A Klió-dilemma

- a történelemoktatás kérdései-

A problémát nem véletlenül most teszem boncasztalra: a tanügyi reform ismét ajtóban
kopogtat, iskolákat zárnak be, szülők és diákok döngetnek, a fizetések késnek, a tanárokat
bocsájtják el. A valóság két táborra szakadt: akik a kiutat keresik és akik ezt már-már
szándékosan is megakadályozzák. Valahogy szokás nálunk, hogy a tanügy és az
egészségügy, a két legszentebb tárca mindig pórul jár. Pedig a legnagyobb erők és
mozgatórugók vannak ott.

Van ennek a tragikomédiának mégis, egy harmadik, láthatatlan és alig érintett része is. Az
egy dolog, hogy a tanárokat elbocsájtják. Ez részben, gazdasági probléma és ügy, állambácsi
pilátuskodásának és gyóntatópapjának ügye. A tanügy megreformálása már sokkal
komplexebb probléma: belefér a vallás, az oktatás céljának, szerepének és a jövő generáció
fogalmának nagy dilemmája is. A kérdés mégis az: színvonalas és valódi oktatásban lenne-e
részünk ha nem lenne gazdasági válság és lenne egy tökéletes tanügyi rendszerünk és
tervünk?

A válasz: nem!

Azért nem, mert ez a két amúgy égető probléma még nem oldaná meg azt a még fontosabb
jelenséget, hogy a tanügybe kikerülő és éveken keresztül futószalagon rohangáló tanárok
mentalitása, tanárképe, szerepe és ideológiája, pedagógiai hite és vallása gyakorlatilag
hiányzik. Olyan ez, mintha egy pap igét hirdetne, vallást, hitet, reménységet szavalna és
terjesztene, de még egyszer sem volt „istenélménye”, katarzisa. Ez nem megy. Nem hiteles.
Üres. A rendszer legbelül bűzlik. A tanárok, akik a tanügyi rendszer részévé válnak,
osztályba, vagyis egy olyan gyerekekből, majdani felnőtt emberpalánták érdekes
közösségébe kerül, ahol neki hatni kell. Teremteni. Nem csak tudást átadni, fejbe darálni
információt, hanem szellemiséget árasztani, utakat, alternativákat mutatni, úgy alakítani és
fejleszteni annak a gyereknek a világát, képzeletét és a világról alkotott képét, hogy az talpra
is állhasson rendszerünk összeroskasztóan nagy súlyától. A mai tanárgenerációkból pont az a
mérhetetlen alázat, saját tudományának tökéletes ismerete, problémáinak,
szükségszerűségének és leginkább a választott (nem munkának, hanem hivatásnak választott)
tudomány céljának és használhatóságának tudata hiányzik. Mintha nem is érdekelné őket,
amit tanítanak, legtöbbjük szakmailag is (tehát egyszerűen a tananyagot sem ismeri- ami
persze nem tragédia, bepótolható) inkompetens. A saját tudományukat jól ismerők, tehát a
klasszikus, hagyományos oktatásban elvileg „jónak” ítélt tanárok közül is azonban alig van
olyan, aki hivatástudattal áll a pályára, tudatában annak, hogy ő gyerekekkel fog foglalkozni.
Ez már egy gigászi, „paidagogszi”, tehát szolgai feladat, ahogy az ókori görögök vélték. Nem
mese.

Én, a magam szerény módján csak a történelemoktatásról tudok ezt-azt. Így hát ezen
keresztül tudok példákat mondani.

Minden generáció az egyetemen ad néhány tanárt az iskolákba. Ez még a jó eset,

mondhatnánk, hisz nem egy olyan falucska van, ahol a történelmet és más tantárgyakat is
még mindig egyetemet sem látott emberek „oktatnak”. Ez már kritikán aluli jelenség, ezt
írmagjában kell kiirtani. Kellene, mondhatnánk. De az egyetemet végzett hallgatók közül is
akad sok olyan, aki ilyen-olyan ok miatt nem alkalmas a tanári szerepre. A tanár először is
emberséges lény, karizmatikus, gazdag szókinccsel, türelmes és egészében is képes a
dolgokat szemlélnie- érthető, hisz a történészi véna ezt igényli, követeli, így az életében is
ezeket a sémákat jól kellene tudni alkalmazni. Pont ezeket a képességeket kellene saját
tudománya jó és illő bemutatása révén, diákjaiban is előhívni. Természetesen ez is
fejleszthető, nemegyszer a diákközösség alakítja azt a még ifjú tanárt, aki közéjük kerül. Egy
fokon túl a tudás is pótolható, nem halálos probléma, ha úgy hagyjuk el a történelem
egyetemet, hogy nem is tudjuk Kolozsvár történetét- pedig három évet legalább leéltünk itt.

Ám sajnos a problémák ennél is betegesebbek. Alapvető hiányosság a történelemoktatásban,

hogy a következő generáció a Marc Bloch-i történész három alapkérdését: mi a történelem?
Miért kell tanítani a történelmet? Hogyan kell tanítani a történelmet?- nem ismerik, három év
egyetem alatt egyszer sem teszik fel maguknak. Nem ismernek idegen nyelveket, nem
olvasnak, nem hajtja őket a tudásvágy, a kíváncsiság. Nincs bennük élet, jóformán, kimerül
egy sörben. Annyira sem tartják fontosnak a szakszerűséget, hogy az idegen nyelvű
fogalmakat helyesen ejtsék ki. Van tanár, aki nem tudja, hogy ejtik Versailles nevét.
Amíg a tanárokból hiányzik az „ideológia”,az elv, a hitvallás- a religio accademici - ahogy
Kerényi Károly ókortudós mondta, addig sem gazdaság, sem tanügyi reform nem hozhat
tavaszt.

Ami a gyerekeket illeti, ott az első hét évben a szülőkön a feladat. Azokon a szülőkön, akik
közül sokat talán még ilyen tanárok oktattak…