Anthony Horowitz

A sas lecsap
 A mű eredeti címe: Eagle Strike
Copyright © 2003 Anthony Horowitz
A fordítás a Walker Books 2003. évi kiadása alapján készült
Magyar kiadás: © Animus Kiadó 2005
Fordította: Pék Zoltán
Kiadta az Animus Kiadó 2005-ben
1301Bp. Pf.: 33
ISBN 963-9563-69-2
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Felelős kiadó: Balázs István
Szerkesztette: Kukucska Zsófia Borítóterv: Beleznai Kornél
Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft.
A nyomtatás és a kötés a debreceni nyomdászat
több mint négy évszázados hagyományait őrző
ALFÖLDI NYOMDA Rt. munkája
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Prológus
Az Amazonas-dzsungel. Tizenöt évvel ezelőtt. Az út öt napig tartott, ennyi időbe telt átvágni
magukat a sűrű, fojtogató növényzeten, szenvedve a nehéz, nedves és mozdulatlan levegőtől.
Templomtorony magasságú fák közt haladtak, s a hatalmas lombkoronákon különös, zöldes -
szinte glóriaszerű - fény szűrődött át. Az esőerdőnek mintha saját tudata lett volna. Hangja a
fel-felrikoltó papagáj volt, meg az ágakon lengő majmok. Az erdő tudta, hogy benne járnak.
Ám eddig szerencséjük volt. Na persze folyton támadták őket a piócák, moszkitók és a
hangyák, de kígyók és skorpiók egyelőre nem mutatkoztak, s a folyókban, melyeken átkeltek,
nem találkoztak piranhákkal sem.
Kevés csomaggal utaztak. Csak a legszükségesebbeket vitték magukkal: térkép, iránytű, víz,
jódtabletta, moszki-tóháló és bozótvágó kés. A legnehezebb darab a 88-as távcsöves
Winchester puska volt; ezzel lövik majd le a férfit, aki után ebben az áthatolhatatlan
dzsungelben kutatnak, száz mérföldre délre a perui Iquitostól.
A két férfi ugyan tudta egymás nevét, de soha nem mondták ki. Ez is része volt az
együttműködésüknek. Az idősebb Vadásznak hívta magát. Angol volt, habár olyan
folyékonyan beszélt hét nyelvet, hogy azokban az országokban simán kiadhatta magát
helybélinek. Harminc éves lehetett, jóképű, katonára jellemző rövid hajjal és éber
szemmel. Társa vékony volt, szőke és állandóan idegesen babrált. Ő a Kozák nevet választotta
magának. Csak tizenkilenc éves volt. Most ment először ölni.
Mindketten khaki ruhát viseltek, ami jól elrejtette őket a dzsungelben. Az arcukat is
befestették: zölddel és barnával. Épp akkor értek célt, amikor felkelt a nap. Mozdulatlanul
álltak, rá se hederítve a legyekre, melyek arcuk körül zsongtak, verejtéküket ízlelgetve.
Előttük egy tisztás terült el, ember irtotta rész, melyet tíz méter magas kerítés választott el a
dzsungeltól. A közepén elegáns, koloniális stílusú ház állt, faverandával és zsalukkal. Látszott,
ahogy a szobában egy lassan forgó ventilátor mozgatja a függönyt. A ház mögött két alacso­
nyabb téglaépület, az őrök szállása. Legalább tízen-tizen-ketten járőröztek a területen, vagy
figyeltek a rozsdásodó fémtornyokból, és valószínű, hogy bent is voltak még jó néhányan.
Csakhogy lusták voltak. Bágyadtan csoszogtak körbe, alig figyeltek a dolgukra. Végül is a
dzsungel közepén voltak. Biztonságban hitték magukat.
Egy négyszögletes kis aszfaltrészen négyüléses helikopter várakozott. A ház tulajdonosának a
háztól húsz lépést kell megtenni a helikopterig. Csak eközben lesz látható. Tehát eközben kell
meghalnia.
A két férfi tudta az áldozat nevét, de azt sem használták. Kozák egyszer ugyan kimondta, de
Vadász letorkolta:
- Sose mondd ki a célpont igazi nevét. Attól személyes ügy lesz. Ajtót nyitsz az életére, és ha
elérkezik a pillanat, habozni fogsz.
Egy újabb lecke Vadásztól. A célpontot csak úgy emlegették: Parancsnok. A férfi katona volt,
vagy tán még mindig az. Mindenesetre szívesen viselt katonai ruhát, és ennyi testőrrel
tulajdonképpen egy kisebb hadseregnek parancsolt. Illett rá a név.
Parancsnok nem volt jó ember. Drogkereskedő volt, nagy tételben exportált kokaint.
Azonkívül ő irányította az egyik legvadabb perui bűnözőbandát; megkínoztak és megöltek
mindenkit, aki az útjukban állt. Ez azonban mit sem érdekelte Vadászt és Kozákot. Azért
jöttek, mert húszezer fontot kapnak, ha kiiktatják Parancsnokot, úgyhogy őket az se zavarta
volna, ha a férfi orvos vagy pap.
Vadász az órájára pillantott. Reggel nyolc lesz két perc múlva. Tudta, hogy a Parancsnok
nyolckor Limába indul. Azt is tudta, hogy pontos ember. Vadász egyetlen 0.308-as patront
töltött a Winchesterbe és megigazította a látcsövet. Neki csak egy lövés kell.
Közben Kozák elővett egy messzelátót, és a bekerített területet pásztázta. A fiatalember nem
félt, csak feszült és izgatott volt. Füle mögött lecsorgott a verejték a nyakára. Szája kiszáradt.
Valami finoman megérintette a vállát. Először azt hitte, Vadász akarja nyugalomra inteni.
Csakhogy Vadász arrébb állt és a célzásra összpontosított.
Valami mozdult.
Kozák csak akkor ébredt rá, hogy baj van, amikor az a valami lassan rámászott a vállára, majd
a nyakára. Nagyon-nagyon lassan elfordította a fejét, és látótere szélén megpillantotta... Egy
pók lógott éppen az álla alatt. Nyelt egyet. A súlyából először tarantulának hitte. De a helyzet
rosszabb volt, sokkal rosszabb. A pók teljesen fekete volt, a feje kicsi, teste pedig undorítóan
duzzadt, mintha szét akarna pukkanni. Kozák tudta, ha megfordítaná, egy piros,
homokóraszerű mintát találna a hasán.
Fekete özvegy. Latrodectus curacaviensis. Az egyik leghalálosabb pók a világon.
Az állat megmozdult, egyik első lába majdnem elérte Kozák szája sarkát. A többi lába még a
fiú nyakára tapadt. Kozák nagyon szeretett volna nyelni, de nem mert. Minden mozdulat
megijesztheti a pókot, aminek különben sem kell ösztökélés a támadáshoz. Kozák arra tippelt,
nősténnyel van dolga, ami ezerszer rosszabb a hímnél. Ha megcsípi, üreges fullánkjával
idegmérget fecskendez beléje, ami lebénítja egész idegrendszerét. Először semmit nem érez.
Csak két parányi szúrásnyom lesz a bőrén. A fájdalom első hulláma úgy egy órán belül
érkezik. Feldagad a szemhéja. Nem kap levegőt. Görcsöl. És belehal.
Kozák töprengett, merje-e lesöpörni az undorító állatot. Ha bárhol máshol van a testén,
megkockáztatja. Ez azonban pont a torkára telepedett, mintha lenyűgözné a verőér lüktetése.
Vadásznak se tudott szólni, mert nem kockáztathatta, hogy megmozduljon a nyakizma. A
lehető legkisebbet lélegzett. Vadász még mindig a puska távcsövét állítgatta. Mit tegyen?
Végül halkan füttyentett. Ez volt az egyetlen hang, amire így mozdulatlanul képes volt.
Erezte, ahogy a pók egyik lába most meg is érinti az ajkát. Fel fog mászni az arcára?
A füttyre Vadász megfordult, és azonnal látta, hogy baj van. Kozák természetellenesen
mozdulatlan volt, feje előre hajtva, s arca a festék alatt is láthatóan elfehéredett. Vadász lépett
egyet. Kozák most közé és a tábor közé
került. Vadász leengedte a puskát, a csövét a földnek fordítva.
Aztán észrevette a pókot.
Ebben a pillanatban nyílt a ház ajtaja, és kilépett a Parancsnok, egy kövérkés férfi, nyitott
gallérú, sötét zubbonyban. Borostás volt, egyik kezében aktatáskát tartott, másikban cigarettát.
Húsz lépés a helikopterig... és a férfi máris szaporán lépdelt, közben az őt kísérő két testőrhöz
beszélt. Kozák szeme Vadászra villant. Tudta, hogy a szervezet, amely felbérelte őket, nem
bocsátja meg, ha elszalasztják a prédát. És ez volt az egyetlen esélyük. A pók megint tovább
araszolt, és Kozák már a fejét is látta: fél tucat parányi, csillogó szem meredt fel rá. Ennél
ocsmányabb dolog a világon nincs. A fiú bőre viszketett. Az egész arca égett. Ám tudta, hogy
Vadász most nem tehet semmit. Lőnie kell. A Parancsnok alig tízlépésnyire járt a
helikoptertől. A rotorok már forogtak. Kozák legszívesebben rákiáltott volna társára: Lőj már!
A puskalövés persze megriasztaná a pókot, és azonnal marna. De ez nem fontos. A küldetést
végre kell hajtani.
Vadásznak két másodperc sem kellett, hogy döntésre jusson. A puska csövével lesöpörheti a
pókot. Talán sikerül, mielőtt megcsípné Kozákot. Csakhogy addigra a Parancsnok a gépen
lesz, golyóálló üveg mögött. Viszont ha tüzel, azonnal futnia kell, eltűnni a dzsungelben. Nem
lesz ideje segíteni Kozákon, nem tehet semmit érte.
Döntött. Felkapta a puskát, célzott és lőtt.
A golyó kirobbant a csőből, beletépve Kozák nyakába. A fekete özvegyet ellökte a lövés ereje.
A golyó süvített tovább, át a tisztáson és a kerítésen - magával sodorva a fekete özvegy
darabjait -, majd becsapódott a Parancsnok testébe. A férfi éppen be akart ülni a helikopterbe,
de most megtorpant, mint aki meglepődik, egyik kezével a szívéhez kapott, aztán
összerogyott. A testőrök megpördültek, kiáltozva kémlelték a dzsungelt az ellenség után.
Ám Vadász és Kozák már eltűntek. A dzsungel pillanatok alatt elnyelte őket. Csak egy óra
rohanás után álltak meg először.
Kozák vérzett. Nyakán egyenes vonal húzódott, mintha vonalzóval mérték volna ki, a sebből
szivárgó vér eláztatta az ingét. Viszont a fekete özvegy nem csípte meg. Elvette a vizestömlőt
Vadásztól, és meghúzta.
- Megmentetted az életemet.
- Egyetlen golyóval megmenteni valakit és megölni egy másikat - töprengett Vadász -, nem
rossz eredmény.
Kozák egész életében viselni fogja a sebhelyet. Na persze az élete nem lesz túl hosszú. A profi
bérgyilkos ritkán él sokáig. Először Vadászt éri el a halál egy másik országban egy másik
küldetésen. Aztán majd őt.
Most nem szólt semmit. Elvégezték a munkát. Csak ez számít. Visszaadta a vizestömlőt, s
ahogy a nap mind magasabbra kapaszkodott az égen, a dzsungel pedig a történteken
merengett, a két férfi elindult, bozótvágó késükkel vágva utat maguknak az őserdő forró
katlanában.
Nem az én dolgom
Alex Rider a hátán fekve napozott a délelőtti napsütésben. Most jött vissza az úszásból, sós
víz csorgott a hajából, párolgott a melléről. Nedves rövidnadrágja a combjára tapadt.
Pillanatnyilag nem is lehetett volna boldogabb; egy hete tartott a nyaralás, ami attól a
pillanattól kezdve tökéletes volt, hogy a repülő földet ért Montpellier-ben, és ő először lépett
ki a ragyogó földközi-tengeri napsütésbe. Imádta Dél-Franciaországot: az élénk színeket, az
illatokat, a nyüzsgő életet, mely minden pillanatot élménnyé tett. Fogalma sem volt, mennyi
lehet az idő, de mivel kezdett éhes lenni, úgy tippelte, dél körül járhat. Zene harsant fel, ahogy
egy lány rádióval a kezében elment mellette. Alex utána nézett.
És ekkor hunyt ki a nap, fagyott meg a tenger, és az egész világ elfelejtett levegőt venni.
Nem a lányt figyelte a rádióval. Mellette nézett el, a partot a kikötőtől elválasztó kőgát felé,
ahol egy jacht állt be éppen. Hatalmas volt, majdnem mint a turistákat fel-le furikázó
kirándulóhajók. Erre azonban turista sem tette volna fel a lábát. Már kinézetre is ellenséges
volt. Némán szelte a vizet, az ablakok sötétített üvegből készültek, a masszív orr pedig fehér
falként emelkedett a víz fölé. Az elejében egy férfi állt, és üres arccal meredt előre. Alex
azonnal felismerte.
Jaszen Gregorovics. Csak ő lehet.
Alex mozdulatlanul, fél könyökén támaszkodva hevert, kezét félig eltemette a homok. A
hajókabinból egy huszonéves férfi bukkant elő, és nekiállt lehorgonyozni a hajót. Alacsony,
majomszerű alak volt, lyukacsos mellényt viselt, ami alól kilátszottak a karját és vállát
teljesen elborító tetoválások. Matróz? Jaszen nem segített neki. A mólón egy másik férfi
sietett feléjük. Kövér volt és kopasz, olcsó, fehér öltönyt viselt. Feje búbját pirosra égette a
nap.
Jaszen észrevette és leszállt a jachtról. Simán mozgott, akár a kiöntött olaj. Kék farmer volt
rajta, és nyaknál lazán kigombolt fehér ing. Másnak talán egyensúlyoznia kellett volna az ingó
palánkon, ő azonban meg sem rezzent. Volt benne valami nem emberi. Rövidre vágott hajával,
kemény pillantású, kék szemével és sápadt, kifejezéstelen arcával kirítt a vakációzók közül.
Alex tudta: a férfi nem nyaralni jött. Jaszen Gregorovics bérgyilkos volt. Ő ölte meg Alex
unokabátyját és ezzel megváltoztatta a fiú egész életét. A világon mindenütt körözték.
Mit kereshet itt, ebben a tengerparti kisvárosban a Camargue-t alkotó láp- és lagúnarendszer
peremén? Saint-Pierre-ben nem volt más, csak strand, kempingek, számos étterem és egy
nagy, erődszerű templom. Alexnek egy hétbe telt, mire megtanulta értékelni a hely visszafo­
gott báját. És most ez!
-Alex? Mit nézel annyira? - morogta Sabina, mire a fiú nagy nehezen elszakadt a látványtól,
és a lány felé fordult.
- Én csak... - ám a szavak nem jöttek. Nem tudott mit mondani.
- Kennél még egy kis naptejet a hátamra? Megsülök.
Ez volt Sabina. Karcsú, sötét hajú lány, aki néha sokkal idősebbnek tűnt tizenöt évesnél. Az a
fajta, aki valószínűleg már tizenegy évesen a fiúkat választotta babázás helyett. Habár 25-ös
faktorú krémet használt, tizenöt percenként újabb rétegre volt szüksége, és ilyenkor valahogy
mindig Alexet találta meg. A fiú a lány hátára pillantott, ami tökéletes bronzszínben játszott.
Olyan apró bikinit viselt, amire még minta sem fért. Orrán hamis Dior napszemüveg (amit
egy igazi árán vett), s A gyűrűk urd-t olvasta nagy buzgalommal, fél kézzel lengetve a naptejes
tubust.
Alex visszanézett a jachtra. Jaszen éppen kezet rázott a kopasszal. A matróz a közelben várt.
Innét is világosan látszott, hogy Jaszen a főnök. Alex egyszer tanúja volt, hogy Jaszen lelőtte
egy emberét, csak mert az elejtett egy csomagot. Olyan hidegség áradt belőle, ami még a
mediterrán napot is ellensúlyozta. A világon igen kevesen ismerték arcról az oroszt. Alex
köztük volt. Vajon Jaszen érkezésének köze lehet hozzá?
-Alex? - szólt oda neki Sabina.
A három férfi otthagyta a hajót, és elindult a város felé. Alex felpattant.
- Mindjárt jövök.
- Hová mész?
- Szomjas vagyok. -Van vizem.
-Most kólára szomjazom.
Már miközben a pólóját húzta, Alex rájött, hogy ez nem jó ötlet. Jaszen talán csak nyaralni
jött ide. Talán megölni a polgármestert. Akárhogy is, semmi köze
őhozzá, őrültség lenne megint összeakaszkodnia vele. Eszébe jutott, mit ígért a férfinak,
amikor legutóbb szemtől szembe álltak egy londoni háztetőn.
Megölte Ian Ridert. Egy nap én ölöm meg magát.
Akkor komolyan is gondolta. De az akkor volt. Most csak távol akart maradni Jaszentól és a
világtól, amit képviselt.
És mégis...
Jaszen itt van. Meg kell tudnia, miért.
A három férfi a tengerpart mellett húzódó főúton ballagott. Alex kétrét görnyedve utánuk
lopakodott. Elhaladt a bikaviadal-aréna mellett, ami először megdöbbentette, de aztán rájött,
hogy a spanyol határ csak száz mérföldre van. Ma este is lesz bikaviadal. Az apró ablakok
előtt már sorban álltak jegyért, de ők Sabinával úgy döntöttek, erre nem kíváncsiak.
- Remélem, a bika nyer - Sabina csak ennyivel kommentálta a dolgot.
Jaszen meg a két férfi befordult balra, s eltűntek a városközpontban. Alex gyorsított, tudta,
hogy könnyen elvesztheti őket a templom körüli kis utcák rengetegében. Attól nem kell
tartania, hogy észreveszik. Jaszen biztonságban hiszi magát. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy
ilyen zsúfolt üdülőhelyen kiszúrná, hogy követik. Bár nála sose lehet tudni. Alex szíve
minden lépésnél nagyot dobbant. Szája kiszáradt, s most az egyszer nem a tűző nap miatt.
Jaszen eltűnt! Alexjobbra-balra nézett. Az embertömeg kavargott, ki az üzletekből, be a
teraszos éttermekbe. Ebédidő volt, paella-illat töltötte meg a levegőt. Alex dühös volt magára,
amiért lemaradt. Miért is nem volt
mersze közelebb menni? Biztos bementek valamelyik épületbe. Vagy lehet, hogy az egészet
csak képzelte? Kellemes gondolat volt, ám rögvest szerte is foszlott: megpillantotta a három
férfit egy teraszon az egyik menőbb étterem előtt. A kopasz éppen az étlapot kérte.
Alex elballagott egy képeslapárus előtt, óvatosan az állványok takarásában maradva. Utána
kávézó következett széles, színes napernyőkkel. Beoldalazott. Jaszenék immár alig tíz méterre
voltak, több részletet is ki lehetett venni. A matróz úgy tömte magába a kenyeret, mintha egy
hete nem evett volna. A kopasz halkan, de hangsúlyosan beszélt, ökölbe szorított kezének
mozdulataival adva nyomatékot szavainak. Jaszen türelmesen hallgatta. A tömeg zsivaja miatt
Alex egyetlen szót sem hallott. Kikukucskált az ernyő alól, mire az egyik pincér majdnem
nekiment. Dühösen felfortyant franciául, mire Jaszen arra pillantott. Alex gyorsan lebukott,
nehogy észrevegye.
A kávézót fadézsás növények választották el a terasztól, ahol a férfiak ebédeltek. Alex
besurrant két dézsa közé, majd onnét az étterem belsejébe osont. Itt nagyobb biztonságban
érezte magát. Pont mögötte volt a konyha. Egyik oldalt bárpult húzódott, előtte tucatnyi
asztal, mind üres. Pincérek jöttek-mentek tálcákkal, a vendégek mind kint akartak enni.
Alex kilesett az ajtón, és elakadt a lélegzete. Jaszen felállt és egyenesen feléje tartott.
Észrevette? Ám akkor észrevette, hogy a férfi valamit tart a kezében. Egy mobiltelefont.
Biztos hívták, és azért jön be, hogy nyugodtan tudjon beszélni. Még pár lépés és eléri az ajtót.
Alex körülnézett és észrevett egy gyöngyfüggönnyel elválasztott helyi-
séget. Belépve egy raktárban találta magát, ahol éppen csak elfért: felmosórongyok, vödrök,
kartondobozok és üres borosüvegek töltötték meg a kis helyiséget. A függöny még rezgett,
majd megállt.
Jaszen már be is lépett.
-Húsz perce érkeztem - mondta éppen a telefonba. Alig érezhető orosz akcentussal beszélt
angolul. - Franco várt rám. A címet tudom, minden elő van készítve.
Szünet. Alex igyekezett levegőt sem venni. Centiméterekre volt Jaszentól, csak a színes
függöny választotta el őket. Ha a nap ragyogása után idebent nem lett volna olyan sötét, a
férfi biztos észreveszi.
- Délután megcsináljuk. Nincs miért aggódnia. Jobb, ha egyelőre nem lépünk kapcsolatba
egymással. Angliába visszatérve majd jelentést teszek.
Jaszen Gregorovics kikapcsolta a telefont és hirtelen mozdulatlanná dermedt. Alex szinte látta
azt a pillanatot, ahogy valami állati ösztön megsúgta Jaszennek, hogy kihallgatják. Még a
kezében szorongatta a telefont, de úgy, mintha egy kés volna, amit épp elhajítani készül. A
feje nem moccant, csak a szeme cikázott erre-arra az ellenséget keresve. Alex szintén
mozdulatlanul lapult a függöny mögött. Pedig nagy kísértést érzett, hogy kitörjön, és
megpróbáljon kiszaladni az utcára. De nem. Két lépésen belül halott lenne. Jaszen megölné,
nem kérdezné kicsoda, vagy hogy miért van ott. Alex nagyon óvatosan fegyver után nézett,
hogy legyen mivel megvédje magát.
Ekkor kicsapódott a konyha ajtaja, kilépett egy pincér, kikerülte Jaszent és egyúttal hívott
valakit. A pillanat merevsége feloldódott. Jaszen a nadrágzsebébe csúsztatta a mobilt, és
kiment a társaihoz.
Alex hatalmasat fújt.
Mit is tudott meg?
Jaszen Gregorovics azért jött, hogy valakit megöljön. Ebben biztos volt. A címet tudom,
minden elő van készítve. De legalább a saját nevét nem hallotta. Vagyis igaza van. A célpont
egy francia, aki Saint-Pierre-ben él. Valamikor a délután folyamán történik meg. Pisztolylövés
vagy talán napon megvillanó kés. Az erőszak illanó pillanata, és valaki megnyugodva dőlhet
hátra, tudván, eggyel kevesebb ellensége maradt a világon.
Mit tegyen?
Alex kibújt a függöny mögül, és egy hátsó ajtón keresztül elhagyta az éttermet.
Megkönnyebbült, hogy újra az utcán van, távol a tértől. Megpróbálta összeszedni a gon­
dolatait. Persze elmehetne a rendőrségre. Elmondhatná nekik, hogy ő kém, aki immár
háromszor dolgozott az MI6-nak, az angol katonai hírszerzésnek. Mondhatná, hogy felismerte
Jaszent, tudja, kicsoda, s hogy a délután folyamán valakit meg fog ölni, ha nem lépnek közbe.
De mi haszna lenne? A francia rendőrség talán megértené, amit mond, de elhinni már biztos
nem hinné. Egy tizennégy éves, angol iskolásfiúnak? Ránéznének és kiröhögnék.
Fordulhatna Sabinához és a szüleihez. Csakhogy Alex-nek ehhez sem fűlött a foga. Csak azért
lehet itt, mert ők meghívták, miért rontaná el a nyarukat egy gyilkossági üggyel? És nem
biztos, hogy ők jobban hinnének neki, mint a rendőrség. Egyszer, amikor Cornwallban voltak,
megpróbálta elmondani Sabinának az igazat, de a lány azt hitte, viccel.
Alex nézte a turistacsalogató üzleteket, a fagyizókat, az utcán boldogan kavargó tömeget.
Akár egy képeslap. A való világ. Akkor mi az ördögöt akar ő megint kémektől és
bérgyilkosoktól? Nyaral. Nem az ő dolga. Csinálja csak Jaszen, amit akar. Ő úgyse tudná
megállítani, akkor sem, ha akarná. Jobb, ha azt is elfelejti, hogy egyáltalán látta.
Alex nagy levegőt vett, és elindult vissza a partra Sabinához és a szüleihez. Menet közben
próbálta kisütni, mivel magyarázza, hogy miért lépett le olyan hirtelen és miért képtelen
mosolyogni.
Délután Alex és Sabina egy helyi paraszttal elvitette magát Aigues-Mortes-ba, a savas láp
szélén álló erődvárosba. Sabina el akart szakadni kicsit a szüleitől, beülni egy francia
kávézóba, onnét figyelni az utcán lökdösődő helyieket és turistákat. Kidolgozott egy
rendszert, amellyel a francia tinédzsereket osztályozta kinézet alapján: a cingár láb, a kiálló
fog és a rossz ruha mínusz pontot jelentett. A maximális húszból még senki nem kapott hétnél
többet. Alex máskor boldogan elücsörgött volna mellette, hallgatva harsány nevetését.
De nem ma.
Minden összemosódott a szeme előtt. A falak és tornyok mintha mérföldekre lettek volna, a
nézelődők pedig olyan lassan vánszorogtak, akár egy lassított filmen. Alex élvezni akarta az
ittlétet. Újra érezni a nyaralás szabadságát. Jaszen azonban mindent elrontott.
Alex alig egy hónapja ismerkedett meg Sabinával, amikor mindketten kisegítők voltak a
wimbledoni tenisztornán, s azonnal összebarátkoztak. Sabina egyke volt, az anyja, Liz
divattervező, az apja, Edward, újságíró volt. Őt Alex alig látta, a nyaralást is később kezdte,
vonattal jött utánuk Párizsból, és azóta is folyton dolgozott.
A család a város mellett bérelt házat a Petit Rhone folyó partján. Egyszerű ház volt, a térségre
jellemző: fehér falak, kék zsalu, a tetőn pedig napégette terrakotta cserepek. Három szoba volt
benne s a földszinten egy tágas, régimódi konyha, ami egy gazos kertre nyílt. Volt egy
úszómedence és egy kis teniszpálya is, aminek aszfaltján már áttört a gaz. Alex az első
pillanattól imádta a helyet. Szobája a folyóra nézett, s esténként Sabinával órákig hevertek
egy öreg, fonott szófán, halkan beszélgettek és nézték a folyót.
A nyaralás első hete úgy elröppent, mint egy pillanat. Fürödtek a medencében és a tengerben,
ami alig egy mérföldre volt. Sétáltak, sziklát másztak, kenuztak és egyszer lovagoltak is (ami
amúgy nem volt Alex kedvenc sportja). Nagyon bírta Sabina szüleit. Olyan felnőttek voltak,
akik még nem felejtették el, hogy valaha ők is voltak tinédzserek, és többnyire hagyták a
gyerekeknek, hogy csinálják, amihez kedvük szottyan. Az elmúlt hét nap csodálatos volt.
Amíg Jaszen fel nem bukkant.
A címet tudom, minden elő van készítve. Délután megcsináljuk...
Mit tervez az orosz Saint-Pierre-ben? Miféle balszerencse hozta ide, hogy jelenléte újra
árnyékot vessen Alex életére? A fiú a délutáni nap hevében is megborzongott.
-Alex?
Most döbbent rá, hogy Sabina közben beszélt hozzá. A lány aggodalmasan nézett rá:
- Min töprengsz? Messze jársz?
- Semmin.
-Egész délután olyan más vagy. Történt valami délelőtt? Hová tűntél a partról?
- Már mondtam. Szomjas lettem. - Nem örült, hogy hazudnia kell, de nem mondhatta el az
igazat.
- Éppen azt mondtam, hogy indulnunk kellene. Megígértem, hogy ötre otthon leszünk.
Istenem! Azt nézd meg! - mutatott Sabina egy arra járó tinédzserre. - Húszból négy. Hát
Franciaországban nincsenek jóképű srácok? - Alexre sandított. - Mármint rajtad kívül.
- Miért, én hányat kapok a húszból? A lány megfontolta.
- Tizenkettő és felet. De ne aggódj, még tíz év, és tökéletes leszel.
A végzet néha a leghétköznapibb módon közelít.
Ezen a napon például egy rendőrautó képében, ami a Saint-Pierre-be vezető széles, üres úton
száguldott. Alex és Sabina ugyanannak a furgonnak a hátuljában ültek, amivel idefelé is
jöttek. A mezőn legelő teheneket bámulták, amikor a rendőrautó - tetején a villogó fénnyel
-elkerülte őket, és egykettőre elveszett a messzeségben. Alexnek még mindig Jaszenen járt az
agya, s az elhaladó autó láttán még egyet csavarodott a gyomra. De hát csak egy rendőrautó.
Nem feltétlen jelent bármit is.
Ám ekkor egy helikopter emelkedett fel nem is olyan messze, és húzott fel a csillogó égbe.
Sabina is észrevette.
-Valami történt. Az a városból szállt fel.
Tényleg a városból? Alex nem volt benne olyan biztos. Nézte, ahogy elsuhan felettük, és
eltűnik Aigues-Mortes irányában, közben egyre szaporábban vette a levegőt, és névtelen
félelem nehezedett a vállára.
Aztán befordultak egy sarkon, és Alex azonnal tudta, hogy legrettegettebb rémálma vált
valóra, de úgy, ahogy sose hitte volna.
Romok, törött téglák és megcsavarodott acél. Az ég felé gomolygó sűrű, fekete füst.
Felrobbant a házuk. Egyetlen fal maradt ép, azt a kegyetlen illúziót nyújtva, hogy nem is
történt olyan nagy kár. Ám a többi odalett. Alex látott egy rézágyat, ami fura szögben,
mintegy a levegőben lógott. A fűben úgy ötven méterre hevert az egyik kék zsalu. A
medencében a víz barna, sáros volt. Hatalmas robbanás lehetett.
Az épület körül autók és furgonok álltak: rendőrség, mentők, tűzoltók és a terrorista-ellenes
csoport. Olyanok voltak akár a színes játékautók.
-Anyu! Apu!
Sabina felkiáltott és kiugrott a még mozgó furgonból. Aztán már rohant is a kavicsos feljárón,
utat tört magának a különböző egyenruhások között. A furgon megállt, Alex is leszállt. Nem
volt biztos benne, lába szilárd talajt ér-e, vagy egyszerűen belesüllyed a földbe. A feje
kóválygott, úgy érezte, menten elájul.
Senki nem szólt hozzá, ahogy közeledett. Mintha ott se volna. Látta, hogy Sabina anyja
előkerül, kormos arcán könnyek nyoma, és azt gondolta magában: Ha ő jól van, ha ő nem volt
a házban, amikor a robbanás történt, akkor
Edward Pleasure is megmenekült. Ám akkor látta, hogy Sabina remegni kezd, lába
megcsuklik, épp hogy el tudja kapni az anyja. És akkor már tudta.
Odaérve éppen hallotta Liz szavait, amivel lányát nyugtatta:
-Még nem tudjuk, mi történt. Apát helikopterrel Montpellier-be vitték. Életben van, Sabina, de
súlyosan megsérült. Most megyünk utána. Apa tud küzdeni, de az orvosok nem biztosak
benne, túléli-e. Nem tudhatjuk...
Az égésszag körbevette Alexet. A füst eltakarta a napot. Szeme könnyezni kezdett, levegő
után kapkodott.
Az ő hibája.
Fogalma sem volt, miért történt, de teljesen bizonyos volt benne, ki a felelős ezért.
Jaszen Gregorovics.
Nem az én dolgom.
Akkor ezt gondolta. És íme az eredmény.
Az ujj a ravaszon
Az Alexszel szemben álló rendőr fiatal volt, tapasztalatlan és küszködve kereste a szavakat. A
fiú lassan megértette, hogy nem csak az angol nyelvvel van baja. Franciaországnak ebben a
csendes zugában eddig legfeljebb ittas vezetőket kellett megrónia, vagy egy turista elveszett
tárcáját megkeresnie. A mostani gyökeresen új helyzet volt a számára, fogalma sem volt, hogy
kezelje.
- Rettenetes - mondta éppen. - Nagyon hosszú ideje ismer monsieur Pleasure-t?
- Nem, nagyon hosszú ideje azért nem - felelte Alex. -A legjobb ellátás fogadja - mosolygott
bátorítóan a
rendőr. - Madame Pleasure és a lánya most a kórházba mennek, de arra kértek, hogy foglaljuk
el magát.
Alex egy összecsukható széken ült egy fa árnyékában. Öt óra múlt, a nap még tűzött. A folyó
pár méterre volt, Alex bármit megadott volna, hogy beleugorhasson és addig úszhasson, míg
ezt az egészet maga mögött nem hagyja.
Sabina és az anyja tíz perce elmentek, ő meg itt maradt ezzel a fiatal rendőrrel. Hoztak neki
egy széket az árnyékba meg vizet, de szemmel láthatóan senki nem tudta, mihez kezdjen vele.
Ez nem az ő családja. Nincs joga itt lenni. Újabb emberek érkeztek, magasabb rangú rendőrök
és tűzoltók. Lassan fésülték át a romokat, időnként megfordítottak egy darab fát vagy
bútordarabot, mintha így megtalálhatnák a magyarázatot arra, mi is történt itt.
- Telefonáltunk a konzuljának - közölte vele a rendőr. -Jönnek és hazaviszik. De a küldött
Lyonból érkezik. Az messze van. Úgyhogy ma éjjel még Saint-Pierre-ben kell maradnia.
- Tudom, ki tette - szólalt meg Alex.
- Comment?
- Tudom, ki a felelős - nézett a fiú a ház irányába. - Be kell menniük a városba. A mólónál áll
egy jacht. A nevét nem láttam, de megtalálják. Hatalmas, fehér. Van a hajón egy ember, Jaszen
Gregorovics. Tartóztassák le, mielőtt elmenekül.
A rendőr elképedve meredt rá. Alex eltöprengett, mennyit érthetett ebből. -Tessék? Mit
mond? Ez a Jaszen... -Jaszen Gregorovics.
- Ismeri?
- Igen. -Ki ő?
- Gyilkos. Pénzért öl. Ma reggel láttam.
- Kérem! - tartotta fel a kezét a rendőr, mintha hallani sem akarna többet. - Várjon itt.
Alex nézte, ahogy elmegy a parkoló autók felé, biztos egy feletteséért. A fiú kortyolt egy kis
vizet, majd felállt. Esze ágában sem volt ülve figyelni az eseményeket, mint egy piknikező. A
ház felé indult. Feléledt az esti szellő, ám az égett szag még megülte a levegőt. A kavicson
egy megperzselt, fekete papírdarab sodródott. Alex ösztönösen felvette.
Ez állt rajta:
'reggelire kaviár, aztán úszik a wiltshirc-i
udvarház medencéjében, ami állítólag Elvis
Presley alakú. Csakhogy Dumian Cray nem
csak a világ leggazdagabb és legsikeresebb
popsztárja. Üzleti vállalkozásai - köztük
hotelek, tévéállomások és számítógépes
játékok - milliókkal növelték vagyonát.
Marad tehát a kérdés: miért járt
Cray e hét elején Párizsban,
és miért tartott titkos találkozót
Ennyit tudott elolvasni, a papír többi része elszenesedett.
Alex rájött, hogy a lap abból a cikkből való, amin Edward Pleasure dolgozott, amióta csak
megérkezett a házba. Damian Cray popsztárral kapcsolatban...
- Excusez-moi, jeune homme...
Felpillantva látta, hogy a rendőr visszatért egy másik, pár évvel idősebb férfival, akinek a
szája lefelé konyult, és apró bajuszt viselt. Alex elcsüggedt. Ismerte ezt a típust, meg se kellett
szólalnia. Kenetteljes és fontoskodó ember túlságosan is fess egyenruhában; arcáról lerítt a
hitetlen-kedés.
- Van nekünk valami mondandója? - kérdezte a kollégájánál jobb angolsággal.
Alex elismételte neki is az imént mondottakat.
- Honnét ismeri ezt a férfit? -Megölte a nagybátyámat.
- Ki volt a nagybátyja?
- Kém volt, az MI6-nak dolgozott. - Alex nagy levegőt vett. - Lehet hogy igazából én voltam a
bomba célpontja. Talán engem akart megölni.
A két rendőr röviden tanácskozott egymás közt, majd visszafordultak Alexhez. A fiú tudta, mi
következik. A rangidős rendőr átrendezte vonásait; most kedveskedve és aggódón nézett rá, de
az eltökéltség is benne volt a tekintetében: Igazam van. Te tévedsz. És semmivel nem tudsz
meggyőzni. Akár egy rossz tanár, aki csak áthúzza a helytelen választ, és kész.
- Szörnyű megrázkódtatás érte - mondta a rendőr. -Már tudjuk, hogy a robbanást a gázcső
szivárgása okozta.
- Az nem lehet - csóválta fejét Alex.
- Mi oka lenne egy bérgyilkosnak megtámadni egy nyaraló családot? De megértem, hogy
felkavarta az eset, valószínűleg sokkot is kapott. Nem tudja, mit beszél.
- Kérem...
- Kértünk egy embert a konzulátusukról, hamarosan meg is érkezik. Addig inkább ne zavarja
a munkát.
Alex lehorgasztotta a fejét.
- Sétálhatok? - kérdezte halk, tompa hangon.
- Sétálni?
- Csak öt percet. Egyedül akarok maradni. -Természetesen. Csak ne menjen messze. Elkísérje
valaki?
- Nem, jól vagyok.
Sarkon fordult és elindult. Kerülte a rendőrök tekintetét, akik emiatt biztos azt hitték,
szégyelli magát. Hadd higgyék. Alex nem akarta, hogy lássák a dühét, a testében
jeges folyóként áramló fekete haragot. Nem hisznek neki! Ostoba gyerekként kezelik!
Minden lépésnél más kép bukkant fel a fejében. A ház romjait bámuló Sabina elkerekedő
szeme. Ahogy Edward Pleasure-t helikopterrel kórházba viszik. Jaszen Grego-rovics a jachtja
fedélzetén elsiklik a naplementébe, kipipálva egy újabb munkát. És ez mind az ő hibája! Ez
volt a legrosszabb. Ez megbocsáthatatlan. Hát nem fog itt ülni. Alex eddig hagyta, hogy dühe
elragadja. Most ideje volt megzabolázni.
A főúthoz érve visszanézett. A rendőrök már meg is feledkeztek róla. Még egy pillantást vetett
a kiégett romra, s újra dagadni kezdett bensőjében a sötétség. Elfordult és futásnak eredt.
Saint-Pierre alig egy mérföldre feküdt. Kora este érkezett meg, az utcákon nyüzsögtek a
vidám emberek. Sőt az egész város valahogy élénkebb volt, mint eddig. Aztán eszébe jutott:
ma este lesz a bikaviadal, ezért sereglett ide mindenki a környékről.
A nap már lebukott a horizont mögé, a levegőben azonban még ott lebegett a napfény, mintha
véletlen hátrahagyták volna. Az utcalámpák felgyulladtak, éles, narancsszín fényt vetve a
poros járdákra. Egy vén körhinta forgott körbe-körbe, a tiritarka neonfények elkenődtek, a
lármás zene összefolyt. Alex megállás nélkül vágott át a tömegen. Hirtelen a város másik
részén találta magát, csendes utcákon. Az éjszaka közeledett, minden egyre szürkébb
árnyalatot öltött.
Nem hitte, hogy ott találja a jachtot. Magában azt gondolta, Jaszen biztos réges-rég elment. A
hajó azonban ott
horgonyzott, ahol délelőtt látta. Délelőtt... mintha egy másik életben lett volna. Senki nem volt
a látóhatáron. Mintha az egész város beült volna bikaviadalt nézni. Aztán a sötétségből
kilépett egy alak, és Alex ráismert a kopasz férfira. Most is fehér öltönyt viselt. Szivarozott, s
a parázs vörös fényt vetett arcára.
A hajó ablakaiban fények égtek. Jaszen ott lehet? Alex igazából nem is tudta, mit csinál. Még
mindig a vak düh űzte. Csak azt tudta, hogy fel kell jutnia a jachtra, méghozzá mindenáron.
A férfit Francónak hívták. Azért ment le a mólóra, mert Jaszen ki nem állhatta a szivarfüstöt.
Ő meg Jaszent. Sőt félt tőle. Amikor az orosz meghallotta, hogy Edward Pleasure nem halt
meg, csak megsebesült, nem szólt semmit, de a szemében ronda fény gyúlt. Raoulra pillantott,
mert ő helyezte el a bombát... mint kiderült, túl messze az újságíró szobájától. Ő hibázott.
Franco pedig tudta, hogy Jaszen ott és akkor kis híján megölte Raoult. Talán meg is fogja.
Atyaég, micsoda pácba keveredtek!
Franco kavics csikorgását hallotta, s látta, hogy egy fiú tart felé. Karcsú és napbarnított volt,
rövidnadrágot és kifakult Stone Age-pólót viselt, nyakában fa gyöngyökből fűzött lánc. Szőke
haja a homlokára lógott. Biztos turista, angolnak néz ki. De mit keres itt?
Alex eközben azon merengett, milyen közel tud menni a férfihoz, mielőtt felkelti annak
gyanakvását. Ha felnőtt lenne, másképp állna a helyzet, de hát pont ezért volt olyan hasznos
az MI6-nak. Az emberek csak akkor figyeltek fel rá, amikor már késő volt.
Most is ez történt. Ahogy közeledett, Franco már ki tudta venni a fiú arcát s sötétbarna
szemét, ami valahogy túl komoly volt egy ilyen korú sráchoz. Ezek a szemek már túlságosan
sokat láttak.
Alex odaért Franco mellé. Abban a pillanatban megpördült a bal talpa elején, és kirúgott a
jobbal. Francot teljesen váratlanul érte a támadás. Alex talpa hason találta - ám a fiú azonnal
tudta azt is, hogy alábecsülte ellenfelét. Azt hitte, majd puha zsírpárnát ér a bő öltöny alatt.
Lába azonban izmot talált, s noha Francóból kiszaladt a szusz, nem terült el.
A férfi elejtette a szivart, kitért oldalt, közben keze a kabátzsebben matatott. Valamit
előrántott. Halk kattanás, és a semmiből egy tizenöt centis ezüstszín penge villant elő.
Rugóskés. Támadásba lendült. Alex nem hitte volna, hogy egy ilyen nagydarab férfi ilyen
gyorsan tud mozogni. Franco keze ívet írt le, Alex hallotta a levegőben a penge sziszegését. A
férfi újra csapott, s a kés csak centikre vétette el a fiú arcát.
Alexnek nem volt fegyvere. Franco szemel láthatóan jól bánt a késsel, s ha az első rúgás le
nem gyengíti, a harc már véget is ért volna. Alex körülnézett, mivel védhetné meg magát. A
mólón nem volt más, csak pár régi doboz, egy vödör meg egy halászháló.
Franco most már lassabban mozgott. Végül is csak egy gyerekkel verekszik. A kis szemét
meglepte, de ő egykettőre véget vet ennek. Pár szót mormolt franciául, ami elég vészjóslóan
hangzott. A következő pillanatban keze már lendítette is a kést, ezúttal felfelé. Elnyisszantotta
volna Alex torkát, ha az hátra nem vetődik.
A fiú felkiáltott.
Elvesztette az egyensúlyát, a hátára esett, egyik keze kinyújtva. Franco elvigyorodott,
kivillantva két aranyfogát, és feléje lépett, hogy befejezze a küzdelmet. Későn vette észre,
hogy becsapták. Alex ugyanis elkapta a hálót. Ahogy Franco fölé magasodott, felpattant, és
minden erejével meglendítette a karját. A háló szétterült, beterítette Franco fejét, vállát és kést
tartó kezét. Káromkodva próbált kiszabadulni, de csak még jobban belegabalyodott.
Alex tudta, hogy gyorsan dűlőre kell vinnie a küzdelmet. A férfi még küszködött a hálóval, de
már nyitotta a száját, hogy segítségért kiáltson. A jacht mellett voltak. Ha Jaszen meghallja
őket, Alex már nem tehet semmit. Másodszor is célzott és megint telibe találta a férfi gyomrát.
Francónak elakadt a lélegzete és elvörösödött. Félig már kikeveredett a hálóból, bizarr táncot
lejtett a mólón, majd elvesztette az egyensúlyát és elesett. Begabalyodott kézzel nem tudott
védekezni. Feje hangos reccsenéssel a betonnak csapódott, aztán a férfi nem mozdult.
Alex lihegve állt. A távolban trombita harsant, majd taps hangzott fel. Az arénába megérkezett
a kis rezesbanda, amely a bikaviadal kezdetéig hátralévő tíz percben játszani fog. Alex az
eszméletlen férfira nézett. Tudta, hogy csak hajszál híján úszta meg. A kést nem látta sehol,
talán beleesett a vízbe. Eltöprengett, hogyan tovább. Aztán eszébe jutott Sabina meg az apja,
és a feljárón végigosonva már ott is állt a fedélzeten.
A hajó a Fer de Lance nevet viselte. Alexnek felfelé menet eszébe jutott, hogy valahol már
látta ezt a kifeje-
zést. Igen! Egy osztálykiránduláson a londoni állatkertben. Egy kígyót hívnak így. Mérges
kígyót.
Egy tágas részen találta magát a kormány és vezérlők közelében, a közelben ajtó. Hátul
bőrkanapék meg egy alacsony asztal. A kopasz itt üldögélhetett, mielőtt lement szivarozni.
Alex egy gyűrött magazint, egy üveg sört, egy mobiltelefont és egy pisztolyt látott az
asztalon.
A telefonra ráismert. Jaszené. Az ő kezében látta délelőtt az étteremben. Különös színe volt,
barna, különben Alex nem jegyezte volna meg. Most látta, hogy be van kapcsolva. Felvette.
Gyorsan átfutotta a főmenüt a hívásjegyzékhez. Megtalálta, amit keresett: az összes hívás
listáját, amit Jaszen aznap fogadott. 12.53-kor egy 44207 kezdetű számmal beszélt. A 44
Anglia, a 207 valahol Londonban lehet. Ezt hallgatta ki az étteremben. Gyorsan emlékezetébe
véste a számot. Azé, akitől Jaszen az utasítást kapta. Ebből majd megtudja, amit akar.
Felvette a pisztolyt.
Végre. Ahányszor az MI6 bevetésre küldte, mindig kért tőlük pisztolyt, de azok mindig
megtagadták. Ellátták különféle eszközökkel, de semmi halálossal. Csak kábítótűvel,
gázgránáttal, füstbombával. Alex szinte érezte a fegyver erejét. A kezében méricskélte. Grach
MP-443 volt, fekete, rövid csővel, recézett markolattal. Természetesen orosz gyártmány, új
katonai fegyver. Ujját a ravaszra tette és komoran elmosolyodott. Most egyenlő Jaszennel.
Elindult, belépett az ajtón, lement egy rövid lépcsőn a hajótestbe, majd végig egy folyosón,
ami a hajó teljes hosszában futott, mindkét oldalt ajtókkal. Fent látott egy
társalgót, de az üres volt, az ablakai sötétek. Ha Jaszen a hajón van, idelent lesz. Még
erősebben megmarkolta a pisztolyt, úgy osont előre, lába szinte neszt sem keltett a vastag
szőnyegen.
Egy ajtóhoz ért, ami alól sárga fénycsík világított ki. Fogát összeszorítva a gömbölyű
kilincsért nyúlt. Szinte azt kívánta, bárcsak zárva lenne. A kilincs elfordult, az ajtó kinyílt.
Alex belépett.
A hosszúkás kabin meglepően nagy volt, a padlón fehér szőnyeg, két falon modern faberakás.
A harmadik falnál egy alacsony franciaágy állt, mindkét felén éjjeliszekrénnyel és lámpával.
A fehér takarón egy férfi hevert, lehunyt szemmel, mozdulatlanul, akár egy tetem. Alex
előrelépett. A szobában csend honolt, de a távolból hallotta a rezesbandát, két-három
trombitát, egy tubát és egy dobot.
Jaszen Gregorovics nem mozdult, ahogy Alex kinyújtott pisztollyal közeledett hozzá. A fiú
odaért az ágyhoz. Ennyire közel még sose jutott az oroszhoz, aki megölte a nagybátyját.
Tisztán látta az arcát: az élesen kirajzolódó szájat és a nőies szempillákat. A pisztoly csupán
centikre volt Jaszen homlokától. Itt a vége. Csak meg kell húznia a ravaszt.
-Jó estét, Alex.
Jaszen nem változtatott testhelyzetén. Csak eddig csukva volt a szeme, most meg nem. Ilyen
egyszerű. Az arca sem változott. Azonnal felismerte Alexet, és megértette, hogy fegyvert
szegeznek rá. Megértette és elfogadta.
Alex nem szólt. Pisztolyt tartó keze kicsit megremegett, hát a másikkal is megfogta.
- Az az én pisztolyom - mondta Jaszen. Alex levegőt vett.
- Használni akarod? Semmi.
- Alaposan gondold végig - folytatta Jaszen nyugodtan. - Megölni valakit nem olyan, mint a
tévében. Ha meghúzod a ravaszt, igazi golyót küldesz egy igazi hús-vér testbe. Én nem érzek
majd semmit, mert azonnal meghalok. Te viszont egész életedben nem szabadulsz attól, amit
tettél. Sose felejted el.
Elhallgatott, hagyta, hogy szavai ott lebegjenek a levegőben.
- Megvan benned ez, Alex? Engedelmeskedik az ujjad? Meg tudsz ölni?
Alex merev volt, akár egy szobor. A ravaszra tett ujjára összpontosított. Egyszerű rugós
mechanizmus. A ravasz hátrahúzza a kakast, majd elengedi. A kakas megüti a golyót, a
tizenkilenc milliméteres halált, és elindítja rövid, gyors útjára ennek a férfinak a fejébe. Képes
rá.
- Talán már elfelejtetted, mit mondtam neked annak idején - folytatta Jaszen. - Ez nem a te
életed. Ennek semmi köze hozzád.
Jaszen tökéletesen nyugodt volt. Hangjában nem érződött érzelem. A jelek szerint jobban
ismerte Alexet, mint ő önmagát. Alex próbált félrenézni, el a higgadt, kék szemektől,
melyekben most mintha szánalom tükröződött volna.
- Miért tette? - kérdezte Alex. - Felrobbantotta a házat. Miért?
- Mert megfizették - villant meg a szem.
- Hogy megöljön?
-Nem, Alex. -Jaszen hangján hallatszott, hogy szinte élvezi a helyzetet. - Semmi köze nem
volt hozzád.
-Akkor kit...?
De már elkésett.
Meglátta Jaszen szemében. Már tudta, hogy miközben az orosz elvonta a figyelmét, kinyílt
mögötte a kabinajtó. Két kar ragadta meg és rántotta el az ágytól. Látta, hogy Jaszen oldalra
hengeredik, gyorsan, akár a kígyó, akár a.fer de lance. A pisztoly elsült, bár Alex nem
szándékosan tüzelt. A golyó a padlóba fúródott. A fiú a falnak csapódott, a pisztoly kihullt a
kezéből. Vér ízét érezte a szájában. A jacht mintha ingott volna.
A távolban fanfar zengett, majd felzúgott a tömeg. Megkezdődött a bikaviadal.
Matador
Alex a három férfit hallgatta, akik a sorsa felett döntenek, és próbálta kitalálni, mit mondanak.
Franciául beszéltek, de szinte érthetetlen marseille-i kiejtéssel. Ráadásul szlenget használtak,
amit pláne nem értett.
Felcipelték a társalgóba, és leültették egy széles bőrfotelba. Mostanra Alex rájött, mi történt. A
matróz, Raoul visszaért a városból, és megtalálta a mólón fekvő, eszméletlen Francot. A
fedélzetre sietett figyelmeztetni Jaszent, és meghallotta, ahogy az Alexszel beszél. Raoul
osont be a kabinba és kapta el hátulról.
Franco a sarokban ült, arcát eltorzította a gyűlölet. Sötét mályvaszín folt éktelenkedett a
homlokán, ahol a betonnak ütődött. Szavaiból csöpögött a méreg:
- Add nekem a kis szemetet. Két kezemmel ölöm meg, aztán bedobjuk a halaknak.
- Hogy talált ránk, Jaszen? - kérdezte Raoul. - Honnét tudta, kik vagyunk?
- Minek vacakolunk vele? Végezzünk vele most! Alex Jaszenre nézett. Eddig az orosz nem
szólt semmit,
mégis egyértelmű volt, hogy ő a vezér. Volt valami különös abban, ahogy Alexet nézte. Az
üres kék szemek semmit nem árultak el, a fiú mégis úgy érezte, az orosz felméri. Mintha
Jaszen régóta számított volna rá, hogy újra találkoznak A férfi csendet intett, majd odament
Alexhez.
- Honnét tudtad, hogy itt találsz minket?
Alex nem felelt. Az orosz arcán bosszúság suhant át.
- Csak azért vagy életben, mert megengedem. Ne kelljen még egyszer megkérdeznem.
Alex vállat vont. Nem volt vesztenivalója. Valószínűleg amúgy is megölik.
- Nyaraltam - mondta. - Lenn voltam a parton, és megláttam a jachtot, amikor beállt.
- Nem az MI6 küldött? -Nem.
-De követtél az étterembe.
- Igen.
Jaszen szája félmosolyra húzódott.
- Tudtam, hogy van ott valaki. - Aztán elkomorodott. -Abban a házban laktál?
- Egy barátom hívott meg - válaszolta Alex. Hirtelen eszébe jutott valami. - Az apja újságíró.
Őt akarta megölni?
- Semmi közöd hozzá.
- Már van.
- Csak pech, hogy pont náluk voltál, Alex. Már mondtam. Semmi személyes nem volt ebben.
- Na ja - nézett a férfi szemébe Alex. - Magánál sosincs.
Jaszen odament a két férfihoz. Franco azonnal rákezdett, csak úgy fröcsögött belőle a méreg.
Közben whiskyt töltött magának, és egyetlen húzásra kiitta. Szemét egy pillanatra sem vette le
Alexről.
- A fiú nem tud semmit. Nem árthat nekünk - jelentette ki Jaszen. Angolul beszélt, biztos,
hogy ő is értse, gondolta Alex.
- Mit csinálunk vele? - kérdezte akadozó angolsággal Raoul.
- Öljük meg! - így Franco.
- Gyerekeket nem ölök - felelte Jaszen, de Alex tudta, hogy ez nem teljesen igaz. A bomba a
házban bárkit megölhetett volna, aki éppen ott van.
- Megőrültél? - váltott vissza franciára Franco. - Nem engedheted csak úgy el. Meg akart ölni.
Ha nincs Raoul, sikerül is neki.
- Talán - nézett még egyszer a fiúra Jaszen. Döntésre jutott. - Nem volt bölcs dolog idejönnöd,
kis Alex. Ezek az emberek úgy gondolják, el kéne hallgattassalak, és igazuk van. Ha nem
hinném, hogy a puszta véletlen hozott ide, ha bármit tudnál, már halott lennél. De józan ember
vagyok. Nem öltél meg, amikor lehetőséged adódott rá, úgyhogy most én is adok neked egy
esélyt.
Gyorsan mondott valamit franciául Francónak, aki először mogorván, ellenkezve fogadta, de
aztán ahogy Jaszen folytatta, a férfi arcán mosoly terült szét.
- Hogyan szervezzük meg? - érdeklődött Franco.
- Vannak kapcsolataid. Van befolyásod. Fizesd le a megfelelő embereket.
- Belehal.
-Akkor teljesül a kívánságod.
- Remek! Elvezettel nézem majd végig! Jaszen odament Alexhez.
- Bátor vagy, Alex. Ezt becsülöm benned. Most lehetőséget adok, hogy megmutasd mennyire.
- Biccentett Francónak. - Vidd!
Kilenc óra volt. Az éjszaka beborította Saint-Pierre-t. A levegő mozdulatlan és nehéz volt,
nyári vihart ígért, vastag felhők takarták el a csillagokat.
Alex egy beton boltív árnyékában állt a homokon, és nem értette, mit akarnak vele. Pisztollyal
kényszerítették, hogy vegyen fel egy egyenruhát, ami annyira bizarrul festett, hogy ha nem
lett volna épp életveszélyben, teljesen röhejesnek érezte volna magát benne.
Először is fehér ing és fekete nyakkendő. Aztán egy kabát, aminek a válltömése a felkarjára
lógott, és egy nadrág, ami combban és derékban passzolt, viszont nem ért a bokájáig sem.
Mindkettőt ezernyi aranyflitter és gyöngy díszítette, így amikor Alex megmozdult, és ráesett a
fény, mintegy miniatűr tűzijátékká változott. Végül fekete cipőt kapott, különös, fekete
kalapot és karján egy élénkvörös köpenyt kellett átvetnie.
Az egyenruhának neve is volt: traje de luces. A ruha, amit a matadorok viselnek az arénában.
Ez volt a bátorságpróba, amit Jaszen valahogy megszervezett. Alexnek meg kellett küzdenie
egy bikával.
A férfi most ott állt Alex mellett, a tömeg zsivaját hallgatta. A tipikus bikaviadal során,
magyarázta, hat bikát ölnek meg. A harmadikat gyakorta a legtapasztalatlanabb matador, egy
novillero, azaz egy fiatalember, aki talán életében először áll a ringben. A ma esti programban
nem szerepelt novillero... amíg az orosz nem javasolt egyet. Pénz cserélt gazdát, és Alexet
felkészítették. Őrület. De a tömeg odalesz a gyönyörtől. Ha már bent lesz az arénában, senki
nem fogja tudni, hogy sosem kapott semmiféle képzést. Egy apró alak lesz csak a kivilágított
ring köze-
pén. A ruha eltakarja az igazságot. Senki nem látja, hogy csak tizennégy éves.
Az arénából örömujjongás hallatszott. Alex úgy tippelte, a matador éppen most ölte meg a
második bikát.
-Miért csinálja ezt? - kérdezte.
Jaszen vállat vont.
- Szívességet teszek neked, Alex. -Én nem úgy látom.
- Franco le akart szúrni. Nem volt egyszerű lebeszélni. Végül felajánlottam neki egy kis
szórakozást. Történetesen imádja ezt a sportot. így ő műsort kap, te pedig esélyt.
-Esélyt?
- Esélyt, hogy válassz a golyó és a bika között. -Mindkettő biztos halál.
- Igen, sajnos ez a legvalószínűbb kimenetel. De legalább hősi halált halsz. Ezer ember figyel
majd. Az ő hangjukat hallod utoljára.
- Még az is jobb, mint a magáé. És idő volt.
Két férfi farmerban és fekete ingben előrerohant, s kinyitottak egy fakaput. Mintha felment
volna a színpadon a függöny, feltárult a fantasztikus helyszín. Először is maga az aréna, egy
sárga homokos, megnyújtott kör. Ahogy Jaszen megjósolta, vagy ezer ember szorongott a
lelátókon. Ettek-ittak, sokan a programfüzettel legyezték magukat, hogy kicsit mozgassák a
nehéz levegőt, beszélgettek, fecsegtek. A túlsó sarokban zenekar játszott, öt ember katonai
egyenruhában. Úgy néztek ki, akár az antik játékok. A reflektorok vakítottak.
Üresen az aréna modern, ronda és halott volt, de így csurig telve ezen a mediterrán éjszakán
Alex megérezte sajátos, vibráló energiáját. Megértette, hogy ez a hagyomány, kegyetlensége
dacára, bizony túlélte az évszázadokat, és nagyon is eleven.
Egy traktor tartott a kapu felé, ahol Alex állt, alaktalan fekete dombot húzva maga után, ami
pár pillanattal azelőtt még egy büszke, eleven állat volt. Tucatnyi élénk színű lándzsa állt ki
belőle. Ahogy közeledett, Alex látta, hogy csillogó, vörös csíkot húz maga után a porban.
Émelygés fogta el, s eltöprengett, hogy az elkövetkezőktől való félelem, vagy a rítus feletti
undor teszi. Sabinával egyetértettek, hogy soha nem mennének el bikaviadalra. Nem sejthette,
hogy erre ilyen gyorsan rá fog cáfolni.
- Ne felejtsd el - biccentett neki Jaszen -, hogy Raoul, Franco meg én a barrera mellett
leszünk, azaz közvetlen a ringnél. Ha nem csinálod, amit kell, ha megpróbálsz elfutni,
lelövünk és felszívódunk. - Ingét felhúzva megmutatta Alexnek az övébe dugott pisztolyt. -
Viszont ha küzdesz, tíz perc után elmegyünk. Ha valami csoda folytán addig életben maradsz,
azt csinálsz, amit akarsz. Érted?
Újra megszólaltak a trombiták, jelezve a következő viadalt. Alex érezte, hogy egy kéz
megtolja a derekánál, és a hitetlenségtől kábán előrebotladozott. Hogy történhet meg ilyesmi?
Valaki csak észreveszi, hogy a ruha alatt csak egy angol iskolásfiú van, nem pedig egy
matador vagy novilkro vagy hogy hívják. Valaki biztos megállítja a viadalt.
A nézők azonban már nagy hangon biztatták. Még virágokat is dobáltak. Senki nem látott át
az álcán, Franco
pedig eleget fizetett, hogy túl korán ne derüljön ki a turpisság. Végig kell csinálnia. Szíve
dübörgött. Vér és állati verejték szaga csapta meg az orrát. Életében nem félt ennyire.
A tömegben felállt egy férfi - széles vállú ember, díszes, fekete selyemöltönyben gyöngyház
gombokkal -, s felemelt egy fehér zsebkendőt. Az aréna elnöke volt, aki ezzel megadta a jelet
a következő harcra. Újra felharsantak a trombiták. Kinyílt egy másik kapu, és a bika, amivel
Alexnek meg kellett küzdenie, berobogott az arénába, akár egy kilőtt ágyúgolyó. Alex csak
nézte. Hatalmas állat volt, óriási, fekete, fénylő izomköteg. Hét-nyolc mázsát is nyomhatott.
Ha nekiront, mintha a busz ütné el - csak éppen előbb felnyársalja a homlokából kiálló,
halálos hegyben végződő két szarv. Egyelőre nem törődött Alexszel, vadul rohangált körbe,
hátsó lábával ki-kirúgott, hergelték a fények és a kiabáló tömeg.
Alexben felmerült, hogy vajon miért nem kapott legalább egy kardot. A matadorok semmivel
nem védik magukat? A homokban egy lándzsa hevert az utolsó viadalból. Ez a banderilla.
Egy méter hosszú, díszes, sokszínű nyéllel és rövid, szögesdrót hurokkal. Tucatnyi ilyet
döfnek a bika nyakába, ezek bénítják meg az izmait, veszik el erejét, mielőtt megölnék. Alex
is kap majd egyet a harc közben, de ő már eldöntötte, hogy akármi lesz, ha csak lehet, nem
bántja az állatot. Végül is annak sincs választása.
Menekülnie kell. A kapukat bezárták, de az arénát övező fafal - a barrera, ahogy Jaszen
nevezte - nem volt magasabb nála. Nekifutva átugorhatja. Arra a falra pillantott, ahol bejött.
Franco az első sorban ült le. Keze a
kabátja alatt volt, s Alexnek kétsége sem volt, mit fog. A túlsó végén Jaszent látta. Raoul
jobbra ült. Be volt kerítve.
Tehát harcolnia kell. Valahogy túlélni azt a tíz percet. Már talán csak kilencet. Mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta, hogy belépett az arénába.
A tömeg elcsendesedett. Ezer arc várta, mit fog csinálni.
És akkor a bika felfigyelt rá.
Hirtelen abbahagyta a körözést, és feléje indult, majd úgy húsz méterre lefékezett, leszegte
fejét, és megcélozta őt a szarvával. Alex gyomorszorító bizonyossággal tudta, hogy támadni
fog. Vonakodva hagyta, hogy a karján átvetett vörös posztó kibomoljon, le egész a homokig.
Te jó ég, úgy nézhet ki ebben a szerelésben, mint egy idióta, akinek fogalma sincs, mit művel.
Meg volt lepve, hogy a viadalt nem állították le máris. De Jaszen és a két férfi minden
mozdulatát figyelik. Franco a legkisebb árulkodó jelre képes előhúzni a pisztolyt. Végig kell
játszania.
Csend. A közelgő vihar hőséget tolt maga előtt. Semmi nem moccant.
A bika nekilódult. Alexet megdöbbentette a hirtelen átalakulás. A bika eddig messze állt, most
meg úgy robogott felé, mintha felkattintottak volna egy kapcsolót, hatalmas lapockáin
hullámzott a bőr, minden izma a célra összpontosított, ami fegyvertelenül, magányosan várta.
Az állat már olyan közel ért, hogy a fiú látta vörös vérerekkel átszőtt, dühös, fekete szemét, és
villogó szemfehérjét.
Minden nagyon gyorsan történt. A bika már ott is volt, gonosz szarvak szegeződtek Alex
hasának. Az állat bűze
42
fojtogató volt. Alex félreugrott, s közben felemelte a posztót, ösztönösen utánozva a tévében
látott matadoro-kat. Érezte, ahogy a bika szőre végigsimít testén, és ebben a kis érintésben is
felsejlett hatalmas ereje. A posztó vörös villanással csapódott fel. Az egész aréna mintha
megpördült volna, a tömeg kiáltozva ugrott fel. A bika elvágtatott. Megúszta.
Habár Alex maga sem tudta, egész tűrhetően utánozta a verónicát. Ez a bikaviadal
legalapvetőbb és egyszerűbb mozdulata, ami fontos információval szolgál a matador-nak
ellenfeléről: gyorsaságáról, erejéről és arról, hogy melyik szarvát használja inkább. Alex
azonban csak két dolgot tanult meg. Hogy a matadorok bátrabbak, mint hitte, sőt...
majdhogynem őrültek, hogy ezt önként vállalják! És azt is tudta, hogy pokoli szerencse kell
ahhoz, hogy a második rohamot is túlélje.
A bika az aréna túlsó végén fékezett le. Megrázta a fejét, szürkés nyálcsíkok fröcsögtek szája
két sarkából. A nézők tapsoltak. Alex látta köztük Jaszen Gregorovicsot. Most sem mozdult,
nem tapsolt. Alex komoran leengedte a posztót, kíváncsi volt, hány perc telhetett el.
Elvesztette az időérzékét.
Ahogy a bika másodszor is nekirontott, Alex valósággal érezte, hogy a tömeg visszafojtja a
lélegzetét. Az állat ezúttal még gyorsabb volt, patái dübörögtek a homokon. Megint leszegte a
fejét. Ha eltalálja a szarvával, kettéhasítja.
Alex a legeslegutolsó pillanatban lépett oldalt, ugyanazzal a mozdulattal, mint az előbb.
Csakhogy a bika számított erre. Habár ahhoz túl gyorsan jött, hogy irányt tudjon
változtatni, oldalt kapta a fejét, s Alex égő fájdalmat érzett a gyomrában. Hatalmas erő emelte
fel és lökte hátra. Nagyot zuhant a homokba. A tömeg felmorajlott. Alex várta, hogy a bika
megforduljon és rárontson. Ám szerencséje volt, az állat nem látta az esést. Továbbrobogott az
aréna túlsó vége felé.
Alex feltápászkodott. Egyik kezét a gyomrára tette. A kabát felszakadt, s amikor elvette a
kezét, vér csillogott a tenyerén. Levegő után kapkodott, remegett, teste azon az oldalon
mintha lángolt volna. A vágás azonban nem volt mély. Alex tulajdonképpen csalódott volt. Ha
súlyosabban megsebesül, talán megállítják a viadalt.
Szeme sarkából mozgást látott. Jaszen felállt és elindult. Lejárt a tíz perc, vagy az orosz úgy
vélte, elég a szórakozásból, nincs értelme kivárni a véres véget? Alex gyorsan körbenézett.
Raoul is ment. Franco azonban ülve maradt. Méghozzá az első sorban, alig tíz méterre. És
mosolygott. Jaszen becsapta, döbbent rá Alex. Franco itt marad. Még ha sikerül is megúsznia
a bikát, Franco akkor is lelövi.
Alex erőtlenül lehajolt és felvette a posztót. Az is elszakadt, amitől a fiúnak támadt egy ötlete.
Minden a helyére került: a posztó, a bika, az egyetlen banderilla, Franco.
A fájdalommal nem törődve futásnak eredt. A közönség először morgott, majd hitetlenkedve
felhördült. A bikának illik megtámadni a matadort, ám most a szemük láttára megcserélődött a
szerep. Még a bika is meghökkent, úgy nézte Alexet, mintha azt gondolná, a fiú elfelejtette a
játszma szabályait, vagy csalni akar. Mielőtt mozdulhatott volna, Alex rádobta a posztót. A
ruhába belevarrtak egy rövid fanyelet, ennek a súlya elég volt ahhoz,
44
hogy célozni lehessen vele... pont az állat szemére. A bika megpróbálta lerázni, de egyik
szarva beleakadt a repedésbe. Dühösen fújtatott és nagyot dobbantott, ám a posztó a fején
maradt.
Most már mindenki kiabált. A nézők fele felállt, az elnök tehetetlenül nézett körbe. Alex a
banderillához futott és felkapta. A hurkon még ott vöröslött az előző bika vére. Egyetlen
mozdulattal meglendítette és elhajította.
Ám nem a bikára célzott. Franco egyből felállt, amint rájött, mire készül Alex, keze már nyúlt
is a pisztolyért. Csakhogy elkésett. Alexnek vagy mázlija volt, vagy az elkeseredés
tökéletesítette a célzását. A banderilla pördült egyet a levegőben, majd beleállt Franco
vállába. A férfi felsikoltott. A dárda hegye nem volt elég hosszú, hogy megölje, ám a hurok
beleakadt a testébe. Vér folyt le a zakója ujján.
Az egész nézőtér felzúgott. Még sosem láttak ilyesmit. Alex csak futott tovább. Látta, hogy a
bika végre lerázza a posztót, és már őt keresi, bosszúra szomjazva.
Bosszuld meg máson, gondolta. Nekem semmi bajom veled.
Elérte a barrerat, felugrott, elkapta a tetejét, és felhúzta magát. Francot megbénította a
fájdalom, és amúgy is körülvették a segíteni akaró nézők. Nem tudott lőni. Mindenkin
eluralkodott a pánik. Az elnök dühösen integetett, a rezesbanda rázendített, csak éppen a
zenészek mindegyike különböző nótát kezdett el játszani.
Egy farmeros és fekete pólós férfi franciául kiabálva Alex felé sprintelt. A fiú rá se hederített,
amint talajt ért a lába, rohant.
Abban a pillanatban, hogy Alex kiért az éjszakába, kitört a vihar. Ömlött az eső, mintha maga
az óceán zúdulna le az égből. Beterítette a várost, csattogott a kövezeten, hömpölygő folyóvá
változtatta az utcát. A víznyelők nem győzték az áradatot. Nem villámlott, csak a víz
zubogott, mintha el akarná árasztani a világot.
Alex nem állt meg. Pillanatok alatt bőrig ázott, víz patakzott az arcán, alig látott. Futás közben
elhajigálta a matadorruhát, először a kalapot, aztán a kabátot és a nyakkendőt, s velük együtt
az elmúlt percek emlékét is.
A balján a tenger feketén sistergett az esőben. Alex letért az útról, homokot érzett a lába alatt.
Ugyanazon a parton járt, ahol nemrég még Sabinával napozott. Ott a gát és a móló.
Lendületből felmászott a gátra. Inge kilógott a nadrágból, és vizesen tapadt rá.
Jaszen hajója elment.
Alex nem volt benne biztos, de mintha még látta volna az árnyát eltűnni a sötétben.
Másodpercekkel késte le. Lihegve megállt. Különben is mit akar ő? Ha a Fer de Lance még itt
lenne is, másodszor is felmenne rá? Naná hogy nem. Mázlija volt, hogy az elsőt is túlélte. A
baj csak az, hogy nem tudott meg semmit.
Semmit.
De mégis. Valamit igen.
Alex pár pillanatig még ott állt, verte az eső az arcát, majd megfordult és elindult vissza a
városba.
A templom mögötti utcában talált egy telefonfülkét. Pénze nem volt, hát kénytelen volt R-
beszélgetést kérni, és bízni benne, hogy elfogadják. Tárcsázta a központot, és megadta a
számot, amit Jaszen mobiltelefonjából tudott meg.
- Ki beszél? - kérdezte a központos. Alex habozott, majd azt felelte: -Jaszen Gregorovics.
Hosszú szünet következett, ahogy kapcsolták. Vajon felveszi valaki? Angliában csak egy
órával van előbb, és itt Franciaországban még éjjel volt.
Az eső már nem zuhogott annyira, a víz mintákat rajzolt a telefonfülke üvegtetején. Alex várt.
Aztán visszatért a központos.
-A hívását elfogadták, monsieur. Beszélhet.
Ujabb csend. Aztán egy hang. Két szót mondott:
- Damian Cray. Alex nem felelt.
- Halló? - mondta a hang. - Ki az?
Alex megborzongott. Talán az eső tette, talán mindaz, ami történt. Nem bírt megszólalni. A
vonal túlsó végéről hallotta a férfi lélegzetvételét.
Aztán a vonal egy kattanással megszakadt.
Az igazság és ami mögötte van
London régi, megbízható barátként köszöntötte Alexet. Piros buszok, fekete taxik, kék
egyenruhás rendőrök és szürke felhők... hol is lehetne máshol? A King's Roadon sétálva úgy
érezte, mintha millió mérföldre lenne Camargue-tól - mintha nem csak hogy otthon volna, de
újra a való világban. A gyomrán a seb még fájt, érezte bőrén a kötés nyomását, de amúgy
Jaszen és a bikaviadal a régmúltba süllyedt.
Megállt egy könyvesbolt előtt, amely sok társához hasonlóan illatos kávéval is csalogatta a
vevőket. Egy pillanatig nézte a kirakatot, aztán bement.
Gyorsan megtalálta, amit keresett. Damian Crayről három könyv volt az életrajzoknál. Kettőt
nem is lehetett könyvnek nevezni, inkább fényes brosúrák voltak, amiket a lemezgyár adott
ki, hogy ezzel is reklámozza az embert, aki milliókat hoz neki. Az első címe: Damian Cray -
Élőben! Mellette a Cray-zeel Damian Cray élete. A két borítóról ugyanaz a fénykép meredt
rá. Rövidre vágott fekete haj. Kerek arc, előkelő vonások és csillogó zöld szem. Apró orr,
szinte túlságosan is középen. Vastag ajkak és tökéletesen fehér fogak.
A harmadik könyv kicsivel frissebb volt. Borítóján az arc idősebb, a szemet kékes szemüveg
takarta el. Ez a Damian Cray éppen egy fehér Rolls-Royce-ból szállt ki elegáns öltönyben és
nyakkendőben. A cím azt is elárulta,
mi változott még: Sir Damian Cray: az ember, a zenéje, a milliói. Alex belelapozott, de a
száraz, nehézkes szöveg elijesztette. Olyasvalaki írhatta, akinek a Financial Times reggelire
sem elég.
Végül egyiket se vette meg. Többet meg akart tudni Crayről, ezek a könyvek viszont nem
mondtak volna sok újat. Azt meg főleg nem, hogy miért volt benne Cray privát telefonszáma
egy bérgyilkos mobiljában.
Alex visszasétált Chelsea-be, befordult a csinos, fehér házakkal teli utcába, ahol a
nagybátyjától, Ian Ridertől örökölt ház állt. Alex most Jack Starbrighttal élt ott, egy amerikai
lánnyal, aki először házvezetőnő volt, ám azóta törvényes gyámja és legközelebbi barátja lett.
Alex először miatta adta be a derekát az MI6-nak. Beépített ügynökként kellett kémkednie
Herod Sayle után, cserébe pedig Jack kapott vízumot, s így Londonban maradhatott.
A konyhában várta Alexet. Megbeszélték, hogy egyre hazajön, s a lány összeütött egy kis
ebédet. Jack jó szakács volt, csak nem lehetett rávenni, hogy olyasmit főzzön, ami tovább tart
tíz percnél. Huszonnyolc éves, karcsú lány volt, a haja vörös, az arca pedig mindig vidám.
-Jól telt a délelőttöd? - kérdezte a fiútól, amikor az belépett.
-Ja - ült le Alex, kezét futólag a sebére szorítva.
Jack észrevette, de nem tette szóvá.
- Remélem, éhes vagy.
- Mi az ebéd? Jó illata van.
- Régi kínai recept. Legalábbis ez áll a dobozon. Tölts magadnak kólát.
Az étel finom volt, de Alex bárhogy igyekezett is, nem volt étvágya, és hamar feladta. Jack
ezt sem kommentálta, elvette előle a félig teli tálat, odavitte a mosogatóhoz, majd hirtelen
megfordult.
- Nem hibáztathatod magad a Franciaországban történtek miatt.
Alex éppen ki akart menni a konyhából, de most visszafordult.
- Ideje, hogy megbeszéljük ezt - folytatta Jack. - Sőt ideje megbeszélni mindent! - Eltolta a
saját tányérját, és megvárta, míg Alex visszaül. - Szóval. Kiderül, hogy a nagybátyád, Ian nem
bankár volt. Hanem kém. Nem bántam volna, ha szól róla, de hát már késő, mert megölette
magát, én meg itt ragadtam, vigyázhatok rád. -Gyorsan felemelte a kezét. - Nem úgy értettem.
Szeretek itt lenni. Szeretem Londont. Még téged is szeretlek.
De te nem vagy kém, Alex. Ezt te is tudod. Még ha Ian volt is olyan őrült, hogy megtanítson
erre-arra. Már háromszor hiányoztál az iskolából, és minden alkalommal egyre ziláltabban
jöttél vissza. Tudni se akarom, miben sántikáltál, de én például halálra aggódtam magam!
-Nem én akartam...
- Pontosan. Kémek, golyók, világuralomra törő őrültek... semmi dolgod velük. Ezért is tetted
jól, hogy eljöttél Saint-Pierre-ből. Helyesen cselekedtél.
- Tennem kellett volna valamit - csóválta a fejét Alex -, és akkor Sabina apja nem...
- Ezt nem tudhatod. És még ha hívod is a zsarukat, mit tettek volna? Ne felejtsd el, hogy senki
nem tudott a bombáról. Senki nem tudhatta, ki a célpont. Szerin-
tem semmit nem értél volna el vele. És ha nem haragszol, Alex, az, hogy utánamentél ennek a
Jaszennek, hát őszintén... nagyon veszélyes volt. Szerencse, hogy túlélted.
Ebben igaza volt a lánynak. Alexnek eszébe jutott az aréna, maga előtt látta a bika szarvát és
véreres szemét. Fogta a poharat és ivott egy kis kólát.
- Valamit azért meg kell tennem - mondta. - Edward Pleasure egy cikken dolgozott Damian
Crayről. Valami titkos találkozóról Párizsban. Talán drog vagy ilyesmi.
De már ahogy kimondta, tudta, hogy nem igaz. Cray ki nem állhatta a drogokat. Olyannyira,
hogy ő volt a drogellenes kampány arca. Ott volt a plakátokon és a tévében. Legutóbbi
lemezén, a Fehér vonalak-on négy drogellenes dal is szerepelt. Személyes ügynek tekintette a
kábítószer elleni harcot.
- Vagy talán pornóban utazik - vetette fel tétován.
- Akármi is az, nem lesz könnyű bizonyítani, Alex. Az egész világon imádják Damian Crayt. -
Jack sóhajtott. -Talán beszélned kéne Mrs. Jonesszal.
Alex elcsüggedt. Kirázta a hideg a gondolatra, hogy visszamenjen az MI6-hoz és beszéljen a
Különleges Operációs Részleg helyettes vezetőjével. De tudta, hogy Jacknek igaza van. Mrs.
Jones legalább tud nyomoztatni.
- Talán tényleg kéne.
-Jó. De ne hagyd magad csőbe húzni. Ha Damian Cray tényleg benne van valamiben, az
onnantól Mrs. Jones dolga, nem a tiéd.
Csengett a telefon.
A konyhában is volt egy vezeték nélküli készülék, Jack felvette. Hallgatott, majd Alexnak
nyújtotta a kagylót.
- Sabina az.
A Tower Records zenebolt előtt találkoztak a Piccadilly Circusön, és elsétáltak egy közeli
Starbucks kávézóba. Sabina szürke nadrágot és bő gyapjúpulóvert viselt. Alex arra számított,
hogy a történtek után megváltozott, s valóban, fiatalabbnak, kevésbé magabiztosnak tűnt.
Szemmel láthatóan fáradt volt. A tengerparton szerzett barnasága nyomtalanul elillant.
- Apu túléli - mondta, ahogy leültek az italukkal. - Az orvosok biztosak benne. Erős és fitt.
Csak... - hangja megremegett. - Soká fog tartani, Alex. Még nincs eszméleténél, és nagyon
megégett. - Kortyolt egyet. -A rendőrség szerint a robbanást gázszivárgás okozta. El tudod
hinni? Anyu perelni akar.
-Kit?
- Akik kiadták a házat. A gáztársaságot. Az egész országot. Magánkívül van.
Alex nem szólt semmit. Gázszivárgás. Neki is ezt mondta a rendőr.
-Anyu mondta, hogy találkozzam veled - sóhajtott Sabina. - Mert biztos szeretnéd tudni, mi
van apuval.
- Apukád akkor ért vissza Párizsból, igaz? - Alex nem volt biztos benne, hogy ez a megfelelő
pillanat, de tudnia kellett. - Nem mondta, milyen cikken dolgozik?
- Nem - felelte meglepetten Sabina. - Sose beszél a munkájáról. Senkinek. Még anyunak se.
-Hol szállt meg?
-Egy barátjánál, egy fényképésznél.
-Tudod a nevét?
-Marc Antonio. Miért érdekel?
- Hol van most apukád? - kérdezte válasz helyett Alex.
- Kórházban, Franciaországban. Még nem elég erős az utazáshoz. Anyu ott van vele. Egyedül
repültem ide.
Alex eltöprengett. Tudta, hogy nem jó ötlet, de nem hallgathatott. Túl sokat tudott.
- Szerintem rendőri őrizet kéne mellé - bökte ki.
- Hogy? - meredt rá Sabina. - Miért? Azt akarod mondani, hogy nem gázszivárgás volt?
Alex nem felelt.
Sabina jól megnézte magának.
- Sokat kérdeztél - mondta aztán -, most én jövök. Nem tudom, mi folyik itt, de anyu azt
mondta, miután megtörtént a tragédia, elszaladtál a háztól.
- Honnét tudta?
-A rendőrségtől. Állítólag azt mondtad nekik, valaki megpróbálta megölni aput... valaki, akit
ismersz. Aztán eltűntél. Mindenhol kerestek.
- A Saint-Pierre-i rendőrségre mentem - felelte Alex.
- De csak éjfélkor. Csurom víz voltál, megsebesültél, és állítólag valami fura nadrágot
viseltél...
Alexet egy órán keresztül kérdezgették, amikor végül megjelent a rendőrségen. Egy orvos
három öltéssel összevarrta és bekötözte a sebét. Aztán egy rendőrtől kapott száraz ruhát. A
kérdéseknek csak akkor szakadt vége, amikor megérkezett egy férfi a lyoni angol követségtől.
Az idősödő, pattogós férfi a jelek szerint mindent tudott Alexről. Kocsival elvitte a
montpellier-i reptérre, hogy
feltegye az első gépre. Nem is érdekelte, mi történt, csak el akarta Alexet távolítani.
- Mit csináltál? - faggatta Sabina. - Azt mondod, apunak védelem kell. Mit tudsz?
- Nem mondhatom el, mert... -Na ne! Hogyne mondhatnád el!
- Nem lehet. Nem hinnél nekem.
- Ha nem mondod el, Alex, kisétálok és soha többé nem látsz. Szóval mit tudsz az apámról?
Végül Alex elmondta. A lány nem hagyott neki választást. Ő pedig tulajdonképpen még örült
is ennek. Túl régóta cipelte egyedül a titkot, kezdte már lehúzni a súly.
Kezdte nagybátyja halálánál, az MI6-os kiképzésnél, az első találkozásával Jaszen
Gregoroviccsal Cornwallban. Futólag leírta, hogyan vették rá még kétszer, hogy az MI6-nak
dolgozzon: egyszer a francia Alpokban, aztán meg Amerika partjainál. Aztán elmesélte a
lánynak, mit érzett, amikor megpillantotta Jaszent a parton Saint-Pierre-ben, hogyan követte
az étterembe, s hogy végül miért nem tett semmit.
Úgy érezte, sikerül tömören előadnia mindent, pedig már jó fél órája beszélt, mire elért a Fer
de Lance-epizódhoz. Igyekezett nem nézni Sabina szemébe, de amikor a bikaviadalról mesélt,
ahogy matadorruhában kiment ezer ember elé, csak felnézett. A lány úgy meredt rá, mintha
most látná először. Sőt mintha gyűlöletet látott volna a szemében.
- Mondtam, hogy nem könnyű elhinni - mentegetőzött esetlenül Alex.
- Alex...
-Tudom, hogy őrültségnek hangzik. De így történt. Nagyon sajnálom apukádat. Sajnálom,
hogy nem tudtam megelőzni. De legalább tudom, ki a felelős érte.
-Ki?
- Damian Cray. -A popsztár?
-Apukád róla írt éppen cikket. A háznál találtam belőle egy fél lapot. És Damian száma benne
volt Jaszen mobiljában.
- Szóval Damian Cray akarta megöletni aput.
- Igen.
Hosszú csend következett. Túl hosszú, gondolta Alex.
- Sajnálom, Alex - szólalt meg végül a lány. - Életemben nem hallottam ennyi baromságot.
- Sab, mondtam, hogy...
- Hogy nem fogom elhinni, igen. De attól, hogy mondtad, még nem lesz igaz. - A fejét rázta. -
Hogy várhatod el, hogy ezt bárki is elhiggye? Miért nem mondod el az igazat?
- De hát ez az igazság, Sab - erősködött Alex. Aztán hirtelen rájött, mit kell tennie. - És be is
tudom bizonyítani. Földalattival elmentek a Liverpool Street állomásig, onnét pedig elsétáltak
az épületig, ahol az MI6 Különleges Operációs Részlege székelt. Magas, fekete ajtó előtt
álltak meg, amelyet úgy terveztek, hogy megszeppentse az érkezőket. Mellette a falon
réztábla függött:
KIRÁLYI ÉS ÁLTALÁNOS BANK
_________LONDON_________
Sabina kétkedve nézett Alexre.
- Semmi gond - nyugtatta meg a fiú. - A Királyi és Általános Bank nem létezik. Ez csak álca.
Beléptek. Az előcsarnok hideg, üzleti hangulatot sugallt, a mennyezet magas, a padló
márvány. Oldalt bőrkanapé állt, Alexnek eszébe jutott, hogy amikor előszörjárt itt, azon ült,
míg fel nem vitték nagybátyja irodájába. Egyenesen odament az üvegtetejű recepciós pulthoz,
ahol egy fiatal nő ült, szája előtt mikrofon. Mellette idősebb biztonsági őr egyenruhában,
csúcsos sapkában.
- Segíthetek? - mosolygott rájuk a nő.
- Igen - felelte Alex -, Mrs. Joneshoz jöttünk. -Mrs. Jones? - ráncolta homlokát a nő. - Tudja,
melyik osztályon dolgozik? -Mr. Blunttal.
- Sajnálom. - A nő a biztonsági őrhöz fordult. - Ismer Mrs. Jonest?
- Van egy Miss Johnsson - felelte az őr. - Pénztáros. -Tudják jól, kire gondolok - nézett
egyikről a másikra
Alex. - Csak mondják meg neki, hogy Alex Rider van itt...
- Ebben a bankban nem dolgozik Mrs. Jones - mondta nyomatékosan a recepciós.
-Alex - szólt neki Sabina.
Alex azonban nem adta fel ilyen könnyen. Előrehajolt, hogy bizalmasan tudjon beszélni.
-Tudom, hogy ez nem bank. Ez az MI6 Különleges Operációs Részlege. Kérem, megtenné,
hogy...
- Ugratni akar? - szólt közbe a biztonsági őr. - Mi ez az ostobaság?
- Menjünk, Alex - nógatta Sabina.
- Nem! - Alex hitetlenkedve állt. Mi a fene történik itt? Ez valami tévedés lesz. Biztos új
emberek. Vagy talán valami jelszóval lehet bejutni. Hát persze! Előzőleg csak akkor jött,
amikor várták. Vagy akarata ellenére hozták. Most viszont váratlanul állított be. Ezért nem
engedik be.
- Figyeljenek, értem, miért nem engednek be csak úgy bárkit, de én nem vagyok bárki. Alex
Rider vagyok. Mr. Blunttal és Mrs. Jonesszal dolgozom. Kérem, megmondaná nekik, hogy itt
vagyok?
- Itt nincs Mrs. Jones - ismételte értetlenül a recepciós.
- És nem ismerek Mr. Bluntot sem - tette hozzá a biztonsági őr.
- Alex, kérlek! - Sabina hangja egyre kétségbeesettebb volt. Nagyon szeretett volna már kívül
lenni.
-Hazudnak, Sabina - fordult felé a fiú. - Bebizonyítom.
Azzal megragadta a lány karját és a lift felé húzta. Megnyomta a hívógombot.
-Álljanak meg! - pattant fel a biztonsági őr.
A recepciós megnyomott egy gombot, biztos segítséget hívott.
A lift nem jött.
Alex látta, hogy az őr feléjük indul. A lift csak nem jött. A fiú körülnézett, és meglátott egy
folyosót, a végén lengőajtóval. Talán ott lesz egy lépcső vagy egy másik lift. Sabinát maga
után húzva elindult arra. Hallotta, hogy a biztonsági őr közeledik, hát gyorsított.
Kicsapta a lengőajtót.
És megtorpant.
Egy bank fogadótermében találta magát. Hatalmas volt, kupolás mennyezetű, a falakon
kölcsönt, megtakarítást és személyi hitelt reklámozó hirdetések. Egyik oldalon hét-nyolc
üvegablak sorakozott, mögöttük a pénztárosok papírokat stempliztek, csekkeket váltottak be.
Tucatnyian vártak az ablakok előtt, hétköznapi emberek. A tér nyitott részén két személyi
tanácsadó, két elegáns öltönyös fiatalember ült. Egyikük nyugdíjlehetőségeket ecsetelt egy
idős párnak. A másik éppen telefonált.
- Halló. Királyi és Általános Bank, Liverpool Street. Adam beszél. Miben segíthetek?
Az egyik ablak fölött felvillant egy szám. Négyes. Egy halszálkás öltönyös férfi odament. A
sor előrébb csoszogott.
Alex mindezt egyetlen pillantással felmérte, aztán Sabinára nézett. A lány feldúltan meredt rá.
Ekkor ért oda a biztonsági őr.
-Erre nem lehet bejönni a bankba. Ez a személyzeti bejárat. Távozzanak, mielőtt nagyobb
bajba keverik magukat. Komolyan mondom! Nem akarom hívni a rendőrséget, de kénytelen
leszek.
- Megyünk- felelte hideg, határozott hangon Sabina. -Sab...
- Megyünk.
- Vigyázzon a barátjára - tanácsolta a lánynak az őr. -Talán viccesnek hiszi magát, de nem az.
Alex távozott, pontosabban, hagyta, hogy Sabina kivezesse. Egy forgóajtón át kiléptek az
utcára. Alex nem értette, mi történt. Hogyhogy még sosem látta a bankot? Aztán rájött: az
épület két utca közt bújt meg, egy teljesen
különböző első és hátsó résszel. Ő pedig eddig mindig a másik oldalról ment be.
- Figyelj... - kezdte, de a lány közbevágott: -Nem, te figyelj! Nem tudom, mi jár a fejedben.
Talán... mert nincsenek szüleid, muszáj magadra vonnod a figyelmet azzal, hogy ilyen...
képtelenségeket találsz ki. De hallgasd meg kívülállóként, amiket beszélsz, Alex! Ez már
beteges. Egy iskolásfiú mint kém, orosz bérgyilkos és a többi.
-Ennek semmi köze a szüleimhez - felelte Alex, ébredő haraggal.
- Hát az enyémhez viszont van. Aput baleset éri, és...
- De hát nem baleset volt, Sab! - Alex már nem bírta fékezni magát. - Tényleg olyan hülye
vagy, hogy azt hiszed, úgy találtam ki ezt az egészet?
- Hülye? Lehülyéztél?
- Csak azt akarom mondani... Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Azt hittem, ismersz...
- Igen, én is azt hittem, ismerlek. De most látom, hogy tévedtem. Megmondom, mi a
hülyeség: téged meghallgatni volt hülyeség. Eljönni hozzád volt hülyeség. Sőt egyáltalán
megismerkedni veled, az volt a legnagyobb hülyeség.
Azzal a lány sarkon fordult és elindult a földalatti irányába. Pillanatok alatt beleveszett a
tömegbe.
- Alex - szólalt meg a fiú mögött egy hang. Egy ismerős hang.
Mrs. Jones állt a járdán. Mindent látott és hallott.
- Hagyd elmenni. Beszélnünk kell.
Szent énekes vagy énekes szent?
Az iroda pontosan olyan volt, mint korábban. Ugyanazok az egyszerű, modern bútorok,
ugyanaz a kilátás, ugyanaz az ember az íróasztal mögött. Alex nem először töprengett el Alán
Blunton, az MI6 Különleges Operációs Részlegének főnökén. Ma vajon hogyan jött
munkába? Lehet, hogy van egy kertes háza, egy mosolygó felesége és két gyereke, akiknek
búcsút intett, amikor elindult a földalattihoz? És a családja vajon tudja az igazat? Elárulta
nekik, hogy tulajdonképpen nem bankban, biztosító társaságnál vagy hasonló helyen
dolgozik, s hogy olyan iratokat és dossziékat cipel magával - talán éppen a születésnapjára
kapott szép bőr aktatáskában -, melyek tele vannak halállal?
Alex megpróbálta elképzelni a szürke öltönyös férfit tinédzserként. Egyszer Blunt is volt
fiatal. Járt iskolába, izzadt a felmérők előtt, focizott, kipróbálta a cigarettát, és unatkozott
hétvégén, mint mindenki. Ám ennek a gyereknek már nyoma sem látszott az üres szürke
szemekben, a színtelen hajban, a májfoltos bőrön. Mikor tűnhetett el? Mitől lett állami
hivatalnok, kémfőnök, érzelmek és bűntudat nélküli felnőtt?
Aztán Alexben felötlött: vajon ő is ilyen lesz egy nap? Mi vár rá az MI6-nál? Először kémet
csináltak belőle, aztán majd teljesen bekebelezi a gépezet. Talán már van is egy iroda, aminek
ajtaján az ő neve áll. Megborzongott, pedig
kifejezetten meleg volt a csukott ablakú szobában. Rosszul tette, hogy idehozta Sabinát. A
Liverpool Street-i iroda mérgező, előbb-utóbb elpusztítja, ha nem óvakodik tőle.
-Nem engedhettük, hogy idehozd a lányt, Alex -mondta Blunt. - Te is nagyon jól tudod, hogy
nem henceghetsz el a barátaidnak, azzal amit...
- Nem hencegtem - szólt közbe Alex. - Az apját kis híján megölte egy bomba
Franciaországban.
-Mindent tudunk a Saint-Pierre-ben történtekről -morogta Blunt. -Azt is, hogyjaszen
Gregorovics a felelős érte?
- Az nem számít - sóhajtott bosszúsan Blunt. - Nem a te dolgod. És főleg nem a mi dolgunk!
Alex hitetlenkedve bámult rá.
- Sabina apja újságíró! Éppen Damian Crayről írt. És ha Cray meg akarja öletni, annak oka
van. Nem a maguk dolga megtudni, hogy mi?
Blunt némán csendre intette. Szemében szokás szerint semmi nem látszott. Alexben felötlött,
hogy ha a férfi az asztalnál ülve meghalna, lehet, hogy senki nem venné észre a különbséget.
-Kaptam egy rendőrségi jelentést Montpellier-ből és egyet az angol követségről is - mondta
aztán Blunt. -Ez a szokványos eljárás, ha a mi emberünk is érintett valamiben.
- Nem vagyok az emberük - dörmögte Alex.
- Sajnálom, hogy a barátod apja megsérült. Talán szeretnéd tudni, hogy a francia rendőrség
vizsgálja az ügyet, és igazad van. Nem gázszivárgás volt.
-Ezt magyaráztam.
- Egy helyi terrorista szervezet, a CST vállalta a felelősséget.
- CST? - Alex szinte szédült. - Azok meg kik?
- Igen új szervezet - vette át a szót Mrs. Jones. - CST mint Camargue Sans Touristes. Francia
nacionalisták, akik meg akarják akadályozni, hogy a helyi házakat eladják a külföldi
turistáknak.
- A CST-nek semmi köze ehhez - makacskodott Alex. - Jaszen Gregorovics volt. Találkoztam
vele, be is ismerte. Elmondta nekem, hogy Edward Pleasure volt a célpont. Miért nem
hallgatnak meg? A cikk miatt történt, amit Edward írt. Valami párizsi találkozóról. Damian
Cray akarta megöletni.
Csend telepedett a szobára. Mrs. Jones a felettesére pillantott, mintha engedélyt kérne szólni.
A férfi szinte észrevehetetlenül biccentett.
-Jaszen említette Damian Crayt? - kérdezte a nő.
-Nem - felelte Alex. - De megtaláltam Cray titkos számát Jaszen mobiljában. Felcsöngettem
és hallottam Cray hangját.
- Nem tudhatod, hogy tényleg ő volt.
- Bemutatkozott.
-Ennek semmi értelme - vágott közbe Blunt. Alex döbbenten látta, hogy a férfi dühös. Először
látott rajta bármiféle érzelmet, s megértette, miért van, hogy nem sokan mernek ellentmondani
a Különleges Operációs Részleg főnökének. Főleg nem szemtől szembe.
-Miért?
- Mert az ország egyik leghíresebb és legnagyobb tiszteletnek örvendő művészéről beszélsz.
Aki milliókat adott jótékony célra. Mert Damian Crayről beszélsz! -Blunt hátradőlt. Egy
pillanatig mintha habozott volna, majd kurtán biccentett. - Mivel a múltban már vettük némi
hasznodat, és mivel egyszer és mindenkorra tisztázni akarom ezt az ügyet, elmondok neked
mindent, amit Crayről tudunk.
- Terjedelmes aktáink vannak róla - tette hozzá Mrs. Jones.
- Miért? - érdeklődött Alex.
- Minden hírességről terjedelmes aktáink vannak.
- Figyelek.
Blunt megint biccentett, mire Mrs. Jones átvette a szót. Szemmel láthatóan fejből tudott
mindent. Vagy nemrég olvasta az aktákat, vagy, ami valószínűbbnek tűnt, egyszerűen nem
felejtett.
- Damian Cray London északi részén született 1950. október 5-én - kezdte. - Apropó, ez nem
az igazi neve. Harold Eric Lunt névre keresztelték. Az apja Sir Arthur Lunt, aki emeletes
garázsok építéséből gazdagodott meg. Haroldnak már gyermekként rendkívüli hangja volt,
ezért tizenegy évesen elküldték Londonba a Royal Academy of Musicba. Ott rendszeresen
együtt énekelt egy fiúval, aki aztán szintén híres lett. Elton Johnnal. Tizenhárom éves korában
azonban rettenetes katasztrófa történt. Szüleit különös autóbaleset érte.
- Hogyhogy különös? - húzta fel a szemöldökét Alex.
- Rájuk esett egy kocsi. Az egyik parkolóház tetejéről gurult le. Képzelheted, mennyire
megrázta Haroldot. Otthagyta a zeneakadémiát, és elkezdett utazgatni a világban. Nevet
változtatott, egy ideig a buddhizmusban kere-
sett menedéket. Vegetáriánus lett, azóta sem eszik húst. Mindene a környezetvédelem, még a
koncertjegyei is újrafelhasználható papírból készülnek. Nagyon szigorú értékrendje van.
A hetvenes évek elején tért vissza Angliába, és alakított egy zenekart, ez volt a „Slam!"
Azonnal berobbantak. A többit már biztos te is tudod, Alex. A hetvenes évek végén a banda
feloszlott, Cray szólókarrierbe kezdett, s új magasságokba emelkedett. Az első szólólemeze, a
Tűzfény, platinalemez lett. Azóta ritkaság számba megy, ha nincs az angol vagy amerikai
slágerlista első húsz helyének valamelyikén. Öt Grammy-díjat kapott, és egy Oscart a legjobb
eredeti filmdalért. 1986-ban Afrikában járt, és úgy érezte, valahogy segítenie kell az ottani
embereken. Szervezett egy koncertet a Wembley stadionban, aminek a teljes bevételét
jótékony célra adta. Hatalmas siker volt. Aztán még akkor karácsonykor kiadott egy
kislemezt: Egy kis semmiség a gyermekeknek volt a címe. Négymillió példányban kelt el, s ő
egy fillért sem tartott meg az így keresett összegből.
És ez csak a kezdet. Cray számos nagy és nemes cél érdekében kampányol fáradhatatlanul. Az
esőerdők megmentése, az ózonréteg védelme, a világadósság törlesztése. Saját rehabilitációs
központokat épített, ahol drogproblémákkal küzdő fiatalokon segít, és két évig harcolt, hogy
bezárjanak egy laboratóriumot, ahol állatokon kísérleteztek.
1989-ben Belfastban játszott, és sokak szerint ez az -ingyenes - koncertje is egy lépés volt
Észak-Írország békéje felé. Egy évvel később, két egymást követő napon is a Buckingham
Palota vendége volt: csütörtökön Diana
hercegnő születésnapján játszott; pénteken a királynő lovaggá ütötte.
Tavaly a Time címlapján szerepelt. „Az év embere: Szent énekes vagy énekes szent?" Hát
ezért nevetségesek a vádjaid, Alex. Damian Cray szinte egy élő szent a világ szemében.
-Akkor is ő vette fel a telefont.
- Valaki az ő nevét mondta. Nem tudhatod, hogy tényleg ő volt-e.
-Nem értem! - Alex most már összezavarodott. — Mind szeretjük Damian Crayt, rendben.
Híres, rendben. De ha elképzelhető, hogy köze volt a bombához, miért nem járnak utána
legalább?
- Mert nem lehet. - Blunt hangja tompa volt. Megköszörülte a torkát. - Damian Cray
multimilliomos. Hatalmas lakása van egy Temzére néző ház tetején, meg egy másik lent
Wiltshire-ben, Bath mellett.
-És?
- A gazdagoknak vannak kapcsolataik, a rendkívül gazdagoknak meg igen jó kapcsolataik. A
kilencvenes évek óta Cray kereskedelmi vállalkozásokba fekteti a pénzét. Saját
televízióállomást vett, és programokat készített, amiket már az egész világon játszanak. Aztán
beszállt a hotelszakmába is, végül nemrég a számítógépes játékokba. A cége által gyártott
játéknak Gameslayer a neve, és a jelek szerint kenterbe veri az összes többit: a PlayStation 2-
t, a GameCube-ot, mindent.
- Még mindig nem értem, hogy... -Tömegeket foglalkoztat, Alex. Hatalmas befolyással
rendelkezik. És több millió fontot adományozott a kor-
mánynak a legutóbbi választás előtt. Érted már? Ha kiderülne, hogy nyomozunk utána,
ráadásul csupán csak a te állításod alapján, rettenetes botrány kerekedne belőle. A
miniszterelnök eleve nem szeret minket. Főleg azt, hogy nem ő parancsol nekünk. Egy
Damian Cray elleni támadást ürügyként felhasználva be is zárathatna minket.
- Cray éppen ma szerepelt a tévében - vette fel a távirányítót Mrs. Jones. - Nézd meg, és
mondd el, mit gondolsz róla.
A szoba sarkában bekapcsolódott a képernyő, s elindult a délelőtti hírműsorról készült
felvétel. Alex úgy tippelte, Mrs. Jones minden nap felveszi a híreket.
És ott volt Damian Cray. Haja szépen fésülve, sötét, ünnepélyes öltönyt viselt, fehér inget és
mályvaszín nyakkendőt. Az amerikai követség előtt állt a Grosvenor Square-en.
Mrs. Jones ráadta a hangot.
-„...korábban popénekes, ma környezetvédelmi és politikai célok fáradhatatlan harcosa,
Damian Cray Londonban az Amerikai Egyesült Államok elnökével találkozott, aki nyári
vakációja alatt most érkezett Angliába."
A kép először a Heathrow-n landoló repülőt mutatta, majd váltott a nyitott ajtóban
mosolyogva integető elnökre.
- „Az elnök az Air Force One-on, az elnöki külön-gépen érkezett. Ma ebédre hivatalos a
miniszterelnökhöz a Downing Streetre..."
Újabb vágás. Az amerikai elnök most Damian Cray mellett állt, kezet ráztak, a körös-körül
villogó kamerák kedvéért jó hosszan. Damian Cray két kézzel fogta az elnök kezét, mintha el
se akarná engedni. Mondott valamit, az elnök pedig nevetett.
-„...előbb azonban nem hivatalos találkozón vett részt Crayvel a londoni amerikai követségen.
Cray a Greenpeace szóvivőjeként vezető szerepet játszott az olajfúrás megakadályozásában
Alaszka vadonjaiban, elkerülendő az ezzel járó környezeti károkat. Noha konkrét ígéretet nem
tett, az elnök beleegyezett, hogy áttanulmányozza a Greenpeace jelentését, amely..."
Mrs. Jones kikapcsolta a tévét.
- Most már érted? A világ leghatalmasabb embere félbeszakítja nyaralását, hogy találkozzon
Crayvel. Előbb beszél vele, mint a miniszterelnökkel! Szóval szerinted mi oka lenne egy ilyen
embernek felrobbantani egy házat és megöletni egy egész családot?
-Ezt szeretném én is kideríteni.
-Várjuk meg, mire jut a francia rendőrség - javasolta Blunt. - Most vizsgálják a CST-t.
Meglátjuk, mire jutnak.
-Vagyis nem tesznek semmit?
- Most magyaráztuk el, Alex.
-Jól van - állt fel a fiú. Meg sem próbálta leplezni a dühét. - Hülyét csináltak belőlem Sabina
előtt! Elvesztettem a legjobb barátomat... Elképesztő. Amikor szükségük van rám, simán
kivesznek az iskolából, és elküldenek a világ végére. De amikor nekem van szükségem,
magukra, úgy tesznek, mintha nem is léteznék, kidobnak az utcára!
- Túlreagálod, Alex - ingatta a fejét Blunt.
- Én? Nem hinném. De hadd mondjak valamit. Ha maguk nem mennek Cray után, majd
megyek én. Felőlem ő lehet a Mikulás, Szent Johanna és a pápa egy személyben, de akkor is
az ő hangját hallottam. Tudom, hogy valami köze van ahhoz, ami Franciaországban történt. És
be is fogom bizonyítani!
Azzal Alex felállt, és választ sem várva kiment. A két ügynök sokáig hallgatott.
Aztán Blunt elővett egy tollat, és valamit firkantott egy papírra. Majd Mrs. Jonesra nézett.
-Nos?
- Menjünk át még egyszer az aktákon -javasolta a nő. -Végül is Herod Sayle állítólag az
angolok barátja volt, és ha Alex nincs...
-Tegye, amit jónak lát. - Blunt bekarikázta az utolsó mondatot, amit leírt. Mrs. Jones fejjel
lefelé csak annyit tudott elolvasni, hogy Jaszen Gregorovics. -Érdekes, hogy másodszor is
belefutott Jaszenbe - dörmögte a férfi.
- És még érdekesebb, hogy az nem ölte meg, amikor megtehette volna.
-Mindent összevetve ez azért nem annyira különös, nemde?
- Talán mesélnünk kéne Alexnek Jaszenről.
- Szó sem lehet róla. - Blunt összegyűrte a papírt. -Minél kevesebbet tud Alex Rider Jaszen
Gregorovicsról, annál jobb. Nagyon remélem, hogy többé nem találkoznak. - A papírgalacsint
a kukába dobta az asztala alatt. A munkanap végén majd elégetik. - És ezzel befejeztük az
ügyet.
Jack aggódott.
Alex cudar hangulatban tért vissza a Liverpool Streetről, és azóta alig szólt hozzá. Amikor a
fiú bejött a nappaliba, ahol ő épp olvasott, csak annyit sikerült megtudnia tőle, hogy a
találkozó Sabinával rosszul sült el. A délután folyamán azonban a lány apránként kiszedte
belőle és összerakta a történet darabkáit, s így végre tudta, mi a helyzet.
- Bolondok! - dühöngött Alex. - Tudom, hogy tévednek, de nem hallgatnak rám, csak mert
fiatalabb vagyok.
-Már mondtam, Alex. Maradj távol tőlük. -Az is lesz. A kisujjukat se mozdítják értem.
Csengettek.
- Nyitom - indult a fiú.
Kint egy fehér furgon állt. Két férfi kinyitotta a hátulját, és egy vadonatúj biciklit vettek elő
belőle, majd a házhoz tolták. Alex jól megnézte. Egy Cannon-dale Bad Boy volt, vagyis egy
városi közlekedésre átalakított mountain bike, könnyített alumínium vázzal, két és fél centis
kerekekkel. Ezüstszínűre festették, s az összes lehetséges kiegészítő rajta volt: Digital
Evolution lámpa, Blackburn minipumpa, és minden a legjobb minőség. Csak a csengő a
kormányon volt régimódi. Alex végigsimított a bőr nyergen, amin kelta díszítés futott körbe,
majd a vázon. Minőségi munka volt, a hegesztés nem is látszott. Kézzel készítették, több száz
fontba kerülhetett.
-Alex Rider? - kérdezte az egyik férfi.
- Én vagyok. De ez valami tévedés lesz. Én nem rendeltem...
- Ajándék. Tessék - nyomott a kezébe egy borítékot a férfi. Társa közben a korlátnak
támasztotta a biciklit. Jack jelent meg az ajtóban:
-Mi az?
-Valaki küldött nekem egy biciklit.
Alex kinyitotta a borítékot. Egy használati utasítást talált benne és egy kísérőlevelet.
Kedves Alex!
Ezért valószínűleg élve megsütnek, de nem szeretek arra gondolni, hogy egymagad vagy,
minden felszerelés nélkül. Ezt amúgy is neked fejlesztettem ki, úgyhogy akár meg is kaphatod.
Remélem, hasznát veszed.
Vigyázz magadra, kedves fiam. Nem szívesen hallanám, hogy valami csúnya dolog történt
veled.
A legjobbakat! Smithers
ui.: A levél megsemmisül tíz másodperccel az után, hogy levegő éri. Bízom benne, hogy
gyorsan olvasol!
Alex épp elolvasta az utolsó mondatot, aztán a betűk fakulni kezdtek, a papír összegyűrődött
és fehér hamuvá omlott. A szél kikapta a maradványokat a fiú kezéből és
elsodorta. Közben a két férfi visszaszállt a furgonba és elhajtott. Alex belelapozott a
használati utasításba:
BICIKLIPUMPA - KÖDÖSÍTŐ MAGNÉZIUMOS FEJLÁMPA KORMÁNY - LÖVEDÉK
KILÖVŐ GYAPJÚMELLÉNY (GOLYÓÁLLÓ) MÁGNESES KLIPSZEK
- Ki az a Smithers? - kérdezte Jack. Még nem hallotta ezt a nevet.
- Tévedtem - dörmögte Alex. - Azt hittem, nincs barátom az MI6-nál, de úgy néz ki, egy azért
mégiscsak van.
Betolta a biciklit a házba. Jack mosolyogva betette az ajtót.
Örömdóm
Alex csak a hajnali hideg fényben kezdte felfogni vállalkozása lehetetlenségét. Hogyan
nyomozhatna egy olyan ember után, mint Cray? Blunt említette a házát Londonban és
Wiltshire-ben, de címet nem mondott. Még azt se tudja, Cray éppen Angliában van-e.
A reggeli hírek azonban jó kiindulópontként szolgáltak.
Amikor bement a konyhába, Jack a második csésze kávé mellett éppen az újságot olvasta.
Alexre nézett, majd átcsúsztatta az újságot az asztalon.
-Ez majd elveszi a kedvedet a zabpehelytől.
Alex megfordította az újságot, és a második oldalról Damian Cray nézett rá. A kép alatt a
cikk:
MA KÉTSÉGTELEN EZ A LEGÉRDEKESEBB TÉMA LONDONBAN. A játékrajongók alig várják a
beharangozott Gameslayert, melyet a Cray Szoftver Technológia, ez az amszterdami székhelyű cég fejlesztett ki,
a pletykák szerint százmillió fontos költséggel. A csúcsjátékot maga Sir Damian
Cray mutatja be az újságírók, barátok, hírességek és szakértők meghívott csoportja előtt.
Az egy órakor kezdődő bemutatón hatalmas lesz a felhajtás, még pezsgőbüfé is lesz az Örömdómban, melyet
Cray direkt e célra építtetett a Hyde Parkban. A királyi parkot első alkalommal használják tisztán kereskedelmi
célra, s amikor erre tavaly engedélyt adtak, néhányan rosszallóan nyilatkoztak róla.
Damian Cray azonban nem közönséges üzletember. Már bejelentette, hogy a Gameslayer bevételének húsz
százaléka jótékony célra megy; ezúttal mozgássérült gyerekeknek. Cray tegnap találkozott az amerikai elnökkel,
hogy megbeszéljék az alaszkai olajfúrások ügyét. Állítólag a Királynő is helyben hagyta az ideiglenes
Örömdómot, mely alumíniumból és egy PTFE nevű speciális műanyagból készült. Futurista jellege igencsak
magára vonta az arra járó londoniak figyelmét.
Alex letette az újságot. -El kell mennünk ide!
- Rántottát kérsz, vagy főtt tojást? -Jack...
-Alex, oda csak meghívóval lehet bejutni. Hogy képzeled?
- Majd kitalálok valamit.
- Biztos vagy ebben? - ráncolta a homlokát Jack.
- Tudom, mire gondolsz, Jack. Hogy ez Damian Cray. Mindenki szereti. De talán van valami,
amit nem vettek észre. - Összehajtotta az újságot, és visszaadta a lánynak. - A terroristákat,
akik vállalták a felelősséget a bombáért, Camargue Sans Touristes-nek hívják.
-És?
- Ezt az új számítógépes játékot meg a Cray Szoftver Technológia fejlesztette ki.
-Mit akarsz ezzel, Alex?
-Talán csak egy újabb véletlen. De ugyanazok a betűk: CST. - Igaz - bólintott a lány. -
Szóval hogy jutunk be?
Busszal elmentek a Knightsbridge-hez, majd át a Hyde Parkba. Még be sem léptek a park
kapuján, már onnan látszott, hogy semmi pénzt nem sajnáltak a bemutatóra. Százak tolongtak
a járdán, taxikból és limuzinokból szálltak ki, jártak-keltek. A tömeg mintha az egész parkot
megtöltötte volna. Minden sarkon gyalogos és lovas rendőrök posztoltak, utasításokat
osztogattak, igyekeztek sorokba rendezni az embereket. Alex csodálkozott, hogy a lovak nem
bokrosodnak meg ekkora zűrzavar közepette.
És persze ott volt maga az Örömdóm. Mintha egy idegen űrhajó szállt volna le a tóra a Hyde
Park kellős közepén. A vízen lebegett, akár egy hatalmas, fekete babszem, s csillogó ezüstszín
rudak kábító kavalkádja vette körül. Kék és piros reflektorok forogtak-pásztáztak rajta, még
nappali fényben is jól láthatón. A partról egyetlen fémhíd vezetett át a bejárathoz, ám vagy tíz
biztonsági őr állta el az utat. Csak az mehetett át, aki felmutatta a jegyét. Más bejárat nem
volt.
Rejtett hangszórókból zene harsogott, Cray legutóbbi lemeze, a Fehér vonalak. Alex lement a
vízpartra. Kiáltásokat hallott, és még délutáni napsütésben is szinte elvakította az egyszerre
villanó száz vaku. London polgármestere érkezett meg és integetett a sajtónak, a híd mellett
összeterelt minimum száz embernek. Körbenézve Alex látta, hogy jó pár arcot ismer az
Örömdóm körül nyüzs-gők közül. Voltak ott színészek, televíziós személyiségek,
modellek, DJ-k, politikusok... mind a meghívójukat lengették a sorban. Ez sokkal több volt
egy új számítógépesjáték bemutatójánál. Ilyen exkluzív partit még nem látott London.
Valahogy mégis be kell jutnia.
Rá sem hederített a rendőrre, aki elhessegette az útból, csak ment tovább a híd felé,
magabiztosan, mintha meghívták volna. Jack párlépésnyire követte, és Alex biccentett neki.
Természetesen Ian Rider tanította meg neki a zsebtolvajlás alapjait. Alex tizedik születésnapja
után történt, amikor kettesben Prágába utaztak, és csak játék volt. A Twist Olivérről beszéltek,
nagybátyja pedig elmagyarázta neki Artful Dodger technikáját, még gyorsbemutatót is tartott.
Alex csak sokkal később értette meg, hogy ez is a kiképzéshez tartozott, és hogy nagybátyja
végig olyasmivé akarta őt formálni, ami Alex nem akart lenni.
Most viszont jól jött.
Közeledett a hídhoz. Látta, hogy a nagydarab biztonsági emberek ellenőrzik a meghívókat, az
ezüstkártyákat a fekete Gameslayer lógóval. Itt, ahol a tömeg egyetlen sorra szűkült, nagy volt
a tumultus. Alex még hátralesett Jackre. Ő is készen áll.
Alex megtorpant.
- Valaki ellopta a jegyemet! - kiáltott fel.
Hangja a dübörgő zene ellenére elég jól hallatszott. Klasszikus zsebtolvaj trükk. Vele senki
nem törődött, mert hirtelen mindenki a saját jegye után kapott. Alex látta, hogy az egyik férfi
széthúzza a zakóját és belekukkant a belső zsebbe. Mellette egy nő egy pillanatra kinyi-
totta a retiküljét. Többen elővették jegyüket, és a markukban szorongatták. Egy kövér,
szakállas férfi megtapogatta farmere hátsó zsebét. A fiú elmosolyodott. Már tudta, hol vannak
a jegyek.
Jelzett Jacknek: a kövér szakállas a célpont, őt választotta. Tökéletes helyen állt, pár lépéssel
Alex előtt. Sőt a jegyének a sarka ki is kandikált a hátsó zsebből. Jack tartja fel a férfit, ő meg
kiemeli a jegyet. Minden készen állt.
Jack előrement, és úgy tett, mintha felismerné a férfit.
-Harry! - kiáltott fel és átölelte.
-Én nem...
Abban a pillanatban Alex kettőt lépett előre, el egy nő mellett, akit az egyik tévésorozatban
látott, kihúzta a jegyet a férfi zsebéből, és a kabátjába dugta, a hóna alá. Három másodperc se
kellett hozzá, és még csak nem is vigyázott különösebben. Ez a zsebtolvajlás titka: legalább
annyi szervezés kell, mint ügyesség. A célpont figyelme elterelődött, csakjackre figyelt, aki
megölelte. Ha valakinek megcsíped a karját, észre sem veszi, ha közben megérinted a lábát.
Ian Rider ezt tanította annak idején Alexnek.
- Nem emlékszel rám? - kérdezte Jack hangosan. -A Savoyban találkoztunk!
- Sajnálom, nem. Összetéveszt valakivel.
Alex már el is ment mellettük, a híd felé tolakodott. A célpont pillanatokon belül a jegyéért
nyúl, és felfedezi, hogy nincs meg, de még ha gyanakodni is kezdene Jackre, nem lenne
bizonyítéka. Alex és a jegy addigra már messze lesz.
Felmutatta a jegyet a biztonsági őrnek, majd rálépett a hídra. Volt egy kis lelkiismeret-
furdalása amiatt, amit tett,
és remélte, hogy a szakállas valahogy be tudja majd dumálni magát. Magában Damian Crayt
átkozta, amiért lopnia kellett miatta. De tudta, attól a pillanattól, hogy Cray beleszólt a
telefonba, tudta, hogy nincs visszaút.
Átment a hídon, a túlsó végén leadta a jegyet, majd a háromszög alakú bejáraton át belépett a
dómba. A hatalmas teret a legmodernebb világítástechnikával borították fényárba, az emelt
színpadon egy hatalmas plazmaképernyőn a CST betűk villóztak. Legalább ötszáz vendég már
bejutott, pezsgőt ittak, zsúrszendvicset ettek. Pincérek cirkáltak üvegekkel és tálcákkal.
Izgatottság vibrált a levegőben.
Ekkor a zene elhallgatott. A fény megváltozott, a képernyő elsötétedett. Halk zümmögés
hallatszott, és szárazjég-felhő ömlött a színpadra. Egyetlen szó jelent meg a képernyőn -
GAMESLAYER -, s a zümmögés felhangosodott. A betűk aztán felbomlottak, egy animált
alak bontakozott ki, egy nindzsa, tetőtől talpig feketében, úgy tapadt a képernyőre, mint a
Pókember olcsóbb verziója. A zümmögés már-már fülsüketítő volt, mintha a sivatagi szél
üvöltene, s mögötte megszólalt egy nagyzenekar. Rejtett ventilátorok kapcsolhattak be, mert
hirtelen igazi szél süvített át a kupolán, elfújva a füstöt, s Damian Cray - fehér öltönyben,
széles, rózsaszín és ezüstcsíkos nyakkendőben - ott állt a színpadon, mögötte saját óriásira
nagyított képmása.
A közönség tapsolva felé tódult. Cray csendet intett.
- Isten hozta önöket!
Alex azon kapta magát, hogy a tömeggel együtt szinte vonzza a színpad. Olyan közel akart
kerülni Crayhez,
amennyire csak lehet. Már az is különös érzés volt, hogy egy légtérben van ezzel az emberrel,
akit egész életében ismert, pedig sosem találkozott vele. A való életben Damian Cray kisebb
volt, mint a fényképeken. Ez volt Alex első gondolata. Mindenesetre Cray harminc éve
élvonalbeli híresség. Megjelenése tökéletes volt, magabiztosságot sugárzott.
- Ma indítjuk útjára a Gameslayert, az új számítógépes konzolomat - folytatta Cray. Enyhe
amerikai akcentussal beszélt. - Szeretném megköszönni, hogy eljöttek. Viszont ha van itt
valaki a Nintendótól vagy a Sonytól, azoknak sajnos rossz hírem van. - Szünetet tartott és
mosolygott. - Maguk már a múlt.
A közönség nevetett és tapsolt. Alex is mosolygott. Cray úgy tudott beszélni a tömeghez,
mintha mindenkit személyesen ismerne.
- A Gameslayer olyan grafikus minőséget és részleteket kínál, amit egyetlen más rendszer
sem. Egyszerre tud világokat, karaktereket és teljes, komplex, fizikai szimulációkat generálni.
Más rendszerekben műanyag babák harcolnak papírmasé alakokkal. A Gameslayernél a haj,
szem, bőrszín, víz, fa, fém és füst, mind mintha valóságos lenne. Ebben a világban működik a
gravitáció és a súrlódás. Sőt mi több, beépítettünk valamit, amit fájdalomszintézisnek hívunk.
Hogy ez mit jelent? Hamarosan megtudják.
Megint szünetet tartott, a tömeg megint tapsolt.
- Mielőtt azonban következne a bemutató, van esetleg kérdés a sajtó részéről?
Egy férfi elöl felemelte a kezét:
- Hány játékot bocsátanak piacra idén?
- Pillanatnyilag egyetlen játékunk van - felelte Cray -, de karácsonyra még tizenkettő lesz a
boltokban.
- Mi az első játék neve?
- Tollaskígyó.
- Lövöldözős? - érdeklődött egy nő.
- Igen, harci játék.
- Tehát van benne lövöldözés? -Van.
A nő elhúzta a száját. Negyvenes lehetett, a haja szürke, az arca szigorú, akár egy tanítónőé.
- Köztudott, hogy maga nem szereti az erőszakot. Akkor mivel magyarázza, hogy erőszakos
játékot ad el a gyerekeknek?
Nyugtalanság hullámzott végig a tömegen. Hiába volt a nő újságíró, valahogy mégsem tűnt
helyénvalónak, hogy ilyen kérdést szegez Craynek. Nem, amikor épp az ő pezsgőjét issza, és
kaviárját eszi.
Cray azonban láthatóan nem vette zokon.
-Jó kérdés - mondta puha, dallamos hangján. - És elárulom, amikor elkezdtük a játékot, volt
egy olyan verzió, amelyben a hősnek különböző színű virágokat kellett összeszedni a kertben
és vázába tenni. Voltak benne nyuszik és tojásos szendvicsek is. De tudják mit? Kutatóink
szerint a tinédzsereknek nem tetszett. El tudják képzelni? Azt mondták, egyetlen darabot sem
fogunk tudni eladni!
Mindenkiből kitört a nevetés. Most az újságírónő jött zavarba.
Cray elcsitította a tömeget.
- Valóban jól látja. Igaz, hogy gyűlölöm az erőszakot. Az igazi erőszak háború. Csak tudja, a
mai gyerekekben nagyon sok az agresszió. Ez az igazság. Gondolom, alapvető emberi vonás.
És arra jutottam, hogy jobb, ha egy ártatlan számítógépes játék során szabadulnak meg tőle,
mint az utcán.
- De a játék akkor is bátorítja az erőszakot! - makacskodott a nő.
- Azt hiszem, válaszoltam a kérdésre - ráncolta homlokát Cray. - Kérem, ne kérdőjelezze meg
a válaszomat.
A tömeg ezt is megtapsolta, Cray pedig kivárta.
- De elég a szavakból. Szeretném, ha megismernék a Gameslayert, aminek a legjobb módja,
ha játék közben látják. Nem tudom, van-e tinédzser itt, bár nem hiszem, hogy lenne a
meghívottak között...
- Itt van egy! - kiáltott valaki, és Alex érezte, hogy előretolják. Hirtelen mindenki őt nézte,
még Cray is a színpadról.
- Nem, én... - tiltakozott volna, csakhogy a tömeg tapsolva bíztatta. Utat nyitottak neki.
Botladozva megindult, és mire feleszmélt, már kapaszkodott felfelé a színpadra. Az egész
kupola mintha megbillent volna. A reflektorok rászegeződtek, elvakították. És ott volt.
A színpadon állt Damian Crayvel.
 Tollaskígyó
Erre még Alex sem számított.
Szemtől szemben állt a férfival, aki - ha igaza van - megrendelte Sabina apjának halálát. De
vajon igaza van? Most először nézhette meg Crayt közelről. Igencsak nyugtalanító élmény
volt.
Crayé volt az egyik leghíresebb arc a világon. Alex már látta CD-borítón, posztereken,
újságban, televízióban... még kukoricapelyhes doboz hátulján is. Ilyen közelségből mégis
valahogy csalódott benne. Kevésbé tűnt valóságosnak, mint a képeken.
Cray meglepően jóképű volt ahhoz képest, hogy az ötvenes éveiben járt. Bőre olyan fényesen
feszült, hogy plasztikai műtétekre lehetett gyanakodni, hollófekete haját pedig biztosan
festette. Valahogy még zöld szeme is élettelennek tűnt. Cray nagyon kis ember volt. Alexet
játékbabára emlékeztette. A szupersztárság és a sokmillió font saját műanyag bábujává
változtatta.
Mégis...
Cray olyan sugárzó mosollyal fogadta, mint egy régi barátot. Ő egy énekes. S mint azt
világosan kijelentette, ellenzi az erőszakot. Meg akarja menteni a világot, nem elpusztítani.
Az MI6 aktákat állított össze róla, de nem talált semmit. Alex pedig egy telefonban elhangzott
név miatt volt itt. Kezdte azt kívánni, bárcsak el se jött volna.
Mintha egy örökkévalóságig álltak volna egymással szemben, miközben odalent százak
várták a bemutatót, pedig csak másodpercek teltek el. Aztán Cray kezet nyújtott.
- Hogy hívnak? -Alex Rider.
- Örülök, hogy megismerhetlek, Alex. Damian Cray vagyok.
Kezet ráztak. Alexnek önkéntelenül eszébe jutott, hogy a világon most néhány millióan
szívesen cserélnének vele.
- Hány éves vagy, Alex?
- Tizennégy.
-Nagyon örülök, hogy eljöttél. Köszönöm, hogy segítesz. - Szavai zengtek a kupolában.
Szeme sarkából Alex látta, hogy saját képe is megjelenik a gigászi képernyőn. - Sze­
rencsénkre éppen van egy tinédzser köztünk - szólt Cray a tömeghez. - Nézzük, hogy... Alex...
hogyan boldogul a Gameslayer Egyes, azaz a Tollaskígyó első szintjével.
Miközben beszélt, három technikus monitort, játékkonzolt, asztalt és széket hozott fel a
színpadra. Alex most értette csak meg, hogy a közönség előtt kell játszania, akik majd a
plazmaképernyőn követik a játékot.
-A Tollaskígyó hátterét az azték civilizáció adja -magyarázta Cray. - Az aztékok 1195-ben
érkeztek Mexikóba, egyesek szerint egyenesen egy másik bolygóról. Alex most ezen a
bizonyos másik bolygón találja magát. Küldetése: megkeresni négy eltűnt napot. Először
azonban be kell lépnie Tlaloc templomába, átküzdenie magát öt kamrán a Szent Láng
Tavához. így jut el a következő szintre.
A negyedik technikus egy webkamerát hozott. Lehelyezte Alex előtt, gyorsan beállította,
oldalt megnyomott egy gombot, és távozott. Cray megvárta, míg lemegy.
- Korábban láthattak egy kis, fekete ruhás alakot a képernyőn - folytatta a kommentárt Cray. -
Omni a neve, ő lesz mindegyik Gameslayer játék hőse. Talán unalmasnak és fantáziátlannak
találják, pedig Omni minden angol fiú és lány egy személyben. A világ összes gyereke.
Mindjárt meg is mutatom, miért!
A képernyő elsötétedett, majd színek digitális kavargása töltötte be. Fülsüketítő fanfar harsant
fel - trombiták elektromos megfelelője -, s megjelent egy templom fakapuja, belefaragva egy
azték arc. Alex azonnal látta, hogy a Gameslayer grafikus felbontása valóban jobb, mint
bármi, amit látott. A következő pillanatban a közönség meglepetten felmorajlott, és Alex
tökéletesen megértette őket. Egy fiú sétált be a látótérbe, és parancsra várva megállt a kapu­
ban. Omni volt. Csak épp megváltozva. Ugyanolyan ruhát viselt, mint Alex. Úgy nézett ki,
mint Alex. Sőt, maga Alex volt az, még a barna szeme és a rakoncátlan haja is.
A terem tapsviharban tört ki. Alex látta, hogy az újságírók a noteszükbe firkálnak vagy
mobiltelefonjukba hadarnak, hogy elsőnek közvetítsék a hihetetlen szenzációt. Az étellel és a
pezsgővel már senki nem törődött. Cray a technika segítségével létrehozta Alex mását, az
elektronikus ikrét, így a játékos nem csak játszik, de része a játéknak. Alex tudta, hogy a
Gameslayert kapkodni fogják az egész világon. Cray milliókat zsebel majd be.
Aminek húsz százaléka jótékony célra megy, emlékeztette magát.
Lehet ez az ember az ellenség?
Cray kivárta, míg elcsendesednek, majd Alexhez fordult.
- Itt a játék ideje.
A fiú leült a technikusok által összeszerelt számítógép elé, megfogta a joysticket, és bal
hüvelykujjával megnyomta a gombot. Saját képmása megindult jobbra a kis és a nagy
képernyőn egyaránt. Megállította, elindította a másik irányba. Igen érzékeny szerkezet volt.
Alex szinte azték istennek érezte magát, aki tökéletesen ura saját halandó énjének.
-Nem baj, ha az első próbára meghalsz - nyugtatta meg Cray. - A konzol gyorsabb, mint bármi
a piacon, időbe telhet megszokni. De mi drukkolunk, Alex. Akkor indulhat a Tollaskígyó!
Lássuk, milyen messzire jutsz!
Kinyílt a templom kapuja.
Alex előrenyomta a kart, s hasonmása belépett egy olyan játékkörnyezetbe, ami idegen volt,
bizarr és lenyűgözően aprólékosan kidolgozott. A templom a primitív művészet és a
tudományos fantasztikum keveréke volt: hatalmas oszlopok, lángoló tüzek, bonyolult
hieroglifák és guggoló azték szobrok. A padló azonban ezüstből készült, nem kőből. Körös-
körül különös fémlépcsők és folyosók kanyarogtak. A befedett ablakok mögött elektromos
fény villogott. Kamerák követték minden mozdulatát.
-Az első kamrában meg kell találnod két fegyvert. Később szükséged lesz rájuk - tanácsolta a
válla fölött áthajolva Cray.
Az első kamra óriási volt, lüktető orgonazene töltötte meg, a színes üvegablakokon
búzamezők, gabonakörök és
lebegő űrhajók látszottak. Az első fegyvert elég könnyen megtalálta. Az egyik falon magasan
egy kard lógott. Hamar észrevette, hogy mindenhol csapdák leselkednek rá. Ahogy mászott
felfelé, a fal egy része leomlott, és ahogy a kardért nyúlt, aktivált egy lövedéket, ami a
semmiből vette célba a hasonmását. Kettős bumeráng volt pengeéllel, és villámgyorsan
forgott. Alex tudta, ha eltalálja, félbevágja.
Hüvelykujjával megnyomta a gombot, mire az alak leguggolt. A bumeráng elsuhant felette,
ám az egyik penge elérte a karját. A közönség felszisszent. Apró vér-csepp jelent meg a
miniatűr alak karján, és arca - Alex arca - eltorzult a fájdalomtól. Annyira valóságos volt, Alex
majdnem ellenőrizte a saját, igazi karját. Úgy kellett emlékeztetnie magát, hogy csak a
hasonmása sérült meg.
- Fájdalomszintézis! - ismételte Cray, s hangja végigzengett a kupolán. - A Gameslayer
világában mind osztozunk a hős érzéseiben. Ha Alex meghalna, a központi vezérlő egység
tenne róla, hogy érezzük a halálát.
Alex lemászott a falról, s nekiállt megkeresni a második fegyvert. A kis seb már kezdett
begyógyulni, egyre kevesebb vér szivárgott belőle. Lebukott egy újabb bumeráng elől is, de a
fegyvert csak nem találta.
- Próbáld meg a borostyán mögött - suttogta Cray színpadiasan, a közönség pedig élvezettel
mosolygott azon, hogy Alexnek ilyen hamar segítségre van szüksége.
Egy mélyedésbe nyílpuskát rejtettek. Cray azt azonban nem árulta el, hogy a mélyedést fedő
borostyánba tízezer voltot vezettek. Magától is rájött. Ahogy a hasonmás hozzáért a
borostyánfüggönyhöz, hatalmas kék villanás látszott, és
a figurát hátralökte egy erő. Felsikoltott, kerek szemmel bámult. Nem halt meg, de súlyosan
megsebesült.
- Ennél azért óvatosabban - paskolta meg a fiú vállát Cray.
A közönség izgatottan zsongott. Ilyet még sosem láttak.
Alex ekkor hirtelen döntött. Egy időre most elfelejti az MI6-ot, Jaszent, Saint-Pierre-t,
mindent. Cray ravaszul rávette, hogy fogja meg a borostyánt. Szándékosan megsebesítette. Na
persze ez csak játék, csupán a hasonmás sérült meg. Viszont a szégyen az övé. Eltökélte, hogy
legyőzi a Tollaskígyót. Nem fog kikapni. Senki nem fogja holtan látni.
Komoran megmarkolta a nyílpuskát, és újra elindította hasonmását.
A második kamra tulajdonképpen egy hatalmas lyuk volt a földben, egy ötven méter mély
gödör, tele talajszintig felérő, keskeny oszlopokkal. Csak az oszlopokon ugrálva lehetett
átjutni a túloldalra. Ha elvéti vagy rosszul egyensúlyoz, a mélybe zuhan. Ráadásul
nehezítésképpen zuhogott az eső, csúszóssá téve minden felületet. Az eső elképesztő szépen
meg volt csinálva. Cray elárulta a közönségnek, hogy a játék képtechnikája lehetővé teszi,
hogy minden esőcsepp egyenként látsszon. A hasonmás már elázott, ruhája rátapadt, haja a
fejére simult.
Elektronikus vijjogás hallatszott. Egy lepkeszárnyú, sárkányfej ű-karmú lény próbálta lelökni
a mélybe. Alex a nyílpuskával lelőtte, majd az utolsó három ugrást megtéve átért a gödör
túloldalára.
- Szépen haladsz - dicsérte Cray. - Kíváncsi vagyok, mire jutsz a harmadik kamrában.
Alex magabiztos volt. A Tollaskígyó kivitelre gyönyörű. A textúrák és hátterek tökéletesek.
Omni figurája messze meghaladja versenytársait. Ennek ellenére csak egy számítógépesjáték,
amihez hasonlót Alex már számtalanszor játszott Xboxon és PlayStation 2-n. Tudta, mit
csinál. Nyerni fog.
A harmadik szakaszt könnyedén letudta. Magas, keskeny folyosó volt, mindkét oldalt faragott
fejekkel. A faszájakból fadárdák és nyilak záporoztak rá, de a hasonmás futás közben olyan
ügyesen hajolgatott és cikázott, hogy a közelébe se értek. A folyosó mellett savas folyó
bugyogott. Úgy átugrotta, mintha csobogó patak volna.
Most egy elképesztő, fedett dzsungelhez ért, ahol a fák és indák között a legnagyobb veszélyt
egy óriási, tüskés robotkígyó jelentette. A lény döbbenetesen élethű volt, Alex még sosem
látott ilyen grafikát. A hasonmás azonban futva megkerülte, olyan gyorsan, hogy a
közönségnek nem is volt ideje igazán megnézni a szörnyet.
Cray arca nem változott, Alex válla fölött áthajolva figyelt, szeme a képernyőre tapadt. A fiú
vállán nyugvó kezén azonban fehérlettek az ízületek.
- Lehet hogy túl könnyű? - dörmögte. Habár könnyedén mondta, hangja egyre feszültebb volt.
Ugyanis a közönség már Alex oldalán állt. A Tollaskígyó szoftver kifejlesztése sok-sok millió
fontba került, és az első tinédzser könnyedén megveri... Ahogy Alex kikerülte a második
robotkígyót, valaki felnevetett. Alex vállán erősödött a szorítás.
Az ötödik kamránál járt. Tükörlabirintus volt, tele füsttel, s tucatnyi tollakkal díszített,
felékszerezett, arany-
maszkos azték isten vigyázta. Mindegyik egy-egy grafikai remekmű volt. Azonban hiába
vetették magukat Alex hasonmására, elvétették, s a közönség soraiban egyre többen bíztatták
Alexet nevetve-tapsolva.
Már csak egy karmos és aligátorfarkas isten állt Alex és a tűztó között, ami a következő
szintre vezet. Csak el kell mennie mellette. Cray ekkor lépett közbe. Óvatosan. Senki nem
vette észre, mi történt, aki meg igen, az azt hihette, csupán elragadta a játék izgalma. Pedig
nagyon is szándékosan csinálta. Hirtelen elkapta Alex karját és elrántotta a joysticktől. A fiú
pár másodpercre elvesztette az irányítást, ami éppen elég volt. Az azték isten odacsapott, kar­
mai végigszántottak a hasonmás hasán. Alex hallotta, ahogy inge elreped, szinte érezte a
fájdalmat, és hogy kilövell a vére. A hasonmás térdre hullt, majd hanyatt esett és moz­
dulatlanná dermedt. A képernyő kimerevedett és a GAME OVER szavak jelentek meg rajta.
Csend telepedett a kupolára.
- Nagy kár, Alex - mondta Cray. - Ezek szerint mégsem olyan egyszerű, mint hitted.
A közönség soraiból szórványos taps hallatszott. Nehéz volt megmondani, hogy a technikának
tapsolnak, vagy annak, hogy Alex majdnem megverte. Ugyanakkor nyugtalanság is érződött.
A Tollaskígyó talán túlságosan is valószerű. Nagyon olyan érzés volt, mintha Alex egy része
meghalt volna a képernyőn.
A fiú Crayhez fordult. Dühös volt. Csak ő tudta, hogy becsapták. Cray azonban már
mosolygott.
- Nagyszerű voltál - dicsérte. - Remek bemutató volt. Ne felejtsd el megadni a címedet az
embereimnek. Küldök neked egy ingyen Gameslayert és hozzá az összes bemutatójátékot.
Ezt hallva a közönség valamivel lelkesebben tapsolt. Cray újra leintette őket. Alex egy
pillanatig habozott, aztán úgy döntött, elfogadja az ajándékot. Végül is nem hibáztathatja
Crayt. Világos, hogy nem engedhette, hogy nevetség tárgyává váljon a játéka, már a
bemutatón! Védenie kellett a befektetését. Ennek ellenére Alexnek nem tetszett, ami történt.
- Örülök, hogy megismertelek, Alex. Szép munka.
Alex lement a színpadról. Újabb bemutatók következtek, Cray emberei is beszéltek a játékról.
Aztán felszolgálták az ebédet. A fiú nem evett. Eleget látott. Kiment a kupolából, végig a
hídon, keresztül a parkon, el a King's Roadig.
Jack otthon várt rá.
- Na hogy ment? Alex elmesélte.
- A csaló! - dühöngött a lány. - Tudod, Alex, a gazdagok nem tudnak veszteni, márpedig Cray
nagyon gazdag. De ugye egyetértesz, hogy ez még nem bizonyít semmit?
- Nem tudom, Jack. - Alex össze volt zavarodva. Újra emlékeztette magát: a Gameslayer
bevételének tetemes része jótékony célra megy. Óriási összeg. És továbbra sincs bizonyítéka.
Pár szó a telefonban. Elég ez, hogy Crayt a Saint-Pierre-ben történtekhez kösse? - Talán el
kéne mennünk Párizsba. Volt ott egy találkozó, amin Edward Pleasure is ott volt. Akkor
kezdődött az egész. Egy fényképésszel dolgozott. Sabina megmondta a nevét, Marc Antonio.
- Ilyen névvel könnyű lesz megtalálni - vélte Jack. - És amúgy is imádom Párizst.
- De lehet, hogy csak időpocsékolás - sóhajtott Alex bizonytalanul. - Nem tetszett nekem
Damian Cray, de most hogy találkoztam vele... - elhallgatott. - Vállalkozó. Számítógépes
játékokat készít. Nem úgy nézett ki, mint aki bárkit is bántani akar.
-Te tudod, Alex.
- Bárcsak tudnám, Jack. Bárcsak tudnám.
Aznap este a hírekben első helyen szerepelt a Gameslayer piacra dobása. A híradások szerint
az egész iparágat kiütötte az új rendszer grafikai minősége és vezérlése. Alexet nem
említették. Másvalamit azonban igen.
Történt valami, ami némi árnyékot vetett az amúgy tökéletes napra. Valaki meghalt. Egy fotó
villant fel a képernyőn, egy nő arca. Alex azonnal felismerte. A tanárnénis újságírónő, aki
kínos helyzetbe hozta Crayt, amikor az erőszakról kérdezgette. Egy rendőr szerint elütötte egy
autó a Hyde Parkban. A sofőr meg sem állt.
Másnap reggel Alex és Jack kimentek a Waterloo pályaudvarra, és vettek két jegyet az
Eurostarra.
Délre Párizsban voltak.
Rue Britannia
- Tisztában vagy vele, hogy pontosan itt ült Picasso? Meg Chagall. Meg Salvador Dali...
-Ennél az asztalnál?
-Legalábbis ebben a kávézóban. Az összes nagy művész idejárt.
- Mit akarsz ezzel mondani, Jack?
-Nem akarod elfelejteni ezt az egészet, és eljönni velem a Picasso Múzeumba? Párizsban
annyi mindent lehet csinálni. Én mindig is jobban élveztem festményeket nézegetni, mint ha
lőnek rám.
- Senki nem lő ránk.
- Még nem.
Előző nap érkeztek meg és egy, a Notre-Dame-mal szemben lévő kis hotelbe jelentkeztek be,
ahol Jack már járt. A lány elég jól ismerte a várost. Egy évig művészettörténetet tanult a
Sorbonne-on. Ha nincs Ian Rider halála és Alex, talán ide is költözött volna.
Egyvalamiben igaza volt. Marc Antoniót könnyen megtalálták. A lány mindössze három
ügynökséget hívott fel, és meg is találta a fotóst, habár szüksége volt minden bűverejére - és
kicsit berozsdált franciatudására -, hogy kicsalja a telefonszámát a központosból. Viszont
találkozni a férfival keményebb diónak bizonyult.
Délelőtt tucatszor odacsöngött, mire egy férfihang végre felvette. Nem, ő nem Marc Antonio.
Igen, ez az ő
háza, de neki fogalma sincs, hol lehet. A hang nagyon gyanakvó volt. Alex is ott hallgatózott
Jack mellett, és végül átvette a kagylót.
- Nézze - kezdte, majdnem olyan jó franciasággal, mint Jack; no persze hároméves korától
tanult -, Alex Rider a nevem. Edward Pleasure barátja vagyok. Ő angol újságíró...
- Ismerem.
-Azt is tudja, mi történt vele?
Rövid szünet. - Hallgatom.
-Beszélnem kell Marc Antonióval. Fontos információm van. - Alex egy pillanatra
eltöprengett: elmondja ennek a férfinak, amit tud? - Damian Crayről van szó.
A név megtette a magáét. Újabb, ezúttal hosszabb szünet. Majd:
- Találkozzunk a La Palette-ben. Egy kávézó a rue de Seine-on. Egy órakor.
A férfi letette.
Most egy óra tíz volt. A La Palette zsúfolt kis kávézó volt egy galériákkal övezett téren.
Hosszú, fehér kötényes pincérek siettek fel-alá, italokkal megpakolt tárcákat hordva magasan
a fejük felett. A hely tömve volt, de Alexnak és Jacknek sikerült elfoglalni egy asztalt a szélen,
ahol a fotós könnyen észreveheti őket. Jack egy pohár sört kortyolgatott, Alex pedig
élénkpiros gyümölcslét - sirop de grenadine - jéggel. Ez volt a kedvenc francia itala.
Kezdett kételkedni benne, hogy a férfi, akivel beszélt, tényleg eljön. Vagy talán már itt is van?
Hogyan találják meg egymást a tömegben? Aztán észrevett egy motorost egy ütött-kopott
Piaggio 125cc motoron az utca túlsó
felén; fiatalember volt bőrdzsekiben, fekete göndör hajú, borostás. Pár perce érkezett, de nem
szállt le, mintha várna valakire. Alex elkapta a tekintetét, szemük összevillant. A fiatalember
értetlenül nézett rá, de aztán leszállt és odajött. Óvatosan mozgott, mintha csapdától tartana.
- Te vagy Alex Rider? - Vonzó kiejtéssel beszélt angolul, akár egy színész.
- Igen.
- Nem egy gyereket vártam.
- Számít valamit? - védte meg Alexet Jack. - Maga Marc Antonio?
- Nem, Róbert Guppy vagyok. -Tudja, ő hol van?
- Megkért, hogy vigyem el hozzá. - Guppy a motorjára nézett. - De csak egy helyem van.
- Akkor felejtse el. Nem hagyom magára Alexet.
- Semmi gond, Jack - mosolygott rá a fiú. - Úgy tűnik, mégiscsak elmehetsz a Picasso
Múzeumba.
A lány sóhajtott, majd biccentett. -Jól van. De vigyázz magadra.
Róbert Guppy úgy robogott át Párizson, mint aki jól ismeri a várost - vagy mint aki meg akar
halni benne. Ide-oda szlalomozott a forgalomban, nem törődött sem a piros lámpákkal, sem a
veszettül dudáló autósokkal. Alex dermedten kapaszkodott. Fogalma sem volt, hová tartanak,
de sejtette, hogy Guppy nem ok nélkül vezet így. Biztos akart lenni benne, hogy nem követik.
A Szajna túloldalán aztán lassítottak. A Marais peremén jártak, a Forum des Halles közelében.
Amikor legutóbb itt járt, az Alex Friend nevet viselte, és az ocsmány Mrs. Stellenbosch
kíséretében a Point Blanc Akadémiára tartott. Tipikus párizsi házak közt álltak meg:
hatemeletes épületek rideg kapualjjal és magas, homályos ablakokkal. Alex látott egy
utcatáblát is: rue Britannia. Az utca kezdte megadni magát az enyészetnek, az épületek fele
üresnek, düledezőnek látszott. A túlsó végén ugyan párat felállványoztak, körülöttük
talicskák, betonkeverők és egy műanyag cső, amin át a sittet szokták leönteni az emeletekről,
munkást azonban nem látott. Guppy leszállt a motorról. Az egyik ajtó felé intett.
- Erre. - Még egyszer körülnézett, majd bevezette Alexet. Az ajtó egy belső udvarra nyílt, ahol
az egyik sarokban
öreg bútorokat és rozsdásodó bicikliket hordtak össze. Alex követte Guppyt fel egy rövid
lépcsőn, majd át egy másik ajtón. Nagy, magas mennyezetű szobában találta magát, mindkét
oldalt ablakok sorakoztak, a padló sötét fából készült. Fotóstúdió volt, mindenütt vásznak,
fémlábakon álló bonyolult lámpák és ezüst ernyők, de szemmel láthatólag lakott is benne
valaki. Egyik oldalt konyhát választottak le, ahol koszos tányérok rakása magaslott.
Róbert Guppy betette az ajtót, mire egy férfi lépett elő az egyik vászon mögül. Mezítláb volt,
mellényben és jellegtelen farmerban. Alex ötvennek saccolta. Sovány volt, borostás, fekete
haja itt-ott őszesen csillogott. Különös módon fél szemét kendő takarta. Félszemű fotós?
Miért ne.
A férfi kíváncsian szemügyre vette Alexet, majd azt mondta a barátjának:
- C'est lui qui a telephoné? -Oui...
-Maga Marc Antonio? - szólt közbe Alex.
- Igen. Azt mondod, Edward Pleasure barátja vagy. Nem tudtam, hogy Edward gyerekekkel
szokott lógni.
-A lányát ismerem. Velük voltam Franciaországban, amikor... - Alex habozott. - Tudja, mi
történt vele?
- Hogyne tudnám, mi történt vele. Mit gondolsz, miért bujkálok itt? - Töprengve nézte Alexet,
fél szemével alaposan végigmérte. - Azt mondtad a telefonban, tudsz nekem mondani valamit
Damian Crayről. Ismered?
- Két napja találkoztam vele. Londonban.
- Cray már nincs Londonban - szólt közbe az ajtónak támaszkodó Róbert Guppy. -
Amszterdam mellett van a szoftvergyára. Sloterdijkben. Ma reggel érkezett meg oda.
- Honnét tudja? - kérdezte Alex.
- Szemmel tartjuk Mr. Crayt. Alex odafordult Marc Antonióhoz.
-El kell mondania, mit derített ki róla Edward Pleasure. Milyen sztorin dolgoztak? Miféle
titkos találkozó volt itt?
A fotós egy pillanatig gondolkodott, majd szája féloldalas mosolyra húzódott, kivillantva
nikotinsárga fogait.
- Alex Rider, különös kölyök vagy. Azt mondod, van számomra valami információd, de aztán
csak te kérdezel tőlem. Van benned kurázsi. Ez tetszik. - Elővett egy cigarettát, és a szájába
dugta. Meggyújtotta, kék füstöt fújt a levegőbe. - Jól van. Habár az eszem mást súg, elmon­
dom, amit tudok.
A konyhapult mellett két bárszék állt. Felült az egyikre, és a másikra mutatott. Alex is leült,
Róbert Guppy állva maradt.
-Ed sztorijának semmi köze nem volt Damian Crayhez - kezdte a férfi. - Legalábbis az elején.
Edét sosem érdekelte a szórakoztatóipar. Nem ám. Sokkal fon-tosabb témán dolgozott. Az
NSA-ről írt cikket. Tudod, mi az? Az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatal, a National Security
Agency. Egy szervezet, aminek hatáskörébe tartozik a terroristaellenes tevékenység, a kémke­
dés és az információk védelme egyaránt. Szinte minden, amit csinálnak, szigorúan titkos.
Kódkészítés. Kódtörés. Kémkedés...
Ed figyelmét egy Charlie Roper nevű férfi keltette fel, az NSA egy különösen magas rangú
tisztje. Ed olyan információt szerzett - nem tudom, honnét -, hogy ez a Roper áruló lett.
Súlyosan eladósodott. Szenvedélyes...
- Drogos?
- Szerencsejátékos. Ami ugyanolyan pusztító. Ed hallotta, hogy Roper Párizsban van,
méghozzá azért, hogy titkokat adjon el Kínának vagy talán Észak-Koreának. Alig egy hete
találkoztunk. Gyakran dolgoztunk együtt Eddel. Ő hozta a sztorit, én a képeket. Egy csapat
voltunk. Több is: barátok. - Marc Antonio vállat vont. - Szóval megtudtuk, hol szállt meg
Roper, és követtük a hoteltől. Fogalmunk sem volt, kivel találkozik, és ha mondják, se hittem
volna el.
Elhallgatott, nagyot szívott a cigarettából, aminek vége vörösen felizzott. Alex szeme elé füst
szállt.
- Roper a La Tour d'Argent étteremben ebédelt. Párizs egyik legdrágább helye. És Damian
Cray fizette a számlát. Láttuk őket együtt. Az étterem magasan van, de széles üvegablakai a
városra néznek. Teleszkópos lencsével kap-
tam le őket. Cray egy borítékot adott át Ropernek. Szerintem pénz volt benne, és ha igen,
akkor sok, mert igencsak vaskos volt.
- Várjunk egy percet - szólt közbe Alex. - Mi köze egy popénekesnek az NSA emberéhez?
- Ed is ezt szerette volna kideríteni - felelte a fotós. -Elkezdett kérdezősködni. Biztos túl sokat
kérdezett, mert aztán egyszer csak hallom, hogy valaki megpróbálta megölni Saint-Pierre-ben.
Aznap értem is eljöttek. Nálam a kocsimba rejtették a bombát. Ha elfordítom a slusszkulcsot,
most nem lennék itt.
-És miért nem tette?
- Óvatos ember vagyok. Észrevettem egy vezetéket. -Elnyomta a cigarettát. - Ezen kívül
valaki betört a lakásomba. A felszerelésem zömét ellopták, a gépemet és az összes fotót, amit
a La Tour d'Argent-nél csináltam. Nem lehetett véletlen.
Hallgatott egy sort.
- De vajon miért mesélem ezt el neked, Alex Rider? Most rajtad a sor.
- Saint-Pierre-ben nyaraltam - kezdte Alex, de tovább nem jutott.
Az épület előtt kocsi állt meg. Alex nem is hallotta közeledni, csak akkor figyelt fel rá, amikor
a motor leállt. Róbert Guppy csendre intette, előrelépett. Marc Antonio feje arra fordult. Egy
pillanatra csend támadt, és Alex ismerte ezt a csendet. Rossz csend. Üres csend. Végzetes.
Aztán fegyverropogás kezdődött, egymás után berobbantak az ablakok, üvegcserepek
záporoztak rájuk. Róbert Guppy azonnal meghalt, hanyatt lökte egy sorozat, mell-
kasán vörös lyukak tátongtak. Kidurrant a villanykörte, a falról a vakolat hullott. Levegő
libbent be, vele kiáltások és az udvaron dübörgő lábak zaja.
Marc Antonio tért előbb magához. A konyha mellett ültek, így kívül estek a tűzvonalon. Alex
sem sérült meg, csak megdermedt a rémülettől.
-Erre! - kiáltotta a fotós, és maga után rántotta a fiút, épp amikor nagy reccsenéssel betörték
az ajtót. Alex még látott egy fekete ruhás férfit géppisztollyal a kezében, majd a fotós lehúzta
az egyik fal mellett álló vászon mögé. A vászon mögött egy másik kijárat volt, nem ajtó, csak
egy szabálytalan lyuk a falban. Marc Antonio már át is mászott rajta. Alex követte.
- Fel! - tolta maga előtt a férfi Alexet. - Az az egyetlen út!
Egy öreg falépcső emelkedett előttük, láthatóan rég nem használták, vakolatpor fedte. Alex
elindult. Három emelet, négy. Marc Antonio szorosan követte. Minden emeleten volt egy ajtó,
de a fotós csak noszogatta tovább. Hallották a géppisztolyos férfit maguk mögött. Aztán
csatlakozott hozzá még valaki. Már két gyilkos üldözte őket.
Alex felért a lépcső tetejére. Újabb ajtó állta el az útját. Lenyomta a kilincset. Abban a
pillanatban újra felugattak a fegyverek, Marc Antonio pedig felnyögött és hanyatt dőlt. Alex
tudta, hogy meghalt. Szerencsére az ajtó kinyílt. Átbukott rajta, szinte várta, hogy golyók
sorozzanak a vállába. A fényképész azonban megint megmentette, közé és üldözői közé esett.
Alex felért a ház tetejére. Sarokkal berúgta maga mögött az ajtót.
Tetőablakok, kémények, víztartályok és tévéantennák vették körül. A tetők végigfutottak a rue
Britannia teljes
hosszában, a házakat csak alacsony falak és vastag csövek választották el. Miért akart Marc
Antonio ide feljönni? Van valahol tűzlétra? Levezető lépcső?
Nem volt ideje kideríteni. Kicsapódott az ajtó, és kilépett a két férfi. Immár lassabban
mozogtak, tudták, hogy csapdába esett. Valahol Alex fejében egy hang azt suttogta: miért nem
hagyják békén? Marc Antonióért jöttek, nem érte. Neki semmi köze ehhez. De persze
parancsot kaptak. Megölni a fotóst és mindenkit, aki kapcsolatban áll vele. Nem számított,
kicsoda Alex. Része a csomagnak.
Es akkor eszébe jutott, mit látott, amikor belépett a rue Britanniába. Futásnak eredt, bár még
abban sem volt biztos, hogy a helyes irányba. Felkelepelt a gépfegyver, s pár centiméterre
mögötte szétrobbantak a fekete cserepek. Újabb sorozat. Golyók suhantak el mellette, az
egyik kéményből leomlott egy darab, beterítette porral. Átugrott egy alacsony válaszfalon. A
tető pereme közeledett. A férfiak abbahagyták a tüzelést, azt hitték, úgysincs hová mennie.
Alex csak futott tovább. Elérte a tető szélét és kiugrott a levegőbe.
A fegyveresek azt hihették, hogy a biztos halálba ugrik hat emelet magasból. Alex azonban
korábban építkezést látott: állványokat, betonkeverőt - no meg egy narancsszín csövet,
amiben a törmeléket vezetik le a szintekről az utcára.
A cső valójában hiányzó fenekű vödrökből állt, melyek úgy kapcsolódtak egybe, mint egy
csúszda. Alexnek nem jutott ideje kiszámítani az ugrást, de szerencséje volt. Egy-két
másodpercig zuhant, széttett karral-lábbal. Aztán megpillantotta a cső nyílását, és arra
kormányozta magát.
Először kinyújtott lába tűnt el benne, aztán dereka, válla. Suhantak mellette a narancsszínű
falak. Tarkója, combja és válla kíméletlenül neki-nekikoccant és dörzsölődött a csőnek. Nem
kapott levegőt, és émelyegve fogta fel, hogy ha az alja le van zárva, minden csontját eltörheti.
A cső azonban szépen J-alakba volt hajtva, így az aljára érve Alex lassult, majd kilökődött a
napvilágra. Az egyik betonkeverő mellett homokdomb magaslott, abba zuhant bele. Az
ütközéstől elakadt a lélegzete. Homokkal és cementtel volt tele a szája. De élt.
Nagy nehezen talpra kecmergett és felnézett. A két férfi még fent állt a tetőn. Úgy döntöttek,
nem utánozzák. A cső neki is épp csak elég széles volt, ők biztosan beleragadnának. Alex
szétnézett az utcán. Marc Antonio stúdiója előtt egy kocsi állt, de nem látott benne senkit.
Köpött egyet, keze fejével megtörölte a száját, majd bicegve, de szaporán elindult. Marc
Antonio meghalt, előtte azonban még hozzárakta a maga darabját a kirakós játékhoz. Alex
már tudta, hová menjen. Sloterdijkbe, a szoftvergyárba Amszterdam mellett. Csak pár óra
vonattal Párizsból.
Elérte a rue Britannia végét, befordult a sarkon, egyre gyorsabban és gyorsabban kocogott.
Koszos volt, csupa kék-zöld folt, és szerencsés, hogy él. Kezdhet azon töprengeni, hogyan
magyarázza ezt meg Jacknek.
Júdáspénz
Alex hason feküdt és a kocsit átvizsgáló őröket figyelte. Bausch & Lomb márkájú,
harmincszoros nagyítású távcsövet szorongatott, s noha száz méterre volt a kaputól, mindent
tisztán látott, még az autó rendszámát, sőt a sofőr bajuszát is.
Egy órája feküdt mozdulatlanul a fenyőfák előtt, egy sor bokor rejtekében. Szürke farmert,
sötét pólót és khaki kabátot viselt. Ezeket ugyanabban a katonai boltban vette, ahol a
távcsövet. Az időjárás megint változott, egész délután folyamatosan szitált az eső, Alex már
bőrig ázott. Azt kívánta, bárcsak elhozta volna azt a nagy termosz forró csokit, amit Jack rá
akart tukmálni, de akkor ezt nagyon gyerekesnek találta. Pedig még a SAS embereinek is kell
a meleg, ennyit ő is megtanult a kiképzésen.
Jack vele tartott Amszterdamba, megint csak ő választott szállodát, ezúttal a Heerengrachton,
a három fő csatorna egyikénél. Jack most ott várja a szobában. Na persze vele akart tartani,
hiszen a Párizsban történtek után még jobban aggódott miatta. Alex azonban meggyőzte, hogy
két embert könnyebben kiszúrnak, mint egyet, s Jack égővörös haja sem túl előnyös
rejtőzködéskor. A lány vonakodva engedett.
- De sötétedés előtt gyere vissza - kérte. - És ha egy tulipánbolt előtt mész el, hozzál nekem
egy csokorral.
Alex a gondolatra elmosolyodott. Kicsit mocorgott, érezte könyöke alatt a nedves földet. Mit
is tudott meg az elmúlt órában?
Egy különös iparterületen volt, Amszterdam peremén. Sloterdijk gyárak, raktárak és
feldolgozóüzemek összessége. Az alacsony épületeket széles aszfaltsávok választották el
egymástól, de akadtak ott fák és gyepfoltok is, mintha valaki megpróbálta volna - sikertelenül
- felvidítani a helyet. Cray technológiai birodalma mögött három szélmalom magaslott, de
nem a hagyományos holland fajta, amiket képeslapon is látni. Ezek szürke betonból készült
magas, modern tornyok voltak, három tollúk megállás nélkül szelte a levegőt.
A telep maga katonai barakkokra, sőt börtönre emlékeztette Alexet. Kettős kerítés övezte, a
külső tetején szögesdrót. Ötvenméterenként őrtornyok álltak, s gyalogos, fegyveres őrök
jártak körbe a kerítés mentén is. Nyolc-kilenc épületet látott: alacsonyak, szögletesek voltak,
fehér téglából, modern, műanyag tetővel. Emberek siettek erre-arra, némelyek elektromos
kocsival. A telep saját kommunikációs központtal rendelkezett, rajta öt hatalmas
műholdtányér. Ezen kívül főleg laboratóriumokat, irodákat és szállásokat látott. Egy épület
lógott csak ki a többi közül: egy üvegből és acélból készült kocka, agresszíven modern
külsővel. Ez lehet a központ, vélte Alex. Talán odabent van Damian Cray.
De hogy jut be? Már egy órája figyelte a bejáratot.
Egyetlen út vezetett a kapuhoz, mindkét végén közlekedési lámpával. Aprólékos művelet volt.
Az érkező kocsi vagy teherautó megállt az út elején és várt. Csak amikor
az első lámpa váltott, akkor mehetett előre a kapu melletti őrházhoz. Ekkor megjelent egy
egyenruhás, elvette a vezető igazolványát, valószínűleg, hogy a számítógépen leellenőrizze.
Két másik közben átnézte a járművet, nincs-e esetleg más utas. És ezzel még nem volt vége. A
kerítés tetején biztonsági kamera figyelt mindent, és Alex mintha kemény üveget látott volna
az útba beleépítve. A járművek pont fölötte álltak meg, ezért Alex arra következtetett, alatta is
kamera lehet. A telepre képtelenség bejutni. A Cray Szoftver Technológia semmit nem bízott a
véletlenre.
Több teherautó is bement a telepre, mióta figyelt. Az oldalukon Alex felismerte a Gameslayer
lógóban Omni életnagyságú, fekete-fehér alakját. Arra gondolt, be kéne lopózni az egyik
teherautóba, míg az az első lámpánál vár. Csakhogy az út nyílt volt. Éjjel meg kivilágítják.
Különben is, a teherautó ajtaja biztos zárva lenne.
A kerítésen nem mászhat át. A szögesdróton semmiképp. És alatta sem áshat lyukat. Álcázza
magát és próbáljon elvegyülni az éjszakai műszakban? Nem. Termete és életkora most
kivételesen ellene játszott. Talán Jack kiadhatná magát takarítónak vagy technikusnak. De az
őrök mellett ő sem jutna be, főleg hogy egy szót sem beszél hollandul. Túl erős a biztonság.
És akkor meglátta a megoldást. Szó szerint ott volt a szeme előtt.
Újabb teherautó állt meg, az őrök a sofőrt kérdezgették, miközben átkutatták a vezetőfülkét.
Meg tudja csinálni? A biciklijét pár száz méterre lejjebb egy lámpaoszlophoz láncolta. Még
Angliában átfutotta a kézikönyvet,
és megdöbbent, Smithers mennyi hasznos eszközt volt képes elrejteni egy ilyen közönséges
tárgyban. Még a pedálon a klipszek is mágnesesek voltak! Alex nézte, ahogy a kapu
félrecsúszik, és a teherautó átdöcög.
Igen. Menni fog. Csak sötétedésig kell várnia. Erre senki nem számít. Alex mindennek dacára
elmosolyodott.
Már csak egy jelmezboltot kell találnia Amszterdamban.
Kilencre besötétedett, de a telep reflektorait már jóval korábban bekapcsolták, így a térség
szemkápráztatóan kontrasztos fekete-fehér képpé vált. A kapuk, a szögesdrót, a fegyveres
őrök, minden egy mérföldre ellátszott. Viszont éles árnyékot is vetettek, ami jó rejtekhelyet
kínál annak, aki elég merész.
Teherautó közeledett a főkapuhoz. A sofőr holland volt, a rotterdami kikötőből jött. Fogalma
sem volt, mit hoz, és nem is érdekelte. Az első naptól, hogy beállt a Cray Szoftver
Technológiához tudta, jobb nem kérdezősködni. Az első lámpa piros volt, hát lassított és
megállt. Nem látott más járművet, bosszantotta, hogy mégis váratják. Itt azonban nem
ajánlatos panaszkodni. Hirtelen koppanást hallott. Kinézett az oldalsó tükörre. Valaki van
kint? Senkit nem látott, aztán a lámpa zöldre váltott, hát egyesbe tette a teherautót, és
megindult.
Szokás szerint ráhajtott az őrház előtti üvegre, és letekerte az ablakot. Átnyújtotta az őrnek az
igazolványát, azaz egy fényképes műanyag lapot, rajta neve és munkaszáma. A sofőr tudta,
hogy a kocsit is átnézik. Néha eltöprengett, mire fel ez a nagy biztonság. Végül is csak számí-
tógépes játékokról van szó. Persze hallott már ipari kémkedésről, amikor cégek egymás titkait
lopják el. Ők tudják, gondolta.
Miközben ő gondolataiba merülve ült, két őr körbejárta a teherautót. Egy harmadik az alsó
kamera képét tanulmányozta odabentről a bódéból. Nemrég mosatta le a járgányt, az oldalán
jól látszott a GAMESLAYER felirat, mellette Omni kuporgó alakja. Az egyik őr ellenőrizte a
hátsó ajtót. Zárva volt, ahogy kellett. Átnézték a vezetőfülkét is, de a sofőr láthatóan egyedül
volt.
A biztonsági ellenőrzés simán, gyakorlottan folyt le. A kamerák nem láttak senkit sem alul,
sem a tetőn. A hátsó ajtó zárva. A vezető rendben. Az egyik őr jelt adott, az elektronikus kapu
oldalra siklott, utat engedve a teherautónak. A sofőr tudta, hová kell menni. Ötven méter után
lekanyarodott a főútról, s egy keskenyebb úton elgurult egy rakodóig. Vagy tíz-tizenkét jármű
állt ott. Mindkét oldalt raktárak sorakoztak. A sofőr leállította a motort, kiszállt, bezárta az
ajtót. El kell intéznie a papírmunkát. Odaadja a kulcsot, cserébe egy lepecsételt jegyzéket kap,
rajta az érkezési idővel. A teherautót másnap rakodják ki.
A sofőr otthagyta a teherautót. Semmi nem mozdult. Senki nem volt a közelben.
Ha valaki mégis arra járt volna, elképesztő dolgot lát. A teherautó oldalán ugyanis a fekete
ruhás Omni elfordította a fejét. Legalábbis így látszott. Közelebbről megnézve azonban két
alakot lehetett kivenni a teherautón. Az egyik festett, a másik hús-vér, s ugyanolyan pozíció­
ban csüngött a fémen, mint a ráfestett alak.
Alex Rider nesztelenül a földre ugrott. Kar- és lábizmai sajogtak, sokáig már nem bírta volna.
Smithers négy mágneses klipszet adott a biciklihez, azokkal kapaszkodott. Gyorsan lehúzta a
nindzsaruhát, amit délután vett Amszterdamban, összetekerte, és bedugta egy kukába. Az őrök
tisztán láthatták, amikor átmentek a kapun. Csak éppen rá se hederítettek. Az alaknak ott
kellett lenni a Gameslayer lógó mellett, ők csak ennyit láttak. Ez egyszer rosszul tették, hogy
hittek a szemüknek.
Alex felmérte a környezetét. Bejutott, de a szerencséje nem tart örökké. Biztos volt benne,
hogy jönnek majd újabb őrök, és vannak még biztonsági kamerák is. Mit is keres pontosan?
Furcsa mód sejtelme sem volt. Valami azonban azt súgta neki, ha Damian Cray vette a
fáradtságot ilyen szigorú biztonsági intézkedésekre, akkor van rejtegetnivalója. Persze lehet
hogy téved és Cray ártatlan. Vigasztaló gondolat volt.
Egyenesen a kockaépítmény felé vette útját. Surrogó hangot hallott, gyorsan bebújt egy
árnyékba a fal mentén. Egy elektromos kocsi suhant el mellette, egy kék overal-los nő vezette,
három utast vitt. Alex mozgásra lett figyelmes maga előtt. Az egyik raktár mögött egy nyílt,
fényesen megvilágított térség terült el. Hirtelen egy hangszóró dörrent a levegőben, Egy férfi
beszélt benne, csak épp hollandul, Alex egy szót se értett. Gyorsan továbbindult, hogy
kiderítse, mi folyik.
Két épület közt talált egy keskeny járatot, ott végre futásnak eredt, hálásan az árnyékért. A
végén egy tűzlétrát talált, spirál alakban felfelé haladó fémlépcsőt. Lihegve
bevetődött mögé. Itt elbújhat, s a fokok között tisztán láthatja, mi van elöl.
A fekete aszfaltos teret minden oldalról üveg és acélépületek övezték. A legnagyobb a kocka
volt, amit már messziről is látott. Damian Cray ez előtt állt, és élénken beszélt egy
fehérköpenyes férfihoz és három társához. Damian Cray ilyen távolból is összetéveszthetetlen
volt. Ő volt a legalacsonyabb, most is méretre szabatott öltönyt viselt. Azért jött, hogy valami
bemutatót lásson. A tér körül hat-hét őr várakozott. Éles, fehér fény tűzött le két fémtoronyról,
amiket Alex korábban nem vett észre.
A tűzlépcső mögül kukucskálva Alex egy teherszállító repülőgépet látott az aszfalt közepén.
Beletelt pár pillanatba, mire ezt felfogta. Az a gép egyszerűen nem szállhatott le ide! A tér épp
csak akkora volt, hogy a gép elfért, kifutót pedig nem látott. Márpedig akkor bizonyára te­
herautón szállították ide, és helyben rakták össze. De minek? Régimódi gép volt. Propelleres,
a szárnyak magasan, szinte a törzs tetején helyezkedtek el. A testre és a farokra pirossal a
MILLENNIUM AIR szavakat festették.
Cray az órájára pillantott. A következő pillanatban a hangosbeszélő recsegve megszólalt, és
újra közölt valamit hollandul. Mindenki elhallgatott és a repülőre meredt. Alex is. A
főkabinban tűz gyulladt. Tisztán látta a lángokat az ablakok mögött. Szürke füst szivárgott ki,
majd hirtelen lángra kapott az egyik propeller is. A tűz másodperceken belül elterjedt,
beborította a motort, és továbbfutott a szárnyakra. Alex döbbenten várta, hogy valaki tegyen
valamit. Ha van a gépben üzemanyag, mindjárt felrobban. De senki sem moccant. Cray
bólogatott.
Olyan gyorsan ért véget, ahogy kezdődött. A fehér köpenyes férfi mondott valamit a
rádiójába, s a tűz kialudt. Olyan gyorsan kialudt, hogy ha Alex nem a saját szemével látja, el
sem hiszi, hogy ott volt. Nem használtak se vizet, se habot. Nem maradt se égésnyom, se füst.
A gép az egyik pillanatban égett, a másikban már nem. Csak így.
Cray és a három férfi váltott pár szót, majd megfordultak és bementek a kockaépületbe. Az
őrök elmasíroztak. A gép maradt. Alex azon töprengett, vajon most mibe keveredett. Ennek
semmi köze a számítógépes játékokhoz. És nincs az égvilágon semmi értelme.
De legalább látta Damian Crayt.
Megvárta, míg az őrök elmennek, majd kikecmergett a tűzlépcső mögül. Gyorsan megkerülte
a teret, végig árnyékban haladva. Cray hibázott. A telepre szinte lehetetlen volt bejutni, ezért a
belső biztonságra nem fektetett akkora hangsúlyt. Alex nem látott egyetlen kamerát sem, és az
őrök a toronyban inkább kifelé néztek, mint be. Pillanatnyilag biztonságban volt.
Követte Crayt az épületbe, ebbe a hatalmas, átlátszó, fehér márványpadlós üvegkockába.
Felnézve látta az éjszakai eget és a messzeségben a három szélmalmot. Nem volt idebent
semmi, csak egy lefelé vezető lépcső az egyik sarokban.
Alex hangokat hallott.
Lelopakodott a lépcsőn, ami egy földalatti terembe vitt. Az alsó lépcsőfokon guggolva, a
széles acélkorlát rejtekében körülnézett.
A padló itt is fehér márványból volt, s folyosók vezettek el többfelé. Egy ultramodern bankra
emlékeztetett az egész. Viszont a csodás szőnyegek, a kandalló, az olasz bútorok és a
káprázatos Bechstein zongora inkább palotát idézett. Egyik oldalt ívelt asztal állt telefonokkal
és képernyőkkel. Minden világítást a padlószinten helyeztek el, így az árnyékok szokatlanul
dőltek, ami bizarr, nyugtalanító érzést keltett. Az egyik falat szinte elfedte Damian Cray
portréja, amin egy fehér pudlit fogott.
Az énekes egy szófán üldögélt, élénksárga italt kortyolgatott, s egy kandírozott meggyet
próbált épp leszedni egy koktélpálcikáról tökéletes, fehér fogsorával. A három kint látott férfi
vele volt, és Alex azonnal tudta, hogy igaza volt: Cray ennek az egésznek a központja.
Az egyik férfi Jaszen Gregorovics volt. Farmert és magas nyakú pulóvert viselt, keresztbe tett
lábbal ült a zongoraszéken. A második férfi a közelében, a zongorának támaszkodva állt.
Idősebb volt, a haja ősz, arca megereszkedett, himlőhelyes. Kék blézert és csíkos nyakkendőt
viselt, amitől alacsonyabb rangú banktisztviselőnek látszott. Nagy szemüvege úgy süllyedt az
arcába, mintha az agyagból lenne. Idegesnek tűnt, szaporán pislogott. A harmadik férfi jóképű
volt, a negyvenes évei végén járhatott: fekete haj, szürke szem és szögletes, komoly áll.
Bőrdzsekit és nyitott nyakú inget viselt, láthatóan jól érezte magát.
- Roppant hálás vagyok magának, Mr. Roper - mondta neki éppen Cray. - Hála magának, a
Sascsapás a terv szerint halad.
Roper! Cray vele találkozott Párizsban. Alex úgy érezte, minden passzol. Nagyon fülelt, hogy
hallja, miről folyik a szó.
- Kérem, szólítson Charlie-nak - felelte a férfi amerikai kiejtéssel. - És nem kell
megköszönnie, Damian. Magával öröm üzletelni.
- Pár kérdésem azért lenne - dörmögte Cray, és felvett valamit a szófa melletti kis asztalról.
Egy fémkapszula volt, alakra és méretre akár egy mobiltelefon. - Ha jól értem, az aranykód
naponta változik. A pen drive-ot most programozzák át a mai kódra. Ám ha a Sascsapás mától
két napra esedékes...
- Csak dugja be, a drive majd frissíti magát - magyarázta Roper. - Ez benne a nagyszerű.
Először átmegy a biztonsági rendszeren. Aztán felszedi az új kódokat; elkapja őket, akár
kisgyerek a cukrot. Amint megvannak a kódok, elküldi őket a Kastatra, és kész. Az egyetlen
probléma, mint mondtam, az ujj.
-Azt már megoldottuk. -Akkor én mehetek is.
- Csak még pár percet kérnék az értékes idejéből, Mr. Roper... Charlie. - Cray belekortyolt a
koktélba, megnyalta az ajkát, majd letette a poharat. - Mi a biztosíték, hogy a pen drive
tényleg működik?
-A szavamat adom. És eleget is fizet érte.
- Igaz. Félmillió előre. És kétmillió most. Azonban... -Cray kis szünetet tartott és
lebiggyesztette ajkát - még van egy pici bajom.
Alex lába teljesen elzsibbadt, ahogy a lépcsőn guggolva figyelt. Lassan kinyújtotta. Bárcsak
többet értene abból,
amiről beszélnek. Annyit tudott, hogy a pen drive a számítástechnikában használt eszköz. De
ki vagy mi az a Kastat? És a Sascsapás?
- Mi a probléma? - kérdezte Roper nyugodtan.
- Sajnos maga, Mr. Roper - keményedett meg Cray zöld szeme kerek, babaszerű arcában. -
Nem olyan megbízható, mint hittem. Amikor Párizsba érkezett, követték.
- Lehetetlen.
-Egy angol újságíró tudomást szerzett a szerencsejáték-szenvedélyéről. Ő meg egy fényképész
követték magát a La Tour d'Argent-hez. - Roper közbe akart szólni, de Cray belefojtotta a
szót. - Mindkettőt elintéztem. Maga viszont csalódást okozott, Mr. Roper. Nem tudom,
bízhatok-e még magában.
- Na ide hallgasson, Damian - tört ki dühösen Roper. - Megegyeztünk. Együttműködtem a
technikusaival. Megadtam nekik az információt, ami a drive feltöltéséhez kellett. Ezzel az én
részem véget ért. Hogy hogyan jut be a VIP páholyba, és hogyan aktiválja a rendszert, az a
maga dolga. De tartozik nekem kétmillió dollárral. Ez az újságíró pedig, akárki is volt, nem
számít semmit.
-Júdáspénz - mondta Cray.
- Tessék?
- így nevezik az árulóknak fizetett pénzt.
- Nem vagyok áruló! Kellett a pénz, ennyi. Nem árultam el a hazámat. Hagyjuk az ilyen
beszédet. Fizesse ki, amivel tartozik, és már megyek is!
- Persze hogy kifizetem, amivel tartozom - mosolygott Cray. - Bocsásson meg, Charlie. Csak
hangosan gondolkodtam. - Intett, s keze ernyedten hullott le. Az amerikai
megfordult. A szoba egyik oldalán volt egy mélyedés a falban, alakra akár egy óriási palack,
előtte ívelt üvegajtó. Bent egy asztalka állt, rajta egy bőr aktatáska. - A pénz odabent van.
- Köszönöm.
Jaszen Gregorovics és a szemüveges férfi végig hallgatott, de feszülten figyelték, ahogy az
amerikai odamegy az üvegajtóhoz. Érzékelőt építhettek bele, mert automatikusan
félrecsúszott. Roper odament az asztalhoz, és kinyitotta a táskát. Alex hallotta a zárak
kattanását.
Ekkor Roper visszafordult.
- Ez még viccnek is rossz. A táska üres.
- Ne aggódjon - mosolygott a szófán Cray. - Megtöltöm.
Megnyomott egy gombot a kávézóasztalon. A kis fülke ajtaja sziszegve becsukódott.
- Hé! - kiáltott fel Roper.
Cray másodszor is megnyomta a gombot.
Egy pillanatig semmi nem történt. Alex rádöbbent, hogy visszatartja a lélegzetét. Szíve a
normálisnál kétszer gyorsabban vert. Aztán a fülkében valami fényes, ezüstös esett le a
magasból, egyenesen bele az aktatáskába. Roper felvette. Egy huszonöt centes volt.
-Mit művel, Cray?
Újabb érmék hulltak a táskába. Alex nem látta pontosan, mi történik, de úgy gondolta, hogy a
fülkének nem véletlenül van palack alakja. A kis helyiség valóban egy óriási palack, amit
teljesen elszigeteltek, csak a tetején van egy lyuk. Az érmék ezek a lyukon át hulltak lefelé,
most már összefüggő folyamként. Az aktatáska másodpercek
alatt megtelt, de a pénz csak hullott, lassan lefolyt az asztalkáról, s szétterült a padlón.
Charlie Roper talán megsejtette, mi vár rá, mert a pénzesőn keresztül odatörtetett az
üvegajtóhoz, és nekiállt dörömbölni.
-Elég! Engedjen ki!
-De hát még nem fizettem ki a teljes összeget, Mr. Roper. Maga mondta, hogy kétmillió
dollárral tartozom.
A pénzeső most már ömlött. Pillanatonként több ezer érme zuhogott be a kis térbe. Roper
felkiáltott és kezét fejére téve próbált védekezni. Alex gyors fejszámolást végzett. Kétmillió
dollár huszonöt centesekben, majdnem a legkisebb címletben. Hány darab lehet az? Az érmék
már az amerikai térdéig értek, s továbbra is hevesen özönlöttek. Roper sikolyai elvesztek a
fémcsörgésben. Alex nem akart odanézni, mégsem bírt elszakadni a látványtól, szeme
elkerekedett a borzalomtól.
A férfit már nem is igen látta. Az érmék csak zuhogtak. Roper úgy próbálta elhessegetni őket,
mintha megvadult méhek lennének. Karja még úgy-ahogy látszott, arca és teste viszont már
nem. Öklével az üvegajtóra csapott, amin vérfolt jelent meg, de a kemény üveg nem tört be.
Az érmék mindent megtöltöttek, szintjük egyre magasabbra és magasabbra emelkedett. Roper
már egyáltalán nem látszott, elveszett a csillogó masszában. Ha sikoltozott is, már semmi nem
hallatszott.
Aztán hirtelen véget ért. Az utolsó érme is lehullt. Nyolcmillió negyeddollárosból álló sír.
Alex megborzongott, ahogy ösztönösen megpróbálta elképzelni, milyen
lehetett odabent. Hogyan halt meg az amerikai? Megfulladt az érméktől, vagy halálra zúzták?
Mert afelől kétsége sem volt, hogy a férfi meghalt. Cray nevetett.
- Ez jó móka volt!
- Miért ölte meg? - szólalt meg első ízben a szemüveges. Holland kiejtése volt. Hangja
remegett.
-Mert óvatlan volt, Henryk - felelte Cray. - Nem hibázhatunk, ebben a fázisban nem. És
különben sem szegtem meg az ígéretemet. Azt mondtam, fizetek neki kétmillió dollárt. Ha
kinyitja az ajtót és megszámolja, az ott pontosan kétmillió dollár.
- Ki ne nyissa! - hőkölt hátra a Henryk nevű férfi.
- Persze hogy nem. Nagy rumlit csinálna - mosolygott Cray. - Nos, Roper kipipálva. Megvan
a pen drive. Készen állunk. Erre igyunk!
A lépcső alján guggoló Alex a fogait csikorgatva igyekezett nem pánikba esni. Az ösztöne azt
súgta, rohanjon, de tudta, hogy óvatosnak kell lennie. Alig tudta elhinni a látottakat - de most
legalább már világos a küldetése. Ki kell jutnia a telepről, ki Sloterdijkből, vissza Angliába.
Tetszik vagy sem, vissza kell mennie az MI6-hoz.
Most már tudta, hogy mindvégig igaza volt: Damian Cray egyszerre őrült és gonosz. A
pózolása - a folytonos jótékonykodás és az erőszak-ellenesség - pontosan az volt: póz, látszat.
Egy Sascsapás nevű valamit tervez, és bármi legyen is az, két nap múlva esedékes. Annyit
tud, hogy valami biztonsági rendszerhez és VIP páholyhoz van köze. Talán egy követségre
akar betörni? Nem számít. Valahogy meggyőzi Alán Bluntot és Mrs. Jonest. Egy
halott már van, Charlie Roper. A kapcsolat az Amerikai Nemzetbiztonsági Hivatallal. Ennyi
csak elég a letartóztatáshoz.
De először ki innét.
Ám éppen amint megfordult, egy alak bukkant fel mögötte. Egy őr igyekezett lefelé. Alex már
nem tudott mit tenni, az őr észrevette. Fegyvere volt, így a fiú megadóan felemelte a kezét. Az
őr intett, Alex pedig felállt, kiemelkedett a korlát mögül. A szoba másik felén Damian Cray
felnézett, és arca felderült az örömtől.
- Alex Rider! Nagyon reméltem, hogy megint találkozunk. Micsoda kellemes meglepetés!
Gyere, igyál valamit... közben elmondom, hogyan fogsz meghalni.
Fájdalomszintézis
- Jaszen sokat mesélt rólad - mondta Cray. - Szóval az MI6-nak dolgoztál. Meg kell
mondanom, igen eredeti ötlet tőlük. Most is nekik dolgozol? Ők küldtek utánam?
Alex nem felelt.
-Ha nem válaszolsz a kérdéseimre, elkezdek azon gondolkodni, miféle csúnya dolgokat
csináljak veled. Vagy inkább Jaszen csinálja majd. Ezért fizetem. Tűk és hasonlók...
- Az MI6 nem tud semmit - szólalt meg Jaszen. Már csak ők ketten voltak a szobában
Alexszel. Az őr és
a Henryk nevű férfi elment. Alex a szófán ült egy pohár csokis tejjel, amit Cray töltött neki. Ő
maga most a zongoraszéken trónolt keresztbe tett lábbal, s nyugodtan szopogatta a koktélját.
- Kizárt, hogy a hírszerzés bármit megtudott rólunk -folytatta Jaszen. - Ha meg igen, nem
Alexet küldték volna.
- Akkor miért volt ott a kölyök az Örömdómban? És miért van itt? - Cray odafordult Alexhez.
- Gondolom, nem egy autogramért jöttél idáig. Ami azt illeti, Alex, örülök, hogy látlak.
Amúgy is meg akartalak keresni. Kis híján tönkretetted a Gameslayer bemutatóját.
Túlságosan is ügyes voltál! Nagyon mérges voltam rád, s noha jelenleg roppant elfoglalt
vagyok, meg akartam rendezni egy kis balesetet...
116
- Mint az újságírónőnek a Hyde Parkban? - kérdezett rá a fiú.
*
- Nyűg volt a nyakamon. Pimasz kérdéseket tett fel. Ki nem állhatom az újságírókat meg a
nagyokos gyerekeket. Mint mondtam, örülök, hogy idetaláltál. Megkönnyítetted a dolgomat.
- Nem csinálhat velem semmit. Az MI6 tudja, hogy itt vagyok. Mindent tudnak a
Sascsapásról. Hiába vannak meg a kódok, nem tudja használni. És ha este nem jelentkezem
be, még hajnalban körbeveszik az egész telepet, és letartóztatják.
Cray ekkor Jaszenre nézett, de az csak a fejét rázta:
- Hazudik. Biztos hallotta, mit beszélünk. Nem tudhatnak semmit.
Cray megnyalta az ajkát. Alex megértette, hogy élvezi a helyzetet. Csak most látta, Cray
mennyire őrült. A férfi teljesen elvesztette kapcsolatát a valósággal, s Alex megértette, akármit
tervez is, az igazán nagyszabású lesz. És valószínűleg halálos.
- Nem számít -jelentette ki Cray. - A Sascsapásig már negyvennyolc óra sincs vissza.
Egyetértek magával, Jaszen. A fiú nem tud semmit. Jelentéktelen. Megölhetem, mit se számít.
- Megölni azért nem kell - mondta Jaszen Alex nagy megdöbbenésére. Az orosz gyűlölte Ian
Ridert. Az orosz az ő legveszedelmesebb ellensége. Mégis: másodszor is esélyt akar adni
neki. - Zárja be, amíg vége.
- Igaza van - bólogatott Cray. - Nem kell megölnöm. De akarom. Nagyon-nagyon szeretném.
Felállt a zongoraszékről és odament Alexhez. - Emlékszel, mit mesél-
tem a fájdalomszintézisről még Londonban, a bemutatón? A fájdalomszintézis révén a játékos
megtapasztalja a hős érzelmeit. Minden érzelmét, de főleg a fájdalommal és halállal
kapcsolatosakat. Talán érdekel, hogyan programoztam ezt bele a szoftverbe. A válasz pedig,
kedves Alex, hogy magadfajta önkéntesek segítségével.
- Nem vagyok önkéntes - dörmögte a fiú.
-A többiek sem. De mégis segítettek. Ahogy te is fogsz. Jutalmad pedig a fájdalom vége lesz.
A halál csendes vigasza. - Cray oldalt nézett. - Elvihetik.
Két őr lépett a szobába. Alex nem hallotta őket bejönni, de most kiléptek az árnyékból, és
megragadták a karját. Próbált ellenkezni, de sokkal erősebbek voltak. Talpra rántották és
kivitték az egyik folyosón.
Alex még egyszer visszanézett. Cray már el is feledkezett róla. A pen drive-ot bámulta
elbűvölten. Jaszen viszont Alex után nézett, méghozzá gondterhelt arccal. Aztán egy automata
ajtó sziszegve lecsapódott, és Alexet elrángatták, afelé, amit Damian Cray szánt neki.
A cella egy másik földalatti folyosó végén volt. A két őr belökte Alexet, s megvárták, míg
feléjük fordul. Amelyik korábban elfogta a lépcsőn, most azt mondta neki erős holland
akcentussal:
- Az ajtó becsukódik, és úgy marad. Megkeresed a kijáratot. Vagy éhen halsz.
Ennyi. Az ajtó becsapódott, és Alex hallotta, hogy rátolnak két keresztvasat. Az őrök lépte
lassan elhalt a távolban. Hirtelen nagyon csendes lett minden. Magára maradt.
Körülnézett. A cella egy öt méterszer két méteres, csupasz fémdoboz volt, benne egyetlen ágy,
se csap, se ablak. Az ajtó belesimult a falba. Nem volt rajta semmi nyílás, még kulcslyuk sem.
Ennél nagyobb pácba még nem került. Cray nem hitte el a mesét, de nem is számított, hogy
elhiszi-e. Nem érdekelte, hogy Alex az MI6-nak dolgozik vagy egyedül... Most az egyszer
tényleg magamagát keverte bajba. Most az egyszer nem volt semmi szerkentyűje, ami
segíthetne kijutni a cellából. Eszébe jutott a Smitherstől kapott bicikli, amit Londonból
Párizsba, majd Amszterdamba is magával vitt. Most viszont kint áll a központi pályaudvar
előtt a városban, és ott is marad, amíg el nem lopják vagy be nem rozsdásodik. Jack ugyan
tudja, hogy be akart jutni a telepre, de még ha riaszt is valakit, hogy találnák meg itt? Az
elkeseredés legyűrte, nem volt ereje küzdeni ellene.
Ráadásul szinte semmit nem tud. Miért ölt bele Cray annyi pénzt és időt a Gameslayer
kifejlesztésébe? Minek kell neki a pen drive? Mit keres a repülő a telep közepén? És legfőként
mire készül Cray? Sascsapás két napon belül - de hol és mit jelent?
Alex erőt vett magán. Volt már bezárva. A legfontosabb, hogy az ember ne adja meg magát.
Cray eddig is követett el hibát. Már az is hiba volt, hogy bemondta a nevét a telefonba,
amikor Alex Saint-Pierre-ből felhívta. Van hatalma, hírneve és szinte kimeríthetetlenek az
anyagi forrásai. Hatalmas dolgot tervez. De nem olyan ravasz, mint hiszi. Le lehet győzni.
Hogyan kezdjen hozzá? Cray azért zárta ebbe a cellába, hogy megtapasztalja a
fájdalomszintézist. Alexnek már a
szó hangzása sem tetszett. Mit mondott az őr? Kijut vagy éhen hal. De hát nincs kiút! Alex
végigtapogatta az összes falat. Tömör acél. Még egyszer megvizsgálta az ajtót. Semmi.
Szorosan lezárták. A mennyezetre nézett. Vastag üvegbúra mögött egyetlen villanykörte.
Marad az ágy...
Meg is találta mögötte a falba épített csapóajtót. Olyan volt, mint egy macskaajtó, ám épp
elég nagy egy embernek. Alex óvatosan meglökte, hátha valami csapda. A fémlemez
meglendült, alagútféleséget látott mögötte, de azon kívül semmit. Ha bemászik, szűk térbejut,
ahol semmi fény nincs, és nem lehet biztos benne, hogy az alagút egyáltalán tart valahová.
Legyen mersze meglépni?
Nem volt választása. Még egyszer megvizsgálta a cellát, aztán letérdelt és bemászott. A
fémlap végigsimított a hátán, rákoppant a sarkára, majd halk kattanás hallatszott. Ez meg mi
volt? Az orráig sem látott. Felemelte egyik kezét, és meglengette az arca előtt. Mintha ott se
lett volna. Előrenyúlt. Tömör falat tapintott. Atyavilág! Belesétált a csapdába! Mégsem ez a
kiút.
Hátratolatott, amerről jött, és ekkor fedezte fel, hogy a fémlemez lecsukódott. Hiába rugdosta
a sarkával, nem moccant. Színtiszta, irányíthatatlan pánik lett úrrá rajta. Elve eltemette magát,
teljes sötétségben, levegő nélkül. Ezt értette Cray a fájdalomszintézisen: olyan halált, amit
még elképzelni is rémálom.
Alexen elhatalmasodott az őrület.
Sikoltozni kezdett, már nem bírta visszatartani, ököllel verte a fémkoporsó falait. Fuldoklott.
A csapdosás közben egyik keze alatt megmozdult a fal egy része. Egy másik lengőajtó!
Levegő után kapkodva
átmászott a másik alagútba, ami ugyanolyan hideg és sötét volt, mint az első. De tudatában
legalább felparázslott a remény. Van továbbvezető út! Ha összeszedi magát, még kijuthat a
fényre.
A második alagút hosszabb volt. Alex kígyóként tekeregve haladt a fémcsatornában. Erőnek
erejével lassított. Továbbra sem látott semmit. Ha véletlen lyuk lenne előtte, beleesne, mielőtt
észreveszi. így hát menet közben tapogatta a falakat más járatok után. Feje nekikoccant
valaminek, káromkodott egyet. Ettől kicsit jobban érezte magát. Segített, hogy gyűlöletét
Damian Cray felé irányította. Saját hangja pedig emlékeztette rá, hogy életben van.
Egy létrának ment neki. Mindkét kézzel megragadta, és a nyílást kezdte keresni, aminek a
válla fölött kellett lenni. Eddig hason feküdt, de most a hátára fordult és elkezdett felfelé
mászni, tapogatva maga előtt, hátha mennyezetbe ütközik. Keze elért valamit, megnyomta.
Hatalmas megkönnyebbülésére fény ömlött be. A csapóajtón át egy nagy, fényes terembe
érkezett meg. Hálásan felmászott.
A levegő meleg volt. Alex mélyen beszívta. A pánik és a klausztrofóbia lassan elszivárgott.
Szétnézett.
Egy szalmával borított padlójú, sárgás fényben fürdő helyiségben térdelt. Három falat nagy
kőtömbökből építettek. A rajtuk függő fémtartókba lángoló fáklyákat tűztek. Legalább tíz
méter magas kapu tornyosult előtte. Fából készült, vas eresztékekkel, s egy hatalmas arcot
faragtak bele, valami mexikói istent csészealj nyi szemekkel és nagy, tömbszerű fogakkal.
Alex valahol látta már, de beletelt pár pillanatba, mire kiókumlálta, hol. És akkor
már tudta, mi vár rá. Tudta, Cray hogyan programozta a játékba a fájdalomszintézist.
Ez a kapu a Tollaskígyó játék elején szerepelt. Az Örömdómban csak képernyőre vetített,
számítógépes háttér volt, Alexet pedig a hasonmása, kétdimenziós verziója képviselte. Cray
azonban megépítette a játék valóságos változatát is. Alex megtapogatta a falat. Nem kőből
volt, csak kemény műanyagból. Akár azok a járatok Dis-neylandben: az ősi világ
szupermodern rekonstrukciója. Habár korábban nem hitte volna el, most gyomorszorító
bizonyossággal tudta, hogy ha a kapu kinyílik, a játék tökéletes másában találja magát. Csak
ezúttal a valóságban kell szembenéznie a kihívásokkal: valódi lángok, valódi sav, valódi
lándzsák, és ha hibázik, valódi halál.
Cray azt mondta, más „önkénteseket" is használt. Biztos filmezték őket, miközben
megküzdöttek az akadályokkal, sőt valahogy az érzelmeiket is rögzítették, majd digitálisan
átkódolták és beprogramozták a játékba. Beteges. Alex most jött rá, hogy a földalatti járatok
nem is tartoztak bele a játékba. Az csak most kezdődik.
Nem mozdult. Időre volt szüksége, hogy gondolkodjon, hogy a lehető legjobban felidézze az
Örömdómban játszott játékot. Öt zóna volt. Az első a templom azzal a nyílpuskával és
karddal. Cray vajon ide is tett fegyvert, amit használhat? Majd meglátja. Mi jött a templom
után? Egy gödör a repülő lénnyel, ami félig pillangó, félig sárkány volt. Aztán egy folyosó -
ahol lándzsák záporoztak rá a falakból -, majd egy dzsungel, a fémkígyó otthona. Aztán a
tükörlabirintus, amit azték istenek őriztek, és egy tűztó, majd a kijárat a következő szintre.
Tűztó. Ha itt is van, abba biztos belehal. Alexnek eszébe jutott, mit mondott Cray: A csendes
halál vigasza. Ebből az őrültek házából nincs menekvés. Ha sikerül is túlélnie az öt zónát,
csak annyit ér el, hogy belezuhanhat a lángokba.
Alex érezte, hogy fortyog benne a gyűlölet, szinte érezte az ízét a szájában. Damian Cray
maga a megtestesült gonosz.
Mit tegyen? Az alagutakon nem jut vissza, és biztos volt benne, hogy nem volna mersze még
egyszer bemenni oda. Egyetlen lehetősége van: folytatni. Egyszer majdnem megverte a
játékot. Ez is valami. Másrészről viszont óriási különbség egy gépet kezelni és valóban
végrehajtani az akciót. Ő nem olyan gyors, mint egy elektronikus alak. És nincs plusz élete.
Ha meghal, nem támad fel.
Felállt. A kapu azonnal némán kitárult, s ott terült el előtte a már ismert templom. Kíváncsi
volt, figyelik-e a teljesítményét.
Belépett a kapun. A templom pontosan olyan volt, amilyenre emlékezett: hatalmas tér, a
kőfalakat faragványok borították, az oszlopok lábánál kőszobrok guggoltak, de még így is
jócskán fölébe magasodtak. Még a színes üvegablakok is megvoltak az aranyszín mezők
fölött lebegő UFO-k képével. És igen, ott voltak a kamerák is, követték és valószínűleg
rögzítették a mozdulatait. Orgonazene dübörgött, de nem egyházi, inkább modern. Alex
megborzongott, még mindig alig tudta elhinni, hogy ez megtörténik.
Beljebb ment, éberen várta a támadást, amely bármely irányból érkezhetett. Azt kívánta,
bárcsak lassabban játszott volna a Tollaskígyóval. Olyan gyorsan átrobogott
rajta, hogy a fele csapdának időt sem hagyott. Léptei üresen kongtak az ezüstpadlón. Előtte
rozsdás lépcső tekeredett felfelé, akár egy tengeralattjáró vagy elsüllyedt hajó maradványa.
Arra gondolt, megpróbálja arrafelé, de a játék során kihagyta, úgyhogy inkább most is. Jobb,
ha ahhoz tartja magát, amit ismer.
A mélyedés, ahol a nyílpuska rejtőzött, egy fapulpitus alatt helyezkedett el, amelyet sárkány
alakban faragtak ki. Szinte teljesen belepte a zöld futónövény, ám Alex még emlékezett, hogy
az indákba áramot vezettek. Látta a fegyvert a falnak támasztva, épp karnyújtásnyira. Megéri
a kockázatot? Felkészült, hogy benyúljon... majd elterült a padlón. Ha csak fél másodpercet
késik, mindennek vége. Abban a pillanatban jutott eszébe a pengés bumeráng, hogy
meghallotta a sivítását. Nem volt ideje felkészülni, olyan erővel vágódott el, hogy kiszaladt
belőle a szusz. Villanás, majd szikraeső. Égő fájdalmat érzett a vállán. Nem volt elég gyors. A
bumeráng széthasította a pólóját, és belevágott a bőrébe. Kis híja volt. Ha kicsit jobban eléri,
nincs második zóna.
A kamerák némán figyelték. Mindent rögzítettek. Egy nap majd betáplálják Cray új
szoftverébe, a Tollaskígyó 2-be.
Alex felült, kicsit összébbhúzta szakadt pólóját. A bumeráng azért egyvalamiben segített.
Eltalálta a növényt, és rövidre zárta az elektromos vezetékeket. Alex benyúlt és kivette a
nyílpuskát. Antik darab volt, fából és fémből, de még működött. Ám Cray mégis becsapta.
Volt benne nyíl, csak épp nem volt hegye. Túl tompa volt, hogy bármiben is kárt tegyen.
Azért mégis magával vitte. Elindult a fal felé, ahol a kardnak kellett lennie. Húsz méter
magasra akasztották, laza kövek és fogódzók jelezték hozzá az utat. Majdnem elkezdett
mászni, aztán kétségei támadtak. Egyszer már kis híján elkapták. A falban szinte biztosan
vannak csapdák. Ha mondjuk félúton egy kő kilazul, s ő leesik, eltöri a lábát. Cray élvezné, ha
tehetetlenül fetrengne az ezüstpadlón, ő pedig addig tüzelne rá, míg bele nem hal. Különben
is, a kardnak biztos nincs éle.
Aztán Alex hirtelen rádöbbent a megoldásra. Tudta, hogyan győzze le Cray szimulált világát.
Minden számítógépes játék programozott események sorozata, ahol semmi sem véletlen.
Amikor az Öröm-dómban játszott, felvette a nyílpuskát, aztán azzal lőtte le a lényt, ami
rátámadt. A zárt ajtóknak van kulcsa, a mérgeknek ellenszere. Akárhogy dönt az ember,
tulajdonképpen titkos szabályoknak engedelmeskedik.
Csakhogy ő, Alex nem lett beprogramozva. Ember, azt teszi, amit akar. Elszakadt az inge és
épp hogy megúszta, de tanult belőle. Ha nem próbálta volna megszerezni a nyílpuskát, nem
lett volna a bumeráng céltáblája. Ha felmászna a falra, veszélybe kerülne, ahogy ezt várják
tőle.
Ha ki akar jutni Cray világából, azt kell tennie, amire nem számítanak.
Más szóval csalnia kell.
És el is kezdi.
Odament a falhoz és megpróbálta levenni az egyik fáklyát. Nem lepődött meg, hogy oda van
csavarozva. Cray mindenre gondolt. De ha a fáklyát uralja is, a lángoknak nem parancsol.
Alex lehúzta a pólóját, és a fanyíl-
vessző vége köré csavarta. Aztán meggyújtotta. Mosolygott magában. Most már volt egy
fegyvere, amire nem számíthattak.
A kijárat a templom túlsó végében volt. Egyenesen arra kellett volna tartania. Ő azonban
körbement, a falhoz lapulva kikerülte a középen feltehetőleg elhelyezett csapdákat. Elöl már
látta a második kamrát, az eső áztatta gödröt az oszlopokkal, amelyek pont talajszintig értek.
Átlépett az ajtón, megállt egy keskeny peremen. Az oszlopok tányérnyi nagyságú teteje sima
utat kínált át a szakadékon. De Alex emlékezett a szárnyas lényre. Felnézett. Igen, ott
gubbasztott, bár szinte beleveszett a homályba. Ekkor a fiú meglátta, hogy a szemben lévő
ajtótól indulva egy nejlonzsineg húzódik a feje felett. Fellendítette a nyílvesszőt, meggyújtva
a zsinórt.
Bejött. A zsinór meggyulladt és elszakadt. Cray a játékbeli lény robotverzióját készült
ráuszítani. Valószínűleg félúton támadt volna rá és löki le a mélybe. Alex most csendes
elégedettséggel szemlélte, ahogy a lény lebucskázott a mennyezetről, s immár ártalmatlan
toll- és fémhalomként lógott előtte. Sokkal inkább emlékeztetett döglött papagájra, mint
mitikus szörnyre.
Az út így tiszta volt, ám az eső attól még esett, illetve spriccelt a rejtett szórófejekből. Az
oszlopok teteje nagyon csúszós lehet. Alex tudta, hogy hasonmása nem vehette volna le
cipőjét a jobb tapadás érdekében, ő viszont lerúgta az edzőcipőjét, összekötötte a fűzővel, és a
nyakába akasztotta. A zokni ment a zsebbe. Aztán ugrott. Az a trükkje, hogy gyorsan kell
csinálni: nem megállni, nem lenézni. Nagy levegőt vett, és nekilendült. Az eső
elvakította. Az oszlopok tetején épphogy elfért csupasz talpa. A legutolsón elvesztette az
egyensúlyát, de aztán előrelendült, kezét kinyújtotta, s hagyta, hogy lendülete biztonságba
juttassa. Mellel esett neki a peremnek, lába a gödör fölött kalimpált. Sikerült.
Egy balra nyíló folyosó vezetett innen tovább, falairól azték arcok meredtek rá. Alex
emlékezett, hogy a hasonmása itt csak átrohant a fadárdák özönében. Lepillantva gőzölgő
patakot látott.
Sav! És most?
Új fegyverre volt szüksége, és már sejtette is, honnét szerez. Elővette zokniját, labdába
gyűrte, és elhajította. Ahogy remélte: ennyi mozgás elég is volt, hogy aktiválja a rejtett
fegyvereket működtető érzékelőket. Kurta fadárdák röpültek ki az azték istenek szájából, neki
a túlsó falnak. Az egyik dárda félbetört. Alex felvette. A hegye éles volt, akár a tű. Pont ez kell
neki. Beletűzte az övébe. A nyílpuska még megvolt, és most már lövedéke is akadt hozzá.
A számítógépes játékot úgy programozták, hogy csak egyetlen előre vivő út volt. A játékban
Alex elég könnyen megúszta a dárdákat és a savfolyót, viszont tudta, hogy ebben a groteszk,
háromdimenziós változatban képtelen lenne rá. Egyetlen rossz lépés, és neki vége. Elképzelte,
hogy bepánikol és beleesik a savba. Vagy felnyársalja egy dárda. Nem. Kell lennie más útnak.
Nagy nehezen összpontosított. Pokolba a szabályokkal! - ismételgette magában. A folyosó
nem megoldás. Akkor? Mondjuk, felfelé? Felvette a cipőjét, és lépett egyet. A legközelebbi
dárdákat kilőtték. Ha nem megy be túl mélyen
a folyosóba, biztonságban van. Megragadta a falat, és a nyílpuskával a vállán mászni kezdett.
Az azték fejek tökéletes támaszt kínáltak. Amikor teljesen felért, végre elindulhatott előre.
Lépésenként araszolt. Odaért az egyik, mennyezeten elhelyezett kamerához, belemosolygott,
majd kitépte belőle a vezetéket. Jó hosszú volt, zsebre vágta, még jól jöhet.
A folyosó végét elérve átlépett a negyedik zónába, a dzsungelbe. Meglepődve tapasztalta,
hogy a növényzet valódi. Műanyagra és papírmaséra számított. A levegő forró volt, a talaj
puha és nedves. Miféle csapda várhat itt rá? Eszébe jutott a robotkígyó, ami a játék során a
közelébe se tudott jutni. Óvatosan keresni kezdte a robothoz tartozó sínt, vagy más
felfüggesztést.
De nem talált semmit. Alex lépett egyet, majd a látványtól földbe gyökerezett a lába.
Igenis volt kígyó, csakhogy, ugyanúgy mint a növények, valódi. Vastag volt, akár egy ember
dereka, és legalább öt méter hosszú. Mozdulatlanul feküdt a hosszú fűben. Szeme akár két
fekete gyémánt. Alex egy pillanatig reménykedett benne, hogy döglött. Ám aztán villant a
nyelve, egész teste megrázkódott, és Alex tudta, hogy nagyon is él, egy igazi, eleven
rémálom.
A kígyó elképesztő jelmezt kapott. Alexnek sejtelme sem volt, meddig élhet el így.
Akármilyen rettenetes volt is a csúszómászó, a fiúban fellobbant a szánalom, látván, mit tettek
vele. A ruha drótból készült, amit körbetekertek a kígyó testén, s gonosz tüskékkel-pengékkel
borítottak be, a fejétől egész a farkáig. Az állat mögött tucatnyi vonal látszott a földön. A
kígyó szétvágott min-
dent, amihez hozzáért. Nem tehetett róla. És most feléje csúszott.
Alex akkor sem bírt volna megmoccanni, ha akar, de valami azt súgta neki, hogy a
mozdulatlanság a legcélravezetőbb. Ez valami boaféle lehet. Hirtelen eszébe villant egy
haszontalan információ, amit még biológiaórán jegyezhetett meg. A kígyó főleg madarakat és
majmokat eszik, a szaga után talál áldozatára, köré tekeredik és megfojtja. Alex ugyanakkor
tudta, ha ez rátámadna, nem így halna meg. A pengék és tüskék szabdalnák szét.
És egyre közeledett. Ezüstösen csillogott a rátekert kínzóeszköztől. Már csak egy méterre
volt. Alex nagyon lassan leemelte válláról a nyílpuskát. Felhúzta, majd az övéhez nyúlt. Még
ott volt a törött dárda. Óvatosan, hogy ne ingerelje támadásra a kígyót, betöltötte. Szerencséje
volt. A fadarab pont megfelelő méretű volt.
Ebben a szakaszban nem lehetett volna fegyvere. Nem volt benne a programban. Mégis, hiába
Cray minden ügyeskedése, itt volt nála a nyílpuska, méghozzá töltve.
Alex felkiáltott. Nem bírta tovább. A kígyó is előrelendült. A pengék belevágtak a puha
talajba, milliméterekre a lábától. Alex ösztönösen belerúgott. A kígyó azonnal visszakozott.
Nyelve ki-be járt. Fekete szeme izzott. Megint támadni készült. Alex felkapta a nyílpuskát és
lőtt. A nyíl a kígyó száján ment be, és a tarkóján jött ki. A fiú hátraugrott, nehogy az elvágódó
test alatt ragadjon. A kígyó hánykolódott és tekergett, összevissza szabdalva a közeli
növényeket. Aztán elernyedt. Alex tudta, hogy megölte és nem sajnálta. Undorító volt, amit
szegény állattal műveltek. Örült, hogy megszabadította a nyomorúságától.
Már csak egy zóna maradt: a tükörlabirintus. Alex tudta, hogy azték istenek várnak rá.
Valószínűleg maszkos őrök. És ha el is jut mellettük, ott lesz a tűztó. Elege volt. A pokolba
Damian Crayvel! Felnézett. Egy biztonsági kamerát tönkretett, másikat nem látott. Az őrült
játszótér holtterében van. Tökéletes.
Ideje itthagyni az egészet.
 Alex és az igazság
Az azték isteneknél nincsenek kegyetlenebbek vagy vadabbak. Damian Cray nem ok nélkül
választotta őket a játékhoz.
Hármat hívott elő, hogy járőrözzenek a tükörlabirintusban, az ötödik és egyben utolsó
zónájában annak az óriási játéktérnek, melyet a telep alatt építtetett. Tlaloc, az esőisten félig
ember volt és félig aligátor: éles fogak, karomban végződő kar és vastag, pikkelyes farok.
Xipe Totec, a tavaszisten kitépte a saját két szemét, melyek azóta is ott csüngtek komor,
fájdalomtól eltorzult arca előtt. És Xolotl, a tűz-hozó, akinek lábfeje hátrafele nézett, s
kezéből lángok csaptak fel, melyeknek a tükrökben megezerszereződő képe tovább fokozta a
tekergő füstfelhők káoszát.
Na persze abban a három lényben, mely Alex felbukkanását várta, nem volt semmi
természetfölötti. A groteszk maszk, a műanyag bőr és a smink mögött őrök voltak. A Cray
Szoftver Technológia őrei egyébiránt bűnözők voltak, akiket nemrég engedtek el a
legnagyobb svéd börtönből, a Biljmerből. Most itt dolgoztak, ám az őrködésen kívül más
feladatuk is akadt. Ez volt az egyik. A három férfinél ívelt kard, dárda, acélkarom és lángszóró
volt. Alig várták, hogy használhassák.
A Xolotlnak öltözött látta meg először Alexet.
Mivel a hármas zónában a kamera elromlott, nem tudhatták, a fiú útban van-e ide, vagy
esetleg a kígyó elintézte. Hirtelen azonban Xolotl mozgást látott. Egy alak fordult be a sarkon,
derékig meztelenül. A fiú meg sem próbált elrejtőzni, s az őr látta is, miért.
Alex Rider saját vérében fürdött. Egész mellkasa égővörös volt. Szája nyílt és csukódott, de
hang nem jött ki rajta. Aztán az őr meglátta a mellkasából kiálló fadárdát. A fiú biztos
megpróbált végigfutni a folyosón, de nem sikerült. Az egyik dárda célba talált.
Az őrt látva Alex megtorpant. Térdre esett. Egyik kezével ernyedten a dárdára mutatott, majd
eldőlt. Felnézett, valamit mondani akart. Vér csorgott a szájából. Szeme lecsukódott, majd az
alak a hátára hengeredett, és nem mozdult.
Az őr lazított. A fiú halála nem jelentett neki semmit. Páncélingéből előhúzott egy adóvevőt.
- Vége - mondta hollandul. -A fiút megölte egy dárda. Neonlámpák gyulladtak fel sorra az
egész játéktéren.
Az éles, fehér fényben a zónák vásári játéknak tűntek. Az őrök is nevetségesen festettek
maskarájukban, a kocsányon lógó szemek pingponglabdára voltak festve, az aligátortest pedig
gumiból készült. Körbeállták Alexet.
- Még lélegzik - mondta az egyik.
-Már nem sokáig - nézte a gyorsan alvadó vért a másik.
- Mit csináljunk vele?
- Hagyjuk itt. Nem a mi dolgunk. A takarítók majd kidobják.
Otthagyták. Az egyikük megállt a falnál, amit olyanra festettek, mintha omladozna, és egy
rejtett lemezt elhúzva megkeresett egy gombot. Megnyomta, mire a fal félresiklott. A
túloldalon fényes folyosó húzódott. A három férfi munkája véget ért.
Alex kinyitotta a szemét.
Olyan régi trükk volt, hogy szinte ő szégyellte magát. Ha színpadon adja elő, egy hatéves se
dől be neki. Itt azonban kicsit mások voltak a körülmények.
A minidzsungelben kihúzta a törött dárdát a halott kígyóból, majd melléhez erősítette a
biztonsági kameráról letépett zsinórral. Aztán bekente magát a kígyó vérével. Ez volt a
legpocsékabb az egészben, de biztosra kellett mennie, hogy az illúzió beváljon. Vett pár nagy
levegőt, aztán a szájába is lapátolt a vérből. Még most is érezte a förtelmes ízt, s nagyon
igyekezett nem nyelni. Viszont sikeresen becsapta az ellenséget. Egyikük sem vizsgálta meg
közelebbről. Azt látták, amit látni akartak.
Alex kivárta, amíg biztosan elmennek, majd felült és leoldotta a dárdát. Azt csak remélni
tudta, hogy a játék végeztével minden kamerát kikapcsoltak. A kijárat nyitva maradt, s Alex
kisurrant, maga mögött hagyva a kitalált világot. Hétköznapi folyosón találta magát, kétoldalt
csempés falak és sima faajtók sora végestelen végig. Noha a közvetlen veszélyen túl volt,
tudta, hogy még nem lazíthat. Félmeztelen és csupa vér. A telep közepén van. Csak idő
kérdése, mikor fedezik fel, hogy átverte őket.
Kinyitotta az első ajtót. Tárolóhelyiség. A második és harmadik zárva volt, de a folyosó
felénél talált egy öltözőt zuhannyal, szekrénnyel és egy mosodás kocsival. Tisztában volt vele,
hogy értékes perceket veszít, de muszáj volt megmosakodnia. Levetkőzött, gyorsan
lezuhanyozott,
majd megtörülközött és felöltözött. Gyorsan átkutatta a mosodás kocsit, és talált egy inget,
ami ugyan koszos volt és két számmal nagyobb a kelleténél, de azért hálásan húzta fel.
Óvatosan kinyitotta az ajtót... majd gyorsan be is csukta, mert két hollandul beszélő férfi ment
el éppen a folyosón. A tükörlabirintus felé tartottak. Alex nagyon remélte, hogy nem ők a
takarítóbrigád, mert ha igen, mindjárt riasztanak. Megvárta, míg lépteik elhalnak, majd
kilopózott és elindult a másik irányba.
Lépcsőhöz ért. Fogalma sem volt, hová vezet, de csak felfelé juthat ki.
A lépcső egy kör alakú térbe vitt, ahonnét folyosók ágaztak el. Ablak nem volt. A világítást a
mennyezeten elhelyezett ipari lámpák adták. Alex az órájára pillantott. Negyed tizenkettő. Két
és negyed órája van a telepen. Többnek hitte. Eszébe jutott Jack, aki a szállodában várja
Amszterdamban. Biztos magán kívül van az aggodalomtól.
Minden csendes volt. Alex úgy tippelte, Cray emberi alszanak. Kiválasztott egy folyosót, s
addig ment, míg egy másik lépcsőhöz nem ért. Ezen is felment, és egy ismerős szobában
találta magát: Cray dolgozószobájában. Itt látta a Charlie Roper nevű férfi halálát.
Alex szinte félt bemenni. A szobában azonban nem volt egy lélek sem, s látta, hogy a
falfülkéből már eltávolították a testet és a pénzt. Különösnek találta, hogy itt, Cray háló­
zatának szívében nincs őr. De hát miért is lenne? A biztonsági rendszer minden figyelme a
főkapura irányul. Ö már elvileg halott. Craynek nincs mitől tartani.
Ott volt előtte a lépcső, ami felvezet az üvegkockába, ahonnét kijuthat a térre. Legszívesebben
rohant volna, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy még egy ilyen lehetőség nem adódik.
Mélyen belül tudta, hogy hiába menne el az MI6-hoz, még mindig nincs bizonyítéka arra,
hogy Cray nem csak az a híresség és üzletember, akinek mindenki hiszi. Alán Blunt és Mrs.
Jones legutóbb nem hittek neki, és talán most sem hinnének.
Berzenkedő ösztönének fittyet hányva Alex odament az íróasztalhoz. Tucatnyi bekeretezett
kép állt rajta, mindegyiken Damian Cray volt látható. Alex a fiókokra koncentrált. Nem voltak
bezárva. A lentiekben mindenféle iratokat talált, de a legtöbbön csak számsorok voltak, nem
tűntek ígéretesnek. Aztán az utolsó fióknál elállt a lélegzete. Ott hevert a fémkapszula, amivel
Cray babrált, miközben az amerikaival beszélt. Alex a tenyerére vette. A pen drive. A
kódokkal. Amikkel át lehet törni valami biztonsági rendszert. Két és félmillió dollár volt az
ára. Ropernek pedig az életébe került.
Megvan! Alex szívesen megvizsgálta volna, de erre később is ráér. Nadrágzsebébe csúsztatta,
majd a lépcsőhöz sietett.
Tíz percre rá a telepen felbődült a riasztó. A két férfi, akiket Alex a folyosón látott, valóban a
holttestéért ment, de persze annak hűlt helye volt. Azonnal riadóztatniuk kellett volna, de
késlekedtek. Azt hitték, hogy egy másik csapat már elvitte a tetemet, és elindultak megkeresni
őket. Ekkor találták meg a döglött kígyót meg a dárdát a dróttal, és végre összerakták, mi is
történt.
Eközben egy furgon hajtott ki a telepről. Se a fáradt őrök, se a sofőr nem vették észre a tetőn
hasaló alakot. Miért is vették volna? A furgon távozott, nem érkezett. Meg se állt a biztonsági
kamerák előtt. Az őrök megnézték a sofőr igazolványát, és már nyitották is a kaput. A riasztó
másodpercekkel az után szólalt meg, hogy a furgon áthaladt.
A Cray Szoftver Technológia szabályai szerint biztonsági riadó során senki nem léphet be a
telepre vagy távozhat el onnét. Minden furgont felszereltek adóvevővel, s a kapuőrök azonnal
szóltak a sofőrnek, hogy jöjjön vissza. Az még a lámpáig sem jutott el, fáradtan engedelmes­
kedett.
Csakhogy már elkéstek.
Alex lecsusszant a tetőről a földre, majd beleveszett az éjbe.
Damian Cray újra az irodájában ült a szófán, kezében egy pohár tej. Már ágyban volt, amikor
megszólalt a riasztó, így most ezüstszín hálóköntöst, sötétkék pizsamát és puha papucsot
viselt. Valami történt az arcával. Az élet elszállt belőle, csak egy hideg, üres maszk maradt,
melyet mintha üvegből metszettek volna. Fénytelen szeme fölött egy ér lüktetett a homlokán.
Az imént fedezte fel, hogy a pen drive-ot ellopták. Átkutatta az összes fiókot, kirángatta őket,
és mindent a padlóra szórt. Aztán a dühtől magánkívül szétcsapott az íróasztalon, leverve a
telefonokat. Egy papírnehezéket belevágott a számítógép képernyőjébe. Aztán lehuppant a
szófára és kért egy pohár tejet.
Jaszen Gregorovics mindezt szó nélkül nézte végig. Őt is a szobájából hívta ide a riasztó, ám
ő még nem aludt. Jaszen sosem aludt többet négy óránál. Az éjszaka túl értékes. Általában
ilyenkor ment futni vagy edzeni. Klasszikus zenét hallgatott. Ezen az éjjelen egy magnó és
egy szamárfüles jegyzetfüzet segítségével japánul tanult éppen, a kilenc nyelv egyikén,
amelynek elsajátítását kitűzte maga elé.
Amint meghallotta a riasztót, azonnal tudta, hogy Alex Rider megszökött. Kikapcsolta a
magnót. Aztán elmosolyodott.
Most arra várt, hogy Cray megtörje a csendet. Jaszen javasolta neki, hogy ellenőrizze a pen
drive-ot. Átfutott a fején, hogy különben esetleg őt teszi felelőssé érte.
- Meg kellett volna halnia! - fortyant fel Cray. - Azt mondták nekem, hogy meghalt! -
Dühösen pillantott fel Jaszenre. - Maga tudta, hogy idejön.
- Gyanítottam.
- Miért?
Jaszen eltöprengett. - Mert ő Alex. -Akkor meséljen róla.
- Nincs mit - meredt a távolba Jaszen. Arca nem árult el semmit. - Alexszel az van, hogy nincs
még egy ilyen fiú a világon. - folytatta lassan, halkan. - Gondolja el. Ma este maga
megpróbálta megölni, és nem is egyszerűen, hanem úgy, hogy halálra rémüljön közben. De ő
megúszta, sőt eltalált ide. Biztos megtalálta a felvezető lépcsőt. Bármelyik másik fiú azonnal
menekült volna. De nem Alex. Megállt, kutatott. Ettől egyedi, ezért olyan értékes az MI6-nak.
-Eleve hogyan találta meg a telepet?
- Nem tudom. Ha engedte volna, hogy kikérdezzem, mielőtt beleküldi abba a játékba, talán
megtudtam volna.
- Ez nem az én hibám, Mr. Gregorovics! Magának már Franciaországban meg kellett volna
ölnie, amikor volt rá lehetősége. - Cray kiitta a tejet, és letette a poharat. Felső ajkán fehér
tejbajusz húzódott. - Miért nem tette?
-Próbáltam...
-Ugyan! Az a színházasdi a bikaviadallal! Hülyeség volt. Szerintem maga tudta, hogy túléli.
- Reméltem - ismerte el Jaszen. Kezdte unni Crayt. Nem szerette, hogy magyarázkodnia kell,
és amikor megszólalt, nem is Craynek beszélt. - Korábbról ismertem...
-Úgy érti, Saint-Pierre előtt is?
- Egyszer találkoztam vele. De már előtte is ismertem. Amint megláttam, tudtam kicsoda.
Tisztára mint az apja. - Jaszen elhallgatott. így is többet árult el, mint kellett volna. - Ő semmit
nem tud erről, soha senki nem mondta el neki az igazat.
Crayt azonban már nem érdekelte a dolog.
- A pen drive nélkül kész vagyok - nyögte és hirtelen könnyek csillantak meg a szemében. -
Mindennek vége. A Sascsapás! Az a rengeteg tervezés, az a sok-sok év! A sokmillió font. És
minden a maga hibája!
Igen, a bűnbakkeresés.
Jaszen Gregorovics pár pillanatig komolyan gondolkodott rajta, hogy megöli Damian Crayt.
Gyorsan meglenne, három ujjával odacsapna a sápadt, püffedt nyakra. Jaszen sok gonosz
embernek dolgozott életében, no nem
138
mintha valaha is a jó-rossz értékrendben gondolt volna rájuk. Őt csak az érdekelte, mennyit
fizetnek. Volt köztük - például Herod Sayle -, aki milliókat akart megölni. Jaszent nem
érdekelték a számok. Minden pillanatban halnak meg emberek. Tudta, hogy miközben ő most
levegőt vesz, a világon százak, ezrek lélegeznek utolszor. A halál ott van mindenütt, nem lehet
mérni.
Ujabban azonban kezdett megváltozni belül. Talán az Alexszel való találkozás tette, talán az
öregedés. Jaszen ugyan harmincnak se látszott, de valójában harmincöt volt. Kezdett
öregedni. Legalábbis ehhez a munkához. Azon gondolkodott, ideje lenne abbahagyni.
Ezért nem ölte meg Damian Crayt. A Sascsapásig már csak két nap maradt. Az majd
gazdagabbá teszi, mint amiről valaha álmodott, s végre visszatérhet szülőföldjére,
Oroszországba. Vesz egy házat Szentpéterváron, és kényelmesen él, esetleg néha-néha üzletel
a maffiával. A városban tombol a bűnözés, egy gazdag és tapasztalt ember bármit elérhet.
Jaszen kinyújtotta a kezét, ugyanazt, amivel lesújtott volna, ha úgy dönt.
- Túl sokat aggódik. Talán Alex még itt van a telepen. De ha át is jutott a kapun, nem ér
messzire. Ki kell jutnia Sloterdijkből, vissza Amszterdamba. Már utasítottam minden
emberünket, hogy menjenek oda és kapják el. Ha visszamegy a városba, elcsípik.
- Honnét tudja, hogy visszamegy?
- Éjszaka van. Hová mehetne? -Jaszen felállt és ásított. -Alex Rider még napfelkelte előtt itt
lesz, és visszakapja a pen drive-ját.
- Helyes - nézett a romokra a padlón Cray. - Ha legközelebb a kezembe kapom, biztosan nem
fog csak úgy elsétálni. Magam végzek vele.
Jaszen nem szólt semmit, csak hátat fordított Damian Craynek, és kisétált.
Pedálpróba
A helyi vonat beért az amszterdami központi pályaudvarra, és lassított. Alex egyedül ült a
fülkében, arcát az ablaknak támasztva. Éjfél körül járt, s ő olyan kimerült volt, hogy szinte
nem is látta a hosszú üres peronokat, meg a hatalmas tetőt. Tudta, hogy Jack már nagyon várja
a hotelban. Ő is szerette volna látni a lányt. Egy kis gondoskodásra vágyott. Forró fürdőt
akart, forró csokit és... aludni.
Amikor először látogatott ki Sloterdijkbe, oda és vissza is biciklivel ment. Másodszor
azonban a pályaudvaron hagyta a biciklit, hogy spóroljon az erejével. A visszaút rövid volt, de
élvezte, mert minden másodperccel egyre messzebb került Craytől. Ráadásul időre volt
szüksége, hogy átgondolja, min is ment át, hogy próbálja megérteni ezt az egészet. A lángoló
repülőgép. A VIP páholy. Egy Kastat nevű valami. A himlőhelyes arcú férfi.
A legnagyobb kérdésre pedig még mindig nem tudta a választ. Miért csinálja ezt az egészet
Cray? Elképesztően gazdag. Az egész világon szeretik. Pár napja rázott kezet az Amerikai
Egyesült Államok elnökével. Zenéjét még most is játsszák, és ahányszor megjelenik a
nyilvánosság előtt, tömegeket vonz. A Gameslayer újabb utakat nyit neki. Ha volt valaha
ember, aki nem szorult rá az összeesküvésre és gyilkosságra, hát ő az.
Sascsapás.
Mit jelenthet?
A vonat megállt, az ajtók sziszegve kinyíltak. Alex megtapogatta zsebében a pen drive-ot, és
leszállt.
A peronon alig voltak, viszont a fő váróterem zsúfolásig telt. Most futhatott be egy
nemzetközi szerelvény; diákok nyüzsögtek mindenfelé. Többen túlméretezett hátizsákjuk
mellett ültek a földön. A kemény, mesterséges fényben mindenki pocsékul festett.
Alex úgy saccolta, tíz perc, míg elteker a hotelhez a Heerengrachton. Már ha nyitva bírja
addig tartani a szemét.
Átment a nehéz üvegajtón. A biciklit ott találta, ahol hagyta, a korlátnak bilincselve. Éppen
kinyitotta a zárat, amikor megdermedt. Előbb érezte a veszélyt, mint látta. Ezt nem lehet
tanulni. Még nagybátyja, aki évekig okította a kémmesterségre, még ő sem tudta volna
elmagyarázni, hogy milyen érzék súgta neki most, hogy mozogjon, méghozzá sebesen.
Körülnézett. Széles, macskaköves út vezetett le a vízhez, azon túl terült el a város. Egy hot-
dogos bódé még nyitva volt, a tűzhelyen virsli főtt, de az árust nem látta sehol. Egy-két
szerelmespár andalgott a csatornák feletti hidakon, élvezve a meleg éjszakát. Az ég nem
fekete volt, inkább sötétkék.
Valahol óra ütött, végigvisszhangzott a városon.
Alex egy kocsira lett figyelmes, ami szemben állt az állomással. Hirtelen felfénylettek a
reflektorai. Aztán egy második kocsié is. Majd egy harmadiké. Egyformák voltak, kétüléses
kis Smart autók. Újabb fények. Hat kocsi állt félkörben, lezárva a pályaudvar előtti tér minden
kijáratát. Mind fekete. A rövid test és a buborékszerű fülke miatt játékautóknak tűntek. Alex
azonban jeges bizonyossággal tudta, hogy nem játszani jöttek.
142
Ajtók nyíltak. Férfiak szálltak ki, fejükre erősített lámpájuk fekete árnyakká mosta őket. Egy
pillanatig mindenki csak állt. Elkapták. Nem volt hová menekülnie.
Alex bal hüvelykujjával lassan a régi csengő felé nyúlt, ami röhejesen festett ezen a modern
biciklin. Kis ezüstkar állt ki belőle. Ha megnyomja, csenget. Alex azonban meghúzta. A
csengő teteje felpattant, s öt különböző színű gomb bukkant fel alatta. Smithers leírta a
kezelési utasításban, mire jók. A könnyebb használat érdekében színezte be őket. Ideje volt
kipróbálni, működnek-e.
Mintha érezték volna, hogy valamire készül, a fekete árnyak elindultak felé. Alex megnyomta
a narancsszínű gombot. Keze alatt megremegett a bicikli, ugyanis két hőkereső rakéta
lökődött ki a kormány két végéből. Narancsszín lángcsóvát húzva süvítettek át a téren. A fér­
fiak bizonytalanul megtorpantak. A két rakéta felröppent, majd tökéletes szinkronban
visszafordult. Ahogy Alex sejtette, a téren a legmelegebb tárgy a hot-dogos grillje volt. A két
rakéta pontosan egyszerre csapódott be. Hatalmas robbanás következett, lánggömb
kerekedett, visszatükröződött a csatorna vizében. Lángoló faszilánkok és virslidarabok
zuhogtak a kövezetre. A robbanásban senki nem halt meg, de elterelő hadműveletnek
tökéletesen bevált. Alex megragadta a biciklit, és berohant az állomás épületébe. A teret
lezárták. Ez maradt az egyetlen út.
Ám ahogy elszaladt a pénztárak előtt, már látta, hogy a tömegben többen is tartanak felé. A
sokaság ilyentájt lassan mozgott. Aki szalad, okkal teszi, és Alex tudta, ez az ok most ő. Cray
emberei biztos rádiókapcsolatban állnak egymással. Most, hogy az egyik kiszúrta, mindenki
tudni fogja, hol van.
Felpattant a bringára, és olyan gyorsan tekert, ahogy csak bírt. Elsüvített a pénztárak, az
újságosok, az információs táblák és a peronokra vezető rámpák előtt, próbált egérutat nyerni.
Egy motoros felmosókocsit toló nő lépett elé. Alex hirtelen mozdulattal kikerülte, kis híján
elütve egy hatalmas hátizsákot cipelő, szakállas férfit. A férfi németül káromkodott. Alex
tekert tovább.
A terem végében lévő ajtó felé vette az irányt, de mielőtt elérhette volna, kicsapódott és
férfiak csődültek be, elállva az útját. Alex vadul tekerve megfordult, és más kiutat keresett
ebből a rémálomból. Meglátott egy lefelé vezető, üres mozgólépcsőt. Végig sem gondolta,
máris döcögött lefelé, a rázkódás ide-oda lökte, teste nekicsapódott a mozgólépcső falának.
Remélte, hogy a kerekek bírják a nyomást és a gumi nem pukkad ki a lépcső éles szélén. Egy
metróállomásra ért le, egyik oldalt pénztárablakok, a másikon a kapuk. Veszett tempóban
tekert tovább. Örült, hogy ilyen késő van, mert az állomás szinte üres volt. Pár fej azért
döbbenten fordult felé, ám ő már be is ért egy hosszú átjáróba és eltűnt szem elől.
Noha nem ez volt a legmegfelelőbb pillanat, Alex önkéntelenül megcsodálta a bicikli
kezelhetőségét. Az alumíniumváz könnyű volt, de erős és stabil. Sarokhoz közeledett, és
automatikusan támadó pozíciót vett fel. Lenyomta a pedált, ráhelyezte a súlyát, és lehajolt.
Súlypontja ott volt, ahol a kerekek érintkeztek a talajjal, a biciklit tökéletesen uralva
kanyarodott be. Ezt még évekkel azelőtt tanulta, amikor a hegyekben biciklizett. Azt sose hitte
volna, hogy az amszterdami metróban veszi majd hasznát.
Egy másik mozgólépcsőn felment az utcaszintre, s örömmel állapította meg, hogy a tér
túloldalán bukkant ki. A hot-dogos bódé még égett. Közben rendőrautó érkezett, Alex látta,
amint a hisztérikus tulajdonos kéz-zel-lábbal magyaráz egy rendőrnek. Egy pillanatig azt
hitte, észrevétlen elsurranhat. Ám akkor az egyik Smart csikorogva visszatolatott, majd felé
robogott. Meglátták! Megint üldözik.
Nekiindult a Damraknak, Amszterdam egyik főutcájának. Hamar felgyorsult, közben
hátranézett. Egy másik kocsi is csatlakozott az üldözéshez, és Alex csüggedten vette
tudomásul, hogy lábai nem lesznek méltó versenytársai a motoroknak. Húsz másodperc és
elkapják.
Aztán fémes csörömpölés hallatszott. Egy villamos tartott felé, útban az állomásra. Már tudta,
mit tegyen. Hallotta a közeledő autókat. Alex az utolsó pillanatban félrekapta a kormányt, és
egyenesen a villamos elé pördült. Látta a villamosvezető rémült arcát, s kezében remegett a
bicikli, ahogy átsuhant a síneken. Szerencsére most a túloldalon volt, a villamos pedig - ha
csak másodpercekre is - falat vont közé és az üldözői közé.
Az egyik azért csak megpróbálta követni. Hiba. A kocsi félig fent volt a síneken, amikor a
villamos telibe találta. Hatalmas reccsenés hallatszott, s az autó elrepült az éjszakába. A
villamos rettenetes csikorgás és fémsikolyok közepette kisiklott. A második kocsija úgy
elcsapta a másik fekete Smartot, akár egy legyet. Alex pedig egy csinos, fehérre festett hídon
át elpedálozott a Damraktól, teljes pusztítást hagyva maga után. Az első rendőrségi szirénák
már fel is harsantak
Keskeny, zsúfolt utcákon hajtott, az emberek ki-bejártak a pornómozikba és sztriptízbárokba.
Véletlenül Amszterdam híres, vöröslámpás negyedébe tévedt. Kíváncsi volt, Jack mit szólna
ehhez. Egy nő az egyik ajtóból rákacsintott. Alex rá se hederítve robogott tovább.
Ám az utca végét három fekete motor állta el.
Alex felnyögött. Négyszáz köbcentis Suzuki Banditák voltak, s csak egy okból állhattak ott
némán és mozdulatlanul. Rá vártak. A motorosok, ahogy meglátták, berúgták a járműveiket.
Alex tudta, hogy gyorsan le kell lépnie. Körülnézett.
Egyik oldalt emberek áramlottak ki-be a neonfényes üzletekbe. A másikon keskeny csatorna
nyúlt el, a túloldalán sötétség és talán biztonság. De hogy jut át? Hidat nem látott.
Talán mégis van rá mód. Egy hajó fordult meg éppen a vízen. A híres üvegtetejű turistahajó,
ami késő éjjel szállította fel-alá a turistákat. Keresztben állt a vízen, majdnem érintette
mindkét partot. A kapitány a jelek szerint elnézte a távolságot, a hajó beragadt.
Alex előrelendült, s közben lenyomta a csengőn a zöld gombot. A nyereg alá fejjel lefelé egy
tartályt függesztettek, szeme sarkából látta, amint ezüstös-szürkés folyadék spriccel belőle az
útra. A csatorna felé robogott, kanyargós csíkot húzva maga mögött. Hallotta a Suzukik
robaját, tudta, hogy utánaeredtek. Aztán minden egyszerre történt.
Alex letért az útról, át a járdán, majd a levegőbe kapta a bringát. Az első motor elérte az útnak
azt a részét, ahol kifolyt az a valami. Amint ráhajtott, a vezető azonnal
elvesztette a gép fölött az uralmát, olyan vadul csúszott, mintha direkt dobta volna el magát.
Motorja belecsapódott a társába, őt is ledöntve. Ezalatt Alex ráugratott a turistahajó
üvegtetejére, és nekiállt végigtekerni rajta. Látta, hogy a vacsorázók döbbenten néznek fel rá.
Egy tálcányi poharat cipelő pincér megpördült, üveg csörömpölt. Fényképezőgép villant. Alex
már át is ért. A lendülettől lerepült a tetőről, át a kikötőoszlopok fölött, és csikorogva megállt
a csatorna túlsó partján.
Visszanézett. A harmadik suzukis még követte. Éppen a levegőben szállt a turistahajó felé. A
vacsorázók rémülten nézték. Igazuk volt. A motor túl nehéznek bizonyult a trükkhöz. Ahogy
rácsapódott az üvegre, az azonnal beszakadt alatta. A motoros és a motor bezuhant a kabinba,
a vacsorázók pedig sikoltva ugráltak félre. Asztalok és tányérok röpültek, a kabin fényei
kialudtak. Alexnek ennyi elég volt.
A sötétben tehát nem bízhat. Közben két újabb Bandita találta meg, a csatorna partján
robogtak felé. Eszeveszetten pedálozva igyekezett menekülni, befordult egy utcára, rá egy
másikra, be egy sarkon, át egy téren. Lábizmai mintha lángoltak volna. Tudta, hogy soká már
nem bírja.
És akkor hibát követett el.
Sikátor volt, sötét és hívogató. Ott nem találják meg. Gondolta ő. Ám csak a felénél járt,
amikor hirtelen egy férfi lépett ki elé. Géppisztollyal. Mögötte meg a két Bandita vágta el az
utat.
A géppisztolyos célzott. Alex ujja lecsapott a sárga gombra. Fellobbant a lámpába rejtett
vakító, fehér magnéziumfény. A fiú hitetlenkedve nézte, milyen erős. Az egész térséget
bevilágította, teljesen elvakítva a géppisztolyost.
Alex megnyomta a kék gombot. Lábai alól hangos sziszegéssel kék füst ömlött ki a vázhoz
csatlakoztatott pumpából. A két közeledő motor eltűnt a füstben.
Minden tiszta káosz. Éles fény és sötét füst. A géppisztolyos tüzet nyitott, mert érezte, hogy
Alex a közelben van. Ő azonban már elment mellette, a golyók az első motorost találták el és
azonnal meg is ölték. A másiknak valahogy sikerült megúszni, ám aztán puffanás hallatszott,
egy sikoly, majd fém és tégla reccsenése. A golyózápor elállt, s megértve, mi történt, Alex
komoran elmosolyodott. A géppisztolyost elütötte a motoros haverja.
Mosolya azonban lehervadt, ahogy egy újabb kocsi jelent meg a semmiből, s felé tartott.
Hányan vannak ezek? Cray emberei nagyon elszántak. Aztán eszébe jutott a pen drive a
zsebében, és tudta, Cray akár egész Amszterdamot ízekre szedné érte, ha kell.
Hidat látott elöl, egy régimódi fa- és fémszerkezetet, amit vastag kábelek és ellensúlyok
tartottak. Egy szélesebb csatornán ívelt át, s éppen egy uszály közeledett hozzá. Alex nem
értette a dolgot: az uszály nem férhetett el a híd alatt. Aztán váltott egy közlekedési lámpa, és
a híd emelkedni kezdett.
Visszanézett. A kocsi ötven méterre lehetett tőle, s ezúttal nem volt hová bújni. Előrenézett.
Ha át tudna jutni a csatorna túlsó partjára, eltűnhetne. Nem tudnák követni, legalábbis amíg a
hidat újra le nem eresztik. De már elkésett. A híd kettévált, s mindkét oldal gyorsan
emelkedett, a víz fölötti rés pedig egyre tágult.
Az autó gyorsított.
Alexnek nem volt választása.
Minden erejét beleadva tekert, noha érezte, hogy már nincs sok tartaléka. A kocsi motorja már
szinte a fülében duruzsolt, nem is mert odanézni. Csak a sebesen emelkedő hídra
összpontosított.
Akkor ért rá a fafelületre, amikor az épp negyvenöt fokos szögben állt. Saját megdöbbenésére
eszébe jutott egy rég elfeledett mateklecke. A derékszögű háromszög. Lelki szemei előtt
tisztán látta a táblát. Ennek az átlóján halad felfelé!
Nem fog sikerülni. Minden tekerés egyre nehezebb volt, és még a felénél sem járt. Látta a rést
- már hatalmas volt - és lent a sötét, hideg vizet. A kocsi mögötte robogott. Olyan közeljárt,
hogy már csak a motort hallotta, a benzinszag megtöltötte az orrát.
Még egyet tekert és egyúttal lenyomta a bicikli csengőjén a piros gombot: a katapultot. Halk
durranást hallott maga alatt. A nyereg felrepült a levegőbe, s Alex vele együtt szállt, át a híd
peremén, át a résen, majd le a híd másik felére, ahol addig bukfencezett, míg le nem ért a
tövébe. Megpördült és felnézett. A kocsi megpróbálta követni. Egy pillanatig a levegőben
lógott a híd két fele között. Látta a sofőr arcát, az elkerekedett szemet, az összeszorított
fogakat. Aztán a kocsi lebukott, belecsapódott a vízbe, és azonnal elsüllyedt a csatorna sötét
hullámai közt.
Alex talpra kecmergett. A nyereg mellette hevert, felvette. Az aljára egy üzenet volt írva.
Amíg a nyereg a vázon volt, nem láthatta. Ha ezt olvasod, tartozol nekem egy biciklivel.
Smithersnek fanyar a humora. Alex a nyereggel a hóna alatt, bicegve elindult a hotelbe. Még
ahhoz is kimerült volt, hogy mosolyogjon.
Óvintézkedések
A Saskia Hotel régi épület volt, amely valamiképp kikönyökölte magának a helyet a bérházak
és lakóházakká átalakított raktárak között. Csak öt szoba volt benne, egymás fölött, akár a
kártyavár, s mindegyik a csatornára nézett. A virágpiac ott volt tőle nem messze, így a levegőt
még éjjel is édes virágillat töltötte meg. Jack azért választotta, mert pici és félreeső hely. Ahol
remélhetőleg nem figyelnek fel rájuk.
Amikor másnap reggel nyolckor Alex kinyitotta a szemét, ágyban feküdt egy kicsi,
szabálytalan alakú tetőtéri szobában. A zsalut elfelejtette behúzni, valósággal ömlött be a
napfény a nyitott ablakon. Lassan felült. Teste minden porcikája panaszkodott az előző napi
bánásmód miatt. Ruhája szépen összehajtva hevert a széken, de nem emlékezett, hogy ő tette
volna oda. A tükrön egy cetlit vett észre:
Tízig van reggeli. Remélem, leérsz! xxx
Jack kézírását felismerve elmosolyodott.
A szobából apró fürdőszoba nyílt, alig nagyobb egy szekrénynél. Alex bement és megmosdott.
Fogat is mosott, és örült a borsmentás fogkrémnek, mert még tíz
óra elteltével is szájában érezte a kígyóvér ízét. Öltözködés közben eszébe jutott az előző
éjjel: amikor végre bebicegett a recepcióhoz, Jack az egyik antik karosszékben ülve várta.
Alex nem gondolta, hogy annyira rosszul néz ki, de a lány arca másról árulkodott. Jack akkor
szendvicset és forró csokit kért a döbbent recepcióstól, majd a parányi lifttel felvitte Alexet az
ötödikre. Nem kérdezett semmit, amiért a fiú nagyon hálás volt. Túl fáradt volt a
magyarázkodáshoz, túl fáradt volt mindenhez.
Jack kérésére lezuhanyozott, és mire végzett, a lány szerzett kötszert és fertőtlenítő krémet.
Alex biztos volt benne, hogy semmi szüksége rájuk, és örült, amikor megérkezett a
szobaszerviz. Azt hitte, túl fáradt enni is, de hirtelen ráébredt, hogy farkaséhes, és befalt
mindent, miközben Jack szótlanul nézte. Aztán elnyúlt az ágyon.
Abban a pillanatban elnyomta az álom, hogy lehunyta a szemét.
Most befejezte az öltözködést, a tükörben megnézte a zúzódásait, majd elindult reggelizni. A
nyikorgó lifttel lement a boltíves, alacsony mennyezetű pincébe, a recepció alá. Itt volt az
étkező. Holland reggelit adtak: hideg húst, sajtot és zsemlét, mellé pedig kávét. Jack
egymagában ült a sarokban. Alex odament hozzá.
- Szia. - A lány láthatóan megkönnyebbült, hogy a fiú újra a régi. - Hogy aludtál?
- Mint a bunda. - Leült. - Meséljek a tegnap estéről?
- Majd. De van egy olyan érzésem, hogy elvenné az étvágyamat.
Megreggeliztek, aztán Alex elmondott a lánynak mindent, attól a pillanattól, hogy bejutott a
telepre a teherautó
oldalán. Amikor befejezte, sokáig hallgattak. Jack kávéja hidegen állt az asztalon.
- Damian Cray egy mániákus! - tört ki aztán. - Mondok én valamit, Alex. Soha többé nem
veszem meg egy CD-jét sem! - Belekortyolt a kávéba, elfintorodott, letette a csészét. - De
még most sem értem. Szerinted mi a fenét akar? Végül is szinte nemzeti hős. Diana hercegnő
esküvőjén is énekelt!
-A születésnapján - helyesbített Alex.
- És milliókat ad jótékony célra. Egyszer voltam egy koncertjén. Az egész bevétel a Mentsük
Meg a Gyerekeket alapítványnak ment. Vagy talán rosszul értettem és a Verjük és Öljük Meg
a Gyerekeket volt? Mi a fene folyik?
-Nem tudom. Minél többet töprengek rajta, annál kevésbé értem.
- Bele se akarok gondolni. Örülök, hogy sikerült élve kijutnod. És utálom magam, amiért
egyedül elengedtelek. - Elmerengett. - Azt hiszem, te megtetted a magadét. Vissza kell
menned az MI6-hoz, és elmondani, amit tudsz. Elviheted a pen drive-ot. Most majd hisznek
neked.
- Abszolút egyetértek - bólintott Alex. - De előbb ki kell jutnunk Amszterdamból. Nagyon kell
vigyáznunk. Cray biztos állított embereket a pályaudvarra. Meg a reptérre.
-Akkor busszal megyünk - oldotta meg Jack. -Rotterdamba vagy Antwerpenbe. Aztán ott
szállunk repülőre.
Összecsomagoltak, fizettek. Jack készpénzt használt, mert attól tartott, hogy Cray le tudja
nyomozni a hitelkártyát. A virágpiacnál taxit fogtak, elmentek a külvárosba, s
ott buszra szálltak. Alex most fogta csak fel, milyen hosszú lesz így az út hazáig, s ez
aggasztotta. Tizenkét óra máris eltelt azóta, hogy Cray közölte, a Sascsapásig két nap van
vissza. Alig harminchat óra maradt.
Damian Cray korán ébredt. Egy mályvaszín selyempaplan és tucatnyi párna között ült
oszlopos ágyában, előtte tálca, melyet szobalánya hozott be a reggeli lapokkal együtt. Ez
utóbbiakat egyenesen Angliából hozatta. A szokásos reggelit fogyasztotta: bio zabkása,
mexikói méz (saját méhészetből), szójatej és áfonya. Cray köztudottan vegetáriánus volt.
Kampányolt már a gépesített gazdálkodás, az élőállatok szállítása és a libamáj importja ellen
egyaránt. Ezen a reggelen nem volt étvágya, de azért legyűrt némi ételt. Dietetikusa agyon
gyötörné, ha kihagyná a reggelit.
Még evett, amikor kopogtak, és Jaszen Gregorovics lépett a szobába.
- Igen? - Cray nem bánta, ha a hálószobájában zavarják. Sok időt töltött itt, a legjobb dalait is
ágyban írta.
- Megtettem, amit kért. Embereket állítottam az összes helyi állomásra: központi pályaudvar,
Zuid, Lelylaan, De Vlugtlaan. Ott vannak a Schiphol reptéren és a kikötőkben is. De
szerintem Alex Rider nem megy egyik helyre sem.
-Akkor hová?
- A helyében én Brüsszelbe vagy Párizsba mennék. Vannak kapcsolataim a rendőrségen,
szóltam, hogy figyeljenek rá. Ha bárki meglátja, mi tudni fogunk róla. De én úgy tippelem,
nem találjuk meg, amíg vissza nem tér Angliába. Egyenesen az MI6-hoz megy és átadja a pen
drive-ot.
Cray letette a kanalat.
- Nem nagyon izgatja magát miatta - jegyezte meg. Jaszen nem felelt.
- Meg kell mondanom, csalódtam magában, Mr. Gre-gorovics. Amikor nekiálltam
előkészíteni ezt a műveletet, azt hallottam, hogy maga a legjobb. Hogy sosem hibázik. - A
férfi nem válaszolt. Cray arca elsötétült. - Rengeteg pénzt fizettem magának, és még többet
fizettem volna ezután. Nos, ezt elfelejtheti. Vége. A Sascsapás becsődölt. És én? Ha az MI6
tudomást szerez erről az egészről, és utánam erednek... - hangja megremegett. - Ez lett volna a
dicsőségem pillanata. Életem főműve. És most maga miatt mindennek vége!
- Még nincs vége. -Jaszen hangja nyugodt maradt, de olyan jeges lett, ami figyelmeztethette
volna Crayt, hogy megint veszélyesen közel került a hirtelen halálhoz. Az orosz lenézett a
párnák között trónoló kis férfira. - Csak óvintézkedéseket kell tennünk. Vannak embereim
Angliában. Már adtam nekik utasításokat. Időben visszakapja a pen drive-ot.
-És mégis hogyan? - kérdezte Cray hitetlenkedve.
-Átgondoltam a helyzetet. Mindvégig hittem, hogy Alex a saját szakállára cselekszik. Hogy
csak a véletlen sodorta hozzánk.
-Éppen abban a házban nyaralt Franciaországban.
- Igen.
- Szóval mi a magyarázat?
- Miért zaklatta fel Alexet annyira, ami azzal az újságíróval történt? Semmi köze nem volt
hozzá. Mégis dühös volt. Az életét kockáztatva feljött a hajómra. A válasz nyilvánvaló. A
barát, akinél nyaralt, egy lány.
- Barátnő? - somolygott szarkasztikusan Cray.
- Az biztos, hogy nem közömbös iránta. Ez indította el utánunk.
-És maga szerint ez a lány...? - Cray már értette, mit akar az orosz. A jövő hirtelen mégsem
festett olyan szörnyen. Hátradőlt. A reggelis tálca ugrott egyet. - Hogy hívják?
- Sabina Pleasure.
Sabina mindig is utálta a kórházakat, és Whitchurch eszébe juttatta, miért.
Hatalmas, labirintusszerű létesítmény volt. Az ember úgy érezte, a végtelenségig bolyonghat a
lengőajtók közt, s nem ér el sehová. Elnyeli a rendszer. Az épület minden porcikája
személytelen volt, mintha direkt úgy tervezték volna, hogy a páciens gyári terméknek érezze
magát benne. Orvosok és nővérek jöttek-mentek, kimerült, fásult arckifejezéssel. Sabinát már
a hely közelsége is rettegéssel töltötte el.
A Whitchurch egy vadonatúj kórház London déli részén. Sabina és az anyja a kórház
parkolójában ücsörögtek, Liz Pleasure kicsi VW Golfjában.
- Biztos, hogy ne menjek veled? - kérdezte az anyja. -Nem kell. Megleszek.
-Ugyanaz maradt, Sabina. Ezt tudnod kell. Lehet, hogy meg fogsz döbbenni, hogy néz ki, de
belül ugyanaz maradt.
-Akar látni engem?
- Hogyne akarna. Alig várja. Csak ne maradj sokáig. Hamar kifárad.
A lány először látogatta meg apját, amióta repülővel áthozták Franciaországból. A férfi eddig
még nem volt elég erős, és Sabina most rájött, hogy ő sem. Rettegett a találkozástól. Sokszor
elképzelte, milyen lesz. Apja nagyon megégett. Még mindig nem tud járni. De Sabina
álmában mindig olyannak látta, amilyen régen volt. Az ágya mellett volt róla egy fénykép, és
elalvás előtt minden este megnézte: egy bozontos könyvmoly, de egészséges és mosolygós.
Ara ha belép abba a szobába, szembe kell néznie a valósággal.
Sabina mélyet lélegzett. Kiszállt a kocsiból, átvágott a parkolón, elhaladt a baleseti és a
sürgősségi mellett, míg a kórház főbejáratához nem ért. A forgóajtót belökve belépett a
recepcióhoz, amely fényes volt és zsúfolt. Sabina megdöbbent a tömegen és a zsivajon;
mintha nem is kórházban lenne, hanem bevásárlóközpontban. Sőt volt is néhány üzlet, egy
virágos, mellette egy édességbolt és egy kávézó, ahol szendvicset és hasonlókat lehetett venni.
Nyilak mutatták, mi merre található. Kardiológia. Gyermekgyógyászat. Radiológia. Minden
név fenyegetően hangzott.
Edward Pleasure a Lister kórteremben feküdt, melyet egy tizenkilencedik századi sebészről
neveztek el. Sabina tudta, hogy a terem a harmadikon van, de hiába kereste a liftet, nem
találta. Már éppen meg akarta kérdezni, amikor egy férfi lépett elé, láthatóan fiatal orvos.
- Eltévedt? - kérdezte. A húszas éveiben járt, sötét haja volt, fehér köpenyt viselt, és egy
papírpoharat tartott a kezében. Mintha egy televíziós szappanoperából lépett volna ki.
Vidáman mosolygott, akárha vicces lenne a hely-
zet, és magában Sabina igazat adott neki: eltévedt, amikor mindenhol jelek vették körül. -A
Lister kórtermet keresem - felelte.
- A harmadikon van. Magam is felfelé megyek, de a lift sajnos nem működik.
Különös. Az anyja nem mondta, pedig tegnap este is bent járt. Sabina azonban úgy gondolta,
egy ekkora kórházban biztos állandóan minden elromlik.
- Kénytelen lesz a lépcsőt használni. Kísérjen el.
Az orvos összegyűrte a poharat és beledobta a szemetesbe, majd átvágott a recepción. Sabina
követte.
- Kihez jött? - érdeklődött az orvos. -Az apámhoz.
- Mi baja?
- Balesetet szenvedett.
- Sajnálom. Hogy van?
-Most jövök be hozzá először. Lassan javul, azt hiszem.
Átmentek egy kétszárnyú ajtón, s végig egy folyosón. Sabina észrevette, hogy itt nincsenek
látogatók. Hosszú, üres folyosó volt. Egy hallhoz vezetett, ahol öt folyosó találkozott. Egyik
oldalt lépcső vezetett felfelé, de az orvos nem arra ment.
- Nem arra kell menni? - kérdezte Sabina.
- Nem - fordult felé az orvos mosolyogva. Sokat mosolygott. -Az az urológiára visz. Erre
gyorsabban eljut a Lister kórteremhez - nyitott ki egy ajtót. Sabina követte.
Meglepetésére a szabadban találta magát. Az ajtó egy fedett térségre nyílt a kórház oldalában,
ahol mindenféle járművek parkoltak. Az emelt rakodón ládákat tornyoztak
fel, az egyik fal mellett pedig szemetesek sorakoztak, mindegyik más színű, attól függően, mi
kerül bele.
-Elnézést, de azt hiszem... - kezdte Sabina.
Aztán a szeme döbbenten elkerekedett. Az orvos feléje ugrott, s mire Sabina feleszmélt,
elkapta a nyakát. A lány csak arra tudott gondolni, hogy ez egy őrült, s ennek megfelelően
reagált. Sabina a szülei noszogatására önvédelmi tanfolyamra járt. Habozás nélkül
megpördült, s térdével a férfi lába közé döfött. Közben hatalmasat sikoltott. Arra tanították,
hogy ilyen helyzetekben a támadó a hangtól fél a leginkább.
A férfi azonban túl gyors volt. A sikoly még csak emelkedett Sabina torkában, a férfi máris a
szájára tapasztotta a kezét. Látta, mire készül a lány, megpördítette, befogta a száját és karját a
testéhez szorította. A férfi fehér köpenyt viselt, de persze bárki lehetett. Sabina már tudta,
butaság volt, hogy csak úgy vele tartott. Soha ne menj sehová idegennel! Hányszor, de
hányszor mondták neki a szülei!
Egy mentő jelent meg, és sebesen feléjük tolatott. Sabinában feléledt a remény, és új erőre
kapott. Akármit is tervezett a támadója, rossz helyet választott. A mentő épp jókor érkezett.
Aztán Sabina rádöbbent, hogy támadója nem ijed meg a közelgő autótól. Azt hitte, elengedi és
elfut. Most viszont úgy látszott: a férfi éppen hogy várta a mentőt, és most felé rángatta.
Sabina látta, hogy a mentő hátsó ajtaja kitárul, és két férfi ugrik ki. Az egészet megtervezték!
Mindhárman benne voltak Tudták, hogy idejön meglátogatni az apját, és azért jöttek hogy
megakadályozzák.
Sikerült beleharapnia a szájára szorított kézbe. Az áldoktor káromkodva elkapta a kezét.
Sabina könyökkel
hátracsapott, és érezte, hogy a férfi orrát találta el. Az hátratántorodott. A lány kiszabadult.
Próbált sikoltani, felhívni magára a figyelmet, de a másik két férfi máris rávetette magát.
Egyikük kezében valami ezüstös, hegyes villant, s csak amikor belé szúrta, Sabina akkor jött
rá, hogy fecskendő. Vonaglott és rugdosott, de az ereje olyan gyorsan elhagyta, akár a zuhogó
víz. Térde megcsuklott; elesik, ha nem kapják el. De nem vesztette el az eszméletét, sőt, a
gondolatai tiszták maradtak. Tudta, hogy szörnyű veszélyben van - amilyenben még életében
nem volt -, ám fogalma sem volt, mi történik.
A mentőhöz cipelték és bedobták. A padlóra matracot terítettek, az tompította az esést. Az ajtó
becsapódott, és hallotta, hogy rá is zárják. Csapdába esett egy fémdobozban, egyedül. Ahogy
a drog hatni kezdett, már moccanni sem bírt. Megrohanta az elkeseredés.
A két férfi elsétált, mintha mi sem történt volna. Az áldoktor levette a köpenyét, és egy
kukába tömte. Alatta öltönyt viselt. Most látta, hogy véres az inge. Az orra vérzett, de semmi
gond. Ha visszamegy a kórházba, legalább nem lóg ki a tömegből.
A mentő lassan elindult. Nem volt kockázat. Ha bárki oda is néz, csak egy átlagos mentőt lát,
a szokásos öltözetű sofőrrel.
Liz Pleasure látta is a mentőt a VW-ben ülve. Fél órával később is ott ült, és azon
morfondírozott, mi lehet már Sabinával. De beletelt még egy kis időbe, mire rájött, hogy a
lánya eltűnt.
Egyenlőtlen csere
Alex öt órakor érkezett meg a londoni városi reptérre egy hosszú, nyomasztó nap végén, mely
során három országon utazott át földi és légi úton. Jackkel Amszterdamból busszal mentek
Antwerpenbe, ahol éppen lekésték a déli repülőt. Három órát lődörögtek a reptéren, míg végül
felszállhattak egy özönvíz előtti Fokker 50-esre, ami mintha soha nem akart volna Angliába
érni. Alex most már azon tépelődött, hátha túl sok időt pazarolt arra, hogy kijátssza Damian
Crayt. Egy egész napot elvesztegetett. De legalább a városi reptér London jobb oldalán volt,
nem messze a Liverpool Streettől és az MI6-tól.
Úgy gondolta, hogy a pen drive-ot elviszi Alán Blunt-nak. Szívesen előreszólt volna
telefonon, de nem volt benne biztos, hogy Blunt fogadná a hívását. Egyvalamit tudott. Nem
érzi magát biztonságban, amíg át nem adta a szerkezetet. Ha az MI6 kezében tudja,
megnyugszik.
Ez volt a terv... ám minden megváltozott, amint leszállt a repülőről. Az érkezési csarnokban
egy nő az esti újságot olvasgatta egy kávézó pultjánál. A címlap mintha pont Alexnek szólt
volna. Ugyanis Sabina fényképe nézett rá róla. És a szalagcím:
ISKOLÁS LÁNY TŰNT EL A KÓRHÁZBÓL
- Erre - mondta Jack. - Taxival megyünk.
160
-Jack!
A lány meglátta, milyen arcot vág, és követte a tekintetét az újság címlapjáig. Majd szó nélkül
a kis reptér egyetlen boltjához sietett és vett egyet.
Nem volt valami nagy sztori, de jelen állás szerint nem nagyon volt mit mondani. Egy tizenöt
éves iskolás lány az apját látogatta meg London déli részén a Whitchurch kórházban a délelőtt
folyamán. Apja nemrégiben sebesült meg egy terrortámadásban Franciaországban.
Megmagyarázhatatlan módon a lány nem ért oda a kórterembe, eltűnt, mintha a föld nyelte
volna el. A rendőrség tanúk jelentkezését várja. Az anya már szerepelt a tévében, kérte
Sabinát, hogy menjen haza.
- Cray - jelentette ki Alex kongó hangon. - Elkapta.
- Istenem, Alex. - Jack hangja pont olyan üres volt, amilyennek Alex érezte magát. - Azért
csinálta, hogy visszakapja a pen drive-ot. Gondolhattuk volna.
- Erre nem számíthattunk. Honnét tudta, hogy ismerem Sabinát? - Alex elgondolkodott. -
Jaszen - válaszolta meg a saját kérdését. - Csak ő mondhatta el neki.
-Azonnal el kell menned az MI6-hoz. Nem tehetsz mást.
- Nem, előbb haza akarok menni.
- Minek?
Alex még egyszer megnézte a fényképet, majd összegyűrte az újságot.
- Cray talán üzent nekem.
Valóban üzent. De olyan formában, amire Alex sem számított.
Először Jack ment be a házba, és megbizonyosodott róla, hogy senki nem áll lesben. Aztán
kiszólt Alexnek. Komoran állt az ajtóban.
-A nappaliban - mondta a fiúnak.
Egy vadonatúj, nagyképernyős tévé áll a szobában. Valaki behozta és felállította a helyiség
közepén. A tetején egy webkamera állt, abból vadonatúj vörös kábel futott egy dobozba a
falon.
- Ajándék Craytől - morogta Jack.
- De nem ingyen.
A kamera mellett egy távkapcsoló hevert. Alex vonakodva felvette. Tudta, hogy nem fog neki
tetszeni, amit lát, de nem volt választása. Bekapcsolta a tévét.
A képernyő villódzott, majd a kép kitisztult, és hirtelen farkasszemet nézett Damian Crayjel.
Felmerült benne a kérdés, vajon Cray visszatért-e Angliába vagy Amszterdamból sugároz.
Tudta, hogy élőképet lát, és hogy a kamera az ő saját képét is elküldi Cray monitorjára.
Lassan leült a tévé elé. Az arca nem árult el semmit.
- Alex! - köszönt Cray. Vidámnak és nyugodtnak tűnt. A hangja olyan tisztán hallatszott,
mintha ott ült volna velük a szobában. - Örülök, hogy épségben hazaértél. Beszélni szeretnék
veled.
-Hol van Sabina?
- „Hol van Sabina? Hol van Sabina?" De édes! Kamaszszerelem.
A kép váltott. Alex hallotta, hogy Jack lélegzete elakad. Sabina egy priccsen hevert egy
csupasz szobában. A haja zilált volt, de amúgy sértetlennek látszott. Belenézett a
kamerába, s Alex látta a félelmet és az értetlenséget a szemében.
A kép visszaváltott Crayre.
- Nem bántottuk... még. De ez változhat. -A pen drive-ot nem adom.
- Hallgass végig, Alex. - Cray előrehajolt. - Ti fiatalok olyan forrófej űek vagytok! Miattad
pedig különösen sok gondom és kiadásom volt már. És igenis vissza fogod adni, mert ha nem,
a barátnőd meghal, és te végig fogod nézni.
- Ne hallgass rá, Alex! - tanácsolta Jack.
- Hallgatni fog rám, és ne szólj közbe! - Cray elmosolyodott. Tökéletesen magabiztos volt,
mintha ez az egész csak egy rutinosan zajló tévéinterjú volna. - El tudom képzelni, mi zajlik a
fejedben - folytatta Alexhez beszélve. - Az MI6-os barátaidra gondolsz. Nem tanácsolom.
- Honnét tudja, hogy még nem jártunk ott? - kérdezte Jack.
- Csak remélni tudtam - felelte Cray. - Mert nagyon ideges ember vagyok. Ha azt veszem
észre, hogy valaki kíváncsiskodik utánam, megölöm a lányt. Ha azt találom, hogy
ismeretlenek figyelnek, megölöm a lányt. Ha egy rendőr csak rám néz az utcán, megölöm a
lányt. És megígérhetem, ha nem hozod el a pen drive-ot nekem személyesen holnap reggel
tízig, Alex, akkor biztosan megölöm a lányt.
- Nem - makacskodott Alex.
- Nekem hazudhatsz, Alex, de magadnak nem. Nem az MI6-nak dolgozol. Semmit nem
jelentenek neked. A lány viszont igen. Ha cserbenhagyod, egész életedben bánni
fogod. És vele még nem lesz vége. Megkeresem az összes barátodat. Ne becsüld le az erőmet!
Elpusztítok mindent és mindenkit, amit és akit ismersz. És aztán te jössz. Úgyhogy ne áltasd
magad. Legyünk túl rajta. Add oda, amit akarok. Hosszú szünet következett.
- Hol találom meg? - kérdezte Alex. A szavak keserűn forogtak a szájában. Vereség-ízük volt.
-A wiltshire-i házamban vagyok. A Bath állomástól taxival. Az összes taxis ismeri.
- Ha elviszem magának... - Alex nem találta a szavakat. - Honnét tudhatom, hogy elenged
minket?
- Igen! - kotyogott közbe Jack. - Hogyan bízhatunk magában?
- Én a birodalom lovagja vagyok! A királynő bízik bennem, ti is bízhattok.
A képernyő elsötétült.
Alex Jackre nézett. Most az egyszer nem tudta, mi legyen. -Mit tegyek?
- Ne hallgass rá, Alex. Menj az MI6-hoz.
-Nem lehet, Jack. Hallottad, mit mondott. Holnap tízig. Az MI6 addig már nem tud tenni
semmit, és ha próbálkoznának is, Cray megöli Sabinát. - A kezébe temette arcát. - Azt nem
engedhetem. Miattam került ebbe a slamasztikába. Nem tudnék ezzel élni.
- De Alex, a Sascsapásban sok ember megsérülhet, bármi is az.
- Ezt nem tudhatjuk biztosan.
- Szerinted Cray vesződne mindezzel, ha csak egy bankot akarna kirabolni vagy ilyesmi?
Alex nem felelt.
-Cray gyilkos, Alex! Bárcsak többet tudnék segíteni. De nem hiszem, hogy csak úgy
besétálhatsz a házába.
Alex átgondolta a dolgot. Sokáig gondolkodott. Amíg Craynél van Sabina, nála az adu. De
talán ki tudná szabadítani, ha feladja magát helyette. Megint Cray rabja lenne. Viszont Sabina
kiszabadulna, és Jack kapcsolatba léphetne az MI6-tal. És talán - csak talán - ő is megúszná a
végén.
Gyorsan felvázolta az ötletét Jacknek. A lány meghallgatta, de minél többet hallott, annál
boldogtalanabb képet vágott.
-Ez rettenetesen veszélyes, Alex.
- De talán bejön.
- Nem adhatod neki oda a pen drive-ot!
- Nem adom neki oda, Jack. -És ha minden rosszul sül el?
- Akkor Cray nyer - vont vállat Alex. - Megtörténik a Sascsapás. - Próbált mosolyogni, de
nem sok vidámság volt a hangjában. - Legalább megtudjuk, mi is az.
A ház Bath völgyének peremén állt, huszonöt perc kocsi-útra a pályaudvartól. Craynek
egyvalamiben igaza volt. A taxisofőr térkép és cím nélkül is tudta, hová kell menni, s ahogy a
taxi a privát úton a főbejárat felé gördült, Alex meg is értette, miért.
Damian Cray egy olasz zárdában lakott. Az újságok szerint Umbriában látta meg,
beleszeretett és ideszállíttatta. Elképesztő épület volt. Hatalmas területet foglalt el, s
magas, mézszín téglakerítés takarta el a kíváncsi tekintetek elől. A falat csupán két, legalább
tíz méter magas faragott kapu szakította meg. A fal mögött Alex terrakotta tetőket látott,
valamint egy elegáns tornyot oszlopokkal, ívelt ablakokkal és finoman megmunkált
párkányzattal. A kertben lévő növények nagy részét is Olaszországból hozták, sötétzöld,
tekergő ciprusokat és olajfákat. Itt még mintha az időjárás sem angol lett volna: kibújt a nap,
az ég ragyogó kéken szikrázott. Az év legmelegebb napja lehetett.
Alex kifizette a taxit és kiszállt. Világosszürke, rövid ujjú biciklis ruhát viselt, térdvédővel. A
kapu felé ballagva kicsit lehúzta a nyakáig futó cipzárt, hogy érezze a szellőt a bőrén. A falból
egy kötél lógott ki, meghúzta. Csengő szólalt meg. Alex fején átfutott, hogy valaha ez a
csengő szólíthatta az apácákat imádkozni. Gonosz dolog, hogy egy szent helyet csak úgy
áttelepítettek ide, és egy őrült fészkévé tették.
A kapu elektronikusan nyílt. Alex belépett és egy kerengőben találta magát: tökéletesen nyírt,
négyzet alakú gyep, körülötte szentek szobrai. Elöl egy tizennegyedik századi kápolna,
amihez egy azzal tökéletesen harmonizáló villát csatoltak. A levegőben citromillat terjengett.
A házból zene szűrődött ki. Alex felismerte: A Fehér vonalak. Cray a saját CD-jét játszotta.
A ház bejárati ajtaja nyitva állt. Továbbra sem látott senkit, hát bement. Egy tágas, levegős
helyiségbe jutott. A terméskő padlón gyönyörű bútorok álltak. Látott egy rózsafa
versenyzongorát is, a falakon pedig festmények és középkori oltárdíszek lógtak. Hat ablak
nézett ki a mesés
teraszra és a kertre. Az eléjük akasztott, padlóig lógó fehér muszlinfüggönyök lágyan lengtek
a szélben.
Damian Cray egy díszesen faragott faszéken ült, ölében egy fehér pudli gubbasztott. Ahogy
Alex belépett, felpillantott.
-Á, megjöttél, Alex. - Megsimogatta a kutyát. -Ő Buborék. Hát nem gyönyörű?
- Hol van Sabina?
- Ha lehet, ne parancsolgass - ráncolta a homlokát a férfi. - Főleg ne az én házamban.
- Hol van?
-Jól van! - Cray bosszúsága már elszállt. Felállt, a kutya leugrott az öléből és kiszaladt a
szobából. Cray odament az íróasztalhoz, és megnyomott egy gombot. Pár pillanat múlva nyílt
az ajtó, és Jaszen Gregorovics lépett be. Sabina is vele volt. Szeme elkerekedett Alex láttán,
de nem szólhatott semmit: a száját betapasztották, a kezét megkötötték. Jaszen lenyomta egy
székre és melléállt. Nem nézett Alexre.
- Mint látod, Alex, itt van - mondta Cray. - Kicsit ijedt, de sértetlen.
- Miért kötözték meg? - kérdezte Alex. - Miért nem beszélhet?
-Mert csúnya dolgokat mondott nekem - válaszolt Cray. - És megpróbált rám támadni.
Őszintén szólva fiatal hölgyhöz méltatlanul viselkedett. Szóval... hoztál valamit nekem?
Alex ettől a pillanattól rettegett. Volt egy terve. A vonaton Londonból Bath-ba, aztán a
taxiban, sőt még a házba belépve is biztos volt benne, hogy bejön. De Damian Crayvel
szemben állva most hirtelen elbizonytalanodott.
A zsebébe nyúlt és elővette a pen drive-ot. Az ezüstkapszulán volt egy fedél, amit Alex
kinyitott, megmutatva az áramköröket. Egy színes csövet ragasztott rá, aminek vége a
szerkezetre mutatott. Úgy tartotta, hogy Cray is lássa.
-Az mi? - csattant fel Cray.
- Szuperragasztó. Nem tudom, mi van ebben az értékes pen drive-ban, de nem hinném, hogy
kibírja, ha telenyomom ragasztóval. Csak összeszorítom a kezem, és elfelejtheti a Sascsapást.
Elfelejtheti az egészet.
-Milyen ötletes! - kuncogott Cray. - De még mindig nem értem.
- Pedig egyszerű. Elengedi Sabinát, aki elmegy valami nyilvános helyre, mondjuk egy pubba
és onnan felhív engem telefonon. Maga megadja neki a számot. Amint biztonságban van,
odaadom a pen drive-ot.
Hazudott.
Amint Sabina elmegy, mindenképpen megnyomja a ragasztós csövet. A pen drive megtelik
szuperragasztóval, ami szinte azonnal megköt. Nem volt lelkiismeret-furdalása, hogy átvágja
Crayt. Ez volt a terv. Nem nagyon akart belegondolni, hogy mi lesz majd ővele. Sabina
kiszabadul. Amint Jack megtudja, hogy Sabina szabad, cselekszik. Felhívja az MI6-ot. Neki
addig kell életben maradnia, míg megérkeznek.
- A te ötleted? - érdeklődött Cray. Alex nem felelt, hát folytatta. - Nagyon okos. Nagyon
fineszes. A kérdés azonban az - emelte fel mutatóujját az énekes -, bejön-e?
- Komolyan gondolom - lengette meg a pen drive-ot Alex. - Engedje el.
- És ha egyenesen a rendőrségre megy?
- Nem megy.
Sabina tiltakozni próbált a szájpecek mögött. Alex nagy levegőt vett.
- Én itt leszek - magyarázta. - Ha Sabina a rendőrségre megy, azt tehet velem, amit akar. Ez
majd visszatartja. És különben sem tud a maga tervéről. Nem tehet semmit.
- Sajnálom - ingatta a fejét Cray.
- Tessék?
- Nincs alku.
- Biztos? - markolta meg a csövet Alex.
- Halálbiztos. -És a Sascsapás?
- És a barátnőd? - Az asztalon egy nagy olló hevert. Mielőtt Alex felelhetett volna, Cray
felkapta és odadobta Jaszennek. Sabina vadul vonaglott, de az orosz erősen fogta. -
Elszámoltad magad, Alex - folytatta Cray. -Nagyon bátor vagy. Szinte bármit megtennél, hogy
a lányt elengedjem. Én viszont azért, hogy megtartsam. Kíváncsi vagyok, mennyit bírsz ki,
meddig kell elmennem, mire úgy döntesz, hogy odaadod, ami az enyém.
Egy uü? Két uij?
Jaszen szétnyitotta az ollót. Sabina hirtelen megdermedt. Szemével kérlelte Alexet.
- Ne! - kiáltotta Alex. Csüggedten vette tudomásul, hogy Cray nyert. Azért kockáztatott, hogy
legalább Sabinát kijuttassa. Nem jött be.
Cray meglátta szemében a megadást.
-Add ide!
-Nem.
- A kisujjal kezdje, Jaszen. Aztán megyünk a hüvelyk felé.
Könnyek csillantak Sabina szemében. Nem bírta elrejteni rettegését.
Alexnek összeszorult a gyomra. Izzadság csorgott le pólója alatt. Nem tehet semmit. Bárcsak
hallgatott volna Jackre. Bárcsak ide se jött volna.
Az asztalra dobta a pen drive-ot.
Cray felvette.
- Hát ezzel megvolnánk - mosolygott. - Mi lenne, ha elfelejtenénk ezt a kellemetlen incidenst,
és innánk egy csésze teát?
Őrület és keksz
A teát egy futballpálya nagyságú füves réten szolgálták fel egy olyan kertben, amilyet Alex
még életében nem látott. Cray igazi fantáziavilágot épített magának itt, tucatnyi kis tóval,
szökőkúttal, miniatűr templommal és barlanggal. Volt rózsa- és szoborkert, egy csak fehér
virágokkal teli kert, és egy másik csak gyógyfüvekkel, melyeket úgy ültettek el, hogy felülről
egy óra számlapjára hasonlított az ágyás. Körös-körül híres épületek másai díszelegtek. Ott
volt az Eiffel-torony, a római Colosseum, a Tadzs Mahal, a londoni Tower, mind pontosan az
eredeti százszorosan kicsinyített mása, s mind egymás hegyén-hátán, akár a padlóra szórt
képeslapok. Egy olyan ember kertje, aki a világot akarja uralni. Egyelőre csak ezt a
kicsinyített világot.
- Mi a véleményed? - kérdezte Cray, ahogy leültek az asztalhoz.
-Vannak őrült kertek - felelte Alex csendesen -, de ilyet még nem láttam.
Cray csak mosolygott.
Öten ültek a teraszon: Cray, Jaszen, a Henryk nevű férfi, Alex és Sabina. A lányt kioldozták és
kivették szájából a pecket. Amint ez megtörtént, azonnal odaszaladt Alexhez és átölelte.
- Sajnálom - súgta a fülébe. - Hinnem kellett volna neked.
Csak ennyit mondott. Aztán csak hallgatott sápadt arccal. Alex tudta, hogy fél. Jellemző volt a
lányra, hogy nem mutatta.
-Hát itt vagyunk mind, akár egy boldog család -mondta Cray. Az ősz hajú, himlőhelyes arcú
férfira bökött. így közelről Alex látta, hogy tényleg ronda egy pasas. A szemüveg mögött
gyulladtan pislogtak felnagyított szemei. Szűk farmeringet viselt, ami árulkodón kidudorodott
a pocakjánál.
- Henryket még nem ismered - tette hozzá Cray.
- Nem is akarom - felelte a fiú.
- Ne legyél rossz vesztes, Alex. Henryk nagyon értékes nekem. Ő a pilóta.
Pilóta. Újabb darab a kirakós játékba.
-És hová repíti? Remélem, messze-messze.
- Mindjárt rátérünk arra is - somolygott Cray. - Addig is hadd legyek jó házigazda. Earl Grey
tea. Remélem, megfelel. És vegyél süteményt is.
Cray mindenkinek töltött, majd letette a kannát. Jaszen még egy szót sem szólt. Alex
gyanította, hogy az orosz kényelmetlenül érzi magát. Ami furcsa. Mindig is Jaszent tartotta fő
ellenségének, de itt most lényegtelen embernek tűnt. Ez csak Damian Crayről szólt.
- Egy óránk van az indulásig - közölte Cray. - Gondoltam, addig mesélek kicsit magamról.
Múlatjuk az időt.
- Nem igazán érdekel - felelte Alex.
-Ezt nem hiszem - mondta Cray kicsit halványabb mosollyal. - Jó ideje nagyon is érdeklődsz
irántam.
- Meg akarta öletni az apámat - szólalt meg Sabina. Az énekes meglepetten fordult felé.
- Igaz, és ha befogod a szádat, azt is elárulom, miért. Elhallgatott. A közeli levendulaágyás
fölött két lepke
lebegett.
- Rendkívül érdekes és szerencsés életem volt - kezdte Cray. - A szüleim gazdagok voltak,
mondhatni, szupergazdagok. Csak éppen nem szuperek. Az apám üzletember volt, és őszintén
szólva unalmas alak. Anyám meg nem nagyon csinált semmit, őt se szerettem túlságosan.
Egyke voltam, természetes, hogy hihetetlenül elkényeztettek. Azt hiszem, nyolcévesen
gazdagabb voltam, mint sokan egész életükben.
- Muszáj ezt hallgatnunk? - morgott Alex.
- Ha még egyszer közbeszólsz, megkérem Jaszent, hogy hozza az ollót - utasította rendre
Cray, majd folytatta. - Az első komolyabb veszekedésem a szüleimmel tizenhárom éves
koromban történt. Tudod, elküldtek a zeneakadémiára Londonba. Rendkívül tehetséges
énekes voltam. Csakhogy utáltam ott lenni. Bach, Beethoven, Mozart meg Verdi naphosszat.
Tinédzser voltam, az isten szerelmére! Elvis Presley akartam lenni, popzenét játszani, híres
lenni!
Apám nagyon kiborult, amikor ezt elmondtam neki. Lenézett mindent, ami népszerű volt.
Úgy érezte, cserbenhagytam, és azt hiszem, anyám is így volt vele. Mindketten azt hitték,
hogy egy nap majd operát énekelek a Covent Gardenben, vagy valami hasonló rémség. Nem
akartak elengedni. Sőt nem is engedtek. Nem tudom, mi lett volna, ha nincs az a hihetetlen
baleset. Rájuk esett egy autó, tudtad? Nem mondhatnám, hogy rettenetesen felzaklatott, de
persze úgy tettem. De tudod, mit gondol-
173
tam? Hogy Isten mellettem áll. Azt akarja, hogy sikeres legyek, hát segít nekem.
Alex Sabinára pillantott, hogy vajon hogy bírja ezt. A lány mereven ült a széken, teája
érintetlenül állt előtte. Arca teljesen színtelen volt. De még uralkodott magán.
- Na szóval, a szüleim eltűntek a képből, és ami még jobb volt, én örököltem minden
pénzüket. Huszonegy évesen vettem Londonban egy lakást, pontosabban egy manzárdot, és
megalakítottam a saját zenekaromat. Mi voltunk a „Slam!" A többit biztos tudod, már
történelem. Öt évre rá szólókarrierbe kezdtem, és nemsokára én lettem a legnagyobb énekes a
világon. Na és akkor kezdtem el gondolkodni, miféle világban is élünk.
Segíteni akartam az embereken. Egész életemben ezt akartam. Lehet, hogy te szörnyetegnek
látsz, Alex, pedig nem az vagyok. Sok-sok millió fontot gyűjtöttem jótékony célra. És ha
elfelejtetted volna, a királynő lovaggá ütött. Tulajdonképpen Sir Damian Cray vagyok, de
mivel nem vagyok sznob, nem használom a titulust. Mellesleg a királynő nagyon aranyos
hölgy. Tudod, mennyi pénzt hozott csak az „Egy kis semmiség a gyerekeknek" karácsonyi
kislemez? Egy egész ország élelmezéséhez eleget!
A baj az, hogy néha nem elég a hírnév és a gazdagság. Annyira szerettem volna változtatni a
világon! De mit tehettem volna, ha nem hallgattak rám? Vegyük a Milburn Intézet esetét
Bristolban. A laboratórium több kozmetikai társaságnak is dolgozott, és megtudtam, hogy
állatokon is tesztelik a termékeket. Biztos vagyok benne, hogy egyetértesz velem abban, Alex,
hogy ez rémes! Megpróbáltam megállítani őket. Egy évig kampányoltam
174
ellenük. Húszezren írták alá a petíciót, de ők továbbra sem tettek semmit. Végül rájöttem,
hogy a legokosabb megöletni Milburn professzort, az intézet vezetőjét. És ezt tettem. Hat
hónapra rá az intézet bezárt, és kész. Több állatnak nem esett ott bántódása.
Cray levett egy süteményt a tálról. Szemmel láthatóan elégedett volt magával.
- Az elkövetkező években elég sok embert megölettem - mélázott. - Például néhány igen
kellemetlen alak esőerdőket irtott ki Brazíliában. Most is ott vannak... a föld alatt. Aztán volt
egy hajónyi japán halász, akik nem hallgattak rám. Saját mélyhűtőjükben fagyasztottam meg
őket. így vadásszanak ritka bálnákra! Aztán egy cég Yorkshire-ben, akik szárazföldi aknákat
árultak. Őket nagyon nem szerettem. Úgyhogy az egész igazgatótanács eltűnt egy
kiránduláson a Tóvidéken.
Kénytelen voltam néha szörnyű dolgokat cselekedni. Sajnos így alakult. - Sabinához fordult. -
Nagyon nem akartam felrobbantani apádat. Ha nem kémkedik utánam, nem is lett volna rá
szükség. De nem köphetett a levesembe.
Alex látta, hogy Sabina még jobban megmerevedik, és tudta, csak nagy nehezen tudja fékezni
magát, hogy ne támadjon rá Crayre. Jaszen azonban ott ült mellette, semmire nem ment volna.
- Ez egy rettenetes világ - folytatta mondókáját Cray -, és ha az ember valamit el akar érni,
néha el kell menni a végsőkig. Nagyon büszke vagyok arra, hogy olyan sok emberen
segítettem és olyan sok jó ügyet támogattam. Mert az emberek segítése, a jótékonykodás az
életem.
Hallgatott egy sort, elmajszolta a süteményt.
Alex szája teljesen kiszáradt, hát kortyolt egyet az illatos teából. Förtelmes íze volt.
- Lenne pár kérdésem - szólalt meg aztán.
- Csak tessék.
-Az elsőJaszen Gregorovicshoz - fordult az oroszhoz. - Miért dolgozik ennek az
elmebetegnek?
Alex azt hitte, Cray meg fogja ütni ezért. De még úgy is megérte volna. A jelek szerint az
orosz nem osztozott Cray nézeteiben. Nem érezte itt jól magát, nem tartozott ide. Megérné
elvetni köztük a széthúzás magvait.
Cray elfintorodott, de nem tett semmit. Intett Jaszennek, hogy válaszolhat.
- Megfizet - felelte az tömören.
-Remélem, a következő kérdésed érdekesebb - förmedt rá Cray.
-Az - bólintott Alex. - Azt mondja, nemes célokért küzd. És hogy ez a sok gyilkosság a cél
érdekében elkerülhetetlen volt. Nem értek egyet. Sokan jótékonykodnak, sokan meg akarják
változtatni a világot, mégsem viselkednek úgy, mint maga.
-Várom a kérdést - fortyant fel Cray.
-Jól van, a kérdésem: mi a Sascsapás? Egy terv a világ jobbá tételére?
Cray halkan felnevetett. Egy pillanatig régi önmaga volt, az ördögi iskolásfiú, aki örül szülei
halálának.
- Igen, pontosan az. A nagy embereket néha félreértik. Nem értesz meg se te, se a barátnőd.
Pedig én tényleg meg akarom változtatni a világot. Mindig is ezt akartam. És szerencsés
vagyok, mert a zeném lehetővé tette. A huszonegyedik században a médiaszemélyiségek befo-
lyásosabbak a politikusoknál. Csak ezt eddig egyedül én vettem észre.
Cray elvett egy újabb süteményt.
- Hadd kérdezzek most én valamit, Alex. Szerinted mi jelenleg a leggonoszabb dolog a
bolygón?
- Beleértve magát is?
- Kérlek, ne bosszants fel - intette az énekes.
- Nem tudom - vont vállat Alex. - Mondja meg maga. -A drogok! - vágta rá Cray, mintha ez
magától értetődő
volna. - A drogok nagyobb boldogtalanságot és pusztítást okoznak, mint bármi bárhol a
világon. Több ember hal bele, mint a terrorizmusba vagy a háborúkba. Tudtad, hogy a nyugati
társadalomban a drog a bűnözés vezető indítéka? Az utcán gyerekek lőnek vagy vesznek be
heroint meg kokaint, aztán lopnak, hogy legyen miből megszerezni az újabb adagot. Pedig
nem bűnözők, csak áldozatok. A drog a hibás.
- Erről a suliban is volt szó - jegyezte meg Alex. Kiselőadásra vágyott most a legkevésbé.
- Egész életemben harcoltam a drogok ellen - folytatta Cray. - Ingyen szerepeltem a kormány
által készített, drogellenes reklámokban. Milliókat költöttem rehabilitációs központokra.
Dalokat írtam ellene. Biztos hallottad a Fehér vonalak-at.
Behunyta a szemét, halkan zümmögött, majd énekelni kezdett:
Méreg gyilkol, pusztít, rombol, Méreg önti el a Földet. Miért nem tudja soha senki, Hogyan
vessen neki véget?
Elhallgatott.
- De én már tudom, hogy vessek neki véget. Kidolgoztam a megoldást. Erről szól a Sascsapás.
Drogok nélküli világ. Hát nem gyönyörű álom, Alex? Nem éri meg az áldozatokat? Gondolj
bele! A drogprobléma vége. És tényleg meg tudom csinálni.
- Hogyan? - Alex szinte félt a választól. -Könnyen. A kormányok nem tesznek semmit.
A rendőrség nem tesz semmit. Senki nem állítja meg a dílereket. Hát el kell menni a
készletekig. Meg kell tudni, honnét jönnek a drogok. És tudod, honnét? Elárulom.
Minden évben több száz tonna heroin érkezik Afganisztánból, főleg Nangarhar és Helmand
tartományokból. Tudtad, hogy mióta a tálibokat legyőzték, a termelés ezernégyszáz
százalékkal megnőtt? Ennyit arról a háborúról! Afganisztán után következik Burma és az
arany háromszög, ahol százezer hektáron termesztenek ópiumot és heroint. Burma kormányát
nem érdekli. Senkit sem érdekel. És ne feledkezzünk meg Pakisztánról, ahol évente
százötvenöt tonna ópiumot készítenek, a Khyber területen és a határ mentén pedig ott
sorakoznak a finomítók.
Aztán a világ túlfelén ott van Kolumbia, a vezető kokaintermesztő és elosztó, no persze azért
van ott heroin és marihuána is. Évi hárommilliárd dolláros üzlet, Alex. Tizenkét havonta
nyolcvan tonna kokain. Hét tonna heroin. Sok az amerikai utcákon köt ki. Gimnáziumokban.
A nyomor és a bűnözés melegágya.
És ez még csak egy része. - Cray felemelte a kezét és az ujjain számolta: - Finomítók
Albániában. Cocaföldek Peruban. Mákültetvények Egyiptomban. Az ephedrine-t,
178
a heroingyártáshoz használt vegyszert Kínában készítik. A világ egyik legnagyobb drogpiaca
az üzbegisztáni Taskentben található.
Ezek a világ drogproblémájának fő forrásai. Innét ered minden baj. Ezek a célpontjaim.
- Célpontok - suttogta Alex.
Damian Cray előhúzta zsebéből a pen drive-ot. Jaszen hirtelen éber lett. Alex tudta, hogy
habozás nélkül használja a fegyverét, ha ő csak megmoccan.
- Habár nem lett volna szabad tudnod erről - magyarázta Cray -, ez egy kulcs a valaha
megalkotott legbonyolultabb biztonsági rendszerhez. Az eredeti kulcsot az Amerikai
Nemzetvédelmi Hivatal készítette és az amerikai elnöknél van. Barátom, a néha Charlie
Roper az NSA vezető tisztviselője volt, s az ő szakértelmével elkészítettük a kulcs másolatát.
így is nagyon sok erőfeszítésbe került. Fogalmad sincs, mekkora számítógépes kapacitás
kellett a másolat elkészítéséhez.
-A Gameslayer-telep - mondta Alex.
- Úgy van. A tökéletes álca. Rengeteg ember, hatalmas technikai háttér. Egy telep a lehető
legnagyobb számítógépes arzenállal. Miközben én végig csak ezt akartam! -mutatta fel a
fémkapszulát az énekes. - Ennek révén két és félezer nukleáris töltethez férhetek hozzá.
Amerikai töltetek, bármikor kilőhetők. Be fogok hatolni az NSA rendszerébe, és kilövök
huszonöt töltetet a gondosan kiválasztott célpontokra szerte a világon.
Cray szomorkásán elmosolyodott.
- Szinte lehetetlen elképzelni, mekkora pusztítást végez majd huszonöt, egyenként egytonnás
lövedék egyidejű
179
robbanása. Dél-Amerika, Közép-Amerika, Ázsia, Afrika... minden kontinens meg fogja érezni
a fájdalmat. Mert lesz fájdalom, Alex. Nagyon is tisztában vagyok vele.
De eltörlöm a mákmezőket. A farmokat és gyárakat. A finomítókat, kereskedelmi utakat,
piacokat. Nem lesz több drogkereskedő, mert nem marad több drog. No persze milliók halnak
bele. Viszont milliók menekülnek meg.
Hát ez a Sascsapás, Alex. Egy új aranykor kezdete. A nap, amikor az emberiség együtt
örvendezik.
S ez a nap ma van. Végre elérkezett az én időm.
A sas lecsap
Alexet és Sabinát bezárták egy szobába a ház alagsorában. Miután az ajtó becsukódott,
hirtelen kettesben maradtak.
Alex jelzett a lánynak, hogy ne beszéljen, és gyorsan körülnézett. Az ajtó tömör tölgyfából
készült, kívülről zárták be, s valószínűleg egy reteszt is rátoltak. Egyetlen pici, kocka alakú
ablak volt csak magasan a falon, de rács fedte, és amúgy sem fértek volna át rajta. A helyiség
annak idején borospince lehetett, a falak csupaszak és dísztelenek, a padló betonból, és pár
polctól eltekintve hiányzott minden bútor. A mennyezetről csupasz villanykörte lógott. Alex
lehallgató mikrofonokat keresett. Nem tartotta valószínűnek, hogy Cray ki akarja hallgatni
őket, de azért biztosra szeretett volna menni.
Miután minden négyzetcentit átvizsgált, végre Sabina felé fordult. A lány megdöbbentően
nyugodt volt. Alex átgondolta, mi mindenen ment keresztül. Elrabolták és fogva tartották,
megkötözve, kipeckelt szájjal. Szemtől szembe állt a férfival, aki elrendelte apja megölését, és
végighallgatta őrült tervét a fél világ kiirtására. És most megint bezárták, és biztos lehet
benne, hogy nem kerül ki innét élve. Sabinának halálra kellett volna rémülnie, ám csak ült
csendben, míg Alex kutatott, s úgy nézte a fiút, mintha először látná.
-Jól vagy? - kérdezte végül tőle Alex.
-Alex... - csak most, ahogy megszólalt, csak most rohanták meg az érzelmek. Nagy levegőt
véve próbált uralkodni rajtuk. - El se hiszem, hogy ez megtörténik.
- Bárcsak ne így lenne. - Alex nem tudta, mit mondjon. - Hol kaptak el?
-A kórházban. Hárman voltak.
- Bántottak?
- Megrémisztettek. Beadtak valami injekciót. - Elkomorodott. - Atyaég, Damian Cray micsoda
szemét! És sose hittem, hogy ilyen pici!
A körülmények dacára Alex ezen önkéntelenül elmosolyodott. Sabina semmit nem változott.
A lány tovább beszélt.
- Amint megláttam, eszembejutottál - folytatta Sabina. - Megértettem, hogy igazat mondtál, és
pocsékul éreztem magam, hogy nem hittem neked. - Elhallgatott. - Az vagy, aminek mondtad
magad. Kém!
-Hát nem egészen.
-Az MI6 tudja, hogy itt vagy?
-Nem.
- De biztos vannak eszközeid. Te mondtad, hogy mindig adnak valamit. Nincs robbanó
cipőfűződ vagy valami, amivel kijuthatnánk?
- Nincs nálam semmi. Az MI6 nem is tudja, hogy itt vagyok. Azok után, ami a bankban történt
a Liverpool Streeten, magam eredtem Cray után. Pokoli dühös voltam, hogy becsaptak téged
és hazudtak rólam. Hülyeség volt tőlem. A kezemben volt a pen drive, és visszaadtam
Craynek!
-Azért jöttél, hogy megments - értette meg Sabina.
- Szép kis mentés.
-Azok után, ahogy bántam veled, magamra kellett volna hagynod.
- Nem is tudom, Sab. Azt hittem, kidolgoztam mindent. Téged elengednek, és minden jól
alakul. Gőzöm se volt, hogy... - rúgott a padlóba Alex. Tömör szikla volt. -Meg kell állítanunk
Crayt. Tennünk kell valamit.
- Talán csak kamuzott - vélte Sabina. - Gondolj bele. Azt mondta, huszonöt rakétát lő ki a
világra. Amerikai rakétákat. De azokat a Fehér Házból irányítják. Csak az amerikai elnök
indíthatja el őket. Ezt mindenki tudja. Mit akar tenni? Washingtonba repülni és betörni a
Fehérházba?
- Bárcsak igazad volna - ingatta a fejét Alex. - De Craynek óriási a szervezete. Sok-sok évet és
sokmillió fontot beleölt. Jaszen Gregorovics neki dolgozik. Valamit tud, amit mi nem.
Odament Sabinához. Át akarta ölelni, de aztán csak esetlenül megállt előtte.
- Figyelj, ez most nagyképűen fog hangzani, és normális esetben nem utasítgatnálak. De
tudod, én már voltam ilyen helyzetben...
-Micsoda? Bezárt már egy mániákus, aki el akarta pusztítani a világot?
- Hát igen. Ami azt illeti pontosan így volt. - Sóhajtott. -A nagybátyám kémet akart belőlem
faragni, amikor még alsós voltam. Csak éppen én nem tudtam róla. És igaz, amit mondtam. A
SAS-nál kaptam kiképzést. Szóval tudok ezt-azt. És talán van esélyünk Cray ellen. De ahhoz
azt kell tenned, amit mondok. Vita nélkül. Rám kell hagynod mindent!
-Azt már nem! - rázta a fejét Sabina. - Megteszem, amit mondasz. De nem hagyok rád
mindent. Az én apámat akarták megölni. És ha Craynek van egy konyhakése az asztalon,
megmutatom neki, hogy...
- Lehet hogy már késő lesz - felelte komoran Alex. -Talán egyszerűen itt hagy minket. Talán
már el is ment.
-Nem hinném. Szerintem kellesz neki, bár nem tudom, miért. Talán mert majdnem legyőzted.
- Örülök, hogy itt vagy. Sabina ránézett. - Hát én nem.
Tíz perc múlva kinyílt az ajtó, és Jaszen Gregorovics lépett be két overallal, aminek jelek -
szériaszámok - voltak az ujján.
-Vegyétek fel - mondta.
- Miért? - kérdezte Alex.
- Cray utasítása. Velünk jöttök. Csináljátok.
Alex azonban habozott. Volt valami szörnyen ismerős a ruhában.
- Milyen anyag ez?
- Poliamid - felelte Jaszen. Ez nem mondott Alexnek semmit. - Vegyi hadviseléskor
használják. Vegyétek fel.
Alex baljós előérzettel húzta rá ruhájára az overallt. Sabina is. Az overall mindent eltakart,
még kapucnija is volt. Alex megértette, hogy így felöltözve lehetetlen lesz megmondani, hogy
ők ketten tinédzserek.
- Gyertek velem - parancsolt rájuk Jaszen. Átvezette őket a házon, ki a kerengőre. Három
jármű
állt a füvön: egy dzsip és két furgon, mindkettőn ugyanaz a vörös jel, mint a ruhájukon. Úgy
húsz ember volt ott, mind hasonló védőruhában. Henryk, a holland pilóta a
dzsip hátsó ülésén üldögélt, idegesen tisztogatta a szemüvegét. Damian Cray mellette állt és
hozzá beszélt, de Alexet megpillantva faképnél hagyta. Vibrált az izgalomtól, hetykén
lépkedett, a szeme még a szokásosnál is jobban csillogott.
- Hát itt vagy! - kiáltotta, mintha csak egy partin futottak volna össze. - Remek! Úgy
döntöttem, velem jöttök. Mr. Gregorovics próbált lebeszélni róla, de hát ilyenek az oroszok.
Nincs humorérzékük. Pedig tudod, Alex, ez nem jött volna létre nélküled. Te hoztad el nekem
a pen drive-ot, úgy tisztességes, ha látod, mire használom.
- Inkább látnám, hogy letartóztatják és a broadmoori börtönbe viszik.
- Ezt szeretem benned! - kacagott Cray. - Hogy ilyen kemény vagy. De hadd
figyelmeztesselek, Jaszen figyelni fog rád, mint sólyom a prédára. Vagy inkább mint a sas. Ha
bármit teszel, ha csak engedély nélkül pislogsz, előbb lelövi a barátnődet, aztán téged. Értve
vagyok?
- Hová megyünk?
- Londonba. Csak pár óra az autópályán. Te meg Sabina az első furgonban utaztok Jaszennel.
Apropó, a Sascsapás elkezdődött. Minden a helyén. Szerintem élvezni fogod.
Azzal hátat fordított nekik, és visszament a dzsiphez. Pár perc múlva a konvoj elindult, és
kigördült a kapun a főútra. Alex és Sabina egy keskeny fapadon ültek egymás mellett. Hat
fehér ruhás férfi utazott velük, vállukon automata géppisztoly lógott. Alex úgy vélte, az
egyikük arcát ismeri az amszterdami telepről. Vagy csak ugyanaz a típus. Sápadt bőr, élettelen
haj, üres szem. Jaszen pont
vele szemben ült. Ő is vegyvédelmi ruhát vett fel. Alexet nézte, de nem szólt semmit, arca
pedig nem árulta el, mire gondol.
Két órán át tartott az út az M4-esen Londonba. Alex néha Sabinára nézett. A lány egyszer
elkapta a tekintetét, és idegesen rámosolygott. Ez nem az ő világa. Férfiak, géppisztolyok,
vegyvédelmi ruha... mind egy rémálomhoz tartoztak, ami a semmiből szakadt rá, és aminek
még mindig nem volt értelme, és kiút.sem belőle. Alex sem értette a dolgot, de a ruha szörnyű
gyanút ébresztett benne. Craynek talán vegyi fegyvere is van, és azt is használni akarja?
Végül lehajtottak az autópályáról. Hátul kinézve Alex egy, a Heathrow repteret jelző táblát
látott, és hirtelen tudta, mi a céljuk. Eszébe jutott a Hollandiában látott repülő. És amit Cray
mondott a kertben. Henryk nagyon értékes nekem. Ő a pilóta. Szóval a reptér is szerepel a
tervben, de ettől még nem világosodott meg minden. Az Egyesült Államok elnöke. Nukleáris
rakéták. Maga a név: Sascsapás. A kirakós darabkái ott voltak előtte, de még nem állt össze
teljesen a kép.
Megálltak. Senki nem moccant. Aztán megszólalt Jaszen:
- Kifelé!
Alex ment elsőnek, majd kisegítette Sabinát. Jó érzés volt a lány kezét a kezében fogni. Fönt
hirtelen robaj támadt, s fejét felkapva egy repülőt látott leereszkedni az égből. Már látta, hol
vannak. Egy elhagyatott parkolóház tetején álltak meg, ami Sir Arthur Luntnak, Cray apjának
tulajdona volt egykor. Heathrow peremén állt, a főkifutó
közelében. Egyetlen jármű volt csak ott, egy kiégett roncs. A földön törmelék és rozsdás
olajkannák. Alex el nem tudta képzelni, minek jöttek ide. Cray egy jelre vár. Valami történni
fog. De mi?
Alex az órájára nézett. Fél három. Cray odahívta őket. Ő Henrykkel jött a dzsipben, és Alex
most látta, hogy a hátsó ülésen egy rádió adó-vevő van. Henryk elfordított rajta egy tárcsát,
mire hangos visítás hallatszott. A rádióhoz hangosbeszélőt csatlakoztattak, hogy mindenki
hallja ami következik. Cray szép nagy feneket kerít a dolognak.
-Mindjárt kezdődik - kuncogott az énekes. - Pont időben!
Alex felpillantott. Újabb gép közeledett. Még túl messze és magasan járt, hogy tisztán ki
lehessen venni, de ismerősnek tűnt az alakja. A hangosbeszélő hirtelen megreccsent.
-Figyelem, légi irányítás. Itt a Millenium Air 118-as járata Amszterdamból. Van egy kis
gondunk.
A hang angolul beszélt, de erős holland akcentussal. Rövid, üres sziszegés után női hang
felelt.
-Vettem, MA-118. Mi a gond? Vége.
- Segítség! Segítség! - erősödött fel hirtelen a hang. -Itt az MA-118. Tűz ütött ki a fedélzeten.
Azonnali leszállási engedélyt kérek!
Újabb szünet. Alex el tudta képzelni a pánikot a heathrowi irányító toronyban. Ám pár
pillanat múltán a nő profi, nyugodt hangon felelt.
-Vettük a segélykérést. Látjuk a radaron. Irány a 0-90. Ereszkedjen le háromezer lábra.
- Légi irányítás - recsegett újra a rádió. - Itt Schroeder kapitány az MA-118-ról. Közlöm, hogy
rendkívül veszélyes vegyi anyagokat szállítok a védelmi minisztérium részére. Vészhelyzet
van. Utasítást kérek.
A nő azonnal felelt.
- Tudnunk kell, mit hoz. Hol van és mekkora mennyiség?
- Légi irányítás. Ideggázt szállítunk. Ennél többet nem mondhatok. Kísérleti anyag, rendkívül
veszélyes. Három tartály van a raktérben. A főutastérben tűz ütött ki. Segítség! Segítség!
Alex felnézett. A gép már sokkal alacsonyabban járt, és már tudta, honnan ismerős. Ezt a
teherszállítót látta Amszterdamban Cray telepén. És most megismétlődött, amit ott kilesett.
Füst kezdett gomolygni az oldalából, és Alex szeme láttára hirtelen lángok csaptak ki belőle,
amik gyorsan szétfutottak a szárnyon. Bárkinek úgy tűnhetett, hogy a gép rettenetes veszély­
ben van. Alex azonban tudta, hogy az egészet megrendezték.
Az irányítótorony figyelte a gépet.
- MA-118, riasztottuk a vészszolgálatot. Megkezdjük a reptér azonnali kiürítését. Kérem,
haladjanak a huszonhetes felé. Az út szabad.
Alex szirénák hangját hallotta a reptér minden részéről. A gép még mindig vagy két-
háromezer láb magasan járt, lángokat húzva maga után. El kellett ismernie, tökéletesen
meggyőző volt. Hirtelen minden kezdett a helyére kerülni. Cray terve kezdett összeállni.
- Idő van! - közölte Cray.
Alexet és Sabinát visszakísérték a furgonba. Cray visszaült a dzsipbe Henrykkel, és
elindultak. Alex csak hátul látott ki, így nehezebben követte az eseményeket, de úgy tippelte,
elhagyják a parkolóházat, és a reptér körüli kerítés mentén haladnak. A szirénák jajongása
hango-sabban, közelebbről hallatszott. A távolban rendőrségi szirénák is felharsantak, és az út
forgalmasabb lett. Kocsik süvítettek el mellettük, a sofőrök elkeseredetten igyekeztek
kikerülni a veszélyzónából.
-Mit csinál? - kérdezte suttogva Sabina.
-A repülő nem ég - magyarázta neki Alex. - Cray átveri őket. Evakuáltatja a repteret. így
jutunk be.
- De minek?
- Elég - szólt rájuk Jaszen. - Nincs beszéd. - Az ülése alól két gázálarcot vett elő. - Vegyétek
fel.
- Szükség van rá? - akadékoskodott Sabina.
- Tegyétek, amit mondok.
- Tönkreteszi a sminkemet - szájalt a lány, de azért felvette.
Alex is. A furgonban mindenki, még Jaszen is gázálarcot húzott. Tökéletesen
azonosíthatatlanok lettek. Alexnek el kellett ismernie, hogy Cray terve briliáns. Tökéletes
módszer bejutni egy reptérre. Mostanra minden biztonsági ember tudja, hogy egy halálos
ideggázt szállító repülő fog kényszerleszállást végezni. A reptér a teljes kiürítés kínjait nyögte.
Amikor Cray megjelenik az embereivel a kapunál, senki nem fog tőlük igazolványt kérni. A
vegyvédelmi ruhában hivatalos személynek tűnnek. A járművek is hivatalosak. Az, hogy
rekordidő alatt értek a reptérre, senkiben nem fog gyanút kelteni. Inkább csodának tekintik.
Minden pontosan úgy történt, ahogy Alex várta.
A dzsip megállt egy kapunál a reptér déli részén. Mindkét őr nagyon fiatal volt. Az egyik
csupán néhány hete dolgozott ott, már kezdett pánikba esni, teljesen vörös volt az arca. A
teherszállító még nem ért földet, de közeledett. A tűz elharapózott rajta. És két furgon meg
egy katonai dzsip érkezett, fehér ruhás, gázálarcos emberekkel. Dehogy fog ő vitatkozni!
Cray kihajolt a dzsipből. Ő is olyan volt, mint a többiek, arcát elrejtette a gázálarc.
-Védelmi minisztérium - hadarta. - Vegyi fegyverek divízió.
- Mehetnek! - Az őrök ennél gyorsabban már nem is engedhették volna át őket.
A gép földet ért. Két tűzoltókocsi és mindenféle járművek robogtak felé. Alexék furgonja
utolérte a dzsipet, és megállt. Hátul kinézve Alex mindent látott.
Damian Cray kezdte.
A dzsip anyósülésén ült. Elővett egy adóvevőt.
- Ideje emelni a téteket - mondta. - Legyen igazi vészhelyzet.
Alex valahogy sejtette, mi fog történni. Cray megnyomott egy gombot, mire a gép felrobbant,
s elnyelte egy hatalmas tűzgolyó. Fa és fémdarabok repültek szerteszét. Égő üzemanyag
fröccsent a kifutóra, és mintha azt is felgyújtotta volna. A segítségére érkezett járművek
szétszóródtak, mintha körbe akarnák venni a roncsot, de aztán Alex rájött, hogy új parancsot
kaptak az irányítótoronytól. Már nem tehettek semmit. A pilóta és a legénység biztosan
meghalt. A levegőbe pedig minden bizonnyal épp
ismeretlen ideggáz szivárog. Úgyhogy hátra arc. El onnét Most!
Alex arra is rájött, hogy Cray becsapta azt, aki a gépet vezette. Hidegvérrel megölte, mint
másokat, akik útjában álltak. A pilótát azért fizette, hogy hamis riadót keltsen, és
kényszerleszállást szimuláljon. Azt nem tudta a szerencsétlen, hogy Cray plasztik robbanó
anyagot rejtett el a fedélzeten. A legrosszabb, amire pilóta számíthatott, hogy egy darabig egy
angol börtön ben csücsül majd. Azt nem közölték vele, hogy a feladata: meghalni.
Sabina nem nézett oda. Alex nem látta az arcát a gázálarcban, de azt igen, hogy elfordította a
fejét. Egy pillanatra nagyon sajnálta a lányt. Mibe keveredett!
A furgon megindult. Bent voltak a reptér területén. Craynek sikerült rövidre zárni az egész
biztonsági rendszert. Senki nem fogja észrevenni őket, legalábbis egy ideig. De még mindig
marad a kérdés: minek jöttek? Miért pont ide?
Aztán megint lassítottak. Alex kinézett. És mindent megértett.
Egy Boeing 747-200B repülőgép előtt álltak meg. De ez nem csak egy közönséges gép volt.
Kék-fehérre festették, a testre ráírták, hogy AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK a farkán
pedig az amerikai zászló képe díszlett. S az ajtó alatt ott volt a pajzsot markoló sas. Alex úgy
érezte, szinte kigúnyolja őt, hogy nem jött rá előbb. Erről kapta nevét a Sascsapás. Ez az
elnöki pecsét, és ez volt az elnöki különgép, az Air Force One. Ezért jött Damian Cray.
Alex látta a gépet Blunt irodájában a tévében. Ezzel jött az amerikai elnök Angliába. Ezzel
utazott a világ körül, picivel hangsebesség alatt. Alex nagyon keveset tudott róla, de hát az Air
Force One-ról amúgy is nagyon keveset hoztak nyilvánosságra. Egyvalamit azonban tudott.
Amit a Fehér Házban meg lehet csinálni, azt a gépen is meg lehet, még a levegőben is.
Szinte mindent. Beleértve egy nukleáris háborút.
Két katona állt őrt a nyitott ajtóhoz felvezető lépcsőnél. Khaki egyenruhát viseltek és fekete
barettsapkát Ahogy Cray kiszállt, felkapták fegyverüket, és vigyázzba álltak. Ők is hallották a
szirénákat. Tudták, hogy valami történik a reptéren, de azt nem, köze van-e hozzájuk.
-Mit akar? - kérdezte az egyik.
Damian Cray nem felelt. Felemelte a kezét. Pisztolyt szorongatott. Kétszer lőtt, a golyók
szinte hangtalanul találtak célba - vagy a pisztoly hangját elfojtotta a hatalmas gép. A katonák
az aszfaltra zuhantak. Senki nem látta, mi történt. Mindenki a kifutót és a lángoló gépet nézte.
Alexen gyűlölet hullámzott át Cray gonoszsága és a saját gyávasága iránt. Az amerikai
katonák nem számítottak bajra. Az elnök a reptér közelében sem volt. Úgy volt, hogy az Air
Force One még egy napig itt áll. Elég lett volna, ha Cray csak leüti és fogságba ejti őket. De
így egyszerűbb volt. Már tette is vissza a pisztolyát, a két emberéletet simán lesöpörte és már
el is felejtette. Sabina gázálarcos arca meredten fordult a férfi felé.
- Itt várunk - mondta Cray. Levette a maszkot, és a többiek, Alexékkal együtt követték a
példáját. Cray arca kipirult az izgalomtól.
Jaszen Gregorovics és vele a fele társaság felrohant a repülőre. A lent maradtak levették a
fehér ruhát. Alatta amerikai katonai egyenruhát viseltek. Cray mindenre gondolt. Ha bárki
mégis errefelé nézne, azt látja, hogy az Air Force One-t erősen őrzik, minden rendben.
Valójában ennél távolabb nem is járhattak volna az igazságtól.
A gépből fegyverropogás hallatszott. Cray nem gyűjtött foglyokat. Habozás és kegyelem
nélkül kivégezte, aki az útjába került.
Odament Alexhez.
- Isten hozott a VIP páholyban. Ugyanis így hívják a reptérnek ezt a részét. - A gép túloldalán
álló üveg- és acélépületre mutatott. - Odamennek mind az elnökök, és miniszterelnökök. Ami
azt illeti, magam is jártam ott egy-kétszer. Nagyon kényelmes, és nem kell sorban állni az
útlevélvizsgálatnál.
- Engedjen el - mondta neki Alex. - Nincs már ránk szüksége.
- Ugy érted, öljelek meg inkább most, mint később? Sabina Alexre nézett, de nem szólt
semmit. Jaszen bukkant fel a gép ajtajában, és intett. Az Air
Force One-t elfoglalták. Cray emberei lejöttek a lépcsőn. Az egyikük megsebesült, véres volt
a ruhája ujja. Legalább valaki megpróbált ellenállni!
- Felszállhatunk - jelentette ki Cray.
Immár minden embere amerikai egyenruhát viselt, félkörben álltak a lépcső körül,
védőfalként bármely támadás esetén. Henryk már felment, mögöttük Alex és Sabina, őket
Cray követte pisztollyal a kezében. Szóval
csak öten lesznek. Alex elraktározta az információt az agyában. Legalább jobbak az esélyek.
Sabina úgy mozgott, mint akit hipnotizáltak. Alex tudta, mit érez. Saját lábai sem akartak
engedelmeskedni, nem szívesen léptek a világ leghatalmasabb emberének szánt lépcsőkre.
Ahogy közeledtek az ajtóhoz, amin szintén ott díszelgett a sas, bentről kijött Jaszen, egy kék
ruhás testet cipelt: az egyik utaskísérőt. Egy újabb ártatlan ember esett áldozatul Cray őrült
álmának.
Alex belépett a gépbe.
Az Air Force One-hoz hasonló gép nincs több a világon. Ezen nem voltak összepréselt ülések
és szűk folyosók, semmi, ami egy átlagos gépre emlékeztet. Az elnök és kísérete igényei
szerint alakították át: irodák, hálószobák, konferenciaterem, konyha... összességében négyezer
négyzetlábnyi tér. Valahol még egy műtőasztal is volt, habár eddig még sosem használták.
Alex egy tágas, kényelmes helyiségben találta magát: vastag szőnyeg, alacsony kanapék és
fotelek, az asztalokon régimódi lámpák. A bézs és a barna szín dominált, a mennyezetbe
süllyesztett tucatnyi kis lámpa puha fényt adott. A gép egyik oldalán hosszú folyosó futott,
amelyből lakályos irodák és pihenők nyíltak. Helyenként újabb kanapék és asztalok álltak. Az
ablakokat őzbarna sötétítők fedték.
Jaszen ugyan eltakarította a testeket, de a szőnyegen néhol vérfoltok látszottak. Rémesen
feltűnő volt. A gép többi részét makulátlanul kitakarították és felporszívózták. Az egyik fal
mellett kerekes kocsi állt, Alex látta rajta a csillogó kristálypoharakat, mindegyikre
rágravírozva, hogy Air Force One és a repülő rajza. A kocsi alsó polcán üvegek sorakoztak:
ritka whiskyk és óborok. Ez aztán kiszolgálás. Ezen a gépen csupán maroknyi kitüntetett
személyiség utazhat, de ők teljes luxusban.
Még Cray is meglepődött, pedig neki saját gépe volt. Jaszenre nézett:
- Ennyi? Megöltünk mindenkit, akit kellett?
Jaszen biccentett.
-Akkor kezdjük. Viszem Alexet. Meg akarom mutatni neki... itt várjatok.
Cray biccentett Alexnek. A fiú tudta, nincs választása. Még egyszer Sabinára nézett, próbálta
neki azt sugallni: Majd kitalálok valamit. Kijutunk. Pedig nem bízott benne. A Sascsapás
nagyszabásúsága csak most ért el a tudatáig. Air Force One! Az elnöki különgép. Még sosem
foglalták el, ami nem is csoda. Őrültség volt még csak elgondolkodni is rajta.
Cray megbökte Alexet a pisztollyal, s elindultak felfelé egy lépcsőn. A fiú reménykedett,
hátha találkoznak valakivel. Egy katonával vagy a legénység egy tagjával, akinek sikerült
elbújni, s most lesben áll. De tudta, hogy Jaszen alapos. Azt mondta Craynek, az egész
személyzettel elbántak. Alex bele sem akart gondolni, hány férfi és nő lehetett a fedélzeten.
Beléptek egy szobába, ahol a padlótól a mennyezetig elektromos berendezések sorakoztak.
Bonyolult számítógéprendszerek álltak telefonok és radarkészülékek mellett, mindegyik csupa
gomb, kapcsoló és pislogó fény. Még a plafont is gépek borították. Alex rájött, hogy Air Force
One kommunikációs központjában áll. Valaki dol-
gozhatott itt, amikor Cray elfoglalta a gépet. Az ajtó nem volt zárva.
- Senki sincs itthon -jegyezte meg Cray. -Attól tartok, nem vártak látogatókat. Magunk
vagyunk. - Zsebéből elővette a pen drive-ot. - Elérkezett az igazság pillanata, Alex. Neked
köszönhetően. Kérlek, ne mozogj. Nem akarlak megölni, amíg ezt nem láttad, de ha csak
pislogsz, le kell hogy lőjelek.
Cray tudta, mit csinál. Letette a pisztolyt az asztalra, de csak pár centire a kezétől. Ezután
felpattintotta a pen drive fedelét, és bedugta a számítógép elejébe. Aztán leült és parancsokat
gépelt be.
- Nem tudom elmagyarázni, hogyan működik -mondta közben. - Nincs időnk, és különben is
unalmasnak találom a számítógépeket. Ezek itt pont olyanok, mint a Fehér Házban, s a
Cheyenne-hegyhez kapcsolódnak, ahol amerikai barátaink szigorúan titkos, földalatti,
nukleáris irányító központja van. Na most az első, amit tudni kell a nukleáris rakéták
indításához, az az indítókód. Minden nap változtatják, és elküldik az elnöknek, akárhol is van.
Ezt a nemzetbiztonsági ügynökség végzi. Ugye nem untatlak, Alex?
A fiú nem felelt. A pisztolyt nézte, a távolságot számolgatta.
-Az elnök ezeket állandóan magánál hordja. Tudtad, hogy Carter elnök egyszer elvesztette a
kódokat? Elküldte a tisztítóba. De ez egy másik történet. A kódokat a Kastat, azaz a Katonai
Stratégiai és Taktikai Továbbító-rendszer közvetíti. Ez egy műholdas kommunikációs
rendszer. Egyszer elküldik a Penta-
gonba, és egyszer ide. A kódok a számítógépben vannak, és...
Zümmögés támadt, s az irányítópulton hirtelen zöldre váltott néhány lámpa. Cray felkiáltott
örömében. Arca zölden izzott a fényben.
- ...és íme! Ez gyors volt, nem? Akármilyen különös, most az én kezemben van az Amerikai
Egyesült Államok összes nukleáris rakétája. Hát nem csodás?
Gyorsabban gépelt. Egy pillanatra megváltozott az egész férfi. Ahogy ujjai a billentyűzeten
táncoltak, Alex-nek eszébe jutott a zongorázó Damian Cray. Arcán álmatag mosoly játszott,
szeme a távolba révedt.
- Na persze még egy biztonsági elemet építettek bele. Az amerikaiak nem engedik, hogy bárki
csak úgy kilője a rakétáikat, de nem ám! Csak az elnök teheti meg, ezért...
Cray kis ezüstkulcsot vett elő a zsebéből. Alex úgy tippelte, ez is másolat lehet, amit szintén
Charlie Roper szállított le. Cray bedugta egy bonyolultnak látszó ezüstzárba, és kinyitotta
vele. Két vörös gomb volt alatta. Egy a kilövéshez. A másikon olyan szó állt, ami roppant
mód felkeltette Alex figyelmét: ÖNMEGSEMMISÍTÉS.
Crayt persze csak az első érdekelte.
- Ez az a gomb - bólogatott. - A Gomb. Amiről mindenhol hallani. Ami a világ végét jelenti.
Csakhogy ujjlenyomat-érzékeny. Ha nincs nálunk az elnök ujjlenyomata, akár haza is
mehetünk. - Megnyomta a gombot. Semmi nem történt. - Látod? Nem működik.
- Akkor ez az egész időpocsékolás volt - csóválta a fejét Alex.
-Jaj, nem, kedves Alex. Mert mint talán emlékszel, nemrégiben az a megtiszteltetés ért, hogy
kezet rázhattam az elnökkel. Ragaszkodtam hozzá. Annyira fontos volt nekem. Ám az én
kezemen a jelentős pillanatban speciális latexbevonat volt, így kézfogás közben levettem az
elnök ujjlenyomatát. Hát nem okos?
Cray egy vékony, műanyag kesztyűfélét húzott a kezére. Alex látta, hogy a kesztyű ujjai
merevek. Megértette: odamásolták az elnök ujjlenyomatát.
Cray tehát tényleg ki tudja lőni a rakétákat.
-Várjon! - kiáltott fel.
- Igen?
- Maga téved. Rettenetesen téved. Azt hiszi, jobbá teszi a dolgokat, pedig nem! - küszködve
kereste a szavakat. -Emberek ezreit fogja megölni. Százezreket, többnyire ártatlanul.
Olyanokat, akiknek semmi közük a kábítószerekhez.
- Áldozatok nélkül nem megy. De mi abban a rossz, ha ezer ember meghal, hogy megmentsen
egy milliót?
-Minden! És a radioaktív szennyezés? Belegondolt, mit művel a bolygóval? Azt hittem,
törődik a környezettel. De el fogja pusztítani!
- Ezt az árat meg kell fizetni, és ebben egy nap majd az egész világ egyetért. Nincs jóság
kegyetlenség nélkül.
- Csak azért gondolja így, mert maga őrült. Cray az indítógomb felé nyúlt.
Alex előreugrott. Már nem érdekelte saját biztonsága. Még Sabinát sem tudja megvédeni. Ők
ketten meghalnak, de ezt akkor is meg kell állítania. Ha Cray folytatja, milliók fognak
meghalni, őket kell megvédenie.
Huszonöt nukleáris bomba, ami egyszerre hullik le! El se tudta képzelni.
Cray azonban számított rá, hogy próbálkozni fog A pisztoly máris a kezében volt, és karja a
levegőt szelte Alex erős ütést érzett a homlokán. Kábán hőkölt hátra A szoba imbolygott. Alex
megtántorodott, elesett.
- Túl késő - morogta Cray.
A gomb fölé nyúlt, ujjával kicsit körözött fölötte.
Egy pillanatot várt.
Majd megnyomta.
„Öveket kérjük becsatolni"
A rakétákat aktiválták.
A kilövés automatikusan megindult egész Amerikában. Rejtett rakéták mozdultak meg a
sivatagokban és hegységekben, sőt még a tengeren is. A bázisokon Észak-Dakotában,
Montanában és Wyomingban hirtelen vörös riadót fújtak. Szirénák jajongtak. Számítógépek
dolgoztak eszeveszetten. Útjára indult a pánik, amely perceken belül végigsöpör a világon.
S a huszonöt rakéta egyenként a levegőbe emelkedett. Rettenetesen szép látvány volt.
Nyolc Minuteman, nyolc Peacekeeper, öt Poszeidón és négy Trident D5 mászott fel az
atmoszféra felső rétegébe egy időben, tizenötezer mérföld per órás sebességgel. Az egyiket
egy föld alá temetett silóból lőtték ki. A másikat egy speciálisan átalakított vonatkocsiból.
Megint másikat egy tengeralattjáróról. És senki nem tudta, ki adta ki a parancsot. Milliárd
dolláros tűzijáték, amely örökre megváltoztatja a világot.
És kilencven perc alatt mindennek vége.
A kommunikációs teremben a számítógép-képernyők vörösen villóztak. Az egész
kezelőpulton villogtak a fények. Cray felállt. Arcán derűs mosoly.
- Hát ezzel megvolnánk. Most már senki nem tehet semmit.
- Megállítják a rakétákat! - zihálta Alex. - Amint rájönnek, mi történt, megnyomnak egy
gombot, és minden rakéta megsemmisül.
- Sajnos, ez nem ilyen egyszerű. Tudod, minden a kilövési protokoll szerint zajlik. Az Air
Force One számítógépe indította el őket, csak az állíthatja meg. Észrevettem, hogy ezt a kis
piros gombot nézed. ÖNMEGSEMMISÍTÉS. De sehová nem jutsz vele, Alex. Na menjünk.
Cray a fegyverrel kiterelte Alexet a kommunikációs szobából, vissza a főkabinba. A fiú feje
még mindig sajgott, ahol a férfi megütötte. Vissza kell nyernie az erejét. De mennyi ideje
maradt?
Jaszen és Sabina ott vártak rájuk. Amint meglátta Alexet, a lány oda akart menni, de Jaszen
nem engedte. Cray lerogyott a kanapéra Sabina mellé.
-Mehetünk! - mosolygott Alexre. - Biztos tudod, hogy amint a gép a levegőbe emelkedik,
lényegében elpusztíthatatlan. Tökéletes a menekülésre. Ez benne a szép. A testbe
kétszázharminc mérföldnyi speciális vezetéket építettek, ami még egy termonukleáris
robbanást is kibír. Nem mintha számítana. Még ha le is lőnek minket, a rakéták már célra
álltak. A világ megmenekül!
Alex próbált tisztán gondolkodni.
Csak öten vannak a gépen. Sabina, Jaszen, Damian Cray és ő, no meg Henryk a
pilótafülkében. Kikukkantott az ajtón. Odalent az álkatonák még mindig körbeállták a lépcsőt.
Bárki néz is errefelé, nem lát semmi különöset. Na nem mintha ez valószínű lett volna. A
hatóságok biztos a halálos ideggáz-felhőre összpontosítanak, ami nem is létezik.
Alex tisztában volt vele, hogy ha bármivel próbálkozik - ha egyáltalán tehet valamit -, akkor
azelőtt kell cselekednie, hogy a gép elhagyja a földet. Craynek igaza volt. Ha a gép a levegőbe
emelkedik, semmi esélye.
- Zárja be az ajtót, Mr. Gregorovics - kérte Cray. - Azt hiszem, indulhatunk.
- Egy pillanat! - állt fel Alex, de Cray intett, hogy üljön vissza. Pisztolyt fogott rá. 40-es
kaliberű Smith and Wesson volt, kicsi és erős fegyver, három és fél hüvelykes cső, szögletes
markolat. Alex tudta, hogy roppant veszélyes dolog fegyvert elsütni egy átlagos repülőn. A
kitörő ablak vagy az átlyukadó burkolat miatt csökkenhet a kabinnyomás, ami lehetetlenné
teszi a repülést. De persze ez az Air Force One volt, nem egy akármilyen gép.
- Maradj, ahol vagy - szólt rá Cray.
- Hová visznek minket? - kérdezte Sabina. Cray még mindig mellette ült a kanapén. Nyilván
úgy gondolta, jobb őt távol tartani Alextől. Most egy ujjal megcirógatta a lány arcát. Sabina
megborzongott. Undorodott a férfitól, és nem bánta, hogy ez látszik is rajta.
- Oroszországba - felelte Cray.
- Oroszországba? - nézett rá értetlenül Alex. -Oda. Én új életet kezdek. Mr. Gregorovics pedig
hazatér. - Cray megnyalta az ajkát. - Sőt Mr. Gregorovics igazi hős lesz.
-Azt kétlem - morogta lenézően Alex.
-Pedig igen. Mint megtudtam, arrafelé ólombetétes koporsóban csempészik az ópiumot, a
határőrök meg egyszerűen szemet hunynak fölötte. Persze nem ingyen. Mindent a korrupció
ural. Oroszországban a drog tízszer
olcsóbb, mint Európában. Csak Moszkvában é s
péterváron legalább három és félmillió drogos van.
Mr. Gregorovics majd véget vet a problémának, ami majdnem térdre kényszerítette az
országot, s az 1 "V hálás lesz neki ezért. Látjátok, nagyon úgy fest> ^ mi ketten boldogan fogunk
élni. Ami sajnos rólatok nem mondható el.
Jaszen közben becsukta az ajtót. Alex nézte, ahogy rátolja a reteszt.
- Ajtókat automatára - mondta Jaszen hangosan.
A gépbe hangosbeszélő-rendszert is építettek. A pilótafülkében mindent lehetett hallani, ami a
főkabinban elhangzott. A kormánynál ülő Henryk pedig egy kapcsolót megpöckölve
szólhatott bárkihez a gépen.
- Itt a kapitány beszél. Kapcsolják be a biztonsági öveket, és készüljenek a felszállásra.
-Viccelt, az igazi felszállást parodizálta. - Köszönjük, hogy a Cray légitársaságot választották.
Kellemes repülést!
A motorok felbúgtak. Az ablakon kinézve Alex látta, hogy a katonák visszaszaladnak a
furgonokhoz. Ők végeztek. Elhagyják a repteret és visszamennek Amszterdamba. Sabinára
pillantott. Szinte mozdulatlanul ült. Rájött, hogy a lány azt várja, ő tegyen valamit. Tudok ezt-
azt. Rám kell hagynod mindent. Ezt mondta Sabinának. Milyen üresen kongtak most ezek a
szavak.
Az Air Force One négy hatalmas hajtóművel rendelkezett. Alex hallotta a morajukat.
Felszállnak! Kétségbeesetten nézett körül: a bezárt ajtóra a lefelé fordított karral; a
pilótafülkébe vezető lépcsőre; az alacsony asztalokra és a szépen elrendezett magazinokra; a
zsúrkocsira az üveg
ekel és poharakkal. Cray kissé széttett lábbal ült, a pisztolyt combján pihentetve. Jaszen még
mindig az ajtónál állt. Nála is volt fegyver, ugyan a zsebében, de Alex tudta, az orosz előkapja
és lő, mielőtt ő kettőt pislogna. Több fegyvert nem látott, semmit, aminek hasznát vehette
volna. Reménytelen.
A gép megrándult és elkezdett kiállni. Alex megint kinézett az ablakon és elképesztő dolgot
látott. Egy jármű parkolt a VIP épület mellett, nem messze a géptől. Miniatűr traktor volt,
hozzákapcsolva három kocsi, dugig műanyag dobozokkal. Az egész Alex szeme láttára röpült
el, mintha papírból lenne. A kocsik pörögve szálltak szanaszét. A traktor az oldalára dőlve
siklott odébb az aszfalton.
A hajtóművek! Normális esetben egy ekkora gépet általában kivontatnak a nyílt térre, ahol
nem tehetett kárt semmiben. Craynek persze esze ágában sem volt erre várni. Az Air Force
One tolatott, kétezer tonnás nyomóerővel rendelkező hajtóművei pedig olyan erősek voltak,
hogy mindent elfújtak, ami a közelben volt. Most a VIP épületre került a sor. Egy biztonsági
őr lépett ki belőle, és Alex látta, hogy úgy repül hátra, mintha csúzlival lőtték volna ki. A
hangosbeszélőn megszólalt egy hang. Henryk biztos bekapcsolta a rádiót, hogy ők is hallják.
- Légi irányítás az Air Force One-nak - szólalt meg ezúttal egy férfihang. - Nincs engedélye
kigurulni. Kérem, azonnal álljon meg!
A lépcső, amin feljöttek a gépbe, eldőlt. A gép már gyorsult, és a főkifutó felé tolatott.
- Légi irányítás az Air Force One-nak. Ismétlem: nincs engedélye kigurulni. Kérem, közölje
szándékait...
Már nyílt téren jártak, távol a VIP épülettől. A főkifutó mögöttük húzódott. A reptér többi
része legalább egy mérföldre volt. A pilótafülkében Henryk előremenetbe kapcsolt, Alex
érezte a zökkenést, ahogy a hajtóművek váltottak. Cray magában dúdolgatott, tekintete üres
volt, saját világában bolyongott. A Smith and Wessont azonban továbbra is a kezében
szorongatta, s a fiú tudta, hogy a legkisebb mozdulatra is reagálna. Jaszen nem moccant. Ő is
a gondolataiba merült, mintha el akarná felejteni, mi is történik.
A gép egyre gyorsult, a kifutó felé tartott. A pilótafülkében is volt számítógép, amibe Henryk
már betáplálta az összes adatot: a gép súlyát, a levegő hőmérsékletét, a szélsebességet, a
légnyomást. Keleti szélben fognak felszállni. A kifutópálya majdnem négyezer méter hosszú,
amiből a számítógép szerint most csak két és félezerre lesz szükség. A kifutó szinte üres volt.
Könnyű felszállásnak ígérkezett.
-Air Force One! Nincs engedélye. Azonnal álljon meg! Ismétlem: azonnal álljon meg!
A légi irányítás egyre csak zümmögött a fejhallgatóban, míg Henryk kikapcsolta a rádiót.
Tudta, hogy életbe lépett a vészterv, és most minden más légi járművet elterelnek az útjukból.
Végül is a gép az Amerikai Egyesült Államok elnökéé. A heathrowi elöljárók már biztos egy­
mással üvöltöznek, mert nemcsak légi katasztrófától tartanak, de diplomáciai incidenstől is.
Értesítik a Downing Streetet. Egész Londonban hivatalnokok és köztisztviselők kérdezgetik
egymást:
Mi az ördög folyik itt?
205
Száz kilométerre a fejük felett a nyolc Peacekeeper elérte a légkör felső határát. A
szállítórakéták már kiégtek és leváltak róluk. A többi tizenhét rakéta sem maradt le. Mind
rendkívül fejlett navigációs rendszerrel rendelkezett. A fedélzeti számítógépek már a
röppályát és a szükséges korrigálást számolgatták. A rakéták hamarosan célra fordulnak. És
nyolcvan perc múlva lehullnak a földre.
Az Air Force One sebesen haladt a főkifutón. Előttük volt az éles kanyar, ahol megkezdhetik a
repülés előtti felkészülést.
A kabinban Sabina úgy nézte Crayt, mintha először látná. Arcán csak lenézés látszott.
- Kíváncsi lennék, mit csinálnak majd magával Oroszországban.
-Hogy érted? - sandított rá a férfi.
-Hogy visszaküldik-e Angliába, vagy simán lelövik és kész.
Cray rámeredt. Mintha pofon csapták volna. Alex felkészült a legrosszabbra. Ami jött is.
- Elegem van ezekből a nyavalyás kölykökből - csattant fel. - Már nem szórakoztatnak. Ölje
meg őket - utasította Jaszent.
Az úgy tett, mintha nem értette volna.
-Hogy?
-Hallotta. Unom. Ölje meg őket. Most!
A gép megállt. Elérték a gyorsító pontot. Henryk hallotta, mi megy a kabinban, de nem
törődött vele. Az utolsó ellenőrzéseket végezte, a kormányrendszert állít—
gatta. Másodpercek voltak hátra a felszállásig. Amint elkészül, lenyomja a négy kart, és a gép
előrelendül. Ellenőrizte az oldalkormányt. Minden készen állt.
- Nem ölök gyerekeket - felelte Jaszen. Alex ezt már hallotta tőle egyszer: a jachton
Franciaországban. Akkor nem hitt neki, de most eltöprengett, mi járhat az orosz fejében.
Sabina feszülten figyelte Alexet, várta, hogy cselekedjen. De egyelőre nem sok lehetősége
volt. Még nem. -Mit mondott? - förmedt Cray az oroszra.
- Nincs erre semmi szükség - felelte Jaszen. - Vigyük őket magunkkal. Nem árthatnak nekünk.
- Miért vinném őket egész Oroszországig?
- Zárjuk be őket egy kabinba. Nem is kell látnia őket.
- Mr. Gregorovics - lihegte Cray. Homlokán verejték ütött ki, szorosan markolta a pisztolyt. -
Ha maga nem öli meg őket, akkor majd megteszem én.
Jaszen nem mozdult.
-Jól van! Jól van. - Cray sóhajtott. - Azt hittem, én parancsolok, de ezek szerint mindent
nekem kell csinálni. Felemelte a pisztolyt. Alex felállt.
- Ne! - kiáltotta Sabina. Cray lőtt.
Ám nem Alexre célzott, de még csak nem is Sabinára. A golyó Jaszen mellét találta el, ellökve
a férfit az ajtótól.
- Sajnálom, Mr. Gregorovics. Magának lőttek. Aztán a férfi Alex felé fordult.
- Most te jössz. Újra tüzelt.
Sabina rémültem felsikoltott. Cray pontosan Alex szívére célzott, és olyan közelről nem
téveszthette el. A lövés
ereje ledöntötte a lábáról a fiút, és átrepítette a kabinon. A padlóra zuhant, s nem mozdult.
A lány Crayre vetette magát. Alex meghalt. A repülő felszállni készült. Már semmi nem
számított. Cray rálőtt, de elvétette. Sabina újra támadott, a férfi szeme felé kapkodott, s
közben egyfolytában üvöltött. Cray azonban sokkal erősebb volt. Megragadta a lány nyakát és
nekilökte az ajtónak. Sabina kábán elterült. Cray felemelte a pisztolyt.
- Isten veled, bogaram.
Célzott. Mielőtt azonban lőhetett volna, egy kéz karolta át hátulról. Sabina csak bámult. Alex
volt az, sértetlenül! De ez lehetetlen. Csakhogy mint Cray, ő sem tudhatta, hogy a fiú azt a
golyóálló mellényt viseli, amit még Smithers adott neki a biciklihez. A lövedék ugyan
megsebesítette, Alex úgy tippelte, eltörte egy bordáját, de ez nem vette el a harci kedvét.
Most ő ugrott neki Craynek. A férfi kicsi volt - Alexnél csak picivel magasabb -, viszont
keménykötésű és meglepően erős. Alexnek sikerült elkapnia Cray csuklóját és elfordítania
magától a pisztolyt, de a férfi másik keze közben megragadta Alex nyakát, s az ujjak
belemélyedtek a torkába.
- Sabina! Ki innét! - kiáltotta Alex, mielőtt teljesen elfogyott a levegője. Minden erejével arra
koncentrált, hogy Cray ne tudjon rálőni, de nem tudta, meddig bírja még. Sabina az ajtóhoz
szaladt, és a kart felemelve kinyitotta.
Abban a pillanatban a pilótafülkében Henryk lenyomta mind a négy kart. Ő csak a
kifutópályát látta, ami üresen
nyúlt el előtte. Az Air Force One meglódult, megkezdte a felszállást.
Az ajtó sziszegve nyílt ki. Korábban automatára lett állítva, így amint Sabina kinyitotta,
bekapcsolt a pneumatikus rendszer. Az ajtóból narancssárga valami gördült le, akár egy
hatalmas nyelv, és kezdett felfújódni. A vészcsúszda.
Szél és por csapott be, miniatűr tornádó kavargott a kabinban. Cray éppen megcélozta Alex
fejét, de a szél ereje meglepte. A magazinok az asztalról a levegőbe rebbentek, s úgy
verdestek arca előtt, akár a túlméretes pillangók. Az italos kocsi elszabadult, és csörögve
végigszánkázott a szőnyegen, üvegeket és poharakat potyogtatva.
Cray arca eltorzult, tökéletes fogai összecsikorogtak, szeme kidülledt. Káromkodott, de a
hajtóművek visításá-tól semmit nem lehetett hallani. Sabina a falhoz lapult, s a nyitott ajtón át
kétségbeesetten nézett ki a zöld és szürke foltokként elsuhanó fűre és betonra. Jaszen nem
mozdult, az ingén vérfolt terjedt. Alex érezte, hogy fogy az ereje. Engedett a szorításból. A
pisztoly elsült. Sabina sikoltott. A golyó egy lámpába csapott centikre az arcától. Alex
megpróbálta kiütni a pisztolyt Cray kezéből. A férfi térdével Alex gyomrába vágott, s a fiú
levegő után kapkodva tántorodott hátra. A gép egyre gyorsabban és gyorsabban szaladt a
kifutón.
Henryk most már izzadt a műszerek fölött. Szeme zavarodottan járt a szemüveg mögött.
Látta, hogy az egyik lámpa figyelmezteti, kinyílt egy ajtó, vagyis a főkabin légnyomása
csökkent. Százharminc mérföld per órával robogott. A légi irányítás biztos rájött már, mi
történik, és
209
értesítette a hatóságokat. Ha most megáll, letartóztatják. De merjen-e így felszállni?
Aztán megszólalt a fedélzeti számítógép.
-VI...
Géphang volt, teljesen érzelemmentes. Néhány hang, amit elektromos áramkörök toldottak
egybe. Az a néhány hang, amit Henryk a legkevésbé szeretett volna hallani.
Normális esetben az első tiszt mondja be a sebességet, ő tartja szemmel a gép haladását.
Henryk azonban egyedül volt, így az automatára kellett hagyatkoznia. A számítógép most azt
közölte vele, hogy a gép százötven mérföld per óra, azaz VI, tehát döntési sebességgel mozog.
Túl gyorsan, hogy megálljon. Ha megpróbálja abbahagyni a felszállást, ha hátramenetbe
kapcsolja a hajtóműveket, összetöri a gépet.
Ez az a pillanat, amitől minden pilóta retteg, a legeslegveszélyesebb pillanat minden repülés
során. Sokkal több gép jár szerencsétlenül az ilyenkor hozott rossz döntések következtében,
mint bármi mástól. Henryk minden porcikája azt súgta, álljon meg. Biztonságos talajon van.
Még mindig jobb itt összetörni a gépet, mint tizenötezer láb magasan. Viszont ha tényleg
megpróbál megállni, biztosan összetöri.
Nem tudta, mit tegyen.
A nap éppen lemenőben volt Quetta városában Pakisztánban, de a menekülttábor csak most
éledt fel igazán. A sátorvárosban százasával vándoroltak a takarókat cipelő emberek,
miközben a gyerekek, sokan rongyokban, oltá-
sért álltak sorba. Nők ültek mindenfelé a rozoga padokon, paplant varrtak, szúrták-hajtogatták
az anyagot
A levegő hűvös volt a Patkai-dombok között Myanmarban, amit valaha Burmának hívtak.
Ezernégyszáz méterrel a tengerszint felett a szél fenyőfák és virágok illatát sodorta. Este fél
tíz volt, a legtöbben már aludtak. Pár pásztor üldögélt a nyája mellett. Az éjszakai eget
csillagok ezrei pöttyözték.
A kolumbiai Urabá térségben éppen megvirradt, csokoládéillat úszott a falvak utcáin. A
campesinák, a parasztasszonyok már pirkadatkor munkába álltak, kakaóbabot pörköltek, majd
szétfeszítették a héját. Gyerekek bukkantak fel az ajtókban, kicsalta őket a gazdag,
ellenállhatatlan illat.
Peru fennsíkjain, Arequipától északra, színes ruhába öltözött családok indultak a piacra,
többnyire kisebb gyümölcs- vagy zöldségkötegekkel. Ez volt minden, amit el tudtak adni.
Keménykalapos nő görnyedt egy sor zsák előtt, mindegyikben más fűszer. Nevető tinédzserek
fociztak az utcán.
Ezek voltak a célpontok, melyeket az űrben járó rakéták kiszemeltek. Ezer, milliónyi hasonló
ember. Mind ártatlanok. Tudtak a mezőről, ahol a mák termett. Ismerték az ott dolgozó
embereket. De semmi közük nem volt hozzá. Az életnek mennie kell.
És egyikük sem tudott a halálos rakétákról, melyek már feléjük tartottak. Egyikük sem sejtette
a rájuk váró szörnyűséget.
Az Air Force One-on nagyon hirtelen lett vége a dolgoknak.
Cray éppen Alex fejét csépelte könyörtelenül. A fiú még fogta a pisztolyt, de szorítása már
gyengült. Végül kimerülten hátraesett. Arca véraláfutásos volt, szeme félig lehunyva.
A vészcsúszda immár a repülő törzsének vonalában, vízszintesen lebegett. A szél hátrafelé
nyomta, a szárny irányába. A gép száznyolcvan mérföld per órával száguldott. Tíz másodperc,
és elszakad a földtől.
Cray utoljára célzott.
Aztán felkiáltott, mert valami eltalálta. Sabina. A lány megragadta a zsúrkocsit, és azzal ment
neki. Épp a férfi térdét trafálta el. Annak megcsuklott a lába, elvesztette az egyensúlyát,
hátraesett. A kocsira zuhant, elejtette a pisztolyt. Sabina érte ugrott, hogy megkaparintsa.
És Alex ekkor állt fel.
Gyorsan felmérte a szögeket és távolságokat. Tudta, mit kell tennie. Nagyot kiáltva, kitárt
karral előreugrott. Két tenyere eltalálta a kocsit. Cray felüvöltött. A kocsi átgurult a kabinon,
majd - Crayvel együtt - ki a nyitott ajtón.
És még nem volt vége. A vészcsúszda enyhén a lent tovasuhanó föld felé lejtett. A süvöltő szél
és a sűrített levegő tartotta a helyén. A kocsi a csúszdára gördült ki, és elkezdett végiggurulni
rajta. Alex még épp időben tántorgott az ajtóhoz, hogy lássa Cray útját a pokolba. A kocsi épp
félúton volt a csúszdán, amikor a szél az egész alkotmányt a szárny felé csapta.
És akkor Damian Cray a kettes hajtómű hatósugarába ért.
Az énekes életében utoljára a hajtómű tátongó száját látta. Aztán megragadta a szél.
Rettenetes, néma sikollyal rántotta be a borzasztó erejű motor. A kocsi is ment vele.
Cray vagdalthús lett. Sőt, elpárolgott. Egy másodperc alatt vörös gázfelhővé vált, s eltűnt az
atmoszférában. Semmi nem maradt belőle. A fémkocsi kicsivel ellenál-lóbbnak bizonyult.
Hatalmas dörrenés hallatszott, akár az ágyúdörgés. A hajtómű széthasadt, óriási lángnyelv csa­
pott hátra. A repülőgép irányíthatatlanná vált. Henryk úgy döntött, mégsem száll fel, lassítani
kezdett, de elkésett. Egyik oldalt hirtelen elszállt az egyik hajtómű. A másik oldalon
mindkettő teljes gázzal ment. A gép vadul balra billent. Alex és Sabina a padlóra estek. Körü­
löttük fények égtek, szikrák hulltak. Amit nem rögzítettek, minden a levegőben keringett.
Henryk hiába próbálta megregulázni a repülőt. A gép oldalt dőlt és elhagyta a kifutót. És ez
jelentette a végét. A puha föld nem bírta el a gép hatalmas súlyát. Iszonyatos, fémes
csikorgással leszakadt a futómű, s az egész masina oldalra dőlt.
A kabin megpördült, a padló megbillent Alex lába alatt. Mintha az egész gép tótágast állt
volna. De végül csak megállt. A hajtóművek zaja elhalt. A gép az oldalán pihent. Szirénázó
járművek robogtak feléjük a kifutón. Alex próbált mozogni, de a lába nem engedelmeskedett.
A padlón feküdt, érezte, hogy rázárul a sötétség. De tudta, hogy eszméleténél kell maradnia.
Még nem végzett.
- Sab? - szólt és megkönnyebbült, amikor a lány felállt és felé indult.
-Alex?
- Menj a kommunikációs szobába. Van ott egy gomb. Önmegsemmisítés. - A lány értetlenül
nézett rá. Alex megragadta a karját. - A rakéták...
- Igen, igen. Persze. - Sabina sokkos állapotban volt. Túl sok minden történt. De megértette.
Támolyogva elindult felfelé, a megdőlt falnak támaszkodva. Alex fekve maradt.
És akkor megszólalt Jaszen.
-Alex...
Alexnek annyi ereje sem maradt, hogy meglepődjön. Lassan elfordította a fejét. Arra
számított, hogy az orosz pisztolyt szegez rá. Ez nem igazság. Annyi minden után épp most fog
meghalni, amikor a segítség már úton van? Jaszennél azonban nem volt fegyver. Egy
asztalnak dőlve ült. Tiszta vér volt, szeme kékje lassan megfakult, és ettől nagyon furcsán
festett. Bőre még a szokásosnál is halványabb lett, feje hátrabiccent. Alex most először vette
észre, hogy heg húzódik a nyakán. Rettenetes volt, mintha vonalzóval húzták volna.
- Kérlek... - mondta Jaszen puha hangon.
Alex a legkevésbé sem vágyott rá, de azért a romokon keresztül odamászott a férfihoz. Eszébe
jutott, hogy Cray halála és a gép pusztulása csak azért történhetett meg, mert Jaszen nem volt
hajlandó megölni Sabinát és őt.
- Mi történt Crayvel? - kérdezte Jaszen.
- Közlekedési baleset.
- Meghalt?
- Maximálisan.
Jaszen biccentett, mintha örülne.
- Tudtam, hogy hiba neki dolgozni. Tudtam. - Levegő után kapkodott, szemét egy pillanatra
összehúzta. - Valamit el kell mondanom, Alex. - Normálisan beszélt, mintha két barát
társalogna csendesen. Alex önkéntelenül elámult a férfi önuralmán. Csupán percei lehetnek
hátra.
Aztán Jaszen folytatta, és Alex élete örökre megváltozott: -Nem tudnálak megölni. Soha nem
öltelek volna meg. Mert tudod, Alex... ismertem az apádat.
- Micsoda? - Kimerültsége ellenére, fájdalmai ellenére Alex érezte, hogy megborzong.
- Apád meg én... -Jaszen megint levegő után kapott -együtt dolgoztunk.
-Magával dolgozott?
- Igen.
- Úgy érti, maga is kém volt?
- Nem, nem én voltam kém. Ő volt gyilkos, Alex. Mint én. A legjobb. A világon a legjobb.
Tizenkilenc éves voltam, amikor megismertem. Sok mindent tanított nekem...
- Nem! - Alex nem tudta, és nem is akarta elhinni, amit hall. Soha nem ismerte az apját, nem
tudott róla semmit. De amit Jaszen mondott, az akkor sem lehet igaz. Ez valami szörnyű
trükk.
A szirénák egyre közeledtek. Az első kocsi talán már meg is érkezett. Hallotta, hogy kint
kiáltoznak.
- Nem hiszek magának! - kiáltotta Alex. - Apám nem volt gyilkos. Nem lehetett!
- Igazat mondok. Tudnod kell. -Az MI6-nak dolgozott?
- Nem. - Halvány, szomorú mosoly suhant át Jaszen arcán. - Az MI6 vadászta le. Ők ölték
meg. Mindkettőnket meg akartak ölni. Én az utolsó pillanatban elmenekültem, de apád... -
Jaszen nyelt egyet. - Apádat megölték, Alex.
-Nem!
- Miért hazudnék neked? - a férfi erőtlenül megfogta Alex karját. Először értek egymáshoz. -
Apád... tette ezt -húzta végig ujját a nyaki hegen Jaszen, de nem volt ereje elmagyarázni. -
Megmentette az életemet. A magam módján szerettem. Téged is szeretlek, Alex. Nagyon
hasonlítasz rá. Örülök, hogy most itt vagy velem. - Görcs hullámzott át a férfi arcán. Még
valamit akart mondani. -Ha nem hiszel nekem, menj el Velencébe. Keresd meg Skorpiát. És
megtalálod a végzetedet...
Jaszen behunyta a szemét, és Alex tudta, többé nem nyitja ki.
A kommunikációs szobában Sabina megtalálta az önmegsemmisítő gombot, és megnyomta.
Az űrben az első Minutman rakéta ragyogó, hangtalan detonációval ezer darabra robbant.
Aztán a többi rakéta is erre a sorsra jutott.
Az Air Force One-t körbevették. Egész hadnyi jármű sereglett oda, két tűzoltóautó már oltotta
is, fehér habot spriccelve rá.
Alex erről azonban mit sem tudott. Jaszen mellett feküdt, lehunyt szemmel. Csendben,
hálásan átadta magát az önkívületnek.
Richmond-híd
A hattyúk nem nagyon mentek sehová. Boldogan köröztek a napfényben, néha a víz felszíne
alá döftek csőrükkel bogarak, algák után kutatva. Alex már jó fél órája figyelte őket szinte
hipnotizáltan. Eltűnődött, milyen lehet hattyúnak lenni. Vajon hogyan tartják a tollukat ilyen
fehéren?
A Temze-parton ült egy hídon Richmond közelében. A folyó itt hagyja el Londont, a
Richmond-híd túloldalán. A folyásiránnyal szemben Alex szinte természetellenesen zöld
mezőket és erdőket látott az angol nyár hevében.
A folyó mellett végigfutó vontatóúton egy babakocsit toló nő ment el. Észrevette Alexet, s
noha az arca nem változott meg, keze jobban rászorult a babakocsira és léptei felgyorsultak.
Alex tisztában volt vele, hogy szörnyen néz ki, mint a gyerekek azokon a plakátokon, amiket
a helyi önkormányzat tesz ki. „Alex Rider, tizennégy éves, nevelőszülők kerestetnek." A
Damian Crayvel való küzdelem nem múlt el nyomok nélkül. És nem csak a sebekről és
zúzódásokról van szó. Azok idővel elhalványodnak, mint korábban is. Ám ezúttal az egész
élete ficamodott ki.
Egyfolytában Jaszen Gregorovicson járt az esze. Két hét telt el, de éjszakánként még mindig
felriadt, s újra átélte az Air Force One-on történteket. Az apja bérgyilkos volt, s
pontosan azok ölték meg, akik most az ő életét irányítják. Ez nem lehet igaz. Jaszen biztos
hazudott, így próbált bosszút állni. Alex ezt akarta hinni. Csakhogy a haldokló szemében nem
látott ellenségességet, csupán különös gyengédséget és... őszinteséget.
Menj el Velencébe. Keresd meg Skorpiát. És megtalálod a végzetedet. ..
Alexnek úgy tűnt, az ő végzete az, hogy a felnőttek hazudnak neki és manipulálják, közben
pedig fikarcnyit sem törődnek vele. Menjen el Velencébe? De hogy találja meg ezt a Skorpiát?
És egyáltalán ez a Skorpia egy hely vagy egy személy? Alex a hattyúkat nézte, hátha megsúg­
ják a választ, de azok csak úszkáltak a vízen, rá se hederítettek.
Árnyék hullt a padra. Alex felnézett és összerándult a gyomra. Mrs. Jones állt fölötte. Az MI6
ügynöke szürke selyempantallót viselt, hozzáillő, térdig érő kabáttal. A hajtókáján egy ezüsttű
volt, más ékszer semmi. Különös volt itt kint látni őt a napon. Alex nem akarta látni. Blunttal
együtt ő volt az utolsó, akit most látni akart.
- Csatlakozhatok? - kérdezte a nő. -Már megtette.
A nő leült mellé.
- Követett? - morgott Alex. Eltöprengett, honnét tudhatta a nő, hogy itt lesz, s átfutott a fején,
hogy talán az elmúlt két hét minden percében megfigyelés alatt állt. Nem lepte volna meg.
- Nem. A barátod, Jack Starbright mondta, hogy itt leszel.
- Várok valakit.
- De csak tizenkettőre. Jack jött el hozzám, Alex. Jelentkezned kellett volna a Liverpool
Streeten. Eligazítást kell neked tartanunk.
-Mi értelme elmennem a Liverpool Streetre? Nincs ott semmi, nem igaz? Csak egy bank -
legyintett keserűen.
- Akkor hibáztunk - értette el a célzást Mrs. Jones. Alex elfordult.
- Tudom, hogy nem akarsz velem beszélni Alex - folytatta Mrs. Jones. - Nem muszáj. De
legalább meghallgatsz?
A nő nyugtalanul nézte. A fiú nem felelt.
- Igaz, nem hittünk neked, amikor eljöttél hozzánk, és persze belátjuk, hogy tévedtünk.
Butaság volt tőlünk. De annyira hihetetlennek tűnt, hogy Damian Cray veszélyt jelenthetne a
nemzetbiztonságra. Gazdag és különc, de csak egy nagyra törő popsztár. Mármint ezt hittük.
De ha azt hiszed, hogy abszolút nem figyeltünk rád, tévedsz. Alán és én másként vélekedünk
rólad. Őszintén szólva, ha rajtam múlik, sosem szervezünk be. De ez most nem fontos. - Nagy
levegőt vett. - Miután elmentél, úgy gondoltam, azért utánanézek Damian Craynek.
Felhatalmazás nélkül nem tehettem valami sokat, de figyeltettem, jelentették nekem minden
lépését.
Hallottam, hogy ott voltál a Hyde Parkban, amikor bemutatták a játékot. Megkaptam a rendőri
jelentést annak az újságírónőnek a haláláról. Szerencsétlen balesetnek tűnt. Aztán hallottam a
párizsi incidensről: megöltek egy fotóst és az asszisztensét. Közben Damian Cray Hollandiába
utazott, és a következő pillanatban a holland rendőrség
valami üldözésről hablatyol: autók és motorok vadásztak egy biciklis fiúra. Persze azonnal
tudtam, hogy te vagy az. Viszont még mindig fogalmam sem volt, miről van szó.
Aztán a barátod, Sabina eltűnt a Whitchurch kórházból. Na erre megszólalt a fejemben a
sziréna. Tudom, most biztos azt gondolod, hogy tűrhetetlenül lassúak voltunk, és igazad van.
De minden titkosszolgálat ilyen. Cselekvéskor hatékonyak vagyunk, csak gyakran túl lassan
mozdulunk.
Most is ez történt. Mire elmentünk érted, már Crayvel voltál Wilshire-ben. Beszéltünk
Jackkel. Aztán egyenesen Cray házához mentünk. Megint lekéstünk, és ezúttal fogalmunk
sem volt róla, hová lettél. Most már persze tudjuk. Az Air Force One! A CIA szabályosan
megvadult. Alán Bluntot múlt héten behívatta a miniszterelnök. Talán le is mondatják.
-Megszakad a szívem - dörmögte Alex.
-Alex, tudom, hogy amin keresztül mentél... nagyon nehéz volt. Magadra maradtál, aminek
nem lett volna szabad megtörténnie. De milliók életét mentetted meg. Akármit is érzel most,
ezt ne feledd. Talán még azt is mondhatjuk, hogy megmentetted a világot. Isten tudja csak, mi
történt volna, ha Cray sikerrel jár. Szóval az Egyesült Államok elnöke szeretne találkozni
veled. Mint ahogy a miniszterelnökünk is. Még a palotába is meghívtak, ha el akarsz menni.
Természetesen senki más nem tud rólad. Még mindig titkos vagy. De légy büszke magadra.
Elképesztő tettet hajtottál végre!
- Mi lett Henrykkel? - Alex ezt az egyet nem tudta. -Csak kíváncsi lennék.
A kérdés meglepte Mrs. Jonest.
- Meghalt. A gép becsapódásakor. Eltört a nyaka.
- Hát akkor ennyi. - A fiú a nőre nézett. - Elmenne?
-Jack aggódik miattad, Alex. És én is. Talán segítség
kéne, hogy megbirkózz a történtekkel. Terápia vagy valami.
- Nem kell terápia. Csak magam akarok lenni.
- Értem.
Mrs. Jones felállt. Még egyszer megpróbált leolvasni valamit Alex arcáról. Most negyedszer
találkozott Alexszel egy bevetés végén. Minden alkalommal tudta, hogy a fiú valami módon
megsérült. Ezúttal azonban valami sokkal rosszabb történt. Tudta, hogy Alex valamit
elhallgat.
Aztán egy belső sugallatra megkérdezte: -A gépen voltál, amikor Jaszent lelőtték. Mondott
valamit, mielőtt meghalt?
- Hogy érti?
- Beszélt veled?
Alex a nő szemébe nézett:
- Nem. Egy szót se.
A nő otthagyta, és Alex nézte, ahogy távolodik. Jaszen tehát igazat mondott, gondolta. Ez a
kérdés bizonyította. Jaszen tudta, kicsoda ő.
Egy bérgyilkos fia. Sabina a híd alatt várt rá. Alex tudta, hogy rövid találkozó lesz. Nem sok
mondandójuk maradt egymásnak.
- Hogy vagy? - kérdezte Sabina. -Jól. Apukád?
- Sokkal jobban. Szerintem nem lesz gond.
-És nem gondolta meg magát?
- Nem. Elmegyünk.
Sabina előző este telefonon közölte vele a hírt, hogy a szüleivel elhagyják az országot. Maguk
akarnak lenni, míg Edward Pleasure teljesen felépül. Úgy gondolták, sokkal egyszerűbb lesz
máshol új életet kezdeni, és San Franciscót választották. Edwardnak állást kínált az egyik
ottani nagy lap. És volt még egy jó hír. Könyvet fog írni: elmondja az igazat Damian Crayről.
Egy vagyont keres majd vele.
-Mikor indultok? - kérdezte Alex.
- Kedden. - Sabina kitörölt valamit a szeméből. Alex fejében megfordult, hogy talán egy
könnycseppet. Ám amikor a lány megint ránézett, már mosolygott. - Kapcsolatban maradunk.
E-mailezhetünk. És tudod, hogy hozzánk mindig eljöhetsz vakációzni.
-Ha nem olyan lesz, mint a legutóbbi.
- Fura lesz amerikai iskolába járni... - Sabina elhallgatott. - Fantasztikus voltál a gépen, Alex!
- tört ki hirtelen.
- Sose gondoltam volna, hogy ilyen bátor vagy. Amikor Cray azokat az őrültségeket mondta,
te meg sem ijedtél. -Megtorpant. - Dolgozol majd még az MI6-nak?
-Nem.
- Szerinted békén hagynak?
-Nem tudom, Sabina. A nagybátyám hibája volt. Ő kezdte ezt sok évvel ezelőtt, és most én
fizetek érte.
- Még mindig szégyellem, hogy nem hittem neked -sóhajtott a lány. - Most értem meg, min
mehettél keresztül. Aláírattak velem egy titoktartási nyilatkozatot. Senkinek sem beszélhetek
róla. - Megint hallgatott egy sort.
- Sose felejtelek el.
- Hiányozni fogsz, Sabina.
- De hát látjuk még egymást. Eljöhetsz Kaliforniába. És majd szólok, ha Londonban leszek.
-Jó.
Sabina hazudott. S Alex valahonnét tudta, hogy ez nem egy egyszerű búcsú. Tudta, hogy soha
többé nem látják egymást.
Sabina ekkor átölelte és megcsókolta.
- Szia, Alex.
A fiú nézte, ahogy kisétál az életéből. Aztán sarkon fordult, s a folyót követve elindult, el a
hattyúk mellett. Nem állt meg. Nem nézett vissza.
Tartalom
Prológus
Nem az én dolgom
Az ujj a ravaszon
Matador
Az igazság és ami mögötte van
Szent énekes vagy énekes szent?
Örömdóm
Tollaskígyó
Rue Britannia
Júdáspénz
Fájdalomszintézis
Alex és az igazság
Pedálpróba
Óvintézkedések
Egyenlőtlen csere
Őrület és keksz
A sas lecsap
„Öveket kérjük becsatolni"
Richmond-híd

72-73 oldalakat újra scannelni