkettőt az asztalhoz. A dugóhúzó után nyúlt, lassan beleszúrta a
parafa közepébe és elkezdte tekerni. Kisvártatva, egy szolid pukkanás
jelezte, hogy az üveg megszabadult a dugótól és apró gluggyanások
kíséretében a poharak teli lettek a vörös nedűvel. Megemelték egy más
felé poharaikat, majd aprókat kortyolgatva ittak, megforgatva szájukban a
bort, íze had járjon át mindent. Az illatán és az ízén sem érződött semmi
különös, ennek örült, még gyanút fogott volna. A palack is sértetlennek
tűnt mikor az asztalra rakta, jól sikerült, nyugtázta. Napokig gondolkodott
mire rájött, hogy a pirulák és az üveg ital egyvelege jó ötlet lehet. A
patikában némi gyógyszer undorra hivatkozva segített neki a patikus,
melyiknek nincs semmi mellék íze, és ezt még szét is rághatja. Persze a
biztonság kedvéért egy markáns ízeket felvonultató vöröset választott.
Innen már minden simán ment. Az altató hihetetlenül jól oldódott, nem
lehetett látni semmit, ami úszkált volna a borban. Óvatosan levette az
üveg gallérját, majd kihúzta a dugót. Miután megvolt a művel visszarakta
a dugót és visszahúzta rá a gallért. Olyan volt, mint újkorában, sőt, még
szebb. A szabadságot jelentette számára.

Halkan duruzsolva beszélgettek, már csak egy korty maradt az üvegben.

Az üveg után nyúlt, de most valahogy olyan távolinak tűnt, mintha valaki
odébb rakta volna. Kicsit előrébb hajolt, így már elérte végre, majd
kitöltötte magának a maradékot az utolsó korty jogán és visszadőlt. Az
üveg billeget egy picit, ahogy visszarakta az asztalra, majd eldőlt és
begurult a gyertyáig, amely lassan csonkig égve pislákolt. Hosszúkat
pislogva figyelte, ahogy az üveg megállt a gyertya mellet és az enyhe
ütéstől kifolyik egy kevés viasz a tartóból és lassan rácsurog az üvegre.
Felnézett vajon a másik is nézi az eseményeket, ahogy ő, de olyan
érdekesen fakónak hatott a szembeülő alak, mint aki kezd köddé válni.
Szemei lecsukódtak. Csendben, lassan vette a levegőt, minden egyes
lélegzetvétel elvett az erejéből egy picit. Komoly erőfeszítést igényelt
számára most minden. Szempillái ólomnehezek voltak, de minden erejét
összeszedve kinyitotta újra szemét. És, olyan régóta ismét egyedül volt,
nem ült már vele szemben senki. Várt egy kicsit, figyelme most befelé
fordult. Csend. Nem kavarogtak már fejében érthetetlenül összevissza a
gondolatok. Gondolatban kérdezett valamit magától, de most nem
érkezett válasz. Megpróbálta még egyszer. Semmi. Elment, gondolta.
Érezte, amint kotyvaszának egyvelege szétárad a testében és átjárja
minden porcikáját a fáradtság. Nagyon álmosnak és egyben könnyűnek
érezte magát, mintha lebegne. Szája szélében megjelent egy mosoly,
szempillái újra lecsukódtak. Karja a teste mellé hullt, feje oldalra billent,
mint aki ülve alszik. Ha valaki elhaladt volna az ajtó előtt meg sem állt
volna arra a tompa puffanásra, amely bentről szűrődött ki. Mint amikor
egy könyv eldől a polcon.

Nem volt nagy a felhajtás, szépen csendben dolgoztak, és mindenki

kivétel nélkül civilben volt. Egy ember is elég volt, hogy végig kérdezze a
lakókat, hallottak-e valami furcsa zajt vagy észleltek-e mostanában valami
szokatlant. A gondnok lett figyelmes, hogy nincs nyitva egész nap az ablak
és a spaletták sincsenek mozgatva. Esténként megállt az ajtó előtt egy
picit, hallgatózott, de nem hallotta beszélgetés moraját, amit az elmúlt
hónapok során mindig hallott, elhaladva az ajtó előtt, ellenőrizve a
lépcsőház ablakait szokásához híven. A hatodik napon úgy gondolta baj
van, ezért felment a pótkulccsal megnézze mi történt. Az ajtó belülről volt
bezárva így lakatost kellett hívnia. Ketten találták meg a holtestet. A
földön feküdt a konyhaasztal mellett. Az asztalról félig lecsúszott a terítő,
amit az eldőlő test rántott magával, felborítva az egyik borospoharat. A
felborult gyertyatartóból kifolyó viasz mostanra teljesen beborította a
borosüveget odaragasztva a terítőhöz. Az üveg szája ujjként mutatva a
dohányzóasztalon lévő telefonra. A gondnok odasétált, felvette a kagylót,
majd elkezdett tárcsázni.