Sz mint szűz

Kelly Oram

SZ MINT SZŰZ

MÓRA KÖNYVKIADÓ

A mű eredeti címe:

Kelly Oram: V is for Virgin

© 2012 by Kelly Oram

Fordította:

SZABÓ LUCA

Sorozatterv:

LONOVICS ZOLTÁN

A Pokoli kár című dal magyar szövege:

Mesterházi Mónika

Minden jog fenntartva, a kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása, másolása, egyéb engedélyköteles felhasználása – beleértve a kiadvány digitalizálását és ily módon történő többszörözését, nyilvánossághoz közvetítését – szigorúan tilos!

A kiadó könyveit kedvezménnyel megrendelheti webáruházunkban:

www.mora.hu

Hungarian translation © Szabó Luca, 2017

Hungarian edition © Móra Könyvkiadó

Móra Könyvkiadó

1950 óta családtag

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

ISBN 978 963 415 979 7 (epub)

ISBN 978 963 415 980 3 (mobi)

Kiadja a Móra Könyvkiadó Zrt.,

Janikovszky János elnök-vezérigazgató

Szerkesztette: Szakonyi Csilla

Sorozatszerkesztő: Pavlovic Tijana

Műszaki szerkesztő: Bublik Zita

Elektronikus változat: Farkas István

Móra Könyvkiadó Zrt., Budapest, 2018

E-mail: mora@mora.hu • Honlap: www.mora.hu

Kyle-nak. Kérd, és megkapod!

1.

A NAGY BESZÉLGETÉS

Tudtam, hogy ez a pillanat is eljön egyszer. Amikor Zach felhívott, hogy a szülei elutaztak hétvégére, és menjek át megnézni egy filmet vagy valami, pontosan tudtam, mi jár a fejében. Igaz, hogy szűz vagyok, de hülye azért nem. Biztosra vettem, hogy inkább a „valami"-ben bízik.

Persze ez nem zavart, hiszen egy egészséges, tizenhét éves fiúról beszélünk, akivel ráadásul már három hónapja járok. Értem én a világ működését, csak arra számítottam, hogy esetleg cserébe a világ is megért engem.

Tévedtem.

Azt hiszem, én is ugyanannyira tehetek róla, mint Zach. Kezdettől fogva őszintének kellett volna lennem hozzá, de az vesse rám az első követ, aki nem halogatta volna a dolgot, ameddig csak lehet. Eleve nem könnyű beismerni valakinek, hogy az ember lánya még szűz, de még ennél is nehezebb kibökni, hogy eszünk ágában sincs változtatni a helyzeten.

Ráadásul Zach mindent alaposan eltervezett. Házi készítésű, gyertyafényes vacsorával várt, amelyet az anyja legszebb porcelánján tálalt, és a háttérben az apja Csajkovszkij-gyűjteménye szólt. Életemben nem ettem még olyan jó parmezános csirkét, igaz, kicsit túlfőtt.

Vacsora után Zach leültetett a kanapéra, és a kezembe nyomott egy apró, masnis dobozt.

– Ez meg mi? – kérdeztem döbbenten.

Nem mintha Zach érzéketlen vagy figyelmetlen lenne, de a romantika nem erőssége, úgyhogy azzal az estével már amúgy is levett a lábamról.

– Hát… tudom, mennyire szereted az ékszereket, és gondoltam, ez jól mutatna a nyakláncoddal.

Ösztönösen a nyakamban függő, csillogó, fehérarany V-hez kaptam. V mint Valerie. Ezt a nyakláncot a vér szerinti édesanyám ajándékozta nekem. Tizenhat éves korában szült, és rögtön utána örökbe adott. Az életemen kívül csak ezt a medált adta, de azért hálás vagyok, hogy legalább ennyim maradt tőle.

Még le sem téptem a szalagot a dobozról, már elfelhősödött a tekintetem. A fülbevaló olyan gyönyörű volt, hogy a pára hamarosan igazi könnyekké változott, és leáztatta a sminkemet.

Zach elsápadt, amikor észrevette, hogy sírok.

– Akkor most tetszik, vagy elcsesztem?

– Zach… – suttogtam szipogva – ez tökéletes.

Ekkor csókoltuk meg egymást.

Csókolóztunk… csókolóztunk… és csókolóztunk, míg végül kiszáradt a szám, megfájdult az ajkam, és elszédültem, mert túl sokáig jártam a fellegek között.

Lélegzetvételnyi szünetet tartottunk, és akkor Zach kezébe vette a kezem, és kimondta a mondatot, amitől egész este rettegtem:

– Menjünk fel a szobámba!

A szívem csak úgy zakatolt. Mint említettem, tudtam, hogy ez a pillanat is eljön, de ez nem azt jelenti, hogy felkészültem rá.

– Szerintem ez nem olyan jó ötlet – sóhajtottam.

– Miért? Csak mi vagyunk itthon, csodásan telik az este, és most már három hónapja járunk.

Nem akartam megbántani, ezért alaposan átgondoltam, hogyan magyarázzam el neki, de miközben én megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, Zach az ajkamra nyomta az ajkát… és ez nagyban megnehezítette a gondolkodást.

– Van fogalmad róla, mennyire szeretnék veled lenni, Valerie? – Szája az állam felé kalandozott, aztán végigcsókolta a nyakamat. – Nem vártunk már eleget?

Összerezzentem Zach meleg leheletétől. A lelkem mélyén nagyon-nagyon szerettem volna beadni a derekamat, de végül határozottan elhúzódtam tőle.

– Sajnálom, Zach, de… – Néhány pillanatig haboztam, aztán egy szuszra elhadartam a mondat többi részét: – Nem fogok szexelni veled.

Tudtam, hogy ez a kijelentés nem fogja túlzottan felvillanyozni, ennek ellenére meglepett az arckifejezése – dühvel vegyes sértettséget tükrözött.

– Miért? – kérdezte úgy, mintha arcul ütöttem volna. – Rosszul csókolok, vagy mi van?

– Nem a csókolózásról van szó – nyugtattam meg. – Imádok veled csókolózni, nagyon jó. Túlságosan is.

Beleborzongtam, amikor arra gondoltam, hogyan éreztem magam nem egészen két perccel korábban.

– Akkor mi a baj?

– Nos… ööö… – Nagyot nyeltem. – Csak arról van szó… – Miért olyan nehéz kimondani? – Én még… Én még szűz vagyok.

– Ó! – felelte, és láttam rajta, hogy ez az információ kellemes meglepetésként éri. – Tényleg?

Bólintottam, mire megenyhült az arca, és őszintén elmosolyodott.

Kifújtam a levegőt – addig fel sem tűnt, hogy visszafojtom. Jó érzés volt, végre megkönnyebbültem.

– Kicsim, miért nem szóltál? – kérdezte Zach, és újra megfogta a kezemet. – Ne félj! Majd lassan haladunk, vagy ha nem állsz készen, előbb mással kezdjük. Megvárjuk, míg feloldódsz.

– Nem, Zach, nem értettél meg, nem erről van szó. Illetve az igaz, hogy nem állok készen a szexre, de nem félek, csak várok.

– Vársz? – Szemmel láthatólag fogalma sem volt, miről beszélek.

– Hát… a házasságig akarok várni.

– Hogy mi?! – Végre megértette, csak nem akarta elhinni. – Ezt nem mondhatod komolyan!

– Teljesen komolyan mondom.

– Val, ma már senki sem vár ezzel a házasságig.

Ezt olyan hangsúllyal mondta, amit sértőnek éreztem. Olyan lekezelően beszélt velem, mint egy kisgyerekkel.

– Csak szólok, hogy ez nem rossz dolog – közöltem. Annyira ideges voltam, hogy jó eséllyel egyáltalán nem hangzott meggyőzően, amit mondtam.

– De minek? Mi értelme ennek?

Ismét a medálomhoz értem.

– Nem akarok úgy járni, mint a vér szerinti anyám.

Zach ismerte a történetet, még a levelet is megmutattam neki, ami a nyaklánc mellé járt, úgyhogy arra számítottam, kicsit jobban fogja támogatni a döntésemet. Ezért fájt annyira, amikor ehelyett dühbe gurult.

– Ne már, Val, ne hülyülj! Fogamzásgátlás is van a világon.

– Én nem hülyülök! – csattantam fel. – Tudom, hogy létezik fogamzásgátlás, de ennél többről van szó. Anyám azt sem tudta, ki az apám. Tudod te, milyen érzés ez? Megfogadtam, hogy én nem leszek olyan, mint ő. Az első alkalom jelent majd számomra valamit, különleges lesz.

Fel sem fogtam, hogyan hangzik ez, amíg Zach arckifejezése el nem árulta, hogy vérig sértettem.

– És ha mi most megtennénk, az neked nem jelentene semmit? – kérdezte. – Nem vagyok elég különleges?

– Dehogy! – akadt el a lélegzetem. – Persze hogy különleges vagy! Nem úgy értettem, ahogy hangzott. Zach, én szeretlek, csak… Csak azt szeretném, hogy a férjemmel történjen meg először.

Zach rettenetesen megharagudott, és ez megnehezítette a gondolkodást. Végül pánikba estem, és már nem is próbáltam szavakba önteni az érzéseimet.

– Sajnálom – mondtam. – Rosszul magyarázom, de attól ez még fontos nekem. Nem fogom meggondolni magam. Nem tudnál legalább egy kicsit támogatóbb lenni?

– Három hónapja járunk! – ordította Zach, és ezzel meg is kaptam a választ. – Nem gondolod, hogy ezt közölhetted volna hamarabb?

– Nem lett volna mindegy?

– A barátnőm benyögi, hogy sosem fogunk lefeküdni egymással. Hát nem, marhára nem mindegy! Egy csomó időt megspórolhattunk volna magunknak.

Elszorult a szívem. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű, de álmomban sem gondoltam, hogy így fog reagálni.

– Akkor most szakítasz velem?

– Hát sok értelme nem lenne együtt maradni, igaz?

Zach motyogott valamit az orra alatt, amiből csak annyit kaptam el, hogy időpazarlás. Rettenetes volt rájönni, hogy a fiú, akit én úgy szerettem, végig csak a bugyimba akart bejutni… de ez a felismerés tulajdonképpen könnyebbé tette a szakítást.

– Igazad van – bólintottam, és felálltam. – Tényleg időpazarlás volt. Már az elején elárulhattad volna, hogy ennyire felszínes vagy. Sok boldogságot kívánok, Zach. Befejeztem, és ne is álmodozz arról, hogy sírni fogok utánad!

Jól bevágtam magam mögött az ajtót.

Persze az utolsó mondattal csak a méltóságomat próbáltam megőrizni, mert amint eltűnt a házuk a szemem elől, sírva fakadtam, és hazáig abba sem hagytam a bőgést.

Úgy döntöttem, jár nekem, hogy egész hétvégén a sebeimet nyalogassam, de hétfőre összekaptam magam. Megfogadtam, hogy soha senki sem fog sírni látni.

Ez ostoba húzás volt. Sokkal egyszerűbb lett volna mások szeme láttára sírni, mint végigcsinálni azt, amibe ezek után keveredtem. Mennyivel egyszerűbb lett volna!

2.

A KIBORULÁS

Zach kezdőjátékos volt a gimis kosárlabdacsapatban, és szezonon kívül gátfutó. Én a lány röplabdacsapat tagja voltam, valamint a végzős osztály elnökhelyettese. Mindkettőnknek sok volt a dolga, mindketten szerettük a társaságot, és nagyon magasak voltunk. Ideális páros.

Nem mintha álompár lettünk volna, de azért elég népszerűnek számítottunk, úgyhogy a szakításunk híre futótűzként söpört végig a Huntington gimi folyosóin. A szemembe senki sem mondott semmit, de a sutyorgásokból és bámuló szempárokból arra lehetett következtetni, hogy legalább egy tucat történet kering arról, hogyan is történt a nagy esemény.

A magam részéről kicsit sem érdekeltek a sztorik, és nem vártam a sajnálkozó öleléseket sem, amelyek a szakítás természetes velejárói. Szerencsére a legjobb barátnőmmel, Carával a legtöbb órán egy csoportban vagyunk, és ő aztán cseppet sem együttérző lélek. Kétségem sem volt afelől, hogy valahogy majdcsak segít túlélni a napot.

Ahogy gyanítottam, Cara nem szomorú mosollyal tette le magát mellém a termünkben, hanem összevont szemöldökkel üdvözölt.

– Most nagyon össze fogunk veszni.

Hála az égnek, hogy léteznek legjobb barátok!

– Miért, mit csináltam? – érdeklődtem.

– Úgy vágtál bele a nagy beszélgetésbe, hogy velem nem egyeztettél!

– Akkor a pletykák elég közel járnak az igazsághoz, mi?

– Jaj, dehogy! – nevetett. – A kanyarban sincsenek. De én ismerlek, és megmondtam, hogy ne menj bele a nagy beszélgetésbe, csak ha már rendesen elterveztünk mindent.

– Kénytelen voltam. A szülei elutaztak, és abban a helyzetben vagy a nagy beszélgetésbe mentem bele, vagy… valami másba.

Cara egy ideig szkeptikusan méregetett. Pontosan tudtam, melyik pillanatban bocsátott meg, mert új homlokráncolás váltotta fel a régit.

– Felhívhattál volna.

– Bocs, nem értem rá, mert épp összetörték a szívem.

– A legjobb barátnőmet dobják, és nekem ezt a nyolcadikos öcsémtől kell megtudnom?

– Az öcséd tudja?

– Hahó! Nem hallottad, amit mondtam? Még az általános iskolások is előbb megtudták, mint én! Nem érzed, hogy ez mennyire gáz?

– Sajnálom, Cara – feleltem, és igyekeztem nem elmosolyodni, mert az tönkretette volna a megjátszott bűnbánatot. – Rettenetes érzés lehetett neked.

Továbbra is komoly maradt.

– Igen, az volt.

Kitártam a karom, Cara odabújt hozzám, és olyan sajnálkozó ölelést kapott tőlem, amilyet még soha senki.

– Biztos szörnyű napod van – ugrattam.

– Rosszabb nem is lehetne – szipogta. Említettem már, hogy ő a színjátszó szakkör sztárja?

Észre sem vettem, és elfutotta a szememet a könny. Az álsajnálkozó ölelés valódivá változott.

– Kösz, Cara.

– Az én csajszim vagy, V. Hegyeket is megmozgatnék érted.

– Igen?

– Jó, azt azért nem. De bármiféle bosszútervet főztél is ki, boldogan részt veszek benne, legyen bár törvényes, vagy sem. Nekem máris van néhány szuper ötletem!

Ezen kénytelen voltam elmosolyodni.

– Ez lesz a mai tanácskozás fő témája – vetettem fel.

– Miről beszélünk a tanácskozáson? – kérdezte mögöttem egy hang.

Carával összerezzentünk Olivia Lewis egércincogása hallatán. Jó, talán nem a hangszíne miatt rázott ki minket a hideg, hanem azért, mert ő a legborzalmasabb ember a világon. De akkor is. Olivia hangja olyan, mintha valaki végigszántaná a körmével a táblát.

– Ja, semmiről, Olivia – mondtam, de legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerült mosolyt erőltetnem az arcomra. – Csak viccelődtünk.

– Én nem vicceltem, tönkretesszük! – jelentette ki Cara, és levegőnek nézte Oliviát.

Kevés ember elég bátor ehhez a suliban, és Cara közéjük tartozott. Senki sem szerette Oliviát, de mindenki kedves volt vele, többek között én is, mert gyönyörű, gazdag, népszerű, és ami a legfontosabb: igazi boszorkány. Olyan gonosz, mint a sátán sarja, szóval senki sem akarta magára haragítani.

– Jaj, tényleg! – Azzal megkaptam Oliviától az első hivatalos szánakozó ölelésemet. – Péntek este hallottam, hogy szakítottatok.

– Péntek este? – Ettől lehidaltam, mivel csak aznap este dobtak.

– Zach mindenkinek elmesélte Will buliján, hogy mi történt – magyarázta Olivia, amikor meglátta az arckifejezésemet.

– Zach elment Will bulijára péntek este?

– Jaj de kedves! – fortyant fel Cara. – Az a rohadék kidob, majd elmegy bulizni, miközben te otthon kisírod a szemed?

Oldalba könyököltem a barátnőmet. Jó erősen. Nem mintha nem imádnám, hogy olyan lojális, de muszáj volt közölnie ezzel a banyával, hogy kisírtam a szemem? Muszáj volt éppen a „kidob" szót választania? Olivia alig bírt magával, annyira a képembe akarta vágni a pletykát, és már így is éppen elég kárörvendő volt.

– Nem kell szégyellni, hogy sírtál, Val. – Negédes hangjától elfogott a hányinger. – Nem kellett volna olyan érzéketlennek lennie. Jó, elég gáz, ha valaki béna az ágyban, de csak azért dobni a másikat rögtön szex után, mert nem elégítette ki…? Azért az szemétség.

Szívrohamot kaptam. Szinte biztos, hogy abban a pillanatban ez történt. Meg még az, hogy Olivia Lewis kitépte a szívemet, és összetaposta a Prada cipője magas sarkával. Mármint azt, ami maradt belőle, miután Zach dobott.

Cara képes lett volna ledöfni Oliviát a tűsarkával, és engem az rántott vissza a valóságba, amikor láttam, hogy mindjárt ráveti magát a csajra. Megragadtam a karját, mielőtt bármit is tehetett volna, és a hangomat is megtaláltam:

– Mit mondott pontosan Zach?

– Nem olyan szörnyű – nyugtatott meg Olivia. – Most már legalább tudod, és az sem kizárt, hogy ennek ellenére is találsz valakit, aki hajlandó járni veled. Biztos tanulhatsz ezt-azt az illetőtől, akkor majd ügyesebb leszel. Szerintem inkább hálás lehetnél Zachnek.

Könnybe lábadt a szemem. Olivia nyilván csak erre várt, mert megpaskolta a karomat, és otthagyott. De azért egy utolsót még odaszúrt:

– Olvass Cosmót, Val! Az a szex bibliája.

– Lehetne ez a képe alatti idézet az évkönyvben – morogta Cara, miután a csaj lelépett. – Tudod, el fog jönni a nap, amikor elveszem azt a drága cipőjét, és feldugom a…

– Cara!

– Csak mondom.

Cara újra átölelt, aztán elkezdődött az óra, és vele életem legrosszabb napja.

Azt szokták mondani, hogy a rosszindulatú szavak csak úgy leperegnek rólunk. Ezt a marhaságot! Inkább vertek volna agyon, mint hogy végig kelljen hallgatnom azokat a szavakat, amelyeket aznap kaptam. Kinevettek, mutogattak rám, összesúgtak a hátam mögött (sőt volt, aki arra sem vette a fáradságot, hogy suttogva beszéljen ki), és alighanem a végzős lányok mindegyikétől megkaptam a nekem járó sajnálkozó ölelést.

És ez még csak a nap első fele volt. Délután minden sokkal-sokkal rosszabb lett. Persze lehet, hogy ezt már magamnak köszönhettem.

Az órarendem miatt elvileg ebédszünetig nem kellett találkoznom Zachkel. Azt hittem, elég erős vagyok hozzá, hogy túléljem a viszontlátást, de amint beléptem az ebédlőbe, mindenki elhallgatott, nekem meg földbe gyökerezett a lábam.

– Gyere, V.! – súgta Cara, és gyengéden a pultnál álló sor felé taszigált. – Szedd össze magad! Nem eshetsz szét mindenki előtt, tudod jól, hogy csak arra várnak.

Körülnéztem, és láttam, hogy az ebédlőben sokkal többen vannak, mint általában. Még a nyomi zenekari és kórustagok is ott szorongtak a sarokban, és engem figyeltek, pedig ők mindig a zeneteremben szoktak ebédelni. Carának igaza volt, mind azt várták, hogy összeomoljak.

Sikerült végigállnom a sort, és csak azután kapták meg pontosan azt, amit akartak. Kezemben a tálcámmal a szokásos asztalom felé fordultam − ekkor láttam meg őket. Olivia Lewis ott, mindenki előtt dugta le a nyelvét Zach torkán.

Olivia nagy levegőt vett, amikor észrevette, ahogy elakad a lélegzetem, és olyan bűnbánó mosolyt erőltetett a képére, hogy bárki megirigyelhette volna a színészi tehetségét.

– Sajnálom, Val – csicseregte. – Ugye tudod, hogy ez nem ellened szól? Köztetek mindennek vége, és hát Zach nagyon jó pasi, várható volt, hogy hamar lecsapnak rá. Kicsit azért meglep, hogy engem választott.

Mostanra mindenki mögöttünk tömörült, a legjobb helyről akarták élvezni a műsort. Ez izgalmasabb volt, mint egy Gossip Girl szezonzáró epizód. De tudjátok mit? Engem már ez sem érdekelt. Ki mondta, hogy olyan fontos erősnek látszani az iskolatársaink előtt?

– Persze hogy téged választott, Olivia – feleltem negédes hangon. – Te vagy Orange megye legnagyobb ribanca, és Zachet csak a szex érdekli. Titeket az isten is egymásnak teremtett.

A hallgatóságnak döbbenetében elakadt a lélegzete.

Be kell vallanom, a konfliktus felvállalása hatalmas adrenalinlökettel járt. Az édes, ártatlan kis szüzike bizony eléggé élvezte, hogy így kiáll magáért.

Körbehordoztam a tekintetemet a tömegen, majd felugrottam az asztalra, csak hogy mindenki jól lásson.

– Tisztázzunk valamit, emberek! – kiabáltam. – Zach nem azért dobott, mert béna vagyok az ágyban! Azért dobott, mert sosem fogja megtudni, milyen is velem. Nem voltam hajlandó lefeküdni vele, ezért szakított. − Mindenki fojtott hangon sugdolózott, úgyhogy még hangosabban beszéltem, hogy túlharsogjam a zajt: – Így van! Szűz vagyok! – Erre néma csend lett. – Sosem szexeltem. És tudjátok mit? Büszke vagyok erre! – A düh elpárolgott belőlem, és megérintettem a nyakláncomat. – Gúnyolódjatok csak, nem érdekel! Akkor is várok a házasságig, és nem hagyom, hogy bárki megalázzon emiatt.

Lenéztem Zachre, aki a beszédem közben elsápadt, és ez megacélozott, ott és akkor más ember lettem. Lehet, hogy reggel még az ártatlan, konfliktuskerülő kis Valerie voltam, de elhatároztam, hogy soha többé nem félek kiállni magamért.

Elég vidám voltam ahhoz képest, mekkora hülyét csináltam magamból az egész iskola előtt. Kiléptem a rivaldafényből, és ismét Oliviára mosolyogtam.

– A tiéd lehet, szívem. Remélem, jó lesz vele a szex.

Már csak a drámai kivonulás volt hátra, úgyhogy emelt fővel távoztam is. Senki sem szólt egy szót sem.

Csak akkor fogtam fel, mit műveltem, amikor bevágódott mögöttem az ebédlő ajtaja, de akkor olyan súllyal nehezedett rám, mint egy rakás tégla. Úrrá lett rajtam a pánik, amit egész