20a - A klasszikus görög dráma Szophoklész Antigoné című műve alapján

A külső ellenséggel vívott élethalálharc s az a változás, mely az V. századi görög poliszok nagy részében a
"népet", a parasztokból, kereskedőkből, iparosokból álló polgárságot segített uralomra, mélyreható változásokat
idézett elő az emberek gondolkodásában is. A gyorsan változó világ, a szemben álló társadalmi osztályok
küzdelméből adódó összeütközések sorozata tudatosította az örökös változás gondolatát, a biztonság, az
állandóság hiányának élményét. Ez a világszemléleti változás is hozzájárult ahhoz, hogy a Kr.e. V. században a
dráma lett a görög irodalom vezető műneme. A dráma kialakulása szempontjából az sem hagyható figyelmen
kívül, hogy az új államszervezet Dionüszosz isten földművelő jellegű kultuszának elterjedését támogatta. A
görög dráma eredete ugyanis vallásos szertartásokhoz kapcsolódik. A szőlőművelés, a bor és a mámor istenének
egy évben több ünnepe is volt. A városokban 50 ifjúból álló kórus kardalokat adott elő, s ezekben Dionüszosz
mitikus sorsát, tetteit, halálát és újjászületését énekelték meg. Az első lépés a "dráma" felé valószínűleg az volt,
hogy az istent megszemélyesítő karvezető kivált a kórusból, az isten oltárához lépve egy-egy részletet elmondott
az életéből, s erre a kar hódoló énekkel válaszolt. Az első "színész" felléptetése Theszpisz, a legendás attikai
tragédiaköltő és színész nevéhez fűződik. Később két, majd három színész jelent meg a színpadon, s az ő
párbeszédük már bonyolult cselekménysor megjelenítésére adott lehetőséget. Megváltozott a dráma tárgya is:
Dionüszosz helyét elsősorban a trójai, mükénéi és a thébai mondakör tragikus sorsú hősei foglalták el. A nagy
Dionüszosz-ünnep fénypontja a drámai verseny lett, ezen Kr.e. 534-től tragédiaköltők, 486-tól pedig
komédiaköltők is részt vettek. A győzelem megbecsülést, tiszteletet, néha politikai tisztséget is szerzett a
költőnek, a harmadik hely azonban már a bukással volt egyenlő. Mivel az ünnepségeken hatalmas tömeg vett
részt, a színházat is ennek megfelelően alakították ki. Rendszerint domboldalra épített, félkör alakú,
lépcsőzetesen emelkedő padsorokat képeztek ki a nézők számára. A színház közepét egy kerek vagy félkör alakú
térség foglalta el, ide vonult be a két részre osztott kórus, s itt is maradt az előadás végéig. A valamivel
magasabban lévő színpad keskeny volt, csak 2-3 szereplő fért el rajta. A színészek nagyon keveset mozogtak,
elsősorban vitatkoztak, szócsatát vívtak egymással. A színészek álarcot hordtak, hiszen a nagy távolság miatt az
arcjátéknak nem lett volna jelentősége. A maszk tette lehetővé, hogy a női szerepeket is férfiak alakíthassák, s
egy színész több szerepet is eljátszatott. A kórus énekkel, fuvolakíséretre lejtett tánclépésekkel kísérte és
magyarázta a cselekményt. A görög tragédiák mindig valamilyen valóságot, összeütközést, döntéskényszert, azaz
drámai szituációt állítottak középpontjukba. A tragikus hősök általában a mitológia képzeletvilágából léptek a
színpadra, de a művek rendszerint saját koruk nagy kérdéseire kerestek és adtak válaszokat. A görög
tragédiaköltészet Szophoklész munkásságával érte el tetőpontját. Arisztotelész őt tartotta műfaj mintaképének,
legtöbbször az ő műveire hivatkozik. Szophoklész léptetett fel először három színészt, ő vezette be a díszletezést,
s a kórus tagjainak számát 12-ről 15-re emelte. Több, mint 120 darabot írt. A versenyeken 24 győzelmet aratott -
többet, mint bármelyik más görög drámaíró - a vereséget jelentő harmadik helyre pedig sohasem került. Ránk
maradt hét drámája közül három a trójai, három a thébai mondakörből meríti témáját, egy pedig Héraklészről
szól. Antigoné című tragédiája, melyet a 440-es években mutattak be, a thébai mondakörhöz kapcsolódik. A
korabeli néző ismerte a mítoszt, a mai olvasónak viszont, hogy valóban megértse a tragédiát, az előzményekre
való gyakori utalásokat, mindenekelőtt a Labdakiák végzet sújtotta családjának szomorú történetével kell
megismerkednie. A tragédia olvasása közben feltűnik, hogy az események színhelye egyetlen tér. Az egyre
feszültebbé váló konfliktus szenvedélyes viták, szócsaták formájában valósul meg. A valóságos tettek nem a
színpadon játszódnak le, ezekről az őr, illetve a hírnökök elbeszéléseiből értesülünk. Szophoklész Antigonéja az
európai dráma egy sajátos típusát képviseli. A tragédia egyetlen konfliktus köré épül: két, egymás ellen feszülő
akarat összeütközését ábrázolja. A főszereplő olyan erkölcsi elveket képvisel, melyeknek igazságát az adott
korban senki sem vonja kétségbe. Drámai szituáció akkor keletkezik, amikor az ellenfél megakadályozza a
főszereplő által képviselt elvek érvényesülését. A két ellentétes akarat egymás elleni tetteinek sorozata a drámai
harc. A prologosz alkotja az expozíciót, a drámai mű bevezető részét, melyben az író megismertet az
előzményekkel, s bemutatja a kiinduló helyzetet, itt jelenik meg a drámai szituáció. Két törvény áll egymással
szemben: az istenek ősi, íratlan törvénye s ezzel szemben a királyi törvény. Ebben a kiélezett, jellempróbáló
helyzetben Antigoné a lelkiismeretére hallgat, Iszméné azonban összeroppan, nem mer Kreón tilalmával
szembeszállni. Antigoné habozás nélkül dönt, s öntudatosan megy "szép halála" felé. A bonyodalom a drámai
műveknek az a része, melyben megindul és kibontakozik az eseménysor. Ez a jelenet Kreón jellemébe világít be,
aki hatalmától megrészegedve kérkedő magabiztossággal, fölényesen beszél. Hatalmának és saját
bölcsességének tudatában kiadja első "törvényét": Polüneikészt nem szabad eltemetni. S szinte még el sem
hangzottak utolsó szavai, nyomban kiderül, hogy hatalma korlátozott: az őr jelenti, hogy legelső rendeletét már
meg is szegték. Kreón uralkodói gőgje és sértett hiúsága küzd egymással, s ez a belső harc bosszúra sarkallja.
Igen fontos ebben a jelenetben a kar: a Kreón által remélt ünneplő lelkesedés helyett a vének rejtett vonakodása,
húzódása a válasz. A második epeiszodionban csap össze közvetlenül a két főszereplő. Kreón megkísérli
megmenteni megcsorbított tekintélyét. Abban reménykedik, hogy a leány tagadni fogja tettét, vagy pedig nem
tudott a tilalomról, Antigoné azonban nyugodt, csendes szavaival rácáfol erre a reményre. Úgy viselkedik, ahogy
megismert jelleme megköveteli: férfiasan kemény, megingathatatlan. Iszméné is megjelenik, vétlenül is vállalja a
bűnt, s azt a büntetést, amelytől félve nem tudott Antigoné méltó társa lenni. Antigoné azonban büszkén,
gőgösen, már-már durván visszautasítja őt. A robbanásig feszült légkörben új szál fonódik a tragédiába:
megtudjuk, hogy Antigoné Kreón fiának, Haimónnak a menyasszonya. Haimón megjelenése késleltető
mozzanat, a nézőben felébred a remény, hátha tud hatni apjára, s megmentheti még menyasszonyát. Érvekkel
igyekszik rávenni apját, hagyjon fel tervével, az elvakult apa azonban megfontolásra sem tartja érdemesnek
szavait. Kreón hibát hibára halmoz, érvei egyre önzőbbek. Végzetesen magára marad, s ez előre sejteti bukását.
Antigoné önfeláldozó elhatározással megy "szép halála" felé, alakja megtelik gyöngéd nőiességgel, tiszta
emberséggel. Antigonét elhurcolják, Kreón látszólag győzött, azonban a világ harmóniája borulna fel, ha csak a
bűntelennek kellene bűnhődnie. Az ötödik epeiszodionban jelenik meg a vak jós, Teiresziász, aki arra inti a
királyt, tegye jóvá tévedését. A drámai feszültség most érte el tetőpontját. A kirobbanó vitában vérig sértett jós
megvetéssel fordul el a királytól, de előbb elhangzanak baljós szavai: a halottakért fiát fogja elveszíteni. Kreón
megtörik, visszavonja korábbi parancsait, s megkísérli megfordítani a helyzetet. A feszültség feloldódik, a
drámai cselekmény ezzel tulajdonképpen lezárult: Antigoné embersége győzött, a gőgös zsarnok megbukott. Az
exodoszban következik be a végkifejlet, a katasztrófa. Kreón megbánta ugyan tetteit, bűneinek
következményétől azonban nem menekülhet, hírnökök hozzák a hírt Antigoné, Haimón és Eurüdiké haláláról.
Kreón - felesége és fia átkaival a fején - összeroppan: saját halálát kívánja, de lelkileg máris halott. Összeomlása
nem tragikus bukás, hanem jogos büntetés. Megnyugszik humánus erkölcsi érzékünk: ha a bűnteleneknek
ártatlanul is bűnhődniük kellett, legalább a bűnös sem menekült meg a büntetéstől. Antigoné hősi példája -
történelmi koroktól függetlenül - arra tanít, hogy embertelenséget még parancsra sem szabad elkövetni.