POLÁNYI MIHÁLY: A SZABADSÁG LOGIKÁJA

REFLEXIÓK ÉS VÁLASZOK

Fordította: Siklós Vera

Ellenőrizte: Békés Vera és Fehér Márta
ELŐSZÓ

Ezeket a tanulmányokat az utóbbi nyolc évben írtam. Azokról az ismételt

próbálkozásaimról tanúskodnak, hogy tisztázzam a szabadságról vallott álláspontomat
történelmünk e zavaros korszakában felvetődött számos kérdés kapcsán. A szabadság
különböző aspektusait egymás után vettem vizsgálat alá, amint az idők folyamán sorra
valamennyiről kiderült, mennyire sérülékeny. Ez a fajta dialektika a kérdéskör t jórészt bejárta
és, úgy vélem, számos érvényes és kipróbált választ is felszínre hozott. Úgy gondoltam, hogy
összerakom és átfogó rendszerbe illesztem őket, de erre még nem ért meg az idő. Ez nem
tehető meg anélkül, hogy a vélekedéseinket a jelenleginél jobb alapokra helyeznénk.
Remélem azonban, hogy e gyűjtemény tanulmányai egy későbbi koherens elmélet
részeit képezhetik, minthogy bennük egy konszisztens gondolatmenet fejeződik ki. Ezúttal a
korábbiaknál komolyabba vettem a tudomány bizalmon alapuló [fiduciary] előfeltevéseit,
vagyis azt a tényt, hogy a tudományos tudás felfedezése és elfogadása bizonyos olyan
vélekedések iránti elkötelezettséget jelent, amelyet mi elfogadunk, ám mások elutasíthatnak.
Így a szabadság a tudományban egy, bizonyos vélekedések iránt elkötelezett közösség
Természeti Törvényének tűnik. És ez analóg módon alkalmazhatónak látszik az intellektuális
szabadság más fajtáira is. Ezek szerint a gondolatszabadság általában abban a mértékben
igazolható, amennyiben hiszünk a gondolat hatalmában és felismerjük, hogy kötelességünk az
elme csiszolása. És, ha már elkötelezettek vagyunk az ilyen vélekedések és kötelességek
iránt,akkor fenn kell tartanunk a szabadságot, de mindeközben a fő célunk nem a szabadság.
A gazdasági szabadságot úgy tekintem, mint egy olyan társadalmi technikát, ami
alkalmas, sőt elengedhetetlen egy bizonyos termelési technika igazgatásához.. Manapság
mélyen elkötelezettek vagyunk ugyan e technika iránt, de jöhetnek olyan idők, amikor erős
érvek szólnak majd egy más alternatíva mellett.
Az egyén szabadsága az, hogy azt tegyen, amit akar, mindaddig, amíg tiszteli mások
ugyanerre való jogát, csak csekély szerepet játszik az én szabadság-elméletemnek. A magán
szabadság nem fontos eleme a köz-szabadságnak. Egy szabad társadalom, nem Nyílt
Társadalom, hanem olyan, amely teljes odaadással viseltetik a vélekedések egy kitűntetett
halmazához.
Kapcsolat van aközött, hogy ragaszkodom a tudomány és általában a gondolkodás
bizalmi megalapozottságához, és aközött, hogy elvetem a szabadság individualista felfogását.
Ezt a felfogást csak egy olyan 18. századi naiv racionalizmus keretei között lehetne
fenntartani, amelyben még voltak lenyűgöző, magától-értetődő és megdönthetetlen
tudományos igazságok. A modern szabadságot, amelynek ki kell állnia bizalmi alapjainak
totális kritikáját, ennél pozitívabb módon kell megfogalmazni. Állításait pontosan körül kell
határolnia és egyidejűleg kellően élesen kell kifejtenie, hogy megvédhetők legyenek új
ellenfeleivel szemben, akik összehasonlíthatatlanul erőteljesebbek, mint azok, akik ellen a
szabadság első győzelmeit aratta a modern Európa enyhültebb századaiban.
Úgy vélem, hogy ezek az átfogó kérdések, nem kezelhetők a kívülálló által, hanem az
ezekkel foglalkozó írótól az efféle dolgokban való teljes rész-vételt követeli meg a
tárgyalásuk. Ezért a kötetbe felvettem néhány vitatott kérdéshez való szólásomat is.

I. rész

2
 A TUDOMÁNY PÉLDÁJA

A TISZTA TUDOMÁNY TÁRSADALMI KÜLDETÉSE 1

(1945)

Az alkalmazott tudomány célja egyértelmű, jólétünket és biztonságunkat szolgálja. De mi a

helyzet az alap- vagy tiszta tudománnyal? Mi igazolja azoknak a tudományos kutatásoknak a
létjogosultságát, amelyeknek nincs kézzelfogható hasznuk? Egészen a legutóbbi időkig azt
feltételezték, hogy ez a fajta tudomány öncélú, s a tudás megszerzését csak az igazság
szeretete vezérli. Vajon még ma is osztjuk ezt a vélekedést? Még mindig úgy gondoljuk, hogy
helyes, ha egy tudós a közpénzeket olyan tudományos kutatásokra fordítja, mint például a
Fermat sejtés bebizonyítása, vagy a világegyetemben keringő elektronok megszámlálása?
Helyes-e, ha olyan tanulmányokra költ, amelyek bár talán nincsenek teljesen híján a
gyakorlati hasznosság bizonyos távoli lehetőségének, mégsem valószínű, hogy nagyobb
anyagi hasznot eredményeznek, mint bármely más értelemmel végzett emberi tevékenység?
Nem, ma már többnyire nem osztjuk azt az 1930-as évekig elfogadott nézetet, miszerint az
önmagáért való tudás megszerzésére való törekvés akkor is helyes, ha nem járul hozzá a
társadalmi jólét növeléséhez Ez az új szemlélet nemcsak a megváltozott körülményeknek
tudható be, hanem a közvélekedés gyökeres átalakulását is jelzi, amely a közelmúlt bizonyos
meghatározott filozófiai áramlataiból ered.
Az a filozófiai áramlat, amely megkérdőjelezte a tudomány tradicionális szerepét, két
oldalról intézett ellene támadást. Egyfelől szembehelyezkedett a tudomány azon igényével,
hogy az saját jogán fellépjen. Ez a modern materializmus álláspontja, amely tagadja, hogy az
emberi értelem képes önálló alapokon állva, függetlenül működni, s meggyőződéssel vallja,
hogy a gondolkodás célja végső soron mindig gyakorlati. A fenti gondolatmenetből
következik, hogy a tudomány csupán ideológia, amelynek tartalmát a társadalmi szükségletek
határozzák meg, fejlődését pedig az ebből keletkező új gyakorlati igények segítik elő. E
felfogás szerint Newton gravitáció terén tett felfedezéseit a navigáció iránti növekvő
érdeklődés váltotta ki, a transzatlanti kommunikáció szükségletének felmerülése pedig az
elektromágneses mező felfedezését váltotta ki Maxwellből. Ez a fajta filozófiai gondolkodás
tagadja, hogy a tiszta tudomány célja önmagáért való, s egyúttal elmossa az elméleti és az
alkalmazott tudomány közti különbséget. A tiszta tudományt csak akkor értékeli, ha
tulajdonképpen nem teljesen elméleti, azaz végül mégis csak valamiféle gyakorlati haszna
támad.
A támadás másik iránya morális eredetű. Követői meggyőződéssel vallják, hogy a
tudósoknak a világot elárasztó nyomor megszüntetésére kell fordítaniuk figyelmüket.
Felteszik a kérdést: vajon megengedhető-e manapság, hogy a tudósok tehetségüket olyan

1
1938 augusztusában a British Association of the Advancement of Sciences egy új részleget alapított,
Társadalmi és Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya névvel, amelynek tevékenységét kezdettől fogva
nagymértékben befolyásolta az a törekvés, hogy a tudomány fejlődését határozott társadalmi irányítás alá vonják.
A következő években ez az irányzat jelentős teret nyert, így amikor 1945 decemberében a tudomány
tervezésének megvitatása céljából az osztály összeült, azt reméltem, hogy az ülés túlnyomórészt tervezéspárti
lesz. Megnyitóbeszédem, amely „A tiszta tudomány társadalmi küldetése” címet viselte, szintén ezzel a céllal
íródott, de végül az ülés fordulópontnak bizonyult. A felszólalók és a hallgatóság következetesen a tiszta
tudomány hagyományos felfogása mellett érveltek Ezt követően a tudomány tervezését célul kitűző irányzat
gyorsan elvesztette jelentőségét Nagy-Britanniában.

3
elvont problémák megoldására pazarolják, mint a Fermat sejtés bebizonyítása, vagy a
világegyetemben kerengő elektronok megszámlálása? Valóban ennyire önzőek lennének?...
Morális szemrehányással illetik a tudósokat, mert a tudományt csupán önmagáért a tudás
megszerzéséért művelik.
Láthatjuk tehát, hogy napjaink alap-tudománya két meglehetősen eltérő oldalról is a
támadások kereszttüzébe került. Ezek a támadások némiképp paradox módon kombinálódnak,
mindenesetre jól jellemzik a modern gondolkodást. Ennek lényege, hogy egy újfajta
destruktív szkepticizmus keveredik egy újfajta szenvedélyes társadalmi lelkiismerettel, az
emberi szellem iránti teljes hitetlenség eltúlzott erkölcsi követelményekkel párosul. Itt azt a
fajta cselekvést érhetjük tetten, amely annyi keserű megrázkódtatást okozott már a mai
világban: a szkepticizmus vésőjét a társadalmi indulatok kalapácsa vezéreli.
A fenti megállapítás a probléma szélesebb értelmezését veti fel, amelyet Európa képe
is elárul. A kontinens nagy részét érintő civilizációs pusztítás nem csupán a fasiszta barbárság
véletlenszerű fellobbanásának tudható be. Éppen ellenkezőleg, azok az események, amelyek
az orosz forradalommal vették kezdetüket, és végül elpusztították csaknem az egész
kontinenst, egyetlen koherens folyamat részeit képezték, mégpedig egy hatalmas általános
felfordulásét. Ennek mozgatója a humanitárius és nemzeti érzelmek felkorbácsolása volt,
majd azután ezek az érzelmek vezettek Európa pusztulásához. A kegyetlenség mindig itt
ólálkodik a közelünkben, de jelentős mértékben csak azután tud teret nyerni, ha a lázadó
erkölcsi indulatok először áttörik a civilizációs gátakat. Mindig vannak potenciális Hitlerek és
Mussolinik, de csak akkor tudnak hatalomra kerülni, ha a morális erőket saját céljaik
érdekében képesek eltorzítani.
Fel kell tennünk a kérdést: hogyan következhetett be az erkölcs ilyen eltorzulása,
korunk nagy társadalmi indulatai miért öltöttek erőszakos, pusztító formát? A válasz csak az
lehet, hogy nem találtak más utat maguknak. A radikális szkepticizmus lerombolta az igazság
és ésszerűség létezésébe vetett általános hitet. Ezeket az eszméket csupán felépítménynek
tartotta, a burzsoá kor idejétmúlt ideológiájának, egy olyan védőernyőnek, amely mögé az
önző érdekek elbújhattak, s a zavar és gyengeség forrásának azok számára, akik hittek benne.
Az igazságba és ésszerűségbe vetett hit nem maradt elég erős ahhoz, hogy a társadalmi
szenvedélyeket is magába tudja foglalni. Egy egész generáció nőtt fel tele morális tűzzel,
miközben megvetette az igazságot és ésszerűséget. Ehelyett miben tudott hinni? Csakis
azokban az erőkben, amelyeket meghagytak a számára: a hatalomban, a gazdasági
érdekekben, a tudatalatti vágyakban. Ezeket úgy fogták fel, mint végső realitást, amelyben
megbízhatnak. Morális törekvéseik megtestesüléséhez modern, bomba-biztos közeget találtak.
A részvét könyörtelen gyűlöletbe fordult, a testvériség iránti vágy pedig végzetes
osztályharcba torkollott. A hazafiasság fasiszta kegyetlenkedéssé vált, s minél gonoszabbak,
annál hazafiasabbak voltak azok, akik fasisztákká lettek.
Az angol miniszterelnök, Attlee, Európa legsürgetőbb feladatáról nemrégiben ezt
mondta: „Szükségünk van az igazságosság koncepciójára, de nem úgy, mint egy paragrafus
szövegére, hanem mint valami abszolútra. Olyan vezetésre is szükségünk van, amely az
embereket az anyagi javak utáni puszta vágyakozásból felemeli, és elvezeti az emberiség
legnemesebb missziójának gondolatáig. Európa éhező tömegeivel szembesülve
hasonlóképpen nyilatkozott Bevin is, amikor arról beszélt, hogy „a szellemi kiéhezettség még
sokkal pusztítóbb tud lenni a fizikai éhezésnél”.
Sajnálatos módon azonban az a tantétel, amelyet az előző generáció uralkodó filozófiai
irányzata olyan jól az agyunkba vésett, éppen azt tanította, hogy az igazságosság nem más,
csupán egy paragrafus rendelkezése, s nincs semmi magasztosabb az anyagi javak iránti
vágyakozásnál, így valamiféle küldetéstudatról beszélni egyszerűen esztelenség vagy
megtévesztés. Napjaink egyik legsürgetőbb feladata, hogy minden ponton megcáfoljuk ezt az
okfejtést. Nekünk tudósoknak a tudomány oldaláról kell ezt megtennünk. A legalapvetőbb

4
szolgálat, amellyel ma az emberiségnek tartozunk, az az, hogy helyreállítjuk saját tudományos
eszményeinket, amelyeket a modern filozófiai irányzatok hatására kétségbe vontunk.
Ismételten ki kell hangsúlyoznunk, hogy a tudomány lényege a tudás szeretetében rejlik,
továbbá, hogy nem elsősorban a tudás hasznossága érdekel minket. Vissza kell követelnünk a
tudomány számára azt a társadalmi elismerést és támogatást, amely a tudás és a tudás mint
olyan keresésében őt megilletik. Mi tudósok az anyagi jólétnél jóval becsesebb értékek mellett
köteleztük el magunkat, egy olyan szolgálat mellett, amely az anyagi jólét szolgálatánál
sokkal sürgetőbb.
A közelmúlt történelmének számos kegyetlensége világosan megmutatta, hogy az
elméleti tudomány szellemisége élesen szemben áll a totalitarianizmus követeléseivel. Azok
az egyetemek, amelyek a diktatórikus rendszerben is változatlanul fenntartották saját
normáikat, kegyetlen nyomásnak voltak kitéve, s gyakran komoly büntetést szenvedtek el. Az
egész világ adósa azoknak a lengyel, norvég, holland, belga és francia egyetemeknek,
amelyek ellenálltak ennek a nyomásnak és ezért büntetést szenvedtek el. Ezek a helyek ma
tanúbizonyságot tesznek az európai civilizációnkat alapvetően meghatározó
meggyőződésükről, és reményt nyújtanak arra, hogy megvalósuljon egy valódi európai
megújulás. Ahol viszont az egyetemeket sikerült ígéretekkel levenni a lábukról, vagy
zsarolással rávenni őket arra, hogy lealkudjanak saját értékeikből, ott a civilizáció közvetlen
gyökereit érte a rombolás. Itt a jövőt illető reményeink alig pislákolnak.
A világnak ma mindenekelőtt azért van szüksége a tudományra, hogy az példát
mutasson a helyes életre. A tudósok, bármely táján éljenek is a világnak, még ha a
katasztrófák meg is érintették őket, ma is nagy és jó társaságot alkotnak. Jöjjenek akár
Moszkvából, Cambridge-ből, Bangelore-ból vagy éppen San Francisco–ból, ugyanazt a
tudományos mércét tartják szem előtt. De még ha a mély megrázkódtatást elszenvedett
Németországból vagy Japánból származnak is, közülünk valók, s a tudományos élet egyazon
szabályait vallják magukénak. Ha el is vagyunk szigetelve egymástól, mindnyájan egy közös
szellemi örökség jegyeit viseljük, s ugyanazon nagy elődök követőinek valljuk magunkat.
Ez az álláspontom a tudománynak a közösséghez fűződő jelenlegi viszonyáról. A
civilizáció túléléséért folytatott harcban a tudomány az első sorokban foglal helyet. A tiszta
tudomány helyzetét aláásó mozgalom az egyik része azon erők törekvésének, amelyek az
egész civilizáció lerombolásán dolgoznak. Mint már arról szó volt, ezek az erők napjaink
legvállalkozóbb szellemű és legelfogadottabb érzelmeit testesítik meg, de ez csak még
veszélyesebbé teszi őket a szememben. Az emberi haladás néhány legjobb hajtóerejével kell
szembeszállnunk ebben a harcban, de nem szabad hagynunk, hogy eltántorítsanak bennünket
erről az útról. A modern szkeptikus egyszerű bölcsessége, amely romba döntötte az emberiség
szellemi irányítását, és teret engedett oly sok kiműveletlen lelkesedésnek, igencsak sokba
került már nekünk. Bármennyire is megvetnek minket azok, akik régimódinak találják a tiszta
tudományba vetett hitünket, és bármennyire is elítélnek azok, akik önzőnek találnak
bennünket, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy megvédjük a tudomány eszményeit.

5
 2

A TUDOMÁNYOS MEGGYŐZŐDÉSEK1

I.

Sok vicc van forgalomban a filozófálás hiábavalóságáról. Tény és való, hogy a

tudomány a filozófiához képest sokkal kézzelfoghatóbb foglalatosság, ahol még a
legcsekélyebb eredmény is jóleső megelégedést okoz. Hiszen a munkánk ott áll készen:
publikus, érdekfeszítő és maradandó; s azt bizonyítja, hogy ha csak egy pillanat erejéig is, de
írói lehettünk a szellemi történelemnek. Bármilyen korábban ismeretlen dolog felfedezése
azzal a reménnyel tölthet el bennünket, hogy amíg csak civilizációnk emlékezete él, ezt a
tudást örökre megőrzi.
A múlt század egyes filozófusait annyira magával ragadta ez a fajta gondolkodásmód,
hogy úgy találták, a filozófiát végleg meg kell szüntetni, tárgyát pedig fel kell osztani más
tudományágak között. Egy sor ekkoriban született új tudomány, amely az embert és az emberi
viszonyokat választotta kutatása tárgyául, láthatóan ezt a célt szolgálta. A filozófia
lényegének áthagyományozásában a pszichológiát és a szociológiát kiáltották ki legfőbb
örökösnek.
Ez a filozófia, amely véget akar vetni minden filozófiának, kissé szabadon
pozitivizmusnak nevezhető. Ez a pozitivizmus folytatta a 19. és a 20. században a keresztény
egyházak tekintélye elleni lázadást, amely először Montaigne, Bacon és Descartes idejében
indult. Célja nemcsak a tekintély által leigázott értelem felszabadítása volt, hanem minden
olyan hagyományosan vezető eszmétől is meg akartak szabadulni, amely tudományos
érvekkel nem igazolható. Pozitivista szemlélet szerint tehát az igazság egyenlő a tudomány
igazságával, s ez utóbbi pedig - a pozitivista tudománykritika meghatározásában - nem más,
mint a tapasztalat puszta elrendezése.
Az igazságosság, az erkölcs, a szokások és a jog így csupán érzelmi tartalommal
megtöltött konvenciók, s mint ilyenek a szociológia valódi kutatási tárgyát képezik. A
lelkiismeret egyenlő a társadalmilag elfogadott szokásformák megszegésétől való félelemmel,
ennek kutatása pedig a pszichológia feladata. Az esztétikai értékeket a szemlélő
idegrendszerében meglévő ellentétes impulzusok között fennálló egyensúllyal hozzák
kapcsolatba.2 A pozitivista elmélet szerint az ember bizonyos ingerek sorozatára rendszeresen
reagáló rendszer. A fogoly, akit társai nevének kiadása miatt kínoz a fogvatartója, illetve
hasonlóképpen, a fogvatartó, aki ennek érdekében kínozza őt, csupán adott helyzetének
megfelelő válaszokat ad.
Ilyen fogalmak irányítása szerint a világ értelmezésében teljesen elfogulatlannak és
objektívnek kell lennünk, ez saját magunkra és az emberi viszonyokra egyaránt vonatkozik. A
tudósoknak mind saját, mind környezetük konfliktusait jól kell tudniuk kezelni, s a
metafizikai tévedésektől megszabadulva vissza kell, hogy utasítsanak mindenfajta
elkötelezettséget, amely bizonyíthatóan nem áll érdekükben.

1
Megjelent a The Ninteenth Century-ben, 1949.
2
Csak a lista utolsó tétele igényel bizonyítást. Ezzel kapcsolatban lásd I.A.Richards: The Principles of Literary
Criticism 1924.245,251.o. 1930-as kiadás.

6
 Egy ilyen program természetesen azt feltételezi, hogy a tudomány maga „pozitív”,
legalábbis abban az értelemben, hogy nem igényli a tudós személyes meggyőződését. Mivel
ez az állítás hamis – s ezt e helyütt szeretném is bebizonyítani –, ezért egyáltalán nem
meglepő, hogy a pozitivista irányzat, amely először felemelte a tudományt az egyetemes
döntőbíró trónjára, most azzal fenyeget, hogy megbuktatja, majd elpusztítja azt. A szovjet
Oroszországban a marxizmus és a tudomány között megjelenő és az elmúlt 15 évben egyre
jobban felerősödő feszültség ennek a fenyegetésnek a manifesztálódása, és logikus
következménye a pozitivizmus törekvései és a tudomány valódi természete közötti
konfliktusnak.

II.

A tudományhoz való hozzáállásunkat jobb megvilágításba helyezhetjük, ha egy

pillanatra figyelmen kívül hagyjuk az olyan tudást, amely nem képezi a tudomány részét, s
amelyet a legtöbbünk tévesnek tart. Vegyük például a boszorkányságot és az asztrológiát.
Joggal feltételezem, hogy ezeket az olvasó hamisnak tartja, de nyilvánvalóan még ma sem
vonatkozik ez mindenkire. A primitív népek világszerte gyakorolják ma is a varázslást. Ha a
varázsló meg akar rontani valakit, az áldozat valamiféle tartozékát veszi birtokába, például
egy hajtincsét, vagy egy darabka csonját, vagy bármilyen ürülékét, ezt elégeti, s közben átkot
mond tulajdonosára. Ennek hatásosságát nagyra értékelik, és meglehetősen elterjedt a primitív
népek körében, hogy az esetlegesen bekövetkező halált a varázslás megváltozhatatlan
velejárójának tekintik.
Ha feltesszük magunknak a kérdést, „mi is tulajdonképpen a varázslás?”, mégsem
mondhatjuk azt, hogy ez „az emberek elpusztítása egy hajtincsük elégetése révén”, mivel nem
gondoljuk azt, hogy ily módon megölhetünk valakit. Ezért azt válaszoljuk, hogy a
boszorkányságban való hit szerint meg lehet ölni egy embert, ha elégetik az egyik hajtincsét,
de mi ezt nem hisszük el. Ehhez hasonlóan az asztrológia nem definiálható úgy, mint
horoszkóp készítés által az emberek sorsát megjósolni képes módszer. Csak azt mondhatjuk,
az asztrológia olyan hit, amely szerint a csillagok állásából meg lehet jósolni a jövőt, de mi
nem osztjuk ezt a hitet.
Természetesen egy boszorkány vagy egy asztrológus mindezt másképp gondolja. Az
egyik azt fogja mondani, hogy a varázslás az emberölés egy formája egy hajtincs vagy valami
hasonló elégetése révén, a másik pedig az asztrológiát olyan művészetként írja le, amely a
horoszkópokból megjósolja a jövőt. Meghallgatván kételyeinket, a boszorkányságról és
asztrológiáról alkotott nézeteiket bizonyára készek lennének újrafogalmazni, s a mi
definícióinknak megfelelő formába önteni. Azt a megállapítást azonban, miszerint „egy hit,
amelyet nem osztunk”, azzal fogják helyettesíteni „egy hit, amelyet osztunk”. S ez az a pont,
ahol egyetérthetünk abban, hogy különbözünk.
Mindez nyilvánvalóan vonatkoztatható a tudományra is. A tudomány bármely
meghatározása, amely nem szögezi le világosan, hogy a tudomány olyan valami, amiben mi
hiszünk, szükségszerűen hiányos és hamis illúzió. Ez felér azzal a megállapítással, miszerint a
tudomány alapvetően különbözik, s egyúttal felette is áll mindazoknak az emberi
vélekedéseknek, amelyek nem tudományos eredetűek. Ez azonban nem így van.
Annak érdekében, hogy a fenti állítás hamisságát bebizonyítsuk, elegendő felidéznünk,
hogy a tudományos felfedezés fő mozgatórugója az eredetiség. A tudományban az eredetiség
a tudós egy sor kutatáson és spekuláción alapuló egyéni hitének az ajándéka, amelyet vele
egyidejűleg senki más nem tart érdemesnek arra, hogy foglalkozzon vele. A tudósok azzal
töltik idejüket, hogy egész életüket egyik személyes meggyőződésükről a másikra teszik fel.

7
Amikor a felfedezés nyilvánosságra kerül, az egyéni hit is nyilvánossá válik, és a bizonyíték,
amely a felfedezést hivatott alátámasztani, válaszra készteti a többi tudóst, amely már egy
másik hit, egy közös hit, amely végigjárja az elfogadás vagy az elutasítás minden lépcsőfokát.
Az, hogy egy egyéni tudományos felfedezést elfogadnak és továbbfejlesztenek, vagy
elutasítanak, vagy éppenséggel csírájában fojtanak el, nagymértékben függ attól, hogy milyen
érdeklődést tud felkelteni a tudományos közvéleményben.
Mindezt egy különös példával szeretném megvilágítani, amit részletesen majd a
későbbiekben (… old.) fejtek ki. Tegyük fel, hogy az állatok vemhességének időtartama a π
értékének a többszörösével összekapcsolható. Ennek az összefüggésnek a gondolkodás
nélküli elutasítása jól jellemzi a jelenlegi tudományos gondolkodást. Egy olyan tudós, mint
Kepler például semmilyen kivetnivalót nem talált volna a fenti okoskodásban. Kepler az
akkoriban ismert hét bolygó létezését és pályájuk relatív nagyságát a hét tökéletes szilárd
anyagból, ezek méretéből, az általuk közbezárt térből vezette le. Korának tudósai
nagymértékben osztották azt a pitagoraszi vélekedést, miszerint a világot matematikai
szabályok és geometriai összefüggések kormányozzák. A természet leírására akkoriban
használt megállapításokat ma már nem fogadjuk el.
Hosszú időt venne igénybe, ha ehelyütt megpróbálnám részletesen felvázolni a
tudomány fejlődését Keplertől napjainkig. A fő korszakot Galileitől Youngig, Fresnelig
illetve Faradayig a mozgásban lévő anyagból álló mechanikus elven működő világegyetem
elmélete uralta. Ezt némileg módosította, de alapvetően nem változtatta meg Faraday és
Maxwell mágneses mező elmélete, egészen addig, amíg az éter létezésének posztulátumát
fenntartották. A 19. század végéig a tudósok fenntartás nélkül hittek abban, hogy minden
jelenség magyarázható a mechanika törvényeivel. Az utóbbi ötven évben ezeket a
tudományos premisszákat elvetették, és ez jelentősen késleltette azokat a felfedezéseket,
amelyek ezekből a premisszákból kiindulva hozzáférhetetlenek voltak. Az elektron létezésére
például már egy seregnyi bizonyíték állt rendelkezésre, mielőtt még felülkerekedett volna
azon az állásponton, miszerint az anyag minden tulajdonsága a tömegmozgással
magyarázható.
Mach filozófiáján alapul az a teljesen új megközelítés, amely Einstein
relativitáselmélete révén került be a tudományos gondolkodásba. Mach célul tűzte ki, hogy
minden tautológiát száműzzön a tudományos megállapításokból. Einstein azzal a
feltételezéssel élt, miszerint, ha ezzel a módszerrel megváltoztatjuk a térről és időről
kialakított nézeteinket, lehetővé válik egy olyan új rendszer kidolgozása, amely megszüntetne
több létező anomáliát, és talán új, igazolható következtetésekhez vezetne. Ez az
episztemológiai módszer, amely ma alapvetően meghatározza a világegyetemről alkotott
elképzeléseinket.
A térről és időről kialakított új, episztemológiailag átvizsgált elképzeléseink
szilárdságát jól illusztrálja az alábbi eset. 1925-ben D. C. Milner amerikai fizikus egy
nemzedéknyi idő elteltével megismételte Michelson azon kísérleteit, amelyek eredetileg a
relativitáselmélet alapját képezték. A legmodernebb eszközöket igénybe véve feljogosítva
érezte magát arra, hogy felülvizsgálja nagy elődje meglehetősen régen tett megfigyeléseit. Az
eredmények nem vágtak egybe Michelson eredményeivel, amit Milner egy nagyszabású
fizikus összejövetelen be is jelentett. De senki egy pillanatig sem gondolt arra, hogy emiatt
elvessék a relativitáselméletet. Ehelyett - ahogyan ezt Sir Charles Darwin egyszer leírta -
hazaküldték Milnert, hogy javítsa ki az eredményeit.
A tudományos hit azon szerepét, amellyel napi szinten szabályozza a tudósok aktuális
publikációkkal kapcsolatos reagálásait, jól mutatják az alábbi példák, amelyek érdekes
összehasonlításokat tesznek lehetővé. 1947-ben két mérvadó brit fizikus csaknem egyidejűleg
jelentette meg írását, amelyeket a tudósvilág élesen ellentétes fogadtatásban részesített. Az
egyik írás a „Proceedings of the Royal Society”-ben jelent meg 1947 júniusában, szerzője,

8
Lord Rayleigh, a Royal Society nagyra becsült tagja volt. Néhány egyszerű kísérlet alapján
arra a következtetésre jutott, miszerint a fém-vezetővel ütköző hidrogénatom képes akár száz
elektron-volt energiát átadni neki. Ha a megfigyelés helyessége bebizonyosodik, az óriási
jelentőségű lett volna, sőt, sokkal forradalmibb, mint Otto Hahn magfúzióval kapcsolatos,
1939-ben tett felfedezése. Mégis, amikor az írás megjelent, és kikértem többek ezzel
kapcsolatos véleményét, válaszul csak megvonták a vállukat. Bár semmi hibát nem találtak a
levezetésekben, senki sem hitte el az eredményeket, s még arra sem méltatták Lord Rayleigh-
t, hogy megismételtessék vele a kísérleteket. Egyszerűen nem vettek tudomást róla.
Időközben Rayleigh meghalt, az ügyet pedig talán már el is felejtették.
1947 májusában – Lord Rayleigh írásával csaknem egy időben – tette közzé
felfedezését P. M. S. Blackett professzor. Eszerint a bolygók mágnesessége és a
forgatónyomaték között egyszerű összefüggés áll fenn a Földre, a Napra és egy olyan
harmadik csillagra is alkalmazhatóan, amelynek adatai jelentősen szóródnak. A bejelentést,
noha meglehetősen csekély jelentőségű volt Rayleigh felfedezéséhez képest, és nem is bírt
nyilvánvaló tudományos értékkel, mégis jelentős eredményként értékelték. Fogadtatása pedig
egészen rendkívüli volt. Az eredeti előadást a Nature c. folyóirat teljes terjedelmében közölte,
rögtön azután, hogy elhangzott a Royal Society-ben. A napilapok hosszú részleteket tettek
közzé az írásból, benne a Blackett-féle képlet kézírásos eredetijének fénymásolatával. Soha
nagyobb figyelmet tudományos felfedezésnek nem szenteltek még.
Meg vagyok győződve arról, hogy 30 évvel korábban éppen ellenkezőleg fogadták
volna ezeket a bejelentéseket. Az általános relativitáselmélet felfedezése előtt Blackett
feltételezéseit egyszerűen félresöpörték volna, mint annyi más hozzá hasonló, különös,
számszerű, véletlen egybeesést, ezzel szemben Lord Raleigh eredményeit a saját értékükön
kezelték volna, lévén, hogy szigorúan véve nem mondtak ellent az atomok tulajdonságairól
tett, akkor érvényben lévő megállapításoknak.
A fenti példa jól illusztrálja, milyen fontos szerepe van a dolgok természetében való
aktuális hitnek a tudomány fejlődési irányának meghatározásában. Könnyen kiderülhet, hogy
a tudományos közvélemény az egyik, de lehet, hogy mindkét fent vázolt esetben téves ítéletet
alkotott. Ennek ellenére nincs okunk arra, hogy elvessük az ilyen, bizalmon alapuló döntések
meghozatalát, mivel enélkül a tudomány egyáltalán nem tudna működni.
Ezt feltétlenül szem előtt kell tartanunk, amikor megítéljük a tudományos
közvélemény súlyos tévedéseit egy-egy új felfedezés elhallgattatásánál. Ennek egyik
emlékezetes példája a hipnotizálás története. Amit ma „hipnózisnak” tartunk, azt úgy tűnik,
már kezdetektől fogva jól ismeri a nem tudós világ. Elképzelhető, hogy az átok ereje a
primitív népek körében a hipnózisnak tulajdonítható. Szintén a hipnózisnak tudhatók be
például az indiai fakírok gyakorlatai, és sok más mágikus dolog, valamint egyes, a keresztény
valláshoz kapcsolódó csodatételek is ezzel magyarázhatók.
A tudományba vetett alapvető hitünk először a boszorkányságba és a csodákba vetett
hittel való direkt szembenállásból szökkent szárba, így a hipnózist alátámasztó ősi tételek nem
leltek talajra az új tudományos világképben. Elvetették, akárcsak számos babonát, amelyet a
tudomány meghaladott. Amikor úgy kétszáz évvel ezelőtt egyes tudósok ezeket a tételeket
újra napvilágra hozták, a tudomány egyszerűen nem vette tudomásul megfigyeléseiket. Aztán
a 18. század vége felé egy bizonyos Friedrich Anton Mesmer nevezetű bécsi orvos nyilvános
szereplésével ismét előkerült ez a téma. Mesmer hírnevét Európa szerte hipnózisban végzett
orvoslása alapozta meg. Mesmer eljárását újra és újra megvizsgálták, de a tényeket vagy
elvetették vagy félremagyarázták. Mesmer végül megtört, praxisát diszkreditálták, őt magát
pedig mint csalót megbélyegezték. Egy generációval később a hipnózis egy másik úttörőjét,
Elliotsont, a londoni egyetem professzorát az egyetemi tanács arra utasította, hogy hagyjon fel
hipnózisos kísérleteivel. Erre Elliotson lemondott tanszéki állásáról. Ezzel megközelítőleg egy
időben Esdaile indiai sebész orvos, aki hazája kormányának a szolgálatában állt, közel 300

9
betegén hajtott végre nagy műtétet hipnózisos érzéstelenítésben, de az orvosi szaklapok
egyetlen esetről írt beszámolóját sem voltak hajlandóak közölni. Pácienseit, akik állítólag
panasz nélkül viselték el a végtagamputálást, együttműködéssel vádolták meg. 1842-ben
Angliában W. S. Ward egy mély transzállapotban lévő beteg combját amputálta, majd az
esetről beszámolt a Royal Medical and Chirurgical Society-nek. Minden bizonyíték arra utalt,
hogy az operáció alatt a beteg nem érzett fájdalmat. Ennek ellenére Ward állításait nem
fogadták el. Marshall Hall, a reflex válaszok tanulmányozásának atyja, azt állította, hogy a
beteg feltehetően csaló volt, a felolvasott írást pedig eltávolították a Társaság
jegyzőkönyvéből. Nyolc évvel később Ward közölte a Társasággal, hogy a beteg bevallotta a
csalást, de azt is mondta, hogy ennek az információnak a forrása közvetett és bizalmas.
Mindazonáltal a beteg aláírt egy nyilatkozatot, miszerint az operáció során nem érzett
fájdalmat.3
A konfliktus szenvedélyes és erőszakos volt. Braidet, egy manchesteri orvost, aki nem
sokkal Esdaile előtt kezdte hipnózisos tevékenységét, már valamivel kisebb ellenségességgel
fogadták. Braid ugyanis azzal kezdte, hogy támadta Mesmer követőit, s megpróbálta
megmagyarázni a szuggesztió hatásmechanizmusát. Braid volt az, aki végül mégiscsak
megalapozta a szuggesztió valós voltát, ennek ellenére munkásságát elhallgatták, jelentőségét
halálát követően még húsz évig semmibe vették. Mesmer nyilvános ünneplésétől kezdve még
közel száz év telt el addig, amíg Charcot francia sebész a párizsi Salpetrière kórházban
bemutatta a hipnózist, s így az teljeskörű elfogadásban részesült a tudóstársadalom körében.
A tudomány nagy becsben tartott meggyőződéseit megsemmisítéssel fenyegető
jelenségek felfedezői elleni gyűlölet pont olyan elkeseredett és könyörtelen volt, mint a
kétszáz évvel azelőtti vallásüldözés. Tulajdonképpen azonos jelleggel bírt.
Hasonlatosan ahhoz, ahogy annak idején a tudomány figyelmen kívül hagyta a
hipnotizálással kapcsolatos tényeket, ma az érzékszerveken túli érzékeléssel kapcsolatban
figyelhető meg hasonló hozzáállás. Nem tisztem, hogy ebben a kérdésben igazságot tegyek,
mivel magam sem vagyok teljesen biztos felőle. Csupán azt szerettem volna megvilágítani,
mit értek tudományos meggyőződés alatt, amelynek birtoklása és alkalmazása alapvető
jelentőségű a tudományos tevékenység folytatása során.

III

Amikor elfogadjuk a tudományos felfedezéseket, ezt többnyire nem személyes hitnek

tekintjük. Úgy gondoljuk, a tényeknek hódolunk be, amelyek természetüknél fogva
kényszerítik ki jóváhagyásunkat, s ezek a tények olyan erővel bírnak, hogy bármely más,
racionálisan gondolkozó ember hasonló mértékű beleegyezését ugyanúgy képesek kiváltani.
A modern tudomány nem más, mint mindennemű tekintély elleni lázadás eredménye. Ehhez
Descartes mutatta meg az utat az egyetemes kétely hirdetésével: de omnibus dubitandum. A
Royal Society alapításkori mottója az alábbi: Nullius in verba, azaz nem fogadunk el
semmilyen tekintélyt. Bacon kijelentette, hogy a tudománynak kizárólag empirikus
módszereken kell alapulnia, nem pedig hipotéziseken. Hypotheses non fingo, Csak semmi
spekulációt! visszhangozta Newton. A tudomány hosszú évszázadokon keresztül támadott
minden hiten alapuló vélekedést, és művelői úgy gondolták, sőt, általánosságban még ma is

3
A Ward esetről szóló beszámolót E.G.Boring History of Experimental Psychology c. 1929-ben megjelent írása
tartalmazza (120.o.). Erre a könyvre támaszkodtam a mesmerizmus története többi része esetében is.

10
úgy gondolják, hogy a tudomány csakis és kizárólag a konkrét tényekre kell, hogy
hagyatkozzék.
Mindazonáltal könnyű belátni, hogy ez nem igaz, s erre David Hume már kétszáz
évvel ezelőtt rámutatott. Az érvelés egyszerű matematikai terminusokkal, mindenfajta
kétértelműség nélkül levezethető. Tegyük fel, hogy egy tudományos feltételezés bizonyítása
egy sor, különböző időpontban végzett mérésen, vagy más mérhető paraméterek együttes
figyelembe vételén alapul. Vegyünk például két mérhető változót, v1-et és v2-t.Vajjon el
tudjuk-e dönteni, hogy ha v1 értékeihez hozzárendeljük v2 megfelelő értékeit, akkor ezzel
meg tudjuk adni a v1=f(v2) függvényt, és ha igen, akkor azt is, hogy az milyen lesz?
Nyilvánvalóan nem. v1 és v2 bármely párosának értekei végtelen számú függvényi relációban
megadhatók, de ezek közül nem tudunk választani a rendelkezésre álló adatok alapján. A
végtelen számú lehetséges függvény közül való választás, és ennek tudományos tételként való
kezelése egyelőre minden alapot nélkülöz. Az ily módon rendelkezésre álló adatok éppúgy
nem elégségesek ahhoz, hogy egyértelműen definiáljuk a v1=f(v2) függvényt, mint ahogy egy
háromszöget sem lehet meghatározni kizárólag két adata alapján.
Ezt a következtetést nem változtatja meg, csak bizonytalanná teszi a tudományos
előrejelzés alkalmazásának bevezetése. Az egy dolog, hogy az előrejelzés nem a tudományos
feltételezések sajátja. Kepler törvényei, illetve Darwin elmélete semmit sem jeleztek előre.
Mindenesetre a sikeres előrejelzés nem változtatja meg alapvetően a tudományos
feltételezések státuszát. Csupán további megfigyeléseket, előrejelzett megfigyeléseket tesz
hozzá a korábbi mméréseinkhez, de nem változtatja meg azt a tényt, hogy a mérések
számának végtelenségig való növelése sem mond biztosat a mért változók közti kapcsolatról.4
Ha olvasóim némelyike kételkedne állításom helyességében, úgy szeretném ezt egy
további példával megvilágítani. Tegyük fel, hogy egy rulettjátékos száz egymást követő
pörgetés alatt megfigyeli az egyes színek előfordulásának gyakoriságát. Ezt grafikonon
ábrázolja, megrajzol egy függvényt, s ebből előrejelzéseket készít. Ezt a gyakorlatban is
kipróbálja, és nyer. Majd ismét kipróbálja, és ismét nyer, sőt ez a harmadik alkalommal is így
történik. Lehet-e ebből bármiféle általános következtetést levonni? Nem, ezt csak azt jelenti,
hogy egyes rulettjátékosok nagyon szerencsések, azaz a fenti előrejelzések sikeressége csupán
a véletlenek szerencsés egybeesésének tudhatók be.
Pár évvel ezelőtt a Nature c5.. folyóiratban megjelent egy táblázat, amely meglehetős
alapossággal azt kívánta bebizonyítani, hogy az egyes állatok - a nyúltól egészen a
szarvasmarháig bezárólag - vemhességének időtartama a π többszöröse. Mellékelem a
táblázatot, hogy egyértelmű legyen, milyen meghökkentő az egyezőség. Ennek ellenére,
biztos vagyok abban, hogy egy komoly tudóst sem ez, sem semmiféle más bizonyíték nem
fog meggyőzni arról, hogy bármiféle összefüggés lenne a vemhesség időtartama és a pi értéke
között.

N N π Átlagos vemhességi idő Vemhességek Állat neve

napokban száma
10 31,416 31,41 64 angol nyúl
36 113,097 113,1+_0,12 203 Disznó
48 150,796 150,8+_0,13 195 karakul juh
150,8+_0,19 391 fekete erdei
kecske
49 153,938 154 ? saanai kecske
92 289,026 288,9 428 simmenthali
4
Ezt az álláspontot először a Science, Faith and Society c. művemben fejtettem ki (1946, 7.o.).
5
Nature, 146. kötet (1940), 620.o.

11
 tehén

Akinek van asztrológus ismerőse, biztosan tud példát mondani arra, hogy egyes
esetekben milyen megdöbbentő pontossággal beválnak az előrejelzések. Ezzel a pontossággal
a tudomány aligha kelhet versenyre. Ennek ellenére, a tudósok még a lehetőségét is elvetik
annak, hogy fontolóra vegyék az asztrológiai előrejelzések vizsgálatát.
Magában a tudományban is több példát fel tudnék hozni arra, amikor egy előrejelzés
teljesen helytállónak bizonyult, de a későbbiekben bebizonyosodott róla, hogy hibás
premisszákon alapult. Jó példa erre a nehéz hidrogén felfedezése. Jelenleg nincs racionális
kritérium arra vonatkozóan, hogyan lehet megkülönböztetni egy előrejelzés véletlenszerű
beteljesülését a valódi bizonyítékoktól.
Egyesek meg vannak győződve arról, hogy a tudomány kizárólag a tapasztalaton
alapuló adatokra épülhet. Ebből következően arra törekednek, hogy elkerüljék az effajta
kritikai elemzést, mégpedig oly módon, hogy leszállítják a tudományos igényeket egy
mérsékeltebb szintre. Arra mutatnak rá, hogy a tudományos feltételezésekről nem azt állítjuk,
hogy azok igazak, csak azt, hogy valószínűek. Ezért semmiről sem jeleznek előre biztosat,
csak valószínűt, továbbá, mindez ideiglenes, s nem tart igényt a véglegességre.
Mindez azonban merő mellébeszélés. Ha bárki azt állítja, hogy két szög segítségével
meg tud alkotni egy háromszöget, kijelentése egyformán értelmetlen, akár azt mondja, hogy
ez egy helyes megoldás, akár azt, hogy ez csupán egy lehetséges megoldás, vagy akár azt,
hogy ez egy csupán lehetséges háromszög megoldása. Egy elem kiválasztása mindazoknak az
elemeknek a végtelen halmazából, amelyek eleget tesznek az eredeti problémafelvetés
feltételeinek, nem visz közelebb a megoldáshoz, bármilyen jól is végezzük el a válogatást.
Ennek a gyakorlati értéke nulla. Akár a szerencsejáték szabályairól, akár asztrológiai
előrejelzésekről, akár az állatok vemhessége és a π értéke közti összefüggésről van szó, a
tudósok elutasítanák ezeket, függetlenül attól, hogy bizonyossággal állítjuk-e, vagy csak
valószínűnek tartjuk őket, esetleg ideiglenes jellegűnek. Mindezt képtelenségnek tartanák
A tudósok vállára nehezedő felelősség terhének csökkentésére tett másik kísérlet sem
bizonyult sikeresebbnek. A tudomány, úgy mondják, nem azt állítja, hogy felfedezi az
igazságot, csupán azt, hogy a megfigyelt adatokat leírja és összegzi. De ez esetben miért a
tiltakozás az asztrológia vagy a vemhesség és a π értéke közti összefüggések megállapításai
ellen? Nyilvánvalóan azért, mert ezeket nem tartják igaz vagy racionális leírásoknak. Mindez
pedig visszavezet bennünket az eredeti kiindulóponthoz. Semmivel sem könnyebb a
megvizsgált adatok halmazából kiválasztott adat helyességét vagy racionalitását igazolni,
mint bármely más összefüggést kiválasztani, bármely állításokról is legyen szó.
A kísérlet tehát arra irányult, hogy megkönnyítsék a tudomány megállapításainak
igazolását, azt sugallva, hogy a tudomány kijelentései nem kell, hogy igazak legyenek, hacsak
nem abban az értelemben, hogy egyszerűek. A tudósok azonban nem azért utasítják el az
asztrológiát, a mágiát vagy a bibliai teremtéstörténetet, mert azok nem elég egyszerűek.
Ennek semmi köze hozzá. Feltéve, ha az „egyszerű” szó jelentését nem ferdítjük
„racionálissá”, s nem mossuk össze végül az „igaz”-zal.
Végül is szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a tudományos megállapítások
érvényessége nem feltétlenül velejárója azoknak a bizonyítékoknak, amelyekre a
megállapítások utalnak. Akik hisznek a tudományban, el kell ismerniük, hogy véleményük
bizonyítékaihoz olyan interpretációt fűznek, amelyért bizonyos fokú felelősséget kell
vállalniuk. Akár egészként fogadják el a tudományt, akár ha csak a tudomány egy kijelentését
vallják magukénak, egy bizonyos fokig saját személyes meggyőződésükre támaszkodnak.

12
 IV.

A pozitivisták esetenként elfogadják, hogy a tudományos interpretáció nem létezhet

bizaloi elemek nélkül, de továbbra is ragaszkodnak ahhoz, hogy léteznek valamiféle biztos,
alapvető tények, vagy olyan kétségbevonhatatlan elsődleges érzetek, amelyeket minden
elmélet el kell, hogy fogadjon.
Ennek ellenére, meglehetősen nehéz olyan elsődleges érzeteket felfedezni, amelyek
már a mi értelmezésünk előtt adottak lettek volna.6 Ha egy gyereknek többféle tárgyat
mutatunk, közülük csak azokat fogja figyelemre méltatni, amelyekről korábban már volt némi
tapasztalata. Amikor Charles Darwin a Tűzföldre érkezett hajójával, a Beagle-lel, az ott lakók
el voltak ragadtatva azoknak a kis csónakoknak a látványától, amelyek partjaiknál kikötöttek,
de figyelemre sem méltatták magát a vitorlás hajót, amely pont előttük vetett horgonyt. 7
Szemgolyónk tele van apró homályos lebegő testekkel, amelyeket normál esetben észre sem
veszünk, de azonnal riadalommal töltenek el, mihelyt bármilyen szembetegség felhívja rá a
figyelmünket. Látóterünkben egy vakfolt található, amely megakadályozhatja, hogy egy
tőlünk hatlábnyi távolságra lévő ember fejét észrevegyük, de mindezzel egészen a
közelmúltig nem foglalkoztak. Meglehetősen nehezen tudjuk elfogadni azt a tényt, hogy
léteznek olyan érzetek, amelyeket nem veszünk észre. De abban a pillanatban, amint
észreveszünk valamit, mondjuk a látásunkkal, akkor azt, mint valamit érzékeljük. Általában
úgy érzékeljük, hogy bizonyos távolságra van, s hogy valaminek a részét képezi, vagy élesen
kirajzolódva valaminek a hátterét alkotja. Az érzékelés folyamatában benne foglaltatik a tárgy
mérete illetve az, hogy nyugalomban, illetve mozgásban van-e. A tárgy érzékelt színe viszont
nagymértékben a mi interpretációnktól függ. Napsütésben az alkalmi zakót feketének látjuk, a
havat alkonyatkor pedig fehérnek, annak ellenére, hogy a fehér hó kevesebb fényt ver vissza a
szemünkbe, mint a fekete alkalmi zakó. Ezek a tények kevés teret engednek az érzeteknek,
mint elsődlegesen adott adatoknak. Éppen arra világítanak rá, hogy már a megismerés legalsó
szintjein is interpretációinkra építünk.
Az érzékelésünk módszerében bizonyos fokú választási lehetőséggel rendelkezünk. Ha
egy dolgot egy bizonyos fajta módon látunk, akkor azt egyidejűleg másfajta módon nem
láthatjuk. Egy fehér háttér előtt álló fekete pontot láthatunk foltnak vagy láthatunk lyuknak,
de szemünknek választani kell a kétféle látásmód között. Egy elhaladó vonatot érzékelhetünk
állónak és magunkat mozgásban lévőnek, vagy éppen fordítva, de választanunk kell a kétféle
érzékelés között. Érzékszerveink izgalmi állapota működésbe hozhatja figyelmünket is. Ha ez
így van, akkor ez kikényszeríti az érzékelést is, s ennek során a benyomások elfogadásának
egyik formája mellett kötelezzük el magunkat, más formákról pedig nem veszünk tudomást.
Ezeknek a megfigyeléseknek óriási a jelentősége. Ha valaki elfogad egyfajta
érzékelési módot, akkor egyúttal elveti annak a lehetőségét, hogy másféle módon is lássa a
dolgokat. Ez a magyarázata annak, hogy a nyílt vitát, mint eszközt szándékosan alkalmazzák
az igazság kiderítése során. A tárgyalóteremben például mind a védelem, mind a vád
képviselője állást foglal egy adott kérdésben. Feltételezhető, hogy csak az ellenkező oldal
melletti elkötelezettség révén találják meg azt, ami mindkegyik oldal mellett szól. Ha viszont

6
„A tiszta érzékelés absztrakció” állítja William James a The Principles of Psychology c. munkájában (II. kötet,
3. o.). Ezt a nézetet azóta sikeresen fejlesztette tovább a Gestalt pszichológia. Az organizált érzékelést bemutató
példáimat ennek az iskolának az írásaiból idézem.
7
William James, The Principles of Psychology (1891) II.kötet, 110.o.

13
a bíró arra törekedne, hogy barátságos eszmecserét folytasson a két ellenérdekelt fél
képviselőivel, s megpróbálná megegyezésre bírni őket, ez az igazságosság megcsúfolását
jelentené.
Sokszor nem vesszük tudomásul, hogy az élettelen dolgok tanulmányozása során is
többféle megközelítés lehetséges, amelyek kölcsönösen kizárják egymást. A természet
törvényei nagyon gyakran konkrét előrejelzésekre adnak lehetőséget. Itt van például Boyle
törvénye, amely azt feltételezi, hogy mivel a pv= konstans, így a gáz nyomásának változása
együtt jár a térfogat változásával. Bár egy-egy konkrétan megvizsgált gáz esetében a fenti
előrejelzés igaz-e vagy sem megállapításra szorul, mindazonáltal az elméleti előrejelzés maga
meghatározott marad.. De vegyünk egy másik példát, egy olyan radioaktív atomét, amely
hajlamos az elbomlásra, s amelynek ismerjük a valószínű élettartamát. Tegyük fel, hogy ez az
időtartam egy óra. Könnyen magunk elé képzelhetünk egy olyan berendezést, amelynek
segítségével nyomon követhetjük egy atom bomlását, s hogy kizárhassuk a zavaró
melléktényezőket, azt is elképzelhetjük, hogy az adott atom egyedüli a maga nemében a
világegyetemben. Az atom valószínű élettartama előrejelezhet valamit a viselkedéséről, de
olyan biztosat nem állíthatunk róla, mint amilyen a pv=konstans. Ha elfogadjuk azt az állítást,
miszerint az atom valószínű élettartama egy óra, úgy egy elvárás mellett köteleztük el
magunkat. De ha ez nem következik be, és az atom öt másodperc múlva elbomlik, vagy
ellenkezőleg, egy hétig kell erre várnunk, akkor csak azt mondhatjuk, hogy a kapott eredmény
meglepő. Mi csupán egy esemény bekövetkezésének a valószínűségét állítottuk, és nem
zártuk ki annak lehetőségét, hogy a kevéssé valószínű következzen be.
Mindkét fent leírt elvárás alkalmazható ugyanarra a szituációra, de kölcsönösen
kizárják egymást. Mondhatjuk, hogy annak a valószínűsége, hogy két kockával két hatost
dobunk, 1:36. Ha viszont pontosan ismernénk a dobás pillanatában érvényesülő mechanikai
feltételeket, akkor ezek alapján előre láthatnánk a dobás eredményét, s a véletlenség eltűnne,
sőt, a véletlen fogalma is elképzelhetetlen egy olyan rendszerben, amelyet ilyen részletesen
ismerünk. Így egy részletesebb tudás teljesen lerombolná azt a sémát, amelyet csak egy ilyen
tudást kizáró nézőpontból lehet szemügyre venni.
Hasonló a helyzet, ha meg akarunk ismerni egy gépet, amelynek minden részletre
kiterjedő, beható elemzése teljesen irreleváns és ezért félrevezető. Egy olyan tárgy, mint egy
gép megismerésénél kizárólag működési elvének ismerete számít. Egy ilyen elv ismerete, amit
például egy szabadalom ír le, a gép fizikai tulajdonságait nagyrészt figyelmen kívül hagyja.
Például az emelő működési elve annyiféle különböző formában alkalmazható, hogy aligha
találunk olyan fizikai jellemzőt, amely mindegyikre igaz lenne. Ez az elv csupán egy logikai
kategóriát jelenít meg, amely rögtön veszélybe kerül, ha részletes leírását adjuk a tárgynak,
amelyre vonatkozik.
Vannak aztán olyan élettelen tárgyak, amelyek jelként funkcionálnak: például nyomok
a papíron, amelyek egy „a” betűt formálnak. Ezeket a nyomokat jelnek tekintjük, olvassuk, de
nem figyeljük meg. Egy jel tárgyként való megfigyelése lerombolja jelként való jelentőségét.
Ha húszszor egymás után elismételjük az „utazás” szót, teljesen tisztában leszünk nyelvünk
mozgásával és a kiejtés során keletkező hangokkal, de ezáltal elmosódik az „utazás” szó
jelentése.
Martin Buber és J. H. Oldham mutattak rá arra az alapvető különbségre, ahogy egy
embert, mint személyt, vagy mint tárgyat figyelünk meg. Az első esetben a személlyel
kerülünk kapcsolatba,, a másodikban viszont mint személyről egyáltalán nem veszünk
tudomást. A szeretet a kapcsolazba kerülés egyik módja. Ugyanazt a személyt szerethetjük,
mint gyereket, mint férfit vagy nőt, szerethetjük őt idős korban, sőt még a halála után is. Ha
arra törekszünk, hogy egy személyhez fűződő viszonyunkat fizikai tulajdonságai vagy
viselkedésének megfigyelése alapján rögzítsük, az elkerülhetetlenül veszélyeztetni fogja a
vele való kapcsolatot. Ha egy embert kizárólag fizikai tulajdonságai alapján ítélünk meg, úgy

14
lehet, hogy megkívánjuk, de valójában megszeretni nem fogjuk. Személyét ily módon
leromboltuk.
Ugyanannak a helyzetnek a két legfontosabb, egymást kölcsönösen kizáró
megközelítése az emberi viszonyok különféle interpretációi alapján alakul ki, okok és
indokok segítségével. Megkísérelhetjük az emberi cselekedeteket pusztán természetes okaik
segítségével leírni. Mint az előzőekben már utaltam rá, ez a pozitivizmus programja. Ha ezt
szem előtt tartjuk, s az emberi cselekvéseket, beleértve meggyőződésük kifejezésre juttatását,
úgy tekintjük, mint egy adott stimulus-sorozatra adott válasz-sorozatot, akkor eltöröljük
ezeknek a cselekvéseknek vagy meggyőződéseknek minden alapját, amelyen ezeket igazolni
vagy vitatni lehet. Írásomat például interpretálhatjuk a megírását kiváltó okok alapján, vagy
feltehető a kérdés, milyen indokaim vannak arra, amit állítok. A két megközelítés –az okok és
az indokok alapján történő megközelítés – azonban kölcsönösen kizárja egymást.

V.

A pozitivizmus arra késztetett minket, hogy emberi vélekedéseinket önkényes

személyes megnyilatkozásoknak tekintsük, amiktől meg kell szabadulnunk, amennyiben
valódi tudományos függetlenségre törekszünk; de a vélekedés hitelét azonban helyre kell
állítanunk, ha a továbbiakban tudományos meggyőződésünk elfogadott részét fogja képezni.
A tudományos vélekedés (belief) nem személyes ügy. Még az esetben sem, ha csak
egyetlen ember vallja ezt magáénak, mint például Kolumbusz, aki hitt abban, hogy nyugat
felé hajózva elérhető India. A személyes hit ettől még nem válik egyéni preferenciává, mint
például az, hogy szeretem a felségemet és a gyerekeimet. A tudósoknak a dolgok természetére
vonatkozó tudományos hite (vélekedése) univerzális igényű, és ezért normatív jelleggel bír.
Ezért a tudományt úgy írnám le, mint normatív vélekedést, amelyben én magam is osztozom.
Ugyanígy normatív vélekedés az asztrológia is, amelyet elutasítok, de az asztrológusok
elfogadnak.
Vizsgáljuk meg azt az állítást, miszerint a hit mindig önkényes, ezt megpróbálom
valamelyest kiterjeszteni általánosságban minden hitre. Bárki, aki magáévá tesz egy hitet,
egyúttal elkötelezettséget is vállal. Az elkötelezettség általában nemcsak az emberekre
jellemző, akik hisznek valamiben, hanem gyakorlatilag minden élőlényre, de elsősorban a
célratörően viselkedő állatokra. A hullámzó mozgást végző amőba minden irányban kinyújtja
állábait, egészen addig, amíg középen asejtmagja körül a protoplazma el nem fogy. Amint az
egyik álláb szilárd talajt ér, az amőba a többi lábát bevonja és az egész protoplazma massza
továbbúszik egy újabb kikötő felé. Így néz ki az amőba-féle mozgás. Egy olyan jelenség
prototípusa ez, ami millió változatban fordul elő az állatvilágban. Az állatok végtagjainak
egyidejű és időben egymást követő mozgásai összhangban vannak. Ennek a fajta sorozatos
koordinációnak az a jellemzője, hogy egy sorozat bármely része önmagában nem
értelmezhető, de a többivel összefüggésben mind értelmet nyer. Mindez egy olyan stratégia
része, amelynek eredményeképpen, okkal feltételezhetjük, az állat elégedetté válik, például
élelemhez jut, vagy megmenekül a veszélytől. Minél bonyolultabb úton jutunk el célunkhoz,
annál több bölcsességet igényel a célhoz vezető utak összehangolása, s annál inkább célratörő
cselekvésnek fogjuk mindezt értékelni.
Ha azt állítjuk, hogy egy cselekvés célratörő, ez egyúttal azt is jelentheti, hogy
kudarcba fúlhat. Ha feltételezzük, hogy az állatok célja az, hogy mindaddig életben
maradjanak, amíg utódokat nem hoznak a világra, akkor a célratörő cselekedetek nagy része
kudarcra van ítélve, lévén, hogy az állatok egyes nemzedékeinek csak nagyon kis része éri el
azt a kort, hogy utódokat nemezzen. Mindenesetre egy célratörő cselekvésben részt vevő állat

15
soha nem lehet biztos abban, hogy erőfeszítései eredménnyel járnak. Arra sincs semmiféle
biztosíték, hogy egy alternatív cselekedet nem kecsegtetett volna nagyobb sikerrel. Ezért
minden célratörő cselekedetben a résztvevőnek bizonyos fajta kockázatot kell vállalnia. A
viselkedés célratörő formái visszavonhatatlan és bizonytalan elkötelezettségek sorozatából
állnak.
Az ilyen elkötelezettségről momdható, hogy bizonyos fajta vélekedést fejez ki; a
határozott cél megjelölése magában foglalja a sikerbe vetett hitet is. Nyilvánvalóan senkiről
sem állítható, hogy igazán hisz valamiben, amíg nem kész arra, hogy elkötelezze magát hite
szilárdsága mellett. Ebből következik, hogy a hit vállalása az ember sajátossága, de ez igen
hasonló ahhoz az elkötelezettséghez, amely általánosságban és elkerülhetetlenül megjelenik,
ha az állatok célratörő cselekedet hajtanak végre.
Térjünk vissza most a tudományos vélekedéshez. Ahhoz, hogy egy tudós kijelentését
igaznak vagy hamisnak tartsuk, többnyire nem szükséges kifejezetten az alapvető tudományos
vélekedéseinkre hivatkoznunk. Nyugodtan támaszkodhatunk rájuk, és biztosra vehetjük őket,
mint ítéletünk nem-tudatos alapjait. De ha alapvető kérdések eldöntéséről van szó (pl.
hipnózis, telepátia), vélekedéseink a vita során egyértelműen megmutatkoznak és
megfelelőbbnek találjuk azt mondani például, hogy „Nem tudom elhinni, hogy ez igaz lenne”.
Egy ilyen vélekedés lehet igaz, és lehet hamis is, de maga az állítás egyik kategóriába sem
tartozik. Egy vélekedés állításáról csak azt mondhatjuk, hogy vagy őszinte vagy nem őszinte.
Az őszinte vélekedés az, amely iránt elkötelezettek vagyunk, ezért egy bizakodó (fiduciary)
elkötelezettség definíciójánál fogva őszinte. Elkötelezettségünk bizonyulhat
elhamarkodottnak is. A vélekedés természetének velejárója, hogy keletkezése pillanatában
még nem igazolható egyértelműen, mivel minden elkötelezettség jellemzője, hogy elfogadása
pillanatában kimenetele még bizonytalan.
Ezért az egyetlen pont, amely alapján a vélekedés őszintesége, vagy bármely más
elkötelezettség elfogadása kétségbe vonható, az az, ha nem vettük kellő súllyal figyelembe a
lehetséges elhamarkodottságot. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy ha csak azért
odázzuk el az állásfoglalást, hogy újragondoljuk a kérdést, ez is felér egy elkötelezettséggel.
A legveszélyesebb és egyben legfelelőtlenebb dolog, amit tehetünk, az az állandó hezitálás
annak érdekében, hogy ítéletünk felől egész biztosak legyünk. Amikor tehát egy vélekedést
őszintén és felelősségteljesen vállalunk – figyelembe véve a tévedés lehetőségét – ez esetben
egy olyan állítást kapunk, amit semmilyen alapon sem kritizálhatunk. Ez a létezés egy olyan
formája, amelynek igazolása értelmesen nem kérdőjelezhető meg.
Ezt a szituációt természetesen felülvizsgálhatjuk, s jelenlegi hitünket akár a következő
pillanatban felmerülő reflexió is elutasíthatja vagy felülírhatja, de ez a reflexió annak
eredményével együtt már egy másik, végső elkötelezettséget jelent, amely még nem képezheti
reflexió vagy kritika tárgyát. Az elkötelezettségnek kell, hogy legyen időtartama. Minden
olyan irányú törekvés, hogy elkötelezettségünket egyidejűleg reflexióval társítsuk, logikai
önellentmondás, s amennyiben ehhez tartósan ragaszkodunk, úgy az személyiségünk
dezintegrálódását vonja maga után. Ha nem tudjuk elengedni magunkat, és kényszerítve
érezzük, hogy mindent megfigyeljünk, amit teszünk, akkor Sartre kifejezésével élve
testetlenné válunk. Aki nem tud megszabadulni attól az érzéstől, hogy ő „szerepet játszik”, az
képtelen arra, hogy bármilyen meggyőződése legyen. A végeredmény nem a kívülállás egy
magasabb foka lesz, hanem tehetetlen nihilizmus.
A szó szoros értelmében vett kvülállás csak a teljes imbecillitás olyan fokán
valósítható meg, amely jóval alulmúlja még az állati létezés szintjét is.8 Minden ennél
8
Ehelyütt az agyműtétet követő demenciában szenvedő kutyákra (Goltz), a megnyúzott patkányokra (Lashley,
Brain Mechanism of Intelligence, 138. o.), valamint az alacsonyabb rendű élőlények, pl. planariák egyszerű
reflextevékenységére gondolok (Kepner, Animals Looking into Future (1925), 176. o.). Ezekben az esetekben
célkitűzés nélküli inkoherens viselkedést tapasztalunk.

16
magasabb szintű tudatállapotban elkerülhetetlenül (és rendszerint) olyan megközelítés mellett
kötelezzük el magunkat, amely más megközelítéseket kizár. A pozitivizmus felfogása szerinti
leíró tudományos megközelítés nem alkalmas még azoknak az élettelen rendszereknek a
kezelésére sem, ahol lehetőségeket kell felmérnünk, gépek működését kell megértenünk, vagy
jeleket kell értelmeznünk. Amikor pedig ezt a fajta megközelítést élőlényekre - állati vagy
emberi lényekre - és cselekedeteikre alkalmazzuk, akkor ez megsemmisíti személy, illetve
racionális lény voltukat. Ez a megközelítés messze nem reprezentálja a teljes kívülállás
állapotát, hanem valójában egy sajátságos és végső soron meglehetősen értelmetlen
előfeltevések sorozata iránti elkötelezettséget jelent, amely iránt vélhetően senki sem
kötelezné el magát, ha nem vélné úgy, hogy ez a világ egyetlen teljesen kívülálló, objektív
felfogása.
A kivülállás a szó általános és igazi értelmében mindig valami olyan sajátságos
megközelítés iránti elkötelezettséget jelent, amelyet az alkalomnak megfelelőnek tartunk, és
egyben olyan más nézőpontoktól való elhatárolódást is jelent, amelyek jelenleg nem
elfogadhatók. A lehetséges alternatív megközelítések közti egyensúly fenntartása jelenti a
végső, legalapvetőbb elkötelezettségünket.

VI

Vélekedéseinkre többnyire tanulmányaink kezdetén teszünk szert. A későbbiek során

néhányhoz szakmai képzésünk, illetve olyan nevelő hatású élmények révén jutunk hozzá,
amelyek a sajtóból, a szórakoztató irodalomból és számtalan egyéb forrásból szivárognak be
gondolkodásunkba. Ezek a vélekedések messzire mutató rendszereket alkotnak, és bár
közvetlenül csak egy részük hat ránk, közvetett módon mégis az egész rendszer iránt
elkötelezettek vagyunk.
A társadalomban a vélekedések átörökítése többnyire nem szabályok, hanem példák
alapján történik. Vegyük például a tudományt. Nem létezik olyan tankönyv, amely
megpróbálná megtanítani, hogyan kell felfedezéseket tenni, vagy hogy milyen bizonyítékokat
kell a tudományos életben a felfedezés kritériumaként elfogadni. A kutatás egész gyakorlata
és igazolása példák alapján történik, ennek mércéit a tudományos közösség folyamatos vitái
határozzák meg. Aki tapasztalta már, mennyire megbízhatatlanok azok a tudományos
eredmények, amelyek olyan országokból származnak, ahol a hagyomány nem rögzítette
szilárdan a tudomány mércéit, illetve megtapasztalta azt is, milyen nehéz ilyen miliőben jó
tudományos munkát végezni, az nyilvánvalóan nem fogja figyelmen kívül hagyni azoknak a
premisszáknak a közös vonásait, amelyeken a modern tudomány alapszik.9
Természetesen a tudósok soha nem értenek egyet minden kérdésben. Időnként még a
dolgok általános természetét, illetve a tudomány alapvető módszereit illetően is (pl. hipnózis,
telepátia, stb.) lehetnek összeütközések. Ennek ellenére az elmúlt 300 évben, a tudományos
vélekedésekben kialakult konszenzust nem érte semmiféle komoly fenyegetés, egészen addig,
amíg a Szovjetunió nem tett kísérletet arra, hogy kiváljon a nemzetközi tudományos
közösségből, és egyúttal egy új közösséget hozzon létre, amely a meglévőtől alapvetően eltérő
vélekedéseken nyugszik. Egészen addig mindig elégséges konszenzus uralkodott a világ
különböző részein élő tudósok, és a tudósok nemzedékei között,a tekintetben, hogy az
alapvető vélekedéseiket illetően közös nevezőre kell jutniuk.
A tudományos közösséget az azonos alapvető tudományos véledések együttes
elfogadása, és a vitás kérdések békés megoldása tartja össze. Azt is mondhatjuk, hogy ezek a
vélekedések a tudományos közösség alkotmányát jelentik, és egyúttal megtestesítik annak
9
Ezt a kérdést részletesen a későbbiekben fejtem ki. ( 56.o.)

17
alapvető szuverén akaratát. A tudomány szabadsága abban áll, hogy felkutathatja ezeket a
vélekedéseket, és ezek irányítása alatt fenntarthatja a tudományos közösség standardjait.
Ehhez bizonyos fokú önigazgatás szükséges, amely biztosítja az intézményi kereteket ahhoz,
hogy a vezető tudósok független pozíciókat foglalhassanak el, a vezető posztokra pályázó
jelölteket pedig a tudósok véleménye alapján választják ki. Ez jellemzi a tudomány
autonómiáját nyugaton, ami egyenes következménye azoknak az alapvető céloknak és
vélekedéseknek, amely mellett a tudós társadalom elkötelezte magát.
A tudomány marxista felfogása eltér a nyugatétól s ennek gyakorlati megvalósulása
Oroszországban komoly változásokat eredményezett a tudomány helyzetében, és ezzel több
ponton is rést ütött a kelet és a nyugat tudományos közvéleményében. Ennek legsúlyosabb
következménye az volt, amikor a Szovjet Tudományos Akadémia 1948. augusztus 26-i ülésén
hivatalosan, elsöprő többséggel elvetette Mendel törvényeit, és a biológia ezekre épülő egész
gondolatrendszerét.
Anglia többször is méltatlankodott, egyrészt a Szovjet Tudományos Akadémia
döntése, de sokkal inkább az ellen a nyomás ellen, amelyet a szovjet kormány gyakorolt az
Akadémiára a döntés elfogadtatása érdekében. Bár jómagam is egyetértek a tiltakozással, de
szeretném, ha világosabban meghatároznánk a tiltakozás elméleti alapját. Ha csak úgy
általában a szabadság nevében tiltakozunk, eléggé zavarba ejtő a tény, hogy mindeddig a
Mendellel szemben állók, valamint Micsurin és Liszenkó követői voltak azok, akiknek
publikációit kizárták a legfontosabb szovjet tudományos szakfolyóiratokból, és nézeteik nem
kaptak helyet a szovjet egyetemi tananyagokban, ahogy nyugaton természetesen továbbra is.
A marxistáknak teljes mértékben igazuk van abban, hogy mindig vannak olyan bizonyos
általános kérdéseket illető elfogadott vélemények, amelyeket a tudományos közvélemény
erőltet rá a szaklapokra, a tankönyvekre és az egyetemi tantervekre, s amelyektől a
tudományos posztra pályázók csak jövőbeni pályafutásuk kockáztatásával térhetnek el. Abban
is egyetértek velük, hogy az így kikényszerített vélemények esetenként hamisnak bizonyultak,
s a másként gondolkozóknak később adtak igazat.
El kell fogadunk, hogy nyugaton a tudomány alapvetően ortodox, legalábbis alapvető
vélekedéseit illetően. Az illetékes hatóságok évente milliókat költenek a tudomány
művelésére és elterjesztésére, de egy fillért sem adnának az asztrológia vagy a boszorkányság
előmozdítására. Más szóval civilizációnk mélyen elkötelezett egyes vélekedések iránt,
amelyek a dolgok természetét illetik; olyan vélekedések iránt, amelyek különböznek például a
korai egyiptomi vagy az azték civilizáció által vallott vélekedésektől. Ezeknek a sajátságos
vélekedéseknek a műveléséért - és csakis ezekért - nyugaton az emberek egy csoportja
bizonyos fokú függetlenséget élvez, és hivatalos támogatásban részesül.
Ezt nevezik akadémikus szabadságnak. Helyettesíthetjük a tudományt valami mással,
amiben nem hiszünk, és abban a percben felhagyunk azzal, hogy tiltakozzunk a politikai
beavatkozás ellen. Tételezzük fel például, hogy Liszenkó és követői 30 évet kapnának arra,
hogy a Szovjetunió összes egyetemén a dialektikus materializmus szellemében alakítsák át a
biológiát, a fizikát és a kémiát, és eközben valami csoda folytán a szovjet kormány szakítana a
marxizmussal. Ez esetben nyilvánvalóan nem védelmeznénk az akkor tudományos pozíciókat
betöltők akadémikus szabadságát a Liszenkó-ellenesek olyan intézkedéseivel szemben, mint
amilyeneket ma Liszenkó tesz, hanem ekkor a tudomány általunk vallott koncepciójának
helyreállítása mellett állnánk ki. Egy szabad társadalomban bizonyos fajta szabadságot még a
legfurcsább elképzelések is élvezhetnek, de akadémikus szabadság alatt nem ezt értjük.
Ha valaki vitába száll egy marxistával a tudomány szabadságáról, annak szembe kell néznie
ezzel a dilemmával. Sok igazság van abban a marxista megfogalmazásban, hogy a szabadság
követelése nem más, mint saját ortodoxiánk érvényre juttatását keresni. Ezzel egyetlen érvet
szegezhetünk szembe, miszerint alapvető vélekedéseink nem merő ortodoxia, ezek igaz
vélekedések, amelyeket készek vagyunk fenntartani. És ez az igaz látásmód más hamis

18
látomásoknál történetesen nagyobb teret enged a szabadságnak is, de az első az, hogy meg
vagyunk győződve vélekedéseink igaz voltáról. Általábann, pozitivista alapokon állva nem
védhetjük ma meg a tudomány szabadságát, mivel ez egyúttal a társadalom pozitivista
szemléletű irányítását is jelentené. Ennek a programnak a teljes megvalósulása a szabad
társadalom lerombolását és totalitarianizmust vonna maga után.
Az ember és az emberi viszonyok teljes oksági értelmezése lerombolja mindazt a
racionális alapot, amelyre meggyőződéseink épülnek, s amely meggyőződések alapján
cselekszünk. Úgy láttatja az emberi viszonyokat, mint amelyet a félelem korlátozta vágyak
alkotnak . Ha meg akarjuk érteni a történelem, és ezzel együtt a politika, a jog, a tudomány, a
zene stb. történéseit, csak azt kell megmagyaráznunk, hogy egy adott pillanatban egyik
csoport hatalomvágya miért kerekedett felül a másikén. Erre számos magyarázat létezik. Marx
és Engels például mindezt az osztályharcra vezette vissza. Álláspontjuk szerint az az osztály
lesz az uralkodó osztály, amelyik megszerezve a termelő eszközök feletti irányítást, azokat a
lehető legjobban tudja hasznosítani a jólét megteremtése érdekében. A felemelkedő osztály
győzelme szükségszerű, bár ez csak erőszakos úton mehet végbe, mivel egyetlen uralkodó
osztály sem egyezik bele saját megsemmisítésébe. Ez az elmélet tudományos felvetésként
fogalmazódott meg, mint a társadalmat irányító „mozgástörvények” felfedezése. Ilyenfajta
eszme valóban szükségszerűen következik abból, ha a pozitivista gondolkodás elveit
következetesen alkalmazzuk az emberi viszonyokra.
A pozitivizmus társadalom-felfogása szerint a politikai, jogi, művészeti vagy bármely
más gondolatrendszerrőlalkotott ítélet - ideértve magát a tudományt is - csak abban az
értelemben tekinthető érvényesnek, hogy ez egy bizonyos hatalom érdekeit szolgálja. A
marxizmus szerint ez a felemelkedő osztály hatalmát jelenti, jelen esetben kifejezetten a
felemelkedő osztály élcsapatának hatalmát, amely ma a szovjet kormányban testesül meg.
Jelenleg ez Oroszország tudomány-felfogása. Itt a pozitivizmus, amely azt tűzte ki célul, hogy
megvalósítsa a tudomány uralmát az emberi gondolkodás felett, magának a tudománynak a
megdöntésében csúcsosodott ki.
A szabad társadalom - amelynek a szabad tudományos közösség természetszerűen
részét képezi – csak akkor védhető meg, ha erőteljesen kihangsúlyozzuk azokat a jellemző
vélekedéseket, amelyeket e társadalomban egyöntetűen vallunk, s amelyeket igazaknak
tartunk. A szabad társadalom alapvető hite – vagy inkább alapigazsága – az, hogy az ember
ésszerű és fogékony a lelkiismerete követelményeire. Ésszerűségen az objektivitás hétköznapi
gyakorlatát értem, ami a tények megállapításában nyilvánul meg, illetve a méltányosságban,
amellyel ítéletet mondunk az egyedi esetekben. A szabad társadalom polgárai hisznek abban,
hogy ezeknek a módszereknek segítségével mindenki megelégedésére képesek lesznek
együttesen feloldani mind a jelenlegi, mind a jövőben esetlegesen felmerülő nézeteltéréseket.
Kimeríthetetlen lehetőségeket látnak a társadalmi intézmények megfelelőbb szabályozásához,
és készek ezt békés módon, tárgyalás útján elérni.
Ahogy a tudományos közösség szűkebb környezetben megszervezi, szabályozza és
megvédi a tagjai által fenntartott bizonyos vélekedéseket úgy a szabad társadalmat, mint
egészet ez a gyakorlat tartja fenn, bizonyos szélesebb körű, de jól megkülönböztethető
vélekedések által és ezek számára.. Az eszményi szabad társadalom elsősorban jó társadalom,
olyan emberek közössége, akik tisztelik az igazságot, igazságosságra vágynak, és szeretik
embertársaikat.10 S mivelhogy ezek a törekvlsek összhangban vannak azzal, amit
10
Lábjegyzet beszúrva 1949 decemberében: Churchill gyakran emlegette, hogy az angolok közti szeretet
szabadságuk biztosítéka. Jól példázza ezt legutóbbi parlamenti felszólalása, amelyben Mr. Attlee születésnapi
köszöntőjére válaszolt. Ez, mint mondta, még jobban megmutatta, „mennyivel többet jelentenek számunkra azok
az érzelmek, amelyek képesek egyesíteni minket, semmint azok a fontos kérdések, amelyek oly sokszor képezik
vita tárgyát a Parlamentben, és azon kívül is.” Hasonlítsuk ezt össze azzal a bizonytalan helyzettel, amely ma a
szabad intézményeket jellemzi Németországban: a politikailag szembenálló felek között baráti érzelmek hiánya
figyelhető meg. Jó példa erre a közelmúltból, amikor az ellenzék vezére azzal vádolta meg a német kancellárt,

19
lelkiismeretünk diktál, intézményeink pedig támogatnak minket ebbéli törekvéseinkben, ezért
úgy tekintünk rájuk, mint szabadságunk biztosítékaira. Félrevezető lenne az ily módon
megalkotott társadalomra, lelkiismeretünk működésének eszközére úgy tekinteni, mintha azt a
saját individuális énünk kedvéért hozták volna létre. Valójában ez a társadalom védi meg
lelkiismeretünket saját kapzsiságunktól és ambícióinktól, mint ahogy megvéd a
korrumpálódástól is. Morális értelemben az ember azzal él, amit feláldoz lelkiismerete
oltárán; ezért a szabad társadalom polgárai, akik közül soknak erkölcsi ítéletei személyes
kapcsolatai révén fogalmazódnak meg, nagymértékben függnek a társadalomtól morális
egzisztenciájukat illetően. Társadalmi felelősségük lehetőséget biztosít számukra a morális
életre, amelytől a nem szabad társadalomban élők meg vannak fosztva. Ez a magyarázata
annak, hogy a szabad társadalom önmagában vett végcél, s ezért joggal tart igényt
állampolgárai részvételére intézményei fenntartásában és védelmezésében.
A bizalmi elvre épülő tudomány elvének elfogadása egybevág a szabad társadalomról
alkotott, szintén bizalomra épülő felfogásunkkal. Tudományos vélekedéseink részét képezik a
szabad társadalom tagjai által elfogadott és gyakorolt vélekedéseknek. Ez a mi valódi
védekezésünk a marxizmussal szemben. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy ez olyan
szerepet tulajdonít a tudásnak a társadalmon belül, ami sok tekintetben azonos azzal, amit a
marxizmus vall ezzel kapcsolatban. Azt vonja maga után, hogy a szabad társadalom sem
mentes az olyan ortodoxiától, mellyel elutasít egyes, ma széles körben elfogadott nézeteket.
Az ember és az emberi viszonyok bármely ábrázolását, amely következetesen végigvive,
lerombolná a szabad társadalomról alkotott alkotmányos vélekedésünket, ez a fajta ortodoxia
törvényszerűen tagadja. Ez az ortodoxia elutasítja a behaviorizmust, amely tagadja annak a
morális szférának a létjogosultságát, amelyen pedig a szabad társadalom alapul, és elutasítjaja
a pszichológiát is, minthogy ez diszkreditálja, s pusztán másodlagos racionalizációként kezeli
mindazokat a célokat, amelyeket a szabad társadalom fő mozgatórugóinak tart.
A szabad társadalom megszűnne létezni, ha tagjai valaha is megengednék, hogy egyes
alapvető konfliktusaikat puszta erőszak útján rendezzék. Ez felforgatná a szabad társadalmat
és hűtlenséget jelente irányában. A szabad társadalom polgárainak soha nem szabad
elfogadniuk, hogy a tapasztalat megcáfolhatja azt, hogy a történelemben morális erők hatnak,
ugyanígy egy tudós sem fogadhatja el, hogy a tapasztalat megcáfolhatja a dolgok természetére
vonatkozó tudományos felfogásukat. Ellenkezőleg, ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy
folyamatosan kutassák az igazság megnyilvánulását a történelemben, s minden kiegyezésben
és megbékélésben az emberi bizalom szülte bizalom gyümölcseire kell rámutatniuk.
A tudomány vagy tudományosság nem vállalkozhat többre, mint vélekedéseink
megerősítésére. Ezek a vélekedések éppen természetünknél fogva normatívak, univerzális
érvényességet követelnek, de ugyanakkor felelős vélekedésekként kell viselkedniük, amelyet
a többi vélekedéssel együtt, az evidenciák alapos megfontolása és esendőségük tudatában
fogadtunk el. Ezek végső elkötelezettségeinkké váltak, amelyeket személyes ítéletünk hagyott
jóvá. Minden további bírálatot egy ponton le kell zárnunk azzal, hogy „Mert én így vélem”.
Olyan korban élünk, amely nagyfokú újraalkalmazkodást kíván. Ezek közül az egyik
az, hogy még egyszer meg kell tanulnunk vállalni vélekedéseinket, saját vélekedéseeinket. Ez
hatalmas feladat, mivel századokon át arra tanítottak minket, hogy csak azt a maradékot
tartsuk fenn vélekedésként, amelyet semmiféle kétely nem tud megingatni. Ma már nincs
semmiféle maradék, ezért szisztematikus módon ismét szert kell tennünk azon képességünkre,
hogy nyitott szemmel higgyünk.

hogy a szövetségesek érdekeit szolgálja.

20
 3

A TUDOMÁNY SZABADSÁGÁNAK ALAPELVEI1

Akik értékelik a szabadságot, azok számára a szabadság alapelveinek vizsgálata nagy

gyakorlati jelentőséggel bír. Ha tisztázzuk ezeket az alapokat, bízhatunk abban, hogy egyúttal
megbízhatóbbá is tettük őket. A szabadság természetével és magyarázatával kapcsolatos
kérdések felvetésével lehetőséget biztosítunk arra, hogy megszüntessük azokat a
kétértelműségeket, amelyek különösen napjainkban a szabadsággal kapcsolatos félreértésekre,
vagy ami még rosszabb, annak elferdítésére és diszkreditálására adtak okot.
A szabadság jelentése nem egyértelmű, mivel többféle módon lehet szabadnak lenni.
Az egyik a külső korlátoktól való megszabadulás. Ennek a szabadságnak az ésszerű határát az
a feltétel jelenti, hogy nem korlátozza más emberek jogát ugyanezen szabadságra. Például
választhatok aközött, hogy aludni megyek vagy hallgatom a rádiót, mindaddig, amíg
rádióhallgatásom nem akadályozza a szomszédomat abban, hogy ő is válasszon e két
lehetőség között. Ez az a megközelítés, amelyet a nagy utilitáriánus gondolkodók hagytak
ránk, s amely szerint a jó társadalom ismérve az, hogy a lehető legtöbb embernek a lehető
legnagyobb boldogságot biztosítja, s a szabadság e cél elérésének egyik feltétele. A
szabadságnak ez az individualista vagy ön-érvényesítő értelmezése sajnálatos módon
felhasználható arra, hogy mindenfajta nem kívánatos viselkedést igazoljunk vele. A
történelem során ezt az értelmezést több ízben használták arra a célra, hogy a kizsákmányolás
legrosszabb formáit – többek közt a rabszolgaságot – védelmezzék vele. Ez a felfogás adta az
alapját a nagy romantikus mozgalomnak, amely felmagasztalta a törvények felett álló egyének
és nemzetek, törekvését arra, hogy bármi áron kiemelkedjenek .A korlátok teljes elutasítása
viszont könnyen nihilizmusba fordulhat át.
A szabadság egy másik fajta értelmezése szélsőséges formájában az előbbinek
majdnem az ellenkezője. E szerint a szabadság az egyéni célok alóli felszabadulás, a
személytelen kötelezettségeknek való behódolás révén. E viselkedés tipikus megtestesítője
Luther, aki az ellenséges worms-i birodalmi gyűlés előtt így szólt: „Itt állok, másként nem
tehetek”. A morális kényszer előtti ilyen megadás nyilvánvalóan a felszabadulás egy formája
lehet. Ennek ellenére a szabadság fenti értelmezése nagyon közel áll a totalitariánus
elmélethez. Ez a felfogás teljes egészében átcsap totalitarianizmusba, amennyiben az államot
a közjó legfőbb védelmezőjének tekintjük, mivel ebből egyenesen következik, hogy az egyén
akkor lesz szabad, ha teljes mértékben behódol az államnak.
A szabadság értelmezésének eme ellentmondásai valós veszélyt jelentenek a
szabadságra nézve. Még ha el is tekintünk az egyes szélsőségektől, például a nihilizmustól
vagy a totalitariánizmustól, joggal vélhetjük úgy, hogy a szabadság individualista felfogása
önző vagy legalábbis nem lelkesítő, ugyanakkor az önfeladásra épülő szabadság elmélete sem
nyerte el tetszésünket, mivel az egyén saját személyes módján keresi a boldogságát.
Úgy vélem, hogy a tudomány szabadságának vizsgálata hozzásegíthet minket e
dilemma feloldásához. A tudomány szabadságának alapelveiben szorosan összefonódik a
szabadság két, egymással szemben álló felfogása, így a kettő lényegi kapcsolata és megfelelő
egyensúlya egyértelműen kitűnik.

1
The Lancet, 1947.

21
 II.

Ha a tudomány szabadságát vizsgáljuk, mindenképpen nagy segítségünkre van az a

tény, hogy ez esetben meglehetősen könnyű megállapítani, mit is értünk szabadságon. A
tudomány szabadsága azt jelenti, hogy jogom van megválasztani kutatásom témáját, a kutatást
mindenféle külső kontrolltól mentesen vihetem végbe, tantárgyamat pedig saját
meggyőződésem szerint oktathatom.
Első ránézésre ez a fajta szabadság problémákat vethet fel a szabadság mindkét fő
elmélete tekintetében. Egyértelmű, hogy a tudós elsősorban nem azért élvez szabadságot,
hogy saját boldogulását keresse, de azért sem, hogy pusztán valamiféle kötelezettséget
teljesítsen. Mert, bár mindkettő a szabadság valódi funkciója, hiányzik valamiféle alapelv,
amely a kettőt egyesítené, azaz szükségünk van egy olyan eszközre, amely egyesíti a
szabadság e két aspektusát. Ezt az eszközt akkor lelhetjük meg, ha a szabadság egy harmadik
funkcióját is figyelembe vesszük, amelyre ez idáig kevés figyelmet fordítottunk a témáról
folytatott filozófiai vitákban.
Napjaink tudományos gyakorlata azt mutatja, hogy a szabadság a szervezettség
hatékony formája. Ha megfontolt tudósoknak lehetőséget biztosítunk arra, hogy
megválaszthassák saját érdeklődési területüket, ez reményeink szerint együttes erőfeszítéseik
legjobb kihasználását eredményezi egy közös feladat érdekében. Más szóval: ha a világ
tudósait egy olyan csapatnak tekintjük, akik valós problémákat kutatnak, feltételezhetjük,
hogy erőfeszítéseiket hatékonyan fogják összehangolni, feltéve, hogy mindenki saját
elképzeléseit követheti. Kijelenthetjük, hogy nincs más hatékony módszer a csapatmunka
megszervezésére, s ha direktívák vagy valamiféle felsőbb hatóság révén törekednénk arra,
hogy az együttműködésüket összehangoljuk, elkerülhetetlenül lerombolnánk annak
hatékonyságát.
Ez bizonyos fokig meglepő. Ennek az az oka, hogy az összehangolást általában olyan
folyamatnak tartjuk, amely részben korlátozza az egyének önrendelkezését. Vizsgáljuk meg,
mi okozza azt, hogy a fentieknek pont az ellenkezője érvényesül a tudományos gyakorlatban,
azaz az optimális koordináció akkor valósul meg, ha az egyéni elképzeléseket szabadjára
engedjük.
Természetes, hogy ha egymástól függetlenül többen dolgoznak egy adott probléma
részeinek megoldásán, fáradozásuk többnyire koordinálatlan lesz. A zöldborsót-fejtő
asszonyok csapata a nem-koordinált tevékenység példája, hiszen összesített eredményük
csupán egyéni teljesítményük összege lesz. Ehhez hasonlóan egy sakkcsapat játékosai sem
folytatnak koordinált tevékenységet, mivel minden játékos saját maga küzd meg ellenfelével,
a csapat eredménye pedig egyszerűen a tagok által megnyert partik összege lesz.
A tudomány ezektől eltérően működik, azt nem a borsófejtők és sakkjátékosok
egymástól elszigetelt erőfeszítései jellemzik, azzal nem érne el eredményt. Ha egy nap a
tudósok között mindenfajta kapcsolat megszűnne, ezen a napon a tudomány gyakorlatilag
holtpontra jutna. Bár a felfedezések pár évig még tovább mennének a maguk útján, de a
folyamat hamarosan elapadna, a haladás esetleges és szórványos lenne, a tudomány
folyamatos, szisztematikus fejlődése pedig teljesen megszűnne. A fentiekből kitűnik a
tudomány koordináló elve a maga egyszerűségében és nyilvánvalóságában: ez pedig abban
áll, hogy minden egyes tudós tevékenysége a mások által korábban elért eredményekre épül.
Bár tevékenységét összehangolja másokkal, mégis minden tudós önállóan cselekszik, a
folyamatos együttműködésnek köszönhetően pedig együttesen a tudomány, mint egész által

22
elért eredmények maximalizálására törekszenek. A tudós minden lépésnél kiválogatja a
mások által elért eredményekből azokat az elemeket, amelyeket saját munkája során a
legjobban tud hasznosítani, ezáltal pedig a tudományhoz való lehető legnagyobb mértékű
hozzájárulást teszi. Egyúttal megteremti a lehetőségét annak, hogy mások is optimális
mértékben járuljanak hozzá a tudományhoz, s ez így megy a végtelenségig.
Úgy tűnik, ez esetben egy olyan alapelvvel van dolgunk, amely az egyének
cselekedeteinek összehangolását vonja maga után, mindenfajta koordináló hatóság
közbeavatkozása nélkül. Ez csupán egy egyszerű logikai elv, amely egy triviális példával jól
megvilágítható. Tegyük fel, hogy ki kell raknunk egy hatalmas puzzle játékot, ami egy
embernek több napi, vagy esetleg heti munkájába kerülne. Ráadásul a dolog meglehetősen
sürgős, a megoldástól egy fontos titok megfejtése függ. Nem vitás, hogy egy csapatot hívunk
segítségül, de hogyan szervezzük meg a dolgot? Annak semmi értelme, hogy a puzzle darabok
egy részét (amelyekről fotómásolatot készíthetünk) több, egymástól függetlenül dolgozó
embernek adjuk oda, majd a végeredményt egy bizonyos idő múlva összerakjuk. Bár ez a
módszer végtelen számú ember bevonását teszi lehetővé, nem jár kézzelfogható eredménnyel.
Egyetlen megoldás van arra, hogy gyorsan elvégezhessük a munkát, mégpedig az, hogy a
lehető legtöbb ember dolgozik ugyanannak a részletnek a kirakásán úgy, hogy mindenki
szabadon követheti saját elképzeléseit. Mindenki figyelemmel kíséri a többiek munkájának
eredményét, s ennek során új problémák merülnek fel. Az elvégzett feladat szorosan
kapcsolódik a többiek munkájához. Miközben mindenki teljes egészében a saját elképzeléseit
követi, a közös erőfeszítés révén egy jól szervezett egész jön létre.
Ugyanakkor az is nyilvánvaló, mi történne akkor, ha valaki, aki feltétlenül hisz a
központi irányítás hatásosságában, közbeavatkozna és megpróbálná a dolgokat a központi
irányítás eszközeivel előmozdítani. A puzzle játék kirakását lehetetlen előre, lépésenként
megtervezni. A legtöbb, amit a központi irányítás elérhet, az az, hogy a közreműködőket
hierarchikus rendbe szervezi, és tevékenységüket a központból irányítja. Ekkor minden
résztvevő felettese utasításaira fog várni, ezért mindenkinek meg kell várnia, amíg felsőbb
szinten megszületik a döntés. Ennek eredményeként a csoport vezetőjét kivéve egyik
résztvevő sem fog érdemlegeset hozzátenni a puzzle kirakásához. Az együttműködés
eredménye így a nullára csökken.
A fentiek alátámasztják azt a kijelentést, amely egyfelől azt állítja, hogy a saját
elhatározásukból cselekvő egyének képesek egy közös feladat érdekében spontán módon – és
mégis hatékonyan – együttműködni, másrészt az egyéni erőfeszítések egy központi
hatóságnak történő alárendelése lerombolja ezt az együttműködést. Továbbá világosan
láthatjuk, hogy ez a gondolatmenet alkalmazható a felfedezések érdekében együttműködő
tudósok esetében is. Úgy tűnik, ez a logika egyszerűen egy ismeretlen minta egyéni
lépésenként történő alkalmazását jelenti, azzal a kettős kitétellel, hogy egyrészt minden
újonnan javasolt lépés helyessége ellenőrizhető legyen, másrészt minden résztvevő gyorsan
tudomást szerezzen ezekről, és ezt figyelembe is vegye saját, soron következő lépése
megtétele során.

III.

Vajon ez minden, amit elmondhatunk arról a különös állításról, miszerint a

felfedezésekre leginkább akkor van lehetőség, ha a tudósok szabadon fogalmazhatják meg
kérdéseiket? Ilyen egyszerű lenne ez?
Bizonyos értelemben igen. A tudományos tevékenység során a spontán együttműködés
elve igen egyszerű és tulajdonképpen hasonlatos ahhoz, amely a puzzle-t kirakó csoport ön-
koordinációját működteti. De alapvető különbség és jelentős eltérés mutatkozik abban, ahogy

23
ugyanannak a logikai gépezetnek az elemei a két esetben működnek. Ha egy puzzle-t
vásárolunk, azt azzal a bizonyossággal tesszük, hogy eljutzhatunk arra a megoldásra,
amelyet a gyártó ismer. Viszont a világegyetem teremtője semmilyen bizonyosságot nem
szolgáltatott arra nézve, hogy tapasztalataink folyamatos összegzése révén megtalálhatjuk az
univerzum valamiféle értelmes alap-rajzát.
Még az sem egészen világos, hogy a természettudománynak, vagy bármifajta
tudományos kutatásnak, amelyre a fentiek szintén vonatkoznak, tulajdoníthatunk-e bármilyen
átfogó feladatot. A világegyetem ”alap-rajzának” keresése csak valamiféle homályos,
bizonytalan formában lehetséges. Pythagorasz és Kepler ezt az elvet a numerikus és
geometriai szabályokban kereste, Galilei és Newton mechanikai terminusokban gondolkozott,
ma ezt ismét a matematikai harmóniában véljük megtalálni, de nem úgy, ahogy azt
Pythagorasz tette. A tudományos kutatásban még ennél is radikálisabb változások mennek
végbe a kutatási célokat illetően. Elég, ha összehasonlítjuk Lord Acton és Toynbee morális
történelem-interpretációját az olyan marxisták interpretációjával, mint Laski, illetve G. D. H.
Cole, vagy pszichoanalitikusokéval, mint Franz Alexander vagy Jung . Miközben a puzzle
egy adott darabja vagy a lehető legegyszerűbben beilleszthető egy meglévő helyre, vagy
sehogy sem illik oda, a tudományban ez nem így történik. Egyes új felfedezések
létjogosultságát semmi sem kérdőjelezi meg, míg más, esetleg nagyobb horderejűek
elfogadása hosszú évekig bizonytalan marad. A tudományos haladás minden eleme, hatását és
tudományos értékét tekintve, bizonytalanságot hordoz magában.
Nem kétséges, hogy az összehangolódás logikája a természettudományban és általában
a tudományos kutatásban olyan elemekre épül, amelyek kevésbé megfoghatóak, mint egy
puzzle darabjai esetében. A tudományban és a kutatásban a végső feladat és az egyes lépések
megkérdőjelezhetősége olyan fokú, hogy ez kétségbe vonja az eddig követett analógiát.
Mégis úgy gondolom, ez csupán egy figyelmeztetés, hogy a fenti analógiát óvatosan
kezeljük. Vegyük még egyszer szemügyre a tudomány esetét. Az elmúlt 400 év tudományos
fejlődésében végbement mélyreható módszertani és világnézeti változások ellenére jól látható
folyamatosság mutatkozik a tudomány fejlődéséhez való hozzájárulásban. Azoknak a
tudósoknak a többségét, akiket saját koruk is nagyra értékelt, még ma is sokra tartjuk, de
kevés olyan tudós van, akiket saját koruk nem értékelt, de később mégis bekerültek a ma is
nagyra tartottak közé. Kétségtelen, hogy Kepler, Galilei és Newton egyes megállapításai ma
már nem mind helytállóak. Ugyanakkor Galilei és Newton valószínűleg mélységesen
elégedetlen lenne azzal, ahogy a kvantummechanika az atomi folyamatokat magyarázza.
Ennek ellenére Galilei és Newton a modern tudomány klasszikusai maradnak. Felfedezéseik
képezik az alapját mindannak, ahogy ma a természetet szemléljük, kutatásaik pedig a modern
tudományos módszerek alaptípusát jelentik. Személyes példájukra évszázadok óta változatlan
tisztelettel és nagyrabecsüléssel tekintünk, hatásuk az általuk alapított tudományos
birodalommal együtt növekszik.
A tudomány eme századokon át meglévő koherenciája bolygónk különböző régióin
átívelő koherenciával párosul.. Az elmúlt nagyjából 15 évben Németországban erélyes
kísérletek történtek a tekintetben, hogy a tudósokat rávegyék arra, németként ne adjanak hitelt
a relativitáselméletnek és a kvantummechanikának. 1939 óta nagy nyomás nehezedik az orosz
tudósokra is, hogy tagadják meg a mendelizmust, mivel az állítólag nem egyeztethető össze a
marxizmussal. Szerencsére ezek a nem kívánatos események csak szórványosak voltak.
Egészében véve a tudományt ma is ugyanúgy respektálják világszerte.
Úgy vélem, jelenleg megvan az elégséges logikai alapja az egymástól független
tudományos felfedezések spontán összehangolásának. Ez az alap a tudomány koherenciája.
Mivel a tudományos felfedezés minden lépése mögött határozott cél rejlik, s a felfedezések
minden egyes lépéséről eldönthető, hogy eleget tesz-e a célkitűzésnek, és ezáltal közelebb

24
kerülünk-e a célunkhoz, ezért ezek a lépések spontán módon összeadódva fognak hozzájárulni
a tudományos haladáshoz.

IV

Lépjünk egy kicsit tovább, s térjünk rá gondolatmenetünk egészének lényegére.

Nem elegendő elismerni, hogy a tudomány konzisztens célt követ. Ez részben
elmondható a kabbalistákról, a boszorkányüldözőkről és az asztrológusokról is, de
különbséget kell tennünk a tudományos célok és a fenti téves elképzelések között. Valójában
nem beszélhetnénk a tudomány spontán fejlődéséről, ha a nyilvánvaló koherenciákat
véletlenek sorozatának, vagy éppen a folyamatos tévedés megnyilvánulásának tekintenénk.
Éppen ellenkezőleg, meg kell győződnünk arról, hogy a tudomány valamiféle igazság
konzisztens megnyilvánulása. Más szóval a tudományt mint valóságot kell elfogadnunk,
olyan spirituális valóságként, amelyet részben a múlt tudományos eredményei már feltártak,
részben pedig a jövő felfedezései fognak majd feltárni. A tudósok elméjét pedig úgy kell
tekintetnünk, mint ami kutatásai során intuitív kapcsolatra törekszik a tudomány még
felfedezetlen területeivel, a felfedezéseiket pedig úgy kell kezelnünk, mint az ez idáig rejtett
valósággal történő sikeres kapcsolatfelvételt. Amikor egy tudós tudományos lelkiismeretével
viaskodik, hogy vajon elfogadjon, vagy elvessen-e egy nézetet, akkor figyelembe kell vennie
a tudomány tradícióit, az előző korok azon tudósainak példáját, akiket követ, és minden olyan
élő tudósét, akinek az elismerésére vágyik, sőt még azokét is, akiknek új tanítással akar
szolgálni.
A tudomány koherenciája a tudósok közös szellemi valóságban való gyökerezésének
kifejeződése. Voltaképpen csak így érthetjük meg, hogy a tudósok mindegyike folyamatosan
a közös, alapvető célok elérésére törekszik, s a tudományos közvéleménnyel összhangban
megfelelően meg tudja ítélni, hogy teljesítménye megalapozott-e vagy sem. Csak ez esetben
teljesülnek megfelelően a tudósok közti spontán együttműködés feltételei.
A tudomány koherenciájának ez az értelmezése visszavezet a szabadság kétfajta,
egymással szembenálló felfogásához, s lehetővé teszi összekapcsolásukat. Világosan látható,
hogy a tudomány sajátosságai közel állnak a szabadság mindkét értelmezéséhez. A
szenvedélyes célra törekvés a nagy felfedezők ismérve, s ezzel ők jelentik a tudomány savát-
borsát. A tudós fő ismérve az eredetiség, a tudományos haladás forradalmi jellege pedig
közismert. Ugyanakkor a tudomány igen szorosan kötődik a szakmai hagyományokhoz, a
római katolikus egyházzal és a jogászi hivatással van „versenyben” a doktrínák folytonosságát
és a testületi szellem erejét tekintve. A tudomány legalább olyan közismert szigoráról, mint
radikalizmusáról. A lehető legnagyobb eredetiséget követeli, de ezzel együtt a kritikai szigor
kivételes fokával él.
Ennek ellenére a kettő között nincs ellentmondás. A tudós eredetisége és kollégái
kritikai véleménye között esetenként összeütközésre kerülhet sor, de a spontaneitás és a
korlátozás elve között soha nem keletkezhet konfliktus. Nincsenek olyan romantikus tudósok,
akik előjogot követelnének arra vonatkozóan, hogy kihangsúlyozhassák egyéniségüket,
függetlenül a többi tudós véleményétől. A tudomány forradalmisága nem azt jelenti, hogy
bárki azért igényel figyelmet, hogy kifejezésre juttassa egyéniségét a külső kényszerítő

25
körülményekkel szemben, hanem azt, hogy hisz abban, hogy joggal tart igényt új,
univerzálisan kötelező érvényű véleménye megformálására. Átlépi a meglévő törvényes
határokat, mégpedig a törvény nevében, ahogyan szerinte kellene lennie. Bizonyos dolgokról
határozott személyes véleménye van, amit szerinte mindenkinek el kell fogadnia.
A személyes kreatív szenvedély egyesülése a tradíciónak és a fegyelemnek való ön-
alávetés készségével szükségszerű következménye a tudomány spirituális realitásának.
Amikor egy tudós kutatásai során megérzéseire támaszkodik, akkor azzal a valósággal kerül
kapcsolatba, amelyben az összes többi tudós is mozog. Ezért megérzései és tudata
legszemélyesebb aktusai szoros kapcsolatot teremtenek a tudomány egyetemes rendszerével
és kánonjaival. Bár a tudomány fejlődése az egyéni ötletek erejének köszönhető, ezeket az
ötleteket a tudomány nem önmagukban respektálja, hanem csak annyiban, amennyiben
tiszteletben tartják hagyományait, mércéi pedig fegyelmezően hatnak rájuk.
A fenti megállapításokat nemcsak a természettudományokra, hanem a kutatás egészére
is vonatkoztathatjuk. A tudomány szabadsága a felfedezések hatékony eszköze lehet a
módszeres kutatás minden olyan területén, amelyet az intellektuális fegyelem hagyományai
szabályoznak.

A puzzle játék jó példának bizonyult, amennyiben elvezetett minket a szabadság két

egymással versengő aspektusának tényleges egyesítéséhez. Egyben felhívja a figyelmet arra a
veszélyre, ami akkor következik be, ha egy külső hatóság megpróbálja az egyéni
kezdeményezéseket helyettesíteni. Az is világosan látható, hogy ez milyen módon hozható
kapcsolatba a tudományos törekvésekkel, különös tekintettel a tudománynak az állammal
szemben elfoglalt helyére. Ha a tudomány spontán fejlődése megköveteli, hogy a tudósok
valamiféle transzcendens realitásnak rendeljék alá magukat, úgy ez egyúttal azt is jelenti,
hogy mentesnek kell lenniük minden világi autoritástól. Bármilyen külső hatóság
beavatkozása azzal jár, hogy lerombolja a tudósok által kitűzött célokat.
A helyzet eddig a pontig meglehetősen egyszerű. Ma nem elegendő, ha az állam
megtűri a tudományos szabadságot. Napjainkban a felsőoktatási intézmények csak
közpénzekből tarthatók fenn. Ha viszont a tudósokat az állam fizeti, s kutatásaik feltételeit is
ő biztosítja, joggal gyakorolhat rájuk nyomást a tekintetben, hogy eltéríthesse őket kutatásaik
témájától és színvonalától. Ha például egy tejtermeléssel foglalkozó szövetségi állam, mint
Iowa, nem szeretné, ha tudósai a margarin táplálkozási és gazdasági előnyeit kutatnák, akkor
az állam törvényhozása saját állami egyetemével szemben felléphet, hogy megakadályozza az
eredmények publikálását. Ez meg is történt nemrégiben Iowa államban. Az önmagáért való
tudás és igazság keresése, illetve az állam pillanatnyi érdekei között számos hasonló jellegű
konfliktus felmerülésére lehet számítani. Hogyan kerülhetők el ezek a konfliktusok?
A megoldás bizonyos fokig egyértelmű. Az a tény, hogy a bírákat a király nevezi ki és
fizeti, nem jelenti azt, hogy ezáltal függetlenségük csorbulna, mindaddig, amíg a törvény a
királyra is vonatkozik. Anglia királya a parlamenti ellenzék vezetője személyében saját
kormánya ellenzékének vezérét nevezi ki és fizeti. A kormányzati befolyás mindaddig nem
jelent veszélyt a kijelölt személy függetlenségére nézve, amíg az illető megfelelő
körülmények között tud tevékenykedni. Azaz a kormány csupán üzemanyaggal látja el a
gépezetet, de működését nem ellenőrzi. A bírói kinevezések esetében ezt a gépezetet az
igazság törvényben lefektetett alapelvei működtetik, alkalmazását pedig a jogi gyakorlat

26
szabályozza, míg a politikai kinevezések során a király a választásokon kifejeződő
népakaratot szentesíti.
A fenti példák, különösen a bírói kinevezések gyakorlata jól mutatja, hogyan tudja
támogatni az állam a tudományos kutatást anélkül, hogy befolyást gyakorolna annak
függetlenségére. Ahhoz hasonlóan kell megítélnie a független tudományos életet, ahogy azt
teszi a független igazságszolgáltatással. A tudás szabad előrehaladását és elterjedését irányító
alapelvek, valamint a tudományos kutatás iránti respektusnak olyan mélyen gyökerezőnek
kell lennie, mint a törvény és az igazság iránti tiszteletnek. Mindegyik azonos forrásból
származik, azokból a transzcendens elvekből levezethető tradíciókból, amelyeknek
civilizációnk a szolgálatában áll.
De bármennyire is tiszteletben tartja az állam a bíróságok függetlenségét, ezt nem
tudná érvényre juttatni, ha a jogászok különböző, egymással rivalizáló iskolákat alkotnának,
mivel ez esetben az államnak kellene a döntőbíró szerepét betöltenie. Valami hasonló
vonatkozik a tudományos életre is. Az állam teljes mértékben figyelembe veszi a tudomány
szabadságát azokban a kérdésekben, ahol nagyjából megvan az egyetértés, de ha a
tudományos közvélemény élesen megosztott a felfedezések eredményeinek értékelését és
egyes tudósok képességeit illetően, a tudományos szabadság biztosítása nem lehetséges.
Tegyük fel, hogy az illetékes egyetemi bizottság új professzort szeretne választani, s ehhez a
nem mérvadó tudósok véleményét kéri ki, továbbá nincsenek meg a kinevezés elfogadott
normái, amelyek alapján a jelölteket elbírálhatnák. A tanszéki állások betöltésénél sok
mindent figyelembe vennének, csak éppen a tudományos teljesítményt nem, s végül a
legfontosabb szempont a laikus közvélemény és a hatalmon lévő kormány elvárásainak
kielégítése lenne. Éppen ezért a tudomány szabadságának elengedhetetlen feltétele az erős és
egységes tudományos állásfoglalás, amelynek következetesen a közös tudományos
tradíciókban kell gyökereznie. Ha létezik ilyen tudományos álláspont, és ezt a közvélemény is
tiszteletben tartja, akkor a tudomány szabadsága nem forog veszélyben. Ez esetben nincs
jelentősége annak, hogy az egyetemek állami vagy magán forrásból kapják a pénzüket.
Egy több országban végzett felmérés szerint az egyetemi professzor-jelölés gyakorlata
meglehetősen eltérő. Mindenesetre alig látok összefüggést az egyetemek alapszabálya és az
erre épülő tudományos szabadság ereje között. Egyes kontinentális országokban – például
Hollandiában, Belgiumban, Svédországban, Norvégiában, Dániában, Svájcban – az állami
irányítás alatt álló egyetemek igen jól működnek, ugyanakkor Amerika egyes szövetségi
államaiban az intoleráns törvénykezés több esetben is meggyengítette őket. A különbség teljes
egészében a közvéleménytől függ, amely a zürichi kantonban jobban tiszteletben tartja a
tudomány autonómiáját, mint mondjuk Iowa államban. Azonban az egyetemi önkormányzat
sem jelent biztosítékot a szabadság korrumpálódása ellen. Tudnék példákat sorolni arra nézve,
hogy egyes egyetemeket egy egész generáción át professzorok egy klikkje vezetett,
nepotizmust és politikai elfogultság zárt rendszerét tartva fenn . Minden tudományos hírnevet
szerzett jelöltet a közvélemény kegyét keresőnek tartottak, aki tisztességtelen módon próbálja
magát az egyetemre ráerőszakolni. Ugyan szükség van arra, hogy a tudomány szabadságát
intézményes biztosítékok védjék, de ez korántsem elegendő, sőt ezek védőpajzsul
szolgálhatnak a korrupt akadémikus közvélemény számára.
A kívánatos intézményi biztosítékok között feltétlenül meg kell említeni a végleges
kinevezés szokását. Akárcsak a bíró vagy a pap esetében, az élethosszig vagy a nyugdíjba
vonulásig szóló kinevezés nagyfokú függetlenséget biztosít az illető számára. Ugyanakkor
egy tudós élethosszig tartó kinevezése sajátságos dolog. A bíróval és a pappal szemben az ő
kötelezettségei konkrétan sehol sincsenek explicit módon megfogalmazva. Tanárként és
szakértőként végzett munkája nem tölti ki egész munkaidejét, így fennmaradó energiáját
alkotó munkára fordíthatja, de erre senki sem kényszerítheti. Csak arra számíthatunk, hogy
szereti munkáját és ez élete végéig fog tartani, de arra nem, hogy ezt valamiféle

27
kötelezettségérzet helyettesítheti, mint például a házasságban; hiszen kötelességérzetből senki
sem fog felfedezéseket tenni, ha nem hajtja kreatív szenvedély. Azt is láthatjuk, hogy a
szabadság személyes aspektusa – az önérvényesítés - a tudomány területén mennyire
egybevág a szabadság szociális aspektusával, ami pedig a személytelen alapelveknek való
alárendelődéssel azonos.

VI

Hasznos lenne ezeket a nézeteket újra ellenőrizni, azáltal, hogy további

részletkérdésekre alkalmazzuk őket. Első látásra meglehetősen rejtélyesnek tűnik az a
különbség, ami a tudósi hivatás eddig hangoztatott függetlensége, valamint a jól képzett és
különböző kutatásokban résztvevő bevallottan alárendelt helyzetű kutatók, illetve azok között
mutatkozik, akik másfajta adatgyűjtéssel, például bibliográfusként dolgoznak. E különbség
magyarázata a kreatív és a rutin munka közti eltérésben keresendő. Idézzük fel ismét a puzzle
játék esetét. A segítők egyéni szabadsága garantált, minthogy minden egyes lépést nekik
maguknak kell megtalálniuk. Egy természeti probléma megoldásának megtalálása az
intellektuális lelkiismeret kontrollja alá eső intuitív képességek gyakorlását követeli meg. E
képességek révén kerülünk kreatív kapcsolatba a rejtett valósággal. Minden egyes kapcsolat
kiindulópontja lehet egy többé-kevésbé váratlan irányba tett lépésnek, s éppen az irányok
megtalálása indokolja, hogy minden tudósnak önállóan kell cselekednie. Ugyanakkor a
kutatási folyamat egyes lépései értelemszerűen előre meghatározottak. A kutatás velejárója,
hogy az abban résztvevőknek el kell fogadniuk egy előzetesen kidolgozott átfogó tervet.
Amennyiben létezik egy ilyen terv, akkor annak végrehajtása az abban résztvevő kutatók
közreműködésének központi irányításával történhet, és kívánatos is, hogy ez a fenti módon
menjen végbe. Ez esetben teljesen helyénvaló, hogy az egyes kutatók feladatát a központ
szabja meg, ez esetben nem tarthatnak igényt a kutatás szabadságára.
A fentiekhez hasonlóan könnyen elutasítható az iparban és a közalkalmazottként
dolgozó alkalmazott kutatást végző tudósok kutatási szabadság iránti igénye. Ebben a
kérdésben meglehetősen nagy intellektuális, emocionális és politikai zűrzavar uralkodik.
Nyilvánvaló, hogy minden kutatást, amelynek világosan kitűzött célja nem a tudás növelése,
végső soron egy autoritásnak kell irányítania, amely felelős ennek a célnak a
megvalósításáért. Ezek a külső célok többnyire gyakorlati jellegűek, például a hadviselés,
egyes közszolgáltatások fejlesztése (telefon, utak), vagy egyszerűen egy iparvállalat
profitjának a kitermelése. Amennyiben egy kutatónak a fenti célok valamelyikét kell
szolgálnia, akkor el kell fogadnia, hogy munkája eredményének megítélését azok végzik, akik
végső soron felelősek a háború megvívásáért, a telefonhálózat működtetésért, az utak
építésért, vagy egy kereskedelmi vállalat profitjáért. El kell fogadnia, hogy ez az autoritás
dönti el, mit követel meg tőle a cél elérése érdekében. Csak akkor végezheti jól a munkáját, ha
a főnőkével - akinek felelősséggel tartozik - folytatott megbeszélést követően megbízik annak
döntésében. Az alkalmazott kutatást végző tudós esetében a sikeres tevékenység végzéséhez
szükséges alárendeltség mértéke széles skálán mozoghat. De nem kellene semmiféle
nehézséget okoznia az egyes konkrét esetek megítélésének a fenti alapelv szerint. Magyarul:
választani kell aközött, hogy a tudás előrehaladásának szentelem magam, ami szabadságot
igényel, vagy az alkalmazott tudománnyal foglalkozom, ami alárendeltséget jelent.
Természetesen nincs különbség az elismertség tekintetében aközött, hogy az egyén a
kutatásban vagy az alkalmazott tudomány területén dolgozik, illetve az elméleti tudománynak
szenteli magát. Ugyanaz az ember élete különböző szakaszaiban végezheti ezeket a
tevékenységeket. A háború alatt számos egyetemi tudós önkéntesként végzett gyakorlati
munkát, s ennek során bizonyos fokú alárendeltséget kellett elfogadnia. Úgy gondolom, hogy

28
egyes tevékenységek hatékony végzése szabadságot igényel, míg mások esetében szükséges a
fentről jövő irányítás.

VII

A tudomány szabadsága természetesen nem elszigetelt jelenség, s csak szabad

társadalomban létezik. Ennek oka, hogy alapelvei azonosak azokkal, amelyeken a társadalom
alapvető szabadságjogai nyugszanak.
A szabad tudományos tevékenység elemzése egyértelmű képet adott a gondolkodás
rejtett lehetőségeit nagyra értékelő férfiakról és nőkről. Úgy találtuk, hogy egy közös kreatív
tradícióban élnek és kapcsolatba lépnek e tradíciót megalapozó spirituális valósággal. Tanúi
voltunk annak, ahogyan intuitív képességeiket hasznosítják, s elképzeléseiket intellektuális
lelkiismeretük fényében megítélik. Utalás történt a tudósok illetve a bírák és papok feladatai
közti legfontosabb analógiákra is. A sor tovább folytatható. A tárgyalóteremben például a
bírákon kívül vannak mások is, akik spirituális alapokon állva cselekszenek. Vannak tanúk,
akiknek nehezére eshet az igazság kimondása, de mégis megteszik. Az esküdteknek és az
ügyvédeknek meg kell próbálniuk tisztességesnek lenni, s esetenként lelkiismeretükkel kell
megbirkózniuk. (Emlékezzünk csak Emile Zola híres tárgyalásának azokra az esküdtjeire,
akiket az eljárás során fenyegető levelekkel és házuk előtti tüntetésekkel zaklattak.)
Világszerte vannak olyanok, akikre társaik azt a felelősséget ruházzák rá, hogy kimondják az
igazságot, vagy hogy tisztességesek legyenek; van, akit könyörületességre indít a lelkiismeret,
legyőzve a kényelemből fakadó kötöttségeket, és a durva szokásokból származó
kíméletlenséget.
Életünk tele van ilyen jellegű konfliktusokkal. Ahol spirituális kötelezettségekkel
kerülünk kapcsolatba, ott adott a lehetőség a szabadság-vágyra. Nagy történelmi események
és sok kis hétköznapi történés a példa rá, hogy az emberek ily módon formálnak igényt a
szabadságra. Az a nép szabad, amelynek polgárai érzékenyek lelkiismeretük parancsaira, s
nem félnek attól, hogy kövessék ezeket. Az az ország, ahol a lelkiismereti kérdéseket
valóságos, létező problémának tekintik, és ahol az emberek többnyire készek ezeket
elfogadni, mint törvényes mozgatórugókat, még akkor is, ha miattuk komoly
kényelmetlenségeket, sőt nehézségeket kell elszenvedniük, ott az az ország egy szabad
ország.
A transzcendens kötelezettségeken alapuló kapcsolatok magas fokú kreativitást
mutathatnak. Profetikus kinyilatkoztatásokat, jelentős újításokat ösztönözhetnek. Bizonyos
területeken – például természettudomány, bölcsészet, jogalkalmazás – a szellemi teljesítmény
javulását vonhatják maguk után. Ez határozott összehangolódási folyamatot jelent. A
spirituális valósággal kiépített mindenfajta kapcsolat bizonyos mértékű koherenciát hordoz
magában. A szabad emberek közül sokan éberen figyelnek lelkiismeretük parancsára, ők
valamiféle spontán koherenciát mutatnak fel. Úgy érezhetik, hogy ez a nemzeti tradícióban
gyökerezik, de ez a tradíció meglehet, hogy csupán az univerzális emberi hagyomány nemzeti
változata. Hasonló koherencia van az egyes nemzetek között is, amikor minden nemzet saját
hagyományát követi. Ők alkotják a szabad nemzetek közösségét. Vitázhatnak és
veszekedhetnek, de végül minden problémát megoldanak, mivel azonos transzcendens
alapokon állnak.

29
 VIII

Végül szeretnék röviden visszatérni mondanivalóm kiindulópontjához, a totalitáriánus

rendszerek problémájához. A tudomány szabadságáról és a szabadságról, mint olyanról
folytatott vitákból két kérdés emelhető ki.
Először is úgy tűnik, hogy a szokásos egyén kontra állam szembeállítás hamis
iránytűnek bizonyul a szabadság kontra totalitáriánizmus kérdésében. Akárhonnan is nézzük,
a lényegi szabadság az, amelyben nem a saját szempontjait követő egyén az, aki respektust
vár el az állam részéről. A szabadságra az odaadó egyén tart igény azokra az alapokra való
tekintettel, amelyek iránt odaadást mutat. Úgy tekint az államra, mint egy nagy uralkodó
hűbérese, aki tiszteletet kíván meg ura számára. Ebből az következik, hogy a tényleges
ellentét az állam és az egyén kreatív ösztöneit vezérlő azon láthatatlan erők között feszül,
amelyeken az egyén lelkiismerete nyugszik. A társadalomban meglévő koherencia és
szabadság alapjai olyan mértékben tekinthetők szilárdnak, amilyen mértékben az embereknek
az igazság, az igazságosság, a nagylelkűség és a tolerancia valóságába vetett hite fennmarad,
és amilyen mértékben elfogadják, hogy ezek szolgálatának szenteljék magukat. Ha viszont az
egyének a transzcendens kötelezettségekkel együtt tagadják, félremagyarázzák vagy
egyszerűen figyelmen kívül hagyják ezeket az elveket, akkor a társadalom dezintegrálódik és
szolgasorba jut.
A totalitáriánus állam logikus következménye annak, ha megtagadjuk a transzcendens
eszmék létezését. Ha pedig az összes szabad emberi cselekedet eszmei alapját – a
természettudomány és a bölcsészet művelését, az igazság védelmezését, a szabad
vallásgyakorlást, a művészetet és a politikai viták szabadságát – ezek transzcendens alapjaival
együtt elvetjük, akkor szükségszerű, hogy az állam lesz az egyén teljes odaadásának
birtokosa. Ha elfogadjuk, hogy az igazság nem valós és abszolút, akkor helyénvalónak tűnhet,
hogy a hatalom döntse el, mit tart igazságnak. Ha pedig az igazságosság sem valódi és
abszolút, akkor helyesnek tűnhet, hogy a kormány döntse el, mit tart jogosnak és mit nem. Ha
az igazságról és igazságosságról alkotott elképzeléseinket különféle érdekek határozzák meg,
akkor helyénvaló, hogy a közérdek az egyéni érdek elé kerüljön. Ezzel eljutottunk a
totalitáriánus állam valódi lényegéhez.
Más szóval, bár az abszolút kötelezettségek teljes tagadása nem tudja lerombolni az
ember erkölcsi szenvedélyeit, képes hontalanná tenni őket. Az igazságosság és testvériség
utáni vágyban már nem az jut kifejezésre, ami eredeti célja volt, hanem az erőszakkal elért
megváltásban fog megtestesülésre törekedni. Ez a magyarázata annak, hogy korunkra annyira
jellemzőek lett a fanatizmus különféle szkeptikus, konok, állítólag tudományos fajtái.
A tudomány szabadságának tanulmányozása hozzásegíthet minket ahhoz, hogy
megértsük, mi a szabadság lényege. A szabadság meghatározott metafizikai előfeltételeken
nyugszik, amelyek nélkül logikailag nem létezhet, és amelyek határozott megvallása nélkül a
szabadság csak a logika felfüggesztése mellett valósulhat meg. Ez azonban azzal a veszéllyel
fenyeget, hogy a szabadság bármely percben összeomolhat, s a jelenlegi útkereső és
forradalmi időben valóban nem kerülhetjük el a hamarosan bekövetkező összeomlást.
Az emberiség gyorsan növekvő romboló hatalma korunk eszméit kegyetlen bírálatnak
veti alá. Szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a modern tudomány erejével felvértezett
emberiség fennmaradása bolygónkon csak akkor lehetséges és kívánatos, ha visszatalálunk
alapvető hagyományainkhoz, melyek megtestesítik az említettek realitásábaba vetett hitünket.

30
 4

A TUDOMÁNY ÖNKORMÁNYZATA1

A tudomány állami kontrollja érdekében felhozható érveket nehéz komplett, hiteles

formába önteni. A legpontosabb megfogalmazás a következőképp szólhatna: „Nem létezik
olyan tudományos kijelentés, amelyik abszolút igazsággal bír, lévén, hogy mindig van néhány
olyan alapvető előfeltevés, amelynek elfogadása a hit önkényes aktusát reprezentálja. Az
önkényesség még egyszer akkor érvényesül, amikor a tudós arról dönt, kutatása során milyen
irányba induljon el. Mivel mind a tudomány tartalma, mind a fejlődése élénken foglalkoztatja
a társadalmat, azért nem engedhetjük meg, hogy az ezzel kapcsolatos döntéseket az egyének
hozzák meg. Ezeket a döntéseket a közjóért felelős szerveknek kell meghozniuk, amiből az
következik, hogy mind a tudomány oktatását, mind a kutatás vezetését az államnak kell
ellenőrzése alatt tartania.”
Úgy gondolom, hogy ez az okfejtés félrevezető, következtetései pedig tévesek. Ennek
ellenére nem pontról pontra fogom ezt a gondolatmenetet megcáfolni, hanem a dolgok
jelenlegi állása szerint az egészet igyekszem elvetni. Mindazokat az egyéneket és csoportokat
vizsgálat alá veszem, akik döntéseik révén szerepet vállalnak a tudomány fejlődésében és
terjesztésében. Arra fogok rámutatni, hogy mind a tudósoknak egyénenként, mind az egyes
tudóscsoportoknak, mind a közvéleménynek megvan a maga szerepe, továbbá, hogy ez a
feladatmegosztás elengedhetetlen a tudomány fejlődése szempontjából, ezért egyik funkció
sem ruházható át egy felsőbb hatóságra. Úgy látom, hogy minden ilyen célú kísérlet csak a
tudomány torzulásához, vagy ha tartósnak bizonyul, annak teljes lerombolásához vezet.
Példákat fogok bemutatni olyan esetekre, ahol ilyen jellegű kísérletek történtek, illetve ahol a
rombolás ténylegesen be is következett.

A tudomány fejlődését befolyásoló alapvető döntéseket azok az egyéni kutatók hozzák

meg, akik egy kutatási témába fognak. Napjaink független kutatója többnyire hivatásos tudós,
akit tudományos eredményei alapján az illetékes hivatal jelöl ki posztjára, s azt várják tőle,
hogy kutatásokat végezzen. Kutatómunkája során szabadon rendelkezik idejével, továbbá
ellenőrzést gyakorol a kutatás anyagi eszközei és személyi erőforrásai felett.

1
Az előadás 1942 februárjában hangzott el a manchesteri Literary and Philosophical Society-ben.

31
 Az a gyakorlat, amikor az egyének számára hivatásuk gyakorlásához így biztosítják a
feltételeket, meglehetősen elterjedt az élet minden területén. Az üzleti élet, a politika, az
igazságszolgáltatás, az egészségügy, a katonaság és az egyházak magas tisztséget betöltői
olyan hatalommal vannak felruházva, melynek alapján meghatározott keretek között
meghozhatják saját döntéseiket, továbbá e szabadság birtokában teljesíthetik
kötelezettségeiket. A tudós számára biztosított függetlenség azonban nagyobbnak tűnik, mint
más foglalkozások esetében. Az üzletember feladata a haszonszerzés, a bíróé az ítélkezés, a
hadvezéré az ellenség legyőzése, de miközben minden esetben az ő felelősségük a feladat
ellátáshoz szükséges eszközök megválasztása, munkájuk eredményességét külső tényezők
határozzák meg. Ez a megállapítás nem áll teljes egészében a tudósra. Munkájához
hozzátartozik, hogy elődei eredményeit ellenőrizze és átértékelje, s éppen ennek alapján
fogják tevékenységét megítélni. Elképzelhető, hogy hosszú évekig csak részben ismerik el
eredményeit, de végül mégiscsak megerősítik azokat. Az említett különbség azonban csak
kismértékű. Egyrészt a munka eredményének értékelése a gyakorlat során bizonyos fokú
változáson megy keresztül, másrészt pedig még a legmerészebb kutató is elfogadja a
tudományos eredmények alapvető elveit, s tudományos megállapításai során a hagyományos
elvekre épít.
Mindenesetre az intuitív döntések meghozatalának szabadsága és a kutatás eredeti
irányba történő elindításának lehetősége még nem jelenti azt, hogy ezek során a tudós saját
személyes vágyait követheti. Az a nagymértékű függetlenség, amelyet élvez, csupán arra
szolgál, hogy képes legyen még hatékonyabban eleget tenni kötelezettségeinek. Feladata,
hogy egy adott tudományos helyzetben felkutassa a lehetőségeket tehetsége legsikeresebb
hasznosítására, és ezen alkalmak kihasználásának szentelje magát. Minél nagyobb
szabadságot élvez, annál inkább képes saját meggyőződését latba vetni a kutatási probléma
megoldása érdekében.
Kezdetben a feladat még rejtve van, de ennek ellenére meghatározott. Számos
bizonyíték van arra, hogy egy adott pillanatban egy tudományos felfedezés következő
lépésének megtételére kevés a mozgástér. Egy konkrét kérdésben a soron következő lépés
esetenként annyira nyilvánvaló, hogy „drámai verseny” bontakozik ki a vezető tudósok
között. Ilyen jellegű versenyfutásra került sor pár év leforgása alatt különböző vitaminok
szintézise esetében. 1935-ben Karrer Zürichben, Kuhn pedig Heidelbergben versengett a B2
vitamin szintetizálásáért. 1936-ban három kutatócsoport - Andersag és Westphal
Németországban, Williams és Cline az Egyesült Államokban, Todd és Bregel - Angliában
versengett a B1 vitaminért. 1938-ban a B1 vitamin verseny egyik résztvevője Todd, és a B2
vitamin verseny egyik résztvevője Karrer között pedig az E vitamin szintéziséért folyt a
verseny. Pár évvel korábban, 1930-ban Cockcroft és Walton, akik Rutheford irányításával
dolgoztak Cambridge-ben, megnyerték azt a nagy fizikai versenyfutást, amelynek során
sikerült az atom mesterséges felbomlását előidézni elektromos kisülés révén. Ebben a
versenyben megelőzték a német Lange-t és Brasch-t, valamint több amerikait, többek között
Breit-t, Tuve-t, Hafstadot, Lauritsent és Lawrence-t. Vagy vegyünk egy példát az elméleti
fizikai témaköréből. 1920 és 1925 között az elméleti fizika állandóan visszatérő problémája a
klasszikus mechanika és a kvantumelmélet összeegyeztetése volt. Aztán 1925 körül több
fizikus (de Broglie, Heisenberg, Born, Schrödinger, Dirac) egymástól nagyjából függetlenül
felfedezte a megoldás különböző részeit. Rutherford egyik életrajza kapcsán Sir Charles
Darwin2 próbálta meg felbecsülni, mennyivel előzte meg Rutheford felfedezéseivel saját
kortársait, s arra jutott, hogy ez az időszak a legtöbb esetben pár hónaptól három vagy négy
évig terjedt. Rutheford maga állítólag ezzel kapcsolatban azt mondta, senki sem lát tovább az
orránál, és erre is csak a nagy emberek képesek.

2
Nature, 3670, 145. kötet, 324.o. 1940. márc. 2.

32
 A tudományos kutatás sem kevésbé kreatív, sem kevésbé független nem lesz attól a
ténytől, hogy egy bizonyos időpontban csak kevés felfedezés vihető végbe. Nem hinném,
hogy Kolumbusz zsenialitását kisebbítené az a tény, hogy a Földön csak egy felfedezésre váró
új világ volt.
Ha egy feladat meglehetősen konkrét, a megoldás megtalálása ettől még nem kevés
intuíciót igényel. A tudományban alapvető fontosságú, hogy a továbblépés érdekében a
megfelelő sejtés irányában induljunk el. Gyakori eset, hogy egy tudós egész karrierje ahhoz az
egyetlen kérdéskörhöz kapcsolódik, ami már kezdeti próbálkozásait is ösztönözte. A tudósok
folyamatosan összegyűjtik, továbbfejlesztik és felülvizsgálják azokat a félig tudatos
sejtéseiket, saját következtetéseiket, amelyek titkos vezérfonalaik lesznek a témakör alapos
elsajátításához
Az intuíció laza rendszere nem önthető konkrét formába. Egyéni szemléletmódot
jelent, amely csak azoknak a közvetlen munkatársaknak adható át – és akkor is csak tökéletlen
formában –, akik egy vagy két éven keresztül naponta figyelemmel kísérik a laboratóriumban
annak alkalmazását az adott problémákra. Ez a szemléletmód legalább annyira emocionális,
mint intellektuális töltésű. Az ezt tápláló várakozások nem csupán céltalan találgatások,
hanem lelkesedéssel teli, élő remények.
A tudósok érzelmei kifejezésre juttatják, és egyben védelmezik is a kutatást irányító
értékeket, csodálattal tölti el őket a bátorság és a megbízhatóság, s megvetéssel illetik a
közhelyeket és a fantáziálgatást. Ezeket az érzelmeket is csak közvetlen, aktív együttműködés
révén lehet átadni. A kutatócsoport vezetőjének nincs fontosabb feladata, mint hogy fenntartsa
diákjai kutatás iránti lelkesedését, s beléjük oltsa saját szakterülete szeretetét.
Ez a tudós hivatása. A tudás minősége és a tudomány jelenlegi mércéi jelölik ki azt a
kört, amelyen belül meg kell találnia feladatát. Ki kell találnia, milyen területen és milyen
probléma megoldása során tudja legjobban kibontakoztatni tehetségét. Ezen a fokon tehetsége
még nem mutatkozott meg, a probléma még homályban van. De van benne egy rejtett kulcs,
amely egy rejtett zárat tud kinyitni. Csak egy valami van, ami képes a felszínre hozni a
kulcsot és a zárat, és össze is tudja őket illeszteni, ez pedig a kreatív belső kényszer, ami az
ember képességeinek elválaszthatatlan része, és ami ösztönösen ezek felszínre kerülését fogja
elősegíteni. A külvilág ebben tanítással, bátorítással és bírálattal segíthet, de a felfedezéshez
vezető minden alapvető döntés személyes jellegű és intuitív marad. Nincs olyan ember, aki ,
ha csak minimális tapasztalattal rendelkezik is a magas művészetekben, vagy komoly
döntések meghozatalát kívánó hivatallal bír, úgy gondolná, hogy ilyen döntéseket egy másik
személy helyett meg lehet hozni. Az effajta döntéseket valójában csak elodázza, ha valaki
kísérletet tesz arra, hogy a döntést egy külső autoritásra ruházza át.

II

Napjainkban a tudósok nem gyakorolhatják hivatásukat elszigetelten. Egy intézeten

belül meghatározott posztot töltenek be. A kémikus a kémiai szakma tagja lesz, a zoológusok,
a matematikusok vagy éppen a pszichológusok mindegyike egy meghatározott szakmához
tartozik. Ezek a csoportok együttesen alkotják a tudományos közösséget.
Ennek a közösségnek a véleménye alapvetően meghatároz minden egyéni kutatási
folyamatot. Magyarul, miközben a téma kiválasztása és a kutatás vezetése teljes egészében a
tudós saját felelőssége, addig a felfedezésre támasztott igényének megítélése a tudósok, mint
testület által kifejezésre juttatott tudományos közvélemény hatáskörébe tartozik. A
tudományos közvélemény főleg informális módon gyakorolja hatalmát, de esetenként egy
szervezett gépezet révén is. Egy meghatározott időpontban csak bizonyos témákat tartanak
alkalmasnak tudományos kutatás folytatására, ebből következően ezeken kívül más témákat
sem oktatásra, sem kutatásra nem javasolnak, tanári vagy kutatói állást sem ajánlanak, a

33
meglévő kutatóhelyek és szakfolyóiratok publikációit pedig csak a szóbanforgó témákra
korlátozzák.
A gyakorlatban ez úgy működik, még az elfogadott témák esetében is, hogy a
tudományos publikációk két vagy háromolyan független bíráló (refree-k) előzetes
jóváhagyásával jelenhetnek meg, akik tulajdonképpen a folyóirat szerkesztőjének tanácsadói.
A bírálók két szempont alapján fejtik ki véleményüket: egyrészt azt ítélik meg, hogy az írás
tartalma kellően megalapozott-e ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést, másrészt, hogy megüt-e
egy olyan tudományos szintet, amely alkalmassá teszi azt a publikálásra. Mindkét szempont
hagyományos standardokon alapul, amelyek a tudományos közvélemény változásával
párhuzamosan idővel módosulnak. Esetenként előfordul, hogy a szerzők írásai túl sok
spekulációt tartalmaznak, amelyet a bírálóknak kell korrigálniuk, bizonyos keretek közé
szorítaniuk. Más esetekben a szerző túlságosan is elmerül a technikai részletekben, amit a
referensnek korlátoznia kell, s ragaszkodnia kell ahhoz, hogy az írás mélyenszántó és eredeti
legyen. Természetesen bizonyos időszakokban érdemleges változások is történnek, már ami a
kielégítően plauzibilis végkövetkeztetéseket illeti. Pár évvel ezelőtt volt egy olyan időszak,
amikor könnyen lehetett egy olyan írást publikálni, ami a kémiai elemek átalakulását tárgyalta
hétköznapi laboratóriumi körülmények között3, ma, akárcsak ezt megelőzően, ez
meglehetősen nehéz lenne, ha nem teljesen lehetetlen.
A szakfolyóiratok tanácsadó bírálói bizonyos mértékig azokat a kutatási témákat
támogatják, amelyeket ők maguk sokat ígérőnek tartanak, viszont az általuk nem sokra
tartottakat elutasítják. A tudományos kinevezéseknél, a támogatások elosztásánál, valamint a
kitüntetések odaítélésénél a bírálói ajánlások meghatározó jelentőséggel bírnak. Ezeket az
ajánlásokat, amelyek a tudománypolitika meghatározó kérdéseit is gyakran magukba
foglalják, a korosabb tudósok viszonylag kis csoportjától kérik, akiket a maguk területén a
legkiválóbbak között tartanak számon. Ők a leginkább meghatározó befolyással rendelkezők,
a tudományos közélet nem hivatalos irányítói. Javaslataik egy új kutatási téma haladását
késleltethetik, de fel is gyorsíthatják. Bármikor módjukban áll külön támogatást szerezni egy
új kutatáshoz. Díjak és kitüntetések odaítélésével egy sokat ígérő tudóst máról holnapra
hatáskörrel és függetlenséggel ruházhatnak fel. A tanácsaik alapján történő új kinevezések
révén, ha nem is ilyen gyors ütemben, de nem kevésbé eredményesen, támogatható egy új
felfedezés. Nagyjából egy évtized alatt új tudományos iskolát lehet létrehozni az előző
időszak alatt megüresedett tanszéki posztokra a megfelelő jelöltek kiválasztásával. Ugyanez
az eredmény még hatékonyabban elérhető új tanszékek felállításával.
A tudományos közvélemény irányítóinak a tudomány iránti érdeklődés folyamatos
fenntartására tett erőfeszítései azt a fontos szerepet is betöltik, amellyel biztosítják, hogy a
tudomány egyes területeinek teljesítmény-standardjai közel azonos színvonalúak legyenek.
Ezt a színvonalat három feltétel együttes teljesülése határozza meg: (1) a téma iránti belülről
fakadó érdeklődés, amely lehet elméleti vagy gyakorlati, (2) az érintett általánosítások
mélysége vagy szisztematikus érdekességee és (3) az új megállapítások bizonyossága és
pontossága. A fenti három tényezőt együttesen kell figyelembe venni a tudomány minden
területén, különös tekintettel az egyes témák iránt megnyilvánuló valódi, belső érdeklődés
különböző változataira. Ugyanakkor az élettelen dolgokkal szemben például az élőlények és
ezen belül is az emberek tanulmányozása kevesebb precizitást és szisztematikus koherenciát
igényel. A tudományos közvélemény vezetői felelősek azért, hogy a tudomány élvonala
mindenhol nagyjából azonos értékek mentén működhessen. A fenti értékek által vezérelve a
változó forrásokat és támogatásokat a tudomány sikeresen működő területeire kell
összpontosítani, a kevésbé virágzó területek rovására. Ez pedig mind a szellemi kapacitások,
mind az anyagi források esetében a tudomány rendelkezésére álló források lehető
leghatékonyabb kihasználását fogja eredményezni.
3
V.ö. Science, Faith and Society c. művemmel (1946) 76.o.

34
 Az irányadó sztenderdek minden területen történő egységesítésére nemcsak azért
szükségszerű, hogy minden tudományágban biztosítsuk a források racionális elosztását, és az
új munkaerő bevonását a kutatóintézetekbe, hanem azért is, hogy a közvélemény szemében
fenntarthassuk a tudomány tekintélyét. A tudomány és a közvélemény kapcsolatát a
későbbiekben fogom részletesebben tárgyalni. A kérdés egy aspektusát azonban mindenképp
most kell megemlíteni, lévén, hogy itt annak a folyamatnak a végső állomásáról van szó,
amelynek segítségével az új tudományos felfedezések elismerése lehetővé válik. A megjelent
publikációkat vitára bocsátják, ezeknek eredménye pedig egy ideig ellentmondásos lehet. De
a viták belátható időn belül nyugvópontra jutnak, vagy további bizonyítékok felmerüléséig
elnapolják őket. A végeredmény aztán megjelenik az egyetemi és más iskolai tankönyvekben,
és az általánosan elfogadott nézetek részévé válik. Végső kodifikálása a tudományos
közvélemény ellenőrzése és kritikája mellett történik, ennek eredményeként a tankönyvek
forgalomba kerülnek.
A tudomány irányadó mércéi – hasonlóan a többi foglalkozáséhoz és művészetéhez –
többnyire a hagyomány útján adódnak tovább. A mai, modern értelemben vett tudományt
nagyjából háromszáz évvel ezelőtt úttőrök kis csoportja alapozta meg, közülük is kiemelkedik
Vesalius, Galilei, Boyle, Harvey és Newton. A modern tudomány megalapítói alaposan és
mélyrehatóan megvitatták az általuk alkalmazott új módszereket, miközben a kor filozófiai
nézetei – elsősorban John Locke révén – teljes mértékben áthatották gondolkodásukat. E
tudományos módszer lényege azonban annak gyakorlati működésében mutatkozik meg.
Bármit is állítsanak a filozófusok a különböző tudományos módszerekről, a modern
tudománynak továbbra is az igazság keresésével kell foglalkoznia, azon az úton kell haladnia,
amelyet Galilei és kortársai mutattak meg. A tudomány egyetlen úttörője – Pasteur, Darwin,
Freud vagy éppen Einstein – bármilyen forradalmi is volt – sem tagadta meg ennek a
tradíciónak az érvényességét, és nem is hagyta azt figyelmen kívül
A modern tudomány lokális hagyomány, amit nem könnyű egyik helyről a másikra
átvinni. Egyes országok, például Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika, Argentína, Brazília,
Egyiptom, Mexikó, modern városokat építettek, hatalmas egyetemekkel, de kevés sikerrel
jártak jelentős kutatóintézetek alapításában. Ezeknek az országoknak a tudományos
teljesítménye a háború előtt még mindig kisebb volt, mint Dániáé, Svédországé vagy
Hollandiáé külön-külön. Aki már ellátogatott azokba az országokba, ahol a tudományos élet
csak most indult meg, tisztában van vele, milyen nehéz terhet rak a tudományos tradíciók
hiánya az úttőrök vállán. Az egyik esetben az ösztönzők hiánya miatt stagnál a tudományos
munka, máshol pedig a megfelelő közvetlen irányítás hiányában parttalanná válik. Az ingatag
tekintélyek gomba módra szaporodnak, teljesítményük közhelyekre, vagy éppen üres
kérkedésre támaszkodik. A politikai és az üzleti élet a kinevezések gyakorlatával, és a
pályázati támogatások odaítélésével teszi tönkre a kutatómunkát. Bármilyen jó adottságú is
legyen egy adott hely szelleme, ilyen környezetben nem tud kibontakozni. Korai fázisban
vesztette el Új-Zéland Rutherfordot, Ausztrália Alaxandert és Bragget, ezek a veszteségek
pedig tovább késleltetik a tudomány fejlődését a szóban forgó országokban. Európán kívül
ritkán vagy talán sohasem vert gyökeret a tudomány mindaddig, amíg egy kormánynak nem
sikerült egy pár tudományos múlttal rendelkező országból származó tudóst rábírnia arra, hogy
ott telepedjen le, és hozzon létre új tudományos központot, amit saját mércéi alapján
működtet. Ez még jobban kidomborítja azt a tényt, hogy a tudomány, mint egész – akárcsak
egy kutatóintézet működése – helyi tradícióra épül, amely intuitív szemléletmódból és
emocionális értékekből áll össze, s az egyik generáció csak személyes példája által adhatja ezt
át a másiknak.
A tudományos kutatás egy szóval kifejezve művészet, bizonyos felfedezések
megtételének művészete. A tudománynak, mint szakmának az a feladata, hogy gyakorolja ezt
a művészetet, s ennek gyakorlati hagyományát adja át és fejlessze tovább. Ez esetben nem

35
számít, milyen értéket tulajdonítunk a tudománynak, nem számít, hogy a tudomány haladását
bizonyos szempontok alapján jónak, rossznak, vagy indifferensnek tartjuk-e. Bármi is legyen
ez az érték, továbbra is fennáll, hogy a tudomány mint művészet tradícióit csak azok adhatják
tovább, akik maguk is gyakorolják ezt a művészetet. Ezért fel sem merül az a kérdés, hogy e
feladat ellátása során a tudományos közvéleményt bármely más hatóság helyettesítheti;
minden erre irányuló kísérlet torzuláshoz vezet, s ha tartósnak bizonyul, az a tudományos
hagyomány többé-kevésbé teljes lerombolását eredményezi.

III

A hivatásos tudósok egy közösségen belül igen kis csoportot alkotnak, talán egy
ember jut minden tízezerre. Egy ilyen kis csoport nézetei és véleménye csak akkor fog
jelentőséggel bírni, ha a közvélemény figyelmét kellő mértékben fel tudják kelteni. A
közvélemény válaszreakciói elengedhetetlen fontosságúak a tudomány szempontjából, mivel
ettől függ a kutatás költségeinek fedezéséhez és személyzeti utánpótlásának megteremtéséhez
szükséges pénz nagysága. Nyilvánvaló, hogy a mai viszonyok között a tudomány csak akkor
tud fennmaradni, ha a közvélemény nagy része tisztelettel viseltetik iránta.
Miért hajlanak azt emberek arra, hogy a tudományt indokoltnak tartsák? Lehet, hogy
nincsenek tisztában a tudományos teljesítmény korlátaival, a jól szelektált tényekkel, az előre
kigondolt elméletekkel, az állandóan lényegében hiányos bizonyítékokkal? Valószínűleg
látják ezeket a hiányosságokat, vagy legalábbis láttatják velük. Tény, hogy az őket körülvevő
világot illetően állást kell foglalniuk. Az anyagi valósággal kapcsolatban meg kell
fogalmazniuk elképzeléseiket, és ki kell alakítaniuk határozott meggyőződésüket. Az
emberiség történelme során még sohasem létezett ilyenfajta meggyőződés nélkül, és evidens,
hogy ennek hiánya egyenlő lenne a szellemi megsemmisüléssel. Ezért az embereknek
dönteniük kell, hogy a tudományban hisznek, vagy a természet más alapokon nyugvó
magyarázatában, pl. Arisztotelész nézeteiben, a Bibliában, az asztrológiában vagy a
mágiában. A felsorolt lehetőségek közül a mai kor emberei többségében a tudományt
választották.
A tudomány elfogadottsága századok harcának az eredménye, amit most nem
részleteznék. A győzelem azonban nem teljes és természetesen nem végleges. A
tudományellenes nézeteknek számos formája létezik. Például a nyugati országokban a
közvélemény egy része, amely az un. „keresztény tudomány”-ban (Christian Science) hisz,
elveti a tudományos alapokon álló orvoslást. A fundamentalisták szembeszállnak a
geológiával és az evolúcióelmélettel; az asztrológia széles körben bír kisebb-nagyobb
befolyással; a spiritizmus pedig a tudomány és a miszticizmus határvidékén mozog. Ezek a
szívósan fennmaradó tévhitek folyamatos kihívást jelentenek a tudomány számára. Nem
elképzelhetetlen azonban, hogy ezek közül egyik-másikról a jövőben kiderül, hogy tartalmaz
némi igazságot, amit tudományos módszerekkel nem tudtunk elérni, s ez aztán kiindulópontja
lehet a természet egy újfajta interpretációjának. Mindenesetre ezek a tudománnyal szemben
álló mozgalmak a tudomány spontán elfogadásának tényleges próbáját jelentik: amennyiben
nem sikerül doktrínáikat tovább terjeszteniük, az azt jelenti, hogy a tudomány továbbra is
sokkal meggyőzőbb, mint bármely alternatívája.

36
 IV

Az előzőekben már rámutattam arra, hogy a tudomány fejlődése és elterjesztése három

lépcsőben történik. Az egyes tudósok a probléma kiválasztásával és a kutatás vezetésével
megragadják a kezdeményezést, a tudósok testülete a tudományos mércék révén minden
egyes tagját ellenőrzi, végül pedig nyilvános viták keretében az emberek eldöntik, hogy
elfogadják-e a tudományt, mint ami igaz magyarázatot ad a természet jelenségeire. Minden
lépcsőfokot emberi akarat működtet. De ezt az akaratkifejtést minden esetben teljes egészében
meghatározza az ettől elválaszthatatlan felelősség, ennélfogva minden olyan kísérlet, amely
kívülről próbálja meg irányítani ezeket, elkerülhetetlenül eltorzítja vagy lerombolja az eredeti
célkitűzésüket.
A közelmúltból két példát tudnék felhozni, amikor kísérletet tettek arra, hogy
megtörjék a tudomány autonómiáját, és azt az állam irányítása alá rendeljék. Az egyik a
nemzeti szocialista Németországban történt, és annyira durva és cinikus volt, hogy
egyértelműen kitűnik destruktív jellege. Jó példa erre az alábbi, Himmlernek tulajdonított
megnyilatkozás, amely megrótta azokat a német tudósokat, akik nem voltak hajlandóak
eredetiként elfogadni egy olyan meghamisított dokumentumot, amely a történelem előtti
időkről szólt:

„Egyáltalán nem érdekel minket, mi az igazság a történelem előtti időkben élő német törzsekkel
kapcsolatban. A tudomány hipotézisekre támaszkodik, s ezek nagyjából évente változnak. Ezért az
égvilágon semmi akadálya sincs annak, hogy a párt ne dolgozhatna ki olyan hipotéziseket, amelyek
kiinduló pontként szolgálhatnak, még akkor is, ha ellentmondanak a jelenlegi tudományos nézeteknek.
Egy és csak egy dolog érdekel minket, s ezért fizeti az állam ezeket az embereket, mégpedig az, hogy
olyan történelemi szemléletet alakítsanak ki, amely megerősíti az emberek természetes nemzeti
büszkeségét”4.

Világos, hogy Himmler csak színlelte, hogy a tudomány alapjainak újraigazítását

akarja elérni; célja az volt, hogy elfojtsa a szabad érdeklődést, s helyette az általa hasznosnak
tartott hamis nézeteket terjessze. A tudomány szempontjából a kérdés filozófiai
megközelítését csak arra használták, hogy zavart keltsenek, és ha erőtlenül is, de leplezzék
vele az erőszak valódi természetét.

Egészen más jellegű a szovjet kormánynak az a kísérlete, hogy egy újfajta tudományt
hozzon létre. Nyíltan bevallott célja, hogy a tudományt a közjó szolgálatába állítsa, s ennek
érdekében próbának vetik alá az ezt szolgáló alapelveket.
Ezt a folyamatot és eredményeit a genetika és a növénynemesítés példáján keresztül
szeretném bemutatni, aminek állami irányításához hatalmas energiákat mozgattak meg 5. A
beavatkozás ezen a téren 1930 körül kezdődött, s végleges formáját az 1932-ben
Leningrádban tartott Össz-szövetségi Genetikai és Szelekció-tervezési Konferencián nyerte el.
4
H. Rauschning: Hitler beszédei (1939), 224-5.o.
5
Figyelembe kell venni, hogy az írás 1942 decemberében született. A történelmi érdekesség kedvéért az
adatokat változatlanul hagytam, hogy rámutathassak arra a genetikai ellentmondásra, amely ebben az időben
került napvilágra. Úgy gondolom, ez volt az első írás, amely felhívta a figyelmet a tudományra általában
leselkedő veszélyekre.

37
Ezt megelőzően Oroszországban a genetika szabad tudományként élt és virágzott, s a
világszerte elfogadott alapelvek szerint működött. Az 1932-es konferencia olyan határozatot
hozott, miszerint a genetikának és a növénynemesítésnek azonnali gyakorlati eredményeket
kell produkálnia, ezzel is megerősítve a dialektikus materializmus hivatalosan elfogadott
doktrínáit, miszerint a kutatást az államnak kell irányítania6.
Alighogy a tudomány autonómiája elleni támadások elkezdődtek, következményei
elkerülhetetlenül jelentkeztek. Bárki, aki valamilyen genetikai vagy a növénynemesítés terén
elért felfedezést tett, a tudósok bevonása nélkül közvetlenül a politikai funkcionáriusokhoz
vagy a hiszékeny gyakorlati szakemberekhez fordulhatott. Dilettánsok tettek
álmegfigyeléseket és hirdettek téves elméleteket, eszelősök és csalók nyertek teret, s mindez
tudományos kritika nélkül történt.
Jó példa erre I. V. Micsurin (1855-1935) esete. Micsurin növénynemesítéssel
foglalkozott, s pár évvel korábban bejelentette, hogy oltás révén új növényfajokat fedezett fel.
Azt állította, hogy forradalmi áttörést ért el a mezőgazdaságban, s mindezt a dialektikus
materializmus nyilvánvaló megerősítésének tartotta. A tudósok véleménye azonban az volt –
és még ma is az –, hogy Micsurin megfigyelése csupán illúzió, egy áljelenségre épül, amit
„vegetatív keresztezésnek” hívnak, és amit Micsurin előtt már sokan leírtak. Az illúzió az
elért eredmények nem megfelelő statisztikai elemzéséből adódott, s ezt alátámasztotta az az
esetenként megfigyelt tény, hogy a vírusok átvihetők az oltványokra és azok sarjadékaira. Az
oltványozás révén történő valódi örökletes keresztezés jelensége összeegyeztethetetlen a
modern biológia alaptételeivel, s létjogosultságát Mendel törvényei, valamint a citogenetika
felfedezései alapvetően megkérdőjelezték.
A szovjet kormány 1932-ben bevezetett új politikája megbénította a tudományos
közvélemény erejét, amely addig útját állta Micsurin nézeteinek. Micsurin elmélete felhívást
jelentett a gyakorló agronómusoknak, és beleilleszkedett az állam hivatalos
gondolkodásmódjába. Ezzel teljesültek azok a gyakorlati és politikai kritériumok, amelyek a
tudományos mércék helyébe léptek. Ebből pedig logikusan következett, hogy Micsurin
nézeteit hivatalosan is elismerték. A kormány az új tudománypolitika első gyümölcsének
beérése felett érzett lelkesedésében odáig ment, hogy szobrot emeltetett Micsurinnak, 1932-
ben pedig Kozlov városát tiszteletére róla nevezték el.
A tudomány autonómiájának megsértése a genetika és a növénynemesítés terén
szélesre tárta a kapukat a hamis nézetek továbbterjedése előtt. Ennek vezetője T. D. Liszenko,
egy sikeres mezőgazdasági technikus volt, aki Micsurin nézeteit továbbfejlesztve, új öröklés
elméletet alkotott, amelyet szembeállított Mendel nézeteivel és a sejtgenetikával.
Népszerűsége azt eredményezte, hogy emberek százai, például gazdák és fiatal mezőgazdász
hallgatók megfelelő tudományos képzés nélkül oltványozási kísérleteket végeztek azzal a
céllal, hogy „vegetatív hibrideket” hozzanak létre. Maga Liszenko büszkén hirdette, hogy a
vegetatív hibridek tömegtermelése révén csak úgy özönlött a termés, mintha bőségszaruból
jött volna7. Effajta kijelentései segítségével Liszenko kivívta a kormány magas fokú
elismerését is. A Szovjetunió Tudományos Akadémiája tagjává, valamint az Akadémia
Mezőgazdasági Tudományok szekciójának elnökévé is kinevezték. Befolyása 1939-ben érte
el csúcspontját, amikor rávette a Mezőgazdasági Bizottságot, hogy tiltsák be a
növénynemesítő állomásokon addig használatos eljárásokat, és kötelező jelleggel vezessék be
az ő örökléstani doktrínáján alapuló új módszereket, amelyek szemben álltak a hivatalosan

6
A Kommunista Akadémiát 1926-ban alapították, s eredeti célja a tudomány dialektikus materializmus
szellemében történő irányítása volt, mindamellett nem nyert befolyást a nem párttag tudósok kutató munkája
felett. A szövegben leírt politika bevezetése egybeesett a Kommunista Akadémia tudományos szekciójának
feloszlatásával, funkcióját egy általános, a dialektikus materializmus elveit kevésbé szélsőségesen alkalmazó
szervezet vette át.
7
Liszenko beszéde az 1939-es moszkvai Genetikai és Nemesítési Konferencián (a továbbiakban G.N.K. 1939.).

38
elfogadott tudományos állásponttal8. Ugyanebben az évben egy publikációjában még ennél is
tovább ment, amikor követelte a genetika teljes eltörlését Oroszországban, s a vele szemben
állók végső kizárását a tudományos életből. „Véleményem szerint” – írta – „épp itt az ideje
annak, hogy a mendelizmust teljes egészében száműzzük az egyetemi oktatásból, valamint a
vetőmag termelés elméletéből és gyakorlatából.”9
Mindazonáltal a kormány habozott, hogy megtegye-e ezt a döntő lépést, ezért a kérdés
tisztázása érdekében konferenciát hívott össze. A konferenciát a „Marxizmus lobogója alatt”
című újság szerkesztősége hívta össze, s ennek jegyzőkönyve bőséges szerkesztői
kommentárokkal ellátva meg is jelent az újságban10. A konferenciáról szóló beszámolók
hatásosan bizonyították egy tudományág gyors és radikális megsemmisítését, ami
egyértelműen annak volt a következménye, hogy a kutatás irányítása az állam befolyása alá
került. Hozzá kell tennünk, hogy ebben az esetben a kormány különösen haladó beállítottságú
volt, és biztos eredmény elérésére törekedett népe javára. Ezt annál is inkább fontos
megjegyezni, mivel ennek ellenére tevékenysége eredményeként a genetika tudományát a
romlás és a zűrzavar mocsarába taszította.
A konferencián, amely a külső megfigyelők előtt leleplezte ezeket a viszonyokat, N.
B. Mityin elnökölt (személye ismeretlen a nemzetközi tudományos életben, feltehetően a
folyóirat képviselője volt). Mityin megnyitó beszédében ismételten aláhúzta azokat az
elméleti és gyakorlati elveket, amelyekhez a tudománynak a szovjet állam irányítása alatt
alkalmazkodnia kell. „Nálunk nincs szakadék az elmélet és a gyakorlat között, nem emeltünk
kínai falat a tudomány eredményei és azok gyakorlati alkalmazása közé sem. Minden eredeti
felfedezést, minden eredeti tudományos eredményt átültetünk a gyakorlatba, mindez
megjelenik a kutatóintézetek százainak életében, és gyümölcsöző eredményeivel emberek
millióinak érdeklődését kelti fel. A szovjet biológusoknak, genetikusoknak és nemesítőknek
tisztában kell lenniük a dialektikus és a történelmi materializmussal, s tudományos
tevékenységük során a dialektikus módszert kell alkalmazniuk. A dialektikus materializmus
csupán verbális, formális elfogadása nem kívánatos.”
N. I. Vavilov akadémikus, a legelismertebb orosz genetikus volt, aki életét a genetika
tudományára tette fel. (Jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Royal Society
külföldi tagjává választották.) Kezdetektől fogva figyelemmel kísérte a tudományág
fejlődését, majd kijelentette, hogy Oroszországon kívül nincs egyetlen elismert szerző sem,
aki kétségbe vonná a sejtgenetika helytállóságát, vagy hajlana arra, hogy elfogadja az
úgynevezett „vegetatív hibridek” létjogosultságát.
Az állam tudomány felett gyakorolt fennhatóságának megszilárdulását követően
azonban mára az ilyen jellegű felhívások elvesztették jelentőségüket, a nemzetközi
tudományos közvélemény befolyása semmivé vált. Vavilovot válaszul szembesítették saját
kijelentésével, amit az 1932-es Tervezési Konferencián tett, amellyel elítélte az önmagáért
való tudományt. Vavilov engedett a nyomásnak, vagy legalábbis okosabbnak gondolta, ha a
népszerű nézetekkel félúton találkozik, és kevésbé számol annak hosszú távú
következményeivel, hogy feladja valódi meggyőződését. Végül az alábbi kijelentést tette: „Az
USA, Anglia és más országok kutató munkáját a genetika és a gyakorlatban megvalósuló
szelekció szétválasztása jellemzi, ezt a gyakorlatot határozottan meg kell szüntetni a
Szovjetunióban végbemenő genetika-szelekció kutatásban.”11

8
Vavilov beszéde a G.N.K-án 1939.
9
A G.N.K-án 1939-ben tartott beszédében N.P. Dubinin idézi Liszenkót. A szelekció mentora és mindenható
eszköze. 1939. 38.o.
10
Ennek kivonatát szívességből kaptam meg a Szovjet Kulturális Kapcsolatok Intézetétől. A fordítás az eredeti
szöveg átnézett és javított változata.
11
Az Össz-szövetségi Genetika és Szelekció Tervezési Konferencia jegyzőkönyve, 1932. június 29. 21.o. Szovjet
Tudományos Akadémia, Leningrád, 1933. Liszenkó idézi a G.N.K-án tartott felszólalásában, 1939.

39
 Miután ezeket az elveket elfogadták, Vavilov semmiféle jogos ellenérvet nem tudott
felhozni azoknak a klasszikus kísérleteknek a védelmére, amelyek a tudományág alapját
képezték, s amelyeket egyesek megvetéssel és gúnnyal illettek. Köztük volt V. K. Morozov, a
növénynemesítés egyik gyakorlati művelője, aki az említett konferencián az alábbiakat
mondta: „A hivatalos genetika képviselői azt állítják, hogy 3:1 arányt értek el a
Dorsophilával, ami jónak számít. Az e téren folytatott munkájuk nagyon hasznos a számukra,
mivel nem viselnek érte semmilyen felelősséget … ha a legyek elpusztulnak, azért nem
büntetik meg őket.” Morozov szerint ha egy tudós húsz év alatt semmi érdemleges gyakorlati
eredményt nem produkál növénynemesítő telepén, az nem jól dolgozik.12
Ez a megállapítás voltaképpen a megfelelő konklúziónak tekinthető a tudomány
kritériumaival kapcsolatban, a Szovjetunióban jelenleg elfogadott hivatalos (de szerencsére
nem általánosan kikényszerített) álláspont alapján. Ha minden, a gyakorlatban nem lényeges
esetből levont következtetést figyelmen kívül hagyunk, vagy legalábbis nem kellő súllyal
kezelünk, akkor kevés terünk marad a genetika elveinek bebizonyítására. Ilyen körülmények
között minden egyszerű, hihető elképzelés, például Liszenko téveszméi is elkerülhetetlenül
nagyobb meggyőző erővel bírnak, és nagyobb támogatást élveznek a nem szakemberek
körében, legyenek az illetők akár valamilyen szakma gyakorlói, akár laikusok. A Genetikai
Konferencia épp ezt a tényt demonstrálta. Morozov arról biztosította Liszenkót, hogy
gyakorlatilag mindenki, a földeken dolgozó munkás, az agronómus, és a kolhozparaszt is az ő
örökléselméletét alkalmazza.
A tudomány tekintélyét az állam tekintélye vette át, ebből pedig logikusan
következett, hogy politikai érvek szegezhetők szembe Vavilov hagyományos tudományos
okfejtésével. Liszenkó például azt mondta: „Vavilov jól tudja, hogy a mendelizmust nem
védheti meg a szovjet olvasók előtt oly módon, hogy leírja lényegét, s számba veszi, miből is
áll. Ez különösen manapság lehetetlen, amikor emberek millió rendelkeznek olyan hatásos
elméleti fegyverrel, mint az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) párt rövid története. Ha
valaki megérti a bolsevizmus lényegét, akkor nem érthet egyet a metafizikával, és a
mendelizmus végül is tiszta, leplezetlen metafizika.”13 A fentiekből egyenesen következett,
hogy Liszenkó és támogatói Micsurint olyan tekintélynek tartották, akinek megállapításait az
állam is elfogadja. Liszenko maga pedig ezt mondta: „Micsurint, a biológia eme zsenijét,
mind a Párt, mind a kormány, mind a nép elismeri.” Emellett kijelentette, hogy „hamis és
önhitt dolog”, ha a biológusok azt gondolják, hogy bármit is hozzá tudnak tenni Micsurin
tanításaihoz.
Ilyen körülmények között a nagy nyomás alatt álló tudósok nem tehettek mást, mint
hogy bírálóik szóhasználatával keljenek saját védelmükre. Épp ezt tette a kiváló genetikus, N.
P. Dubinyin professzor, a Genetikai Konferencián. A sejtogenetika védelmében elmondott
beszéde sűrűn hivatkozott Marxra, Engelsre és a Kommunista párt rövid történetére. Nagy
tisztelettel beszélt Micsurinról, s Darwin után a legnagyobb klasszikusnak nevezve őt. De –
véleménye szerint – minden nagy tekintély közvetve vagy közvetlenül a mendelizmust
támogatja. „Teljesen hamis úgy ábrázolni a mendelizmust, mintha az a kapitalista társadalom
imperialista fejlődésének volna az eredménye. Természetesen a mendelizmus megjelenését
követően a burzsoá ideológia eltorzította azt. Jól tudjuk, hogy minden tudomány
osztálytudomány.”
Ez a tudomány összeomlásának végső stádiuma. A támadók és a védők ugyanazokat a
hamis, és gyakran irreális érveket sorakoztatják fel, annak érdekében, hogy maguk mellé
állítsák a témában járatlan szakembereket és politikusokat. A védők helyzete azonban
reménytelen. A tudomány nem védhető meg azoknak az érveknek a segítségével, amelyek

12
Morozov hozzászólása a G.N.K-án, 1939.
13
Ezt a bekezdést Liszenkó idézi a G.N.K-án, 1939-ben tartott hozzászólásában. Saját cikkére hivatkozik, amely
a Szocialista Mezőgazdaságban jelent meg 1939 februárjában. Beszédében Liszenkó megerősíti az ott leírtakat.

40
ellentétben állnak alapelveivel. Azok a nagyra törő és gátlástalan alakok, akik a tudománnyal
szemben kibontakozott mozgalom révén kerültek hatalomra, nem fognak visszakozni, amikor
a tudósok az utolsó kétségbeesett lépést teszik önfeladásuk útján. Épp ellenkezőleg,
győzelmüket teljessé akarják tenni, amikor a nekik behódolt ellenfelet valótlanságokkal
vádolják. Liszenko például az alábbiakat mondta „A mendelista genetikusok mélyen
hallgatnak arról, hogy alapjában nem értenek egyet a fejlődés elméletével, Micsurin
tanításával.” Még tovább ment gúnyos kijelentéseivel Liszenko asszisztense, I. I. Prezent
professzor, amikor kijelentette: „Újdonság látni, hogy mindegyikük, egyik őszintébben, mint
a másik, szóval mindegyikük azt a benyomást próbálja kelteni, hogy Micsurinnal legalábbis
semmi vitázni valója nincsen.”14
Ezek a gúnyolódások megválaszolhatatlanok, következményeik azonban végzetesek.
Egyértelművé teszik, hogy a tudósok a tudományellenes alapelvek köpönyegébe bújva
sohasem védhetik meg tudományos céljaikat. Ahogy erre az elnök keményen figyelmeztetett
az elején: „Elveink szavakban megnyilvánuló, formális elfogadása nem kívánatos.”15

VI

Úgy vélem, teljessé vált a kép, amit felvázoltam egy tudományág korrumpálódásáról,
amit az okozott, hogy célkitűzéseit az állam irányítása alá rendelték. Ahhoz nem fér kétség,
hogy a szovjet kormány megingathatatlanul törekedett a tudomány fejlődésének
előmozdítására. Hatalmas összegeket költött laboratóriumok felállítására, eszközökre és
személyzetre. De a tudomány csak addig tudott ebből profitálni, amíg ezek az összegek
azokra a helyekre kerültek, amelyeket a független tudományos közvélemény ellenőrzött.
Amint kísérletek történtek ezek állami irányítás mellett történő elosztására, a romboló hatás
jelentkezett.
Reméljük, és el is várjuk, hogy egy napon a szovjet kormány felismeri majd az ilyen
kísérletek hibás voltát, például azt, hogy növénynemesítő állomásaik jelenleg olyan elvek
alapján működnek, amelyeket a világ többi részén már körülbelül negyven évvel ezelőtt
elvetettek.
Mit tehet a kormány, ha rájön, hogy milyen helyzetbe került? Mit tehet a tudomány
szerepének helyreállítása érdekében?
A válasz nem lehet kétséges. Csak egy valami szükséges, de az elengedhetetlen.
Helyre kell állítani a tudományos közvélemény függetlenségét, biztosítani kell, hogy teljes
mértékben fenn tudja tartani a tudomány mércéit a publikálandó írások és a tudományos
posztokra kinevezendő kandidátusok megfelelő kiválasztásával, a tudományos kitüntetések és
a tudományos kutatásra nyújtott támogatások megfelelő odaítélésével. Továbbá helyre kell
állítani a tudományos közvélemény ellenőrző szerepét a szakkönyvek kiadása, a tudomány
népszerűsítése, illetve a tudomány egyetemi és alsóbb szintű oktatása felett. Mindenekelőtt
azonban biztosítani kell, hogy meg tudja védeni az eredetiség oly becses pozícióját, a
független tudósét, aki így ismét saját szakterületének mestere lehet.
Még van idő arra, hogy helyreállítsuk Oroszország nagy tudományos hagyományait,
amelyek bár mára már sok tekintetben eltorzultak, még közel sem halottak. A közelmúltban
nagy haladás történt például a matematika terén, de más területeken is, ahol az állami kontroll
14
Kolbanovszkij hivatkozása a G.N.K-án tartott összefoglalójában, 1939.
15
1949-ben tett kiegészítő megjegyzés: Pár évvel az 1939-ben megrendezett Genetikai és Nemesítési
Konferenciát követően Vavilovot eltávolították a Növényipari Intézet éléről. Ezt követően bebörtönözték,
mindenfajta bejelentés és magyarázat nélkül, majd valószínűleg 1943-ben meghalt,. (Eric Ashby, Scientist in
Russia, 111.o.) A konferencia , amelyről szó van, valószínűleg az utolsó alkalom volt, hogy Vavilov nyilvánosan
védelmébe vette a tudományos öröklés elméletet.

41
a gyakorlatban sohasem volt hatékony. Ez azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban azért
értékelik az önmagáért való tudományt. Hagyjuk szabadon dolgozni a tudósokat, hogy
kifejezésre juttathassák valódi elképzeléseiket, és tegyük lehetővé, hogy a szovjet emberekhez
fordulhassanak, a tudomány támogatását kérve tőlük. Engedjük, hogy leleplezhessék a
félbolondokat és a karrieristákat, akik a „tervezés” 1932-es kezdete óta az ő helyüket foglalták
el, és nyissunk teret, hogy ismét csatlakozhassanak a nemzetközi tudományhoz.
Abban a percben, ahogy a tudósok visszanyerik szabadságukat, a tudomány ismét
virágzásnak indul, s mentes lesz minden, ma még rá jellemző zűrzavartól és korrupciótól.

VII

Jelenleg azonban a jövőbeni kilátások épp az ellenkező irányba mutatnak. Még

azokban az országokban is, ahol a tudomány szabadon működik, a tudományos autonómia
elveinek meggyöngülését tapasztaljuk. „A tudományt az emberek érdekében kell művelni” –
jelentette ki nagy tapsot aratva H. Levy professzor egy Londonban tartott szokásos tudós
gyűlésen.16 A megfontolatlan bőkezűség tüzében ezek a tudósok feláldozzák a tudományt,
elfelejtve, hogy ezt csupán azzal a céllal kapták, hogy műveljék, s nem azért, hogy elárulják
és hagyják elpusztulni.
Elemzésünk nem hagy kétséget afelől, hogy ha ez a felfogás válik uralkodóvá és
meghatározóvá, és a tudomány autonómiájának elfojtására tett kísérletek, mint arra
Oroszországban 1932 óta látunk példákat, világszerte elterjednek és fennmaradnak, akkor
ennek következménye csakis a tudomány és a tudományos élet teljes lerombolása lehet.

TUDOMÁNY ÉS JÓLÉT1

Gyermekkorom népszerű tudományos könyvei többnyire a természet csodáinak

bemutatásával és a tudomány által elért nagyszerű eredményekkel foglalkoztak. A csillagok
közti hatalmas távolságokról, a bolygók mozgását meghatározó törvényekről, az egyetlen
csepp vízben lévő, mikroszkóp által láthatóvá váló élőlények tömegérő szóltak. A kor
bestsellerei közé tartozott Darwin „A fajok eredete” c. műve, s minden új felfedezés, amely az
16
A Tudományos Dolgozók Szervezetének Konferenciája „ A tudomány tervezése” témakörben. 1943 január.
1
A Political Quaterly-ben megjelent írás bővített változata (1945).

42
evolúció folyamatát világította meg, nagy érdeklődésre tarthatott számot. Akkoriban a
tudománnyal kapcsolatban elsősorban a fentiek jutottak az emberek eszébe. Természetesen
nem tévesztették szem elől azt sem, hogy a tudomány ezek mellett hasznos tudnivalók
tömegével látja el őket, de nem ez volt az elsődleges szempont. Az új gyakorlati
felfedezéseket, például a villanymotort vagy a drótnélküli távírót a tudományos ismeretek
fejlődése véletlen eredményének tulajdonították.
Napjainkban a tudomány iránt érdeklődő fiatalok a tudomány egy egészen más
interpretációjával találkoznak. A könyvek, amelyeket olvasnak, azt vallják, hogy a tudomány
elsődleges feladata az emberiség jólétének elősegítése. Az elmúlt hét év legnépszerűbb e
témájú könyve Hogben „Tudomány mindenkinek” c. műve volt, de sikerességét tekintve nem
sokkal maradtak el tőle J.G. Crowther írásai, elsősorban „A tudomány társadalmi
vonatkozásai”, valamint J.D. Bernal híres műve, „A tudomány társadalmi feladata”.2 Ezek a
könyvek határozottan szembeszállnak azzal a korábban általánosan elfogadott nézettel,
miszerint a tudományt csupán az ismeretek bővítése érdekében kell művelni, tekintet nélkül
annak gyakorlati hasznára. Az effajta nézetek jelentős befolyásra tettek szert, amelyet a
későbbiekben jelentős szervezetek támogatása is megerősített. Napjainkban alig
találkozhatunk olyan nyilvánosan hangoztatott kijelentéssel, amely azt állítaná, hogy a
tudomány alapvető célja az önmagáért való tudás megszerzése. Ezt az álláspontot az egyetemi
oktatók még többnyire magukénak vallják, de túlzás nélkül állítható, hogy a közvélemény
nagyobbik része kezdi ezt elfelejteni, annak ellenére, hogy akár még 15 évvel ezelőtt is
általánosan elfogadott nézet volt.
A tudomány új, radikálisan haszonelvű szemlélete konzisztens filozófiai háttérrel
rendelkezik, amelyet nagyrészt a marxizmustól kölcsönzött. Tagadja, hogy az elméleti
tudománynak az alkalmazott vagy műszaki tudománnyal szemben bármiféle létjogosultsága
lenne. A tudomány fentiek szerinti átértékelése mindenképpen a tudomány tervezésének
szükségességéhez vezet. Amennyiben a tudomány célja a társadalom gyakorlati igényeinek
kielégítése, úgy azt ennek megfelelően kell megszervezni. A saját egyéni érdeklődését követő
tudósoktól nem várható el, hogy a tudomány fejlődését valódi hatékonysággal a meglévő
társadalmi igények kielégítése céljából mozdítsák elő. Ezért a tudósokat olyan autoritások
vezetése alá kell helyezni, akik tisztában vannak a társadalmi igényekkel, és felelősek a
közérdek megvédéséért. Ennek az álláspontnak a szószólói biztosítanak minket arról, hogy a
tudomány ily módon történő megszervezése nemcsak logikus, de eléggé használható is, lévén,
hogy a Szovjetunióban már sikeresen alkalmazták. S minket is arra biztatnak, hogy (a magunk
módján) mi is kövessük az orosz példát.
A tudomány tervezéséért síkra szállók álláspontját a tudománytörténet materialista
interpretációja tovább erősítette. Eszerint a tudományos haladás feltételezett függetlensége
csupán illúzió. Úgy látják, hogy a tudomány mindig csupán a társadalmi igényekre adott
válasz révén fejlődött. Ennek az elméletnek a hívei a tudománytörténet olyan részletes
értékelését mutatják be, amely azt hivatott bebizonyítani, hogy a tudomány előrehaladásában
az egyes lépések társadalmilag meghatározottak. Ebből következően, mondják, a tudomány
tervezése csupán napvilágra hozza annak jelenlegi helyzetét, s nem kétséges, hogy nem sérti a
tudomány szellemét. Akik a tudomány szabadsága érdekében tiltakoznak a tervezés ellen,
azok tiltakozását azzal utasítják el és bélyegzik meg, hogy ez társadalmilag felelőtlen és
idejétmúlt attitűd.

II

2
Bernal könyvének részletes kritikáját lásd „A szabadság megvetése” c. könyvem (1940) „A tudomány jogai és
feladatai” c. fejezetében.

43
 A rendelkezésre álló tények tükrében vizsgáljuk most meg azokat az alapvető
kérdéseket, amelyek alátámasztják a tudomány tervezésének mozgatórugóit. Nézzük meg,
vajon létezik vagy nem létezik alapvető különbség az alap- és az alkalmazott tudomány között,
olyan különbség, amely igazolhatja és igényelheti a tudás e két ágának elkülönítését eltérő
feltételeik és különböző módszereik révén. Vegyünk egy-egy jellegzetes példát az alap- és az
alkalmazott tudomány területéről, hogy összehasonlíthassuk őket.
Az alaptudomány esetére vegyük példának a mechanika tudományát, egy olyan
tudományos modellt, amely korszakokon ível át. A történet Kopernikusszal kezdődik. 400
évvel ezelőtt, halálos ágyán fekve a világ elé tárta sokáig halogatott műve, a De
Revolutionibus első nyomtatott példányát. Évezredeken át a bolygók mozgását oly módon
észlelték és ábrázolták, mint kerekeken gördülő kerekeket, ciklusok és epiciklusok rendszerét.
Kopernikusz mutatott rá arra, hogy ez a bonyolult ábrázolás azoknak a nem megfelelő
körülményeknek tulajdonítható, amelyek közepette az égitesteket megfigyelték. Kopernikusz
a Napot ábrázolta középpontként, az akkor ismert hat, orbitális pályán mozgó bolygóval
körülvéve. Ez az egyszerűbb kép meglépő szépségű volt, s nagy meggyőző erővel bírt.
A lengyel Kopernikuszt a német Kepler követte, aki tartotta magát a kopernikuszi
rendszerhez, de megtörte a körök és epiciklusok meglévő varázsát. Elvetette ezt az ősi
harmóniát, s helyébe három törvényt helyezett, amelyek máig az ő nevét viselik. Azt állította,
hogy a bolygók ellipszis alakú pályán mozognak, amelynek egyik középpontjában a Nap áll.
A bolygó és a Nap között húzott egyenes azonos idő alatt azonos területeket súrol. A bolygók
keringési periódusainak négyzete pedig úgy aránylik egymáshoz, mint az Naptól mért
távolságuk köbe. Ezek a törvények már előrevetítették Newton munkásságát. De mielőtt még
Newton munkához látott volna, egy másik óriás, a firenzei Galilei lépett színre. Hulló
tárgyakkal végzett kísérleteket, s úgy találta, hogy a különböző súlyú tárgyak azonos
sebességgel érnek földet. Ő volt az első, aki ezeket a megállapításokat matematikai
képletekbe öntötte. Galilei és Kepler leveleikben kölcsönösen buzdították egymást, de még
csak nem is sejtették, hogy azok a törvények, amelyeket saját területükön fedeztek fel,
egyikük a Földön, a másik az égben, tulajdonképpen azonosak. Jóval azelőtt meghaltak,
mielőtt még Newton erre rájött volna.
Egy teljes évszázad telt el Kopernikusz halála és Newton születése között. Newton
életéből is 45 év elmúlt már, amikor megjelentette Principia című művét, azt a művet, amely
először írta le egy matematikai törvény alkalmazásával a világegyetem egészének működését.
A kő földre eséséből következtetett a Hold keringésére, majd továbblépve levezette azokat a
törvényeket, amelyeket Kepler a bolygókra vonatkozóan megállapított. Ez a felfedezés
teljessé tette azt a szellemi haladást, amelyet Kopernikusz 150 évvel korábban elindított. A
középkori szemlélet szerint a világegyetemben mérete alapján csupán a Föld számára jut
elegendő hely, miközben a bolygók bizonyos távolságra a Földtől, valamiféle kupolát vagy
kagylóhéjatt formálnak. Ez a kép az ember meghitt hajlékáról most romba dőlt. Az új
világkép az embert és az ő Földjét kihajította a dolgok középpontjából, a periféria homályába
lökte, s mint bolyongó porszemet a végtelen űrbe taszította. Ezzel egy időben az ember
közvetlen környezetét a csillagokat irányító matematikai törvényeknek rendelte alá.
Ezzel Newton radikálisan átalakította az emberiség világnézetét. Az emberek úgy
vélték, hogy általa a tudománynak sikerült a világegyetem misztériumát megfejteni. Nagy
tisztelet övezte, halála után pedig a Westminster apátságban temették el, a koporsót kísérő
gyászolók a főrend tagjai voltak. A Cambridge-i kollégium szobrot emelt emlékének az alábbi
felirattal „Newton qui ingenio humanam gentem superavit” („Newton, aki szellemileg az
emberi nemfelett állt”). A francia felvilágosodás írói, többek között maga Voltaire, a
kontinens nagyközönsége körében népszerűsítette Newton elméletét. Newton felfedezései a
tudomány határain messze túlmutatva a gondolkodás minden területét áthatották. A

44
filozófusok Rousseau-tól Marxig és Herbert Spencerig arról álmodoztak, hogy Newtonnak az
anyagi világot meghatározó törvényeihez hasonlóan az emberiséget irányító valamiféle
alapformulát fedezzenek fel.
Időközben Newton felfedezéseinek szigorúan vett tudományos értékelése
rohamléptekkel haladt előre. Halála után 100 évvel a kor nagy matematikusai nekiláttak
törvényei újrafogalmazásához. D’Alembert, Lagrange, Maupertuis, Laplace, Hamilton tárta
fel e törvények mélységét és szépségét, s hozzáadva ehhez saját tehetségét, számos új
problémát oldott meg.
Visszatekintve manapság mindez csupán a kezdetnek tűnik. Jelentős felfedezések
következtek, amelyeknek törvényszerűen a mi századunkban kellett megtörténniük. Az egyik
fő kiindulópont egy viszonylag jelentéktelen felfedezés volt, amely a gázkisülés-csövek – így
a neoncső - által kibocsátott fény megfigyelésével foglalkozott. Az elemzés rendkívül
szabályos színeloszlást mutatott. A 19. sz. vége felé Ritz svájci fizikus néhány igen különös, a
színek hullámhosszával kapcsolatos matematikai törvényt fedezett fel. Ezek a
törvényszerűségek olyan meghökkentők voltak, láthatóan tele rejtett jelentőséggel, hogy
Runge német fizikus Ritzről szólva így kiáltott fel: „Szeretném megélni, hogy egy Newton
kövesse ezt a Keplert!” Max Planck (1900) és Niels Bohr (1912) megszületésével Runge
kívánsága még életében teljesült. Általuk és követőik által egy újfajta mechanika öltött testet,
amely már az atomi folyamatokat is magába foglalta. E fejlődés révén a mechanika
tudománya az atom belső szerkezetére is kiterjesztette törvényeit, előre megjósolva az atomok
színét és kohézióját, mechanikai ellenállását és elektromos vezetőképességét, s behatolt az
anyag különböző kémiai tulajdonságainak legmélyére is.
S ez még közel sem volt minden. A fentiekkel majdnem egy időben egy másik nagy
átalakulás ment végbe a mechanikában, amely Einsteinnek a térről és időről alkotott új
koncepciójában öltött testet. Az új keretek között a mechanika törvényeinek további
egyesítése vált lehetővé. Newton gravitációs és mozgás-törvényeit egybeolvasztották, s ez
magába foglalta az elektromosság törvényeit is, amelyeket Maxwell a 19. század közepén
fedezett fel. Azóta számos részletes következtetést levontak már az új mechanikából, amely
az elkövetkező generációkra nézve éppúgy meghatározza világszemléletünket, mint Newton
felfedezései korábban.
Nézzünk most röviden egy ellenpéldát a műszaki, avagy alkalmazott tudomány
területéről. Vegyük szemügyre például a mesterséges világítást. Ezen a téren a tudományos
eredmények alkalmazása különösen eredményes volt. Az egyszerű világítás gyertyával,
fáklyával vagy olajlámpával történt. A 19. század elején jelent meg a paraffin lámpa,
amelynek fényét Goethe elkápráztatónak tartotta. Ezt követték a gáz-lámpák, különböző
típusú égőkkel, ezek csúcsát a ragyogó gázizzó jelentette, amelynek sárga fénye bevilágította
gyerekkorom ebédlőasztalát. Az elektromosság a szénszálas ív-lámpákkal kezdődött, ezeknél
az égés a grafit pólusok között nyílt térben ment végbe. Nemsokára Edison nagy felfedezése
következett, a zárt terű izzólámpa. Kicsivel később kísérlet történt a nyitott terű lámpához
való visszatérésre: a Nernst-égő nagy jelentőségű, de rövid és mára elfeledett történetté vált.
Majd nem sokkal a háború előtt indultak gyors fejlődésnek a gázkisüléssel működő lámpák,
mint például a higany és nátrium lámpák, elsősorban az utcai világításban. A jövőben ezek a
legtöbb területen az izzólámpa helyébe léphetnek. S ha a még távolabbi jövőbe tekintünk,
feltételezhetjük, hogy valamikor egy újfajta világítás jelenik majd meg, például a mesterséges
radioaktivitás felhasználásával, amellyel lehetővé válhat akár egy egész vidék megvilágítása.
Íme a műszaki tudomány egyik jelentős ágának rövid története. Vizsgáljuk meg, vajon
van-e lényegi eltérés a fentiek és a korábban vázolt alaptudomány között. Ez esetben félre kell
tennünk minden személyes részrehajlást, s legalább olyan csodálattal kell tekintetünk a
találmányok leleményességére (például a gáz-lámpára), mint ahogy egy jelentős tudományos
felfedezésre tekintünk (például a mechanikában). Nem is vitatható az alap- és az alkalmazott

45
tudomány komparatív értékeinek megléte, csupán az a kérdés, vajon ezek alapvetően
különböző szellemi tevékenységet jelentenek-e.
Ezen a ponton a fenti elemzés aligha hagyhat teret a kételkedésnek. Bár a tudományos
módszernek mindkét területen szerepe van, a kitűzött célok és a felmutatott eredmények
könnyen elkülöníthetők. A Kopernikusszal kezdődő és az Einsteinnel lezáruló szellemi
tevékenység egy olyan folyamatot alkot, amely a dolgok természetének mélyére ás. A
természet törvényeinek folyamatos felfedezését jelenti, amely mind kiterjedésében, mind
mélységében egyre tovább hatol. Ezzel szemben a világítás története keveset, vagy jóformán
semmit sem árul el a természet törvényeiről. Az újfajta világító források esetenként igen
érdekes megfigyeléseket eredményeztek. Például a gázvilágítás fejlődése a szén-gázzal
kapcsolatosan új ismereteket adott, az izzólámpa-gyártás pedig bővítette a magas
hőmérsékletű wolframmal kapcsolatos tudásunkat. De ezek a nem túl jelentős felfedezések
csak mellékesek voltak a világítás-ipar fő célját, az egyre olcsóbb és egyre kényelmesebb
termékek előállítását illetően. A világítás, mint a műszaki tudomány egyik ága, akkor sem lett
volna kevésbé sikeres, ha a dolgok természetét illetően semmiféle felfedezésre nem jutott
volna.
Ha visszatérünk az alaptudományhoz, akkor éppen ezzel ellentétes eredményre jutunk.
A csillagászat és a mechanika Kopernikusztól Einsteinig ívelő fejlődése minden kétséget
kizáróan számtalan gyakorlati eredményben öltött testet. Tulajdonképpen nem találunk példát
arra, hogy a mechanikai ismeretek, legyenek akár földi, akár csillagászati megfigyelések,
haszontalannak bizonyultak volna. De ez esetben a gyakorlati eredmények csupán mellékesek
voltak a tudományos haladás jelentőségéhez képest. A mechanika tudománya ettől még az,
ami, még ha nem is hozott gyakorlati eredményeket, azért még a tudomány egy fontos
fejezete.
Az alkalmazott és az alaptudomány közti különbség gazdasági kritériumok alapján jól
definiálható. Az alkalmazott tudomány arra tanít, hogy az anyagi erőforrásokat hogyan tudjuk
a gyakorlatban hasznosítani. Ennek ellenére a gyakorlati előnyök sürgetésének és az
erőforrásokban való bővelkedésnek is van határa. Egyetlen technológia sem maradhat
működőképes, ha hirtelen megcsappan a termékei iránti kereslet, vagy az előállításához
szükséges nyersanyagok mennyisége. Ha kiderül, hogy az előállított termék értéke
alacsonyabb, mint a felhasznált nyersanyagé, akkor a gyártási folyamat gyakorlatilag értelmét
veszti. Egy olyan felfedezés, amely a gyakorlati alkalmazását tekintve veszteséget termel, az
valójában nem tekinthető felfedezésnek, sem a józan ész, sem a szabadalmi törvény szerint.
Ezzel szemben az alaptudomány érvényességét nem befolyásolja a kereslet és kínálat
változása. Bár a tudomány egyik vagy másik ágának érdekei kismértékben változhatnak,
mégsem érvényteleníthető egyik része sem: semmi sem válik értelmetlenné, ami korábban
igaz volt, és fordítva.
Az alkalmazott és az alaptudomány közti ellentét a két terület logikai szerkezetének
alapvető különbségét rejti magában. A mechanika fejlődése, amint azt a fentiekben vázoltam,
négy évszázadon át azonos alapelvek alapján megy végbe. A fejlődés minden új szakasza
megerősíti a korábban ismerteket, s egyben rámutat arra, hogy az előzmények embrionális
formában önmaguknál széleskörűbb és mélyebb igazságban gyökereznek. A gondolkodás
logikai fokozatainak folyamatos feltárásával állunk szemben. A műszaki tudomány
különbözőképpen fejlődik. A világítás egyre olcsóbb és kényelmesebb lesz. Ebből a
szempontból a fejlődés konzisztens és folyamatos. De logikailag minden új lépés új korszakot
fémjelez. Nincsenek elvek, kivéve a legtriviálisabbakat, amelyek azonosak a gyertya, a
gázégő és az izzólámpa esetében. Az elektromos világítás négy formája között is alig
mutatható ki azonos gondolatmenet. Minden új, tökéletesített világítási forma egyszerűen az
előző helyébe lép. Egy bizonyos egyszerű elv fejlesztése helyett logikailag össze nem függő
kísérleteket látunk, amelyek célja biztos eredmény elérése.

46
 Az alap- és az alkalmazott tudomány logikájának ellentéte meghatározza a két
tudományág művelésének feltételeiben meglévő különbségeket. A tudományos munka
logikailag csak akkor tud fejlődni, ha szisztematikus elvekre épül. Ez a magyarázata a
tudomány akadémikus elzárkózásának. Egy gondolatrendszer csak olyan közösségben tud
kibontakozni, amelyet teljes mértékben eltölt ennek megértése, amely fogékony rá, kritikus
vele szemben, és amely szenvedélyesen elkötelezett iránta. Éppen ezért a tudományos légkört
megteremtő elméleti elkülönültség nélkülözhetetlen keretet kínál a szisztematikus tudomány
céltudatos alkalmazásának. Kétségtelen, hogy a tudomány jelenlegi szervezetében szükség
van reformra, de a tudomány műveléséhez szükséges akadémikus feltételeket, amelyek a
tudomány szisztematikus természetében gyökereznek, meg kell őriznünk.
Ha visszatérünk a technológiai kutatásokhoz, úgy azt találjuk, hogy a feladat
természete egyértelműen meghatározza azokat a feltételeket, amelyek közepette a feladatot
véghez kell vinni. A felfedezéseknek és a technológiai haladásnak számtalan formája van, de
a feltalálónak egyetlen esetben sem kell teljes egészében belemerülnie a tudományos
ismeretek egyik ágába sem, az viszont elengedhetetlen, hogy teljes mértékben tisztában
legyen bizonyos gyakorlati körülményekkel. Az a feltaláló, aki nincs a megfelelő gyakorlati
jártasság birtokában, olyan felfedezésekre fog jutni, amelyek csak papíron működnek. Ez az
oka annak, hogy a felfedezések csupán elméleti alapon nem működnek. Kétségtelen, hogy
bizonyos fajta szisztematikus struktúrájú műszaki tudomány az egyetemeken is művelhető, és
az ilyen értelemben vett műszaki tudomány a haladás érdekében jogosan támaszkodik a
szakiskolákra és tudományos intézetekre. De az alkalmazott tudomány jóval nagyobb hányada
a problémák többé-kevésbé össze nem függő megoldásaiból tevődik össze, s ezt csak azok
értik meg és fogadják el, akik naponta harcolnak a gyakorlati élet sötétjében és sűrűjében.

III.

Ezzel visszajutunk ahhoz a régóta ismert egyszerű igazsághoz, amit a modern

felvilágosodás óta már majdnem elfelejtettünk, nevezetesen, hogy létezik alaptudomány és
alkalmazott tudomány, s ezek természetüket és művelésük feltételeit illetően igencsak
különbözőek. Míg az első az egyetemi talajban gyökeredzik, addig a másik a gyárakban és a
gyakorlati élethez közel eső dolgokban.
A tudomány tervezésének célja, hogy az alaptudományt olyan felfedezések irányába
vezesse, amelyek hasznosnak bizonyulhatnak gyakorlati problémák megoldása során. Ez
többnyire lehetetlen. Az alaptudománynak megvannak a maga rá jellemző céljai, s egyes
feladatokat csak akkor tudna ellátni, ha megszűnik az lenni, ami. Ehhez le kell mondania
arról, amit jelenleg a „tudomány” kifejezésen értünk, és azt valami másfajta tevékenységgel
kell helyettesítenie, ami már nem lenne tudomány.
Milyen lenne ez az újfajta „tudomány”? Lehetséges egyáltalán új természeti
törvényszerűségek felfedezése annak tudatában, hogy ezeket meghatározott gyakorlati
problémák megoldására fogják majd használni? Bizonyos esetekben igen. A modern ipari
termelés bevett gyakorlata különböző anyagok szisztematikus vizsgálata annak érdekében,
hogy ezeket berendezések egyedi részeként állítsák elő. A betegségek és a kártevők elleni új
szereket is ehhez hasonló eljárás során próbálják ki. A gyógyászatban, a mezőgazdaságban, a
bányászatban, a fémgyártásban, stb., számtalan példa van arra, hogy egy fontos cél érdekében
végzett tudományos kutatást az elérendő gyakorlati alkalmazást szem előtt tartva végezzenek
el. De mindez csupán egy kis része a jelenlegi tudományos fejlődésnek, ezért az ilyenfajta

47
kutatásokra korlátozódó tervezett tudomány csupán töredéke annak, amit ma a tudomány
jelent.
E megállapítás során tapasztalatból beszélhetünk. Intézményeink egyáltalán nincsenek
híján a meghatározott gyakorlati jelentőséggel bíró tudományos kutatási feladatoknak. A
tudományos egyesületek a különböző iparágak, pl. pamut, szén, acél, üveg, alapvető
kérdéseivel foglalkoznak. Mezőgazdasággal és katonai kutatással foglalkozó intézmények,
valamint magánkézben lévő cégek ipari kutatással foglalkozó laboratóriumai is ilyen céllal
működnek. Nagy-Britanniában, akárcsak a többi iparosodott országban, nagyjából hasonló
összegeket költenek erre a fajta kutatásra, mint az egyetemi célúakra. Ennek ellenére a
tudományhoz való hozzájárulásuk mértéke igen csekély. Úgy gondolom, a fizika, kémia,
matematika, botanika és zoológia tankönyvek anyagának még egy százalékát sem teszik ki az
olyan kutatásokból származó eredmények, amelyek az egyes iparágak gyakorlati érdekeit
vagy más gyakorlati vállalkozások szempontjait szolgálják. A fenti korlátok közé szorított
tudománytervezés egyszerűen megölné a tudományt.
A tervezés megrögzött hívei mindezzel tisztában vannak, de esetenként elveik védelme
érdekében a tudomány meglévő kontrolljára hivatkoznak. Azt állítják, hogy az egyetemek
juttatásait törvényhozói határozat garantálja és rögzíti, továbbá, hogy a juttatások elosztása az
egyes tudományágak között nyilvános felelősségvállalás mellett az egyetemeken történik. A
törvényhozói határozat azonban pusztán a tudományos tevékenységek szintjét szabályozza, a
juttatások elosztása pedig csupán hozzárendeli ezeket a forrásokat azokra a helyekre, ahol a
tudomány a spontán növekedés legerősebb jeleit mutatja1. Ebben a kérdésben teljes mértékben
csupán a tudományos erőfeszítés érintett, iránya a tudományban rejlő, rá jellemző
tendenciákat szabadon követheti.
A tudománytervezés megrögzött hívei megkísérelhetik elveik védelmét oly módon is,
hogy tudományos kutatás meghatározott irányának igencsak általános és csekély mértékű
preferenciáira korlátozzák javaslataikat, s ráadásul azt is megígérik, hogy ez a preferálttól
eltérő kutatás semmilyen korlátozását nem jelenti. Az első érvelésre azt válaszolhatjuk, hogy
a tudományhoz nem tartozó irány pontosan olyan mértékben ártalmas, mint amennyire
hatékony. Nem mentség egy kismértékben helytelen cselekedetre az, hogy káros
következménye hasonlóan csekély; bár kevésbé veszélyes egy ujjat levágni, mint az egész
kart, ez mégsem igazolja magát a cselekedetet. Ami pedig azt az ígéretet illeti, hogy a
tervezés érintetlenül hagyja a nem tervezett kutatásokat, teljesen megtévesztő. Nem lehetséges
a társadalom szellemi és anyagi erőforrásait egyszerre új irányba terelni, és közben hagyni,
hogy azok a régi mederben folyjanak tovább. Jó példa volt erre az, amikor a védelemhez
szükséges tudományos források szükségszerű átirányítása következtében a háború alatt az
alaptudomány haladása látszólag szünetelt.

IV

De mi a helyzet a történelmi materializmussal, amely továbbra is ragaszkodik ahhoz,

hogy a tudomány fejlődése minden esetben a társadalmi szükségletekre adott válasznak
nyilvántekinthető? Vegyük például azt a széles körben elterjedt elméletet, miszerint Newton
gravitációval kapcsolatos munkásságát a hajózási ismeretek iránti növekvő igény indította el
Angliában.1 Az elmélet hívei nem veszik figyelembe, hogy a hajózás iránti érdeklődés már
Newton előtt egy évszázaddal arra ösztönözte a heilsbergi lengyel Kopernikuszt, a Prágában
1
v.ö. 54.o.

48
élő német Keplert, illetve a firenzei Galileit, hogy dolgozzanak, és ezzel lerakják Newton
munkásságának alapjait. Az a mindent elsöprő erejű visszhang is elkerüli a figyelmüket,
amelyet Newton munkássága keltett például Svájcban és Poroszországban, amely országok a
legkevésbé sem érdeklődnek a hajózási kérdések iránt. Materialista előítéleteik mindent
meghatározó befolyása alatt meg sem kísérelik, hogy a kritikai gondolkodás akár legelemibb
szabályait is alkalmazzák.
Mindazonáltal még a marxista nézetekkel szemben igencsak távolságtartók táborában
is széles körben elterjedt az a nézet, miszerint az alapvető anyagi szükségletek jelentős
mértékben meghatározzák tudomány fejlődésének irányát. Ezért az alábbiakban szeretnék
részletesen megcáfolni néhány alapvető állítást, amelyekből ez a gondolkodásmód ered.
Az érvelés lényege, hogy megvilágítja a tudomány és a társadalom
kapcsolatrendszerét, a tudományos munka felvállalásának személyes mozgatórugóit, a munka
elvégzéséhez szükséges anyagi erőforrásokat, s annak – akár jó akár rossz – hatásait. Eközben
azonban a tudomány tényleges törvényszerűségei rejtve maradnak. Például J. G. Crowther A
tudomány társadalmi vonatkozásai c. művében alapos vizsgálat alá veti azoknak a
jövedelmét, akik hivatásszerűen űzik, vagy éppen nem akarják foglalkozni a tudománnyal.
Megtudhatjuk, hogy az emberek esetenként túl szegények ahhoz, hogy érdeklődjenek a
tudomány iránt, más esetekben pedig túl gazdagok ahhoz, hogy foglalkozzanak vele. Platón
például gazdag volt, és megvetette a tudományt,2 és úgy tűnik, példáját a gazdag emberek
azóta is hajlamosak követni.2 Ezzel szemben igen gyakori az is, hogy a nagy gazdagság
felkelti a tudomány iránti érdeklődést, akárcsak a bizonyos mértékű szegénység.2
Ezek a megállapítások azonban félrevezetők, hacsak nem vesszük figyelembe, hogy
mennyiben kézenfekvőek s mennyiben irrelevánsak. Az, hogy valaki tudóssá válik vagy sem,
bizonyos mértékben függ anyagi helyzetétől és egyéb körülményeitől. De ha egyszer tudós
lett, eredményei nem függnek személyes helyzetétől. Az energiamegmaradás törvényét
egymástól függetlenül fedezte fel egy félbolond dél-német orvos, J. R. Mayer, egy tiszteletre-
méltó manchesteri sörfőző, Joule, és egy fiatal porosz tudós, H. von Helmholtz. Hozzájuk
hasonlóan össze nem illó hármast alkotott a kvantummechanika egy időben élő három
felfedezője, egy osztrák, egy porosz és egy angol. Az elmúlt 25 év legjelentősebb
oroszországi fizikai felfedezésére, az optikai szóródás egy új formájának megfigyelésére
1928-ban került sor. Ez Landsberg szovjet fizikus nevéhez fűződik. Pár héttel Landsberg előtt
ugyanerre az eredményre jutott C. V. Raman, Brit-India szülötte, aki elsőbbsége okán
felfedezéséért Nobel-díjban részesült. Mindazonáltal dicsőségét részben meg kellett osztania
A. Smekal bécsi fizikussal, valamikori lelkes nácibaráttal, aki pár évvel Raman előtt már
megjósolta a felfedezést. Nehéz három olyan embert találni, akik ennyire különböznének
személyiségüket és társadalmi körülményeiket illetően, mint Landsberg, Raman és Smekal,
miközben tudományos munkásságuk alapvetően hasonló.

1
Ezzel kapcsolatban lásd J. G. Crowther: A tudomány társadalmi összefüggései ( The Social Relations of
Science 1941) c. művét, 391. o:„A Principia alapjában véve a jobb navigáció érdekében a gravitációval, a
körkörös mozgással, a Föld és a Hold mozgásával, illetve a Föld alakjával és méretével kapcsolatban felmerült
kérdésekre adott válaszok teoretikus szintézisének tekinthető.”
2
id. mű 66-67.o.
2
id. mű 125.o: Platonizmus: az anti-tudományos sznobság közvetítője a római időkben; 279.o: a reneszánsz
uralkodó bankárjainak filozófiájává válik; 578.o: a modern fasizmus filozófiájának első vázlata.
24
id.mű 116.o: Az ókori rómaiak túl gazdagok voltak ahhoz, hogy előmozdítsák a tudomány fejlődését, akárcsak
a muzulmánok (160. o.). 1918 után ugyanez volt a helyzet Franciaországban (592.o.), a forradalom előtt az orosz
akadémiát a gazdagság vezette félre (552 o.). Ugyanakkor a jelentős gazdagság Roger Bacon tudományos
munkásságának javára vált (208 o.), s ugyanez a helyzet Guericke-kel (358 o.) és Boyle-lal (369.o.). A középkor
alatt a magányos nemesember tudományos kiválóságát meghatározta anyagi helyzete (239. o.), akárcsak a 16. és
17. századi Angliában (384. o.). Másrészt a középkori társadalom túl szegény volt ahhoz, hogy elősegítse a
tudomány fejlődését (222. o.), miközben a római rabszolgák éppen elég tehetősek voltak ehhez (113. o.).

49
 A tudományt újra és újra elborítják a külső tényezők, ahogy a társadalom gyakorlati
érdekeinek hangsúlyozása addig a pontig jut, ahol már úgy tűnik, hogy a tudományt maga az
érdek irányítja. Nyilvánvaló, hogy néhány ritka esetet leszámítva, a felfedezés pillanatában
senki sem tudja megmondani, hogy ennek milyen jövőbeni gyakorlati alkalmazásai lesznek,
valamint azt, hogy ezek a gyakorlati alkalmazások a legcsekélyebb mértékben is köthetők-e a
felfedezőhöz, akinek a technológiai ismeretei többnyire szerények. Mindezt pedig felülírja az
a feltételezés, miszerint a társadalmi szükségletek kényszerítik ki a felfedezéseket, amelyeket
viszont a tudósok hajlamosak a tudományos fejlődés belső logikájából levezetni. Ezért
feltételezhetően önkéntelenül is olyan gyakorlati célokat követnek, amelyeknek nincsenek
tudatában. Crowther például az alábbiakat írja Clerk-Maxwell-lel kapcsolatban, aki 1855
körül fogott bele a gázok elmélete és az elektromos mezők tanulmányozásába:

„A merkantilizmus átadta a stafétabotot az indusztrializmusnak, a navigációt pedig felváltotta

a gőzgép és a távíró. Ezzel párhuzamosan a matematikai asztronómiát felváltotta a hőelmélet és az
elektromosságtan … Maxwell számára reformja azt jelentette, hogy a figyelmet a tudomány azon
területeire irányította, amelyek fontos felfedezések ígéretét rejtették magukban. Nem foglalkozott
azzal, hogy a hő és az elektromosság miért tűnt számára ígéretesebbnek, mint az asztronómia.
Megelégedett azzal, hogy ő tudta, hogy ez így van. A későbbi történések teljes egészében
megerősítették Maxwell álláspontját, noha ő ezt magától értetődőnek tartotta. Ennek alapján világos,
hogy Maxwell a kora társadalmi erői által meghatározott fejlődés szellemi eszköze volt, miközben ő
meg volt győződve arról, hogy tanulmányait saját fejlődésük logikája alapján választja ki.3”

Crowthernek a Maxwellt megkörnyékező ipari érdekkörökkel kapcsolatos elmélete

egy bizonyos pontig hasonlatos a jól ismert demagógiához: „A zsidók Hitler bukását akarják,
Churchill Hitler ellen harcol, ezért Churchill a zsidók eszköze”. Az egyetlen különbség abban
rejlik, hogy Crowther értelmezése valamiféle mágikus okoskodást is tartalmaz. Érvelése
szerint nem is kérdéses, hogy Maxwell mint eszköz éppen arra törekszik, hogy támogassa a
kérdéses érdekeket, miközben elismerten nincs tudatában munkája jövőbeni gyakorlati
felhasználásának. Ennek következtében Maxwell öntudatlanul is olyan érdekek eszközévé
válik, amelyekkel szemben bevallottan közömbös volt, s amelyek jövőbeni eredményeiről
nem tudott semmit. Ez a fajta okoskodás híveinek szemében éppen abszurditása révén nyer
megerősítést, lévén, hogy a kézzelfogható realitás hiánya a „társadalmi determinizmus” mély,
rejtett elvének meglétét bizonyítja.
Ugyanennek a hamis intellektuális ösztönnek, amelyet Crowthert is mozgatja az
érvelésében, gyakori megnyilvánulása az, amikor kezdők helytelenül „visszamenőlegesen
írják a történelmet”. A tapasztalatlan ember úgy rekonstruálja a korábbi korok gondolkodását,
mintha az akkor élők ismerhették volna a később történteket. Kényszeríteni kell
képzeletünket, nehogy belemagyarázzuk történelmi személyiségek gondolkodásába saját
jövőjük előre tudását, ami viszont szerves részét képezi róluk alkotott jelenlegi felfogásunkat.
A visszamenőleges történelemírás bevett módszer azon társadalmi szükségletek bűvös
hatalmának bizonyítására, amely a tudósok felfedezéseit szerintük irányítja. Maxwell esetére
Hogben professzor ezt a következőképpen alkalmazza:

„Maxwell értekezésében a korábbi korok newtoni matematikája Faraday és Henry kísérleti

méréseivel hozható összefüggésbe, amelyeket az egyetem falain kívül - például a Királyi és a
Smithsonian Intézetben - folytattak. És ami igaz a formára, az áll a tartalomra is. A távírózás
gyakorlatának kezdetétől fogva az elektromos jeleek a térben, hagyományos vezető
nélküli,terjedésének lehetősége folyamatosan spekuláció tárgyát képezte, és újabb meg újabb
kísérletezést gerjesztett. A 19. századi iparosodás kalandos reményeiben a drót nélküli távíró a bölcsek

3
J.G. Crowther id.m. 453.o.

50
kövének és a fiatalság elixírjének tűnt. Mindaddig a távíró útján megvalósuló kommunikáció volt a
tudomány legragyogóbb felfedezése. Teljes elismerést azon a világkiállításon kapott, amellyel egy
időben kezdődött az Atlanti-óceán alatti kábel lefektetetése. Két évvel később - 1853-ban - Dering, a
feltaláló, akinek elektromos eszköz elismerést arattak a kiállítók között,, kijelentette hogy: égető
szükség van a drót nélküli távíróra. Ebben az évben lett Maxwell második a Cambridge-i egyetem
tanulmányi versenyén„1

Azok a fantasztikus túlzások (pl. bölcsek köve, a fiatalság elixírje), amelyek egy olyan
problémát illetnek, amelyet az adott korban helyesebb lenne inkább homályosnak nevezni2,
más színes színpadias beállításokkal együtt, óriási befolyással ruházzák fel a
visszamenőleges történelemírás módszerét, különösen azokban az esetekben, amikor az
türténetírás témája kevesek számára ismert, magát az írásokat viszont a széles publikum elé
tárják, és politikai üzenettel ruházzák fel.
Hogy kellőképpen megcáfolhatatlan legyen ez az álláspont, elegendő, ha megfelelő
mértékben ködösítik azt. Alapjában véve Hogben professzor semmilyen konkrét állítást nem
fogalmazott meg arra nézve, hogy mi késztette Maxwellt az elektromágneses hullámok
elméletének kifejlesztésére, ami nagyjából ötven évvel később hozzájárult a drót nélküli
távíró feltalálásához. Semmi konkrétat, azon a közismert és nagyjából irreleváns nézeten
kívül, miszerint a 19. század során az elektromosság tanulmányozása annak széleskörű
gyakorlati alkalmazása révén keltett fel nagyobb érdeklődést. Hogben professzor fentiekben
idézett álláspontja indirekt módon olyan erővel hat, hogy igazolhatja az ellen a korábban
általánosan elfogadott nézet ellen intézett támadását, miszerint Maxwell „csupán a tudásért
dolgozott”, éshelyesen tette. Hogen szavaival élve – ez nem más, mint a tudósok „öntelt
fennhéjázása”.
A fenti elemzésből jól látható az a figyelemre méltó tény, hogy miközben századunk
példátlan tudományos eredményeket képes felmutatni, az új tudományelméletet a relatíve
messzi múltból vett példákkal illusztrálják. A legújabb felfedezések gyakorlati alkalmazása
még nem ismert, így ez esetben nincs lehetőség a visszamenőleges türténelemírásra. Ha nem
is szándékosan, de vajon milyen technikai innovációt hívtak életre a Nobel díjas fizikusok,
többek közt Planck, Einstein, Perrin, Millikan, Michelson, Rutherford, Aston, Chadwick,
Barkla, Heisenberg, Compton, Franck, G. Hertz, Laue, Joliot, Fermi, Urey, Anderson, W. H.
és W. L. Bragg, Schrödinger, Dirac felfedezései? Erre senki sem tud válaszolni, ezért az új
tudományelmélet átsiklik felettük.
Érdemes elgondolkozni azon, vajon a fentiekben említett nagy fizikusok meddig
jutottak volna, ha először egy tudományos tanácstól valamiféle igazolást kellett volna kérniük
kutatásuk társadalmi hasznosságát illetően, ahogy ezt a marxista tudósok és elvbarátaik
javasolták. Mi mindentől „öntelt fennhéjázásuk” óvta meg őket, mikor úgy gondolták, hogy
részrehajlóak lesznek saját magukkal szemben!

1
Tudomány mindenkinek, 737.o.
2
Hogben professzor szerint a drótnélküli átvitel igénye azért merült fel, mert égető szükség mutatkozott a
távírókábelek költségeinek megspórolására. A kérdés jelenleg a következőképpen fest: Különböző technikai
problémák miatt a drótnélküli átvitel sohasem lépett a kábeles távíró helyébe. A szárazföldön a kábel használata
egyértelmű, tengerentúli viszonylatban a drótnélküli és a kábeles távírás közti verseny pedig még nem dőlt el.
Ezt a tényt, félretéve minden tudományos spekulációt, még a „Tudomány mindenkinek” szerzője sem említi,
pedig különleges érdeklődést mutat e probléma iránt.
A drótnélküli átvitel (eltekintve legújabbkori távközlési alkalmazásától) igazi jelentősége kétségtelenül a
navigáció terén mutatkozott meg - az iránta való feltételezett érdeklődés megszűnése volt az, ami Crowther
szerint Maxwell gondolkodását az asztronómiától az elektromos hullámok felé irányította. Napjainkban Anglia
élete nagymértékben a navigációtól függ, s ez a függés a Corn törvények eltörlése utáni évtizedekben
jelentkezett, éppen Maxwell idejében. Azért egy ironikus megjegyzés talán megengedhető. Úgy látszik, a
társadalmi determináció teóriája végül is helyesnek bizonyult, csakhogy Maxwell nem a navigáció iránti nemzeti
érdeklődés hanyatlása, hanem éppen hogy hirtelen megnövekedésére válaszolt így.

51
 V

Azt mondják, hogy a Szovjetunióban sikeresen megvalósult a tudomány tervezése. Mi

ezzel kapcsolatban az igazság? Hogyan működik a tudomány tervezése a Szovjetunióban? A
helyzet röviden a következő. Oroszországban számos, meglehetősen drága, alkalmazott
kutatással foglalkozó laboratórium működik. A brit, amerikai, stb. intézményekhez hasonlóan
az a feladatuk, hogy elősegítsék az alkalmazott tudomány fejlődését. Semmi különleges nincs
az ott folytatott tevékenységben, azon kívül, hogy „tervezett tudomány”-nak hívják. Ehhez
még az alábbi fontos megjegyzést fűzném hozzá: Oroszországban minden laboratórium
részletes kutatási tervet készít, amit meg is vitatnak, akárcsak az ipar érdekeit szem előtt tartó
elméleti tudomány terveit. Szerencsére ez a „tervezés” többnyire csak papíron létezik. J. G.
Crowther többek közt a harkovi fizikai laboratóriumban folyó tervezésről az alábbiakat írja.
„Minden részleg január 1-től december 31-ig szóló tervet készít. A tervet negyedévekre
bontják le, és javaslatot tesznek arra vonatkozóan is, hogy milyen munkát végezzenek az
egyes napokon. Minden hónap végén a kutatók értékelik a terv százalékos teljesítését. Ez
többnyire 80 és 90 % közötti, az értékelés pedig figyelemreméltóan tisztességes” 1 (Ez
körülbelül annyira ésszerű, mintha megterveznénk, hogy egy futballmeccsen a két fél
játékosai hány gólt lőjenek). Az igazság ez esetben az, hogy a szovjet tudósoknak egy csomó
felesleges adatlapot kellett kitölteniük. Bár több esetben (elsősorban a pszichológia és a
genetika esetében) komoly támadások érték a tudomány integritását, a tudományos kutatás
Oroszországban pontosan ugyanúgy zajlik, mint máshol. A kutatás az általánosan elfogadott
tudományos normák szerint, a brit, svájci és japán gyakorlattal, illetve a többi ország
elfogadott gyakorlatával összhangban megy végbe.
A közelmúltban olyan hírek érkeztek, miszerint a szovjet tudósok megpróbálják
lerázni magukról a tudomány értékelésével és szervezésével kapcsolatos rájuk erőltetett
marxista elméletet. 1943-ben Kapica akadémikus beszédet intézett a Szovjet Tudományos
Akadémia elnökségéhez. Ebben azt javasolta, hogy az Akadémia minden kutató intézete az
általa „nagy tudománynak” nevezett tudomány egy-egy ágával foglalkozzék. A kontextusból
világosan kitűnik, hogy ez a „nagy tudomány” azonos régi jó barátunkkal, az alapvető, vagy
egyszerűbben alaptudománnyal.2 A kutatást (mondja Kapica) az adott tudományágban
elérhető lehető legjobb eredményre törekedve kell véghezvinni. „Egy adott intézet
fejlődésének iránya összhangban kell, legyen az adott tudomány pillanatnyilag legtöbbet ígérő
fejlődési irányával, figyelembe véve a tudományág adott helyzetét és metodológiai
lehetőségeit, valamint azt, hogy a gyors és gyümölcsöző haladás érdekében mi kecsegtet a
legtöbb lehetőséggel.” Ily módon fejlődött a múltban mindenütt a szisztematikus tudomány.
Ezen túl, állítja Kapica, a tudomány a világ minden országában egy egységes egészet alkot,
úgy tűnik, függetlenül attól, hogy milyen az adott országban a termelés társadalmi rendszere.
Az alkalmazott és az alaptudomány kapcsolatát illetően a következőket mondja: „…nem
helyes, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy a tudósok munkájuk ipari alkalmazási lehetőségeit
kutassák”. A tervezéssel kapcsolatban azt állítja, hogy „a tudományos intézeteknek nagyon
rugalmas szervezeti felépítéssel kell rendelkezniük. A kreatív alkotó munka során nemhogy
egy évre, de egy hónapra előre is nehéz tervezni”. A kiváló tudósokból álló hallgatóság nagy
megkönnyebbüléssel és egyetértéssel fogadta Kapica beszédét, s az is egyértelmű volt, hogy
ez új fejezetet nyitott a témában.3
1
Manchester Guardian Commercial, 1934. június 2.
2
Lekötelezett vagyok a Szovjetunió Kulturális Kapcsolatok Intézetének, amiért kölcsön kaptam az
összejövetelről szóló részletes beszámolót. Ennek rövid kivonata 1945-ben jelent meg a Nature c. folyóiratban
(155. sz.), 294.o.
3
Esszém anyagának összeállítása során (1949 novembere) úgy tűnik, hogy a Kapica által felvetett javaslatok
egyáltalán nem öltöttek testet. Sőt, Kapica írásai és referenciái fokozatosan eltűntek a szovjet sajtóból, s az

52
 A fentiek következtében könnyen előfordulhat, hogy a tudomány szigorúan vett
utilitarianus szemlélet szerinti értékeléséről és a tudomány tervezéséről lemondanak abban az
országban, ahonnan az ered. Az is valószínűnek látszik, hogy Angliában is, ahol kezdeti
stádiumban a Szovjet-Oroszországéhoz hasonló tendenciák valósultak meg, gyengülni fog ez
a folyamat. Mindenesetre a tudománytervezéssel kapcsolatos legújabb kijelentések
határozottan ebbe az irányba mutatnak.
Arról van-e szó, hogy ezt az egész közjátékot virtuálisan befejezettnek tekintsük, és a
tudomány pozíciói korábbi állapotukba térnek vissza? Aligha hiszem, hogy erről van szó. Az
a túlzó nézet, miszerint a tudományt a jólét tervezésének kell alárendelnünk, csupán a
jelenlegi szellemi és erkölcsi rend elleni általános támadás egy állomása. Napjainkban számos
mozgalom létezik, amely tagadja a racionális és erkölcsi folyamatok végső realitását. A
naturalista előítéletek óriási ereje könyörtelen támadást intéz az ember, mint alapvetően
racionális lény ellen.
Ebben a miliőben a tudomány, mint az igazság keresésének tiszta eszköze, aligha
nyerheti vissza korábban élvezett respektusát. Amíg ezek az erők működnek, a társadalom
aligha fogja az intellektuális örökség folyamatos művelése iránt elkötelezettnek tekinteni
magát, amihez az egyes generációk is hozzáteszik a maguk kis részét. Éppen ellenkezőleg,
fennmarad az a tendencia, hogy az állam alapvető felelősséget vállaljon az állampolgárai
jólétét érintő minden intézkedéséért, beleértve a tudományos haladást is. Semmiféle okot nem
látok arra, hogy azt feltételezzem, civilizációnk krízise, amit ez a tendencia idézett elő, már
túljutott volna kulminációs pontján.

A TUDOMÁNY TERVEZÉSE1

Korunk a nagy forradalmi mozgalmak mellett néhány hiábavalónak bizonyult dolgot is

véghezvitt. Nagyjából tíz évvel ezelőtt Nagy-Britanniában váratlanul mozgalom indult a
tudomány tervezése érdekében. Az új doktrínát tartalmazó könyvek bestsellerekké váltak, s
nagy számú követőre tettek szert. Híveik az 1938-ban alapított British Association egy új
szakosztályába tömörültek. A Tudományos Dolgozók Szövetségén keresztül a mozgalom
alapjaiban hatotta át a tudományban járatos emberek tömegét, s ennek köszönhető, hogy a
szövetség taglétszáma 15 ezer főre ugrott. 1943 januárjában a Szövetség Sir Robert Watson
Watt elnökletével Londonban, a Caxton Hallban tartott konferenciát, ahol a résztvevők
tömege zsúfolásig megtöltötte a termet. A szponzorok és a felszólalók között megjelent Nagy-
Britannia néhány legkiemelkedőbb tudósa is. Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a
résztvevők a háború alatt felállított tervező bizottságok mintájára minden tudományos
tevékenységet ilyen bizottságok irányítása alá akarnak vonni. A felszólalók egymás után
intéztek dühödt, elemi erejű támadást a tudományos tevékenység tradicionális formája ellen,
az orosz tervezés részletesen leírt gyakorlatát viszont kritikai megjegyzés nélkül fogadták.
Bernal professzor kijelentette, hogy a tudomány háború alatti szervezéséből „tudtuk meg
először, hogyan kell a tudományos munkát gyorsan és hatékonyan megszervezni”.
A konferencián egyetlen tiltakozó hang sem szólalt meg, a tervezés ellenes állásponton
lévőket pedig bírálatban részesítették, amiért anarchiára és a hallottak mellőzésére buzdítanak.
Valóban úgy tűnt, hogy a tudomány tervezéséért indított mozgalom Nagy-Britanniában
feltartóztathatatlanul halad a győzelem felé. Ma viszont már alig emlékszünk arra, miről is

elmúlt körülbelül három évben a nyilvánosság előtt sem szerepelt többé. A marxista politika egy rövid
nyugvópont után gyorsan és intenzíven megkeményedett, s ez a mai napig tart.
1
Broadcast, 1948. szeptember

53
szólt ez az egész. A tudomány központi tervezésének követelését mára csaknem teljesen
elfelejtettük. A tervezés mozgalmát útjára indító könyveket még kézbe vesszük, de
mondandójukat már senki sem veszi komolyan. A mozgalom elenyészett, s alig hagyott maga
után valami nyomot. Ha összevetjük a brit tudomány tevékenységének háború utáni alakulását
az amerikai fejleményekkel, ahol sohasem létezett tervezési mozgalom, semmi olyan
különbséget nem találunk, ami a tudománytervezésnek lenne tulajdonítható. A tudományos
kutatás mindkét ország egyetemein alapvetően a hagyományos keretek között zajlik.
Az egész különös közjátékot akár el is felejthetnénk, s a jövő történészeire bízhatnánk,
hogy töprengjenek rajta, ha két nyomós érv nem szólna ez ellen. Az egyik érv, hogy
oroszországi kollegáinknak továbbra is a tervezés előírásainak kell alávetniük magukat, de
legalábbis idejüket arra kell vesztegetniük, hogy méltóságukat félretéve úgy tegyenek, mintha
alávetnék magukat. A másik, ami még rosszabb, hogy annak a veszélynek vannak kitéve,
hogy a politikai karrieristák állandó mesterkedéseinek áldozatává válnak. Olyan emberek
áldozatául eshetnek, akik azáltal tesznek szert befolyásra a tudományos életben, hogy a
marxizmus beteljesítőinek állítják be magukat, és bármikor készek kollegáik ellen bevetni a
marxista gyanakvás és rágalmazás halálos fegyverét. Egyetlen orosz tudós se hagyhatja
figyelmen kívül Vavilov és számos híve sorsát, akik áldozatuul estek a Liszenko-féle
„tudománytervezés” gyakorlatának. Ránk vár az a feladat, hogy szembeszálljunk azokkal az
orosz tudósokra ráerőszakolt hamis és elnyomó doktrínákkal, amelyeket kénytelenek a
nyilvánosság előtt támogatásukról biztosítani, miközben keservesen szenvednek tőle.
Bár a tudomány tervezésének mozgalma nem hagyott nyomott Nagy-Britannián,
továbbra is napjaink instabilitásának egyik nyugtalanító tünete. Arra figyelmeztet minket,
hogy a jelenlegi forradalmi időkben egyetlen jelentős intézmény sem veheti biztosra saját
folyamatos elfogadottságát, mivel még a legrégebbi és leginkább megalapozott tételeket is az
a veszély fenyegeti, hogy megfelelő védelem hiányában elvetik őket. A tudomány tervezése
körül kibontakozott vitát megelőzően kevés figyelmet fordítottunk arra, hogy egyrészt
alaposan megvizsgáljuk a tudomány haladását megalapozó elveket, másrészt azokat a
módszereket, amelyek a tudományos tevékenységet hagyományosan jellemzik. Most, hogy
figyelmeztetést kaptunk, alaposan meg kell vizsgálnunk, milyen álláspontot foglalunk el
ebben a kérdésben. Alapelveinket egyértelműen deklarálnunk kell, s az újonnan felmerülő
problémákkal és ellenséges doktrínákkal szemben meg is kell védenünk őket.
Milton Areopagiticá-ja nyilvánította ki először a gondolatszabadságot, azt a
hagyományos tételt, miszerint tudományos kutatást eredményesen csak függetlenséget élvező
tudósok vihetnek végbe. Ennek ellenére az a meggyőződés, hogy a tudomány csak
szabadságban prosperálhat, úgy tűnik, ellentmondásban van a tudomány általános elfogadott
definíciójával, miszerint a tudomány egyenlő a szisztematikus tudással. Hogyan működhet és
gyarapodhat egy rendszerszerességre törekvő struktúra, ha az azt mozgató egyének
mindenféle központi irányítás nélkül tevékenykednek? Tegyük fel, hogy mindféle terv nélkül
egy ház építésébe kezdünk. Minden munkás a saját elképzelése szerint dolgozik, az általa
preferált építőanyagokat használja, legyen az tégla vagy fa, saját elképzelése szerint fekteti le
a vízvezetéket, vagy rakja le a padlót, ahogy éppen gondolja. Biztos, hogy a végeredmény
teljes zűrzavarba torkollik.
Ha a tudomány valóban azért virágzik, mert lehetővé teszi, hogy a tudósok szabadon
kövessék hajlamaikat, akkor a tudomány szisztematikus szerkezetének alapvetően
különböznie kell egy ház felépítésének módszerétől. És ez így is van. A tudományos
rendszerek természete a többsejtű élőlényeket alkotó élő sejtek elrendeződésével mutat
hasonlóságot. A független tudósok egyéni erőfeszítései révén megvalósuló tudományos
haladás sok tekintetben hasonló ahhoz a fejlődéshez, amikor egy mikroszkopikus petesejtből
egy magasabb rendű organizmus fejlődik ki. Az embrionális fejlődés során minden egyes sejt
a saját útját járja, de egyúttal idomul is a vele szomszédos sejt növekedéséhez, így a

54
végeredmény összességében egy harmonikus rendszer lesz. Pontosan így zajlik a tudósok
közti együttműködés is: kutatásaik eredményeit folyamatosan egyeztetik kollegáik eddig elért
eredményeivel.
Mindazonáltal, ahogyan a tudomány tervezése nem hasonlítható össze egy ház
tervezésével, úgy a tudósok sem oly módon képezik a tudomány egy részét, ahogyan egy sejt
képezi egy élő organizmusét. A tényleges helyzetet – amely valahol a kettő között van –
legjobban talán Milton hasonlatával szemléltethetjük. Milton az igazságot egy olyan összetört
szoborhoz hasonlította, amelynek darabjai szerteszét szóródtak, és mindenfelé elrejtve
hevernek. Minden tudós saját elképzelése szerint próbálja megtalálni a szobor egy-egy
darabját, és hozzáilleszteni azt a mások által összeszedett darabokhoz. Ez a példa jól
illusztrálja, hogy a szabadon tevékenykedő tudósok hogy működnek együtt egy meghatározott
cél érdekében.
A tudomány egy másik, a megfelelő szervezésre vonatkozó igen fontos sajátossága
azonban nem illeszthető bele ilyen könnyen ebbe a képbe. A tudományos megismerés haladó
korszakai a tökéletesség csalóka látszatát keltik, s ez inkább a növekvő organizmusok fejlődő
formáihoz teszi őket hasonlatossá, semmint egy befejezetlen szobor megcsonkított alakjához.
Ha darabokból raknánk össze egy szobrot, és nem volna meg a feje, minden bizonnyal azt
gondolnánk, hogy a szobor még nincs kész. A tudományos haladás folyamata azonban nem
tűnik ilyen nyilvánvalóan befejezetlennek, még akkor sem, ha esetleg fontos részek még
hiányoznak. Fél évszázada nemcsak a laikusok, de a kor tudományos tekintélyek is úgy
vélték, hogy a fizika akkori állapotában lényegében befejezett, annak ellenére, hogy nem
tartalmazta a kvantumelméletet és a relativitáselméletet, s nem tudott semmit az elektronokról
és a radioaktivitásról. A tudomány fejlődését leginkább úgy illusztrálhatjuk, mint egy olyan
szobor részekből történő összerakását, amely szobor minden egyes lépésnél befejezettnek
tűnik. Ráadásul mindez úgy megy végbe, hogy a bámészkodók nagy és egyre növekvő
ámulatára a szobor minden egyes részlet hozzáadása után új és új arcát mutatja.
Ez szolgáltatja a legfontosabb indokot az individualizmusra a tudomány művelésében.
Még a legkiválóbb emberekből álló tudományos bizottság sem képes a tudomány fejlődését
előre megjósolni, legfeljebb csak a már meglévő rendszert tudja a megszokott módon
bővíteni. Egy bizottság semmilyen jelentős tudományos felfedezést nem tud előre jelezni. Az
általa felvetett kérdések ezért semmiféle tudományos értéket nem képviselnének, vagy
minden eredetiség híján volnának, vagy ha a bizottság félre is tenné óvatosságát, és
ténylegesen új javaslatokkal állna elő, ezek megvalósíthatatlannak bizonyulnának. Ennek az a
magyarázata, hogy csak az egyéni kutató előtt tárulnak fel azok a pontok, ahol a tudomány
meglévő rendszere ténylegesen megváltoztatható. De még az egyéni kutató is csak
élethossziglan tartó erőfeszítéssel képes arra, hogy tényleges, gyakorlati jelentőséggel bíró
tudományos kérdések egy kis részterületén tegyen felfedezéseket.
Éppen ezért a tudományos tevékenységet csak úgy lehet megszervezni, ha garantáljuk
a megfontolt tudósok teljes függetlenségét. Ebben az esetben a potenciális felfedezéseket
elosztják maguk között, s képességei alapján mindenki azt a feladatot fogja elvégezni,
amelyik a legeredményesebbnek tűnik számára. Annyi nyomon indulnak el, amennyin csak
lehetséges, aminek következtében a tudomány minden irányban a lehető leggyorsabban halad
a rejtett tudás felfedezése felé, azon rejtett tudás felé, amely a felfedezőt kivéve mindenki
előtt rejtve marad, de amely tudáson a tudományos haladás ténylegesen nyugszik. A
hatóságoknak nem az a feladata, hogy megtervezzék a kutatásokat, hanem az, hogy ennek
feltételeit biztosítsák. Annyi a dolguk, hogy a valóban rátermett tudósoknak lehetőséget
nyújtsanak arra, hogy saját témájukon dolgozzanak. Ha ennél kevesebbet tesznek, akkor
elhanyagolják a tudományos haladást, ha ennél többet, akkor a középszerűséget pártolják, és a
közpénzeket pocsékolják. Napjainkban minden megfelelően irányított egyetemet
gyakorlatilag ezek a megfontolások vezérelnek.

55
 A kutatások lehetőségén túl meg kell könnyíteni az új felfedezések publikálását,
pontosabban minden új felfedezés igényével rendelkező írás publikálását. Ez azonban újabb
problémát vet fel. Távol kell tartani magunkat a hóbortosoktól és csalóktól, s óvakodnunk kell
a kétbalkezesektől is, hacsak nem szeretnénk, hogy a tudományos folyóiratok zavart
keltsenek. Ugyanakkor nem szabad a publikálásból kizárnunk azokat az úttőröket, akiknek a
tevékenysége első látásra tévesnek, sőt esetenként őrültnek tűnik. Hasonló problémával
kerülünk szembe a tudományos posztokra történő kinevezések, valamint a pénzalapok
elosztása esetében is. Ebben rejlik a tudományos élet alapvető kontrollja. A tudomány
működetéséért viselt felelősség végső soron a szervezett tudományos közvéleményre hárul.
Úgy kell cselekednie, mint egy állandóan készenlétben lévő rendőrnek, aki folyamatosan
résen van, hogy segítségére legyen az igazi forradalmároknak, a kreatív törvényszegőknek. A
tudományos közvélemény feladata, hogy egyrészt védelmébe vegye a tudományos értékeket,
másrészt tág teret nyisson az új, eretnek tehetségek előtt. Ez megköveteli a tudomány
szolgálatának alázatát. De egyúttal büszkének is kell lennie arra, amit szolgál, s ezért minden
esetben tiszteletet kell követelnie. A tudomány nem a professzorok hóbortját, s nem is a
hallgatók biflázását jelenti, hanem a természet megértésének mindenki számára egyformán
szükséges útját.
II. rész

MÁS PÉLDÁK

A KÖVETKEZETLENSÉG VESZÉLYEI

Ennek a fejezetnek a témája az intellektuális szabadság. Érvelésem lényege, hogy az

intellektuális szabadság tétele abban a formájában, ahogy az ránk hagyományozódott,
alapvetően inkonzisztens, s ennek tulajdonítható, hogy a szabadság kontinens-szerte
hanyatlásnak indult. A gondolkodás szabadsága önmagát rombolta le, amikor a szabadság
önellentmondásos felfogását, mint végső célt tette magáévá.
Érvelésem alátámasztása érdekében vessünk egy pillantást a szisztematikus
gondolkodás kezdeteire. A legáltalánosabb értelemben vett modern gondolkodás az emberi
szellemnek a világegyetem mitologikus és mágikus felfogása alóli felszabadulásával vette
kezdetét. Azzal is tisztában vagyunk, hogy erre mikor, hol és hogyan került sor. A
felszabadulás az i.e. 6. században virágzó ión filozófiának köszönhető. A következő ezer év
során más görög filozófusok is követték elődjeik példáját. A kor gondolkodói nagyfokú
gondolkodási szabadságot élveztek, de fel sem merült bennük, hogy akárcsak fel is vessék az
intellektuális szabadság kérdését.
Az ókori filozófia ezeréves története Szent Ágostonnal ért véget. Ezt a keresztény
teológiának és a római egyháznak a gondolkodás minden területét meghatározó hosszú uralma
követte. A 12. században jelentek meg először azok a szórványos intellektuális eszmék,
amelyek kezdték meggyengíteni az egyház tekintélyét. Majd az itáliai reneszánsz
kivirágzásával a kor nagy művészei és gondolkodói egyre kevésbé tették magukévá a vallást.
Szemmel láthatóan még magában az itáliai egyházban is teret nyert az új, világi gondolkodás.
Ha ebben az időben egész Európát ugyanaz a szellemiség hatotta volna át, mint Itáliát, a
reneszánsz humanizmus mindenütt megalapozta volna a gondolkodás szabadságát, egész

56
egyszerűen azért, mert nem lett volna vele szemben álló erő. Európa visszatérhetett volna –
vagy ha jobban tetszik, visszasüllyedhetett volna – a kereszténység előtti antik liberalizmusba.
Akármi is következett volna ezután, jelen korunk katasztrófáira nem került volna sor.
Ebben az időben tehát több európai országban, például Németországban, Svájcban,
Spanyolországban, új életre kelt a buzgó vallásosság, amely a keresztény egyház
szakadásához vezetett, s az elkövetkező nagyjából kétszáz év gondolkodását alapvetően
meghatározta. A katolikus egyház a szellemi élet minden területén jelentősen megerősítette
befolyását. Az emberek gondolkodását és a politikát a protestantizmus és a katolicizmus közti
harc irányította, s ebből a harcból senki sem vonhatta ki magát, szövetségesként vagy az
egyik, vagy a másik oldalhoz csatlakozott.
Századunk elejére – ahová végül is szeretnék kilyukadni – a katolicizmus és a
protestantizmus közti háborúság már régen megszűnt, a liberális eszmerendszert azonban
változatlanul nagymértékben befolyásolta az előző generációk vallásháborúkkal szembeni
ellenérzése. Éppen ez késztette a liberalizmust arra, hogy elsősorban a vallási fanatizmussal
szálljon szembe. Az észhez intéztek felhívást, annak érdekében, hogy véget vessenek a
vallások közti viszálykodásnak. A liberalizmus Amerikában és Angliában, illetve az európai
kontinensen is elsősorban a vallási ellentétekből fakadó erőszaknak kívánt gátat vetni. A
vallási fanatizmus megítélésében azonban már a kezdetektől fogva mégiscsak mutatkozott
valamiféle különbség a két terület között, s ez a különbség egyre inkább nyilvánvalóvá vált.
Ennek következtében a szabadság a nyugati országokban változatlanul fennmaradt, Közép- és
Kelet-Európában viszont összeomlott.
Az angol-amerikai liberalizmus első képviselői Milton és Locke voltak. A
gondolkodás szabadságának fenntartása érdekében két irányban fejtették ki érveiket.
Érvelésük első részében azt állították (s itt az Areopagatica-ra hivatkozhatnánk), hogy a
tekintélyelvtől való megszabadulás azért szükséges, hogy ezáltal felfedezhessük az igazságot.
Ezt az irányzatot elsősorban a feljövőben lévő természettudományoknak az arisztotelészi
tekintéllyel szembeni fellépése inspirálta. Programja szerint lehetővé kell tenni, hogy
mindenki kifejthesse a meggyőződését, ezt bárki meghallgathassa, és véleményt formálhasson
róla. Ennek következtében azok az eszmék, amelyek szabad és nyílt vitában
győzedelmeskednek,. az igazság emberileg lehetséges legjobb megközelítését adják majd. Ez
a szabadság tekintélyelv-ellenes megfogalmazása. A fentiekhez szorosan kapcsolódik a
szabadság mellett felhozott érvelés második része, amely a filozófiai kételkedésen alapul. Bár
eredete egészen az ókori filozófiáig nyúlik vissza, mint politikai doktrínát először Locke
fejtette ki. Locke azt állítja, hogy vallási kérdésekben soha sem lehetünk oly mértékben az
igazság birtokában, hogy ez indokolhassa véleményünk másokra történő ráerőltetését. A
gondolkodás szabadsága mellett fentiekben kifejtett két nézetet akkor fogadták el, és akkor
kerültek előtérbe, amikor Angliában a vallásos hit a nemzet egészét tekintve meghatározó és
szilárd volt. Az új tolerancia elsősorban arra törekedett, hogy kibékítse egymással a
különböző vallási felekezeteket. Locke ezt a fajta toleranciát az ateistáktól, mint társadalmilag
megbízhatatlan egyénektől megtagadta.
Az európai kontinensen a szabad gondolkodás kettős doktrínája – a tekintélyellenesség
és a filozófiai kételkedés – az angliaihoz képest csak később nyert teret, és rögtön
szélsőségesebb formát is öltött. A 18. században a felvilágosodás korának filozófusai
fogalmazták meg először azokat a nézeteket, amelyek elsősorban a vallási tekintély, ezen
belül is a katolikus egyház ellen intéztek támadást. Hitvallásuk a radikális szkepticizmus volt.
Voltaire és a francia enciklopédisták művei, amelyek ezeket a nézeteket terjesztették, széles
körben ismertek voltak Franciaországban, majd egészen Németországig és Kelet-Európáig
jutottak el, ahol Nagy Frigyes és Nagy Katalin is követői közé tartozott. A 18. század vége
felé a Háború és béke öreg Bolkonszkij hercege által képviselt voltariánus arisztokrácia
képviselői Európa-szerte jelen voltak a kontinens udvaraiban és feudális birtokain. A francia

57
forradalom pedig megmutatta, hogy a filozófusok mennyire meghatározták országuk politikai
gondolkodását.
Következésképpen a francia felvilágosodás légköre, bár esetenként viharosabb
érzelemnyilvánításoktól sem volt mentes, alapvetően magabiztos volt. A felvilágosodás hívei
azt ígérték, hogy az emberiséget minden társadalmi bajtól megszabadítják. D’Holbach báró, a
fenti nézetek egyik fő reprezentánsa, „A természet rendszere” című 1770-ben megjelent
művében az alábbiakat írja:
„Az emberek csupán azért boldogtalanok, mert tudatlanok. Gondolkodásukat annyira
áthatják az előítéletek, hogy azt gondolnánk, örök időkre tévelygésre vannak ítélve…. A
téveszmék az okai a vallásos rettegésnek, ezek töltik el rémülettel ez embereket, és késztetik
őket arra, hogy agyrémeik miatt lemészárolják egymást. Ezeknek a téveszméknek a
következménye az a sok gyűlölködés, üldöztetés, tömeggyilkosság és tragédia, amelyet a
mennyországra való hivatkozással követnek el, s amelyeknek Földünk annyiszor volt már
színtere”.
Az európai értelmiségre a francia forradalmat követően még hosszú ideig meggyőző
erővel hatott az emberi nyomorúsággal és az annak enyhítésére ígért gyógymóddal
kapcsolatos magyarázat. A kontinens haladó gondolkodói axiómaként kezelték azt a nézetet,
miszerint ahhoz, hogy eljöjjön a fény és a szabadság, először meg kell törni a klérus hatalmát,
és meg kell szüntetni a vallásos dogmák befolyását. Csata csatát követett e hadjárat során. A
legélesebb összecsapás a Dreyfus ügy volt a 19. század végén. Ennek során a klerikalizmus
Franciaországban végleges vereséget szenvedett, Európa több országban pedig tovább
gyengült a befolyása. Ezidőtájt írta W. E. H. Lecky „A racionalizmus története Európában” c.
művében (1893) a következőket:, „Napjainkban a papság Európa-szerte a
konzervativizmussal, a reakcióval és az obstrukcióval hozható összefüggésbe. A dogmatikus
nézeteket képviselő szervezetek Európa-szerte permanens oppozícióban vannak a haladás
híveivel szemben, miközben egyre inkább megvetés tárgyaivá válnak.”
Jól emlékszem erre a diadalittas érzésre. Úgy tekintettünk az elmúlt időkre, mint a
sötétség korszakára, s Lucretius-szal szólva elborzadva így kiáltottunk fel: „Tantum religio
potuit suadere malorum”; „Mennyi szörnyűséget is produkált a vallás!”. Így örvendezünk
korunk felsőbbrendű tudása és az általa biztosított szabadság láttán. A francia felvilágosodás
által világszerte ígért béke és szabadság a 19. század vége felé csodálatos módon kiteljesedett.
Egész Európát és Amerikát útlevél nélkül be lehetett járni, s bárhol le lehetett telepedni.
Oroszországot kivéve előzetes cenzúra nélkül bármit ki lehetett nyomtatni, s büntetlenül
lehetett bírálni bármelyik kormányt és bármilyen nézetet. Németországban – amelyet sok
bírálat ért autokratikus berendezkedése miatt – korlátozás nélkül megjelenhettek a császárt
gúnyoló karikatúrák. Még a legelnyomóbb berendezkedésű Oroszországban is szinte azonnal
megjelent Marx Tőkéjének fordítása, s a sajtó részéről egyöntetűen kedvező fogadtatásban
részesült. Európában csupán pár száz ember kényszerült arra, hogy politikai okokból
száműzetésbe vonuljon. Az európaiak világszerte szellemi szabadságot és szabad személyes
kommunikációt élveztek. Ezért aligha meglepő, hogy a művelt emberek döntő többsége
Európa-szerte úgy vélte, hogy a századfordulóra a modern felvilágosodás győzelme révén
beköszönt az egyetemleges béke és tolerancia korszaka.
A 20. század küszöbét a határtalan ígéretek reményével léptük át. Csak kevesen
ismerték fel, hogy aknamezőn járunk, jóllehet a robbanófejeket korunk ismert gondolkodói jól
látható módon, fényes nappal helyezték el. Ma már tisztában vagyunk vele, hogy reményeink
nem váltak valóra. Felismertük, hogy a szabadság 20. századi összeomlását egyes filozófusok
– elsősorban Marx, Nietzsche – illetve közös őseik, Fichte és Hegel műveinek
tulajdoníthatjuk. Azonban azt is világosan kell látnunk, hogy hogyan jutottunk el odáig, hogy
felszabadítóként ünnepeljük azokat a filozófusokat, akik lerombolták a szabadságot.

58
 Mint azt már korábban kifejtettem, úgy gondolom, hogy Közép- és Kelet-Európában a
szabadság összeomlását a szabadság doktrínájában rejlő belső ellentmondás okozta. Miben
rejlik ez az inkonzisztencia? Mi a magyarázata annak, hogy miközben csaknem az egész
kontinensen összeomlott a szabadság, addig nyugaton, illetve az angol-amerikai területen erre
nem került sor?
Locke kételkedés elmélete, amely a toleranciáról szól, azt állítja, hogy minden vallást
el kell fogadnunk, tekintettel arra, hogy lehetetlen bebizonyítani, melyiknek van igaza. Ebből
kifolyólag azokat a hiteinket, amelyeket nem tudunk bebizonyítani, senkire sem szabad
ráerőltetnünk. Ha ezt a doktrínát az etikai elvekre alkalmazzuk, úgy ebből az következik,
hogy hacsak minden kétséget kizáróan nem tudjuk ezeket az elveket bebizonyítani, úgy
senkire sem erőszakolhatjuk rá őket, s teljes tagadásukat is el kell fogadnunk. Az etikai elvek
azonban nem bizonyíthatóak be, nem lehet bebizonyítani az igazság bevallásának, az
igazságosság és a könyörületesség fenntartásának kötelezettségét. Ha a fentieket elfogadjuk,
akkor el kell fogadnunk a hazugságot, a törvénytelenséget, és a kegyetlenkedést is, mint az
etikai alapelvek mellett létező egyenrangú alternatívát. Azonban egy olyan társadalom,
amelynek semmiféle fenntartásai nincsenek a gátlástalan propagandával, az erőszakkal és a
terrorral szemben, az nem enged teret a toleranciának sem. Ennek következtében
nyilvánvalóvá válik a filozófiai kételkedésen alapuló liberalizmus belső önellentmondása, a
gondolkodás szabadságát éppen a kételkedésnek a tradicionális eszményekre való
kiterjesztése okozza.
Ennek a destruktív folyamatnak a beteljesülését az angol-amerikai régióban az
akadályozta meg, hogy ösztönös távolságtartás alakult ki az elfogadott filozófiai
premisszáknak a végső konklúziókig történő végiggondolásával szemben. Ennek egyik módja
annak feltételezése, hogy az etikai elvek tulajdonképpen tudományosan bebizonyíthatóak.
Locke gondolatmenete is abból a feltételezésből indult ki, miszerint a jó és a rossz
azonosítható az örömmel illetve a fájdalommal, amiből az következik, hogy a jó viselkedés
eszméi csupán az óvatosság alapelvei.
Az utilitáriánus felfogás valójában nem jelenti azt, hogy akkor is meg kell felelnünk
eszményeinknek, ha ez komoly áldozatot kíván tőlünk. Az eszmények mellett történő őszinte
elkötelezettség inkább az óvatosság hiányával jellemezhető. Az önzetlenség utilitáriánus
megerősítése csupán színlelés, mellyel tradicionális eszményeinket elfogadtatjuk filozófiailag
szkeptikus korunkkal. Hosszú távon önzésnek álcázva, az emberiség tradicionális eszményeit
megvédhetjük a szkepticizmus romboló hatásától.
Úgy vélem, hogy a nyugati civilizáció megőrzése a szabadság angolszász tradíciói
mentén annak a spekulatív önkorlátozásnak köszönhető, amelyik az angol empirista filozófián
belül gyakorlatilag felfüggesztette a logikát. Ehhez elegendő volt az öröm-elv
felsőbbrendűségének filozófikus színlelése. Az etikai normákat nem váltották fel új célok,
ráadásul a gyakorlatban még kevesebb hajlandóság mutatkozott ezeknek a normáknak a
feladására. A közéletben a néptömegek vezetőikkel együtt mind személyes sorsuk irányítása,
mind a politikai intézményrendszer kiépítése során figyelmen kívül hagyták az elfogadott
filozófiát. Az Ész Kora nyitotta meg az utat a morális törekvések mindent elsöprő előretörése
előtt, amely végül is az angol, az amerikai és a francia forradalomhoz, és az első rabszolga
felszabadításhoz vezetett a brit birodalomban. Az Ész vezetett az ipari reformokhoz, a
Népszövetség megalakításához, Nagy-Britannia Hitlerrel történő szembefordulásához, a
kölcsönbérleti szerződéshez, az UNRRA (Egyesült Nemzetek Segélyező és Újjáépítő
Szervezete) létrehozásához, és a Marshall segélyhez, amikor is amerikaiak ismeretlenek
millióinak küldtek élelmiszercsomagokat Európába. A fentiek során a közvéleményt az
erkölcsi erők, a jótékonykodás, az igazságosság iránti vágy és a társadalmi rossz gyűlölete
vezérelte, de nem vették figyelembe azt a tényt, hogy a kor uralkodó filozófiája ezeket nem
igazolja. Az utilitariánizmus és a tradicionális elméletek ezzel rokon materialista felfogása a

59
gyakorlatban nem valósult meg. Az egyetemleges erkölcsi normák filozófiai meggyengülése
csupán szóbeli helyettesítésükhöz vezetett, ami csupán színlelt helyettesítés volt, más
szavakkal az erkölcsi normák utilitariánus célokkal való „pszeudo-helyettesítéséről”
beszélhetünk.
Az a spekulatív és gyakorlati önkorlátozás, amely az angol-amerikai területeken
megvédte a liberalizmust önmaga lerombolásától, elsősorban a liberalizmus egyértelműen
vallásos jellegének volt köszönhető. Feltéve, hogy a filozófiai kételkedést csak arra
használták, hogy minden vallásnak egyenlő jogokat biztosítsanak, és megtiltották, hogy a
vallástalanok is egyenlő elbánásban részesüljenek, automatikusan ugyanezt a korlátozást
kellett volna alkalmazni az erkölcsi hitekre is. A vallási hitek megőrzése érdekében rövid
pórázra fogott szkepticizmus azonban aligha jelenthetett bármiféle fenyegetést az alapvető
erkölcsi elvekre. A szkepticizmus másik, az előzővel szoros összefüggésben álló korlátozását
a demokratikus intézményrendszer létrehozása jelentette, akkor, amikor a vallásos
meggyőződés még igen erős volt. Ezek az intézmények, többek közt az amerikai alkotmány,
képezték az alapját a szabad társadalomra jellemző erkölcsi normáknak. A szóban forgó
intézményekben megtestesülő demokratikus tradíció elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy
biztosítsa a szabad társadalom erkölcsi normáit mindenfajta, az érvényességüket kétségbe
vonó bírálattal szemben.
A fenti két védelmező korlát egyike sem volt jelen azokban az európai országokban,
ahol a liberalizmus a francia felvilágosodásra épült. Mivel a felvilágosodás vallásellenes volt,
ezért nem gyakorolt korlátozó hatást a szkeptikus spekulációkra, s az erkölcsi normák sem
jelentek meg a demokratikus intézményrendszerben. Amikor a vallási tekintély által uralt
feudális társadalmat a radikális szkepticizmus oldaláról érte támadás, ennek nyomán az a fajta
liberalizmus lépett fel, amely mind a vallási, mind a polgári tradíciók szempontjából védetlen
volt annak a filozófiai szkepticizmusnak a rombolásával szemben, amelyből eredt.
Hadd ismertessem röviden, mi is történt. A 18. század közepétől kezdve az európai
kontinens gondolkodói komolyan szembesültek azzal a ténnyel, hogy az ész egyetemleges
normái filozófiailag nem igazolhatóak annak a szkeptikus attitűdnek az alapján, amely útjára
indította a racionalizmust. A 18. század második felében az európai kontinensen kezdődő
nagy filozófiai zűrzavar, amely végül napjaink filozófiai katasztrófájához vezetett, a
racionalizmus filozófiai alapjainak összeomlásával való szakadatlan elfoglaltságot jeleníti
meg. Az emberi viselkedés egyetemes normái filozófiai értelemben véve lejáratódtak, ezért
különböző pótlékokat próbáltak meg a helyükbe állítani. Tekintsük végig ennek fő áramlatait.
A normahelyettesítés egyik fajtája az individualitásról való elmélkedésből származik.
Az egyén egyediségének elvét Rousseau Vallomások c. művének legelején fogalmazta meg.
Magáról szólva az alábbiakat írta: „Csakis én … Senki sem ér fel velem … Majd elválik,
vajon a természet helyesen járt-e el, amikor összetörte azt az öntőformát, amelyben
megformázott….” Az individum itt felszólítja a világot, hogy ha tudja, az egyetemes normák
alapján ítélje meg őt. Az alkotó géniusz igényt tart arra, hogy ő legyen minden érték
megújítója, de ezáltal összemérhetetlenné is válik a többi emberrel. Ezt az igényt egész
nemzetekre kiterjesztették. E szerint minden nemzet sajátságos értékekkel bír, amelyeket az
egyetemes ész alapján bizonyíthatóan nem lehet kritika tárgyává tenni. Az egyénhez
hasonlóan a nemzet egyedüli kötelessége, hogy ráébredjen saját lehetőségeire. Saját sorsát
követve nem engedheti meg, hogy egy másik nemzet az útjába álljon.
Ha az egyediség felsőbbrendűség iránti igényét – amit más néven romantikának
hívunk – az egyénekre vonatkoztatjuk, úgy a társadalommal szembeni általános ellenérzéshez
jutunk el, ahogy ez a kontinens cigányságára jellemző a konvencióval való
szembehelyezkedés és területen kívüliség érzésének kifejeződésével. Ha a nemzetekre
vonatkoztatjuk, akkor éppen ellenkezőleg, az egyedi nemzeti sors fogalmát kapjuk
eredményül, amely a nemzet polgárainak feltétel nélküli odaadását igényli. A nemzet vezére

60
pedig a két oldal előnyeit egyesíti magában. Saját egyediségének csodálata teljesen magával
ragadja, személyes ambícióit pedig azonosítja a lábai előtt heverő nemzet sorsával.
A romantika irodalmi áramlat volt, inkább egy érzelmi váltás, semmint filozófia. A
romantika ellenpontját a szisztematikus gondolkodásban a hegeli dialektika jelentette. Hegel
magáévá tette az Egyetemes Észt, amely Kantnál kísértetté halványult, s új történelem
szemlélettel ruházta fel. Miután az észt inkompetensnek találták arra, hogy ítéletet mondjon a
történelmi eseményekről, abba a kellemes helyzetbe került, hogy a történelem immanens
szereplőjévé vált. A helyzet ideálisnak mondható: „Ha fej, veszítesz, ha írás, én nyerek”.
Mindig az erősebb fél oldalán állva, az ész legyőzhetetlenné, de egyúttal sajnos feleslegessé is
vált.
A fentiekből egyenesen következik, hogy a következő lépés az ész teljes trónfosztása
volt. Marx és Engels úgy döntött, hogy a feje tetejére állítja a hegeli dialektikát. A faroknak
már nem kell úgy tennie, mintha ő csóválná a kutyát. Az erősebb félnek lesz joga arra, hogy
alakítsa a történelmet, az ész pedig, mint egyszerű védő, csupán igazolja a hódításokat.
Ez utóbbi fejlemény története ismert. Marx a történelmet az osztályharcok
folyományaként értelmezte újra. A konfliktusok abból adódnak, hogy a „termelési
viszonyokat” a „termelőerőkhöz” kell igazítani. Magyarul ez azt jelenti, hogy ahogy időről
időre új technikai eszközök jelennek meg, az új osztály érdekei alapján meg kell, hogy
változzon a tulajdonlás rendje is. Ez minden esetben a korábban hatalmon lévők uralmának a
megdöntése útján megy végbe. A szocializmus, ígérete szerint, az osztálynélküli társadalom
létrehozásával véget vet ezeknek az erőszakos változásoknak. Ez az elmélet a Kommunista
Kiáltványban való első megfogalmazásától kezdve „az örök igazságokat, mint például a
szabadság, az igazságosság és a többi”, meglehetősen bizonytalan helyzetbe hozta. Mivel
ezek az értékek csak arra szolgáltak, hogy megnyugtassák az uralmon lévők lelkiismeretét, és
elaltassák az elnyomottak gyanakvását, az osztálynélküli társadalomban már nincs rájuk
szükség. Mára pedig egyértelművé vált, hogy a marxi elméletben egyetlen olyan dolog sem
létezik, legyen szó akár a jogról vagy a vallásról, akár a költészetről vagy a tudományról, akár
a futballszabályokról vagy a zeneszerzésről, amit ne lehetne egyszerűen az osztályérdekek
megjelenítéseként interpretálni.
Ezzel párhuzamos utat bejárva, a romantikus nacionalizmus öröksége is fokozatosan
materialista terminusokkal leírhatóvá vált. Wagner és a Walhalla kétséget kizáróan hatott a
nácik gondolkodására, Mussolini pedig a római birodalom újra felfedezett dicsőségében
sütkérezett. Hitler és Mussolini igazán meghatározó elmélete azonban az volt, amelyik az
egyes nemzeteket a marxi osztályharc alapján hatalmat élvezőkre és a hatalomtól
megfosztottakra osztotta. E nézet szerint az egyes nemzetek tettei nem láthatók előre, és nem
is minősíthetők jónak vagy rossznak. A hatalmon lévők a békéről és a nemzetközi jog
szentségéről papoltak, lévén, hogy a jog igazolta a befolyásukat. Természetesen ez a fajta
jogértelmezés elfogadhatatlan volt az erős, felemelkedő nemzetek számára, akik hatalom
nélkül maradtak. Ezek a nemzetek majd felemelkednek, s megdöntik a degenerált kapitalista
demokráciát, amely saját pacifista ideológiája foglyává vált, annak az ideológiának a
foglyává, amellyel erdetileg csupán az alávetetteket akarta megtéveszteni.
Ez volt a lényege a fasiszta, nemzeti-szocialista külpolitikának, s pontosan abban a
mederben folyt, amit a marxizmus a nemzetek közti osztályharc esetében alkalmazott. A 20.
század kezdetén egyes befolyással rendelkező német írók a történelem hatalmi-politikai
felfogását követve, gyakorlatilag teljesen átfogalmazták Fichte és Hegel nacionalizmusát. A
romantikát lealjasították, a brutalitást pedig romantikus színben tüntették fel, s mindez oda
vezetett, hogy a nacionalizmus Marx történelmi materializmusához hasonlatosan erőszakossá
vált.
Eljutottunk a gondolkodás kontinentális körének végeredményéhez. A liberalizmus
önrombolása, amely a nyugati civilizáció angol-amerikai területein a logika felfüggesztését

61
jelentette, elérkezett a végpontjához. Az erkölcsi ideákat filozófiailag kevésbé
megkérdőjelezhető célokkal helyettesítették, s ez a folyamatot következetesen végigvitték. Ez
már nem csupán pszeudo-helyettesítés volt, hanem az ész és az eszmék emberi vágyakkal és
szenvedéllyel történő valódi helyettesítését jelentette.
Innen pedig egyenes út vezet a 20. század forradalmaiig. Láthatjuk, hogy az a
gondolatrendszer, amely a forradalmakat irányította, hatalomra kerülve lerombolta a
szabadságot, mivel eredendően a szabadság tekintélyellenes és szkeptikus felfogásán alapult.
Valójában ez a gondolatrendszer szélsőségesen tekintélyellenes és szkeptikus volt. Az
embereket felszabadították az igazság és az igazságossággal szembeni kötelezettségeik alól,
az észt saját karikatúrájává fokozták le: a következtetéseket tisztán racionalista alapon vonták
le, amelyeket a vágyak előre meghatároznak, és amelyeket az erőszak biztosít és tart fenn. Ez
volt a felszabadítás végső mérlege, az ember, aki korábban eszméi szolgája volt, most annak
teremtőjévé és urává vált.
Ez a fajta felszabadítás azonban a szabadság tényleges alapelveit rombolta le. Ha a
gondolkodás és az ész önmagában nem képvisel értéket, úgy nincs értelme azt követelni, hogy
tegyük szabaddá a gondolkodást. Azok a határtalan remények, amelyeket a 18. században a
felvilágosodás a tekintély trónfosztásához és a kételkedéshez fűzött, az ész felszabadításához
fűzött reményeket is megtestesítette. A felvilágosodás hívei Jefferson magasztos szavaival
élve szilárdan hittek abban, hogy a „magától értetődő igazságok” védelmezik az „életet, a
szabadságot és a boldogság keresését” egy olyan kormányzat alatt, amely „tényleges hatalmát
az általa irányítottak egyetértésével gyakorolja” Hittek abban, hogy az emberek szívébe
plántált igazság világszerte békét és szabadságot teremt az emberek között. Az ész
egyetemleges normáinak feltételezése a felvilágosodás reményei között szerepelt, és az a
filozófia, amely tagadta ezeknek a normáknak a létezését, egyúttal ezeknek a reményeknek az
alapjait is elvetette.
Nem elegendő rámutatni arra, hogy a szabadság nem megfelelő értelmezésén alapuló
logikai folyamat hogyan vezethet olyan filozófiai következtetésekhez, amelyek
ellentmondásban vannak a szabadsággal. Azt is meg kell vizsgálnunk, hogy ez milyen
következményekkel járt a gyakorlatban. Az emberek nemcsak magukévá tették, és igazként
fogadták el ezeket a következtetéseket, de egyúttal készek is voltak ezek alapján cselekedni.
Az eszmék csak akkor vezetnek forradalomhoz, ha az emberek készek ezek alapján
cselekedni. Amennyiben megfelelő magyarázattal szolgáltam a szabadság európai bukásáról,
úgy kellő bizonyítékot kell adnom a tekintetben is, hogy a filozófiai tévedések egyes emberek
kezében hogyan váltak valódi romboló cselekedetekké.
Bőséges dokumentáció áll rendelkezésre ezekről a közép és kelet-európai értelmiségi
körökben mozgó emberekről. Nevezzük őket nihilistáknak.
A „nihilizmus” szó érdekes kétértelműséget rejt magában. Ez első pillantásra
zavarónak tűnik, de tulajdonképpen megvilágító erővel hat. Ehhez elég felidéznünk
Rauschning „A nihilizmus németországi forradalma” című művét, amelyben a nemzeti
szocializmus felemelkedésének értelmezését adja. Ugyanakkor gyakran hallhatunk a
nihilizmus kelet-európai széleskörű jelenlétéről is, ahol a nihilizmus a közéleti szellem
hiányát, azt a fajta apátiát jelenti, amikor az emberek már semmiben sem hisznek. A
nihilizmus eme furcsa kettőssége, amely a nihilizmust a szélsőséges énközpontúság és az
erőszakos forradalmi akciók révén közmegvetés tárgyává tette, már a legelső megjelenésekor
jelen volt. A nihilizmus szót Turgenyev ismertette meg a nagyközönséggel 1862-ben írt
művében, az Apák és fiúkban. A nihilizmus prototípusát a diák Bazarov testesíti meg, aki
szélsőségesen individualista, és semmi érdeklődést nem mutat a politika iránt. Az orosz
irodalom másik, hozzá hasonló típusát Dosztojevszkij „Bűn és bűnhődés” című regényének
főszereplőjét, Raszkolnyikovot sem érdekli a politika. Raszkolnyikov arra keres választ, miért
ne ölhetne meg egy vénasszonyt, ha el akarja venni a pénzét. Raszkolnyikov és Bazarov

62
személyesen akarják megtapasztalni az abszolút hit nélküli életet. De alig néhány év alatt a
nihilistából politikai összeesküvő lesz. Létrejön a narodnyikok, vagy más néven populisták
terrorszervezete. Dosztojevszkij késői regényében, az Ördögökben rajzolta meg ennek
portréját. A nihilista most hidegvérű, üzletemberszerű összeesküvő képében jelenik meg, az
ideális bolsevik előfutáraként, ahogy a korai sztálinizmus didaktikus moszkvai darabjaiban
színre lép. A hasonlóság egyáltalán nem véletlen. A konspiratív akciók egész rendszere, a
sejtek, a titoktartás, a fegyelem, és a kegyetlenség mára kommunista módszerként vált
ismertté, amit Lenin a populistáktól vett át. Erre 1901-ben publikált cikkei szolgálnak
bizonyítékul.
Az angolok és amerikaiak nehezen értik meg a nihilizmust, lévén, hogy a nihilisták
legtöbb doktrínáját valamikor ők is magukénak vallották, miközben őket magukat nem
tartották nihilistának. A jó öreg Bentham Turgenyev főhősének, a nihilista diák Bazarovnak
egyetlen nézetét sem vetette volna el. Ugyanakkor Bentham és a többi hozzá hasonló
szkeptikusan gondolkodó angol ezeket a nézeteket saját gondolatmenetük kisiklásaként
értelmezték, amely gondolkodást alapjában véve a tradicionális hitek határoznak meg, a
nihilista Bazarov és társai viszont komolyan veszik, s ezek fényében próbálnak meg élni.
A nihilista, aki hit, kötelezettség és korlátok nélkül próbál meg élni, a nihilizmus első,
egyénileg megélt szintjén áll. Oroszországban az értelmiségi eme korai típusát Turgenyev és a
fiatal Dosztojevszkij ábrázolta. Németországban szép számú nihilista nevelkedett Nietzsche
és Stirner nézetein, s a későbbiekben, 1910 és 1930 között, ennek egyenes
következményeként jelent meg az a német ifjúsági mozgalom, amely teljes egészében
semmibe vette a meglévő társadalmi korlátokat.
A magányos nihilista azonban bizonytalan. Mivel nem rendelkezik társadalmi
felelősségtudattal, kész belevetni magát a politikába, feltéve, ha talál olyan mozgalmat, amely
a nihilizmuson alapszik. Amikor a közügyek felé fordul, a politikai erőszak lesz a krédója.
München, Berlin, Bécs, Prága és Budapest kávéházaiban írók, festők, ügyvédek és orvosok
sora töltött órákat szórakoztató okoskodással és pletykálkodással. 1918-ra ezek a helyek a
„fegyveres bohémok” toborzó helyeivé váltak. Heiden Hitlerről szóló könyvében úgy festi le
ezeket az embereket, mint az európai forradalom ügynökeit. Ugyanez áll a zabolátlan 20-as
évek angol Bloomsbury csoportjára is, amely a 30-as években hirtelen számos elkötelezett
marxistának adott helyet.
Az európai forradalom fordulópontját az jelentette, amikor a nihilisták a szélsőséges
individualizmusból kilépve egy szűklátókörű és erőszakos politika híveivé szegődtek. A
szabadság európai bukása egyéni „megtérések” sorozatának volt köszönhető.
Ez a folyamat nagyobb figyelmet érdemel. Nézzük meg először a marxizmushoz való
megtérést. A történelmi materializmus egy második felvilágosodással ért fel, azáltal, hogy
átvette és tovább folytatta az „eredeti” felvilágosodás vallásellenes felfogását, miközben
ugyanazt az intenzív szellemi kielégülést ígérte. Akik elfogadták a történelmi materializmus
útmutatásait, hirtelen úgy vélték, hogy az embert irányító és a történelmet mozgató erők
részeseivé váltak, egy olyan valóság részeseivé, amely ezidáig rejtve maradt előttük, s
amelyet a nem felvilágosultak elől továbbra is homályban tart a csalás és önbecsapás. A
materialisták tábora, amelyhez Marx is tartozott, megmutatta híveinek a helyes utat, feltárva
az emberi viselkedés valódi mozgatórugóit.
A marxizmus ráadásul még a korlátlan lehetőségeket hordozó jövő ígéretét is
felvillantotta az emberiség előtt. Azt jövendölte, hogy a történelmi szükségszerűség elsöpri az
idejétmúlt társadalmi formákat, s helyükbe újat helyez, amelyben megszűnik a nyomor és az
igazságtalanság. Bár ezt a perspektívát tisztán tudományos megfigyelésként vezették elő,
azokat, akik elfogadták, a mindenek felett álló morális felsőbbrendűség érzése kerítette
hatalmába. Valamifajta igazságosságérzet töltötte el őket, amelyet paradox módon erőteljesen
felerősített az azt alkotó mechanikus keretrendszer. Nihilizmusuk megakadályozta őket abban,

63
hogy az igazság nevében igazságot, a humanizmus jegyében pedig emberiességet
követeljenek, ezeket a szavakat kitörölték szótáraikból, tudatukat pedig zárva tartották e
nézetek előtt. Erkölcsi törekvéseik, bár elhallgattatva és elnyomva, de mégis felszínre kerültek
egy tökéletes társadalom tudományos előrejelzéseként. Az általuk felvázolt tudományos
utópia csak erőszakos úton teljesedhetett be. A nihilisták elfogadták, sőt buzgón fel is karolták
ezt a fajta próféciát, amely követőitől nem várt mást, mint hogy higgyenek a testi vágy
erejében, ami egyúttal ki is elégítette eltúlzott morális várakozásaikat. A tudományos
magabiztosságból eredő kiszámított brutalitás megerősítette igazságérzetüket. Megszületett az
áthatolhatatlan szkepticizmussal felvértezett modern fanatikus.
A marxizmusnak a tudat felett gyakorolt hatalma olyan folyamaton alapul, amely
szöges ellentétben áll a freudi szublimációval. A marxizmus tagadja, hogy az ember morális
igényei az emberi ideálokban fogalmazódnának meg, inkább azt állítja, hogy ezek a morális
igények nyers erőbe vannak beoltva, amelyhez hozzáadódik a vak morális szenvedély ereje.
Némi eltéréssel, de ugyanezt a hatást gyakorolta a nemzeti szocializmus a német ifjúság
tudatára. A nemzetközi osztályharc materialista terminusaiba öltöztetett történelemfelfogása
révén Hitler mozgósítani tudta állampolgári kötelesség érzetüket, amelyet az emberi ideálok
hidegen hagytak. A nácikat hiba volt tanulatlan barbárokként kezelni. A nácik bestialitását a
marxi hatásra erőteljesen reflektáló spekulációk tartották ébren. A humanitárius ideálok náci
megvetése egy évszázad filozófiáját tükrözi vissza. A nácik ugyanúgy nem hittek a
közerkölcsben, mint ahogy mi nem hiszünk a boszorkányságban. Nem azért nem hittek a
közerkölcsben, mert soha nem hallottak róla, hanem ezért, mert úgy vélték, joggal állíthatják
azt, hogy a közerkölcs, mint olyan, nem létezik. Ha az ellenkezőjéről próbálnánk meggyőzni,
meglehetősen ódivatúnak, vagy egyszerűen csak becstelennek tartana.
Ezekben az emberekben a morális eszmék fenntartásának hagyományos formái
megdőltek, s erkölcsi szenvedélyeik egyetlen kiutat találtak, azt, amelyet az ember és a
társadalom szigorúan vett mechanikus értelmezése nyitva hagyott a számukra. Ezt nevezzük
morális inverziónak. A morálisan eltérített ember nemcsak filozófiai értelemben helyettesíti
morális céljait materiális célokkal, hanem hazátlan morális szenvedélyei teljes erejével
cselekszik a célok tisztán materiális keretein belül.
Már csak az van hátra, hogy bemutassam azt a csatateret, ahol az európai szabadság
bukásához vezető harc eldőlt. Közelítsük meg a színteret nyugatról. Az első világháború vége
felé az Atlanti óceán túlsó partján szólalt meg Wilson elnök hangja. Wilson egy tisztán 18.
századi eszmék alapján álló új Európa megteremtésére intézett felhívást. 1918. július 4-i
kiáltványában így szólt: „A kormányzottak konszenzusán alapuló jog uralmára törekszünk,
amelyet az emberiség szervezett véleménye tart fenn.” Amikor pár hónappal később Wilson
Európába érkezett, kontinens-szerte határtalan remények kaptak lábra. A 18. és a 19. század
régi reményei voltak ezek, de sokkal ragyogóbbak, mint valaha.
Wilson felhívása és a rá adott válasz a felvilágosodás eredeti morális célkitűzéseinek
felélesztését jelentette. Azt jelezte, hogy az angol és amerikai befolyás alatt álló régiókban, a
nyilvánvaló morális állítások alapjait kikezdő filozófiai problémák ellenére, bizonyos
követelések minden korábbinál erőteljesebben érvényesültek.
Az Atlanti-óceán partjáról érkező reményeket Közép-és Kelet-Európa nihilista és
morálisan eltérített értelmisége megvetően elutasította. Lenin számára Wilson szóhasználata
csak egy jó tréfa volt, Mussoliniből és Göbbelsből pedig csak gúnyos kacajt váltott volna ki.
Azok a politikai elméletek, amelyeket ekkoriban Lenin, Mussolini, Göbbels és csekély számú
híveik vetettek fel, hamarosan felülkerekedtek Wilson felhívásán és általában a demokratikus
eszméken. Európában gyakorlatilag húsz év alatt totalitáriánus kormányok átfogó rendszereit
építettek ki, s minden esély megvolt arra, hogy az egész világot ilyen kormányok uralma alá
hajtsák.

64
 Wilson ellenfelei elsöprő sikereiket annak köszönhették, hogy eszméik Kelet-és Közép
Európa döntő részére nagyobb befolyással bírtak, mint az amerikai elnöké. S bár erőszak útján
kerültek hatalomra, ezt megelőzően a társadalom minden rétegében megfelelő
támogatottságra tettek szert, így eredményesen tudtak az erőszak eszközeihez nyúlni. Wilson
eszméire az jelentette az első csapást, hogy a vele szemben állók nézetei sokkal nagyobb
meggyőző erővel rendelkeztek. Azóta ez az új, erőszakosabb felvilágosodás könyörtelenül
csapást mér minden humánus és racionális elvre, amely Európa talajából sarjad.
Ezeknek a támadásoknak a sikere után következett be a szabadság bukása, amely
egyértelműen alátámasztja korábbi állításaimat, nevezetesen, hogy ahol az ész és az erkölcs
megszűnik saját jogán létezni, ott a gondolat szabadsága értelmét veszti, és ezért
szükségszerűen eltűnik. Amikor a bíró többé nem hivatkozhat a jogra és az igazságra, amikor
sem a szemtanúk, sem az újságok, sem a kísérletekről beszámoló tudós nem számolhat be az
általa feltárt igazságról, amikor a mindennapi életben nem tartják tiszteletben az alapvető
erkölcsi normákat, amikor a vallástól és művészetektől elvitatják valódi lényegüket, akkor
nem marad elegendő mozgástér ahhoz, hogy szembeszállhassunk a mindenkori hatalmon
lévőkkel. Végül is ez a totalitáriánus rendszerek egyszerű logikája. A nihilista rezsimnek fel
kell vállalnia azt, hogy minden tevékenységet naponta az ellenőrzése alatt tartson, melyeket
egyébként azok az intellektuális és morális elvek irányítanak, amelyeket a nihilizmus üresnek
és értéktelennek tart. Az elveket a mindenre kiterjedő pártirányvonal határozatainak kell
felváltania.
Ez a magyarázata annak, hogy a tisztán materialista felfogásra épülő modern
totalitariánizmus szükségszerűen sokkal elnyomóbb, mint akár a legmerevebb, de spirituális
hitre épülő tekintélyelvűség. Vegyük szemügyre például a középkori egyház legsötétebb
időszakát. Bizonyos írások hosszú ideig megkérdőjelezhetetlenek voltak, ezek értelmezésére
ezer éven keresztül - Szent Páltól Aquinói Szent Tamásig - a teológia és filozófia keretein
belül került sor. Egy hithű katolikus nem kényszerült arra, hogy mindannyiszor
megváltoztassa meggyőződését és új hitre térjen át, ahányszor csak magas rangú hivatalnokok
maroknyi csoportja titkos döntéseket hozott. Ráadásul, mivel az egyház tekintélye spirituális
volt, saját elvein kívül más, tőle független elvek létjogosultságát is elfogadta. Bár számos
előírás betartását követelte meg a hívektől, a mindennapi életnek több olyan területe volt,
amelyre fennhatósága nem terjedt ki, ez vetélytársai, a királyok, a nemesek, a céhek, a városi
tanács irányítása alá tartozott. Ez utóbbiak hatalmát is felülmúlta azonban a jog növekvő
szerepe, miközben a szellemi és művészeti áramlatok többnyire szabadon járhattak-kelhettek
ebben a sokoldalú rendszerben.
A totalitariánizmus példa nélküli elnyomó jellege mára Európa-szerte széles körben
tudatosult, s részben ennek hatására kezdődött meg annak a viszálykodásnak a csillapítása,
amely a szabadság harcosai valamint a vallás követői közt a felvilágosodás kezdete óta
megállás nélkül folyt. Az antiklerikalizmus még él, de sok ember, aki tisztában van a
transzcendens kötelezettségekkel és kész arra, hogy megőrizze azt a társadalmat, amelyik e
kötelezettségek tényleges hitén alapul, ráébredt arra, hogy sokkal közelebb áll azokhoz, akik a
Bibliában és a keresztény kinyilatkoztatásban hisznek, semmint a radikális hitetlenségre épülő
nihilista rezsimekben. A történelemkönyvek valószínűleg fordulópontként fogják majd
értékelni az 1946. évi áprilisi olaszországi választásokat. A katolikus többség vereséget mért a
kommunistákra, amit a szabadság hívei világszerte nagy megkönnyebbüléssel vettek
tudomásul. Azok ünnepeltek, akik ezt megelőzően a Voltaire-i mottó jegyében, „Taposd el a
gyalázatost”, nőttek fel, s korábban minden reményüket e csatakiáltásba vetették.
Úgy tűnik, hogy amikor a modern szkepticisták először vetették bizalmukat a
katolikus egyházba, annak érdekében, hogy szabadságukat megvédelmezzék az általuk
teremtett Frankensteini szörnnyel szemben, akkor az emberi gondolkodás egyik korszaka egy
teljes kör végére ért. Körbehajóztuk a kétely bolygóját. Az a hatalmas vállalkozó kedv, amely

65
életre hívta a reneszánszot és a reformációt, s elősegítette a tudomány, a filozófia és a
művészetek felemelkedését, megérlelte a végső következtetéseket és egyúttal elérkezett
lehetősége határaihoz. Új szellemi korszakba léptünk, amit a nyugati civilizáció poszt-kritikai
korának neveznék. A liberalizmus tudatára ébred saját hitének alapjaira, s szövetséget alkot
más, vele rokon hitekkel.
A modern liberalizmus instabilitása érdekes ellentétben áll az intellektuális
szabadságának az antikvitás ezer éves története során folyamatosan fennálló békés jellegével.
Mi a magyarázata annak, hogy az ókorban a szabadság és a szkepticizmus közti ellentmondás
- szemben a huszadik századdal - egyszer sem torkollott totalitáriánus forradalomba?
Erre azt a választ adhatjuk, hogy hasonló válság azért legalább egyszer már előfordult.
Élt pár kiváló fiatalember, akiket Szókratész a korlátokat nem ismerő kérdezősködésre
ösztökélt, de akik végül a harminc zsarnok vezetőjévé váltak. Egyesek, mint például
Charmidész és Kritiász nihilisták voltak, s tudatosan folyamodtak az erőszak politikájához,
amelyet Szókratész filozófiájából vezettek le. Válaszul Szókratészt letartóztatták és
kivégezték.
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy ezek a konfliktusok sohasem voltak olyan élesek
és nagy hatásúak, mint a 20. század forradalmai. Az ókorból hiányzott egy elem: a
szenvedély, a keresztény messianizmus prófétikus szenvedélye. Az igazságosság iránti
olthatatlan éhség és szomjúság, amelyet civilizációnk a kereszténység örökségeként hordoz a
vérében, nem teszi lehetővé, hogy beérjük az antikvitás sztoikus nyugalmával. A modern
gondolkodás a keresztény hit és a görög kételkedés ötvözete. A kettő azonban logikailag
összeegyeztethetetlen, ezért a köztük lévő konfliktus az, aminek köszönhető a nyugati
gondolkodás példa nélkül álló élettelisége és kreativitása. Ez azonban ingatag alap. A modern
totalitariánizmus a vallás és a szkepticizmus közti harc betetőzése. Úgy oldja fel ezt az
ellentmondást, hogy morális szenvedélyeink örökségét a modern materialista célok kereteibe
építi be. Az antikvitás korában ennek feltételei nem voltak meg, s ez mindaddig így volt, amíg
a kereszténység nem ébresztett új, nagyra törő morális reményeket az emberiség szívében.

A KÖZPONTI IRÁNYÍTÁS HATÓKÖRE1

Lehet, hogy írásom triviális kérdéssel foglalkozik. De bármennyire is nyilvánvalónak

tűnik az általam elért eredmény, sehol sem találkoztam még vele, miközben a témáról szóló
szakirodalomból levonható következtetések jelentős része ellentmond neki.
Állításom lényege, hogy a termelés központi tervezése – a szó szoros értelmében, s
történelmileg nem alaptalanul – teljesen lehetetlen. Ennek az a magyarázata, hogy egy „n”
termelő egységből álló gazdasági rendszer működtetéséhez szükséges időegységre
esőalkalmazkodást igénylő kapcsolatok száma „n”-szer nagyobb, mint ha az egységeket
központi irányítás alá rendelnék. Ebből az következik, hogy ha például egy fejlett ipari ország
100 ezer termelő üzemét egy központi technokrata ellenőrzés alá akarjuk vonni, s a piac
helyett minden egység nyersanyagellátása központilag történik, akkor a gazdasági
kapcsolatok nagysága a korábbiakhoz képest a százezred részére csökken, és ezzel együtt a
termelés növekedési rátája is hasonló mértékben fog visszaesni.

1
The Manchester School, 1948.

66
 A pontos szám, sőt még az ezt leíró matematikai összefüggés precíz formája is
lényegtelen. Úgy vélem, be tudom bizonyítani állításomat, miszerint a központi irányítás
rendszerének adminisztratív korlátai a termelés hatalmas méretű visszaesését, vagy akár a
teljes leállását eredményezik.
Ha ez az állítás igaz – és úgy vélem, talán túlságosan is nyilvánvaló –, akkor ez
számos problémát vet fel. Ha a tervezés az abszurditás határáig lehetetlen, akkor hogyan
működik az úgynevezett tervgazdaság? És mi a helyzet a háborús tervezéssel? S hogyan
jelenthet a tervgazdaság veszélyt a szabadságra nézve, ahogyan azt sokan feltételezik, ha
abszolút képtelen eredményesen működni?
Ezeket a kérdéseket e helyütt nem fogom behatóan elemezni, de a következőkben
kifejtendő érveim közelebb visznek a megoldáshoz. Bár írásomban végig azt hangsúlyozom,
hogy a társadalom spontán szerveződő rendje – mint például a piaci verseny – nem váltható
fel egy kiagyalt rendező szervezettel, ez semmiképpen sem jelenti azt, hogy megpróbálnék
átsiklani az effajta automatikus rendszerek hiányosságain, vagy eltekinteni tőlük. Csupán
arról van szó általánosságban, hogy vagy elfogadjuk ezeket a hiányosságokat, vagy teljesen
lemondunk a rendszer működtetéséről. Esetenként lehetőségünk van arra, hogy a kölcsönös
alkalmazkodás olyan új módszerein gondolkodjunk, amelyeket végig is viszünk, s amelyek
által közelebb kerülünk célunkhoz. Ennek ellenére nincs okunk azt feltételezni, hogy ez
szabályként működhet. Ezt a kérdést egy másik írásomban részletesen kifejtem majd (V.ö.
10.fejezet).

A KORPORATÍV REND

Számtalan lehetőség van arra, hogy embereket meghatározott mintázatba rendezzünk.

Sorba állíthatjuk őket nagyság szerint, vagy mindegyikükhöz hozzárendelhetjük a vonat egy
meghatározott ülőhelyét. Most azonban a specifikus irányítás olyan formáiról kívánok szólni,
mint amilyen például emberek egy csoportjának teljes munkaidőben végzett, hosszabb
időszakon át tartó tevékenysége, amelynek során ezeket az embereket egy összetett és
rugalmasan alakuló feladat elvégzésére utasítják, és időközönként változtatják az általuk
elvégzendő részfeladatot. Egy ilyen speciális utasítás azt is jelenti, hogy a szóban forgó
személyeket egy főnök irányítása alá helyezik, aki folyamatosan felel azért, hogy a közösen
végzett munkát újra-és újra átgondolják. Ezeket az embereket egy végrehajtó vezető
felügyelete alatt álló testületbe kell szervezni.
Ezeknek a testületeknek a formáját alapvetően az határozza meg, hogy a vezető
fennhatósága alá rendelt személyek száma nem haladhatja meg az irányító hatáskörét. Egy
kényes és gyorsan változó feladat esetében az irányítható személyek száma általában nem
több, mint 3-5 fő. Ennek a korlátnak az a magyarázata, hogy az irányítást igénylő
alkalmazottak közti meghatározó fontosságú kapcsolatok száma az alkalmazottak számának
növekedésével együtt olyan meredeken nő, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a száma –
pontosabban a kapcsolatok újrarendezési igényének a mértéke – már valószínűleg túlmutat
egyetlen emberi elme ellenőrző képességén.
Mivel egy vezető 3-5 embernél többet nem tud közvetlenül irányítani, minden
nagyobb szervezetet alárendelt alkalmazottak révén kell irányítani. Az ily módon létrejövő
kapcsolatok száma az alsóbb szintek felé haladva egyre nő, egészen a legalsó szintig, ahol a
ténylegesen munkát végzők találhatók. Az első számú vezető utasításai a legalsó szintre egy

67
hierarchikus piramis segítségével jutnak el, amely egyúttal alkalmas arra is, hogy felfelé
közvetítse az alapszinten lévő dolgozók (vagy katonák, stb.) között lezajló eseményeket.
Az ilyen típusú hierarchikus rendszerben az egyén legfontosabb feladatait a felső
irányítás rendeli el, munkája állásáról, előrehaladásáról pedig jelentésekben számol be
feljebbvalójának. Így egy adott hivatalnok közvetlen felső kapcsolata egy emberre, lefelé
pedig néhány beosztottra korlátozódik, s ha ezeken túl más hivatalos kapcsolatot is létesítene
a szervezeten belül, az rövidzárlatot okozna azokban a hatalmi kapcsolatokban, amelyeken a
szervezet nyugszik. Amennyiben a szervezet egy adott pontján egy ilyen kapcsolat a szervezet
bármely tagját érintő meghatározó befolyásra tenne szert, az a központtal meglévő hatalmi
szálak megszakítását jelentené.
Egy tökéletesen koordinált testület tevékenysége (például a katonai hadgyakorlatok,
vagy egy kereskedelmi vállalat irányítása) többnyire egyetlen ember irányítása alatt áll.
Egyedül az első számú vezető foglalkozik a messzebbre mutató perspektívákkal, illetve a
vállalat nagy horderejű kérdéseivel, egyedül ő dolgozza ki a stratégiát, s látja el egyúttal a
magas fokú döntéshozatalt. Mindenki más csak a közvetlen felettesek által meghatározott, a
részükre kiadott változó utasításoknak megfelelő részfeladatokat végez.
A szervezet a legapróbb részletekig kidolgozza az igazgató és tanácsadói elképzeléseit,
koordinálja a piramis alján elhelyezkedő embereket, akik végrehajtják a terveket, miközben
folyamatosan újra és újra meghatározzák mindegyik ember konkrét feladatát. A piramis alján
lévők tevékenysége ezért központilag irányított vagy központilag tervezett.
Ennek a módszernek a fő korlátja a fentiekből egyértelműen kitűnik. A központilag
irányított szervezet feladatainak természetes egységet kell alkotniuk, annak érdekében, hogy
azokat a szervezet csúcsán elhelyezkedő személy sikeresen tudja kezelni. A feladatnak
alkalmasnak kell lennie arra, hogy több egymásra épülő részfeladatra lehessen bontani, s hogy
az egyes részfeladatok is természetes egységet alkossanak, amely végül egyetlen ember
munkáját adja, és a részfeladatok koordinálását is egy ember el tudja végezni.
Azok a feladatok, amelyek alapvetően természetes egységet alkotnak, igen gyakran
egyáltalán nem oszthatók fel. A költészet, a festészet, a feltalálás és a felfedezés alapvetően
egy emberre szabott feladat. Vannak olyan tevékenységek, amelyek ugyan részekre
bonthatók, de gyakran nem alkalmasak arra, hogy ismételten sok, egymásra épülő
részfeladatra osszuk fel őket. Ezért ezek a szervezetek mindaddig nem nőnek nagyra, amíg
szoros koordinációt igénylő, komplex és rugalmas feladatokat hajtanak végre. Egyes
hatalmasra nőtt hierarchikus felépítésű szervezetekről, amelyek látszólag a végtelenségig
növekedhetnek, például a posta vagy a vasút, végül kiderül, hogy csupán standardizált
tevékenységet ellátó laza csoportosulások összességét alkotják. Ez alól a szabály alól a
hadsereg kivételt jelent, mivel rugalmas, de egyben szerves egységet alkotó szervezet, amely
ugyanakkor több millió embert mozgat. De egy háborút viselő hadseregen belül az egyes
egységek koordinálása valójában meglehetősen laza, s ez mindaddig észrevétlen marad, amíg
az adott hadsereg feladata csupán egy másik, ugyancsak hevenyészett módon szervezett
hadsereg legyőzése.
A modern ipari rendszerek termelési folyamata azt jelenti, hogy az egyes üzemekhez a
többi gyár által termelt anyagokat rendelik hozzá, s a nyersanyagok elosztásának napi
változása a többi üzem kínálatának, illetve a fogyasztók és a többi üzem keresletének
függvényében alakul. Az elosztásnak ez a rendszere nagy komplexitást igénylő feladat, amely
minden egység folyamatos újraalkalmazkodását követeli meg. Ha ezt a feladatot központilag
kéne irányítani, akkor ezt egy olyan testületi szervnek kéne a kezében tartania, amelynek alsó
szintjén az üzemek helyezkednek el. Ez a testület azonban nem tenne eleget a fentiekben
vázolt feltételeknek, s ezért működésképtelen lenne. Írásom ezt a tézist kívánja bebizonyítani,
mégpedig oly módon, hogy kísérletet tesz a modern ipari termelési rendszerek irányításán

68
belül egy adott testület adminisztratív teljesítményének és adminisztratív feladatainak
megközelítő mennyiségi összehasonlítására.

A SPONTÁN ÉS A KORPORATÍV REND ÖSSZEHASONLÍTÁSA

Vizsgáljuk meg a spontán rend társadalmi lehetőségeit. Ennek a típusnak számos,

számunkra érdektelen esete van. Például vegyük a vonatra felszálló utasokat, akik a kölcsönös
alkalmazkodás jegyében foglalják el az egyes helyeket. Először a menetiránnyal megegyező,
ablak mellettieket, aztán a többi ablak mellettit, majd a folyósóra néző saroküléseket, egészen
az utolsó szabad ülőhelyig. Az ülőhelyeket a hely által nyújtott előnyök csökkenő
sorrendjében foglalják el, a peronra való megérkezés sorrendjének megfelelően. A kölcsönös
alkalmazkodás eseti és lényegtelen kérdéseivel most nem foglalkozunk, ehelyett figyelmünket
a spontán rend azon formáira fordítjuk, ahol az emberek hosszú időn keresztül teljes
munkaidejüket a kölcsönös alkalmazkodás jegyében szervezik meg, amely cselekedeteik
komplex és egyúttal magas fokú rugalmasságot igénylő koordinációját eredményezi.
Már korábban említést tettem arról, hogy a rend két fajtája – az tervezett és a spontán –
kölcsönösen kizárják egymást. Ezt a kijelentésemet azonban meg kell magyaráznom. Egy
hierarchikus felépítésű szervezet létrehozása nem zárja ki teljesen a tagok közti kölcsönös
alkalmazkodást. Egy csatában a különböző hadosztályokhoz tartozó szomszédos egységek
kölcsönösen segítik egymást, anélkül, hogy felsőbb parancsra várnának. Bármely ilyen jellegű
testület sikeres működéséhez elengedhetetlen, hogy minden ember elismerje a másik
munkáját. A kölcsönös alkalmazkodás azonban csak egy bizonyos határig terjedhet.
Szabályoznia kell az alárendeltek tevékenységét, de sohasem szabad meghatároznia azt. A
felettes csak akkor vállalhat felelősséget beosztottjai munkájának koordinálásáért, ha döntő
mértékben meghatározza tevékenységüket. Ha egy hatalmi piramis alján, vagy bármely más
szintjén dolgozó embereknek megengednénk, hogy munkájukat elsősorban közvetlen
kölcsönös kapcsolataikra építsék, úgy a fölöttük álló hatóságot semmibe vehetnénk. Ebben az
értelemben igaz, hogy a kétféle rend kölcsönösen kizárja egymást.
Az alábbiakban azt szeretném bebizonyítani, hogy az ellenőrzés hatóköre (pl. a
szabályozható kapcsolatok száma ) a kölcsönös alkalmazkodás esetében sokkal szélesebb,
mint egy autokratikus rendszerben, továbbá, hogy az ipari termelés irányításának feladata a
szabályozandó kapcsolatok oly nagy számát igényli, amely messze túlmutat egy korporatív
testület hatáskörén. Ebből pedig egyenesen következik, hogy egyrészt egy ilyen testület
egyáltalán nem tud megbirkózni ezzel a feladattal, másrészt ez a feladat csak a kölcsönös
alkalmazkodás keretein belül vihető végbe, feltéve, ha egyáltalán ésszerű keretek között
tartható. Ez az állítás egyrészt a testületek, másrészt a spontán rendszerek ellenőrzési
hatókörének összehasonlító becslését követeli meg.
A kétfajta rend bemutatása érdekében vegyünk két kis méretű, mondjuk öt főből álló
csapatot. Az egyik legyen egy futballcsapat öt csatára, akiknek az a feladata, hogy gólt rúgjon
az ellenfélnek, s ennek során kölcsönösen alkalmazkodjanak egymáshoz. A másik csapat
legyen egy viharos tengeren haladó hajó legénysége, ahol minden ember tevékenységét a
kapitány irányítja. A fenti példák egy-egy öt fős csapat kapcsolati hálója segítségével jól
illusztrálják a kétféle rend, a korporativ és a spontán rend közti különbséget. Feltételezhetjük,
hogy ez a kapcsolati rendszer mindkét esetben azonos számú függetlenül alakítható viszonyt
tartalmaz.
Legyen f azoknak az alkalmazkodásoknak a száma, amit minden csatár percenként
végre tud hajtani válaszul a másik négy játékos tevékenységére, s legyen c azoknak az

69
utasításoknak a száma, amelyeket a kapitány percenként ad a legénységnek. Ha az egy játékos
által egy perc alatt létrehozott alkalmazkodó kapcsolatok számát f-el jelöljük, akkor ez az öt
matróz esetében c/5 lesz. Az öntevékeny alkalmazkodás gyorsabb, mint a parancsok által
irányított, ezért f nagyobb, mint c, és természetesen ötször nagyobb, mint c/5. Az ön-
koordináció során az egy fő által egy perc alatt létrehozott alkalmaukodó kapcsolatok száma
nagyobb, mint az autokrata módon irányított csoport tagjaié. De ez önmagában még nem
mutatja meg a két csoport közti alapvető különbséget, ez csak nagyobb rendszerek esetén
válik nyilvánvalóvá.
Vizsgáljuk meg, mi történik akkor, ha mindkét csoport létszáma nő, s ezt vessük össze
az ellenőrzés alatt tartott kapcsolatok számának egyidejű növekedésével. A spontán rendszer
működése teljes egészében egyszintű, s minden további egység ezen a szinten kapcsolódik a
rendszerhez. Ezzel szemben a korporatív rendszer érdemlegesen csak akkor bővíthető, ha új
szintek közbeiktatásával megnöveljük a piramis magasságát. Egy testületben, ahol minden
főnök alá öt beosztott tartozik, s ez minden szinten így működik, az alsóbb szintek felé
haladva minden szinten az előzőhöz képest ötször annyi ember helyezkedik majd el. Ha a
szintek számát l-el jelöljük, a személyek számát pedig p-vel, akkor

p = 1 + 5 + 52 + 53 +……..5l-1

A viharban hajózó kapitány ellenőrzési hatásköre meglehetősen korlátozott, amikor

közvetlenül oszt parancsokat a legénység mind az öt tagjának. Ezért joggal feltételezhetjük,
hogy az általa egy perc alatt kiadott parancsok száma, ami itt c-vel jelölünk, az a maximum,
amit egy felettes ténylegesen adhat a beosztottjainak. Egy korporatív testületben a piramis
legalsó szintjén az egy fő által 1 perc alatt kialakítható kapcsolatok száma c-szer annyi lesz,
mint a p-5l-1 számú felettes által az alárendelteknek adott parancsok száma, osztva 5l-1-el, azaz
a piramis legalsó szintjén lévő személyek számával. A számításokat elvégezve a végeredmény
alig lesz nagyobb, mint c/5, vagyis megegyezik a kapitány által az ötfős legénységnek adott
parancsok számával. Magyarul a korporatív testület méretének növekedése gyakorlatilag nem
befolyásolja az egy főre jutó azon kapcsolatok számát, amelyek kialakíthatók azok között,
akiket végső soron irányítanak.
Vegyük most szemügyre a spontán rend szisztémájának növekedését. Továbbra is
feltételezhetjük, hogy az egyes résztvevők teljesítménye nem változik, miközben maga a
rendszer bővül. Ez azt jelenti, hogy a futball-csatárok esetében feltételezett f számú
öntevékeny alkalmazkodás erre az esetre is érvényes. Most azonban figyelembe kell vennünk
azt a tényt, hogy összevetve az öt matróz esetével, az öt csatár között létrejövő kapcsolatok
mértékét f csak azért fejezte ki megfelelően, mivel a két csapat létszáma azonos volt. Hiszen
annak nincs értelme, hogy egy csapattag, aki cselekedeteit társaihoz igazítja, ne vegye
figyelembe négynél több csapattársa cselekedeteit, és ne alkalmazkodjon hozzájuk. A
csatárok elég gyakran ezt teszik, és sok olyan spontán rendszer létezik, ahol az öntevákeny
alkalmazkodás által létrejövő kapcsolatok száma még ennél is sokkal nagyobb.
Nézzük például azt az esetet, amikor az abnormálisan alacsony gáznyomás
következtében akadozik a gáz ellátás. Sokan inkább lemondanak a fürdésről, ha nem képesek
megfelelő hőmérsékletre felmelegíteni a vizet. Mindenki az adott gáznyomás ismeretében
dönti el, hogy fürdik-e vagy sem, döntése pedig közvetlenül befolyásolja az összes többi
fogyasztó döntését, akiknek vele egyidejűleg kell erre a kérdésre választ adniuk. Ez a
kölcsönös egymáshoz alkalmazkodás esete, ahol minden alkalmazkodás kapcsolatok ezreit
hozza létre. Ez a szám még sokkal nagyobb lehet, amikor a kölcsönös alkalmazkodás a
nyilvánosság előtt zajlik. Erre a legjobb példa a piac, ahol fogyasztók millióit befolyásolja
ugyanaz a kínálat. Minden fogyasztó az érvényes ár ismeretében dönti el a vásárlást, amely
árat vásárlásával ő maga is befolyásol.

70
 Vizsgálódásaink fő témája a nyersanyagok piaci elosztása a termelési egységet alkotó
üzemek között, valamint az elosztás újraértékelése a nyersanyagok iránti változó kereslet és a
fogyasztók különböző igényeinek függvényében. Ez a kérdéskör a nagy önszervező
rendszerek egy másik példája, amikor egy adott egység által meghozott döntés átértékeli
számos más egységhez fűződő kapcsolatait.
A nagy, spontán módon szerveződő rendszerek esetében az öntevékeny alkalmazkodás
által megváltozott kapcsolatok száma több ezerszerese lehet az ötcsatáros rendszerének.
Feltételezve, hogy az önalkalmazkodás (maximális) mértéke továbbra is f, itt az egy főre jutó
alkalmazkodások száma több ezerszer f lesz.
Ez a példa a spontán rendszerek hatalmas mennyiségi fölényét mutatja. Ha egy ilyen
rendszer méreteit megnöveljük, akkor az egy főre jutó alkalmazkodó kapcsolatok száma
gyakorlatilag végtelenre növekszik. Ez éles ellentétben van a korporatív rendszerek működési
viszonyaival. Itt a bővülés nem növeli meg az egy főre jutó azon kapcsolatok számát, amelyek
egységnyi idő alatt újraalakíthatók. Magyarul ezt azt jelenti, hogy ha a spontán rendszerek
ellenőrzési hatókörét elosztjuk a résztvevők számával, akkor ez a hatókör a tagok számával
arányosan növekszik, ugyanakkor a korporatív szervezet ellenőrzési hatóköre, osztva a
legalsó szinten lévő alárendeltek számával, gyakorlatilag nem változik a rendszer méretének
növekedésével. Más szavakkal: a spontán rendszer ellenőrzési hatóköre méretének
négyzetével növekszik, míg a korporatív rend esetében csak a méret növekedésével
arányosan.
Ha valakit azzal bíznánk meg, hogy egy nagy ön-koordináló rendszer feladatait előre
elhatározott irányítással váltsa fel, akkor egy olyan ember helyzetébe hozzuk, akinek kézzel
kell irányítani egy több ezer karral rendelkező gép működését. Hatalmi eszközökkel semmire
sem menne. Ha ragaszkodna hozzá, csupán azt érné el, hogy megbénítaná azt a rendszert,
amelyet irányítani szeretne.
Ez idáig tartózkodtam attól, hogy bármiféle utalást tegyek egy adott csoporton belüli
alkalmazkodó kapcsolatok abszolút számára, mivel ez igencsak bizonytalan nagyságrendű
lehet. Az e helyett használt viszonyszám az elvonatkoztatás nemkívánatos mértékét
eredményezi. Ezért megfontolandó a fenti érveket konkrétabb formában megfogalmazni, még
annak a kockázatnak az ismeretében is, hogy ez a kérdés túlzott leegyszerűsítését jelentheti.
Vegyük szemügyre egy korporatív rendszer szervezeti felépítését a mellékelt ábra
segítségével. Az egyszerűség kedvéért együk fel, hogy az irányítás hatóköre a hatásköri
piramis minden szintjén 3. Az 1. sz. ábrán a piramist négy szintre osztottam. A piramis
csúcsán a főnök áll, a legalján a 27 alárendelt, a közöttük lévő két szinten pedig a többi
vezető. Az ábra térbeli kiterjedése mutatja azokat a kapcsolatokat, amelyeket a felsőbb szinten
álló felettes irányít. Az egyes kapcsolatokat szaggatott vonal jelzi, amely utal az egymással
kapcsolatban lévő egységekre. A kapcsolatok összes száma r, ahol

i = 3 + 32 + 33

általánosan pedig r=3+32 +…+3l-1, ahol l a szintek számát jelöli. A piramis alsó szintjén lévő
m számú alárendeltet kifejezhetjük 3l-1-el, így a kettő aránya i=r/m, ami az egy főre jutó
kapcsolatok számát mutatja a korporatív testületen belül. Ez az alábbi képlettel fejezhető ki:

i = 32-l + 33-l + …. 3l-l = (1/3)l-2 + (1/3)l-3 +….+1

Ha l = 2, akkor a kapcsolatok komplexitását kifejező i mutató a minimális 1 értékű. Ez

az érték a szintek számának növekedésével aszimptotikusan közelít a 3/2-hez. Ha nagyobb
hatáskörű irányítást tételezünk fel – ami egyébként közelebb jár az igazsághoz –, a növekedés
mértéke még kisebb lenne, gyakorlatilag elhanyagolható. Természetesen ugyanez a helyzet az

71
egységnyi időre jutó egy fő által kiigazítható kapcsolatok számával is, ha továbbra is azt
feltételezzük, hogy a felettesek által kiadott parancsok aránya változatlan, még ha a piramis
magassága új szintek belépésével meg is nő.
Az összehasonlítás érdekében vizsgáljunk meg egy spontán szerveződésű rendszert; a
9 legalsó szinten lévő alárendelt helyett a rendszer 9 tagját vegyük szemügyre. A 9 fő a 2.
ábrán lévő sokszög csúcsain helyezkedik el, ahol az egyes vonalak a 9 ember közti
kapcsolatokat mutatják. Minden csúcsból nyolc vonal indul ki, azaz képlet alakjában felírva
m-l vonal, ahol m az ön-koordinációs rendszer tagjainak számát jelöli. Ebből adódóan a
rendszer komplexitása és ezzel párhuzamosan az egy főre jutó alkalmazkodások mértéke –
ahelyett, hogy gyakorlatilag változatlan maradna, mint az a korporatív rendszer méretének
növekedésekor történik – láthatólag a spontán szervezet tagjai számának növekedésével
arányosan változik. Más szóval, ez esetben is a korábbi eredményhez jutunk.
Az a tény, hogy a nagy méretű rendszerek esetében a spontán módon létrejövő
kölcsönös alkalmazkodás révén kialakuló ellenőrzés adminisztratív hatóköre jóval nagyobb,
mint a hasonló méretű korporatív testület esetében, annyira lényeges, és egyúttal, ennek
ellenére, bizonyos értelemben annyira megfoghatatlan, hogy bemutatására egy harmadik
módszert is adok, de ezúttal matematikai képletek és ábrák nélkül.
Vegyük szemügyre az 1. sz. ábra alsó szintjén található, egy felettes alá tartozó három
alárendeltet. Mindhármójuk egyaránt komplex kapcsolatokat épített ki a csoport másik két
tagjával, mintha ön-koordinációs rendszerről lenne szó. (Az egy főre jutó kapcsolatok
alkalmazkodási mértéke alacsonyabb lesz, lévén, hogy a felettes általi kiigazítás lassúbb, mint
az öntevékeny alkalamzkodás esetén, ezt azonban most figyelmen kívül hagyjuk). Vizsgáljuk
meg a legalsó szinten lévő egyik csoport egy tagjának kapcsolatait bármely másik csoport egy
tagjával. Ezek a kapcsolatok kétfélék lehetnek. Egyrészt olyan különböző csoportok tagjai
között jönnek létre, akik közös felettessel rendelkeznek, aki a közvetlen felettesnél egy
szinttel feljebb helyezkedik el. Ez a kapcsolat hasonlatos az első unokatestvérek közti rokoni
kapcsolathoz. Az 1. számú ábrán minden, a legalsó szinten elhelyezkedő alárendeltnek
hivatalból hat elsőfokú unokatestvére van. A másik fajta kapcsolat az 1. sz. ábra alsó szintjén
lévő alárendelteket hivatalból másodunokatestvéri relációba helyezi, tekintettel arra, hogy
közös felettesük egy szinttel feljebb helyezkedik el, mint az elsőfokú unokatestvéreké, így az
1. sz. ábrán minden alsó szinten lévő alárendeltnek összesen 18 másodunokatestvére van.
Vegyük közelebbről szemügyre az elsőfokú unokatestvérek közti kapcsolatokat.
Közös felettesük jelentéseket kap a különböző csoportok helyzetéről és eredményeiről,
amelyekhez az elsőfokú unokatestvérek tartoznak, valamint utasításokat ad a különböző
csoportokért felelős vezetőnek. Ez a folyamat koordinálja a csoportnak mint egésznek a
tevékenységét, és általánosságban befolyással lesz a csoport minden tagjára együttesen a
másik csoport tagjaihoz fűződő kapcsolatain keresztül. Illusztrálásul tekintsük egy közös
parancsnokság alatt álló, számos kis hajó legénységét legalsó szintű alárendelteknek, s
tételezzük fel, hogy ezek a hajók egy felsőbb parancsnokság alatt álló flottát alkotnak. A
parancsnok által kiadott utasítások azonos módon határozzák meg az egyes hajókon szolgáló
matrózok közti kapcsolatokat. Azonban, szemben az egyes hajók parancsnokai által kiadott
utasításokkal, nem érintik az egyes hajók legénységén belül kialakult személyes
kapcsolatokat. Ennek következtében, a különböző hajók legénysége között nem jön létre
semmilyen személyes kapcsolat. Ez az állítás általában igaz a példában szereplő
„hivatalos”első unokatestvérek közti kapcsolatokra is, és még inkább áll az ilyen másod- és
harmadunokatestvérekre. Ezek a kapcsolatok növekvő méretű tömbök között jönnek létre, s
ezeknek a tömböknek a tagjai közti alkalmazkodás elnagyolt és differenciálatlan lesz.
Ez a példa ismételten arra mutat, hogy a korporatív testület irányítási hatóköre relatíve
kicsi, és ha kísérletet tennénk arra, hogy a korporatív szerveződést spontán szerveződéssel

72
váltsuk fel, akkor az effajta nagy rendszerek működése a meglévőnek a töredékére esne
vissza.

VÉLEMÉNYEK A KÖZPONTI TERVEZÉSRŐL

A fent vázolt körülmények ismeretében aligha várható, hogy bárki is komoly

javaslatot tegyen arra, hogy egy jelentős önalkalmazkodó rendszer funkcióit a központi
irányítás direktíváival helyettesítsék. Ennek ellenére korunk gondolkodását áthatja a központi
tervezés, ezen belül is az ipari termelés központi irányításának téveszméje. Széles körben
elterjedt az a nézet, miszerint a közvetlen fizikai ellenőrzés, amelyet egy központból
tudatosan hajtanak végre, képes teljes egészében helyettesíteni a piaci kapcsolatok hálóján
keresztül automatikusan megvalósuló korrekciókat. Mindez a szocialista mozgalmat erősíti,
de kevésbé hangsúlyos formájában még azok is osztják ezt a nézetet, akik szemben állnak a
szocializmus eszméjével. A szabad kereskedelem megrögzött hívei például, akik egyébként
óva intenek a gazdasági tervezés nyomort előidéző veszélyeitől, arra tesznek utalást
(többnyire nem szándékoltan), hogy a gazdasági tervezés, igaz, hogy a szabadság árán, de
megvalósítható. Tulajdonképpen a napjaink szocialista politikájáról folytatott angliai
nyilvános viták nagy része is azon a feltételezésen alapul, hogy egy teljes egészében felülről
irányított gazdaság a szükséges totalitáriánus eszközök alkalmazásával megalapozható.
A közgazdászok által a központi tervezés megvalósíthatósága érdekében végzett
tanulmányok elég tekervényes utat jártak be. Az orosz forradalmat megelőzően ezt a kérdést
nem vizsgálták részletesen. Nem sokkal később azonban, már1920-ban, Ludwig von Mises
professzor bírálatot fogalmazott meg a szocializmussal szemben. Azt állította, hogy a termelő
eszközök piacának hiánya miatt ezeket az eszközöket nem lehet racionálisan elosztani az ipari
üzemek között, aminek következtében a központilag irányított gazdaság nem működik. Mises
e témában írt könyvében, az először 1922-ben napvilágot látott Die Gemeinwirtschaft-ban,
részletesen kifejti nézeteit. (A könyv átdolgozott angol fordítása 1936-ban jelent meg
Szocializmus címmel.) Úgy gondolom, hogy a vita későbbi kimenetelét nagymértékben
meghatározták az oroszországi események. Mint azt majd írásom egy későbbi fejezetében
kifejtem, L. von Mises könyvének első kiadása idejében a szocializmust és a gazdaság
központi tervezését minden kritikát elvetve a források elosztásának eszközét jelentő piac
megszüntetésével, és a helyébe lépő közvetlen központi elosztással azonosították. 1919 és
1921 márciusa között Oroszország kísérletet tett egy ilyen jellegű rendszer bevezetésére, de ez
káoszhoz vezetett, ahogy azt v. Mises helyesen megjósolta; s az 1921-1928 közti NEP
korszak során a kapitalizmushoz való visszatérés sem mondott ellent az általa kifejtetteknek.
De ahogy az ötéves tervek életbe léptek, a helyzet alapvetően megváltozott. Ez már
kétségtelenül az a fajta szocializmus volt, amelyet az állami tulajdon és a gazdaság központi
irányítása jellemzett. Minden hiányossága ellenére kétségkívül működő gazdaságról volt szó,
amely nem volt teljesen mentes a racionalitástól.
Úgy vélem, hogy az oroszországi fejlemények ismeretében, mind a szocializmus
ellenzői, mind annak támogatói megváltoztatták alapállásukat. A szocializmus egyik fő
kritikusa F. H. Knight professzor vitába szállt von Mises-el, amikor arra mutatott rá, hogy a
központilag irányított gazdaság nem mond ellent a közgazdaság elméletnek.1 Ennek csupán az
a feltétele, hogy az ilyen típusú gazdaságot határelvek vezéreljenek.
Knight e téren betöltött szerepe lényeges, s legjobban talán azokkal az idézetekkel
világítható meg, amelyek az említett művéből valók. Knight a „kollektivizmus” szót (258. o.)
annak megnevezésére használja, amit én központilag irányított gazdaságnak hívok. Erről a
1
A határgazdaság helye a kollektív rendszerben. American Economic Review, 1936, Függelék 259.o.

73
következőket mondja: „…nem jelent nehézséget elgondolni, hogy egy társadalom
alkotmányát és törvényeit meg lehet változtatni olyanról, mint ami például jelenleg az
Egyesült Államokban van, olyanra, amelyet egy mindenre kiterjedő kollektivizmus határoz
meg, és közben az országban élő egyének döntő többsége alapjában véve folytatja eddigi
tevékenységét, s ennek továbbra is élvezi a gyümölcseit” (258. o.). Ennek az a feltétele, hogy
az államhatalmat egy „ideális mértékben tisztességes és kompetens adminisztratív rendszer”
szolgálja. „Ha a köztulajdonra épülő gazdasági rendszert összevetjük a magántulajdonnal –
tette hozzá –, akkor ez előbbi egy sor szempont alapján egy aránytalan mértékben
leegyszerűsödött rendszer képét mutatja”. A kereskedelmi ciklusokat kiküszöböli, az adózás
problémáját ideálisan megoldja, a monopóliumok jelentette veszélyt pedig elkerüli (263. o.).
Ennek ellenére Knight elveti a kollektivizmust, mivel az a kormánynak „abszolút hatalmat
biztosít polgárai élete felett”.2
Úgy tűnik, hogy (feltehetően Sztálin ötéves tervei nyomán) Knight professzor arra a
következtetésre jutott, hogy a központilag irányított gazdaság a totalitáriánus politikai
rendszer talaján működhet. Az ehhez hasonló nézetek, többek közt a von Hayek „The Road to
Serfdom” (Út a szolgasághoz) (1944) című könyvében kifejtettek, széles körben elfogadottá
váltak. Miles professzor legutóbbi írásaiban is hajlik ennek az álláspontnak az elfogadására,
amikor kijelenti, hogy a tervgazdaság magában foglalja a totalitariánizmust. 3 Ebbe az
álláspontba sok minden átszűrődött J. Jewkes-nak a brit szocialista kísérletet bíráló Ordeal by
Planning (A tervezés megpróbáltatásai) (1948) című írásából is.
Az új szocialista filozófiai iskola, amely 1933-tól kezdett egyre jobban lábra kapni,
szintén az ötéves tervekre adott válasznak tekinthető. Képviselői H. D. Dickinson,1 Oscar
Lange,2 A. P. Lerner,3 J. E. Meade4 és E. F. M. Durbin5 azon az alapon helyezkedtek szembe
von Mises nézeteivel, miszerint a köztulajdon nem zárja ki, hogy az erőforrások üzemek közti
elosztása során igénybe vegyék a piacot. Azt javasolják, hogy a Mises által is jelzett
nehézségek megoldása érdekében ötvözni kell a köztulajdont és a piacot.
A fentiekben kifejtett nézetek sorsa eléggé különösen alakult. Sem hívei, sem
kritikusai nem vették észre, hogy a modern szocialista elmélet a kereskedelem elveinek
elfogadásával szép csendesen feladta a szocializmus kardinális alaptételét, az ipari termelés
központi irányításának elvét. Oscar Lange (1938) nem tesz utalást a tervezésre a szó valódi
értelmében, eltekintve attól, hogy a fő gazdasági hatóságot Központi Tervezési Hivatal névvel
illeti. Dickinson azzal kezdi könyvét (1938), hogy határozottan kiáll a központi tervezés
mellett, de mire a teljes elméletet felépíti, a következőkre jut:

„Egy-két esetben a társadalompolitika szempontjait figyelembe lehetne venni. … A termelési

folyamat döntő része a költségek és árak megszabta kereteken belül automatikusan menne végbe, hogy
a fogyasztóknak a piac által indikált preferenciáknak megfelelően lehessen kínálni a javakat. (222.o.).

2
Knight professzor egy későbbi, Ethics című (1940) könyvében szereplő írásában, amelyet Freedom and Reform
címmel megjelent könyve is tartalmaz (129-162.o.), a szocializmust - Oscar Lange, A.P. Lerner és mások
felfogása értelmében - mint a köztulajdon alapján álló piacgazdaságra tett javaslatot értékeli. Nézetem szerint
ezek a javaslatok a központi gazdaságirányításról való lemondást jelentik, ezért Knight professzor ezzel
kapcsolatos kritikai észrevételei nem az általam felvetett problémával foglalkoznak.
3
„Választani kell a piacgazdaság és a szocializmus között. Az állam vagy megóvja a piacgazdaságot, miközben
az erőszakos és hamis agresszióval szemben védelmezi az életet, az egészséget és a magántulajdont, vagy maga
ellenőriz minden gazdasági tevékenységet. Ha nem a fogyasztók alakítják a piaci keresletet és a kínálatot, akkor
kényszerítő eszközeivel maga az állam.” L. von Mises Planned Chaos (Tervezett káosz) (1947), 34.o.
1
Economic Journal, 1933. június, Economics of Socialism, 1938.
2
Economic Journal, 1936. október, The Economic Theory of Socialism, 1938.
3
Review of Economic Studies, 1934. okt.
4
Economic Analysis and Policy, 1936.
5
Economic Journal, 1936. dec.

74
 Az eredeti szocialista álláspont képviselői közül egyedül M. Dobb tiltakozott a fenti
gondolatmenet ellen, s érvei teljes egészében megállják a helyüket. „Vagy elfogadjuk, hogy a
tervezés semmibe veszi az egyes döntések autonómiáját, vagy nyilvánvalóan semmit sem
jelent”- írja6, majd a továbbiakban nevetségessé teszi az egész elméletet. „Azt állítani, hogy a
szocialista gazdaságban az egyes üzemek igazgatóinak kötelező jelleggel különböző
termelékenységi mutatókat kell megállapítaniuk, s körülményes játékot kell folytatniuk annak
érdekében, hogy licitálhassanak a piaci tőkéért, ahelyett, hogy a meglévő információkat
közvetlenül eljuttatnák egyik vagy másik tervezési hatósághoz, valami „Heath Robinson-féle”
szuggesztió, amit nehéz komolyan venni. Ráadásul megvan az a pozitív hátránya is, hogy
miközben a szocialista üzemek igazgatói ezt a játékot játsszák, akkor éppen olyan
szemellenzősek a másutt meghozott konkurens döntéseket illetően, mint napjaink
magánvállalkozói, és ennek következtében hasonló mértékű kompetitív bizonytalanság
alanyai lesznek.7
Számomra úgy tűnik, hogy a tervezéssel kapcsolatos különböző, változékony és
bizonytalan nézetek ugyanazt az alapvető hiányosságot hordozzák magukban. Hiányzik
belőlük az a lényegi felismerés, hogy a központilag irányított ipari rendszer adminisztratíve
lehetetlen, éppoly lehetetlen, mint az, hogy egy macska átússza az Atlanti óceánt.
Ritkán fordul elő, hogy valaki rámutatna erre. Közülük az egyik, aki ezt a kérdést
napirenden tartotta, Leo Trockij volt. 1918 és 1920 között maga is főszereplője volt egy
szigorúan centralizált rendszernek. Később azonban, amikor őt is kétségtelenül megviselték a
katasztrofális eredmények, úgy nyilatkozott, hogy egy ilyen rendszer eredményes
működtetéséhez valamiféle Laplace által elképzelt Egyetemes Észre lenne szükség.1 A.P.
Lerner professzor2, Trockijjal egybehangzóan, hozzáteszi, hogy a gazdasági élet központi
irányításának megvalósítása kétségtelenül adminisztratív káoszba torkollna. A fenti nézet
alátámasztására még egy indoklást találtam. J.E. Meade3 már 1935-ben megfogalmazta az
érveit, amikor a tervezőbizottságok hatáskörét vitatták meg, amelyeknek az volt a feladatuk,
hogy gondoskodjanak az erőforrások elosztásáról, kizárva a piaci elosztást:

„A bizottság nem tudna elégszer konzultálni a mérnökökkel és a technikusokkal ahhoz, hogy

biztos legyen abban, hogy egy kis nyersanyag A-ból B-be juttatása, egy kis föld B-ből C-be küldése,
egy kis munkaerő C-ből A-ba szállítása, a gépek C-ből E-be vitele, a nyersanyagok D-ből E-be
küldése, és a föld E-ből A-ba juttatása valószínűsíthetően megnöveli A kibocsátását, anélkül, hogy
bármely más termék kibocsátását megváltoztatná”.

A fenti idézet egyértelműen mutatja, hogy a központi gazdaságirányítás

megvalósíthatatlanságának az a magyarázata, hogy a korporatív testület hatóköre sokkal
kisebb, mind az önalkalmazkodó rendszeré. Az én feladatom az volt, hogy rámutassak ennek
az egyenlőtlenségnek a félig-mennyiségi voltára.

A KÖZPONTI TERVEZÉS KÍSÉRLETE

6
M. Dobb, Political Economy and Capitalism (átdolgozott kiadás, 1940), 275.o.
7
ld. u.a. 305.o.
1
Trockij, Soviet Economy in Danger (1931)
2
A.P. Lerner, Economics of Control (1944), 62, 98, 119 o.
3
J.E. Meade, Economic Analysis and Policy (1935), 199.o.

75
 Valószínűleg elkerülhetetlen, hogy a növekvő kifinomultsággal együtt járó túlzott
spekuláció egyre inkább meghatározza a történelem menetét, sőt talán az is bocsánatos bűn,
hogy ezáltal az emberiség nagy reményei tévútra jutnak, ami pedig az embereket felkelésre,
erőszakra és rombolásra ösztönzi. Az viszont teljes egészében elfogadhatatlan, hogy a fenti
áldozatok révén nyert tapasztalatainkat szándékosan elleplezzük és a feledés homályába
taszítsuk. Nem engedhető meg, hogy az orosz forradalom kezdeti éveiben a központilag
irányított gazdaság megvalósítására tett kísérletet – amely több mint ötmillió ember életébe
került – kiradírozzuk a történelemből. Úgy kell megőriznünk emlékezetünkben, mint az
emberiség egyik meghatározó tapasztalatát.
A központi tervezést 1919-től kezdve fokozatosan vezették be Oroszországban, a
rendszer 1920-ban folyamatosan szigorodott, majd 1921 márciusában, hogy elkerüljék a
további katasztrófát, véget vetettek neki. Ebben az időszakban az ország egy részén még
tartott a polgárháború, a szovjet kormány pedig hamisan interpretálva a kor
gazdaságpolitikája által támasztott igényeket, kezdettől fogva igyekezett a központi tervezés
katasztrofális bukását eltitkolni, s súlyos következményeit a háborúnak tulajdonítani. Ennek
az időszaknak a hivatalos elnevezése volt a „hadikommunizmus”.
A bizonyítékok egyértelműek és meggyőzőek, amelyekből egy kis illusztrációt
szeretnék adni. A következő dőlt betűvel szedett szenvedélyes hangú idézet W.P. Miljutin4
1920. június 29-i pamfletjéből származik, amely 1921-ben jelent meg a Kommunista
Internacionáléban. „Minden vállalat” – írja – „és minden iparág egy vállalatnak tekintendő…
A központosított gazdaság egysége, amelyet a szovjet hatóságok által kidolgozott tervek
alapján szerveznek meg… ez a szovjethatalom gazdasági szervezete.” A fenti beszámoló
szerint a központosítás igen mélyre hatoló volt. Minden gyár közvetve vagy közvetlenül
jelentéseket küldött a Legfelsőbb Gazdasági Tanácsnak, és termelési tervét is ebből a
központból kapta meg. A Legfelsőbb Gazdasági Tanács közvetlenül felügyelte az üzemeket, s
közvetlenül utalta ki részükre a nyersanyagot is, a helyileg irányított üzemek esetében pedig
ez a helyi hatóságok révén történt. Minden üzem a központból kapta a működéséhez
szükséges tőkét, a munkások az Élelmiszer Tanácson keresztül kapták meg fejadagjukat, ez
pedig a Legfelsőbb Gazdasági Tanáccsal állt szoros kapcsolatban. Minden terméket, ideértve
a helyileg irányított iparágak termékeit is, a Legfelsőbb Gazdasági Tanácsnak kellett
beszolgáltatni, amely azután központilag osztotta el azokat az ún. „Hasznosítási Osztály”-on
keresztül. A termelési célra gyártott termékeket a megfelelő iparágak kapták, míg a készárut a
fogyasztókhoz juttatták el, egy az Élelmiszer Tanáccsal szoros kapcsolatban álló részlegen
keresztül.
Az élelmiszerekhez és a mezőgazdasági nyersanyagokhoz a hatóságok rekvirálás
útján, kisebb részben pedig szovjet birtokokból jutottak hozzá. A bankok 1917. december 14-i
államosítását követően1 a pénz használatát minden eszközzel gátolták, mellőzni igyekeztek és
diszkreditálták. A pénzügyi népbiztosság 1918-as határozata jól illusztrálja, hogyan vélekedett
a pénzről a kor kommunista hatalma.

„Ha megvalósul szocialista programunk nagy része, akkor a pénz, mint a csere és az elosztás
eszköze, feleslegessé válik, s ezzel el is tűnik. … ha a hatalom a proletariátus kezébe kerül, akkor az
állami pénzekkel való gazdálkodás felesleges lesz. ... A szigorú költségvetés, a költekezéssel való

4
W.P. Miljutin, Die Organisation die Volkswirtschaft in Sowjet Russland, Verlag der Kommuniszischen
Internationale. Auslieferungsstelle für Deutschland: Verlagsbuchhandlung Karl Heym Nachf., Hamburg. A
szerző 1920. június 29-ével jegyzi könyvét.
1
Boris Brutzkus, Economic Planning in Soviet Russia (1935), 100.o.

76
takarékosság, valamint a bevételeknek a kiadásokhoz történő igazítása nem lesz meghatározó
fontosságú.”2

A béreket túlnyomórészt természetben fizették ki (pajki), ez volt a javak fogyasztóknak

történő elosztásának fő eszköze. 1920 augusztusában L. Kritzmann erről a rendszerről a
következőket írja3: „A törvényes kereskedelem csaknem teljesen megszűnt, helyébe az állami
elosztás szervezetei léptek.”
Ennek a politikának a következménye a termelő apparátus teljes összeomlása volt. Az
ország fő iparágai – amelyeket teljes egészében állami ellenőrzés alá vontak – gyakorlatilag
megbénultak. A városokban, mivel nem tudták iparcikkekkel ellátni a vidéket, s így nem
jutottak élelmiszerhez, éhínség pusztított. A városok lakosságának nagy része vidékre
költözött.4 Az állam azzal próbálta meg a fenti helyzetet orvosolni, hogy a még
magántulajdonban lévő gazdaságoktól erőszakkal rekvirálta az élelmiszert. Ebben a harcban a
parasztok bizonyultak az erősebbnek. A parasztfelkelések, a leningrádi gyárak sztrájkjai és a
Kronstadt-i matrózlázadás 1921 márciusában végül is arra késztették Lenint, hogy az egész
rendszert eltörölje. Ekkorra az 1913-as állapothoz képest a felére csökkent a megművelt
földek nagysága. Ennek következményeként éhínség lépett fel, aminek a legújabb becslések
szerint 5 és fél millió ember esett áldozatul.5
Az egyre növekvő katasztrófa közepette a kommunista kommentárok továbbra is az új
gazdasági rendszer eredményeitől voltak hangosak.1 1920 vége felé azonban egyes vezetők
már kétségüknek adtak hangot az általuk felvállalt feladattal kapcsolatban. Többek közt
Sztálin is nyilvánvalóan egyre kevésbé hitt abban, hogy az államosított gazdaság irányítása
egyszerű dolog lenne. 1920. november 7-i beszédében az alábbi szavakkal ecsetelte a
kommunizmus építésének speciális problémáit:

„… Nem burzsoá gazdaságot építettünk, ahol mindenki saját egyéni érdekeit helyezi előtérbe,
s nem fordít figyelmet a közérdekre, mint egészre, s nemzetgazdasági szinten nem veszi figyelembe a
tervgazdaság problémáit. Nem, mi szocialista társadalmat építettünk. Ez azt jelenti, hogy a
társadalomnak, mint egésznek az érdekeit kell figyelembe vennünk, a gazdaságot Oroszország szerte
tervezett, tudatos módon kell megszerveznünk. Kétségtelen tény, hogy ez összehasonlíthatatlanul
összetettebb és bonyolultabb feladat”2.

Trockijnak van egy igen tanulságos, valamikor 1920 decemberében keletkezett

beszéde, amelyben a nődolgozók egy nemzetközi szervezete előtt a központilag irányított
gazdasággal együtt járó nehézségeket, mint a rendszer természetes velejáróját említette.
Beszédéből csupán egy mondatot emelnék ki, amely a központi tervezés felületes,
egyszerűnek feltételezett voltára utal:

„Mindezt könnyű kijelenteni, de például egy kis méretű, 500 gyeszjatyina nagyságú földterület
esetében, ahol különböző mezőgazdasági ágak találhatók, is meg kell őrizni bizonyos arányokat,
2
Idézi L.Lawton An Economic History of Soviet Russia 100.o. Ld még ezzel kapcsolatban Eight Congress of the
Soviets u.o. 108.o.
3
I. Larin és L. Kritzmann, Wirtschaftsleben und Wirtschaftlicher Aufbau in Sowjet Russland, 1917-1920. Verlag
der Kommunistischen Internationale. Auslieferungsstelle für Deutschland: Verlagsbuchhandlung Carl Heym,
Nachf., Hamburg (1921).
4
A fenti katasztrófa leírására lásd Official History of the Bolshevik Party (1938)
5
Frank Lorrimer, The Population of the Soviet Union, League of Nations, Geneva, 1946.
1
„Az elmúlt évek eredményei bebizonyították, hogy a proletárdiktatúra gazdasági mechanizmusai jól és a
terveknek megfelelően működnek. A gazdasági élet irányítása, a kaotikus, atomjaira hullott kapitalista gazdaság
helyett központilag történik, s így fokozatosan megvalósul egy egységes gazdasági élet, amely a szocializmus
elvein alapszik.” Miljutin ld. u.o. 13.o.
2
J.Stalin, The October Revolution, Martin Lawrence, London (kiadva a Szovjetunióban)

77
hatalmas, nagykiterjedésű szervezetlen gazdaságunk irányítása esetében ez még inkább így van. A
gazdaságban az egyes bizottságoknak kell intézkedniük a gazdasági kapcsolatok fenntartásáért és
ellátásáért. Például egy munkásoknak készülő ház építése során egy csoport biztosítja a szögeket, a
másik a palánkot, a harmadik az építőanyagot, betartva a megfelelő arányokat. Egy ilyenfajta belső
összhang biztosítása komoly feladat, amit a szovjethatalomnak még meg kell oldania”3.

Úgy tűnik, mintha Tockijt már ekkor megérintette volna az első sejtés a tekintetben,
hogy valamiféle Univerzális Észre lenne szükség ahhoz, hogy megoldják a központilag
irányított gazdaság problémáit.
Az 1919-1921 közti évek kísérlete a központilag irányított gazdaság létrehozására
katasztrofális véget ért, s ez megmagyarázza az elkövetkező évek orosz gazdaságpolitikáját.
Ennek a politikának a lényege az volt, hogy elfelejtesse a világgal a szocializmus eredeti
céljait, valamint az első próbálkozás hatalmas mértékű bukását, s (az országot) olyan
tervgazdaságként mutassa be, amely piaci alapon termelékeny rendszert működtet. A politika
alapvető érdeke az volt, hogy olyan színben tüntesse fel az 1919-21-es időszak tervezési
tapasztalatait, mint ami csupán a szükségállapot következménye, s csupán a blokád és a
polgárháború támasztotta ideiglenes körülményeknek tudható be. Ezt a változatot a nyugat
széles körben elfogadta, ezért egy pár megjegyzést fűznék ennek cáfolatául.
Azoknak az intézkedéseknek, amelyeket a (szovjet) kormány saját meggyőződése
alapján, a szocialista tervezés megalapozása érdekében tett, semmi közük nem volt a sem

blokádhoz, sem a polgárháborúhoz sem az intervencióhoz. Nem létezik olyan pénzügyi

kormányzat, amely egy infláció közepette örvendezésének adna hangot, mint ahogy ezt annak
idején a szovjet kormány tette, az elszabadult infláció során, mivel ez a háború és a blokáddal
való szembeszállás következménye volt. Ráadásul a szovjet hatóságok által a szocialista
tervgazdaság felépítése érdekében kiadott dekrétumok és határozatok egyike sem említette
meg a háborút és a blokádot, és még csak halvány utalást sem arra, hogy a javasolt és
elfogadott intézkedések ideiglenes jellegűek, s békeidőben visszavonják őket. Ennek épp az
ellenkezője igaz. A kezdeti lépések az ipar minél teljesebb központi ellenőrzését
szorgalmazták. Ráadásul, 1920 őszére Szovjet-Oroszországban véget értek a harcok. A
tervgazdaság létrehozása érdekében folytatott kampány egészen az 1921márciusi felkelésekig
folytatódott, amelyek kierőszakolták annak hirtelen végét. A már idézett 1920. november 7.-i
beszédében Sztálin visszatekintett „a szocializmus építésének első nagy nehézségeire” és
üdvözölte, hogy végre visszatértek a békés hétköznapokhoz, de nem tett utalást arra, hogy
bármiféle változást javasolna az (eddig folytatott) politikában, sőt ellenkezőleg azt sugallja,
hogy a szocializmus előrehaladása a továbbiakban könnyebb lesz, mivel megszűntek az
ellenségeskedések. Trockij 1920. decemberi beszéde, amely szintén a szocializmus előtt álló
nehézségekkel foglalkozik, sem utal a háború és a szocialista tervgazdaság közti esetleges
összefüggésre. Sőt a tények egyértelműen azt mutatják, hogy a békés viszonyokra való
visszatérést követően kétszeres erővel folytak a központi tervgazdaság létrehozására tett
erőfeszítések. Farmann ezt a következőképpen jellemzi1: Az ipar teljes államosítását előíró
dekrétumot 1920 november 30-án hirdették ki, s ez érvényes volt a kisvállalatokra is (azaz a
tíz főnél többet foglalkoztató vállaltokra, illetve az öt főnél többet foglalkoztató géppel
rendelkező vállaltokra). 1921. február 3-án jelent meg az a dekrétum, amely megszűntette az
adókat, mivel a dekrétum szerint a pénz a továbbiakban nem funkcionált fizetési eszközként
A szovjetek 8. kongresszusa 1920 decemberében elfogadta a hadikommunizmus időszakában
született legutópisztikusabb határozatot, a parasztgazdaságok államosítását. Speciális
bizottságok jöttek létre, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy mind a huszonötmillió
3
Russische Rundschau (Moskow) 1920 december 22.-i kiadás, 7.o.
1
Michael Farbman After Lenin in Sovjeit Communism (1924) 41.o. S és B Webb alapján I.kötet 544.o.

78
parasztgazdaság esetében előírják a földművelés működését és annak formáját. A határozat
szerint a parasztgazdaságoknak „egységes terv és egységes irányítás alapján kell működniük”
Webbék elfogadják Leninnek az események után született magyarázatát, annak
ellenére, hogy Farbman megállapításait idézik, amelyek éppen ennek az ellenkezőjét
bizonyítják. Lenin szerint a „hadikommunizmus” csupán „ideiglenes intézkedés” volt, amit a
háború kényszerített ki.2 A fentieket M.Dobb is megismétli a Szovjet gazdasági fejődés 1917
óta című művében (1948) 3
Kétségtelen tény, hogy az 1921-es gazdasági összeomlás a központi gazdaságirányítási
rendszer létrehozására tett kísérletnek tudható be. Az általam említett korabeli szovjet vezetők
a korszak gazdasági nehézségeit a szocializmus felépítésében rejlő problémáknak
tulajdonították. Több vezető- köztük Preobrazenszkij és Lenin – megnyilatkozása is ismert,
akik a központilag tervezett gazdaság irányítási kísérlet összeomlását követően azonnal

felvetették, hogy amint visszatértek a békebeli állapotok, az emberek a korábbi nehézségeket

elviselhetetlennek találták, és ráébredtek arra, hogy ezek nem csupán a háborús állapotok
ideiglenes velejárói voltak. Ennek illusztrálására elég felidéznünk a „Bolsevik párt története c.
írást, amelyik 1938-ben jelent meg:

„Ahogy a háború folytatódott, az emberek hozzászoktak a hiányhoz és a nehézségekhez, s a

legtöbbjük fel sem vette őket. De ahogy véget ért a háború, az emberek hirtelen ráébredtek arra, hogy
a hiány és a nehézségek elviselhetetlenek és követelték, hogy azonnal vessenek véget nekik.”

A fenti probléma esetében az ok okozati összefüggést meggyőzően bizonyítja az

utolsó fázis, amely véget vetett a kísérletnek és a későbbi történéseknek is. Először jött a
parasztok, a munkások és a matrózok felkelése, akik a kereskedelem helyreállítását
követelték, „szovjeteket a kommunista párt nélkül”1 jelszóval. Ez után jött Leninnek rögtön a
felkelés leverését követő 1921. Márciusi döntése, amikor eltörölte a központosított gazdaság
néhány alapvető intézkedését, a helyükbe kereskedelmi kapcsolatok léptek, majd azok az
intézkedések következtek, amelyek a kapitalizmus egyik jellemzőjét a másik után állították
vissza. Végül a központi gazdaságirányítással való felhagyást és a kapitalista kereskedelmi
kapcsolatok helyreállítását követően azonnal példátlan gyorsaságú gazdasági fellendülés
következett be.
Összefoglalva: az orosz forradalom korai szakasza napnál világosabban megmutatta,
hogy mindez (1) egy kísérlet volt, amelynek kihasználták az előnyeit (2) A kísérletet végül is
elvetették arra hivatkozva, hogy a bevezetett intézkedések páratlanmértékű gazdasági
visszaesést okoztak. Végül (3) a szocialista intézkedések és a kapitalista termelési módszerek
visszaállítása megmentette a gazdaságot a katasztrófától és a gyors fellendülés útjára vezette.

2
S.és B. Webb Soviet Communism (1935) I. köt. 544.o.
3
Dobbnak az eseményeket illető megjegyzései gyakorlatilag alig különböznek az általam tett észrevételektől,
amelyet még e könyv megjelenése előtt lejegyeztem. Ennek ellenére, mint lényegtelen észrevételt elveti azt a
megjegyzést, hogy a szovjet kormány már ekkor megpróbálta a kommunizmus alapjait lerakni, de ennek
következménye katasztrofális volt. Az egyetlen korabeli bizonyíték, amire nézetei védelmében hivatkozik, Lenin
alábbi irreleváns megjegyzése: „ A nyomtatott sajtó segítsége csupán ideiglenes eszköz”. Ezt követik egyéb,
Lenintől és más szovjet íróktól származó, az események előtti és utáni idézetek. Ezeken a szegényes alapokon
állva dobta be ismét a köztudatba Dobb a történelemnek Lenin és követői által fabrikált alapvetően
félreértelmezett interpretációját.
1
S. és B. Webb, Soviet Communism, Vol.I.545.o. (1938)

79
 A KÖZPONTI TERVEZÉS ILLUZIÓJA

De vajon nem akarok-e egyszerre túl sok mindent bebizonyítani? Bolygónk manapság
hemzseg azoktól a kormányoktól, akik elkötelezett hívei a gazdasági tervezésnek, s akik
vaskos köteteket töltenek meg számok garmadájával, hogy ötéves és négyéves terveket
készítsenek, s hébe-hóba lázas jelentéseket tegyenek közzé ezeknek a terveknek a
végrehajtásáról. Vajon az érintett kormányok nem pontosan ezt teszik – s a világ szemében
erőteljesen nem arra törekszenek-e – aminek kérlelhetetlen módon bebizonyítottam a
megvalósíthatatlanságát.1
A konfrontáció azonban nem mond ellent érveimnek. Továbbra is azt tartom, bármit
tegyenek is éppen a kormányok, hogy azoknak a számhalmazoknak, amelyek megjelennek a
kimunkált gazdasági tervekben, kevés közük van az elért eredményekhez. Malinovszkij
mutatott rá arra, hogy a törzsfőnököknek tulajdonított mágikus erő olyan képességekkel
ruházza fel őket, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy a társadalmat uralmuk alá vonják. Bármit
is higgyenek az emberek, napjaink gazdasági terveinek valószínűleg annyi gyakorlati közük
van a jó kormányzáshoz, mint a régi mágikus formulának, semmivel sem több.
Mindez abból következik, amiről már korábban is szóltam, de tekintettel a kérdés
fontosságára, még egyszer szeretném kifejteni nézeteimet. Először is engedjenek meg egy pár
bevezető megjegyzést. Nyilvánvaló, hogy egy spontán rendszer elemei között lehetnek
korporatív testületek is. Az ipari korporációk kölcsönösen alkalmazkodtak ugyannak a
nyersanyagpiacnak a használatához, és termékeiket is ugyanazon a piacon értékesítik. Minden
korporatív testület működése terv szerinti, ezért a mindenre kiterjedő központi irányítás a
tervek sokaságának összeolvasztását jelenti, egyetlen átfogó tervvé. Ha továbbra is fenntartjuk
azt a meggyőződésünket, hogy abszurd az az elképzelés, miszerint az önalkalmazkodó
rendszer központi irányítással váltható fel, akkor ez a fúzió is abszurd elképzelés.
A fentieket szem előtt tartva, vizsgáljuk meg a nemzeti termelési terv struktúráját. Egy
ilyen terv a megtermelt javak és előállított szolgáltatások összességét jelenti. A termékeket
osztályokra majd tovább alosztályokra bontják. Vegyük például a két fő osztályt, az ipart és a
mezőgazdaságot. Az ipar tovább osztható nyersanyagokra, késztermékekre, és ipari
szolgáltatásokra, a mezőgazdaság pedig élelmiszertermelésre, erdőgazdálkodásra, és ipari
nyersanyagok előállítására. Ezek az osztályok további alosztályokra bonthatók, s mindez
addig folytatható, amíg el nem jutunk az egyedi termékhez, ami a terv végső tételét képezi.

1
Mialatt esszémet írtam és megjelentettem, ez a gyakorlat olyan gyorsan kiment a divatból a vasfüggönynek
ezen az oldalán, hogy nem árt egy pár példát felhozni azokra a részletes tervekre, amelyekre utalok. Az egyik
példa a „Monnet terv” (lásd Rapport General sur le Premier Plan de Modernisation et d ,equipment 1946 nov..-
1947.jan, kiadta a Presidence du Governement, Commisariat General du Plan du Modernisation et d ,Equipment
A Marshall segélyben részesült országok részletes négyéves terve a Reports of the Committee of European Co-
opertion 1947 július-szeptemberi számában jelent meg. I.kötet General Report, II.kötet Technical Reports. Lásd
még British Economic Surveys 1947 és 1948 (fehér könyv)

80
 Első látásra úgy tűnik, hogy ez egy valódi terv, amit több eredményes lépésben
dolgoztak ki egy átfogó cél érdekében, egy olyan terv, amely csak megfelelő központi
irányítás mellett vihető végbe.
Valójában egy ilyen állítólagos terv csupán az összesített tervek értelmetlen
összegzése, s egy tervvé való összegyúrása. Ez körülbelül olyan, mintha egy sakkcsapat
kapitányának ki kellene találnia minden egyes játékosa soron következő lépését, majd ezeket
összegezve megállapítaná: „A csapatnak az a terve, hogy 45 paraszt tegyen egy lépést, 20 futó
átlagosan három lépést, 15 bástya átlagosan négy lépést és így tovább. A kapitány úgy tesz,
mintha a csapatnak lenne valamiféle terve, holott valójában csak egy aggregált terv semmire
sem jó összegzését jelenti be.
Ha még jobban ki akarjuk domborítani a fentieket, nézzük meg közelebbről, miben is
rejlik annak lehetetlensége, hogy egy száz játszmából álló sakkpartit központilag irányítsunk.
Miért abszurd dolog, hogy egy embert tegyünk felelőssé minden futó és bástya lépéséért? Erre
az válaszolhatjuk, hogy a sakkban a futó és a bástya lépései csak a másik fél lépéseinek,
illetve lehetséges lépéseinek függvényében értelmezhetőek. Ez esetben már nem
sakklépésekről lenne szó, s ebből adódóan több száz különböző játszma esetében a bástyák és
futók lépéseinek sem lenne értelme. Egy ilyen kontextus értelmetlen, s hamisan tartjuk célnak,
mivel abszurd dolog bárkit is megbízni egy ilyen kiagyalt terv véghezvitelével.
Valójában már maga az a kijelentés, hogy „a csapat célja 45 paraszt, 20 futó és 15
bástya lépéseinek megtétele” is legalább három szempontból abszurd. Először is egy
sakkjátszma lépéseit kiszakítja összefüggéseiből, s úgy értelmezi azokat, aminek ebben a
formában nincs semmi értelme. Másodszor ezeket az önmagában értelmetlen lépéseket egy
(szükségszerűen értelmetlen) egészhez kapcsolja, végül ezt tervszerű cselekedetként állítja
be.. Magyarul, a kapitány álltása azért abszurd, mivel több koherens cselekedet önmagában
értelmezhetetlen részletét úgy állítja be, mint egy irreleváns összeállítás koherens eredményét.
A fentiek igazak egy átfogó gazdasági terv esetében is, amely a különböző output-ok
összességét nemzeti tervként kezelik Egy ilyen terv számai (például a learatandó gabona
mennyisége, a feldolgozandó olaj nagysága, vagy az elszállítandó utasok száma) számos
üzem együttes kibocsátásával egyenlő. Mikor az outputok összegződnek, akkor ezeket
kiragadják gazdasági összefüggéseikből, s csupán fizikai változásként kezelik. De egy üzem
fizikai működése önmagában pontosan annyira nem „termelési folyamat”, mint ahogy egy
sakkfigura fizikai mozgatása sem minősül „sakklépés”-nek. (Ha egy üzem a piaci
folyamatokat figyelmen kívül hagyva működik, akkor csaknem bizonyosra vehető – hogy
miután megfelelő gazdasági környezetbe kerül, akkor inkább destruktív, semmint hatékony
módon fog működni). A meghatározhatatlan lépések összegzése közgazdaságilag
értelmezhetetlen, például két gyár kibocsátásának összesítése semmivel sem bír több
jelentéssel, mint két sakkjátszma bástya lépéseinek együttese.
Ebből következik, hogy (bizonyos korlátok mellett, amelyekről a fentiekben már szó
volt) egyik országos szervezet számára sincs semmi értelme annak a célnak, amelyek egy
átfogó gazdasági tervben áll, hogy ennyi és ennyi gabonát arassunk le, ennyi és ennyi olajat
dolgozzunk fel, ennyi és ennyi utas utazzon annyi és ennyi mérföldre. A kibocsátás
összegzésének csak akkor van értelme, ha figyelembe vesszük azokat a szempontokat,
amelyek alapján az igazgatók, az egyéni outputok együttesének nagysága alapján felmérik az
alternatív termelési lehetőségeket, és meghozzák saját döntéseiket. De ha az egyes
kibocsátásokat egyetlen termelési célba sűrítjük, ez semmissé teszi azokat a megfontolásokat,
amelyek alapján az önállóan működő gyárak igazgatói döntenek arról, mit gyártsanak, mivel
ez egyértelműen azt jelentené, hogy az egyes kibocsátások összeadódnak, ezért a
továbbiakban nem lenne értelme annak, hogy ezeket, együtt kívánjuk kezelni, sem annak,
hogy megtervezzék ennek nagyságát.

81
 Ha ennek ellenére a gabona, az olaj vagy a közlekedés termelési tervei nem tűnnének
pont olyan abszurdnak, mint a sakkcsapat által mozgatott parasztok és bástyák lépéseinek
összegzése, annak az az oka, hogy ez előbbi tartalmaz némi racionalitást, s bár ez nem
igazolja a központi tervezés létjogosultságát, de segít elfedni annak alapvető abszurditását.
Először is, bár általában teljesen irracionális dolog bármilyen termelési cél kitűzése, de
vannak egyedi esetek. Ilyen például a háborús állapot, amikor minden más szempontot
figyelmen kívül kell hagynunk, s ésszerű célokat kell kitűznünk, például, hogy mennyi tankot
vagy repülőgépet gyártsunk. Bár háború esetén az aggregált célokban való gondolkodás
elkerülhetetlen, de azzal a veszéllyel jár, hogy irreális célokat tűzünk ki magunk elé. Egy sor
egymással versengő célkitűzés ezerféle módon egymást fogja akadályozni, s a források
alternatív célok közti elosztása az egyes ágazatok között nagy tülekedést fog okozni, így az
egymással versengő célok között nem tehető ésszerű választás, ezért egyesek aztán
felvásárolnak minden hozzáférhető dolgot, amire csak rá tudják tenni a kezüket. Ennek
ellenére a háborús időszak sürgető igényei közepette a fontos célok megvalósításának talán
valóban nincs a fentiekben vázoltnál célravezetőbb eszköze, ezért ebben az esetben a cél
kitűzések rendszere igazolható.

Másodszor, bármennyire is irracionális termelési célok kitűzése, az ily módon

előállított termékek összessége önmagában nem értelmetlen. Egy nemzetközi önalkalmazkodó
rendszer, amely minden termékhez világpiaci árat rendel hozzá, egyúttal meghatározza azt az
árat is, amelyen ez adott termék szabadon más termékre cserélhető. Ebben az esetben a
nemzeti össztermék együttes ára a nemzeti jólét mércéjeként szolgál. Jelzi az életszínvonalat,
s egyúttal az ország katonai potenciálját is. Természetesen létezik olyan politika, amely növeli
a nemzeti vagyont, ezért racionális dolog ezen a politikán gondolkodni és követni azt.
A gazdasági tervezés iránt elkötelezett kormányok minden lehetséges eszközt
megragadnak a cselekvésre- még a nem teljesen ésszerű eszközöket is – a központi
beavatkozás érdekében. Extrém esetben, például a szovjetek esetében, a kormány kész arra,
hogy az egész ipart finanszírozza, és irányítása alatt tartsa egy mindenütt jelen lévő pénzügyi
ellenőrző hatóság révén. A nagyarányú állami beruházások valamint a gyárak működésének
fenntartása inflációt gerjeszt, s szükségszerűen maga után vonja a széles körű árellenőrzést,
amely tovább növeli az állam gazdasági felelősség vállalását. 1
Egy kormány gazdasági terveiben szereplő számoszlopok az állam gazdasági hatalom
iránti igényét fejezik ki, ami a valóságban nem létezik. De ha hiszünk ebben a hatalomban, ez
oda vezethet, hogy nagy nyomást fejtünk ki egy költséges gazdaságpolitika megvalósítása
érdekében. Ez bizonyos fokú stresszel és feszültséggel jár, s úgy fog tűnni, hogy a valóságban
minden részletében életbe lépett gazdasági tervünk. Ez a folyamat a mágikus rituálékat idézi.
Ha fekete drapériába burkolózunk a sötét fellegeket idézzük meg, s ha vizet locsolunk
magunkra, esőt idézhetünk elő. A gyakorlati eredmények elmaradása nem zavarja azokat,
akik hisznek a csodákban, s ugyanez áll azokra is, akik hisznek a gazdasági tervekben. Ez
különösen igaz az orosz tervkészítőkre, s elmondható brit követőikről is, ahogy azt J. Jewkes
Ordeal by Planning c. könyvében eléggé megdöbbentően megírta.

PROFIT ÉS TÖBBKÖZPONTÚSÁG1
1
V.ö. írásommal: Full Employment and Free Trade (1945) 67-68.o.
1
Humanitas, 1946

82
 Egész történelmünkön végigvonul a kereskedelmi haszonra való törekvéssel szembeni
morális tiltakozás. Napjaink szocialistái körében talán a profittól való undorodás bír a
legerősebb politikai motivációval. Ennek ellenére a profit hajhászás továbbra is létezik. Még
Oroszországban is újra felbukkant a profit szó, amit nem is nagyon igyekeznek titkolni,
csupán olyan kifejezések mögé rejtik, mint például „tervezett többlet” vagy „vezetői keret”.
Tiszteletben tartom a profittal szembeni morális szembenállást, s jelentős történelmi
erőként értékelem azt, hogy az elmúlt száz év során humanizálta a jövedelem termelés
folyamatát, de úgy vélem ezen a téren sok még a tennivaló. Ennek ellenére úgy gondolom,
alapvetően hibás a szocialistáknak az az elképzelése, hogy a kereskedelmi hasznot, mint a
gazdaság alapvető mozgatórugóját, valaha is kiiktassák. A kapitalista rendszernek nincs
valódi alternatívája. „a közösségi fogyasztás tervezése csupán mítosz” Az államnak a piaci
erőket megfelelő keretek között kell tartania, emellett korrigálnia és pótolnia kell, de
érdemlegesen nem tudja azokat helyettesíteni.
Az önellátó gazdaság. A profit legegyszerűbb formája az, amikor a földjéből élő
farmer rekordtermést takarít be. A szerencsés farmer gyakorlatilag ingyen jut hozzá
valamihez. De ezt a fajta egyszerű haszonszerzést senki sem ellenzi. Bár a vevők
irigykedhetnek, aligha tehetnek szemrehányást.
Lehet, hogy egyesek morgolódnak a farmer beruházási politikája miatt, például amiatt,
hogy termése egy részét készletként felhalmozza, vagy arra fordítja, hogy folyamatosan egyre
több állatot tartson, vagy éppen az új ültetvényein dolgozó munkásai ellátását biztosítja vele.
A kisméretű gazdaságok esetében ezek a problémák alapjában véve elkerülhetőek, például
közös gazdálkodás, vagy közös irányítás révén. Jó példa erre a palesztinai kibuc, vagy egyes
szocialista telepesek.
A pénz. A profittal szembeni komolyabb ellenérzések csak a fejlettebb
társadalmakban jelentkeznek, amikor hirtelen megnő az egymással kooperáló és egymásnak
javakat előállító emberek száma. A profit ez esetben mindig pénz formájában jelentkezik, s
elsősorban az igényel magyarázatot, hogy a pénz az árucsere eszköze lett.
De miért a pénz? Először ezt a kérdést kell megválaszolnunk, mielőtt megvitatnánk a
profit kérdéskörét.
Sok magyarázat született már a pénz szükségességéről, de úgy látom, hogy egyik sem
tudott meggyőző magyarázatot adni a profit elterjedésére és fontos szerepére. A
pénzhasználatnak négy fő funkciója van, s ezek csak együttesen teszik érthetővé a profit
keletkezését.
A fogyasztás. Okok: A.1. Ha emberek millió állítanak elő egymás számára mások által
használt termékeket, valamilyen mértékben figyelembe kell venniük az igényeket. Az
emberek igényei, vágyai nagyrészt szubjektívek. Aki még csak most szeretné elfogyasztani
ebédjét, pontosan úgy néz ki, mint az, aki ezt már megtette, s csak egy alapos klinikai
vizsgálat tudna kettőjük között objektív különbséget tenni. Még kevésbé lehet
megkülönböztetni a vegetáriánust a nem vegetáriánustól, vagy a krumplipüré kedvelőjét a főtt
krumplit előnyben részesítőtől. Könnyű viszont észrevenni az éhes embert egyéni ízlésével
együtt, annál a ténynél fogva, hogy szeretné ebédet venni, s ezért bizonyos ételeket vásárol.
Ráadásul az emberek igényei és ízlése változóak, összetettek és kifinomultak. James
Joyce egy vaskos könyvet tölthetett volna meg egy bevásárló körútra induló nő csak félig
meddig tudatos elképzeléseivel. Nincs megfelelő szó potenciális vágyainak pontos leírására.
Ugyanígy a vásárlóktól sem várható el, hogy szükségleteikről adekvát pszichológiai elemzést
adjanak a boltokban. A pénz lesz az egyetlen mentsváruk. Az a tény, hogy meghatározott

83
dolgok meghatározott áron való megvásárlására tesznek ajánlatot, pontosan kifejezi
elképzeléseiket
A vásárlás természetesen sokszor nem józan megfontolás alapján történik. Bizonyos
esetekben, például háborúk során a hirtelen fellépő hiány miatt elkerülhetetlen a jegyrendszer
bevezetése. Erre a későbbiekben még visszatérek. A jegyrendszer szükségessége érveket
szolgáltat annak maximális mértékű kiterjesztésére, hogy ez által biztosítsák a javak egyenlő
elosztását és erre magyarázatot is adjanak. Az általános jegyrendszer ellen felizgatott és
feldühödött tiltakozók lépnek fel, kifejezésre juttatva annak nem megfelelő, elnyomó jellegét.
Bár teljes mértékben egyetértek a tiltakozókkal, de nem ismétlem meg érveiket, mivel úgy
gondolom egyetlen kormány sem akar túl messzire menni a jegyrendszer erőszakos
kiterjesztésében, másrészt, ami ennél sokkal lényegesebb, ennek az érvnek a túlzott mértékű
kihangsúlyozása háttérbe szorítja azokat a sokkal nyomosabb érveket, amelyek választ adnak
arra, hogy miért van szükség pénzre a modern gazdaság működtetéséhez
Okok. A.2.: Ha feltételezzük, hogy nem jelent semmiféle nehézséget az emberek
igényeinek felmérése, még mindig ott van a javak racionális elosztásának kérdése. Ezt
legjobban talán úgy lehetne megvilágítani, ha egy pillanatra elképzelnénk, hogy robottá
válunk, pl. olyan gépekké, amelyek pontosan úgy működnének, mint az emberek. Az
emberekhez hasonlóan a robotok is változatos és sokféle táplálékra és különféle szolgáltatásra
tartanának igényt, de lenne egy nagy előnyük az emberekkel szemben, mégpedig az, hogy egy
mérőműszerrel rendelkeznének, amely folyamatosan és pontosan jelezné az igények
kielégítésének mértékét. Ez teljesen feleslegessé tenné a pénzt, mint a szubjektív, kifinomult
és komplex igények kifejezésre juttatásának eszközét, ennek következtében pedig a lakosság
ellátása csupán egyszerű mérnöki feladat lenne. Ennek ellenére úgy látom, hogy ez a feladat
ésszerű módon nem hajtható végre a pénz használata nélkül
A fenti nézet részletes bizonyítására most nem térek ki, mivel ez túl alapos
matematikai elmélyedést igényelne, de igyekszem legalábbis megvilágítani érvelésem
lényegét1
A most felvázolandó előzetes megközelítés hasznosnak bizonyulhat. Akárcsak az
embert, a hozzá hasonló robotot is kielégíti a számára felkínált végtelen fajta termék
(legalábbis saját mérőműszere jelzése alapján). Ebből következik, hogy meghatározott
termékek elosztása két robot között – nevezzük őket 1. számú robotnak és 2. számú robotnak
– általában javítható. Lehetséges olyan fajta újraelosztás, hogy mindét robot megelégedettsége
nőjön (vagy legalább az egyiké nőjön, miközben a másiké változatlan marad). Ez a módszer
megmutatja, hogyan definiálható a javak racionális elosztása. Akkor mondhatjuk, hogy a
rendelkezésre álló javak elosztása a robotok között racionális, amikor egyik robot
mérőműszere sem mutat több kielégülést a másik rovására.
Ha megvizsgáljuk a robotok közti csere lehetőségének racionális vagy más szavakkal
„kiegyensúlyozott” voltát, úgy azt találjuk, hogy minden termék esetében meghatározott
mértékű cserearány létezik. Így a javak értékének „kiegyensúlyozott” állapota pénzben
kifejezhető lesz. Ehhez elegendő, ha egy tetszőleges termék árát – például egy üveg lekvárét -
rögzítjük, s azt mondjuk, hogy ez egyenlő egy shillinggel. A racionális elosztás kérdését
azonban ennél pontosabban kell meghatároznunk. Ehhez bizonyos feltételeket kell szabnunk a
robotok közti „jövedelem elosztást” illetően. A probléma egyszerűen megoldható, ha például
úgy döntünk, hogy a javakat teljesen egyenlő mértékben osztjuk el az egyes robotok között.
Ezzel definiáltuk a kérdést. Az ilyen jellegű problémák megoldásának soron
következő lépése a sikeres megközelítés módszerének kidolgozása1

1
A szigorú értelemben vett több középpontú probléma megoldása pl. nagyszámú központ kölcsönös
alkalmazkodására vonatkozó részleteket lásd a 172. és 183. oldalon. a
1
a módszer részletes kifejtése a … oldalon található.

84
 Ehhez meg kell határoznunk a rendelkezésre álló erőforrások olyan mértékű elosztását,
amely minden robot elégedettségének mértékét maximalizálja (ez esetben saját részesedésük
egyenlő mértékű lesz). A közelítő módszer alkalmazása a kérdés megoldását végtelen számú
lépésre osztja fel. Egyszerre csak egy szempontot és annak a többihez való kapcsolatát
vizsgálhatjuk, míg a kölcsönös kapcsolatrendszert ebben az esetben adottnak vesszük. Egyik
kérdést a másik után egyenként vizsgáljuk meg, a megoldás minden egyes lépés során újra
változik. Ha az összes kérdést illető alkalmazkodások teljes rendszerét megvizsgáltuk, akkor
minden egyes kérdéskör újra kiigazítását elvégezhetjük, figyelembe véve az időközben az
egyes kérdéskörökben történt változásokat. A sikeres megközelítések módszerét ismét és
ismét elvégezzük, mindaddig, amíg a megoldás egyre pontosabb nem lesz. Ez az általános
közelítés módszere, amelynek segítségével a „több középpontú” problémák megoldhatók, ha
egyáltalán létezik megoldásuk.
Ennek az általános módszernek egy sajátos formája az alábbiakban alkalmazható
problémánk megoldására. Első lépésben a meglévő kínálat minden egyes tételéhez egy árat
rendelünk hozzá, oly módon, hogy igyekszünk a lehető legpontosabban meghatározni azt az
árat, amely mellett biztosítható a kiegyensúlyozott elosztás. A robotok között elosztott árak
összegét úgy kezeljük, mint az egyes robotok „igényét”. Ez az igény ténylegesen azzal a
pénzösszeggel egyenlő, amit a robot, mint a javakból rá eső részesedést megkap. Térjünk
vissza az 1. számú robothoz, és nézzük meg hogyan működik az elosztás, ha a robot úgy
viselkedik, mint egy közönséges vásárló. A robotnak vásárlóereje függvényében egy sor olyan
dolgot adunk, ami – legalábbis mérőműszere szerint - a legteljesebb elégedettséggel tölti el.
Ezt követően fokozatosan minden robot pénzét a lehető legelőnyösebben elköltjük. Ennek
során azonban módosítanunk kell az „árakat”, hogy biztosítjuk, hogy a mindenkori kínálat
kielégíti a keresletet. Ez viszont értelemszerűen a korábban juttatott javak újraértékelést
jelenti. Ezért vissza kell mennünk a korábbi elosztásokhoz, és valamiképp újra kell azokat
értékelnünk. A kérdést rövidre zárva, ez valójában azt jelenti, hogy minden robot azonos
összeget kap, s ebből saját legjobb kielégülése érdekében vásárolhat a közraktárakból. A
javak árát pedig azon a szinten állapítanák meg, ahol az adott kínált kielégíti az adott
keresletet.
Ez az A. 2. pontban megjelölt ok a pénz használatára: a pénz megkerülhetetlen, mint
az az eszköz, amelyik a tömegesen felmerülő igényeket hozzáigazítja a megelégedettség
maximumához.
A következőkben rátérek a termelés kérdésére, ahol az előzőekben vázolthoz
hasonlóan olyan helyzetekkel fogunk találkozni, amelyek szükségessé teszik a pénz
használatát. Ez analóg módon új megvilágításba helyezi problémánkat.
Termelés. Képzeljük el, hogy gyárak ezreiben munkások millió dolgoznak. A
rendelkezésre álló források óriási választékából minden gyár kiválasztja a számára szükséges
anyagokat és a munkaerőt, és saját lehetőségeihez igazadóan meghatározott technikai
eljárásokat alkalmaz. A források iránti igényét, valamint termelési módszerét folyamatosan
úgy alakítja, hogy mind a természet által biztosított források változásához mind a fogyasztók
igényeihez alkalmazkodni tudjon.
Minden gyár élén egy megbízott vezető áll, aki felelős annak működéséért. Egy
gazdasági rendszer sikere attól függ, hogy a vezetők jól végzik-e a dolgukat. Azonban senki
sem tudja jól ellátni feladatát, amíg nem tudja, mi is az valójában. Ha feladata abban áll, hogy
a munkaerő és más, szűkösen rendelkezésre álló forrás felhasználásával mások számára
állítson elő javakat, akkor kívánatos, hogy a feladat végrehajtását valamiképp ellenőrizzék.
Célszerű, ha ezt a termék jövőbeni felhasználói teszik meg, akiknek rendelkezniük kell azzal a
képességgel, hogy meg tudják ítélni, vajon az összes erőforrást a lehető leghatékonyabb
módon használták-e fel.

85
 Ez a B.1. ok, ami a pénz használata mellett szól. Az üzleti könyvek egyfajta eligazítást
nyújtanak a vezetők számára munkájuk során, emellett tevékenységük külső kontrolljának
alapját is jelentik. Az itt lévő eredmény az eladásokból befolyó összeg mínusz a források
beszerzésére fordított összeg. Az első szám, mint azt az előzőkben már láthattuk, a fogyasztók
megelégedettsége mérésének egyetlen kézzelfogható eszköze, éppen ezért kívánatos, hogy ez
a lehető legmagasabb legyen. A második szám pedig, amit épp most prezentáltunk, a
termelési költségek mérésének egyetlen kézzelfogható eszköze, amit értelemszerűen a lehető
legalacsonyabb szintre kell szorítani.
Amikor valaki verset ír, vagy gyerekeket tanít meg írni és olvasni, vagy visszaadja egy
beteg látását, miután eltávolította szeméről a szürke hályogot, akkor cselekedete magában
hordozza jutalmát. Mindazok, akik úgy érzik, hogy jól végezték dolgukat, jól megvannak
mások elismerése nélkül is, de akár ki is követelhetik azt maguknak. De ez nem igaz a
cipőfűző, a fogkefe, a borotva stb. termelésre. Bár ez utóbbiak is olyan elfoglaltságok,
amelyek megelégedettséggel tölthetnek el, de nem önmagukban. Ez csak akkor igaz, ha az
adott termék gyártója biztos benne, hogy azt gyártja, amire igény van, s ami másokat
megelégedettséggel tölt el. Ezért elégedettségét csak a fogyasztók elégedettségének
függvényében lehet értékelni. S mivel a fogyasztók elégedettsége abban jut kifejezésre, hogy
hajlandók megvenni az adott terméket, a gyártó célja az, hogy ebből a lehető legtöbb pénzre
tegyen szert. Ez az vezető teljesítménye megítélésének megfelelő módja, s egyben alkalmas
arra, hogy ezt a teljesítményt az őt szolgálók ellenőrizzék. Ez a fajta ellenőrzés könnyen
összeköthető megfelelő szankciókkal. A vezetők javadalmazása az eladásokból befolyó
összeghez köthető, például prémium vagy jutalmazás formájában. A vezetők juttatásainak
odaítélése nem fogadható el, ha nem függ attól, hogy az illető mennyi hasznot hoz.
Írásomban szándékosan figyelmen kívül hagytam a gazdasági igazságosság kérdését.
A múlt nagy civilizációban a jövedelmek elosztása nagyfokú aránytalanságokat mutatott,
sokkal nagyobbat, mint a kapitalizmusban. Az elmúlt száz év során folyamatos volt a
nagyobb egyenlőségre való törekvés, s Angliában mindez 1939 óta fokozatosan fel is
erősödött. Meggyőződésem, hogy a kapitalista rendszer e tekintetben összhangba hozható
egy olyan fajta társadalmi igazságossággal, amiben a társadalom egyetértésre jut. (Ezt a
kérdést Teljes foglalkoztatottság és szabad kereskedelem című könyvemben fejtettem ki).
Nem szükségszerű, hogy a profit gazdasági igazságtalansághoz vezessen.
Nyilvánvalóan arra törekszünk, hogy a termelés során a felhasznált erőforrások értékét
a minimális szinten tartsuk. Ez azonban többnyire nem azt jelenti, hogy mindenből
kevesebbet használunk Ez inkább a választás lehetőségét jelenti, például azt, hogy kevesebb
olajat vagy szenet használunk, viszont több munkaerőt és tőkét, vagy esetleg más minőségű
szenet. Ezzel a fajta egyensúllyal az ipari termelésen kívül más területeken is találkozhatunk,
például a művészetben vagy a sportban. Ugyanezzel a problémával néz szembe például a
gyógyító orvos, a géptervező, vagy, hogy ne menjünk messzire az ipartól, a saját földjén
gazdálkodó farmer is. A fent említett esetekben a gazdasági életben tevékenykedő egyének,
közvetlenül érzékelve és mérlegelve a dolgokat, egyensúlyt tudnak teremteni az áldozat és a
teljesítmény között. Ezzel szemben a gyárigazgató, aki külső forrásból szerzi be a javakat,
nem tudja közvetlenül érzékelni, hogy ezek egyenként milyen értékesek a társadalom egésze
szempontjából. Olyan külső objektív mércére van szüksége, amelynek segítségével
egyensúlyt teremthet az erőforrások alternatív felhasználásában. Más szavakkal, ha
racionálisan akarja felhasználni a rendelkezésére álló erőforrásokat, akkor minden erőforrás
számszerű értékelését el kell végeznie. Ezt a számszerű értékelést pénzben kell kifejeznie.
Ahhoz, hogy ezt be tudjam bizonyítani, rá kell térnem a B2 indokra, ami a pénz használatát
támasztja alá.

86
 A B.2. számú indok nagyon hasonlatos az A. 2. számúhoz. Ez abból adódik, hogy a
vezetők ezreinek több millió erőforrást kínálnak (többnyire munkaerőt és nyersanyagokat)
amelynek legjobb hasznosítási módját meg kell találniuk.
A probléma leegyszerűsítése érdekében tételezzük fel, hogy nem jelent komoly
nehézséget a megelégedettség előre történő felmérése – azaz az összes eladás kalkulálása egy
adott áron – ami a működő üzemek közötti sajátos erőforrás megosztásból fakad. Az összeg
maximalizálása csaknem azonos azzal, mint amikor robotok teljes megelégedettségének
maximalizálását akartuk megbecsülni, amely a juttatások megfelelő elosztásán alapszik. Ez a
probléma általánosságban megoldhatatlan, kivéve a sikeres megközelítés módszerének egyes
eseteit, amely egy adott időpontban csak egy központot, pl. egy gyárat vesz figyelembe, s
figyelmen kívül hagyja a többiek közti kölcsönhatásokat.
Szerencsére ezekben az esetekben az egyes központokban felszínre jutott
„megelégedettség”-et kezdetektől fogva ugyanabban az egységben, nevezetesen pénzben
fejezik ki. Ez nagymértékben leegyszerűsíti a problémát és az alábbi megoldást kínálja.
Minden gyár annyi pénzt kap, amennyire csak igényt tart, feltéve, ha a termelési és
kereskedelmi ciklus végén visszafizeti ezt az összeget. Azok a gyárak vásárolhatnának az
állami készletekből, akik a feldolgozott termékeket a lehető legnagyobb haszonnal tudják
eladni. Az erőforrások aukciók révén kerülnek az érte legtöbb hasznot ígérőkhöz. Ezt azt
feltételezi, hogy az erőforrások pár ember kezében összpontosulnak, - nevezzük őket
„termelőknek” – akik azt az érte legtöbbet kínálónak adják el.1. A munkaerő pedig a lehető
legmagasabb bért igyekszik elérni, a földet és más természeti erőforrásokat pedig olyan magas
áron viszik tulajdonosaik a piacra, amennyire az csak lehetséges. Ebben rejlik a módszer
lényege.
Csak ezzel a módszerrel – vagy egy hozzá igen hasonlatossal – lehet az erőforrásokat
legalább megközelítően ésszerű módon elosztani a nagy termelő központok között. Ezért
mind a „termelők” „jövedelem-termelése”, akik az erőforrásokat az igazgatóknak adják el,
mind az igazgatók „jövedelem-termelése”, akik felhasználják az erőforrásokat, s termékeiket
a fogyasztóknak értékesítik, nélkülözhetetlen az elosztás véghezvitele érdekében.
Ez a pénzhasználat B.2. indoka. Kétségtelenül igen közel kerültünk a profit
lényegének megvitatásához, de még nem állunk teljesen készen.
A pénz körforgása. A pénzt az üzemek vezetői a termelőktől kapják kölcsön a források
megvásárlására, s fogyasztók révén fizetik azt vissza. Ez a pénz körforgása. A középpontban
az igazgatók állnak, akik a termeléshez való hozzájárulás fejében a társadalom minden
rétegébe pénz fektetnek, amit aztán vissza is kapnak késztermékeik eladásából. A kimenet
folyamata arra szolgál, hogy elossza a forrásokat a felhasználók között, a bemenet pedig
eljuttatja a termékeket a felhasználókhoz. A veszteségek elkerülése érdekében az igazgatók a
teljes folyamatot ellenőrzésük alatt tartják. A pénz, amit saját munkájukért kapnak, és mint
fogyasztók költenek el, a vérkeringés rendszeréhez hasonlóan elkülönült áramkört alkot. A
séma kiterjesztése révén az igazgatók is a „termelők” közé fognak tartozni.
A termelő egyben természetesen fogyasztó is, s így a séma a teljes népességet felöleli.
A pénz körforgásának eszközei és a jövedelem-termelés az egyetlen módja annak, hogy
racionális lépéseket tegyünk a különböző erőforrások közös kiaknázására, és azoknak a
termékeknek az előállítására, amit saját magunk között osztunk majd el.
Statikus feltételek. Ha a termelés és elosztás napról napra változatlan formában
történne, úgy semmi szükség nem lenne a pénzáramlásra. A pénzáramlás ebben az esetben
csak arra szolgálna, hogy a megfelelő irányban indítsa el a folyamatot, majd le is tehetünk
róla. Valami hasonló történik akkor, amikor valamilyen oknál fogva a gazdasági folyamatok
egyik pontján megszakítjuk a pénzáramlást. Ez esetben a termelés és elosztás addig meglévő
1
A .. oldal lábjegyzetében ezeket az embereket az alábbiak szerint jelöljök: m=munkás, F-földtulajdonos, f-
feltaláló

87
rendszerét standardként fogadjuk el a későbbiek során. A papír fejadag „alapja” Nagy-
Britanniában például még mindig az a mennyiség, amit a kiadók még 1939-ben használtak fel,
amikor a kereskedelem vezérelte termelést felváltotta a háborús idők ellenőrzése. Bár a
termelés statikus alapokra való helyezése feleslegessé teszi a pénzt, a másik véglet, a hirtelen
bekövetkező nagyarányú változások is a pénzügyi rendszer ideiglenes összeomlásával
járhatnak. Például, amikor az elmúlt háború során a világ nyersgumi termelésének döntő része
a japánok kezébe került, a szövetségesek rákényszerültek arra, hogy minden meglévő
nyersgumi készletet lefoglaljanak. A másik megoldás azt lett volna, hogy olyan magas árat
fizetnek a gumi készletekkel bíróknak, hogy azok a gumit a hadianyaggyáraknak, s ne a
magánszemélyeknek adják el (például kerékgyártásra vagy irodai célokra). Ez viszont olyan
hatalmas, meg nem érdemelt jövedelmet jelentett volna a készletek birtokosainak, amit a
közvélemény aligha tolerált volna.
Tény és való, hogy kivételes körülmények esetén célravezető lehet fejadagok
megállapítása egyes termékekre, de ez nem mond ellent annak a meggyőződésünknek, amely
tagadja a források gyáraknak és a késztermékek fogyasztóknak történő központi elosztásának
lehetőségét. Egyes ritka kivételektől eltekintve, például az iskolásoknak juttatott tej, vagy a
várandós anyáknak adott csukamájolaj, a jegyrendszer csupán esetlen próbálkozás a korábbi
kereskedelmi kapcsolatok imitálására. Ennek az az oka, hogy racionális okoknál fogva a
jegyrendszer nem tartható fenn az idők végezetéig. Ez különösen igaz a források esetében. Ha
a termeléshez szükséges erőforrások (munkaerő, nyersanyagok, gépek, föld) elosztását merev
keretek közé szorítjuk, az csaknem azonnal az egész termelés leállásához vezetne.
Miért éppen a profit? Ez elvezet minket a kérdés lényegéhez. Az előzőekben már
felvázoltam a jövedelem-termelésre épülő gazdasági rendszert. Ebben a rendszerben az
emberek gyakran tesznek szert olyan haszonra, amiért jóformán semmit sem tettek. Ha egy
olyan dolog van a birtokomban, legyen ez akár speciális szaktudás, akár olyan dolog, amiből
készletet halmoztam fel, vagy amit könnyűszerrel elő tudok állítani a gyáramban, vagy meg
tudok termelni a földemen, s ez a dolog valamilyen okból hiánycikké vált, például mert
megnőtt iránta a kereslet, akkor elkerülhetetlenül profitra fogok szert tenni. Ehhez hasonlóan,
mint fogyasztó meg nem érdemelt haszonra teszek szert, ha a kenyér vagy az elektromos áram
ára csökken. A gazdaság folyamatosan alkalmazkodik, az ilyen jellegű, azonos gyakorisággal
előforduló, esetlegesen keletkező haszonhoz, illetve veszteséghez.
Már szó volt róla, hogy szélsőséges esetekben, például ha egy országban
szükségállapotot rendelnek el, akkor olyan intézkedéseket léptetnek életbe, amelyek
megakadályozzák, hogy egyesek a hirtelen keletkező hiányból hatalmas profitra tegyenek
szert. El tudom képzelni, hogy a jövőben a közvélemény egyre nagyobb figyelmet szentel
ezeknek a kérdéseknek, sőt úgy gondolom, ez részben már ma is így van. Ugyanakkor a
pénzre épülő gazdaságról felvázoltak még közel sem teljesek, sok minden vár még
kiegészítésre és módosításra.
Noha azt állítottam, hogy a modern termelés és elosztás csak kereskedelmi alapokra
épülhet, de ezzel nem keltettem azt a látszatot, hogy ez a megoldás tökéletes lenne. Ha bárki
azt mondja, hogy a vonat elindításához szükség van mozdonyra (szemben azokkal, akik ezt
szellemvasút módjára képzelik el), semmi szükség arra, hogy letagadja a mozdony alacsony
fokú hatékonyságát, vagy azt, hogy az zajosan működik, sőt esetenként embereket is elgázol.
Mindez teljesen közömbös abból a szempontból, hogy a vonat elhúzásához szükség van a
mozdonyra. Ráadásul, mindaddig nem lehet racionális alapon foglalkozni a mozdonyok által
okozott károkkal, amíg nem hagyjuk abba a mozdony nélküli vonat iránti sóvárgásunkat.
Társadalmi hatások. Millió olyan dolog van, amit az emberek megvesznek,
elhasználnak és eldobnak. De ez nem mindig van így. Jó példa erre, ha az oktatásra költünk,
vagy arra, hogy bokrot vegyenek a kertjükbe. Ha egyesek tudásra tesznek szert, vagy
látványos kertet ültetnek, ezzel nem csökkentik a többiek részesedését ezekből a dolgokból,

88
mivel az általuk élvezett előnyből bizonyos fokig mindenki részesedik. Az ehhez hasonló
egyéni gazdasági lépések - többnyire nemkívánatos - „diffúz” hatásával meglehetősen
gyakran találkozunk a termelés során. Füst, zaj, vízszennyezés, talaj erózió, a hal-és
vadállomány csökkenése, az ipar okozta betegségek, frusztrált munkások, és sok más egyéb
jut erről az ember eszébe. A pénzre épülő gazdasági rendszer azzal az alapfeltevéssel él, hogy
ezek a diffúz hatások elhanyagolhatóak, s minden egyes önálló lépés jól körülhatároltan és
kézzelfoghatóan (akár pozitív, akár negatív irányban), de hozzájárul a társadalmi jóléthez,
ahol a jólét egésze az egyes lépések összegéből adódik össze. Más szavakkal, a pénz irányítja
a gazdaság kisléptékű, lokalizálható és másodlagos aspektusait, de figyelmen kívül hagyja a
„diffúz” azaz „társadalmi” szempontokat.
Amikor ezek a hatások nyilvánvalóvá válnak, akkor a társadalmi jólétért felelős
szerveknek lépniük kell. A kérdés csupán az, mit tehetnek? Álláspontunk szerint, amelyik a
gazdasági életbe történő bármiféle központi beavatkozást tagad, a nyilvános beavatkozásnak
inkább negatívnak, semmint normatívnak kell lennie. A beavatkozások lényegében a
társadalomellenes tevékenység törvényen kívül helyezésével korlátoznák a kereskedelemi
tevékenységet. Azokról a társadalmi reformokról van szó, amelyek révén az elmúlt száz
évben civilizációnk olyan nagy előrelépést tett. Ráadásul, egy sor fontos kérdésben, amelyet
kereskedelmi forrásokból nem lehet kellően hatékonyan és kielégítően ellátni, az állam
pozitív szerepet vállal, ilyen például az oktatás, az egészségügy és a társadalmi életet
kellemessé tevő dolgok. Ennek ellenére a termelés és a fogyasztás megmarad – és meg is kell,
hogy maradjon – a jövedelemtermelés keretein belül, s figyelmen kívül hagyja saját
tevékenységének diffúz voltát. A kormány korlátozhat egy ilyen fajta rendszert, sőt adók és
támogatások révén itt-ott javíthat is rajta, s ki is egészítheti a közszolgáltatásokkal. Azonban
nincs olyan rendező elv, amely maximalizálna azokat a „diffúz „előnyöket, amelyek ezeknek
az intézkedéseknek a célját jelentik, s akárcsak távolról is megközelítené azt a fajta
hatékonyságot, ahogyan a pénz maximalizálja a „lokalizálható” előnyök összességét, és a
minimumra szorítja le a „lokalizálható” költségeket. Ezért a modern ipar racionális alapon
csak addig tartható fenn, amíg a költségek többsége meghatározott, a termékek alkalmasak a
fogyasztásra, és azokat teljes egészében el is fogyasztják azok, akik megszerezték őket.1
Erre a kérdésre az államosítás kapcsán még visszatérek.
A munkanélküliség megakadályozása. A pénz körforgásáról már szóltam. Leírtam azt,
hogy a vezetők, miként adnak pénzt cserébe a „termelők” munkaerejéért és más
erőforrásaiért, s aztán azt, hogy a pénz hogyan jut vissza ugyanezektől az emberektől, most
már mint fogyasztóktól a feldolgozott termékekért cserébe. (A pénz egy kisebb része a
vezetők zsebébe vándorol szolgálataikért). Már említettem, hogy az igazgatóknak vissza kell
kapniuk azt a pénzt, amit befektettek, mivel azt feltehetően csak kölcsönbe kapták. Ha ez nem
következik be, akkor kénytelenek lesznek bezárni, és mindent eladni.
Valójában a fogyasztók többnyire nem költik el teljes jövedelmüket, hanem egy részét
inkább félreteszik, hogy növeljék biztonsági tartalékaikat. Így a vezetők esetleg nem teljesen
kapják vissza befektetett pénzüket, s ez a kereskedelem törvényei szerint egy részüket arra
kényszeríti, hogy kiszálljanak az üzletből. Ennek következtében a kereskedelem visszaesik és
munkanélküliség alakul ki. Az is igaz, hogy az egyéni megtakarításokat kisebb-nagyobb
mértékben ellensúlyozza az a kölcsönből származó pénz, amiből új gyárak épülnek. Az
iparosodás magasabb fokán álló virágzó közösségekben ez azonban nem bizonyul
elégségesnek ahhoz, hogy teljes egészében ellensúlyozza a megtakarításokat, ezért tartós
visszaesés következik be. Szerencsére a kormány ezt a problémát deficitfinanszírozással
orvosolhatja. A tartós munkanélküliség messze nem jelenti a „kapitalizmus megoldhatatlan
belső ellentmondását” (ahogy azt a szocialisták továbbra is állítják), ez a kapitalizmussal

1
lásd …o.

89
együtt járó, olyan előre nem látható hiányosság, ami könnyen kiküszöbölhető, ha félretesszük
a közfinanszírozással kapcsolatos, már rég megcáfolt előítéleteinket.
Államosítás. Ez idáig nem tettem említést a tulajdonról. Csak azt mondtam, hogy a
„termelők” egy része föld és más természeti erőforrások tulajdonosa, s utaltam egy bizonyos
erőforrásra is, amikor a menedzserek kölcsönből fedezik a tőkéjüket. Mivel az új gyárak
éppen ezekből a kölcsönökből épülnek, a gyárak tulajdonosai feltehetően a hitelezők lesznek,
akik pénzüket a profit reményében fektetik be. De továbbra is nyitott az a kérdés, hogy a
szóban forgó példákban magán vagy köztulajdonról van-e szó, s úgy tűnik, hogy alig van,
vagy nem szabadna, hogy legyen különbség a kettő között.
Az iparban a magán és a köztulajdon közti alapvető különbség a kockázatvállalás
módjában rejlik. Magántulajdon esetén az egyén dolga, hogy biztosítsa a tőkét vagy hitelt
nyújtson. Folyamatosan figyeli a befektetési piacot, s tőkéjét igyekeznek a legtöbbet ígérő
ágazatba befektetni, hogy a legtöbb hasznot húzza belőle. Ennek fejében profithoz jut, amiből
értelemszerűen levonja az esetlegesen felmerülő veszteséget. A tőke visszafizetésén túl a hitel
után kamatra tart igényt, s ennek biztosítására a nem fizető ügyféllel szemben joga van
jelzálogjogával élni. Ha az állam az egyedüli befektető, a végeredményt tekintve ehhez igen
hasonlatos módon fog viselkedni. A befektetésre rendelkezésre álló pénzösszeget eloszthatják
az egyének között, akiket a megtermelt profitból és annak kamataiból honorálnak. Az állam
csak annyiban különbözik a magán befektetőktől, hogy nincs lehetősége arra, hogy felélje
tőkéjét, és nem is ruházhatja azt át örököseire. De a fenti tényezők egyike sem gyakorol
lényegi hatást a gazdaság működésére. Az állami tulajdon sokkal többet nyom a latban, ha az
állam úgy dönt, mint azt Szovjet-Oroszországban tette, hogy az iparvállalatok holdingjaként
működik, s ennek fejében rövid-és hosszú távon is központilag biztosítja számukra a tőkét,
részesedik profitjukból és osztozik a veszteségükben. Ezzel felszámolja a tőkepiacot, mint a
befektetés újraelosztásának eszközét, s a „sikeres megközelítés” módszerének helyébe egy
kormányhivatal lép, a maga nyers központi döntéshozatalával. Ezzel egy időben a vállalatok
fizetőképességének nem szentelnének akkora figyelmet, mivel már közel sem okozna akkora
veszélyt a jelzálogjog jelentette fenyegetés.
Az állami tulajdon gazdasági következményei nem elhanyagolhatóak, a
megtakarításoknak az állam kezében való koncentrálása pedig messzire mutató
következményekkel jár. A „közösségi fogyasztás biztosítása érdekében a tervezett termelés” –
el kapcsolatos szocialista várakozások alapján eléggé meglepő tény, hogy a valóságban az
állami tulajdon alig jelent különbséget a (magántulajdonnal szemben). Ezt a tényt néhány
oldallal ezelőtt már eléggé absztrakt módon kifejtettem, s egy másik írásomban majd ismét
részletesen kitérek rá. Most csak a végső következtetéseket kívánom levonni, anélkül, hogy
szóról-szóra be is bizonyítanám azokat.
Tegyük fel, hogy egy ország ipara százezer termelő egységből áll, s mindegyikük
ugyanarra az ipari erőforrásra van ráutalva, s termékeit is ugyanazon a késztermék vagy
félkész termék piacon értékesítik. Minden egység élén az igazgató áll, akit a kapitalizmusban
a részvényesek választanak meg, köztulajdon esetében pedig az állam nevez ki. A
kapitalizmusban az igazgató a részvényeseknek tartozik felelősséggel a profitért, miközben az
állam ellenőrzi a hatékony működés feltételeit. Állítom, hogy állami tulajdon esetén
lényegében ugyanez a helyzet. A kormánynak (akárcsak a részvénytulajdonosoknak), meg
kell találnia a megfelelő adminisztratív eszközt azoknak az embereknek az ellenőrzésére,
akiket ő nevezett ki. A kormánynak néhány általános szabályt kell felállítania, hogy
ellenőrizni tudja azt a nagyszámú embert, akiknek feladatát közvetlenül a köztük lévő viszony
határozza meg. Bizonyos hatékonysági feltételeket ki kell kötnie, amelyek rá éppúgy
érvényesek, abban az értelemben, hogy bárki, aki teljesíti ezeket, az joggal mondhatja, hogy
elvégezte feladatát és igényt is tarthat ennek elismerésére. A feltételeknek pontosan
körülírtaknak és egyértelműnek kell lenniük, ellenkező esetben az ügyeskedést ismerik el és a

90
tisztességes eszközöket használókat büntetik meg. A vezető sikerének egyetlen pontos és
racionális mércéje az üzleti haszon. Amennyiben viszont a hatékonyság mérésére valamiféle
tesztet vezetnek be és fogadnak el, a vezetőnek alaposan mérlegelnie kell, hogy az általános
szabályok adta kereteken belül milyen eszközöket használ a cél elérése érdekében. Helyzete
ez esetben egybevág a kapitalizmus menedzserének helyzetével.
Még a fentiek elfogadása esetén is újra-és újra felbukkan az a hamis feltételezés,
miszerint az állam által kinevezett igazgatók esetében jóval részletesebb szabályokat lehet
előírni, mint a magángazdaságban dolgozó igazgatók esetében. Az adminisztratív korlátok
mindkét esetben azonosak. A kormány mindkét esetben érvényre tudja juttatni preferenciáit,
és ennek függvényében képes alakítani a profittal szembeni elvásásait. Jutalmazhat, büntetést
szabhat ki, különadót vethet ki, de ezeket az eszközöket mindkét esetben azonos alapra kell
építenie, olyan adatokra, amelyek gyorsan és megbízhatóan kinyerhetők a vállalat mérlegéből.
Az állami tulajdonban lévő ipar alig hoz változást az ipar egészének működésében. A pénzre
épülő gazdaság által figyelemre nem méltatott érdekek felkarolásával a szocialista állam
eszközei gyakorlatilag alig változnak, tulajdonképpen ugyanazokkal az intézkedésekkel él,
mint minden más, a magántulajdon felett ellenőrzést gyakorló kormányzat. (ez igaz a
monopol kizsákmányolás felszámolására tett kísérletekre is)
A Szovjet-Oroszországban uralkodó zűrzavar és belső feszültség nagyrészt annak a
kétségbeesett törekvésnek tudható be, hogy kézzel-lábbal megpróbálják ez alól kivonni
magukat. Ennek a következménye az újra-és újra ismétlődően megjelenő és gyakran
erőszakos formát öltő törekvés, hogy olyan mértékben ellenőrzés alá vonják a gazdasági
életet, hogy az már nem lesz egyeztethető össze annak hatékony működésével.
Összefoglalva, a pénzre épülő gazdaságnak és a profitra való törekvésnek nincs igazi
alternatívája. Napjaink modern, magas színvonalú gazdasága ezekre az elvekre épül, s
ezeknek az elveknek a figyelmen kívül hagyása gazdaságunkat az önellátó gazdaság szintjére
süllyesztené le. Ez gyakorlatilag a nyugat iparosodott nemzeteinek végét jelentené. Ahelyett,
hogy a „közösségi fogyasztás megtervezése” iránt vágyakoznánk, tovább kell lépnünk a
kereskedelem megreformálásának útján. A múlt század reformjai mindent reményünket
felülmúlva humánusabbá tették a kapitalizmust. Ha végre felismerjük, hogy ebben a
rendszerben kell élnünk, ezt kell javítanunk és fejlesztenünk, akkor a jövőben még
gyorsabban és könnyebben fogunk előre jutni.
10

A TÁRSADALMI FELADATOK IRÁNYÍTHATÓSÁGA

I. rész. Fogalmak

A tudomány szabadsága érdekében kifejtett érvelésem szoros kapcsolatban áll a

gazdasági individualizmus klasszikus doktrínájával. A világ tudósai olyan csoportot alkotnak,
akik készek a tudomány még nyitott kérdéseire megkeresni a válaszokat, s állítom, hogy
ennek érdekében készek arra, hogy eredményesen egyesítsék erőiket, de kizárólag csak akkor,
ha szabadon követhetik saját elképzeléseiket. A fenti kijelentés igen közel áll Adam Smith
egyik állításához, miszerint az üzletemberek a termeléshez szükséges erőforrások egyazon
piacán jelennek meg, s ugyanannak a keresletnek az eltérő aspektusait elégítik ki. Smith
szerint erőfeszítéseiket egy láthatatlan kéz irányítja annak érdekében, hogy a rendelkezésre
álló erőforrásokat a lehető leghatékonyabb módon használják fel.
Ez a két -a haszon maximalizálására törekvő - rendszer valójában azonos elveken
nyugszik, s csupán a párhuzamos példák két kiragadott esetét testesítik meg. A természetben

91
számtalan olyan rendszer működik, amely azonos elvekre épül. Köhler ezeket a rendszereket
„dinamikus rendszerek”-nek hívta, s bár ezt a definíciót egy korábbi írásomban magam is
használtam1 úgy gondolom, ez esetben egyszerűen csak spontán rendszer-nek fogom ezeket
nevezni.

A REND KÉT FORMÁJA2

Amikor dolgok vagy emberek jól elrendezett állapotával találkozunk, hajlamosak

vagyunk azt feltételezni, hogy valaki szándékosan rendezte el őket. A szépen gondozott kertet
valakinek karban kell tartania, a jól működő gépet valakinek meg kell terveznie, a katonai
parádét valakinek le kell vezényelnie, és kézben kell tartania, mindezek a rend
megnyilvánulásának tipikus esetei. A rend ily módon történő fenntartása a tárgyak és az
emberek szabadságának korlátozását jelenti, amennyiben határt szab azok kedvükre történő
mozgásának vagy helyben maradásának azáltal, hogy egy előre kigondolt terv alapján jelöli ki
helyüket a rendszerben.
De létezik a rendnek egy másik, kevésbé egyértelműen meghatározott formája is,
amelyik ezzel éppen ellentétes elvekre épül. Ha egy korsót vízzel töltünk meg, az teljesen
kitölti annak összes mélyedést, mindenhol azonos sűrűségű lesz, s felszíne is teljesen sima
felületet alkot. Egy ilyen tökéletes elrendeződést az ember nem tudna produkálni, ha az ezt
biztosító gravitáció és kohézió akárcsak egy pillanatra is megszűnne. Ha különböző formájú
és szerkezetű tartályokból egy közlekedő edényrendszert hozunk létre, s hagyjuk, hogy a bele
töltött víz elrendeződjön, akkor az ugyanilyen tökéletes és egyforma módon feltölthető, amíg
minden edényben azonos szinten nem áll a víz.
A rend második formájában nincs semmiféle, az egyes alkotóelemekre vonatkozó
kényszerítő erő, a külső erők, mint példánkban az edények által kifejtett ellenállás és a
gravitáció minden megkülönböztetéstől mentesen fejtik ki hatásukat. Az egyes alkotóelemnek
szabadon vetik alá magukat a köztük lévő belső hatóerőknek, s az így létrejövő rend a belső és
külső erők egyensúlyát jeleníti meg.
Ha nem lenne külső erő, vagy az elhanyagolható mértékű lenne, s csak a belső
erők hatnának, a kialakuló egyensúly még inkább meglepő szabályszerűséget mutatna. A
folyadékok, gázok és cseppfolyós anyagok gömbformába rendeződnek, alacsony
hőmérsékleten kikristályosodnak, az atomok pedig egymástól mindig azonos távolságra
helyezkednek el a tér három dimenziójában.
Ha féltucatnyi különböző anyag molekuláit egy üveg forró vízben összekeverjük, s pár
perc alatt hagyjuk lehűlni, akkor minden anyag a saját kristályszerkezetét veszi fel. Az egyes
anyagok molekuláinak milliói elválnak a többiekétől, s mindegyikük saját jól
megkülönböztethető és elrendezett halmazába tömörül. Ez a teljesítmény nagyságrendjében
ahhoz a feladathoz hasonlítható, mintha a Földön mindenfelé fellehető, különböző színű
márványdarabokat szét kéne válogatnunk és valamiféle rendszer szerint elrendeznünk. Ez
évekre való munkát jelentene az emberiségnek, miközben a molekulák közti belső
kölcsönhatásoknak köszönhetően az ehhez hasonló eredmény spontán módon néhány
másodperc alatt előáll.
Teljesen egyértelmű, hogy kudarcra van ítélve minden olyan törekvés, amely azt
célozza, hogy átvegyük a belső erők feladatát. Ha az egyes alkotóelemeknek meg kellene
várniuk, hogy összeszedjék és egyenként a helyükre rakják őket, akkor az ezért felelős
hivatalok csupán arra kényszeríthetik őket, hogy mindörökre rendezetlenek maradjanak. Ezért
1
’The Growth of Thought in Society’ (Economica, 1941, 428.o.)
2
Ennek a résznek a lényegét az Economicában megjelent, fent hivatkozott írásomból vettem át.

92
úgy tűnik, hogy amennyiben igen nagy számú dolgot kell gondosan elrendezniük, akkor ez
csak az egyes elemek spontán kölcsönös alkalmazkodása révén következhet be, nem pedig e
sokszámú egyed helyzetének előre megtervezett meghatározása révén.
A spontán módon létrejövő rend igen kifinomult és összetett is lehet. Erre jó példa a
növények és állatok növekedése és kialakulása. A megtermékenyített sejtből kifejlődő
többsejtes organizmus alkotórészei folyamatos kölcsönhatásra törekszenek az őket tápláló
anyaggal, hogy végül eljussanak a belső egyensúlyi állapothoz. Mint azt a csonkolásos és
transzplantációs kísérletek bebizonyították, egy embrionális „szervezet” sejtjei rendelkeznek
azzal a képességgel, hogy a belső erők kölcsönhatása következtében bármely feladatot
ellásssanak. A fajok fejlődését gyakran úgy magyarázzák, mint az élő anyagnak különböző
körülmények között lezajló, belső egyensúlyi állapot elérésére való törekvését.
Ennek ellenére, nem kéne kedvezően megítélnünk a kölcsönös alkalmazkodást, ezen
belül is a speciálisan megtervezett rendet. Kisebb esetszámnál a megtervezett rend jóval
nagyobb teljesítményre képes, ebben az esetben minden gépezet és mechanika fölényben van.
A rend elérésének két alternatív és egymással szembenálló útja létezik: az elemek
szabadságának korlátozása, illetve a teljes körű együttműködés biztosítása, s mindkettőnek
megvan a maga megfelelő alkalmazási területe. Hacsak valamiért nem részesítjük előnyben
egyik módszert sem a másikkal szemben (például mert a „tervezés” hívei ragaszkodnak a
megfontolt irányításhoz, vagy a laissez faire elmélet követői az automatizáláshoz), akkor
könnyű eldönteni, melyik feladat hajtható végre az egyik, s melyik a másik módszerrel. Ebben
az esetben az egymást kölcsönösen kizáró módszereket ötvözni fogják, mivel mindegyikük
betölti a másik által üresen hagyott teret.
Figyelembe kell vennünk azt a szabályt, miszerint egy halmaz elemei között nem
létezik olyan kölcsönhatás, amelyik ezeket az elemeket a megkívánt formára rendezi. Azok a
kölcsönös erők, amelyek például a molekulák vagy egy szervezet sejtjei között hatnak, akár
teljes egészében is hiányozhatnak. Ez a helyzet például a különböző színű márványdarabok
esetében, amelyek nem mutatnak hajlandóságot a spontán elkülönülésre. Másrészről a spontán
módon kialakuló rend nemkívánatos is lehet, például nem megfelelő közegben lezajló kémiai
reakciók nem kívánt terméket hoz létre, vagy a halálos daganat elpusztítja a szervezetet.
Mindez azt jelzi, elképzelhető, hogy a társadalomi együttműködés meghatározott,
társadalmilag kívánatos formái megvalósíthatóak, mégpedig úgy, hogy minden egyénnek
megengedjük, hogy cselekedeteit a többiekéhez igazítsa, (vagy legalábbis a többiek
cselekedeteiből adódó helyzetekhez). Ennek ellenére semmi garancia nincs arra nézve, hogy
egyrészt (1) a koordináció bármely sajátosan elképzelt formája ily módon megvalósítható,
másrészt (2) az egyének közti bármilyen kölcsönösen szabad alkalmazkodás a kívánatos
eredménnyel járna. Mindez arra hívja fel a figyelmet, hogy az alkalmazkodás legsikeresebb
formái sem mentesek a nyilvánvaló tévedésektől, s nem jelentenek többet egy relatíve
optimális megoldásnál. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a szabad alkalmazkodás rendszere
által elért eredményeket lényegében semmiféle más együttműködés nem tudja pótolni.

MAGÁNSZABADSÁG

”A központi irányítás hatóköre” című korábban megjelent írásomban már

kitértem a társadalmi rend létrehozásának előre elhatározott formáira, s azt próbáltam meg
bebizonyítani, hogy ez a módszer teljes egészében alkalmatlan arra, hogy a spontán rend által

93
megkövetelt feladatokkal megbirkozzon. Mostani írásomban elsősorban arra törekszem, hogy
áttekintsem, és vázlatosan elemezzem a társadalom spontán rendjének fő elemeit. Mielőtt
azonban rátérnék ennek megtárgyalására, pár szót kell szólnom azokról az individualista
kijelentésekről, amelyek a társadalom spontán módon kialakuló rendjéhez semmilyen módon
sem járulnak hozzá. Egy sor olyan dolog van, amit az egyének a nélkül tehetnek meg, hogy
annak bármiféle hatása lenne a társadalomra nézve, vagy pontosabban fogalmazva, egy sor
olyan dolog van, amelyeknek társadalmilag elhanyagolható kihatását illetően egyetértés
mutatkozik a hatóságok és a közvélemény között. Az egyén által szabadon, a büntetés illetve
cenzúrázás veszélye nélkül végezhető dolgok köre széles, s az is igaz, hogy az ilyenfajta
individualizmus valamiféle kapcsolatban áll a közszabadsággal. A rabszolgaság és a
jobbágyság esetén gyakorlatilag sem egyéni, sem közszabadság nem létezik. A szolgaság alóli
felszabadulás –mind jogi mind anyagi téren - a közszabadság elérése révén valósulhat meg.
Bractont idézve „Az abszolút szolgaságból egy bizonytalan és meghatározhatatlan szolgálat
következik, amikor este nem tudható, milyen feladatot rendelnek el reggelre, s az emberek
bármilyen feladat elvégzésére kötelezhetőek”. A szabadság felé vezető út első lépése a
feudális kötelezettségek szokásjogban, törvényben vagy írott szerződésben történő rögzítése.
A kötelezettségek pénzzel történő megváltása révén, az úrbéres a föld bérlője lesz, szabadon
fog rendelkezni önmagával és munkaidejével, s saját maga dönt arról, hogy számára mi a
leghasznosabb és legkifizetődőbb.
A közszabadság azonban többnyire nem áll arányban az egyének szabadságával. A
magán-és a közszabadság akár inverz viszonyban is lehet egymással. Az egyének nihilizmusa
tudatukat felkészíti a despotizmusnak történő behódolásra, a despotikus rendszerek viszont
esetenként megtűrik a magánélet korlátozás nélküliségét, amit viszont a közszabadságot
élvező társadalom esetleg kivet magából. Sztálin alatt a magánszabadság köre tágabb volt,
mint a viktoriánus Angliában, a közszabadságé viszont összehasonlíthatatlanul szűkebb.
A szabad társadalmat a közszabadság jellemzi, ami az individualizmuson, s nem a
társadalmilag hatástalan személyes szabadságon keresztül jut társadalmi szerephez. Ez
fordítva is igaz, a totalitarizmus nem akarja lerombolni a magánszabadságot, de a
közszabadság minden formáját elveti. A totalitarizmus felfogása szerint a független egyének
cselekedetei nem bírnak társadalmi jelentőséggel, csupán magánvágyakat elégítenek ki, így
minden közfelelősség az államra hárul. A társadalom liberális szemléletének, amely a
közéletben meghatározó szerepet tulajdonít az egyéni szabadságnak, rá kell ébrednie arra,
hogy ez a szabadság két aspektusának, a magán-és a közszabadságnak a megkülönböztetését
vonja maga után. Mind a magán, mind a közszabadságot meg kell védenünk, de az előbbire
veszélyt jelent, ha azt az utóbbi alapján követeljük meg és akarjuk igazolni, ami meglehetősen
gyakran megtörténik.

A TÁRSADALOM SPONTÁN RENDJÉNEK FORMÁI

Akkor beszélhetünk egy társadalom spontán rendjéről, ha az egyének közti rend annak
köszönhetően jön létre, hogy lehetővé tesszük számukra, hogy saját elhatározásukból, de a
mindenkire egyformán érvényes törvények alapján lépjenek egymással kapcsolatba. Ekkor
elmondhatjuk, hogy az egyének erőfeszítéseit egyéni kezdeményezéseik koordinálják, s ez az
önkoordináció igazolja közéleti szabadságukat.
Ebben az esetben az egyének ilyen jellegű cselekedetei szabadok, mivel nem létezik
semmiféle, akár feljebbvalótól, akár hatóságtól érkező speciális parancs, csupán általános és

94
személytelen kényszernek kell alávetniük magukat. Ugyanakkor egy sor olyan szempont
létezik, ami szerint ezek az emberek nem szabadok. Kénytelenek dolgozni, hogy megkeressék
kenyerüket, munkáltatójuk kizsákmányolhatja őket, családjuk megfélemlítheti őket, saját
hiúságuk áldozatául eshetnek, s végül mindegyiküknek meg kell halnia. Ezért nem állítom,
hogy bármilyen értelemben véve szabadok lennének. Kérdés, hogy ez a fajta szabadság
milyen inherens értékkel bír, s társadalmi hasznosságától függetlenül mennyire érdemes ezt a
védelmünkbe vennünk. Erre a problémára a későbbiekben még visszatérek.
Az egyéni kezdeményezések összessége csak akkor jelenti a spontán rend létrejöttét,
ha cselekedetei során mindenki szem előtt tartja, hogy korábban mások ebben a kontextusban
milyen lépéseket tettek. Nagyszámú résztvevő esetén a kölcsönös alkalmazkodás
szükségszerűen indirekt formában valósul meg, mindenki alkalmazkodik a többiek korábbi
cselekedetei révén előállott helyzethez. Ez megköveteli, hogy egy adott kérdésre vonatkozó
információk az adott csoport minden tagja számára rendelkezésre álljanak. Egy adott
közösséget érintő kérdések esetében ez a piacra, a társadalmi haladásra, vagy a
törvénykezésre vonatkozik. Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy az „egyének” szó alatt
„egyénként cselekvő csoportokat” értünk.

A PIACOK

A társadalom spontán rendjének legeklatánsabb példája az egymással versengő

egyének összességén alapuló gazdaság, ennek prototípusát egy „láthatatlan kéz” alakítja.
Ennek fő jellemzőit most csak olyan mélységben érintem, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy
ezt a sajátságos spontán rendszert más típusú rendszerekkel összehasonlíthassuk.
A (továbbiakban) külön vizsgáljuk meg a termelők és a fogyasztók rendszereit. A
kérdés egyszerűsítése érdekében tételezzük fel, hogy minden „termelő” ültetvényigazgató, aki
javak és szolgáltatások előállítása és a fogyasztóknak történő értékesítése érdekében
forrásokat vesz bérbe, illetve vásárol. Azokról, akiktől ezeket a forrásokat – munkaerő, föld,
tőke – bérbe veszik vagy megvásárolják, a későbbiekben esik majd szó.
A termelők folyamatosan figyelemmel kísérik, hogyan tudnák a lehető legnagyobb
haszonnal működtetni az általuk ellenőrzött forrásokat, s hogy hogyan vonhatnak ellenőrzésük
alá még több olyan forrást, amit korábban más termelők irányítottak, s amit ezután ők
nagyobb haszonnal tudnának felhasználni. Ebből következik, hogy a termelők minden egyes
új döntése a kereslet változását fogja jelenteni a források piacán. Ezt a fajta keresletváltozást
a mindenki által egységesen használt pénz fogja kifejezni. Egy termelő minden egyes új
döntése az árak változását vonja maga után, s ezen nyugszik az összes többi termelő további
döntése. Így működik az egyéni termelők döntéseinek egymáshoz való alkalmazkodása.
Minden alkalmazkodás csökkenteni fogja a fogyasztók egy adott szintű
megelégedettségének eléréséhez szükséges források nagyságát. Az alkalmazkodások
összessége a termelés összköltségét minimális szintre fogja csökkenteni. A végeredmény
egyfajta rend lesz, egy olyan halmaz, amelyik a számtalan különféle elem egyedi
kapcsolatából adódó előnyökkel rendelkezik. Ez a fajta rend spontán rend, lévén, hogy az
egyének egymástól független cselekedeteiben gyökerezik, s ezeket a cselekedeteket egy
korábban létrejött, ehhez a csoporthoz tartozó többi egyén hasonlóan irányított független
cselekedeteinek közös jellemzői irányítja. Ez jó példa a társadalom spontán módon létrejövő
rendjére.
Mielőtt rátérnénk a fogyasztókra, hadd tegyem helyre a fentiekben vázolt jó pár túlzott
leegyszerűsítést. Az igazgatók (I) természetesen alkudoznak a termeléshez szükséges

95
erőforrásokért azokkal, akik ezeket birtokolják. Mivel nincs rabszolgaság, ezért úgy vesszük,
hogy minden munkás (M) szabadon rendelkezik a saját munkaerejével. Emellett ott vannak a
földtulajdonosok (F), akik arról döntenek, hogy a földet gyárépítésre, mezőgazdasági
művelésre, vagy más produktív célra hasznosítsák, továbbá a befektetők (B) akik
rendelkeznek a szükséges tőkével. Az M, F és B betűvel jelezett személyek az igazgatókkal
együtt külön-külön piacon jelennek meg, amelyek mindegyike spontán rendet képez, s
spontán módon alkalmazkodik a másik kettőhöz.
Végül az igazgatókkal szemben állnak a fogyasztók (FO), így az alábbi
leegyszerűsített ábrát vázolhatjuk fel: A kétirányú nyilak a piaci kapcsolatokat jelölik.
A következőkben vizsgáljuk meg az igazgatók (I) és a fogyasztók (F) közti
alkalmazkodás formáit. A fogyasztók is spontán rendszert alkotnak. A fogyasztók egymás
utáni vásárlásai alkalmazkodnak a korábbi vásárlások által előidézett piaci helyzethez, s
ezáltal olyan feltételek állnak elő, hogy a fogyasztók a rendelkezésre álló javakból és
szolgáltatásokból a meglévő jövedelemelosztásnak megfelelően igényeik alapján maximális
kielégüléshez jussanak. Ezt a rendszert kiegészíti egy másik rendszer, az igazgatók rendszere,
akik a fogyasztókért versengenek.
Az I-től balra álló spontán rendszereket, amely biztosítják, hogy a termelés költségei
minimális szinten alakuljanak, az kapcsolja össze az I-től jobbra álló maximális kielégülést
biztosító spontán rendszerekkel, hogy a fogyasztók ugyanazok, akiket M-el, F-el, B-vel és I-
vel jelöltünk. Az F a lakosságot, mint fogyasztókat, az M, F és B pedig a lakosságot, mint
termelőket reprezentálja. Ezt a helyzetet a korábbiakban már elemeztem.

INTELLEKTUÁLIS RENDSZEREK

Az alábbiakban az intellektuális élet részét képező spontán rend elemei közül

legelőször a törvény, s ezen belül is a szokásjog kérdéskörét fogom megvizsgálni
Vegyünk egy bírót, akinek a tárgyaláson egy bonyolult ügyben kell döntést hoznia.
Miközben döntését mérlegeli, felidéz tucatnyi hasonló esetet, s tudat alatt sok más esetet is.
Előtte már számtalan más bíró ült a székében, s hozott döntést a törvények, a precedensek, az
egyenlőség és az érdekek mentén, s most neki is döntést kell hoznia. Miközben értékeli az
adott eset különböző aspektusait, gondolataiban folyamatosan felidézi elődei döntéseit. Az
adott eset tisztán jogi vonatkozásain túlmenően érzékeli kora véleményformáló erejét, az
egész mögötte álló társadalmi közeggel együtt. Csak akkor lesz meggyőződve döntése
helyességéről, s akkor lesz kész arra, hogy azt kinyilvánítsa, ha megvizsgálta a kérdés összes
aspektusát, s saját szakmai meggyőződése alapján döntésre jutott.
Ha eljutott eddig a pontig, és kihirdette az ítéletet, az események menete megfordul. A
meghozott döntés lehet, hogy alapjaiban, de lehet, hogy csak kismértékben változtatja meg a
törvényt, de mindkét esetben a hatályban lévő törvény értelmezését jelenti, s vagy megerősíti,
vagy módosítja azt, s a továbbiakban némiképp más megvilágításba helyezi. Egyúttal a
közvélemény is új választ és új stimulálást kap. Minden egyes bírósági döntés
iránymutatóként szolgál a még át nem gondolt jövőbeni döntésekhez.
A szokásjog az egymást követő bírák közti alkalmazkodási folyamatot jelenti, ami a
bírák és a közvélekedés közti kölcsönhatásra épül. Ennek eredménye az alapvető szabályokat
folyamatosan újraalkalmazó és újra értelmező szokásjog mederben tartott változása, s ennek a

96
szokásjognak a hatóköre és konzisztenciája folyamatosan nőni fog. A rendszer minden
esetben olyan koherenciával és alkalmassággal bír, ami jól kifejezi a bírói döntésekben rejlő
bölcsességet. Ezek a döntések követik az őket megelőző döntéseket, és a közvélemény
indokolt változásait is.
Ebből következik, hogy az ítélethozatal rendszere a társadalom spontán kialakuló
rendjének egy példája. Jól látható azonban, hogy ez a rendszer alapjaiban tér el a termelés és
fogyasztás rendszereitől, annál az oknál fogva, hogy nem csupán időleges előnyökre tart
igényt. Miközben a gazdaság spontán rendje az egyéneket csak annak érdekében koordinálja,
hogy az abban résztvevők pillanatnyi anyagi érdekeit szolgálja, addig a bírói tevékenység a
jogi gondolkodás elfogadott, tartós rendszerén alapul.
A spontán rend következő példája visszavezet könyvünk kiindulópontjához, a
tudományhoz. Kutatásai során minden tudós figyelembe veszi a korábbi korok eredményeit és
megállapításait. Ezek tankönyvekben, vagy újabban tudományos publikációkban és nyilvános
vitákban kerülnek felszínre. A probléma megfogalmazásában, annak tárgyalásában és a
következtetések levonásában a tudomány elfogadott módszereit használja, azokkal az egyedi
különbségekkel, amelyeket jónak talál alkalmazni.
A tudós abban különbözik a bírótól, hogy neki nem egy adott kérdést kell eldöntenie,
hanem ki kell választanai kutatási területét. Már korán specializálódik egy olyan szakterületre,
amely megfelel érdeklődésének, majd munkásságának évei során olyan egyedi, a
tehetségének megfelelő kutatási témát választ, amelyben reményei szerint említésre méltó
eredményt érhet el. Miután egy adott kutatás dicsősége azt illeti, aki először hozta azt
nyilvánosságra, mindenki azon van, hogy azonnal közzétegye eredményeit, amint
megbizonyosodott róluk. Ez arra készteti a tudósokat, hogy késlekedés nélkül tájékoztatassák
kollégáikat legújabb eredményeikről. Ugyanakkor komoly következményei vannak az idő
előtti publikálásnak, mivel komoly tekintélyveszteséget jelent az eredmények elhamarkodott
közlése. Ez megvédi a tudományos közvéleményt attól, hogy a túlzott ambíciótól fűtött
tudósok téves következtetései tömegesen napvilágra kerüljenek. A tudományos közvélemény
nagy adag szkepticizmussal fogad minden új kutatást, ezért a tudósnak fel kell készülnie arra,
hogy álltásait megvédje a lehetséges ellenvetésekkel szemben. Ennek következtében minden
új tudományos lépést alapos vizsgálatnak vetnek alá, s mindkét oldal érvei nyilvánosságot
kapnak, mielőtt a tudományos közvélemény elfogadja vagy elveti a szóban forgó kérdést.
Egy adott problémával foglalkozó tudós, aki premisszaként fogadja el a megelőző
korok felhalmozott ismeretanyagát, vezérlőelvként tekint a tudomány standardjaira, miközben
figyelembe veszi kora tudományos közvélekedését is, egy olyan bíróra hasonlít, aki kora
gondolkodásának fényében veszi figyelembe a korábbi ítéleteket és rendeleteket, és ennek
megfelelően értelmezi azokat. A tudós először kiválasztja azt a kérdést, amelynek
megoldására tehetségét a lehető legjobban tudja felhasználni, s amikor elérte célját, azonnal
bejelenti a kutatásra vonatkozó igényét, amint megbizonyosodott annak helytállóságáról, s
nyomást gyakorol a tudományos közvéleményre annak érdekében, hogy fogadják el kutatását.
Ebben az esetben a tudós úgy viselkedik, mint az az üzletember, aki először megvizsgálja a
rendelkezésére álló erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználási módját, azt követően
viszont siet, hogy reklámozza és ajánlja termékét a fogyasztóknak, mielőtt ebben bárki
megelőzné.
Az alkalmazkodás első módszere a konzultációs folyamat, ez a bírák és a tudósok
körében elfogadott dolog. A jog és a tudomány folyamatos fejlődése azokból a konzultatív
cselekedetekből következik, amelynek révén ezek a dinamikus rendszereik fenntarthatóak. Az
üzletemberek között viszont igen kevés véleménycserére kerül sor. Bár a kereskedelemmel
kapcsolatos elképzelések is folyamatosan fejlődnek, ezek megtárgyalása nem tartozik a
kereskedelem feladatai közé. Az üzletemberek közti kölcsönös alkalmazkodást alapvetően
saját törekvéseik vezérlik, s ez bizonyos értelemben a tudományos munka legfontosabb

97
aspektusairól is elmondható. Mindkét esetben egymással versengő alkalmazkodásról van szó,
amely minden esetben arra törekszik, hogy maximális szintre növelje a termelést, és a
minimumra szorítsa le az árakat. Miközben a „konzultáció” biztosítja a tudomány
szisztematikus fejlődését, a tudományban tevékenykedő versengő erők a kutatás szellemi
teljesítményének és anyagi erőforrásainak lehető leggazdaságosabb felhasználására
törekszenek.
De valami még mindig hiányzik az elemzésből. A tudományos állításokat igazoló és
azokat elfogadó nyilvános vita kölcsönös alkalmazkodási folyamat eredménye, de ez nem
nevezhető sem konzultatívnak, sem versengőnek. Ezt a fajta alkalmazkodást két olyan,
egymással szembenálló ügyvéd példázza, akik mindketten a maguk oldalára akarják álltani a
bíróságot. Amikor a kettejük közti vita széles körben zajlik, akkor mindkét fél a másik által
elmondottak figyelembevételével alakítja saját érvelését, s ennek köszönhetően az ügy
különböző, egymást kölcsönösen kizáró aspektusa kiderül, s így a közvéleményt végül
meggyőzik az egyik (vagy több) nézet elfogadásáról illetve a másik nézet elvetéséről. Az
eredménnyel záruló vitában résztvevőkről elmondható, hogy a spontán rend egyik fajtájában
vettek részt. Az együttműködés fenti típusa abból a szempontból hasonlít a kompetitív rendre,
hogy a benne résztvevő, egymással szembenálló egyének egymást kölcsönösen kizáró
előnyök elérésére törekszenek. Egy nyílt és fair vitában a résztvevők célja elsősorban az
igazság bemutatása, annak érdekében, hogy ennek segítségével feltárhassák tévedéseiket.
Ezért azt javasolom, hogy a nyílt és fair vita során kialakuló együttműködést külön
kategóriaként kéne kezelnünk, meggyőzésen alapuló spontán rend elnevezéssel. A
tudományos tevékenység kölcsönös koordinációja mind a három fajta kölcsönhatást magába
foglalja: első helyen a konzultációt, másodsorban a versenyt, harmadikként pedig a
meggyőzést.
A jog és a tudomány a társadalom számos intellektuális tevékenysége közül csupán
kettő képvisel. Bár tudatunk egyik része sem hoz létre olyan egzakt rendszert, mint a jogi és a
tudományos gondolatrendszer, ezek a rendszerek a benne résztvevők kölcsönös
alkalmazkodásainak köszönhetően hasonló módon érvényesülnek. Ehhez hasonlóan a nyelvet
és az írást az egymással kommunikáló egyének hozták létre. A joghoz és a tudományhoz
hasonlóan az irodalmat, a különböző művészeti ágakat, a festészetet, a zenét, az egyes
mesterségeket, többek közt az orvoslást, a földművelést, a kézművességet, a technika
különböző ágait, a vallási, társadalmi és politikai gondolatrendszert és az emberi gondolkodás
számtalan más területét is a spontán rend módszerei alakították. Ezek olyan, mindenki
számára hozzáférhető közös örökséget alkotnak, amelyre az egymást követő generációk
kreatív tagjai innovációkkal reagálnak. Ha javaslataikat elfogadják, akkor az a közös örökség
részét fogja képezni, s iránymutatóként szolgál az eljövendő generációknak.

KAPZSISÁG ÉS PROFESSZIONALIZMUS

A középkor óra tartó folyamatos fejlődése során a kapitalizmus egyrészt az egyház,

majd a későbbiekben a szocializmus bírálatainak kereszttűzében állt, aminek az az oka, hogy
a profit szerzést a megélhetés eszközévé tette. R.H. Tawney aki szocialistaként maga is
hozzájárult ehhez a bírálathoz A kapzsi társadalom című művével,
A vallás és a kapitalizmus felemelkedése című könyvében elemzi e kritikai korai szakaszát.
Itt fejtette ki azt a mindig is jelenlévő szocialista vágyat, hogy az ipari termelést szakmai
előírások irányítsák, ne pedig a személyes szerzésvágy1.
1
Ebben többek közt azt írja „ Napjaink ipara és a szakmai hivatás közti különbség nyilvánvaló és egyértelmű. …
Az egyik lényege abban áll, hogy egyetlen mércéje van, ez pedig a részvényesek haszna. A másik lényege, hogy

98
 Párhuzamosan vizsgáltam a spontán rend gazdasági és intellektuális rendszereit, és
rávilágítottam arra, hogy amíg a gazdasági rendszert irányító egyéni cselekedetek
egyértelműen versengő jellegűek, addig az intellektuális rendszerek elsősorban konzultatívak,
például egy már kialakult szakmai véleményhez igazodnak. Könnyű belátnunk, hogy ennek
miért kell így lennie.
A spontán rend intellektuális rendszere csak egy meglévő gondolatrendszeren belül
jöhet létre. Egy ilyen jellegű, a tradíció útján átörökített rendszer képes befogadni az újonnan
érkezőket, s a benne rejlő tradicionális mércék alapján irányítja közreműködésüket. Az ilyen
fajta rendszereket azonban a kimerülés veszélye fenyegetheti, a belső ellentmondások
növekedése alááshatja, az újonnan felmerülő problémák okozta véleménykülönbség pedig
lerombolhatja őket. De amíg egy ilyen rendszer működik és azt igazként el is fogadják, addig
alkalmazása önmagában is célként értelmezhető, s sztenderdjeit önmaguk miatt, az
alkalmazásban résztvevők cselekedeteinek irányítása érdekében fogadják el. Ez a fajta
gondolatrendszer gyakorlatilag csak akkor létezhet, ha olyan társadalmi struktúrába épül be,
amely ennek megtestesítésének szenteli magát.
A gazdasági tevékenységet nem irányíthatják szakmai mércék, mivel nem létezik
olyan gondolatrendszer, amelyekből az erre vonatkozó mércék levezethetők lennének.
Értelmetlen dolog olyan tulajdonra vonatkozó mércéket keresni, amelyek racionális alapon
meghatároznák végtelen számú dolog elosztását – azt a milliónyi kereskedelmi kapcsolatot –
amit a modern ipartól elvárnak. A fogyasztók igényeinek kielégítésére törekvő ipari termelés
eredményességét végső soron a fogyasztók megelégedettsége adja meg. Ennek pedig egyetlen
ésszerű fokmérője, legalábbis az esetek többségében a fogyasztó azon hajlandósága, hogy egy
versengő piacon olyan árat adjon egy adott termékért, ami profitot hoz a termelőknek. A
termelőknek ezért termékeik eladása során profitra kell törekedniük, s ez a haszon kell, hogy
vezérelje őket.
Ennek az ellenkezője mondható el a gondolatrendszerek működtetéséről. Először is
egy ilyen dolog eredményét lehetetlen felosztani az egyes fogyasztók között, s gyakorlatilag
nem is fogyasztható el. Az általuk nyújtott kielégülés alapvetően közösségi természetű, mint
például egy gyönyörű középület vagy egy háborús győzelem. Másrészt, még ha az eredmény
valahogy egyénileg mégiscsak elfogyasztható lenne, az egyének nem lennének elég
kompetensek ennek megítélésére. Ezzel szemben a szakmai ismeretek birtokosaihoz kéne
fordulniuk, akik a közvélemény képviseletében ellenőrzik a szellemi teljesítmény különböző
területeit, aminek eredményét tekintélyük biztosítja majd.

AZ INTELLEKTUÁLIS TEVÉKENYSÉG FINANSZÍROZÁSA

Mivel a szellemi teljesítmény általában nem mérhető azzal a mércével, hogy mit ér a
piacon, ezért másfajta módszert kell keresnünk annak érdekében, hogy művelőik megfelelő
elismerésben részesüljenek, s ha lehetséges laboratóriummal és más szellemi erőforrással kell
ellátnunk őket. Már korábban is foglalkoztam ezzel a kérdéssel, amikor az egyetemek
kormányzati finanszírozását vitattuk meg. Ezzel kapcsolatban azt javasoltam, hogy a
hatóságoknak minden esetben a szakma által képviselt álláspontot kell magukévá tenniük.
Ehhez még hozzáfűztem, hogy a kulturális célokra szánt teljes pénzösszeget a megfelelő
szerveknek fel kell mérniük, s meg kell vizsgálniuk milyen más célokra lehetne ezt fordítani,
egyrészt az egyének személyes igényeinek kielégítésére, másrészt a közintézmények közös
céljaira használhatnák fel. Ez a fajta döntéshozatal a közvélemény arra való alkalmasságát

bár az emberek a megélhetés érdekében végzik, a siker mércéje az elvégzett szolgálat, nem pedig az általa hajtott
haszon.

99
jelenti, amely egyrészt felismeri a pazarlást, másrészt felemeli a szavát a kulturális büdzsé
hiányosságai miatt, s valamiféle középutas megoldást talál, hogy mindkettőt elkerülje. Ez a
fajta döntéshozatal az alap, amire a publikus és fél-publikus kulturális kiadások nagysága és
formája épül. A középkorban ez nagy vagyonok felhalmozását jelentette, amit aztán
katedrálisok, plébániák, és kolostorok építésére fordítottak. Napjainkban ezek puszta
fenntartása is bizonytalan, annak ellenére, hogy egy jóval nagyobb lélekszámú és gazdagabb
népesség támogatására számíthatnak. Ugyanakkor a világi iskolákkal és egyetemek gyors
ütemben bővülnek, s igencsak bőkezűen halmozzák el őket laboratóriumokkal. Ezeknek a
juttatásoknak az összessége - s végső során természetesen az egyes tételek is – minden
esetben a társadalmi és egyéni alternatív határhaszonnal szembeni társadalmi határmegtérülést
jelenti.
Hadd utaljak egy alapvető szellemi tevékenységre, amelynek eredményét a szakma
nem mindig tudja felbecsülni, de amelynek értékét alapvetően az szabja meg, hogy mennyit ér
a piacon. A technikai haladás és invenció akkor segíti elő legjobban az elméleti tudomány
előrelépését, s akkor válik a társadalom javára, ha mindenki szabadon hozzáférhet, s
leginkább abban különbözik az elméleti tudománytól, hogy eredményességét kizárólag
jövedelmezősége alapján ítélhetjük meg. Érdekes dolog, hogy milyen nehéz olyan intézményt
találni, amelyik elvégzi el kutatás gazdaságossági vizsgálatát a jövedelmezőségre
vonatkozóan, de egyúttal az ily módon szerzett tudást mindenki számára hozzáférhetővé is
teszi. 1 Tételezzük fel, hogy valaki, aki a kutatások támogatása érdekében gyűjt forrásokat,
teljes befektetésre szánt tőkéjét és várható nyereségét a feltalálás révén keletkező profitból
akarja megszerezni. Ez mindaddig kivihetetlen lesz, amíg a kutatás eredménye nem válik
rögtön mindenki számára hozzáférhetővé. (Ennek hiányában) a versenytársak ingyen jutnak
hozzá a kutatáshoz, s várhatóan a kutatás teljes költségénél alacsonyabb áron fogják
értékesíteni az adott terméket. Ezért úgy tűnik, hogy a kutatások finanszírozása racionális
módon csak úgy képzelhető el, biztosítjuk annak jogi feltételeit, hogy a kutatást finanszírozók
kizárólagosan részesedjenek az adott kutatás hasznából. Ez a fajta korlátozás azonban nem
alkalmazható a kutatásra, mint a tudás egyik formájára, s nagymértékben csökkenti a kutatás
hasznosságát a társadalom számára. Ráadásul, mivel igencsak nehéz egyértelműen
meghatározni a jogi kereteket, a felfedező monopóliumának biztosítása, ami ez esetben a
szabadalmi jog, egyúttal mindazt az állandó igazságtalanságot magában rejti, amelyben a
jogalkalmazás igencsak bővelkedik. Aligha van még egy olyan intézmény amelyet a
hozzáértők ilyen nagy mértékben tartanának elégtelennek, s nem is biztatnak semmivel arra
vonatkozóan, hogy hiányosságait hogyan lehetne érdemben orvosolni.

II RÉSZ
Formális elemzés

Az a patthelyzet, amely napjainkban a kutatások finanszírozását jellemzi, jó példa sok

egyéb, ennél nagyobb horderejű problémára. Úgy véljük, hogy a kitűzött célt a társadalomnak
meg kéne valósítania, de ehhez nincs meg a megfelelő intézményrendszerünk. Olyan
társadalmi problémával állunk szemben, amely pillanatnyilag megoldhatatlannak látszik.
Egész történelmünkön végigvonulnak azok a meghatározó társadalmi konfliktusok,
amelyek abból fakadnak, hogy az elvárt és megvalósítható társadalmi feladatok közti
ellentmondás feloldhatatlan. A társadalmi reformokért vívott harc ezen alapszik, s ennek
kezelhetőségét a konzervatívok erősen eltúlozzák, a haladás hívei pedig nagymértékben
1
A kérdés részletes vizsgálatát „Patent Reform” című írásom tartalmazza, amely a Review of Economics Study
kiadványban jelent meg 1944-ben.

100
alábecsülik. Aligha létezik olyan társadalmi baj, amit valamikor nem védtek volna meg
hivatalosan azzal az indokkal, hogy ez a dolgok természetes rendje. A 19.század eleje óta a
társadalmi reformok ellenzői állandóan azok voltak, akik azt állították, hogy ezek a reformok
ellentétesek a politikai gazdaságtan törvényeivel. Dickens Nehéz idők című könyvében
gúnyolta ki a Coketown-i gyárosok körében közkeletű gazdaság elméletet:

„Tönkrementek, amikor azt kívánták tőlük, hogy küldjék iskolába a

munkásgyermekeket, tönkrementek, amikor felügyelőket neveztek ki, hogy vizsgálatokat
tartsanak a gyárakban, tönkrementek, mikor a felügyelők kétségbe vonták, vajon van-e joguk
a gyárosoknak arra, hogy munkásaikat összekaszaboltassák a gépeikkel, végképp
tönkrementek, mikor figyelmeztették őket, hogy szükségtelen folyton oly nagy füstöt
csinálniuk”.1

Tulajdonképpen csak tizenöt év telt el azóta, hogy általánossá vált az a gazdasági

nézet, miszerint felszámolhatatlan az időnként megjelenő tömeges munkanélküliség.
Manapság ezt a végzetes nézetet csak kevesen osztják. De legalább ilyen katasztrofális
következményekkel jár annak veszélye, ha figyelmen kívül hagyjuk a társadalmi lehetőségek
korlátjait. Leninnek a piacot a központilag irányított gazdasággal felváltó kísérlete sokkal
pusztítóbb hatású volt, mint a laissez faire elmélet legrosszabb formái. Nincs általánosan
elfogadott módszer arra nézve, hogy a két végzetesnek bizonyuló, egymással szembenálló
elmélet hibái hogyan küszöbölhetőek ki. Ha végigtekintünk történelmünkön, akkor is miénk
lesz annak felelőssége, hogy eldöntsük, melyek azok a társadalmi célok, amelyeket
megvalósíthatónak tartunk, s melyeket vélünk kivitelezhetetlennek. Végül is ez a társadalmi
irányíthatóság problematikájának lényege.

SOKKÖZPONTÚSÁG

Jelenlegi esszémben az ön-koordináció elméletének a szellemi tevékenység különböző

területeire történő kiterjesztését taglaltam, azt az elméletet, amelyről Adam Smith óta tudjuk,
hogy piaci viszonyok között működik. Emellett rámutattam az e tekintetben egymással analóg
viszonyban lévő gazdasági és a szellemi élet kapcsolatrendszerére. Korábban már szóltam
arról is1, hogy a kölcsönös alkalmazkodás révén spontán módon végrehajtott feladatokat nem
lehet előre elhatározott módon, egy szervezet segítségével végrehajtani. Az alábbiakban
szeretnék egy sor olyan társadalmi feladatot definiálni, amelyek lehet hogy irányíthatók, de
lehet, hogy nem. Amennyiben irányíthatóak, akkor ez csak a spontán módon történő
kölcsönös alkalmazkodás útján valósítható meg. Elméletemet a sokközpontúság
koncepciójának kiterjesztésével szeretném bemutatni. Ezt az elméletet az alábbi modellek
segítségével szeretném illusztrálni.

1
Dickens: Nehéz idők. Európa Könyvkiadó, 1960. 117-118.o.
1
Lásd a oldalakt

101
 Az 1. sz. ábra egy pálcákból álló szerkezetet mutat. Az ábra hat csúcsát különböző
vonalak kötik össze a többi ponttal. Tételezzük fel, hogy ezt a szerkezetet egyik csúcsánál
fogva egy szögre akasztjuk, majd a vele szemben lévő csúcsra egy nehéz súlyt rakunk. (2. sz.
ábra). Ekkor a szerkezet meghatározott módon eltorzul, minden egyes pont helyzete
megváltozik a többihez képest. Ahhoz, hogy kiszámíthassuk az egyes pálcák méretének
változását, ismernünk kell elasztikus tulajdonságaikat, vagyis azt, hogy a tengely körüli
elmozdulás hatására milyen mértékű megnyúlás illetve összezsugorodás menne végbe egy
adott mértékű húzás vagy nyomás következtében. Ennek ismeretében egy olyan
egyenletrendszert állíthatunk fel, amely azt fejezné ki, hogy az egyes pontokat összekötő
vonalakra ható feszítőerő ezekben a pontokban zéró, kivéve azt a két pontot, amelyre az egész
szerkezetet felfüggesztettük, illetve amelyikre a súlyt akasztottuk. A fenti két pontban az
eredmény egyenlő a pontokban ható nyomással, de azzal ellentétes irányú.2
A megterhelt szerkezet csúcspontjainak kölcsönös elmozdulása „sokközpontúság”-
ot jelent, l a pontok úgy helyezkednek el, hogy bármelyikük elmozdulása bármelyik másik
ponthoz képest előre elrendelt módon történik, s így járul hozzá az összes többi pont
elmozdulásához, s ez így megy tovább a végtelenségig. Kijelenthetjük, hogy az elmozdulások
összessége sokközpontú rendet alkot. Az elemek sokaságának sokközpontú elrendezését
nevezzük sokközpontú feladatnak.
A megterhelt szerkezet egy egyedi típusú sokközpontú feladatot jelent, egy olyan
feladatot, amely matematikai eszközökkel írható le. Megoldása egyenletrendszer formájában
történik. Ez annak köszönhető, hogy az egymástól független központok közti alkalmazkodás
igényelte kapcsolatok (pl. az elmozdulás), számokkal leírhatók, s meghatározott egyenlőségek
megoldását elégítik ki. Azok a sokközpontú feladatok, amelyek matematikai formulákba
önthetőek, három csoportra oszthatóak. Az első csoport feladatai pontosan kiszámíthatóak, a
második csoporté csak közelítő lépések sorozata segítségével oldható meg, míg a harmadik
csoporté teljes mértékben megoldhatatlan.
A pontos kiszámítás alatt azt értem, amikor egyszerre vesszük figyelembe a feladat
összes megoldási lehetőségét, metodikailag dolgozzuk ki a feladatot leíró képleteket, s ennek
eredményeként az adott feltételek explicit funkciójaként a konkrét probléma ismert feltételei
mellett megszületik az ismeretlen megoldás. A sokközpontú feladatok pontos megoldása csak
relatíve alacsony számú központ esetében valósítható meg. Ez a mérték két feltételnek kell,
hogy eleget tegyen. Az egyik feltétel a számítások során figyelembe vett kísérleti adatok
korlátozott pontosságából adódik. A vonalak „elasztikus tulajdonságai” mindenkor csak
meghatározott pontossággal ismertek, (legjobb esetben is körülbelül 1 %-i pontossággal), s
amikor ezek magnitúdója ismeretlen mértékű elmozdulás formáját ölti, akkor ennek
pontatlansága többnyire kumulatív hatású lesz, s a központok számának növekedésével
változik. Úgy tűnik, hogy R.V. Southwell ennek figyelembevételével jelentette ki „Az
elaszticitás elmélete” (1935, 111. o.) című művében, hogy tíz illetve tizenkettő az a
legmagasabb szám, amikor bizonyos típusú, elsőfokú egyenletrendszer megoldása a
pontosságot tekintve teljesen megbízható lesz. 1 Ugyanakkor van egy másik korlát is, amely
akkor áll elő, ha az egyenletrendszer „meghatározott adatai” abszolút pontossággal
meghatározhatóak. Mint arra Neumann János és H. H. Goldstine rámutatott, ez annak tudható
be, hogy nagyszámú ismeretlen tartalmazó elsőfokú egyenletrendszer értékeinek kiszámítása
során a kapott eredményt „kerekíteni” kell.2 Ez a fajta számítás kivitelezhetetlen
számítógépek segítsége nélkül, de ezek a gépek csak korlátozott számú adatot képesek
kezelni. Neumann és Golstine úgy vélik, hogy egy modern komputer egyidejűleg legfeljebb
2
A felfüggesztés nélküli szerkezetről azt feltételezzük, hogy nincs benne belső feszültség, az összekötő pálcák
súlyát elhanyagolhatónak vesszük, a csúcspontokban történő kapcsolódás során pedig szabadon mozognak az
ábrán látható módon.
1
Ezt a megállapítást Sir Richard Southwell egyik levelében is megerősítette.
2
Amer.Math.Soc. kiadványa 53. (1947), 1021.

102
150 ismeretlen tartalmazó elsőfokú egyenletrendszert képes megoldani. Ha az egyenletek
számát k-val jelöljük, akkor ez a megszorítás (k <150) egy olyan gépre vonatkozik, amelyik
12 tízes és 40 kettes számrendszerbe tartozó számot képes kezelni. A fenti számok közül az
első asztali számológépre, míg az utóbbi modern elektronikai komputerre vonatkozik. A k
korlátozott száma a „kerekítések” –ből adódó hibák miatt mindkét esetben azonos.
Ugyanakkor az asztali számológép esetében a k-val jelölt limit alacsonyabb sebességéből
adódóan sokkal kisebb. K számú egyenlet megoldásához k3 számú szorzást kell elvégeznie,
ami k=150 értéknél nagyjából 3. 500. 000 művelet végrehajtását jelenti. Ehhez még az
elektronikus számítógépnek is nagyjából 10 órára volna szüksége (a fenti becslésnél M. H. A.
Newman professzor számításaira támaszkodtam). Miközben a „kerekítés”-ből adódó hiba az
elektronikus számítógépek esetében különösebb nehézség nélkül csökkenthető, azáltal, hogy
megnöveljük a kezelt kettes számrendszerű számok számát, a sebesség korlát miatt viszont a
k értékétnek 150 felé emelése kivitelezhetetlen. Ehhez még azt is hozzá kell tenni, hogy a
kalkuláció során azzal a feltételezéssel éltünk, hogy olyan egyenletekről van szó, ahol a
megoldandó egyenlet együtthatója tényleges értékkel bír. Az 1. sz.ábra összekötő vonalai a
probléma minőségére utalnak.
A fenti eszmefuttatás célja az volt, hogy meghatározzuk azt az n számot, ami
sokszögünk csúcsait jelöli, feltéve, ha a súly hatására bekövetkező torzulások nagyságát ki
akarjuk számolni. Jelöljük ezt a számot (azaz a redundancia mértékét) k-val. Ekkor k= r -
2j+3, ahol r a vonalak számát jelenti, j pedig a csúcsokat. Esetünkben j =n-nel, és
r = n (n-1)/2-vel, így a k=150 egyenlőség először akkor teljesül, ha n értéke eléri a 20-at. Arra
az eredményre jutottunk, hogy az 1.sz. ábrán bemutatott súly hatására eltorzuló n csúcsú
sokszög sokközpontú feladata egzakt módon kiszámítható, de a fenti definíció értelmében
csak akkor, ha n értéke nem éri el a 20-at.
Egy sor olyan formális, sokközpontú probléma létezik, amelynek megoldása
meghaladja a pontos számítás lehetőségeit, de ezek közelítéses módszerrel megoldhatók. Ez
azért bír nagy jelentőséggel, mivel egy olyan tökéletes paradigmát alkot, ami példa a
független kölcsönös alkalmazkodásra. A módszer lényege, hogy egyszerre csak az egyik
központtal foglalkozunk, miközben feltételezzük, hogy ezzel egy időben a többi egymáshoz
képest változatlan marad.1 Ezt a módszert R.V. Southwell fejlesztette ki, „relaxációs
módszer”-nek hívjuk, s 1935-ben került be a mérnöki tudomány kiemelkedő eredményei
közé. Minden központ elmozdulását a többi figyelembe vételével kalkulálják, amelyeket
fixnek vesznek. Ennek eredményeként az egyes központok „alkalmazkodása” első ránézésre a
megkövetelt sokközpontú rend meglehetősen durva megközelítését adja. Amennyiben
megismételjük az egyes központok „alkalmazkodását”, a megnyújtott keret megfelelő formája
bármilyen mértékben alakítható. Az esetek többségében elegendő két vagy három
felülvizsgálat.
A relaxációs modell azzal a feltételezéssel él, hogy az egyes központok feladatai
egzakt módon kiszámíthatók. Ez viszont a sokközpontú feladatok korlátozás nélküli
kiterjesztését jelenti, egészen addig, amíg az egyes központok esetében ez nem jár a
számítások bonyolultságának növekedésével. S ez többnyire így is van, gondoljunk például a
vasúti hidakra vagy a repülőgépekre, ahol az összekapcsolt elemek száma nem nő a szerkezet
méretével párhuzamosan. Egy teljes mértékben összekapcsolt sokszög esetében azonban (pl.
ahol minden csúcs össze van kötve a többivel) megnő a központok száma, az egyes
központokban a feladatok egyre bonyolultabbá válnak, s egy bizonyos ponton túl
megoldhatatlanok lesznek. Egy teljes egészében összekapcsolt sokszögnél egy csúcs
alkalmazkodása (ha j =1) azt jelenti, hogy k értéke akkor éri el a 150-et, ha n = 153. Ha n
értéke 20 és 153 közé esik, akkor a probléma megoldása csak megközelítéses módszerrel,

1
Az ezzel kapcsolatos megjegyzést lásd a oldalon.

103
csúcsról csúcsra haladva lehetséges, végül egy bizonyos ponton, pl. ha n> 153 eljutunk oda,
ahol már nem lehetséges a számítások elvégzése.
A relaxációs módszer működése és a spontán rend kölcsönös alkalmazkodása közti
analógia még szemléletesebbé tehető az alábbi képzeletbeli eljárás segítségével. Egy sürgősen
megoldásra váró sokközpontú probléma számszerű értékelésére egy egész csapat
matematikust alkalmazunk, akik mindegyike egy központért felel. Mindegyikük arra kapna
utasítást, hogy hajtsa végre saját központja alkalmazkodását, s ennek eredményét közölje a
többiekkel. Amint valaki tudomást szerez a többiek eredményéről, központja másik
alkalmazkodását végezné el, miközben figyelembe venné a többi korábbi alkalmazkodást.
Ennek következtében bármilyen méretű sokközpontú feladat egyforma gyorsasággal
elvégezhető, feltéve, hogy az egyes központokban felmerülő problémák azonos nehézségűek.
Ezzel visszatértünk a puzzle játékhoz, ahol a játék kirakásában résztvevő csoportokat a
tudósok közti együttműködés példájaként mutattam be. Új paradigmánk azonban több ponton
is eltér a korábbiaktól. A kalkulátorok csapata úgy tudja a leghatékonyabban elérni
sokközpontú célját, ha minden egyes központban egymástól függetlenül dolgoznak. Mindez
nem a képzelet szüleménye, hanem egy olyan valóságos folyamat, amelynek segítségével a
mérnöki tudományok felülkerekednek a sokközpontú kérdéseken. A relaxációs modell
felsőbbrendűsége, amelyen a spontán rend modellje alapul, közismert, s a másmódon
megoldhatatlan problémák gyakorlati értéke megalapozott. Ráadásul a sokközpontú
problémák kiszámításának pontos módszere, amelynek hatóköre más problémákkal
összevetve meglehetősen korlátozottnak tűnik – az összehangolódással ellentétben - egy
központi hatóság által végrehajtott koordináció modelljét képviseli. Egy sor egyenletrendszer
kiszámításának pontos módszere egyszerre veszi figyelembe azokat a kitételeket, amelyek
körül a problémák összpontosulnak, s végül mindegyik probléma olyan fokú alkalmazkodását
hozza létre, ahol ennek feltételei egyidejűleg vannak jelen. (Ezt az együtthatók egész sora
fejezi sor.). Pontosan ez az, amit egy központi koordináló hatóságnak tenni kell, s az
eljárásnak viszonylagos tökéletlensége jól illusztrálja a központi irányítás tehetetlenségét a
kölcsönös alkalmazkodás folyamatához képest.
A sokközpontú kalkulátorok csapata a társadalom spontán rendjének illusztrálása
során azzal az előnnyel rendelkezik, hogy olyan rendet hoz létre, amelyet az egyének
alakítanak ki egymás között egy adott piacon tevékenykedve. A kalkulátorok által megoldott
sokközpontú feladat egy minimum probléma, s hasonló fogalmakkal írhatók le a piacon
felmerülő problémák is. Ez pedig az alábbi: A piacon lévők a költségek minimalizálására és a
megelégedettség maximalizálására törekszenek, ez, pedig mint már a korábbiakban is szó volt
róla, a gazdasági hasznosság maximumát jelenti.
Mielőtt még értékelnénk a fenti hasonlóságot, ki kell egészítenünk a sokközpontú
feladatról alkotott nézeteinket. Ez idáig csak azokról a sokközpontú feladatokról szóltam,
amelyek matematikai képletekkel leírhatóak, így a mérnökök számára egyértelműen
prezentálhatóak, s a tudomány más területein is előfordulnak, ilyenek például a csillagászat és
az atomfizika sokoldalú kérdései. Szélesebb értelemben véve azonban minden, sok elemet
felölelő probléma felfogható sokközpontúként. Az ülés, állás és séta közben testünket
egyensúlyban tartó reflexek egy igen összetett sokközpontú feladatot alkotnak. Erről a
pusztán állati szintről fokozatosan jutunk el a legmagasabb fokú szellemi, erkölcsi és művészi
teljesítményig. Kant úgy definiálta a bölcsességet, mint az emberek arra való képességét,
hogy harmóniát alkosson céljai között, azaz a bölcsesség elérése nem más, mint egy
sokközpontú feladat. Egy festmény esetében minden egyes ecsetvonás jelentőséggel bír a
többi ecsetvonáshoz képest. Azt mondják, Mozart képes volt egy éppen befejezett opera
minden egyes hangját egyszerre hallani. A művészet minden ága sokoldalú harmóniára
törekszik. Az egyszerű reflexek és a magas fokú kreativitás között a gyakorlati intelligencia
átmeneti szintjei helyezkednek el, s ezek egy sor sokoldalú problémát vetnek fel. A jól

104
kiválasztott ételsor harmóniát teremt az ételek és italok között, ezért egy jó gasztronómus úgy
válogatja össze őket, hogy együttesen a legjobbat adják. Az orvos miközben a tüdőbetegséget
kezeli, egyúttal figyelmet fordít a beteg szívére, a veséjére és emésztőrendszerére is, emellett
tekintetbe veszi családi körülményeit és jövedelmi helyzetét is. Az ilyen jellegű sokközpontú
feladatok azonban nem önthetők matematikai formulákba.
Ezeknek a sokközpontú problémáknak a megoldása az élőlények, ezen belül is
elsősorban az állatok sajátossága. Az életjelenségek legalsó szintjén ez a homeosztázis
képességét, célra törő cselekvést, magasabb szinten az ember belátó, ítéletalkotó képességét
jelenti. Az élőlények úgy érik el az egyensúlyi állapotot, hogy az együttesen tekintetve vett
központokból érkező impulzusok teljes körére válaszolnak. Az élőlények akár reflexválaszt
adnak, akár tudatosan cselekszenek, értékelik a fentiek együttes jelentőségét, s ennek
segítségével oldják meg a sokközpontú problémákat, vagy legalábbis bizonyos fokú
eredményt mutatnak fel e téren.
A teljes mértékben megfogalmazhatatlan sokközpontú feladatok és a teljes mértékben
megfogalmazható mérnöki kérdések között helyezkednek el azok az átmeneti jellegű
feladatok, amelyeket úgy lehetne jellemezni, mint „elméletileg leírható” feladatokat.
A gazdasági kérdések ez utóbbi kategóriába tartoznak. Szélesebb értelemben véve
minden sokközpontú feladat gazdasági jellegű, lévén, hogy bizonyos feltételek mellett minden
probléma lényegében gazdasági probléma, s egy sokközpontú feladat az adott korlátok között
a rendelkezésre álló elemek segítségével a közös cél érdekében mindig a legjobb megoldás
elérésére törekszik. A probléma egyre inkább gazdasági jellegűvé válik, s az „elemek”
elfogyasztható javakat vagy a javak előállításához szükséges forrásokat képviselnek, a
források és javak szűkössége pedig korlátozó feltételként van jelen. Az így előálló helyzet
kezeléséhez szükséges bölcsességet és óvatosságát nevezzük technikai értelemben véve
„gazdaságosság”-nak.
A fentiekre jó példa a körültekintő háziasszony, aki úgy osztja el egyes vásárlásait,
hogy azok a maximális hasznosságot biztosítsák számára. Minden egyes kiadott összeget
össze kell vetnie az összes többi összeggel, valamint az összes vásárlásával, és így tovább. Ez
a fogyasztói választás sokközpontú feladata. Robinson Crusoe-nak sokkal nehezebb
sokközpontú feladatot kellett volna megoldania, ha puszta szükségletei és kielégített vágyai
minden egyes tételét össze akarta volna vetni a többi elemmel, valamint a kielégülés
megszerzésére fordított erőfeszítés összes elemével. Ennek során minden erőfeszítését
összehasonlította volna a többivel és az ez által elért kielégüléssel. Ez az önellátó termelés
sokközpontú feladata.
A bevásárlást végző háziasszony és az önellátó farmer döntései részben leírhatók
matematikai formulákkal, de erre hiába törekednénk a bölcsesség és a művészetek esetében.
Az elfogyasztott javak és az elvégzett munka mennyisége meghatározható, vagy legalábbis az
adatok lényeges torzítása nélkül feltételezhetően specifikálható. Ez végül olyan matematikai
egyenletek felírását jelenti, amely kifejezi a háziasszony és az önellátó farmer problémáit.
Ezeknek az egyenleteknek a jelentősége teljes más jellegű a mérnöki tudományok vagy a
csillagászat esetében felmerülő problémák leírására használt egyenletekhez képest, amelyek –
mint arra már utaltam - teljes egészében formalizáltak. Először is nyilvánvaló, hogy a
háziasszonyoknak és a farmereknek fogalmuk sincsen azokról az egyenletekről, amelyek
állítólag megfogalmazzák problémáikat, de ha tudnának róluk, akkor sem értenék őket.
Másodszor ezeknek az egyenleteknek nincs megoldásuk, mivel a bennük szereplő együtthatók
nem mérhetőek, ezáltal a jelölésükre használt ismeretlenek sem bírnak matematikai
jelentéssel. Ezek az egyenletek azáltal bírnak jelentéssel, hogy rámutatnak az adott kérdés
logikai jellemzőire, de a probléma megoldását nem segítik elő, csupán matematikailag
alapozzák meg a gazdasági döntéseket. Ha a fogyasztót egy robot helyettesítené, akkor
működése teljes egészében leírható lenne matematikai képletekkel, s kielégítené annak az

105
egyenletnek a megoldását, amely egyenlettel a gazdaságelmélet a fogyasztó problémáját
leírja. Ehhez hasonlóan egy mechanikus Robinson Crusoe kielégítené az önellátó termelő
matematikai elméletét. A fentiek értelemben állítottam azt, hogy azok a gazdasági kérdések,
amelyekre hivatkoztam, elméletileg megfogalmazhatóak. Matematikai megfogalmazásuk
csupán elméleti jelentőséggel bír, gyakorlati értéke nincsen.
Itt szeretnék utalni arra, hogy azok a gazdasági problémák, amelyekkel az ipari
menedzsereknek szembe kell nézniük elméletileg szintén megfogalmazhatóak. A kérdés
lényege az erőforrások eladható árucikkekre való átváltása, s a fogyasztóknak történő eladása,
s ez által a profit maximalizálása. Ennek során mind a forrásokat, mind a késztermékeket az
aktuális folyó áron veszik számba. A menedzseri feladatok matematikai leírása csupán egy
matematikai modell. Egy modern menedzser (közvetve vagy közvetlenül) több számítást
végez, mint azt Robinson Crusoe tette, de a legtöbb „adat”, amire számításait alapozza,
matematikai értelemben véve nyilvánvalóan nem bír jelentéssel, s nem hozható egymással
matematikai kapcsolatba sem.
A gazdaságelmélet legfőbb eredménye annak bemutatása, hogy az egyének, mint
termelők és fogyasztók miközben megoldják a nekik rendelt problémát, összehangolódnak,
mintha egy „láthatatlan kéz” irányítaná őket. A spontán rend olyan rendszerként definiálható,
mint amelyik a termelési költségek minimalizálására, és az elosztás egyidejű maximális
hatékonyságára törekszik. Mindehhez egy sor kiegészítést kell fűznünk, hogy világossá
tegyük, hogy a költségek minimalizálása relatív minimumot jelent, ami az adott intézményi
keretek függvényében, például a társadalmi törvénykezés adott fokának függvényében
változik. A hasznosság maximuma pedig relatív maximum, ami a jövedelmek meghatározott
elosztásán alapul, s az eladók részéről bizonyos fokú tisztességet, a fogyasztók részéről pedig
bizonyos fokú bizalmat feltételez. A sort még tovább folytathatnánk. Miközben a fentieket
szem előtt kell tartanunk, ez nem fedheti el azt a tényt, hogy a gazdaságelmélet szerint a
„termelőként” és „fogyasztóként” egyidejűleg fellépő egyének tömegeinek független
gazdasági cselekedetei révén bizonyos fokú relatív optimum jön létre.
Hasonlítsuk össze a láthatatlan kéz segítségével társadalmi szintén elért gazdasági
optimumot a kalkulátorok csapata által megbecsült minimum problémával, amely egy
sokközpontú keretet igazított hozzá egy adott súlyhoz. A feladat megoldása során úgy
találjuk, hogy ez egy adott sokszög vonalaira rakott súlyok által viselt feszültség minimális
szintje. Ehhez hasonlóan, egy adott piacon tevékenykedő egyének, miközben megoldják
szépszámú gazdasági problémáikat, független kölcsönös alkalmazkodásuk révén becsülik meg
a források és termékek optimális elosztásának sokközpontú feladatát is. A probléma mindkét
esetben egy elsőfokú egyenletrendszer segítségével írható el. Ez megoldást jelent a sokszög
szerkezeti problémájára, de a társadalom gazdasági kérdéseire csak elméleti megoldást nyújt.1
A kalkulátorok tényleges matematikai műveleteket végeznek el, ugyanakkor a gazdaságban
tevékenykedő egyének a számos felmerülő problémát csak elméletileg megfogalmazható
átfogó ítéletek segítségével oldják meg. Ehhez még azt is hozzá kell tennünk, hogy a
kalkulátorok problémái nem sokközpontúak, s pontos megoldást igényelnek, ugyanakkor a
„termelők” és „fogyasztók” gazdasági jellegű problémáit leíró matematikai modell minden
esetben sokközpontú.

SOKKÖZPONTÚSÁG ÉS IRÁNYÍTHATÓSÁG

1
A probléma első átfogó matematikai leírása Enrico Barone (1908) nevéhez fűződik, akinek „The Ministry of
Production of Collektivist State” című írása Pareto egy korább művét a Cours d , economie politique II, 1897
követte. Barone írása a F.A. Hayek által szerkesztett Collectivist Economic Planning (Routledge, 1935)
függelékeként jelent meg ismét angol nyelven.

106
 Az alábbiakban összefoglaljuk az irányíthatósággal kapcsolatos vizsgálódásainkat
(vállalva még az ismétlés kockázatát is), hogy következetesebben vonhassuk le a
sokközpontúság koncepciójából az irányíthatóság korlátjaira vonatkozó következtetéseinket.
Annak érdekében, hogy pontosan megfogalmazhassuk az irányíthatóság fogalmát, az
egyes feladatokat a nélkül kell jellemeznünk, hogy figyelembe vennénk jelenlegi
teljesítményüket, sőt arra sem kell tekintettel lennünk, hogy ezek a feladatok elvégezhetők-e
vagy sem. Csak ezt követően tudjuk megvizsgálni az elképzelhető feladatokat, s kiválasztani
közülük az irányíthatóakat, s eldönteni, hogy ezek milyen eszközökkel hajthatóak végre. Ez a
feladat túl nagyszabású gyakorlati célok végrehajtásához, mivel korlátlan mértékben lépne fel
végrehajthatatlan feladatok igényével. Ezért célravezetőbb a kérdést fokozatosan
megközelíteni, oly módon, hogy megvizsgáljuk a napjainkban végrehajtott feladatok
némelyikét és sikeres megoldásuk módszerét. Miután tisztáztuk, hogy bizonyos feladatokat
miért az adott módon hajtanak végre, képesek leszünk racionális magyarázatot adni az
irányíthatatlan feladatok korlátozott körére, amely bizonyos mértékben közös az irányítható
feladatok körével. Ezért meg kell húznunk azt a határt, amelyen túl jelenleg az
irányíthatatlannak nyilvánított feladatok találhatóak, valamint azok a feladatok, amelyek a
jövőben a gondolkodás fejlődésével kezelhetőek lesznek.
A sokközpontúság fogalmát, ahogy azt a 2. sz. ábra is jelzi, annak érdekében vezettük
be, hogy bizonyos feladatokat jellemezzünk, s ezt követően három csoportba soroltuk őket:
(1) megfogalmazható, (2) nem megfogalmazható, (3) elméletileg megfogalmazható. A
viszonylag egyszerűen megfogalmazható, sokközpontú feladatoknak csak egy kisebb része
becsülhető meg pontosan, pl. oly módon, hogy egyidejűleg vesszük figyelembe egy adott
kérdéskör minden aspektusát. A számítási módszerek fejlődése bármilyen mértékben is növeli
ennek mértékét, ezen túl is lesznek olyan, jóval nagyobb horderejű sokközpontú problémák,
amelyek csak központról központra haladva, közelítéses módszerrel oldhatóak meg. Ez a
módszer oly módon alakítható és gyorsítható fel, hogy minden egyes központban független
kalkulátorok csapatát alkalmazzuk. Ebből következik, hogy egy sokközpontú feladat helyes
megoldása nem azt jelenti, hogy egy központban gyűjtjük össze az összes adatot, és közösen
becsüljük meg őket. Ennél sokkal célravezetőbb és pontosabb módszer, hogy a probléma
megoldása során egyszerre csak egy központot veszünk figyelembe, s úgy teszünk, mintha az
adott kérdés egésze szempontjából észre sem vennénk a többi feltételt, azaz a megoldandó
feladat szempontjából figyelmen kívül hagyjuk a kérdések döntő többségét. Ez a független
kalkulátorok csapatának „nem tervezett” tevékenysége, ahol mindenki csak arra a kérdéskörre
koncentrál, amiért felelős. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi hivatalos tudományos gyakorlat is ezt
az utat követi.
Egy feladat pontosan csak akkor fogalmazható meg, ha matematikai formulákkal
leírható, függetlenül attól, hogy ezt hogyan hajtják végre. Amíg nem választotta ki az adott
művészt, addig senki sem dönt arról, hogy falfestménnyel díszítse-e otthonát, vagy egy
szobrot emeljen oda. Ha valaki portréja megfestésével nem egy festőt, hanem egy egész
csapatot bíz meg, akik ráadásul felváltva állnának a vászonhoz, akkor a végeredmény
valamennyire biztos hasonlítana egy festményhez, de teljes mértékben különbözne attól, amit
egy festő alkotna. A fenti példa jól illusztrálja, hogy a nem megfogalmazható problémák
esetében a feladat és annak végrehajtása nem választható el egymástól.
Az előzőekben már rámutattam arra, hogy a gazdasági kérdések átmeneti pozíciót
jelentenek a teljes egészében leírható és a teljes mértékben megfogalmazhatatlan problémák
között, azaz a gazdasági kérdések elméletileg megfogalmazhatóak. A gazdasági jellegű
kérdések leírhatóak matematikai modellekkel, s gondolkozhatunk azon is, hogy milyen
matematikai módszerrel oldhatjuk meg őket. Az a tény, hogy a piacgazdaság egészére
matematikai modell állítható fel, az elmúlt időkben az a nézetet erősítette, miszerint, a modellt

107
alkotó egyenletrendszer megoldása segítségével a gazdaság központilag irányítható.1 Ezt a
modellt F. A. Hayek2 azon az alapon ellenezte, hogy az két szempontból is
megvalósíthatatlan, egyrészt lehetetlen az összes számszerű adat összegyűjtése, de ha ez
mégis lehetséges volna, az ehhez szükséges számítások aránytalan mértékben
megnövekednének.
A sokközpontúság további elemzése jobban megvilágítja a helyzetet. Először is arra
mutat rá, hogy egy olyanfajta elméleti modell, amely hasznos a gazdasági rendszer
választásainak feltárásában, a gyakorlatban nem használható ezeknek a választásoknak a
kiszámítására, mivel egy „adott adat”-ot szimbolizáló jelnek nincs számszerűsíthető jelentése.
A fenti következtetés levonása szempontjából nem igazán számít, hogy a felhozott érvek csak
a gazdasági rendszer változásai egy részének matematikai felbecsülésére korlátozódnak, mint
az, az idézett szerzők írásaiból is kiderül. Egy igazgató képzettsége éppúgy nem
helyettesíthető matematikai képletekkel, mint ahogy a háziasszony megfontoltsága vagy a
munkás döntése sem, amikor álláskeresés közben arról dönt, melyik ajánlatot részesítse
előnyben a másikkal szemben. Az egyes termékek esetében felállított empirikus „keresleti
görbe” és a hasonló módon megalkotott a termelő forrásokra vonatkozó „kínálati görbe” nem
jelenti azt, hogy a termelés kérdését leíró egyenletrendszerek a matematikai modellek
szintjére emelkednének.
Másodszor pedig felmerül az a sokszor vitatott kérdés, miszerint egy nagyszámú
ismeretlent tartalmazó egyenletrendszer (Dickinson két-három ezres számot említ)
megoldásába fektetett munka mennyiségét és értékét újra át kell gondolnunk annak fényében,
amit az ilyen jellegű egyenletrendszerek kiszámíthatóságáról korábban már elhangzott. A
megadott adatok pontatlansága miatt a sikeresen megoldható egyenletrendszerek száma a
gyakorlatban igen csekély számúra csökken. Ha az elasztikus deformálódás problémájának
megoldására kapott eredmény értelmezhetetlen, ha olyan kérdést választunk, amely csak
tizenkettőnél több egyenlettel írható le, akkor nem valószínű, hogy sok olyan példát tudunk
felhozni a gazdasági egyensúlyra, amely megfelelően pontos adatokkal szolgál a nagyobb
méretű egyenlőségek igazolására 2. Ráadásul nehéz előre látni, hogy annak a munkának a
mennyisége, amit egy ilyen jellegű rendszer megbecsülésére szentelünk, a gyakorlatban
miként emeli k értékét 150 fölé. Például ennek a korlátnak a tízszeresére történő emelése a
számítás idejét ezerszeresére növeli, ami egy évnyi folyamatos munkát jelentene. Ez alatt az
idő alatt minden adat idejétmúlttá válik.
Feltételezve, hogy mindkét problémát megoldanánk, akkor is tisztában kell lennünk
azzal, hogy egy sokközpontú probléma tényleges megfogalmazásához, amit a gazdasági
optimumot kifejező egyenletek adnak meg, nem az adott egyenletrendszer közvetlen
megoldásával, hanem a pontról pontra haladva történő közelítéses módszerrel juthatunk el. A
1
Lásd H.D. Dickinson „Price Formation in a Socialist Community” Economic Journal (1933). O.Lange és F.M.
Taylor az On the Economic Theory of Socialism (1938) és H.D.Dickinson Economics of Socialism (1939) is
fontolóra vette az egyenletrendszerek megoldását, de más irányítási módszereket részesítettek előnyben. A
közelmúltban Th. Balogh (Political Quaterly, 1944 258.o.) Barone-ra hivatkozott , aki gazdasági optimum
matematikai megfogalmazásával a központilag tervezett gazdasági modellt írja el.
2
F.A.Hayek: Collectivist Economic Planning, London (1935)
2
(a)Természetesen azzal a feltételezéssel élünk, hogy minden egyes adat jelentős értékkel bír, ha ezek
többségének értéke nulla, a probléma eltorzul, és a jelen érvelés keretein belül kezelhetetlenné válik.
(b) A közelmúltban Vaszilij Leontyijev professzor az input-output kapcsolat megbecslése érdekében olyan
gazdasági számításokat végzett, amelyek több mint 50 ismeretlen tartalmazó elsőfokú egyenletrendszerrel
írhatóak le. Nem találkoztam olyan publikációval, amely az adott adatok pontatlanságának a végső eredményre
gyakorolt hatásával foglalkozott volna. Leonytijev professzor írásával kapcsolatban Oskar Morgenstern erős
fenntartását fejezte ki az Amerikai Közgazdasági Társaság előtt. (Celveleand, Ohio, 1948 december 27-30). Az
írás az American Economic Rewiev 39.számában jelent meg. (1949, 238.o.). Morgentstern ebben kifejti, hogy
bár jelenleg nem elképzelhetetlen egy több mint húsz-harminc ismeretlen tartalmazó elsőfokú egyenletrendszer
megoldása, de egyúttal arra is rámutat, hogy ez csak oly hajtható végre, „ha a legjobb minőségű adatokat a lehető
legkisebb megfigyelési hibaszázalékkal gyűjtjük össze.

108
relaxációs modell példája az mutatja, hogy ez hatalmas mértékű sebesség, precizitás és
gazdaságosság növekedést tesz lehetővé, s gyakorlatilag az egyetlen keresztülvihető
megoldás.3 Mindez arra világít rá, hogy az általánosan elfogadott nézetekkel szemben egy
sokközpontú gazdasági probléma tényleges kezelése nemcsak abból áll, hogy együttesen
vesszük figyelembe az adott probléma összes elemét, hanem azt is jelenti, hogy e lépések
túlnyomó részét épp úgy figyelmen kívül hagyjuk, mint ahogy ezt a profitra törő egyének a
források és termékek piacán teszik.
A központi tervezésben rejlő ellentmondásoktól függetlenül szeretném a fenti
következtetéseket újrafogalmazni. Ahogyan egy egyenletrendszer kifejezi egy sokközpontú
feladat matematikai modelljét, úgy a relaxációs modell azt a módszert jelenti, ahogy a
gazdasági műveleteket az egyes központokban egymástól függetlenül végrehajtják, s ami a
gazdasági feladat megoldását jelenti. Az egyes gazdasági központok tevékenységének
önszabályozása ugyanazon a logikán alapszik, mint amit a kalkulátorok csapata esetében
korábban már felvázoltam. Az önszabályozás megbecslésének mértéke sokkal nagyobb, mint
központi irányítás esetén, s a sokközpontúság széles körén jár sikerrel, ott, ahol a központi
irányítás teljes egészében megvalósíthatatlan. Annak érdekében, hogy ezeket a
következtetéseket hasznosítani tudjuk, szem előtt kell tartanunk azt, hogy mindez csupán egy
matematikai modell kibővítése, amely gyakorlatilag nem felbecsülhető, lévén, hogy egy
„adott adat”- ot jelző szimbólumnak nincs számszerű jelentősége. Az egyes gazdasági
központokban felmerülő helyi problémák felbecslése az adott központ helyzetének
kiegyensúlyozott értékeléséből adódik, s mentes mindenfajta számítástól.
A gazdasági kérdések sokközpontú jellegéből levont következtetések sokkal inkább
általános jellegűek, mint az előző esszémben „A központi irányítás hatóköre” című írásomban
volt. Ebben abból a feltételezésből indultam ki, hogy a piac spontán rendet hoz létre, s ez által
eddigi szóhasználatunkkal élve - sokközpontú feladatot old meg. Arra is rámutattam, hogy ez
a fajta társadalmi irányítás nem helyettesíthető a korporatív renddel anélkül, hogy ne bénítaná
meg a sokközpontú feladat végrehajtását. Ráadásul semmiféle kísérletet nem tettem arra
vonatkozóan, hogy megvizsgáljam a piacnak, mint átfogó gazdaságirányítási módszernek a
létjogosultságát.

III. A szabadság bírálata

A SPONTÁN REND IRÁNYÍTÁSA

Miután már eléggé nyomatékosan rámutattam fenntartásaimra, térjünk rá az alábbi

nézet megvitatására: „A sokközpontú feladat társadalmi értelemben véve csak kölcsönös
alkalmazkodás útján kezelhető”
Ebből egyenesen következik, hogy ha nem rendelkezünk a kölcsönös
alkalmazkodásnak azzal a rendszerével, amely egy sokközpontú probléma társadalmi
megoldását jelenti, akkor ez a feladat társadalmilag kezelhetetlen. Más szavakkal, egy ilyen
jellegű feladat csak olyan mértékben közelíthető meg, amilyen mértékben a kölcsönös
alkalmazkodás rendszere valami ehhez hasonlót eredményez. Az ebből adódó következtetések
könnyebben érthetővé válnak, ha röviden megvizsgáljuk azokat az intézményeket, amelyek a
spontán rendszerben biztosítják a kölcsönös alkalmazkodást.

3
Tételezzük fel, hogy 1000 db számítógépünk van, amelyek egy sokközpontú feladat ezer központjában
működnek s ha ezeket egyetlen számítógéppel helyettesítjük , amely az egész kérdést megoldaná, akkor az ehhez
szükséges munka mennyisége az egymillió szeresére emelkedne.

109
 Könyvem előző részében részletesen foglalkoztam azokkal az intézményekkel,
amelyek révén a tudományos közvélemény uralja a tudományos életet, s napi élő
kapcsolatban van a tudományos életen kívül eső dolgokkal. A tudományos közvélemény
ehhez hasonló módon irányítja a spontán rend többi szellemi területét is, amelyek többnyire
egy szakmai szervezetbe tömörülnek.
A spontán jellegű gazdasági rendszereket nem a szakmai közvélemény irányítja, mivel
ennek alapjai hiányoznak, hanem a tulajdon és a csere intézményrendszere. A spontán
rendszerek felett a magánjog uralkodik. A francia Polgári Törvénykönyv (a családjogi
törvényt kivéve) Duguit szerint csupán három alapvető jogszabályt tartalmaz. Ezek a
szerződés szabadsága, a tulajdon sérthetetlensége és azon kötelezettség, hogy meg kell
térítenünk az általunk másoknak okozott kárt.1 Ebből pedig az következik, hogy az
igazságszolgáltatás jelenlegi spontán rendjének alapvető feladata, hogy irányítsa a gazdasági
élet spontán rendjét. A törvénykezés konzultatív rendszere fejleszti és kényszeríti ki azokat a
jogszabályokat, amelyek a termelés és elosztás versengő rendszerét irányítják. Egyetlen piac
sem működhet azoknak a jogi kereteknek a megléte nélkül, amelyek biztosítják a
tulajdonjogot és kikényszerítik a szerződések betartását.
Az iparban a mindenre kiterjedő állami tulajdonnak, amely Szovjet-Oroszországban és
a hozzá csatlakozó országokban nemrégiben jött létre, legfőbb problémája abban rejlik, hogy
hiányzik az a megfelelő jogrendszer amely kikényszeríti a szerződések betartását és a
törvények alapján megjelölné a károkért felelősöket. Oroszországban létezik olyan átfogó
Polgári Törvénykönyv, amit csak fel kellene eleveníteni. 1 Időnként a szovjet kormány is arra
ösztökéli a vállalatokat, hogy harcolják egymással szemben az őket megillető jogokért, mivel
tisztában van vele, hogy csak ezen az utón tartható fenn a termelés normális menete. Úgy
tűnik azonban, hogy ezek a felszólítások eredménytelenek. A szovjet vállalatok mindegyikét
az Állami Banknak azok a részlegei finanszírozzák és tartják szigorú ellenőrzésük, ahonnan
tőkéjüket kapják. A vállalatok felett további ellenőrzést gyakorol a központi tervhatóság,
amely kibocsátásukat ellenőrzi. A fenti szigorú megkötéseket illetve az állandósult inflációt
figyelembe véve, amely mellett komolyabb veszteség nélkül minden termék eladható,
egyáltalán nem meglepő, hogy a szovjet vállalatok semmiféle hajlandóságot és
kezdeményezőkészséget nem mutatnak arra nézve, hogy a bíróságon keressék igazukat a
rosszul teljesítő partner fizetésének kikényszerítése érdekében. Ezért a szerződésben foglalt
kötelezettségek rendszertelen, eseti teljesítése oda vezet, hogy Oroszország szerte nő a
zűrzavar. Mindez megerősíti azt a tényt, hogy még a mindenre kiterjedő állami tulajdonlás
esetében is a magánjogok léte és alkalmazása a termelés sokközpontú rendje fenntartásának
elengedhetetlen feltétele.
A versenyre épülő gazdasági rend megalapozásához szükséges kölcsönös
alkalmazkodást többnyire a források és termékek fölött rendelkező egyéneknek kell
kezdeményezniük, akikre az általános törvények vonatkoznak. Ezek a kölcsönös
alkalmazkodások piaci alkudozások eredményeként jönnek létre, s az általános szabályoknak
az alkudozók közti nézeteltérésekre történő alkalmazása teremti meg a magánjog rendszerét,
ami maga is a kölcsönös alkalmazkodás egyik rendszere. A gazdasági szabadság és a
nagyfokú bírói függetlenség ezért együttesen alkotja a sokközpontú gazdasági feladatok
társadalmi teljesítésének lényegét.

1
J.Walter Jones, Historical Introduction to the Theory of Law. Oxford (1940) 114.o.
1
Szovjet –Oroszországnak jelenleg egy sor olyan törvénye és egyéb rendelete van, amelyek egy modern ország
magán-és kereskedelmi jogának alapját képezik.-írja S. Dobrin a Law Queterly Rewiev –ben. (1933) 49.kötet
260.o. A szovjet Kereskedelmi törvény egy burzsoá ügyvéd szemszögéből itt-ott tartalmaz néhány utalást arra,
hogy egy szocialista állam törvényét tartja a kezében, de a törvények zöme igencsak ismerős lesz számára,
többé-kevésbé egy modern állam törvényeire hasonlít.

110
 SZABADSÁG ÉS IRÁNYÍTHATÓSÁG

Arra a következtetésre jutottunk, hogy a többközpontú feladatok társadalmi irányítása

egy sor szabad intézmény létét követeli meg. Arról van szó, hogy a források tömegének
elosztása a termelő kapacitások között azzal a céllal történik, hogy ezekből késztermékek ma
megszokott széles választékát állítsák elő, majd ezeket a termékeket célszerű módon
fogyasztók tízmillióihoz juttassák el. Ennek lebonyolítása a polgári jogok olyan rendszerét
követeli meg, amely tiszteletben tartja a magántulajdont és kikényszeríti a szerződések
betartását. Mindez igen hasonlatos Marxnak ahhoz a tételéhez, miszerint a „termelőerők”
meghatározzák a „termelési viszonyokat”. Ha Marx követői a fenti kijelentést megfelelően
ültették volna át az állami tulajdonviszonyokra, akkor arra a következtetésre jutottak volna,
hogy az állami tulajdonnak ugyanazt a gazdasági funkciót kell betöltenie, mint a
magántulajdonnak, s a rendszer csak akkor lesz működőképes, amennyiben ugyanúgy a
„termelőerők” irányítják a jogrenden és szerződéses renden át. Ez a felismerés rengeteg
hiábavaló harctól kímélte volna meg az emberiséget.
A laissez-faire elmélet hívei ezzel éppen ellentétes hibába estek, amikor
tulajdonképpen azt feltételezték, hogy a piacon csak egyfajta gazdasági optimum érhető el, s
ebből az következik, hogy ehhez csak egyfajta tulajdonviszonyon és jogrenden keresztül vezet
az út. A korábbiakban már idéztem Dickens egyik művét, ahol azt a száz évvel ezelőtt dívó
közkeletű gazdasági elképzelést leplezte le, aminek alapján bizonyos erők saját jól felfogott
érdekeik alapján a meglévő szörnyűséges viszonyokat örökkévalónak tartották. Meg kell
azonban jegyeznünk, hogy mindezek ellenére a 19. század gyakorlatilag a laisssez-faire
elmélet következetes tagadásáról szólt. Ez a század az állandó társadalmi reformok kora volt,
s rávilágított arra, hogy létezik egy fajta bizonytalan mértékű relatív optimum, amely felé a
piacgazdaság tart. Mindez azt bizonyítja, hogy a törvénykezés feladata az intézményi keretek
feltárása és javítása annak érdekében, hogy a piac által létrehozott spontán rendet átgondolt
módon megváltoztassa.
A gazdasági reformok a végtelenségig folytathatóak. Lényegében ez testesíti meg a jó
társadalomba vetett reményeinket. Napjaink terjedelmes szakirodalma erőteljesen azt sugallja,
hogy lehetséges a társadalmi optimum javítása, miközben alig szentel figyelmet ennek
intézményes keretei megteremtésének. A gazdasági feladatok elméleti megfogalmazása
lehetővé teszi, hogy pontosan definiáljuk ezeknek a feladatoknak az egész sorát, függetlenül
attól, hogy ezek kezelhetőek-e vagy sem. A modern gazdaságelmélet felvértezett minket azzal
a felbecsülhetetlen értékű elemzéssel, amelynek segítségével felmérhetjük a magánvállalkozás
jelenlegi rendszerének azokat a korlátjait, mint például a tökéletlen verseny, a növekvő
haszon, a fel nem osztható költség-elemek. Ez pedig lehetővé teszi, hogy egy olyan új
rendszert hozzunk létre, amelyik kiküszöböli ezeket a hiányosságokat. Olyan javaslatok
születtek, miszerint a tökéletes verseny oly módon valósuljon meg, hogy a kereskedelmi
profit ellenőrzése helyett a „határköltség” egyezzen meg a „határhaszonnal”. Más
elképzelések szerint a kormányzati beruházás hasznát eredményező „növekvő haszon” a teljes
költséggörbe mentén menne végbe. A fenti új szabályok alapján a piacnak a tökéletes
optimum irányába kéne elmozdulnia.
A fenti javaslatok legtöbbje a szocialistáktól eredt, s azzal a feltételezéssel élt, hogy az
új típusú tökéletesített piacgazdaság állami tulajdonlás mellett lenne kikényszeríthető. Ez
viszont figyelmen kívül hagyja az irányíthatóság problematikáját. Önmagában az a tény, hogy
egy cég részvényei állami tulajdonban vannak, s igazgatóját is az állam nevezi ki, még nem
jelenti azt, hogy az igazgató felett is valamiféle újfajta befolyást gyakorolna. Ilyen befolyást
csak új típusú hatékonysági módszerek bevezetése vonna maga után, amelyek legalább olyan
megbízhatóan működnének, mint az egyéni részvénytulajdonosok esetében, amikor arra

111
késztetik a tulajdonost, hogy a korábbiakhoz képest valami mást csináljon. Ha ilyen jellegű
mérőmódszereket vezetnének be, s ezek segítségével fair és következetes módon
jutalmaznának meg tízezer állam által kinevezett igazgatót, akkor ugyanezeket a módszereket
kéne alkalmazni a magán cégek igazgatóinak és részvényeseinek értékelésére is. Ha ez a
módszer nem alkalmas a magántulajdonban lévő cégek ellenőrzésére, akkor nem megfelelő az
állami cégek esetében sem, lévén, hogy az irányítás kérdésköre mindkét esetben azonos.1
Amennyiben a gazdasági optimum piac általi tökéletesítésére tett javaslatok, figyelmen kívül
hagyják ezeket az intézményes problémákat, akkor ezek csupán matematikai modellépítési
gyakorlatok.
Egyesek a piacgazdaság hiányosságait látva a kissé homályos „totalitárius alternatíva”
felé fordulnak. Akár a remény, akár a félelem, akár kétségbeesés vezérli őket, ez a lépés
teljesen értelmetlen. Akárhogy is működik a totalitárius berendezkedésű országok gazdasága-,
amiről meglehetősen kevés információval rendelkezünk – egész biztos, hogy ez nem egyetlen
központból való irányítást jelent. A szigorú állami ellenőrzések többsége (amennyiben
ténylegesen ellenőrzésről és nem a központi tervezés színleléséről van szó) a túlzott mértékű
pénzáramlás visszafogását célozza.1 A jelenleg ismert tények arra mutatnak, hogy a
totalitárius állam jogi értelemben vett korlátlan hatalmánál fogva nem képes életre hívni a
gazdasági optimumot, legalábbis elméletileg nem.
Napjaink közvéleménye, amikor kritika nélkül úgy kezeli a történelmi eseményeket,
mint a gazdasági és technikai problémákra adott racionális válaszokat, hajlik arra, hogy a
gazdasági és más szabadság oroszországi megszűnését a „kapitalizmus válságának” a
„modern technika” és a „gyors iparosítás” következményének tekintse. Ezek a részletesen
soha ki nem fejtett érvek minden alapot nélkülöznek, s véleményem szerint nem érnek annyit,
hogy egyáltalán foglalkozzunk velük.
A „totalitárius alternatíva” csupán a képzelet szüleménye, de szűkebb értelemben véve
lényeges különbségek mutatkoznak az irányítás egyes formái között, amelyek különböző
gazdasági feladatokat takarnak. Ha a munkanélküliség szintjét a jelenlegi másfél százalékos
szinten kívánjuk tartani Nagy-Britanniában, (azt feltételezve, hogy a munkaerő és a tőke
mobilitása nem változik érdemlegesen a jelenlegihez képest), akkor fel kell hagyni az árak
ellenőrzésével, ami viszont sorban álláshoz, a bolttulajdonosok részéről pedig egyesek
előnyben részesítéséhez és udvariatlansághoz vezet. Fel kell számolni az engedélyek
megszerzésének útvesztőjét is, amely például arra kényszerít, hogy meggyőzzünk egy
hivatalnokot arról, hogy új fürdőkádra van szükségünk, mivel az előző tulajdonosok által
ötven éve használt már kiábrándító állapotban van. Az egyenlősdi ugyanezeket a problémákat
veti fel, mivel elősegíti az inflációt, lévén, hogy nemkívánatos, könnyelmű költekezéshez
vezet az üzleti életben. A széles körben nyújtott társadalmi juttatások esetében is el kell
döntenünk, hogy milyen mértékben ellenőrizzük a rendszerrel visszaélőket, a leginkább
rászorulók büntetése árán. A gazdasági hatékonyság és szabadság közti határvonal meghúzása
valódi és fontos feladat, de csupán egy a társadalmi jóról szóló azonos fajsúlyú döntések
közül, s ezt a reformereknek mindenkor szem előtt kell tartaniuk.
Röviden összefoglalnám az előbb elmondottakat. A modern társadalom azon
törekvése, hogy elérje a gazdasági optimumot, alapvetően meghatározza azoknak az
intézményeknek a jellegét, amelyek ennek megvalósításához szükséges, de ugyanakkor
korlátlan lehetőséget biztosít egy sor kreatív reform megvalósítására, s bár csak korlátozott
mértékben, de lehetővé teszi a gazdasági célok és az ezek megvalósításához szükséges
intézmények együttes megváltoztatását is.

1
Lásd A.W. Lewis Principles of Economic Planning, 1949.104.o. Az államosított iparágaknak diszkrimináció
mentesen kell működniük.
1
Lásd u.o. 137.o.

112
 Ennek szem előtt tartásával térjünk vissza ahhoz a nyugtalanító következtetéshez,
amire az előző fejezet végén jutottam. Az állítottam, hogy a gazdasági szabadság, illetve az
ennek megvédésre és irányítása érdekében létrehozott jogrend csak egy sajátos gazdasági
feladat megvalósításának céljával igazolható. Ha (a merev és szélsőséges feltételezésekkel
szemben megfogalmazott mindenfajta figyelmeztetés ellenére) elfogadjuk, hogy amennyiben
alapvetően megváltozik ez a gazdasági optimum, amelyre törekszünk, akkor a továbbiakban
nem nyílik tere sem a gazdasági szabadságnak, sem a szerződésjognak, amelynek keretein
belül a gazdasági szabadságot gyakoroljuk, de nem nyílik tér a jogrend számára sem, hogy
keretein belül kidogozzuk és alkalmazzuk a törvényeket.
Úgy gondolom, hogy ez az állítás megállja a helyét, s ennek illusztrálására számos
példát tudnék bemutatni, mint A központi tervezés hatóköre című korábbi írásokban ezt meg is
tettem. Ha egy modern gazdasági rendszer, amelyik már alkalmazkodott a piachoz, s
változatlan termelési és elosztási viszonyok alapján a végtelenségig tudna működni, az a
továbbiakban már nem jelentené a többközpontú alkalmazkodás esetét, ezért ezt a rendszert a
szokásrend és a közjog irányítaná. Állandó lélekszámú népességet feltételezve, minden
termelő feladat örökletessé tehető, s az elosztás rendszere is az öröklődő kötelezettségekre
építhető. Ebben az esetben a gazdaság jellege alapján a „társadalmi kötelezettségek csatornái
a piac helyettesítőjeként működnének”. A fenti idézet Raymond Firth-től származik, s a
polinéz gazdaság leírását tartalmazza.1
A központi tervezés hatóköre című korábbi írásomban már szóltam a fentiekkel éles
ellentétben álló gazdasági rendszerről, amelyben olyan gyors technikai változások mennek
végbe, hogy a források és késztermékek újraelosztása nem bízható a piacra, mivel félő, hogy
egyrészt hatalmas mértékű nem várt profit keletkezne, másrészt meg nem érdemelt
nehézségek merülnének fel. Ilyen problémák rendszeresen jelentkeznek háborúk idején, s
jegyrendszert illetve árellenőrzést vonnak maguk után. Ezek az intézkedések – legalábbis
részben - a piacot hivatottak helyettesíteni a törvény erejénél fogva.
Valójában meglehetősen könnyű s nem is teljesen érdektelen olyan, a többközpontú
gazdaságokra vonatkozó példákat sorolni, amelyek teljes egészben irányíthatatlanok piaci
mechanizmusok révén. Az alábbiakban kettő vizsgálnék meg közülük.
1. Tegyük fel, hogy termelési technológiánk azonos a jelenlegivel, az erőforrások
széles spektrumának elosztását jelenti, mondjuk százezer termelő egység között. Emellett a
termékeket vagy közösségi felhasználás, vagy ingyenes szociális juttatás céljából állítják elő.
Ez a helyzet akkor áll elő, ha az adókat (a jelenlegi átlagosan negyven százalékos nagy-
britanniai szintről) a jövedelmek 100 százalékára emeljük fel. Ebben az esetben nem lenne
semmilyen anyagi ösztönzés, ami a bérek és a profit emelését eredményezné, s
valószínűsíthető, hogy az emberek termelőként nem versengenének ezért a fizetségért. Ebben
az esetben a minimum költségen való termelés (illetve a termelés azon mértékének
meghatározása, ahol a határköltség egyenlő lenne a határtermékkel) többközpontú feladata
szigorúan véve megoldhatatlan lenne.
2. Másik példánkban tételezzünk fel egy olyan technológiai eljárást, amely az
egyének igényeit kielégítve állít elő termékeket, de ezt nagyrészt azon a társadalmi költségen
teszi, mint például az egész országot elárasztó bűz, sugárszennyezés, fertőzés, zaj,

1
Raymond Firth: Primitive Polynesian Economy (1939) 36.o. A szerző művében azt sugallja, hogy ez a fajta
gazdaságirányítás nem áll kapcsolatban a betöltött gazdasági feladattal. „ Ki kell hangsúlyoznunk – írja – hogy
nem az őslakosok igényének alacsony szintje teszi lehetővé, hogy a rendszer ármechanizmus nélkül működjön,
hanem azok az egyedi társadalmi minták, amelynek keretében kielégítik a szükségleteket, s végbemegy az áruk
és szolgáltatások cseréje”. Elképzelhető, hogy ezt, vagy egy ehhez igen hasonlatos társadalmi funkciót a piac is
el tudna látni, de az a helyzet, hogy a primitív társadalomban az igények alacsony szintje és ismétlődő
természete lehetővé teszi, hogy mellőzzék a piacot, ezért teljes egészében elképzelhetetlen egy személyes
kötelezettségre épülő egyedi társadalmi minta elfogadása, amelyik átvenné a modern piacok szokásos feladatát.

113
vízszennyezés, a /környezet/ általános elcsúfítása stb. Minden egyes üzem meghatározott
társadalmi költségeket okozna, amely bizonyos fokig a kibocsátásától függne. A közösség
gazdasági feladata abban állna, hogy a termékek és szolgáltatások összességének
össztársadalmi költségét minimalizálja. Ez a nemkívánatos utóhatások összességeként jelenik
meg, s arra törekedne, hogy a teljes kibocsátást olyan szinten állapítsa meg, ahol ezeknek a
nemkívánatos hatásoknak a növelése éppen egyenlő de ellentétes hatású lenne a teljes
kibocsátás határértékével. Ez sokközpontú feladat, mivel egy sor különböző termék
egymással szembeni egyensúlyát követeli meg. Kizárhatjuk az a lehetőséget, hogy a fenti
egyensúly tudatunkban is végbemehet, amiből az következik, hogy eléréséhez számos
központ kölcsönös alkalmazkodása szükséges. Mindez csak akkor lehetséges, ha az egyes
üzemek által okozott káer a termelés következményének tekintjük, s az igazgatóval fizettetjük
meg büntetés formájában, a termelés arányában. Ez azonban nem vihető keresztül, mivel a
bűznek, a zajnak, a fertőzésnek, a vízszennyezés kölcsönös cseréjének ezernyi különféle
helyen működő piaca nem létezik. Egy ilyen típusú technológia teljes mértékben kezelhetetlen
lenne.
Az alábbiakban az 1. pontban szereplő kérdéssel fogok foglalkozni. Teljes egészében
reálisnak tartom, hogy valamikor kénytelenek leszünk egy ilyen típusú gazdasági problémával
foglalkozni. Például adott egy jómódú ország, amelynek minden erőforrását felemésztette a
fegyverkezési verseny, vagy minimális szintű egyéni fogyasztás felett minden erőforrását egy
természeti katasztrófa – például egy új halálos járvány, vagy az éghajlat hirtelen megváltozása
- következményeinek folyamatos elhárítására fordította. Az is elképzelhető, hogy az adott
ország valamilyen egyenlőségi megfontolásból úgy dönt, hogy a társadalmi juttatásokat olyan
mértékben emeli meg, hogy ez a nemzeti jövedelem túlnyomó részét felemészti, akkor ez az
ország kénytelen lesz az adó mértékét folyamatosan, egészen a 100 százalékot megközelítő
szintig kell felemelnie. Ez ugyan ellehetetlenítené az erőforrások ésszerű elosztását, s mivel
ezeket valamiképp mégiscsak el kell osztanunk, még ha csak halvány sejtéseink is vannak
arról, hogy ez milyen alapon történjen. Az egyszer elfogadott séma valószínűsíthetően a
végtelenségig fenntartható, mivel nem merül fel racionális érv ennek megjavítására. Jelenleg
nem tudjuk megmondani, hogy ehhez milyen típusú gazdaságirányítás szükséges, de erre
nincs is szükség. Mindebből csupán egy következtetés adódik, ami lényeges lehet, mégpedig
az, hogy /a fentiek következtében/ a piac és az ezt irányító polgári jogok teljes rendszere
eltűnhet. Többé nem nyílna tér sem a gazdasági szabadság, sem a tulajdon és a szerződéses
szabadság, sem pedig az egész jogi intézményrendszer és jogtudomány számára sem, ami
pedig túlnyomórészt a tulajdonnal és a szerződéses kötelezettségekkel foglalkozik.

A KÖZSZABADSÁG HELYZETE

/Önként adódik a kérdés, vajon/ a közszabadság végül is nem önmagában való cél?
Abban az értelemben nyilvánvalóan nem, hogy ez nem lehet egy adott gazdasági kérdés
társadalmi megoldásának eszköze. Azonban nincs olyan gazdasági kérdés, amihez
elkerülhetetlenül kötődnénk, s elképzelhető, hogy jobban szeretjük a relatív szegénység
állapotát, ha közben szabadabb gazdasági rendben élhetünk. A nemzeti létnek sem a bőség,
sem a fegyverkezés nem elengedhetetlen feltétele. Ennek ellenére nem fogalmazhatóak meg
racionális gazdasági feladatok anélkül, hogy azt feltételeznénk, egy adott társadalom nemcsak
az érzékek kielégítésére törekszik, mint ahogy egyetlen társadalom sem épülhet kizárólag
tagjai érzéki vágyaira. Erkölcsi, de végső soron fizikailag értelemben véve, egyetlen nemzet

114
sem maradhat fenn, amelyik csupán könyörtelenül felhasználja fegyveres erejét. Egy nemzet
nagysága legalább annyira nagylelkűségéből, mint erejéből ered, s a nemzetek akkor tettek
szert a legnagyobb elismerésre, amikor alapvető érdekeiket tették kockára a többi nemzettel
szemben gyakorolt önmérséklet gyakorlásával. Lehet, hogy egy nemzet kihívja maga ellen a
sorsot, ha meg akarja őrizni erkölcsi nagyságát, és nem akar olyan nemzetként fennmaradni,
amilyen nem szeretne lenni. Ezért a gazdasági célok - akár a gazdagság eléréséről akár
fegyverkezésről van szó - sohasem mereven adottak, sőt éppen ellenkezőleg egy gazdasági cél
racionális alapokon történő elfogadása felértékeli társadalmi elfogadottságát. Mint arra már az
előzőekben rámutattam, naponta kell lényegtelen döntéseket hoznunk a gazdasági
hatékonyság és a gazdasági szabadság között.
A közszabadság önmagában való célként teljes egészében fenntartható, amennyiben
olyan célok társadalmi kezelésének módszere, amelyek önmagukban képezik a célt. A
tudomány szabadsága, a vallásszabadság, a gondolkodás szabadsága általában olyan
közintézmények, amelyek révén a társadalom lehetővé teszi tagjai számára, hogy olyan
célokat kövessenek, amelyek önmagukért valók. A fenti szabadságjogok megteremtésével a
társadalom olyan közösségként határozza meg magát, mint aki hisz a tudat dolgainak
erejében, és az irántuk való elkötelezettségben. Logikailag ezeknek a hiteknek az elfogadása
előbbre való a szabadságnál. Nincs alapunk a gondolkodás szabadságát követelni, ha nem
hiszünk a gondolat erejében. Ennek ellenére igaz, hogy napjainkban egyesek
gondolkodásában az oksági sorrend felcserélődött. Először arra jöttek rá, hogy a továbbiakban
nem tudják elviselni a hazugságok ismételgetését, ezért ellent kell mondaniuk, s csak később
jöttek rá arra, hogy ez azt jelenti, hogy hinniük kell az igazság megismerésének
lehetőségében, és kötelességük azt közzé is tenni. Egy sor nyugati író, aki kezdetben
szimpatizált a kommunizmussal, az 1936-38-as évek moszkvai pereit követően már
határozottan elutasította azt, s kész volt a számára alapvető fontosságú abszolút értékek újra
fogalmazására. Az első támadást Tito intézte Moszkva ellen, azt hangoztatva, hogy a párt
nem írhatja felül az igazságot. Alapjában véve a szabadság európai bukása tudatosította a
nyugatban, hogy új hitekre van szüksége, amelyekre a szabadság is épülhet. Mindenesetre a
hitek logikailag megelőzik a szabadságot.

A KÖZSZABADSÁG BÍRÁLATA

Ha a közszabadság ezen az alapon keresne önmaga számára igazolást, akkor

elkerülhetetlenül három olyan vádponttal szembesülne, amit a totalitáriánizmus oldaláról
szegeznének szembe vele. Úgy tűnik, hogy a közügyek fenti alapon történő rendezése 1. a
közjót az egyének személyes döntéseinek és indítékainak rendeli alá, 2. ez által a társadalmat
egy privilegizált oligarcha uralma alá hajtja, 3. ezzel együtt lehetővé teszi, hogy a társadalom
egy senki által nem kívánt irányba sodródjon.
Hadd vegyem most sorra ezeket a vádakat.
(1) Az egyének, akár termelőként, akár fogyasztóként vannak jelen a piacon, s
biztosítják a megélhetésüket, személyesen törekszenek nyereség elérésére. A
természettudósokat, bírókat, egyéb tudósokat, lelkészeket annak a gondolatrendszernek a
gyarapítása, alkalmazása és terjesztése vezérli, aminek életüket szentelik, cselekedeteiket
pedig szakmai érdekeik határozzák meg. Azok az emberek, akik a spontán rend különböző
formának alakításában vesznek részt, a szokásos ösztönzők irányítása alatt állnak, s ezek az
ösztönzők nem a társadalom, mint egész jólétét célozzák meg. Az üzletembernek haszonra
kell törekednie, a bírónak az igazságot feltárására, a tudósnak a felfedezés megtételére, lévén,

115
hogy ez teszi az illetőt üzletemberré, bíróvá vagy éppen tudóssá. Ugyanakkor egyiküknek
sincs tudomása arról, hogy cselekedetei milyen módon szolgálják a közjót, s még ha
birtokában is lenne ennek a tudásnak, akkor sem engedhetné meg magának, hogy ez eltérítse
őt hivatali kötelessége teljesítésétől.1
(2) Ezeknek az embereknek nagy befolyásuk van a közjó felett. Kapitalista viszonyok
között az üzletemberek kezében van a gazdaság nagy része, ők irányítják az ott dolgozók
mindennapi tevékenységét. A független igazságszolgáltatásba és a tudomány szabadságába
vetett társadalmi érdek is legalább ilyen fontos. A különböző írástudók szellemi tevékenysége,
legyen szó akár költőkről, akár újságírókról, filozófusokról, regényírókról, prédikátorokról,
történészekről, vagy közgazdászokról talán a legmeghatározóbb a közügyek alakításában és a
társadalom sorsának a meghatározásában. Ennek fényében azoknak az embereknek a
tevékenysége, akik részt vállalnak abban a versengő, konzultatív és meggyőző
alkalmazkodásban, amely a spontán rend részét képezi, joggal tűnhetnek fel úgy, mint a
közhatalmat bitorló oligarchák. Az oligarchák helyzetéből fakadó személyes előny előjogaikat
csak még irritálóbbá teheti. A vagyon öröklése és a magas pozíciót betöltő szülők
gyermekeinek megnövekedett lehetőségei hatalmi pozícióikat és öröklött privilégiumaikat
örökletessé teszik korlátozott körben örökletessé teszi hatalmi pozícióikat és öröklött
privilégiumaikat Ez az az osztály, amit a marxizmus a burzsoázia névvel illetett. Ebben az
értelemben lett a nyugati országok közszabadsága „burzsoá szabadság”, amikor a közérdek

1
Fenti álláspontom kifejtésére szeretnék egyik cikkemből idézni, amelyik a „ „címmel jelent meg
(Economicában, 1941). …”A társadalmi szervezet mechanikus természetének sajátságos velejárója az egyén
alapvető motivációja és a szervezet - amelynek tagja - célja közti divergencia. Egy társaság beosztottjának
gondosan és fegyelmezetten kell ellátnia munkáját, ezen túl azonban nem kell szem előtt tartania a szervezet
érdekeit. Figyelmét a felettese által megkívánt mértékig arra a részfeladatra kell fordítania, amivel megbízták, s
ténylegesen arra érez ösztönzést, hogy feljebbvalója kedvére téve előre léphessen. A társaságot úgy kell
megszervezni és irányítani, hogy az alkalmazott akkor tudja legjobban kielégíteni érdeklődését, ha e szerint
cselekszik. A spontán rendszerben tevékenykedő egyén helyzete ezzel azonos. A megoldandó probléma teljes
felelősségét igényli. Ahhoz, hogy megoldja saját problémáját és teljesítse saját feladatát, teljes odaadással kell
dolgoznia. Az általa követendő szabályoknak amelynek révén nyilvános elismerésre tehet szert előmenetele
érdekében, olyanoknak kell lenniük, hogy megvédhessék a spontán rend fejlődését, amikor ezzel összefüggésben
álló egyéni cselekedetekre kerül sor.

Az alkalmazott és a közhivatalnok jellemvonásai, amelyek megkülönböztetik őket a magánemberektől, s azok a

korlátok, amelyek kordában tartják törekvéseiket, többnyire jól ismertek. Ugyanakkor annak az egyénnek a
hivatalosan elismert jellemvonása, aki egy dinamikus rendszerben az egyéni részvételtől függetlenül cselekszik,
nem ennyire közismert.
A közgazdaságtudomány a kompetitív termelést figyelembe véve vizsgálja ezt a helyzetet. Az egyéni termelő
alapvető szándékai meghatározottak, ennek során figyelembe vették alapvető kötelezettségeit, ami
megkülönbözteti őt azoktól az egyéni motivációktól, amelyek arra késztetik, hogy kövesse az ösztönzőket és
fogadja el a kötelezettségeket. Világos, hogy általában semmilyen felelősséget nem visel sem a nemzet, sem a
Föld felvirágoztatásáért, ami pedig alapjában véve annak a rendszernek a célja, amelyben ő is részt vesz.
Úttörőként, munkájával megpróbálhatja megreformálni az üzleti életet, s ezt megteheti mint író vagy mint
szavazó is. Összes jövedelmét karitatív célokra fordíthatja, vagy a odaadhatja a kommunista pártnak, de üzleti
tevékenységet csak akkor tud folytatni, ha – akárcsak magánemberként –haszon elérésére törekszik cége
számára.
A jogi procedúrában bevett dolog a magán és a standard motívumok közti kettős megkülönböztetés, valamint ez
előbbiek és az általános célok közti megkülönböztetés. Egy tanúként szereplő embert sok minden motiválhat,
egy védőügyvéd elvállalhat egy ügyet a pénz és a saját hiúsága kielégítése céljából is, de megteheti ezt politikai
okokból is. A bírót pályafutása során vezérelhetik ambíciói, vagy a jogtudomány iránt érzett szeretet. Amint
viszont az ügyészt megbízták, a bíró beült székébe, a tanú felesküdött, ezt követően mindegyikük a már
elfogadott minták alapján fog cselekedni. Ezek szerint kell korlátozniuk magukat, nemcsak saját szándékaikat
kell figyelmen kívül hagyniuk, de minden olyan törekvést is, amely közvetlenül magasabb célokra tör, s
amelynek maguk is részesei. A tanúnak ragaszkodnia kell a tényekhez, és tilos perbeszédet tartania, az
ügyésznek az esettel kapcsolatos érveit kell kifejtenie, s tilos bármiféle jogászi attitűdöt követnie, a bírónak
pedig a törvényt kell alkalmaznia, még akkor is, ha szeretné azt megváltoztatni.

116
ellenőrzését azért vonják ki az állam ellenőrzése alól, hogy azt egy felelőtlen burzsoá
oligarcha befolyása alá helyezzék.
(3) Bár nyugaton elsősorban az „oligarcha” tagjai húznak hasznot a közszabadságból,
s helyzetükből adódóan jelentős előnyt élveznek, ugyanakkor tény és való, hogy egyéni
tevékenységük által létrejövő spontán rend abba az irányba mozdul el, amit tulajdonképpen
egyikük sem akart. A közszabadság az alkalmazkodás olyan rendszerét alkotja, amelynek
befolyása alatt a társadalom ismeretlen cél felé halad.
Vegyük például a gazdaságot. Mondhatjuk, hogy 1938-ban Nagy-Britannia ennyi és
ennyi acélt és szenet állított elő, de csak abban az értelemben, amennyiben azt mondjuk, hogy
„a mai napon Nagy-Britanniában 10 millió embert borotválkozott meg és 40 millió ember
fújta ki az orrát”. Ez azért történhetett meg, mivel az érintetteknek jó okok volt ezt megtenni,
s nem azért, mert valami felsőbb akarat erre kényszerítette volna őket. A „tervgazdaság” ahol
a kedvenc „termelési célok” közé tartozik a szén és acél tonnáinak előállítása, úgy állította
volna be ezeket az embereket, mint akik ezt akarják. Ezek a célok azonban, akárcsak az ennek
részét képező tervek csupán a képzelet szüleményei.1
Az igazságszolgáltatás egy olyan jól szervezett rendszer, amely elválik a közérdektől,
s sok esetben ellentétben is áll vele, legalábbis abban az értelemben, ahogy az állam a
közérdeket értelmezi. Bár ennek következményeit nem kívánatosak, de nem is láthatók előre.
Amikor Angliában az ügyvédeknek és a bírósági törvényszéknek sikerült elérniük, hogy a
Stuartoktól megvonják azt a királyi jogot, hogy részt vehessenek saját bírósági tárgyalásukon,
akkor politikai győzelmet arattak, de nem saját maguknak vívták ezt ki. Megteremtették a jog
fennhatóságát az uralkodó felett. Amikor a II. Jakab által rágalmazással vádolt hét püspököt a
törvényszék felmentette, ez megrengette a monarchiát, mivel konfliktusba keveredett ezzel a
személytelenül működő alapelvvel. Egy másik példa: amikor XVI.Lajos uralkodása alatt
Rohan kardinálisát (aki nyaklánc lopási ügybe keveredett) a parlament Párizsban felmentette,
ez jeladás volt a francia forradalomra, amiről a parlament nem is álmodhatott volna, s amire
irtózattal gondolt volna. A Terptov tábornokot lelövő Vera Zasulitch 1878-as felmentése,
illetve Dimotrové 1933-ban, akit a Reichstag felgyújtásával vádoltak, a független
igazságszolgáltatásból következtek, s ellentétesek voltak a közérdeknek azzal a felfogásával,
amit a végrehajtó hatalom képviselt, s előre nem látható és meg nem jósolható
következményekkel jártak. A modern autokrata jogelmélet ezt az ellentmondást szeretné
feloldani, azzal, hogy tagadja minden jogszabály érvényességét, ha az ellentétes a kormány
végrehajtó hatalmával.2 Amennyiben ez a politika megvalósul, ez valójában megszünteti a
törvény hatalmát, illetve a törvény hatálya alatt élő állampolgárok szabadságát.
A tudományos kutatást támogató állam a tudomány fejlődését segíti elő, de a
bekövetkező felfedezéseket nem gondolták el előre, így valójában kiszámíthatatlanok. Amíg a
tudomány szabad, addig az emberiség saját kockázatára halad előre az ismeretlenbe. Az
atommag hasadás 1938 évi felfedezését követően hat és fél évvel megalkották az
atombombát, ami ez idáig csupán azért nem pusztította el az emberiséget, mivel előállítása
kivételes technikai tudást igényel. Ha újabb felfedezéseknek köszönhetően a jelenleginél
könnyebben lehetne atombombához jutni, s gyakorlatilag minden kis üzem 10 fontos áron
képes lenne azt előállítani, ez olyan mértékű fenyegetést jelentene a közösségnek a bűnözők
és egyéb felforgató személyek részéről, akik könnyen hozzájuthatnak ehhez a fegyverhez,
hogy csupán egy központi hatalom legszigorúbb ellenőrzése tudná biztosítani az emberiség
fennmaradását a Földön. Hiába szeretnének a tudomány tervezése révén védelmet találni
1
Lásd a … o..
2
V.ö. J.W.Jones: Historic Introduction to the Theory of Law (1940) XI.fej. Egy nemrégiben megjelent újságcikk
jól illusztrálja ezt az álláspontot. A Manchester Guardian 1949 szeptember 25-én az alábbiakat jelentette
Prágából: „ Mr. Harvey Mooret, aki vendégként vett részt a Cseh Ügyvédek itteni kongresszusán, a cseh
igazságügyi miniszterhelyettes Dr.Dressler „ régi vágású burzsoá reakciós”-ként bélyegezte meg, amikor kiállt
az ügyvédek és bírók függetlensége mellett”

117
ezzel a fenyegetéssel szemben, oly módon, hogy csak a társadalmilag kívánatos
felfedezéseket támogassuk, ez lehetetlen kívánság. A tudomány „tervezése” a tudomány
elnyomását jelenti, s ebben az értelemben csak a „tudomány tervezése” védhet meg minket a
tudományos haladás következményeitől.
Ezek súlyos vádak a spontán rendre épülő társadalom irányításával szemben. A
következőkben igyekszem ezekre válaszolni, s egyúttal kitérek a szabadság bírálatával
szemben írásom előző részében felmerült kérdésekre is.

A SZABADSÁG VÉDELME

A közszabadság lényege az egyének spontán cselekedeteinek koordinálása egy

meghatározott feladat végrehajtása érdekében. Szembe kell néznünk azzal a lehetőséggel,
hogy a modern társadalomnak feladatai egy részéről a jövőben esetleg le kell mondania. A
legújabb technikai felfedezések ismeretében a társadalom előtt álló gazdasági feladatokat
esetleg át lehet alakítani úgy, hogy ez a piac és a jogrendszer nagy részének felszámolásához
vezessen. Elérkezhet az a pillanat, amikor a természettudomány szabad művelését
korlátozzák. Többféleképpen is elképzelhető, hogy napjaink legfontosabb szabadság eszméi
többé már nem lesznek fontosak, sőt elfogadhatóak sem.
Kétséges azonban, hogy ezek a spekulációk bármiféle eredménnyel kecsegtetnének
minket vagy a minket követő generációkat. Nem láthatjuk megfelelően előre sem a módját,
sem a mértékét annak, hogy a közszabadság technikai körülményei hogyan fognak
megváltozni. Könyvem előző részében már érintettem azt a kérdést, hogy alapvető célunk egy
jó társadalom kialakítása, amely tiszteletben tartja az igazságot és az igazságosságot, és
kifejleszti az állampolgárok közti szeretetet. A jó társadalmat alkotó végső hitek fenntartása
napjainkban a társadalmat jóvá és szabaddá kell, hogy tegye. Hiszek abban, hogy miközben a
jó társadalom létrehozását keresve, teljesítjük transzcendens kötelezettségünket, jól tesszük,
ha kifürkészhetetlennek fogadjuk el azt a végső célt, ahová ezt vezet.
Az a helyzet, hogy sodródunk, ki vagyunk téve univerzumunk veszélyének, amelynek
jövője számunkra ismeretlen. Az ember nemrég emelkedett ki az állati sorból, a civilizált
életre tett erőfeszítései rövidtávra tekintenek vissza, ragyogó kreatív eredményei révén a tér,
az idő és a történelem szemszögéből szemléli magát, de mindez rejtve marad valódi eredetét
és jövőbeni sorsának alakulását tekintve. Csak találgatni tudjuk, hogy ezer –esetleg ötven év
múlva – minek alapján fogják eszméinket megítélni. Ha egy 3000-ből származó könyv
kerülne a kezünkbe, nem értenénk meg a tartalmát. Hogyan tudnánk akkor tudatosan
meghatározni a jövőt, amely éppen természeténél fogva felfoghatatlan. Ez a fajta
elbizakodottság csupán az alázatosság hiányát jelzi. A szupertervező – aki Engels Anti-
Dühring-jének szenvedélyes kijelentéseihez hasonlóan- kiáltványban teszi közzé, hogy az
emberek „teljes tudatossággal fogják alakítani a történelmet”, s a „szükségletek világából
átlépnek a szabadság világába” megalomániás gondolkodást takar, amelyet az Istenbe vetett
hit elvetése földhözragadttá tett. Amikor ezek az emberek hatalmat nyernek embertársaik
sorsa felett, akkor szabadjára engedett elképzeléseik puszta fogyasztóivá fokozzák le őket.
Napjainkban a nagyság illúziói átalakulnak a z üldözés illúzióivá, s a történelem tervezését a
terror uralma váltja fel.
Az a logika, amelyik megakadályozza a történelem alakulásának ellenőrzését, egyúttal
korlátozza az oligarchikus rendszer megszűntetésének lehetőségét, amely alatt a szabad

118
társadalom elérheti célját. A csak független kölcsönös alkalmazkodás segítségével elérhető
célok olyan intézményrendszert követelnek, amely fenntartja a független helyzetet. Az ilyen
pozíciók birtokosainak az ezzel járó kötelezettségeket és ösztönzőket kell követniük,
miközben figyelmen kívül kell hagyniuk a közérdek egészét, miközben az ilyen jellegű
független funkció betöltése gyakran olyan magasabb rendű képességeket követel meg,
amelyek nyilvánvalóan ritkák, s ezért a képességért az oligarchia tagjai képesek jelentős
ellenszolgáltatást kicsikarni bér, fizetés vagy haszon formájában.
Ebből a nézőpontból a privilégiumok elfogadhatóak, elsősorban akkor, ha ez az
esélyegyenlőséggel hozható összefüggésbe. Mindenesetre ennek folyamatos fennállása
elkerülhetetlen, mindaddig, amíg a társadalmi szolidaritás az érzékenység még nem ismert
szintjét el nem éri. Az emberek közti testvériesség vágyának mindig engedményt kell tennie a
társadalom gépezet javára. Ahol a burzsoázia hatalomra segített egy olyan rendszert – mint
például amilyen Leniné vagy Hitleré volt – amely lerombolta, vagy legalábbis nagymértékben
korlátozta saját kiváltságait is, ott ezt az osztályt minden esetben felváltotta egy szervilis
sereg, amely az előzőnél nem kevesebb kiváltsággal rendelkezett. Ez az osztály azonban
eltitkolta és eltékozolta a burzsoázia felemelkedése során felhalmozott nagyszerű örökséget.
Mindazok akik megszüntetnének egy olyan társadalmat, amely csak a független,
szűklátókörű és gyakran önző egyéni célok együttese tart fenn, azoknak el kell gondolkodniuk
azon, hogy társadalmunk létező hiányosságainak megszüntetése lényegesen nagyobb kárt
okozna. Annak ellenére, hogy ez a fajta figyelmeztetés a múltban megalapozatlannak
bizonyult, alapelve azért igaz. Végül is lelkiismeretünkre van bízva, hogy egyensúlyt
teremtsen az önelégültség és a nemtörődömség veszélye között. Az a veszély, hogy egy ilyen
döntés hibásnak bizonyul meglehetősen csekély, ha továbbra is alázatosan keressük azokat a
magyarázatokat, amelyekre sohasem kaphatjuk meg a végső választ.

119
120