Anthony Horowitz

A veszélyes iskola
 A mű eredeti címe: Point Blanc
Copyright © 2001 Anthony Horowitz
A fordítás a Walker Books 2001. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás: © Animus Kiadó 2004.
Fordította: Pék Zoltán
ISBN 963 9563 41 2
Kiadta az Animus Kiadó 2004-ben 1301Bp. P£: 33
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István
Szerkesztette: Kukucska Zsófia Borítóterv: Beleznai Kornél
Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Útban lefelé
Michael J. Roscoe óvatos ember volt. Minden reggel egyedi gyártmányú Mercedesével járt
munkába, melynek megerősített acélajtajai és golyóálló ablakai voltak. Sofőrje, egy
visszavonult FBI ügynök félautomata Beretta maroklőfegyvert viselt. A kocsi a Fifth Avenue-
n a Roscoe Torony előtt állt meg. A bejáratig csupán öt lépcsőfok vezetett fel, de ezen a rövid
úton is minden lépését zárt láncú kamerák követték. Amint a fotocellás ajtók bezárultak
mögötte, végigment az előcsarnokon, és beszállt a külön neki fenntartott liftbe. A rövid úton
egy egyenruhás - és szintén fegyveres - recepciós éber tekintete követte.
A liftben fehérmárvány falak voltak, kék szőnyeg, és ezüstkapaszkodó. Nyomógomb egy sem.
Roscoe odanyomta a mutatóujját egy apró üveglemezhez. Az érzékelő leolvasta az
ujjlenyomatát, összevetette a beállítottal, majd aktiválta a felvonót. Az ajtók becsukódtak, s a
lift megállás nélkül suhant fel a hatvanadik emeletre. A felvonót senki más nem használhatta,
nem is állt meg soha egyetlen más emeleten sem. Miközben a férfi felfelé ment, a recepciós
telefonon tudatta a személyzettel, hogy Mr. Roscoe úton van.
Roscoe magánirodájában csupa különös gondossággal válogatott, minden szempontból
leellenőrzött alkalmazott dolgozott. Ügyfélként csakis előzetes egyeztetéssel
lehetett hozzá bejutni. Időpontot általában három hónappal előre kellett kérni.
Ha az ember gazdag, kénytelen óvatos lenni. Ott vannak a mániákusok, emberrablók,
terroristák, valamint a kétségbeesettek és kisemmizettek. Michael J. Roscoe volt a Roscoe
Elektronikai Vállalat elnöke, s ennek révén a világ kilencedik-tizedik leggazdagabb embere -
és nagyon-nagyon óvatos. Amikor az arca először jelent meg a Time magazin címlapján („Az
elektronika királya"), rájött, hogy célpont lett. Azóta nyilvános helyen mindig szaporán,
leszegett fejjel járt. Szemüveget viselt, hogy a lehető legjobban elrejtse kerek, jóképű arcát.
Drága, de nem kirívó öltönyt hordott. Ha színházba vagy vacsorázni ment, mindig az utolsó
pillanatban érkezett, hogy elkerülje a felesleges várakozást. Tucatnyi különböző biztonsági
rendszer vigyázta az életét, s noha eleinte ez bosszantotta, szép lassan hozzászokott.
No de kérdezzünk csak meg egy kémet vagy titkosügynököt, úgyis azt mondja: a
megszokásba lehet leginkább belehalni. Ugyanis, ha szokásaink rabjai vagyunk, ellenségeink
könnyen megtudhatják, hová megyünk, és mikor. Michael J. Roscoe is a megszokásba fog
belehalni, s pontosan ez az a nap, amikor a halál kopogtat.
Természetesen Roscoe-nak fogalma sem volt erről, ahogy a liftből egyenesen magánirodájába
lépett. A hatalmas helyiség az épület sarkát foglalta el, s az üvegfalak jó kilátást nyújtottak
mindkét irányba: északra a Fifth Avenue-ra, és nyugatra a Central Parkra. Az egyik belső
falon volt egy ajtó, egy alacsony könyvespolc, valamint a másik falon, a lift mellett egyetlen
árva olajfestmény: virágok vázában, Vincent Van Gogh műve.
Az íróasztal fekete üvegtetején is ugyanilyen pedáns rend uralkodott. Számítógép, bőrkötésű
jegyzetfüzet, telefon és egy tizennégy éves fiú bekeretezett képe. Roscoe levette a zakóját,
leült, s közben önkéntelenül a képre pillantott. Szőke haj, kék szem, tengernyi szeplő. Paul
Roscoe kiköpött olyan volt, mint az apja negyven évvel ezelőtt. Roscoe az ötvennegyedik évét
taposta, s hiába volt egész évben barna a bőre, bizony kezdett meglátszani rajta a kor. A fia
már majdnem olyan magas, mint ő. A kép előző nyáron készült Long Islanden. Egész nap
vitorláztak, aztán meg húst sütöttek a parton. Az egyik legboldogabb nap volt, amit valaha
együtt töltöttek.
Nyílt az ajtó, a titkárnője lépett be. Helen Bosworth angol volt. Az otthonát és a férjét hagyta
el, hogy New Yorkba jöjjön dolgozni, és imádott minden itt töltött percet. Tizenegy éve
dolgozott az irodában, amely idő alatt soha egyetlen részletet sem felejtett el, soha egyetlen
hibát nem vétett.
-Jó napot, Mr. Roscoe - köszönt.
-Jó napot, Helen.
A nő egy mappát tett az asztalra. - A legfrissebb adatok Szingapúrból. Az R-15 Szervező
költségei. Fél egykor Andrews szenátorral ebédel. Lefoglaltam a...
- Nem felejtette el felhívni Londont? - vágott közbe Roscoe.
Helen Bosworth értetlenül pislogott a kérdés hallatán, hisz sosem felejtett még el semmit. -
Tegnap délután beszéltem Alán Blunt irodájával - felelte. A New York-i délután estének felelt
meg Londonban. - Mr. Bluntot nem értem el, de egyeztettem egy beszélgetést ma délutánra.
Kapcsoltathatjuk a kocsijába.
- Köszönöm, Helen.
- Küldessem fel a kávét?
- Köszönöm, nem, Helen. Ma nem iszom kávét. Helen Bosworth igencsak riadtan távozott.
Nem iszik
kávét? Mi jöhet még? Amióta csak ismerte, Mr. Roscoe minden napot egy dupla
eszpresszóval kezdett. Talán beteg? Mostanában kétségtelenül megváltozott... azóta, hogy
Paul visszament abba az iskolába Dél-Franciaországba. És ez a telefon Alán Bluntnak
Londonba! Neki ugyan nem mondták meg, kicsoda az az ember, de egyszer egy aktában látta
a nevét. Valami köze volt az angol katonai hírszerzéshez, az MI6-hoz. Miért akar Mr. Roscoe
beszélni egy kémmel?
Helen Bosworth visszatért az irodájába, és idegei megnyugtatására ivott - no nem kávét, ki
nem állhatta a kávét, brrr - egy csésze frissítő, valódi angol teát. Valami igen különös volt a
levegőben, és neki ez nem tetszett. Nem bizony.
Eközben hatvan emelettel lejjebb egy férfi sétált oda a recepcióhoz szürke overallban,
melynek mellére azonosító kártyát tűztek. A kártya szerint a férfit Sam Greennek hívták, és
karbantartóként dolgozott az X-Press Felvonó Kft-nél. Egyik kezében aktatáskát tartott, a
másikban egy nagy, ezüstszínű szerszámosládát. A recepcióhoz érve mindkettőt lerakta.
Nem Sam Green volt az igazi neve. Fekete, zsíros haja se volt igazi, se a szemüvege, se a
bajusza, vagy az összevissza álló fogai. Ötvenévesnek nézett ki, pedig valójában közelebb
volt a harminchoz. Senki sem tudta a valódi nevét. A szakmában csak úgy ismerték: Úriember,
s az egyik
legjobban fizetett, legsikeresebb bérgyilkos volt a világon. Becenevét onnét kapta, hogy az
áldozatai családjának mindig küldött virágot. A recepciós kérdőn nézett rá.
- A lift miatt jöttem - mondta az Úriember. Bronxi kiejtéssel beszélt, holott egész életében egy
hetet ha eltöltött ott.
- Mi van vele? - mordult fel a recepciós. - A múlt héten voltak itt ellenőrizni.
-Ja, ja. Akkor találtunk egy hibás kábelt a tizenkettedik liftnél. Ki kellett volna cserélni, de
nem volt nálunk. Ezért küldtek most vissza. - Az Úriember kotorászott kicsit a zsebében, majd
előhúzott egy gyűrött papírlapot. -Felhívja a központot? Itt a munkalapom.
Ha a recepciós felhívta volna az X-Press Felvonó Kft-t, megtudta volna, hogy valóban
dolgozik ott egy Sam Green - igaz, két napja nem látták. Ez azért lehetett, mert az igazi Sam
Green a Hudson folyó fenekén csicsikált egy késsel a hátában, a lábán meg egy tízkilós
betontömbbel. Csakhogy a recepciós nem telefonált. Az Úriember sejtette előre. Végül is a
liftek ha kell, ha nem, elromlanak, a szerelők ki-be járnak. Mit számít még egy?
- Menjen - bökött hátra a hüvelykujjával a recepciós.
Az Úriember eltette a lapot, fogta a táskát és a szerszámosládát, és odaballagott a liftekhez.
Tizenkét felvonó üzemelt a felhőkarcolóban, plusz tizenharmadikként Michael J. Roscoe-é.
Az Úriember éppen a tizenkettes liftbe készült beszállni, amikor egy küldönc termett mögötte,
kezében egy csomaggal, és be akart mellé nyomakodni a fülkébe. - Sajnálom - emelte fel a
kezét az Úriember. -Javítás alatt. -Az ajtó becsukódott. Egyedül maradt. Megnyomta a
hatvanegyedik emelet gombját.
Alig egy hete kapta a megbízást. Gyorsan kellett dolgoznia: megölni a valódi karbantartót,
felvenni a személyazonosságát, bemagolni a Roscoe Torony alaprajzát, megszerezni a
szükséges műszereket. Megbízói a lehető leghamarabb ki akarták iktatni a milliomost, de ami
még fontosabb volt: balesetnek kellett álcázni a gyilkosságot. Az Úriember ezért kétszázezer
amerikai dollárt kért - és kapott. A pénzt egy svájci bankszámlára utalják át, a felét előre, a
felét utána.
Kinyílt a liftajtó. A hatvanegyedik emeletet főleg karbantartásra használták. Itt kaptak helyet a
víztartályok, valamint a hőmérsékletet, légkondicionálást, biztonsági kamerákat és lifteket
szabályozó számítógépek. Az Úriember a főkulccsal, ami valaha Sam Greené volt, kikap­
csolta a liftet, majd a számítógépekhez ment. Kinyitotta az aktatáskát, amely két részből állt:
az alsó egy beépített laptop volt, a fedél belsejére pedig fúrókat és más szerszámokat
erősítettek fel pántokkal.
Tizenöt perc alatt elérte a Roscoe Torony főrendszerének vezetékeit, majd csatlakoztatta a
laptopját a hálózatra. A Roscoe biztonsági rendszereit feltörni kicsit tovább tartott, de csak
sikerült. Ekkor begépelt egy parancsot, mire egy emelettel lejjebb Michael J. Roscoe
magánliftje olyasmit csinált, amit még soha. Egy emelettel feljebb emelkedett: a
hatvanegyedikre. Az ajtó viszont nem nyílt ki. Az Úriembernek esze ágában sem volt
beszállni.
Fogta az aktatáskát és a szerszámosládát, és visszavitte abba a liftbe, amelyikkel feljött. A
főkulccsal áram alá helyezte a liftet, megnyomta az ötvenkilencedik emelet
10
gombját, majd megint kikapcsolta az áramot. Aztán felnyúlt, és kilökte a felvonókocsi tetején
lévő, felfele nyíló csapóajtót. Először az aktatáskát és a szerszámosládát tette fel, majd maga
is felhúzódzkodott és kimászott a felvonókocsi tetejére. A Roscoe Torony központi
liftaknájában találta magát. Olajtól és kosztól megfeketedett gerendák és csövek vették körül,
vastag acélkábelek lógtak, némelyik zümmögve cipelte terhét fel vagy le. Lepillantva a négy­
szögletes akna feneketlennek tűnt, csupán apró fénycsíkok világították meg hébe-hóba, ahogy
a különböző emeleteken megálló liftek ajtói nyíltak-csukódtak. Kintről valahogy bejutott a
szél, s a felkavart por csípte a szemét. Közvetlen mellette egy liftajtót látott, amit ha kinyitott
volna, egyenesen Roscoe irodájába jut. Ezek fölött és tőle kicsit jobbra fénylett Roscoe
magánliftjének alja.
A szerszámosláda ott volt mellette a felvonó tetején. Óvatosan kinyitotta. A láda oldalait
belülről vastag ruhával bélelték. A speciálisan kialakított helyen egy filmvetítőhöz hasonló,
ezüstszínű, homorú szerkezet pihent, vastag üveglencsével. Kivette, majd az órájára pillantott.
Nyolc harmincöt. Egy óra, amíg a szerkezetet Roscoe felvonójának aljához rögzíti, és még
egy kicsi, hogy megbizonyosodjon róla, rendben működik. Rengeteg ideje van.
Az Úriember magában mosolyogva elővette az elektromos csavarhúzót, és munkához látott.
Tizenkét órakor Helen Bosworth beszólt telefonon a főnökének: - Itt a kocsija, Mr. Roscoe.
- Köszönöm, Helen.
Roscoe nem sok mindent intézett aznap délelőtt. Máshol járt az esze. Megint a fényképre
pillantott. Paul. Hogyan szakadhatott el ennyire egymástól apa és fia? És mi történhetett az
utóbbi pár hónapban, hogy ez a helyzet még tovább romlott?
Felállt, felvette a zakóját, és átvágott az irodán, hogy Andrews szenátorral ebédeljen. Gyakran
ebédelt politikusokkal, akik vagy a pénzét akarták, vagy az ötleteit... vagy őt magát. Aki olyan
gazdag, mint Roscoe, az befolyásos barát, márpedig egy politikus minél több barátot szerez,
annál jobb.
Megnyomta a lift hívógombját, mire az ajtó kitárult. Belépett.
Az utolsó, amit Michael J. Roscoe életében látott, a magánliftje volt: a fehér falak, a kék
szőnyeg és az ezüstkapaszkodó. Jobb lába - melyen kézi készítésű cipőt viselt, amit egy
exkluzív üzletből hozatott egyenesen Rómából -rálépett a szőnyegre... és átlépett rajta. Aztán
követte a teste is, előrebukott a liftbe, majd azon át le az aknába, és hatvan emeletnyit
zuhanva halálra zúzta magát. Annyira fel sem fogta, mi történik, hogy nem is kiáltott.
Egyszerűen belezuhant a fekete liftaknába, esés közben kétszer nekiütődött a falnak, majd
kétszáz méter után becsapódott a betonalapzatba.
A lift maradt, ahol volt. Semmi különös nem látszott rajta, pedig valójában semmi is volt, meg
különös is. Roscoe egy hologramba lépett bele, amit az üres liftaknábavetítettek ki, pontosan a
felvonó helyére. Az Úriember beprogramozta az ajtót, hogy nyíljon ki, amikor Roscoe
megnyomja a hívógombot, aztán némán végignézte, ahogy a milliomos szó szerint a vesztébe
sétál. Ha Roscoe csak egyetlen pillanatra felnézett volna, meglátja a pár méterrel feljebb
elhelyezett ezüstös vetítőt. De aki ebédelni igyekszik, nem néz fel. Az Úriember tudta ezt.
Ilyesmiben sosem tévedett.
Tizenkettő harmincötkor a sofőr felszólt, hogy Mr. Roscoe még nem érkezett meg. Tíz percre
rá Helen Bosworth riasztotta a biztonságiakat, akik nekiálltak átkutatni az épületet, kezdve az
előcsarnokkal. Egy órakor felhívták az éttermet. A szenátor már megérkezett, várta a
partnerét. Roscoe nem volt sehol.
A testet csak másnap fedezték fel, amikorra a milliomos eltűnése már vezető hír volt minden
amerikai tévéadón. Bizarr esemény, mindenkinek ez volt a véleménye. Senki nem jött rá, mi
történhetett. No persze, addigra az Úriember visszaállította a központi rendszert, elvitte a vetí­
tőt, és mindent úgy hagyott ott, ahogy találta, majd szépen nyugodtan távozott az épületből.
Két napra rá egy férfi sétált be a JFK nemzetközi reptérre, egy férfi, aki egyáltalán nem nézett
ki karbantartónak. Svájcba készült, előbb azonban még betért egy virágoshoz, és tizenkét szál
fekete tulipánt küldetett egy bizonyos címre. Készpénzzel fizetett. A nevét nem hagyta meg.
Kék árny
A legrosszabb úgy egyedül lenni, hogy közben sokan vannak az ember körül. Alex Rider
éppen a játszótéren vágott át, vele egykorú fiúk-lányok százaival együtt. Mind egy irányba
tartottak, mind ugyanolyan kék-szürke egyenruhát viseltek, és valószínűleg mindenkinek
ugyanaz járt a fejében. Véget ért az aznapi utolsó óra is, következik a házi feladat, a vacsora, a
tévézés, aztán a lefekvés. Szokásos tanítási nap. Akkor miért érzi mégis teljesen másnak,
mintha egy gigászi üveg mögül figyelné az év utolsó heteit?
Alex a vállára kapta hátizsákját, és folytatta útját a biciklitároló felé. A zsák húzta a vállát,
dupla annyi lecke volt benne, mint szokott. Két hetet kihagyott ugyanis, szóval keményen
neki kell gyürkőznie, ha be akarja pótolni. A tanárait ez nem különösebben érdekelte. Senki
nem szólt semmit persze, de amikor visszajött az orvosi igazolással (...erős megfázás és
szövődményei...), csak mosolyogva bólintottak, magukban meg azt gondolták: micsoda elké­
nyeztetett gyerek! Másrészről viszont figyelembe kellett venniük bizonyos dolgokat.
Köztudott volt, hogy Alex-nek nincsenek szülei, és hogy a nagybátyja - aki egy ideig a
gondját viselte - autóbalesetben életét vesztette. De akkor is. Két hét ágyban! Még a
legközelebbi barátai is úgy vélték, hogy ez azért túlzás.
Az igazat pedig nem mondhatta el. Senkinek sem árulhatta el, mi történt valójában. Ez volt a
legrosszabb az egészben.
Alex körbenézett. Özönlöttek ki a gyerekek az iskola kapuján, egyesek focilabdával cseleztek,
mások már a mobiltelefonjukon lógtak. Figyelte a tanárokat, amint behajtogatják magukat
használt autóikba. Először határozottan olyan érzése támadt, hogy az egész iskola
megváltozott, míg távol volt, de most már tudta, hogy sokkal rosszabb a helyzet: itt minden
ugyanaz maradt. Ő változott.
Alex tizennégy éves volt, közönséges iskolásfiú egy közönséges nyugat-londoni
középiskolában. Legalábbis eddig. Ugyanis alig pár hete rájött, hogy nagybátyja titkosügynök
volt, és az MI6-nak dolgozott. Nagybátyját - Ian Ridert - megölték, az MI6 pedig arra
kényszerítette Ale-xet, hogy a helyébe lépjen. Elvégeztettek vele egy gyorstalpalót a túlélési
technikákból, majd elküldték egy őrült bevetésre a déli partra, ahol üldözték, lőttek rá és kis
híján megölték. Amikor a megbízatás véget ért, visszaküldték az iskolába, mintha mi sem
történt volna. No persze előtte még aláíratták vele a Hivatalos Titoktartási Megállapodást.
Alex elmosolyodott, ahogy eszébe jutott. Teljesen felesleges volt, hiszen ki hinne neki?
Ez a titoktartás most mégis egyre inkább zavarta. Ahányszor megkérdezték, mit csinált a két
hét alatt, kénytelen volt azt felelni, hogy ágyban feküdt, olvasott, ődöngött a házban, ilyesmi.
Esze ágában se lett volna dicsekedni azzal, amit tett, de az, hogy hazudnia kell a barátainak,
nagyon rosszul esett neki. Dühítette. Nem elég, hogy az MI6 veszélynek tette ki, de életének
ezt az izgalmas részét egy iratgyűjtő szekrénybe zárták, és eldobták a kulcsot.
Odaért a biciklitárolóhoz. Valaki köszönésfélét dörmögött neki, amire Alex biccentett, majd a
füle mögé tűrte a szeme elé hullott szőke hajtincset. Néha azt kívánta, bár-
csak meg se történt volna az egész; máskor meg el kellett ismernie, hogy szívesen átélné még
egyszer. El-elfogta az érzés, hogy már nem tartozik a Brookland Iskola biztonságos,
kényelmes világába. Túl sok minden megváltozott. És ha jól belegondol az ember, bármi jobb,
mint kétheti házit bepótolni.
Kiemelte kerékpárját a tárolóból, kinyitotta a biztonsági zárat, a hátizsákját rendesen felvette,
és felült a bringára. Lába már a pedálon volt, amikor kiszúrta az ütött-kopott fehér autót.
Megint kint állt az iskola előtt. A héten már másodszor.
A fehér kocsi sofőrjét mindenki ismerte.
Elmúlt húsz éves, kopasz volt, a két szemfoga helyén két csonk meredezett, a fülébe meg öt
szegecset lövetett. A nevét nem reklámozta. Az emberek csak úgy emlegették: Skoda, az autó
márkája után. Egyesek szerint Jake-nek hívták, és annak idején ő is a Brooklandbe járt. Most
azonban hívatlan kísértetet játszott: az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már hűlt
helyét találta az épp arrajárőröző rendőrautó vagy egy-egy túlzottan kíváncsi tanár.
Skoda kábítószert árult. A kisebbeknek gyengébb anyagot, és erősebbet hatodikosoktól felfele
bárkinek, aki volt elég hülye, hogy megvegye. Alex nem is értette, Skoda hogyan ússza meg,
amikor fényes nappal osztogatja a kis zacskókat. De persze az iskolában is létezett a
becsületkódex. Senki nem ad fel senkit a rendőrségen, még egy olyan patkányt sem, mint
Skoda. Na és persze attól is tartottak, hogy ha Skoda lebukik, vele buknak néhányan (barátok,
osztálytársak), akiket ő látott el anyaggal.
A Brooklandben a kábítószer eddig nem jelentett igazi problémát, ám ez újabban kezdett
megváltozni. A tizenhét évesek közül néhányan elkezdték venni Skoda áruját, márpedig a
vízbe ejtett kő után a hullámok gyorsan szétgyűrűznek. Elharapódzott a lopás, sőt néhány
verekedés is történt, az idősebbek megfélemlítették a kicsiket, pénzt zsaroltak ki tőlük. Skoda
mindig drágábban adta az árut, ahányszor az ember vett belőle, pedig már eleve sem volt
olcsó.
Alex figyelte, ahogy egy széles vállú, sötét hajú és erősen pattanásos arcú fiú odacsoszog a
kocsihoz, egy pillanatra megáll a leeresztett ablaknál, aztán megy tovább. Alexet elöntötte a
düh. A fiút Colinnak hívták, és alig egy éve még a legjobb barátja volt. Sőt Colint mindenki
bírta. Aztán minden megváltozott. Szeszélyes lett és visszahúzódó, a jegyei meg elindultak
lefelé. Hirtelen senki nem akart vele barátkozni - és mindennek a kábítószer volt az oka. Alex
nemigen gondolkodott eddig a drogtémán, csak azt tudta, hogy ő ugyan soha ki nem próbálja.
Viszont azt kellett látnia, hogy a férfi a fehér autóban nem csak egy maréknyi hülyegyereket
mérgez meg, hanem az egész iskolát.
Egy gyalogos rendőrjárőr tűnt fel a sarkon, s indult el az iskola irányába. A fehér autó abban a
pillanatban kilőtt, repedt kipufogójából dőlt a fekete füst. Alex szinte önkéntelenül a bringán
termett, sebesen kikerekezett a játszótérről, csak hajszállal kerülve ki az iskola titkárnőjét, aki
szintén hazafele igyekezett.
- Ne olyan gyorsan, Alex! - kiáltotta Miss Bedfordshire, aztán csak sóhajtott, amikor a fiú rá
sem hederített. Mindig is kedvelte Alexet, noha maga sem tudta, miért. Az iskolában egyedül
ő töprengett el rajta, hogy a kéthetes távollét talán többről szólt, mint azt az orvosi igazolás
sugallta.
A fehér Skoda végigrobogott az úton, balra fordult, majd hirtelen jobbra. Alex már azt hitte,
elveszíti, de aztán az autó a szűk utcák labirintusán átvágva kiért a King's Roadra, ahol
belefutott a menetrendszerű négyórás dugóba.
Londonban az átlagos forgalom ma, a huszonegyedik század hajnalán lassabban halad, mint
Viktória királynő korában. Munkaidő alatt az ember bármilyen kerékpárral simán ver
bármilyen autót bármilyen útvonalon. Alex pedig nem bármilyen bringán lovagolt. Még
mindig megvolt a Condor Junior Roadracerje, amit direkt neki készítettek egy olyan
műhelyben, amely már ötven éve üzemelt ugyanazon a helyen Holbornban. Nemrég újíttatta
fel: a fék- és sebességváltó-rendszert a kormányba vezették, így csak pöckölt egyet a
hüvelykujjával, és a lánc feljebb ugrott, a könnyített titánium fogaskerekek gyönyörűen,
simán pörögtek.
Akkor érte utol a kocsit, amikor az befordult a sarkon, és csatlakozott a forgalomba a King's
Roadon. Csak remélni tudta, hogy Skoda a városban marad, de volt egy olyan érzése, hogy
nem fog messze menni. A kábítószerárus nem csak azért választotta célpontnak a Brookland
iskolát, mert ő is odajárt. Valahol a környéken lakhat -nem a szomszédban, de nem is túl
messze.
A lámpa zöldre váltott, a fehér autó nekilódult. Nyugatnak tartott. Alex lassan tekert, pár
kocsival lemaradva, hátha Skoda a tükörbe pillant. Elérték a sarkot, amit Világvége néven
emlegetnek, s az út hirtelen kiüresedett. Alex sebességet váltott, és jól beletaposott a pedálba,
nehogy lemaradjon. Az autó áthajtott a Parson's Greenen, és ment tovább Putney felé. Alex
sávot váltott, bevágott egy taxi elé, amit az dudaszóval honorált. Meleg nap volt,
érezte, hogy húzzák hátát a francia- meg a történelemkönyvek. Meddig mennek még? És mit
csinálnak, ha odaérnek? Alex már kezdett elgondolkodni, vajon jó ötlet volt-e a követősdi,
amikor a kocsi bekanyarodott és lelassított. Megérkeztek.
Skoda egy ideiglenes parkolóba hajtott be a Temze folyó mellett, a Putney-híd közelében.
Alex a hídon maradt, s miközben mögötte áramlott a forgalom, nézte, ahogy a kábítószerárus
kiszáll az autóból, és gyalog folytatja az útját. A terület fejlesztés alatt állt, ide is épp egy
méregdrága lakóházat húztak fel. Még egy monokli a londoni városképnek. A leendő épület
most még acélgerendákból és előre gyártott betonelemekből álló ocsmány csontváz volt.
Körülötte védősisakos emberek nyüzsögtek, meg bulldózerek, betonkeverők, valamint egy
minden és mindenki fölé tornyosuló, kanárisárga daru. Egy táblán ez állt:
"' »
^oCtjóparti íhíáz
Érdeklődni a helyszíni irodában.
Skoda a bejárat fele tartott, s Alex eltöprengett, hátha az építkezésre megy. Ám aztán
elfordult, a fiú pedig értetlenül figyelte.
Az építési területet egyik oldalról a híd, másik oldalról pedig modern épületek szorongatták.
Volt ott egy pub, egy vadonatúj konferenciaközpont, és végül egy rendőrőrs, amelynek
parkolója félig tele volt rendőrautókkal. Közvetlen az építési terület mellett egy fából épült
móló nyúlt ki a vízre, amelyhez két kajütös motorcsónak volt kötve, meg egy vén uszály,
amely csöndesen rozsdásodott a sötét vízben. Alex először észre sem vette a mólót, csak
amikor Skoda egyenesen végigballagott rajta, és fellépett az uszályra, ahol kinyitott egy ajtót,
majd eltűnt mögötte. Itt lakik? Későre járt, úgyhogy nem volt valószínű, hogy Skoda most
indulna városnézésre a Temzén.
Alex felült a kerékpárra, és lassan a híd végéig pedálo-zott, aztán lefordult a parkoló felé. Ott
eldugta a bringáját meg a hátizsákját, és gyalog ment tovább. Óvatosan közelített a mólóhoz,
bár attól nem félt, hogy elkapják. Végül is ez nyilvános terület, és még ha Skoda elő is
bukkan, nem tehet semmit. Alex oldalát fúrta a kíváncsiság. Mit keres a pasas egy uszályon?
Különös. Alex nem volt benne biztos, mihez fog kezdeni, de mindenképpen be akart lesni.
Aztán majd alakul.
A móló fája megreccsent a lába alatt, ahogy rálépett. Az uszály a Kék árnyék névre hallgatott,
de már igencsak kevéske kék festéket lehetett találni a rozsdás vasszerkezeten és a mocskos,
olajos fedélzeten. Az uszály tíz méter hosszú lehetett, kocka alakú volt, a közepén egy árva
kabin. Alig emelkedett ki a vízből, ezért Alex úgy tippelte, a legénységi szállások lent
lehetnek. Leguggolt a mólón, mintha a cipőjét kötné meg, hátha így be tud lesni a keskeny,
ferde ablakokon, de a függönyöket teljesen behúzták. Most hogyan tovább?
Az uszály a móló egyik oldalán horgonyzott, a két motorcsónak a másikon. Skoda nem akarja,
hogy zavarják, ez oké, fényre viszont csak szüksége van. A másik oldalon meg minek húzná
be a függönyt, ha ott nincs más, csak a folyó? A baj az volt, hogy a másik oldali ablakon
kizárólag úgy lehetett volna belátni, ha felmászik az uszályra. Alex gyorsan meghányta-
vetette magában a dolgot. Megéri. Az építkezés itt van egy kőhajításnyira, csak nem merik
bántani, amikor ilyen sokan megláthatják.
Fél lábbal rálépett az uszályra, de csak nagyon lassan, óvatosan nehezedett rá a hajón lévő
lábára. Attól félt, hogy az uszály mozgása esetleg elárulja. Az valóban meg is moccant, de
Alex jól választotta meg a pillanatot. Egy rendőrségi motorcsónak húzott el a folyón a
belváros felé, s nyomdokhullámai meg-megtáncoltatták az uszályt. Mire pedig a víz
megnyugodott, Alex már a kabinajtó mellett lapult.
Innét jól hallotta a bentről kiszűrődő rockzene dübörgését. Csakis egyféleképpen
kukkanthatott be, noha nagyon nem fűlött hozzá a foga. Megpróbálta megkeresni a
fedélzetnek azt a részét, ahol a legkevesebb az olaj, s ott hasra feküdt. Megmarkolta a
korlátot, fejét és vállát átemelte a víz fölé, és addig hajolt előre, míg szinte egész testtel, fejjel
lefelé lógott a víz fölött.
Jól saccolt, ezen az oldalon nem húzták be a függönyöket. A koszos üvegen keresztül két férfit
látott. Skoda egy priccsen ült és dohányzott. A másik, egy szőke hajú, ronda alak, lefittyedt
szájjal és háromnapos borostával, szakadt pólóban és farmerben éppen kávét főzött egy kis
tűzhelyen. A zene egy hatalmas magnóból jött, amit egy polcra tettek. Alex körbenézett a
kabinban. A helyiség a két hálóhelyen és a miniatűr konyhán kívül semmi más kényelmi
felszereléssel nem szolgált. Más célra alakították át: Skoda és a haverja vízi laboratóriumot
rendeztek be itt.
Két fém munkaasztalt látott, egy mosogatót és egy elektromos mérleget. Mindent elborítottak
a kémcsövek, Bunsen-égők, flaskák, üvegcsövek és mérőkanalak. Az egész hely merő egy
mocsok volt - láthatóan hidegen hagyta őket a higiénia -, de Alex tisztában volt vele, hogy az
akció központját látja. Itt készítik, osztják, mérik és csomagolják a helyi iskoláknak szánt
kábítószert. Elképesztően merész ötlet olyan hajóra költöztetni egy kábítószerüzemet, amely
London kellős közepén áll, kőhajításnyira egy rendőrőrstől. Elképesztő, de okos ötlet. Hiszen
ki is keresné éppen itt?
A szőke hirtelen megfordult, Alex pedig gyorsan felhúzta magát, és visszacsúszott a
fedélzetre. Egy pillanatra megszédült, a fejjel lefelé lógástól a fejébe szállt a vér. Nagyokat
lélegzett, igyekezett összpontosítani. Legegyszerűbb lenne egyszerűen odasétálni a
rendőrőrsre, és elmondani a szolgálatosnak, mit látott, aztán a rendőrség tehetné a dolgát.
Valamiért azonban Alexnek nem tetszett ez az ötlet. Pár hónapja valószínűleg ezt tette volna,
akkor még igen. Rásózta volna másra. De nem azért tekert idáig, hogy most átadja az ügyet a
rendőrségnek. Visszagondolt arra, amikor először pillantotta meg a fehér kocsit az iskola
kapuja előtt. Eszébe jutott, ahogy Colin, a barátja odacsoszogott az autóhoz, és ettől megint
felment benne a pumpa. Ezt inkább saját maga csinálja végig!
De hogyan? Ha az uszálynak lett volna dugója, Alex kihúzza, és elsüllyeszti az egész
hóbelevancot. Na persze, ennyire azért nem volt egyszerű. Az uszályt két vastag kötéllel
rögzítették a mólóhoz. Ezeket kioldozhatja - de az sem segít. Az uszály ugyan elsodródna, de
ez Putney, itt nincsenek örvények vagy vízesések. Skoda bekapcsolná a motort, és
visszapöfögnének ide.
Alex körülnézett. Az építkezésen a munkanap a végéhez közeledett. Az emberek már kezdtek
hazaszállingózni, s több száz méter magasságban, a darukabin alján is kinyílt egy csapóajtó,
és egy köpcös ember indult el lefelé a hosszú létrán. Alex behunyta a szemét. Hirtelen képek
sorozata villant fel a fejében, akár egy kirakós játék darabjai.
Az uszály. Az építkezés. A rendőrörs. A daru, meg a gémről csüngő óriási horog.
És a vidámpark Blackpoolban. Egyszer járt ott a házvezetőnővel, Jack Starbrighttal, aki nyert
egy plüssmacit, amit egy gépkarral kellett kihalászni és egy csúszdába dobni.
Meg lehet csinálni? Alex gondosan felmérte a terepet, számolgatta a szögeket. Igen,
valószínűleg meg lehet.
Felállt és visszaosont az ajtóhoz, amin Skoda belépett. Egy darab drót hevert mellette.
Felvette és jó sokszor áttekerte vele az ajtókilincset. Majd ráerősítette egy kampóra a falban.
Az ajtó lényegében be volt zárva. A hajó végében látott egy másik ajtót, azt a saját
biciklizárjával lakatolta le. Amennyire meg tudta állapítani, a szűk ablakokon nem férhettek ki
Skodáék. Más ki-bejárat pedig nem maradt.
Az uszályról óvatosan lelépett a mólóra. Eloldotta az uszályt tartó köteleket, s összetekerve
otthagyta őket a parton. A folyó nyugodt volt. Időbe telik, mire elsodródik.
Felegyenesedett. Úgy vélte, eddig jó munkát végzett, de most nem volt idő ülni a babérokon.
Futásnak eredt.
Horogra akadva
Az építkezés bejáratán özönlöttek kifelé a haza készülő munkások. Alexnek eszébe jutott az
iskolából kiszabaduló diákok raja alig egy órája. Igazából semmi sem változik, ahogy az
ember felnő - talán csak az, hogy akkor már nincs házi. A hazaigyekvő férfiak és nők fáradtak
voltak, sietősen szedték a lábukat. Valószínűleg ezért is nem próbálta meg senki megállítani
Alexet, aki becsusszant mellettük, határozott léptekkel, mintha tudná, hová tart, és mintha
minden joga meglenne, hogy itt legyen.
A műszak azonban még nem ért teljesen véget. A munkások egy része még szerszámokkal
baktatott, a gépeket rakták el, rendet csináltak. Mindenkin műanyag védősisak volt, s mikor
Alex elhaladt egy kupac levetett sisak mellett, ő is felkapott egyet és a fejébe nyomta. A
leendő lakóház irdatlan tömbje félelmetesen magaslott fölébe. Hogy ezen átjusson, kénytelen
volt átvágni két állványzat között. Hirtelen egy fehér overallos, zömök ember állta el az útját.
- Hová-hová? - nézett rá.
- Apuhoz - intett Alex egy másik munkás felé, és ellépett a férfi mellett. A trükk bejött, a férfi
nem ment utána.
Alex a daru felé tartott. Egy nyílt térség közepén állt, akár az építkezés főpapja. A fiú fel sem
fogta, milyen iszonyúan magas, amíg oda nem ért. Támtornyát egy masszív betontömbhöz
csavarozták. A torony igen keskenynek bizonyult, a vasgerendákon átnyomakodva még ő is át
tudta ölelni mind a négy oldalát. A közepén egy létra szaladt függőlegesen felfelé. Alex nem is
töprengett el a dolgon -nehogy meggondolja magát -, hanem nekiállt mászni.
Ez csak egy létra, mondogatta magában. Másztál már létrára éppen eleget. Nincs miért
cidrizni.
Ennek a létrának azonban háromszáz foka volt. Ha véletlen elengedi vagy megcsúszik, halálra
zúzza magát. Olykor pihenőkhöz ért, de még annyi időre sem mert megállni, hogy egyet
szusszanjon. Hátha valaki épp felnéz és észreveszi. És annak is fennállt az esélye, hogy az
eloldozott uszály elsodródik.
Kétszázötven létrafok után a torony szűkülni kezdett. Alex már látta maga fölött a darufülkét.
Lepillantott. Az építkezésen sürgölődő emberek hirtelen nagyon kicsinek és távolinak tűntek.
Továbbmászott. A kabinba egy csapóajtó vezetett. Csakhogy zárva volt.
Szerencsére Alex erre is felkészült. Amikor az MI6 először küldte akcióba, ellátták néhány
eszközzel - fegyvernek azért nem lehetett őket nevezni -, melyek segíthetnek szorult
helyzetekben. Ezek között volt egy tubus, amin az állt: AC-NK, A BŐRBARÁT. A benne lévő
krém viszont nem pattanások ellen volt használatos.
Habár a nagy részét elhasználta, a kevéske maradékot magával hordta mintegy szuvenírként.
Most is a zsebében volt. Egyik kézzel a létrába kapaszkodott, a másikkal elővette a tubust.
Alig valamicske maradt a krémből, de Alex tisztában volt vele, hogy az is bőven elég lesz.
Lecsavarta a kupakját, a krémből nyomott kicsit a zárra, és várt. Egy pillanatig semmi nem
történt, majd sziszegés kíséretében apró füstcsík kígyózott fel, ahogy a krém enni kezdte a fé-
met. A zár kipattant, Alex pedig belökte a csapóajtót, és fellépett az utolsó néhány fokon. Bent
volt.
Vissza kellett csuknia a csapóajtót, különben nem volt elég hely. Egy kocka alakú
fémdobozban találta magát, akkora lehetett, mint a játékteremben egy olyan beülős játék. A
kezelőülésnél ugyanúgy két botkormányt látott, mindkét kézre egyet, csak épp itt képernyő
helyett a plafontól a padlóig nyúló ablak biztosított elképesztő kilátást az építkezésre, a
folyóra és egész Nyugat-Londonra. Az egyik sarokban egy kis beépített számítógép-képernyőt
látott, térdmagasságban pedig egy rádiót.
A botkormányok meglepően egyértelműen működtek. Mindegyiket hat gombbal látták el, és
még ábrák is segítettek abban, mi mire jó. Jobb kézzel lehet függőlegesen mozgatni a horgot.
Ballal meg a darukar hosszában, a kabintól el vagy feléje. A bal kéz működtette a daru egész
felső részét, amit 360 fokban lehetett forgatni. Egyszerűbb nem is lehetett volna. Még az
indítógombot is gondosan felcímkézték. Alex úgy vélte, a daru tisztára olyan, mint egy
életnagyságú játék.
Megnyomta a START gombot, és érezte, ahogy erő áramlik a kezelőfülkébe. A számítógépen
egy ugató kutya rajza jelent meg jelezve: a program életre kelt. Alex leült a kezelőszékbe.
Még mindig húszan-harmincan voltak a közelben. Két térde közt lepillantva látta, ahogy
hangtalan mozognak ott messze-messze lent. Senkinek nem tűnt fel, hogy valami nincs
rendben. De azért jobb, ha iparkodik.
A jobb karon megnyomta a zöld gombot, majd ráfonta ujjait a karra, és megnyomta. Semmi
nem történt! Alex a homlokát ráncolta. Talán nehezebb lesz, mint hitte. Mit
felejthetett el? Fogta a karokat, és ide-oda tekintgetett egy eddig észre nem vett műszer után.
Közben jobb keze kicsit megmoccant, a horog pedig hirtelen felemelkedett a földről.
Működik!
Alex nem tudta, hogy amikor megragadta a botkormányokat, az azokba rejtett hőérzékelők
leolvasták a testhőmérsékletét, és csak azután aktiválták a darut. Az összes modern daruba
beépítették ezt a biztonsági rendszert arra az esetre, ha a kezelő netán szívrohamot kap és
nekiesik a kezelőpultnak. Balesetek nem történhetnek. Testhőmérsékleti adat nélkül a daru
nem indul el.
Szerencséjére ez a daru egy Liebherr 154 EC-H volt, a világon az egyik legmodernebb fajta. A
Liebherrt hihetetlenül könnyű kezelni, ugyanakkor megdöbbentően pontos. Alex oldalra
nyomta bal kezét, és elakadó lélegzettel bámulta az elforduló darut. Előtte nyúlt el a darukar,
jó messze ki London háztetői fölé. Minél jobban nyomta, a daru annál gyorsabban ment. A
mozgása nem is lehetett volna simább. A Liebherr 154 motorját és sebességváltóját
hidrodinamikus kapcsoló kötötte össze, így nem zötyögött, nem rázkódott - simán siklott.
Alex talált egy fehér gombot hüvelykujja alatt, és megnyomta. A mozgás azonnal abbamaradt.
Alex úgy vélte, készen áll. A kezdők szerencséje nem jönne rosszul, de biztos volt benne,
hogy meg tudja csinálni - feltéve, ha senki nem veszi észre, hogy mozog a daru. Újra
előrenyomta bal kezét, s nézte, ahogy a darukar elfordul a Putney-híd mellett, ki a Temze fölé,
majd amikor közvetlen az uszály fölé ért, megállította. Most jöhet a lengőállvány a horoggal.
Először is kivitte a horgot a darukar végéig. Aztán másik kézzel leeresztette, eleinte
gyorsan, majd ahogy lejjebb ért, lassított. A horog tömör fémből készült. Ha csak kicsit is
nekikoccan az uszálynak, Skoda meghallja, és Alex elárulja magát. Csak óvatosan, centiről
centire. A fiú megnyalta az ajkát, és minden figyelmét összpontosítva gondosan célzott.
A horog beleütődött a fedélzetbe. Alex elkáromkodta magát. Ezt aztán biztos meghallotta
Skoda, talán már rángatja is az ajtót. Aztán eszébe jutott a hatalmas magnó. A zene
remélhetőleg elnyomta a zajt. Felemelte a horgot, s egyúttal maga felé húzta. Már látta is a
célpontot. Az uszály vége fele egy vastag fémbakot hegesztettek a fedélzethez. Ha bele tudná
akasztani a horgot, ez a hal többé nem úszna el. Szép nyugodtan kiemelhetné.
Első próbálkozásra jó egy méterrel elvétette. Alex ráparancsolt magára, hogy semmi pánik.
Vagy lassan csinálja, vagy nem megy semmire. Bal és jobb kézzel dolgozott egyszerre, egyik
mozdulatot a másikhoz hangolva végighúzta a horgot a fedélzeten, vissza a fémbak felé.
Nagyon remélte, hogy az a böhöm magnó még mindig bömböl, és hogy a fém nem csikorog
túl hangosan. Másodszor is elhibázta. Sose fog menni!
Dehogynem! Meg tudja csinálni! Ugyanolyan, mint a vidámparkban... csak nagyobb. Fogát
csikorgatva harmadszor is ráközelített a horoggal. Ezúttal előre látta, hogy menni fog. A horog
beleakadt a fémbakba. Megvan!
Lepillantott. Senki nem vett észre semmit. Akkor most... hogyan kell felemelni? Jobb kezét
maga fele húzta. A kábel megfeszült. Ö maga is érezte, ahogy a daru nekifeszült az uszály
súlyának. Az egész darutorony ijesztően megdőlt, Alex kis híján kicsúszott az ülésből. Most
először komolyan átfutott a fején, hogy ez az egész terv
nem túlzás-e. Ki bírja emelni a daru az uszályt a vízből? Mennyi lehet a maximum terhelése?
Egy fehér táblát vett észre a darukar végén, rajta a felirat: 3900KG. Hát hogy az uszály nyom
annyit, az biztos. A számítógépre pillantott. Az egyik számoszlop olyan sebesen változott, el
sem tudta olvasni. Az, amelyik mutatta, mekkora súly terheli a darut. Mi van, ha az uszály túl
nehéz? A számítógép automatikusan kioldja a terhet? Vagy az egész mindenség orra dől?
Alex fészkelődött kicsit az ülésben, aztán egész testével húzta a kart. Majd csak lesz valami.
A hajón Skoda éppen egy üveg gint nyitott ki. Jó napot zárt, több mint száz font értéket
passzolt el a kölyköknek régi iskolájában. És a legjobb az egészben, hogy mind visszajönnek
majd újabb adagért. Aztán nemsokára csak úgy ad el nekik, ha megígérik, hogy a barátaiknak
is adnak belőle. És a barátok is vásárlók lesznek. Ez a világ legkönnyebb üzlete. Szépen a
horgára akadnak mind. Azt csinál velük, amit csak akar.
A szőke hajú férfit, akivel dolgozott, Miké Beckettnek hívták. A börtönben találkoztak, s úgy
döntöttek, ha kiszabadulnak, közös üzletbe fognak. A hajó Beckett ötlete volt. Hiányzott
ugyan róla a rendes konyha, a vécé, és télen meg lehetett fagyni... de bevált. Jól szórakoztak
rajta, hogy pont egy rendőrőrs mellett űzik az ipart. Élvezettel figyelték az elhúzó
rendőrautókat és motorcsónakokat. A disznóknak persze eszébe se jut, hogy az orruk elé
nézzenek.
Beckett hirtelen felszisszent: - Mi a...?
-Mi van? - nézett fel Skoda.
- A pohár.
29
Skoda nézte, ahogy a csésze, ami eddig a polcon csücsült, megindul. Oldalt csúszott, majd
nagy csörömpöléssel leesett, hideg kávét fröcskölve a szürke rongyra, amit ők szőnyegnek
hívtak. Skoda nem értette a dolgot. A pohár mintha magától mozgott volna. Semmi hozzá nem
ért. Felvihogott.
- Hogy csináltad?
- Nem én voltam - tette fel a kezét Beckett. -Akkor hogyan...?
Először Beckettnek esett le, hogy mi történik, de az igazságot ő sem találta el. - Süllyedünk! -
bődült el.
Az ajtó fele támolygott. Most már Skoda is érezte. A padló megbillent. Kémcsövek és
főzőpoharak dőltek fel, majd potyogtak a padlóra, csak úgy záporozott az üvegszilánk. Skoda
káromkodva követte Beckettet - immár a megdőlt padlón felfelé. Az emelkedő minden má­
sodperccel meredekebb lett. Ugyanakkor különös módon az uszály mintha mégsem süllyedt
volna. Ellenkezőleg, az eleje kezdett kiemelkedni a vízből.
- Mi a fene történik itt? - ordibálta.
-Az ajtó beragadt! - Beckettnek résnyire sikerült kinyitni, de a túloldalon a lakat nem
engedett.
- A másik ajtót!
Csakhogy a másik ajtó mostanra messze föléjük emelkedett. Az asztalról üvegek gurultak le
és törtek össze. A kis konyhában koszos tányérok és bögrék zuhantak egymásnak, röpködtek a
szilánkok. Skoda félig szipogva, félig morogva igyekezett felkapaszkodni azon a hegyoldalon,
amivé a hajó belseje vált, de már túl meredek volt. Az ajtó szinte a feje fölé került. Elvesztette
az egyensúlyát, hátrazuhant, aztán felkiáltott, ahogy a következő pillanat-
ban a másik férfi ráesett. Összegabalyodva gurultak a sarokba. Tányérok, csészék, kések és a
laboratóriumi felszerelés darabjai záporoztak rájuk. Az uszály oldala remegett a nyomástól.
Az ablakok betörtek. Az egyik asztal megvadult kossá változott, és feléjük iramodott. Bumm,
csapódott nekik. Skoda érezte, hogy eltörik a karja, s hangosan felsikoltott.
Az uszály tökéletesen függőleges helyzetbe került, kilencven fokos szöget zárt be a vízzel. Itt
egy pillanatra megállt. Majd emelkedni kezdett...
Alex ámulva nézte az uszályt. A daru félgőzzel emelte -bekapcsolt valami túlterhelésgátló, és
lelassította a műveletet -, de nem erőlködött. A fiú érezte tenyerében a gép erejét. Ahogy ott
trónolt a kabinban, két keze a botkormányokon, lába kis terpeszben, a darukar meg előtte, úgy
érezte, hogy eggyé vált a géppel. Egy centimétert mozdul, és az uszály odaaraszol hozzá.
Nézte, mint csüng lassan forogva a horgon. A faráról patakokban folyt le a víz. Már kint volt a
vízből, öt másodpercenként emelkedett egy métert. Kíváncsi volt, milyen lehet ott bent.
Ekkor térde mellett sisteregve életre kelt a rádió.
- Darukezelő! Itt a központ. Mi a fenét művel? Vége! -Szünet, sercegés. Aztán a fémes hang
visszatért. - Ki ül a daruban? Ki van ott fenn? Azonosítsa magát!
A mikrofon ott tekergett nem messze Alex állától, nagy kísértést érzett, hogy feleljen, de aztán
megállta. Ha egy gyerekhangot hallanak, még inkább megijednek.
Lenézett. Tíz-tizenkét építőmunkás gyűlt össze a daru lábánál, az uszály felé mutogattak, és
hevesen gesztikulálva beszélgettek. A kabinba nem ért fel hang. Alex úgy
érezte, mintha el lenne vágva a való világtól. Tökéletes biztonságban érezte magát. Kétsége
sem volt afelől, hogy a létrán már másznak is fel a munkások, hogy az egész hamarosan véget
ér, de pillanatnyilag érinthetetlen volt. Arra összpontosított, amit csinált. Az uszály szárazra
vonása csak a terv fele volt. Még be kell fejeznie.
- Darukezelő! Engedje le a horgot! Jó okunk van azt hinni, hogy emberek vannak a hajón, és
maga veszélyezteti az életüket. Ismétlem. Engedje le a horgot!
Az uszály már magasan a víztükör fölött járt, ide-oda himbálózott a horgon. Alex bal kezét
mozgatva elforgatta a darut, így a hajó széles ívben átlendült a folyó fölül a szárazföld fölé.
Hirtelen megzizzent valami. A darukar megállt. Alex megnyomta a botkormányt. Semmi nem
történt. A számítógépre meredt. A képernyő elsötétedett.
Valaki ott lent észhez tért, és az egyetlen értelmes megoldást választotta: kikapcsolta az
áramot. A daru használhatatlanná vált.
Alex csak ült ott, és nézte a szélben enyhén lengedező uszályt. Szóval nem tudja véghezvinni,
amit akart. Eredetileg úgy tervezte, hogy az uszályt mindenestül a rendőrőrs parkolójába teszi
le. Kellemes meglepetés a hatóságoknak, gondolta akkor. Ehelyett most a hajó a Putney-hídról
látott kongresszusi központ fölött lógott. Mindent egybevetve nemigen számít. Az eredmény
ugyanaz.
Kinyújtotta mindkét kezét, és nyújtózott egyet. Várta, hogy felbukkanjanak az emberek a
csapóajtóban. Nem lesz egyszerű megmagyarázni.
És akkor furcsa reccsenés ütötte meg a fülét.
A fémbakot, amely az uszály fedélzetéből állt ki, nem arra tervezték, hogy elbírja az egész
monstrum súlyát.
Már az is csoda volt, hogy eddig kitartott. Alex leesett állal figyelte, ahogy a fémbak kiszakad
a helyéről. Pár pillanatig még tartotta egy szegecs, majd az is elszakadt.
Az uszály hatvan méterre lebegett a föld fölött. És most lezuhant.
A Putney Folyóparti Kongresszusi Központban a városi rendőrség főkapitánya éppen nagy
csoport újságíró, tévékamera, köztisztviselő és kormányhivatalnok előtt beszélt. A főkapitány
magas, vékony férfi volt, aki nagyon komolyan vette magát. Sötétkék egyenruhája makulátlan
volt, minden egyes fémdarabot - a vállpántja csillagaitól öt darab kitüntetéséig - fényesre
csiszolt. Nagy nap volt ez a számára. Nem kisebb személyiséggel, mint a belügyminiszterrel
ült egy asztalnál. Jelen volt még a főkapitány-helyettes és hét alacsonyabb rangú tiszt is.
Mögéjük a falra egy szlogent vetítettek ki:
| J
Az ezüstbetűs felirat kék háttérre készült. A színeket maga a főkapitány választotta, mégpedig
úgy, hogy menjen az egyenruhájához. Tetszett neki a szlogen. Tisztában volt vele, hogy
másnap az összes újságban benne lesz... s ami legalább ilyen fontos, az ő fényképe is.
- Egyetlen részlet fölött sem siklottunk el! - mondta éppen, s hangja visszhangot vert a
modern helyiségben. Látta, hogy az újságírók minden szavát lejegyzik. A televí-
ziós kamerák mind őt vették. - Személyes közbenjárásomnak és erőfeszítésemnek hála, még
sosem voltunk ilyen sikeresek. Belügyminiszter úr... - itt rámosolygott a politikusra, aki
minden fogát kivillantva viszonozta. - De nem pihenünk a babérjainkon, nem ám! Bízunk
benne, hogy bármelyik nap bejelenthetjük: áttörést értünk el az ügyben.
Az uszály ekkor csapódott be a kongresszusi központ üvegtetejébe. Robbanás hallatszott. A
főkapitány rémülten kapta félre a fejét, a belügyminiszter hátrazuhant, szemüvege lerepült.
Testőrei teljesen ledermedtek. A hajó a színpad és a közönség közti üres részre zuhant. A
kabin oldala leszakadt, a laboratórium kilátszott, az egyik sarkában ott hevert a két kábítószer
kereskedő, kábán hunyorogtak a köréjük sereglő több száz rendőrre. Fehér felhő lebbent fel és
terítette be a főkapitány sötétkék egyenruháját, de tetőtől talpig. A tűzjelzők bekapcsoltak. A
fények kialudtak. És az emberek sikoltozni kezdtek.
Eközben az első építőmunkás felért a darukabinba, és megdöbbenten meredt a székben ülő
tizennégy éves fiúra.
- Te...? Hogy...? - dadogta. - Van fogalmad, mit műveltél?
Alex az üres horogra pillantott, majd a kongresszusi központ tetején tátongó lyukra, s az onnét
felszálló füst-és porfelhőre. Bocsánatkérően megvonta a vállát.
-A bűnözési statisztikán dolgoztam - szólalt meg. -Azt hiszem, mostanában némi esés
tapasztalható.
Terepszemle
Legalább nem kellett messzire vinniük. Két férfi kísérte le Alexet a daruról, egyik alatta ment
a létrán, a másik fölötte. A rendőrök lent várták. A munkások hitetlenkedve figyelték, ahogy
négy rendőr vitte kezé-nél-lábánál fogva, arccal lefelé, keresztül az építési területen, majd be
a rendőrőrsre. A kongresszusi központ mellett elhaladva a fiú látta az onnét kiözönlő tömeget.
A mentők már megérkeztek. A belügyminisztert egy fekete limuzinban sietve elszállították.
Alex igazándiból most először gondolt arra, hogy valaki meg is sérülhetett. Aggódni kezdett.
Nem így akarta.
A rendőrségre érve minden roppant gyorsan történt: csapódó ajtók, üres tekintetek, fehér
falak, űrlapok és telefonhívások. Megkérdezték a nevét, korát és címét. A válaszokat egy
rendőrőrmester bepötyögte a számítógépbe, de ami aztán történt, meglepetésként érte. Az
őrmester megnyomta az ENTER-t, és megdermedt. Megfordult, Alexre meredt, majd
felpattant és elsietett. Amikor beértek az őrsre, Alex állt a figyelem központjában, most
hirtelen mindenki kerülte a tekintetét. Egy rangidős tiszt jelent meg. Valamit beszéltek. Alexet
végigvezették egy folyosón, be egy cellába.
Fél óra múlva egy rendőrnő látogatta meg, kezében egy tálcán étel. - Vacsora - közölte.
- Mi folyik itt? - kérdezte tőle Alex. A nő idegesen elmosolyodott, de nem felelt. - A hídnál
hagytam a biciklimet - tette hozzá a fiú.
- Ne aggódj, elhoztuk - felelte a rendőrnő, és már ott se volt.
A vacsora virsli, pirítós és egy szelet sütemény volt. Alex megette az utolsó morzsáig. A
helyiségben egyetlen priccs állt, valamint egy paraván mögött mosdó és vécé. Várta, hogy
majd jön valaki és kikérdezi, de bizony senki nem jött. Végül elnyomta a buzgóság.
Arra tért magához, hogy másnap reggel hét óra van. Az ajtó nyitva volt. Egy férfi állt a
cellában, és őt nézte. Egy férfi, akit túl jól ismert.
-Jó napot, Alex.
-Jó napot, Mr. Crawley.
John Crawley fiatal bankigazgatónak látszott, s amikor Alex először találkozott vele, a férfi
valóban azt is akarta vele elhitetni, hogy egy bankban dolgozik. Az olcsó öltöny és a csíkos
nyakkendő simán származhatott a Marks & Spencer „Unalmas Üzletember" kollekciójából.
Crawley azonban az MI6-nak dolgozott. Alex eltűnődött, vajon ez álruha, vagy tényleg ilyen
az ízlése.
-Velem jöhetsz - mondta neki a férfi. - Induljunk.
- Hazavisz? - kérdezte Alex. Érdekelte, hogy meg-mondták-e bárkinek, hol van.
- Nem. Még nem.
Alex követte Crawleyt ki az épületből. Ezúttal egyetlen rendőrt se látott. Kint egy kocsi
várakozott. Crawley hátra ült Alexszel.
- Hová megyünk? - érdeklődött Alex.
- Majd meglátod. - Crawley kinyitotta a Daily Telegraph-ot, és nekiállt olvasni. Egy szót sem
szólt.
Keletnek hajtottak, végig a Liverpool Streeten. Alex azonnal tudta, hová viszik, és valóban, az
autó bekanyaro-
dott egy tizenhét emeletes épülethez az állomás közelében, s eltűnt a földalatti garázsba
vezető rámpán. Alex járt már itt. Az épület látszólag a Királyi és Általános Bank központja
volt. Igazából itt székelt az MI6 Különleges Operációs Részlege.
Az autó megállt. Crawley összehajtogatta az újságot, és kiszállt, maga előtt terelve a fiút. Az
alagsorban várt a lift, amivel felmentek a tizenhatodik emeletre.
- Erre - mutatott Crawley egy ajtóra, amin az 1605-ös szám állt. A lőpor-összeesküvés, futott
át Alex fején. Abszurd egy gondolat volt, a történelemlecke egy töredéke, amit előző este
kellett volna megtanulnia. 1605-ben próbálta meg Guy Fawkes felrobbantani az angol
parlamentet. Hát, a házinak egyelőre várni kell.
Alex kinyitotta az ajtót, és belépett. Crawley nem követte. Amikor Alex megfordult, a férfi
már nagy léptekkel távolodott a folyosón.
- Csukd be az ajtót, Alex, és foglalj helyet.
Alex megint szembetalálta magát azzal a pedáns, mo-solytalan férfival, aki az MI6
Különleges Operációs Részlegét vezette. Szürke öltöny, szürke arc, szürke élet... Alán Blunt
mintha egy teljesen színtelen világban élt volna. Egy fa íróasztal mögött trónolt egy nagy,
négyzet alakú irodában, ahol nem volt semmi személyes holmi, még egy fénykép sem az
íróasztalon. Még az ablakpárkányon csipegető galambok is szürkék voltak.
Blunt nem egyedül várta. Mrs. Jones, a rangidős tiszt is ott ült egy bőrfotelben, sárbarna
kabátban és ruhában, szokása szerint mentacukorkát szopogatva. Fekete, gyöngyszerű
szemével felpillantott Alexre. A jelek szerint jobban örült neki, mint a főnöke, ő is invitálta be.
Ekkor Blunt felpillantott. - Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar újra találkozunk - mondta.
- A számból vette ki a szót - felelte Alex. Egyetlen szabad szék volt az irodában. Leült.
Blunt maga elé húzott egy papírt, és áttanulmányozta. -Mi a fenét csináltál? - csattant fel. -
Mit műveltél a daruval? Rettenetes kárt okoztál. Lényegében tönkretettél egy kétmillió fontos
kongresszusi központot. Csoda, hogy senki nem halt meg!
- A két férfi a hajóról hónapokig kórházban lesz - tette hozzá Mrs. Jones.
-Megölhetted volna a belügyminisztert! - folytatta Blunt. - Az lett volna az utolsó csepp a
pohárban. Mit műveltél?
- Kábítószerárusok voltak - felelte Alex.
- Igen, rájöttünk. De az lett volna az értelmes megoldás, ha hívod a rendőrséget.
-Nem találtam telefont - sóhajtott Alex. - Amúgy a parkolóba akartam letenni a hajót.
Blunt pislogott egyet, majd legyintett, mintha ezzel minden el lenne intézve. - Még szerencse,
hogy a rendőrségi számítógép kijelezte a státusodat. Ők hívtak minket... mi pedig elrendeztük
a többit.
- Nem is tudtam, hogy különleges státusom van -húzta fel a szemöldökét a fiú.
- Hogyne lenne, Alex. Különleges vagy, ehhez kétség sem fér. - Blunt egy pillanatra a
szemébe nézett. - Ezért is vagy itt.
-Akkor nem küldenek haza?
- Nem. Valójában amúgy is kapcsolatba akartunk lépni veled, Alex. Megint szükségünk van
rád.
-Valószínűleg te vagy az egyetlen, aki végrehajthatja, amit tervezünk - szólt bele Mrs. Jones.
- Na várjunk egy percet - csóválta a fejét Alex. - Már így is le vagyok maradva az iskolában.
Mi van, ha azt mondom, nem érdekel?
Mrs. Jones sóhajtott. - Hát, ha akarod, visszaadhatunk a rendőröknek. Úgy tudom, nagyon
szerettek volna kihallgatni.
-És hogy van Miss Starbright? - érdeklődött Blunt.
Jack Starbright (a Jack a Jackie vagy a Jacqueline név rövidítése lehetett, Alex nem tudta,
melyiké) volt a házvezetőnő, aki nagybátyja halála óta vigyázott Alexre. Okos, vörös hajú
amerikai lány volt, aki jogot tanulni jött Londonba, aztán itt ragadt. Alex pontosan tudta, hogy
Blunt nem a lány hogylétére kíváncsi, csupán emlékeztetni akarja őt a megállapodásukra.
Amíg Alex azt csinálja, amit mondanak neki, maradhat nagybátyja házában Jackkel. De amint
makrancoskodik, a lányt visszaküldik Amerikába, Alex pedig felügyelet alá kerül. Ez persze
zsarolás volt, tisztán és világosan.
-Jól van - felelte Alex. Hangjában düh parázslott.
- Ugyan már, Alex - vette át a szót Mrs. Jones. - Minek tennél úgy, mintha közönséges
iskolásfiú lennél?
Igyekezett barátságos, anyai hangot megütni. De a kígyóknak is van anyjuk, gondolta a fiú.
- Egyszer már bizonyítottál - győzködte tovább a nő. -Mi csak esélyt adunk, hogy megint
megtedd.
-Valószínűleg semmi se lesz az egészből - mondta Blunt. - Csak utána kell nézni valaminek.
Ezt mi úgy nevezzük: terepszemle.
- Miért nem mehet Crawley?
- Mindenképpen egy fiúra van szükségünk.
Alex hallgatott. Bluntról Mrs. Jonesra nézett, majd vissza. Tisztában volt vele, hogy egyikük
sem habozna kirángatni őt Brooklandből és elküldeni a legkeményebb intézménybe, amit csak
találnak. Különben is, nem éppen ezt kívánta tegnap? Egy újabb kalandot. Egy újabb esélyt,
hogy megmenthesse a világot.
- Benne vagyok - adta meg magát. - Most miről van szó?
- Nem tudom, hallottál-e már egy Michael J. Roscoe nevű emberről? - kérdezte Mrs. Jones.
Alex elgondolkodott. - Az üzletember, akit baleset ért New Yorkban. Láttam a tévében.
Leesett a liftaknába, nem?
-A Roscoe Elektronikai Vállalat az egyik legnagyobb cég Amerikában - magyarázta Mrs.
Jones. - Sőt a világon. Számítógépek, videók, DVD-lejátszók... a mobiltelefontól a mosógépig
minden. Roscoe nagyon gazdag és befolyásos volt...
-És nagyon rövidlátó - szúrta közbe Alex.
- Kétségtelenül nagyon különös baleset, roppant nagy óvatlanság - értett egyet Mrs. Jones. - A
lift hibásan működött. Roscoe pedig nem nézte meg, hová lép. Beleesett a liftaknába, és
meghalt. Ez az általános vélekedés. Mi azonban nem vagyunk olyan biztosak ebben.
-Miért nem?
-Először is van néhány részlet, ami egyszerűen nem stimmel. Roscoe halála napján egy Sam
Green nevű karbantartó járt a Roscoe Toronyban a Fifth Avenue-n. Tudjuk, hogy Green volt
az - vagy valaki, aki kiköpött mása -, mert láttuk. Zárt láncú kamerák vesznek mindent, és jól
látható, ahogy megérkezik. Azt állította, hogy egy hibás kábel miatt jött. Csakhogy a társaság,
akinek dolgozik, nem tud semmiféle hibás kábelről. Greent nem ők küldték oda.
- Miért nem beszélnek vele?
- Szeretnénk. Csakhogy Green nyomtalanul eltűnt. Szerintünk megölték. Aztán valaki átvette
a helyét, és valahogy megrendezte a balesetet, amiben Roscoe meghalt.
Alex vállat vont. - Sajnálom. Sajnálom Mr. Roscoe-t. De mi közöm nekem ehhez?
- Mindjárt rátérek - mondta Mrs. Jones, és szünetet tartott. - A legkülönösebb az egészben,
hogy a halála előtti nap Roscoe felhívott minket. Mr. Blunttal akart beszélni.
- A Cambridge Egyetemről ismerem Roscoe-t - vágott közbe Blunt. - Nagyon régről. Barátok
voltunk.
Ez meglepte Alexet. Nem nézte ki Bluntból, hogy barátkozós típus. - Mit mondott?
- Sajnos nem voltam bent, amikor keresett - felelte Blunt. - Elrendeztem, hogy másnap
beszélhessünk. De addigra már késő volt.
- Sejti, hogy mit akarhatott?
- Beszéltem az asszisztensével - mondta Mrs. Jones. -Nem sokat tudott mondani, de annyit
kiszedtem belőle, hogy Roscoe aggódott a fiáért. Van egy tizennégy éves fia, Paul Roscoe.
Tizennégy éves fia. Alex kezdte sejteni, hová akarnak kilyukadni.
- Paul az egyetlen gyermeke - magyarázta Blunt. - Sajnos, nagyon nehezen jöttek ki
egymással. Roscoe néhány éve elvált, és bár a fiú az apjával akart maradni, nemigen jöttek ki.
Ott voltak a szokásos tinédzsergondok, de persze, ha valaki sok-sok millió dollár közelében
nő fel, ezek
41
a problémák felerősödnek. Paulnak pocsékul ment a tanulás. Kerülte az iskolát, nagyon nem
kívánatos barátokat szerzett. Még a New York-i rendőrséggel is dolga akadt... no semmi
komoly, és Roscoe-nak persze sikerült titokban tartani, de azért felkavarta. Néha beszéltünk.
Aggódott Paul miatt, úgy érezte, nem tud neki parancsolni. De nem sok mindent tehetett.
- Szóval ezért van rám szükség? - szakította félbe Alex.
- Hogy találkozzam ezzel a fiúval, és elbeszélgessek vele az apja haláláról?
- Nem - rázta a fejét Blunt, és egy dossziét adott Mrs. Jonesnak.
A nő kinyitotta. Annyit Alex is látott, hogy egy fénykép van benne: sötét bőrű férfit ábrázol
katonai egyenruhában.
- Ne felejtsd el, mit mondtunk Roscoe-ról - mondta a nő.
- De most egy másik emberről fogok mesélni. - Odacsúsztatta a fényképet Alexnek. - Ő
Viktor Ivanov tábornok. Volt KGB-s. Tavaly decemberig a Külföldi Hírszerző Szolgálat
főnöke volt, és az elnök után a második-harmadik legbefolyásosabb ember Oroszországban.
Csakhogy aztán vele is történt valami. Hajóbaleset érte a Fekete-tengeren. Felrobbant a
jachtja... senki sem tudja, miért.
- Roscoe barátja volt? - kérdezett rá Alex. -Valószínűleg sosem találkoztak. Csakhogy van egy
részlegünk, amely egyfolytában figyeli a világ híreit, s a számítógépeik egy nagyon furcsa
véletlent dobtak ki. Ivanovnak is van egy tizennégy éves fia, Dimitri. És egy valami biztos. Az
ifjabb Ivanov kétségtelenül ismeri az ifjabb Roscoe-t, ugyanis egy iskolába járnak.
- Paul és Dimitri... - Alex nem értette a dolgot. - Mit keres egy orosz fiú egy New York-i
iskolában?
- Nem New Yorkban van - vette át a szót Blunt. - Mint mondtam, Roscoe-nak gondjai voltak a
fiával, így hát tavaly úgy döntött, cselekszik. Pault Franciaországba küldte, egyfajta felsőbb
iskolába. Tudod, mi az a felsőbb iskola?
- Azt hittem, az a hely, ahová a gazdagok küldik a lányukat, hogy viselkedni tanuljanak.
- Általában így van. Ez az iskola azonban kizárólag fiúkat vesz fel, méghozzá nem
közönséges fiúkat. A tandíj tízezer font szemeszterenként. Nézd meg a brosúrájukat
- csúsztatott oda egy nehéz, négyszögletes füzetet Alexnek. A borítón, fekete háttéren arany
betűkkel ez állt:
PoiNT BLANC
- Pontosan a francia-svájci határon van - magyarázta Blunt. - Genftől délre a francia
Alpokban. Franciásan kell kiejteni: Pojn Blank. Jelentése: „fehér pont". Csodálatosan szép
épület. A tizenkilencedik században építtette egy őrült. A halála után - stílusosan -
elmegyógyintézet lett belőle. A második világháborúban a németek elfoglalták, és magas
rangú tiszteknek szolgált pihenőhelyül. Aztán a háború után üresen állt, leromlott, míg meg
nem vette a mostani tulajdonos, bizonyos Grief Dr. Hugó Grief Ő az iskola igazgatója.
Alex kinyitotta a brosúrát, s egy színes képet talált az épületről. Bluntnak igaza volt. Ilyet még
életében nem látott: az iskola valahol egy német kastély és egy francia palota keresztezésének
tetszett, mintha egy Grimm-meséből vették volna. De Alex lélegzete nem is annyira az
épülettől állt el, mint a környezettől. Az iskola egy hegy-
oldalban állt, körös-körül csak hegyek; az épület idegenül, magányosan magaslott a hófedte
tájban. Semmi keresnivalója nem volt ott, mintha egy ősi városból kapták volna fel, és
pottyantották volna oda. Út nem vezetett fel. A hó még a kapu előtt is érintetlenül ragyogott.
Aztán jobban megnézve Alex észrevette, hogy az oromzat mögül kikandikál egy modern
helikopter-leszállópálya. Az lehet az egyetlen bejárat... és kijárat.
Üdvözöljük a POINT BLANC Akadémián
kezdődött a bevezetés. Olyan betűkkel nyomtatták, amilyet Alex egy drága étterem menüjétől
várt volna.
...ebben az egyedülálló iskolában, melyet olyan fiúk számára létesítettünk, akiknek többre van
szükségük, mint amit a közönséges oktatási rendszer nyújtani tud. Annak idején „problémás
gyerekek iskolájának" neveztük, de úgy gondoljuk, ez az elnevezés megtévesztő.
Vannak problémák és vannak fiúk. A mi célunk a kettő különválasztása.
- Semmi értelme elolvasni az egészet - mondta neki Blunt. - Elég, ha annyit tudsz, hogy olyan
fiúk kerülnek az akadémiára, akiket minden iskolából kirúgtak. Soha nincsenek túl sokan,
általában hatan-heten. És persze mindannyian rendkívül gazdag szülők gyerekei...
44
- Nem is csodálom - kotyogott közbe Alex. - Tízezer dollár félévente!
- Meglepődnél, mennyi szülő jelentkezett, hogy oda-küldje a fiát. De gondolom, elég csak
belepillantani az újságokba, az ember egyből látja, milyen könnyű eltévelyedni, ha az ember
ezüstkanállal a szájában születik. Nem számít, politikusok vagy popsztárok, a szülők hírneve
és sikere gyakran csak teher a gyereknek... és minél sikeresebb a szülő, annál nagyobb a
nyomás. Az akadémia azért létesült, hogy helyrepofozza a fiatalokat, és a jelek szerint nagyon
sikeres.
- Húsz éve alapították - mondta Mrs. Jones. - Abban az időben olyan klienseik voltak, hogy el
se hinnéd. Na persze a nevek bizalmasak. De annyit elárulhatok, hogy a szülők között volt
Amerika egyik alelnöke, egy Nobel-díjas tudós, és a mi királyi családunk egyik tagja!
- És Roscoe meg ez az Ivanov - bólintott Alex.
- Igen.
- Akkor véletlen - vont vállat Alex. - Ahogy maguk is mondták. Két gazdag szülő gazdag
gyereke egy iskolában. Mindkét apa baleset áldozata lesz. Miért izgatja ez annyira magukat?
- Mert ki nem állhatom a véletlent - felelte Blunt. -Sőt egyáltalán nem hiszek benne. Ahol
mások véletlent látnak, ott én összeesküvést. Ez a munkám.
Gratulálok, gondolta Alex. - Komolyan azt hiszik, hogy az iskolának és ennek a Griefnek
köze van a két halálesethez? De miért? Elfelejtették befizetni a tandíjat? - fűzte hozzá
hangosan.
Blunt még csak el sem mosolyodott. - Roscoe azért hívott fel, mert aggódott a fia miatt.
Másnap meghalt. Egy
orosz ügynökünktől megtudtuk, hogy halála előtt egy héttel Ivanov nagyon összeveszett a
fiával. A jelek szerint Ivanovot is aggasztotta valami. Látod már az összefüggést?
Alex eltöprengett. - Szóval menjek el ebbe az iskolába. De hogyan akarják elintézni?
Nincsenek szüleim. És amúgy sem voltak gazdagok.
- Ezt már el is intéztük - nyugtatta meg Mrs. Jones. Alex ebből megértette, hogy a nő már a
darus incidens előtt eltervezte a dolgot. Ha nem vonta volna magára a figyelmet, akkor is
megkeresik. - Kapsz egy gazdag apát. Sir Dávid Friendet.
- Friend... csak nem a Friend szupermarket tulajdonosa? - Alex eleget látta a nevet az
újságokban.
- Szupermarketek. Üzletközpontok. Galériák. Focicsapatok. - Mrs. Jones szünetet tartott. -
Friend kétségtelenül ugyanannak a klubnak a tagja, mint Roscoe. A milliárdosok klubjáé.
Ráadásul igencsak bennfentes kormánykörökben: ő a miniszterelnök személyi tanácsadója.
Nem sok minden történik ebben az országban, amiről Sir Dávid Friend ne tudna.
- Új személyazonosságot kapsz - mondta Blunt. - Azt akarom, hogy ettől a pillanattól te légy
Alex Friend, Sir Dávid tizennégy éves fia.
- Ez nem fog menni - felelte Alex. - Az emberek biztos tudják, hogy Friendnek nincs fia.
- Dehogyis - csóválta a fejét Blunt. - Nagyon zárkózott ember. Azonkívül olyan fiút találtunk
ki, akiről egy apa sem beszélne szívesen. Kirúgtak az Etonból. Szerepelsz a rendőrségi
nyilvántartásban: bolti lopás, vandalizmus és kábítószer-birtoklás. Ez vagy te, Alex. Sir Dávid
és a fele-
46
sége, Caroline egyszerűen nem tudják, mihez kezdjenek veled. Ezért beírattak az akadémiára.
Ők pedig felvettek. -És Sir Dávid beleegyezett ebbe? - kérdezte Alex.
- Ami azt illeti, nem volt túl boldog - szipákolt egyet Blunt. - Mármint hogy egy ilyen fiatal
fiút használunk. De elbeszélgettem vele, és igen, beleegyezett, hogy segít.
-Mikor megyek?
- Öt nap múlva - válaszolta Mrs. Jones. - De előtte bele kell vetned magad az új életedbe.
Innét egyenesen Sir Dávid házába visznek, Lancashire-be. Ott él a feleségével. Van egy lánya.
Egy évvel idősebb nálad. Ezt a hetet a családdal töltöd, ennyi idő elég arra, hogy megtanulj
mindent, amit kell. Létfontosságú, hogy erős legyen a fedőmese. Aztán irány Grenoble.
- És mit csináljak, ha ott vagyok?
- Előtte majd részletesen eligazítunk. Lényegében az a feladat, hogy a lehető legtöbbet
kiderítsd. Előfordulhat, hogy az iskola egy teljesen normális iskola, és a két halálesetnek
tényleg semmi köze egymáshoz. Ha így van, hazahozunk. De biztosak akarunk lenni.
- Hogyan léphetek kapcsolatba magukkal?
- Majd elintézzük azt is. - Mrs. Jones végignézett Ale-xen, aztán Blunthoz fordult. - Valamit
muszáj csinálnunk a külsejével. Nem passzol a szerephez.
- Teszünk róla - felelte Blunt.
Alex sóhajtott. Nagyon különös. Egyik iskolából mehet egy másikba. Egy londoni
középiskolából egy francia felsőbb iskolába. Nem egészen ilyen kalandra számított.
Felállt, és követte Mrs. Jonest. Még ki sem léptek a szobából, Blunt már a papírok közt
kotorászott, mintha elfelejtette volna, hogy Alex ott járt, vagy hogy egyáltalán létezik
Vadásztársaság
A sofőr vezette Rolls-Royce Corniche végigsuhant a fákkal szegélyezett úton, mind
mélyebbre hatolva a lancashire-i vidékbe. A 6,75 literes, könnyített hengerű, V8-as motor
surrogása szinte elveszett a nagy zöld csendben. Alex hátul ült, és megpróbált nem ámulatba
esni a kocsitól, ami annyiba került, mint egy ház. Kit érdekel a Wilton gyapjúszőnyeg, a
fakárpit és a bőrülés, mondta magában. Ez csak egy kocsi.
Egy nap telt el azóta, hogy elvitték az MI6-ba, és mint azt Mrs. Jones megígérte, a külseje
teljesen megváltozott. Úgy kellett kinéznie, mint egy igazi lázadónak, egy gazdag fiúnak, aki
a saját szabályai szerint akar élni. Ezért aztán szándékosan provokatív ruhát adtak rá.
Kapucnis pólót viselt, Tommy Hilfinger farmert - a bokájánál kiroj-tozva -, és olyan
edzőcipőt, ami bármelyik pillanatban széteshetett. Hiába tiltakozott, haját annyira rövidre
nyírták, hogy kis híján bőrfejűnek látszott, a jobb fülét pedig kilyukasztották és tettek bele egy
ideiglenes izét, hogy a lyuk be ne záródjon. Még mindig sajgott.
A kocsi egy öntöttvas kapuhoz ért, ami automatikusan kinyílt előtte. Eléjük tárult Haverstock
Hall, egy hatalmas kúria. A teraszon kőszobrok álltak, az adásvételi szerződésen pedig
minimum hétjegyű szám. Sir Dávid néhány éve vette, mesélte neki Mrs. Jones, mert kedve
támadt egy vidéki birtokra. Aj elek szerint a házhoz megkapta még fél
Lancashire megyét, ugyanis a birtok minden irányban mérföldekre nyúlt. Egyik oldalt a
dombokon birkák legeltek, a másikon egy futtatóban három ló bóklászott. A ház maga György
korabeli volt: fehér tégla, keskeny ablakok és oszlopok. Minden nagyon tisztának látszott.
Volt egy fallal körülvett kert szépen kimért virágágyásokkal, egy üvegház úszómedencével, és
díszsövények, melyeken minden egyes levél tökéletesen el volt rendezve.
A kocsi megállt. A lovak felkapták a fejüket, ahogy Alex kiszállt, farkukat ritmikusan
lengették, hogy elhessegessék a legyeket. Más nem mozdult.
A sofőr körbesétált, hogy kisegítse. - Sir Dávid odabent lesz. - Az első pillanattól nem szerette
Alexet. Na persze, ezt nem mondta ki, ahhoz túlságosan értette a dolgát. De a szemében jól
látszott.
Alex otthagyta a kocsit, vonzotta az üvegház a behajtó túloldalán. Meleg nap volt, a napfény
erősen tűzött az üvegre, a víz hirtelen nagyon hívogatónak tűnt. Alex belépett az ajtón. Az
üvegházban hőség fogadta. A vízből klórbűz szállt felé, szúrta az orrát.
Azt hitte, a medence üres, de ahogy most jobban megnézte, a fenekéről egy alak merült fel, és
bukkant a felszínre pont előtte. Egy lány, fehér bikiniben. Hosszú, fekete haja volt, sötét
szeme, és sápadt bőre. Alex úgy tizenötnek saccolta, és eszébe jutottak Mrs. Jones szavai:
„Van egy lánya... egy évvel idősebb nálad". Ez lehet ő. Figyelte, ahogy a lány kiemelkedik a
vízből. Teste formás volt, közelebb járt a nőhöz, akivé majd fejlődik, mint a lányhoz, akit
kezdett kinőni. Gyönyörű lesz, az biztos. A baj csak az volt, hogy ezt ő is tudta. Amint
meglátta Alexet, arrogancia villant a szemében.
- Ki vagy te? - dörrent rá. - Mit keresel itt?
- Alex vagyok.
- Á, igen. - A lány felvett egy törülközőt, és a nyakába tette. - Apa mondta, hogy jössz... de azt
nem gondoltam, hogy csak így beállítasz. - Nagyon felnőttes hangja volt, felnőttes és felsőbb
osztálybeli. Furcsán hangzott egy tizenöt éves szájából. - Tudsz úszni?
- Igen.
- Kár. Nem szeretek osztozni a medencén. Főleg nem egy fiúval. Ráadásul egy szagos londoni
fiúval. -Végignézett Alexen, szakadt farmerján, lenyírt haján, a tüskén a fülében.
Megborzongott. - Nem is értem, mi ütött apába, hogy megengedte, hogy itt maradj - folytatta.
- Es még én csináljak úgy, mintha a testvérem lennél! Micsoda borzalmas ötlet! Ha lenne
testvérem, hát biztosan nem úgy nézne ki, mint te.
Alex már azon töprengett, hogy felkapja a lányt, és belehajítja a medencébe - esetleg ki az
ablakon -, amikor szeme sarkából mozgást látott, és megfordulva egy magas, arisztokratikus
kinézetű, ősz hajú, szemüveges férfival találta szemközt magát, aki sportzakót, nyitott nyakú
inget és kordnadrágot viselt. Először meghökkent Alex láttán, de gyorsan magához tért, és
kezet nyújtott. - Alex? - kérdezte.
- Igen.
- Dávid Friend vagyok.
Alex kezet rázott vele. - Üdvözlöm - mondta udvariasan.
- Remélem, kellemesen utaztál. Látom, a lányommal már megismerkedtél. - Rámosolygott a
lányra, aki a medence szélén ülve szárítkozott, oda se figyelve rájuk.
- Be még nem mutatkoztunk - felelte Alex.
- Fionának hívják. Biztosan jól kijöttök majd. - Sir Dávid maga sem tűnt túl biztosnak ebben.
A ház felé intett. - Menjünk a dolgozószobámba, ott beszélgethetünk.
Alex követte a férfit, át a behajtón, be a házba. A bejárati ajtó egy olyan hallba nyílt, amit
mintha egy nagyon drága magazinból vettek volna. Minden tökéletes volt: az antik bútorok, a
díszek és a festmények. Egyetlen porszem sem látszott, és még az ablakokon beömlő napfény
is mesterségesnek tűnt, mintha csak azért lenne, hogy a legjobbat hozza ki mindenből, amihez
csak hozzáér. Egy olyan ember háza volt, aki pontosan tudja, mit akar, és van ideje meg pénze
megszerezni.
- Szép ház - mondta Alex.
- Köszönöm. Erre, légy szíves. - Sir Dávid kitárt egy nehéz tölgyfa ajtót, amely egy modern,
kulturált irodába nyílt. Volt benne egy asztal, mindkét oldalán székkel, két számítógép, egy
fehér bőrszófa és számos fém könyvespolc. Sir Dávid intett Alexnek, hogy foglaljon helyet, ő
maga pedig az íróasztal mögé ült.
Alex azonnal látta, hogy a férfi bizonytalan. Lehet, hogy Sir Dávid Friend olyan üzleti
birodalmat irányít, amely több millió (sőt milliárd) fontot ér, de ez a helyzet most Alexszel, ez
bizony merőben új volt neki. Maga sem tudta, hogyan fogadja a dolgot.
- Nagyon keveset tudok rólad - kezdte. - Alán Blunt kapcsolatba lépett velem, megkért, hogy
erre a hétre fogadjalak be, és csináljak úgy, mintha a fiam volnál. Meg kell mondanom,
egyáltalán nem hasonlítasz rám.
- Most éppen magamra se hasonlítok - felelte Alex.
- A francia Alpokba mész egy iskolába, hogy körülnézz ott. - Szünetet tartott. - Az én
véleményemet senki nem
kérte ki, de neked azért most elmondom. Nincs ínyemre az ötlet, hogy egy tizennégy éves fiút
használnak kémnek. Veszélyes...
- Tudok vigyázni magamra - vágott közbe Alex.
- Úgy értem, veszélyes a kormánynak. Ha megöleted magad, és valaki rájön, nagyon kínos
helyzetbe hozhatja a miniszterelnököt. Azt tanácsoltam, ne menjen bele, de most az egyszer
nem értett velem egyet. A döntés tehát megszületett. Az iskola, vagyis az akadémia telefonált
nekem, hogy az igazgatóhelyettes maga jön érted szombaton. Egy hölgy. Bizonyos Mrs.
Stellenbosch. Azt hiszem, ez dél-afrikai név...
Sir Dávid asztalán hevert néhány vaskos akta, amiket most előrébb tolt. - Addig is, úgy
tudom, aprólékosan meg kell ismerned a családomat. Előkészítettem néhány aktát. Van benne
információ Etonról is, arról az iskoláról, ahonnét állítólag kirúgtak. Este el is kezdheted
olvasgatni. Ha még valamit tudni akarsz, csak kérdezz. Fiona állandóan melletted lesz. - Az
ujjhegyét vizsgálta. - Biztos vagyok benne, hogy az ittlét önmagában is élmény lesz neked.
Ekkor nyílt az ajtó, és egy hölgy lépett be. Karcsú volt, sötét hajú, nagyon hasonlított a
lányára. Egyszerű, mályvaszín ruhát viselt, gyöngysorral a nyakában. - Dávid... -kezdte, majd
Alexet megpillantva elhallgatott.
- Hadd mutassam be a feleségemet - mondta Friend. -Caroline, ő az a fiú, akiről meséltem.
Alex.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Alex.- Lady Caroline megpróbált mosolyogni, de csak egy
fintorra telt. - Úgy tudom, néhány napig velünk maradsz.
- Igen, anyám - felelte Alex.
Lady Caroline elpirult.
- Úgy kell tennie, mintha a fiunk volna - emlékeztette a feleségét Sir Dávid. Alexhez fordult. -
Fiona semmit sem tud az MI6-ról és az egészről. Nem akarom megijeszteni. Azt mondtam
neki, hogy a munkámmal kapcsolatos a dolog... egyfajta szociális kísérlet, ha tetszik. Úgy kell
tennie, mintha az öccse lennél. Hogy egy hétig családtagként kezeljünk. Szeretném, ha nem
mondanád meg neki az igazat.
- Fél óra múlva vacsora - mondta Lady Caroline. -Szereted a szarvashúst? - Szimatolni
kezdett. - Szeretnél mosdani, mielőtt eszünk? Megmutatom a szobádat.
Sir Dávid odaadta Alexnek az aktákat. - Sokat kell olvasnod. Sajnos, nekem holnap vissza kell
mennem Londonba, a francia elnökkel ebédelek, úgyhogy én nem tudok a segítségedre lenni.
De mint mondtam, ha valamit tudni akarsz, ott van...
- Fiona Friend - bólintott Alex.
Alex egy kicsi, de kényelmes szobát kapott a ház végében. Gyorsan lezuhanyozott, aztán
visszavette a ruháját. Szeretett tiszta lenni, de most az volt a feladata, hogy koszosnak
látsszon. Ez illett ahhoz a fiúhoz, akit el kellett játszania.
Kinyitotta az első aktát. Sir Dávid alapos munkát végzett. Megadta az egész család történetét
nevekkel és évszámokkal, nyaralási képeket, részletes leírást a házról Mayfairben, a
lakásokról New Yorkban, Párizsban és Rómában, és a villáról Barbadoson. Újságkivágások,
cikkek... minden, amire szüksége lehetett.
Gong hangját hallotta. Hét óra. Alex lement a földszintre, és megkereste az ebédlőt. Hat
ablaka volt, a
hosszú asztalnál pedig tizenhatan is elfértek volna. Ám csupán hárman ültek ott: Sir Dávid,
Lady Caroline és Fiona. Az ételt már tálalták, biztos az inas vagy a szobalány. Sir Dávid az
egyik üres székre mutatott. Alex leült.
- Fiona éppen a Don Giovanniról mesélt - mondta Lady Caroline. Szünetet tartott. - Az egy
opera. Mozart írta.
-Alexet biztosan hidegen hagyják az operák - vélte Fiona. Rosszkedvűnek tűnt. - Kétlem,
hogy van bennünk bármi közös. Miért kell úgy tennem, mintha a testvérem lenne? Az egész
olyan...
- Fiona - motyogta Sir Dávid.
- Nagyon szép tőled, hogy befogadod, apa, de most van a húsvéti szünetem. - Ebből Alex
rájött, hogy Fiona magániskolábajárhat. A félév náluk biztosan korábban véget ért. - Ez nem
fair.
- Alex a munkám miatt van itt -jelentette ki Sir Dávid. Úgy beszéltek a fiúról, mintha ott sem
lett volna. - Tudom, hogy sok kérdésed van, Fiona, de azt kell tenned, amit mondok. Csak a
hét végéig marad nálunk. Azt akarom, hogy gondoskodj róla.
-A szupermarketekről van szó? - kérdezte a lány.
- Fiona! - Sir Dávid megelégelte a vitát. - Már mondtam. Ez egy kísérlet. És úgy fogsz
viselkedni, hogy jól érezze magát!
Fiona felemelte a poharát, és először nézett Alexre, amióta az belépett. - Majd meglátjuk.
A hét csak nem akart véget érni. Két nap után Alex arra jutott, hogy ha tényleg ennek a
kimért, gőgös családnak a gyereke lenne, biztos fellázadna. Sir Dávid az érkezése utáni nap
reggel hatkor Londonba ment, és azóta sem jött
vissza, e-mailen üzengetett a feleségének és a lányának. Lady Caroline mindent megtett, hogy
elkerülje Alexet. Egyszer-kétszer elautózott a közeli városba, de amúgy inkább ágyban töltötte
az idejét. Fiona meg...
Amikor nem operákból idézgetett, akkor dicsekedett: az életstílusával, a gazdagságával, azzal,
hogy a világon mindenhol járt már. Emellett világosan kinyilvánította, mennyire ki nem
állhatja Alexet. Többször is megkérdezte tőle, mit keres valójában Haverstock Hallban. Alex
ilyenkor vállat vont, és nem válaszolt, amitől persze a lány csak még jobban haragudott rá.
A harmadik napon bemutatta néhány barátjának.
- Lőni megyek - mondta. - Gondolom, nem akarsz jönni.
Alex vállat vont. Az akták zömét már emlékezetébe véste, úgy gondolta, simán el tudja
játszani, hogy a család tagja. Már számolta az órákat, mikor jön érte az a nő az akadémiáról.
-Lőttél már életedben? - kérdezte Fiona.
-Nem.
- Én rendszeresen járok vadászni. De persze te városi fiú vagy. Ezt nem értheted.
- Mi olyan jó abban, hogy állatokat ölsz?
- Ez a vidéki élet része. Hagyomány. - Fiona úgy bámult rá, mintha nem lenne ki mind a négy
kereke. Mindig így meredt rá.
A vadásztársaság fiatalokból és - Fiona kivételével - csupa fiúból állt. Öten várakoztak az erdő
szélén, mely a Haverstock-birtok részét képezte. Rufus, a vezér, tizenhat éves volt, jó
felépítésű, a haja sötét és göndör. A jelek szerint ő volt Fiona hivatalos fiúja. A többiek -
Henry, Max,
Bartholomew és Fred - ugyanilyen idősek lehettek. Alex nehéz szívvel nézte őket. Egyforma
Barbour dzsekit, tweednadrágot, sapkát és Huntsman bőrcsizmát viseltek. Egyforma
magániskolás hanghordozással beszéltek. Mindegyiküknél puska volt, a cső nyitva. Alig
leplezett lenézéssel mérték végig Alexet. Fiona már biztos beszélt nekik róla. A londoni fiúka.
A lány gyorsan megejtette a bemutatást. Rufus előrelépett.
- Örülünk, hogy jössz - mondta vontatottan. Végignézett Alexen. - Készen állsz egy kis
lövöldözésre?
- Nincs puskám - felelte Alex.
- Én pedig nem fogom kölcsönadni az enyémet. - Rufus a helyére kattintotta a csövet, és
felmutatta a puskát, hogy Alex megcsodálhassa. Nyolcvan centis fényes acélcső nyúlt ki a
sötét mogyorófa tusból, melyet díszesen megfaragtak, és tömör ezüstlemezekkel díszítettek. -
Duplacsövű, kézi készítésű, Abbiatico és Salvinelli gyártmányú vadászpuska. Harminc
rongyomba került... mármint anyámnak. Születésnapomra kaptam.
- Nem lehetett könnyű becsomagolni - vélte Alex. -Hol volt a masni?
Rufus mosolya lehervadt. - Nem tudsz te semmit a puskákról. - Biccentett egyik társának, aki
egy sokkal egyszerűbb fegyvert nyomott Alex kezébe. Öreg volt és kissé rozsdás is. - Azt
használhatod. És ha jól viselkedsz, és nem leszel útban, talán még egy patront is adunk hozzá.
Ezen mind jót nevettek. Aztán a két dohányzó fiú eloltotta a cigarettáját, és nekivágtak az
erdőnek.
Félóra múlva Alex már tudta, hibázott, amikor eljött. A fiúk jobbra-balra durrogattak, lőttek
mindenre, ami
mozgott. Itt egy nyúl bukott fel vörös labdaként, ott egy galamb zúgott le az ágak közül, és
verdesett a lehullott leveleken. Akármilyen fegyvert is kaptak, a fiúk pocsék lövészek voltak.
A legtöbb állatot csak megsebezték, Alex pedig egyre jobban émelyegve követte ezt a véres
csapást. Egy tisztásra érve megálltak újratölteni. Alex odafordult Fionához. - Én
visszamegyek a házba.
- Miért? Nem bírod a vér látványát?
Alex egy nyúlra pillantott, ami úgy ötven méterre az oldalán feküdt, és lábával tehetetlenül
rugdosott. - Csodálom, hogy lehet nálatok fegyver. Azt hittem, csak tizenhét évesen engedik.
Rufus meghallotta. Előrelépett, szemében csúnya fény villant. -Vidéken nem törődünk a
szabályokkal - morogta.
- Alex talán rendőrt akar hívni - mondta Fiona. -A legközelebbi őrs negyven mérföldre van.
- Kéred a mobilomat?
Megint mind nevettek. Alexnak elege lett. Szó nélkül sarkon fordult, és elindult vissza.
A félórás út, amit Alexnek visszafelé meg kellett tennie, már egy órája tartott, és ő még
mindig az erdőben bolyongott, fák és bokrok sűrűjében. Tudomásul kellett vennie, hogy
eltévedt. Dühös volt magára. Figyelnie kellett volna, merre mennek. Az erdő hatalmas volt.
Ha rossz irányba indul, kitévedhet a lápra, és akkor napokba telhet, mire megtalálják. A
növények tavaszi ruhája olyan vastag volt, hogy alig tíz méterre látott el. Hogyan találja meg
az utat? Vagy forduljon vissza, hátha ráakad az ösvényre?
Alex már azelőtt megérezte a veszélyt, hogy a lövés eldördült. Talán meghallotta egy gally
reccsenését vagy a ra-
vasz kattanását. Megdermedt, és ez mentette meg. Durranás hallatszott - hangosan, közelről -,
s előtte egy lépéssel valami csattant egy fán. Forgácsok repültek szerteszét.
Alex megfordult, kereste, ki lőtt. - Mit csinálsz? - kiáltotta. - Majdnem eltaláltál!
Rögtön egy második lövés is érkezett, amit izgatott nevetés követett. És akkor Alex
megértette: nem véletlenül lőttek rá. Viccből vették célba!
Előrebukott és futásnak eredt. A fák törzsei minden oldalról szorongatták, mintha el akarnák
állni az útját. Talpa alatt a talaj még puha volt az esőtől, lefelé húzta a lábát, igyekezett
magába szippantani. Harmadszor is lőttek. Lebukott. érezte a lövedék szelét a feje fölött,
aztán hallotta a bozót reccsenését.
Ez kész őrület! Vajon Anglián kívül megeshet ez bárhol a világon? Úgy látszik, itt vidéken
már mindent szabad. Ezek a gazdag, unatkozó tinédzserek megszokták, hogy mindent
megtehetnek. Alex megbántotta őket. Talán amikor a csomagolópapírral viccelt. Talán mert
nem mondta el Fionának, ki is igazából. Mindenesetre úgy döntöttek, móresre tanítják, bármi
legyen is a következménye. Talán meg akarják ölni? „Vidéken nem törődünk a szabályokkal",
mondta Rufus. Még ha Alex súlyosan megsebesül is - netán meghal -, akkor is megúsznák.
Rettenetes baleset. Nem figyelte, merre megy, és a tűzvo-nalba került.
Nem. Ez lehetetlen.
Csak meg akarják ijeszteni, semmi több.
Még két lövés. Fácán robbant ki az aljnövényzetből, és forgó toll-labdaként, rikoltva süvített
fel az égbe. Alex rohant tovább, már alig bírta levegővel. Egy vadrózsabokor
vastag ága megtépte a ruháját. Még mindig szorongatta a puskát, amit adtak neki, most azzal
vágott utat magának. Egy gyökérben majdnem hasra esett.
- Alex? Hol vagy? - Rufus hangja volt. A magas és gúnyos hang egy levélfüggöny túloldaláról
érkezett. Ujabb lövés dördült, de magasan a feje fölött süvített el. Nem látják. Megmenekült?
Alex megállt, dőlt róla a verejték. Az erdőből ugyan kiért, de még mindig reménytelenül el
volt tévedve. Sőt: csapdába esve. Egy széles, mocskos tó partjára ért. A víz barna volt, mint a
sár, és szinte ugyanolyan állagú. Se vadkacsák, se madarak nem voltak a poshadt víz
közelében, melyből a nyugvó nap sugarai az oszlás bűzét csalták elő.
-Arra ment!
- Nem... erre! -Nézzük meg a tónál...
Alex hallotta a hangokat, és tudta, hogy nem találhatják meg. Hirtelen látta a saját testét:
kövekkel nehezítve pihent a tó fenekén. Viszont ettől támadt egy ötlete. El kell bújnia.
Belelépett a vízbe. Kell valami, amivel lélegezhet. Látott ilyet filmeken. Az ember víz alá
merül, és egy nádszálon keresztül lélegzik. Csakhogy itt nem volt egy szál nád sem. A füvön
és a vastag, nyálkás algarétegen kívül semmi nem volt.
Egy perc múlva Rufus bukkant fel a tóparton, a puskát karjában dajkálva. Megállt és
körülnézett, olyan szemmel, amely azt sugallta, igencsak jól ismeri az erdőt. Semmi nem
mozdult.
- Biztos visszaosont - vélte.
A többi vadász mögé gyűlt. Valamiféle feszültség érződött rajtuk, bűntudatos csend burkolta
be őket. Tudták, hogy túlságosan elvadult a játék.
- Hagyjuk a fenébe - mondta az egyik. -Ja.
-Ebből érteni fog.
Sietve indultak el, amerről érkeztek. Rufus magára maradt, puskáját szorongatva még mindig
Alex nyomát kereste. Még egyszer végignézett a vízen, majd követte társait.
Alex ekkor csapott le. A víz alatt lebegett, onnét figyelte a fiúk elmosódott árnyait, mintha egy
vastag, barna üvegen keresztül nézné. A puska csövét vette a szájába, aminek vége épphogy
kiért a víz fölé. És most kiemelkedett -egy rémálomszerű teremtmény, akiről folyik a sár és a
víz, s dühtől lángol a szeme. Rufus meghallotta, de már késő volt. Alex meglendítette a
puskát, és eltalálta Rufus derekát. A fiú felnyögött és térdre esett, saját puskája kirepült a
kezéből. Alex felvette. Két patron volt benne. Bekattin-totta a csövet.
Rufus ránézett, és hirtelen minden arrogancia elszállt belőle, hülye, ijedt tinédzser lett.
Megpróbált felállni.
-Alex! - A név szinte vinnyogásként hatott. Mintha először látná Alexet. - Sajnálom -
nyafogta. - Nem akartunk bántani. Vicc volt. Fiona találta ki. Csak meg akartunk ijeszteni.
Kérlek!
- Hogy jutok ki az erdőből? - kérdezte zihálva Alex.
- Kerüld meg a tavat - felelte Rufus. - Van egy ösvény. ..
Még mindig térdelt. Szemében könnyek csillogtak. Alex most vette észre, hogy egyenesen
ráfogja az ezüstbe-
rakásos puskát. Önmagától megundorodva elfordította. Ez a fiú nem ellenség. Ez egy semmi.
- Ne kövess - mondta és elindult.
-Kérlek...! - szólt utána Rufus. - Visszakaphatom a puskám? Anyám megöl, ha elvesztem.
Alex megtorpant. Kezében mérlegelte a fegyvert, majd teljes erőből elhajította. A kézzel
készített olasz csoda kétszer megpördült az esti félhomályban, majd nagyot csobbanva eltűnt a
tó közepén. - Még túl fiatal vagy, hogy fegyverrel játssz.
Aztán sarkon fordult, és beleveszett az erdőbe.
Az alagút
Az aranyozott, antik széken ülő férfi lassan elfordította a fejét, és kinézett Point Blanc hófedte
lankáira. Dr, Hugó Grief majdnem hatvanéves volt, rövid haja teljesen fehér, az arca is
színtelen. Fehér bőrén csak árnyaknak tűntek halovány ajkai. Még a nyelve is szürke volt.
Erre a seszín háttérre tette fel kerek, sötétpiros lencséjű, drótkeretes szemüvegét. A hatás
ijesztő volt. Az egész világot véres színben látta. Hosszú ujjai voltak, a körmök gyönyörűen
manikűrözve. Nyakig begombolt, sötét öltönyt viselt. Ha tényleg léteznek vámpírok, csakis
Hugó Griefre hasonlíthatnak.
- Úgy döntöttem, a Gemini projekt előreléphet az utolsó fázisba. - Dél-afrikai akcentussal
beszélt, minden szóba beleharapott, mielőtt kiejtette. - Tovább nem késlekedhetünk.
-Értem, dr. Grief.
Egy nő ült vele szemben, testhez simuló Lycra ruhában, fején izzadságszívó szalaggal. Eva
Stellenboschnak hívták. Éppen befejezte reggeli edzését - két óra súlyemelés és aerobic -, még
mindig zihált, terjedelmes mellkasa emelkedett-süllyedt, akár a fújtató. Mrs. Stellenbosch arca
alig-alig volt emberi: ajka túl szélesre elnyúlt, magas homlokára élénkvörös hajtincsek lógtak.
Zöld folyadékkal teli poharat tartott a kezében. Ujjai ducik és tömpék voltak, látszott, hogy
vigyáznia kellett, nehogy összerop-pantsa a poharat.
Belekortyolt, majd felvonta a szemöldökét. - Biztos benne, hogy készen állunk?
- Nincs más választásunk. Az utóbbi két hónapban két elégtelen eredményt is produkáltunk.
Először Iranov. Aztán ott volt Roscoe New Yorkban. A két kiiktatás egetverő költségétől
eltekintve lehetséges, hogy valaki összekapcsolta a két halálesetet.
- Lehetséges, de valószínűtlen - felelte Mrs. Stellenbosch.
- Való igaz, a titkosszolgálatok lassúak és eredménytelenek. Amerikában a CIA. Angliában az
MI6. Még a KGB is! Már csak árnyékai egykori önmaguknak. Ennek ellenére mindig fennáll
a veszély, hogy egyikük véletlenül belebotlik valamibe. Minél előbb befejezzük a műveletnek
ezt a részét, annál nagyobb az esélye, hogy... észrevétlenek maradunk. - Dr. Grief összetette a
kezét, és állát ujjhegyeire támasztotta. - Mikor érkezik meg az utolsó fiú?
- Alex? - Mrs. Stellenbosch kiürítette és letette poharát. Retiküljéből elővett egy zsebkendőt,
és megtörölte a száját. - Holnap utazom érte Angliába.
- Remek. Idefelé jövet elviszi a fiút Párizsba?
- Természetesen, doktor. Ha tényleg ezt akarja.
- Nagyon is, Mrs. Stellenbosch. Ott elvégezhetjük az összes előkészítő munkát. Időt
spórolunk vele. Mi van a Sprintz fiúval?
- Sajnos még kell pár nap.
- Ezek szerint Alex és ő egy időben lesznek itt.
- Igen.
Dr. Grief eltöprengett, melyik a nagyobb kockázat: ha a két fiú találkozik, vagy ha túl gyorsan
lépnek. Szerencsére
tudományos elmével bírt. Kalkulációiban sosem tévedett.
- Hát jó. A Sprintz fiú maradhat még pár napot. Mrs. Stellenbosch bólintott.
-Alex Friend igencsak remek fogás - mondta dr. Grief.
-A szupermarketek miatt? - Az asszony hangja nem csengett túl meggyőzően.
-Az apja a miniszterelnök füle. Rendkívüli ember. Biztos vagyok benne, hogy a fia megfelel
az elvárásainknak. - Dr. Grief elmosolyodott, szeme vörösen felizzott.
- Alex hamarosan itt lesz az akadémián. És akkor a Gemini projekt végre teljes lesz.
- Nem, nem, nem! Nem jól ülsz - csóválta a fejét Fiona. -A hátad nem egyenes. A kezed
legyen lejjebb. És a lábad is rosszfele néz.
- Mit számít, ha ilyen jól szórakozol? - morogta Alex összeszorított fogain keresztül.
Negyedik napja volt Haverstock Hallban, és Fiona elvitte lovagolni. Alex egyáltalán nem
szórakozott. A lovaglás előtt el kellett viselnie a szokásos kioktatást, de alig figyelt oda. A
lovak ibériaiak vagy magyarok. Nyertek egy rakás díjat. Alexet mindez hidegen hagyta. Csak
azt látta, hogy a lovak nagyok, feketék, és vonzzák a legyeket. Körülbelül annyi bájjal ülte
meg az egyiket, mint egy zsák krumpli az ugrószőnyeget.
Fionával alig-alig hozták szóba az erdőben történteket. Amikor Alex visszabicegett a házhoz,
csuromvizesen és dideregve, Fiona udvariasan adott neki törülközőt és egy csésze forró teát.
- Meg akartatok ölni! - vádolta meg Alex.
- Ne butáskodj! - Fiona szemében mintha megbánás csillant volna. - Sose tennénk ilyet. Rufus
nagyon kedves fiú.
- Tessék...
- Csak játék volt. Egy kis móka.
És kész. Fiona úgy mosolygott rá, mintha mindent megmagyarázott volna, aztán elment úszni.
Alex az estét az aktákkal töltötte. Tizennégy évének kitalált történetét próbálta memorizálni.
Rengeteg embert kellett ismernie, anélkül hogy találkozott volna velük: nagybácsik és nagy­
nénik, az etoni barátok. Aztán próbált belezökkenni a luxuséletbe. Ezért volt most itt, ezért
lovagolt ki Fionával, aki lovaglókabátban és -bricseszben, kihúzott felsőtesttel ügetett elöl, ő
meg mögötte zötykölődött.
Másfél óra lovaglás után érkeztek meg az alagúthoz. Fiona próbálta Alexnek megtanítani a
lovaglás alapjait, például a különbséget a poroszkálás, ügetés és könnyű vágta között. De Alex
már eldöntötte, hogy ez nem az ő sportja. Mintha teste minden csontja kimozdult volna a
helyéből, feneke pedig annyira sajgott, el se tudta hinni, valaha is le tud még ülni. Fiona
láthatóan élvezte a szenvedését. Alexben felmerült a gyanú, hátha a lány direkt választott egy
különösen döcögős utat. Vagy csak a ló volt különösen döcögős.
Vasúti sín futott előttük, automata átkelőcsengővel és jelzőfénnyel, hogy figyelmeztesse a
járműveket a közeledő vonatra. Fiona arra irányította a lovát, egy kisebb szürkét. Alexé
egyből követte. A fiú azt hitte, átmennek a síneken, de odaérve Fiona megállt.
- Van egy rövidebb út hazafelé, ha akarod - mondta.
- Rövidebb? Az rám férne - ismerte el Alex. -Arra - mutatott a sínek mentén Fiona az alagútra.
Fekete lyukként ásított a domboldalban, bejáratát vörös
téglával rakták ki. Alex a lányra nézett, azt várva, biztos tréfa volt. Ám Fiona a jelek szerint
komolyan beszélt. Alex visszanézett az alagútra. Olyan volt, mint egy rászegeződő puskacső,
ami arra inti, maradjon távol. Szinte látta az óriási ujjat a ravaszon, valahol a domb mögött.
Milyen hosszú lehet? Erősebben megnézve ki tudta venni a túloldalt jelző tűhegynyi
fénypontot. Talán egy kilométer.
- Nem mondod komolyan - fordult a lányhoz.
- Az igazság az, Alex, hogy én ritkán viccelek. Ha mondok valamit, azt komolyan gondolom.
Akár az apám.
- Csak az apád nem őrült - morogta Alex.
Fiona úgy tett, mintha nem hallotta volna. - Az alagút pontosan egy kilométer hosszú -
magyarázta. - A túloldalán van egy híd, utána egy másik vasúti átjáró. Ha arra megyünk, fél
óra alatt otthon vagyunk. Különben másfél óra csakúgy, mint idefelé.
-Azért menjünk csak arra.
- Ugyan már, Alex, ne légy olyan báva-gyáva! -biggyesztette ajkát Fiona. - Erre óránként
egyetlen vonat jár, a következő csak - az órájára nézett - húsz perc múlva várható. Százszor
átmentem már az alagúton, öt perc az egész. Könnyű vágtában még annyi se.
-Akkor is őrültség síneken lovagolni.
- Hát, ha vissza akarsz fordulni, magadnak kell hazatalálnod. - A lány sarkát belevágta a ló
véknyába, mire az állat megugrott, fel a sínekre. - Viszlát később.
Alex persze követte. Egyedül az életben nem jutott volna vissza. Nem tudta az utat, és alig
bírt a lóval, ami most is magától követte Fionát. A két állat tényleg bemegy a sötét alagútba?
Hihetetlennek tűnt a számára, de Fiona
azt állította, csináltak már ilyet. És tényleg, a lovak hezitálás nélkül beügettek a domb
oldalába.
Alex megborzongott, ahogy hirtelen ráborult a sötét. Hideg és nyirkos volt odabent. A
levegőnek korom- és dízelszaga volt. A barlang visszhangzott: a lovak lába a talpfák közötti
kavicson taposott, ám a patkók csattanása körben visszaverődött a falakról. Mi van, ha
megbotlik a lova? Alex gyorsan elhessegette a gondolatot. A bőrnyereg meg-megreccsent.
Szeme lassan megszokta a sötétet. Háta mögül beszivárgott némi napfény, és ami még jobban
érintette, elöl tisztán látszott az alagút vége, a fénykör minden megtett lépéssel szélesedett.
Alex megpróbált lazítani. Talán mégse olyan rossz ez.
Akkor megszólalt Fiona. Lelassított, hagyta, hogy Alex lova felzárkózzon mellé. - Még
mindig aggódsz a vonat miatt, Alex? Szeretnél gyorsabban menni?
Alex hallotta az ostor sivítását, majd lova felnyerített, ahogy Fiona erősen a farára csapott.
Alex hátradőlt, kis híján lebucskázott a nyeregből. Lábával erősen szorította az állatot, így
nagy nehezen sikerült fennmaradnia, de felsőteste még mindig őrült szögben dőlt meg, a zabla
belevágott a ló szájába. Fiona kacagott. Alex érezte, hogy süvít mellette a levegő, a ló patája
erősen kaparta a kavicsot, ahogy az állat rohant előre. Por repült a szemébe, elvakította. Azt
hitte, menten leesik.
Ám ekkor csodálatos módon kirobbant a fénybe. Elkeseredetten igyekezett visszanyerni az
egyensúlyát, s megrántva a kantárt, térdét pedig belemélyesztve az állat oldalába, végre
sikerült megzaboláznia. Nagy levegőt vett, káromkodott egyet, és várta Fionát.
Lova a hídon állt meg, amit a lány említett. A hidat vastag vasgerendákra építették egy folyó
fölé. Abban a hónapban sokat esett, úgy tizenöt méterrel alatta sötétzöld, mély víz robogott.
Óvatosan megfordult a lóval, az alagút bejárata felé. A híd oldala nem lehetett magasabb egy
méternél.
Hallotta, hogy közeleg a lány. Vágtatva jött utána, biztos végignevette az utat. Alex morcosan
meredt az alagútba... ekkor száguldott ki a szürke, elrobogott mellette, és eltűnt a híd
túloldalán, a vasúti átkelő mögött.
De Fiona nem ült rajta.
A ló egyedül jött ki.
Beletelt pár másodpercbe, mire Alex felfogta ezt. Feje kóvályogni kezdett. Fiona biztos
leesett. Talán megbotlott a lova. Ott fekhet bent az alagútban. A síneken. Mennyi idő lehet a
következő vonatig? Akkor húsz percet mondott. De azóta legalább öt perc eltelt, és lehet,
hogy Fiona eleve túlzott. Mit tegyen? Három lehetőség közül választhat.
Visszamegy gyalog.
Visszamegy a lovon.
Hazamegy, és itt felejti a lányt.
Nem. Csak két választása van. Ezt tudta. Még egyet káromkodott, majd megragadta a kantárt.
Valahogy muszáj engedelmességre bírnia a lovat. Ki kell hoznia a lányt, mégpedig nagyon
gyorsan.
Talán az elkeseredése átsugárzott a ló agyába, az állat ugyanis megfordult, és próbált elfarolni,
mire Alex a sarkával jó belerúgott. Na akkor megindult, és vonakodva másodszor is belépett a
sötét alagútba. Alex újra megrúgta. Nem akarta bántani, de sehogy máshogy nem enge­
delmeskedett neki.
A ló ügetni kezdett. Alex hunyorogva meredt előre. -Fiona! - kiáltott. Nem érkezett válasz.
Azt remélte, hogy
a lány majd gyalog jön, de nem hallott lépteket. Bárcsak világosabb lenne!
Ekkor a ló megtorpant. Fiona ott feküdt a lába előtt a földön, karja és a teste a síneken. Ha
most jönne a vonat, szépen kettévágná. A sötétben az arca nem látszott, de amikor megszólalt,
hangjában érezhető volt a fájdalom.
-Alex - nyögte. - Eltörtem a bokám.
-Mi történt?
- Valami pókháló. Próbáltam lépést tartani veled, de az arcomba csapott, és elvesztettem az
egyensúlyomat.
Próbált lépést tartani vele! Mintha őt hibáztatná, mintha elfelejtette volna, hogy ő csapott rá a
lovára.
- Fel tudsz állni? - kérdezte Alex.
- Nem hiszem.
Alex sóhajtott. Szorosan markolva a kantárt lecsúszott a lóról. Fiona nem is időzíthetett volna
jobban: éppen az alagút kellős közepén esett le. Alex igyekezett nem pánikba esni. Fiona
számítása szerint a vonat érkezéséig van még legalább tíz perc. Lenyúlt, hogy felsegítse.
Lábát az egyik sínre tette... és megérzett valamit. A talpa alatt. Végig a lábszárán. Remegett a
sín.
Közeledett a vonat.
- Fel kell állnod - mondta a lánynak, a tőle telhető leg-nyugodtabban. Lelki szemei előtt már
látta is a dübörögve közeledő vonatot. Az alagútba érve ötszáz tonnás torpedóvá alakul, ami
darabokra szaggatja őket. Hallotta a kerekek zakatolását, a mozdony harsogását. Vér és
sötétség. Iszonyú halál.
De még van ideje. - Tudod mozgatni a lábujjaidat? Fiona belekapaszkodott Alexbe. - Azt
hiszem.
- Akkor a bokád nem tört el, csak kibicsaklott. Gyere.
Felhúzta a lányt. Közben átfutott a fején, hogy bent maradnak az alagútban, a sínek mellett.
Ha a falhoz lapulnak, a vonat talán simán elfér mellettük. De nem volt biztos benne, hogy van
annyi hely. És még ha nekik lenne is, a vonat akkor is elcsapná a lovat. Vagy mi van, ha
kisiklik? Többen is meghalhatnak.
- Milyen vonat jár erre? - kérdezte. - Személy?
- Igen. - Fiona hangján érződött, hogy sír. - Glasgowba tart.
Alex sóhajtott. Ilyen az ő szerencséje: egy vonat, ami időben érkezik.
Fiona megdermedt. - Mi az?
Egy csengőt hallott. Mi lehetett az? Hát persze: a vasúti átkelő! A vonat közeledtét jelezte, a
sorompó leereszkedett.
És akkor Alex egy másik hangot hallott, amitől megfagyott a vér az ereiben. Egy pillanatra a
lélegzete is elakadt. Elképesztő érzés volt. A levegő megakadt a tüdejében, egyszerűen nem
volt hajlandó kijönni a száján. Az egész teste megbénult, mintha lekattintottak volna egy
kapcsolót az agyában. Halálra rémült.
A vonat füttye volt az. Még legalább egy mérföldre járt, de az alagút jól vezette a hangot,
szinte belehasított a húsába. És hozzá még egy hang. A dízelmotor dübörgése. Gyorsan
közeledett. Talpa alatt a sín még jobban remegett.
Alex levegő után kapott, és ráparancsolt a lábaira. Aztán a lányra kiáltott: - Szállj fel a lóra!
Segítek.
Nem törődve, mekkora fájdalmat okoz Fionának, odacibálta a lóhoz, és feltolta-taszigálta a
nyeregbe. A hangzavar minden másodpercben erősödött. A sín halkan zümmögött, akár egy
hangvilla. Az alagútban még a levegő is megmozdult, jobbra-balra tolult, mintha el akarna
menekülni az útból.
Fiona felsikoltott, Alex pedig megkönnyebbült, ahogy a lány a karjából a nyeregbe helyezte át
a súlyát. A ló felnyerített és oldalt lépett, s egy szörnyű pillanatig Alex azt hitte, a lány nélküle
lovagol el. Épp annyi fény szűrődött be, hogy ki tudta venni ló és lovas körvonalát. Látta,
hogy Fiona megragadja a gyeplőt, és megzabolázza a lovat. Alex felnyúlt, elkapta az állat
sörényét, és felhúzta magát a nyeregbe a lány elé. A közeledő vonat mind hangosabban és
hangosabban dübörgött. Az alagút homorú faláról korom és cementpor szitált. A
huzatörvények mind gyorsabban forogtak, a sínek daloltak. Egy pillanatra Alex és Fiona
összegabalyodtak, ám aztán a fiú megszerezte a kantárt, a lány pedig beléje kapaszkodott,
hátulról átkarolta a derekát.
- Gyí! - kiáltotta Alex, és megrúgta a lovat.
Annak se kellett több biztatás. A sínek közt nekiiramodott a fénynek. Alex és Fiona nagyokat
zökkentek a nyeregben.
Alex hátra sem mert pillantani, de így is érezte, amikor a vonat elérte az alagút száját, és
százöt mérföldes sebességgel belesüvített. Elérte őket egy lökéshullám. A vonat maga előtt
tolta a levegőt, a helyét tömör acéllal töltve ki. A ló is megértette a veszélyt, és még
gyorsabban vágtatott, patái szinte repültek a talpfák felett. Előttük tátongott az alagút szája, de
Alex a gyomrában érezte, hogy nem fogják elérni. Még ha ki is jutnak az alagútból, a híd két
oldala akkor is ott magasodik körülöttük. A második vasúti átjáró jó száz méterrel arrébb van.
Ha kijutnak, maximum azt érik el, hogy a szabadban halnak meg.
A ló kiért az alagútból, Alex érezte, ahogy a sötét kör lecsúszik a testéről. Fiona felsikoltott,
karjával olyan erősen szorította, alig kapott levegőt. És alig hallotta a sikolyt. A vonat ott
dübörgött a sarkukban. Ahogy a ló felvágtatott
a hídra, Alex vetett egy pillantást oldalra. Szeme sarkából látta, amint a hatalmas fényszörny
kirobog az alagútból, ragyogó vörös teste fölébük tornyosul. Látta a masinisztát a fülkében:
iszonyodva meredt rájuk. Megint megszólalt a vonatkürt, ezúttal mindent elnyomott, szinte
beleremegett a világ. És akkor Alex tudta, mit kell tennie. Megrántotta a gyeplő egyik szárát,
és a másik lábával rúgott egyet. Csak remélni tudta, hogy a ló megérti, mit akar.
És valahogy bevált. A ló megpördült, szembefordult a híd oldalával. A vonat kiadott még egy
utolsó, fülsüketítő füttyöt. Dízelfüst fojtogatta őket.
A ló elrugaszkodott.
A vonat alig pár centire zúgott el mögöttük. De akkor ők már a levegőben voltak, a híd
pereme fölött repültek. A kocsik vörös csíkká folytak össze. Fiona újra sikoltott. Zuhanás
közben mintha mindent lassított felvételen láttak volna. Az egyik pillanatban a híd mellett
zuhantak, aztán meg alatta voltak, és még mindig csak zuhantak. Majd a folyó zöld vize
elébük emelkedett, hogy befogadja őket.
A ló két lovasával becsapódott a folyóba. Alexnek épphogy jutott ideje levegő után kapni.
Átfutott a fején, hogy mi van, ha víz nem elég mély, és mindhárman összetörik magukat. De
aztán elérték a felszínt, és elmerültek egy dermesztő, sötétzöld örvényben, amely mohón
szívta őket magába, hogy örökre maradásra bírja. Fiona elszakadt tőle. Alex érezte, hogy a ló
kiszabadul alóla. Buboréközön szakadt ki Alex szájából, és megértette, hogy önkéntelenül
kiabál.
Aztán végre-valahára felért a felszínre. A víz sebesen áramlott, ruhájánál fogva cibálta vissza,
de a fiú megcélozta a közelebbi partot.
A vonatvezető nem állt meg. Talán túlságosan megrémült. Talán úgy akart tenni, mintha
semmi nem történt volna. A vonat eltűnt.
Alex elérte a partot, s egész testében reszketve kihúzta magát a fűre. Maga mögül csobbanást
és köhögést hallott, aztán Fiona bukkant fel. Lovaglókalapját elvesztette, hosszú fekete haja
az arcába lógott. Alex körbenézett. A lónak is sikerült kikapaszkodni. Kijjebb ügetett, és
megrázta magát, láthatóan nem sérült meg. Alex ennek örült. Végül is a ló mentette meg
mindkettejük életét.
Talpra kecmergett. A ruhájából víz csöpögött. Egész teste zsibbadt volt, semmit sem érzett.
Elgondolkodott, hogy ez vajon a hideg víztől lehet, vagy a sokktól. Odabicegett Fionához, és
felsegítette.
-Jól vagy? - kérdezte.
- Igen. - A lány furcsán nézett rá. Megingott, Alex pedig fél kézzel megfogta, nehogy elessen.
- Köszönöm.
- Semmi gond.
- Nem ezt. - A lány megfogta Alex kezét. A blúza kinyílt, s megrázta a fejét, hogy haja
kimenjen a szeméből. -Amit ott bent tettél... fantasztikus volt. Sajnálom, hogy egész héten
olyan szörnyen viselkedtem veled, Alex. Tudod, apa csak jótékonyságból fogadott be, és azt
hittem, te is csak egy utcai díszpinty vagy. De tévedtem. Remek srác vagy. Tudom, hogy
mostantól barátok leszünk. - Félig leengedte a szempilláit, és a fiú felé hajolt kissé szétnyitott
ajakkal. - Megcsókolhatsz, ha akarod.
Alex elengedte a kezét, és elfordult. - Kösz, Fiona. De hogy őszinte legyek, inkább csókolnám
meg a lovat.
Különleges kiadás
A helikopter kettőt körözött Haverstock Hall felett, aztán ereszkedni kezdett. Robinson R44
típusú, négyüléses amerikai gép volt. Csak a pilóta ült benne. Sir Dávid már visszatért
Londonból, s most a feleségével együtt kijöttek és nézték, ahogy landol a ház előtt. A motor
leállt, a rotorok lassultak. A kabinajtó félrecsúszott, a pilóta pedig kiszállt. Egybeszabott bőr
pilótaruhát viselt, valamint sisakot és szemüveget.
Odament hozzájuk, és kezet nyújtott. -Jó napot. Mrs. Stellenbosch vagyok az akadémiáról.
Ha Sir Dávid és Lady Caroline megdöbbent, amikor először megpillantotta Alexet, az
igazgatóhelyettes látványától valósággal ledermedtek. Sir Dávid tért először magához. - Maga
vezette a helikoptert?
- Igen, van rá jogosítványom. - Mrs. Stellenboschnak úgy kellett túlkiabálnia a még mindig
forgó rotorokat.
- Kérem, fáradjon be - invitálta Lady Caroline. - Megkínálhatjuk egy csésze teával?
Bevezette a vendéget a házba, a nappaliba, ahol Mrs. Stellenbosch férfiasan szétvetett térddel
letelepedett a szófára, maga mellé téve sisakját. Sir Dávid és Lady Caroline leültek vele
szemben. Felszolgálták nekik a teát.
- Ugye, nem bánják, ha rágyújtok? - kérdezte Mrs. Stellenbosch. Válaszra sem várva a
zsebébe nyúlt, és elővett egy szivart. Rágyújtott, és kifújta a füstöt. - Csodaszép házuk van,
Sir Dávid. György korabeli, ha jól gondolom, de milyen ízlésesen rendezték be! Hol van Alex,
ha szabad kérdeznem?
- Sétálni ment - felelte Sir Dávid.
- Talán kicsit ideges. - Mrs. Stellenbosch újra elmosolyodott, és elfogadta a csészét, melyet
Lady Caroline nyújtott feléje. – Ha jól tudom, Alex sok gondot okozott önöknek.
Sir Dávid bólintott. Szeme semmit nem árult el. Pár percben mesélt Mrs. Stellenboschnak
Alexról, hogyan tanácsolták el az Etonból, s hogy mennyire zabolázhatatlan. Lady Caroline
szótlanul hallgatta, olykor-olykor megsimogatta férje kezét.
- Teljesen tanácstalan vagyok - fejezte be Sir Dávid. -Van egy idősebb lányunk, aki tökéletes.
De Alex. Csak lézeng. Nem olvas. Nem érdekli semmi. A megjelenése pedig... nos, majd
maga is meglátja. A Point Blanc akadémia az utolsó esélyünk, Mrs. Stellenbosch. Tiszta
szívből reméljük, hogy embert tudnak faragni belőle.
Az igazgatóhelyettes a levegőbe bökött, szivarjával szürke csíkot húzva. - Biztos vagyok
benne, hogy maga csodálatos apa, Sir Dávid - búgta. - De ezek a mai gyerekek! Az embernek
megszakad a szíve, ahogy némelyik viselkedik. Jól tették, hogy hozzánk fordultak. Mint azt
bizonyára tudják, az akadémiának az utóbbi tizenegy évben rendkívül magas a sikeraránya.
- Pontosan mit is csinálnak? - érdeklődött Lady Caroline.
- Megvannak a módszereink. - Az asszony szeme megvillant. A szivar hamuját a csészealjba
verte. - Megígérhetem önöknek, hogy elrendezzük Alex problémáit. Ne aggódjanak. Ha majd
hazajön, rá sem ismernek!
Eközben Alex épp egy réten gyalogolt egy kilométerre a háztól. Látta a leszálló helikoptert, és
tudta, elérkezett az idő. Csakhogy még nem állt készen. Előző éjjel Mrs. Jones hívta
telefonon. Az MI6 most sem küldi üres kézzel az ellenség közé.
Egy kombájn zötyögött feléje, szép rendet vágva a fűben. Nem messze tőle nagyot zökkent,
megállt, s kinyílt a fülke ajtaja. Egy férfi szállt ki nagy üggyel-bajjal. Annyira kövér volt,
hogy úgy kellett kinyomakodnia a fülkéből: először fél feneke, aztán a másik fél feneke, aztán
a pocakja, majd a válla és a feje. Kockás inget viselt és kék overallt, akár egy farmer. De még
ha szalmakalapban lett volna, és fűszálat rág, Alex akkor sem tudta volna elképzelni far­
merként.
A férfi rávigyorgott. - Hello, ifjú kolléga.
- Hello, Mr. Smithers - köszönt Alex.
Smithers az MI6-nak dolgozott. Tőle kapta Alex azokat az eszközöket, amiket előző
küldetésén használt.
- Örülök, hogy újra találkozunk! Mit szólsz az álcámhoz? - kacsintott a férfi. - Azt mondták,
alkalmazkodjam a vidékhez.
- A kombájn remek ötlet - felelte Alex. - Csak április van. Nincs mit aratni.
-Erre nem is gondoltam! - csapott a homlokára Smithers. - Az a baj, hogy nem szoktam hozzá
a terepmunkához. Érted, terepmunkához - nézett körül nevetve. - Na mindegy. Boldog
vagyok, hogy megint veled dolgozhatok, Alex. Hogy kitalálhatok neked ezt-azt. Ritkán
van dolgom tinédzserrel. Pedig mennyivel jobb szórakozás, mint felnőttekkel.
A kombájnfülkébe nyúlva előhúzott egy aktatáskát. -Őszintén szólva ez a feladat ravaszabb
volt.
- Megint egy Nintendo Game Boyt kapok? - kérdezte Alex.
- Nem. Éppen ez az. Az iskola nem engedélyezi a Game Boyt, sőt semmilyen számítógépet.
Ők adnak saját laptopot. Pedig egy laptopba rengeteg mindent el tudok dugni, de hát ez van!
No lássuk... - nyitotta ki a táskát. -Ha jól tudom, ilyenkor is sok hó van a Point Blancon,
úgyhogy ez jól jön.
- Síruha - mondta Alex, ugyanis Smithers azt tartott a kezében.
-Az, de erősen szigetelt, sőt golyóálló. - Elővett egy zöld üvegű szemüveget. - Síszemüveg.
De ha netán éjjel kéne menned valahova, infrasugárral is működik. A keretben van elrejtve az
elem. Csak nyomd meg a gombot, és húsz méterre ellátsz, még akkor is, ha nincs semmi
holdfény.
Smithers harmadszor is belenyúlt a táskába. - Mi mást vinne még magával egy korodbéli fiú?
Szerencsére discmant vihetsz, bár csak klasszikus lemezekkel. - Odaadta Alexnek a
készüléket.
- Szóval, amíg lőnek rám éjjel, hallgathatok zenét -mondta Alex.
- Pontosan. Csak éppen nem Beethovent. - Smithers felmutatta a lemezt. - A discman
átalakítható elektromos fűrésszé. A CD-lemez széle gyémántból van, szinte mindent átvág.
Hasznos lehet, ha sietősen kell távoznod valahonnét. Építettem bele egy pánikgombot is. Ha
kulimászba kerülsz, és segítség kell, csak nyomd meg a gyorstekerést háromszor. A jelet a
műholdunk fogja fel. És mi gyorsan eltekerünk érted!
- Köszönöm szépen, Mr. Smithers - felelte Alex, de csalódott volt, és ezt nem is tudta titkolni.
Smithers megértette. - Tudom, mit szeretnél még, de te is tudod, hogy nem lehet. Fegyver
nuku! Mr. Blunt ebben a kérdésben hajthatatlan. Szerinte túl fiatal vagy.
- De ahhoz nem, hogy megöljenek.
- Mit mondjak? Én is töprengtem a dolgon, és kiötölt-tem néhány... mondjuk úgy: önvédelmi
lépést. Ez maradjon szigorúan közöttünk, rendben? Nem vagyok biztos benne, hogy Mr.
Bluntnak tetszene.
Kinyújtotta a kezét. A tenyerén egy arany fülszegecs hevert két darabban: egy gyémántszerű
dísz előre, és hátra egy kapocs. A fülbevaló nagyon aprónak látszott hatalmas tenyerén. -
Mondták, hogy kilyukasztották a füled, úgyhogy megcsináltam ezt. Nagyon óvatosan tedd be.
Ha a két részt összedugod, aktiválod.
- Micsodát? - nézte az apró holmit kétkedve Alex.
- Ez a fülbevaló egy kicsi, de igen erős robbanószerkezet. Ha a két részt újra szétveszed,
felrobban. Tízig számolj, és lyukat robbant bármibe... vagy bárkibe, teszem hozzá.
- Ha a fülemben nem robban fel, akkor jó - morogta a fiú.
- Nem, nem. Amíg a két rész össze van kapcsolva, teljesen biztonságos. - Smithers
elmosolyodott. -Végezetül pedig valami, amivel nagyon elégedett vagyok. - Egy könyvet
húzott elő.
Alex megnézte. Harry Potter és a Titkok Kamrája. - Köszönöm, de már olvastam.
- Hohó, ez egy különleges kiadás. A gerincébe egy pisztoly van építve, a tárban hat kábítótű
van. Szegezd a célra, és nyomd meg a gerincen a szerző nevét. Öt másodperc alatt elkábít egy
felnőttet.
Alex elmosolyodott. Smithers visszakecmergett a kombájn fülkéjébe. Egy pillanatig úgy
látszott, beszorul az ajtóba, de aztán nyögve sikerült bepréselnie magát. - Sok szerencsét, ifjú
kolléga! - kiáltott le. - Gyere vissza egy darabban! Nagyon szeretnék még veled dolgozni!
Menni kellett.
Alex csomagját bepakolták a helikopterbe, s most „szülei" mellett állt, kezében a Harry
Potter-könyvet szorongatva. Eve Stellenbosch a rotorok alatt várta. Alexet szinte sokkolta a nő
megjelenése, bár ezt először nagyon igyekezett titkolni. De aztán rájött, hogy nem kell
udvariaskodnia. Alex Rider talán jól nevelt, de Alex Friend rá se bagózik, mit gondol róla a
nő. Most mogorván sandított a nőre, és észrevette, hogy az erősen figyeli, hogyan
búcsúzkodik Friendéktől.
Sir Dávid ismét csak tökéletesen játszotta a szerepét. -Viszlát, Alex- mondta. - írsz majd, hogy
tudjuk, minden rendben?
- Ha muszáj - vont vállat Alex.
Lady Caroline előrelépett és megpuszilta. Alex hátrahőkölt, mintha zavarban lenne. Az
asszony arcán őszinte szomorúság látszott.
- Gyere, Alex. - Mrs. Stellenboschnak nagyon mehetnékje volt. Elárulta Alexnek, hogy
Párizsban még meg kell állniuk tankolni.
És akkor megjelent Fiona, a gyepen keresztül sietett feléjük. Alex nem is beszélt vele az
alagútban történt eset óta. És a lány se vele. Fiona akkor felkínálkozott neki, ő pedig
elutasította, és tudta, az sosem bocsát meg neki ezért. Ezen a reggelen le sem jött reggelizni.
Alex úgy gondolta, elő sem bújik, amíg ő el nem ment. Akkor most mit akarhat?
És hirtelen leesett neki. Azért jött, hogy bajt keverjen - egy utolsó övön aluli csapás. Látta a
lány szeméből és abból, ahogy ökölbe szorított kézzel robogott a füvön.
Fiona nem tudja, hogy kém. De azt azért tudnia kell, okkal van itt, és arra is biztos rájött, hogy
a dolognak köze van a nőhöz, aki a Point Blancból érkezett. Tehát úgy döntött, összekutyulja
a dolgokat. Talán kérdezni akar valamit. Talán elmondani Mrs. Stellenboschnak, hogy
valójában nem testvérek. Akármelyikről van szó, Alex tudta, küldetése véget ér, mielőtt
elkezdődött volna. Hiába volt minden: a rengeteg tanulás, a családdal töltött idő.
- Fiona! - motyogta Sir Dávid. Tekintete komor volt. Ugyanarra a következtetésre jutott, mint
Alex.
A lány nem is hallotta apját. - Alexért jött? - szegezte a kérdést Mrs. Stellenboschnak.
- Igen, kedvesem.
- Akkor van valami, amit tudnia kell.
Alex nem tehetett mást. Kicsit megemelte a könyvet, Fionára szegezte, és keményen
megnyomta a gerincén a nevet. A könyv megremegett a kezében, de semmi nesz nem
hallatszott. Fiona a lábához kapott. Arcából kifutott a szín. A fűre rogyott.
Lady Caroline odaszaladt. Mrs. Stellenbosch értetlenül nézte a jelenetet. Alex fapofával
fordult hozzá: - Ez a nővérem. Kész hisztérika.
Két perccel később felszállt a helikopter. Alex az ablakon keresztül nézte, ahogy a Haverstock
Hall egyre kisebb és kisebb lesz mögöttük, majd végleg eltűnik. Mrs. Stellenboschra
pillantott, aki a műszerek előtt görnyedt, szemét elrejtette a szemüveg. Alex kicsit
fészkelődött a székben, és hagyta, hogy beszippantsa a sötétedő égbolt. Aztán felhők közé
értek. A vidék semmivé lett. Csak úgy, mint egyetlen fegyvere. Alex magára maradt.
A 13-as szoba
Párizsban esett. A város fáradt és csalódott volt, az Eiffel-torony nagyhasú felhőkkel
hadakozott. A kávézók kinti asztalai elhagyottan álltak, és a hoteljeikbe szaporázó turisták
most az egyszer rá sem hederítettek a festményeket és képeslapokat árusító kis kioszkokra.
Délután öt óra volt, közeledett az est. Az üzletek és irodák kezdtek kiürülni, de a város oda se
bagózott. Csak hagyják őt békében.
A helikopter a Charles de Gaulle reptér privát gépeknek fenntartott részén landolt, ahol egy
autó várta őket. Alex a repülés alatt egy szót sem szólt, s most is némán ült a kocsi hátsó
ülésén, nézte az elsuhanó épületeket. A Szajnát követték, meglepően gyorsan haladtak a
széles, kétsávos kocsiúton, mely hol a vízszint felett, hol alatta szaladt. Elmentek a Notre
Dame mellett, majd lefordultak az útról, és keskeny mellékutcákban kanyarogtak, ahol apró
éttermek és butikok könyököltek helyért.
-Ez a Marais - mondta neki Mrs. Stellenbosch.
Alex úgy tett, mintha hidegen hagyná. Valójában egyszer már járt a Marais kerületben, tudta,
hogy ez Párizs egyik legmenőbb és legdrágább része.
Az autó befordult egy nagy térre, és megállt. Alex kinézett az ablakon. Négy oldalról azok a
magas, klasszikus épületek vették körül, melyekről Párizs oly híres. Egyetlen modern tömb
azonban tönkretette az összhatást; egy
82
fehér, szögletes épület, sötétített ablakokkal, hogy ne lehessen belátni. Négyemeletes volt,
lapos tetejű, s a bejárat fölött a HOTEL DU MONDE név állt. Ha egy űrhajó szállt volna itt
le, szétlapítva pár épületet, az se lehetett volna feltűnőbb.
- Itt szállunk meg - közölte vele Mrs. Stellenbosch. -A hotel az akadémia tulajdona.
A sofőr már kivette táskáikat a csomagtartóból. Alex követte az igazgatóhelyettest a
bejárathoz, s az ajtó önműködően félresiklott, hogy bebocsássa őket. A recepció hideg és
jellegtelen volt, csupa fehérmárvány és tükör, egyetlen cserepes növény árválkodott az egyik
sarokban, mintha csak ottfelejtették volna. A kis recepcióspult mögött egy mosolytalan,
szemüveges férfi állt sötét öltönyben, mellette számítógép, mögötte rekeszek. Alex
megszámolta: tizenöt rekesz. Tehát a hotelnek feltehetően tizenöt szobája van.
- Bonsoir, madame Stellenbosch - biccentett alig láthatóan a recepciós. Alexről tudomást sem
vett. - Remélem, jó útja volt Angliából - folytatta még mindig franciául. Alex üres tekintettel
nézett rá, mintha egy szót se értene. Alex Friend nem beszél franciául. Nem vesződött nyelv­
tanulással. Alex Rider azonban, nagybátyja jóvoltából, alig hogy beszélni tudott, megtanult
franciául. Nem is szólva a németről és a spanyolról.
A recepciós leemelt két kulcsot. Nem kérte meg őket, hogy töltsék ki a bejelentőlapot. Nem
kért hitelkártyát. A hotel az iskoláé, úgyhogy nem lesz számla. Az egyik kulcsot Alexnek adta.
- Remélem, nem vagy babonás - mondta neki angolul.
- Nem - felelte Alex.
elmosolyodott.
Mrs. Stellenbosch is elvette a kulcsát. - A hotelban van étterem - mondta Alexnek. - Itt is
vacsorázhatunk, és akkor nem kell kimennünk ebbe az esőbe. Az étel amúgy is remek.
Szereted a francia konyhát, Alex?
- Nem nagyon.
- Nos, majd csak találunk valamit, ami ízlik. Pihennél kicsit az utazás után? - Az órájára
pillantott. - Hétkor eszünk. Az még másfél óra. Még beszélgetni is tudunk. Javasolhatom,
hogy vegyél fel valami illendőbb ruhát a vacsorához? A franciák nem merevek, de, ha szabad
ezt mondanom, te kicsit túl messzire mész. Hét előtt öt perccel beszólok érted. Remélem, a
szobával elégedett leszel.
A tizenhármas egy hosszú, keskeny folyosó végén volt. Az ajtó meglepően tágas szobába
nyílt, amelynek ablakai a térre néztek. Az dupla ágyra fekete-fehér takarót terítettek, volt
televízió és minibár, íróasztal, a falon pedig bekeretezett képek Párizsról. Egy hordár felhozta
utána a csomagjait, s amint elment, Alex lerúgta a cipőjét, és lecsüccsent az ágyra. Azon
töprengett, minek jöttek ide. Rendben, hogy a helikoptert fel kell tankolni, de az biztos nem
tart egész éjjel. Miért nem repültek egyenesen az iskolába?
Még jó egy órája volt. Először is bement a fürdőszobába - még több fehérmárvány és üveg -,
és jó nagyot zuhanyozott. Majd törülközőt terített magára, visszament a szobába, és
bekapcsolta a tévét. Harminc csatornából választhatott. A franciákat elkapcsolta, az MTV-nél
megállt. Kíváncsi volt, figyelik-e. Az íróasztal mellett volt egy nagy tükör, könnyen
elrejthettek mögé egy kamerát. Hát akkor ad nekik egy kis ízelítőt. Kinyitotta a minibárt, és
töltött
magának egy pohár gint. Aztán bement a fürdőbe, az üveget teletöltötte vízzel, és úgy tette
vissza a hűtőbe. Iszik és lop! Ha Mrs. Stellenbosch figyeli, ebből sejtheti, hogy lesz elég dolga
vele.
A következő negyven percben tévézett, és úgy csinált, mintha inna. Aztán a poharat bevitte a
fürdőbe, és kiöntötte a gint a mosdóba. Ideje volt öltözködni. Csinálja azt, amit mondtak, és
vegyen fel rendes ruhát? Végül a kompromisszum mellett döntött. Felvett egy inget, de a far­
mert nem húzta le. A következő pillanatban csengett a telefon. Vacsora.
Mrs. Stellenbosch az étteremben, egy alagsori, levegőtlen helyiségben várta. Puha fényekkel
és tükrökkel tették tágasabbá, de Alex csak legvégső esetben választotta volna. Ez az étterem
bárhol lehetett volna a világon. Rajtuk kívül csak ketten voltak, ránézésre üzletemberek. Mrs.
Stellenbosch tollgalléros fekete estélyit vett fel, s egy antiknak látszó fekete-ezüst
gyöngynyakláncot. Minél finomabb a ruha, gondolta Alex, a nő annál csúnyább benne.
Megint szivarozott.
-A, Alex! - fújta ki a füstöt. - Pihentél? Tévéztél?
Alex nem felelt. Leült, kinyitotta a menüt, és amikor látta, hogy franciául van, becsukta.
- Rám kell bíznod magad - mondta Mrs. Stellenbosch. - Kezdetnek leves? Aztán jöhet a
bifsztek. Még sosem találkoztam olyan fiúval, aki ne szerette volna a bifszteket.
- Olivér unokatesóm vegetáriánus - közölte Alex. Az egyik aktában olvasta.
Az igazgatóhelyettes bólintott, mintha tudta volna. -Akkor nem tudja, mit hagy ki. - Egy
sápadt arcú pincér jött oda, és a nő franciául rendelt. - Mit iszol?
- Kólát.
-Mindig is visszataszító italnak tartottam. Sose értettem, mi olyan jó benne. De persze, ahogy
akarod.
A pincér hozott Alexnek egy kólát, Mrs. Stellen-boschnak pedig egy pohár pezsgőt. Alex
nézte, ahogy a két pohárban szállnak felfelé a buborékok, az övében feketék, a másikban
aranyszínűek.
- Santé - mondta Mrs. Stellenbosch.
- Tessék?
- „Egészségedre" franciául.
- Ó. Cheers.
Egy pillanatra szünet állt be. Az asszony őt nézte, mintha belelátna a fejébe. - Szóval az
Etonba jártál -jegyezte meg közönyösen.
Alex egyből éberebb lett. - Oda.
- Melyik házban voltál?
- A Hopgardenben. - így hívták az ottani egyik épületet. Alex figyelmesen elolvasta az
aktákat.
- Egyszer voltam az Etonban. Emlékszem egy szoborra. Azt hiszem, egy királyé. A főkapu
mögött...
Alex biztos volt benne, hogy az asszony vizsgáztatja. Gyanakszik rá, vagy csak egyszerű
elővigyázatosság, amit mindig megtesz? - Az VI. Henrik lesz - felelte. - A College Yardban
áll. Ő alapította Etont.
- De neked nem tetszett ott. -Nem.
-Miért nem?
- Nem szerettem az egyenruhát, se a nagyfejeket. -Alex nagyon vigyázott, nehogy „tanár"-t
mondjon. Etonban nagyfejeknek nevezik őket. Halványan elmosolyodott. Ha a nő etoni dumát
akar, tőle megkapja. - És nem
szerettem a szabályokat. Hogy megbüntetnek. Beírnak a könyvbe. Állandóan bekaptam egy
nyelest. A kínpadok dögunalmasak voltak... -Attól tartok, ebből egy szót sem értek.
- A kínpad az óra - magyarázta Alex. - A nyeles, amikor. ..
-Jól van, elég - intett szivarjával a nő. - Ezért gyújtottad fel a könyvtárat?
- Nem. Azért, mert nem szeretem a könyveket.
Megérkezett az első fogás. Alex levese sárga volt, s úszkált benne valami. Kanalával óvatosan
megbökdöste. - Ez mi?
- Soupe de moules. Értetlenül nézett a nőre.
- Kagylóleves. Remélem, ízlik.
-Jobb szeretem a Heinz paradicsomkonzervet.
Aztán megérkezett a bifsztek, tipikusan franciásan: szinte nyersen. Alex evett pár falatot a
véres húsból, majd ledobta kését-villáját, és kézzel ette a sült krumplit. Mrs. Stellenbosch
mesélt neki a francia Alpokról, a sízésről, és a többi európai városról, ahol megfordult.
Alexnek nem volt nehéz eljátszani, hogy unatkozik. Tényleg unatkozott. És kezdett elfáradni.
Kortyolt egyet a kólából, hátha a hideg ital felélénkíti. A vacsora csak nem akart véget érni.
De aztán jött a desszert (fagylalt fehércsokoládé szósszal), jött és ment. Alex nem kért kávét.
- Fáradtnak látszol - jegyezte meg Mrs. Stellenbosch. Közben megint rágyújtott. A füst
beburkolta a nő fejét, Alex pedig elkábult tőle. - Szeretnél lefeküdni?
- Igen.
- Holnap dél körül indulunk. Addig még megnézheted a Louvre-t, ha akarod.
Alex a fejét rázta. - A festmények nem nagyon izgatnak.
-Tényleg? Nagy kár.
Alex felállt. Kezével valahogy fellökte a kóláspoharat, s az ital a ropogós, fehér asztalterítőre
folyt. Mi van vele? Hirtelen annyira kimerültnek érezte magát.
- Felkísérjelek, Alex? - kérdezte Mrs. Stellenbosch. Figyelmesen nézte, s amúgy halott
szemében az érdeklődés aprócska lángja lobbant.
- Nem kell. Jól vagyok. - Alex megindult. -Jó éjszakát.
Kész tortúrának bizonyult az az egy emelet. Legszívesebben lifttel ment volna, csakhogy nem
volt ínyére bezárkózni egy ablaktalan kis térbe. Megfulladna. Nekivágott a lépcsőnek,
vállával a falnak dőlve vonszolta fel magát, aztán végigbotorkált a folyosón, s valahogy
sikerült a kulcsot a zárba dugnia. Amikor belépett, forgott vele a szoba. Mi történik? Több
gint ivott, mintsem hitte? Talán...
Alex nagyot nyelt. Elkábították. Valamit tettek a kólájába. Még mindig érezte nyelvén azt a
keserű ízt. Az ágy csak háromlépésnyire állt, de ennyi erővel lehetett volna egymérföldnyire
is. Lábai már nem engedelmeskedtek neki. Előredőlt, kezeivel kalimpált a levegőben, hogy
továbbvigye a lendület. Nagy nehezen sikerült lépnie párat, aztán belesüppedt a matracba. A
szoba mind sebesebben forgott vele. Megpróbált felállni, beszélni - hiába. Lecsukódott a
szeme. Hálásan hagyta, hogy a sötétség magába fogadja.
Fél óra múlva halk kattanás hallatszott, és a szoba kezdett átalakulni.
Ha Alex képes lett volna kinyitni a szemét, azt látja, hogy az íróasztal, a minibár és a
bekeretezett képek a falakkal együtt felemelkednek. Mármint így tűnt volna neki. Pedig
valójában a falak nem mozogtak. A padló és rajta az ágy - és Alex - süllyedt le egy rejtett
hidraulika segítségével a hotel mélyére. Az egész szoba egy óriási lift volt, mely
centiméterenként vitte le az alagsorba, majd még lejjebb. A falak itt már csupasz fémlemezek
voltak. A tapéta, a lámpák és a képek fent maradtak. A padló egy hatalmas szellőzőcsatornába
süllyedt, s négy acélrúd irányította le a fenekére. Hirtelen ragyogó fény gyulladt fölötte.
Újabb halk kattanás. Megérkezett.
Az ágy egy csillogó-villogó föld alatti klinika közepén állt. Alexet minden oldalról
tudományos eszközök rengetege vette körül. Kamerák is voltak: digitális és videó, infra- és
röntgensugaras kamerák, és még mindenféle alakú-méretű eszközök, a legtöbb
felismerhetetlen rendeltetésű.
Minden gépből kötegnyi vezeték csatlakozott egy számítógépasztalba, mely az egyik fal
mentén zümmö-gött-pislogott. A másik oldalon ablakot vágtak a falba. A helyiség
légkondicionált volt. Ha ébren lett volna, Alex megborzong a hidegtől. Lélegzete halvány
fehér felhőként lebegett a szája fölött.
Egy fehér köpenyes, dundi férfi fogadta. Negyvenéves lehetett, sárga haját hátranyalta, arca
már megelőlegezte korát, orcája puffadt, nyaka vastag volt. Szemüveget viselt, és kis bajuszt.
Két segédje mellette állt. Ők is fehér köpenyt viseltek, arcukon semmi nem látszott.
Mindhárman rögvest munkához láttak. Mintha Alex egy zsák zöldség - vagy egy tetem -
lenne, felkapták és le-
vetkőztették. Aztán elkezdték fényképezni, először az egyik hagyományos géppel. A lábánál
kezdték, onnét haladtak felfelé, legalább száz képet csináltak, villogott a vaku, a film
automatikusan tekercselt előre. Alex testének egyetlen porcikája sem kerülte el a figyelmüket.
Hajából lenyisszentettek egy tincset, s egy műanyag tasakba csúsztatták. Egy szemtükörrel
rekonstruálták szemfenekének tökéletes mását. Fogáról mintát vettek: gittet tettek a szájába,
és addig ingerelték az állát, míg ráharapott. Gondosan megvizsgálták az anyajegyét a bal
vállán, a heget a karján, még az ujjlenyomatát is. Alex rágja a körmét. Ezt is feljegyezték.
Végül egy nagy, lapos mérlegen lemérték a súlyát, majd minden mást is - magasságát,
mellbőségét, derékbőségét, lába és karja hosszát és a többit -, s az eredményeket lejegyezték.
Mrs. Stellenbosch mindent figyelemmel kísért az ablak túloldaláról. Meg sem mozdult. Csak
szája sarkába szorított szivarja adott életjelet: fel-felparázslott és füst kígyózott elő belőle.
A három férfi befejezte a munkát. A sárga hajú beleszólt egy mikrofonba. - Kész vagyunk.
Az asszony hangja egy rejtett hangszóróból visszhangzott elő. - Mi a véleménye, Mr. Baxter?
-Jó fogás. - Baxter angol volt. Felsőbb osztálybeli akcentussal beszélt. És hallhatóan elégedett
volt magával. -Nagyon jó a csontszerkezete. Remek kondícióban van. Érdekes az arca.
Észrevette, hogy lyukas a füle? Nemrég csináltatta. Mást nem tudok mondani.
-Mikor operálja meg?
-Amikor csak kéri, öreglány. Csak szóljon.
Mrs. Stellenbosch ráförmedt a két segédre: -Rhabillez-k!
Azok újra felöltöztették Alexet. Ez tovább tartott, mint levetkőztetni. Közben gondosan
megjegyeztek minden márkanevet. Quiksilver ing. Gap zokni. Mire végeztek, annyit tudtak
Alexről, mint egy orvos az általa világra hozott újszülöttről. Mindent leírtak. És az információ
majd továbbításra kerül.
Mr. Baxter odament a számítógépasztalhoz, és megnyomott egy gombot. A padló a
szőnyeggel, az ággyal és a bútorzattal együtt emelkedni kezdett. Alex végigaludta az utat
felfelé az aknában, mely az általa tizenhármas szobaként ismert helyen ért véget.
Semmi nem jelezte, mi történt. Az egész úgy elszállt, mint egy álom.
A nevem Grief
A Point Blanc akadémiát egy elmebeteg építtette. Egy darabig szolgált is
elmegyógyintézetként. Alán Blunt mesélte ezt, s most, ahogy a helikopter megkezdte az
ereszkedést a piros-fehér leszállóhelyre, Alex fejében ez a gondolat forgott. A brosúrában
látott fényképet mesterien megkomponálták. Alex most a saját szemével látta az épületet, és
csak egy szót talált rá: észveszejtő.
Mindenféle méretű és alakú tornyok, lőréses oromzatok, lejtős zöld tetők és ablakok
zűrzavara terült el előtte. Semmi nem illett semmihez. Az alapvető elrendezés egyszerű volt:
kör alakú központi rész két szárnnyal. Csak éppen az egyik szárny hosszabbra sikerült, mint a
másik. A két oldal nem passzolt. Az akadémia négy emelet magas volt, de az ablakok
elrendezéséből igen nehezen lehetett megmondani, hol kezdődnek-végződnek az emeletek.
Volt egy belső udvar, ami kis híján négyzetesre sikerült, benne egy megfagyott szökőkúttal. A
helikopter-leszálló is ronda és otromba volt, mintha egy űrhajó préselte volna bele a betonba.
Mrs. Stellenbosch kikapcsolta a helikopter műszereit. -Elkísérlek az igazgatóhoz - kiáltotta a
rotorok zajában. -A holmidat majd lehozzák.
A tetőn hideg volt, a hegyeket takaró hó még nem olvadt, ameddig a szem ellátott, minden
fehéren ragyogott.
Az akadémia egy lejtőre épült. Kissé lejjebb Alex egy hatalmas vasnyelvet látott, mely kifelé
kanyarodott, ahogy a hegyoldal elfogyott alóla. Síugrósánc - látott ilyet a téli
olimpiákon. Az ív vége vagy ötven méterre magaslott a földtől, és messze-messze lent
épphogy ki tudta venni a patkó alakú részt, ahol az ugrók földet szoktak érni.
Leesett állal bámulta, elképzelte, milyen lehet kisüvíteni a levegőbe, két síléccel a lábán.
Aztán a nő megragadta a karját. - Nem használjuk. Tilos - mondta követve a fiú tekintetét. -
Menjünk be a hidegről.
Beléptek az egyik toronyba, majd lementek egy csigalépcsőn - minden fok más és más
magasságú volt -, ami levitte őket egész a földszintre. Hosszú, keskeny folyosón álltak, ahol
nem volt ablak, csak rengeteg ajtó.
- Osztálytermek - magyarázta Mrs. Stellenbosch. -Majd később megnézheted.
Alex követte a nőt a furcsán csendes épületben. A központi fűtést jó magasra állították, a
levegő meleg és fullasztó volt. Megálltak egy modern üvegajtónál, amely a fentről látott
udvarra nyílt. Mrs. Stellenbosch újra kivezette a hidegbe, el a megfagyott szökőkút mellett.
Alex mintha mozgást látott volna. Felkapta a fejét. Az előbb ez elkerülte a figyelmét: az egyik
toronyban őrszem állt. Nyakában távcső lógott, egyik vállán pedig géppisztoly.
Fegyveres őr? Egy iskolában? Alex csak pár perce volt itt, de már kezdett nyugtalankodni.
- Erre. - Mrs. Stellenbosch kinyitott előtte egy másik ajtót, és Alex az akadémia főportáján
találta magát. Kellemes tűz égett a masszív kandallóban, melyet két kősárkány őrzött. Egy
fenséges lépcső vezetett felfelé. A hallt egy csillár világította meg legalább száz égővel. A
falakat faburkolat fedte, a padlót vastag, sötétvörös szőnyeg. A Mrs. Stellenbosch mögött
ballagó Alexet tucatnyi szempár követte a következő folyosó felé haladtában: kitömött
állatfejek
üvegszemei. Rinocérosz, antilop, vízi bölény, és ami a legszomorúbb, oroszlán. Alex kíváncsi
volt, ki lőhette őket.
Egyszárnyú ajtóhoz jutottak, ami azt sejtette, megérkeztek. Eddig Alex még egyetlen fiúval
sem találkozott, viszont az ablakon kipillantva látott két újabb őrt, akik ráérősen sétálgattak.
Mindketten géppisztolyt dajkáltak a karjukon.
Mrs. Stellenbosch bekopogott az ajtón.
- Szabad! - Alex ebből az egy szóból is megérezte a dél-afrikai kiejtést.
Nyílt az ajtó, és beléptek egy szobába. Óriási volt. És rettenetes. Az épület többi részéhez
hasonlóan ez is szabálytalan alakú volt, sehol két párhuzamos fal, a mennyezet pedig vagy hét
méter magasan lehetett. A falak végig üvegből voltak, s lélegzetelállító kilátást nyújtottak a
lejtőre. A modern hangulatú helyiséget puha fény világította meg a rejtett lámpatestekből. A
bútor ronda volt, de nem annyira, mint az állatfejek a falakon és a zebrabőr a fapadlón. Egy
kis kandalló mellett három szék állt, az egyik aranyozott, antik darab. Egy férfi ült rajta. A
belépő Alex felé fordította fejét.
-Jó napot, Alex. Kérlek, gyere és ülj le.
Alex belépett és odabandukolt az egyik székhez. Mrs. Stellenbosch leült a másikra.
-A nevem Grief- mutatkozott be a férfi. - Dr. Grief Nagyon örülök, hogy megismerhetlek és
hogy itt vagy.
Alex magáról megfeledkezve bámulta a Point Blanc igazgatóját, fehér, papírszerű bőrét, vörös
szemüveg mögött izzó szemét. Mintha egy csontvázat látott volna, s egy pillanatra elakadt a
szava. Aztán észbe kapott. - Szép hely.
- Úgy találod? - Grief hangja nem árult el érzelmet. -1857-ben tervezte egy francia,
kétségtelenül a világ legpo-
csékabb építésze. Ez volt az egyetlen megbízása. Amikor a tulajdonosok beköltöztek,
lelövették.
- Most is van itt jó pár fegyveres - pillantott ki az ablakon Alex, ahol újabb fegyveres járőr
ballagott el.
- A Point Blanc különleges hely - magyarázta dr. Grief - Mint azt hamarosan meglátod,
minden fiú nagyon gazdag és nagyon befolyásos családból való. Járt ide már nem egy
uralkodó és iparmágnás gyermeke. Olyanok, mint te magad. Amiből következik, hogy nagyon
könnyen terrortámadások célpontjává válhatunk. Az őrök a ti védelmetekre vannak.
- Ez nagyon kedves maguktól. - Alex érezte, hogy túl udvarias. Ideje megmutatni ennek az
embernek, ki is ő. -De hogy őszinte legyek, én nem igazán akartam idejönni. Úgyhogy ha
megmondaná, hogyan jutok el egy városba, a következő vonattal haza is mehetnék.
- Innét nem lehet lejutni a városba. - Dr. Grief felemelte a kezét, amikor Alex válaszolni akart.
A fiú megbámulta hosszú, csontvázszerű ujjait és a vörös szemüveg mögött csillogó szemét. A
férfi úgy mozgott, mintha testében minden csontot eltörtek, majd újra összeragasztottak volna.
Egyszerre volt öreg és fiatal, és valahogy nem egészen emberi. - A síszezon véget ért... túl
veszélyes. Kizárólag helikopterrel lehet elmenni innen, azzal viszont csak akkor, ha én azt
mondom. - Leeresztette a kezét. - Azért vagy itt, Alex, mert csalódást okoztál a szüleidnek.
Eltanácsoltak az iskolából. Dolgod akadt a rendőrséggel...
- Az piszkosul nem az én hibám volt! - tiltakozott Alex.
- Ne vágj közbe! - szólt rá Mrs. Stellenbosch. Alex fenyegetőn meredt rá.
-A megjelenésed kellemetlen - folytatta dr. Grief -A beszéded is. A mi feladatunk, hogy olyan
fiút csináljunk belőled, akire büszkék a szülei.
- Én jól érzem magam - morogta Alex.
- Az lényegtelen - mondta dr. Grief, majd elhallgatott. Alex megborzongott. Nem tetszett neki
ez a szoba:
olyan nagy volt, olyan üres, olyan aránytalan. - Szóval, akkor mi lesz velem?
- Eleinte nem lesznek órák- mondta Mrs. Stellenbosch. - Az első pár hét arra van, hogy
asszimilálódj.
- Az mit jelent?
-Asszimilálódj. Illeszkedj be... szokd meg... alkalmazkodj. - Mintha szótárból olvasta volna.
-Jelenleg hat fiú van az akadémián. Találkozni fogsz velük. Lesz alkalmad sportolni és
társalogni. Jó könyvtárunk van, olvasni is fogsz. Hamarosan megszokod a módszereinket.
- Fel akarom hívni a szüleimet - mondta Alex. -Telefonálni tilos - magyarázta Mrs.
Stellenbosch.
Próbált együttérzően mosolyogni, de az ő arcával ez reménytelen vállalkozás volt. - Úgy
találjuk, hogy a diákjainknak csak honvágyuk támad tőle. Természetesen levelet írhatsz, ha
akarsz.
-Jobb szeretem az e-mailt.
-Az előbbi okból a számítógép sem engedélyezett.
Alex vállat vont, és elmormogott egy káromkodást.
Dr. Grief meghallotta. - Nem beszélhetsz így az igazgatóhelyettes-asszony előtt! - Nem
emelte fel a hangját, szavai mégis martak. - Csak hogy tudd, Alex, Mrs. Stellenbosch
huszonhat éve dolgozik velem. Amikor először találkoztam vele, egymás után ötödször
választották meg Miss Dél-Afrikának.
Alex hitetlenkedve pillantott a majomszerű arcra. -Szépségversenyen?
- Súlyemelő bajnokságon. - Dr. Grief a kandallóra nézett. - Mutassa meg neki.
Mrs. Stellenbosch felállt, és odament a kandallóhoz. A rácson egy piszkavas heveit.
Megragadta a két végét. Egy pillanatig koncentrált. Alex lélegzetvisszafojtva figyelte. A
minimum két centi vastag fém piszkavas meghajolt, lassan, fokozatosan, míg U alakú nem
lett. Mrs. Stellenbosch még csak nem is izzadt. A vas két vége összeért, akkor ledobta a
rácsra. A fém hangosan csattant.
- Az akadémián szigorúan vesszük a fegyelmet - folytatta az okítást dr. Grief - Takarodó tíz
órakor, egy perccel sem később. A külvilággal csak az engedélyünkkel léphetsz kapcsolatba.
Ne is próbálj megszökni. Azt csinálod, amit mondunk, méghozzá azonnal, habozás nélkül.
Végezetül - hajolt Alex felé - csak az épület bizonyos részeibe léphetsz be. - A szoba túlsó
vége felé mutatott, ahol Alex csak most vette észre a másik ajtót. - Az én lakrészem arra van.
Neked csak a földszint és az első emelet engedélyezett. Ott vannak a hálószobák és az
osztálytermek. A második és harmadik emelet tiltott. Az alagsor is. Saját biztonságod
érdekében.
- Nehogy leessek a lépcsőn? - kérdezte Alex.
Dr. Grief elengedte a gúnyos megjegyzést a füle mellett. - Most elmehetsz.
- Várj meg odakint, Alex - utasította Mrs. Stellenbosch. - Valaki mindjárt érted jön.
Alex felállt.
-Azzá teszünk, aminek a szüleid akarnak téged -mondta neki dr. Grief
- Talán egyáltalán nem is akarnak engem. -Azt is el tudjuk intézni.
Alex kiment.
- Kellemetlen fiú... pár nap... a szokásosnál gyorsabban... a Gemini projekt... lezárni...
Ha az ajtó nem lett volna olyan vastag, Alex többet is hall. Amint becsukta maga mögött az
ajtót, fülét a kulcslyukra tapasztotta, hátha elcsíp valamit, ami hasznos lehet az MI6-nak. Dr.
Grief és Mrs. Stellenbosch igencsak belemerültek az eszmecserébe, de Alex alig hallott
valamit, és abból se sokat értett.
Ekkor egy kéz markolta meg a vállát, ő pedig megpördült. Dühös volt magára. Szép kis kém
az, akit rajtakapnak, hogy hallgatózik a kulcslyukon! De nem az egyik őr volt. Alex egy kerek
arcú fiúval találta magát szemközt, akinek hosszú, sötét haja, sötét szeme és sápadt bőre volt.
Agyonmosott Csillagok háborúja pólót viselt, rongyos farmert és baseballsapkát. Nemrég
verekedhetett, és úgy tűnt, ő húzta a rövidebbet, ugyanis az egyik szeme alatt monokli
éktelenkedett, az ajka pedig berepedt.
- Lelőnek, ha rajtakapnak, hogy hallgatózol - mondta. Ellenségesen meredt Alexre. Olyan fiú
lehetett, aki nem könnyen bízik meg senkiben. - James Sprintz vagyok. Azt mondták,
vezesselek körbe.
-Alex Friend.
- Mit csináltál, hogy ideküldtek erre a szemétdombra? - kérdezte James, ahogy elindultak a
folyosón.
- Kirúgtak Etonból.
- Engem meg egy düsseldorfi iskolából. -James sóhajtott. -Azt hittem, életemben nem történt
velem jobb dolog. De aztán apám ideküldött.
-Apukád mit csinál?
- Bankár. A pénzpiacon ügyködik. Imádja a pénzt, van is neki dögivel. - James hangja lapos
volt, színtelen.
- Dieter Sprintz? - Alexnek hirtelen beugrott a név. Néhány éve a címlapokra került Angliában
is. A Százmillió Dolláros Férfi. Ennyit keresett egyetlen nap alatt. Közben a font árfolyama
lezuhant, és az angol kormány kis híján megbukott.
-Ja. Ne kérd, hogy mutassak fényképet, mert nincs nálam. Erre.
Visszaértek a sárkánykandallós hallba. Innét James az ebédlőbe vezette, egy hosszú, magas
mennyezetű helyiségbe, ahol hat asztal állt, és volt egy tolóablak, ami a konyhába nyílt. Utána
megnézték a két nappalit, a játszószobát és a könyvtárat. Az akadémiáról Alexnek egy
síparadicsom méregdrága hotelje jutott az eszébe, és nem csak a környezet miatt. Az egész
hely valahogy fojtó hangulatot árasztott, mintha el lenne vágva a való világtól. A levegő
meleg és csendes volt, s a nagy szobák dacára Alex egyfolytában klausztrofóbi-ától
szenvedett. Ha tényleg hotel lenne, nem örvendene népszerűségnek. Dr. Grief azt mondta, hat
fiú van itt. Hatvanan is elfértek volna. Mindenfelé üres terek ásítoztak.
A nappalikban senkit nem találtak - csak foteleket, íróasztalokat -, de a könyvtárban végre
találkoztak két fiúval. Hosszúkás, keskeny helyiség volt, a régimódi tölgyfa polcokon
különféle nyelvű könyvek sorakoztak. A helyiség túlsó végében egy alkóvban középkori
svájci lovagi páncél állt.
- Ez Tom és Hugó - mutatta be a két fiút James. - Biztos plusz matekot csinálnak, jobb, ha
nem zavarjuk őket.
A fiúk felpillantottak és kurtán biccentettek. Az egyikük egy tankönyvet olvasott. A másik írt.
Sokkal elegánsabban öltöztek, mint James, és nem látszottak túl barátságosnak.
- Genyók - sziszegte James, amint kiléptek.
- Miért?
- Amikor meséltek erről a helyről, azt mondták nekem, hogy itt minden gyerek problémás.
Gondoltam, az baromi jó lesz. Van cigid?
- Nem dohányzom.
- Klassz. Szóval ideérek, és olyan, mint egy múzeum vagy kolostor, vagy... nem is tudom, mi.
Dr. Grief jól végzi a dolgát. Mindenki csendes, szorgalmas, unalmas. A jó ég tudja, hogyan
csinálta. Talán kiszívta az agyukat egy szívószállal. Pár napja verekedtem egyet velük, csak
úgy poénból. - Az arcára mutatott. - Kiverték belőlem a lelket is, aztán szépen visszamentek
tanulni. Hát nem genyók?
Bementek a játszószobába, ahol pingpongasztal, darts, egy széles képernyőjű tévé és egy
rexasztal állt. - A rexet felejtsd el. A szoba lejt, minden golyó oldalra húz.
Aztán felmentek az első emeletre. Itt voltak a fiúk szobái, egyszerre tanuló- és hálószobák.
Mindegyikben volt ágy, fotel, televízió („Csak azok a csatornák, amiket dr. Grief
engedélyez"), szekrény, íróasztal. Fürdőszoba is volt hozzájuk, benne vécével és zuhanyzóval.
Zárni egy ajtót sem lehetett.
- Itt semmit nem szabad zárni - magyarázta James. -Úgysem lehet sehová elmenni, úgyhogy
semmi értelme lopni. Hugó Vries, akit a könyvtárban láttunk, régebben elemelt mindent, ami
a keze ügyébe került. Amszterdamban le is tartóztatták lopásért.
-És már nem csinálja?
- Ő az egyik sikertörténet. Jövő héten már mehet is haza. Az apjának gyémántbányái vannak.
Minek lopni, ha az egész boltot megveheted?
Alex szobája a folyosó végén volt, és a sísáncra nézett. Csomagjait már behozták, az ágyon
vártak rá. Minden csupasz volt, de James azt mondta, ez az egyetlen hely az iskolában, amit
kedvük szerint kidekorálhatnak. Kiválaszthatják az ágytakarót, és feltehetik saját posztereiket.
-Azt mondják, fontos az önkifejezés. Ha nem hoztál magaddal semmit, Miss Stella-fos bevisz
Grenoble-ba.
-Miss Stella-fos?
- Mrs. Stellenbosch. Én így nevezem. -És a többiek?
- Mrs. Stellenboschnak. - James megállt az ajtóban. -Ez egy nagyon bizarr hely, Alex. Én már
sok iskolában voltam, mert sokból kirúgtak. De ez nagyon gáz. Hat hete vagyok itt, és még
nem is nagyon volt órám. Van zeneeste meg beszélgetőeste, és próbálnak rávenni, hogy
olvassak. De amúgy nem nagyon törődtek velem.
-Azt akarják, hogy asszimilálódj -jutottak Alex eszébe dr. Grief szavai.
- Mondják ők. De ez a hely... lehet, hogy iskolának nevezik, de inkább börtön. Láttad az
őröket?
-Azt hittem, a mi védelmünkre vannak.
- Ha ezt elhiszed, hülyébb vagy, mint a sokévi átlag. Gondolj bele! Legalább harmincan
vannak. Harminc fegyveres őr hét gyerekre. Ez nem védelem. Ez megfélemlítés. - James újra
alaposan végigmérte Alexet. - Jó lenne, ha végre valaki olyan is lenne itt, akivel tudok valamit
kezdeni.
- Talán így lesz.
-Ja. De meddig?
James kiment, és betette az ajtót maga után.
Alex nekiállt kicsomagolni. Az első bőrönd tetején egyből a golyóálló síruha és az
infraszemüveg került a kezébe. Hát nem nagyon lesz szüksége rájuk. Nem mintha lenne
síléce. Aztán jött a discman. Eszébe jutott, Smithers mit tanácsolt. „Ha kulimászba kerülsz, és
segítség kell, csak nyomd meg a gyorstekerést háromszor." Szinte kísértést érzett rá, hogy
megtegye most azonnal. Volt valami az akadémiában, ami idegesítette. Még itt, a szobájában
is érezte. Mint aranyhal az akváriumban. Ösztönösen felkapta a fejét, szinte arra számítva, egy
hatalmas szempár vizslatja felülről, vörös szemüveg mögül. A discmant forgatta a kezében.
Még nem nyomhatja meg a vészgombot. Nem tud semmit jelenteni az MI6-nak. Az iskolát
semmi nem köti a két férfi halálához New Yorkban és a Fekete-tengernél.
De ha van itt valami, már tudta, hol találja. Miért tiltott terület az épület két teljes emelete? Az
őrök valószínűleg ott alszanak, és noha dr. Grief egész kis hadsereget tart fent, még akkor is
rengeteg hely kell hogy legyen a második és harmadik emeleten. Ha valamiben mesterkednek
az akadémián, odafenn csinálják.
Lentről csengő hallatszott. Alex becsukta a bőröndjét, kiment a szobából, le a földszintre. Két
fiú ment előtte, halkan beszélgettek. A könyvtárban látottakhoz hasonlóan ezek is tiszta,
rendes ruhát viseltek, hajukat rövidre, divatosra vágták. Genyók, mondta James. Alex már
első pillantásra egyetértett vele.
Odaértek a főlépcsőre. A két fiú lement. Alex utánuk nézett, majd elindult felfelé. A lépcső
egy kanyar után
hirtelen véget ért. Egy fémlap vágta el az útját, amely a padlótól a mennyezetig teljes
szélességben előtte magasodott. Valaki gondosan, szándékosan kettévágta az épületet.
A fémfalba ajtót vágtak, az ajtó mellett kilenc nyomógombbal ellátott zár. Alex megfogta a
kilincset, bár nem várta, hogy kinyíljon... igaz, azt sem, ami ezután történt. Abban a
pillanatban, hogy hozzáért a kilincshez, riasztó szólalt meg, sziréna jajongása verte fel az
épület csendjét. Pár másodperc múlva meghallotta a lépteket, s megfordulva két őr bukkant fel
mögötte, felemelt fegyverrel.
Nem szóltak hozzá. Az egyik odalépett mellé, és beütött egy kódot a billentyűzeten. A sziréna
elhallgatott. Eddigre Mrs. Stellenbosch is odaért, rövid, köpcös lábaival szaporázott feléjük.
-Alex! - kiáltott fel. Szeme gyanakvóan meredt rá. -Mit keresel itt? Az igazgató úr világosan
megmondta, hogy a felső emeletekre tilos a belépés.
-Ja... hát... elfelejtettem. - Alex a nő szemébe nézett. - Hallottam a csengetést, és az ebédlőbe
indultam.
-Az ebédlő lent van.
-Aha.
Alex elment a két őr mellett, akik félreálltak előle. Érezte, hogy Mrs. Stellenbosch figyeli.
Fémajtók, szirénák és géppisztolyok. Mit rejtegethetnek? És akkor eszébe jutott valami. A
Gemini projekt. Ezt a kifejezést hallotta kiszűrődni dr. Grief ajtaja mögül.
Gemini. Az ikrek. A tizenkét csillagjegy egyike. De mit jelent?
Ezen rágódva ballagott le Alex a lépcsőn, hogy találkozzon az iskola többi tanulójával.
Kattanás az éjszakában
A Point Blancban töltött első hét után Alex úgy döntött, listát ír az iskolában tartózkodó hat
fiúról. Délután volt, egyedül ült a szobájában, előtte nyitott jegyzetfüzet. Fél órába telt
összeszedni a neveket meg azt a pár részletet, ami tudott. Nagyon szerette volna, ha többet is
megtud.
HUGO VRIIES (14). Holland, Amszterdamban él.
Barna haj,zöld szem. Apja neve: Rudi,
gyémántbányái vannak. Alig beszél angolul. Olvas,
gitározik. Nagyon magának való. Tolvajlásért és
gyújtogatásért küldték ide.

TONY McMORIN (14). Kanadai Vancouverből.

Szülei elváltak. Anyjának médiabirodalma van
(újságok, tévé). Vöröses haj, kék szem. Erős
testalkat, sakkozik. Autótolvajlás, ittas vezetés.

NICHOLAS MARC (14). Francia, Bordeaux-ból

(?). Valamiért kizárták egy párizsi
magániskolából. Barna haj, barna szem, nagyon
sportos, mindenben jó, de utál veszíteni. Bal vállán
tetovált ördök. Apja: Anthony Marc - repülők,
popzene, hotelek. Sose említi az anyját.

CASSIAN JAMES (14). Amerikai. Szőke haj,

barna szem. Anyja: Jill, studióvezető
Hollywoodban. Szülei elváltak. Hangos.
 Káromkodik. Zongorázik (jazz). Három iskolából
kizárták. Kábitószer-kihágások, ide
csempészésért küldték, de nem beszél róla.
Ő verte meg Jamest. Furább, mint ahogy kinéz.

JOE CANTERBURY (14). Amerikai. Sokat

lóg Vassiannal (segített neki verni Jamest).
Barna haj, kék szem. Anyja (név) szenátor New
Yorkban. Apja fejes a Pentagonban. Vandalizmus,
iskolakerülés, bolti lopás. Ellopott és összetört
egy kocsit, utána került ide. Vegetáriánus.
Állandóan rágózik. Már nem cigizik?

JAMES SPRINTZ (14). Német, Düsseldarfban

lakik. Barna haj, barna szem, fehér bőr. Apja:
Dieter Sprintz bankár, ismert üzletember
(Egymillió Dolláros Ember). Anyja Angliában él.
Kirúgták, mert légpisztollyal megsebesített egy
tanárt. Egyetlen barátom itt! És az egyetlen, aki
tényleg utál itt lenni.

--------------------------------------------------------------
Elfeküdt az ágyon, úgy tanulmányozta a listát. Mit tud meg belőle? Nem sokat.
Először is minden fiú egykorú: tizennégy éves. Mint ő. Legalább háromnak, de talán négynek
is elváltak a szülei. Mind nagyon gazdag családból származnak. Blunt ugyan mindezt
elmondta, de Alexet meglepte, mennyire különbözőek a szülők. Légitársaság, gyémántpiac,
politika, film. Franciaország, Németország, Hollandia, Kanada és Amerika. Minden szülő a
szakterülete legjobbja, a szakterületek pedig az emberi tevékenység minden ágát felölelik. Ő
elvileg egy szupermarket-király fia. Étel. Egy újabb világiparág, amit kipipálhat.
Legalább két fiút letartóztattak bolti lopásért. Kettő kapcsolatba került kábítószerekkel. Alex
azonban érezte, hogy a lista többet rejt, mint amennyit láttat. James kivételével nehéz volt
rámutatni, mi különbözteti meg a fiúkat. Különös módon nagyon is hasonlítottak egymásra.
Pedig külsejük eltért, más volt a hajuk és a szemük színe is. Az arcuk: Tómé csinos és
magabiztos, Joe-é csendes és éber. És persze a hangjuk is más, sőt a nyelv is, amit be-
szélnek. És mégis... James azt mondta, szívószállal kiszívták az agyukat, és volt ebben
valami. Mintha mindannyiukat egy elme szállta volna meg. Mintha dróton rángatott bábukká
váltak volna.
Lent csengettek. Alex az órájára pillantott. Pontosan egy óra, ebédidő. Ez volt a másik az
iskolával kapcsolatban. Minden percnyi pontossággal zajlott. Órák kilenctől délig. Egytől
kettőig ebéd. És így tovább. James szándékosan késett minden honnét, Alex pedig
csatlakozott hozzá. Apró forradalom volt, de nekik jólesett. Bizonyították, hogy még urai a
saját testüknek. A többiek persze óraműpontossággaljelentek meg. Most már biztos az
ebédlőben ülnek, várják, hogy felszolgálják nekik az ételt.
Alex az oldalára fordult, és a tollért nyúlt. A nevek alá egyetlen szót írt:
Talán ez a válasz. James szerint a többiek két hónappal előtte érkeztek az akadémiára. James
hat hete volt itt. Az összesen csak tizennégy hét, márpedig azt még Alex is tudta, hogy egy
marék bűnözőből nem lesz mintatanuló, csak mert a megfelelő könyveket olvastatják velük.
Dr. Griefnek van még valami a tarsolyában. Kábítószer? Hipnózis? Valami.
Várt még öt percet, majd eldugta noteszét a matraca alá, és kiment a szobából. Szerette volna
bezárni az ajtót. Csakhogy a Point Blancban nincs magánélet. Még a fürdőszobaajtón sem volt
zár. Ráadásul Alex nem tudta elhessegetni az érzést, hogy mindent, amit tesz, mindent,
amit gondol, valahogy figyelik. Rögzítik, hogy majd bizonyítékként használhassák ellene.
Egy óra múlt tíz perccel, mire leért az ebédlőbe. A többiek már tényleg ott voltak, ebédeltek, s
közben halkan beszélgettek. Nicolas és Cassian ült egy asztalnál. Hugó, Tom és Joe egy
másiknál. Senki se lődözött borsóval. Senki se könyökölt az asztalon. Tom egy múzeumról
mesélt, amit Grenoble-ban látott. Alex csak most jött, de máris elment az étvágya.
James pont előtte érkezett, a tálalóablaknál állva mert magának. A legtöbb ételt előre
megfőzték, és az egyik őr melegítette meg nekik. Ma pörkölt volt a menü. Alex is mert
magának, aztán leült James mellé egy külön asztalhoz. A többiek rájuk se hederítettek.
- Ebéd után kimegyünk? - kérdezte James.
- Menjünk.
- Beszélni akarok veled valamiről.
Alex elnézett James mellett a többiekre. Tom ült az asztalfőn, éppen a vizeskancsóért nyúlt.
Pólóban és farmerban volt. Mellette az amerikai Joe Canterbury, aki most Hugóhoz beszélt,
ujját rázva hangsúlyozta mondandóját. Alex eltöprengett, honnét ismerős neki ez a mozdulat.
Cassian volt mögöttük, kerek arcával és puha, világosbarna hajával, éppen egy viccen
nevetett.
Más és mégis ugyanaz. Alex erősen figyelte őket, hogy megértse, mit jelenthet ez a gondolat.
Minden a részleteken múlik, amiket az ember észre sem vesz, csak ha együtt látja a fiúkat,
mint most. Ahogy mind egyenes háttal ültek, könyöküket az oldalukhoz szorítva. Ahogy a
kést és villát tartották. Hugó felnevetett, és Alex rájött, hogy egy pillanatra ugyanolyan volt,
mint az előbb Cassian. Ugyanaz a nevetés. Nézte, ahogy Joe eszik. Aztán Nicholasra
koncentrált. Két fiú, ez biztos. De ugyanúgy ettek, mintha egymást utánoznák.
Hirtelen Mrs. Stellenbosch jelent meg az ajtóban. -Jó napot, fiúk.
-Jó napot, Mrs. Stellenbosch! - Öt fiú köszönt, de Alex egyetlen hangot hallott. Csak ő és
James hallgattak.
-A mai órák háromkor kezdődnek. Latin és francia.
Az órákat dr. Grief és Mrs. Stellenbosch tartották. Más tanár nem is volt az iskolában. Alex
eddig még semmit nem tanult. James hol bement órára, hol meg kihagyta, ahogy éppen kedve
szottyant.
-Este beszélgetés a könyvtárban - folytatta Mrs. Stellenbosch. - A téma: erőszak a televízióban
és a moziban. Mr. McMorin nyitja meg a vitát. Utána forró csokit kapnak, majd dr. Grief tart
előadást Mozart zenéjéről. Mindenkit szívesen várunk.
James úgy tett, mintha okádna. Alex elmosolyodott. A többiek figyelmesen hallgatták a nőt.
- Dr. Grief továbbá szeretne gratulálni Cassian James-nek, aki megnyerte a versíró versenyt.
Költeményét kitűztük a hirdetőtáblára a hallban. Ez minden.
Megfordult és kiment. James a szemét forgatta. - Menjünk szívjunk egy kis friss levegőt.
Hányingerem van.
Kettesben felmentek az emeletre, és felvették a kabátju-kat. James szobája Alexé mellett volt,
s mindent megpróbált, hogy otthonossá tegye. A falakra régi tudományos-fantasztikus filmek
plakátjait tette ki, az ágy fölött pedig a naprendszer modellje lógott. Az ágy melletti asztalkán
egy lávalámpa bugyogott-kavargott, sárga fényt vetve. Ruhái szanaszét hevertek. James
láthatóan nem hitt a vállfában. Nagy nehezen sikerült előhalásznia egy sálat és egy fél pár
kesztyűt. A másik kezét jobb híján zsebre dugta. - Hajrá! - rikkantotta.
Újra lementek, végig a folyosón, el a játékszoba mellett. Nicolas és Cassian pingpongoztak, s
Alex megtorpant az ajtóban. A labda ide-oda pattogott, Alex megbűvölten figyelte. Egy percig
állt ott. Ping, pong, ping, pong - egyik fiú sem szerzett pontot, egyik sem rontott. Megint: más
és mégis ugyanaz. Két különböző fiú játszott. De a stílusuk teljesen megegyezett. Ha
valamelyikük egy tükörnek adogat, az nézett volna ki így. Alex megborzongott. James
mellette állt. Aztán továbbindultak.
Hugó a könyvtárban gubbasztott. A fiú, akit bolti lopásért küldtek a Point Blancba, a National
Geographic holland kiadását olvasgatta. A hallba érve a hirdetőtáblán észrevették Cassian
előkelő helyre kitűzött versét. Kábítószer-csempészésért küldték ide. Most meg sárga nárci­
szokról versel.
Alex kitárta a bejárati ajtót. Hideg szél csapott az arcába, de örült neki. Végre valami, amiből
tudja, odakint létezik a való világ.
Időközben újra havazni kezdett. A fiúk lassan megkerülték az épületet. Két őr ballagott el
mellettük, halkan társalogtak németül. Alex harminc őrt számolt össze Point Blancban, mind
fiatal, német férfiak, egyforma fekete pulóverben és fekete bélelt mellényben. Sosem szóltak a
fiúkhoz. Sápadt, beteges arcuk volt, és rövidre nyírt hajuk. Dr. Grief azt állította, a biztonságot
szolgálják, de Alexet csak nem hagyta nyugodni a téma. Azért vannak, hogy a betolakodókat
tartsák kint vagy a fiúkat bent?
- Erre - mondta James.
Előrement, lába belesüppedt a vastag hóba. Alex követte, s visszapillantott a második-
harmadik emeleti ablakokra. A kastély fele - talán több is - el volt zárva előle, és még mindig
nem tudta kifundálni, hogyan juthatna fel. Mászni nem lehet. A fal túl sima volt, sehol egy kis
borostyán vagy más futónövény amelyen kényelmesen felkapaszkodhatna. Az ereszcsatornák
ránézésre nem bírnák el.
Valami moccant. Alex megtorpant.
- Mi az? - nézett rá James.
- Ott! - mutatott Alex a harmadik emeletre. Mintha egy alak figyelte volna őket az egyik
ablakból, két emelettel a szobája fölött. Csak egy pillanatra látta. Az arcot maszk takarta:
fehér maszk, rajta keskeny nyílások a két szemnek. De ahogy odamutatott, az alak már
hátralépett, ki a látóterükből.
- Nem látok semmit - mondta James.
- Eltűnt.
Továbbmentek az elhagyott sísánc felé. James szerint éppen azelőtt épült, hogy dr. Grief
megvette az akadémiát. Azt tervezték, hogy az épületet edzőközponttá alakítják a téli sportot
kedvelők számára. A sáncot sosem használták. Odaértek a bejáratot elzáró fakorláthoz.
Megálltak.
- Hadd kérdezzek valamit - fordult szembe vele James. Lehelete meglátszott a hidegben. - Mit
gondolsz erről a helyről?
- Miért itt kint beszéljük meg? - kérdezett vissza Alex. Hiába volt rajta kabát, kezdett
dideregni.
- Mert odabent folyton azt érzem, mintha valaki minden szavamat hallaná.
Alex bólintott. - Tudom, hogy érted. - Elgondolkodott James kérdésén. - Azt hiszem, igazad
volt aznap,
amikor megismerkedtünk - mondta végül. - Ez a hely nagyon gáz. -Akkor mit szólnál ahhoz,
ha elhúznánk innét?
- Tudsz helikoptert vezetni?
- Nem. De akkor is elmegyek. - James elhallgatott, és körbekémlelt. A két őr bement az
épületbe. Senki nem volt a láthatáron. - Benned megbízom, Alex, mert csak most kerültél ide.
Téged még nem kapott el. - Itt dr. Griefre gondolt, de ki sem kellett mondania, értették egy­
mást. - De hidd el nekem - folytatta -, nem fog sokáig várni. Ha itt maradsz, úgy végzed, mint
a többiek. Mintadiákok. Azt hiszem, rájuk tökéletesen illik ez a kifejezés. Mintha sablonnal
készültek volna. Nekem elegem van. Nem hagyom, hogy velem is ezt tegyék!
- Elfutsz? - kérdezte Alex.
- Ki akar futni? - James a lejtőre nézett. - Sível megyek.
Alex is megnézte magának a lejtőt. Meredeken bukott alá, és nem is látszott az alja. - Azt
lehet? Azt hittem...
-Tudom, hogy dr. Grief szerint túl veszélyes. De persze, hogy ezt mondja. Egész lentig profi
nehézségű a sípálya, és biztos sok a bukkanó is...
-A hó nem olvadt még meg?
- Csak lejjebb - mutatta James. - Lementem egész az aljáig. Az első héten, hogy idekerültem.
A lejtők mind egy völgybe futnak. La Vallée de Fer a neve. Az aljában vasúti sínek futnak, a
városba vezetnek. De ha a sínekig elérek, onnét már csak kibírom gyalog.
-És utána?
-Vonattal Düsseldorfba. Ha apám megpróbál visszaküldeni ide, elmegyek anyámhoz
Angliába. Ha neki sem kellek, felszívódok. Vannak barátaim Párizsban és Berlinben is. Nem
érdekel. Csak az tuti, hogy el akarok tűnni, és ha benne vagy, mehetünk együtt.
Alex eltöprengett. Nagyon szívesen csatlakozott volna Jameshez, ha másért nem, hát hogy
segítsen neki. De feladatot bíztak rá. - Nincs sílécem.
- Nekem sincs. - James a hóba köpött. - Dr. Grief mindenkitől elvette, amikor véget ért a
szezon. Valahol elzárta őket.
-A harmadikon?
- Talán. De megtalálom. És akkor elhúzok. - Kesztyűtlen kezét Alex felé nyújtotta. - Tarts
velem.
Alex a fejét rázta. - Sajnálom, James. Menj csak, sok szerencsét. Nekem még muszáj kicsit
kitartanom. Nem akarom kitörni a nyakam.
- Ha így látod, jól van. Majd küldök egy lapot. Visszaindultak az iskolába. Alex az ablakra
mutatott,
ahol a maszkos alakot látta. - Gondolkodtál már azon, mi lehet ott fent?
- Nem - vont vállat James. - Biztos ott laknak az őrök. -Két emeleten?
- És van még egy alagsor is. Meg dr. Grief szobái. Szerinted Miss Stella-fossal alszik? - vágott
pofát James. -Fúj, még elképzelni is rossz őket együtt. Darth Vader és King Kong. Én
előkerítem a léceimet, és eltűnök innét. Ha egy csöpp eszed van, Alex, velem tartasz.
Alex és James együtt siklottak a lejtőn, léceik simán suhantak a havon. Tökéletes éjszaka volt.
Minden dermedt és mozdulatlan. Az akadémiát már maguk mögött hagyták. Ám akkor Alex
egy alakot vett észre előttük. Dr. Grief. Mozdulatlan állt sötét öltö-
nyében, szemét teljesen elrejtette a vörös szemüveg. Alex elkor-mányzott tőle, de elvesztette
uralmát a lécek fölött. Egyre sebesebben és sebesebben siklott a lejtőn, stbotja a levegőben
kalimpált, lécei nem akartak engedelmeskedni. Látta maga előtt a sáncot, valaki elvette a
védőkorlátot. A síléc a hóról tömör jégre ért. Aztán egy sikoly hangzott fel, belehasított az
éjszakába. Nem volt visszaút. Dr. Grieffelnevetett, ugyanabban a pillanatban valami kattant,
és Alex kilőtt a semmibe, egy mérföldre pörgött a föld felett, s zuhant, zuhant, zuhant...
Felriadt.
Az ágyában feküdt, holdfény ömlött a paplanjára. Az órájára pillantott. Negyed három.
Magában visszaját-szotta az iménti álmot. Menekültek Jamesszel. És dr. Grief várt rájuk. Be
kellett ismernie, az akadémia kezd az agyára menni. Ritkán voltak rémálmai. De az iskola
meg a benne lévők bekúsztak a bőre alá, s az idegei felé tartottak. Elgondolkodott a
hangokon. Dr. Grief nevetett, aztán valami... kattant. Fura. Mi kattanhatott? Csak álmodta
volna? Alex hirtelen teljesen éber lett. Felkelt az ágyból, odament az ajtóhoz, és elfordította a
kilincset. Jól sejtette. Nem csak képzelte a hangot. Mialatt aludt, kívülről bezárták az ajtót.
Valami történik odakint - és Alex eltökélte, hogy megnézi, mi. Amilyen gyorsan csak tudott,
felöltözött, majd letérdelt, és megvizsgálta a zárat. Két reteszt látott, egyet fent, egyet lent,
mindkettő kb. egy centi átmérőjű. Automatikusan aktiválhatták őket. Egy biztos: az ajtón nem
jut ki.
Akkor marad az ablak. A szoba minden ablakát acélru-dakkal erősítették meg, amelyek tíz
centit engedték kinyitni az ablakokat, tovább nem. Alex fogta a discmanjét,
114
beletette a Beethoven-lemezt, és bekapcsolta. A CD-lemez pörgött - elképesztő gyorsan -,
majd lassan elindult előre, és forgás közben addig araszolt, míg a tok szélére nem ért. Alex a
CD-lemez szélét a rácsnak nyomta. A lemez pár másodperc alatt úgy átvágta az acélt, akár
olló a papírt. A rúd leesett, s az ablakot végre teljesen ki lehetett tárni.
Havazott. Alex kikapcsolta a discmant, és ledobta az ágyra. Aztán felvette a kabátját, és
kimászott az ablakon. Egy emelet magasban volt. Normális esetben egy ekkora eséstől
eltörhet az ember bokája vagy a lába. Viszont jó tíz órája havazott, szép kis hópárna gyűlt
össze a fal tövében, éppen alatta. Leengedte magát, amennyire csak bírta, aztán eleresztette a
kapaszkodót. Zuhant, de szinte azonnal leért a hóra, s egész derékig belesüppedt. Még el sem
kezdte, máris fázott és átázott. Viszont nem lett semmi baja.
Kikecmergett a hóból, és elindult körbe az épület körül, a bejárat felé. Nagyon remélte, hogy
nincs zárva. Valamiért biztos volt benne, hogy nincs. Az ő ajtaját automatikusan zárták be.
Valószínűleg valahol elfordítottak egy kapcsolót, és a többiek szobáját is egyszerre bezárták.
A legtöbb fiú úgyis alszik. Aki meg nem, az se megy sehová, tőlük dr. Grief csinálhatott, amit
akart, tetszése szerint jöhetett-mehetett.
Alex az épület oldala mellett járt, amikor meghallotta a közeledő őröket, ropogott csizmájuk
alatt a hó. Nem volt hova bújni, hát lehasalt a hóban, be az árnyékba. Ketten jöttek. Hallotta,
hogy német nyelven halkan beszélgetnek, de nem mert felnézni. Ha megmoccan, észreveszik.
Ha túl közel jönnek, akkor is. Visszatartotta a levegőt, a szíve dübörgött.
Az őrök elmentek mellette, és eltűntek a sarok mögött. A szobája alatt fognak elmenni.
Észreveszik a nyitott ablakot? Nem kapcsolt villanyt. Remélhetőleg nem lesz okuk felnézni.
De akkor sincs túl sok ideje. Cselekednie kell -most.
Felállt, és futásnak eredt. Ruhája tiszta hó volt, s a hulló pelyhek belesodródtak a szemébe. Az
éjszaka leghidegebb szakasza volt, mire a bejárathoz ért, egész testében remegett. Mit csinál,
ha mégis zárva van? Csak nem állhat itt kint reggelig.
Ám az ajtó nem volt zárva. Alex benyomta, s becsusszant a sötét hall melegébe. Előtte ott volt
a sárkányos kandalló. Este tűz égett benne, s az elszenesedett fadarabok még mindig
füstölögtek. Alex odatartotta a kezét, próbált egy kis meleget magába szívni. Minden csendes
volt. A folyosók üresen nyújtóztak, néhány gyenge égő világította csak meg őket. Csak most
ötlött fel Alexben, hogy esetleg kezdettől fogva rossz nyomon jár. Talán az ajtókat biztonsági
okból zárják be éjszakánként. Talán elhamarkodottan következtetett, és nincs is szó semmiről.
-Ne...!
Egy fiú hangja volt. Elnyújtott, reszkető kiáltás, mely végigvisszhangzott az iskolán. A
következő pillanatban Alex léptek zaját hallotta egy folyosóról valahonnét felülről.
Körülnézett, hová bújhatna, és a kandallóra esett a választása. A tűz valójában egy
fémkosárban volt, s bőven maradt hely a kosár és a téglafal között, mely aztán fönt kéménnyé
keskenyedett. Alex bemászott. Arcán és lábán érezte a meleget. A sárkányok mellett
kikukucskált, várta, hogy történjen valami.
Emberek jöttek le a lépcsőn. Elsőként Mrs. Stellenbosch. Két őr követte, akik valamit
vonszoltak. Egy fiút! A feje előrebukott, csak pizsama volt rajta, csupasz talpa ernyedten
siklott a kőlépcsőkön. Mrs. Stellenbosch kinyitotta a könyvtár ajtaját, és belépett. A két őr
követte. Az ajtó becsapódott. Újra csend lett.
Nagyon gyorsan történt, Alex nem látta a fiú arcát. De így is tudta, ki volt. Felismerte a
hangjáról.
James Sprintz.
Alex kibújt a kandallóból, átvágott a halion a könyvtárajtó felé. Bentről nem szűrődött ki zaj.
Letérdelt és belesett a kulcslukon. Nem látott bent fényt. Semmit nem látott. Mit tegyen? Ha
felmegy az emeletre, észrevétlen visszajuthat a szobájába. Megvárja, míg kinyitják az ajtók
zárját, és akkor visszabújik az ágyba. Senki nem fogja észrevenni, hogy kint járt.
Csakhogy az ajtó túloldalán ott volt az egyetlen ember az egész iskolában, aki kedvesen
közeledett hozzá. Jamest úgy vonszolták le ide. Talán agymosást kap... sőt meg is verhetik.
Nem hagyhatja csak így itt.
Alex döntött. Kitárta a könyvtárajtót, és belépett.
A könyvtár üres volt.
Pislogva állt az ajtóban. A könyvtárnak nem volt másik ajtaja. Az összes ablak csukva. Semmi
jelét nem látta, hogy bárki is járt volna itt. A sarokban az alkóvban ott állt a páncél, mintha őt
figyelné. Lehet, hogy tévedett? Mrs. Stellenbosch és az őrök talán mégsem ide jöttek be?
Alex odament az alkóvhoz, és benézett a páncél mögé, hátha ott egy másik ajtó. Nem volt.
Megkopogtatta a falat. Érdekes módon mintha fémből lett volna, de a fönt látott
fémfaltól eltérően ezen nem volt kilincs, semmiféle átjáró nem látszott.
Többet nem tehetett. Alex úgy döntött, visszamegy a szobájába, mielőtt felfedezik.
Éppen felért az emeletre, amikor megint hangok ütötték meg a fülét... még több őr közeledett
lassan a folyosón. Alex észrevett egy ajtót, és habozás nélkül besurrant. A mosókonyhába
került. Mosógép, centrifuga, két vasalódeszka. Itt legalább meleg volt. Szappanillat ölelte
körül.
Az őrök elmentek. Fémes kattanás hallatszott, méghozzá a folyosó egész hosszából, s Alex
rájött, hogy az összes ajtót kinyitották. Visszamehet a szobájába.
Kiosont a folyosóra, és sietve ment tovább. James Sprintz szobája elé ért, ami az övé előtt
volt. Kiszúrta, hogy James ajtaja résnyire nyitva áll, s bentről egy hang szólt ki:
-Alex?
James volt az.
Nem. Az lehetetlen. Pedig valaki igenis volt a szobában.
Alex benézett. A fény felgyulladt.
Tényleg James volt. Felült az ágyban, hunyorogva, mintha most ébredt volna. Alex rábámult.
Ugyanolyan pizsama volt rajta, mint a fiún, akit az előbb cipeltek be a könyvtárba... de akkor
az nem lehetett ő. Valaki más kellett, hogy legyen.
- Mit csinálsz? - kérdezte James. -Azt hittem, hallottam valamit.
- De fel vagy öltözve. És tiszta víz vagy! -James az órájára nézett. - Mindjárt három...
Alex meglepődött, hogy ilyen sok idő eltelt. Negyed háromkor ébredt fel. - Jól vagy?
-Nem...?
-Mi nem?
- Semmi. Találkozunk reggel.
Alex visszaosont a szobájába. Betette az ajtót, levette nedves ruháját, megtörülközött, majd
ágyba bújt. Ha nem Jamest vitték a könyvtárba, akkor kit? Pedig igenis James volt. Hallotta a
kiáltását, látta ernyedt testét a lépcsőn. Akkor hogyhogy James itt fekszik?
Alex behunyta a szemét, és megpróbált visszaaludni. Az éjszakai kirándulás nem oldott meg
semmit, csak még több rejtélyt kreált. De valamit azért csak kamatoztathat belőle.
Immár tudta, hogyan juthat fel a másodikra.
Kettős látás
James már a reggelijét fogyasztotta, amikor Alex leért: tojás, szalonna, pirítós és tea.
Mindennap ugyanazt ette. Fél kézzel üdvözölte Alexet. De amint meglátta, Alex érezte, hogy
valami nem stimmel. James ugyan mosolygott, de szórakozottnak tűnt, mintha a gondolatai
máshol járnának.
- Szóval mi volt éjjel az a dolog? - kérdezte James.
- Nem tudom... - Alex legszívesebben elmondott volna neki mindent, még azt is, hogy álnéven
van itt kémkedni. De nem tehette. Itt nem, ilyen közel a többiekhez. - Azt hiszem, rosszat
álmodtam.
- Alva jártál a hóban?
- Nem. Azt hittem, látok valamit, de csak képzeltem. Fura éjszakám volt. - Hangját leeresztve
témát váltott. -Finomítottad a tervedet?
-Milyen tervemet? -A sízést. -Nem síelhetünk. -Úgy értem... a menekülést.
James elmosolyodott, mintha most esne le neki, Alex miről beszél. - Ja, az. Meggondoltam
magam.
- Hogyhogy?
- Ha megszököm, apám úgyis visszaküld. Semmi értelme. Jobb, ha összeszorított foggal
kiböjtölöm. Amúgy se jutnék le a hegyről. Túl kevés a hó.
Alex csak bámult rá. Pontosan az ellenkezőjét mondta annak, mint előző nap. Mintha nem is
ugyanaz a fiú lenne. Pedig hát az volt. Ugyanolyan rendetlen. Az arcán még ott virítottak a
zúzódások, bár már halványabban. Sötét haj, sötét szem, sápadt bőr: James volt az. Pedig va­
lami történt vele. Alex biztos volt benne.
Ekkor James a nyakát tekergette, és pillantását követve Alex látta, hogy Mrs. Stellenbosch
lépett az ebédlőbe különösen ocsmány, zöldcitrom színű ruhában, amely csak térdig ért. - Jó
reggelt, fiúk! - köszönt harsányan. - Az órák tíz perc múlva kezdődnek. Az első történelem
lesz a toronyszobában. - Odalépett Alexék asztalához. -James, ugye ma csatlakozol hozzánk?
- Persze, Mrs. Stellenbosch - vont vállat a fiú.
- Pompás. Adolf Hitler életét vesszük. Nagyon érdekes ember. Igen tanulságosnak találjátok
majd. - Azzal kiment.
Alex odafordult Jameshez. - Bemész órára?
- Miért ne? - James befejezte az evést. - Be vagyunk ide zárva, mást meg úgyse lehet csinálni.
Eddig is bemehettem volna. Ne légy olyan negatív, Alex. Pocsékolod az idődet - mondta, és
ujjával viccesen megfenyegette.
Alex megdermedt. Látta már ezt a mozdulatot; ezt az ujjrázást. Joe Canterbury, az amerikai
fiú pontosan ugyanezt csinálta tegnap.
Mint egy dróton rángatott bábu.
Mi történhetett az éjjel?
Alex nézte, ahogy James a többiekkel együtt távozik. Úgy érezte, elvesztette egyetlen itteni
barátját. Hirtelen nagyon szeretett volna távol lenni innét, a hegytől, visszakerülni a
Brookland iskola biztonságos világába. Lehet,
hogy amikor ott volt, kedve támadt erre a kalandra. Most csak azt akarta, hogy véget érjen. Ha
a discmanjén háromszor megnyomja az előretekerés gombot, az MI6 kimenti. De addig nem
teheti, amíg nincs jelentenivalója.
Alex tudta, mit kell tennie. Felállt, és kiment az ebédlőből.
A megoldást előző éjjel találta meg, amikor a kandallóban kuporgott. A kémény kanyarogva
kivezetett a szabadba -az aljáról is látta az aprócska fényfoltot. Holdfény. Lehet, hogy az
iskolaépület külseje sima, de a kémény belseje tele volt kiálló téglákkal, kapaszkodónak épp
megfeleltek. Talán a másodikon vagy a harmadikon is van kandalló. De még ha nincs is, a
kéményben feljut a tetőre, ahonnét - már ha ott nem várják őrök - talán le tud mászni.
Alex odaért a két kősárkány őrizte kandallóhoz. Az órájára nézett. Kilenc. Az órák délig
tartanak, addig senki se fogja keresni. A tűz már elaludt, bár a hamu még meleg volt. Az őrök
újrarakják? Nagyon remélte, hogy délig nem. Felnézett a kéménybe. Ki tudta venni odafenn a
fényes kék ég apró csíkját. Nagyon messzinek tűnt, a kémény pedig szűkebbnek, mint
emlékezett. Mi van, ha beszorul? Elhessegette a gondolatot, felnyúlt egy repedésbe, és
elkezdett mászni.
A kémény belseje ezernyi tűz szagát őrizte. Korom lebegett a levegőben, Alex minden
lélegzettel azt is beszívta. Sikerült megkapaszkodnia a lábával, feltolta magát, jó egy méterre
a földtől. Valósággal beékelődött a kéménybe: ülő helyzetben volt, lábával támaszkodott az
egyik falnak, háttal a másiknak, feneke meg a levegőben lógott. A kezére nem is volt szükség.
Lábát kiegyenesítve feljebb tudja
tolni magát, mintha biciklizne. Egyik láb, másik láb. Csak óvatosan. Minden mozdulattal
korom szitált alá. Érezte ahogy belepi a haját, de nem nézett fel, nehogy a pernye a szemébe
menjen. Egyik láb, másik láb. Lassan. Ha a lába megcsúszik, leesik. Már jó magasan járt.
Mennyit jöhetett? Legalább egy emeletet... azaz a másodikon járhat. Ha innét leesik, jól
összetöri magát.
A kémény mind sötétebb és keskenyebb lett. A fény a tetején azonban mintha nem közeledett
volna. Alex mind nehezebben bírt mozogni. Alig kapott levegőt, mintha a torkába is korom
rakódott volna. Téglába ütközött a térde, s a fájdalom végignyilallt a lábán. Alexjól
kitámasztotta magát, és felnyúlt, megpróbálta kitapogatni, hol van. Fölötte egy L alakú rész
meredt ki a falból, térde épp az alját érte, de a feje a függőleges szár mellett volt. Akármi is
volt az, lényegében felére szűkítette a járatot, épp csak annyi helyet hagyott, hogy Alex át
tudta préselni a testét.
Megint felrémlett előtte a rémkép, hogy beszorul. Soha senki nem találna rá. Itt fulladna meg
a sötétben.
Levegő után kapott, de csak kormot nyelt. Na még egyszer! Karjait feje fölé nyújtotta, és
megnyomta magát. Érezte, hogy háta csúszik a falon, a durva felület elszakította az ingét.
Aztán karjával átkulcsolta azt, ami az L teteje lehetett. Felhúzta magát, s egy másik
kandallóba látott, amely ugyanabba a kéménybe csatlakozott. Ezt kellett tehát kikerülnie az
imént. Alex teljesen felhúzódzkodott, és ügyetlenül előrelökte magát. Fára és hamura esett.
Eljutott a második emeletre!
Kimászott a kandallóból. Alig pár hete a Brooklandben olvasott a Viktória korabeli
kéményseprőkről, és arról, hogy már hatéves fiúkat is befogtak erre a rabszolgamunkára. Ak-
kor eszébe nem jutott volna, hogy egyszer maga is megtapasztalja, mit érezhettek. Köhögött,
majd a tenyerébe köpött. Még a nyála is fekete volt. Biztos szépen nézhet ki. Le kell majd
zuhanyoznia, mielőtt visszamegy a fiúk közé.
Felállt. A második emelet éppolyan csöndes volt, mint a földszint és az első. Alex izzadt,
hajából korom csurgott a szemébe, egy pillanatra elvakította. Nekitámaszkodott egy
szobornak, úgy törölte meg a szemét. Aztán amikor újra látott, észrevette, hogy egy
kősárkánynak dől, pontosan olyannak, mint amilyen a földszinten is van. A kandallóra nézett.
Az is ugyanolyan volt. Sőt...
Alex fején átfutott, hátha szörnyű hibát követett el. Egy olyan hallban állt, amely minden
részletében megegyezett a lentivel. Ugyanazok a folyosók, ugyanazok a lépcsők, ugyanaz a
kandalló - még a falakról bámuló nyomorúságos állatfejek is ugyanazok. Mintha mászás
közben egy kört leírva ugyanoda ért volna vissza. Körbenézett. De nem. Azért volt különbség.
A bejárati ajtó hiányzott. Az ablakból lelátott az épület előtti udvarra, ahol egy őr tá­
maszkodott cigarettázva a falnak. Ez igenis a második emelet. Csak éppen a földszint
tökéletes mása.
Alex lábujjhegyen indult el, hátha valaki meghallotta, milyen zajt csapott. De senki nem volt a
közelben. A folyosón elment az első ajtóig. A földszinten ez a könyvtár. Centiméterenként,
finoman kinyitotta az ajtót. Ez is könyvtár volt - a lenti kiköpött mása. Ugyanazok az asztalok
és székek, ugyanaz a páncél ugyanabban az alkóv-ban. Szeme végigfutott a polcokon. Még a
könyvek is ugyanazok.
Azért volt egy különbség, legalábbis elsőre ennyit talált. Olyan érzése támadt, mintha a
rejtvényfüzetekben szoká-
sos képrejtvénybe tévedt volna. Két kép, tíz apró eltérés -megtalálod? Az eltérés itt az volt,
hogy egy falba épített konzolon nagy televízió állt. Be is volt kapcsolva. Alex ott is egy
könyvtárat látott. Kezdett zsongani a feje. Milyen könyvtár az ott a tévében? Nem lehet ez,
mert akkor saját magát látná, ahogy itt áll. Vagyis csak a lenti lehet.
Két egyforma könyvtár. Az ember leül az egyikben és figyeli a másikat. De miért? Mi
értelme?
Alex tíz perc alatt kiderítette, hogy a második emelet a földszint pontos mása, ugyanolyan
ebédlővel, nappalival és játszószobával. A fiú odament a rexasztalhoz, és egy golyót tett a
közepére, ami rögtön megindult az asztal sarka felé. Még a szoba lejtése is ugyanaz! Egy
televízió mutatta a lenti játszószobát. Mint a könyvtárban: egyik szoba kémlelte a másikat.
Visszament a lépcsőhöz, és felsietett a harmadikra. A saját szobáját akarta megkeresni, de
először Jamesébe ment be. Ez is tökéletes másolat volt: ugyanazok a sci-fi plakátok, ugyanaz
a modell az ágy fölött, ugyanaz a lávalámpa az ágy mellett. Még a szanaszét heverő ruhák is
ugyanazok. Vagyis a szobákat nem csak ugyanúgy építették. Gondosan karbantartották. Ami
lent történt, fent megismétlődött. De ez akkor azt jelenti, hogy lakik is itt valaki, aki figyeli
James Sprintz minden mozdulatát? Mindent, amit tesz? És ha igen, akkor valaki vele is ezt
csinálja?
Alex átment a szomszédba. Mintha a saját szobájába lépett volna. Ugyanaz az ágy, ugyanaz a
bútor - és ugyanaz a tévé. A képernyőn a saját, első emeleti szobája látszott. Ott volt a
discmanje is az ágyon. Ott voltak az előző esti nedves ruhái. Valaki végig figyelte, ahogy
átvágta a rácsot, és kimászott? Alexet szinte áramütésként érte a félelem, de aztán lazított. Ez
a szoba - az övének a mása - kicsit más volt. Ide még senki nem költözött be. Ezt azonnal
látta, csak körül kellett nézni. Az ágyban még nem aludtak. És a részletek sem egyeztek. Nem
volt discman. Sem vizes ruhák. Lent nyitva felejtette a szekrényajtót. Itt zárva volt.
Az egész nagyon titokzatos és érthetetlen volt. Alex erőt vett magán, és sorra végigvett
mindent. Az akadémián minden fiút figyelnek. Minden mozdulatukat leutánozzák. Ha posztert
raknak ki szobájuk falára, a másolatszoba falára is ugyanolyan poszter kerül. Valaki
beköltözik majd ebbe a szobába is, és azt csinálja, amit ő. Eszébe jutott az előző éjjel
megpillantott alak... a fehér maszkos. Talán éppen beköltözni készült. De a jelek szerint még
nem tette.
És akkor még mindig marad a nagy kérdés: mi értelme az egésznek? Kémkedni a fiúk után
egy dolog. De leutánozni mindent, amit csinálnak?
Ajtó csapódott, hangokat hallott. Két férfi járt kint a folyosón. Alex az ajtóhoz óvakodott, és
kilesett. Dr. Griefet látta, amint éppen belép egy ajtón egy alacsony, kövérkés, fehér köpenyes
férfival. A mosókonyhába mentek be. Alex kisurrant saját szobája másából, és követte őket.
- ...befejezte a munkát. Hálás vagyok, Mr. Baxter.
- Köszönöm, dr. Grief
Nyitva hagyták az ajtót. Alex leguggolt és belesett. Ez aztán nem egyezett az első emeleti
mosókonyhával! Itt nem voltak sem mosógépek, sem vasalódeszkák, és a helyiség legalább
kétszerese volt a lentinek. Alex mosdókagylókat látott, s egy belső ajtón át... egy műtőt! A
terem közepén műtőasztal állt, a falakat polcok borították, azo-
kon sebészeszközök, gyógyszerek és rengeteg fekete-fehér fénykép.
Műtő! Vajon mi a szerepe ebben a bizarr, ördögi kirakósjátékban? A két férfi egyenesen oda
ment be. Halkan beszélgettek, dr. Grief egyik keze zsebre vágva. Alex a pillanatot kihasználva
besurrant a külső helyiségbe, és lekuporodott az egyik mosdó mellé. Innét látta és hallotta is a
két férfit.
-Remélem, elégedett legutóbbi operációm eredményével - mondta éppen Mr. Baxter. Félig az
ajtó felé fordulva állt, Alex látta kerek, püffedt arcát, sárga haját és vékony bajuszát. Fehér
köpenye alatt Baxter csokornyakkendőt és pepita öltönyt viselt. Alex még sosem látta ezt az
embert. Ebben biztos volt. És valahogy mégis ismerősnek tűnt. Újabb rejtvény!
- Abszolúte - felelte dr. Grief - Megnéztem, amint leszedték a kötéseket. Remek munkát
végzett.
- Mindig is én voltam a legjobb. De hát ezért fizet -kuncogott Baxter. Hangja síkos volt. - És
ha már itt tartunk, talán beszélhetnénk az utolsó összegről is?
- Már kapott egymillió amerikai dollárt.
- Igen, dr. Grief- mosolygott Baxter. - De azon gondolkodtam, hátha szeretne hozzátenni egy
kis... bonuszt.
- Megállapodtunk - fordította feléje a fejét nagyon lassan dr. Grief A vörös szemüveg úgy
tapadt a férfira, mint egy reflektor.
-Megállapodtunk a munkám ellenértékét illetően, igen. De a hallgatásom más kérdés.
Negyedmillióra gondoltam. A Gemini projekt méretét és célját tekintve ez egyáltalán nem
sok. Akkor visszavonulok spanyolországi házamba, és sosem hall felőlem többé.
- Sosem?
- ígérem.
- Helyes - bólintott dr. Grief - Ez jó ötlet.
Kezét kihúzta a zsebéből. Egy automata pisztolyt tartott benne, melynek csövére vastag
hangtompítót szereltek. Baxter még mosolygott, amikor dr. Grief rálőtt. Pontosan a homloka
közepén találta el. Baxter a műtőasztalra zuhant, és többé nem mozdult.
Dr. Grief leengedte a pisztolyt. Odament egy telefonhoz, felemelte a kagylót, és tárcsázott.
-Én vagyok. A műtőben van valami, amit ki kellene dobni. Szólna a takarítóbrigádnak, kérem?
Letette a kagylót, még egyszer a műtőasztalon heverő testre nézett, majd a szoba túlsó felébe
ment. Alex látta, hogy megnyom egy gombot. A fal egy része félresiklott, mögötte egy
felvonó állt. Dr. Grief beszállt, a liftajtó becsukódott.
Alex felegyenesedett, de a döbbenettől gondolkodni sem bírt. Botladozva belépett a műtőbe.
Tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A takarítóbrigád, akiket dr. Grief kért, már biztos úton
van. De akkor is tudni akarta, miféle operációk zajlanak itt. Mr. Baxter ezek szerint sebész le­
hetett. De miféle műtétért fizetnek egymillió dollárt?
Alex körülnézett, tekintetével gondosan kerülve a holtestet. Az egyik polcon szikék
sorakoztak, félelmetesen csillogtak, pengéjük borotvaélesnek látszott. Látott még kötszert,
fecskendőket, üvegcsékben folyadékokat. De semmi nem utalt rá, mivel foglalkozott Baxter.
Alex rájött, hogy ez így reménytelen. Semmit nem tud az orvostudományról. Tőle a benőtt
köröm eltávolításától a szívátültetésig bármit végezhettek itt.
És akkor a fényképekre esett a pillantása. Saját magát látta egy ágyon, ami nagyon ismerős
volt. Párizs! A Hotel du Monde 13-as szobája. Emlékezett a fekete-fehér ágytakaróra, és
ruhákra, amit akkor viselt. A legtöbb fényképen nem volt rajta ruha. Testének minden centijét
lefényképezték, közelről is, távolról is. A szeme minden képen csukva volt. Alex megértette,
hogy elkábították, és eszébe jutott, hogyan ért véget a Mrs. Stellenbosch-sal elköltött vacsora.
A fényképektől undor fogta el. Olyan emberek manipulálják, akik azt hiszik, ő semmit nem ér.
Az első pillanattól ellenszenvet érzett dr. Grief és a helyettese iránt. Most már gyűlölte őket.
Még mindig nem tudta, miben sántikálnak. De az biztos, hogy gonoszok. Meg kell őket
állítani.
Lépcsőn dobogó léptek riasztották fel gondolataiból. A takarítóbrigád! Körbenézett és
káromkodott. Nem maradt ideje kimenni, idebent pedig nem volt hová elbújni. Aztán eszébe
jutott a lift. Odaugrott és idegesen megnyomta a hívógombot. A léptek egyre közeledtek. Han­
gokat is hallott. Kinyílt a falnak álcázott liftajtó. Belépett a kis, ezüstös dobozba. Öt gombot
látott: S, R, 1, 2, 3. Elég jól beszélt franciául, hogy tudja, az R a rez-de-chaussée, vagyis a
földszint. Megnyomta az R-t. Bízott benne, hogy a lift oda viszi vissza, ahonnét elindult.
Az ajtó éppen becsukódott, amikor az őrök beléptek a műtőbe. Alex gyomra meglódult, ahogy
a lift lefelé indult. Aztán a felvonó szinte azonnal lassulni is kezdett. Alex közben rájött, hogy
az ajtókat innét nem tudja kinyitni. Lehet, hogy őrökkel találja szemközt magát - vagy a többi
fiúval. Hát most már késő. Majd meglátja, ha odaér.
Szerencséje volt. A liftajtó a könyvtárba nyílt. Alex remélte, hogy ez az igazi könyvtár, és nem
a másolat. Egy lelket sem látott. Kilépett a liftből, és megfordult. Az al-kówal szemben állt. A
lift két ajtaja képezte az alkóv falát. Ragyogó álcázás volt, a páncél pontosan ketté lett vágva,
fele-fele mindkét ajtón. Ahogy az ajtók automatikusan becsukódtak, a páncél újra összeállt,
teljessé téve az álcát. Alex önkéntelenül elámult ezen az ötletességen. Az egész épület
fantasztikus trükkökkel volt tele.
Alex a kezére nézett. Tiszta piszok volt. El is felejtette, hogy mennyire kormos. Kilopódzott a
könyvtárból, igyekezve nem hagyni fekete lábnyomokat a szőnyegen. Aztán felsietett a
szobájába. Hál' istennek ez valóban az övé, állapította meg. Ott hevert a discmanje - és most
éppen erre volt szüksége.
Eleget tudott meg. Ideje behívni a lovasságot. Háromszor megnyomta az előretekerés gombot,
majd elment zuhanyozni.
Késleltető taktika
Londonban esett. Az a fajta eső volt, ami mintha el se akarna állni. A kora esti forgalom
összetorlódott, az autók csigalassan araszoltak. Alán Blunt az ablaknál állva nézte az utcát,
amikor kopogtattak. Kelletlenül fordult meg, mintha teljesen lenyűgözné a nedves, förtelmes
város. Mrs. Jones lépett be. Blunt leült az asztala mögé, s látta, hogy a lap tetején, amit a nő a
kezében tart, pirossal az áll: Sürgős.
- Alex hírt adott magáról - közölte Mrs. Jones.
- Igen?
- Smithers ellátta egy Euro-műhold jeladóval, amit egy hordozható discmanbe épített bele.
Alex reggel küldte nekünk ezt... tíz huszonhétkor ottani idő szerint.
- És mit jelent?
- Vagy bajban van, vagy eleget megtudott. Mindenképpen ki kell hoznunk.
- Nem is tudom... - dőlt hátra a széken Blunt, mélyen a gondolataiba merülve.
Fiatalemberként matematikából diplomázott kitüntetéssel a Cambridge Egyetemen. Most,
harminc évvel később még mindig bonyolult számítások sorozatának látta a világot. - Mennyi
ideje is van Alex a Point Blancban?
-Egy hete.
- Ha jól emlékszem, nem is akart menni. Sir Dávid Friend szerint Haverstock Hallban enyhén
szólva anti-
szociálisan viselkedett. Tudta, hogy elkábította Friend lányát egy tűvel? Sőt véletlenül
majdnem megölte egy vasúti alagútban.
- Szerepet játszott - védte a fiút Mrs. Jones. - Pontosan, ahogy maga mondta neki.
- Talán túlságosan is jól játszotta - mormolta Blunt. -Lehet, hogy Alex már nem száz
százalékig megbízható.
-Elküldte az üzenetet - erősködött elkeseredetten Mrs. Jones. - Nem tudhatjuk, talán komoly
bajban van. Mi adtuk neki a készüléket vészjelzésre. Hogy tudathassa velünk, ha segítségre
van szüksége. Nem ülhetünk itt ölbe tett kézzel.
- Nem is azt mondtam. - Alán Blunt kíváncsian nézett rá. - Csak nem kedvelte meg a fiút?
- Ne legyen nevetséges - fordult el Mrs. Jones. -Mintha aggódna érte.
- Tizennégy éves, Alán! Még gyermek, az isten szerelmére!
- Magának is vannak gyermekei.
- Igen - nézett farkasszemet a férfival Mrs. Jones. - Ez talán tényleg számít. De még magának
is el kell ismernie, hogy Alex különleges. Nincs még egy ilyen ügynökünk. Egy tizennégy
éves fiú! A tökéletes titkos fegyver. Ehhez semmi köze annak, én mit érzek iránta. Nem
engedhetjük meg magunknak, hogy elveszítsük.
- Nem szeretnék minden biztos információ nélkül csak úgy berontani a Point Blancba - felelte
Blunt. - Először is Franciaországról van szó, és maga is tudja, milyenek a franciák. Ha azt
hiszik, hogy beleütjük az orrunkat a belügyeikbe, pokoli hűhót csapnak. Másodszor pedig dr.
Griefnél a világ leggazdagabb családjainak gyerekei
vannak. Ha lerohanjuk őket a SAS-sal, nemzetközi bonyodalmat okozhatunk.
- Bizonyítékot akart, hogy az iskolának köze van Roscoe és Ivanov halálához - vitatkozott
Mrs. Jones. -Alex talán megszerezte.
- Talán igen, talán nem. Huszonnégy óra ráadás nem jelenthet olyan nagy problémát.
-Huszonnégy óra?
-Egy egységet készenlétbe helyezünk. Ők szemmel tarthatják a helyzetet. Ha Alex tényleg
bajban van, hamar kiderül. Talán még a hasznunkra is válik, ha kicsit felkavarja a dolgokat.
Pontosan ezt akarjuk. Kicsikarni, hogy dr. Grief felfedje a lapjait.
- És ha Alex újra jelentkezik? -Akkor bemegyünk. -Akkor már talán túl késő lesz.
-Alexnek? - Blunt arcán nem látszott érzelem. -Miatta felesleges aggódnia, Mrs. Jones. Tud
vigyázni magára.
Csengett a telefon, s Blunt felvette. Mrs. Jones, látván hogy beszélgetése Blunttal véget ért,
felállt, és ment, hogy Genfbe küldjön egy SAS-egységet. Bluntnak természetesen igaza van. A
halogató taktika még a hasznukra lehet. Tisztázni a dolgot a franciákkal. Kideríteni, mi folyik.
És csak huszonnégy óráról van szó.
Csak remélni tudta, hogy Alex kitart addig.
Alex egymagában reggelizett. Most először James Sprintz a többiekhez csatlakozott, nem
hozzá. Ott ültek, hatan egy kupacban. Nagy hirtelen puszipajtások lettek. Alex tüzetesen
megvizsgálta a fiút, akit eddig a barátjának szá-
míthatott, próbálta kitalálni, mi változott meg benne. Már tudta a választ. Minden és semmi.
James pontosan ugyanaz maradt, és teljesen más lett. Alex befejezte az étkezést, és felállt.
- Nem jössz be órára, Alex? - szólt oda neki James. -Latin lesz.
-A latin időpocsékolás - rázta a fejét Alex.
- Gondolod? -James hangjából minden igyekezete ellenére érződött a gúny, és egy pillanatra
Alex megijedt. Egy villanásnyi ideig mintha nem is James beszélt volna hozzá. Bár az ő szája
mozgott, de mintha dr. Grief szavaival szólt volna.
- Érezd jól magad - felelte Alex, és sietve kiment az ebédlőből.
Már majdnem huszonnégy óra eltelt, mióta leadta a jelet. Alex maga sem tudta, mire
számított. Egy helikopterraj angol felségjelzéssel az oldalán megnyugtatta volna. Ám eddig
nem történt az égvilágon semmi. Még az is megfordult a fejében, hogy talán nem működött az
adó. Ugyanakkor dühös volt magára. Végignézte, ahogy dr. Grief lelőtte a Baxter nevű férfit a
műtőben, és pánikba esett. Tudta, hogy dr. Grief gyilkos. Tudta, hogy az akadémia nem csak
egy iskola, mint azt hirdeti magáról. De az összes választ még mindig nem tudta. Mit is művel
pontosan dr. Grief? Felelős Michael J. Roscoe és Viktor Ivanov haláláért? És ha igen, hogyan?
Nem, korántsem tud eleget. És mire az MI6 megérkezik, Baxter testét eltemetik valahol a
hegyekben, nem lesz semmi bizonyíték. Hülyének fogják nézni. Szinte látta maga előtt, ahogy
dr. Grief előadja a saját verzió-ját...
Igen. Van itt egy műtő. Évekkel ezelőtt épült. A második és harmadik emeletet nem használjuk.
Van lift is, igen. Még azelőtt szerelték be, hogy mi beköltöztünk. Beszéltünk Alexnek a fegyve­
res őrökről. Hogy az ő biztonsága érdekében vannak itt. De mint látják, uraim, nem folyik itt
semmi rossz. A fiúk jól vannak. Baxter? Nem, nem ismerek ilyen nevű embert. Alex biztos
rosszat álmodott. Meg vagyok döbbenve, hogy kémkedni küldték ide. Ha kérhetném, vigyék
magukkal, amikor elmennek... Többet kell megtudnia, ami annyit tesz, hogy vissza kell
mennie a másodikra. Vagy talán le. Eszébe jutottak a gombok a titkos liftben. R mint rez-de-
chaussée. Az S lehet a soussol. hz alagsor franciául.
Odament a latinteremhez, és a félig nyitott ajtón át benézett. Dr. Griefet nem látta, de a
hangját hallotta:
- Félix qui potuit rerum cognoscere causas...
Csikorgó hang: kréta a táblán. Ott ült a hat fiú a padban, és feszülten figyeltek. James Hugó és
Tom között ült, és jegyzetelt. Alex az órájára pillantott. Még egy óráig itt lesznek. Munkára.
Visszament a folyosón, és besurrant a könyvtárba. Kicsit még reggel is érezte magán a korom
szagát, esze ágában sem volt visszabújni a kéménybe. Odament a páncélhoz. Most már tudta,
hogy mögötte van a liftajtó. Belülről ki lehet nyitni. Kint is kell lenni valami kezelőnek.
Pár perc alatt meglelte. A páncél mellvértjébe építettek be három gombot, amelyek még egész
közelről is a páncél részének látszottak - olyasminek, amivel egy középkori lovag magára
erősítette a holmit. Ám amikor Alex megnyomta a középső gombot, a páncél megmozdult.
Szétvált, és ott várakozott mögötte a lift.
Alex ezúttal a legalsó gombot nyomta meg. A lift sokáig ment lefelé, mintha az alagsort
igencsak mélyen a föld alá építették volna. Végül az ajtók kinyíltak. Alex egy kanyarodó
folyosót látott csempézett fallal, ami kicsit a londoni metróra emlékeztette. A levegő hideg
volt. A járatot a mennyezetbe csavart csupasz égők világították meg.
Kinézett, majd gyorsan visszakapta a fejét. A folyosó végén egy őr ült egy asztalnál, újságot
olvasva. Meghallotta a liftajtót? Az őr teljesen belefeledkezett a sporthírekbe, meg sem
mozdult. Alex kicsusszant a liftből, és elindult a folyosón a másik irányba. A sarkot elérve egy
másik folyosóra jutott, amelyen acélajtók sorakoztak. Itt nem látott senkit.
Hol lehet? Valaminek kell lenni itt lent, különben nem kéne őr. Alex odament a legközelebbi
ajtóhoz. Volt rajta egy kukucskáló, amin benézve csupasz fehér cellát látott két priccsel,
vécével és mosdóval. A cellában két fiú volt. Az egyiket sosem látta még, de a másikat
felismerte. A Tom McMorin nevű vörös hajú fiú. De hát pár perce látta a latinteremben! Mit
keres itt?
Alex a következő cellához ment. Itt is két fiú gubbasztott. Az egyik egy szőke, sportos fiú,
kék szemű és szeplős. A másikat ismerte. James Sprintz volt. Alex megvizsgálta az ajtót. Két
retesz volt rajta, de kulcslyuk sehol. Elhúzta a reteszeket, és lenyomta a kilincset. Az ajtó
kinyílt. Belépett.
James megdöbbenve állt fel. - Alex! Mit keresel itt?
Alex betette az ajtót maga mögött. - Nincs sok időnk. -Suttogva beszélt, pedig nem hallhatta
senki. - Mi történt veled?
- Tegnapelőtt éjjel értem jöttek - mesélte James. -Kirángattak az ágyból, le a könyvtárba. Volt
valami lift...
-A páncél mögött.
- Igen. Fogalmam sem volt, mit akarnak. Azt hittem megölnek, de csak belöktek ide.
- Két napja itt vagy?
- Igen.
- Tizenöt perce láttalak a reggelinél - csóválta a fejét Alex.
- Másolatokat csinálnak rólunk - szólalt meg a másik fiú. Amerikai kiejtése volt. -
Mindegyikünkről. Azt nem tudom, hogyan csinálják, vagy miért. De azt csinálják. -Dühösen
meredt az ajtóra. - Egy hónapja vagyok itt. Paul Roscoe vagyok.
-Roscoe? Az apád...
-Michael Roscoe.
Alex meg sem bírt szólalni. Nem mondhatta el a fiúnak, mi történt az apjával, még a tekintetét
is elkapta, nehogy az kiolvassa belőle.
- Hogyan jutottál le ide? - kérdezte James.
- Figyelj rám - kezdte Alex. Sietni kellett, hát hadart. -Az MI6 küldött. Nem Alex Friend a
nevem, hanem Alex Rider. Minden rendben lesz. Jönnek, és mindenkit kiszabadítanak.
-Te... kém vagy? - döbbent meg James.
- Olyasmi. Mondhatjuk - bólintott Alex.
- Ki tudtad nyitni az ajtót! Akkor kimehetünk innét! -állt fel Paul Roscoe.
-Ne! - emelte fel a kezét Alex. - Várnotok kell. A hegyről nem jutunk le. Maradjatok még
kicsit, hozok segítséget. ígérem. Csak így sikerülhet.
- Nem bírom már...
-Muszáj. Bízz bennem, Paul. Újra bezárom az ajtót, hogy ne jöjjenek rá, hogy itt jártam. Nem
kell már sokáig várnotok. Visszajövök!
Alexnek nem volt ideje több vitára. Odament az ajtóhoz, és kinyitotta.
Mrs. Stellenbosch állt kint.
Alexnek csak annyi ideje volt, hogy megdöbbenjen. Megpróbált védekezni, karatepozíciót
felvenni, de elkésett. A nő karja villámgyorsan lecsapott, tenyerének éle Alex arcába vágott.
Mintha egy kőfalba rohant volna. Alex úgy érezte, teste összes csontja megzörren. Fehér fény
robbant a szeme mögött. Aztán elájult.
Uralni a világot
- Nyisd ki a szemed, Alex. Dr. Grief szeretne veled beszélni.
A szavak egy óceán túlsó feléről érkeztek. Alex nyögve próbálta felemelni a fejét. Egy széken
ült, karja a háta mögött. Bal arca mintha feldagadt volna, szájában pedig a vér édes ízét érezte.
Kinyitotta a szemét, és várta, hogy a kép kiélesedjen. Mrs. Stellenbosch előtte állt, ellazított
ökle másik tenyerében pihent. Alexnek eszébe jutott az ütés ereje, amitől elájult. Az egész feje
zúgott. Végigfuttatta nyelvét fogsorán, megvan-e mind. Még szerencse, hogy az ütéssel együtt
mozgott. Különben a nő még a nyakát is eltörte volna.
Dr. Grief az aranyszékében üldögélt, arcán furcsa kifejezés látszódott: érdeklődés és undor
keveréke. Más nem volt a szobában. Kint még havazott, a kandallóban tűz égett, de még a
lángok sem voltak olyan vörösek, mint dr. Grief szemei.
- Sok kellemetlenséget okoztál nekünk - szólalt meg dr. Grief
Alex kinyújtotta a nyakát. Megpróbálta mozgatni a kezét, de összebilincselték a szék támlája
mögött.
- Nem Alex Friend a neved. Nem Sir Dávid Friend fia vagy. Alex Ridernek hívnak, és az
angol titkosszolgálatnak dolgozol - sorolta a tényeket dr. Grief Hangja fikarcnyi érzelmet sem
árult el.
-A cellákba mikrofonokat rejtettünk - magyarázta Mrs. Stellenbosch. - Néha igen tanulságos
kihallgatni
ifjú vendégeink beszélgetését. Az őr, aki riasztott engem, mindent hallott, amit mondtál.
- Pocsékoltad az időnket és a pénzünket - folytatta dr. Grief. - Ezért megkapod a büntetésedet.
Olyat, ami az
életedbe kerül.
Szavai hidegek, tárgyilagosak voltak, s Alexben félelem gyúlt, mely végigfutott az erein,
egyenesen a szíve felé. Nagy levegőt vett, igyekezett megőrizni a hidegvérét. Jelzett az MI6-
nak. Már úton lehetnek Point Blancba. Bármelyik pillanatban megjelenhetnek. Csak húznia
kell az időt.
- Nem tehet velem semmit - mondta Alex az igazgatóra meredve.
Mrs. Stellenbosch megütötte. Ahogy a nő kézfeje arcon csapta, Alex feje hátravágódott. Ha
nincs a székhez kötve, leesik. - Ha az igazgató úrral beszélsz, „dr. Grief'-nek szólítod -
sziszegte a nő.
Alex felemelte a fejét, bár szeme könnyben úszott. -Nem tehet velem semmit, dr. Grief.
Mindent tudok. Tudok a Gemini projektről. És már Londonnak is elmondtam, amit tudok. Ha
bármi történik velem, megölik magát. Már úton vannak.
Dr. Grief elmosolyodott, és Alex azonnal megértette, hogy bármit mond, az nem változtat
azon, ami történni fog vele. Ez az ember túl magabiztos. Mint a pókerjáté-kos, aki nem csak
hogy látta a többiek lapját, de már ki is lopta magának a négy ászt.
- Lehet, hogy a barátaid már úton vannak - mondta. -De azt nem hiszem, hogy bármit is
mondtál nekik. Amikor átkutattuk a csomagjaidat, megtaláltuk a discmanbe rejtett jeladót. Azt
is észrevettem, hogy egy ötletesen álcázott elektromos fűrész. Ami a jeladót illeti, üzenetet
nem
lehet vele küldeni, csak egy jelet. Hogy honnét szereztél tudomást a Gemini projektről, engem
nem érdekel. Biztos hallottad a nevet, amikor hallgatóztál valamelyik ajtón. Jobban kellett
volna vigyáznunk... de hogy az angol hírszerzés egy gyereket küldjön, hát erre nem
számítottunk.
Tegyük fel, hogy a barátaid tényleg jönnek. Akkor sem találnak semmit. Te addigra eltűnsz.
Majd azt mondom nekik, hogy elszöktél. Hogy az embereim azóta is keresnek, de semmi
nyomod, úgyhogy félek tőle, hogy a hegyoldalban utolért téged a lassú, dermesztő halál...
Senki nem fog rájönni, mivel foglalkoztam itt. A Gemini projektet siker koronázza. Máris
sikeres. És még ha a barátaid tényleg elmennek odáig, hogy engem megölnek, az sem számít.
Engem nem lehet megölni, Alex. A világ már az enyém.
- Úgy érti, a gyerekeké, akiket felbérelt hasonmásnak -pontosított Alex.
- Felbéreltem? - Dr. Grief pár szót dörmögött Mrs. Stellenboschnak kemény, torokhangú
nyelven, amit Alex afrikaansnak tippelt. A nő vastag ajkai szétváltak, és felnevetett,
kivillantva nagy, elszíneződött fogait. A férfi újra ránézett. - Hát erre gondolsz? Azt hiszed,
erről van szó?
-Láttam őket.
- Fogalmad sincs, mit láttál. Nem érted meg a zsenialitásomat! Borsónyi agyaddal rálátásod
sincs, mit is értem el - zihált dr. Grief. Látszott az arcán, hogy döntésre jutott. - Ritkán kerülök
szemtől szembe az ellenségemmel. Mindig is zavart, hogy nem tudom a világ tudtára adni,
milyen briliáns dolgot vittem véghez. Most a sze-
* A Dél-afrikai Köztársaságban beszélt, a hollandtól ma már elkülönült nyelv.
mélyedben rabul ejtettem a tökéletes és veszélytelen közönséget, hogy úgy mondjam, szóval
megengedem magamnak azt a luxust, hogy mesélek neked a Gemini projektről. És amikor
majd sikoltva mész a halálba, végre megérted, hogy soha semmi remény nem volt számodra.
Hogy esélyed sem volt egy olyan ember ellen győzni, mint én. Talán ez majd megkönnyíti
számodra.
- Rágyújtanék, ha nem zavarja, doktor úr - szólt közbe Mrs. Stellenbosch. Szivart vett elő, és
rágyújtott. A füst táncra perdült a szeme előtt.
-Mint azzal tisztában vagy - kezdte dr. Grief -, Dél-Afrikából származom. A trófeák a hallban
és itt, mind az ottani évek emlékei, szafarikon lőttem őket. Még most is visszavágyom. A
leggyönyörűbb hely a világon.
Amit viszont nem tudsz, hogy sok-sok éven át én voltam Dél-Afrika első számú biokémikusa.
A biológiai tanszéket vezettem a Johannesburgi Egyetemen. Később a Küklopsz Genetikai
Kutatóintézetet Pretoriában. A karrierem csúcspontja azonban az 1960-as években érkezett el,
amikor, noha még a húszas éveimben jártam, John Vorster dél-afrikai miniszterelnök
kinevezett tudományos miniszternek...
- Azt mondta, hogy megöl - vágott közbe Alex -, de azt nem gondoltam, hogy halálra akar
untatni.
Mrs. Stellenboschnak torkán akadt a füst, és ökölbe szorított kézzel Alex felé indult, de dr.
Grief megállította. - Hadd humorizáljon a fiú. Később majd a torkán akad a vicc fájdalmában.
Az igazgatóhelyettes sötéten meredt a fiúra.
- Azért mesélem el ezt neked, Alex - magyarázta dr. Grief-, mert segít, hogy megértsd.
Valószínűleg semmit nem tudsz Dél-Afrikáról. Úgy tapasztaltam, hogy az an-
gol gyerekek a világon a legbutábbak és leglustábbak. Mindez hamarosan megváltozik! De
hadd meséljek arról, milyen volt a hazám, amikor fiatal voltam.
Dél-Afrikában a fehérek uraltak mindent. A törvények szerint, amiket a világ apartheidként*
ismer, a feketék még a közelében sem élhettek a fehéreknek. Nem házasodhattak fehérekkel.
Nem tartózkodhattak közös vécében, étteremben, sportcsarnokban vagy bárban. Mindig
igazolványt kellett hordaniuk. Úgy bántak velük, mint az állatokkal.
- Undorító lehetett - mondta Alex.
- Csodálatos volt! - sóhajtott Mrs. Stellenbosch.
- Tökéletes volt, valóban - értett egyet dr. Grief - Ám ahogy teltek az évek, ráébredtem, hogy
ez csakis rövid életű lehet. A sowetói felkelésből**, a növekvő ellenállásból és abból, ahogy
az egész világ összefogott ellenünk, beleértve a te rohadt Angliádat is, mindebből tudtam,
hogy fehér Dél-Afrika sorsa megvan pecsételve, előre láttam a napot, amikor a hatalmat
átadják egy Nelson Mandela-féle embernek.
-Egy bűnözőnek! - tette hozzá Mrs. Stellenbosch. Füst gomolygott ki az orrlyukán.
Alex nem mondott semmit. Egyértelmű volt, hogy dr. Grief és a helyettese őrültek, s minden
egyes szóval egyre jobban látszott, mennyire azok.
- Elnéztem a világot - mondta dr. Grief -, és láttam, hogy egyre gyengébb és szánalmasabb.
Hogy lehetséges, hogy egy a miénkhez hasonló országot egyszerűen átadnak olyanoknak,
akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan vezessék? És miért akarta annyira ezt az egész világ?
Azt
* ejtsd: apárthájt; a Dél-afrikai Köztársaságban a fekete lakosság elnyomását célzó faji
elkülönítési politika (1948-1994). ** A dél-afrikai apartheid elleni, 1976-ban kezdődött
legnagyobb felkelés.
láttam magam körül, hogy az emberek Amerikában és Európában ostobák és gyengék. A
Berlini Fal leomlása csak rontott a helyzeten. Én mindig is tiszteltem az oroszokat, de aztán
őket is gyorsan megfertőzte ugyanaz a ragály. Azon gondolkodtam, ha én uralnám a világot,
mennyivel erősebb lenne. Mennyivel jobb...
- Magának lehet, dr. Grief - mondta Alex. - De senki másnak.
Dr. Grief válaszra sem méltatta. Szeme csillogott a vörös szemüveg mögött. - Nagyon
kevesen mertek arról álmodni, hogy az egész világot uralják - mondta a magáét. - Például
Hitler. Aztán Napóleon. Talán még Sztálin. Nagy emberek! Csodálatos emberek! Csakhogy
ahhoz, hogy valaki a világot uralja a huszonegyedik században, nem elég a katonai erő. A
világ ma már bonyolultabb hely. Hol a valódi hatalom? A politikában. Miniszterelnököké és
államfőké. De van hatalom az iparban, tudományban, médiában, olajiparban, az internetben...
A mai világ egy bonyolult szőttes, s aki az egészet kormányozni akarja, annak minden szálat
meg kell ragadnia.
És én elhatároztam, hogy ezt fogom csinálni, Alex. Dél-Afrika páratlan hely volt, és kivételes
pozícióm lehetővé tette, hogy megkíséreljem. - Dr. Grief nagy levegőt vett. - Mit tudsz a
sejttranszplantációról?
- Nem tudok semmiről semmit - válaszolta Alex. -Maga mondta, hogy az angol iskolások
buták és lusták. Én is az vagyok.
-Akkor mondom másképp. Hallottál a klónozásról? Alex majdnem elröhögte magát. - Úgy
érti... mint Dolly, a birka?
- Neked lehet, hogy csak vicc, Alex. Mint valami tudományos-fantasztikus mese. De a
tudósok már jó száz éve keresik a módját, hogyan tudják létrehozni a saját másukat
replikájukat. Maga a szó görögül annyit tesz: „gally". Gondolj arra, ahogy a gally egy ágból
indul, majd kettéválik. Pontosan ezt érték el gyíkokkal, tengeri sünnel, ebihallal békával,
egerekkel és végül, 1996. július 5-én egy birkával. Az elmélet egyszerű: sejttranszplantáció. A
petéből kiveszik a sejtmagot, s egy felnőttből vett sejttel helyettesítik. A részletekkel nem
fárasztalak, Alex. De ez nem vicc. Dolly egy olyan birka tökéletes másolata, amelyik hat
évvel Dolly születése előtt elpusztult. Ez a birka egy nem kevesebb, mint százéves
kísérletsorozat eredménye volt. S a tudósok egész idő alatt ugyanabban az álomban osztoztak:
embert klónozni. Én megvalósítottam ezt az álmot!
Elhallgatott.
- Ha tapsra vár, vegye le a bilincset - mondta Alex.
- Nem akarok tapsot - förmedt rá dr. Grief - Tőled nem. Tőled egyvalamit akarok: az életedet.
És el is veszem.
- Szóval kit klónozott? - kérdezte Alex. - Remélem, nem Mrs. Stelienboscht. Belőle egy is
elég.
- Szerinted kit? Magamat! - Dr. Grief megragadta a szék karfáját, és olyan tartást vett fel, mint
egy király a trónszéken. - Húsz éve kezdtem el a munkát. Mondtam: tudományos miniszter
voltam. Rendelkezésemre állt minden, felszerelés és pénz, ami csak kellett. Ráadásul Dél-
Afrikában voltam. Ott nem vonatkoztak rám a szabályok, amelyek gúzsba kötöttek minden
tudóst a világon. Én használhattam a kísérleteimhez embereket, politikai foglyokat. Persze
minden titokban zajlott. Húsz évig megállás nélkül dol-
goztam. Aztán amikor készen álltam, elloptam egy hatalmas összeget a dél-afrikai
kormánytól, és ideköltöztem.
Ez 1981-ben volt. És hat évre rá, majdnem tíz évvel az előtt, hogy az angol tudósok ámulatba
ejtették a világot egy klónozott birkával, én valami sokkal, de sokkal jelentősebb tettet
hajtottam végre... méghozzá itt, Point Blancban. Magamat klónoztam. És nem is egyszer.
Tizenhatszor! Tizenhat pontos másolat az én külsőmmel. Az én agyammal. Az én
ambíciómmal. És az én elszántságommal.
-És olyan őrültek is voltak, mint maga? - kérdezte Alex. Mrs. Stellenbosch azonnal megütötte
megint, ezúttal gyomron. De Alex szándékosan fel akarta őket dühíteni. Hátha akkor
elkövetnek valami hibát.
- Persze meg kellett várnom, míg felnőnek - mondta dr. Grief. - Tizenhat kisbaba tizenhat
anyától, akik biológiailag nem fontosak. És a babák az én hasonmásommá nőnek fel.
Tizennégy évet vártam, hogy tinédzserekké érjenek. Néhányukkal találkoztál is.
-Tom, Cassian, Nicolas, Hugó Joe. És James... -Most már Alex is megértette, miért
hasonlítottak annyira egymásra.
- Érted már, Alex? Kapizsgálod, mit vittem véghez? Sosem halok meg, mert ha ezt a testet el
is éri a végzet, továbbélek bennük. Én vagyok ők, és ők én. Egyek vagyunk. - Dr. Grief újra
elmosolyodott. - Eva Stellenbosch egész végig a segítségemre volt. Már Dél-Afrikában is
mellettem dolgozott. Tagja volt a SASS-nak, a mi titkosszolgálatunknak. Ő volt az egyik
fővallató.
- Régi szép idők! - mosolygott Mrs. Stellenbosch is. -Együtt hoztuk létre az akadémiát.
Ugyanis ez volt a
tervem második része. Tizenhat másolatot készítettem ma-
gamról. De ez nem elég. Emlékszel, mit mondtam a sz"t tes szálairól? Ide kellett őket
csalnom, mindet egy helyre
- Hogy helyükre a saját kópiáit állítsa! - fogta fel végre Alex. Teljes őrület. De csak így volt
értelme mindannak amit látott.
Dr. Grief bólintott. - Megfigyeltem, hogy a gazdag és befolyásos családok gyermekei
gyakran... problémásak A szülőknek nincs ideje a gyerekre. A fiúk nem szeretik a szüleiket.
Ezeket a gyerekeket céloztam meg, Alex. Mert azt akartam megkapni, ami nekik megvolt.
Vegyünk egy olyan fiút, mint Hugó Vries. Egy szép nap majd az apja ötvenszázalékos
részesedést hagy rá a világ gyémántpiacából. Vagy ott van Tom McMorin, az anyjának szerte
a világon vannak újságjai. Joe Canterbury: az apja a Pentagonban, az anyja szenátor. Van
ennél jobb kezdet egy politikai karrierhez? Sőt, akár ahhoz, hogy valaki elnök legyen? A
legígéretesebb gyerekek közül, akiket ideküldtek, tizenötöt kicseréltem a saját másommal.
Persze sebészileg meg lettek változtatva, hogy pontosan olyanok legyenek, mint az eredeti.
- Baxter, akit lelőtt...
- Te aztán nem unatkoztál, Alex! - Dr. Grief először látszott meglepettnek. - A néhai Mr.
Baxter plasztikai sebész volt. Londonban találtam rá, a Harley Streeten dolgozott.
Kártyaadósságai voltak. Könnyedén a markomba kaparintottam. Ő operálta át a családomat,
elváltoztatta az arcukat, a bőrszínüket, hogy tökéletesen megfeleljenek a lecserélt
tinédzsereknek. Ahogy az igazi fiúk megérkeztek Point Blancbe, azonnal megfigyelés alá
kerültek...
- A második és harmadik emeleti ugyanolyan szobákból.
- Igen. A másolataim televízión keresztül nézhették a célpontokat. Lekopírozták minden
mozdulatukat. Eltanulták a gesztusaikat. Úgy ettek, mint ők. Úgy beszéltek, mint ők.
Egyszóval átváltoztak.
- Sose sikerült volna! - vergődött a széken Alex. Próbált fogást találni a bilincsen, de a fém túl
szoros volt. Moccanni sem bírt. - A szülők azonnal észrevették volna, hogy nem a saját
gyereküket kapták vissza. Egy anya megismeri, hogy az nem a saját fia, még ha ugyanúgy néz
is ki.
Mrs. Stellenbosch kuncogott. Elnyomta a szivarját, majd rögtön rágyújtott egy másikra.
- Ebben nagyon tévedsz, Alex - felelte dr. Grief. - Először is olyan elfoglalt, keményen
dolgozó szülőkről beszélünk, akiknek csak nagyon kevés ideje van a gyerekükre, vagy
egyáltalán semmi. És elfelejted, hogy eleve azért küldték ide a fiúkat, hogy azok
megváltozzanak. Mindig is ezért küldték a szülők a fiúkat magániskolába. Úgy bizony, azt
hiszik, hogy az iskola majd jobb, okosabb, magabiztosabb gyereket farag belőle. Kifejezetten
csalódottak, ha a gyerekek ugyanúgy térnek haza.
Ráadásul a természet is mellettünk áll. Egy tizennégy éves fiú elmegy otthonról hat-hét hétre.
Mire visszatér, a természet rajta hagyja nyomát. Magasabb lesz. Kövérebb vagy soványabb.
Még a hangja is megváltozik. Ez hozzátartozik a pubertáshoz, a szülők meg amikor
meglátják, összecsapják a kezüket: „Ó, Tom, olyan nagy vagy... hogy megnőttél!" És nem is
sejtenek semmit. Akkor aggódnának, ha a fiú semmit nem változna.
- De Roscoe rájött, nemde? - Alex érezte, hogy rábukkant az igazságra, arra, amiért eleve
ideküldték. Tudta, miért kellett meghalnia Roscoe-nak és Ivanovnak.
- Két esetben fordult elő, hogy a szülők nem hittek a látszatnak - ismerte el dr. Grief - Michael
J. Roscoe New Yorkban. És Viktor Ivanov ezredes Moszkvában. Pontosan egyikük sem jött
rá, mi történt. Csak boldogtalanok voltak. Veszekedtek a fiúkkal. Túl sokat kérdeztek.
-És a két fiú elmondta magának, mi történik?
- Mondd csak úgy: elmondtam magamnak. Hiszen a fiúk is én vagyok. Amúgy igen. Michael
Roscoe rájött, hogy valami nincs rendjén, és felhívta az MI6-ot Londonban. Felteszem, ennek
köszönheted a balszerencsédet, hogy belekeveredtél. Fizettem Roscoe megöléséért, mint
ahogy fizettem Ivanov megöléséért is. Számoltam esetleges problémákkal. Tizenhatból kettő
korántsem katasztrofális arány, és természetesen a terveimen mit sem változtat. Sőt sok
tekintetben még segít is nekem. Michael J. Roscoe egész vagyonát a fiára hagyta. És ha jól
értesültem, az orosz elnök személyesen érdeklődik az apját elvesztett Dimitri Ivanov sorsa
iránt.
Összegezve elmondhatom, hogy a Gemini projekt rendkívül sikeres. Pár napon belül ezek a
fiúk is elhagyják Point Blancot, hogy elfoglalják helyüket a családjukban. Aztán miután
meggyőződöm róla, hogy beilleszkedtek, attól tartok, kénytelen leszek megszabadulni az
eredetiektől. Nem fog fájni nekik.
Amit rólad nem lehet elmondani, Alex. Nagyon sok bosszúságot okoztál nekem. Ezért úgy
döntöttem, hogy példát statuálok veled. - Dr. Grief a zsebébe nyúlt, és elővett egy kis
készüléket, ami olyan volt, mint egy csipogó. Egyetlen gomb volt rajta, azt megnyomta. - Mi
a holnapi első óra, Eva? - kérdezte a helyettesét.
- Biológia - felelte Mrs. Stellenbosch.
-Jól emlékeztem. Talán voltál már olyan biológiaórán, Alex, ahol békát vagy patkányt
boncoltatok. A gyermekeim egy ideje emberi boncolásért rágják a fülem. Ami engem nem lep
meg. Magam is tizennégy évesen vettem részt először emberi boncoláson. Holnap délelőtt fél
tízkor teljesítem a kívánságukat. Beviszünk téged a laboratóriumba, felnyitunk, és
körülnézünk benned. Altatót nem használunk, érdekes lesz megfigyelni, meddig bírod, mikor
mondja fel a szíved. Aztán persze a szívedet is felboncoljuk.
- Maga beteg! - kiáltotta Alex. Vergődött a széken, próbálta eltörni a fatámlát, szétfeszíteni a
bilincset. De reménytelen volt. A fém belevágott a csuklójába. A faszék megingott, de egyben
maradt. - Őrült!
- Tudós vagyok! - hördült fel dr. Grief. - Ezért ajándékozlak meg tudományos halállal.
Legalább az utolsó perceidben veszem valami hasznodat. - Elnézett Alex mellett. - Vigyék el
és kutassák át alaposan. Aztán éjszakára zárják be. Reggel első dolgom lesz, hogy benézek
hozzá.
Alex megértette, hogy dr. Grief az őrökhöz szól, akiket ő nem is hallott belépni. Hátulról
megragadták, a bilincset levették, és hátrafelé kirángatták a szobából. Amikor utoljára látta dr.
Griefet, az a tűznél melengette kezeit, szemüvegén tükröződtek a tekergőző lángok. Mrs.
Stellenbosch mosolyogva fújta a füstöt.
Aztán becsapódott az ajtó, és Alexet végigvonszolták a folyosón. Tudta, hogy Blunt és a
titkosszolgálat úton van - de abban már nem volt biztos, hogy időben odaérnek.
A fekete pálya
A cella kétszer négy méteres volt, benne egy matrac nélküli priccs, meg egy szék. Az ajtó
tömör acél. Alex hallotta, hogy a kulcsot ráfordítják. Nem kapott se enni, se inni. Hideg volt,
de az ágyon nem hagytak pokrócot.
Legalább a bilincset levették róla. Az őrök hozzáértőén megmotozták, mindent kivettek a
zsebéből. Még a nadrágszíját és a cipőfűzőjét is elvették. Dr. Grief talán attól félt, felakasztja
magát, pedig elevenen akarta Alexet a biológiaórára.
Hajnali kettő felé járhatott, de Alex egy hunyást sem aludt. Próbált nem gondolni mindarra,
amit dr. Grieftől hallott. Most másra kell koncentrálnia. Tudta, hogy menekülnie kell, és azt is,
hogy magára van utalva. Több mint harminchat óra eltelt, amióta megnyomta a Smitherstől
kapott vészjelzőt, és semmi nem történt. Vagy nem működött a szerkezet, vagy valami okból
az MI6 úgy döntött, nem jön érte. Persze fennállt a lehetősége, hogy valami majd történik
még reggelig. Alex azonban nem akart kockáztatni. Ki kell jutnia. Még ma éjjel.
Huszadszor is odament az ajtóhoz, letérdelt és fülelt. Az őrök az alagsorba cipelték. Másik
folyosón volt, mint a többi rab. Habár minden olyan gyorsan történt, Alex próbálta felidézni,
hová hozták. A liftből kilépve balra. Befordulva a sarkon, aztán egy ajtóig egy folyosó végén.
Maga van. Az ajtónál hallgatózva arra jutott, kint nem hagytak őrt.
Most kell megpróbálnia, az éjszaka közepén. Akármilyen alaposan kutatták is át, az őrök
mégsem találtak meg mindent. Még csak fel se figyeltek a tüskére a fülében. Mit is mondott
Smithers? „Ez a fülbevaló egy kicsi, de igen erős robbanó szerkezet. Ha a két részt újra
szétveszed, felrobban. Tízig számolj, és lyukat robbant bármibe..."
Itt az idő, hogy kipróbálja.
Alex kivette a füléből a díszt, a kulcslukba csúsztatta a két felét, majd hátralépett, és tízig
számolt.
Semmi nem történt. Ez is elromlott, mint a vészjelző? Alex már éppen lemondott róla, amikor
valami villant, és narancsszín láng csapott fel. Szerencsére hangot nem adott. A láng még öt
másodpercig égett, aztán magától kialudt. Alex az ajtóhoz ment. Az apró bomba érme nagysá­
gú lyukat égetett bele. A megolvadt fém még mindig izzott. Alex lábával meglökte az ajtót.
Kinyílt.
A fiút elöntötte az izgalom, de nyugalmat parancsolt magára. A cellából kijutott, de még
mindig az akadémia alagsorában van. Mindenütt őrök. Az épület hegytetőn áll, síléce nincs,
másképp pedig nem lehet lejutni. Még nincs biztonságban. Nagyon nincs...
Kisurrant a cellából, a folyosón visszament a lifthez. Megkísértette a gondolat, hogy
megkeresi és kiszabadítja a fiúkat, de tudta, nem segíthetnek. Csak veszélynek tenné ki őket
Nagy nehezen megtalálta a liftet. Észrevette, hogy a reggel itt látott őr helye üres. Vagy
elment kávézni, vagy dr. Grief csökkentette a biztonsági készültséget. Végül is most, hogy
Alexet és a többieket bezárták, nem volt
kitől tartani. Legalábbis szerintük. Ezúttal talán az ő oldalán áll a szerencse.
A lifttel felment az első emeletre. Tisztában volt vele hogy az egyetlen menekülési lehetőség a
szobájában hever. Dr. Grief biztosan átvizsgálta mindenét. De vajon mit csinálhatott vele?
Alex végigosont a félhomályos folyosón, be a szobájába. S ott is volt minden egy kupacban az
ágyon. A síruha. A szemüveg. Még a discman is a Beethoven-lemezzel. Megkönnyebbülten
sóhajtott. Mindre szüksége lesz.
Menet közben már kitalálta, mit fog csinálni. Sível nem mehet. Még most sem sejtette, hol
tartják őket. De a havon másképp is lehet menni. Egy őr sétált el a folyosón. Alex
megdermedt. Tehát nem mindenki alszik! Gyorsan kell cselekednie. Amint felfedezik a törött
cellaajtót, riasztanak mindenkit.
Megvárta, amíg elment az őr, aztán átlopakodott a mosókonyhába. Amikor kijött, egy hosszú,
lapos valami volt nála, ami könnyű alumíniumból készült. Bevitte a szobájába, és betette az
ajtót. Felkapcsolt egy lámpát. Félt, hogy az őr észreveszi a fényt, ha erre jár, de sötétben nem
boldogul. Ezt a kockázatot vállalnia kell.
Egy vasalódeszkát csórt el.
Alex egyszer régebben megpróbált megtanulni hó-deszkázni. Három napig próbálgatta akkor.
Az első nap többnyire csak esett-kelt, vagy fenéken csúszott. A hó-deszkázást sokkal
nehezebb megtanulni, mint a sízést, viszont ha az ember ráérez, onnantól kezdve gyorsan
megy. A harmadik napra Alex már le tudott evickélni a kezdők számára fenntartott lejtőn.
Most pedig arra készült, hogy hódeszka helyett vasalódeszkára pattan.
Fogta és bekapcsolta a discmant. A Beethoven-lemez pörgött, majd előresiklott, kidugva
gyémántélét. Alex gyors fejszámolást végzett, aztán vágni kezdett. A vasalódeszka szélesebb
volt a kelleténél. Tudta, hogy minél hosszabb, annál gyorsabban megy, viszont ha túl nagyra
hagyja, nem tudja kormányozni. A vasalódeszka lapos volt. így, hogy nincs az elején hajlat -
vagy orr, ahogy nevezik -, ki lesz szolgáltatva minden bukkanónak és gyökérnek, de ezzel
nem tud mit csinálni. Lenyomta a walkmant, és nézte, ahogy a pörgő lemez vágja a fémet.
Finoman vezette, hogy ívet adjon ki. A vasalódeszka fele leesett. A maradékot felvette.
Majdnem a melléig ért, egyik vége hegyes volt, a másik íves. Tökéletes.
Most lemetszette a támaszokat, csak egy hat centis, kiálló részt hagyott meg. Tudta, hogy
deszkázó és a deszka csak akkor maradnak együtt, ha erős a kötés, de neki nem volt semmije:
se csizmája, se szíja, se saroktámasza. Rögtönöznie kell. A lepedőből letépett két csíkot, és
belecsúsztatta a síruhájába. Az egyik edzőcipőjét majd odaköti a vasalódeszka támaszából
maradt csonkhoz. Szörnyen veszélyes. Ha elesik, eltöri a lábát.
Majdnem kész volt. Gyorsan belebújt a síruhába. Smithers szerint golyóálló, amire
valószínűleg szüksége is lesz. A szemüveget a nyakába akasztotta. Az ablakrácsot még nem
javították meg. Kidobta a vasalódeszkát, majd kimászott.
Ezen az éjjelen nem volt hold. Alex megkereste a szemüveg rejtett gombját, és megnyomta.
Halk zümmögést hallott, ahogy az elem bekapcsolt, aztán a hegyoldal hirtelen kísérteties, zöld
fényben izzott fel, s Alex ki tudta venni a fákat és az elhagyatott sísáncot.
Odavitte a hódeszkát a hótakaró széléhez, és a lepedőcsíkkal a lábához kötötte. Gondosan
felvette a pozíciót: jobb lába negyven, a bal húsz fokos szögben. Annak idején azt mondta az
oktató: roggyantott láb. De most nem törődhetett a technikai finomságokkal. Alex egy
pillanatig eltöprengett, hogyan is legyen. Eddig csak zöld és kék pályán ment -kezdő és
középhaladó lejtőn. Jamestől tudta, hogy ez a lejtő végig fekete, a legnehezebb. Lélegzete
zöld ködként lebegett arca előtt. Meg tudja csinálni? Bízhat ennyire magában?
Mögötte megszólalt egy vészcsengő. Fények gyulladtak fel az akadémia épületében. Alex
meglökte magát, és elindult, minden másodperccel egyre gyorsabban siklott. A döntést
kivették a kezéből. Most már bárhogy is lesz, nincs visszaút.
Dr. Grief hosszú, ezüst hálóköntösben állt Alex szobájában a nyitott ablaknál. Mrs.
Stellenbosch is hálóruhát viselt: az övé rózsaszín volt, és izomcsomóktól duzzadó testén
különösen ocsmányul festett. Három őr állt mögöttük parancsra várva.
- Ki motozta meg a fiút? - kérdezte dr. Grief Már járt lent a cellában, és látta az ajtón a kör
alakú lyukat.
Az őrök nem válaszoltak, de mind elsápadtak.
- Erre a kérdésre majd reggel megkeressük a választ -zárta le a kérdést dr. Grief - Most csak
az számít, hogy megtaláljuk és megöljük.
- Csak gyalog mehet le a hegyoldalon - vélte Mrs. Stellenbosch. - Nincs síléce. Úgysem
sikerül neki. Várjuk meg a reggelt, akkor helikopterrel felszedjük.
- Azt hiszem, a fiú sokkalta ötletesebb, mint gondoltuk - nézegette a vasalódeszka
maradványait dr. Grief - Lát-
ja? Rögtönzött magának egy szánt vagy hasonlót. Jól van... - Döntött. Mrs. Stellenbosch
örömmel látta a férfi szemébe visszatérő magabiztosságot. - Két ember üljön motoros szánra,
és induljon utána. Most!
Az egyik őr kisietett a szobából.
-És az egység a hegy lábánál? - kérdezte Mrs. Stellenbosch.
- Igaz is - mosolyodott el dr. Grief. Egy őr és egy sofőr mindig tartózkodott a legutolsó
völgyben, ha netán valaki megpróbálna sível menekülni. Az elővigyázatosság most megtérül.
- Alex Rider minden bizonnyal a la Vallée de Ferbe érkezik meg. Akárhogy jut is le, a síneken
nem ér át. Egy géppisztolyos emberünk vár majd rá. Ha odáig eljut, remek célpont lesz.
- Pompás - dorombolta Mrs. Stellenbosch.
- Szerettem volna végignézni a halálát. Na mindegy. A Rider fiúnak semmi esélye. Mehetünk
vissza aludni.
Alex elhagyta a talajt, kívülről nézve a biztos halálba zuhant. Hódeszkás nyelven ezt úgy
hívják: elkapta a levegőt - vagyis elrugaszkodott. Minden megtett tíz méterrel a hegyoldal öt
métert zuhant. Úgy érezte, forog körülötte a világ. A szél az arcába csapott. Aztán valahogy
szintbe állt a lejtő következő részével, még távolabb terelve a deszkát Point Blanctől.
Rettenetes gyorsan siklott, a fák és sziklák foszforeszkáló zöld csíkként mosódtak össze éjjel
látó készülékében. A meredekebb részeken valahogy könnyebben boldogult. Egy ízben
megpróbált a hegy laposabb részén lelassítani. Olyan csontrepesztő erővel csapódott le, hogy
majdnem elájult, és a következő húsz métert vakon tette meg.
A vasalódeszka remegett-rázkódott, minden erejére szüksége volt, hogy lavírozni tudjon vele.
Próbálta követni a hegyoldal természetes esését, de túl sok akadály került útjába. Legjobban a
megolvadt hótól rettegett. Ha ilyen sebességgel a deszka ráfut egy sárfoltra, ő lerepül róla, és
kitöri a nyakát. És tisztában volt vele, hogy minél lejjebb ér, erre annál nagyobb az esély.
Öt perce indult el, és csak kétszer esett el, mindkét alkalommal a vastag hóba, ami megvédte.
Mennyi lehet még vissza? Próbált emlékezni, mit is mondott James Sprintz, de ennél a
sebességnél képtelen volt gondolkodni. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy talpon
maradjon.
Egy vízszintes peremre ért. Itt a deszkát belebuktatta a hóba, és nagy nehezen megállt. Előtte
a talaj megint ijesztően lejtett. Alig mert lenézni. Balra és jobbra sűrű facsoportokat látott.
Messzebb minden tiszta zöld volt. A szemüvegnek is megvoltak a korlátai.
És ekkor meghallotta maga mögött a zajt. Legalább kettő - talán több - motor visítását. Válla
felett visszanézett. Egy pillanatig nem látott semmit. Aztán kiszúrta őket: üldözői fekete
legyekként röppentek látóterébe. Ketten követték.
Dr. Grief emberei speciálisan átalakított, 700 köbcentiméteres, háromhengeres motorral
rendelkező Yamaha Mountain Max motoros szánokon ültek. A járművek harmincöt centis
talpakon siklottak könnyedén, ötször gyorsabban, mint Alex. 300 wattos reflektoraikkal már
ki is szúrták. A férfiak egyenesen feléje indultak, másodpercenként csökkentve a távolságot.
Alex felugrott a deszkára, neki a lejtőnek. Ugyanabban a pillanatban a távolból halk recsegés-
sorozatot hallott, és
körülötte felporzott a hó. Dr. Grief embereinek gépében beépített géppisztoly volt! Alex
önkéntelenül felkiáltott, ahogy suhant a hegyoldalon. Alig tudta irányítani a deszkát a talpa
alatt. A rögtönzött kötés vágta a bokáját. Az egész holmi vadul remegett. Nem látott semmit.
Csak ment bele a vakvilágba, igyekezett nem elesni, és remélte, hogy szabad előtte az út.
A közelebbi Yamaha reflektorának fénye előrevetült, Alex látta saját megnyúlt árnyékát a
havon. Újra felkerepeltek a géppisztolyok, Alex pedig lebukott. Szinte érezte a feje felett
elsüvítő golyók szelét. Felharsant a vele párhuzamosan haladó másik motoros. Muszáj lejutnia
a hegyről. Különben lelövik vagy elgázolják. Vagy mindkettő.
A deszka szélére nehezedett, hogy elforduljon. Észrevett egy rést a fák között, megcélozta.
Hamarosan erdőben haladt, kétoldalt faágak és -törzsek suhantak el mellette, akár egy őrült
számítógépes játékban. Vajon a motoros szánok ide is utána tudnak jönni? A kérdésre egy
újabb géppisztoly-sorozat adta meg a választ, megszaggatva a fák törzsét. Alex keskenyebb
csapást keresett. A deszka megrázkódott, ő pedig majdnem lerepült. Vékonyodik a hó! Megint
elfordult, a két legvastagabb fa felé tartva. Épphogy átfért köztük. Na, ezt csinálják utána!
A hozzá közelebb lévő motorosnak nem maradt választása. Elfogyott előle az út, és túl
gyorsan ment ahhoz, hogy meg tudjon állni. Megpróbálta követni Alexet a fák között, de a
jármű túl szélesnek bizonyult. Alex hallotta az ütközést. Először a rettenetes reccsenést, aztán
a sikolyt, majd a robbanást. Narancsszín lángoszlop emelkedett a fák közé, fekete árnyakat
perdítve táncra. Alex egy
másik dombocskát látott maga előtt, és amögött egy másik rést a fák rengetegében. Ideje itt
hagyni az erdőt.
Felsuhant a dombocskára, onnét megint elrugaszkodott, elkapta a levegőt. Ahogy maga
mögött hagyta a fákat, két méterrel a talaj fölött szállva, megpillantotta a másik motoros szánt.
Tartotta vele a lépést. Egy másodpercig szinte egy vonalban mentek, a jármű szorosan mellé
húzódott. Alex előrehajolt, és megfogta a deszka orrát. Repülés közben megfordította a
deszkát, hogy a vége legyen elől. Tökéletesen időzített. A deszka vége becsapódott a másik
motoros fejébe, és majdnem kilökte az ülésből. A férfi felkiáltott és elengedte a kormányt. A
motoros szán azonnal oldalt fordult, mintha egy lehetetlenül éles kanyart akarna végrehajtani.
Aztán felborult, majd átpördült, egyszer, kétszer. Utasa lerepült és felsikoltott, ahogy a
motoros szán még egyet pördülve épp rajta ért földet. A gép és az ember együtt csúsztak a
havon, majd egyik sem mozdult. Alex fékezett, és megállt. Lélegzete zöld felhőként
gomolygott.
Egyet szusszant, aztán megint elrúgta magát. Látta, hogy minden nyom egy völgybe vezet. Ez
lehet a le Vallée de Fer. Megcsinálta! Elért a hegy aljára. De most csapdában van. Nincs más
út. A távolban látta a fényeket. Egy város. Biztonság. De látta a völgyet átszelő síneket is,
melyet mindkét oldalon töltés és drótkerítés védett. A város fényei megvilágítottak mindent.
Egyik oldalt a sín egy alagútból bukkant ki. Száz métert egyenes vonalban futott, majd a
völgy túlsó oldalára ért, ahol eltűnt szem elől.
Egy szürke furgonban két férfi ült, s a közeledő Alexet nézték. A sínek túloldalán parkoltak
egy úton, alig pár
perce érkeztek. Nem látták a robbanást, és nem értették, hol késnek a motorosok. De ez nem
az ő gondjuk. A parancsuk úgy szól, öljék meg a fiút. És ott is a fiú, a nyílt térségen, profi
módon siklik a fekete pályán a völgyön keresztül. Minden másodperccel közelebb ér
hozzájuk. Nincs hova bújnia. A géppisztolyuk egy belga FN MAG volt. Simán kettészeli a
fiút.
Alex ekkor vette észre a furgont. És a rászegezett géppisztolyt. Nem állhat meg. Már késő
irányt váltani. Eddig eljött, de most vége. Érezte, hogy elhagyja az ereje. Hol késik az MI6?
Miért kell itt meghalnia egymagában?
És ebben a pillanatban hatalmas dübörgéssel egy vonat robogott ki az alagútból. Tehervonat
volt, óránként húsz-mérföldes sebességgel haladt. A dízelmozdony legalább harminc kocsit
húzott, mozgó falat vonva Alex és a fegyveresek közé. De ez csak pár másodperc haladék.
Cselekednie kell.
Szinte maga sem tudva, mit csinál, Alex keresett még egy hóbuckát, és ugratónak használva
kilőtt a levegőbe. Most egy szintben volt a vonattal... most már fölötte. Áthelyezte
súlypontját, s az egyik kocsi tetején ért le. A kocsit jég borította, Alex egy pillanatig azt hitte,
lecsúszik, de sikerült úgy fordulnia, hogy a kocsik tetején siklott tovább, egyikről a másikra
ugratva, ugyanakkor a vonattal együtt haladt, el a fegyveresektől.
Megcsinálta! Megmenekült! Még mindig siklott előre, a vonat sebessége hozzáadódott a
sajátjához. Soha egy hódeszkás sem siklott még ilyen gyorsan. Ám akkor a vonat elérte a
kanyart. A deszka nem tudott megkapaszkodni a jégen. Ahogy a vonat balra kanyarodott, a
centrifugális erő jobbra lökte Alexet. Megint a levegőbe repült De itt már nem fedte hó a
talajt...
Úgy csapódott a földbe, mint egy rongybaba. A deszka lerepült a lábáról. Alex kettőt pördült,
majd nekigurult egy kerítésnek. Végre megállt. Fején egy mély vágásból vér ömlött. Szemét
behunyta.
A vonat továbbrobogott az éjszakában.
Alex mozdulatlanul feküdt.
Temetés után
A mentő Grenoble északi felén, az Avenue Maquies de Gresivaudanon száguldott a folyó
irányába. Hajnali öt óra fele járt, a gyér forgalomban nem volt szükség szirénára. A folyó előtt
a mentő befordult egy ronda, modern épületegyütteshez. Ez volt a város második legnagyobb
kórháza. A mentő megállt a Service des Urgences előtt. A hátsó ajtaja kinyílt, közben az
épületből mentősök rohantak felé.
Mrs. Jones kiszállt a bérelt kocsiból, és nézte, ahogy az ernyedt, mozdulatlan testet hordágyra
emelik, majd besietnek vele az épületbe. Alex karjából infúzió csöve lógott ki, arcát
oxigénmaszk takarta. A hegyekben havazott, itt csak szürke szemerkélő eső áztatta a járdákat.
Fehér köpenyes orvos hajolt a hordágy fölé, és sóhajtva csóválta a fejét. Mrs. Jones ezt kintről
nézte. Aztán átment az úttesten, be a kórházba.
Egy rövidre nyírt hajú, fekete nadrágos és bélelt mellényes férfi is figyelte a kórházat. Látta
Mrs. Jonest, de nem tudta kicsoda. Látta Alexet is. Elővett egy mobiltelefont, és tárcsázott. Dr.
Grief biztos tudni szeretné...
Három órával később felkelt a nap város felett. Grenoble nagyrészt modern város, és hiába
van tökéletes hegyoldala, nagyon kell küzdenie, hogy vonzó legyen. Ezen a nyirkos napon
hiába erőlködött.
Egy autó állt meg a kórház előtt, Mrs. Stellenbosch szállt ki belőle. Ezüst-fehér kockás
kosztümöt viselt, vörös fején pedig elegáns kalapot. Kezében bőr retikült tartott, és most az
egyszer kénytelen volt kipúderezni magát. Elegánsnak akart látszani. Úgy nézett ki, mint egy
trampli.
Bement az épületbe, és megkereste a recepciót. Fiatal nővér ült telefonok és számítógép-
képernyők előtt. Mrs. Stellenbosch franciául szólította meg:
- Elnézést. Úgy tudom, ma reggel behoztak egy fiút. Alex Friendnek hívják.
- Egy pillanat. - A nővér beütötte a nevet a számítógépbe. Elolvasta a képernyőn megjelenő
információt, és elkomorodott. - Megkérdezhetem, ki maga?
-Eva Stellenbosch vagyok. A Point Blanc Akadémia igazgatóhelyettese. A fiú az egyik
diákunk.
- Tisztában van a fiú sérülésének komolyságával, madame?
- Azt mondták, hódeszkával szenvedett balesetet - vett elő egy kis zsebkendőt Mrs.
Stellenbosch, és megtörölgette a szemét.
-Megpróbált éjjel lesiklani a hegyről. Összeütközött egy vonattal. Nagyon komolyak a
sérülései, madame. Most operálják.
Mrs. Stellenbosch könnyeit nyeldesve bólintott. -Megvárhatom?
- Természetesen, madame.
Mrs. Stellenbosch helyet foglalt a recepció közelében. A következő egy órában figyelte, ahogy
emberek jönnek--mennek, néhányan saját lábukon, mások tolószékben. Többen vártak vele
együtt hírekre. Az egyikük magára vonta Mrs. Stellenbosch figyelmét: egy fekete szemű,
komoly arcú nő, pocsék frizurával. Csakis angol lehetett: időnként kezében tartott, londoni
kiadású Times-ba pillantott.
Aztán nyílt egy ajtó, és egy orvos lépett ki. Az orvosok egy bizonyos arcot vágnak, ha rossz
hírt kell közölniük. Ennek az orvosnak az arcán most ez a kifejezés volt. -Madame
Stellenbosch?
- Igen?
-Maga az iskola igazgatója, ahol...?
- Igazgatóhelyettese.
Az orvos leült mellé. - Rettenetesen sajnálom, madame. Alex Friend pár perce meghalt. - Várt
egy kicsit, hogy a nő felfogja a hírt. - Többszörös törést szenvedett. A karjai, a kulcscsontja, a
lába. Betörte a fejét is. Megoperáltuk, de sajnos erős belső vérzése volt. Sokkot kapott, és nem
tudtuk magához téríteni.
Mrs. Stellenbosch csak bólintott, nem talált szavakat. -Értesítenem kell a családját - suttogta.
- Francia volt a fiú?
-Nem, angol. Az apja... Sir Dávid Friend... el kell neki mondanom - állt fel Mrs. Stellenbosch.
- Köszönöm szépen, doktor úr. Biztos vagyok benne, hogy mindent elkövettek.
Szeme sarkából Mrs. Stellenbosch látta, hogy a fekete hajú nő is feláll, az újságja a padlóra
csúszik. Hallotta a beszélgetést. Megdöbbentnek látszott.
Mindkét nő egyszerre távozott a kórházból. Egyikük se szólt egy szót sem.
A kifutópályán egy Lockheed Martin C-130 Hercules típusú repülőgép állt. Pár perccel dél
után szállt le. Most a
felhős ég alatt várakozott, miközben három jármű tartott felé. Egy rendőrautó, egy dzsip és
egy mentő.
A grenoble-i Saint-Geoirs reptér nem sok nemzetközi gépet lát vendégül, de aznap reggel
érkezett egy Angliából. A kerítés túloldaláról Mrs. Stellenbosch egy erős távcsővel figyelte a
gépet. Kis katonai kíséretet látott, négy férfit francia katonai egyenruhában. Felemeltek egy
koporsót, amely szánalmasan kicsinek látszott széles vállukon. Egyszerű koporsó volt,
fenyőfa doboz ezüst fogantyúval. Közepén egy brit zászló összehajtva.
Az egyszerre lépkedő katonák a várakozó repülőgéphez vitték a koporsót. Mrs. Stellenbosch
erősített a távcső fókuszán, s ki tudta venni a nőt a kórházból. A rendőrautóból szállt ki.
Végignézte, ahogy a koporsót beemelik a gépbe, majd visszaszállt a rendőrautóba, és elment.
Mostanra Mrs. Stellenbosch már tudta, kicsoda a nő. Dr. Grief mindenre kiterjedő aktáiban
megtalálta: Mrs. Jones, az MI6 Különleges Operációs Részlege főnökének, Alán Bluntnak a
helyettese.
Mrs. Stellenbosch végignézte az egészet. A repülőgép ajtaja becsukódott. A dzsip és a mentő
elment. A propellerek forogni kezdtek, s a gép előregurult a kifutón. Pár perc múlva felszállt.
Ahogy dübörögve a levegőbe emelkedett, a felhők mintha szétnyíltak volna, hogy befogadják,
és ezüstös szárnyai egy pillanatra ragyogó napfényben fürödtek. Aztán a felhők összezárultak,
s a gép eltűnt.
Mrs. Stellenbosch elővette mobiltelefonját. Tárcsázott, aztán várt a kapcsolásra. - A kis görény
elment - szólt bele.
Majd visszaszállt az autójába, és elhajtott.
A reptérről Mrs. Jones visszament a kórházba, s a lépcsőn fel a másodikra. Az egyik ajtó előtt
rendőr állt, aki csak biccentett neki, és átengedte. Az ajtó egy folyosóra nyílt, mely egy privát
szárnyba vezetett. Mrs. Jones itt egy másik ajtóhoz ment, amely előtt szintén őr állt. A nő nem
kopogott, csak benyitott.
Alex Rider az ablaknál állva nézte a kilátást, az Isére folyó túlsó partját. Odakint, messze fent,
öt acél-üveg buborék kúszott lassan felfelé a hegyoldalon a felvonókábelen, turistákat
szállítva Fort de la Bastille-ba. A fiú megfordult, amikor a nő belépett. A fején kötés volt, de
amúgy sértetlennek látszott.
- Hihetetlen szerencséd van, hogy életben vagy -mondta Mrs. Jones.
-Azt hittem, meghaltam.
- Reméljük, hogy dr. Grief is ezt hiszi. - Mrs. Jones szemében meglátszott az aggodalom,
bármennyire akarta is palástolni. - Valóságos csoda. Ráadásul semmid nem tört el.
-A síruha megvédett - felelte Alex. Eszébe jutott az a zavaros, elkeseredett pillanat, amikor
lerepült a vonatról. - Volt aljnövényzet, és a kerítés is segített. - Megdörgölte a lábát, és
összerezzent a fájdalomtól. - Még ha szögesdrót volt is.
Visszaballagott az ágyhoz, és leült. Miután megvizsgálták, az orvosoktól kapott új ruhát.
Katonaruhát. Bomber-dzsekit és nadrágot. Remélte, hogy ezzel nem sugallni akarnak valamit.
- Három kérdésem van - folytatta. - Kezdjük a legfon-tosabbal. Két napja kértem segítséget.
Hol késtek?
- Nagyon sajnálom, Alex - mondta Mrs. Jones. - Voltak bizonyos... logisztikai problémák.
- Tényleg? Hát amíg maguknak logisztikai problémáik voltak, dr. Grief engem majdnem
darabokra szabdalt.
- Nem rohanhattuk csak úgy le az akadémiát. Azzal csak megölettünk volna téged.
Mindnyájatokat. Óvatosan kellett lépnünk. Próbáld megérteni, mi is történt. Szerinted hogy
találtunk meg ilyen gyorsan?
- Ez lett volna a második kérdésem.
- Az embereink itt voltak a hegyen, amióta csak megkaptuk a jelzésedet. Egyre közelebb
merészkedtek az akadémiához. Hallották a géppisztolyokat, amikor üldöztek téged, és sível
követtek. Látták a vonatos incidenst, és rádión segítséget kértek.
- Értem. De akkor mi ez az egész a temetéssel? Miért kell dr. Griefnek azt hinni, hogy
meghaltam?
- Egyszerű, Alex. Annak alapján, amit mondtál, tizenöt fiút tart fogva az akadémián. Akik
helyébe újakat akar csempészni. - Itt a fejét csóválta. - Meg kell mondanom, életemben nem
hallottam ilyet. El se hittem volna, ha nem tőled hallom.
- Nagyon kedves - morogta Alex.
- Ha dr. Grief azt hiszi, túlélted, első dolga lenne megölni a fiúkat. Vagy túsznak használná
őket. Csak úgy lehet reményünk, ha meglepjük. Azt kell hinnie, hogy meghaltál.
- Meglepik?
- Ma este bemegyünk. Mint mondtam, itt Grenoble-ban összeállítottunk egy csapatot. Éjjel
fent jártak a hegyen. Amint besötétedik, elindulnak. Tapasztalt fegyveresek. -Mrs. Jones
habozott. - Csak egyvalami nincs.
- Mi lenne az? - kérdezte Alex, és hirtelen rossz érzése támadt.
- Kéne valaki, aki ismeri az épületet. A könyvtárat, a titkos liftet, az őrök elhelyezkedését, a
folyosót, ahol a cellák vannak...
- Nem és nem! - kiáltott fel Alex. Most már értette a katonaruhát. - Felejtse el! Nem megyek
oda vissza! Majdnem belehaltam, mire kikerültem. Hülyének néz?
-Vigyázni fognak rád, Alex. Teljes biztonságban leszel...
-Nem!
-Jól van - bólintott Mrs. Jones. - Megértelek. De van itt valaki, akivel találkoznod kell.
Mintha ez lett volna a végszó, kopogtak, majd nyílt az ajtó, és egy fiatalember lépett be,
szintén katonaruhában. Arányos testalkata volt, széles válla, sötét haja és sötét, éber arca. A
húszas évei végén járhatott. Alexet megpillantva a fejét csóválta. - Nicsak, nicsak. Ez aztán a
nem várt fordulat, mi? Mi újság, Fióka?
Alex azonnal felismerte. A katonát Farkas fedőnéven ismerték. Amikor az MI6 elküldte őt egy
tizenegy napos gyorsított kiképzésre Walesbe, Farkas volt a csoport vezetője. A kiképzés
önmagában is pokoli volt, de Farkas még inkább pokollá tette Alex számára, az első
pillanattól piszkálta, kis híján ki is rúgatta. Végül azonban majdnem Farkas vesztette el a
helyét, és Alex mentette meg. Alex azonban még most sem volt biztos benne, hogyan érintette
ez Farkast.
- Farkas! - mondta.
- Hallottam, hogy elkapták a frakkodat - vont vállat Farkas. - Sajnálom, elfelejtettem a virágot
meg a csokit.
- Mit keresel itt?
-Jöttem rendbe tenni, amit összekutyultál.
- Hol voltál, amikor üldöztek?
- Úgy látom, magad is boldogultál.
- Alex nagyon jó munkát végzett - szólt közbe Mrs. Jones. - Csakhogy tizenöt gyereket fogva
tartanak Point Blancban, legfontosabb dolgunk őket megmenteni. Alex elmondásából tudjuk,
hogy harminc őr lehet az iskolában. Azoknak a fiúknak az egyetlen esélye, ha egy SAS-
egység behatol. Erre ma éjjel kerül sor. - Alexhez fordult. - Az egységet Farkas vezeti.
A SAS sosem használt nevet és rangot bevetés közben, így Mrs. Jones is kódneveket használt.
- Hogy jön ehhez ez a fiú? - kérdezte tőle Farkas.
- Ismeri az iskolát. Ismeri az őrök helyzetét és a cellák helyét. El tud vezetni a lifthez...
- Elmondhat mindent, amit tudnunk kell itt és most -szakította félbe Farkas. - Nincs
szükségünk rá. Csak nehezék lenne. Sível megyünk. Talán vér is fog folyni. Nem
nélkülözhetem egy emberemet se, csak hogy a kezét fogja...
- Nekem nem kell fogni a kezemet! - csattant fel Alex. - Mrs. Jonesnak igaza van. Sokkal
többet tudok Point Blancról, mint ti. Én jártam ott, és ki is jutottam... nem neked
köszönhetően. És néhány gyereket már ismerek. Az egyik a barátom. Megígértem neki, hogy
segítek, és fogok is.
-Azzal nem, ha megöleted magad.
- Tudok vigyázni magamra.
- Akkor megegyeztünk - mondta Mrs. Jones. - Alex segít bejutni, de aztán nincs további része
az akcióban. Ami pedig a biztonságát illeti, Farkas, személyesen magát tartom majd
felelősnek érte.
- Személyesen engem. Remek.
Alex önkéntelenül elmosolyodott. A sarkára állt, visszakerül a SAS-hoz. Aztán rádöbbent: pár
perce még vadul ellenezte a dolgot. Mrs. Jonesra nézett. A nő manipulálta, azért hívta be
Farkast.
-Jól van, Fióka - bólintott Farkas. - Úgy tűnik, te is jössz. Akkor menjünk játszani.
- Aha, Farkas - sóhajtott Alex. - Menjünk, játsszunk.
Éjszakai támadás
Sível ereszkedtek le a hegyről. Heten voltak. Farkas, a vezér Alex mellett ment, a többi öt
követte őket. Fehér ruhát vettek fel, hogy álcázni tudják magukat a hómezőn. A helikopter a
Point Blanctól két kilométerre északra és kétszáz méterrel magasabban dobta ki őket, de az
éjjel látó készülékek segítségével gyorsan haladtak lefelé. Az időjárás kedvező volt. Világított
a hold. Alex élvezte a siklást, a sílécek susogását a havon, a fehér fényben fürdő üres
hegyoldal látványát. Egy SAS-osztagban van. Biztonságban érezte magát.
Ám aztán alant felbukkant az akadémia tömbje, és megborzongott. Indulás előtt fegyvert kért,
de Farkas csak a fejét rázta:
- Sajnálom, Fióka. Ez a parancs. Beviszel minket, aztán eltűnsz a képből.
Az épület sötét volt. A helikopter úgy gubbasztott a helyén, akár egy fénylő rovar. Arrébb az
elhagyatott sísánc sötétlett. Egy lélek sem látszott. Farkas felemelte a kezét, s mind megálltak.
- Őrök? - kérdezte suttogva.
- Két járőr. Meg egy a tetőn. -Először őt.
Mrs. Jones utasításai egyértelműek voltak. Vérontás csakis végszükségben. A küldetés célja a
fiúk kimenekíté-
se. Az SAS-nak majd később gondja lesz dr. Griefre, Mrs. Stellenboschra és az őrökre.
Farkas intett, s egyik embere átadott neki valamit. Nyílpuska volt, no nem a középkori fajta,
hanem egy nagyon is modern fegyver, alumíniumcsővel és lézerirányzékkal. Farkas kábítótűt
töltött bele, majd felemelte és célzott. Alex látta, hogy mosolyog magában. Aztán ujja
megmoccant, és a tű másodpercenként száz méteres sebességgel suhant át az éjszakán. Az
akadémia tetejéről halk nesz hallatszott. Mintha valaki köhintett volna. Farkas leengedte a
nyílpuskát.
-Egy megvan.
- De jó - morogta Alex. - Akkor már csak huszonkilenc maradt.
Farkas jelzett, mire továbbindultak. Egyre óvatosabban siklottak. Húsz méterre járhattak az
iskolától, amikor észrevették, hogy a bejárati ajtó kinyílik. Két férfi lépett ki, vállukon
géppisztollyal. Az SAS-legények egy emberként jobbra kormányoztak, és eltűntek az
iskolaépület mögött. A fal tövében megálltak, és hasra feküdtek. Ketten kicsit előrébb
siklottak, és Alex látta, hogy ahogy megállnak, már rúgják is le a lábukról a sílécet.
Közeledett a két őr. Az egyikük németül beszélt. Alex beletemette arcát a hóba. Nem
valószínű, hogy a fehér ruhában észrevegyék őket. Kicsit felemelte a fejét, és éppen látta,
amint két alak emelkedik fel a hóból, mint szellemek a sírból. Két gumibot lendült a
holdfényben. Az őrök összecsuklottak. Pillanatok alatt meg lettek kötözve, szájuk felpeckelve.
Ma éjjel már nem járnak semerre.
Farkas újra jelt adott. A csapat felpattant, és a bejárati ajtó felé rohant. Alex sietve lehúzta a
sílécet, és követte őket. Az ajtóhoz érve a falnak lapultak. Farkas bekukucskált, hogy
biztonságos-e. Biccentett. Bementek.
A hallban álltak, ahol a kősárkányok meg a trófeák voltak. Alex ott állt Farkas mellett, s
mutogatta, mi merre van.
- A könyvtár? - kérdezte suttogva Farkas. Immár teljesen komoly volt, Alex látta szemében a
feszültséget.
- Erre.
Farkas előrelépett, majd leguggolt, keze zubbonya egyik zsebe után kapott. A földszinti
folyosó járőre bukkant fel. Farkas kivárta, míg a férfi elhalad mellette, majd biccentett. Az
egyik embere utánaindult. Alex egy puffanást hallott, aztán a kőre eső fegyver csörrenését.
-Eddig rendben - suttogta Farkas.
Bementek a könyvtárba. Alex megmutatta neki, hogyan kell hívni a liftet, és Farkas halkan
füttyentett, amikor a páncél kettévált. - Nem semmi.
- Fel vagy le?
- Le. Először a fiúkkal törődjünk.
Épp, hogy befértek mind a heten a liftbe. Alex figyelmeztette Farkast a lenti őrre az asztalnál,
és a katona nem kockáztatott: amint kinyílt a liftajtó, tüzelt. Két őr is volt lent. Az egyik egy
csésze kávét tartott, a másik cigarettát. Farkas kétszer tüzelt. Két kábító lövedék suhant végig
a folyosón, és talált célba. Az egész szinte nesztelenül zajlott le. A két őr összeesett, és
mozdulatlanul feküdt. A csapat kilépett a folyosóra.
Ekkor Alexnek eszébe jutott valami. Dühös volt magára, hogy nem gondolt rá előbb. - A
cellákba nem mehetünk be - mondta. - Mikrofon van bent.
- Mutasd az utat! - bólintott Farkas.
Alex megmutatta a folyosót az acélajtókkal. Farkas egyik emberére bökött. - Te itt maradsz!
Ha felfedeznek minket, először ide jönnek.
A férfi bólintott, megértette. A többiek visszamentek a lifttel a könyvtárba, majd ki a hallba.
- Kikapcsoljuk a riasztót - fordult Farkas Alexhoz. -Van ötleted...?
- Erre. Dr. Grief privát szobái ott vannak a túlsó oldalon. ..
Mielőtt befejezhette volna, három őr jelent meg a folyosón. Farkas az egyiket lelőtte a
kábítótűvel, egyik embere pedig elintézte a másik kettőt. Ezúttal azonban icipicit elkéstek.
Alex látta, hogy az egyik őr a fegyvere után kap. Bár rögtön lehanyatlott, az utolsó pillanatban
ujja mégis megrántotta a ravaszt. Golyók csapódtak a mennyezetbe, amelyből por és faforgács
záporozott alá. Találat senkit nem ért, de ami történt, megtörtént. Felkapcsolódtak a fények.
Megszólalt egy sziréna.
Úgy húszméternyire tőlük kitárult egy ajtó, és őrök özönlöttek ki rajta.
- Földre! - kiáltotta Farkas.
Gránátot kapott elő. Kirántotta a biztosítószeget, és elhajította. Alex hasra vágódott, s a
következő pillanatban nem túl erős durranás hallatszott, majd könnygázfelhő töltötte be a
folyosó túlsó végét. Az őrök vakon, tehetetlenül tántorogtak. A csapat egykettőre
ártalmatlanná tette őket.
Farkas megragadta Alexet. - Bújj el valahol! Bejuttattál. A többi a mi dolgunk.
- Adj fegyvert! - kiáltotta vissza Alex. A könnygáz kezdett odaérni, már égett a szeme.
- Nem lehet. Parancsot kaptam: ha bármi baj van téged biztonságba kell helyezni. Keress egy
biztos helyet Később érted jövünk.
-Farkas...!
Ám Farkas már felpattant és futásnak eredt. Alex géppisztolysorozatot hallott valahonnét
lentről. Tehát Farkasnak igaza volt. Dr. Grief azonnal küldött valakit, hogy végezzen a
rabokkal, de az SAS embere már várt rá. És most változtak a szabályok. A SAS nem
kockáztathatta a rabok életét. Igenis lesz vérontás. Alex csak elképzelni tudta a várható csatát.
Amiben neki nincs szerepe. Az ő feladata hogy elbújjon.
Ujabb robbanások. Újabb sorozat. Alex keserű szájízzel ment le a lépcsőn. Milyen tipikus ez
az MI6-tól! Vagy boldogan megöletnék, vagy úgy bánnak vele, mint egy óvodással.
Hirtelen egy őr bukkant fel, a csatazaj irányába futott. Alex szeme még égett a könnygáztól,
aminek most hasznát vette. Arca elé kapta a kezét, mintha sírna. Az őr csak egy bőgő
tizennégy éves fiút látott. Megállt. Alex abban a pillanatban megpördült bal lábán, s jobb
talpélét az őr gyomrába küldte - körkörös karaterúgás, eredeti nevén mavasi geri. Az őrnek
még kiáltani sem jutott ideje. Szeme fennakadt, összerogyott. Alex egyből jobban érezte
magát.
De még sok tennivalója maradt. Újabb sorozat hallatszott, majd még egy gázgránát durranása.
Alex bement az ebédlőbe. Innét kilátott az épület oldalára és a helikopterplatóra. Látta, hogy a
helikopter rotorja forog. Valaki ült benne. Odaszorította arcát az ablakhoz. Dr. Grief! Ezt el
kell mondania Farkasnak.
Megfordult.
Mrs. Stellenbosch állt előtte.
Alex még sosem látta a nőt ennyire nem emberinek. Arcát teljesen eltorzította a düh, ajkai
lefittyedtek, a szeme lángolt.
- Nem haltál meg! - kiáltotta. - Még mindig élsz! -Szinte vinnyogott, mintha tisztességtelen
játékot űztek volna vele. - Te hoztad őket ide. Tönkretettél mindent!
-Ez a munkám - felelte Alex.
- Milyen jó, hogy benéztem ide, nem? - kuncogott Mrs. Stellenbosch. Alex látta, hogy a
maradék esze is elment. - Hát legalább egyvalamit még befejezek itt.
Alex megfeszítette a testét, ahogy tanulta: lábak szét, súlypont alacsonyra. Minden hiába.
Mrs. Stellenbosch félelmetes sebességgel ugrott neki. Mintha egy busz gázolta volna el. Alex
érezte a nő testének teljes súlyát, majd felkiáltott, ahogy az erős kéz megragadta, és áthajította
a szobán. Egy asztalnak repült, feldöntötte. Gyorsan félregurult, mert Mrs. Stellenbosch
utánarúgott, akkora erővel, hogy levitte volna a fejét. így a rúgás épp egy centivel suhant el
mellette.
Alex talpra kecmergett, és lihegve állt. Egy pillanatra a szeme is káprázott. Szája sarkából vér
csörgedezett. Mrs. Stellenbosch megint rohamra indult. Alex előreugrott, egy asztalra
támaszkodva a lábát kaszálva meglendítette, s mindkét sarkával tarkón találta a nőt. Bárkinek
elég lett volna egy ekkora ütés. A fiú testén azonban hiába hullámzott át az öröm, Mrs.
Stellenbosch épp csak megingott. Ahogy Alex ellökte magát az asztaltól, a nő ököllel rácsa­
pott, s átlyukasztotta a vastag fát. Az asztal szétesett, a nő pedig átlépett a darabjain, és a
nyakánál fogva megint
megragadta Alexet. A fiú érezte, hogy lába elemelkedik a talajtól. A nő nyögve a falhoz vágta.
Alex felüvöltött. Átfutott a fején a gondolat, hogy eltörhetett a gerince. A padlóra csúszott.
Nem mozdult.
Mrs. Stellenbosch zihálva megtorpant. Kinézett az ablakon. A helikopter rotorjai már teljes
sebességgel pörögtek. A gép előredőlt, majd a levegőbe emelkedett. Ideje volt menni.
Felvette a földről a retiküljét. Egy pisztolyt húzott elő belőle, és Alexre fogta. A fiú csak
bámult rá. Már semmit nem tehetett.
- Ez meg az én munkám - mosolygott Mrs. Stellenbosch.
Ekkor kitárult az ebédlő ajtaja.
-Alex! - Farkas volt az. Egy géppisztolyt markolt.
Mrs. Stellenbosch felemelte a pisztolyt, és háromszor lőtt. Mindhárom lövés eltalálta Farkast.
Egy a vállán, egy a karján, és egy a mellkasán. De a katona még zuhantában is tudott lőni. A
sorozat telibe találta Mrs. Stellenboscht, aki háttal nekirepült az ablaknak, ami az ütéstől
kitört. A nő sikoltva tűnt el az éjszakában, elsőnek a feje, aztán harisnyás lába.
A történtektől Alex erőre kapott. Felállt, és odaugrott Farkashoz. A férfi nem halt meg, de
komolyan megsérült, nehezen szedte a levegőt.
-Jól vagyok - nyögte. - Téged kerestelek. Jó, hogy megtaláltalak.
-Farkas...
-Jól van. - Megütögette a mellkasát, s Alex látta, hogy golyóálló mellényt visel. A karjából
folyt a vér, de a másik két golyó nem tett benne kárt. - Dr. Grief... - zihálta.
Alex hátrakapta a fejét. A helikopter felszállt, ott repült alacsonyan az ablak előtt. Alex ki
tudta venni dr. Griefet a pilótafülkében. Pisztoly volt nála. Lőtt, mire egy sikoly hangzott,
majd egy puffanás. Az egyik SAS ember.
Alexet elöntötte a düh. Dr. Grief egy torzszülött, egy szörnyeteg. Ő a felelős mindezért... és
elmenekül. Alex szinte tudatában sem volt, mit csinál. Felkapta Farkas fegyverét, kiugrott a
kitört ablakon a hóra. Elszaladt Mrs. Stellenbosch teste mellett, bele az éjszakába. Próbált
célozni. A helikopter rotorjai felkavarták a felszíni havat, ami elvakította, de azért célzott és
tüzelt. Nem történt semmi. Megint meghúzta a ravaszt. Megint semmi. Vagy Farkas
elhasználta az összes töltényt, vagy beragadt.
Dr. Grief meghúzta a botkormányt, és a helikopter ellibegett, követve a lejtő vonalát. Túl
késő. Már semmi nem állíthatja meg.
Hacsak...
Alex ledobta a fegyvert, és futásnak eredt. Pár méterre egy motoros szán állt, járó motorral. A
férfi, aki rajta ült, most hason feküdt a hóban. Alex felpattant az ülésbe, és meghúzta a kart. A
motoros szán dübörögve megindult a helikopter után, kicsit csúszkálva a jégen.
Dr. Grief észrevette. A helikopter lassított és megfordult. Dr. Grief felemelte egyik kezét -
búcsút intett.
Alex látta a vörös szemüveget, a győzelem V betűjét mutató, magasra emelt vékony ujjakat. A
fiú erősen megmarkolta a kormányt, és felállt a hóbmobilon. Felkészült arra, amit tenni fog. A
helikopter egyre emelkedett és távolodott. Alex előtt felbukkant a sísánc. Hetven-nyolcvan
kilométer per órával suhanhatott, hó és szél süvített el
mellette. Kereszt alakban kirakott fakorlátot pillantott meg, de mire észrevette, már át is törte.
Aztán levetette magát a gépről.
A motoros szán visító motorral száguldott végig a sáncon.
Alex többször megpördült a hóban, jég és faszálkák mentek szájába-szemébe. Nagy nehezen
feltérdelt.
A motoros szán elérte a sísánc végét.
Alex figyelte, ahogy kilő a levegőbe, követve a hatalmas fémcsúszda által kiszabott irányt.
A helikopterben ülő dr. Griefnek épp annyi ideje maradt, hogy észrevegye az éjszakából felé
tartó 225 kilogrammos tömör acélszörnyet, melynek reflektora égett, motora visított. Dr. Grief
vérvörös szeme tágra nyílt a döbbenettől.
A robbanás az egész hegyoldalt megvilágította. A motoros szán átvedlett torpedóba, és
tökéletes pontossággal talált célba. A helikopter tűzgolyóvá változott, majd alázuhant.
Lángolva csapódott a földbe.
Alexnak feltűnt, hogy mögötte elhallgattak a fegyverek. A csata véget ért. Lassan
visszaballagott az akadémiára. Hirtelen reszketni kezdett a hidegben. Az egyik kitört ablakból
valaki integetett neki. Farkas támaszkodott a falnak, nagyon is elevenen. Alex odament hozzá.
- Mi történt dr. Grieffel? - kérdezte Farkas.
- Megszánkóztattam - felelte Alex.
A lejtőn a helikopter roncsai vígan lángoltak a felkelő nap fényében.
Mindenütt jó, de...
Néhány napra rá Alex ott ült Alán Blunttal szemben a Liverpool Street-i irodában. Mrs. Jones
is jelen volt, szokása szerint mentacukorkát szopogatott. Május elseje volt, ami Angliában
hagyományosan munkaszüneti nap - Alex azonban sejtette, hogy ez nem vonatkozik a Királyi
és Általános Bankra. Még a tavasz is megmaradt az ablakon kívül. Odakint ragyogott a nap.
Idebent csak árnyékok lebegtek.
-Azt hiszem, ismét csak köszönettel tartozunk -mondta éppen Blunt.
- Nem tartoznak nekem semmivel - felelte Alex.
Blunt arcára őszinte megdöbbenés ült ki. - Valószínűleg megváltoztattad az egész bolygó
jövőjét! Természetesen dr. Grief terve iszonyú és őrült volt. De attól még tény, hogy... - a férfi
kereste a szót, amivel leírhatja a Point Blancból kiküldött kémcső-teremtményeket - a sarjai
nagyon sok gondot okozhattak volna. Minimum azt, hogy megszerzik a pénzt. Isten tudja, mi
mindent el nem érnek, ha nem fedezed fel őket.
- Mi történik velük? - kérdezte Alex.
- Összeszedtük mind a tizenötöt, és bezártuk őket - felelte Mrs. Jones. -Annak az országnak a
hírszerzése tartóztatta le őket egyenként, ahol éltek. Gondunk lesz rájuk.
Alex megborzongott. Volt egy olyan érzése, tudja, mit ért ezalatt Mrs. Jones. Biztos volt
benne, hogy többé senki nem látja dr. Grief tizenöt másolatát.
- Erről az egészről persze hallgatnunk kell - folytatta Blunt. - Mármint a klónozásról. Amúgy
is nagyon felkavarja a közvéleményt. A birkák az egy dolog, de emberek. ..! - Köhintett. - Az
érintett családok nem óhajtják a nyilvánosságot, úgyhogy nem beszélnek. Örülnek, hogy
visszakapták a fiukat. Természetesen a hallgatás rád is vonatkozik. Biztos vagyok benne, hogy
bízhatunk a diszkréciódban.
Pillanatnyi csend támadt. Mrs. Jones jól megnézte magának Alexet. Be kellett ismernie, hogy
aggódott miatta. Mindenről tudomást szerzett, ami Point Blancban történt: hogy milyen közel
került a szörnyű halálhoz, aztán mégis visszaküldték. Nem ugyanaz a fiú tért vissza a francia
Alpokból, akit odaküldtek. Valahogy fagyosabban viselkedett, szinte tapinthatóan hideg volt,
akár a hegyi hó.
- Nagyon jó munkát végeztél, Alex - mondta.
- Hogy van Farkas? - kérdezte a fiú.
-Jól. Még kórházban van, de az orvosok szerint teljesen felépül. Remélhetőleg pár héten belül
újra velünk lehet.
-Az jó.
- Egyetlen embernyi veszteséget szenvedtünk a Point Blanc lerohanása során. Akit hallottál
leesni a tetőről. Farkas és egy társa megsebesültek. Amúgy teljes siker volt. -Szünetet tartott. -
Mit szeretnél még tudni?
- Semmit - rázta fejét Alex. Felállt. - Otthagytak. Segítséget kértem, és maguk nem jöttek. Dr.
Grief meg akart ölni, maguk meg hagyták volna.
- Ez nem igaz, Alex! - Mrs. Jones támogatást kérve Bluntra pillantott, de a férfi nem nézett rá.
- Akadtak bizonyos nehézségek...
- Nem számít. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, elegem van. Már nem akarok kém lenni,
és ha megint hozzám fordulnak, nemet mondok. Tudom, azt hiszik, megzsarolhatnak. De most
már túl sokat tudok magukról, úgyhogy ez már nem fog bejönni. - Odament az ajtóhoz. -
Régebben azt hittem, kémnek lenni izgalmas, különleges... mint a filmeken. De maguk csak
kihasználtak engem. A maguk módján ugyanolyan rosszak, mint Grief Bármit megtesznek,
hogy elérjék, amit akarnak. Hát én csak vissza akarok menni az iskolába. Legközelebb boldo­
guljanak nélkülem!
Miután Alex elment, hosszú szünet támadt, amit végül Blunt tört meg. - Visszajön.
- Komolyan gondolja? - vonta fel a szemöldökét Mrs. Jones.
- Túl jó abban, amit csinál. Ráadásul a vérében van. -Blunt felállt. - Azért különös. A legtöbb
iskolásfiú arról álmodik, hogy kém legyen. Nekünk meg itt van Alex, egy kém, aki arról
álmodik, hogy iskolásfiú legyen.
- Tényleg használni akarja még? - hitetlenkedett Mrs. Jones.
- Persze. Ma reggel kaptam egy aktát. Érdekes helyzet alakult ki az iraki Zagros-hegységben.
Elképzelhető, hogy Alex az egyetlen megoldás. - Rámosolygott a jobb kezére. - Egy darabig
hagyjuk, hadd pihenjen, aztán behívjuk.
- Nem jön.
- Majd meglátjuk - felelte Blunt.
Alex hazagyalogolt a buszmegállótól, és belépett az elegáns házba Chelsea-ben, amit
házvezetőnőjével és legjobb barátjával, Jack Starbrighttal osztott meg. Már el-
182
mondta neki, hol járt és mi történt, de volt egy megállapodásuk, miszerint sosem beszélnek az
MI6-ról. Jacknek nem tetszett a dolog, aggódott Alex miatt.
Jack most meglepetten nézett a belépő Alexre. - Azt hittem, elmentél.
-Nem.
-Megkaptad az üzenetet?
-Milyen üzenetet?
- Mr. Bray beszélni akar veled az iskolában. Délután háromkor.
Henry Bray volt a Brookland középiskola igazgatója. Alex nem lepődött meg, hogy
behívatták. Bray az a fajta igazgató volt, akinek rengeteg teendője mellett arra is jutott ideje,
hogy személyesen figyeljen minden odajáró diákra. Aggasztották Alex hosszú hiányzásai.
Ezért hívatta be.
- Ebéd? - kérdezte Jack.
- Nem, koszi. - Alex tudta, megint el kell játszania, hogy beteg volt. Az MI6 biztos időben
ellátja majd egy újabb orvosi igazolással. De a gondolat, hogy füllentenie kell az igazgatónak,
elvette az étvágyát.
Egy órás késéssel indult el, a kerékpárral, amit a rendőrség időközben előzékenyen
visszaszállított neki. Lassan tekert. Jó volt újra Londonban lenni, a normális élet közepén. A
King's Roadról lefordult, végigtekert azon a mellékutcán, ahol - mintha egy hónapja lett
volna! - követte a férfit a fehér Skodában. Megpillantotta az iskola épületét. Most üresen állt,
és így is marad a nyári szünet végéig.
Ahogy beért, Alex egy alakot látott végigballagni az iskolaudvaron a kapuhoz, s felismerte
benne Mr. Lee-t, az idősödő gondnokot.
-Megint te! - tátotta el a száját a férfi.
- Hello, Bernié - köszönt Alex. Mindenki így szólította.
-Mr. Brayhez?
-Aha.
A gondnok a fejét rázta. - Nekem egy szóval se mondta, hogy ma bejön. Na persze, nekem
sose mond semmit! Leugrok a boltba. Ötkor jövök bezárni. Addigra jobb, ha végzel.
-Kösz, Bernié.
Ajátszótéren egy lélek se volt. Furcsa érzés volt egyedül átvágni rajta. Az üres iskola
nagyobbnak tűnt, az udvar messzebbre nyúlt a vörös téglás épületek között. Tűzött a nap, az
ablakok úgy megsokszorozták a fényt, hogy Alex szinte belekábult. Még sose látta a helyet
ilyen üresnek és csendesnek. Még a pálya füve is túl zöldnek tűnt. A tanulók nélkül minden
iskola különleges légkört áraszt, s ez alól a Brookland sem volt kivétel.
Mr. Bray irodája a D épületben volt, a tudományos szárny mellett. Alex odaért a lengőajtóhoz,
és kitárta. A falakat általában poszterek fedték, de év végén mindent leszedtek. Minden üres,
piszkosfehér színű volt. Oldalt egy másik ajtó állt nyitva. Bernié a főlabort takarította. A
felmosórongyot a vödörrel csak úgy otthagyta, amikor kiment a boltba - biztos azért, hogy
vegyen vagy húsz doboz cigarettát, gondolta Alex. A férfi láncdohányos volt egész életében,
Alex tudta, belehal, ha nem lehet a szájában egy szál.
Alex nekivágott a lépcsőnek, cipője talpa csattogott a kövön. Elért egy folyosót - balra
biológia, jobbra fizika -, majd ment tovább. Egy második folyosó vezetett a D
blokkba, mindkét oldalt hatalmas ablakokkal. Bray irodája éppen szembe volt vele. Az ajtónál
megtorpant, átfutott a fején, nem kellett volna-e kiöltöznie. Bray mindig szólt, ha valakinek
kilógott az inge vagy csálén állt a nyakkendője. Alexen bőrdzseki, póló, farmer és edzőcipő
volt -ugyanaz, amiben délelőtt az MI6-nál járt. Haja még mindig túl rövid volt, de már kezdett
nőni. Mindent összevetve úgy festett, mint egy fiatal korú bűnöző. De már túl késő. Különben
is, Bray nem azért hívatta, hogy a megjelenéséről beszélgessenek. Az iskolakerülés fontosabb.
Bekopogott.
- Szabad! - szólt ki egy hang.
Alex kinyitotta az ajtót, és belépett az igazgató irodájába, egy zsúfolt szobába, mely a
játszótérre nézett. Volt benne íróasztal, rajta papírtornyok, s egy fekete bőrfotel háttal az
ajtónak. Az egyik falnál trófeákkal teli vitrin állt. A többi falon főleg könyvektől roskadozó
polcok.
- Hívatott - mondta Alex. A fotel lassan megfordult. Alex megdermedt.
Nem Henry Bray ült a fotelben.
Saját maga.
Egy tizennégy éves fiút látott, nagyon rövid, barna hajjal, vékony, sápadt arccal. A fiú
ugyanolyan ruhát viselt, mint ő. Alexnek egy örökkévalóságba telt felfogni, mit lát. Ott állt a
szobában és a fotelban ülő önmagát nézte. Az a fiú ő maga volt.
Egyetlen apróságtól eltekintve. A fiú pisztolyt tartott a kezében.
- Ülj le - utasította a hasonmás.
Alex nem mozdult. Tudta, mi történt, és dühös volt magára, amiért nem látta előre. Amikor az
akadémián megbilincselték, dr. Grief eldicsekedett neki, hogy tizenhatszor klónozta magát.
Mrs. Jones viszont azt mondta, megtalálták „mind a tizenötöt". Azaz kimaradt egy - aki az ő
helyét vette volna át Sir Dávid Friend családjában. Alex még meg is pillantotta: most megint
eszébe jutott a fehér maszkos alak, akit akkor látott, amikor a sísánchoz mentek Jamesszel. A
fehér maszk valójában kötés volt. Az új Alex kémkedett utána, miközben a plasztikai műtét
után lábadozott.
És még ma is kapott figyelmeztetést. Talán a napsütés tette, vagy a rémes látogatás az MI6-
nál, hogy túlságosan el volt foglalva magával, és nem vette észre a jeleket: amikor hazaért,
Jack azt mondta, „Azt hittem, elmentél"; Bernié meg hogy „Megint te!"
Mindketten azt hitték, az imént látták. És bizonyos értelemben így is volt. Azt a fiút látták, aki
most vele szemben ült. Aki pisztolyt szegezett a szívére.
- Már alig vártam ezt - szólalt meg a hasonmás. Gyűlölet égett a hangjában, Alex mégis
elámult. A hang egyáltalán nem hasonlított az övére. A fiúnak nem jutott ideje begyakorolni.
Amúgy kiköpött Alex Rider volt.
- Mit keresel itt? - kérdezte tőle Alex. - Mindennek vége. A Gemini projektnek befellegzett.
Akár fel is adhatod magad. Segítségre van szükséged.
- Egyvalamire van szükségem - sziszegte a másik Alex. - Hogy holtan lássalak. Le foglak
lőni. Itt és most. Megölted az apámat!
- Az apád egy kémcső volt - felelte Alex. - Sose volt se apád, se anyád. Szörnyszülött vagy.
Az Alpokban gyártot-
tak... mint egy kakukkos órát. Mit akarsz csinálni, ha megöltél? Elfoglalod a helyem? Egy
hétig se bírnád. Talán hasonlítasz rám, de túl sokan tudják, miben sántikált Grief Bocs, de virít
rólad, hogy hamisítvány vagy.
-Mindent megkaptunk volna! Az egész világot! -A hasonmás Alex szinte visított, s Alex egy
pillanatra azt hitte, dr. Grief hangját hallja, aki a síron túlról is őt hibáztatja. Na persze, ez a
valami előtte itt tényleg dr. Grief... legalábbis részben. - Nem érdekel, mi lesz velem - foly­
tatta az -, csak az, hogy te meghalj.
A kéz a pisztollyal felemelkedett. A cső egyenesen rászegeződött. Alex a fiú szemébe nézett.
És látta a habozást.
A hamis Alex nem tudta megtenni. Túlságosan hasonlítottak. Ugyanaz a magasság, ugyanaz a
súly - ugyanaz az arc! Olyan lenne, mintha önmagát lőné le. Alex még nem tette be maga
mögött az ajtót. Most hirtelen hátravetette magát, ki a folyosóra. Abban a pillanatban elsült a
pisztoly, a golyó milliméternyire ment el a feje fölött, és becsapódott a folyosó falába. Alex
háton ért földet, oldalt gördült, épp, ahogy a második golyó a padlóba fúródott. Aztán talpon
termett és rohant, igyekezett olyan messzire kerülni a hasonmásától, amennyire csak lehet.
Harmadszor is lövés dördült, ahogy inalt a folyosón, s az egyik ablak mellette ízekre robbant,
üvegtörmeléket zúdítva rá. Alex elérte a lépcsőt, és hármasával rohant le. Átsuhant a fején,
hogy mi van, ha elesik és kibicsaklik a lába, de aztán leért, s már szaladt is a bejárati ajtó felé.
Majd még időben észbe kapott, hogy a játszótéren pompás célpontot kínál, hát berontott a
laboratóriumba, kis híján átbukva Bernié vödrén.
A laboratórium hosszú, téglalap alakú terem volt, felosztva számos munkaasztalra,
mindegyiken Bunsen-égő-vel, a fali polcokon pedig mindenféle kémiai anyagokkal teli
üvegcsék sorakoztak. A terem túlsó végén egy másik ajtó nyílt. Alex lebukott a legtávolabbi
asztal mögé. Meglátja a hasonmása, ha belép? Vagy talán már kint keresi az udvaron?
Alex óvatosan kidugta a fejét az asztal fölé, majd gyorsan visszahúzta, ahogy négy golyó
süvített el mellette. Faforgácsok spricceltek mindenfelé. Az egyik golyó eltalált egy
gázcsövet. Alex hallotta a kiszökő gáz sziszegését. Aztán még egy lövés hangzott, majd egy
robbanás, amely hátralökte. Elterült a padlón. Az utolsó golyó berobbantotta a gázt.
Lángnyelvek nyúltak fel egész a plafonig. Bekapcsolt az automata tűzoltó-rendszer, spriccelt a
víz a mennyezeti szórófejekből. Alex négykézláb igyekezett elbújni a tűz és a víz elől,
remélve, hogy hasonmását is elvakítja. Vállal nekiütközött a hátsó ajtónak. Talpra kecmer-
gett. Ujabb lövés csattant, de ő már kijutott.
Egy másik folyosót látott, a végében egy újabb lépcső.
A lépcső azonban sehová nem vezetett. Már a felénél járt, mire eszébe jutott. Tetején egyetlen
osztályterem volt, amelyben biológiaórát tartottak. Onnét csigalépcső vezetett a tetőre. Az
iskolának olyan kevés helye volt, hogy a tetőn akartak kertet kialakítani. Aztán kifogytak a
pénzből. Néhány üvegházra futotta, semmi többre.
Zsákutca! Alex lepillantott és látta, hogy hasonmása már utánaindult, s közben újratölti a
pisztolyt. Nem maradt választása. Kénytelen felmenni, még ha ott csapdába is esik
Elérte a biológiatermet, és becsapta maga mögött az ajtót. Zár nem volt, az asztalokat pedig a
padlóhoz csavarozták, így
barikádot sem tudott építeni. Meglátta a csigalépcsőt. Egy lendülettel felszaladt, át egy másik
ajtón, ki a tetőre.
Alex megállt, hogy lélegzethez jusson, és átgondolja, mi legyen most.
Egy széles, lapos térségen állt, amelyet kerítés ölelt körül. Fél tucat, földdel teli terrakotta
edényt látott. Néhányból növény kandikált ki, de több volt a halott, mint az élő. Alex a
levegőbe szimatolt. Füst kígyózott fel az ablakokból két emelettel lejjebbről. Tehát a tűz nem
aludt el. Elképzelte, ahogy a gáz kiömlik a terembe, aminek a polcain ott a sok kémiai anyag.
Lehet, hogy egy időzített bombán áll! Le kell jutnia.
Ám lábak dobogását hallotta, és rájött, hogy hasonmása felért a csigalépcső tetejére. Alex
lebukott az egyik üvegház mögé. Az ajtó kitárult.
A hamis Alex kilépett a tetőre, füst követte. Tett egy lépést előre. Alex így mögé került.
- Hol vagy? - kiáltotta a hasonmás. Haja csapzott volt, arcát eltorzította a düh.
Alex tudta, hogy elérkezett a pillanat. Ennél jobb esélye úgysem lesz. Futásnak eredt. A másik
Alex megpördült és lőtt. A golyó súrolta a vállát. Mintha olvadt kardpengét húztak volna
végig a testén. De akkor odaért a hasonmáshoz, fél kézzel megragadta a nyakát, másikkal meg
a pisztolyt tartó csuklóját. Lentről a laboratóriumból hatalmas robbanás hallatszott, az egész
épület beleremegett, de egyik fiú sem zavartatta magát. Összeölelkezve hadakoztak, a fejük
fölött tartott a pisztolyért küzdve. Két tükörkép, amelyek összegabalyodtak a tükörben.
A lángok szaporán terjedtek az épületben. A kémiai anyagok segítségével egykettőre elérték a
mennyezetet,
megolvasztották a padlót is. A távolból tűzoltóautók szirénája hasított át a napfényes levegőn.
Alex minden erejével próbálta magához húzni a pisztolyt. A másik Alex is ugyanezt próbálta,
közben káromkodott - de nem angolul, hanem afrikaans nyelven.
Hirtelen lett vége.
A pisztoly leesett.
Az egyik Alex leütötte a másikat, és a pisztolyért vetődött.
Ujabb robbanás történt, lángnyelv csapott fel. Hirtelen egy kráter jelent meg a tetőn, elnyelve
a pisztolyt. A fiú túl későn vette észre, és utána zuhant. Sikoltozva tűnt el a lángokban és a
füstben.
Az egyik Alex Rider odament a lyukhoz, és lenézett.
A másik Alex Rider két emelettel lejjebb a hátán feküdt. Nem mozdult. A lángok közeledtek
hozzá.
Az iskolához megérkeztek az első tűzoltóautók. Egy létra nyúlt a tető felé.
A rövid, szőke hajú, barna szemű fiú, a bőrdzsekiben, pólóban és farmerban, odament a tető
széléhez, és mászni kezdett lefelé.
Tartalom
Útban lefelé
Kék árny
Horogra akadva
Terepszemle
Vadásztársaság
Az alagút
Különleges kiadás
A 13-as szoba
A nevem Grief
Kattanás az éjszakában
Kettős látás
Késleltető taktika
Uralni a világot
A fekete pálya
Temetés után
Éjszakai támadás
Mindenütt jó, de