JACK LONDON

A
LÁZADÓK
REGÉNY

PANNON KÖNYVKIADÓ
BUDAPEST, 1992
 1.

Olyan rosszul kezdődött az utazás, hogy már az elején elment tőle a

kedvem. Zord márciusi reggel volt, mikor elindultam a szállodámból.
Éppen jókor értem a kikötőbe. Kilenckor kellett volna a csónaknak
értem jönni, hogy az Elsinore-ra vigyen. Dideregve ültem a taxiban és
türelmetlenül vártam. Wada künn gubbasztott a sofőr mellett, ott még
egy fél fokkal hidegebb lehetett, mint bent. A csónak azonban nem
jött.
Possum, a foxikölyök - Galbraith nagyon a lelkemre kötötte, hogy
vigyázzak rá - a bundám alatt kapálózott. Mindenáron ki akart
szabadulni, de valahányszor a jeges levegő megcsapta az orrát,
nyöszörögve húzódott vissza.
Kimerült és túlfeszített idegeim megnyugtatására a kutya folytonos
fészkelődése csöppet sem volt alkalmas.
Indulásom előtt való este érkezett Galbraithtől ez a kis meglepetés.
New Yorkból küldte - expressz! Ez megint nagyon hasonlított
Galbraithhez. Más ember virágot vagy gyümölcsöt küldött volna -ő:
egy nyafogó kis két hónapos foxikölyökkel fejezte ki a szeretetét.
A foxi hozta a bajt. Attól kezdve, hogy megérkezett, minden rosszul
ment. Már a szállodából csaknem kidobtak miatta.
Pokolba kívántam a kutyát, de még inkább Galbraitht. S amíg a
kikötőben dideregtem, közel voltam hozzá, hogy magamat is pokolra
kívánjam. Micsoda őrült gondolat volt tőlem: vitorláshajóval utazni.
Tíz órakor egy fiatalembert vezettek hozzám. A révkalauz küldte,
hogy a kikötő másik végébe vigyen minket, mert a csónak majd oda
fog jönni értünk. Hogy mikor, azt ő sem tudta. Még dühösebb lettem.
Micsoda dolog ez, hogy a révkalauzt jobban informálják, mint engem?
Egy óra múlva végre megérkezett a pilóta. Hamarjában semmi se
jut eszembe, ami kevésbé hasonlít egy révkalauzhoz, mint ez az
ember. A jól ismert kék vászonruhás, viharvert eldurvult tengerész
helyett egy halk beszédű, előkelő fiatalember állt előttem. Kitűnően
szituált üzletembernek néztem volna inkább. Bemutatkozott

2
s aztán együtt dideregtünk tovább az autóban. Ő is csak annyit tudott,
hogy West kapitány változtatott valamit az útiterven - habár szerinte
a csónaknak már régen itt kellett volna lennie.
Négyórai keserves várakozás után végre a csónak megérkezett. Ez
alatt a négy óra alatt keményen elhatároztam, hogy West kapitányt
gyűlölni fogom. Még nem ismertem, de idáig gavallérosan viselkedett
velem szemben! Mikor az Elsinore, Erie Basinben horgonyozott,
kíváncsi voltam jövendő otthonomra és New Yorkból átmentem
megnézni a hajót. Meg voltam elégedve. A fogadószobám jóval
nagyobb volt, mint amilyet remélni mertem. A kapitány lakosztálya
azonban még sokkal szebb volt, mint az enyém. Hálófülkéje
fürdőszobába nyílott s akkora rézágy állt benne, amekkorát a tengeren
még sohase láttam.
Fejembe vettem, hogy a fürdőszoba és a széles rézágy az enyém
lesz. Szóltam az ügynöknek, beszéljen a kapitánnyal. Nem nagyon
tetszett neki a dolog.
- Nem bánom, akármibe kerül - mondtam. - Száz, százötven,
ötszáz dollárt is adok érte.
Mind a két ügynök azt mondta, hogy West kapitány aligha megy
bele az üzletbe.
- Na, akkor a maguk kapitánya páratlanul áll a világtörténe-
lemben.. . Az Atlantic-gőzösök kapitányai mind bérbe adják lak-
osztályukat.
- Csakhogy West kapitány nem tartozik az Atlantic-gőzösök
parancsnokai közé - jegyezte meg udvariasan Mr. Harrison.
- Gondolja meg, hány hónapot kell ezen a hajón töltenem -
folytattam a rábeszélést. - Ha másképp nem megy, ezer dollárt is adok
érte.
Pár nap múlva Mr. Gray fölhívott s közölte velem, hogy West
kapitány nem fogadta el ajánlatomat.
- Megmondta, hogy ezret is szívesen fizetek?
- Meg.
- Mit felelt rá?
- Azt, hogy nagyon sajnálja, de nem teljesítheti uraságod kérését.
Másnap levelet kaptam a kapitánytól... Sajnálja, hogy még nem
találkoztunk és mindent el fog követni, hogy jól érezzem magam a
hajóján. Ha kinn leszünk a tengeren - írta -, és nem leszek a szo-
bámmal megelégedve, szívesen cserél velem lakást.
És e miatt az ember miatt kellett nekem négy keserves órán át
dideregnem a kikötőben! Minél kevesebbet fogom látni az utazás
alatt, annál jobb lesz, határoztam el dühösen és nem csekély öröm-
mel gondoltam a rengeteg magammal hozott könyvre. Hála istennek, ha
szórakozni akarok, nem szorulok rá semmiféle tengerészkapitányra.
A matrózok bevitték a ládáimat, a foxit Wadára bíztam s én a pilótával
elindultam Mr. Westhez. Első pillantásra láttam, hogy ő éppen olyan
kevéssé tengerészkapitány, amilyen kevéssé révkalauz az a fiatalember,
aki elvezetett hozzá. Ismertem az Atlantic-gőzösök valamennyi
kapitányát: Mr. West egyikhez se hasonlított s nem hasonlított azokhoz a
cserzett bőrű, durva tengerészekhez sem, akikről annyit olvastam. Egy
nő állt mellette - prémekbe burkolózva - az arcából semmit se láttam.
- Szent isten! A felesége?! - súgtam oda rémülten a pilótának. - Csak
nem jön velünk?
Mikor Mr. Harrisonnál megváltottam a jegyemet, azt mondtam neki,
hogy remélem, az Elsinore kapitányát nem fogja elkísérni a felesége, Mr.
Harrison mosolygott és azt mondta, hogy nyugodt lehetek.
- Nem a felesége, hanem a leánya - súgta most vissza a pilóta. - A
felesége már egy éve meghalt. Azt mondják, azért tér vissza a tengerre a
kapitány.
Még kezet sem fogtam Mr. Westtel s egyénisége máris megkapott.
Hosszú, sovány alak volt, hideg, mint a márciusi nap, amelyen először
láttam; méltóságos, mint egy uralkodó s olyan magasan fölötte látszott
lenni embereknek és dolgoknak, mint egy messzi-messzi csillag. De
amint összeért a kezünk, egyszerre átszínesedett az arca, keskeny,
kemény vonalú szája egy pillanatra ellágyult s tekintetében valami
melegség ragyogott fel.
Éreztem, hogyha megszólal: öröm lesz hallgatni. Valami szépet,
megnyugtatót, bölcset vártam tőle. Pedig egyelőre csak közönyös
szavakat mondott. Sajnálkozott rajtam, hogy olyan soká kellett várnom.
A hangja azonban újabb meglepetés volt számomra. Mély, kellemes
hang volt, talán nagyon is mély, de tiszta csengésű mint a harangszó.
- A késedelemért ez a fiatal hölgy felelős - fordult most a leányhoz. -
Margaret, ez itt Mr. Pathurst.
Egy kesztyűs kéz bújt ki a rókaprémből s egy szürke szempár nézett
keményen farkasszemet velem. Kényelmetlen volt ez az átható, hideg,
kutató tekintet. Ha az ember új inast akar fogadni, az nézi így tetőtől
talpig végig. Akkor még nem tudtam, hogy ő is velünk jön és nagyon is
természetes, ha kíváncsi rá, ki lesz az útitársa félesztendőn keresztül.
Possum vonítását hallottam a kabin felől s elindultam, hogy Wa-
dát megkeressem. Ott találtam a folyosón. A bőröndömet akarta
kiszabadítani a többi közül. Rémülten álltam meg a tömérdek cso-
mag láttára. Kosarak, táskák, ládák, kisebb-nagyobb dobozok. Kié
ez a rengeteg holmi? Megnéztem az egyiken a monogramot: „M.
W." De hiszen West kapitányt Nathamétnek hívták... Egyszerre
eszembe jutott, hogy a leányát Margaretnek szólította.
Már nem volt kedvem a kabinba menni. Visszafordultam és dü-
hösen járkáltam föl-alá a fedélzeten. Nincs kényelmetlenebb valami
a hajón, mint egy nő. Persze, arra nem gondoltam, hogy leánya is
lehet a kapitánynak. Legszívesebben rögtön visszamentem volna
Baltimore-ba.
Egyszerre Miss West jött velem szembe a födélzeten. Akárhogy
haragudtam rá, el kellett ismernem, hogy járása szép. Magas, izmos
alakjához mérten az arca szinte túlságosan finomnak látszott. Habár
tulajdonképpen az alakját is eltakarta a formátlan bunda.
Megfordultam és a málhahegy szemlélésébe merültem. Egy fur-
csa formájú, óriási faládát bámultam éppen, mikor megszólalt mö-
göttem a lány:
- Ez volt az oka a késésnek.
- Micsoda? - kérdeztem közönyösen.
- Az Elsinore zongorája... Mikor elhatároztam, hogy utazom,
rögtön sürgönyöztem Mr. Pike-nek. Ő nem is tehet róla, a gyáros
megígérte, hogy idejében meglesz. Írtam is neki olyan levelet, hogy
egész életére megemlegeti...
Nevetett, aztán felém fordult:
- Miért nem jön be a melegre?
- Mikor határozta el, hogy utazik? - kérdeztem, anélkül hogy a
kérdésre feleltem volna.
Tekintete végigfutott rajtam - egy pillanat volt csak, de tudtam,
most megérezte, hogy haragszom rá.
- Két napja - felelte. - Miért kérdezi?
Kicsit elszégyelltem magam, de mielőtt szólhattam volna, megint
folytatta:
- Nem szabad rám haragudnia, Mr. Pathurst. Majd meglátja, logy
egészen jól megleszünk... Nem fogjuk háborgatni egymást... Higgye
el, én jobban ismerem ezeket a hosszú tengeri utazásokat, mint
maga. Sokféle emberrel volt már dolgom és mindegyikkel jól
negvoltam... Tudom, attól fél, hogy mulattatnia kell engem... Ne
féljen - én nem szorulok senkire. Mosolyogjon hát egy kicsit, Mr.
Pathurst!
 2.

Az „Elsinore" szénnel megrakodva, már jó mélyen bent volt a vízben,

mikor megérkeztünk. Még mindig küszködtem magammal: nem volna-
e okosabb, faképnél hagyni a társaságot és visszafordulni? Pedig nem
szoktam változtatni azon, amit egyszer elhatároztam.
Az volt a baj, hogy elejétől fogva, nem volt valami nagy kedvem az
utazáshoz. Nemcsak az utazáshoz - semmihez se volt már kedvem. Az
élet számomra elvesztette színét, ízét, jelentőségét. Embertársaim nem
érdekeltek többé - tülekedésüket fölényes mosollyal néztem. Az
asszonyokat meg éppen untam.
- Levitetem a bőröndjeimét és elbúcsúzom Mr. Westtől meg a
leányától - határoztam el, amíg fölfelé mentem a lépcsőn.
Miss West azonban olyan barátságosan, olyan megvesztegetően
mosolygott rám, s aztán - a kabinban oly jó meleg lehetett, idekint meg
gyilkos hideg volt.
- Mégis maradok - gondoltam.
Mr. Pike-ot, a másodkapitányt már Erie Bosinből ismertem. Merev,
kicsit fájdalmas mosolyra torzult az arca, mikor meglátott, de kezet se
foghattunk, annyira el volt foglalva a félig megfagyott legénységgel.
Nagyon szerette az italt, ebben - sajnos - nem volt okom kételkedni.
Puffadt, színtelen arca, vérrel aláfutott szeme első pillanatra elárulta a
megrögzött alkoholistát.
Amíg a matrózokat néztem, megint az a furcsa érzésem volt, hogy én
a tengerészeket egészen, egészen másféléknek képzeltem.
Egy bosnyák származású, birka arcú vén matróz minduntalan
megállott és két kezét a derekára szorítva, jajgatva kapkodott levegő
után. Hónapok múlva tudtam meg, hogy semmi baja sincsen, csak rossz
szokása a jajgatás.
Hihetetlenül furcsa alakok verődtek össze, nem győztem csodálkozni
rajtuk. Egyetlenegy akadt köztük, aki némileg megközelítette azt a
képet, amit én a tengerészekről alkottam magamnak. Hervaynak hívták,
tizenhat éves volt és ez volt az első tengeri útja. A legénység még nem
gyűlt össze teljes számmal, de a kormányos esküdözött, hogy minden
pillanatban itt lehetnek a többiek is.
- Gazemberek!... Lókötők! - ordított Mr. Pike. - Itt hagyom
valamennyit!... Pokolfajzat!... Ezek akarnak tengerészek lenni!!... Nincs
ma igazi tengerész... Egyetlenegy sincs! Meghalt az utolsó is, még
mielőtt ti megszülettetek!
Csak úgy dőlt belőle a whisky, de máskülönben egyáltalán nem
látszott mámorosnak.
 - Bár meghaltam volna inkább! - fordult felém. - Legalább nem
kellene most ezzel a bandával kimenni a tengerre... Az Elsinore úgyse
vitorláshajónak épült s méghozzá ez a legénység - he! Szép kis mulatság
lesz ebből!... Ó, uram, ha a régi hajókat látta volna! A Hervey Birchöt, a
Cenvasbacket, a Fleetwinget! Mennyi teát hoztunk Kínából! Más világ
volt az akkor!
Kezdett érdekelni az öreg. Nem volt sietős a dolgom. Nyugodtan
járkálgattam a födélzetén Mr. Pike-kal. Széles vállú erős csontú óriás
volt, hat lábnál is magasabb. Egy ujjából három olyan ujj is kitelt volna,
mint az enyémek s a csuklója is háromszor olyan vastag volt, mint az
enyém.
- Azt hiszi, hogy az Elsinore nem való vitorlásnak?
- Hogy azt hiszem-e? Akármibe fogadok, hogy százötven nap alatt se
teszi meg az utat... Pedig a Flying Clonddal nyolcvankilenc nap alatt
mentünk Sandy Hooktól Friscóig... Háromszázhetvennégy kilométert
tettünk meg mindennap... Kilencszer jártam körül a világot a Flying
Clouddal. Aztán az Andrew Jacksonra szegődtem.
- Melyik évben?
- 1860-ban.
- 1860-ban?! - kérdeztem csodálkozva. - Kilenc év a Flying Cloudon
- hiszen annak most hatvankét esztendeje!
- Hétéves koromban kezdtem... Anyám komorna a Flying Cloudon...
Ott születtem a tengeren... Tizenkét éves koromban már hajósinas
voltam. Ó, micsoda idők voltak, uram!... Ezer halál leskelődött ránk,
járvány, éhínség, tengeri rablók s mi mentünk rettenthetetlenül előre,
egyik országból a másikba - hetvenezer tengeri mérföldön keresztül!
- De hiszen akkor maga most hatvankilenc éves.
- Annyi, uram... De még ma is fölveszem a versenyt a legfiata-
labbjával... A mai generáció belepusztulna abba, amit én átszenvedtem
... Ott voltam az Emanuelon, mikor a Brisk elfogta a legénységet.
Belemelegedett a beszédbe. Kalandos történeteket mesélt, rab-
lótámadásokról, titokzatos gyilkosságokról, abból az időből, mikor két
hatalmas öklével még könnyűszerrel, sokszor rendet tudott teremteni, ha
rákerült a sor.
Egyszerre elcsöndesedett.
- Most már mindennek vége - mondta csüggedten. - A tengerésznek
ma gentlemannek kell lennie... Nem szabad többé hangosan beszélni és
isten őrizz, hogy a kezemmel hozzáérjek valakihez ...
 A főkormányos lépett eléje, simára beretvált, nehézkes járású,
magas, szőke férfi.
- Jön a legénység, uram - jelentette. Mr. Pike bólintott, aztán
közelebb hívta.
- Jöjjön, Mr. Mellaire, hadd mutatom be az utasunknak.
A főkormányos udvariasan, régimódi ceremóniával hajolt meg.
- Délvidéki - mondtam a bemutatkozás után.
- Georgiai, uram. - Meghajolt és mosolygott, ahogyan csak egy
délvidéki tud meghajolni és mosolyogni.
Vonásai tulajdonképpen kellemesek voltak, arckifejezése megnyerő,
de a száját valami kegyetlenül mély vágás formátlanította el.
Önkéntelenül a kezére néztem. Neki is vastag csontú durva keze volt,
mint a másiknak.
Próbáltam a szemébe nézni. Barátságosan mosolygott rám, de
mintha a nyájasság csak vékony fátyol lett volna tekintetén; mögötte
nem találtam sem őszinteséget, sem könyörületet. A fátyol mögött
valami rettenetes hidegség leselkedett, valami halálos könyörtelenség.
A fátyol mögött ugrásra készen, áldozatára várva, ott volt az a
félelmetes, élő valóság, amely a száját olyan kegyetlenné tette.
Végigfutott a hátamon a hideg attól, amit a szemében megsejtettem.
Amíg közönyös dolgokról beszéltünk, olyan érzésem volt, mint mikor
az őserdőben érzi az ember, hogy vadállatok villogó, láthatatlan
tekintete figyeli minden mozdulatát.
Rendesen úgy szokott lenni, hogy az ember külsejéből, modorából
biztosan lehet a belsejére következtetni. De ennek a tengerésznek
nyugodt, szívélyes külseje valami egészen, egészen mást rejtegetett,
mint amit mutatott.
Wada integetett a kabinom ajtajából, valami utasítást akart. Feléje
indultam, de Mr. Pike egyszerre mellettem termett és a fülembe súgta:
- Várjon egy pillanatig, Mr. Pathurst.
Mondott valamit a főkormányosnak, mire az megfordult és elment.
Mr. Pike megvárta, amíg eltűnt a hajó orrában, aztán halkan
megszólalt:
- Ne beszéljen a koromról senkinek, uram. Minden évben, mikor
aláírom a szerződést, eggyel kevesebbet vallok be. Most ötvennégy
vagyok.
- Nem látszik egy nappal se többnek - mondtam őszinte meg-
győződéssel.
- Nem is érzem többnek magam. Legyűröm én a fiatalokat jobban
bírom a munkát, mint ők. Csak senki meg ne tudja, hány éves
vagyok, Mr. Pathurst. A hajótulajdonosok nem szeretik, ha tenge-
részeik hetven körül járnak... Pedig hát miért?
Be akartam menni a kabinomba, de az öreg még egyszer elém
állt.
- Mr. Pathurst! Ugye nem mondja meg senkinek, hány éves va-
gyok?

3.

A jeges szél után jólesett a fülke meleg kényelme. A többi szobá-

ba vezető ajtók nyitva voltak. Lehetett vagy öt szoba: kettő az
enyém, aztán egy kisebb a főkormányosé, egy előszobaféle és
azontúl valami öltöző, tele szekrénnyel.
Az ebédlő, a fürdőszoba és a kapitányék lakosztálya alighanem
fönt volt. Lehallatszott a lány dúdolása, amint rakosgatás közben
ide-oda járkált a fejem fölött.
Elintéztem Wadával a dolgot és megnéztem az órámat. Még
mindig nagyon korán volt, alig pár perccel múlt három óra. Megint
visszamentem a födélzetre.
Odatámaszkodtam a korláthoz és végignéztem, amint a legénység
kiszállt a csónakból. Soha ennyi nyomorult, undorító, rongyos
alakot nem láttam egy csomóban. A ruha piszkos cafatokban lógott
róluk. Mintha csupa börtönből szabadult gonosztevő volna - véres
arcú, bujkáló tekintetű söpredék.
Mr. Pike a hídon állt és siettette őket. Némelyik lustán engedel-
neskedett de a legtöbbje tudomást se vett róla. Az egyik nagyot
köpött előtte és röhögve fordult a társaihoz:
- Ki ez a vén lókötő?
Láttam, hogy Mr. Pike hatalmas ökle görcsösen összerándul. De
csak a hajókötelet fogta meg.
- Takarodjatok!
Legnagyobb meglepetésemre sarkon fordult és végigment a hí-
don. Hát így vagyunk! - gondoltam... Üres beszéd volt, amivel
mulattatott. A parancsnoki hídon most megjelent West kapitány.
Alig egy perccel azután, hogy a csónak visszaindult, bábeli zűr-
zavar tört ki az alsó födélzeten. A durva, részeg kiabálásból nagy
nehezen értettem meg, hogy valaki a vízbe esett.
Abban a pillanatban lent volt a mentőcsónak. Nem győztem bá-
mulni a főkormányost és a másodkapitányt. Milyen csodálatos lé-
lekjelenlét, micsoda boszorkányos ügyesség. Pedig az egyik hat-
vankilenc éves, s a másik legalább ötven. Úgy mozogtak, mintha
acélból lett volna minden izmuk. Pillanat alatt átlátták a helyzetet,
készen voltak a tervvel s már cselekedtek is.
Mind a kettő mérhetetlen magasságban állott ezek fölött a nyo-
morult teremtések fölött. Jobban különböztek tőlük, mint amennyire a
fehér ember a hottentottától - mint amennyire az ember a majomtól
különbözik.
Ugyanakkor, mikor a szerencsétlent kihúzták a partra, egy másik
embert láttam a vízbe ugrani. Sötét bőrű, sovány férfi volt, fekete
szeme úgy forgott, mint egy őrülté. Ahogy néha feldobta a hullám,
jobb kezében egy kés pengéjét láttam villogni.
Lopva a kapitányra néztem. Zsebre tett kézzel járt föl-alá a pa-
rancsnoki hídon és hol a csónakra vetett egy pillantást, hol erre a
páriára. Nem rendelkezett, nem volt izgatott, úgy látszott, mintha
mindnyájunk közt őt érdekelné legkevésbé a dolog.
A nyomorult ott a vízben most a ruháit kezdte letépni magáról.
Előbb az egyik, aztán a másik meztelen karja tűnt elő. A víz néha
magasra földobta, aztán másodpercekre alámerült, de amint megint
feltűnt, a kést görcsösen szorongatta és valami furcsa, artikulálatlan
hangot hallatott.
A mentőcsónak már csaknem utolérte, de úgy látszott, a szeren-
csétlen minden igyekezetével ki akarja kerülni.
Láttam, amint fölhúzták a hajóra, meztelen teste csupa vér volt.
Legalább tíz helyen megsebezte magát. A csuklójából csak úgy pa-
takzott a vér. Embertelenül undorító látvány volt a szerencsétlen.
Társai körülvették, szóltak hozzá, megfogták a kezét. A másodka-
pitány meg a főkormányos félrelökte őket. Levitték a szerencsétlent a
betegszobába. Megint csak bámulnom kellett Mr. Pike és Mr. Melloire
óriási erején. Hallottam az őrültek emberfölötti erejéről, de ezt a
dühöngőt úgy vitték ők ketten, mint egy szalmaszálat, Mr. Pike egy
kézzel fogta le a szerencsétlent, míg a másik megkötözte.
- Mit csinálnak vele? - kérdeztem. - Mindjárt elvérzik.
- Az volna a legjobb neki is, meg nekünk is. Sok bajunk lesz vele...
Majd megpróbálom összevarrni a sebét... Kivágok az állából egy
darabot s azzal kifoltozom.
Lopva ránéztem a másodkapitány hatalmas, durva tenyerére és
magamban kétségbe vontam sebészi képességét.
Visszamentem a födélzetre. West kapitány még mindig zsebre tett
kézzel állt a parancsnoki hídon és üres tekintettel bámult az alkonyodó
égre. S ez a fölényesen mozdulatlan arc jobban érdekelt és nagyobb
hatással volt rám, mint a részeg legénység, a dühöngő őrült, a
főkormányos és a másodkapitány együttvéve. Ki lehet ez az
ember? Mi van ezek mögött a márványból faragott vonások mögött?
Miért annyira más, mint mindazok, akikkel valaha találkoztam?
Gondolataimból Wada riasztott föl. Miss West küldte értem, hogy
menjek teázni.

4.

A fedélzet kemény, hideg padlója után jólesett a puha szőnyegre

lépni. Mekkora ellentét: az alacsony, rideg betegszoba után ez a tágas,
meleg, kényelmes helyiség! Még fülemben csengett a részeg matrózok
rekedt ordítása s puffadt bárgyú arcukat még élénken magam előtt
láttam, mikor egy selyempongyolás, bájos nő kínai porceláncsészében
forró teát nyújtott felém. Lehunytam a szemem. Ó, milyen nagyszerű
volt ez a csend, ez a langyos nyugalom! A szolga nesztelenül mozgott
körülöttünk, mint egy árnyék s amint nem volt rá szükség, eltűnt a
függöny mögött.
Miss West rám mosolygott.
- Mire gondol? - kérdezte. - Hallom, hogy valaki a tengerbe esett...
Na, a hideg víz biztosan kijózanította.
- Az az ember dühöngő őrült - mondtam fagyosan, mert haragudtam,
hogy ilyen közönyösen, nevetve tud erről beszélni. - Kórházba kellene
vinni a szerencsétlent, a hajó igazán nem neki való hely.
- Attól félek, ha elkezdjük, a legénység kétharmad részét kórházba
küldhetjük... Két cukorral parancsolja?
- Csak egyet kérek... Az az ember kegyetlenül megsebesült. Pár óra
alatt elvérzik.
Szürke szeme egy pillanatig komolyan, kutatóan kereste a te-
kintetemet, aztán megint csak nevetett és megrázta a fejét.
- Nem szabad rosszkedvűnek lennie, Mr. Pathurst... Mi lesz később,
ha már így kezdjük az utazást?... Ilyen dolgok naponta előfordulhatnak
a hajón. Ne féljen, az az ember jó kézben van. Mr. Pike kitűnő sebész,
majd meggyógyítja. Nyugodtan rábízhatjuk... Beszélik, hogy tavaly
amputálta az egyik matróznak a karját, a hajóácsnak meg mindenáron ki
akarta venni a vakbelét. Három kiló dohányt ígért neki, ha belemegy az
operációba.
- ...De nem veszedelmes a hajóra, hogy egy őrültet viszünk
magunkkal?
- Ó, ez semmi! Minden hajóstársaságnak megvannak a maga
bolondjai... Mikor hajóra száll, mind tele van whiskyvel... Em-
lékszem, egyszer, régen, volt egy ilyen bolond velünk. Nem látszott
rajta semmi, teljesen normálisan viselkedett, de éppen mikor elin-
dultunk Scottle-ból, beleugrott a tengerbe és két másikat magával
rántott. Föl se vetette őket a víz többé, amíg ott voltunk. Megint vállat
vont.
- Nézze, Mr. Pathurst, a tengeri utazás nem játék. S a mi legény-
ségünk igazán alja az emberiségnek... Néha csodálkozom rajta, hogy
hol tudták így összeválogatni őket... Mi jól bánunk velük, de többet
igazán nem tehetünk.
Hallgattam a leányt és elnéztem finom kis arcát, puha mozdulatait, a
vállára tapadó könnyű selymet - s megint a durva matrózokra
gondoltam. Igazat kellett adnom Miss Westnek. De mégis bántott,
hogy egy szép fiatal lányt ilyen keményszívűvé nevelt a tenger.
- Tudja, mit bámultam leginkább? - kérdeztem. - Az édesapja
hidegvérét...
Fölragyogott a szeme.
- A papa sohase veszi ki a kezét a zsebéből - mondta. - Ugye
magának is föltűnt? Ó, hányszor csodáltam én is! Emlékszem, tizenkét
éves koromban egyszer San Franciscóba mentünk a Dixie-vel. Erős
szél fújt és a papa nem akart a csónakba szállni; a nagy hajóval
vitorláztunk be a kikötőbe... Az Arany Kaput már elhagytuk... A
szembejövő személyszállító gőzös kapitánya rosszul számította ki a
sebességünket és a Dixie az orrával belefúródott a másik hajó
derekába. Éppen a kabinoknál. Rengeteg utasa volt, asszonyok, férfiak,
gyermekek... Papa ki nem vette a zsebéből a kezét egy pillanatra sem.
Leküldte a másodkapitányt, hogy vezesse a mentést és olyan hangon,
mintha vajat kérne a kenyerére, odaszólt a főkormányosnak, hogy
melyik vitorlát húzza föl.
- Még több vitorlát? Miért? - vágtam közbe csodálkozva.
- Mert látta a helyzetet. A személyszállító gőzös közepén hasadt
ketté. Alámerülését csak a Dixie belefúródott orra akadályozta meg.
Mindent el kellett követni, hogy a Dixie fönnmaradjon.
- Rettenetes volt. Szemem láttára fulladtak bele százan a tengerbe,
soha nem fogom azt a borzalmas délutánt elfelejteni... De valahányszor
a papára néztem, megnyugodtam. Ő éppen olyan volt, mint máskor.
Mintha semmi sem történt volna. Zsebre tett kézzel, lassan járkált föl-
alá a parancsnoki hídon s csak néha mondott valamit a kormányosnak.
Természetesen sokan odavesztek, de a papa azzal, hogy nyugodt
maradt és nem vette ki a kezét a zsebéből, száz meg száz ember életét
mentette meg... Amíg egy lélek volt a gőzösön, nem engedte
leereszteni a vitorlákat. Akkor aztán el is süllyedt rögtön a másik hajó.
 A leány elhallgatott és csillogó szemmel várta, hogy mit szólok
hozzá.
- Nagyszerű! - mondtam. - Bámulom a nyugalmát, habár meg-
vallom: ekkora hidegvér már nem is emberi. Én képtelen volnék rá...
Azt hiszem, amíg annak a szegény ördögnek a kínlódását néztem,
jobban szenvedtem, mint a többi néző együttvéve.:.
- A papa is szenved! - kiáltott a lány. - De ő nem mutatja. Szó nélkül
meghajoltam. Mit feleltem volna? Úgy látszik, sohase fogjuk
megérteni egymást.

5.

Tea után megint fölmentem a fedélzetre s örömmel láttam, hogy a

Britannia már közeledik. A Britanniának kellett kihúzni az Elsinore-t a
nyílt tengerre.
Figyeltem a legénységet. Snudry Bayers megint a derekát fogta és
jajgatott. Mellette egy fogatlan, szomorú, fáradt mozdulatú férfi állt.
Betegesen sápadt, beesett arcával, horpadt mellével olyan volt, mintha
már a végét járná, pedig alig lehetett több harmincnál.
- Ki ez az ember? - kérdeztem Mr. Pike-től.
- A hajómester.
Hajómester! Ez a fáradt, beteg ember ennek a nagy amerikai vi-
torlásnak a hajómestere! Hallatlan!
Most végre együtt látom valamennyit. Micsoda arcok, jóságos isten!
Akaratlanul is Miss West mondása jutott eszembe, hogy minden hajón
vannak bolondok és félkegyelműek.
De itt mindegyik olyan volt, mintha gyöngeelméjű vagy egészen
bolond lett volna. Én is azon kezdtem gondolkozni: hol tudták
összeszedni ezt a sok emberi roncsot?! Mindegyiknek volt valami testi
fogyatkozása. Görbe lábak, eltorzult arcok, sebhelyek, csonka ujjak - és
csaknem valamennyi alacsony növésű, csupa semmitmondó,
jelentéktelen vagy gonosz arc. Volt köztük egy, annál csúnyábbat,
visszataszítóbbat soha életemben nem láttam. Arcát, testét száz meg
száz vágás rútította el. Olyan volt, mint egy agyonhajszolt,
gyöngeelméjű faun. Rémült fájdalommal teli nagy fekete szeme
kérdően siklott egyik társáról a másikra. Mintha szüntelenül valami
gyötrő, fenyegető rejtély megoldását kutatná. Később megtudtam, hogy
süket szegény. Valami nagy robbanás következtében vesztette el a
hallását.
A szakács messziről, az ebédlő ajtajából figyelte a legénységet. Nyílt,
értelmes arca valóságos megkönnyebbülés volt a szemnek.
 Mr. Pike mellettem állt és amíg ő az embereit nézte, én az ő arcát
figyeltem. Marhavásáron lehet ilyen a vevő arca, amikor nincs
megelégedve a kínált portékával.
S még mindig jöttek. Egy sápadt, pislogó fiatalember, akin rögtön
láttam, hogy a szappannal hadilábon áll; egy ráncos arcú, sunyi
tekintetű öreg s egy magas, jól táplált férfi, aki valamennyi között a
legnormálisabbnak és a legértelmesebbnek látszott.
De Mr. Pike-nek jobb szeme volt, mint nekem.
- Mi baja magának? - ordított rá.
(Mr. Pike mindig ordított, ha a legénységgel beszélt.) Az megállt
egy pillanatra.
- Semmi, uram.
- Hogy hívják?
- Charles Devisnek, uram.
- Miért sántít?
- Nem sántítok, uram - hangzott a tiszteletteljes felelet s már sietett
is tovább ruganyos, egyenletes lépésekkel.
A másodkapitány arca eltorzult a dühtől, amint utána nézett. Azt
hittem, most valami szörnyűség következik. De semmi se történt.
Még három férfi jött föl a lépcsőn. Mind a három már első pillantásra
százszor különb azoknál, akiket eddig láttam. Azt hittem, Mr. Pike-
nak is ellágyul az arca, ha meglátja őket. Tévedtem. A másodkapitány
még jobban összevonta szemöldökét.
Jobban szemügyre vettem a három embert. Mindegyik fiatal volt -
huszonöt és harminc közt lehettek. A durva vászonruha jól állt rajtuk
- könnyen, biztosan mozogtak s az arca mindegyiknek nyílt, értelmes
volt. Mégis úgy éreztem, valami nincs rendben velük.
Pedig ezek egyáltalán nem hasonlítottak a többi rosszul táplált,
whiskyvel megmérgezett tengerészhez.
Ez a három egészséges volt, ügyes, hajlékony. Mindegyik okosnak
látszott, közömbösnek, fölényesnek - és biztosnak a dolgában.
Amint elmentek mellettünk, Mr. Pike-ot éppen olyan közönyös,
bátor tekintettel mérték végig, mint engem.
- Hogy hívnak? - ordított rá az elsőre Mr. Pike. Írországi zsidó fiú
lehetett, az orra kétségtelenül szemita eredetre vallott, a szeme meg
az álla pedig ír származásra.
Mind a három megállott s bár nem néztek egymásra, mégis úgy
látszott, mintha titkos konferenciát tartottak volna. A második -
valami furcsa sémita, babiloni és latin keverék - jelt adott a többinek.
Ó, nem mozdult meg, hanem intett, a kezét se emelte föl. Tu-
lajdonképpen semmit se láttam és mégis: meg mertem volna esküdni
rá, hogy óvatosságra intette társait. Keresztülsuhanó árnyék
az arcán, valami hirtelen föllángolás a szemében vitte az üzenetet a
többinek.
- Murphy - mondta meg a nevét az első.
- Uram! - ordított rá Mr. Pike.
Murphy vállat vont, annak jeléül, hogy nem érti.
- Ha ezen a hajón a tisztekkel beszélsz, azt mondod: uram!
Megértetted?
- Megértettem... uram! - A felelet olyan szelíden, olyan alázatosan
hangzott, hogy a másodkapitány egy oktávval lejjebb folytatta:
- Noseynak fogunk hívni a hajón... Érted?
- Nosey Murphy... Igenis... Uram...
Mind a hárman nevettek, de hang nélkül és anélkül, hogy a szájukat
félrehúzták volna. Csak a szemük nevetett hidegen és szinte
szomorúan.
Mr. Pike a másodikhoz fordult.
- Hogy hívnak?
- Bert Rhine-nak... Uram.
- A válasz megint csöndes volt, meghunyászkodó, félénk; szinte
zavarba hozta az embert.
- És te?
Ez volt a legfiatalabb a három közül, ez az utolsó, sötét szemű,
olajbarna bőrű, feltűnően szép fiú. Amerikai születésű lehetett, de a
szülei valószínűleg Dél-Olaszországból, Nápolyból vagy Szicíliából
származtak.
- Twust a nevem... Uram. - Éppen olyan szelíden felelt, mint a
másik kettő.
- Kidnek foglak hívni... Megértetted?
Megint az a különös, csendes, vidámság nélkül való nevetés.
- És most ide hallgassatok mindnyájan. - Mr. Pike-nak reszketett a
hangja az elfojtott indulattól. - Ismerem a fajtátokat. Komisz, piszkos
gazemberek vagytok, egytől egyig. Úgy is fogunk itt bánni veletek,
ahogy gazemberekkel szokás. De ti úgy fogtok dolgozni, mintha
tisztességes emberek volnátok, mert különben jaj nektek. Ha eszetekbe
jut komiszkodni, végetek van... És most pusztuljatok innen!
- Miért olyan szigorú hozzájuk? - kérdeztem az öreget, mikor azok
eltűntek.
- Pokolfajzat, ismerem őket - morogta. - Majd meglátja... Nem
folytatta, mert a hajó orrában fölfedezte azt az embert, aki
délután vén lókötőnek mondta őt. Ötödmagával ott ült a cókmók-
ján, aminek már régen a kabinjában kellett volna lenni. S különben is,
mindegyiknek a vitorlánál volt a helye. A másodkapitány megállt
mögötte.
- Állj föl! - parancsolt rá.
Az az ember megpróbálta, nyögött egyet, aztán visszaesett.
- Nem tudok.
- Uram!!! - mennydörgött rá Mr. Pike.
- Nem tudok, uram. Tegnap este részeg voltam és kint aludtam a
Jefferson-piacon. Reggelre csaknem megfagytam...
- Úgy érzed magad, mint egy vén lókötő, mi?
Larry - így hívták - egy majom rémült, panaszos tekintetével bá-
mult rá. Most kezdte csak érteni, miről van szó és egyúttal rettegni
kezdett a föléje hajló óriástól.
- Hát én majd megmutatom neked, mit érez egy vén lókötő, várj
csak!
Tessék jól idefigyelni arra, amit most fogok elmondani. Emlé-
keznek rá, ugye, hogy mit mondtam Mr. Pike tenyeréről? Hogy az
ujjai háromszor akkorák voltak, mint az enyémek s hogy a csuklója, a
válla, a karja milyen izmos volt? Nos hát, a jobb kezének egy
mozdulatával, egyetlen lendítéssel, az ujjai hegyével fölkapta Larryt a
levegőbe és visszadobta a csomagjára.
Larry szomszédja dühösen ugrott föl, de abban a pillanatban le-
csapott az arcára a másodkapitány hatalmas tenyere. Bámulatos ereje
volt ennek az embernek. Az ütés könnyed volt, minden erőlködés
nélkül való, akit ért, mégis elterült a földön és végiggurult a
födélzetén.
Önkéntelenül a parancsnoki híd felé néztem. Mit szól ehhez West
kapitány? De a hajó közepe eltakart minket a kapitány szeme elől.
Mr. Pike egy tekintetre se méltatta a jajgató áldozatot. Ott állt Larry
mellett, aki nagyokat nyögött. A többiek remegve húzódtak félre.
Magam is megilletődve néztem föl a hatalmas erejű óriásra, most már
szóról szóra elhittem, amit a hajdani véres időkről mesélt.
- Hát ki a vén lókötő, te vagy én? - kérdezte.
- Én... Uram... - nyöszörgött Larry.
- Kelj föl!
Larry egyszeriben talpra ugrott.
- Előre a vitorlákhoz! Ti is, egy-kettő!
Mentek mind, egy szó nélkül, leforrázva, mint a megvert kutyák.

16
 6.

Kezdték fölszedni a horgonyokat. A Britannia megérkezett.

A legénység ott forgolódott a vitorlák körül.
Hogy ezt a gyönyörű hajót ezek a nyomorultak keresztül tudják
segíteni viharon, sötétségen, ezer leselkedő veszedelmen, az leg-
alábbis valószínűtlennek látszott. A másodkapitányra gondoltam és a
főkormányosra: Mr. Pike-ra és Mr. Mellaire-re, a két emberre, akik
olyan elérhetetlen magasságban állnak ezek fölött az emberroncsok
fölött. Tudják majd ezt a söpredéket kormányozni?
Újra meg újra végigjárt a tekintetem a kiéhezett, beteges, formátlan
alakokon. Mr. Pike-nak igaza volt. Ezek nem voltak többé a régi idők
ördögi erejű, durva tengerészei, akik szembe mertek szállni
tisztjeikkel, akik öltek és akiket megöltek, de akik férfiakhoz méltón
küzdöttek, harcoltak a végsőkig.
Sóhajtva fordultam meg. A parancsnoki hídra nyíló őrszobából
West kapitány mosolygott rám. A pilótával beszélgetett; mind a ketten
szivaroztak.
Amint lefelé mentem a lépcsőn, megint kihallatszott a kapitány
szobájából Miss West dúdolása. Benéztem az inashoz is; igazán példás
rend volt nála. Az ő arcában is volt valami titokzatos, de fekete szeme
bátran, értelmesen ragyogott rám. Kínai volt.
- Mi a véleménye a legénységről? - kérdeztem tőle. Valamivel
indokolnom kellett, hogy betörtem hozzá.
Félrehúzta a száját és megrázta a fejét.
- Nem tetszeni... Nem jó... Én félni... Pokolra küldeni az egész...
Csak ennyit mondott, de ez is megerősítette az én véleményemet.
Az én két szobámban gyönyörű rendet teremtett Wada. Mindent
kicsomagolt, elrakta a ruháimat s a könyveim is ott álltak körös-körül
a polcokon. Minden a helyén volt már, kezdve a beretválkozó
szerszámomon, vízi csizmámon keresztül az íróasztalig, amely előtt
bőrrel párnázott csavarokkal a padlóhoz erősített kényelmes karosszék
várt. Pizsamáim ott lógtak a fogason, az ágyam mellett a megszokott
helyen ott volt a papucsom is...
Ó, idebent kultúra volt, ízlés, ügyesség. Fönt a fedélzeten kísértetek
jártak, félig állatok, félig emberek, testi, szellemi torzszülöttek.
Rágondolni is rettenetes volt. Hogy Mr. Pike-nak és Mr. Mellaire-nek
sikerül őket átformálni, emberileg alig látszott lehetségesnek.
Kedvetlenül nyúltam a „Hoil and Farewell" második kötete
után. Hiába, ez az utazás rosszul kezdődik. De aztán, ahogy körülnéztem
a meleg, barátságos, kényelmes szobában, valami jóleső zsibbadtság vett
erőt rajtam, a nyomasztó gondolatok elszálltak s örültem, hogy
hónapokra elláttam magamat olvasnivalóval.
Wadát is megkérdeztem, látta-e a legénységet. Nem, ő nem látta, de
hallotta a háziszolgától, hogy soha ilyen söpredék nem gyűlt össze hajón.
- Azt mondja, egyik se igazi tengerész. Csupa beteg, részeges ember...
A másodkapitány, az igen!... Pedig rég nem volt a tengeren. Azelőtt
nagyvállalkozó volt San Franciscóban. Aztán valami baja akadt a
rendőrséggel... Mondják ópiumot csempészett. Jó ügyvédje volt,
elengedték, de a pénze mind odaveszett. Azért jött vissza a tengerre...
Sok pénzt kap, hatvanöt dollárt egy hónapra... De nem szereti már a
vizet... Ha visszajövünk, itthagyja a hajót és újra kezdi az üzletet San
Franciscóban.
... Később, mikor kinyittattam Wadával az egyik ablakot, behallatszott
a hullámok csapkodása. Tehát már elindult velünk a Britannia
Chesapeske felé. Keresztülvillant a fejemen, hogy még mindig nem
volna késő. Még mindig könnyen hátat fordíthatnék az egész kalandnak
és a Britanniával visszamehetnék Baltimore-ba. - De akkor... halk
tányércsörrenést hallottam, az inas vacsorához terített - és aztán - olyan
jó meleg volt idebent és George Moore könyve olyan lebilincselően
érdekes volt...

7.

Az ebéd minden várakozásomat felülmúlta. Meg kellett állapítanom,

hogy a szakács érti a dolgát. Miss West osztotta ki az ételt s a szolga
olyan ügyesen segített neki, mintha mindig urasági inas lett volna.
Négyen ültünk az asztalnál. A kapitány a leányával szemben, én a
kapitány jobbján s velem szemben Mr. Pike.
A másodkapitány másik kabátba bújt az étkezéshez. Kifogástalanul
evett, látszott rajta, hogy sok esztendőt töltött kapitányai asztalánál. De
nem szólt egy szót se. Eleinte azt hittem, Miss West feszélyezi, később
rájöttem, hogy a kapitány miatt hallgatott. Ami ilyen magasan állott Mr.
Pike és Mr. Mellaire a legénység fölött, éppen olyan messze volt West
kapitány a tisztjeitől. A kapitány vérbeli arisztokrata volt, nyugodt,
méltóságos. Sohase beszélt Mr. Pike-kal se a hajóról, se egyébről. Miss
West azonban hasonlíthatatlanul kedvesebb volt Mr. Pike-hoz. A
másodkapitány többnyire
igennel vagy nemmel felelt, szépen evett és bozontos szemöldöke alól
néha vizsgálódva nézett rám. Én is sokszor rajtafelejtettem a
tekintetemet. Akármilyen véres múltja volt is, akármilyen durvának,
kíméletlennek látszott - nem tehettem róla -, szerettem ezt az embert.
Szerettem becsületes, nyílt őszinteségét, természetes modorát és kedves,
fiús nevetését. Aki úgy tud nevetni, az nem lehet rossz ember. Örültem,
hogy ő ült velem szemben és nem Mr. Mellaire és még jobban örültem
annak, hogy Mr. Mellaire nem evett a mi asztalunknál.
Azt hiszem, Miss West meg én vittük a szót. A lány szellemes volt,
élénk, vidám. Megint úgy láttam, hogy finom arcocskája nincs arányban
erős, magas alakjával. Telt volt, izmos, nem olyan telt, amilyennek
látszott. Emlékszem, mennyire csodálkoztam karcsúságán, mikor fölállt
az asztaltól.
Mindig csak az erős, egészséges nők érdekeltek és most is a lány
viruló egészsége volt az, ami leginkább megkapott. Hogy közelebbről
láttam az arcát, nem is voltak olyan finomak a vonásai. A bőre simán,
rózsásan feszült a nyak és az arc örökösen mozgó izmai fölé. Nyaka
különösen szép volt – formás, hófehér s szép volt finom, fehér, jól ápolt
keze is.
Amilyen szokatlan volt Mr. West tengerészkapitánynak, éppen
annyira különbözött Miss West is attól, amit rendes körülmények közt a
kapitány leányáról képzel az ember. Az orruk egyforma volt - apáé és
leányé - ugyanaz a szabályos, büszke orr, amely rögtön elárulta a nemes
fajtát.
Miss West arról beszélt a másodkapitánynak, hogy milyen hirtelen
szánta rá magát az utazásra, mennyi baja volt a készülődéssel, mennyi
akadály gördült eléje s amíg fél füllel odahallgattam, magamban az
Elsinore számottevő embereit számláltam össze. Nem valami sokan
voltak. A kapitány meg a leánya, a másodkapitány, a főkormányos,
Wada, a háziszolga és talán a szakács. De a szakács, a szolga és Wada
a cselédséghez tartozik, ők nem tengerészek. Miss West meg én pedig
számfelettiek vagyunk. Marad tehát a munkára összesen három
tengerész. Három ember a negyvenöt főből álló legénységgel
szemben! Hiszen meglehet, hogy azok között is akad még használható
- hátha tévedtem az első impressziókkal?
Az ebéd vége felé szóba került Mr. Pike csodálatos ereje. Elmondtam
mennyire bámultam őt is, meg a főkormányost is, hogy úgy tudnak
bánni azzal a haszontalan bandával. Mikor a Larry esetét kezdtem
mesélni - hogy hogyan emelte föl két ujjával a másodkapitány és
hogyan ejtette vissza a földre -, Mr. Pike rám nézett intően, szinte
fenyegetően. De azért végigmondtam a történetet.
 Nagy csönd lett. Miss West a kávéfőző fölé hajolt, Mr. Pike pedig
úgy tett, mintha a mogyoróval volna elfoglalva. West kapitány
azonban egyenesen rám nézett. Egyenesen - de millió és millió
mérföld volt közöttünk. Tiszta kék szeme most is nyugodtan csillo-
gott s a hangja mély volt és lágy, mint mindig.
- Arra az egyre kérem, Mr. Pathurst, hogy előttem sohase be-
széljen „házi ügyekről".
Bosszantott ez a rendreutasítás és megpróbáltam mentegetőzni.
- Nem a fegyelmezettség lepett meg. Hanem - az a rendkívüli testi
erő.
- A matrózokkal úgy is van elég baj, Mr. Pathurst, akkor is, ha
nem beszélünk róluk - folytatta West kapitány, olyan zavartalanul,
mintha én nem szóltam volna közbe. - Rá szoktam bízni őket a
tisztjeimre. Ők tudják, mit csinálnak és tisztában vannak azzal is,
hogy nem tűröm el az igazságtalan szigorúságot.
Mr. Pike kemény arcán valami mosolygásféle suhant keresztül,
amíg mereven az asztalterítőre bámult. Miss Westre néztem. Ő se
akar megkönyörülni rajtam? Miss West hangosan nevetett:
- Látja, a papa nem akar a matrózairól tudni. És én azt hiszem,
neki van igaza.
- Én is azt hiszem - bólintott Mr. Pike. Aztán a leány ügyesen
másra terelte a beszédet.
Ebéd után lementem a kabinomba cigarettázni és megkérdeztem
Wadát, mit tud a szakácsról. Wada mindig mindenről kitűnően volt
értesülve.
- Louisnak hívják - mondta. - Ő is kínai, de csak félig. Az anyja
angol volt... Hogy hívják azt a szigetet, ahol Napóleon meghalt?
- St. Heléna.
- Ott született Louis. De nagyon jól tud angolul.
Ebben a pillanatban Mr. Mellaire jött lefelé a födélzetről. A
másodkapitány fölváltotta s most ő ment ebédelni. Ünnepélyesen és
udvariasan köszönt, ahogyan csak egy régimódi délvidéki gavallér
tud köszönni. Még sem tudtam fölmelegedni iránta. Amikor beszélt
és mosolygott, mindig az volt az érzésem, hogy belül figyel és
tanulmányoz engem. Olykor azt a három különös fiatalembert
juttatta az eszembe, akik utoljára mutatkoznak be Mr. Pike-nak.
Azok is ilyenfélék voltak - kívül egészen mások, mint belül.
Mr. Mellaire mögött egy gyerekarcú óriás állott. A lába még
hosszabb volt, mint Mr. Pike-é.
- Ki volt ez? - kérdeztem Wadát, mikor tovább mentek.
 - A hajóács. Sam Lavroffnak hívják. New Yorkból jött a hajóra...
Azt mondja a szakács, hogy csak huszonkét éves.
Leültem az íróasztalomhoz. A nyitott ablakon keresztül megint
behallatszott a hullámok csapkodása és eszembe jutott, hogy úton
vagyunk. Nyugodtan és zajtalanul haladtunk; az ember szinte elfe-
lejtette, hogy kinn van a tengeren. Idáig mindig gőzhajón utaztam s
most furcsa volt hozzászokni, hogy nem hallom a gép zakatolását.
- Na, hogy tetszik? - kérdeztem Wadát, aki velem együtt most ült
először vitorláshajón.
Udvariasan mosolygott.
- Furcsa hajó. Furcsa matrózok. Nem tudom. Lehet, hogy jó lesz.
Majd meglátjuk.
- Attól félsz, hogy valami baj lesz?
- Nem félek, uram. Csak azt tudom, hogy a tengerészek nagyon
furcsa emberek.

8.

Később estefelé elsétáltam a parancsnoki híd felé. West kapitányt és a

pilótát láttam az őrszoba előtt fel-alá járkálni. A kormánykerék mellett
megint ott állt az a kis öregember, akit már reggel észrevettem. Az
iránytű lámpája megvilágította az arcát s apró kék szeme most még
gonoszabban villogott. Olyan kicsi és vékony volt, hogy alig látszott ki a
nagy rézkerék mögül. Ráncos arca után ítélve legalább öt évvel öregebb
lehetett Mr. Pike-nál. Wadától tudtam meg később, hogy Andy Faynek
hívják és csak hatvanhárom éves.
Odatámaszkodtam a korláthoz és a kötelek útvesztőjét bámultam.
Megint nem tudtam szabadulni attól a kellemetlen érzéstől, hogy semmi,
de semmi kedvem az utazáshoz. Elejétől fogva rosszul ment minden. A
kutyával kezdődött. Aztán a várakozás a kikötőben ... Miss West... A
szegény őrült, aki a vízbe esett... Igaz, mi történt vele? Vajon most is ott
gubbaszt a betegszobában?... Brr! Nem szerettem volna Mr. Pike sebészi
beavatkozását végignézni!
Wada is félt az utazástól. S még a háziszolga is, pedig az élete javát
vitorláson töltötte... West kapitány egyszerűen nem vett tudomást a
legénységről, a lánya pedig?... Igen, a lánya olyan egészséges volt,
olyan erős, hogy mindent optimista szemmel tudott nézni. És nekem öt
hónapig egy hajón kell élnem ezzel a nővel, akinek viruló egészségét,
gondtalan fiatalságát, kötélidegeit szinte személyes sértésnek éreztem.
Ó, nem adok neki két hónapot - belém fog sze-
retni! Nem mintha olyan ellenállhatatlanul tudnék hatni a nőkre,
hanem azért, mert minden nő üldözi a férfiakat. Tapasztalataim
szerint ez éppen olyan természeti törvény, mint az, hogy a Föld forog
a Nap körül.
... Harmincéves voltam és mindent untam. Sem intellektuális, sem
művészi, sem érzelmi szempontból semmi újat, semmi érdekeset nem
adhatott többé nekem az élet. Azért szántam rá magam erre az
utazásra, mert menekülni akartam magamtól, menekülni a régi
életemtől.
Lehet, hogy akkor kezdődött ez a betegség, mikor első darabom
olyan hallatlan sikert aratott. Éppen ez a siker keltette fel a kétséget
bennem, mint ahogyan a versesköteteim sikere is gondolkodóba ejtett.
Vajon nem tévedett-e a közönség? Igazságos volt-e a kritika?
Nem bíztam többé senkiben. Sem az életben, sem az emberekben,
sem magamban. Magamban legkevésbé. Az is megfordult a
fejemben, hogy elmegyek Malakkába és a leprás betegeknek szen-
telem hátralévő éveimet... Harmincéves voltam, erős, egészséges,
soha nagy bánat nem ért, a jövedelmem több volt, mint amennyit
elkölteni bírtam, nevemet az egész világ ismerte és én a leprás bete-
gek közé akartam menni, mert untam az életet!
Lehet, hogy a dicsőség elcsavarta a fejemet. De ha úgy is volt, ez
az elcsavart fej valóság volt, amelyen nem lehetett változtatni.
Megállapítottam a diagnózist s szellemi levegőváltozást javasoltam
magamnak... És most itt volt ez a lány, ez a kegyetlenül egészséges és
mélységesen asszonyi valaki, akit életem megváltoztatott prog-
ramjába sehogyan se tudtam beilleszteni.
Ó, torkig voltam már a nőkkel. Éppen eleget üldöztek. Egy har-
mincéves férfi, aki méghozzá nem is csúnya, hírneve van, szép tár-
sadalmi állása, nagyszerű jövedelme - miért ne üldöztek volna?
Hiszen, ha púpos lettem volna, béna, nyomorék a híremért és a va-
gyonomért akkor is üldöztek volna.
... Szerelem? - Igen, hát én is szerettem egyszer. Forrón, szen-
vedélyesen, ostobán, vakon, mint egy lírai költő, mint egy középkori
lovag... Én is írtam verset, én is zokogtam és sóhajtoztam... Én is
szenvedtem és én is meg akartam halni. De akkor huszonnégy éves
voltam. Aztán rájöttem, hogy a halálos szerelem is meghal egyszer.
Megint nevetni próbáltam és vigasztalódtam azokkal a szép,
veszedelmes pillangókkal, amelyek művészetem és vagyonom
fénykörében röpködtek, míg csak végképpen meg nem undorodtam a
nőktől.
Amint a korláthoz támaszkodva, újra meg újra átgondoltam
mindent, megint fölhallatszott a kabinból Miss West gondtalan
dúdolgatása.
Mégis - micsoda örökös rejtély az asszony! Még engem is, aki
szívemből megvetettem már valamennyit, minduntalan meglep a
titokzatosságuk.
Hiába, nincs menekvés tőlük. Szerelemre vágyó lényük, amely
egyszerre követelő és alázatos, gőgös és szerény, angyali jóságú és
ördögien gonosz tud lenni, mégis mindig érdekli, izgalomban tartja a
férfit. Lelketlen játékuk néha elkeserít, fellázít ellenük és mégis
mindnyájan vissza-visszatérünk hozzájuk.
Mr. Pike hangja riasztott föl gondolataimból. Megint káromkodott
az öreg. Még mindig a legénységgel bajlódott.
Ideje lefeküdni.
Amint az őrszoba előtt elhaladtam, utánam dörgött Mr. Pike hangja.
Valamelyik matrózt szidta.
- Ide gyere, gazember!... Áltengerész!... Majd adok én neked
aludni!...

9.

Rosszul aludtam. Kettőig olvastam, akkor eloltottam a lámpát és

abban a szempillantásban elaludtam, de sajnos, rögtön fölébredtem.
Hiába volt már azután minden, vége volt az alvásnak. Ez hiányzott
még az én kimerült idegeimnek, ez a sok szúnyog! Honnan a pokolból
kerülnek elő tél közepén?
Négy órakor megint lámpát gyújtottam és egy könyv egy időre
elfeledtette velem, hogy mennyire viszket a bőröm. Fejem fölött szünet
nélkül kongtak az őrt álló tiszt egyenletes, nehéz lépései. Valaki
virrasztott, hogy a többi nyugodtan alhasson.
Fél ötkor megszólalt a háziszolga ébresztőórája s öt perccel később
csöngettem neki. Feketekávét kértem. Wada biztosan megmagyarázta
már a kínainak, hogyan szeretem a kávét és odaadta neki a főzőmasinát
meg a kávét.
Csakugyan, ez a kínai nagyszerű ember volt. Tíz perc múlva be-
hozta a kávét, kifogástalanul sikerült. Aztán hajnalig olvastam és fél
nyolckor frissen beretválva, teljesen készen mentem föl a fedélzetre. A
Britannia még mindig vontatta a hajónkat, de minden vitorla ki volt
már feszítve a könnyű, kedvező északi szél irányában. Az őrszobában
West kapitány és a pilóta szivarozott. A kormánykerék mellett nem a
tegnapi kis öreg állt, hanem egy Tom Spink nevű fiatal angol gyerek,
sötét szemöldökű, kék szemű, okos arcú.
 Meglátszott rajta, hogy tengerész és hogy érti a dolgát. A számot-
tevő elemek tehát eggyel megszaporodtak - gondoltam.
Mindjárt meg is kérdeztem a másodkapitányt. Azt mondta, igen: a
leghasználhatóbbak közül való.
Miss West jött elénk, frissen, rózsásan, kialudva. Megkérdezte,
hogy aludtam. Mondtam, hogy nagyon rosszul és megmutattam neki
csuklómon a szúnyogcsípéseket.
- Nagyon sűrű a vére - mondta. - Várjon egy pillanatig, majd
segítek magán.
Fél perc múlva visszajött egy pohár vízzel, amibe egy teáskanál
tatármártást kevert.
- Igya meg - parancsolt rám a világ legtermészetesebb hangján.
Megittam. Tizenegykor odajött a fekvőszékemhez a födélzetre
és megint hozott egy pohárral a furcsa italból. Egyúttal szememre
vetette, hogy Wada hússal eteti Possumot. Wadának már meg-
mondta, hogy halálos bűn húst adni egy fiatal kutyának. Szigorú
diétát írt elő Possum számára.
Ettől kezdve úgy éreztem, hogy a kutya nem az enyém, hanem
kettőnké. Mármint Miss Westé és az enyém. Wada ezentúl nem tő-
lem, hanem őnagyságától kérdezte meg, hogy mennyi vizet vigyen a
kondenzált tejbe, Possum reggelijéhez.
A löncs megint dicséretére vált a szakácsnak; elhatároztam, hogy
megismerkedem vele. A külseje kínai származásra vallott, de ha
megszólalt, angol volt, olyan választékos, irodalmi nyelven beszélt,
mintha Oxfordban tanult volna. Ő is öreg volt már, közel a
hatvanhoz. Három dolog volt feltűnő rajta: mosolya, amely meg-
szépítette simára borotvált, mongol arcát és apró, ázsiai szemét;
hófehér, egyenes fogsora, amelyet hamisnak néztem, míg Wada meg
nem győzött tévedésemről; végül keze és lába, amelyek szinte
gavallérosan keskenyek és formásak voltak.
Délután értünk ki az óceánra. A Britannia visszafordult. Tulaj-
donképpen csak itt kezdődött az utazás, pedig Baltimore-tól már
huszonegy órányira voltunk.
Miss Westet csak estefelé láttam megint. Azt mondta, hogy egész
nap dolga volt és most feljön friss levegőt szívni. Vagy öt percig ta-
nulmányozta az eget, időjósló szemmel.
- A barométer 30 fok 60-at mutat - mondta. - Ez a könnyű északi
szél nem fog soká tartani. Vagy elcsöndesedik vagy északkeletire
fordul és akkor vihar lesz.
- Melyiket szeretné jobban?
- Az északkeletit. Hamarább keresztül esném a tengeri betegségen
... Igen - tette hozzá -, én kiváló tengerész vagyok, de minden
utazás elején megkapom a tengeri betegséget. Valószínűleg öt-hat napig
nem lát majd engem, azért is volt most eleinte annyi dolgom.
- Olvastam, hogy Nelson mindig rosszul lett a tengeren - mondtam.
- És a papát is hányszor láttam betegnek!... Sajátságos, hogy éppen a
legedzettebb, legkeményebb tengerészek kapják meg..
Mr. Pike csatlakozott hozzánk egy pillanatra. A legénység egy része
megint ott dolgozott a kötelek között. Tapasztalatlan szemem
ügyetlenebbnek látta őket, mint valaha.
- Szép kis banda - jegyezte meg Miss West.
- Na! Képzelni se lehet rosszabbat. Legtöbbje még a kötelet Se
ismeri.
- Kiéhezetteknek látszanak...
- Azok is a legtöbben - mondta a leány és tekintete vizsgálódva
siklott végig rajtuk. - De ha rendesen táplálkoznak és nem isznak több
whiskyt, majd megerősödnek, ugye Mr. Pike?
- Ó, hogyne... Majd meglátja, mit faragunk belőlük. Tekintetem
megint elkalandozott a vitorlatornyok felé. A négy hatalmas árboc szinte
elveszett a kötelek szövedékében s a matrózok, Mr. Mellaire felügyelete
alatt most keresztbe húztak köteleket. De olyan lassan, olyan lustán
mozogtak, hogy megint csak odafordultam a másodkapitányhoz:
- De mondja, Mr. Pike, mi lesz, ha meglep a vihar, mielőtt ezek
beletanulnak a mesterségbe?
Az öreg úgy vont vállat, mintha azt kérdeztem volna tőle, mit csinálna,
ha a New York-i felhőkarcolók mind a fejére szakadnának. Miss West
felelt helyette:
- Ó, Mr. Pathurst, mindegy olyankor, hogy milyen a legénység... Ha
nem volna mindegy, én már százszor belefulladhattam volna a tengerbe...
A leghaszontalanabb emberekkel is csodát tudnak művelni a tisztek.
Mr. Pike bólintott.
- Emlékszik, mikor San Franciscóból indultunk a Lallah Rookh-kal? -
folytatta a leány. - Földrengés volt és rettenetesen hullámzott a tenger.
Akkor is ilyen kétségbeejtő anyagunk volt, csupa cowboy, kőművessegéd
és még több naplopó. Megfoghatatlan, hol szedték össze őket... Mint a
cirkuszi bohócok. Alighogy fölszedtük a horgonyt, ránk rohant egy
sziklazátony. Léket kapott a hajó... A tisztjeink csodát műveltek...
Emlékszik Hardingra. Silos Hardingra, Mr. Pike?
- Hogy emlékszem-e! Nagyszerű ember volt az öreg.
- Rettenetes ember volt - fordult felém a lány - ő volt akkor a
másodkapitányunk. A legénység legnagyobb része beteg volt. Fönt
álltam a parancsnoki hídon és néztem, hogyan dirigálja Mr. Harding az
embereit. A főárbocra húzták föl a vitorlát éppen... Milyen magas
lehetett az, Mr. Pike?
- Lehetett vagy száz láb.
- Igen... És az egyik sápadt, nyomorult matróz lezuhant az árboc
tetejéről... Kisleány voltam még akkor, de tudtam, hogy vége a
szerencsétlennek, agyonzúzza magát a fedélzeten. De megakadt a
kötelekben, bukfencet vetett és sértetlenül ugrott talpra. Egyenesen Mr.
Harding orra előtt. Lopva ránézett a kapitányra, egy szót se szólt,
hanem visszakúszott oda, ahonnan leesett: a főárboc tetejére!
A leány nevetett, mikor befejezte a történetet.
- Hja - Mr. Hardingtól, úgy látszik, jobban félt, mint a haláltól! Hiszen
jól van, gondoltam. A tengeren más világ van, mint a szárazföldön és a
legénységet valószínűleg szigorúan kell fogni. De hogy egy szép fiatal
leány, mint Miss West így tudott ezekről a dolgokról beszélni, ilyen
nyugodtan, ilyen közömbösen, az bizony sehogyse tetszett nekem.
Érdekelt, de nem tetszett. Fiatal leánynak nem szabad ennyire
keménynek lenni.
Ránéztem és megint gyönyörködnöm kellett finom arcbőrében. Haja
és szemöldöke sötét volt, szürke szeme meleg, egyenes tekintetű.
Gyönyörű volt ez a szürke szempár, a hosszú, sötét szempillák
árnyékában. Arcának legjellemzőbb sajátsága talán az a nagy nyugalom
volt, amely elömlött rajta. Rá volt írva, hogy magával is, a világgal is,
békességben él.
Rendesen csak a szemével mosolygott. Lágy vonalú, keskeny ajka
mögül csak akkor csillant elő hófehér fogsora, mikor nevetett.
Sohase mondtam volna róla azt, hogy szép és mégis - sok minden
volt benne, ami szigorúan hozzá tartozik a női szépséghez. Rózsásan
árnyalt hófehér bőrén, sötét haján, meleg szürke szemében, magas sima
homlokán nyoma se volt idegességnek, álmatlan éjszakáknak,
kedvtelen, szürke napoknak. Típusa volt a tiszta, egészséges nőnek,
akinek a szervezetében soha semmi fennakadás nincsen.
- Mit gondol az időről, Mr. Pike? - kérdeztem. - Miss West már
megmondta mit várhatunk.
A kapitány végighordozta tekintetét a tenger lágy hullámain és a
pirosló égen.
- Pedig ő tudhatja - mondta. - Nem először vitorlázik télen az
Atlanti-óceánon... A barométer nagyon magasan áll, vagy szélcsend
lesz, vagy északkeleti szelet kapunk.
Miss West diadalmasan mosolygott rám, de hirtelen meg kellett
kapaszkodnia a korlátban, mert egy szokatlanul nagy hullám magasra
dobta az Elsinore-t. A vitorlák erősen megdagadtak.
- Itt van, ni! - mondta bosszúsan a lány. - Öt perc múlva ágyban
leszek.
Nem engedte, hogy sajnálkozzunk rajta.
- Ne törődjön velem, Mr. Pathurst... A tengeri betegség undorító, de
talán mégis kellemesebb, mint a szúnyogcsípés.
A legénységgel megint baj lehetett, mert Mr. Mellaire nagyon kiabált. Ő
is mindig emelkedett hangon beszélt az embereivel. Némelyiknek égett
az arca s egyiknek dagadt volt a szeme.
- Olyan, mintha nekiment volna egy árbocnak - mondtam.
Miss West egy pillantást vetett a másodkapitány hatalmas tenyerére, a
friss horzsolásra a csuklóján. Ő tudta, hogy mitől volt annak dagadt a
szeme. És engem, mintha szíven ütöttek volna.

10.

Este csak hárman ültünk a vacsoránál, Miss West bent maradt a

szobájában.
- Legalább öt napig nem fogjuk látni - mondta a kapitány. - Az
anyjával is így volt - nagyszerűen bírta a tengert, de az utazás kezdetén
mindig megbetegedett.
- Nehezen szokja meg a vizet az ember - szólt közbe Mr. Pike. -Vagy
jobban mondva, nehezen szokik el a szárazföldtől... Hallotta ezen a télen
New Yorkban Carusót és Blanche Arrolt, Mr. Pathurst?
Nem értettem az összefüggést.
- Gondolja el. Minden este hallom őket a Metropolitanben - őket és
Amatont meg Witherspoont és aztán egyszerre elbúcsúztam tőlük, és
most őrt állok a fedélzeten, jó időben, rossz időben, négy óra hosszat
egyfolytában...
- Nem szereti a tengert? - kérdeztem.
Sóhajtott az öreg.
- Nem tudom... Nem értek semmi egyébhez, mint a tengerhez és...
- A muzsikához - vágtam közbe.
- Talán... De a tenger és a sok hosszú-hosszú utazás nem engedte,
hogy annyit foglalkozzam a zenével, amennyit szerettem volna.
- Hallotta Schumann Heinket?
- Hogy hallottam-e! Van vagy hat lemezem a darabjairól... Ha a
kapitány úr megengedi... És ha érdekli... Nagyon jó a gramofonom.
S a véres kezű, félelmetes óriás, a tenger rettegett oroszlánja,
gramofonlemezeket hozott fel a szobájából. West kapitánnyal ké-
nyelmesen elhelyezkedtünk a bőrfotelekben és Mr. Pike megindí-
totta a gépet. Ő maga ott állt a lámpa alatt - arcának minden moz-
lulatát megfigyelhettem.
Nem volt a lemezek között egyetlenegy népszerű, könnyű darab
sem. Csupa klasszikus muzsika - az is a legjavából. Mint valami
ereklyét, olyan tisztelettel emelte föl mindegyiket s valami puha kis
kefével végigsimította, mielőtt ráillesztette a tűt. Minden mozdulata
gyöngéd simogatás volt. Behunyt szemmel, elálmodozva adta it
aztán magát a zene élvezetének.
West kapitány a karosszékben hátradűlve szívta a szivarját. Arca
nem árult el semmit, de gondolatai messze járhattak s az édes han-
gok, úgy látszott, nem hatottak rá. Talán nem is hallott semmit,
egyetlen szava nem volt - tetszett, vagy nem tetszett neki a muzsika,
nem lehetett tudni. Megint olyan emberfelettien nyugodt volt. S
amíg lopva figyeltem őt, arra gondoltam, mi dolga van tulajdonképp
ennek az embernek? Még idáig nem láttam dolgozni. A legénységet
Mr. Pike fogadta. A kapitány csak akkor jelent meg a parancsnoki
hídon, mikor a hajó már készen állt az indulásra. Nem parancsolt,
nem rendelkezett soha. Azt hiszem, itt csak a másodkapitány meg a
főkormányos dolgozott. West kapitány szivarozott és gondtalan
semmittevésben, lehetőleg nem vett tudomást a legénységről.
Mr. Pike a „Messiás" Halleluja kórusát játszotta és azt mondta,
hogy nagyon szereti az egyházi zenét; ő maga is énekelt valamikor
az ünnepi miséken. Aztán megint álmodozva hallgatta Meyerbeer
„Mindenható Uram" és Mendellsohn „Tebenned bíztunk" kezdetű
dalait.
Háromnegyed nyolckor gondosan becsomagolta a lemezeit és
visszavitte a szobájába.
- Még nagyon sok van - mondta. - Egyik szebb, mint a másik...
Ha érdekli, majd egyszer a többit is eljátszhatom... Az O Salutarist,
a Crucifixet, a Jézus szerelmemet...
- Hisz az Istenben? - kérdeztem hirtelen. Egy pillanatig habozott,
aztán kimondta:
- Ha ezeket hallgatom, hiszek...
Az éjszakám megint nagyon rossz volt. Alighogy elaludtam, fel-
riadtam. A szúnyogok megint átkozottul csíptek. Egész nap nem
bántottak, de amint eloltottam a lámpát, megrohantak a bestiák.
Wada még nem feküdt le; hozattam vele egy adag tatármártást. Nem
használt semmit. Éjfélkor belebújtam a pizsamámba és felmentem a
födélzetre.
Mr. Mellaire volt a soros az őrállásban. Észrevétlenül surrantam el
mellette s megálltam a kormánykerékkel szemben.
Nem tudtam, sehogy se tudtam szabadulni a kínzó gondolattól,
hogy elejétől fogva semmi se sikerült úgy, mint ahogy kellett volna.
Minden jóravaló kétségbeesik, ha egyszer nem tud aludni, s én is
rémképeket láttam. Mintha a végzet sötét árnyéka suhant volna
keresztül a födélzetén. Pedig akkor még csak nem is sejthettem, mi
vár ránk.
Miss West jutott eszembe - őt biztosan nem gyötrik ilyen gondo-
latok. A másodkapitányt sem. Mr. West pedig nem számít. Ő a maga
külön atmoszférájában élt - magasan a többi ember fölött,
közömbösen és hidegen.
Kedvem lett volna rögtön odamenni West kapitányhoz és meg-
mondani neki, hogy elég volt a mulatságból. Igen ám, de hol marad a
filozófia és mi lesz a világfájdalmammal?! Feltámadt bennem az
önérzet és megmentette West kapitány éjszakai nyugodalmát. Ha már
belefogtam, nem hagyom abba, itt maradok az őrültek és a go-
nosztevők között.
Álmatlan éjszakák rémlátomásai!... A hideg egy kicsit magamhoz
térített. Az őrszoba ajtajában Mr. Mellaire-be ütköztem.
- Kellemes este van, uram... Kár, hogy szélcsend van.
- Mi a véleménye a legénységről? - kérdeztem tőle is, mint min-
denkitől, akivel összeakadtam.
A főkormányos vállat vont.
- Sok furcsát láttam már életemben, de ennyi tökéletlent, ennyi
nyomorékot egy csomóban... Ismeri azt a száraz kis skótot?
- Aki olyan dühösen állt tegnap este a kormánykerék mellett?
- Azt! Andy Faynek hívják. Hát képzelje, mit mesélt ma nekem
O'Sullivanról? Nyolckor fölment az őrséget felváltani és ott találta
O'Sullivant. A beretváját élesítette. Azt mondja neki: „Akar egy
szívességet tenni, Mr. Fay? Adja el a csizmáját nekem..." „Minek
magának az én csizmám?..." kérdezi. „Nagyon jót tesz velem, ha
ideadja..." „De nekem csak ez az egy pár van és magának is van
csizmája..." „Kell nekem még egy pár, rossz időre is..." „Hiszen nincs
is pénze rá..." „Ha Scattle-ben megkapjuk a bérünket, rögtön
kifizetem..." „Nem adom... Különben is még nem mondta meg, mit
akar vele..." „Bele akarom dobni a tengerbe..." Andy Fay hátat
fordított neki, de O'Sullivan utána jött és még mindig a beretvával
hadonászva, a világ legnyájasabb hangján azt mondta:
 11.
„Lesz szíves megengedni, hogy keresztülvágjam a torkát?" Csak
most látta, hogy az élete is veszélyben forog és iderohant, hogy
jelentést tegyen... Bizony ez az ember közveszélyes őrült, uram!
- Vagy legalábbis rövidesen az lesz - jegyeztem meg. - Az volt az
a magas ember, aki mindig magában beszélt?
-Az
- Sok van ebből a fajtából a hajón?
- Több mint kellene.
Mr. Mellaire cigarettára gyújtott, hirtelen mozdulattal lekapta a
sapkáját, és a gyufa felvillanó fényénél egy pillanatra tisztán láthat-
tam szürkülő fejét.
Gyér hajszálai alig takarták el azt a rettenetes sebhelyet, amely a
homloka fölött éktelenkedett. Lehet, hogy túlzok, mert csak egy
pillanatra láthattam, de megesküdni mertem volna rá, hogy a
vékony bőrrel födött nyílás kétujjnyi széles és kétujjnyi mély volt.
Mr. Mellaire föltette a sapkáját és megnyugtatóan nevetett.
- Egy szakács döfte belém a konyhakést, Mr. Pathurst. Ezer
mérföldnyire voltunk mindenféle szárazföldtől, az Indiai-óceán
közepén, s a szerencsétlennek az volt a rögeszméje, hogy Boston
Harbourban horgonyozunk és én nem engedem ki a partra.
- Nagyszerű sebész lehetett a hajón, és pompás szervezete van,
hogy kibírta ezt az irtózatos vágást.
Soká tartott, amíg rájöttem, milyen nagy szerepet játszik ez a
sebhely Mr. Mellaire és az Elsinore sorsában. Ha akkor tudtam
volna, West kapitányt egy hiányosan öltözött utas legédesebb ál-
mából azzal a szokatlan ajánlattal rázta volna föl, hogy az Elsinore-t
minden rakományával együtt megveszi, ha ezen az áron visszame-
het Baltimore-ba.
Egyelőre azonban csak azon csodálkoztam, hogyan élhetett Mr.
Mellaire annyi éven keresztül ezzel a szörnyű lyukkal a fejében.
Sok érdekes dolgot mesélt még Mr. Mellaire s én szívesen hall-
gattam, de sehogy se tudtam fölmelegedni iránta. Jó modorú, ér-
telmes ember volt, olykor szinte világfinak látszott. De az udvarias
külső alatt s kutató szeme mögött - bár a sötétben nem is láthattam
a tekintetét - most is tudtam, hogy kémlel, figyel, tanulmányoz en-
gem, s hogy nem azt mondja, amit gondol.
Mikor jó éjszakát kívántam neki, úgy éreztem, hogy egy kétlelkű
embernek az egyik felével beszéltem. A másik fele néma volt, de
ott leskelődött a beszélő álarca mögött.
 11.
Megint csak nem tudtam aludni. Megpróbáltam a tatármártást nem
használt. Talán nagyon meleg a paplan - gondoltam. Lemondtam az
alvásról, fölcsavartam a lámpát és tovább olvastam, a viszketés
csakugyan alábbhagyott. De amint kioltottam a lámpát s behunytam
a szemem, újra kezdődött. Egyik óra a másik után múlt, mégis azt
hittem, sohase fog megvirradni.
Fejem fölött Mr. Mellaire rótta a födélzetet szüntelenül. Négykor
fölváltották. Ráismertem Mr. Pike kopogó lépéseire. Fél órával
később, éppen amikor a háziszolga ébresztőórája megszólalt, az
Elsinore bal felé kezdett dűlni. Mr. Pike parancsoló hangja végig-
döngött a fedélzeten s pár pillanat múlva erős csoszogás jelezte,
hogy a legénység munkába fogott. Az Elsinore rendületlenül dűlt
bal felé. A víz már az ablakomig ért, a hullámok nagy erővel csap-
dosták a vastag üveget.
A szolga behozta a kávémat, aztán hajnalig olvastam. Wada akkor
segített felöltözni és föltálalta a reggelit.
Az ég beborult s a tenger haragos volt, ide-oda dobálta az Elsi-
nore-t. Mr. Mellaire most is éppen olyan nyugodtan járt föl-alá a
parancsnoki hídon, mint mikor otthagytam. Négytől nyolcig a má-
sodkapitány állt őrt s ő csak nyolckor kezdte újra. Három és fél órát
aludt közben.
- Az a szerencsém, Mr. Pathurst, hogy úgy alszom, mint egy
gyerek... Látszik, hogy nyugodt a lelkiismeretem.
S amíg ezt a banalitást mondta, megint éreztem, hogy a második
énje görcsösen figyel rám.
West kapitány a kabinban szivarozott és a bibliát olvasta. A
leánya még mindig nem jelent meg. Igazán boldog lehettem, hogy
álmatlanságomat a tengeri betegség is nem súlyosbította.
Szomorú, szürke nap volt, megeredt az eső s a hullámok
minduntalan végigöntötték a fedélzetet. A kabinom ablakából
néztem a matrózokat, amint az árbocok alatt görnyedtek. Az
erősebb hullám le-ledöntötte őket a lábukról, olyankor tehetetlenül
hömpölyögtek végig a síkos padlón. S közöttük rettenthetetlenül,
szinte a földbe gyökeredzve állt a másodkapitány meg a főkormá-
nyos. Ők ketten sohase ugrottak félre a hullámok elől, semmiféle
zuhatag meg nem ingatta őket. Mintha vasból lettek volna, hogy
szembeszállhassanak minden földi veszedelemmel.
Délután egy kényelmes karosszékben elnyomott volna az álom,
ha a tenger nyugodt lett volna, mert a szúnyogok most békében
hagytak. A kapitány - piros papuccsal a lábán - ott aludt mellettem
a díványon. Irigykedve néztem. Csodálatos, hogy nem gurult le,
pedig a hajó néha egészen oldalt dűlt. Egy félig elszívott szivar is
volt a kezében. Legalább egy óra hosszat figyeltem - meg se moz-
dult a helyén -, még a szivart sem ejtette el.
Ebéd után Mr. Pike volt a soros a fedélzeten, nem lehetett mu-
zsikálni. Különben is nagyon háborgott a tenger. Az ide-oda dobá-
lásban könnyen eltörhettek volna a tűk.
S megint egy álmatlan éjszaka, s megint egy borús, szürke, szo-
morú nap. És Miss West még mindig nincs sehol, Wada megkapta a
tengeri betegséget, de hősiesen tartja magát és üveges, üres tekintete
kérdően mered rám. Küldöm, hogy feküdjön le, én meg olvasok,
míg a szemem és agyam kimerül az álmatlanságtól.
West kapitány nem tartozik a beszédes emberek közé. Úgy látszik,
csalódtam benne. Az első kedvező impressziót nem igazolja semmi.
A felsőbbrendűség, amely tagadhatatlanul csak úgy sugárzik belőle,
valószínűleg üres póz. Mikor először láttam, bölcs és vigasztaló
szavakat vártam tőle, s udvarias ürességeket kaptam, kénytelen
vagyok azt hinni, hogy arisztokratikus hidegsége, előkelő
közömbössége mögött nincsen semmi.
És mégis, tulajdonképpen semmi se történt, ami az első imp-
ressziót meghazudtolta volna. Nem láttam erősnek, de gyöngének
sem. Egyszer odaadtam neki William James „Vallási tapasztaltjait”.
Felületesen átlapozta, aztán visszaadta és kereken kijelentette, hogy
nem érdekli. Neki magának nem is voltak könyvei, úgy látszik, nem
szeretett olvasni. De hát mit szeretett, mi érdekelte, mi lakott a
hideg kék szemek mögött?! Megpróbáltam politikáról beszélni vele.
Udvariasan végighallgatott, néha igent, néha nemet nondott, s mikor
elkedvetlenedve abbahagytam, észre se vette.
A tisztjeivel egyáltalában nem állt szóba. Mr. Mellaire-nek „jó
eeggelt" kívánt a parancsnoki hídon, s a másodkapitánnyal se be-
szélt sokkal többet, pedig azzal naponta háromszor egy asztalnál ült.
És mégis, mind a kettőn látszott, hogy nagyra tartják a pa-
ancsnokot. Miért?
Nem dolgozott semmit. Evett, szivarozott s a fedélzeten föl-alá
járva megtett vagy egymérföldnyi utat. Ez volt a napi programja,
míg a másodkapitány meg a főkormányos éjjel-nappal keményen
dolgoztak... West kapitány órák hosszat elüldögélt tétlenül a ka-
binjában, talán nem is gondolkozott.
Sohase fogom megtudni, miből van ez az ember?
Egész nap esik, a fedélzet úszik. Kezdek rájönni, hogy egy ötezer
tonna szénnel megrakott vitorlást elkormányozni az óceánon nem is
olyan könnyű dolog, mint gondoltam. A kapitány a díványon
fekszik és a bibliát olvassa. Miss West még mindig beteg. Én már az
olvasásba is belefáradtam. Kimerült, fásult, kedvetlen vagyok. Senki,
akivel egy szót válthatnék. A másodkapitány a fedélzeten van, Mr.
Mellaire pedig alszik, amíg megint rákerül a sor. Wada az ágyán
gubbaszt, nyöszörög és időnként megkérdezi, nem parancsolok-e
valamit.
Szinte kívánom, hogy én is beteg legyek. Sohase hittem volna,
hogy egy tengeri út ilyen egyhangú lehet.

12.

Valahogy átkínlódtam az éjszakát. Alig félórát aludtam, pedig a

tatármártáskészletet elfogyasztottam már. Megfoghatatlan, honnan jön
ez a tömérdek szúnyog. Amíg világos van, semmi baj, de mihelyt
eloltom a lámpát, szívják a véremet a szörnyetegek.
Miss West beteg, de úgy látszik, az öntudatát nem veszítette el,
mert időnként beküldi a szolgát egy pohár tatármártással.
Ma érdekes dolgot fedeztem föl. Emlékeznek a H. G. Wells
Modern utópiájában a Samurai-ra? A felsőbbrendű emberre, aki
életnek és dolgoknak mestere, s aki valami fölényes jóakarattal,
fölényes bölcsességgel kezeli embertársait? Hát West kapitány ez a
Samurai. Hallgassák meg, mi történt.
Ma délután csaknem felborultunk. A délnyugati áramlat hirtelen
megfordult s irtózatos forgószél kerekedett.
Vízhatlan csizmában, tetőtől talpig olajos bőrbe öltözködve,
kétségbeesetten kapaszkodtam a parancsnoki híd korlátjába, s te-
kintetem - mintha meg lettem volna babonázva - le nem tudtam venni
a szegény ördögökről, akiket úgy dobált a hullám ide-oda a
fedélzeten, mint egy-egy szalmaszálat, míg valamennyi rémülten,
vakon leste a másodkapitány parancsait.
Mr. Pike ott volt közöttük, rendelkezett és dolgozott. A víz néha őt
is elborította, hogy a feje búbja se látszott ki belőle. Mikor egy-egy
erősebb hullám jött, ő volt az egyetlen, aki szilárdan fogta a kötelet és
mozdulatlanul a helyén maradt. A többi mind tehetetlenül fetrengett a
padlón.
Akármilyen kellemetlen volt is a helyzet, addig nem tudtam, hogy
komoly, amíg két embert le nem sodort egy dühös hullám a
fedélzetről. Az egyiket törött lábbal találták meg, a másikat vérző
fejjel, eszméletlenül.
Görcsösen kapaszkodtam a korlátba. Úgy éreztem, hogy lükte-
tő, a nem alvástól kimerült fejemből minden agysejtet kifújt már a
dühöngő orkán.
S a rettenetes viharban, könnyedén, előkelően, párolgó bőrka-
bátjában is elegánsan, látszólag semmivel sem törődve, parancsokat
nem osztogatva, a hídon most is föl-alá járkált a kapitány.
Onnan szólt le nekem, hogy forgószélbe kerültünk, s az iránytű
kiugrott helyéből. Láttam, hogy a tekintetét le nem veszi a felhő-
borította égről. S aztán egyszerre - abban a pillanatban, mikor a vi-
har tetőpontra hágott - megtalálta, amit keresett. Akkor hallottam
először a hangját, a tengeri hangot, mely tiszta volt és csengő, mint
az ezüstcsöngettyű, mély és lágy, mint Gábriel harsonája. Ó, mi-
csoda hang volt az! A vihar teljes erejével zúgott, dühöngött, rán-
gatta a köteleket és döngette az acélárbocokat; ezer jajgató, nyö-
szörgő, sípoló, dübörgő, tompa és éles hang olvadt össze valami
pokoli zenebonában. S a fülsiketítő zajon keresztül tisztán, érthe-
tően, lágyan zengett a kapitány hangja. Csupa muzsika volt ez a
hang, és mégis félelmetesen erős, mint az arkangyal szózata. Meg-
hallotta a főkormányos és meghallotta Mr. Pike is. S engedelmes-
kedett a főkormányos, engedelmeskedett a másodkapitány és en-
gedelmeskedtek a szegény ördögök is, akik ott fetrengtek a vizes
földön.
Néztem, néztem a kapitányt, az arca is olyan volt, mint a hangja.
Ezt az arcot még sohase láttam. Valami fenséges nyugalom tün-
döklött rajta. Annak a nyugalma, aki egy szavával lecsillapítja a vi-
hart és azt mondja a szegény, megkínzott férgeknek, hogy minden
jóra fordul.
Akié ez az arc volt, az nem is lehetett földi ember. Az parancsolt
az elemeknek s fölötte állt mindennek, ami húsból és vérből való.
Szelleme vihar szárnyán jött, villámlás és mennydörgés kísérte s
azért jött, hogy megmentse az Elsinore-t s magasabb akarata alá
hajlítson minden emberi lényt a hajón.
S ekkor, amíg alattvalói vakon engedelmeskedtek parancsainak,
Gábriel arkangyal könnyedén, közömbösen, megérintette a vállamat
és hátrafelé mutatott. Néztem, néztem, de semmi egyebet nem
láttam, mint a füstölgő tengert és a felhővel borított eget. De abban a
pillanatban elállt a délnyugati szél. Néhány másodpercig szellő se
fújt, tökéletes szélcsend volt.
- Mi az? - dadogtam, mert elvesztettem az egyensúlyt, amint a
szél hirtelen megállt.
- Megfordult a szél - mondta a kapitány.
S jött északnyugat felől a rettenetes légnyomás. Az Elsinore-t úgy
fölkapta megint, mint valami játékszert. Térdre buktam és a
korlátba kapaszkodtam. Azt hittem, megfulladok, olyan erős volt a
légnyomás, hogy nem kaptam levegőt. A kormányos megint Gábriel
hangjára figyelt, Mr. Pike ismételte, amit a hang mondott, a kapitány
pedig szembefordulva a széllel, nyugodt léptekkel mérte a fedélzetet.
Felséges pillanat volt. Végre, végre megláttam a tenger igazi arcát, és
megláttam a férfit, aki uralkodik a tengeren. Tehát ez volt a kapitány. A
veszedelem tetőpontján pártfogásába vette az Elsinore-t és Mr. Pike
visszasüllyedt azzá, ami volt: rabszolga-idomítóvá, egy földöntúli
hatalom eszközévé.
West kapitány még egyszer szembe nézett a széllel, még egy pil-
lantást vetett a fölkorbácsolt vízre és a sötét égre, aztán bement az
őrszobába.
Tíz perccel később elhaladtam az ajtaja mellett és benéztem hozzá. A
vízhatlan csizma és a bőrkabát nem volt többé, puha pizsamában, piros
papucsban hevert a nagy bőrfotelban és elgondolkodva szívta a
szivarját. Tágra nyílt szemmel meredt a levegőbe, valószínűleg semmit
sem látott s ha látott, nem földi dolgok lebegtek a szeme előtt. Valami
határtalan tiszteletet éreztem iránta, habár megvallom, most még
kevésbé ismertem, mint ismeretségünk első napján.

13.

Igazán nem csoda, hogy Miss West olyan nehezen gyógyul ezen a
háborgó tengeren. Én azt hiszem, szerencsétlen gondolat volt az ötezer
tonna szén, de Mr. Pike azt állítja, hogy az a legjobb rakomány.
Érdekes, hogy ez az ember a hosszú tengeri élet alatt mennyire hozzá-
szokott a tenger minden mozgásához. Megérzi a kavargó hullámok
ritmusát. Amíg a parancsnoki hídon sétálgatunk, hányszor fogja meg a
karom, mert én minduntalan elvesztem az egyensúlyt. Ő sohase
ingadozik, előre tudja, mikor jön a támadás és kifog az incselkedő
hullámokon. Vagy talán nem is tudja, hanem megérzi. Nagyon jó
barátok ő meg a tenger. S én egyre jobban kezdem tisztelni a tenger
urait: a kapitányt, a másodkapitányt és a főkormányost.
Őrségváltáskor West kapitány kijött a szobájából. Megint vízhatlan
csizma volt rajta és a bőrkabát. De láthatólag nem törődött azzal, ami
körülötte történt. Nem szólt bele semmibe, megint az előkelő utas volt,
aki egészségi sétáját végzi a fedélzeten. És mégis tudtam, hogy mind a
két tiszt kényelmetlenül érzi jelenlétét, s hogy
mind a kettő fél a kapitány tengerész szemétől. Most már tisztában
voltam West kapitány szerepével az Elsinore-on. A tisztek is, a
matrózok is csak sakkfigurák a kapitány kezében. Velük játssza a
nagy játszmát a tenger, a szél ellen.

Megint keserves éjszaka következett. Hamar elaludtam, mert

rettenetesen ki voltam már merülve, de egy óra múlva fölébredtem.
Tatármártást ittam, olvastam, kínlódva próbáltam újra elaludni, de a
vége megint az lett, hogy öt órakor, mikor a szolga behozta a ká-
vémat, felöltöztem és kimentem a szalonba. A bőrfotelban szuny-
nyadoztam, de egy irtózatos lökés fölriasztott. Akkor a díványra
feküdtem s el is aludtam rögtön, de két perc múlva a földön ébredem
föl. West kapitány sohase gurul le a díványról... Ő biztosan csak
félig szokott aludni. Vagy ő is annyira ismeri s előre megérzi a
tenger minden mozdulatát, hogy még idejében tud védekezni?
Átmentem az ebédlőbe s egy, a padlóhoz erősített székbe vetetem
magam. Ráborultam az asztalra és elaludtam. Negyed nyolckor
fölrázott a kínai. Teríteni kellett a reggelihez.
Álmosan vánszorogtam föl a fedélzetre, azt reméltem, hogy a friss
levegőn magamhoz térek. Mr. Pike volt a soros, kemény, határozott
léptekkel sétált föl-alá a parancsnoki hídon. Bámulatos ez az ember
- gondoltam -, hatvankilenc éves s egy nehéz élet után ma is erős és
bátor, mint az oroszlán. Tegnap óta is, mennyit pihent? Délután
négytől hatig, éjszaka nyolctól tizenkettőig és hajnali négytől
nyolcig a fedélzeten volt. Pár perc múlva fölváltják, de délben újra
kezdi.
Lent Nancy mászkált a kötelek között vagy egy tucat társával
együtt. Most még rosszabb színben volt valamennyi, mint amikor
elindultunk. Az utolsó napok élethalálharca nagyon megviselte őket.
Mr. Pike fél szemmel mindig őket figyelte. Olykor lekiáltott ne-
kik valamit. Nincs ennek az embernek szíve, gondoltam. - Megke-
ményítette az élet. Soha egy türelmes szava ezekhez a szerencsétle-
nekhez!
Mondtam neki, hogy még gyöngébbek és sápadtabbak az embe-
reink, mint az utazás kezdetén voltak.
- Hát persze! - Nyomorúságos fajta, nem lehet velük semmire se
menni. Mindjárt kidűlnek. Az én időmben meghíztunk volna ezen a
munkán... Emlékszik, Mr. Pathurst, arra az emberre, aki azt mondta,
hogy Charles Davisnek hívják?
- Akitől megkérdezte, hogy miért sántít? Mi történt vele?
 - Ott van a betegszobában a göröggel. A kisujját se fogja meg-
mozdítani egész úton, én mondom magának! A legtipikusabb szi-
muláns. Akkora lyukak vannak a testén, hogy az öklöm beleférne
mindegyikbe. Rákja van-e vagy ágyúgolyóval lőtték meg - a jó isten
tudja... De azt állítja a gazember, hogy itt kapta a hajón... És most
húzza majd a bérét az egész úton, eszik-iszik, alszik és nem dolgozik
semmit... Megint egy emberrel kevesebb!
- Megint? Hát nem lehet a görögöt megmenteni?
- Dehogynem. Ne féljen... Úgy értem, hogy megint egy hasz-
navehetetlen csirkefogó... Ha hatot összeolvasztanánk közülük, akkor
se tennének ki egy rendes embert... Nem azért mondom, hogy
megijesszem, Mr. Pathurst, de meglátja, pokol lesz az utazás...
Ebben a pillanatban Miss West jelent meg a fedélzeten. Virulóbb
volt, mint valaha, nyoma se látszott rajta a betegségnek. Fehér
matrózblúza szabadon hagyta a nyakát, s a kötött sapka alól dúsan és
lágyan fénylett sötét haja. Mosolygó volt, üde, csupa erő és egészség,
csakúgy sugárzott az élet a szeméből. Fogadni mertem volna, hogy
ebben az okos, józan fejben soha nem született beteges gondolat.
- Hogy van? - kérdezte, feleletet sem várva tovább beszélt. -Tegnap
már jól voltam, de alaposan ki akartam pihenni magam a betegség
után. Tíz órát aludtam egyfolytában. Mit szól hozzá?
- Szeretném, ha én is azt mondhatnám...
- Miért?! Csak nem volt beteg maga is?
- Sőt! Bár inkább beteg lettem volna... Öt órát se aludtam, mióta itt
vagyok a hajón... Ezek a bestiák...
Fölemeltem a kezem, hogy megmutassam a csípéseket. Miss West
megfogta a csuklómat, alaposan megvizsgálta, aztán eleresztette és
nevetett.
- Köszönöm! - mondta vidáman.
A nevetése nagyon kellemes volt. Lágy, dallamos, szívből jövő. De
hogy mer nevetni a nyomorúságomon?
Azt hiszem, észrevehette arcomon a megbotránkozást, mert el-
hallgatott és komolyan nézett rám.
- Szegény gyerek!... És én mennyi tatármártást etettem magával!
Szegény gyerek. Hm. Vajon hány éves lehet? Azt mondta, tizenkét
esztendős volt, mikor a Dixil San Franciscóban összetört. Vajon
melyik évben történt a szerencsétlenség? Egyelőre azonban őnagysága
megint nevetni kezdett a szúnyogcsípéseimen.
 - Humorosnak találja a dolgot? - kérdeztem kicsit mereven.
- Hogyne! Hiszen magának külső kezelés kellett volna.
- Csak nem akarja azt mondani, hogy kanyaróm van?
- Dehogy, dehogy! - A fejét rázta és hahotázott. - Sokkal nagyobb
baj van!... Poloska!
Aztán egyszerre elkomolyodott.
- Ne búsuljon, majd segítünk rajta. Felforgatjuk a lakószobákat
mind, habár papánál és nálam nincs... S fogadni mernék, hogy Mr.
Pike-nál sincsen. A magáéba (megijedtem, hogy azt fogja mondani:
én hoztam) - valószínűleg alulról jöttek... Rögtön intézkedem.
Beszéljen Wadával, hogy egy-két éjszakára valahol másutt készítsen
fekvőhelyet magának... A szalonban vagy az őrszobában... Nyugodt
lehet, fölszedetem a padlót és a faburkolatot is levétetem. Mindent
kifüstölünk!

14.

Micsoda felfordulás! Egy éjszakát az őrszobában s egyet a sza-

lonban töltöttem. Tűrhetően aludtam - most már legalább nem va-
gyok beteg az álmatlan ágytól.
A szárazföld elérhetetlenül messzinek látszik. Úgy érzem, mintha
már hetek, hónapok múltak volna el, mióta Baltimore-t azon a
keserves márciusi napon elhagytuk. Pedig akkor 28-at írtunk, s most
még április első hetében vagyunk.
Nagyszerű nő ez a Miss West. A legügyesebb, legélelmesebb, akit
valaha láttam. Utasításai szerint és felügyelete alatt mindent, ami
fából van, kivittek a szobáimból. Hajnaltól késő estig dolgozott az
ács, aztán egy éjszakán keresztül kifüstölték s másnap két matróz
terpentinnel fejezte be a tisztogatás nagy művét. Most megint az
ácson a sor: visszateszi a padlót, meg a faburkolatot. Aztán a festés
következik és két-három nap múlva bevonulhatok a lakosztályomba.
A terpentinezésre négy munkás volt kiszemelve, de kettőt ha-
marosan visszaküldött Miss West, mert nem volt velük megeléged-
ve. Az egyik, Steve Roberts érdekes ember volt. Sokat beszélgettem
vele. Sovány, de izmos, széles vállú. Az arca beesett, de a szeme
értelmes és bátran szembenéz azzal, akivel beszél. Kissé emlékeztet
arra a három emberre, akiket Mr. Pike az első pillanattól fogva
annyira gyűlölt. Már rá is jöttem, hogy Steve Roberts jó barátságban
van velük...
A második visszautasított matróz Mulligan Jacobs volt, az a fur-
csa, nyomorékformájú, akit Mr. Mellaire csoportjában már láttam
egyszer fönt a kormánykeréknél. Ezzel különös esetem volt. Ész-:
revettem, hogy milyen mohó tekintettel mered a könyveimre. Mint
ahogyan egy zsugori az aranyait nézné, olyan sóvár szemmel olvasta
Mulligan Jacobs a könyveim címét. Micsoda szeme volt! Kicsi,
vizeskék és mégis égő, s rengeteg gyűlölet égett benne! Most már
tudom, hogy gyűlöl is mindent, csak a könyveket nem.
- Szeretné elolvasni valamelyiket? - kérdeztem barátságosan.
Szeméből egyszerre eltűnt a szeretet, amellyel a könyveket vé-
gigsimogotta; felém fordította a fejét, s mielőtt megszólalt, már tudtam,
hogy halálos ellenségem.
- Gyalázat! - sziszegte. - Maga ezzel az egészséges testtel egész nap
olvas... És én, a hátgerincsorvadásommal... Minden mozdulat úgy fáj,
mintha szöget vernének az agyvelőmbe...
Ó, ki tudná leírni azt az engesztelhetetlen gyűlöletet, amely szavaiból
áradt! Az volt a szerencsém, hogy Mr. Pike ott sétált nyitott ajtóm előtt,
mert ezzel az emberrel egyedül egy szobában - mintha tigrisketrecbe
zártak volna. Jeges félelem fogott el - indokolatlan, vak, reszkető
rémület. És mégis, ösztönszerűen éreztem, hogy csak ki kell nyújtanom
a kezem, s egy mozdulattal kiszoríthatom a lelket ebből a nyomorult
testből. De ha megtenném, talán előbb megmérgezne, halálra sebezne,
mint ahogyan a kígyó beleszúrja fullánkját a gyilkos kézbe. Nem
tehettem róla, attól féltem, ha hozzányúlok, belém harap undorító, fekete
fogával és megmételyez.
Az az egy világos volt, hogy ez az ember nem ismer félelmet.
- Sokszor vannak fájdalmai? - kérdeztem, abban reménykedve, hogy
részvétemmel talán szimpátiát ébresztek benne.
- Hátgerincsorvadás, mondtam már... Honnan a pokolból van
magának joga hozzá, hogy éjszakákon át olvasson ebből a rengeteg
könyvből, amíg nekem tüzel az agyvelőm és őrt kell állnom és szá-
zadrész ennyi könyvet se hozhatok magammal...
- Megint egy őrült - gondoltam rémülten és hirtelen azt kérdeztem,
melyiket vinné magával ezek közül és ki a kedvenc írója. Az ő
könyvtárában, mondta, van először is egy teljes Byron. Azután egy teljes
Shakespeare és egy teljes Browning. Van több Carlyle, Renan és nyolc
kötet Zola. Zolát és Anatole France-ot imádja.
Lehet, hogy őrült volt, de másfajta, mint a többi őrült, akivel idáig
találkoztam. Írókról és könyvekről beszéltem vele. Mindent és
mindenkit ismert. Szerette George Moore-t és Kantot. Azt mondta, hogy
Emerson mélyebb, mint Maeterlinck, hogy Ibsen nyárspolgár, s hogy az
oroszok közt Gorkij ér legtöbbet..
 És így tovább, a legcsodálatosabb irodalmi kritika, amit valaha
hallottam.
S amíg beszélt, éreztem, hogy gyűlöl engem és gyűlöli azokat a
dolgokat, amikről beszél. Megkérdeztem, hogy jutott a tengerre, azt
felelte, hogy az agyveleje a tengeren éppen úgy fáj, mint a szá-
razföldön. Fiatal korában atléta volt, híres futballjátékos Kelet-
Kanadában. Aztán jött ez a betegség, negyedszáz éven keresztül
csavargott, rongyokban járt, több fegyházat ismert, mint vala-
mennyi társa együttvéve.
Mikor idáig értünk a beszélgetésben, Mr. Pike bedugta a fejét az
ajtón. Nem szólt hozzám, csak végigmért egy rosszalló tekintettel.
Az arca nagyon savanyú volt (ami különben aligha esik nehezére,
kemény, eldurvult vonásai már természettől fogva inkább sava-
nyúak). Valószínűleg nem helyeselte, hogy Mulligan Jacobs annyi
időt töltött el velem.
- Takarodj a dolgodra! - mordult rá.
Az a gyűlölet, ami előbb lángolt Mulligan Jacobs szemében, sze-
retet volt ahhoz képest, amely most torzította el az arcát. Azt hi-
szem, ha hozzáértem volna, elektromos szikrák pattantak volna ki
belőle, mint a macska szőréből, mikor hideg időben végigsimítja az
ember. S megszólalt:
- Menj a pokolba, vén fajankó!
A másodkapitány arca olyan volt ebben a pillanatban, mint a
vadállaté, mikor szét akarja tépni zsákmányát. Egyet lépett, karját
kinyújtotta, a keze ökölbe szorult. Egyetlen ütés - és a gyűlölet
lángja örökre kialudt volna Mulligan Jacobs szemében. De a matróz
nem félt. Mint egy ugrásra kész patkány, vigyorogva, lihegve,
bátran nézett szembe a vaskezű óriással. Még oda is tartotta arcát az
ütés elé.
Mr. Pike karja lehanyatlott. Ezt a nyomorék férget csak nem lehet
megütni!
- Miért nem üt meg? Larryt megütötte a múltkor, engem miért
nem üt meg?
És Mr. Pike, aki annyi embert küldött már a másvilágra, erre az
egyre nem mert lesújtani. Esküszöm, hogy küszködött magával:
megüsse-e. De nem ütötte meg.
- Eredj a dolgodra - parancsolt rá. - És ne felejtsd, hogy még csak
kezdetén vagyunk az útnak. Majd akkor nyúlok hozzád, ha
megerősödtél.
Mulligan Jacobs még egy arasszal közelebb húzódott ellenfelé-
hez. Szeme vérben forgott, szája tajtékzott - attól féltem, hogy a
visszafojtott düh veszettségben tör ki rajta. Mérhetetlen gyűlöletét
nem is tudta szavakba öltöztetni, csak artikulálatlan hangok bugy-
borékoltak föl a torkából. Nem csodálkoztam volna, ha mérget köp a
másodkapitány arcába.
Mr. Pike megfordult és kiment a szobából, lesújtva, megalázva, mint
egy megvert kutya.

Nem tudok ettől a képtől szabadulni. A vén tengerész és a vézna

nyomorék - ez valami egészen más, mint amit idáig olvastam a
könyvekben... Az élet mégis mélységesen furcsa dolog. Mi volt az a
szörnyű láng Mulligan Jacobs szemében? Hogy mert ez az ember, aki
még csak nem is hős, nem is csalódott mártír - hanem közönséges
gazember, rosszindulatú patkány -, hogy mert ez az ember ilyen bátran,
ilyen megvetően farkasszemet nézni a halállal? Mulligan Jacobs
egymagában képes rá, hogy megingassa hitemet a metafizikusokban és
a realistákban. Hiába filozofálok egész éjszaka, nem értem a
szerencsétlent.

Vacsora után ketten maradtunk a másodkapitánnyal az ebédlőben.

- Egy hónapi fizetésembe mernék fogadni, hogy a New York-i
rendőrség díjat tűzött ki ennek a gazembernek a fejére - mondta az
öreg. - Meglátja, Mr. Pathurst, cifra utazás lesz... Különb embereket is
eltemettem én már, mint ezek... Majd elbánok azokkal is, akik azt
hiszik, hogy vén fajankó vagyok.
Hallgatott egy pillanatig és ünnepélyesen nézett rám.
- Tudom, hogy íróember, Mr. Pathurst... Mikor meghallottam az
ügynököktől, hogy velünk utazik, megnéztem a darabját. Most még
nem mondok semmit. De majd meglátja: rengeteg írnivalója lesz itt a
hajón. Pokolian érdekes dolgok fognak történni. Sokan megemlegetik
még a vén fajankót.

15.

Miss West jóvoltából felségesen aludtam. Mégis nagyszerű, hogy

velünk jött ez a lány. Ha nem volna itt, most a hajamat tépném és
ordítanék dühömben. Az álmatlanság megőrjített volna. Hiába, nem
tudunk meglenni asszony nélkül.
West kapitányban mégis van emberi érzés. Ma reggel az ő tar-
tózkodó modorában, de nagyon kedvesen sajnálkozott rajta, hogy
annyi bajom volt a szobámmal. Úgy látszik, nagyon vendégszerető, s
ha a legénységről nem is vett tudomást, az én kényelmemet - mint
házigazda - annál inkább a szívén viseli.
- Hála istennek, hogy rendben van - mondta Miss West reggel a
fedélzeten, mikor boldogan elújságoltam neki, hogy kitűnően
aludtam.
Aztán hirtelen felém fordult:
- Jöjjön, megmutatom a csirkéimet.
Elvezetett a baromfiudvarba, ahol vagy négy tucat tyúk és csirke
csipogott. Amint előttem ment és önkéntelenül rajta felejtettem a
tekintetemet karcsú, hajlékony alakján, eszembe jutott, hogy in-
dulásunk napján mit mondott Baltimore-ban: Nem fog zavarni
engem és nem fogja kívánni, hogy mulattassam.
Jöjjön, megmutatom a csirkéimet! Ó, mennyi asszonyi zsarnokság
volt ebben az egyszerű fölszólításban! Földet benépesítő, övéinek
fészket rakó, örök asszony zsarnoksága. De Miss West téved, engem
ugyan be nem hálóz. Én ugyan nem házasodom soha. Különb nők is
hajótörést szenvedtek már az én megcsontosodott agg-
legénységemen.
Igen, hát a csirkék. Szegények bizony alaposan megszenvedték az
utolsó viharos napokat. Pedig úgy látszik, Miss West a betegsége
alatt sem hanyagolta el őket. A rács mögé egy kis petróleumkályhát
állíttatott, hogy ne fázzanak.
- Több hamut adjon nekik - mondta a szolgának. - S ha a mat-
rózok nem akarják mindennap kitisztogatni a baromfiudvart, csak
szóljon nekem... Hány tojás volt tegnap?
A kínai ragyogó szemmel jelentette, hogy tegnap kilenc, ma pedig
tizenkét tojást talált.
- Szegénykéim - mondta meghatottan Miss West. - Rossz időben
sokkal kevesebb a tojás.
Még egyszer visszafordult.
- Figyelje meg, hogy melyik nem tojik. Azt kell először megenni.
De mindig szóljon nekem, mielőtt egyet levág.
Mondhatom, erősen másodrangú szerepet játszottam a csirkék
mellett. De legalább nyugodtan tanulmányozhattam Miss Westet. A
hosszú, sötét szempillák árnyékában megint olyan melegen ra-
gyogott szép szürke szeme. Kétségtelen, ez a lány az új-angol női
típus legkiválóbbjai közé tartozik. Nem sovány, és nem kövér, nem
gyönge, de nem is túlságosan erős. Egyszerűen virulóan egészséges.
Mikor visszamentünk a parancsnoki hídhoz, megint odaszóltam
Mr. Mellaire-nek:
- Megvette már O'Sullivan Andy Fay csizmáját?
 Mindennap megkérdeztem ezt az öregtől, félig tréfásan, félig
komolyan.
- Még mindig nem, Mr. Pathurst. De ma reggel kis híja volt... jöjjön,
mutatok valamit...
Miss West lement a szobájába, engem meg a fedélköz felé vezetett az
öreg.
Két japánra mutatott, akik vastag tűvel valami vitorlavászon batyut
varrtak össze. A batyuban egy ember volt.
- O'Sullivan beretvája - mondta Mr. Mellaire.
- Andy Fay?! - kiáltottam rémülten.
- Nem Andy Fay. Egy hollandus, Christian Jespersennek hívják. Ő
került O'Sullivan útjába, mikor a csizmákat keresték, őt érte a halálos
vágás.
A fekete arcú, kis öreg skót ott gubbasztott egy szalmazsákon. Egyik
karja föl volt kötve s a fején is kötés volt. Mulligan Jacobs pipázott
mellette. Összeillő pár volt. Mind a kettő kék szemű, gonosz tekintetű.
Nem csoda, hogy mindjárt az utazás kezdetén egymásra akadtak. Andy
Fayről tudtam, hogy hatvanhárom éves, de száznak látszott. Mulligan
Jacobs ötven körül járt, de a gyűlölet ezer ráncot égetett az arcára. Vajon
a részvét hozta ide a sebesült mellé, vagy kíváncsiság?
A sarokból Shorty vigyorgott. Az ő keze is be volt kötve.
- Sok dolga lehetett Mr. Pike-nek - mondtam.
- Na! Négytől nyolcig a sebesülteket varrogatta.
- Sebesülteket?! Hát még több is van?
- Még egy. Isaac Chantznak hívják. De annak nincs komolyabb baja.
- O'Sullivan hol van?
- Davisszel a betegszobában. Félrebeszél. Kórházba akar menni.
Linóleumpadlóról, nappali és éjszakai ápolónőkről, kényszer-
zubbonyról fantáziál... Micsoda utazás, uram! Soha ennél furcsábbat
nem pipáltam... A vak is látja, hogy nem lesz jó vége. Tél lesz, mire a
Horn-fokhoz érünk, ezekkel a nyomorékokkal, ezekkel az őrültekkel!...
Nézze meg azt - hát nem olyan, mint egy svábbogár?
Tony volt, a görög, aki az első nap a tengerbe ugrott. Most jött a
lépcsőn, az egyik karja még föl volt kötve, de különben, úgy látszik,
semmi baja sem volt már. Pike mégis jó sebész lehetett.
A két japán közül is kötést viselt az egyik.
- Ez is megsebesült?
- Nem, uram. Ezek ketten kötélverők. Ügyes fiú mind a kettő. |
Yatsuda vérmérgezéssel feküdt New Yorkban, másfél évig. Nem
engedte levágni a karját. Most már jól van, de a keze megbénult,
csak a hüvelykujját tudja használni. Bal kézzel próbál varrni.
- Szép kis mulatságot rendezett ez a beretvás őrült! Mr. Mellaire
sóhajtott.
- Öt emberünk lett munkaképtelenné. O'Sullivan maga, aztán
Christian Jespersen, Andy Fay, Shorty és Isaac Chantz. S még alig
hogy elindultunk! Ott van Larry is a törött lábával.
Borzalommal hallgattam a főkormányost. Nem a haláltól féltem. A
halált, sőt még a gyilkosságot is magasabb filozófiai szempontból
tudtam nézni. De ez a kegyetlen állatiassága a dolognak föllázított.
Meg tudom érteni, hogy egyik ember megöli a másikat. Megöli a
szerelméért, a vallásáért, a hazájáért - dühöngő gyűlöletben. De ez a
gyilkosság oktalan, gyökértelen, állati vérengzés volt.
Később, mikor Possummal járkáltam a fedélzeten, benéztem a
betegszobába. Ott feküdt O'Sullivan az alacsony ágyon, vérben forgó
szemmel, ordítva. Charles Davis nyugodtan pipázott a felső ágyon.
- Mit szól ehhez a pokoli muzsikához, uram? - köszöntött rám. -
Egy pillanatra se hagyja abba, nem lehet elaludni tőle. Még álmában
is kiabál. S ahogy a fogát csikorgatja, attól meg lehet bolondulni...
Hát szabad egy ilyen dühöngő őrültet a betegekkel egy szobába
tenni?...
Amíg beszélt, Mr. Pike hatalmas alakja jelent meg az ajtónyílás-
ban. De Charles Davis zavartalanul folytatta:
- Igazság szerint engem illetne meg az alsó ágy. Hiszen alig tudok
ide fölkapaszkodni. Embertelenség így bánni velünk... Ha Seattle-be
érünk, majd megkérem, hogy tanúskodjék mellettem, uram, a bíróság
előtt.
Mr. Pike előrelépett.
- Fogd be a szád - ordított rá. - Te mersz beszélni, aki csalással
tudtál csak bejutni a hajóra... Ha még egy szót szólsz...
A másodkapitány olyan dühös volt, hogy be se tudta fejezni a
mondatot. Nagyot lélegzett, aztán folytatta:
- Te... te... gazember! Gyűlölsz engem, az a bajod.
- Ismerem a törvényt, uram - felelt határozottan Davis. - Úgy
dolgoztam, mint a többi. Mindenki megmondhatja... Szenet hordatott
velem... Akkor dűltem ki. Nem tehetek róla.
- Rokkant voltál, munkaképtelen, már mielőtt a hajót láttad volna!
- Majd a bíróság eldönti, uram.
- Ha még egyszer a bírósággal fenyegetőzöl, majd kidoblak innen
és megtanítlak dolgozni... És jegyezd meg, hogy nem te leszel
az első, akinek egy zsák szenet kötök a lábára és beledobom a ten-
gerbe... Átkozott tengeri prókátor!
Hátat fordított és kiment. Utánamentem. Egyszerre visszafordult.
- Mr. Pathurst!
Parancsolóan csengett a hangja, nem úgy, ahogyan a tisztek az
utasokkal szoktak beszélni.
- Mr. Pathurst. Mától kezdve minél kevesebbet törődik a hajóval,
annál jobb lesz... Csak ezt akartam mondani.
Sarkon fordult és otthagyott.

16.

Nem, a tenger igazán nem valami barátságos hely. A tengeri élet

viszontagságai, úgy látszik, megkeményítik az embereket. West kapitány
nem vesz tudomást a legénységről. Mr. Pike és Mr. Mellaire csak akkor
szól hozzájuk, mikor parancsol valamit. Miss West se törődik velük.
Még jó reggelt se mond a kormányosnak, mikor feljön reggel a
fedélzetre. De én, mint utas, mindegyiknek köszönök.
Azazhogy tulajdonképpen nem is vagyok utas. Az Elsinore nen vihet
utasokat és én hivatalosan úgy szerepelek, mint harmadkapitány,
harmincöt dollár havi fizetéssel. Wada mint hajósinas van beírva, pedig ő
az én inasom és jókora összeget fizettem érte.
A tengeren nem csinálnak valami nagy ceremóniát a halottakkal. Egy
órával azután, hogy Christian Jespersent belevarrták a vitorlavászonba,
már meg is volt a temetés. Egy zsák szenet kötöttek a lábára és
beledobták a tengerbe. Szép, derült nap volt, s az Elsinore nem öltött
gyászos, ünnepi arcot. Az utolsó pillanatban előlépett West kapitány,
könyv volt a kezében. Felolvasott belőle egy rövid imát, aztán eltűnt
megint.
Miss West egy karosszékben ült és hímezett, amikor Christian
Jespersen holtteste belezuhant a tengerbe. Két perc múlva már föl-
hangzott a főkormányos parancsoló hangja: a legénység munkához látott.
Visszamentem az őrszobába.
- Eltemették - mondtam Miss Westnek.
- Ó - mosolygott közömbösen a lány és föl se nézett a hímzéséről.
Megérezhette, hogy részvétlensége kellemetlenül érint, mer egyszerre
abbahagyta a munkát.
- Az első tengeri temetés, Mr. Pathurst?
 - Úgy látszik, a tengeren nincs valami nagy hatással magára a halál
- feleltem ridegen.
- Csak úgy, mint a szárazföldön. - Miss West vállat vont. - Nézze,
annyian halnak meg nap nap után. S ha azok, akik meghalnak,
idegenek nekünk... hát mondja, mit csinál maga, ha olvassa az új-
ságban, hogy megint meggyilkoltak egy pár munkást a szomszéd
gyártelepen?... A tengeren is csak így van...
- Azért mégis borzasztó, hogy megint eggyel kevesebben va-
gyunk...
- Ugye?!... És mindjárt az utazás kezdetén.
Rám nézett és mosolygott.
- Ó, tudom, hogy szívtelennek tart! Pedig... Látja, én nem ismertem
ezt az embert, talán nem is láttam soha. Azt hiszem, hat matrózunknak
az arcára se emlékszem összesen... Miért búsuljak egy idegen miatt,
akit egy másik idegen megölt?... Hiszen akkor meghalhatnék a
bánattól, ha az újságok rendőri rovatát olvasom.
- Ez mégiscsak más...
- Majd megszokja maga is - mondta a lány és tovább varrt.
Megkérdeztem, hogy olvasta-e Moodytól a Lelkek hajóját. Nem
olvasta. Tovább faggattam. Browningot szereti, de Schopenhauert nem
veszi komolyan. A pesszimista filozófusokat, mindegyiket
nevetségesnek tartja.
Tessék. Itt van egy egészséges fiatal nő, aki sohase törte a fejét
magasabb problémákon, s amikor először találkozik velük, egy ne-
vetéssel elintéz mindent. De olyan kedvesen, hogy talán még az öreg
Schopenhauer is vele nevetett volna.
- Hisz maga Istenben? - kérdeztem hirtelen.
Leejtette a munkáját, elgondolkozva nézett rám, aztán tovább siklott
a tekintete a tengerre és az azúrkék égre. Végre igazi asszonyos
ravaszsággal azt felelte:
- Apa hisz.
- De maga?
- Nem tudom. Nem töröm rajta a fejem. Régen, kislánykoromban
nagyon vallásos voltam... Talán most is az vagyok... A hit, az nagy
dolog, a legnagyobb a világon... De miért is beszélünk erről?
- Ó, most megfogtam, Miss West. Maga is olyan igazi Heródiás
leánya... Ismeri Arthur Symons költeményét, a Heródiás leányait?
Egyszer majd felolvasom és akkor meg fogja mondani, hogy igazam
volt-e.
Aztán zenéről beszéltünk. A muzsikához nagyon ért Miss West.
Éppen ott tartottunk, hogy Debussyért és követőiért nem rajong,
amikor Possum rontott közénk vad ugatással.
 A baromfiudvar felől jött, valószínűleg a csirkéket bosszantotta.
Ott történhetett vele valami. Olyan keservesen vonított, hogy mind a
ketten fölálltunk. Végigrohant a hídon, nagyokat ugrott és közben
mindig hátrafelé nézegetett. Eléje mentem, meg akartam fogni, de
olyan dühösen vicsorította rám a fogát, hogy nem mertem hoz-
zányúlni. Hátra fordított fejjel már a híd végére ért, de mielőtt ész-
revettem volna a veszedelmet, Mr. Pike utánakapott s az utolsó
pillanatban nyakon ragadta a kutyát. Hajszálon függött, hogy ki nem
csúszott a korlát alatt, egyenesen bele a tengerbe. Most még
keservesebben vonított és eszeveszetten ugrándozott.
- Ne nyúljon hozzá! - kiáltott Mr. Pike, mikor látta, hogy Miss
West meg akarja fogni a kis bestiát.
Miss West mégis megfogta és fölemelte.
- Görcsöt kapott - mondta a másodkapitány. A kutya csakugyan
gyanúsan rángatózott.
- Talán megcsípte egy csirke. Mindenesetre víz kellene...
- Majd én tartom - mondtam bizonytalanul, mert sejtelmem se volt
róla, hogyan kell a kutyákkal bánni, ha görcsöt kapnak.
- Hagyja csak... Majd én gondoskodom róla. A hideg víz jót fog
neki tenni. Valószínűleg nagyon közel ment a ketrechez, s egy csirke
megcsípte az orrát. Attól ijedhetett így meg.
- Azt hiszem, inkább a vitorláktól. Megfigyeltem, hogy mikor a
vitorlák megdagadnak a szélben, a földre lapul rémületében és
nyöszörög.
- Minden kutya megkapja a görcsöt a tengeren. Akkor is, ha nem
ijed meg semmitől - mondta a másodkapitány és Miss West utasítása
szerint nyakon öntötte Possumot egy kanna vízzel.
- Mindegy, hogy mitől kapta - jelentette ki Miss West. - Az biztos,
hogy nem volt kellőképpen táplálva. Mától fogva majd én etetem.. .
Mondja meg az inasának, Mr. Pathurst, hogy ezentúl az én
engedelmem nélkül senki sem adhat enni a kutyának.
- Gratulálok, Miss West, ez fényesen sikerült - mondtam később,
mikor Wada lefektette Possumot: - Igazán nem tudom, hogy
köszönjem meg a jóságát... Azazhogy tudja, mit: magának adom a kis
haszontalant...
Nevetett és megrázta a fejét.
- Nem fogadom el, de azért gondját viselem. Menjen csak nyu-
godtan a szobájába, Mr. Pathurst, nem lesz semmi baj.
Visszamentem a fekvőszékembe és magam is csodálkoztam rajta,
hogy milyen nagy hatással volt rám ez a jelenet. A fejem majd
szétpattant s a pulzusom legalább száznegyvenet vert, annyira izgatott
voltam. S amint megkönnyebbültem, hátradőltem és cigarettára
gyújtottam, megint az jutott eszembe, milyen furcsa, milyen idegen
ez az utazás.
Miss West meg én filozofálunk, a kapitány messzi otthonáról ál-
nodik, Mr. Pike és Mr. Mellaire rendületlenül őrt áll s ordítva oszt
parancsokat a legénységnek - a szerencsétlen rabszolgák ügyetleiül
és fáradtan mászkálnak a vitorlák között -, Possum görcsökben
vonaglik, Andy Fay és Mulligon Jacobs olthatatlan gyűlöletben ég; a
keskeny kezű kínai szakács mindnyájunkra főz; Sundry Buyers
időnként a derekára szorítja a kezét és jajgat, mintha nagyon fájna
neki valami, O'Sullivan dühöngő önkívületben hánykolódik, Charles
Davis ott virraszt fölötte, konyhakéssel az ágya mellett, és sok-sok
mérföldnyire mögöttünk, mélyen-mélyen a tenger fenekén, egy zsák
szénnel a lábán, örök álmát alussza Christian Jespersen.

17.

Két hete, hogy elindultunk. A tenger nyugodt, könnyű keleti szél

van. West kapitánytól tudom, hogy az Elsinore Afrikát is megkerüli.
Azért olyan hosszú az út Baltimore-tól Seattle-ig. Tizennyolcezer
mérföld.
Tonyt, az öngyilkos görögöt találtam ma reggel a fedélzeten.
Udvariasan köszönt. A betegeink különben szépen gyógyulnak, csak
O'Sullivan és Charles Davis nem akarnak javulni. O'Sullivan még
mindig őrjöng és Mr. Pike parancsára Davis őrzi. Következésképpen
valahányszor Davis végigmegy a fedélzeten, mindenkinek
panaszkodik és átkozza a másodkapitányt.
Wada érdekes dolgot mesélt ma reggel. Úgy látszik, ő meg a má-
sik kínai s a két japán esténkint összeülnek a szakács szobájában és
pletykáznak. Wada mindent elmond nekem. Ma azt mesélte, hogy
Mr. Mellaire nagyon bizalmas lábon áll a három rikkanccsal, akiket
Mr. Pike annyira gyűlöl.
- De Wada - mondtam neki. - Mr. Mellaire igazán nem az az
ember, akiről ilyesmit el lehet hinni. Mindig egyformán rideg és
barátságtalan mindenkivel. Úgy bánik velük, mint a kutyákkal.
Hiszen te is tudod.
- A többivel igen. De ezzel a hárommal nagyon jó barátságban
van... Louis azt mondja, hogy neki a másodkapitánnyal, meg a ka-
pitánnyal kellene barátkozni, nem a matrózokkal. Azt mondja,
rosszul teszi a főkormányos, hogy nem vigyáz...
Azt is mesélte Wada, hogy a három rikkancs nagyban garázdál-
kodik a többi között. A két olaszt is megdolgozta már. A legénység
nagy része reszket tőlük. Bombinit állítólag az ágyból verte föl teg-
nap éjszaka Bert Rhine, hogy egy pohár vizet hozasson vele.
Isaac Chantz is az ő emberük, bár ővele jobban bánnak. Lun-
kenheimert, a jóindulatú, de buta németet fölpofozták ma reggel,
mert nem akarta kimosni Nosey Murphy piszkos fehérneműjét.
Steve Roberts és Arthur Deacon is az ő társaságukba tartozik.
Én vagyok az egyetlen, aki tudja ezeket a dolgokat, de az igazat
megvallva, nem tudom, mit csináljak. Ha Mr. Pike-nak elmondanám,
azt felelné, hogy törődjem a magam dolgával. A kapitány úgy tesz,
mintha nem is volna legénység a hajón. Miss West biztosan ki-
nevetne. Aztán meg valószínűleg minden hajón alakulnak kisebb-
nagyobb klikkek. Egyelőre simán megy minden, és ez a fő. Jól-
rosszul, de mindegyik végzi a maga dolgát.
Igaz, még valamit mondott Wada. Hogy a rikkancsbanda eleszi az
ebédnél a többi elől a legjobb falatokat. Habár ez se lesz olyan
veszedelmes, mert az ellátás igazán elsőrangú az Elsinore-on. Ízletes,
változatos, bőséges. Louis hetenkint háromszor süt friss kenyeret a
legénységnek. Ivóvízzel sem kell takarékoskodniuk. S mióta az idő
jobbra fordult, határozottan jobb színben van a legénység.
Possum nagyon beteg, napról napra fogy. Olyan már, mint egy
csontváz. Szép időben Wada fölviszi a fedélzetre és a napra fekteti.
Miss West nagyon a lelkén viseli a kutya sorsát; éjszaka az ő szobá-
jában alszik, s a múltkor rajtakaptam, hogy az Elsinore orvosi
könyvei között keresgélt. Típusa ez a lány az életet adó, életet őrző,
igazi nőnek. Semmit se akar, csak élni, élni és másokat is élni látni.
Hanem a sebesültjeink iránt egyáltalán nem érdeklődik. Keresztül-
néz rajtuk. Pedig olyan jól el tudnám képzelni a betegszobában
hosszú, fehér kabátban, derűt, mosolygást, napfényt árasztva maga
körül. Éppen úgy, mint az apja, ő se vesz tudomást a legénységről.
És mégis - tegnapelőtt, mikor a szakácsnak szálka ment a körme
alá, nem nyugodott, amíg ki nem szedte. S mikor Wadának a feje fájt,
aszpirint adott neki és borogatást rakott a homlokára.
Minden második este, mikor nem ő a soros a virrasztásban, Mr.
Pike felhúzza a gramofont. Olyankor már délben meglátszik rajta az
elfojtott izgalom, de azért megvárja, amíg azt mondjuk, hogy
szeretnénk egy kis zenét hallgatni. Sötét arca ilyenkor fölragyog,
előkerülnek a féltve őrzött, dédelgetett lemezek, s a gorillakezű óriás
egy félórára, vagy egy órára ábrándozó ifjúvá fiatalodik.
Furcsa, nagyon furcsa élet ez az Elsinore-on. Úgy érzem, hogy már
hónapok óta itt élek közöttük, és mégis semmit sem értek abból, ami
körülöttem történik. A kapitány az ő arkangyalhangjával,
a nyomorúságos, lenézett, megvetett legénység, a főkormányossal
barátkozó s társait terrorizáló három rikkancs, az őrjöngő O'Sullivan s a
konyhakéssel őrt álló Davis a felső ágyban, s Christian Jespersen
messze-messze az óceán mélyén, csupa érthetetlen, valószínűtlen
figura, s valószínűtlen az élet is, amelyet élnek, amelyet élünk
mindnyájan az Elsinore-on.
De vajon így látja a többi is? Mr. Pike és Mr. Mellaire? A szellemi és
testi nyomorékok? Önkéntelenül de Casseres egy mondása jut eszembe:
„Az ember legmélyebb, legtermészetesebb ösztöne az, hogy küzd a
Valóság ellen. Gyermekkorától fogva ez a küzdelem vonul végig az
életén. A képzeletéhez, az eljövendő boldogabb holnap reményéhez,
csodákhoz menekül az élet valóságai elől. A hazugság tartja benne a
lelket. Minden élőlény közül egyedül az állatnak adatott meg, hogy
föllebbentse kis fátyolát. Az állatnak nem kell menekülnie a valóság
elől, mert az állatnak nincs képzelete. Az ember, aki nyitott szemmel
jár, kénytelen vigasztalást keresni. A reményben, a hitben, a mesében, a
művészetben, az Istenben, a szocializmusban, a halhatatlanságban, az
alkoholban. Az igazság Medusa-arca ellen a hazugság Maya
mosolyában."
... Talán úgy van az, hogy az Elsinore rabszolgái csak azért látják
valóságnak a valóságot, mert képzeletben menekülnek előle. Én pedig
valószínűtlennek látom a valóságot, mert a képzeletem nem működik
többé. Addig futottam a valóság elől, míg most eloldozhatatlanul oda
vagyok kötözve a kerekéhez. S éppen azért én vagyok az egyetlen,
valószínűtlen figura az Elsinore-on. Én, aki ennek az életnek a mélyére
akartam hatolni, most fantazmagóriának látok mindent, ami körülöttem
van.
Hogy ez paradoxon? Lehet. Minden mély gondolkodó belefullad
végül az ellentmondások tengerébe. S a többiek, a felszínen úszók, nem
merülnek alá, mert nem ismerik a mélység veszedelmét ... Ó, tudom,
mit felelne Miss West, az ő okos, józan fejével a tépelődéseimre! Azt
mondaná, hogy megint eltévedtem a szavak útvesztőjében. S lehet,
hogy igaza volna.
Különben kezdem bámulni ezt a lányt. Nem tudom, hogy miért, ha
csak a viruló egészségéért nem. Mert egyéb csodálni való nemigen akad
rajta. Semmi, de semmi degeneráltság... S talán éppen ez az oka, hogy
nem tud egészen nagy lenni - például a zenében.
Sokszor hallottam játszani. A zongora jó, s úgy látszik, kitűnő
mesterek tanították. A fogása olyan szilárd és olyan súlyos, mint egy
férfié. Erős és biztos a játéka, ami nőnél ritkaság.
És mégis - se tűz, se érzés a játékában. Ha Chopint játssza, tech-
nikailag tökéletes a játéka, de soha-soha nem tud fölemelkedni a
lelkéhez.
- Debussyről beszéltünk a múltkor - mondja. - Van itt egy-két darabja,
de sehogy se tudok megbirkózni vele... Nem tartom igazi muzsikának...
Milyen kár - gondolom -, hogy ezzel a nagyszerű technikával nem érti
a zene igazi mélységeit. Egyszer majd megpróbálom Beethovent és
Chopint megmagyarázni neki... Nem olvasta sem Shaw, sem Nietzsche
Wagner-tanulmányait... Schumannt szereti, különösen az Erdei
jeleneteket. S a Papillonst úgy játszotta a múltkor, hogy behunyt
szemmel azt hittem, férfi ül a zongoránál.
És mégis - ha soká hallgatom, idegessé tesz. Mindig többet várok tőle.
Olykor azt hiszem: most, most eléri a legnagyobbat... De egy
hajszálnyira mindig mögötte marad. A technikája tökéletes. De érezni
nem tud eléggé... Hideg... Vagy talán... csak túlságosan egészséges?
Mindenesetre föl fogom olvasni neki Heródiás leányait.

18.

Micsoda utazás! Ma reggel, hogy fölmentem a fedélzetre, a kor-

mánynál nem találtam senkit. Megdöbbentő látvány volt. A hatal-mas
hajó a rengeteg fölhúzott vitorlával, kint az óceán közepén - s a
kormány mellett senki.
A parancsnoki híd is üres volt. Elindultam, hogy megkeressem Mr.
Pike-ot. A kötélverőket szidta éppen. Vártam, amíg észrevett.
- Jó reggelt - mondtam. - Ki van a kormánykeréknél?
- Az a hülye görög.
- Fogadjunk egy font dohányba, hogy nincs ott.
Mr. Pike élesen nézett rám.
- Ki van a kormánynál?
- Senki.
Egy pillanat nem telt belé, s már ott volt a parancsnoki hídon.
Mikor visszafordultam, Mr. Mellaire és a hajóács jött szembe velem.
Úgy látszik, félbehagyták a reggelijüket, mert a szájukat tö-rülték. Mr.
Pike utasításokat adott a főkormányosnak és az ácsot odaállította a
kormánykerékhez.
Mikor a kerék megfordult, Mr. Pike odaintett engem és a távcsö-vön
keresztül lemutatott a nappali szoba ajtajára. A keskeny falépcső, mely a
betegszobát a nappalival összekötötte, nem volt sehol.
- Magával vitte - mondta.
West kapitány jött ki az őrszobából. Jó reggelt kívánt - udvariasan -
nekem és kimérten a másodkapitánynak -, odament a kerékhez és
belenézett a messzelátóba. Aztán megfordult és lassan visszajött. Teljes
két perc múlt el, mielőtt megszólalt.
- Mi történt, Mr. Pike? Valaki a vízbe esett?
- Igen, uram.
- S magával vitte a betegszoba lépcsőjét?
- Igen, uram. A görög, aki már Baltimore-ban a tengerbe ugrott.
Az eset, úgy látszik, nem volt elég komoly ahhoz, hogy West ka-
pitány fölvegye félisteni arcát. Szivarra gyújtott és folytatta a sétáját.
De lám, mindenről tudott. Még a létra se kerülte el a figyelmét.
Miss West jött föl a lépcsőn. Elmondtam neki, mi történt. Nem ijedt
meg.
- Ezek az öngyilkossági mániában szenvedő matrózok mindig akkor
ugranak a tengerbe, mikor nyugodt a víz - mondta mosolyogva. -
Olyankor, mikor könnyű a csónakot leereszteni... Legtöbbször mindjárt
visznek valami mentőeszközt magukkal, mint ez is, a létrát...
Egy óra múlva visszaért az Elsinore oda, ahol a görög a tengerbe
ugrott. A kapitány nyugodtan szívta a szivarját, s Miss West Wadának
adott utasításokat a kutyára vonatkozólag. Andy Fayt állították a
kormánykerékhez, míg az ács lement reggelizni.
Vérlázítónak találtam ezt a közönyt, amellyel a szerencsétlen görög
fölött elsiklottak. Egyáltalán senki se beszélt róla. Pedig tudom, mindent
megtettek, hogy megmentsék.
Mr. Pike dühöngött, hogy vissza kellett menni. De Mr. Mellaire más
véleményen volt.
- Úgyis olyan kevesen vagyunk... Szükségünk van rá, ha tökéletlen
is...
Maltese Cockney volt az első, aki meglátta s lekiáltott a főárboc
tetejéről. A másodkapitány szeméhez emelte a látcsövet, aztán letette,
megtörülte a szemét és megint belenézett. Miss West a másik üvegen
keresztül maga is a tengert kémlelte és nevetett.
- Hiszen nincs is a vízben. Olyan, mintha állna.
Mr. Pike bólintott.
- Persze. A létra tetején ül. Azért vitte magával... Mr. Mellaire.
eresszék le a hosszú csónakot.
- Maga is menjen - fordult hozzám Miss West. - Nézze meg az
Elsinore-t kívülről, nagyon érdekes így, a felhúzott vitorlákkal.
A görög fenyegetően hadonászott egy éles késsel, mikor a közelébe
értünk. Térdig állt a vízben a létrán és a karjaival kétségbeesetten
igyekezett egyensúlyban tartani magát. Nehéz lesz meg-
fogni - gondoltam. Pedig bízhattam volna Mr. Pike-ban. Megvárta,
amíg egy magas hullám elborítja a görögöt, s abban a pillanatban
nekiment a csónakkal a létrának. Tony kezéből kihullott a kés, ő maga
hanyatt vágódott, de Mr. Pike erős karja beemelte a csónakba.
Eszméletlenül rángatózott a lábaimnál. Undorodva és borzadva
húzódtam félre - fejéből patakzott a vér s vörösre festette a tengervizet.
Azon gondolkoztam, milyen különös, hogy mozgás és élet egy pillanat
alatt belemerevedik a halál mozdulatlan feketeségébe, pusztán attól,
hogy valaki beleüti a fejét a csónak orrába...
De amíg ezen gondolkoztam és félrefordítottam a fejemet, hogy ne
lássam a szerencsétlent, megakadt a szemem az Elsinore-on. El is
felejtettem, hogy fehérre van festve. Karcsú teste olyan könnyűnek
látszott az égnek meredő hatalmas árbocok, vitorlatornyok között, hogy
szinte meghazudtolta a nehézségi erő törvényét. Elképzelhetetlen volt,
hogy ez a finom kis alkotmány ötezer tonna szenet rejt magában. És
csodának tetszett, hogy emberek építették ilyen fenségessé, ilyen
hatalmassá. Viharral, tűzzel, széllel dacolva ezt a gyönyörű hajót:
emberek, valószínűleg ilyen nyomorultak, mint ez a görög itt, aki
belevágta fejét a csónakba s most az örök sötétség határán járt.
Tony keserveset sóhajtott és köhögni kezdett. Visszajött a túlsó
partról. Mr. Pike fölkapta az evezőt, azt hitte, megint egy őrültségi
roham következik. De Tony meg se mozdult, csak a szemét nyitotta
nagyra és kifejezéstelen, merev tekintettel bámult rám egy darabig.
- Mit csinálnak vele? - kérdeztem a másodkapitányt.
- Dolgozni fog, úgy, mint eddig... Valakinek csak kell dolgozni, ha
meg akarjuk kerülni a Horn-fokot.
Mikor visszaértünk a hajóra, Miss West már a szobájában volt. A
kapitány az őrszobában az órákat húzta föl. Mr. Mellaire lefeküdt egy-
két órára, amíg megint rákerül a sor.
A szegény göröggel senki se törődött. Lefektették az ágyára és ott
hagyták. Még én se éreztem részvétet iránta. Szemem tele volt az El-
sinore szépségével. Úgy látszik, a tengeren mindenkinek megke-
ményedik a szíve.

19.

Pár napja északkeleti szelünk van, nagyszerűen haladunk. Tegnap

252, tegnapelőtt 240, ma 261 mérföldét tettünk. Olyan enyhe idő van,
hogy néha éjszaka a legvékonyabb trópusi pizsamában
megyek föl a fedélzetre és tele tüdővel szívom magamba a balzsa-
mos, üdítő levegőt.
Csöndesen, egyformán múlik egyik nap a másik után. Néha azt
hiszem, megállt az idő, pedig a hajó órája ugyancsak pontosan jelzi
még a félórák múlását is. A napok egybefolynak, hetekké olvadnak, a
hetekből hónapok lesznek, s én nem tudom többé, a hétnek, vagy
hónapnak melyik napját éljük.
Az Elsinore-on valaki mindig virraszt. Fekszem az ágyamban,
olvasok s a fejem fölött egyenletesen konganak az őrt álló tiszt lé-
pései. Tudom, hogy olykor belenéz a távcsőbe, hogy a szél erejét és
irányát kémleli, hogy a hold és a csillagok között kergetőző felhőket
vizsgálja. S némi meghatottsággal gondolok rá, hogy íme: nyugodtan
alhatom, álmomra őrködő szemek vigyáznak.
Ma hajnalban Mr. Pike kiabálására ébredtem: Larry volt soros
mellette, valószínűleg őt szidta. De csak reggel tudtam meg Wadá-
tól, hogy mi történt.
Larry valami szemtelen megjegyzést tett a sötétség leple alatt s
Mr. Pike véletlenül meghallotta. Több se kellett neki. Larry még
szemtelenebbül felelt, mire az öreg nekirontott és odabilincselte a
középső árbochoz. A fejemet adom rá, hogy ez a büntetés csak
egytized részben illette Larryt, kilenctized részben Kid Twistnek,
Nosey Murphynek és Bert Rhine-nek szólt.
Larry csak egy óra hosszat maradt a bilincsekben. Annyira ordított,
hogy az öreg végre is feloldotta. Wada meséli, hogy Larrynek többek
közt két foga hiányzik... Este megnéztem a másodkapitány
csuklóját... Lehet, hogy Wadának igaza volt...
Mulatságos, hogy mennyire érdekelnek ezek az apró események.
Nemcsak az idő állt meg, hanem maga a világ is megszűnt. Ha
elgondolom, hány hete nem kaptam levelet, nem hívtak telefonhoz,
nem látogatott meg senki, nem voltam színházban és nem olvastam
újságot! Mindezek a dolgok ott maradtak az eltűnt világban.
Számomra nem létezik más, mint az Elsinore, ötezer tonna szénnel és
egy csomó furcsa emberrel, kint az óceán közepén, tizenöt
mérföldnyire a látóhatártól.
Scott kapitány megfagyott a délsarki útján s tíz hónappal a halála
után még azt hitte a világ, hogy él. A világ számára csak akkor halt
meg, mikor halálának a híre eljutott hozzá. Vajon nem igaz-e, hogy
élt a halála után is? S vajon nem halt-e meg számunkra, itt az Elsi-
nore-on a szárazföldi élet? Ha az ember a világ közepe, nem lehetne
azt is mondani, hogy én magam vagyok a világ? „Én találtam ki a
világot" - mondja de Gautier, s azt állítja, hogy a képzelet terem-
tette a valóságot... Ó, ó, ha ezt Miss West hallaná! Hogy kinevetne!
Ma fölolvastam neki „Heródiás leányai"-t. Ő valami finom vászon
zsebkendőt hímezett az apjának. (Isten tudja hányadik már, nem tud
tétlenül ülni.)
Meleg, szürke szemei hitetlenül, diadalmasan mosolyogtak, mikor a
gyönyörű sorokat olvastam neki.
Ó, Symons ismeri a nőket!
... Mi vagyunk a kezdet és a vég...
Mit kerestek a távolban? rajtunk túl nincs már semmi.
Üres, sötét az éjszaka - mi tudjuk,
„Mert sokszor néztünk föl a csillagokba".
- Igaz - mondta elgondolkozva Miss West.
„Mert sokszor néztünk föl a csillagokba."
- Tudtam, hogy ezt fogja mondani!... De várjon, hadd olvasom
végig.
„És annyi szép közt mégis mi vagyunk a szépség,
Az igazi... Mi vagyunk a valóság - a többi mind csak álom...
Miért kergettek kósza álmokat
Mikor mi várunk rátok?"
- Igaz, igaz - suttogta és minden öntudatlan büszkesége ott ragyogott
a szemében. - Gyönyörű...
- De hát nem látja, hogy... - kezdtem, de abbahagytam a támadást.
Hogyan is láthatná, ő, az asszony, azt, ami a távolban van, az üres, sötét
éjszakában?
Mit láthat ő egyebet, mint amit minden asszony lát: hogy minden
csak álom, egyedül ők a valóság.
- Büszke, vagyok rá, hogy Heródiás leánya vagyok - mondta.
- Ugye, hogy igazam volt!
- Igaza volt - felelte elgondolkozva, és ahogy rám nézett, ott
tündöklött a szemében asszonyi erejének, hatalmának, szépségének az a
biztos tudata, amely olyan megfejthetetlen titokká varázsolja a nőt.

20.

Szent isten, mennyit olvastam ebben a gyönyörű időben! De olyan

keveset mozgok, hogy nagyon kevés alvásra van szükségem, s egész
nap olvasok. Ezentúl mindenkinek tengeri utazást fogok ajánlani, aki
elmaradt az olvasásban.
Néha egész butának érzem már magam és minden kis változa-
tosságnak örülök. Előszedetem Wadával a kis huszonkettes puskámat
és lőni tanítom.
A fedélzeten nagyszerűen lehet sétálni, de a fekvőszékeknek kevés
a hely és így Miss West meg én legtöbbször szorosan egymás mellett
helyezkedünk el. A kapitány nagyon ritkán használja a fekvőszékét.
Olyan kevés a dolga, hogy alig jön fel a fedélzetre. Rendesen a
szobájában marad, és elmerengve nézi a szél meg a vitorlák játékát.
A leánya annál többet dolgozik. Még varrógépe is van a nappaliban.
A kézimunkáját mindig felhozza a fedélzetre, s órák hosszat itt ül
mellettem. Azt mondja, nagyon szereti a tengert és a tengeri életet, de
hát teremtett is magának olyan otthont a hajón, hogy az igazi otthona
se lehet sokkal kényelmesebb. Mindent magával hozott, amit szeret,
amit megszokott. Még a kínai porcelánjait is a délutáni teázáshoz.
A főzéshez is kitűnően ért. Louis ugyan nagyszerű szakács, de Miss
West mégis megnéz mindent, mielőtt az asztalra kerül. Gyors
ítélőképessége és pompás ízlése van. Csak ránéz valamire és már
tudja, mi hiányzik belőle, de segít is rajta rögtön. A legfinomabb
ételek kerülnek asztalunkra. S micsoda étvágyam van. Az ese-
ménytelen tengeri életben különben is nagy szerep jut az evésnek.
Mióta ilyen szép, meleg idő van, sokat vagyok együtt Miss West-
tel. Felolvasok neki, s aztán vitatkozunk az olvasottakról. Még eddig
nem volt okom megváltoztatni az ítéletet: igazi Heródiás leánya.
Pedig tulajdonképpen nem olyan, mint a legtöbb fiatal leány. Megvan
benne a fiatal leány frissessége és mégis sok tekintetben olyan, mint
egy érett asszony. Okos, józan, önálló. Néha azt hiszem, harmincéves
is elmúlt már, máskor meg olyan pajkos, mint egy tizenhárom
esztendős gyerek. Ejnye, meg kell már kérdeznem a kapitányt, mikor
volt a Dixie összeütközése San Franciscóban. Mindenesetre a
legegészségesebb, legtermészetesebb nő, akit valaha láttam. Amellett
igazi asszony. Sohase feledkezik meg róla, hogy szépnek kell lennie.
Lehet, hogy vannak magas nyakú ingblúzai, de én még egyet se
láttam rajta. Mindig kivágott ruhát visel és én sokszor rajta felejtem a
tekintetem karcsú és mégis telt fehér nyakán, finom vonalú, gömbölyű
vállán.
A csirkéket mindennap meglátogatjuk s Possum, aki már lába-
dozik, rendesen elkísér a baromfiudvarba. A négy tucat tyúk most
körülbelül 24 tojást ad naponta. Ezzel az eredménnyel Miss West
nagyon meg van elégedve. De valamit megfigyeltem. Ha egy nem
tojó tyúkra kimondták a halálos ítéletet - ami átlag hetenkint egy-
szer fordul elő -, Miss West nem eszik az áldozatból, bármiféle for-
mában kerül is az asztalra.
Igaz, még valamit. Rájöttem, hogy nem miattam szánta rá magát
olyan hirtelen az utazásra, hanem az apja miatt. Valami baj lehet
West kapitánnyal. Néha észrevettem, hogy a lánya határtalan ag-
godalommal figyeli.
Ma délben éppen valami mulatságos történetet beszéltem el, mikor
véletlenül Miss Westre esett a tekintetem. Láttam, hogy nem hallgat
rám. Üveges rémülettel a szemében az apjára meredt. Aztán
észrevette, hogy figyelem és óriási önuralommal, lassan, természe-
tesen a tányérja fölé hajolt és tovább evett.
De már késő volt, mert megláttam. Sőt többet is láttam. Láttam,
hogy a kapitány arca kísértetiesen elhalványul, a szempillája le-
ereszkedik s a szája hangtalanul mozog... Aztán a szempillák föl-
emelkedtek, a száj visszakeményedett a megszokott fegyelmezett-
ségbe, s arcába lassan visszatért a szín. Olyan volt, mintha pár percre
elment s most visszajött volna.
És ugyanez a West kapitány, hét órával később kegyetlenül
megsebezte Mr. Pike tengerészbüszkeségét. Csillagtalan éjszaka volt,
én éppen az őrszobából jöttem ki. Az őrség a középső árbocra húzta
fel a vitorlát, s a parancsnok zsebre tett kézzel sétált a hídon.
Egyszerre valami recsegés-ropogás hallatszott, s ugyanabban a pil-
lanatban két ember hátratántorodott és hanyatt vágódott a fedélzeten.
Pillanatnyi csönd következett, aztán megszólalt a kapitány hangja:
- Mi törött el, Mr. Pike?
- Leszakadt a kötélhágcsó, uram - hallatszott a sötétségből. Megint
szünet. Aztán megint a kapitány hangja:
- Máskor jobban meg kell erősíteni, Mr. Pike.
Mr. Pike tagadhatatlanul kiváló tengerész, de most az egyszer
csakugyan hibás volt. Büszkeségét rettenetesen sérthette, hogy a
matrózok előtt szólt rá a kapitány s bár udvarias „igen, uram"-mal
felelt, tudtam, hogy az éjszaka folyamán a többi szegény ördög ala-
posan megkeserüli ezt a leckét.
Úgy is volt. Reggel John Hackeyt véres szemmel láttam viszont s
az olasznak óriási daganat nőtt az állán. Mi minden történhetett, amíg
mi békésen aludtunk!
Mr. Pike még ma is sötét arccal jár-kél. A legénységre jobban or-
dít, mint valaha, s Westhez meg hozzám csak akkor szól, ha
kérdezünk tőle valamit. Miss West nem tudja, mi történt az éjszaka és
nevet az öreg „szeszélyein".
 De én most már ismerem ezt a furcsa, nyakas tengeri rókát. Tudom,
beletelik három nap, míg megint a régi lesz. Rettenetesen büszke a
tengerésztudományára, s ami legjobban bántja, nem az, hogy rászólt a
kapitány, hanem az, hogy megérdemelte a rendreutasítást.

21.

Ma reggel, utazásunk huszonnyolcadik napján, miközben a ká-

vémat ittam, áthaladtunk az egyenlítőn. Charles Davis azzal ünnepelte
meg ezt a nagy pillanatot, hogy agyonszúrta O'Sullivant. Boney hozta
a hírt. Mr. Mellaire-rel azonnal a kórházba siettem. Éppen akkor
értünk oda, mikor Mr. Pike belépett a szobába.
O'Sullivan nyomorúságának tehát vége van... De ezt a Davist nem
tudom megérteni. Nyugodtan ül az ágya szélén és pipára gyújt,
mielőtt felel Mr. Mellaire kérdéseire. Pedig ő nem beteg. Meggon-
doltan, hidegvérrel gyilkolt meg egy tehetetlen embert.
- Hogy történt?
- Nem tudtam tőle aludni, uram... Untam már... Majd máskor
jobban megválogatják, hogy kivel tesznek egy szobába... (Itt Mr.
Pike-ra nézett.) Különben is ez a felső ágy nem való nekem, alig tu-
dok fölkapaszkodni... Ha O'Sullivant kiviszik, mindjárt átköltözöm az
ő ágyába...
- De miért ölted meg? - ordított rá Mr. Pike.
- Mondtam már, hogy meguntam uram... Belefáradtam és ma véget
vetettem nyomorúságának... Neki is jobb volt... Mit akar tőlem
uram?... Meghalt - nem lehet föltámasztani többé... Jogos
önvédelemben öltem meg, ismerem a törvényt, uram... Nem volt joga
hozzá, hogy engem, tehetetlen beteget egy dühöngő őrülttel csukjon
össze...
- Majd adok én neked, Davis!... Te se kapod meg Seattle-ben, a
béredet, mert nem élsz odáig... Felakasztatlak, amért gyáván
megölted ezt a szerencsétlent...
- Ha megteszi, magát is fölakasztják, uram - mondta nyugodtan
Davis, és felém fordította hideg tekintetét. - Ön lesz a tanúm, uram, a
bíróság előtt, hogy fenyegetett... Majd meglátja, hogy őt is föl-
akasztják ... Ó, fél a bíróságtól, tudom... Elég baja volt már vele
gyilkosság miatt... Munka nélkül is kényelmesen megélhetne már
valaki abból a pénzből, amit váltságdíj fejében fizettek érte... Mr.
Pike ökölbe szorított kézzel ugrott feléje.
- Fogd be a szád, vagy betöröm a fejed.
 Davis önkéntelenül félrehúzódott. De a következő pillanatban
gyufát gyújtott és tovább beszélt.
- Nem ijedek meg, uram. Nem félek a haláltól... Egyszer min-
denkinek meg kell halni s nem is olyan borzasztó a halál... O'Sullivan
olyan könnyen halt meg, hogy öröm volt nézni... S különben is, nem
fogok meghalni. Fel akarom venni Seattle-ben a béremet, és meg
akarom keresni a gazdáimat... Ismerem a törvényt, és tanúm is lesz
elég...
Igazán nem tudtam, mit csodáljak jobban. Ennek a nyomorult
matróznak a bátorságát vagy Mr. Pike önuralmát, hogy nem ütötte
meg. Csak rárohant tehetetlen dühében, torkon ragadta és jól
megrázta. Csoda, hogy ki nem ficamodott a nyaka.
- Ön lesz a tanúm, uram - dadogta Davis, mikor kiszabadult a
vasmarokból.
Mr. Pike hátat fordított neki, és átkozódva ment ki a szobából. Egy
perccel később én is utánamentem. Akkor Davis már nyugodtan tömte
a pipáját és éppen arra kérte Mr. Mellaire-t, hogy Seattle-ben
tanúskodjék mellette.
... Megint temettünk. Mr. Pike dühöngött, mert tengerésztörvények
szerint lassítani kellett a hajó járását, míg a temetési szertartás tartott -
és aztán O'Sullivant az elmaradhatatlan zsák szénnel a lábán elnyelte
az óceán.
- Remélem, elég lesz a szenünk - mondta nekem bosszúsan az
öreg, öt perccel később.
... S mi ott ültünk a födélzeten, Miss West meg én, illatos teát ittunk,
szolgák forgolódtak körülöttünk s filozofáltunk, amíg néhány
lépésnyire tőlünk befejeződött egy nyomorúságos élet utolsó fel-
vonása. A kapitány álmodozva bámult föl az alkonyodó égre. Ő se
nyugtalankodott, ő hisz Istenben, neki nincsenek kétségei. Minden
úgy van jól, ahogy van, és minden jól van, amíg a hajó lassan
közelebb viszi messzi otthonához. Irigylésre méltó volna ez a nagy
nyugalma, csak ne látnám egyre magam előtt úgy, ahogyan tegnap
láttam, mikor egy percre elhagyta az élet, a szeme lecsukódott, ajka
kiszáradt, s arcára kiült a halál mozdulatlan fehérsége. ... Vajon kire
kerül legközelebb a sor? Kit hagyunk még az óceán mélyén, egy zsák
szénnel a lábán?...
- Ó, ez semmi, uram! - mondja később nyájasan Mr. Mellaire,
amint a parancsnoki hídon sétálgatunk. - Utaztam egyszer négyszáz
kínaival egy hajón. Kulik voltak szegények, szerződött munkások,
akkor telt ki a szolgálati idejük... Kolerát hoztak magukkal... Több
mint háromszáz ember meghalt közülük, aztán a két kormányos, a
parancsnok, a második, a harmadik kapitány s az első
és a harmadik mérnök. Nem maradt más, mint a második mérnök meg
én, nekem kellett átvenni a parancsnokságot. Már akkor ott voltunk a
kikötőben. Orvos nem akart a hajóra jönni... Azt mondták, maradjak
kint, valahol messze kössek ki a halottaimmal... Az volt temetés, Mr.
Pathurst!... Magam voltam, senki se akart segíteni. Kötéllel húztam föl
a hullákat a födélzetre, és onnan egymás után eresztettem le őket a
tengerbe. Nem volt vitorlavászon és nem volt szén... Mindegyik után
ittam egy pohár pálinkát... Részeg voltam, mire elkészültem.
- És maga nem kapta meg a kolerát?
Mr. Mellaire fölemelte a bal kezét. Hiányzott a mutatóujja, már
máskor is láttam.
- Volt akkor egy kis foxim, olyan, mint a magáé... Nagyon jó barátok
voltunk. Mikor az utolsó hullát leeresztettem, a kutya rám ugrott és
megnyalta a kezemet. Megfordultam, hogy megsimogassam, de az
emelő kereke elkapta a másik kezemet, s a következő pillanatban az
ujjam nem volt többé.
- Irtózatos! - Mit csinált aztán?
- Ó, semmit. Azt mondtam: Isten irgalmazzon, és megint ittam egy
korty pálinkát.
- Azután se kapta meg a kolerát?
- Nem, uram. Azt hiszem, úgy tele voltam alkohollal, hogy minden
bacilus elpusztult bennem. - Elhallgatott egy pillanatra. - Tudja, Mr.
Pathurst, furcsa dolog ám ez az alkohol. A főkormányos meg a
másodkapitány részegen haltak meg és a harmadik mérnök is... A
parancsnok pedig antialkoholista volt és ő is meghalt.

Többé nem csodálkozom rajta, hogy a tengerészek keményszívűek...

22.

Valami történt. Senki se tudja, hogy mi, csak a szereplők, de ők nem

árulnak el semmit. Mindenki suttog, és mindenki találgat.
Egyet tudok. Mr. Pike-ot valaki rettenetesen fejbe ütötte. Tegnap
délben későn jelentem meg az ebédnél, s amint Mr. Pike mellett
elhaladtam, láttam, hogy a fején nagy daganat van. Azt is észrevettem,
hogy nyugtalan a tekintete. Nem szólt senkihez, hanyagul evett, olykor
elgondolkozott s látszott, hogy vasakarattal uralkodik magán.
 Természetesen senki se meri megkérdezni, mi történt. Olyan az
öreg, mintha agyvelőrázkódást szenvedett volna. Hogy fájdalmai
vannak, az nemcsak az arcán látszik, hanem a viselkedésén is, mikor
azt hiszi, hogy senki se figyel rá. Ma éjszaka egy percre kimentem
levegőt szívni az alsó födélzetre. Egyszerre éppen a fejem fölött
keserves nyögést hallottam. Visszamentem a kabinomba, és óvatosan
kinéztem az ablakon. Mr. Pike volt. Odatámaszkodott a korláthoz, és
a fejét a karjára hajtotta. Tisztán hallottam a nyöszörgését, és azt is,
hogy időnként keserveset sóhajtott: Jaj, Istenem. Nagyon
szenvedhetett szegény.
De azért rendületlenül végzi a kötelességét. Ó, majd elfelejtettem:
Miss West megkérdezte, mi baja. Azt felelte, hogy a foga fáj, s ha
nem lesz jobban, ki fogja húzni.
Wadának se sikerült megtudni, mi történt. Nem volt szemtanúja az
esetnek. Wada azt állítja, hogy a három rikkancs a felelős. Bert
Rhine nem tudja mozdítani a bal karját, Nosey Murphey sántít és Kid
Twist két napja nem kelt föl az ágyból. De belőlük se lehet kiszedni
semmit. Az „ázsiaiak" szerint gyilkos merénylet volt, s Mr. Pike csak
kemény koponyájának köszönhette, hogy megmenekült.
Tegnap este megint meggyőződtem róla, hogy West kapitány
többet törődik az Elsinore-ral, mint gondolná az ember. A középső
árboc árnyékában olvastam a fekvőszékemen, amikor alulról Mr.
Mellaire hangját hallottam. Lenéztem, hogy kivel beszél - hát a há-
rom rikkancs volt körülötte. Nem hivatalos dologról beszéltek.
Barátságos csevegés volt, hol az egyik, hol a másik nevetett.
Eszembe jutott, amit Wada mondott Mr. Mellaire-nek a rikkan-
csokkal való barátságáról, és erősen figyeltem. Szerettem volna
tudni, miről beszélnek. De olyan halk volt a hangjuk, hogy nem
hallhattam semmit.
Egyszerre a parancsnoki hídon megszólalt a kapitány. A Samurai
hangja volt - nem a viharon uralkodó, hanem a hideg és nyugodt
Samuraié. Lágy, csengő és dallamosabb, mint a legtisztább ha-
rangszó, amely hajdanában a Kelet templomaiban imára hívta a
bálványimádó népet. Édes volt ez a hang és mégis hideg, szenve-
délytelen, mint az acél. Megborzongtam tőle és tudtam, hogy azokra
ott lenn úgy fog hatni, mint a villamos áram. Szinte éreztem, hogy
megmerevednek. Pedig csak azt mondta a hang:
- Mr. Mellaire.
- Itt vagyok uram - felelt a főkormányos egy pillanatnyi mélysé-
ges hallgatás után.
- Jöjjön ide!
Hallottam, hogy a főkormányos fölmegy a keskeny lépcsőn.
- Magának a parancsnoki hídon van a helye, Mr. Mellaire - mondta a
hideg, szenvedélytelen hang.
- Igen, uram.
Ez volt az egész. Se több, se kevesebb. West kapitány tovább folytatta
esti sétáját, a főkormányos pedig fölment a hídra. Ott maradtam a
fekvőszékben még egy fél óra hosszat. Nem tudnám megmondani miért,
de jobbnak láttam senkinek se szólni arról, aminek tanuja voltam...
Érdekes dolgot figyeltem meg. A legénység kilencven százaléka
barna. Mi többiek pedig, Wada és a kínai kivételével, szőkék vagyunk.
Azért jut eszembe ez, mert most olvasom Woodruff őrnagy könyvét: A
forróövi napfény hatása a fehér emberre. Woodruff azt állítja, hogy a
fehérbőrű, kékszemű uralkodásra és parancsolásra született árja,
elhagyván ködös, felhős hazáját, megmarad uralkodónak és
parancsolónak mindenütt a világon, de a végén fehérsége miatt mégis
elbukik.
Nézzük csak a hajót. Aki közülünk magasabb állást tölt be, mind
szőke - az értünk dolgozó rabszolgák pedig barnák. Nem fognak
elbukni. Woodruff szerint ők öröklik majd a földet, nem uralkodási
képességük miatt, hanem azért, mert testük jobban ellent tud állni az
izzó napsugaraknak.
Mi négyen: West kapitány, a leánya, Mr. Pike meg én fehérbőrűek
vagyunk, szőkék és kékszeműek. Lehet, hogy egyszer elveszünk, de ma
még uralkodunk és parancsolunk, mint ahogy apáink uralkodtak és
parancsoltak.
Kicsiben az Elsinore is a világ képe. Az étel java, a kényelem, a
szépség miénk a hajón. West kapitány mint egy király áll fölöttünk, s
Mr. Pike az, aki ura és parancsolója akaratát a katonákkal végrehajtja.
Miss West az uralkodóház hercegnője. És én? - Nem vagyok-e én is
méltó és előkelő utódja atyámnak, aki ezer gyönge akaraton gázolt
keresztül, hogy fiának vagyont szerezzen?...

23.

Rettenetes utazás! Ismerem Mr. Pike-ot, és tudom, ha rájön, hogy

kicsoda Mr. Mellaire, megöli. Mert Mr. Mellaire nem Mr. Mellaire, és
nem Georgiából származik, hanem Virginiából. Waltham az igazi neve -
Sidney Waltham. Ezt olyan biztosan tudom, amilyen biztos az, hogy
Mr. Pike megöli őt, ha megtudja, hogy kicsoda.
De hadd kezdjem elölről. Tegnap éjszaka, úgy éjféltájt fölmen-
tem a fedélzetre friss levegőt szívni. Mr. Pike-kal sétálgattunk a pa-
rancsnoki hídon s az öreg, mint rendesen, ha nem volt nagyon
morgós hangulatban, a régi életéről mesélt. Sokat emlegette egy öreg
kapitányát, akivel öt évet töltött a tengeren. Azt szokta mondani róla,
hogy a legnemesebb, legjobb, legderekabb ember, akit valaha látott.
- Öreg ember volt már, a hetvenen is túl. Évekig nem tudtam róla
semmit. Egyszer aztán hallottam, hogy szélütés érte... Az ágyhoz volt
kötve szegény, s egy éjszaka a másodkapitány agyonverte ...
Tizenegy évvel ezelőtt, a Jason Harrison-on, San Francisco
kikötőjében.
És tudja mi történt? Először is nem akasztották föl a gazembert.
Azt mondották, hogy nem volt beszámítható, mert egy őrült szakács
egyszer lyukat ütött a fejébe. Hét évig ült, akkor megkegyelmezett
neki a kormányzó. A Walthamok nagyon tekintélyes emberek voltak
Virginiában, s a családja mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon.
Sidney Walthamnak hívták...
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, amely az őrségfölváltást
jelzi. Mr. Pike megállt a híd végén, Mr. Mellaire már jött is fölfelé a
lépcsőn.
- Amíg a börtönben ült, nem bántam,.hogy meghagyták az életét...
De mikor szabadon eresztették, megesküdtem, hogy megölöm, ha
addig élek is... Majd meglátja, hogy ráakadok... Három éve nem
hallottam róla semmit, nem tudom hol bujkál... De tengerész, hát
majd megcsípem egyszer a tengeren...
A főkormányos pipára gyújtott s a gyufa fölvillanó lángja egy
pillanatra megvilágította Mr. Pike összeszorított öklét s dühtől vo-
nagló arcát. S egy pillanatra azt is láttam, hogy Mr. Mellaire kezében
megremeg a pipa.
- Még az arcképét se láttam soha, de azért sötétben is ráismernék
arról a lyukról, ami a fejében van...
- Mi volt a neve a kapitánynak? - kérdezte hirtelen Mr. Mellaire.
- Somers. - Robert Somers.
Mr. Mellaire többször ismételte a nevet, mint aki gondolkozik
valamin, aztán megkérdezte:
- Harminc évvel ezelőtt nem volt a Lammermoor parancsnoka?
- Dehogynem.
- Azt hiszem, én is ismerem. Akkoriban mellette horgonyoztam
Table Bayben.
- Komisz világ - dohogott Mr. Pike, mikor lefelé ment a lépcsőn.
Én is jó éjszakát kívántam és indulni akartam, de egyszerre utánam
szólt a főkormányos:
- Mr. Pathurst!
Megálltam s akkor zavartan, idegesen azt mondta:
- Bocsásson meg - már nem akarok semmit... Meggondoltam…

Vállat vontam és lementem a szobámba. Nem tudtam olvasni, újra meg

újra átgondoltam a hallottakat s akaratom ellenére a legképtelenebb
gyanu ébredt föl bennem.
És akkor egyszerre Mr. Mellaire állt a szobám ajtajában. Nesztenül jött
végig a keskeny folyosón, ujját intően az ajkára szorította, s csak akkor
szólalt meg suttogva, mikor már ott állott az ágyam mellett.
- Bocsásson meg, Mr. Pathurst... Bocsásson meg, hogy zavarom...
Láttam, hogy ébren van még és azt gondoltam... Talán nem fog
megharagudni, ha valamire megkérem, uram... Én... Kérdően néztem rá.
A szája cserepes volt, arca halálsápadt, s a homlokán vörösen izzott a
rettenetes vágás.
- Látja, uram... lehet, hogy bolondság tőlem, hogy szólok, de...
emlékszik, egyszer megmutattam azt a mély lyukat a koponyámon, nem
szeretném, ha más is tudna róla... Ha Miss West megtudná... ugye nem
mondta el neki?
- Nem. Véletlenül nem mondtam el.
- Másnak sem? Senkinek? A kapitánynak sem?
- Ha mondom, hogy senkinek?
Nem tudott elnyomni egy megkönnyebbült sóhajtást. A vonásai
egyszerre kisimultak, s a vágás is mintha jobban visszahúzódott volna a
haja alá.
- Arra akarom kérni, uram, hogy soha senkinek ne szóljon erről a
csekélységről. Lehet, hogy ez hiúság, de mindenkinek van valami
gyöngéje.
Bólintottam és a könyvem után nyúltam. Jelezni akartam, hogy olvasni
szeretnék.
- Számíthatok önre, Mr. Pathurst?
Egyszerre megváltozott a hangja és a modora. Szinte fenyegetően szólt
most, s a szemében megint ott láttam ágaskodni azt a kémkedő,
rosszindulatú valamit, ami állandóan ott bujkált a nyájassága mögött.
- Minden esetre - feleltem hidegen.
- Köszönöm, köszönöm uram - mondta és kisietett a szobából.
Természetesen nem tudtam sem olvasni, sem aludni. Agyam zakatolt, s
csak öt óra felé szunnyadtam el egy kicsit, mikor már Wada hozta a
kávémat.
Egyet biztosan tudok. Mr. Pike nem is álmodja, hogy Somers
kapitány gyilkosa itt van az Elsinore-on. Sohase vette észre a vágást
Mr. Mellaire, azazhogy Sidney Waltham koponyáján. Na, én ugyan
nem fogom rá figyelmeztetni!... Azt is tudom most már, miért
gyűlöltem kezdettől fogva a főkormányost. És azt is tudom, mi bujkál
olyan gonoszul a tekintetében... Ugyanaz, amit a három rikkancs
szemében láttam... Mind a négyen fegyenceknek érzik itt magukat. A
titkolózás, a vasfegyelem, a szigorú ellenőrzés kifejlesztette bennük a
rettenetes második ént.
Igen - és még valamit tudok. Ezen a hajón, amely olyan békésen
vitorlázik most a Horn-fok felé, még véres tragédiák fognak leját-
szódni. Emberi dinamit van itt fölhalmozva, s ha egyszer kirobban,
levegőbe röpíti a mi kis világunkat.

24.

Az Elsinore igazán a világ képe kicsiben. Például ez a mai délután a

födélzetén. Miss West hófehér matrózruhában, fekete se-
lyemnyakkendővel - és én is fehér ruhában, fehér cipőben, fehér
selyemingben, éppen olyan ápoltan és jólöltözötten, mint ő.
Filozófiáról beszéltünk s én De Caressest idéztem, miközben Mr.
Pike parancsokat ordított le a legénységnek és Wada a teaasztal körül
forgolódott.
- Az élet magában véve se nem jó, se nem rossz, hanem az erőknek
kezdet és vég nélkül való szakadatlan játéka - mondtam, de ebben a
pillanatban egy csapat matróz haladt el előttünk, a keresztvitorlák felé.
Lesütött szemmel mentek, nem mertek fölnézni. Soha nagyobb,
kiáltóbb ellentétet! Az úr és a szolga, a szépség és a rútság, a magasság
és a mélység találkozása volt ez a pillanat. Mosdatlan testükről piszkos
cafatokban lógott a két ruhadarab, amit viseltek: durva vászonnadrág
és a rongyos kammting. Meztelen lábuk csupa sebhely.
És mi, fehér ruhában, kényelmes fekvőszékben, két inassal mö-
göttünk, a megtestesült elegáns semmittevés - illatos teát ittunk, s a
finom porceláncsészék mögül néztük a szegény nyomorultakat, akik
dolgoztak, hogy mi kényelmesen utazhassunk... Tudomást se vettünk a
létezésükről, nem szóltunk hozzájuk, aminthogy ők se mertek volna
szólni hozzánk.
Miss West egy rabszolgatartó szemével vizsgálta őket.
- Látja, hogy megerősödtek - mondta -, a rendszeres élet, jó idő, a
kemény munka, a tiszta levegő, az egészséges táplálék s a whisky
hiánya használt nekik. Most ilyenek maradnak, amíg a Horn
fokhoz nem érünk... Akkor, a téli utazás alatt megint erősen
leromlanak, de a Csendes-óceán enyhe levegőjében ismét meg fognak
erősödni, s mire Seattle-be érünk, mindegyik jó színben lesz. Persze, ha
megkapják a bérüket, elisszák s egy másik hajóval megint olyan
nyomorúságos állapotban indulnak, mint ahogy velünk indultak
Baltimore-ból...
West kapitány lépett ki az őrszobából. Végigment a hídon, egy-két
barátságos szót szólt hozzánk, mindent látó tekintettel elintézte a
vitorlákat, az időt, az eget, a szelet s aztán újra eltűnt az ajtó mögött.
Megittam a teámat; ferde szemű, sötét bőrű szolgáink elvitték az
asztalkákat és én tovább olvastam De Casserest:
„Az ösztön teremt és irányítja az életet - az értelem rombol,
megsemmisít és gúnyolódik, hogy aztán nihilizmusban végződjék...
Ösztön a mozgatója az élet tragédiáinak és komédiáinak, az értelem
örök nézője marad a játéknak..."

25.
•
Délnek haladunk. Az enyhe áramlatból kijutottunk s most ugyancsak
szeszélyes a szél. Olykor egy óra hosszat nyugodt a tenger, s aztán egy
pillanat alatt vihar kerekedik. Alig győzik a vitorlákat változtatni.
Olykor éget a nap - s könnyű, forró szél fodrozza a tengert s a párás,
tikkasztó éjszakában nem jő szemünkre álom -, máskor meg felhős ég
alatt, ide-oda dobálja hajónkat a háborgó óceán.
A legénységnek sok baja van a vitorlákkal. Mr. Pike szerint ugyan
semmi hasznukat se lehet venni, de én látom, hogy sokat tanultak már,
nem hiába szidja őket annyit az öreg.
- Ó Istenem, Istenem! - jajgatott ma délelőtt is Mr. Pike. - Mit
csinálok ezzel a bandával a Horn körül?
Úgy látszik, a Horn-fokot megkerülni, téli időben, a legnehezebb
tengerészfeladat. Még a két acélember is tisztelettel emlegeti
Amerikának ezt a legalsó pontját... Igaz, valami furcsát tapasztaltam az
acélembereken - Mr. Pike-on és Mr. Mellaire-en. Amilyen vaskezűek és
mosdatlan szájúak tudnak lenni, komoly pillanatokban nem
káromkodnak, hanem felsóhajtanak:
- Ó Istenem, Istenem!
Amikor nyugodt a tenger, sokat lövöldözöm. Mr. Pike már kérdezte
is, nem kár-e a golyókért. Megnyugtattam, hogy ötvenezret hoztam
magammal, s az az ötezer, amit eddig kilőttem, igazán nem
számít. Különben nagyszerűen tudok bánni a puskával; Miss West
nem akarja elhinni, hogy most vettem először a kezembe. Pedig úgy
látszik, nem valami könnyű mesterség, mert Mr. Pike sehogy se tudja
megtanulni. Ő csak a pisztollyal tud bánni.
Possum nemcsak a vitorláktól fél, hanem a puskalövéstől is. Egy
okkal több, hogy Mr. Pike ne szeresse. Rá se tud már nézni szegényre.
A múltkor ugyanis egy patkányt találtak Wada szobájában, s Mr. Pike
behozatta a kutyát, hogy megfogja. Possum azonban annyira megijedt,
hogy hanyatt-homlok rohant ki a szobából. Wadának kellett agyonütni
a patkányt, mialatt Possum megint görcsöt kapott a rémülettől.
Mr. Pike gyűlöli a gyávákat, s a legnagyobb mértékben megveti
Possumot. Nem játszik vele többé, nem szól hozzá s görbén néz rá, ha
véletlenül elébe kerül szegény. Azt mondta, hogy beledobná a
tengerbe, ha az övé volna. Pedig olyan helyes, ragaszkodó, meleg kis
jószág - napról napra jobban szeretem és örülök, hogy Miss West nem
fogadta el... Ott alszik mindig az ágyam végében. Mr. Pike ezen is
rettenetesen megbotránkozott.
- Legközelebb a fogkeféjét fogja használni - mondta ma reggel
dühösen.
Délután Miss Westtel a naplementét néztük. Csodálatos színjáték
volt, amint az izzó aranykorong lassan átvörösödött, rózsaszínre
festette a felhők szélét. A tenger indigókék tükrén vörös és zöld
árnyékkígyók kergetőztek. Aztán egyszerre elhalványult a kápráztató
színpompa, s a meleg, trópusi éjszaka ránk borította szürke fátyolát.
- Apa nagyszerűen ismeri a tengert - mondta, minden átmenet
nélkül Miss West. - Megérti és szereti...
- Vagy csak megszokta.
A lány a fejét rázta.
- Ismeri és szereti... Azért tért vissza hozzá. Minden őse tengerész
volt. Az apja, a nagyapja, a dédapja, két bátyja... Vérükben van a
tenger... Apa úgy ismeri, ahogy maga egy kutyát vagy egy lovat
ismerne... Ó, hányszor figyeltem őt nagy pillanatokban, hogy
megérzett mindent előre! Valóságos művésze a tengernek. .
- Maga nagyon sokat tart az édesapjáról - jegyeztem meg.
- Apa a legnagyszerűbb ember a világon!... Még nem látta őt igazi
alakjában... Mióta mama meghalt, nem a régi többé... Imádták
egymást. Ha valaha férfi és nő egyek lehettek, ők azok voltak...
Elhallgatott, aztán hirtelen még egyszer mondta:
- Maga nem ismeri apát... Egyáltalán nem ismeri.
 26.

- Gyönyörű naplementénk lesz - mondta tegnap este West kapitány.

Abbahagytuk a sakkozást, és fölszaladtunk a fedélzetre. Még nem volt
itt a naplemente, de az ég már gyűjtötte a színeket hozzá.
- Az Arany Kapu! - kiáltott Miss West, nyugat felé mutatva. - Nézze,
nézze! Hát nem olyan, mint San Francisco? Mondja, Mr. Pike!
A másodkapitány ott állt mellettünk a korláthoz támaszkodva, és hol
Nancyra vetett egy sanyarú tekintetet, aki odalent őgyelgett, hol meg
Possumra, aki kétségbeesetten vonított, valahányszor egy-egy szélroham
jobban megduzzasztotta a vitorlákat.
- Én inkább hadihajónak nézem - morgott az öreg.
És jött megint a színorgia, amelynek uralkodó árnyalata most a föld
volt. Zöld, zöld és zöld - a tavasz üde kékeszöldje, a nyár mély
aranyoszöldje, s az ősz rozsdászöld színe százféle változatban.
Aztán a zöld lassan vörösbe ment át. A rubin és a gránát színe
pompázott a felhők szélén - olyan volt az ég, mint a nehéz burgundi bor
színe, mikor világosság felé tartjuk az üveget. S a vörös alatt egy szürkés
ködcsík.
- Jöjjön ide, Mr. Pathurst! - kiáltott most Miss West, aki a hajó keleti
oldalán állott.
Csakugyan, mintha a keleti égen is most menne le a nap. De ott nem
zöld volt az ég, hanem valami finom átlátszó kék, és lejjebb
gyöngyházfényű, meleg rózsaszín. A tenger pedig mintha színjátszó
Nílus-zöld és lazacrózsaszínű selyemmel volna beborítva. A déli égen
megint új látványosság várt ránk - még egy egészen más naplemente:
sötét narancsszínű és lángvörös színekkel, szürke felhők fölött.
- Ezt nézzék meg! Az északi naplementét! Érdemes ám megnézni ezt
is!
Mr. Pike szólt a fedélzet túlsó végéről. Csodálatos valami: északon is
lement a nap, és bolyhos rózsaszínre festette a bárányfelhőket. Négy
naplemente ugyanabban a órában! S mindegyik égtáj tündöklött, égett,
lüktetett, mintha ott ment volna le a nap. Aztán, hogy a színek
beletompultak a szürkületbe, a hold ködbe burkolódzva, lassan fölkúszott
az égre, s nehéz ezüst palástját ráborította a tenger szürkéslila tükrére.
Megérkezett az éjszaka.
Napestig el tudnám nézni West kapitányt. Kicsit hasonlít Washington
portrait-jához. Éppen olyan arisztokratikusan hosszú,
szinte aszkétaszerűen sovány. Lassú, határozott mozdulatai ki-
mondhatatlanul előkelőek. Megjelenésben, viselkedésben az új-angol
gentleman mintaképe.
A leányának éppen olyan szürke szeme van, de a tekintete me-
legebb, mint az apjáé. A kapitánynak pirosabb az arca s a szemöldöke
sötétebb, mint Miss Westé. De a kapitány hideg és érzéketlen, fölötte
áll minden szenvedélynek, talán még lelkesedésnek is. Miss West is
határozott jellem, mint az apja, de őbenne több a melegség. A kapitány
is nyájas és udvarias, de hűvösen nyájas, hűvösen udvarias. A
semmittevést senki se tudhatja olyan művésziesen csinálni, mint ő.
Nem olvas mást, mint a Bibliát, és mégse unatkozik soha. Sokszor
látom, amint a fekvőszékben hever és gyönyörűen gondozott körmeit
tanulmányozza. Fogadni mernék, hogy nem látja, amit néz. Miss West
azt mondja, hogy szereti a tengert. De hogyan? Hiszen nem érdeklődik
a tenger iránt. Tegnap este is, mikor figyelmeztetett minket a gyönyörű
naplementére, ő nem maradt fönn a födélzeten. Lement a szobájába,
nem aludt, nem olvasott, csak bámult maga elé a semmibe.
Múlnak a napok és múlnak az évszakok. Tél utóján hagytuk el
Baltimore-t, azóta tavasz is elmúlt, nyár is elmúlt, most őszre jár, s
mire a Horn-fokhoz érünk, tél lesz. Aztán, mikor elhagyjuk a Horn-
fokot megint tavasz lesz, és a nyár, hosszú-hosszú nyár, kergetjük a
napot észak felé, és mire Seattle-be érünk, még mindig nyár lesz. Öt
hónap alatt ennyi évszak!
Fehér vászonruháink egyelőre kiszolgáltak, Wada melegebb al-
sóruhákat és melegebb pizsamákat szedett elő, s Possum éjszakánkint
nem érzi jól magát az ágyam végében, bebújik a takaróm alá.

Viharos régiókban járunk. Mr. Pike egész nap a hídon van. A

kapitány látszólag semmivel se törődik, de észrevettem, hogy órákat
tölt a födélzeten, mikor az ég és a barométer viharral fenyeget.
Tegnap este már kaptunk egy kis kóstolót. Tíz óra felé villámlani
kezdett s dél felől mennydörgés hangját hozta a szél. A fejünk fölött
pedig boszorkányos gyorsasággal növekedett valami sűrű feketeség.
Felhő lehetett, habár nem volt felhő formája. Mondom, feketeség volt,
amely mindjobban leereszkedett és eltakarta előlünk az utat.
A legénység, Mr. Pike felügyelete alatt, a fővitorla körül dolgozott.
West kapitány esti sétáját végezte a parancsnoki hídon, nem
szólt bele semmibe, csak olykor váltott néhány szót a másodkapitánnyal.
Miss West egy darabig figyelte a munkát, aztán egyszerre eltűnt és öt
perc múlva bőrkabátban, vízhatlan csizmában jelent meg újra. Azt
mondta, hogy én is öltözzem át. Felhozattam Wadával a holmimat, mert
nem akartam lemenni a födélzetről. Attól féltem, hogy elmulasztok
valami érdekes látnivalót.
Tíz perc se telt bele, már itt volt a vihar. Óriási erővel, menny-
dörgésszerű robajjal tépte a vitorlákat, s esőpatakokat zúdított a
nyakunkba. S a széllel, az esővel együtt jött egyre közelebb a feketeség.
Ránk nehezedett, olyan sűrűn, olyan áthatolhatatlanul, hogy egy
arasznyira se láttunk.
- Hát nem felséges a vihar? - kérdezte Miss West, amint egymás mellett
álltunk a korlátnál.
- Nagyszerű! - mondottam, de abban a pillanatban megtántorodtam és
nekiütődtem. A haja az arcomat csiklandozta.
És - nem tudom, hogyan történhetett, de amint mind a ketten a
korlátba kapaszkodtunk, a kezünk ösztönszerűen egymásba kul-
csolódott.
- Heródiás leánya - mondtam magamban gúnyosan, de azért nem
eresztettem el a kezét.

- Mi történt?! Nagy baj lehet... Hátsó szelet kaptunk. Nem tudnak

kormányozni a sötétségben.
- Erősen át a kereket! - hallatszott a kapitány hangja. Ez megint a
Samurai hangja volt - szózat a viharban.
Előttünk, mögöttünk, fölöttünk mindenfelé villámlott, egy-egy percre
nappali fény borult a hajóra, de aztán megint vaksötét lett. S a fülsiketítő
égzengés egy pillanatra se szűnt meg. Félelmetes látvány volt: magasan
fölöttünk az árbocok és vitorlarudak fekete csontváza s lent a matrózok
alaktalan, mozgó tömege, amint még egyre eresztették le a vitorlákat.
Már csak egy-két vitorla feszült fönt, kísérteties fehéren a pokoli
sötétségben s az árbocok tövében, a kötelek útvesztőjében kúszó-mászó,
hadonászó, hajlongó emberi lények feketéllettek.
Nagy pillanat volt - visszafojtott lélegzettel lestük, mi fog történ ni.
De ott volt a mi urunk, karcsú alakját meg-megvilágította az ég láng.
Állott a hídon rendíthetetlenül, s ott volt mellette két embere akaratának
végrehajtói. Ők hárman csodát műveltek. Úgy tudtál irányítani e testi és
szellemi nyomorékok hordáját, hogy a legegy-
szerűbb fizikai törvények segítségével a mi kis ingatag világunk
szembe mert szállni az elemek dühöngő őrületével.
Újra meg újra hallottam Gábriel arkangyal szózatát. Az eső úgy
szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Szemem, szájam, orrom tele
lett vízzel - fuldokoltam, mintha a tengerbe estem volna. Befolyt a víz
a gallérom alá s a csizmámba is. A széltől, a sötétségtől, a
villámlástól, a víztől, a mennydörgéstől már vak és süket voltam. A
mester pedig mozdulatlanul állt a hídon, és szavának vakon en-
gedelmeskedett a söpredék.
Megint nem tudom, hogyan történhetett, de Miss West meg én
egymásba kapaszkodva figyeltük az isteni színjátékot. Jobb karommal
erősen magamhoz öleltem, s ő mind a két kezével görcsösen fogta a
bőrkabátom gallérját.
Egy óra múlva egymást támogatva mentünk le a szobáinkba. Az eső
után kicsit alábbhagyott a szél, de most újult erővel dühöngött, ide-oda
dobálva a hajót, hogy csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudtunk egyik
oldalról a másikra átjutni.
De a veszedelem elvonult, a krízisen szerencsésen túlestünk.
Ragyogó szemmel nevettünk egymásra a nappali szoba barátságos
melegében.
- Hát lehet a tengert nem szeretni?! - ujjongott Miss West, mi-
közben leeresztette a haját és kicsavarta a vizet belőle.
- S a tengerészeket! A tenger urait!... Most látta a papát...
- Fenséges volt - mondottam csöndesen.
- Fenséges! - ismételte boldogan.
Jó éjszakát kívántam neki és a szobám felé indultam. Az őrszoba
ajtaja nyitva volt, benéztem rajta. Ott ült a kapitány a nagy bőrfo-
telben, ő is átöltözött már; a vízhatlan csizma helyett könnyű papucs
volt a lábán. Tágra nyílt szemmel szívta a szivarját. Megint
mérföldekre volt mindentől és mindenkitől.

- Átkozott hely ez uram - mondta másnap reggel a főkormányos. -

Tizennyolc évvel ezelőtt már megjártam itt egyszer. Megfeneklettünk.
... Két napig kínlódtam egy lélekvesztőn, míg végre fölszedett egy
angol gőzös. A többi csónak mind odaveszett... Mondhatom, inkább
tízszer megkerülöm a Horn-fokot, mint egyszer a La Plata-torkolatát.
Hát maga, Mr. Pike?
- Éppen így vagyok én is... A Hornnál legalább tudjuk, mi vár
ránk... De itt a legöregebb tengeri rókát is meglepetések érik.
 27.

A naplementék mindig színesebbek lesznek, amint Argentína felé

közeledünk. Miss West azt mondja, hogy a pampák pora magasra
fölszáll a levegőbe, attól vannak olyan káprázatos színek az égen.
Megpróbálom leírni a mai naplementét. A nyugati ég olyan volt,
mintha egy darab zöld vászonra a festő sietve odacsapott volna egy-egy
szürke foltot. De micsoda zöld volt az! Minden árnyalat megvolt benne:
volt Nílus-zöld, aztán ezerféle kékeszöld, barnászöld, szürkészöld,
olajbogyózöld, borsózöld.
Az égbolt másik fele kék, halványzöld és sárga színben égett, s
később, mikor a nap lebukott a látóhatár mögé, valami enyhe rózsaszín
borított el mindent, amíg csak a szürkület föl nem itta a színek
pompáját.
Szemem káprázott ennyi szépség láttán - szívem csordultig megtelt
hálával a Teremtő iránt - s akkor egyszerre Mr. Pike nem éppen szelíd
hangját hallottam, és rögtön utána csoszogást, kötelek ropogását.
A tenger egész nap halálosan nyugodt volt. Miss West azt mondta, hogy
a barométer nagyon alacsonyan áll, s hogy mindenre e1 lehetünk
készülve. A másodkapitány leszedette a fővitorlákat, az előágvitorlákat
húzatta föl, mikor a Samurai megjelent a födélzeten. Öt percig szótlanul
nézte a munkát, aztán halkan mondott valamit Mr. Pike-nak. Láttam az
öregnek az arcán, hogy nem ért egyet a kapitánnyal, de azért rákiáltott a
legénységre, hogy húzzák vissza a fővitorlát.
Könnyű északnyugati szél szántott végig a vízen. Láttam, hogy Mr.
Pike elégedetten mosolyog magában. A Samurai tévedett. Mr. Pike föl-
fölnézett a kopasz középső árbocra, s tudtam, hogy arra gondol: jobb lett
volna, ha nem szól bele a dolgába a kapitány. Én is szentül meg voltam
győződve róla, hogy a La Plata ez egyszer bolonddá tartotta West
kapitányt, maga Miss West is azt hitte s szokott nyíltságával meg is
mondta:
- Félórán belül fölhúzatja apa a vitorlákat.
Hogy micsoda csodálatos ösztön vezette a kapitányt, nem tudom. Az ég
még tiszta volt s a tenger tükre csillogott a napfényben, s alig negyedóra
alatt megváltozott a kép. Éppen a kabinomból jöttem fel - Miss West
lement a varrógépjéhez - s hallottam, hogy a másodkapitány nagyot
mordul.
- Itt a pompero!
 Nyugat-keleti irányú, veszedelmes szél az Atlanti-óceán nyugati
felében. Rettegett ellensége a hajósoknak.
Sűrű, fekete felleg jött délnyugat felől, percről percre növekedő,
hömpölygő, rettenetes sötétség, amely egy pillanat alatt éjszakát
teremtett körülöttünk. Alatta pedig áthatolhatatlan szürke köd borította a
tengert.
A kapitány valamit kiáltott Mr. Pike-nak. Az tovább ordította a
parancsot s az őrség az alsó őrséggel együtt az árbocokhoz rohant, hogy
a fő- és az elővitorlákat rövidebbre eressze.
- Át a kereket! Keményen! - hallatszott a kapitány hangja.
A nagy kerék hirtelen átfordult, s még idejében átfordította a hajó
orrát a másik oldalra, úgy hogy már nem hátulról, hanem jobbról
kaptuk a szelet.
Egy-egy villám fényénél olykor egy pillanatra láttam a legénységet.
Lehettek vagy harmincan odalenn. Hogy jutottak vissza a födélzetre,
nem tudom, mert az Elsinore fővitorlájával nekidűlt a zátonynak és nem
mozdult többé. Bal oldala teljesen alámerült, úgy hogy a födélzet
csaknem merőlegesen érte a tengert. Mr. Pike mindkét kezével a
parancsnoki híd korlátjába kapaszkodott. Miss West és én kétségbeesett
erőfeszítéssel igyekeztünk a lábunkat megvetni. A Samurai azonban fönt
a hídon csak az egyik kezével támaszkodott, olyan volt, mint egy repülni
készülő madár. Nem parancsolt már semmit. Nyugodtan várt. Mit is
tehetett volna egyebet? A helyzet nagyon egyszerű volt. Vagy eltörnek
az árbocok és az Elsinore nem mozdul meg többé - vagy épek maradnak
az árbocok és a hajó talpraáll megint.
Egyelőre úgy feküdt a zátonyon, mint egy halott, s vízbe merült,
láthatatlan korlátján keresztül csak úgy zuhogott be a víz, egyenesen a
hajó belsejébe vezető nyílások felé.
Mintha évszázadok múltak volna el, míg végre megmozdult a hajó
orra s az Elsinore talpraállt. West kapitány ugyanabban a pillanatban
átfordíttatta a kormánykereket, hogy megint hátulról érjen a szél. Az
óriási fővitorla azonban ott maradt a zátonyon. Olyan hatalmas lökéssel
támadt föl az Elsinore, hogy azt hittem, izzé -porrá zúzódik a sziklákon.
A kapitány és a másodkapitány egymás mellett álltak - aggodalom
egyiknek az arcán sem látszott. Mr. Pike savanyú mosollyal nézett a
matrózok felé, akiknek az ügyetlensége kis híja, hogy végzetes
katasztrófába nem döntött mindnyájunkat. A kapitány arca még ennyit se
árult el. Derült érdeklődéssel várta, mi fog történni.
Egyelőre nem volt mit tenni. Az Elsinore-t öt percig mintha va-
lami dühös szörnyeteg rázta volna óriási erővel - míg a vászon utolsó
foszlányai is leszakadtak a törzsről.
- A fővitorlánk elutazott Afrikába - nevetett Miss West. Olyan, mint az
apja, nem ismer félelmet.
- Most már lemehetünk és kényelembe helyezkedhetünk - mondta pár
perccel később. - A legnehezebbjén túl vagyunk.

Egész nap dühöngött az orkán. Egy lépést alig lehetett tenni. Üres
szappanosdobozokkal és párnákkal körültámogatva beékeltem magam
az ágyam sarkába, és meg se mozdultam estig. Mr. Pike az ajtófélfába
kapaszkodva a pamperóról tartott előadást.
Aztán elhallgatott és másról kezdett beszélni. Láttam, hogy szeretne
valamit mondani, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.
Előbb megkérdezte, hogy Possumon nem vettem-e észre a ten-
geribetegség jeleit. Aztán minden átmenet nélkül felfortyant, a
matrózokat szidta, akiknek a tökéletlensége ekkora kárt okozott a
hajónak - és nagyon sajnálta a kötélverőket, akiknek most annyi külön
munkájuk lesz. Aztán könyvet kért tőlem kölcsön, és az ágyamba
kapaszkodva kiválasztotta Buchner „Erő és anyag" című művét, sőt
gondosan odatette a hézagpótló összehajtott újságot is a könyv helyére.
De még mindig nem akart elmenni. Még mindig ürügyeken törte fejét,
és összefüggéstelen beszélgetést kezdett a La Platáról. Én csak
hallgattam, és azon gondolkoztam, hogy ugyan mit akarhat az öreg.
Végre kipattant.
- Igaz, ni, Mr. Pathurst, nem emlékszik véletlenül, hány éve annak a
hajótörésnek, amelyikről Mr. Mellaire beszélt?
Rögtön megértettem, mire céloz.
- Azt hiszem, nyolc éve.
Mr. Pike lenyelte ezt a hazugságot, de jó időbe került, amíg meg-
emésztette.
- Szeretném tudni, melyik hajó süllyedt el nyolc évvel ezelőtt -
tűnődött az öreg. - Meg fogom kérdezni Mr. Mellaire-t, mert én sehogy
se tudom kisütni.
Szokatlan ceremóniával köszönte meg a könyvet, amelyből soha egy
sort se fog elolvasni, és kilépett az ajtón. De ott megint megállt mintha
hirtelen eszébe jutott volna valami.
- Biztos hogy nem tizennyolcat mondott? - kérdezte. Megráztam a
fejem.
 - Nyolcat mondott. Én legalább nyolcra emlékszem - habár nem
látom át, miért kell nekem egyáltalán emlékezni rá.
Mr. Pike elgondolkozva nézett rám - megvárta, amíg egy pillanatnyi
szünet támadt a viharban, aztán elment.
Ó, nagyon is értem az öreget. Tudom, hogy hajók, tengerésztisztek,
viharok, hajórakományok, katasztrófák dolgában csalhatatlan a
memóriája. Valóságos tengeri lexikon a feje. Sidney Walthamot pedig
egy pillanatra se felejti el. Még idáig nem sejti, hogy Mr. Mellaire
kicsoda, csak azon töri a fejét, nem volt-e Mr. Mellaire tizennyolc évvel
ezelőtt Sidney Walthammal együtt azon a hajón, amely ott veszett a La
Plata torkolatánál.
Sohase bocsátom meg a főkormányosnak, hogy így elszólta magát.
Igazán óvatosabb lehetett volna.
Fél négyig be nem hunytam a szemem. Minden óraütést hallottam.
Akkor egyszerre valami megkönnyebbülést éreztem. A rettenetes
himbálózás alább hagyott, a hajó nem vesztegelt tovább egy helyben,
hanem nagy sebességgel megindult.
Tudtam, mi történt. West kapitány föladta a küzdelmet a pompero
ellen, úgy menekült előle, északkelet felé.
Alhattam vagy másfél órát s öt óra tájban mennydörgésszerű
hullámcsapkodásra ébredtem. Az ágyam alatt és végig a többi szo-
bában, meg a folyosón is fél láb magasan állott a víz. Azaz dehogy
állott. Habzott, dübörgött, tajtékzott, csapkodott, valahányszor a hajó
jobb oldalra dűlt.
Wada behozta a kávémat. Nagy üggyel-bajjal, skatulyák és párnák
között sikerült meginnom, még éppen jókor, mert a következő
pillanatban olyat rándult a hajó, hogy az egyik könyvespolcom le-
szakadt. Possum rémülten vonított, vinnyogott, nyöszörgött a
könyvlavina alatt.
Siralmas helyzet volt, de mégis nevetnem kellett, mert a „Papír-
korona" éppen a fejemre esett, Possum pedig Chesterton „Mi baj van a
világon?" című munkája alatt kapálózott.
Hat órakor megpróbáltam kimászni az ágyból. Négykézláb kerestem
a papucsomat, de nem tudtam felhúzni, mert állt benne a víz.
Szerettem volna látni, mi történik a födélzeten. Mondhatom,
keserves küzdelmembe került kijutni az ajtón. A folyosón is
minduntalan meg kellett állnom, mert az ujjaim rettenetesen fájtak.
Csak olyankor haladhattam egy-két lépést, mikor az orkán egy-egy
pillanatra alábbhagyott. De a végén alaposan megjártam. Az őrszobába
vezető széles lépcső két alsó fokát éppen az orrom előtt szakította le
egy dühös hullám, s olyan erővel vágta a hajó má-
sik oldalához, hogy a talaj kicsúszott a lábam alól, s tehetetlenül gu-
rultam lefelé a lejtőn. Hasztalan próbáltam az oszlopba kapaszkodni,
vállammal nekiestem West kapitány ajtójának. Százhetven font
súlyomnak kénytelen volt engedni a szép keményfa burkolat, s
recsegve-ropogva beszakadt alattam, s én bezuhantam a kapitány
szobájába.
Miss West világos flanell pongyolában, kicsit álmos szemmel állt a
másik ajtó mellett, és előbb csodálkozva nézett rám, aztán hangosan,
jóízűen elnevette magát.
- Jöjjön csak bátran!
Nem tudtam szólni. A kezem sajgott, a fejem zúgott, szédültem. De
ahogy Miss West rám nevetett, azzal az ő sajátságos, turbékoló
nevetésével, egyszerre keresztülcikázott a fejemen, hogy íme, egy nő.
Fiatal, üde, kívánatos. Most először láttam meg benne a nőt.
Megérezte-e rajtam ezt a hirtelen változást, nem tudom, de el-
komolyodott.
- Bejöttem a papa szobájába, mert sejtettem, hogy itt is úszik minden.
Papa egész éjszaka nem feküdt le... Mi baja? Megütötte magát?
- Csak a kezemet egy kicsit - mondtam hősiesen, és lopva a kör-
meimre néztem.
- Szép kis földrengés volt.
- Igen. Remélem, nem gondolja azt, hogy ide akartam kilyukadni, a
parancsnok úr ágyára... A fedélzetre indultam... Attól félek, betörtem
az ajtót.
Megint egy irtózatos lökés, s én megint az ágyra estem. Miss West
az ajtófülkében szilárdan állt és nevetett, az inas pedig az íróasztal
lapját szorítva magához, hanyatt vágódott a szőnyegen. Az íróasztal
lapja ugyanis leszakadt, amint belekapaszkodott. S amíg görcsösen
fogtam az ágy rézrúdját, egyre ott égett a szememben Miss West képe,
ahogy az előbb láttam, kicsit álmosan, üdén, puhán, bájosan.
Hihetetlen, hogy ezt az óriási hajót hogy dobálja a vihar.
A régi, elkopott szólásmód jutott eszembe: mint egy játékszert.
Mennyire igaz! És mégis, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság tu-
datába belekeveredett valami jóleső biztonságérzés is. A Samurai ott
volt a fedélzeten. Az ő akarata, az ő bölcsessége vigyázott az El-
sinore-ra. Ha valamennyi Titánja a viharnak összeesküdött is ellene, az
Elsinore mégis azt fogja tenni, amit a Mester parancsol neki.
Benéztem az őrszobába. Ott ült a kapitány a karosszékben. Most
jöhetett le a fedélzetről, mert fekete bőrkabátján millió vízcsepp
csillogott. A sapkája is fekete volt és fényes, mint egy mesebeli hős
sisakja. Szivarozott és mosolyogva intett felém. De most nagyon-
nagyon öregnek és fáradtnak látszott. Arcának egészséges, rózsás szine
eltűnt, kísértetiesen fehér volt és mégis - sohase láttam fensé-
gesebbnek, mint ebben az órában. Nem az évek öregítették meg
vonásait, hanem az a szenvedélytelen, felsőbbséges bölcsesség, amely
szinte nem is emberi volt már. Olyan nagy volt és olyan magasan állt
mindnyájunk fölött, hogy szerettem volna térdre borulni előtte.
A középső árboc körül vagy fél tucat matróz dolgozott, Mr. Pike
felügyelete alatt. Most akkora hullám csapott keresztül a födélzeten,
hogy a jobb oldali ajtók gépiesen kinyíltak, és csak úgy nyelték a vizet.
Aztán a hajó a másik oldalára dőlt, hogy most meg a szemközti vasajtók
tárultak föl, és itták a habzó, rohanó árt. De azért az Elsinore
folytonosan haladt előre.
Egy, egyetlenegy vitorla volt csak felhúzva: a sudárvitorla. Az
elővitorláknak egyetlen legkisebb háromszöge se volt kifeszítve. Sohase
láttam még ilyen kicsi szélfelülettel a hajót, és bámulva tapasztaltam,
hogy a keskeny vászondarabok mint vaslemezek álltak ellent a szélnek,
és hihetetlen gyorsasággal röpítették a hajót.
Mikor a víz elvonult a fedélzetről, az emberek folytatták a munkát.
Az egyik csoport Mr. Pike-kal az élén, valami deszka- és acélhalmazt
próbált fölemelni. Egyelőre nem is sejtettem, hogy mi lehet. Az ács két
másik matrózzal a harmadik számú bejárat körül dolgozott lázas
izgalommal. Most tudtam csak meg, hogy West kapitány miért fordította
vissza a hajót. A harmadik számú lejáratot védő deszkapadozat
beszakadt. Rohannunk kellett, ha nem akartunk elsüllyedni. Míg újra el
nem öntötte a fedélzetet a víz, láttam, hogy az ács igyekszik, legalább
ideiglenesen, befödni a tátongó nyílást.
Mikor az Elsinore bal oldali karfája megint alámerült, s néhány száz
tonna tengervíz zúdult a födélzetre, a legénység mindent otthagyott, és
fejveszetten menekült a keresztárbocokra. A vízzuhatag teljesen
elborította őket, aztán egyenkint kiemelkedtek a hullámokból. Úgy ültek
egymás mellett, mint az ázott verebek. Amint a víz elkotródott, megint
munkához fogtak. Most láttam csak, hogy amit a másodkapitány és
emberei hajszolnak, az a hídnak egy része. Csakugyan - az altiszti háztól
a keresztárbocig vezető darabot elsodorta a víz, a jobb oldalon pedig a
hosszú mentőcsónakot zúzta össze.
Amint ezt a kétségbeesett küzdelmet néztem, Victor Hugó gyö-
nyörű elbeszélése jutott eszembe; a tengerész küzdelme viharos éj-
szakában egy elúszott ágyúért. Úgy találtam, hogy Hugó leírása
mélyebben hatott rám, mint a jelenet, melynek az imént szemtanúja
voltam.
Többször tapasztaltam már, hogy a tenger megkeményíti az embert.
Bizony most láttam, hogy én is szívtelen lettem. Semmiféle részvétet
nem éreztem az életükért reszkető emberi lények iránt. Mintha ott se
lettek volna. Sőt: kíváncsi voltam rá, mi történnék velük, ha egy
újabb zuhatag elsöpörné őket, mielőtt a keresztárbocot elérik.
És ím, mi történt, Mr. Pike, aki természetesen elöl ment, derékig
gázolva a vízben, alámerült, egy kötél segítségével elkapta a szöke-
vény hidat, és a bal oldali középárbochoz erősítette. Abban a pilla-
natban bal oldalára feküdt a hajó és a víz toronymagasságra csapott
föl. Mr. Pike alámerült, de rögtön kiemelkedett megint, bal kezével
erősen fogva az elszabadult híd kötelét. A fedélzeten alig térdig ért a
víz, de olyan erővel csapkodott, hogy az a hat ember, aki Mr. Pike-kal
együtt a hidat igyekezett fölemelni, alig bírt a lábán állni.
Az ács volt az első, aki a fenyegető óceánhegyet megpillantotta.
Figyelmeztette a maga embereit, s Mr. Pike-nak is odakiáltott, mielőtt
a keresztárbochoz ért. De a másodkapitány csoportjának nem volt
szerencséje. Az altiszti ház tetejéről lesöpörte a víz a csónak roncsait,
egyenesen Mr. Pike és emberei fejére. Mind eltűntek a hullámok alatt.
A híd is eltűnt. Az Elsinore balra feküdt, s fedélzete teljesen elmerült.
Aztán a hajó orra bukott alá, s az irtózatos víztömeg előrezuhant.
S a habzó, bugyborékoló, füstölgő hullámokból hol egy kar, hol egy
fej, hol egy hát emelkedett ki, hol meg deszkaszilánkokat, ke-
rékrészeket hömpölygetett a víz.
Nem féltettem a legénységet, egyedül Mr. Pike-ért remegtem. A
többivel egyáltalán nem törődtem. Mi közöm hozzájuk? Nem az én
világomból valók. De Mr. Pjke-kal egy asztalnál ettem, ő az én
társadalmi osztályomba tartozott.
Az Elsinore orra most fölemelkedett, és hátsó része merült alá. A
híd roncsai és az emberek vissacsúsztak felém, és hozzáütődtek a
keresztárbochoz. És aztán - a furcsa öreg egyszer csak felbukkant a
vízből, és mind a két kezében egy-egy rémült arcú, csuromvizes
matróz kapálózott. Úgy emelte ki őket, fél kézzel.
A szívem hevesen dobogott, ahogy elnéztem ezt az óriást - ezt a
rabszolgaidomítót, aki olyan haláltmegvető bátorsággal ment neki a
veszedelemnek.
Valami kimondhatatlan büszkeség fogott el, büszke voltam rá, hogy
az én szemem is kék, mint az övé, a bőröm fehér és a hajam szőke.
Hogy a helyem ott van mellette és a Samurai mellett.
A többi - a nyomorult, félvérű, sötét bőrű, degenerált csorda nem
érdekelt.
Az Elsinore megint jobb oldalra dűlt, a hullámok elborították a
fedélzetet, megint mind víz alatt voltak, s a híd roncsai ott úszkáltak a
fejük fölött.
És megint fölmerült a fehér bőrű, szőke óriás, mind a két kezében
egy-egy fuldokló matrózzal. Mindegyiket megmentette. Egymás után
emelte a vállára és cipelte szárazra a szerencsétlen, halálra vált,
tehetetlen alakokat.
... Egy órával később a reggelizőasztal mellett láttam viszont.
Átöltözve, simára beretvált arccal. Ha nem lettem volna fönt a fe-
délzeten, nem tudtam volna meg, mi történt. Az öreg egy szót se szólt,
s én egy darabig elfogultan néztem.
- Mozgalmas szolgálat lehetett? - mondtam végre.
- Nem! Semmi különös. Egy kicsit megáztam.
- Megsebesült valaki?
- Csonttörés nem volt. Henry elcsúszott és belevágta a fejét egy
vitorlarúdba. Shortynak kificamodott a válla... Egyéb baj nincsen ...
Hanem Davis megint visszakerült a felső ágyba. A betegszoba is úszott
és kénytelen volt följebb mászni. Kár, hogy nem ment még magasabbra
a víz. - Itt szünetet tartott és nagyot sóhajtott. - Öregszem, látom. Ki
kellett volna tekerni a nyakát a gazembernek, de valahogy nem vitt rá a
lélek... Na, nem baj, úgyse éri meg az utazás végét.
- Fogadjunk egy font dohányba, hogy megéri.
Mr. Pike lassan csóválta a fejét.
- Hát én akármibe fogadok, hogy nem éri meg... Egy hónapi
fizetésembe fogadok, hogy itt marad az óceán fenekén egy zsák
szénnel a lábán.
- Áll a fogadás - mondtam.
- Rendben van... De most enni akarok, mert rettentő éhes vagyok.

29.

Minél többet látom Miss Westet, annál jobban tetszik. S tulaj-

donképpen nagyon örülök, hogy én is olyan vagyok, mint a többi férfi -
hogy még nem rontottak el teljesen az asszonyok.
Mégis csodálatos valami a nő. Minden életunt pesszimista filo-
zófusnak melegen ajánlom, tegyen egy hosszú tengeri utat olyanféle
nővel, mint Miss West.
Ezentúl nem fogom Miss Westnek hívni. Miss West számomra nincs
többé. Egyszerűen Margaret. Milyen szép szó ez, milyen szép női
név: Margaret. Csak egy költő találhatta ki. Százszor, ezerszer
elmondom magamban: Margaret West. Szerelmes vagyok a nevébe.

Máskülönben pedig huszonnégy éves. Megkérdeztem Mr. Pike-ot,

mikor volt San Franciscóban a Dixie katasztrófája. 1901-ben.
Margaret akkor tizenkét éves volt. Most 1913-at írunk. Annyi
mesélnivalóm volna. Hol és hogyan fog végződni ez a különös utazás
- ma még senki se tudhatja. Vérrel íródik ennek az útnak minden
fejezete. S amíg egyik gyilkosság a másikat éri s míg lassan
közeledünk a Horn-fok jeges sziklái felé, büszkén és boldogan
mondom magamban: Margaret - bájos, bájos... Június elseje van, tíz
nap múlt el a pompero óta. Mihelyt úgy-ahogy megerősítették a
harmadik számú lejáratot, West kapitány megint visszafelé irányította
a hajót. Azóta ködben, viharban, szélcsendben egyaránt dél felé
igazodtunk, s most körülbelül egy vonalban vagyunk a Falkland-
szigetekkel. Argentína partja nyugatra van tőlünk, mélyen a tenger
színe alatt, s ma reggel áthaladtunk a déli szélesség ötvenedik fokán.
Itt kezdődik a Horn-fok útja - a hajósok legalább így számítják az At-
lanti-óceánban - a déli szélesség ötvenedik fokától a Csendes-
óceánban ugyancsak az ötvenedik fokig.
Az időre most nem panaszkodhatunk. Az Elsinore kedvező széllel,
gyorsan halad... De napról napra hidegebb lesz. A nagy kályha
fehéren izzik odalent - a szomszéd szobákba vezető ajtók nyitva,
mindenütt kellemes meleg van. De a fedélzeten csípős a levegő - s
Margaret meg én meleg kabátba bújva sétálunk a helyreállított hídon a
baromfiudvar felé.
Tegnap már végzetes előkészületek történtek a nagy útra. A fő-
fedélzet korlátjáról átszerelték a köteleket tartó karikákat a „lakó-
ház"-ak tetejére.
Valószínűleg arra számítanak, hogy a fedélzetet sokszor elönti
majd a víz. Éppen ezért a fedélzet hosszában mind a két oldalon,
vállmagasságban mentőköteleket, úgynevezett „életvonal"-akat
feszítettek ki. A két vasajtót pedig, amely a hajó mindkét oldalán a
lakószobákból közvetlenül a fedélzetre vezet, eltorlaszolták s a
nyílásokat mésszel eltömítették. Csak akkor nyitják ki újra, ha majd a
Csendes-óceánban leszünk, és megint észak felé haladunk.
S míg így felkészülve indulunk neki a veszedelmes útnak, a hajón
egyre rosszabb a helyzet. Ma reggel az első számú lejáratnál halva
találták Marinkovich Petrót. A teste tele volt késszúrással, és a
nyaka át volt vágva. Valószínűleg a legénység közül követte el valaki,
vagy követték el többen a gyilkosságot - de megtudni semmit se lehet. A
bűnösök természetesen hallgatnak - a többi meg, ha tud is esetleg
valamit, nem mer szólni.
Még délelőtt eltemették a szerencsétlent - az elmaradhatatlan zsák
szénnel a lábán. Most már a múlté. De a legénységi tanyán feszült a
hangulat. Ma délután tapasztaltam először, hogy ellenséges indulattal
vannak irántam is, valószínűleg azért, mert az uralkodó osztályhoz
tartozom. Ó - nem szóltak semmit -, de ahogy rámnéztek, és ahogy nem
néztek rám, mikor arrafelé sétáltam, abból mindent tudtam. Csak
Mulligan Jacobs és Charles Davis tüntetett ki megszólítással.
- Szerencséje volt ennek a gyáva genuainak - mondta Mulligan
Jacobs. - Azt hiszem, sokan szívesen cserélnének vele... Mindnyájunkra
ez a sors vár - jobb minél előbb túlesni rajta.
- Hogy érti ezt? - kérdeztem.
- Úgy értem, ahogy én akarom - mondta ellenségesen, és a szeme
megint gyűlöletben égett.
Charles Davist nagyon bőbeszédűnek találtam, mikor benéztem a
szobájába.
- Újabb kellemes adatok a bíróságnak, uram!... Majd örülnek a
csemegének az újságírók!... Az „ördög hajója" ez az Elsinore...
- Nem tudom, miért volna az ördög hajója - mondtam hidegen.
- Nem látta, hogy bánnak velem? Nem teszik pokollá az életemet?
- Én csak azt tudom, hogy maga gyilkos.
- Majd a bíróság eldönti, uram... Önnek nem lesz más dolga, mint
tanúskodni mellettem.
- Hogyne. Majd megmondom a bíróság előtt is, hogy a másod-
kapitány helyében én régen fölakasztottam volna magát.
A szeme valósággal szikrázott.
- Jusson majd eszébe ez a beszélgetés a törvény előtt - mondta
dühösen.
Akármilyen megrögzött gonosztevő volt is ez az ember, bámulnom
kellett a bátorságát... Körülnéztem az alacsony, vasburkolatú szobában.
A pampero alatt ide is befolyt a víz. A fehér festék nagy darabokban vált
le a falról, és alatta mindenütt rozsdás volt a vas. Az utolsó étkezésnél
használt evőeszköze és pléhtányérja ott volt az ágya mellett, az
undorítóan piszkos padlón. Ágyneműje és ruhája nedves volt... Abban az
ágyban feküdt, amelyben O'Sullivant megölte. Hónapok óta lakott ebben
a rettenetes odúban. Ha élni akart, még egy néhány hónapot itt kellett
töltenie. S míg patkány-
szerű bátorságát csodáltam, kavargott a gyomrom az utálattól, ha
ránéztem.
- Nem fél? - kérdeztem. - Miből gondolja, hogy megéri az utazás
végét? - Nem tudja, hogy fogadásokat kötöttek az életére?
Felkönyökölt az ágyban, és szeme kidülledt a kíváncsiságtól.
- El meri mondani, hogy volt a fogadás?
- Én arra fogadtam, hogy nem hal meg.
- Ebből az következik, hogy mások az ellenkezőjére fogadtak...
Egyszóval vannak néhányan az Elsinore-on, akiknek anyagi érdekük,
hogy engem eltegyenek láb alól.
Ebben a pillanatban a tisztiszolga állt meg vigyorogva az ajtóban.
- Jól van, uram - folytatta Davis -, majd elmondja ezt Seattle-ben, a
törvény előtt is, feltéve, hogy nem hazudott egy tehetetlen, beteg
embernek, és feltéve, hogy nem akar hamisan esküdni.
- Ó, nyugodt lehet, hogy elmondom... Habár őszintén szólva, nem
hiszem, hogy megnyerem a fogadást.
- Egész biztos, hogy elveszti, uram - szólt közbe a kínai. - Meghal ez
hamarosan.
- Fogadjon vele, uram - fordult hozzám Davis.
Olyan borzalmasan groteszk volt a helyzet, amelybe így beleke-
veredtem, hogy azt se tudtam, mit feleljek.
- Jó pénz, uram - sürgetett Davis -, nem fogok meghalni... Mennyibe
akarsz fogadni? - fordult a szolgához.
- Öt, tíz, húsz dollár - felelt a kínai és vállat vont, ami azt jelentette,
hogy az összeg úgyis csak képzeletben van meg.
- Ne félj, fiam... Mr. Pathurst majd állja a fogadást. Mondjuk, húsz
dollár. Áll a fogadás, uram?
- Miért nem maga fogad vele? - kérdeztem.
- Én is fogadhatok, ha tetszik... Ide hallgass: húsz dollárba fogadok,
hogy nem halok meg.
A kínai a fejét rázta. - Húszat adok tíz ellen! - sürgette a beteg.
- Mindenképpen rossz üzlet, barátom... Ha nem halsz meg és
elvesztem a fogadást, nekem kell fizetni... Ha meghalsz, akkor meg
úgyse fizethetsz, hiába nyerem meg.
A kínai mosolyogva rázta a fejét és kiment a szobából.
- Na, nem baj, uram - azért a riportereknek csinálok egy pár jó
napot.
Az ázsiai klikk a szakács szobájában gyanakszik valakire a gyil-
kosságot illetőleg, de még titkolja, hogy kire. Egy-két homályos
célzásnál többet nem sikerült Wadából kivennem. A kötélverő ja-
pán pedig a megsebesült kezéről kezdett beszélni, mikor megszólí-
tottam - azt mondta, alig várja, hogy sebészhez mehessen Seattle-ben. A
gyilkosságra vonatkozólag csak annyit mondott, hogy semmi esetre se
japán vagy kínai követte el.
Louis, a kínai szakács, azonban nyíltabban beszélt. Elfogtam a hídon,
mikor ételt vitt a betegszobába.
- Más faj vagyunk, uram - mondta -, és a legokosabb politika, ha
nem törődünk velük... Képzelje magát az én helyembe. Ott dolgozom
közöttük - állandó érintkezésben vagyok velük. Köztük is alszom és
aztán - én csak egy ember vagyok a sokkal szemben. Egyetlen
honfitársam a hajón a szolga, de ő ott alszik az urak lakosztályában. Az
ön inasa és a két kötélverő: japán. Ők csak távoli rokonaink, habár
megfogadtuk, hogy összetartunk a bajban.
- .. .Mégis, mit gondol, mi lesz ennek a vége?
- Valószínűleg eljutunk Seattlebe, uram, ha nem is mindnyájan, de a
legtöbben közülünk... Hanem egyet mondhatok: régóta élek a tengeren,
de ilyen csordát még sohase láttam. Alig van köztük igazi tengerész -
csupa tökéletlen, hülye alak, vagy ami még rosszabb: gonosztevő. Nem
akarok neveket mondani uram, de vannak itt a hajón olyanok, akikkel
nem mernék ellenkezni... Én csak egy szegény szakács vagyok, uram -
nem tehetek többet, mint hogy végzem a kötelességemet...
- .. .És Charles Davis? Mit gondol, megéri az utazás végét?
- Nem hiszem, uram... Hallottam, hogy fogadott rá, de attól félek,
elveszti a fogadást. Nehéz út ez a Horn-fok körül, már sokszor
megtettem, uram. Tél közepe lesz, mire odaérünk és keletről nyugatra
kell haladnunk... Davis szobája hetekig úszni fog a vízben, soha ki nem
szárad. Egy erős, egészséges ember is belepusztulna, uram... és Davis
nagyon régen volt erős és egészséges... Ismerem az állapotát és tudom,
hogy nem sok ideje van hátra. Egy ügyes sebész talán
meghosszabbíthatná az életét, de ezen a viharos úton hamarosan
befejezi, uram... Sok embert láttam én már meghalni a tengeren...
S az európai-kínai-angol meghajolt és elment.

30.

Az utolsó három nap alatt két említésre méltó dolog történt. Mr.
Mellaire állandóan puskaporos hangulatban van. Nem is csoda, hogy
nem tud nyugodtan egy hajón élni azzal az emberrel,
aki megesküdött, hogy bosszút áll Somers kapitány gyilkosán - kü-
lönösen, ha az az ember a félelmetes Mr. Pike. Margaret meg én már
pár napja figyeltük a főkormányos vérrel aláfutott szemét és
fájdalmasra torzult vonásait. Beteg talán? - kérdezgettük. Ma végre
kipattant a titok. Wada nem szereti Mr. Mellaire-t és ma reggel, mikor a
reggelimet behozta, úgy ragyogott az arca, hogy rögtön tudtam: valami
friss hajópletykát hoz.
A szolga meg ő - mondta Wada - valami nagy titokzatos dolog
nyitjára jöttek rá. Az ebédlőben egyik polcon egy üveg faszesz állt s
Wada észrevette, hogy jókora adag hiányzik belőle. Sherlock Holmest
játszottak és megjelölték az üveget. Először azt figyelték meg, hogy az
üveg tartalma napról-napra kevesebb. Azután észrevették, hogy
közvetlenül ebéd után fogyasztja valaki az alkoholt. Márpedig utánunk
csak ketten szoktak a tiszti étkezőben ebédelni: Mr. Mellaire és a
hajóács. A következtetés most már igen egyszerű volt. Olyankor,
amikor Mr. Mellaire érkezett előbb az ebédhez, hiányzott a szeszből.
Amikor együtt jöttek és együtt mentek, az üveg érintetlen maradt. Az
ács sohase volt egyedül a szobában - tehát megvan a rejtély kulcsa... A
szolga azóta az ágya alatt tartja az alkoholt.
Igen ám, de a faszesz halálos méreg. Miből van ez az ötven-
egynéhány éves ember?! Még csoda, hogy csak a szeme véres és hogy
nem ölte meg az a deci, amit megivott belőle.
Margaretnek egy szót se szóltam minderről - nem is szólok. Legjobb
volna Mr. Pike-ra bízni a dolgot, hogy ő vigyázzon rá; de tudom, ha
kiderül, hogy Mr. Mellaire kicsoda, megint gyilkosság lesz -, inkább
nem szólok a másodkapitánynak sem.
A másik dolog tegnap este történt. Mr. Pike nem beszél, de tisztában
van a legénységgel. Amióta Marinkovich meghalt, állandóan figyelem
és látom, hogy nem bízik senkiben.
Tegnap este, a második őrjárat vége fele Margaret parancsára
lementem a baromfiudvarba, hogy meggyőződjem róla, végrehajtotta-e
a szolga Margaret utasításait. Rendben találtam mindent: a nagy
vászontakaró rá volt borítva a csirkeólra, a szellőztető jól működött s a
kis petróleumkályha erősen melegített. Éppen vissza akartam fordulni,
amikor egyszerre pingvinek rémült csipogását s egy cethal szuszogását
hallottam a sötétségből.
Fölmásztam a baloldali mentőcsónak végére és megpróbáltam
körülnézni. Tisztán hallottam a másodkapitány lépéseit a parancsnoki
híd felől. Koromsötét éjszaka volt, s az Elsinore könnyedén siklott tova
a sima óceánon. Mr. Pike megállt a híd végén és hallgatózott. Az alsó
fedélzetről,
a második lejárat tájékáról zavaros hangokat hozott a szellő. Lassan-
lassan fölismertem a három rikkancs, Steve Roberts és Mr. Mellaire
hangját. Akik ott voltak, mindnyájan a második őrjárathoz tartoztak és
már benn kellett volna lenniök, mert éjfélkor rajtuk volt a sor. Mr.
Mellaire-nek különösen nem ott volt a helye, s az, hogy a legénységgel
szociális kérdéseket fejtegetett, súlyos kihágás volt a hajó erkölcsi
törvényei ellen.
Jól elbújtam a csónak mögé, nehogy meglássanak. Égetett a kí-
váncsiság.
Elmúlt öt perc, tíz perc - azok ott lenn még mindig beszéltek. A
pingvinek keservesen csipogtak, s a cethal olyan közel jött a hajóhoz,
hogy hozzácsapódott. Mr. Pike megfordult a zajra és egyenesen
odanézett, ahol én voltam, de szerencsére nem látott meg. Aztán
megint lefelé figyelt.
A legénységi ház egyik oldaláról keskeny falépcső vezet fölfelé és
lefelé. Ezen a lépcsőn kapaszkodott fel nesztelenül Mulligan Jacobs.
Én se vettem észre, csak amikor Mr. Pike ráordított:
- Hogy a pokolba kerülsz te ide?
Odalent csend lett. Éreztem, hogy mindenki feszülten, visszafojtott
lélegzettel figyel. Nem - a filozófusok még nem sejtették meg
Mulligan Jacobst. Valami van benne, amiről nem tudnak még a
könyvek. Ott állt a sötétben, sápadtan, betegen, csaknem kettétört
hátgerinccel a hatalmas másodkapitánnyal szemben. És nem félt.
Mr. Pike káromkodott, átkozódott és azt kérdezte, hogy mit keres a
hídon.
- Itt hagytam a dohányomat tegnap délután - mondta a kis görbe
ember. Azaz, dehogy mondta, kiköpte mint valami mérget.
- Takarodj innen, vagy lehajítalak a dohányoddal együtt! Mulligan
Jacobs közelebb húzódott Mr. Pike-hoz és öklével az
arcába sújtott.
- Jacobs, az istenért! - csak ennyit tudott mondani az öreg.
- Vén fajankó! - felelt a rettenetes kis nyomorék. Mr. Pike galléron
ragadta és megforgatta a levegőben.
- Lemégy magadtól, vagy ledobjalak?
Leírhatatlan, hogyan néztek egymásra. Mint két felbőszült vadállat.
Mr. Pike reszketett tehetetlen dühében.
- Vén fajankó, vén fajankó, vén fajankó! - kiáltotta Mulligan Jacobs
még mindig a levegőben.
- Mondd rnég egyszer és a tengerbe repülsz!
- Vén fajankó!
Már repült is. Nagy ívben hasította a levegőt, de nem a tengerbe
esett, hanem a társai közé, akik ott lapultak a második számú lejáratnál.
S még repülés közben is torkaszakadtából ordította:
- Vén fajankó! Vén fajankó!
Mr. Pike föl-alá sétált a hídon és a fogát csikorgatta. Aztán megállt,
karjával a híd korlátjára támaszkodott és ráhajtotta fejét. Percekig állt
ott némán, csak néha sóhajtott föl:
- Jaj istenem, istenem!
Aztán megint folytatta a sétáját lassú, kimért lépésekkel a parancsnoki
hídon.

31.

A nap nem melegít többé és minden délben alacsonyabban áll az

északi égen. A régi csillagok eltűntek, úgy látszik, a nap is követi őket.
A világ - az én világom - ott maradt messze, messze, észak mögött - a
földgömb másik felén. Ez a szomorú és elhagyatott tenger a maga hideg
szürkeségével, mindennek a végét jelenti. Itt minden megszűnik, csak a
szürkeség és hideg nő egyre, pingvinek sírnak az éjszakában, óriási
halak bukkannak föl a vízből és a vihartól megszürkült szárnyú
viharmadarak keringenek a hajó fölött.
- Szárazföld! - hallottam a kiáltást tegnap reggel. Megborzongtam:
az első szárazföld Baltimore óta! Mintha évszázadok múltak volna el,
mióta partot láttam. Nem sütött a nap, a reggel sötét volt és hideg, s
metsző szél süvített a födélzeten. A termométer 32 fokot mutatott
fagypont alatt, s itt-ott hópelyhek szállingóztak.
A szárazföldből nem látszott egyéb, mint hó. Hóval borított, hosszú,
alacsony hegyláncok emelkedtek ki az óceánból. Sehol semmi jele az
életnek. Elhagyatott, vad, kopár vidék. Tizenegykor éppen a Le Maire-
szoros bejárata előtt, kedvezőre fordult a szél.
West kapitány gyorsan, nyugodtan rendelkezett. Átfordíttatta a
kormánykereket, s az őrséggel felhúzatta a sudár- és az elővitorlákat.
Pedig jól tudta, mit kockáztat itt, a „hajók temetőjé"-ben.
Teljes vitorlázattal siklottunk be a keskeny szorosba. Jobbról a
Tűzföld hegyei, balról a Staten-szigetek csipkés partjai maradtak el
mögöttünk, amint szédületes sebességgel haladtunk. Két meredek,
fekete sziklafal között, amelyen még a hó se maradt meg, West ka-
pitány hirtelen szeméhez emelte a messzelátóját és mereven nézett egy
pontra. Követtem a tekintetét és végigfutott rajtam a hideg, mikor egy
nagy hajó négy árbocát láttam kiemelkedni a vízből. Legalább akkora
volt, mint az Elsinore és nemrég süllyedhetett el.
- Német, salétromos hajó lehet - mondta Mr. Pike.
 A kapitány bólintott, még mindig a hajót nézte, aztán megszólalt.
- Nem látok rajta semmit. De azért jó lesz, Mr. Pike, ha a legjobb
tengerészei közül odaküld néhányat. Hátha vannak még rajta em-
berek, akiket meg lehet menteni.
A csónak elment, visszajött - nem talált senkit. A másodkapitány
nagyszerű hangulatban volt. Föl-alá járkált a födélzetén és elégedetten
dörzsölte a kezét. 1888 óta nem ment keresztül a La Maire-szoroson.
Azt mondta, hogy ismert olyan hajóst, aki negyvenszer kerülte meg a
Horn-fokot és egyetlenegyszer se sikerült neki a szoroson áthaladni.
A megszokott út messze kelet felé, a Staten-szigetek körül vezet.
Pedig itt, a világ sarkán, ahol a hatalmas nyugat-keleti szélnek semmi
sem áll útjában és kénye-kedve szerint garázdálkodhatik, nyugat felé
csak nagyon lassan és csak a legnagyobb erőfeszítéssel lehet haladni.
Alig volt négy óra, mikor a szorosból kijutottunk, s az északkeleti
szél még mindig tartott. A nyugodt vízen nagyszerűen haladhattunk.
Mr. Pike magánkívül volt örömében, alig tudott megválni a fö-
délzettől.
- Holnap reggelre túl leszünk a Hornon! Soha ilyen, de az Isten
nem hagyott el.
Mr. Mellaire azonban korántsem volt nyugodt.
- Nem volt rá példa, uram, hogy egy hajó simán megkerülje a
Horn-fokot... Meglátja, még baj lesz... Megfordul a szél...
- Hátha most az egyszer sikerül...
Mr. Mellaire a fejét csóválta.
- Egy font dohányba fogadok, uram, hogy nem telik bele hu-
szonnégy óra és megint a fővitorlákra fanyarodunk... Tízet teszek egy
ellen, hogy egy hét múlva se leszünk nyugatra a Horntól és húszat
teszek ön ellen, hogy két hét alatt se haladunk ötven fokot a Csendes-
óceánban.
West kapitány azonban, mióta a Le Maire-szorost elhagytuk,
kényelmesen elnyújtózkodva nyugodtan szivarozott az őrszobában.
Margaret meg én egész délután duetteztünk a födélzeten, olyan
jókedvünk volt.
Ma reggel - a tenger még mindig sima volt és kedvező a szél - a
Horntól körülbelül hat mérföldnyire lehettünk, déli irányban.
- Na, mennyi dohányt kapok? - incselkedtem Mr. Mellaire-rel.
- Ó, uram, bár volna vagy ezer ilyen fogadásom. Körülnéztem, de
semmit se láttam, ami megjegyzését indokolta
volna. Felhőtlen volt az ég és nyugodt a tenger, szebb időt álmodni sem
lehetett.
A fedélzeten Mr. Pike-kel találkoztam.
- Nagyszerűen haladunk! - mondtam jókedvűen. A másodkapitány
nem felelt. Mereven nézett délnyugat felé, s arca savanyúbb volt, mint
valaha. Mormogott valamit, amit nem értettem, s mikor megkérdeztem,
mit mondott, dühösen ismételte:
- Valami készül... Nem látja?...
Megráztam a fejem és megint körülnéztem. A sudár és az elővitorlákat
már fölcsavarták s kezdték leereszteni a fővitorlát. Pedig az enyhe
északkeleti szél még nem fordult meg.
- Vigyen el az ördög, ha látok valamit - mondtam.
- Hát nézze meg a barométert - mormogta az öreg, azzal sarkon
fordult és otthagyott a faképnél.
Az őrszobában éppen a csizmáiba bújt a kapitány. Ha nem is néztem
volna a barométerre, ez eleget mondott volna. De a barométer is ékesen
beszélt. Tegnap éjszaka 30.10-en állt, most pedig 28.64-en. Még a
pampero alatt se szállt le ennyire.
- A rendes Horn-műsor - mosolygott rám a kapitány, mikor fölállt és
a bőrkabátja után nyúlt.
Még mindig alig akartam hinni, de egyszerre meghallottam a vitorlák
sóhajtását, amint megdagadva odacsapódtak az árbocokoz.
- Kezdődik - mondta a kapitány.
Felülről már lehallatszott Mr. Pike parancsoló hangja és én hirtelen
növekedő tiszteletet kezdtem érezni a Vihar-fok iránt.
Egy órával később a felső fővitorla és elővitorla alatt vesztegeltünk.
Északnyugat felől jött a szél és nyomta a hajót a szárazföldhöz.
Egy pillanat alatt megváltozott az óceán képe. A szél nőttön-nőtt és
egyszerre sötét lett. A kabinban lámpát kellett gyújtani.
Mind a két őrség a fedélzeten dolgozott Mr. Pike és Mr. Mellaire
felügyelete alatt. A kapitány föl-alá sétált, nem szólt bele semmibe. Ez
nem az ő dolga volt. Mr. Pike átfordította a kormánykereket,
meglazította a keresztrúdjait, hogy ne legyen olyan nagy a feszültség.
Mindez sok időbe került. Az emberek ügyetlenül mászkáltak az
árbocok között; lomha, nehézkes mozdulataik igavonó ökrökre
emlékeztettek. A szél egyre kegyetlenebbül dühöngött, a víz
minduntalan elöntötte a fedélzetet, Mr. Pike mint egy óriási pók
mozgott a kötelek szövedékében.
 Olyan erős volt a szél, hogy az Elsinore nem tudott ellenállni többé.
Odafeküdt a sziklás, kietlen partra és nem mozdult.
Vártunk. Mindenki várt: Mr. Pike bosszúsan, nyugtalanul -, a
Samuraj nyugodtan, közömbösen. És a Horn is várt, lesben állva fente
a fogát a csontjainkra.
És akkor egyszerre megmozdult az Elsinore. A szél iránya meg-
változott és szédületes sebességgel hajtotta a hajót. Meg voltunk
mentve. Mr. Pike visszafordította a kormánykereket a bal oldalra, hogy
ellensúlyozza a rohanást.
Ha elgondolom, hogy mi történt volna, ha nem sikerül az Elsinore-t
megmozdítani! Vagy ha valamelyik része ott maradt volna a
sziklákon! Mr. Pike érdeme, hogy épségben szabadultunk. Ő viseli
gondját minden darab kötélnek, minden csavarnak s annak az ezer
apró dolognak, amelyek mind nélkülözhetetlenül hozzátartoznak az
Elsinore bonyolult szerkezetéhez.
Mielőtt lementem, hallottam, hogy a kapitány odaszólt Mr. Pike-
nek: jó volna, ha rövidebbre eresztenék az elővitorlát, amíg mindkét
őrség a fedélzeten van.
Figyeltem a legénységet. Fél óra is eltelt, semmire se mentek. Mr.
Mellaire volt mellettük, míg Mr. Pike kicsit távolabbról nézte a
műveletet és rettenetesen káromkodott.
- Mi baj? - kérdeztem.
- Két őrség ahhoz az egy rúdhoz és nem boldogulnak azzal a
zsebkendővel! Mi lesz, ha egy hónapig itt maradunk!
- Egy hónapig?
- Egy hónap igazán a legkevesebb a Horn-fok körül... Vesztegeltem
én már itt hét héten keresztül is, aztán mégis meg kellett fordulni és
visszafelé tenni meg az utat.
- Egész Amerikát megkerülve...?!
- Na igen... Másképpen nem lehetett San Franciscóba jutni... Ja, a
Horn nem tengeri fürdő.
Szinte megmerevedtem már a hidegtől. Még egy utolsó pillantást
vetettem az őrség felé és lementem melegedni.
Odalent egészen más világ volt. A tisztiszolga ügyesen, zajtalanul
cserélte a tányérokat, látszólag közömbösen is, a hajó a szokottnál is
nagyobbat rándult.
Újra meg újra a szegény ördögökre kellett gondolnom, akik odafönt
küzdöttek a jeges széllel, hogy mi kényelmesen vacsorázhassunk. Igaz,
hogy ott volt a helyük, amint a mienk itt volt a szoba barátságos
melegében.
A viharlámpásokat rázta, rángatta az orkán odakint - nyugtalan
lángjuk imbolygó árnyakat rajzolt a szürkeségbe. A faburkolat re-
csegett-ropogott, a kéményben süvített a szél, a fedélzeten minduntalan
keresztülcsapott egy-egy haragos hullám s a kötelek és csavarok ezrei
jajgatva nyikorogtak.
És mégis - mindez messze-messze volt tőlünk. A szépen terített
asztal mellett nem ért minket sem a szél, sem az eső. A vihar kellős
közepében egy csendes, békés kis sziget volt ez a szoba. Margaret
gondtalan, boldog nevetése minden zugot betöltött. Mr. Pike
rosszkedvű volt ugyan, de tudtam, hogy nem a viharra haragszik,
hanem a tökéletlen matrózcsapatra.
Valami jóleső zsibbadtság vett erőt rajtam - úgy éreztem, mintha
mindig itt éltem volna a hajón s mintha minden ősöm körülöttem volna
és enyém volna az emlékük, az életük - s mintha a háborgó tenger csak
egy régi-régi mese volna...

32.

- Mi van a dohánnyal? - kérdezte ma reggel Mr. Mellaire, mikor

hatvanórai vihar után fáradtan, összetörve fölvánszorogtam a fe-
délzetre.
A szelet halotti nyugalom váltotta fel, de az Elsinore fölhúzott
vitorláival jobban himbálózott, mint valaha. Mr. Mellaire jobb felé
mutatott.
- Látja ott azt a szárazföldet, uram?... A Staten-sziget keleti széle.
Négy nappal ezelőtt néhány mérfölddel már elhagytuk a Hornfokot s
ma megint ott voltunk a Le Maire bejáratánál!
A legénység helyzete igazán nyomorúságos. A vihar alatt kétszer
öntötte el a víz a szállásukat, ami azt jelenti, hogy minden, de minden
úszott. A ruhájuk, az ágyneműjük, a szalmazsákjuk, minden-minden
átázott és ebben a cudar időben meg se szárad addig, amíg tú1 nem
leszünk a Horn-fokon és szelídebb éghajlat alá nem kerülünk. Éppen
így járt az altiszti tanya is. Mindenük úszik és nincs tűz szobáikban,
ahol megszáríthatnák a ruháikat. Benéztem Charles Davis odújába.
Irtózatos volt. Rám vigyorgott, bólintott.
- Szerencse, hogy O'Sullivan nem érte meg, uram... Megfulladt
volna az alsó ágyban... Nekem is úszni kellett, mielőtt ide fölka-
paszkodtam. .. és a sós víz nem is tesz jót a hátgerincemnek... Semmi
kedvem itt maradni ebben a lyukban. Nézze, korcsolyázni lehet a
padlón, fagypont alatt áll a hőmérő és a paplanom csupa víz és én beteg
vagyok uram, azt a vak is láthatja.
 - Ha tisztességesen viselte volna magát, másképp bántak volna
magával.
- Ojjé! Ne gondolják, hogy megszabadulnak tőlem! Ha a seattlei
bíróságra gondolok, nem halok meg... Még nem is hízom addig..
Beszélje rá a tisztiszolgát, hogy fogadjon, uram. Nem fog veszíteni...
Az veszít, aki azt állítja, hogy meg fogok halni.
- Hogy mert maga ilyen betegen erre az útra vállalkozni?
- Ilyen betegen?! Makkegészséges voltam, mikor elindultunk!...
Hiszen szenet hordtam... Beteg ember nem bírta volna.. Ne felejtse el
uram, hogy tanúskodni fog mellettem! Én megtettem a
kötelességemet, amíg meg nem betegedtem...
... A kemény munka mindegyiken meglátszott már. Pár nap alatt
hihetetlenül belesápadtak, lesoványodtak mind. Hogyne - testük
melegével szárították vizes ruháikat!
Nagyon hideg van, a fedélzeti hőmérő ma délben harminchárom
fokot mutatott. Wadával megmérettem a ruhámat, amit odafönn
szoktam viselni. A bőrkabáttal és a csizmámmal együtt nyolcvan font
és mégis fázom, ha fúj a szél. Megfoghatatlan, hogy egy matróz, aki
már megtette az utat a Horn körül, hogyan vállalkozhatik még egyszer
rá. Ez mutatja, hogy milyen buták a szerencsétlenek.
- Mit gondol, mikor leszünk túl a Hornon? - kérdeztem ártatlanul
Mr. Pike-et.
Az öreg dühösen mért végig, mintha megsértettem volna és anélkül,
hogy feleletre méltatott volna, faképnél hagyott. Nagyon komolyan
veszi a tengert, azért olyan kiváló tengerész.
Múlnak a napok - ha ugyan azt a szomorú szürkeséget, ami két
sötétség között van, napnak lehet nevezni. Egy hete nem láttuk a
napot.
Ó, most már ismerem a Nagy Nyugati Szelet, amely örökké ott
kering a déli szélesség 55. foka körül! Azt is tudom, hogy a térkép-
rajzolók miért írják nagy betűvel: A Nagy Nyugati Áramlat. És azt is,
hogy a Tengerészeti Hatóságok miért hangsúlyozzák, hogy: nyugat
felé, csak nyugat felé!
Bizony ez a nyugat-keleti szél nem engedi nyugat felé az Elsinore-t
-, folyton-folyton kelet felé kell haladnunk. S rettenetes hideg van és
minden szélroham hófergeteggel borítja el a hajót.
A kabinokban egész nap ég a lámpa. Mr. Pike nem húzza fel többé
a gramofont és Margaret nem zongorázik. Margaret fáradt és nekem
kificamodott az egyik vállam, mikor nekiestem a falnak. Wada és a
szolga sántikál. Igazán, az egyetlen hely, ahol még némi kényelmet
találok, az ágyam, amelyet úgy körültorlaszoltam üres dobozokkal és
párnákkal, hogy a legerősebb viharban sem esem ki
belőle. Nem is kelek föl egész nap, csak az étkezésekhez és néha egy
kis friss levegőt szívni -, máskülönben a nap huszonnégy órájából
tizennyolcat-tizenkilencet olvasással töltök. De ez a szakadatlan fizikai
erőfeszítés rettenetesen fáraszt.
A szegény ördögök sorsa egyenesen leírhatatlan. Annyira el-
gyöngültek, hogy amire azelőtt egy őrség elegendő volt, azt most
kettő is alig tudja elvégezni. Órákat kell tölteniök a jeges szélben
odafönt, amíg én kényelmesen olvasok a meleg ágyban. Wada
mondja, hogy sohase vetkőznek le, hanem nedves alsóruhában,
bőrkabátban és vízhatlan csizmával bújnak be a piszkos, vizes ágyba!
Rettenetes rájuk is nézni. Beesett arcuk szinte szürke s a szemük
alatt nagy sötét karikák beszélnek arról, hogy milyen keveset pi-
hennek. Kezük, karjuk, csuklójuk csupa seb. Hol az egyik, hol a
másik, néha több is kidől és egy-két napig ágyban marad. Csakhogy a
többinek ez még több és még nehezebb munkát jelent, úgyhogy az
egészségesek nagyon türelmetlenek a betegekkel szemben és nagyon
betegnek kell annak lenni, akit a másodkapitány nem ver ki az ágyból.
Nem győzöm bámulni Andy Fayt és Mulligan Jacobot. Amilyen
öregek és véznák, hihetetlenül sokat és keményen dolgoznak.
Egyáltalán nem értem azt se, hogy miért dolgoznak. Miért törik
magukat és miért engedelmeskednek vakon minden parancsnak ebben
a megfagyott pokolban? Talán az életüket féltik? Vagy azért, mert
született rabszolgák? S mert világéletükben más parancsolt nekik, föl
se érik ésszel, hogy mi volna, ha nem fogadnának szót?
Margaret mondja, hogy a legtöbbje alig egy héttel azután, hogy
Seattlebe érünk, elszegődik másik hajóra és megint nekiindul a
Hornnak. Azt mondja Margaret, hogy ez azért van, mert nagyon hamar
felejtenek. Ha egy hétig a Csendes-óceán enyhe áramlatában
vitorlázunk, egyik se gondol többé átélt szenvedésekre. Bámulatos.
Hát a fájdalomnak semmi nyoma nem marad? Csak attól félnek, ami
közvetlenül előttük van? Nem látnak az orruk hegyénél tovább?
Hiszen akkor csakugyan nem érdemelnek jobb sorsot!
Gyávák, rettenetesen gyávák. Ma éjszaka megint volt alkalmam
tapasztalni. Soha olyan pánikszerű, állatias félelmet!... Mr. Mellaire
őrszolgálata alatt történt. Véletlenül éppen Boas „A primitív ember
gondolkozása" című munkáját olvastam, mikor csoszogást hallottam a
fejem fölött. Az Elsinore félárbocra eresztett vitorlák alatt himbálózott
s el nem tudtam képzelni, mi történik odafönt,
mikor a csoszogás megismétlődött. Lázadás - villant keresztül az
agyamon és feszülten figyeltem.
Semmi se történt, s egy félóra múlva fölmentem a födélzetre, mert a
kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Mr. Pike-ot már felöltözve ott
találtam s a kapitány, aki viharos időben az őrszobában alszik, ott állt
az ajtóban, amelyen keresztül éles lámpafény vetődött a megrémült
arcokra.
Az altiszteket nem láttam, de a legénységi tanyáról Andy Fay és
Mulligan Jacobs kivételével mindenki ott volt. Andy Fay, aki az alsó
őrséghez tartozott, nyugodtan ágyban maradt. Mulligan Jacobs pedig
sietett a zavarosban halászni és átlopózott az altisztekhez, hogy
megtöltse a pipáját.
- Mi történt, Mr. Pike? - kérdezte a kapitány, de mielőtt az öreg
felelhetett volna, reszketve szólalt meg Bert Rhine:
- Az ördög, uram!
Ahogy most visszagondolok rá, nem győzök csodálkozni rajta, hogy
ezek a merész csirkefogók annyira megijedtek attól, ami történt.
Larry is reszketett, mint a nyárfalevél és a két öklével tört magának
utat a sötétből a világosság biztonságába. Tony, a görög, motyogott és
keresztet hányt magára. Arthur Deacon görcsökben vonaglott a
félelemtől. Chantz, a zsidó, kétségbeesetten kapaszkodott az olaszokba.
Bob zokogott, Bonynak vacogott a foga a rémülettől. Még a két legjobb
tengerész: Tom Spink és Maltese Cockney is ott állott, háttal a
sötétnek, arcukat a lámpafény felé fordítva.
Két dologtól undorodtam legjobban a világon: a hisztérikus nőtől és
a gyáva férfitől. A hisztérikus nővel szemben jéggé fagyok -, a gyáva
férfi láttán fölkavarodik a gyomrom. Ha Isten lettem volna, egy
szavammal agyonsújtottam volna ezeket a reszkető emberi állatokat.
Nem - egynek megkegyelmeztem volna: a Taninnek. Fájdalmas
tekintetű, nagy, fekete szeme feszült figyelemmel siklott egyik arcról a
másikra. Szegény süket, mint a föld - nem tudta, mi történt s azt hitte,
mindenkinek a fedélzeten kell lenni.
Mr. Mellaire-t kerestem. Lehet, hogy fél Mr. Pike-től, hiszen
gyilkos és van oka félni - de „természetfölötti" dolgoktól, úgy látszik,
nem ijed meg. Derült cinizmussal nézett körül.
- Milyen volt az ördög, fiam? - kérdezte szelíden a parancsnok. Bert
Rhine meghunyászkodva vigyorgott, de nem szólt semmit.
- Felelj a kapitánynak! - ordított rá Mr. Pike.
Gyilkos düh suhant keresztül a rikkancs arcán, mielőtt megszólalt.
- Nem mertem ránézni, uram.
 - Akkora, mint egy elefánt - szólt közbe Bill Quigley. - Én szemtől
szembe láttam, uram.
- Ó Istenem, uram! - nyöszörgött Larry. Azt hittem, az ítélet napja jött
el!
A parancsnok mosolygott, de az arca és csodálatos Samurai-szeme
nagyon fáradtnak látszott. Odafordult a másodkapitányhoz.
- Lesz szíves előremenni, Mr. Pike és megkeresni az ördögöt... Ha
megtalálta, kötöztesse meg -, reggel majd én is megnézem.
- Igen, uram - felelt Mr. Pike s énnekem önkéntelenül Kipling jutott
eszembe:
„Asszony, férfi, Isten vagy ördög -, egyiktől se félünk."
A keskeny, csúszós hídon át én is követtem az öreget s Mr. Mellaire is
velünk jött -, de a matrózok közül egy se mert megmozdulni.
Most már ismerem a másodkapitányt és soha többé nem sérthet meg
engem. Ismerem és mindent megbocsátok neki: a wiskey-mámort, a
Baltimore-ból indulás napján - rosszkedvét, amikor viharos a tenger és
nem kedvez a szél s kegyetlen szigorúságát a legénységgel szemben.
Éppen, mikor a legénység szállásához értünk, valami nekicsapódott a
falnak, de olyan rettenetes erővel, hogy az egész építmény megrázkódott
belé.
- Na, ez csakugyan ördögöt játszik, akármi legyen is -, mondtí Mr.
Pike és odavilágított a lámpájával.
- Ott van! - kiáltotta, amint az Elsinore-nak most az orra merül alá és
a víz előre hömpölygött.
A lámpa kialudt, mert mind a hármunkat elöntött a hullám. Ahogy
fölbukkantunk, valami mennydörgésszerű robajt hallottunk a legénységi
ház felől. Aztán egy pillanatra valami nagy darab feketeséget láttunk a
lejtős fedélzeten lefelé gurulni.
Mr. Pike és Mr. Mellaire utána ment s ahogy az Elsinore-nal megint
az orra merült alá, a fekete valami egyenesen feléjük hömpölygött.
Félreugrottak, a lámpa megint kialudt s a jeges hullán megint végigsöpört
a fedélzeten.
Egy darabig csak a két férfit láttam. Aztán a felvillanó lámpafénynél
megláttam azt is, hogy Mr. Pike kötéllel próbálja megfogni azt a valamit.
Odamentem én is. S akkor végre ráismertünk: egy óriási vashordó volt.
- Legalább negyven éve, hogy elszabadult -, mondta a másod-
kapitány. - Nézze, mennyi kagyló van belenőve és nézze ezt a ma-
szaterdőt... Valami van is benne...
- Remélem, nem víz - nevetett Mr. Mellaire.
 Előregurították a hordót.
- Valami likőrféle lehet - mondta Mr. Pike -, de majd csak reggel
nézzük meg.
- Honnan jöhet? - kérdeztem.
- Csak a tengerből... - Mr. Pike föléje hajolt a lámpával. - Nézze,
hány évig lehetett a vízben!
Otthagytam őket és benéztem a legénység szobáiba. Kétségbeesett
menekülésük közben nyitva felejtették az ajtókat s most megint úszott
minden. Füstös, pislákoló lámpa világította meg a vigasztalan képet.
Még egy önérzetes barlanglakó se élt volna ezekben az odúkban.
Egyik alsó ágyból Andy Fay nézett rám mereven. Az asztal szélén
pedig Mulligon Jacobs lóbázta a lábát és egykedvűen tömte a pipáját.
- Elvitte az ördög a könyvtáramat - mondta, mikor meglátott és a
padlón úszkáló lapokra mutatott. - Ott úszik Byron és Browning és
Shakespeare... Carlyle úgy összeragadt Zolával, hogy nem lehet
szétválasztani őket.
Az Elsinore jobb oldalra dőlt s engem derékig elöntött a víz. A
folyosó síkos vaspadlóján alig tudtam lépni, minduntalan elcsúsztam
és jó adag sós vizet nyeltem, míg visszajutottam az őrszoba elé. A
legénységgel útközben találkoztam, Mr. Pike Mr. Mellaire-rel
beszélgetett a parancsnoki hídon; a kapitány az őrszobában szivarozott.
Alighogy száraz pizsamában bebújtam az ágyba és olvasni kezdtem,
megint hallottam a csoszogást a fejem fölött. Vártam egy darabig - a
csoszogás megismétlődött. Megint felöltöztem.
Odafönt ugyanaz a kép fogadott, ami az előbb, de az emberek még
rémültebbek, még izgatottabbak voltak.
- Egyszerre csak egy beszéljen! - ordított Mr. Pike. - Felelj a pa-
rancsnok úrnak!
- Becsületemre mondom, hogy él, uram - dadogott Tom Spink. -
Ha nem maga az ördög, akkor egy vízbefúlt ember szelleme... Tisztán
láttam, uram... Emberi lény volt.
- Ketten voltak, uram - vágott közbe Richard Siller.
- Marinkovich Petróra hasonlított, uram.
- Jespersen volt a másik, láttam.
- Hárman voltak, uram -, kiáltott Nosey Murphy. - O'Sullivan: volt
a harmadik... Nem ördögök voltak, uram, hanem vízbefúlt emberek...
Sorensen látta meg őket először és figyelmeztetett engem... Akkor én
is láttam. Deacon is látta, uram, Hackey is... Mindnyájan láttuk. Talán
még többen is voltak, de én elszaladtam.
- Mr. Pike - mondta fáradtan a kapitány - verje ki a fejükből ezt az
ostobaságot.
- Igen, uram - felelt a másodkapitány és az emberek felé fordult. -
Gyertek utánam!
De a legénység meghökkenve húzódott hátra. Egy se mert vele
menni.
Megint csak ketten követtük Mr. Mellaire-rel. De most nem találtunk
semmit. Mr. Pike hasztalan világított be minden zugba a lámpájával.
Keresztül-kasul járták a hajót, én a hídon vártam rájuk.
- Valaminek nekimehettünk - mondta Mr. Pike, mikor visszajöttek.
- A felső hálózat fele hiányzik.
- Éreztem a lökést, mikor lementünk, uram - szólt Mr. Mellaire. -
De azt hittem, csak egy erősebb hullám.
- Én is éreztem, éppen mikor a csizmámat levetettem. Én is azt hittem,
hogy csak a tenger... De hol van a három ördög? . - Nézzük meg a
hordót - indítványozta Mr. Mellaire.
De a hordó ott volt a hajó orrában, mozdulatlanul, ahová kötözték.
Tovább kutattunk, az ördögnek sehol semmi nyoma. Mr. Pike
egyszercsak megállt a legénységi szállás ajtajában.
Bevilágított a hálóterembe és meglátta az ördögöket. Nosey Murphey
nem hazudott: csakugyan hárman voltak.
Füstös, kormos, rozsdás falú, alacsony szoba volt, körös-körül két sor
ággyal; harminc ember kigőzölgésétől bűzös, habár szakadatlanul
mosta a tenger. Egyik alsó ágy szélén csizmában, bőrkabátban; Andy
Fay. Az asztalon, lábát lóbázva, pipázgatva: Mulligan Jacobs. S mind a
kettő mereven bámult a három csizmás, véres emberre, akik egymás
mellett álltak és az Elsinore ingadozásának megfelelően ide-oda
dülöngéltek.
Micsoda emberek voltak! Sok furcsát láttam már életemben és
minden emberfajhoz hozzászoktam már, de ezeket nem tudtam hová
tenni. A Földközi-tenger vidékéről éppoly kevéssé származhattak, mint
Skandináviából. Se szőkék, se barnák nem voltak és nem tartoztak sem
a fekete, sem a rézbőrű, sem a sárga fajhoz. A hajuk színtelen volt, a
szemük sötét és még sem sötét, sem kék, sem szürke, sem zöld, sem
fekete s úgy villogott, mint a macska szeme sötétben. Úgy néztek ránk,
mint az alvajárók, ezek a topázszemű, színtelen hajú kísértetek. Nem
hajoltak meg, nem mosolyogtak, egyáltalán semmiféle jelét nem láttuk
rajtuk annak, hogy észrevettek minket, csupán azt, hogy álmodozva
bámultak ránk.
- Nem lehet aludni tőlük ebben a pokoli éjszakában - panaszkodott
Andy Fay.
 - Mit keresnek itt éjnek idején? - mondta dühösen Mulligan Jacobs.
- Nincs nyelved, hogy megkérdezd tőlük? - ordított rá Mr. Pike.
- Tudod, hogy van nyelvem, vén fajankó! - vágott vissza Mulligan
Jacobs.
Mr. Pike nyelt egyet és odafordult a jövevényekhez. A világjáró
angolszász százféle nyelvből összeszedett keverék mondataival próbált
hozzájuk szólni. Mr. Pike mindenféle nyelven beszélt egy keveset, de
agya is, nyelve is nehezen forgott már ahhoz, hogy bármelyiket is jól
megtanulja.
A furcsa látogatók nem feleltek. Még csak a fejüket se rázták.
Mozdulatlanul nyugodt és derült maradt az arcuk, csak a szemük lett
még álmodozóbb. Pedig emberek voltak. Sebeikből lassan szivárgott a
vér és pirosra festette a ruháikat.
- Hollandusok - mondta a másodkapitány mélységes megvetéssel és
jelekkel mutatta nekik, hogy keressenek fekvőhelyet maguknak.
Mr. Pike néprajzi ismeretei nem valami nagyon széles körűek. A
maga faján kívül csak három népfajt ismer: a négert, a hollandot és az
olasz-spanyol keveréket.
Az idegenek megértették a másodkapitányt, egymásra néztek,
gyorsan fölmásztak három felső ágyra és lehunyták a szemüket. Mérget
vennék rá, hogy fél perc múlva aludt mind a három.

33.

Még mindig hiába várjuk a megváltó északkeleti szelet. Három

fokkal visszacsúsztunk kelet felé, mióta az éjszakai látogatók meg-
érkeztek. Még mindig nem tudunk róluk semmit. Margaret Horn-
cigányoknak, Mr. Pike „A hollandusok"-nak hívja őket. Senki se érti,
mit beszélnek, valami sajátságos keveréknyelven hadarnak.
Mr. Mellaire azt állítja, hogy finnek, de az ács, aki finnek vallja
magát, méltatlankodva tiltakozik ellene. Louis, a szakács azt mondja,
hogy valaha régen találkozott hozzájuk hasonló emberekkel, de hogy
hol és mikor, nem tud rá visszaemlékezni. Louis és a többi ázsiai
semmi rendkívülit nem lát benne, hogy itt vannak a hajón, de a
legénység legnagyobb része, Andy Fay és Mulligan Jacobs kivételével,
babonás félelemmel húzódik el tőlük.
- Meglátja, uram, bajt hoznak ránk - mondta ma délelőtt vészt-
jóslóan Tom Spink.
- Miért? - kérdezte Margaret.
 Mert nem rendes emberek... Nem olyanok, mint mi vagyunk. Az
igaz, hogy a megérkezésük kissé szokatlan volt. Na, ugye?! És honnan
jöttek? Tudja valaki, hogy honnan jöttek? Nem akarják megmondani.
Nem emberek ezek, uram, hanem kísértetek, vízbefűlt tengerészek
hazajáró szellemei... Akkor vesztek oda ők is, mikor az a hordó eltűnt a
hajóról.
- Azt hiszi?
- Mindnyájan azt hisszük, kisasszony. Nem hiába töltjük egész létünket
a tengeren... Nincs köztünk egy se, aki nem hisz a Bolygó
hollandiban... Láttam, jelekkel mutatták Mr. Pike-nek, hogy ne-
kimentünk a hajójuknak... Ne tessék hinni. Nem találkoztunk hajóval.
- De akkor hogy magyarázza meg, hogy a felső hálózat eltűnt? Ó, uram,
a tengeren nagyon sok dolgot nem lehet megmagyarázni... Tudja ön,
hogy miért olyan keserves az út a Horn körül?
- Nem tudom.
- Az ács az oka, uram. Megtudtuk, hogy finn származású. Egész úton
titokban tartotta.
- Mikor tudták meg?
Csak akkor, mikor ez a három itt volt már a hajón. Mindjárt
tanakodtam, hogy ő többet tud róluk, mint amennyit elárul... És látja,
mióta itt vannak, hátrafelé haladunk, mint a rák... A finnek mind
varázslók...
Figyelni kezdtem.
- Hol tanulta ezt a szót: varázsló? - kérdeztem.
- Nem jó szó, uram?
- Dehogynem. Csak érdekel, hogy hol tanulta.
- Sehol, uram. Mindig tudtam... Minden finn született varázsló.
- És ezek hárman - nem finnek?
- Nem, uram. Ezek vízbefúlt matrózok... Az ács tudna beszélni róluk.

Akárhogy is van, a titokzatos látogatók nagyon jókor jöttek. El-

nézem őket munka közben: gyorsan, ügyesen, szívesen dolgoznak. Mr.
Pike azt mondja, született tengerészek. Ő is azt hiszi, hogy egy
elsüllyedt hajóval kerültek át hozzánk.
Majd elfelejtem mondani, hogy a hordóban kitűnő bor volt. Amint a
vihar alábbhagyott, Mr. Pike felhozatta, csapra üttette s Wada és a
tisztiszolga üvegekbe húzták.
A legénység állapota napról napra rosszabb. Mindig ügyetlenek
voltak a kötelek fölszerelésében, de most már két-három ember
kell olyan kötélnek a felhúzásához, amellyel az utazás kezdetén egy
is meg tudott birkózni. Még az a szerencse, hogy az ellátásuk első-
rangú. Mindenük van, amit szemük-szájuk kíván, de a hideg, nedves
ágy, az alvás hiánya, a szakadatlan verejtékes munka tönkreteszi
őket. Mindegyik őrség egymagában olyan gyönge és hasznave-
hetetlen, hogy minden erősebb munkánál segítségül kell hívni a
másik őrséget is. Tegnap például egy abroncsot kellett a legnagyobb
szélben odaerősíteni az előárbocra. Mindkét őrség teljes két óra
hosszat dolgozott rajta, pedig Mr. Pike azt mondja, hogy hasonló
körülmények között, átlagos intelligenciájú legénység mellett egy
őrség magában húsz perc alatt elkészült ezzel a munkával.
Nagyszerű találmány egy ilyen acélból készült vitorlás hajó. Mr.
Pike azt mondja, ha fából lenne egy ekkora méretű és ekkora rako-
mányú vitorlás, már olyan lyukas volna, mint egy szita.
Mr. Mellaire a Horn körüli utazásairól mesél. Azt akarja, hogy
még jobban tiszteljem a Viharfokot. Fiatal korában egyszer nyolc
hétig tartott az útja az Atlanti-óceán 50-ik szélességi fokától a
Csendes-óceán 50-ik fokáig. Máskor meg kétszer vissza kellett menni
a hajójának a Falklandi-szigetekhez, nem tudtak tovább haladni.

Szegény kis csirkék! Mind megkopaszodtak, csoda, hogy egyál-

talán túlélik ezt a rettenetes időt. Idáig csak hat pusztult el. Margaret
állandóan fűtteti a baromfiudvart és azt állítja, hogy rengeteg tojásunk
lesz, ha a Csendes-óceán enyhébb áramlataiba jutunk.

Ezekről az örökös, egyhangú nyugati szélrohamokról nem sokat

lehet beszélni. Egyik olyan, mint a másik s oly gyorsan követik egy-
mást, hogy a tenger soha egy pillanatra se csillapodik le. Annyira
hozzászoktam már a folytonos himbálózáshoz, hogy egy masszív,
mozdulatlan billiárdasztalt el se tudok képzelni többé. Előbbi éle-
temben ismertem a dolgokat, amelyek nem mozogtak, de... ja igen, az
még az előbbi életemben volt...
Az elmúlt tíz nap alatt kétszer voltunk fönt a Diego Ramirez-
sziklánál. Most például kétszáz mérföldnyire keletre vagyunk tőle.
Hat darab felgöngyölt és jól megerősített vitorlaszárnyat tépett le a
rudakról a vihar.
Az embereink olyan gyöngék, hogy sokszor a harmadrészük
munkaképtelen.
Lars Jacobson, aki az utazás kezdetén eltörte a lábát, most megint
törött lábbal fekszik. Wada meséli, hogy Mr. Mellaire em-
berei mind a rikkancsok táborába tartoznak, maga a főkormányos is
nagyon bizalmas lábon áll velük. De még idáig nem történt nagyobb baj.
Charles Davis nem akar meghalni. Sőt mintha hízott volna.
Egyetlenegy étkezést se mulaszt el. Sokszor látom a csajkával kezében
kisurranni a szobájából a konyha felé. Ő is nagyszerűen ismeri a hajó
mozgását. Még sohase láttam elbukni és térden felül mindig száraz a
ruhája.

34.

Nagy esemény! Ma délben öt percig láttuk a napot. De milyen

betegesen sápadt és hideg volt a korongja!
Mindig csak nyugat felé! Nyugat felé! - ez a vitorláshajók szabálya a
Horn körül. Ó, meg tudom érteni most már, hogy voltak kapitányok,
akik kedvező szélben veszni hagyták a tengerbe esett matrózt, mert nem
akartak időt vesztegetni a mentőcsónak leeresztésével.
A Horn vasból van és vasból kell lenni a kéznek is, mely keletről
nyugatra vezeti a hajót.
Bizony mi még mindig kelet felé megyünk, nem akar megfordulni ez
az átkozott nyugati szél. Kételkedve hallgatom, ha Mr. Pike vagy Mr.
Mellaire azokról az időkről beszél, mikor keleti szél fújt ezen a vidéken.
Lehetetlen, lehetetlen! Itt mindig és mindig, szüntelenül, szakadatlanul
nyugati szél fújt, mert különben miért nyomtatnák nagy betűvel a
térképre: Nagy Nyugati Széláramlat. Belefáradtunk már ebbe az örökös
küzdelembe. Az embereink beesett szemű, elgyötört árnyékok.
Egyáltalán nem csodálkoznék, ha West kapitány megfordítaná a hajót és
kelet felé kerülné meg a világot, hogy Seattlebe eljusson. De Margaret
csak mosolyog, mint aki biztos a dolgában.
Megfoghatatlan, hogy Charles Davis még mindig él abban a fagyos,
vizes, rossz levegőjű szobában! És azt se értem, sehogyse értem, hogy
ezek a szegény nyomorult matrózok nem bújnak be ágyukba meghalni,
vagy legalábbis hogy nem tagadják meg az engedelmességet.

Megint elmúlt egy hét és ma hatvan mérföldnyire vagyunk dél felé a

Le Maire-szorostól. Természetesen óriási szél van s még Mr Pike is azt
állítja, hogy ez egyike a leggonoszabb Horn-viharoknak
 Belefáradtam volna ebbe a reménytelen küzdelembe, de mit bá-nom
én a tengert, a hajót! Valami nagy-nagy fölfedezésre akadtam és
eljutottam a legnagyobb beteljesüléshez. Megtaláltam a szerelmet. Nem
tudom, hogy ő is szeret-e engem. Csak azt tudom, hogy belsőmben
fölemelkedtem a legnagyobb magasságig, amelyet férfiember elérhet,
Margaretnek hívják. Fiatal, üde, kívánatos. Nem, nem vagyok a
vértelen filozófus, akinek eleinte látszani akartam. Férfi vagyok és
szerelmes! Vigye el az ördög a könyveket, mégis csak a szerelem a
legszebb, a legnagyobb dolog a világon. A szerelem maga az élet.
Tudom, hogy ő is csak nő, mint a többi és én nagyon jól ismerem a
nőket. Olyan, mint a többi és mégis egészen más s én mindent-mindent
szeretek rajta. Látom már, én is fészket fogok rakni. Margaret
nagyszerűen ért a fészek gondozásához. És ki tudja, melyik ér többet:
megírni egy könyvtárra való okos könyvet, vagy egy kis puha fészket
rakni?

Az egyhangú, ködös, szürke, szomorú napok egyre szaporodnak. Egy

hónapja már, hogy elértük a Horn-út kezdetét s még mindig itt vagyunk,
sőt rosszabbul állunk, mint egy hónappal ezelőtt, mert néhány száz
mérföldnyire vagyunk dél felé a Le Maire-szorostól. A rettenetes „Nagy
Nyugati Széláramlat" egyre tart, s a napot megint négy napja nem
láttuk.
A viharverte óceán pedig egyre népesebb lesz. Egy hajó se tudja
megkerülni a Horn-fokot s így minden nap szaporodik a számuk. Két-
három, néha tíz hajót is látunk. West kapitány azt mondja, hogy lehet
vagy kétszáz vitorla körülöttünk. Isten csodája, hogy össze nem
ütközünk. A hóförgetegen keresztül ellenséges szemmel nézzük őket.
Mr. Mellaire és Mr. Pike még mindig azt állítja, hogy volt idő,
mikor a szél keletről nyugatra vitte a hajójukat a Horn-fok körül... Ó,
Istenem, Istenem - mennyi ideje lehet annak, hogy az Elsinore a
Tűzföld alatt belefordult a dühöngő nyugati szél régiójába. .. .Legalább
száz éve, hogy Baltimore-ból elindultunk.
De különben - mit bánom én az elemek dühöngését... Megmondtam
Margaretnek, hogy szeretem. Megmondtam - és fölragyogott az arca s a
szeme gyanúsan csillogott megrebbenő pillái alatt... Nagyszerű percek
voltak, életem legszebb percei.
A legtöbb emberre nézve az a boldogság netovábbja, ha viszont-
szeretik. Keserves is lehet, ha nem szeret bennünket, akit szeretünk ...
Nekem igazán hallatlan szerencsém van. Mert ha Margaret
 másféle asszony volna, abból a hízelgő fajtából való, amelyik egye-
nesen szerelemre született s csak szerelmese karjában érzi jól magát,
nos akkor semmi rendkívüli nem volna benne, hogy Margaret engem
szeret. De így Margaret, az erős, az önálló, a felsőbbségesen okos, a
minden női gyöngeség nélkül való! Bámulatos, hogy egy ilyen nőben
éppen én ébresztem föl a szerelmet, szinte hihetetlen! Még egyszer
fölmegyek hozzá, hogy hűvös, szürke szemét ellágyulni lássam, amint az
enyémmel egybeolvad. Hála istennek, nem Júlia - és hála istennek, én
sem vagyok Rómeó. De azért, amint fölfelé megyek a keskeny lépcsőn,
egyre ott muzsikál a szívemben, hogy szerelmes vagyok. Szeretném
odakiáltani a kitárt szárnyú viharmadaraknak is... És csak nézem, nézem
a legénységet és tudom, ha nyomorult életükből tízezret összetennénk,
nem volna benne annyi szerelem, mint most az enyémben... És azon
tűnődöm, miért teremtette őket az Isten.
- .. .Tudja, mit fogadtam meg szigorúan, mikor Baltimore-ból
elindultunk? - kezdte Margaret ma reggel a szobájában, miután sikerült
neki a karomból kiszabadulni -, hogy nem engedem magát udvarolni.
- Heródiás leánya - mondtam vidáman. - Még nem is ismert és már
szakértő szemmel nézett rám.
Ő is nevetett, de nem felelt.
- Honnan tudta, hogy udvarolni fogok magának? - faggattam.
- Minden fiatal férfiutas udvarol az ilyen hosszú úton.
- Egy szóval, mások is...
- Mindegyik - mondta határozottan.
Ekkor éreztem először életemben, hogy mi a féltékenység, de azért
nevettem:
- Egy öreg kínai filozófus azt mondja, hogy az asszony már a
barlanglakók korában üldözte a férfit...
- Nyomorult!... Mikor üldöztem én magát?
- Hagyjuk ezt a kényes témát...
- Mikor üldöztem?!?
Schoppenhauer ravaszságához folyamodtam és másról kezdten
beszélni.
- Fogadjunk, hogy megérezte, mikor szerettem meg - mondtam
- Azt tudom, hogy mikor gyűlölt meg! - évődött.
- Én is tudom: amikor először megláttam és mikor megtudtam hogy
velünk jön. De nem erről van most szó, hanem arról, hog maga éppen
olyan jól tudja, mint én: mikor szerettem meg.
Ó, milyen gyönyörűen csillogott a szeme és milyen felséges nyu-
galom és biztonság sugárzott belőle, amint most a kezét karomra tette
és halkan mondta:
- Azt hiszem, tudom: akkor reggel, a La Plata torkolatánál, mikor
lezuhant apa szobájába... Láttam a szemében... Azt hiszem, akkor
először...
Bólintottam és közelebb vontam őt magamhoz. Fölnézett rám és
hozzátette:
- Nagyon nevetséges volt ám, amint ott ült az ágyon, egyik ke-
zével a másikat babusgatta, s zavartan bámult rám... És akkor... nem
tudom hogyan történt, de éreztem, hogy most... most...
Keze a vállamon pihent és piros ajka mögül kivillant hófehér foga,
amint nevetett.
Egyet tudok, én, John Pathurst. Ez az ő turbékoló nevetése a
legimádandóbb nevetés a világon.

35.

Mi történhetett? Tévedett a Samurai? Lehetséges, hogy tévedett?

Csak a közeledő haláltól homályosult el a kristálytiszta értelme, ki
tudja? Nem tudom, nem tudom és sohasem fogom megtudni.
De hadd kezdjem elölről. Tegnap délután, pontosan öt héttel azután,
hogy a Le Maire-szorosból kijutottunk, megint csak egy vonalban
voltunk a Hornnal. Négy órakor, mikor az őrséget felváltották, azt
mondta a kapitány Mr. Pike-nak, hogy fordítsa meg a hajót. Eddig
jobb oldalról kaptuk a szelet, s az átfordítás következtében a hajó jobb
oldala éles szöget alkotott a parttal.
Megnéztem a térképet az őrszobában, szemmel próbáltam meg-
mérni a távolságot, s úgy találtam hogy tizenöt mérföldnyire lehetünk
a Horntól.
- Ha így marad a szél, holnap reggelig elérjük a partot? - kér-
deztem.
- Igen - bólintott a kapitány -, és ha nem a nyugati szél volna, s a
szárazföld nem északkeleti irányban volna tőlünk, reggelre zátonyra
jutnánk. Így még világosban odaérünk, s ha változik a szél,
megkerüljük a partot. Ha nem változik, megfordítjuk a hajót.
Nem sokat törtem a fejem azon, amit mondott. Ha ő mondta, hát
úgy is volt. Azért a Samurai ő.
De pár perccel azután, hogy lement, Mr. Pike-ot láttam belépni az
őrszobába. Benéztem az üvegajtón.
Ott állt a másodkapitány, csizmájáról folyt a víz, s ő szögekkel és
vonalzókkal a kezében, a térkép fölé hajolt. Meglepett az arckifejezése.
A megszokott sanyarúság nem volt sehol, helyette aggodalom és
nyugtalanság szántott barázdát a homlokára. Igen - és a kor. Sohase
láttam még ilyen öregnek. Mind a hatvankilenc nehéz, küzdelmes éve ott
ült az arcán.
Észrevétlenül visszahúzódtam és végigmenve a fedélzeten, megálltam
a híd végén. Jó darabig támaszkodtam a korlátnak, mozdulatlanul. A
gondolataim ott jártak valahol északkeleten vagy északon, ahol magas,
sziklás partokat csapkod a dühös hullám.
És itt, az őrszobában, egy félelmetes vén tengerész hajol izgatottan a
térkép fölé és számol és számol és mér és újra számol és csóválja a fejét.
Tudtam, hogy nem Samurai tévedett.
Nem ő volt gyönge és ügyetlen, hanem a másik. A kor ránehezedett,
hiszen ideje is volt már. Úgyis csoda, hogy ilyen sokáig bírta.
Nevettem pillanatnyi aggodalmamon és lementem Margarethez, hogy
megnyugodjam atyja bölcsességében.
Persze, hogy neki volt igaza most is, mint annyiszor, mióta Balti-
more-ból elindultunk.
Mr. Pike az ebédnél nagyon szórakozott volt. Nem vett részt a
beszélgetésben és állandóan kifelé figyelt: a kötelek ropogására, a szél
süvítésére, a hullámok csapkodására. Megint rajtakaptam magam, hogy
nyugtalanít a viselkedése, de érdezősködni nem akartam. Nyolc órakor
fölment a fedélzetre - tizenkettőig ő volt a soros. Én is korán lefeküdtem,
elhessegettem a kellemetlen gondolatokat és azon törtem a fejem, vajon
hányszor tudja még megtenni az utat a Horn körül ez az öreg ember.
Hamar elaludtam, de éjfélkor felriadtam. A lámpámat elfelejtettem
lecsavarni. Hallottam, hogy fent felváltják az őrséget és láttam Mr. Pike-
ot elhaladni nyitott ajtóm előtt. Aztán egy pillanatnyi csend volt, tudtam,
hogy ilyenkor cigarettát sodor. Aztán köhögni hallottam, mint rendesen,
mikor cigarettára gyújtott.
Tizenkét óra húsz perckor megint a hallban hallottam a lépéseit. A
könyvem mögül lestem és láttam, hogy csizmában, bőrkabátban van. A
sapka is a fején volt még. Pedig most négy órát alhatott volna, úgyis alig
pihenhetett, mióta a Horn körül vesztegeltünk. Tovább olvastam és
vártam. Elmúlt egy óra, az öreg nem jött vissza. Tudtam, hogy valahol a
korlát mellett áll és figyeli a sötétséget. Nem volt nyugtom: teljesen
felöltöztem, csizmába, bőrkabátba és kimentem a hallba. Láttam, hogy
Margaretnél még ég a lámpa, benéztem hozzá - ajtaját mindig nyitva
tartja, hogy szellőzzék a szoba -, az asztal mellett ült és olvasott.
 - Nem vagyok álmos - mondta mosolyogva. Tudom, hogy nem
félt. Még most se tudja, hogy Samurai tévedett - ha ugyan tévedett,
egyszerűen nem volt álmos. De talán mégis megérezte - ha nem is
vette tudomásul -, Mr. Pike nyugtalanságát.
Benéztem az őrszobába. A díványon hanyatt ott feküdt West
kapitány, a feje szokatlanul magasra feltámasztva. A szoba mele-
gében takaróra nem volt szüksége. Láttam, hogy teljesen fel van
öltözve, csak bőrkabát és csizma nincs rajta. Könnyen, egyenletesen
lélegzett, s arcának aszkétikusan kemény vonásai ellágyultak a
lámpa homályos világában. Elég volt egy pillantást vetni rá, hogy
megint bízzam felsőbbséges bölcsességében. Kinevettem magam,
hogy otthagytam a meleg ágyat.
A hajó másik végében Mr. Mellaire-rel találkoztam. Teljesen éber
volt, de egy csöppet se nyugtalan. Úgy látszik, egyáltalán eszébe se
jutott gondolkozni rajta, még kevésbé kétségbevonni, hogy helyes
volt-e az átfordítási művelet.
- Megtörik a szél - mondta és a viharfelhők mögül kikandikáló
csillagos égre mutatott.
De hol lehetett Mr. Pike? Nem tudta a másik, hogy ő is a fedél-
zeten van? Elhatároztam, hogy kiszedem Mr. Mellaire-ből. Amint
föl-alá sétáltunk, arról beszéltem, hogy milyen nehéz az ilyen viha-
ros időben aludni, hogy az ember minduntalan felriad egy-egy he-
vesebb lökésre és megkérdeztem, hogy reájuk tisztekre, nem hat-e a
vihar.
- West kapitány olyan nyugodtan alszik az őrszobában, mint egy
gyerek - mondtam.
- Mi éppen úgy alszunk - nevetett Mr. Mellaire. - Minél kemé-
nyebb a vihar, minél többet követel tőlünk a tenger, annál mélyeb-
ben. Abban a pillanatban, amint lehajtom a fejem a párnára, már
halott vagyok... Mr. Pike-nál egy perccel tovább tart, mert ő előbb
elszív egy cigarettát. Igaz, hogy azalatt vetkőzik... Fogadni mer lek,
hogy tizenkettő tíz óta meg se moccant.
Tehát a főkormányos nem sejti, hogy a másodkapitány is a fö-
lélzeten van! Lementem, hogy meggyőződjem róla, nem tévedem-e.
Mr. Pike szobájában pislogott a kis tengeri lámpa, de az ágya
rintetlen volt. Nem mentem vissza oda, ahol Mr. Mellaire-et
lagytam, hanem a hídon sétálgattam.
A szél csakugyan elállt és a sűrű viharfelhők mögül kibújtak a
csillagok. Az altiszti ház előtt nem láttam a másodkapitányt. Tovább
mentem, s a legénységi tanya végében, ahol rossz időben az
őrszemnek kellett virrasztani, megláttam az öreget. Többen voltak,
de a többit nem láthattam tisztán. Soká figyeltem őket, de vigyáz-
tam, hogy észre ne vegyenek. A másodkapitány éles szeme egyre a
sötétséget kutatta. Amint visszafordultam, Mr. Mellaire-rel találkoztam.
- Azt hittem, alszik uram! - mondta szemrehányóan.
- Nincs nyugtom. A szemem már kifáradt az olvasásban, s most
szeretnék nagyon átfázni, hogy aztán a melegben rögtön elálmosodjam!
- Irigylem önt, uram... Ha egyszer megütöm a főnyereményt,
elmegyek utasnak egy vitorlásra. Gondolja csak el: milyen nagyszerű
lesz átaludni az egész éjszakát! És én is hozok magammal egy japán
inast, akinek az lesz a dolga, hogy felköltsön engem, valahányszor az
őrséget váltják... Hogy annál jobban tudjam élvezni azt a mennyei
gyönyörűséget, hogy én alhatom, mialatt mások dideregnek odafönt.
Mind a ketten nevettünk és jó éjszakát kívántunk egymásnak. Az
őrszobában még mindig nyugodtan aludt a kapitány. Margaret
szobájában is égett még a lámpa, de ő elaludt az asztal mellett s a
könyv kiesett kezéből éppen úgy, ahogy az enyémből is ki szokott esni.
Mégis csak furcsa éjszaka ez, gondoltam. Az Elsinore-on majdnem
mindenki alszik. A Samurai is alszik. S az öreg másodkapitány, aki
maga is alhatna most, őrt áll. Vajon van-e alapja a nyugtalanságának?
Lehet-e alapja? Vagy csak a korral járó túlságos aggodalmaskodás
vezeti? Veszedelem fenyegette a hajót, vagy csudán egy férfiélet
roppant ketté, az aggastyán nem bírta tovább, amit a férfi kezdett...?
Könyvemmel leültem az ebédlőasztalhoz. Még a vihardresszemet se
vettem le, csak a nedves kesztyűmet tettem oda a kályha mellé
száradni. Hármat ütött az óra, aztán fél négyet, Mr. Pike még mindig
nem jött vissza. Négykor, mikor az őrség felváltására került a sor,
igazán megsajnáltam az öreget. Micsoda keserves éjszakája lehetett.
Most mehet megint a födélzetre, a fagyos szélbe, miután a másik
őrszolgálat alatt is virrasztott.
Aztán elaludtam s valami nagy kiabálásra ébredtem. Csak később
tudtam meg, hogy Mr. Pike átfordíttatta a kormánykereket és végig a
hídon őrszemeket állított.
Egyelőre csak annyit tudtam, hogy valami történik odafönt. Be-
lebújtam a kesztyűmbe és tőlem telhető gyorsasággal igyekeztem föl az
ingadozó lépcsőn. Az őrszoba előtt Mr. Pike dörögve osztogatta
parancsait:
- Keresztárból! Lazíts, átkozott!... Ide mind!... Ugorj!...
Megfordítani!... Gyorsabban, szerencsétlen!... Ne ereszd el!...
Balra!... Ha leejted, széttéplek!... Mozogj! Kettéhasítom a kopo-
nyádat, ha nem vigyázol!
Mindezt hallottam és azon csodálkoztam, hogy a Samurai hangját
nem hallom. Ahogy elhaladtam az őrszoba ajtaja mellett, benéztem
hozzá. A díványon ült, kísértetiesen fehér volt az arca, egyik
csizmáját a kezében tartotta és meg mernék esküdni rá, hogy
reszketett a keze.
Csak ennyit láttam és a következő pillanatban kint voltam a fe-
délzeten. Első pillanatban semmit se láttam, csak Mr. Pike dörgő
hangját hallottam. Tudtam, hogy mi történik. Egész éjszaka félár-
bocra eresztett vitorlákkal vesztegeltünk. A másodkapitánynak első
dolga volt lenyomni a kormánykereket és átfordíttatni a hátsó
vitorlarudakat. A szélnyomás így engedett, s a hajó hátsó része
jobban ellent tudott állni, míg az elővitorlák a hajó orrát mozdították
meg.
Igen ám, de egy hajót megfordítani a háborgó tengeren, s még
hozzá leeresztett vitorlák alatt, nem könnyű dolog. Lassan, nagyon
lassan éreztem az arcomon, hogy változik a szél. A hold előbb hal-
ványan, aztán egyre ragyogóbban emelkedett fölfelé az égen. De
szárazföld sehol se látszott.
- Fővitorlát!... Ugorj!... - kiáltott Mr. Pike, s ő maga vezette a
rohamot a hídon végig. Mert az volt: roham. Soha még ilyen
ügyesnek és mozgékonynak nem láttam a legénységet.
Odamentem a kormánykerékhez. Tom Spink állt mellette, de nem
vett észre engem. Egyik kezét a keréken tartotta és kissé oldalt
hajolva mereven előre nézett. Követtem a tekintetét, s akkor végre
megláttam a szárazföldet. Égnek meredő fekete sziklák, hóval bo-
rított, lejtős szakadékok állták el az utat. S az Elsinore-t egyenesen
arra hajtotta a szél. Az altiszti ház felől a másodkapitány ordítása és
a legénység kiáltozása hallatszott. Élethalálharc volt.
Aztán kijött Mr. Pike és rákiáltott a kormányosra.
- Lazítsd a kereket! Hova bámulsz? Azt tedd, amit mondok,
egyébbel ne törődj!
Elölről is kiabálás hallatszott, s tudtam, Mr. Mellaire ott van a
legénységi épület tetején és az elővitorlákat kezeli.
- Most! - hallottam megint Mr. Pike hangját. - Keményen! Vi-
gyázz!
Előrerohant, hogy a többinek is utasításokat adjon. És jöttek az
emberek, álmosan, mezítláb, kabát nélkül, sapka nélkül, a rémülettől
megüvegesedett szemmel, kísértetiesen fehér arccal és mégis ugrásra
készen, hogy engedelmeskedjenek annak, aki talán meg tudja
menteni nyomorult életüket a még nyomorultabb haláltól.
 Láttam a finom kezű szakácsot és a kötélverő japánt, aki maga is
kötelet húzott az ép kezével. Mindenkire szükség volt ebben az órában.
Még Sundy is elfelejtett jajgatni és derekára szorítani a kezét. Olyan
piros volt, mint egy húszéves fiú.
A hold megint elbújt a felhők mögé, s az Elsinore sötétben fordult át
jobb oldalával a szél felé. Ami így, félárbocra eresztett vitorlákkal azt
jelentette, hogy nyolcfoknyira volt a széltől, vagyis szárazföldi nyelven
szólva, derékszögben érte a szél. Mr. Pike egyenesen csodálatos volt.
Akkor is, amikor az Elsinore a szél felé fordult, s mialatt még egyre
feszítették az alvó fővitorlákat, le nem vette a szemét a
kormánykerékről, s Tom Spinknek folyton utasításokat adott. Már-már
azt hittem, hogy a hajó megfordításának nehéz művelete lejátszódott, s
megmenekültünk, de a három felső vitorla fölszerelése meggyőzött
arról, hogy tévedtem.
Mr. Pike visszaküldte Maltese Cockneyt, hogy segítsen Tom
Spinknek. ő maga a harmadik számú lejárat mellett foglalt állást. Onnan
az egész hajót szemmel tarthatta, s a kormányost is látta.
- Duzzasztani - elereszteni! - parancsolta újra meg újra. Nem vett
észre engem, pedig szorosan mellette álltam. Tudta,
hogy ott vagyok, de ezekben a sorsdöntő pillanatokban nem ért rá
udvariaskodni.
Feljött a hold s ahogy fénybe borította a tengert, rettenetes látvány
tárult elém. Egészen közel voltunk már a sziklás parthoz, amely
meredeken emelkedett ki a vízből.
Most tisztán láttam, hogy milyen válságos helyzet előtt állunk. Meg
kell kerülni ezt a szigetet mindenáron, mert különben végünk van. Víz
és szél teljes erővel a part felé sodor, pedig az egyetlen mód a
szabadulásra, ha el tudunk távolodni a parttól.
Mr. Pike odakiáltott Mr. Mellaire-nek, hogy húzassa föl a fővitorlát.
A főkormányos, úgy látszik, habozott, mert Mr. Pike most már
dühösen ordított rá:
- Nem hallotta! Mindenki a fővitorlához!
És csakugyan - az Elsinore észrevehetően gyorsabban és köny-
nyebben haladt, mihelyt az óriás darab vászon nekifeszült a szélnek.
Mr. Pike sólyomszemmel vigyázott a legénység minden mozdulatára,
de a kormánykerékről sem feledkezett meg egy pillanatra sem.
- Szárazföld jobbról! - hallatszott elölről a kiáltás. Szájról szájra
adták a födélzeten.
Mr. Pike bosszúsan és gúnyosan mosolygott. Ő már látta - és amit
nem látott, azt kitalálta. Tízszer is próbálta az arcán a szélro-
ham erejét és feszült figyelemmel tanulmányozta az Elsinore el-
lenálló képességét. Tudtam, mire gondol. Bírja-e a hajó ezt a nagy
feladatot, amelyre kényszerítették, vagy nem bírja?
Nem csoda, hogy ezekben az izgalmas percekben megfeledkeztem
a Samurairól. Csak akkor jutott eszembe, mikor föltárult az őrszoba
ajtaja s a parancsnok kilépett a hídra.
- Erősebben! - ordította Mr. Pike. - Hol tanultál kormányozni,
Tom Spink? Micsoda vadonban nőttél fel, hogy semmit se tudsz?
- Jó volna felhúzni a hátsó fővitorlát - szólalt meg most mellettem
a kapitány gyönge, remegő hangon.
S ugyanabban a pillanatban végigdörgött a fedélzeten Mr. Pike
hangja is:
- Mr. Mellaire! A hátsó fővitorlát!
West kapitány lehajtotta a fejét és olyan halkan, hogy alig hal-
lottam, azt mondta:
- Kiváló tengerész... Mr. Pathurst, nem lenne szíves segíteni egy
kicsit... Nincs rajtam csizma, be akarok menni...
Kinyitottam előtte az őrszoba nehéz vasajtaját és tartottam, amíg
átlépte a küszöböt. De mikor segíteni akartam neki, egy elhárító
mozdulattal megköszönte... És még akkor se tudtam, hogy hal-
doklik...
Soha még vitorláshajót nem hajtottak úgy, mint az Elsinore-t ebben
a félórában. Az elővitorlák háromszögei nekifeszültek a szélnek s
mikor egy roham ronggyá tépte valamennyit, a tartalék vitorlát is
felhúzták. A hajó elejét már teljesen elborította a víz. Mr. Mellaire a
legénység felével az altiszti épület tetején kuporgott, míg a legénység
másik fele velünk együtt aránylag biztonságban volt a hídon. Charles
Davis remegve kapaszkodott mellettem az őrszoba ajtajának
rézfogantyújába.
Mindnyájan tudtuk, hogy nem lehet egyebet tenni, mint várni. És
vártunk. Csak a másodkapitány fenyegető, átkozódó, parancsoló
hangja hallatszott. Időnként a szélrohamok erejét mérte és tekintetét
újra meg újra fölemelte a felső fővitorla rúdja felé. Még azt is föl
akarta húzatni. Tízszer is szólásra nyílt a szája, de megint csak
meggondolta a dolgot. S ahogyan én néztem őt, úgy nézte mindenki.
Ez az acélból kovácsolt, keserű arcú, durva öreg ember volt a pillanat
ura. Mindnyájan az ő kezében voltunk és szavának vakon
engedelmeskedett mindenki.
S egyszerre keresztülcikázott a fejemen:
- Hol van a Samurai? Ó, hol marad a Samurai?
Alig-alig volt remény rá, hogy ép bőrrel menekülünk a keskeny
meredek sziklafalak közül. Olyan közel voltunk a parthoz, hogy a
keresztárboc kötélzete szinte súrolta a sziklát. Mindnyájan visszafojtott
lélegzettel, szívdobogva lestük: neki ütődünk-e...
Megmenekültünk. De a vihar még nagyobb erővel dühöngött -
[nyilván azért, mert nem sikerült szétroncsolnia az Elsinore-t. Irtózatos
hullám zúdult keresztül a fedélzeten. A hajó megingott, alámerült, de
talpra állt és lerázta magáról a vizet.
A híd felől rémült kiáltás hallatszott:
- Valaki a vízbe esett!
A másodkapitányra néztem, aki megint a kerék mellett állott.
Megrázta a fejét, mint akit az ilyen mindennapi dolog nem érdekel,
végigsétált a hídon és visszanézett a sziklafalra, amely meredeken,
fehéren és hidegen ragyogott a holdfényben.
Mr. Mellaire-rel az őrszobában találkozott.
- Az elővitorlát, Mr. Mellaire! - mondta. - Aztán az ormányvitorlát.
- Igen, uram...
- Ki volt? - kérdezte Mr. Pike, mikor a főkormányos megfordult.
- Boney. Nem kár érte.
Több szó nem esett róla. Senki se ért rá törődni vele, mert min-
denkinek ott kellett lenni az elővitorláknál. De nem került rá a sor, mert
egy dühös szélroham belekapaszkodott, letépte az árbocról s pár pillanat
múlva csak egy pár keskeny cafat volt már belőle.
- Ormányvitorlákat! - parancsolt a másodkapitány. És akkor, végre,
meglátott engem.
- Hála istennek, hogy oda van - mondta. - Sohase működött jól...
Valahányszor föl kellett húzni, mindig megátkoztam a kötélverőt, aki
csinálta.
Lefelé menet benéztem az őrszobába és egyszerre világosság gyúlt az
agyamban. Hát ez volt az oka a tévedésnek - ha ugyan tévedés volt...
Soha senki sem fogja megtudni. A Samurai holtan feküdt a földön.

Mennyi írnivalóm volna!

Először is West kapitány... Nem volt teljesen váratlan a halála
Margaret mondja, hogy kezdettől fogva reszketett érte. Azért i szánta rá
magát olyan hirtelen az utazásra, mert nem merte egyedü engedni atyját
a nagy útra.
Hogy tulajdonképpen mi történt, senki sem tudja. Azt hisszük
szívgörcs lehetett. De hiszen még kijött a fedélzetre! Vagy az első
rohamot egy másik, végzetes követte, azután, hogy besegítettem az
őrszobába? Ha így is van - sohase hallottam, hogy a szívgörcsöt több
óráig tartó szellemi gyöngeség előzi meg. West kapitány teljesen
épelméjűnek látszott azon az utolsó délutánon, mikor megfordíttatta a
hajót.
Márpedig akkor tévedett. A Samurai tévedett, s mikor tudatára
ébredt tévedésének, a szíve fölmondta a szolgálatot.
Margaret természetesen mit sem sejt és soha senki nem fogja elárulni
neki, ami történt. Sem a másodkapitány, sem a főkormányos, sem én
még egymás közt se beszélünk arról, ami csaknem végzetes
katasztrófába döntött mindnyájunkat. . . És különben is, mi sem
tudhatunk semmit. Lehetett a szívgyöngeségen kívül más baja is, amely
azon az utolsó estén elhomályosította elméjét.
A Samurai meghalt és a rejtély kulcsát elvitte magával. Soha, a
lelkem legmélyén sem mernék ítélkezni fölötte.
Déltájban megint megkerültük a Tűzföldet. A tenger halálosan
nyugodt volt, s estig még hárommérföldnyire se távolodtunk a parttól.
West kapitányt négy órakor temettük el, s este nyolckor Mr. Pike
„barátságos" megbeszélésre hívta össze a legénységet.
- Mától fogva - mondta többek között -, vége a jó világnak. Eddig
úgy éltetek a hajón, mint egy szállodában, de ezentúl dolgozni fogtok...
Jaj annak, aki nem akar dolgozni!
Pedig az embereink rettenetes állapotban vannak. Már igazán csak
hálni jár beléjük a lélek. Még a rikkancsok is meghunyászkodtak. Mr.
Pike-tól mindegyik annyira fél, hogy vakon engedelmeskedik neki és
dolgozik, amíg össze nem roskad. Mr. Mellaire csak csóválja a fejét.
- Várjunk, amíg kinn leszünk a Csendes-tengerben! - mondta nekem
ma délután. - Várjunk, amíg megszáradtak, egy kicsit kipihenték
magukat, a sebeik begyógyultak és egy kis húst szedtek magukra, majd
akkor nem lesznek ilyen alázatosak!... Mr. Pike elfelejti, hogy más
időket élünk, mások a törvények és mások az emberek is, mint a mi
fiatal korunkban voltak... Higgye el, Mr. Pathurst, tudom, mit beszélek.
- Talán tárgyalt is már erről a legénységgel? - kérdeztem gúnyosan,
mert minden csöpp vérem ágaskodott a főkormányos méltatlan
viselkedése ellen.
Jól céloztam - a nyájas arcról egy pillanat alatt eltűnt a mosolygás, s
a félelmetes, kémkedő valami szinte rám akart ugrani a szeméből, míg
kegyetlen vonalú szája még keskenyebbre szorult össze. S ugyanakkor,
lelki szemeimmel egy pillanatig láttam a tátongó nyílást a sapkája alatt
-, a vékony bőrréteg alatt lüktető agyvelővel.
Nem soká tartott -, a szája megenyhült, s a nyájas ragyogás visszatért
szemébe.
- Hosszú-hosszú tapasztalatból beszélek uram, a régi idők elmúltak.
Megszűnt a rabszolgatartás; emberileg kell bánni a legénységgel! ...
Remélem nem ért félre Mr. Pathurst és nem fogja másképpen tovább
adni, amit mondtam.
Habár más, szelídebb és kevésbé veszélyes területre siklottunk, nem
ment ki a fejemből, hogy nem tagadta le a legénységgel való
beszélgetést. Wadától tudom, hogy az ázsiai klikk most is megbot-
ránkozva figyeli Mr. Mellaire-nek a rikkancsbandával való barátságát.
Egyelőre a rikkancsok is olyan agyongyötörtek, hogy képtelenek
volnának a lázadásra, de azok hárman ott, elöl - a leggyengébbek,
legbetegebbek - még mindig nem akarnak meghalni. Andy Fay,
Mulligan Jacobs és Charles Davis nem szelídültek meg. Megfog-
hatatlan, hogy mi tartja bennük a lelket. Charles Davisnek már réges-
régen az óceán fenekén kellene lenni, egy zsák szénnel a lábán. Andy
Fay és Mulligan Jacobs pedig, úgyis mindig csak lézengő árnyékalakok
voltak. És mégis - hány erősebb kidőlt már és hány fekszik
tehetetlenül, betegen a nedves, piszkos ágyban!
Igaz, a csirkékben határozottan van valami az ő szívósságukból.
Kopaszon, félig megfagyva, százszor elöntve vízzel - és egyetlenegy se
pusztult el közülük.
De a mi topázszemű Horn-cigányaink is derék fiúk. A legénység
még mindig babonás félelemmel húzódik el tőlük, senki egy szót nem
ért a nyelvükön, de azért kiváló tengerészek és semmiféle veszedelmes
vállalkozástól nem riadnak vissza. Mr. Mellaire csoportjába tartoznak,
s ha véletlenül nincs dolguk, összeölelkeznek a fedélzeten, s álmodozó
szemmel bámulják a tengert. Tudom, ilyenkor messzi hazájukra
gondolnak, s az anyjukra, akinek éppen ilyen különösen topázszínű,
álmodozó szeme van, s a haja is olyan homokszínű, mint az övék.
Nem múlik el nap, hogy hajóval ne találkoznánk. Valahányszor
szűnik a hófergeteg, vagy felszáll a köd, mindig több és több vitorlás
van körülöttünk. S az is megtörténik, hogy egyik-másik szerencsésen
fel tudja használni a rövid ideig tartó kedvező szelet és mérföldekkel
elhagy minket. Mr. Pike ilyenkor ádáz gyűlöletben rázza feléjük az
öklét.
Hanem az embereink vakon engedelmeskednek a másodkapitánynak.
Mr. Pike az öklével fegyelmez s a legénység olyan gyönge, ő pedig
olyan félelmetesen erős, hogy mindenki reszket tőle. Megint kénytelen
vagyok megállapítani, hogy Mr. Mellaire nagyon
szelíden bánik az emberekkel. Pedig ő is tud szigorú lenni azt láttam
az utazás kezdetén. Most, úgy látszik, jó viszonyban akar maradni a
legénységgel. Szeretném tudni, hogy Mr. Pike mit gondol róla - mert
hiszen neki is látnia kell, mi történik körülötte. De ha megkérdezném
tőle, tudom, gorombán felelne és három napig nem lehetne szavát
venni. S úgyis olyan szomorúan és egyhangúan élünk Margarettel,
örülhetünk, ha legalább az öreg tűrhető kedvében van.

37.

Nyugatra vagyunk a Diego de Romirez sziklától. Végre megjött a

várva várt északkeleti szél s most nagyszerűen haladunk nyugat felé.
Hanem az ács, az eltűnt. S az eltűnése összeesik az északkeleti szél
érkezésével. Soha senki nem veri ki többé ezeknek a szeren-
csétleneknek a fejéből, hogy a finnek boszorkányok.
Tegnap reggel öltözködés közben észrevettem, hogy Wada szo-
katlanul ünnepélyes arccal forgolódik körülöttem. Az ács nincs sehol -
mondta. Átkutatták a hajót, de nem találják.
- Mit szól hozzá a tisztiszolga? - kérdeztem. - És Louis?... És
Jatsuda?
- Mindenki azt hiszi, hogy megölték... Rossz hajó ez, uram...
Csupa gonosz ember... Csupa gyilkosság... Mindenkit megölnek ...
- Lehet, hogy engem is el akarnak tenni láb alól, mondta a vén
szolga, mikor őt is megkérdeztem, mit szól a dologhoz. - De előbb én
is megölök valakit, uram!
Fölhajtotta a kabátja szárnyát s a bal oldalán vitorlavászon tokban -,
úgy hogy a nyele éppen a kézhez esett, egy óriási húsvágó kést
mutatott, olyat, amilyet a mészárosok használnak. Kihúzta -lehetett
vagy két láb hosszú s hogy bebizonyítsa, milyen éles, egy csomó
újságot szalagokra vágott vele.
Senki se tud semmi biztosat. Semmiféle nyomra nem akadtunk. Az
éjszaka nyugodt volt, csendesen hullott a hó - a víz egyszer sem
csapott keresztül a födélzetén. Kétségtelen, hogy a nagy darab szőke
fiú a tengerbe veszett. Csak az a kérdés: maga ugrott-e bele, vagy
beledobták?
Nyolc órakor Mr. Pike kihallgatta az őrséget. Ott állt fönn, a pa-
rancsnoki hídon, magasan fölöttük, a korlátra támaszkodott és kutató
szemmel vizsgálta őket.
Egyik a másik után került sorra, de ugyanazt vallotta mind. Egy
I
se tudott többet, mint amennyit mi tudtunk; vagy legalábbis azt ál-
lította, hogy nem tud többet.
- Talán azt hiszi, hogy a magam kezével dobtam azt az óriást a vízbe -
mondta szemtelenül Mulligan Jacobs. A következőhöz fordult.
Felejthetetlen jelenet volt. Az öreg fönt a hídon s lent az emberek,
sötét arccal, mindent tagadva. Puha hófátyol ereszkedett alá a
szélmentes levegőben s az Elsinore nyugodtan hömpölygött tovább a
hullámokon, míg az óceán elnyújtott, remegő zokogással mosta a hajó
ablakait. A három topázszemű álmodozó pedig egymást átölelve állt
kissé távolabb. Semmit se értettek abból, ami körülöttük történt, de
látszott az arcukon, hogy nem is kíváncsiak semmire.
És akkor - egyszerre jött a keleti szél. A másodkapitány vette észre
először. Abbahagyta a vallatást, megfordult és arcát az alig
észrevehető szellő felé fordította. Aztán én is éreztem. Mr. Pike várt
egy pillanatig, hogy megbizonyosodjon róla, nem tévedett-e s a
következő percben az ácsot elfelejtve, ordítva osztogatott parancsokat
a legénységnek. Az emberek nekifeküdtek a vitorláknak, pedig
amilyen gyöngék voltak, a mászás nagyon nehezükre esett. S amíg
lázasan folyt a munka, s míg körös-körül megerősítették a rudakat, az
Elsinore orrával lassan nyugat felé fordulva megindult végre a másfél
hónapon keresztül hiába várt kedvező szélben.
A hó tovább hullott csendesen, a barométer, amely 28.80-on állt
már, tovább esett s a szél egyre nőtt. Tom Spink diadalmas pillantást
vetett rám, amint elrohant mellettem, hogy az egyik keresztárbocon
még egy kötelet megerősítsen. A babonát igazolták az események.
Mihelyt az ács nem volt többé, megjött a keleti szél, ami azt
bizonyítja, hogy a finn varázsló gonosz játékot űzött tengerrel és
széllel.
Mr. Pike boldogan dörzsölte a kezét a parancsnoki hídon, mo-
solyogva beszélgetett magában s rajongó pillantásokat vetett, hol a
vitorlákra, hol a szürke hófelhőre, amelyből a kedvező szél jönni
látszott. Olyan jókedve volt, hogy velem is megállt egy percre; a San
Franciscó-i francia vendéglőket dicsérte, melyekben Kaliforniai módra
készített nagyszerű vadkacsát lehet kapni.
Délben elállt a hó s háromkor vihar kerekedett. Háborgó tengeren
folytatta útját az Elsinore. Ez volt utolsó küzdelme az északkeleti
szélnek a nagy nyugati áramlattal. S a szegény, örökké vigyorgó finn
ácslegény halak martalékául ott feküdt messze-messze, az óceán
mélyén.
Nyugat felé! A vitorlákat tépte, rázta a szél, de Mr. Pike meges-
küdött, hogy egy arasznyit se húzat le belőlük, még ha mindet
ronggyá szaggatja is a vihar. Sőt a legnagyobbat is felhúzatta, a
„crojack"-vitorlát, dacosan kihíva a sorsot maga ellen.
Nem tudott megválni a födélzettől. Az ilyen kedvező helyzetekben
mind a két őrség neki tartozott engedelmeskedni s az öreg megint
huszonöt évvel fiatalabbnak látszott, amint ott állt a parancsnoki
hídon. Margaret és én ott maradtunk vele az őrszobában és figyeltük a
barométert. Ott voltunk akkor is, mikor egy félárbocra eresztett
vitorlák alatt veszteglő citromos hajó mellett haladtunk el. Alig
voltunk egy piskóta dobásnyira tőle s Mr. Pike valósággal táncot járt a
hídon és kézzel-lábbal integetett az idegen hajó hídján álló bőrkabátos
alakoknak.
A koromfekete éjszakában is teljes vitorlázattal folytattuk az utat. A
legénység meg volt rémülve s az őrségben hiába kerestem Tom
Spinket, hogy megkérdezzem tőle:
- Ez is az ács műve?
A tisztiszolgát most láttam először nyugtalannak.
- Meglátja, uram, baj lesz - és vészjóslóan ingatta a fejét. - Minden
vitorlánk tönkremegy ebben a viharban.
Borzalmas, de nagyszerű éjszaka volt. Alvásról természetesen szó
sem lehetett. Sőt még meleg se volt. A nagy kályhával valami baj
történt s a szolga kénytelen volt kioltani a tüzet rohanás közben. Most
mi is kapunk egy kis kóstolót a legénység sorsából, habár nekünk
annyival jobb, hogy mindenünk száraz - ágyneműnk is, ruhánk is -,
nem úgy, mint az övék. A petróleumlámpa égett ugyan a kabinomban,
de olyan rossz szaga volt, hogy inkább a hideget választottam.
Teljes vitorlával viharban egy kis vitorláson - kellemes izgalom
lehet -, de akkora hajón, mint az Elsinore és a Horn körül, rettenetes!
A nagy nyugati áramlat irtózatos harcot vívott a keleti széllel.
Félelmetes volt a fölkavart tenger. A kormánykeréknél két ember
dolgozott, megfeszített erővel s még ketten is alig bírták, félóránkint
föl kellett váltani őket. A jeges szélben is már tíz perc múlva csurgott
róluk a veríték.
Mr. Pike a régi fajtából való. Ő nem dűl ki soha.
Mr. Mellaire-nek sehogy se tetszik a dolog.
Nem jól teszi a másodkapitány - mondta ma reggel bizalmasan
nekem. - Nehéz rakományú hajóval nem szabad így bánni... Az
árbocaink nem bírják sokáig... Higgye el, Mr. Pathurst, vesztünkbe
rohanunk...
Reggel nyolckor Margarettel nagy nehezen fölkapaszkodtunk a
födélzetre. A rettenthetetlen, acélidegű vén tengerész még mindig ott
volt a hídon. Egész éjszaka nem hagyta el a fedélzetet. Szeme
ragyogott és rózsás volt az arca. Még mindig elégedetten dörzsölte a
kezét és barátságosan üdvözölt minket.
- Ötvenegyben ugyanezen az úton a Flying Clouddal huszonnégy
óra alatt háromszázhetvennégy mérföldet haladtunk... - mondta
vidáman. - Az volt a sebesség, uram... Megjavítottuk a világrekordot!
- És most átlag mekkora sebességgel haladunk? - kérdezte Margaret és
a fedélzetet nézte, amelynek hol az egyik, hol a másik korlátja merült a
vízbe.
- Tegnap délután öt óra óta átlag harminc mérfölddel óránkint . . .
De volt olyan óra, hogy hatvanat haladtunk, ami az Elsinore-ral óriás
eredmény.
- Én leeresztetném a fővitorlát - jegyezte meg Margaret.
- Én is, Miss West, én is! - felelt Mr. Pike. - Különösen akkor, ha
nem vesztegeltünk volna hat hétig a Horn körül!...
Délben megint egy citromos hajóval találkoztunk, amely velünk egy
irányba igyekezett, de csak a fővitorlája volt kifeszítve.
- Nem értenek a vitorlához! - mondta Mr. Pike, aki olyan volt, mint
egy rakoncátlan iskolás gyerek, s mikor az idegen hajót meglátta,
megkettőzte az Elsinore sebességét.
Margaret fejcsóválva nézte a hajlongó főárbocokat. Délután ötig 314
mérföldet haladtunk, ami átlag két mérfölddel jelentett többet óránként
az eddigi sebességnél.

Most éjfél van és én az ágyban írom ezeket a sorokat. Alvásról szó

sem lehet s a hajó annyira inog, hogy a tollam betű helyett fantasztikus
vonalakat rajzol a papirosra. De esküszöm, hogy nem írok többet, amíg
a vihar meg nem szűnik.

38.

Múlnak a napok s én megint csak megszegem a fogadást: megint

írok, míg az Elsinore rendületlenül halad nyugat felé a fenséges,
hullámzó, kavargó, füstölgő vízen. Két nagy okom van rá, hogy nem
tartom meg, amit fogadtam. Egyik az, hogy ma igazi hajnalunk volt. A
tenger szürkesége kékbe lágyult s a felhőket igazi napfény festette
rózsaszínre.
A másik, nagyobb ok az, hogy megkerültük a Hornt! Ötvenfoknyira
benne vagyunk a Csendes-óceánban, a nyugati hosszúság 80.49 foka
körül, a Pillar-foktól és a Magellán-szorostól északnyu-
gatra és még folyvást északnyugat felé haladva! Megkerültük a
Hornt! Most már jöhet a szél, amerről akar, nem árthat többé, túl
vagyunk a veszedelmen. Ezentúl sima az út és Seattle egyszerre na-
gyon közelinek látszik.
Margaret kivételével mindenki jobbkedvű. Margaret nyugodt, de
szomorú. Erős, egészséges életfelfogásával hősiesen viseli a fáj-
dalmat. Talán gyöngédebb, nőiesebb lett s jobban reászorul arra, hogy
erős férfikéz támogassa. És én büszkén mondhatom, hogy százszor
erősebb vagyok, mint az utazás kezdetén voltam, mert sokkal-sokkal
inkább ember vagyok, mióta a könyvekkel szakítottam s a
szerelemben találtam meg a férfi igazi hivatását.
Ami a legénységet illeti, az enyhébb éghajlat, a könnyebb és ke-
vésbé veszedelmes munka, a meleg délkeleti áramlat reménye, máris
csodát művelt közöttük. Tegnap este még énekeltek is a második
őrjáratban.
A tisztiszolga elhajította a hatalmas, húsvágó kést, Wada arca már
nem olyan ünnepélyesen hosszú és Louis oxfordi kiejtése lágyabb,
mint valaha. Mulligan Jacobs és Andy Fay megint azok a mérges
skorpiók, akik voltak. A három rikkancs zsarnokoskodik a legénység
gyöngébb felén. Charles Davisnek esze ágában sincs meghalni. Még
Mr. Pike is csodálkozik rajta, hogy túlélte az elmúlt rettenetes heteket
abban a nedves szobában. Pedig Mr. Pike nagyon jól meg tudja ítélni,
mit bírnak az emberek és mit nem bírnak.
- Igen - és Larrynak kihúzták az egyik fogát. Pár napig irtózatos
fogfájás kínozta, s Mr. Pike-hez fordult segítségért. Az öreg nem
sokat teketóriázott. Egy nagy szöggel, meg egy harapófogóval egy-
kettőre kirántotta a fájós fogat. Magam láttam - esküszöm, hogy így
volt! - Larry kétségbeesetten fogta az arcát és esküdözött, hogy az
állkapcsa összetört. De nem volt semmi baj. Mr. Pike azt állítja, hogy
száz meg száz fogat húzott ki ilyen módon és soha egy állkapcsot se
roppantott össze. Azt is meséli az öreg, hogy volt valaha a hajóján egy
matróz, aki minden vasárnap beretválkozott, anélkül hogy kést
használt volna. Mr. Pike tanácsára egy égő gyertya és egy törülköző
volt a beretválkozó szerszáma és nagyszerűen bevált.
Ami az öreget illeti, madarat lehetne fogatni vele, olyan nagyszerű
hangulatban van. Eteti-itatja a legénységet.
- Huh! - mondta nekem ma reggel -, legalább egy kis kóstolót
adtam nekik a régi, igazi vitorlázásból! Tudom, soká megemlegetik!...
Legalább azok, akik nem maradnak itt az óceán fenekén, egy zsák
szénnel a lábukon!
- Azt hiszi, hogy még mindig nem volt elég a temetésből? - kér-
deztem.
Felém fordult és vagy öt másodpercig merően farkasszemet nézett
velem. - Az ördög nem alszik! - mondta.
Mr. Pike most is felváltva áll őrt Mr. Mellaire-rel, mert szentül meg
van győződve róla, hogy senki se tudná őt helyettesíteni. Régi
lakosztályát is megtartotta. Lehet, hogy Margaret iránt való tapin-
tatból; mert úgy tudom, a másodkapitány mindig elfoglalja a kapitány
szobáit, ha a kapitány meghal. Mr. Mellaire eszerint most is
egymagában étkezik a nappali szobában - mint mindig, mióta az ács
eltűnt -, s Nancyval az altiszti házban alszik.

39.

Mr. Mellaire-nek igaza volt. A legénység nem fogja tűrni a vas-

fegyelmet, ha kedvezőbb körülmények közé kerül. És Mr. Pike-nek is
igaza volt: Az ördög nem alszik.
De hadd kezdjem elölről. Két hete, hogy elhagytuk az 50 fokot s
most a 37 fok alatt járunk, vagyis éppen annyira vagyunk az egyen-
lítőtől délre, amennyire San Francisco északra van tőle.
A baj tegnap reggel kezdődött, pár perccel kilenc után és Possum
indította meg az események láncolatát, amelyek végül lázadásra
vezettek. Mr. Mellaire őrjárata volt a fedélzeten s a főkormányos a
hátsó fővitorla alatt állva éppen Sundry Buyernek, Arthur Deaconnak
és Maltese Cockneynek adott utasításokat.
Mr. Pike, hőmérővel a kezében jött végig a hídon és Ditman Olansen
nagy csomó kötéllel a vállán éppen a hátsó főárbocra készült fölmászni.
A kötél egyik vége egy emelőkerékhez volt odaerősítve, amely
legalább tíz font nehéz lehetett. Possum a csirkeólak körül ugrándozott.
A csirkék is bolondul örültek a szabadságnak és boldogan csipkedték a
szemet.
Én ott álltam a parancsnoki híd végén és a korláthoz támaszkodva
néztem Ditman Olansent, aki nagy terhével nehezen kapaszkodott
fölfelé. Mr. Pike e pillanatban éppen Mr. Mellaire előtt haladt el.
Possum, aki az elmúlt viharos hetek alatt nem látta a csirkéket,
boldogan újította meg velük a barátságot s éles orrával körülszaglászta
őket. Igen ám, de ugrándozás közben, egyik csirkének a csőre
hozzákoppant Possum orrához.
Ahogy most visszagondolok a lezajott eseményekre, nyugodt
lelkiismerettel merem állítani, hogy ez a csirke indította meg a lázadást.
A másodkapitány vasszigorúságát megunt legénység, megérett már a
lázadásra, csak alkalom kellett, a kirobbanásra.
 Possum fájdalmában és elkeseredésében nagyot, keserveset vo-
nított, ami magára vonta Ditman Olansen figyelmét. A félszemű
norvég arrafelé fordította a fejét, hogy lássa, mi történt, és abban a
pillanatban a vaskarika - a kötéllel együtt lecsúszott a válláról. A két
tiszt félreugrott, de a kötél vége leütötte a sapkát Mr. Mellaire fejéről.
Mr. Pike éppen egy nagyot készült káromkodni, mikor a tekintete
ráesett a tátongó nyílásra, Mr. Mellaire fején. Mindenki láthatta, de
csak ketten értettük: Mr. Pike meg én.
A másodkapitánynak torkán akadt a káromkodás. Egyelőre képtelen
volt beszélni, csak nézte, nézte megbűvölten, lesújtva az irtózatos,
áruló vágást, melyet alig takart a hosszúra növesztett, ritka haj. A vén
tengerésznek görcsösen egymásba kulcsolódott a keze, amint rámeredt
a csalhatatlan jelre, amelyről ráismert Somers kapitány gyilkosára.
Mint egy alvajáró, lassú, bizonytalan lépésekkel, tapogatózva indult
a főkormányos felé, jobb kezét előre nyújtva, mintha bele akarná
mártani ujjait a nyílásba s körmeivel kikaparni az agyvelőt, mely ott
lüktetett a vékony bőrréteg alatt.
Mr. Mellaire félreugrott s Mr. Pike, úgy látszik, magához tért.
Kinyújtott karja lehanyatlott, megállt és nagyot sóhajtott.
- Ismerlek - mondta valami furcsa, idegen hangon, amely remegett a
felindulástól. - Tizennyolc esztendővel ezelőtt ott voltál a „Cyrus
Thompson"-on, mikor megfeneklett. Egyetlenegy csónak menekült
meg, te rajta voltál. Most tizenegy éve, a „Jason Hamson"-on Somers
kapitányt agyonverte a másodkapitánya. Ez a másodkapitány a Cyrus
Thompson megmenekült utasai közül való volt s a koponyáját egy
bolond szakács kettéhasította egyszer... Sidney Walthamnak hívták a
másodkapitányt és ha nem te vagy Sidney Waltham...
Mikor ideért Mr. Pike, Mr. Mellaire, vagyis inkább Sidney
Waltham, ötven éve dacára olyat tett, amire csak tengerész képes.
Végigkúszott a híd korlátján, fölkapaszkodott a hátsó főárbocra s
onnan levetette magát a harmadik lejárathoz. De ott sem állt meg,
hanem besurrant az altiszti ház nyitott ajtaján.
Mr. Pike csak most tért teljesen magához. Megdörzsölte a szemét és
fölébredt.
De a főkormányos nem gyávaságból szaladt el. Már jött is vissza,
kezében egy harminckettes Smith & Wessonnal s rögtön lőni kezdett.
Mr. Pike nem ért rá tanakodni. Két választása volt: ráugrani a
támadóra és kicsavarni kezéből a fegyvert, vagy visszavonulni. Az
utóbbit választotta. S abban a pillanatban amint keresztülvetette magát
az alacsony korláton, kitört a lázadás. Arthur Deacon a hátsó árboc
tetejéről előrehajolt és egy acéltőrt hajított a másodkapitány után. A tőr
megvillant a napfényben és húszlábnyira Mr. Pike-tól, leesett, csaknem
eltalálva Possumot, aki a lövéstől megrémülve, kétségbeesetten rohant
fel-alá és vonított.
Hogy mi történt a következő percek alatt, annak a tizedrészére sem
emlékszem tisztán. Tudom, hogy az emberek lemásztak a hátulsó
árbocokról, nem láttam őket lemászni. Tudom, hogy a főkormányos
minden golyóját kilőtte, de a lövéseket nem hallottam. Tudom, hogy
Lars Johnson otthagyta a kormánykereket és törött lábával végigbicegett
a hídon - el kellett mennie mellettem és mégis meg mernék rá esküdni,
hogy nem láttam.
Tudom, hogy a főfedélzet felől hallottam a legénység csoszogását.
Arra is emlékszem, hogy Mr. Pike-ot láttam elbújni a nagy acélárboc
mögé s mikor a főkormányos a bal oldalról utolsó golyóját küldte
halálos ellensége után, láttam, hogy Mr. Pike lekuporodik a jobb
oldalon, az őrszoba bejárata előtt. Hallottam is az utolsó lövést és láttam
visszapattanni a golyót az őrszoba acélfaláról.
Ami engem illet, én meg se mozdultam. Lehet, hogy megállt az
eszem; az is lehet, hogy nem voltam hozzászokva az ilyen gyors
cselekvéshez -, de nem mozdultam el a híd végéből. Magam voltam
odafönt, mikor a lázadók, élükön a főkormányossal, megrohanták a
hidat. Néztem, hogy hogyan ostromolják a lépcsőt, és egy pillanatig se
gondoltam rá, hogy ellenkezzem velük. Jó is volt, mert megöltek volna
és úgyse tudtam volna föltartóztatni őket.
Tehát mondom, egyedül voltam a hídon és a lázadókat nagyon
megzavarta, hogy nem találtak ellenállásra. Bert Rhine olyan moz-
dulatot tett, mintha belém akarná döfni a kését, de aztán megvetően
végignézett és azt hiszem, elhatározta magában, hogy nem érdemes.
Olyan hirtelen tört ki a lázadás, hogy nem volt idejük átgondolni a
részleteket, s most mindnyájan zavarban voltak és nem tudták, mihez
fogjanak. Például: annyira megszokták Baltimore óta, hogy a
kormánykerék soha egy pillanatra sem maradt őrizetlenül, hogy most,
mikor a gazdátlan kereket meglátták, megijedtek és Bert Rhine azonnal
oda küldte az egyik olaszt kormányozni.
Aztán csak arra emlékszem, hogy többen fölmásztak a parancsnoki
hídra és hogy - ami legjobban föltűnt -, nem a főkormányos, hanem Bert
Rhine, az egyik rikkancs, vette át a vezényletet.
Isaac Chantz fölrántotta az őrszoba ajtaját s abban a pillanatban egy
két láb hosszú húsvágókés villant meg egy ráncos, sárga kézben.
A zsidó félrekapta ugyan a fejét, de bal vállába mélyen belement a
kés.
Mindenki visszahőkölt s Isaac Chantz átbújt a korlát alatt. Jobb
kezét erősen a sebre szorította, de láttam, hogy ujjai között sötéten
buzog a vér. Bert Rhine a főkormányossal együtt (aki még mindig
szorongatta kilőtt Smith & Wessonját) odaugrott az őrszoba ajta-
jához. Mindez pillanatok alatt történt s én csak futó, elmosódott
képét őrzöm az egymást kergető eseményeknek.
Ó, bölcs, okos, óvatos, öreg kínai barátunk! Az ajtó üresen csa-
pódott vissza és senki se vette észre, hogy mögötte, a nehéz húsvágó
késsel támadásra készen ott kuporog a tisztiszolga. S amíg a dühös
csoport habozva nézett körül, a legénységi épület tetejéről megszólalt
Mr. Pike 44-es Coltja.
A géppuska ismétlődő, egyhangú ropogására a legtöbben el-
vesztették a fejüket. Mike Cipriani, a kormány mellett, a szívéhez
kapott és hangtalanul esett össze. Shorty, a japán félvér, rémülten
menekült le a hídról. Sohase láttam jobb példáját a tömegpszi-
chológiának. Shorty, aki mind között a leghatározatlanabb, leg-
gyávább, legkönnyebben befolyásolható volt, jó példával járt elöl a
visszavonulásnál s a többi vakon követte.
Nosey Murphy vadászkését utána hajította a másodkapitánynak.
A kés éles csengéssel ütődött a kormánykerék egyik küllőjéhez s
leesett a fedélzetre. A főkormányos üres revolverével és Bert Rhine
kihúzott vadászkésével, közvetlen mellettem surrantak el.
Mr. Pike fölbukkant a géppuska mögött. Egyik golyó eltalálta Bill
Quigleyt, aki éppen a lábamnál esett össze. Maltese Cockney hagyta
el utolsónak a parancsnoki hidat s a lépcső tetejéről még visszanézett
Mr. Pike-ra, aki mind a két kezével fogta a géppuskát és erősen
célzott. Maltese Cockney jobbnak látta a lépcső megkerülésével a
hídról egyenesen leugrani a fedélzetre. Pedig a Colt már üres volt. Az
volt az utolsó golyója, amely Bill Quigleyt megölte.
A parancsnoki híd tehát a mienk volt.
Hogy aztán mi történt - megint nem tudom pontosan. . . A tisz-
tiszolgát láttam későb óvatosan és harciasan, még mindig a késsel
kezében kilopózni az őrszobából. Margaret jött utána és Wada, aki az
én 22-es automatikus Winchesteremet hozta. Később megtudtam,
hogy Margaret utasítására.
Mr. Pike a puskáját vizsgálta, mikor Margaret megkérdezte tőle,
merre megyünk.
- Szél előtt! - kiáltott oda neki az öreg. - Jól szorítsa le a kezeket,
mert különben nem haladunk.
 Még most se tudta megtagadni tengerész mivoltát! A tengeren töltött
hosszú, keserves évek jellemét is acéllá kovácsolták. Míg körülötte
vörösen izzott a lázadás s a halál fekete szárnya ott suhogott feje fölött,
ő a kötelességére gondolt, a hajóra, melynek hűséget fogadott -, az
Elsinore-ra, melynek fából, acélból, vászonból készült érzéketlen teste
kedvesebb volt neki a maga életénél is.
Margaret intett Wadának, hogy jöjjön ide hozzám s ő maga a ke-
rékhez- rohant. Mikor Mr. Pike elhaladt az őrszoba mellett, egy golyó
fúródott az épület acélfalába. Az altiszti ház felől jött. Odanéztem:
Steve Roberts küldte.
Wada átnyújtotta nekem a puskát.
- Robertsre célozzon - mondta Mr. Pike. - Ha nem is találja el,
legalább ráijeszt egy kicsit.
Életemben először történt, hogy eleven céltáblával álltam szemben.
Itt állt Steve Roberts, százlábnyira tőlem és megint Mr. Pike-ra célzott.
Az első lövésem elhibáztam, de ott süvített el a golyó a füle mellett,
hogy félre kellett ugrania. A következő pillanatban rám fogta a
revolverét, de nem talált. Az én második golyóm megelőzte s ő
megingott és hátra bukott. Nem is mozdult többé - még esés közben
meghalt.
Egyszerre felordítottam. Bill Quigley, akiről azt hittem, hogy
meghalt, görcsösen átfogta a lábamat és beleharapott a bokámba.
Mr. Pike egy pillanat alatt mellettem termett és egyetlen mozdulattal,
egyetlen rúgással megszabadított Bill Quigleytől. Beleröpítette a
tengerbe.
Hogy Mike Cipriani azért mozdult-e meg a kormánykerék alatt, mert
biztosabb helyet akart keresni magának -, vagy azért-e, hogy Margaretet
megtámadja, sohase fogjuk megtudni. Nem adtunk alkalmat neki arra,
hogy megmutassa, mit akar. Az olasz egy pillanat múlva követte Bill
Quigleyt a hullámsírba.
Mr. Pike sasszemét semmi sem kerülte el. A födélzeten látszólag
senki se volt már, az őrszem is elmenekült a legénységi épület tetejéről s
az Elsinore, Margaret segítségével nyugodtan úszott a csendes vízen.
Egyszerre megint lövés hallatszott, Mr. Pike kihúzta zsebéből a
revolverét:
- Gyertek csak elő!... Patkányok!... Hadd lássam a pofátokat!
Beszélni szeretnék veletek!
Guido Bombini volt az első, aki valószínűleg Bert Rhine utasítására,
jelekkel mutatva, hogy nincsenek ellenséges szándékkal, előbújt. Mikor
a többi látta, hogy a másodkapitány nem lő, lassanként mindegyik
kimászott. A szakács, a két kötélverő és a főkormányos
kivételével mind ott volt. Utolsónak Tom Spink és Hermán Lun-
kenheimer, a jóindulatú, de buta német került elő. Guido Bombini
úgy kullogott utánuk, mint egy megvert kutya.
- Álljatok meg ott, ahol vagytok! - parancsolt rájuk Mr. Pike.
Különös jelenet volt. Lázadás a tengeren! Ez a mondat, amelyet
gyerekkoromban Coopertől és Marryattól tanultam, most egyszerre
eszembe jutott. Lázadás! Lázadás a tengeren ezerkilenc-
száztizenháromban! És én itt vagyok, tanuja vagyok -, és már egy
embert meg is öltem!
Mr. Pike a parancsnoki híd korlátjára támaszkodva, büszkén,
rettenthetetlen szigorral, félelmet, megalkuvást nem ismerőn nézett a
lázadókra. Soha, mióta a világ világ, nem gyűlt össze lázadó
tömegben ilyen söpredék. Ott láttam közöttük Tomyt is, az öngyilkos
görögöt s kissé távolabb a három topázszemű álmodót. Ott volt a
süket Faun és ott volt a félszemű Ditman Oltnsen. Mulligan Jacobs és
Andy Fay dühösen törtek utat maguknak és leghátul megpillantottam
Charles Davist, akinek már réges-régen az óceán fenekén volna a
helye s akinek viaszszínű sápadtsága élesen elütött a többi matróz
viharedzett arcától.
Hátranéztem - Margaretet kerestem, aki nyugodtan kormányzott.
Rám mosolygott s a szemében annyi szerelem volt, hogy büszkén,
boldogan dobbant meg a szívem. Igen, ő is az uralkodó fehérek közül
való -, arra született, hogy fölötte álljon és parancsoljon az
alacsonyabb rendűeknek.
- Hol van Sidney Wallham? - ordított a másodkapitány. - Hozzátok
ide. Ti pedig menjetek dolgotokra, vagy - isten irgalmazzon nektek!
Az emberek megmozdultak, de mindegyik a helyén maradt.
- Sidney Waltham, hol vagy?
Szegény! Egy pillanatig se gondolt arra, hogy nincs többé hatalma a
legénység fölött. Az ő ügyét csak egy gondolat fűtötte, egy eszme, egy
szenvedély, hogy megbosszulja öreg mesterének gyilkosát.
- Vén fajankó! - ordított vissza Mulligan Jacobs.
- Fogd be a szád, Mulligan! - kiáltott rá Bert Rhine, amire a
nyomorék gyilkos pillantással felelt.
- Ohó, barátom! - sziszegte Mr. Pike - majd rád is sor kerül, ne
félj! De egyelőre Sidney Walthamot akarom... Adjátok ki a kutyát!
Megint egy őrült - villant keresztül a fejemen -, elfelejt mindent,
csak a bosszúra gondol!...
... Dehogy, dehogyis felejtkezett meg a hajójáról, még most is,
mikor reszketett a vágytól, hogy halálos ellenségét a körme közé kapja,
gépiesen, önkénytelenül a vitorlákat figyelte.
- Hallottad? - horkant rá Bert Rhine-re. Kerítsd elő azt a kutyát! ...
Nektek pedig két percet adok a gondolkozásra.
A lázadás vezére összenézett társaival és mind a hárman nevettek -,
azzal az ő különös, elkényszeredett, fáradt nevetésükkel.
- Előbb majd meghallgatsz minket, vén róka! - felelt Bert Rhine -
Davis, most mutasd meg mit tudsz. Magyarázd meg a nagypapának,
hogy mit akarunk.
- Hadd hallom - ordított az öreg. - Egykettő, ki vele!... De arra
figyelmeztetlek, hogy drágán fogjátok megfizetni.
Charles Davis a torkát köszörülte.
- Először is, én nem vagyok lázadó - kezdte. - Beteg ember vagyok,
ágyban volna a helyem. Alig tudok a lábamon állni. De tőlem
kérdezték a törvényt és én megmagyaráztam nekik, hogy...
- Mit mond a törvény? - vágott közbe a másodkapitány.
- A törvény azt mondja, hogy ha a tisztek nem tudnak megfelelni
hivatásuknak, a legénység átveheti a parancsnokságot, hogy kikötőbe
terelje a hajót... Minden törvény ezt mondja... Az Abyssinián,
ezernyolcszázkilencvenkettőben, mikor a kapitányt megölte a láz s a
másodkapitányok ivásra adták magukat...
- Folytasd! - ordított az öreg... - A példáidra nem vagyok kíváncsi!
- Nos tehát én mint outsider beszélek. Én beteg ember vagyok és
kötelességemnek tartom megmagyarázni társaimnak, hogy mi a
törvény. . . A kapitány jó ember volt, de meghalt. . . A másodkapitány
meg akarja ölni a főkormányost... Jól van, semmi közünk hozzá. Mi
csak az életünket akarjuk. . . És az életünk veszedelemben forog. . . Mi
nem bántottunk senkit... Ön kezdte a vérengzést ... Ön ránk lőtt és két
embert a tengerbe dobott... Majd a bíróság előtt, Seattle-ben, uram!...
Robertset is megölték, pedig csak védte magát szegény. . . Ez az
igazság, uram, a színigazság. - Isten engem úgy segéljen...
Helyeslő moraj zúgott végig a tömegen.
- A helyemet akarjátok? - vigyorgott Mr. Pike. - És velem mi lesz?
- Majd vigyázunk, hogy ép bőrrel kerüljön a törvény elé... Mert
különben még elhiteti velünk, hogy beteg és szabadon eresztik.
Ebben a pillanatban valaki a vállamhoz ért. Margaret volt, kezében a
kínai nagy konyhakése. A kínai pedig elfoglalta Margaret helyét a
kormánykerék mellett.
- Veled végeztem, Davis - mondta Mr. Pike. - De ehhez a ban-
dához volna még egy pár szavam... Két percet adok a gondolkozásra,
az alatt választhattok... Vagy idehozzátok a főkormányost és aztán
végzitek tovább a kötelességeteket, vagy mindnyájatokat
megkötöztetlek. . . aki dolgozni akar, az jöjjön ide hozzám... Aki
tovább makacskodik, az csak maradjon a helyén... Két percet adok a
gondolkozásra.
Felém fordult és halkan mondta:
- Tartsa készen a géppuskát. . . Ne habozzon, ha szólok... Lőjön
beléjük bátran...
Buckwheat volt az első, aki megmozdult. Nagyon bátortalan
mozdulat volt, csak egyet lépett előre és kicsit fölhúzta a vállát. De
Herman Lunkenheimer rögtön csatlakozott hozzá. Kid Twist azonban
utánaugrott és torkon ragadta. Mikor a puskám után nyúltam, a kutya
olasz kihúzott késsel hajolt a szerencsétlen német torka fölé.
- Lőj! - kiáltott Mr. Pike -, de szerencsétlenségünkre a golyó célt
tévesztett és a szegény, süket Faunt találta, aki hátratántorodott és
köhögni kezdett. Még köhögés közben is fájdalmasan - kutatón nézett
körül nagy fekete szeme. Semmit sem értett abból, ami körülötte
történt.
A többi nem mozdult. Kid Twist eleresztette Lunkenheimert, aki
leroskadt a fedélzetre. Nem lőttem másodszor. Bert Rhine most
észrevehetően mosolygott:
- Parancsol még valamit, nagypapa?
- A két perc letelt - jelentette Mr. Pike.
- És most mi lesz? - kérdezte gúnyosan Bert Rhine.
A másodkapitány előrántotta zsebéből a nagy automatikus Colt
revolvert és amilyen gyorsan csak tudta, kilőtte a töltényeket. De az
öreg nem volt jó lövő - sokszor mondta nekem, hogy csak közvetlen
közelből szokta használni a pisztolyt, mikor egyenesen a gyomrába
lőhetett ellenfelének. Egyetlen golyója se talált.
- Lőj! - kiáltott Margaret.
- Ne lőj! - ordított Mr. Pike.
Még éppen jókor eresztettem le a puskát. Louis, a szakács, vezette a
rohamot, végig a hídon. Mögötte a két japán kötélverő jött, Henry és a
másik Buckwheat. Tom Spink zárta be a menetet. Mikor a lépcsőhöz
értek, valaki alulról megfogta Tom Spink lábát, hogy visszarántsa.
Láttuk, hogy dühösen viaskodik, de győz és egy ugrással eléri a híd
tetejét.
 40.

Többen vagyunk, mint álmodni mertem volna. Margaret, Mr. Pike

és én természetesen nem számítunk. Az uralkodó osztályt csak mi
hárman képviseljük.
Velünk vannak szolgáink és rabszolgáink, akik hűségesen kitartanak
mellettünk, de tőlünk várnak védelmet.
Szándékosan használom ezt a megkülönböztetést: szolga és
rabszolga. Tom Spink és Buckwheat - gyáva rabszolga mind a kettő.
Henry, a tanulófiú egyik csoporthoz sem tartozik. Egyszer majd ő is
másodkapitány lesz és parancsnok és hozzánk fog húzni, de egyelőre
még csak jelöltje a mi osztályunknak.
Wada, Louis és a kínai a mi szolgáink. A két japánt is hozzájuk
számíthatjuk, ők ugyan se nem rabszolgák, se nem szolgák, de valami a
kettő között.
Összesen tizenegyen vagyunk idefönt. De az embereink túlságosan
tudatában vannak alárendelt voltuknak, támadásra tehát nem
gondolhatunk. Segíteni fognak nekünk, hogy megvédjük a „várat", de
támadni nem lehet velük. Úgy harcolnának, mint az életüket féltő
patkányok -, nem rontanának rá dühös tigrisként az ellenségre. Tom
Spink hűséges, de mintha meghibbant volna, mióta a lázadás kitört.
Buckwheat kétségbeejtően, állatian buta. Henry még kiforratlan. Marad
Margaret és Mr. Pike. A többi utolsó leheletéig küzdeni fog a hídért, de
kirohanásra nem lehet őket kényszeríteni.
A hajó másik végén, az ellenség táborában, hogy felülről kezdjem:
ott van a főkormányos, aki a mi fajtánkból való, de forradalmár. Ott
van a három rikkaqcs, gyilkosok, vérengző sakálok mind a hárman. Ott
van Maltese Cockney és a hülye, öngyilkos görög; Frank Fitzgibbon és
Richárd Giller, a „téglavetők"; Ditman Olansen, a félszemű norvég;
John Hackey és Arthur Deacon, a két fehér rabszolga; Shorty, a félvérű
clown; Bombini, az olasz kutya; Isaac Chantz, a sebesült zsidó; Andy
Fay és Mulligan Jacobs, a két elkeseredett gyűlölködő; a vízfejű Bob, a
gyöngeelméjű, tüdőlövésben vérző Faun; Nancy és Sundry Bayers, a
két tehetetlen, gyáva evezős, a törvénytudó Charles Davis és végül a
három topázszemű, akit sehová se lehet besorozni.
Huszonheten vannak tizenegy ellen. És akad köztük erős, egészséges
is - gyáva rabszolga és elszánt rablógyilkos egyaránt.
Majd elfelejtettem elmondani, mi történt tegnap, miután Mr. Pike
megtisztította a fedélzetet. A parancsnoki híd kétségtelenül a mienk
volt s napvilágnál nem kellett többé tartanunk a lázadóktól.
 Margaret lement Wadával, hogy megnézze, jól el vannak-e zárva a
fedélzetről a kabinba vezető ajtók. Még úgy volt minden - mésszel
eltömítve és belülről jól megerősítve -, mint amikor nekiindultunk a
Hornnak.
Mr. Pike az egyik kötélverőt állította a kerék mellé s a kínait leküldte
a sebességmérőhöz. Margaret visszaadta neki a kést. A tisztiszolga
egyszerre meglepetten kiáltott föl. Mike Cipriani és Bill Quigley a
sebességmérő zsinórjába kapaszkodva lógtak a hajó bal oldalán. Az
Elsinore éppen elég gyorsan haladt ahhoz, hogy felszínen
maradhassanak. Körülöttük és fölöttük éhes viharmadarak keringtek.
Amikor én megláttam őket, éppen egy tíz láb hosszú viharmadár ült
Cipriani vállán. Az olasz megpróbálta elhessegetni, de hogy nem ment,
késével a hatalmas madár felé sújtott, mire az lebukott a vízbe.
A tisztiszolga kihajolt a korlát alatt és kirántotta a zsinórt a sebesült
kezéből. Az olasz most kétségbeesetten kezdett úszni. Viharmadarak
serege csapott le rá dühös szárnysuhogással, vijjogva. Kemény
küzdelem indult meg az eleven pecsenyéért. Rettenetes látvány volt,
amint a vérszomjas, kiéhezett óriás madarak hol a fejébe, hol a karjába
vájták csőrüket. És mégis - nem tudtam a lelkem mélyéből sajnálni
őket. Láttam ezt a két embert egyszer, mikor kihalásztak egy cápát a
tengerből, megkínozták és visszadobták éhes társainak martalékul.
Vad, gonosz örömük telt a kegyetlen játékban. S íme, az élet most
fizetett nekik: velük játszott kegyetlen játékot. Irgalmatlanok voltak az
élőkkel szemben s most irgalmatlan halállal kellett meghalniok.
- Két zsák szenünk mégis megmaradt -, mondta Mr. Pike és na-
pirendre tért fölöttük.

Tulajdonképpen egészen jól megvagyunk. Mindenünk van; a nagy

kályhán és a petróleumégőkön kitűnően lehet főzni, vannak embereink,
akik kiszolgálnak s ami fő, az élelem mind a mienk.
Mr. Pike jól számít. Tudja, hogy az embereinkkel támadásra nem
gondolhatunk, tehát a kiéheztetési politikához folyamodik.
- Hadd éhezzenek a kutyák - mondta. - Éhezzenek, amíg térden
csúszva nem könyörögnek kegyelemért!
Azt mondja Louis, hogy odaát legföljebb három napra való élelem
van a kézikamrában s hogy a csirkék, melyeket tegnap éjszaka elloptak
az altiszti ház tetejéről, legföljebb egy nappal segítenek rajtuk. Szóval
remélhetjük, hogy legkésőbb egy hét múlva más hangon fognak velünk
beszélni.
 Sajnos, a hajó nem halad. Tegnap, az éjszaka sötétjében tehetetlenül
hallgattuk, hogy a gazemberek leeresztik a fővitorlákat. Mr. Pike
parancsára vaktában többször is közéjük lőttem, de eredmény nélkül.
Ők visszalőttek, de a golyók mind az őrszoba falába fúródtak. Ma már a
kerék mellett sincs senki. Az Elsinore lustán himbálódzik a sima vízen.
Az őrtállást szabályosan megosztjuk egymás között. Mr. Pike azt
mondja, soha ilyen unalmas utazása nem volt.
Az őrjáratnak semmi dolga - nappal a főárboc mögött állok a
puskámmal, éjszaka pedig a parancsnoki híd végében.
Tom Spink, Wada, Buckwheat és Louis az én őrjáratomba tartozik;
Henry, a két japán s a vén kínai pedig Mr. Pike csoportjába.
A másodkapitány parancsára a túlsó oldalról senkinek sem szabad
mutatkozni. Ma délután például Mr. Mellaire után küldtem egy golyót,
aki megjelent az altiszti ház sarkán. A golyó egy arasznyival a feje
fölött visszapattant az acélfalról. Charles Davis ugyanígy járt.
Most nyolc óra, éjfélkor megint rajtam a sor odafönt. Wada a fejét
csóválja és azt mondja, hogy be fogjuk vasalni az első osztályú
jegyeink árát a Blackwood-társaságon.
Margaret elég derülten fogja fel a dolgot. Életében először lát lá-
zadást, de annyira ismeri a tengert, hogy nagyszerű hasznát vesszük. A
fedélzetet átengedi nekem és a másodkapitánynak. De odalent minden
az ő felügyelete alatt történik. A főzésre, a hálószobákra ő vigyáz. Mi
megtartottuk a régi helyeinket, az újonnan jöttéknek Margaret a
nappaliban készíttetett fekvőhelyet.
Az ő szempontjából nézve a dolgot, ez a lázadás a legjobbkor jött.
Nem engedi, hogy gondolatai folyton atyjával foglalkozzanak és
egyáltalán kevés időt enged neki a gondolkozásra. Ma délután, mikor a
főárboc mellett álltam a puskámmal, fölhallatszott hozzám a régi,
csengő nevetése. Már dúdolgat is néha munka közben. Este azt mondta
Mr. Pike-nek, hogy ha elő nem veszi a gramofont, ő megint kénytelen
lesz zongorázni. Ennek a kijelentésnek azonban mélyebb oka van.
Kíváncsi rá, milyen hatással lesz a zene az éhező lázadókra.

Múlnak a napok és semmi se történik. Mr. Pike csupa szokásból

pontosan és szabályszerűen őrt áll és méri a megtett utat. Ma délben
nyolc mérföldnyire keletre voltunk tegnapi állásunkból, de csak egy
mérföldnyire attól a ponttól, ahol négy nappal ezelőtt voltunk. Átlag 7-8
mérföldnél nem teszünk meg naponta többet. Az Elsinore vitorlázata
nagyon szomorú képet nyújt. Csupa za-
var és rendetlenség. A vitorlákat senki se csavarja föl, szomorúan
lóbálja őket a szél. Csupán a fővitorla van kifeszítve. Szerencséjük a
lázadóknak, hogy enyhe időnk van, mert a vihar letépné a vasszer-
kezetet és minden a fejükre zuhanna.
Egyet sehogyse értünk. Elmúlt egy hét s a lázadókon nyoma se
látszik a kiéhezettségnek.
Mr. Pike hiába faggatja a mi embereinket -, mindegyik megesküszik
rá, hogy sejtelme sincs, honnan van azoknak még mindig eleségük. A
kéményük pedig állandóan füstöl.
Bert Rhine kétszer próbált fegyverszünetet kérni, de Mr. Pike mind
a kétszer lelőtte a fehér zászlót, mihelyt meglátta. Ki akarja éheztetni
őket, hogy kegyelemre megadják magukat.
A másodkapitány sehogyse találja a helyét. Jól látom, hogy egyre
Sidney Waltham jár az eszében. Néha rajta kapom, hogy magában
beszél, összeszorított öklével valami láthatatlan ellenséget fenyeget és
a fogát csikorgatja. Éjszakai támadáson töri a fejét és Tom Spinket
meg Louist már többször kikérdezte az emberek alvóhelyei felől.
Persze mindig oda lyukad ki: hol alhatik a főkormányos?
Most már egyáltalán nem vagyunk óvatosak. Világos nappal is ki
merünk állni a híd legfeltűnőbb pontjára. Senki se lő ránk; - Shorty
néha kidugja a fejét a legénységi épület mögött és grimaszokat vág.
Ilyenkor Mr. Pike távcsővel vizsgálja Shorty vonásait, nem látja-e rajta
az éhség jeleit. De mindig kénytelen elismerni, hogy a clown inkább
hízott, mint fogyott.
Tegnap délután történt: az öreg éppen felváltott engem.
Még mind a ketten a hídon álltunk, mikor egyszerre látjuk, hogy
Sidney Waltham fölmászik a legénységi ház tetejére és óvatosan
körülnéz.
- Lője le -, mondta nekem Mr. Pike.
Fölemeltem a puskám és sokáig nagyon figyelmesen céloztam, mert
messze voltunk tőle.
Az öreg egyszer csak megfogta a karomat:
- Ne bántsa!
Leeresztettem a fegyvert és csodálkozva néztem rá.
- Még eltalálná -, magyarázta a másodkapitány. És én magam
akarok végezni vele.

Furcsa, nagyon furcsa az élet. Mióta Baltimore-ból elindultunk,

egyik temetés a másikat követte. Csupa gyilkosság és csupa halál volt
az utunk. És most, hogy kitört a lázadás, csend van és nyugalom. Mi
nem törődünk a lázadókkal és ők nem törődnek velkünk.
Senki se kiabál, senki se káromkodik és senki se fél. Mintha mindig
ünnep volna.
Mr. Pike és Margaret hol garmofonnal, hol zongorával szóra-
koztatnak s azok ott elöl valami pokoli zenebonát találtak ki, amivel
tönkreteszik a nappalainkat és az éjszakáinkat. Tom Spink mondja, hogy
Mike Ciprianinak volt valami szájharmonikája, azt most Guido Bombini
fújja, aki, úgy látszik, karmestere is a bandának. Van még két törött
harmonikájuk s egyikük hárfán játszik. Van egy pár házigyártmányú
sípjuk, cintányérjuk, dobjuk, papírral bevont fésűjük, csontból készült
furulyájuk. Mindegyikük tagja a bandának s aki egyebet nem tud, üres
petróleumos kannával, serpenyővel s egyéb fémből készült tárgyak
kongatásával igyekszik növelni a zűrzavart. A hajó csengőjéből is
hangszer lett, sőt még a ködkürt is belebömböl néha a muzsikába, mint
egy nagybőgő. És ez lázadás! Valahányszor fönt vagyok a födélzeten és
hallgatom ezt a pokoli zenebonát, képes volnék rögtön elfogadni Mr.
Pike éjszakai támadásának tervét és munkára szorítani ezt a sok
haszontalan, botfülű léhűtőt.
Habár nem mindegyik botfülű. Guido Bombininek iskolázatlan, de
elég kellemes tenorhangja van és legnagyobb meglepetésemre nemcsak
Verdit, hanem még Massenet-t és Wagnert is énekli néha. Bert Rhine és
társai csak a ragtime-ért lelkesülnek. Ma reggel Nancy valami bánatos
dalt énekelt a Flying Cloudról, tegnap este pedig a három topázszemű
álmodozótól hallottunk egy furcsa, édesen szomorú népdalt.
És ezt nevezik lázadásnak! Ahogy most leírom, alig tudom elhinni.
Mr. Pike őrt áll a fejem fölött s Louis meg a tisztiszolga valami régi
kínai tréfán nevetnek. Wada a japánokkal politizál, beszélget s hall túlsó
oldalán Margaret dúdolgat vetkőzés közben a szobájá-an.
De mikor nyolcat üt és megyek fölváltani Mr. Pike-et, minden
kétségem elalszik.
- Tudja, hogy mi ketten is el tudnánk velük bánni - mondta tegnap este
az öreg. - Mihelyt rájuk lövünk, a fele megugrik... Nancy, Sudry Buyers,
Jacobsen, Bob, Shorty például... S mialatt azok menekülnek s a mieink a
hídon útjukat állják, a többivel nem volna nehéz dolgunk... Mit gondol?
Margaretre gondoltam és haboztam.
- Nézze - sürgetett az öreg -, ha közelről célzok, biztosan találok.
Hány marad még?... Bombini, a zsidó, Deacon, Cockney Mulligan
Jacobs, a három rikkancs és... és... Sidney Waltham.
 - Ez kilenc - mondtam mosolyogva. - A Coltban pedig csak nyolc
golyó van.
Mr. Pike gondolkozott egy pillanatig.
- Hát jó - mondta -, Jacobsnak megkegyelmezek... Rendben van?
Még mindig haboztam, de mielőtt felelhettem volna, az öreg
maga is meggondolta a dolgot.
- Igaza van, Mr. Pathurst. Nem lehet. . . Ha egy kis szerencséjük
van és kettőnket eltalálnak... Inkább várjuk meg, amíg kiéheznek ...
Csak azt szeretném tudni, honnan van ennivalójuk... Már egy hete
éhen kellett volna halniok.

41.

Ma reggel Buckwheat éppen vizet merített az esővizes hordóból,

mikor egy szerencsés lövés vállon találta. Kiskaliberű fegyver lehe-
tett s a golyó nem ért csontot, de Buckwheat úgy ordított, mintha
halálosan megsebesült volna.
Nem szeretnék Mr. Pike sebészi keze alá kerülni. A kisujjával
piszkálta ki a golyót Buckwheat vállából, aztán leküldte Margaret-
hez, aki kimosta és bekötözte a sebet.
Margaretet mostanában olyan ritkán látom, hogy eseményszámba
megy, ha egy félórát vele tölthetek. Reggeltől késő estig elfoglalja a
„háztartás"-a. Míg ezeket a sorokat írom, a nappaliból ide hallom
lágy hangját. Utasításokat ad a személyzetnek. A ruhatárban talált
egy csomó tiszta fehérneműt a matrózok számára s most meg kellett
fürdeniök az esővízben. Továbbá: a nappali szobában nem szabad
pipázni. S holnap le kell súrolni a falakat, a padlót, mindent, mert
holnapután festeni fogunk. Amint Margaret hangját hallgatom,
megint csak nem hiszek a lázadásban. Talán álmodtam az egészet.
De nem. Buckwheat zokogva kérdi, hogy fog ő fürdeni a sebesült
vállával. Hallgatózom. S nem csalódom Margaretben. Tom Spink és
Henry majd segít Buckwheatnek a mosakodásnál.

A lázadóknak még mindig van mit enniök. Ma délelőtt vihar-

madarakra lőttek. De alighogy egyet eltaláltak, beledobták a ten-
gerbe. Mr. Pike messzelátón figyelte őket s a fogát csikorgatta, mi-
kor látta, hogy nemcsak a szárnyát és a bőrét, hanem az egész állatot
elhajították. Csupán a farktollait tartották meg pipaszurkáló-
nak. Tehát még mindig van ennivalójuk. Éhező emberek nem bán-
nának ilyen könnyelműen a hússal. De honnan szerzik az eleséget?
- Majd széttörik a fejem, annyit gondolkozom rajta, mondta Mr.
Pike. - Ismerem az Elsinore minden talpalatnyi helyét és tudom, hogy
egy deka élelem se volt a legénységi épületben. . . És mégis esznek! A
kórházat is átkutattam, semmi se hiányzik. Honnan a pokolból
szereznek ennivalót?!
Ma reggel a másodkapitány órákat töltött a szakáccsal és a tiszti-
szolgával a kórházhelyiségekben s a baltimore-i ügynökök leltára
szerint számba vett mindent. Izzadva, de csalódottan jöttek vissza. A
kínai azt mondja, hogy talán régebbi utazásokról maradtak még
készletek s ezeket lopták el éjszakánként a gazemberek, mialatt Mr.
Pike aludt.
Az öreg majdnem annyira szívére veszi ezt a rejtélyes élelmezést,
mint Sidney Waltham szomszédságát.
Naponként tizenkét órát töltök őrtállással a fedélzeten. A többi
tizenkettő evéssel, öltözéssel, vetkőzessél és Margarettel múlik el.
Következésképpen többet szeretnék aludni, mint amennyit lehet. Már
alig olvasok valamit. Abban a pillanatban, amint lehajtom a fejem,
már alszom is. Úgy alszom, mint egy pólyásbaba, annyit eszem, mint
egy napszámos és régen-régen nem voltam ilyen egészséges. Tegnap
éjszaka George Moore-t akartam olvasni, de rettenetesen untam.
Lehet, hogy realista, de az élet igazi valóságairól sejtelme sincsen és
ha egyszer megtette volna ezt az utat a Horn körül, kétszer akkora író
volna, mint amekkora így.
Mr. Pike még mindig nem fáradt bele az őrtállásba. Vasból van ez
az ember s azt hiszem, úgy ketté tudna törni engem, mint egy
szalmaszálat. Valóságos anakronizmus.
A faunt nem ölte meg az én eltévedt golyóm. Henry azt állítja, hogy
látta tegnap s ma én is láttam. Előre jött az altiszti ház sarkáig és
óvatosan körülnézett. Possumot sokszor láttam így nézni.
S az idő egyre enyhébb lesz és mi egyre azon törjük a fejünket,
mennyi időbe telik még, amíg a lázadóink elfogyasztják titokzatos
élelmiszerkészleteiket s az éhség megint munkára kényszeríti őket.
Nyugatra vagyunk Valparaisótól, körülbelül ezer mérföldnyire Dél-
Amerika nyugati partjaitól. A könnyű északi szél gyönyörűen vinné a
hajót Valparaiso felé, ha a vitorlák ki lennének feszítve. De így, vitorla
nélkül, folyton egy helyben vesztegelünk.
 Mr. Pike magánkívül van dühében. A bosszúvágy teljesen hatal-
mába kerítette. Nem a lázadás, nem a tehetetlenség, nem a veszteglés
bántja, csak Somers kapitány gyilkosának a jelenléte izgatja.
A lázadást nem veszi komolyan, de ha Sidney Waltham kidugja fejét a
legénységi épület mögül, vagy cápára vadászik a hajó orrában - a fogát
csikorgatja és haját tépi tehetetlen dühében.

Nem, ez nem komoly lázadás, nem olyan, amilyenről annyit ol-

vastam gyermekkoromban s ami klasszikusan híressé vált a tenger
irodalmában. Hiszen itt nincs küzdelem, nincs ágyúlövés, nincsenek
részeg matrózok, sem gyufával felrobbantott puskaporkészletek! Nincs
is puskapor a hajón és ami a grogot illeti, Baltimore óta egyetlenegy
matróz sem ivott egy kortyot sem.
Pedig hát mégis csak lázadás. Hülyék és gonosztevők lázadása - s
haláleset dolgában nem marad a hajdani híres lázadások mögött...
Tegnap reggel négy órakor fölváltottam Mr. Pike-et. Mikor a
sötétben fölbotorkáltam a fedélzetre, kétszer is kellett szólnom az
öregnek, mert nem vett észre.
Megrázkódott és fölugrott.
- Egy pillanat múlva itt leszek - mondta hirtelen. Átvetette magát a
korláton és eltűnt a sötétben.
Nem volt mit tennem - vártam. Ha kiáltok, vagy vitatkozom vele,
csak magamra vonom a lázadók figyelmét. Hallottam, hogy a
legénységi épület felé megy. Egyáltalán nem vigyázott. Az altiszti ház
tisztán verte vissza nehéz lépéseit. Aztán csend lett.
Ismétlem: csend lett. Egyetlen hangot se hallottam többé! Nyolcig
őrt álltam, akkor értem jött Margaret az ő kedves reggeli
köszöntésével:
- Hogy töltötte az éjszakát, bátor tengerész?
A másodkapitány még mindig nem jött vissza. Vállaltam a kö-
vetkező őrséget is. Fölhozták a reggelimet s minthogy Mr. Pike később
se került elő, a löncsöt és az ebédet is ott fogyasztottam el a
parancsnoki hídon.
De semmi se történt. Elöl füstölgött a kémény, jelezve, hogy azok
odaát még mindig főznek. Shorty olykor grimaszokat vágott ránk a ház
mögül s Maltese Cockney egy viharmadarat lőtt. Tony, a görög, fogott
egy óriási cápát, hatan is alig bírták fölhúzni. De sem Mr. Pike-et, sem
Sidney Walthamot nem láttam sehol.
Fülledt, bágyasztóan nyugodt nap volt. A n ap sütött és enyhe
északi szél fújt. Mi történhetett a másodkapitánnyal? Elfogták? Vagy
már el is temették? De miért nem hallottam a lövéseket?
A nagy Colt revolver vele volt. Nem valószínű, hogy nem használta.
Margarettel százszor is megvitattunk minden lehetőséget.
Margaret méltó gyermeke atyjának. Mindenáron vállalta az első
féjszakai őrséget. Bele kellett nyugodnom, de Wadával ott vetettem
magamnak ágyat az őrszoba előtt, a fedélzeten. Henry, a két kötél és a
tisztiszolga, késekkel és tőrökkel fölfegyverkezve a hídon álltak őrt.
Tulajdonképpen nagyon kevés fegyver van a hajón. Lövőszerszám
csak West kapitány 38-as Colt revolvere s az én 27-es automatikus
Winchesterem. A kínainak van egy hosszú húsvágó kése s Henrynek
egy vadászkése. Louis állandóan készen tart két üst forró vizet.
Yatsuda egy nagy fejszével jár-kél, Uchins soha egy lépést nem tesz
hatalmas harapófogója nélkül. Tom Spinknek minden fegyvere egy
szigony.
Bizony néha borzadva gondolok a tömérdek vágó, szúró szer-
számra, melyekkel a lázadók az ácsműhelyből fölszerelhetik ma-
gukat. Ha egyszer összeütközésre kerül a sor, annak, aki életben
marad, lesz dolga a sebesültekkel. Nappal nem is engedek senkit a
parancsnoki hídra. Természetesen, ha támadnak, sötétben fognak
támadni, amikor a puskámnak semmi hasznát nem vehetem. Akkor
aztán: aki bírja, marja!
Különben most éjszakai világításon töröm a fejem. El kell készülni
a támadásra. Majd megmutatom én nekik nemcsak azt, hogy mi
vagyunk a felsőbbrendűek, hanem azt is, miért vagyunk mi a
felsőbbrendűek. Tehát: tervem a következő: gasolinnal átitatott
csepűcsomókat fogok elhelyezni különféle alacsony fémtartókban,
továbbá gyertyákat, néhány golyónyi puskaport, szóval robbanó és
gyúlékony anyagokat. S ehhez valami a puska ravaszához hasonló
készüléket, amely egy zsinór megrántásával felrobbantja a puskaport
és lángba borítja a gasolinos csepűcsomókat. Kíváncsi vagyok,
beválik-e.

42.

Még mindig nem tudjuk, mi történt Mr. Pike-kal. És mi történt a

főkormányossal? Az utolsó három nap alatt mindenkit láttunk, csak a
másodkapitány és Sidney Waltham nem került elő.
Az utolsó három nap alatt sok érdekes dolog történt. Margaret éjjel-
nappal őrt áll velem, mert senki sincs az embereink közt, akire az
őrséget rá merném bízni.
 Nem történik semmi, az embereink elhíznak és ellustulnak. Őr-
szolgálat alatt is alszanak a fedélzeten.
Tegnap összeszidtam Tom Spinket. Mióta a másodkapitány eltűnt,
nem bízik bennem és nem engedelmeskedik föltétlenül. Margaretnek
is feltűnt a dolog.
- Jó tengerész, de gyönge - mondta. - Ha nem vigyázunk, meg-
mételyezi a többit is.
- Majd én beszélek vele.
- Jó. De szigorúan!
Rájöttem, hogy nehéz dolog szigorúnak lenni. Könnyű volt lelőni
Steve Robertset, mikor rám fogta a puskáját. De ezzel a reszkető fejű
Tommal - hogy legyek én szigorú?! Különösen mikor nem szolgáltat rá
közvetlen okot. A Margarettel folytatott beszélgetés után huszonnégy
óra hosszat tűkön álltam, nem tudtam, hogy kezdjem. Hiába, egy nap
alatt nem lehet megtanulni Mr. Pike ordító szigorúságát, sem West
kapitány néma, nyugodt felsőbbségét. Igazán zavarban voltam. Nem
tudtam, hogyan kell az emberekkel bánni és Tom Spink, amennyire
reszkető fejétől telt, tudta ezt. A másodkapitány eltűnése nagyon
lehangolta. Mr. Pike-tól félt, de bízott benne, tudta, amíg ő él, addig
neki se lesz bántódása. De bennem nem bízott. Az első osztályú utas és
a kapitány leánya nem fogja őt megvédeni a lázadó banda ellen.
Valószínűleg így gondolkozott és egyre jobban elkeseredett.
Miután Margarettel megállapodtunk abban, hogy szigorú leszek,
sasszemmel figyeltem Tom Spinket. Alkalomra lestem, de Tom Spink
úgy látszik, rosszat sejtett és nagyon vigyázott. Tegnap végre
rajtakaptam, hogy dohányt köpködött ki a födélzeten. Ez pedig akkora
vétek a tengeren, mint a templomban a szentségtörés.
Margaret vette észre és rögtön jelentette nekem, mi történt.
- Keress egy rongyot és törüld föl! - kiáltottam rá, amilyen dühösen
csak tudtam.
Tom Spinknek még mindig tele volt a szája dohánnyal és elgon-
dolkozva bámult rám. Azt hiszem, ő maga se csodálkozott jobban,
mint én, azon, ami a következő pillanatban történt. Az öklöm ugyanis
lecsapott rá, hátratántorodott és elvágódott a fedélzeten.
Gyerekkorom óta egy ujjal se nyúltam senkihez és nagyon örültem,
hogy az első kísérlet ilyen kitűnően sikerült. Margaret az őrszoba
mellől nézte a jelenetet.
Ó, nagyon furcsa helyzet volt. De hát utóvégre a lázadás a tengeren
kilencszáztizenháromban - az is elég furcsa. Nem lovagi hőstetteket
vittem véghez, hölgyem kegyeiért, hanem arcába ütöttem egy reszkető
fejű matróznak, amiért köpködött egy ötezer tonnás
hajó födélzetén. S az, hogy szívem választottja látta a jelenetet, csak
növelte buzgóságomat.
A csuklóm különben megdagadt. Most abba is hagyom egy pillanatra
az írást, hogy megnézzem, milyen állapotban van. Tom Spink tehát
megígérte, hogy ezentúl jól viseli magát.
- Uram! - ordítottam rá, egészen Mr. Pike vérfagyasztó modo-
rában.
- Uram! - dadogta vérző szájjal. - Igen, uram, föltörülöm... Igen,
uram.
Alig tudtam a nevetést visszafojtani, annyira komikusnak találtam a
helyzetet, de megőriztem méltóságomat s a legünnepélyesebb,
legszigorúbb arccal néztem végig a tisztogatási műveletet. A
legmulatságosabb az volt, hogy Tom Spink az ütés közben alighanem
lenyelte a dohányt, ami a szájában volt, mert amíg súrolt, folytonosan
köhögött.
Azóta rend van. Tom Spink nagyszerűen viseli magát s úgy látom,
az ázsiaiak is jobban félnek tőlem, mióta a sarkamra álltam. Mindegyik
olyan, mint a kezes bárány.

Megint elmúlt két nap és két említésre méltó dolog történt. A

lázadók titokzatos élelmiszerkészlete, úgy látszik, fogytán van s az első
fegyverszüneti tárgyalás lezajlott.
Megfigyeltem a messzelátón keresztül, hogy a lelőtt madarakat nem
dobják többé a tengerbe, ami azt jelenti, hogy azokat is elfogyasztják,
ha nem is éppen azt, hogy minden készletüket kimerítették.
Margaret tengerészszeme vette észre először, hogy a barométer esik,
s hogy szélváltozás várható.
- Ha vihar lesz, minden a fejünkre zuhan - mondta.
Meglobogtattam a fehér zászlót, Bert Rhine és Charles Davis lejött
az altiszti házig s mialatt beszéltünk, a legénységi épület mögött
minduntalan fölbukkant egy-egy kíváncsi arc.
- Na, belefáradtak? - kérdezte szemtelenül Bert Rhine. - Mit
tehetünk az érdekükben?
- Dolgozzanak - mondtam ridegen.
- Miért?
- A maguk érdekében... Megfordul a szél s a sok lebegő vitorla majd
leszakad a rudakkal együtt, egyenesen a maguk fejére... Mi itt
biztonságban vagyunk... Nem a mi érdekünkben beszélek.
- És ha nem...? - vigyorgott a rikkancs.
- Az a maguk dolga. . . Én csak figyelmeztetni akartam a követ-
kezményekre. . . Az egyik acélrúd éppen a legénységi épület tetejére
fog zuhanni.
Bert Rhine Charles Davisre nézett. Az bólintott.
- Majd megbeszéljük.
- Tíz percet adok - mondtam. - Ha tíz percen belül nem látnak
munkához, már késő... Mindenkit lelövök, aki utamba kerül.
- Jó, majd beszélünk róla. Mikor elindultak, utánuk szóltam:
- Egy pillanatra!
Megálltak és visszafordultak.
- Mit csináltak Mr. Pike-kal? - kérdeztem.
Még Bert Rhine is alig tudta meglepetését leplezni.
- És mit csináltak maguk Mr. Mellaire-rel? - vágott vissza. - Ha
maguk megmondják, majd mi is megmondjuk.
Tudom, hogy a meglepetése őszinte volt. Ők valószínűleg azt hiszik,
hogy mi tüntettük el a főkormányost, aminthogy mi őket tettük
felelőssé Mr. Pike eltűnéséért. Minél többet gondolkozom a dolgon,
annál biztosabbra veszem most már, hogy a két tiszt egymást
pusztította el.
- Még valamit! - mondtam gyorsan. - Honnan van ennivalójuk?
Bert Rhine hangtalanul nevetett, Charles Davis titokzatos és fölényes
arcot vágott és Shorty, aki a ház sarkából hallgatta a beszélgetést,
diadalmasan nézett ránk.
Kihúztam az órámat.
- Ne felejtsétek el - mondtam -, hogy tíz percük van a gondol-
kodásra.
Megfordultak és elmentek s mielőtt a tíz perc letelt, mind fönn
voltak az árbocokon, a vitorlák között. A vihar már nőttön-nőtt s a
munkától elszokott legénység lassabban és ügyetlenebbül mozgott,
mint valaha.
- Jobb volna a felső és az alsó fővitorlát kifeszíteni - mondta
Margaret. - Kevésbé ingadozna a hajó.
- Felső és alsó fővitorlát! - kiáltottam a rikkancsnak, aki az altiszti
ház tetejéről vezényelt, mint egy kapitány.
Pillanatig gondolkozott, aztán továbbadta a parancsot.
Tom Spinket állítottam a régen nyugvó kerék mellé és kelet felé
irányíttattam a hajót. Balról kaptuk a szelet és az Elsinore végre
megindult.
Egyetlenegy lázadó se mert ellenszegülni s amikor besötétedett és
teljes erejével tört ki a vihar, az én embereimet is fölküldtem segíteni.
Margaret mellettem állt a sötétben a parancsnoki hídon és forró
keze belesimult az enyémbe, amint lélegzetvisszafojtva figyeltük,
hogy gyorsabban halad-e a hajó.
- Mindig azt mondtam, hogy nem megyek tengerészhez feleségül -
mondta. - Azt hittem, magánál biztonságban vagyok... És most kisül,
hogy úgy ért a vitorlákhoz, mint egy született tengerész.

43.

Megint elmúlt négy nap; a vihar kitombolta magát, alig vagyunk

háromszázötven mérföldnyire Valparaisótól.
A lázadók szó nélkül engedelmeskedtek. Margaret meg én meg
vagyunk győződve róla, hogy ha part közelébe érünk, mind meg-
szöknek a csónakokkal.
- De nem engedjük őket - mondta Margaret felvillanó szemmel. -
Vissza kell jönniök Seattle-be...
És ekkor különös dolog történt. A vihar miután már enyhe szellővé
csendesedett, most hirtelen új erővel tört ki. A lebegő vitorlákba
belekapaszkodott a szél, tépte, szaggatta őket s a vasszerkezet meg az
árbocok recsegtek-ropogtak, nyikorogtak odafönt. A legénység
megrémült.
- Erősítsék meg a rudakat! - kiáltottam Bert Rhine-nek, aki Charles
Davishez fordult tanácsért. Maltese Cockney odajött hozzám, mert a
nagy zajban nem hallotta, mit mondtam.
- Tartsa meg az irányt akkor nem lesz semmi baj - mondta dühösen
a rikkancs.
- Persze, hogy partot érjünk! - Megéheztetek, ugye?
- Mit akar? - kérdezte Charles Davis.
- Eltávolodni a parttól és az óceán közepén maradni, amíg az éhség
kötelességtudásra nem tanít titeket.
- Szót fogadtunk, de ne fordítsa meg a hajót - ajánlotta a rikkancs.
Megráztam a fejem és a puska után nyúltam.
- Fölmászol, vagy beléd lövök!
De abban a pillanatban leszakadt az elővitorla felső rúdja. A hajó
orra szerencsére éppen víz alatt volt s a nagy darab gerenda odazuhant
az előárboc és a legénységi tanya felső része közé.
Bert Rhine hallotta a zuhanást de semmit se látott.
- Több is lesz? - kérdezte gúnyosan.
Alighogy kimondta, már zuhant is a bal oldali árboc és rögtön utána
a jobb oldali, a leghatalmasabb. Mikor az óriás acélrúd meg-
indult lefelé, a rikkancs és társai rémülten kapták félre a fejüket. Rögtön
utána leszakadtak az alsó vitorlák és a tartalékvitorlák is.
Mindez új volt a rikkancsoknak, nekem is új volt, de Charles Davis
és Maltese Cockney teljesen átértette a helyzetet.
- Álljatok fel! - kiáltottam rájuk, mert mind a hárman ott kuporogtak
a földön és tekintetük kétségbeesetten meredt fölfelé, hogy mi szakad
még rájuk.
A rikkancsvezér, aki nem volt ugyan hajós, de elég értelmes volt
ahhoz, hogy a sok hónapos tengeri út után megértse a veszedelmes
helyzetet, odafordult hozzám.
- Meg fogjuk erősíteni a rudakat - mondta.
Mégis megadta magát.
- Jobb lenne most már a sudár- és az ormányvitorlát fölhúzni - súgta
nekem Margaret.
- Sudár- és ormányvitorlát! - kiáltottam.
Charles Davis és Maltese Cockney arca határozottan megköny-
nyebbült s mind a kettő rohant a parancsot teljesíteni.
Soha még ilyen ügyesen és gyorsan nem mozogtak. Késeikkel
levágták a hátsó alsó vitorla maradványait és meglazították a fővitorlát.
- Mi hasznunk belőle, ha ennyire eltávolodunk a parttól? - kér-
deztem Margarettől ma reggel. - Háromszázötven mérföld vagy
háromezerötszáz - igazán egyre megy.
S így, ahelyett, hogy teljes sebességgel haladnánk a tenger közepe
felé, megint vesztegelünk.
Furcsa, nagyon furcsa helyzet. Mi kormányozzuk a hajót, de minden
egyéb mozgató eszköz a lázadók hatalmában van. Egyetlenegy vitorla
van csupán a mi oldalunkon. Vásznak, kötelek, vitorlák, emelőkerekek,
acélkarikák, - mind-mind elöl vannak. Mi csak a hátsó árbocrudat
szabályozhatjuk, de a vitorlája már annak is a lázadók kezében van.
Nem is értjük, hogy egyszer éjszaka nem másznak föl és nem fejtik le a
hátsó vitorlát a rudakról. Azt hiszem, egyedül a lustaság tartotta vissza
őket. Mert ha lefejtenék a vitorlát a rúdjáról, új karikákat kellene
beleerősíteni, különben nem tudnák használni.
Mégis nagyon-nagyon groteszk és nevetséges ez a lázadás, soha
senki nem látott ehhez hasonlót. A hajdani lázadók legalább harcoltak
ellenfeleikkel, megostromolták a rúdjukat és megölték őket.
Így csak nevetek rajtuk, de Margaret a fejét csóválja és azt mondja,
hogy az emberi természetet nem lehet megváltoztatni s hogy
ugyanolyan adott körülmények között az emberi természet csak egyféle
módon nyilvánul. Azt is mondja, hogy a halálesetek-
nek még nincs vége s jön még olyan sötét éjszaka, hogy megint
megcsobban a víz és elnyel közülünk egyet-kettőt-tízet...
Pedig egyelőre még mindig inkább valami szelíd kalandhoz
hasonlít ez a lázadás, valami jól végződő regény utolsó lapjaihoz.
Ó, nagyon regényes nap nap után őrt állni azzal, akit szeret az
ember. A suttogva ejtett utasítások, tanácsok, az elcsókolt pa-
rancsszók mind csupa gyönyörűség.
Mióta elindultam erre az útra, a könyveket százszor pokolra kí-
vántam már. Pedig a könyvek hozzám tartoznak, elválaszthatatlanul.
A könyveknek köszönhetem, hogy az vagyok, ami vagyok. Megöltem
egy embert, Steve Robertset. Ha analfabéta lennék, habozás nélkül
öltem volna. Mint írástudó s minden filozófus életbölcsességével az
agyamban - éppen olyan hidegvérrel öltem meg azt az embert. A
kultúra nem rontott még el teljesen. A gyilkosság hozzátartozott napi
munkámhoz s az én őseim mindig dolgozó emberek voltak, akik
jóban-rosszban egyforma kötelességtudással végezték napi
munkájukat.
Ha újra kezdhetném, ma újra megölném Steve Robertet. Ter-
mészetesen ugyanolyan körülmények között.
Ó, igen, én a veszendő, de ma még uralkodó fehérbőrűek fajtájához
tartozom, akik gyönge akaratukat a maguké alá hajtanak. És
szerelmes vagyok egy királyi nőbe, aki maga is a halálra ítélt, de ma
még uralkodó fehérek osztályából való és mi ketten uralkodni fogunk
mindvégig, amíg csak fajunk el nem pusztul a föld színéről.

44.

Margaretnek igaza volt. Ez a lázadás ellentmond minden tradí-

ciónak.
Wada megölte Ditman Olonsent, a félszemű norvéget s a kis ka-
détot ma délután, a hagyományos zsák szénnel a lábán, leeresztették a
tengerbe. A lázadók megostromolták a hidat. Világító készülékem
fényesen bevált. Az emberek kezdenek éhezni és mi még mindig
tartjuk a parancsnoki hidat.
A támadókkal nem volt nehéz dolgunk. Wada saját gyártmányú
dárdájával keresztülszúrt egyet, aki föl akart kapaszkodni a hídra s
Margaret meg én revolverünkkel elriasztottuk a többit.
Még huszonnégy óra se telt belé s már újabb támadást kíséreltek
meg. Mialatt Margarettel a fedélzeten reggeliztünk, a főárboc mö-
gött felkúszott egy pár ember és elbújt a parancsnoki híd alatt.
Buckwheat meglátta őket, de már késő volt, nem lehetett menekülni.
Tudtam, ha kidugom a fejem a korlát fölött, rám lőnek. S ők sokkal
kedvezőbb helyzetben voltak, mert elbújhattak, nekem meg nem volt
hova menekülni.
A Horn körüli utazásra megerősített és mésszel eltömített vasajtók a
híd alatt, a kabinokból közvetlenül a födélzetre nyíltak. Ezeket az
ajtókat kalapáccsal próbálták felfeszíteni a lázadók. Belülről az egyiket
Wada őrizte a dárdájával, a másikat a tisztiszolga a húsvágó bárddal.
Ekkor az egyik saját találmányú bombámat ledobtam az ajtók körül
dolgozó emberek közé. A hatás óriási volt. Ész nélkül menekültek.
Azóta nem merészkedtek többé a híd közelébe.
Fogytán van az élelmük, azt látjuk. Viharmadarakra vadásznak.
Huszonhat embernek jó sok madárhús kell, hogy jóllakhasson, s azért
igyekszünk nekik megnehezíteni a vadászatot. Állandóan lövöldözünk
rájuk, s még valamit kitaláltam a bosszantásukra. Rájöttem, hogy ha
erősen átfordítjuk a kormánykereket, a hajó irányt változtat. S ha szél
előtt haladunk, a lázadók nem tudják kihalászni a vízből a meglőtt
madarat. Tegnap egész nap semmit sem fogtak.
Ma délután Henry volt a kormánykeréknél. Wada és Louis vacsorát
főztek odalent. Margaret a hídon sétált, én alig voltam tíz lábnyira
Henrytől, mikor a szellőztetőkészülék felől valami tompa neszt
hallottam.
A szellőztető acélcsöve a kórházterem mellett húzódik s az őrszoba
kettős hátsó fala közti üreget foglalja el. A nyílása embermagasságban
olyan sűrű ráccsal van borítva, hogy egy nagyobb fajta patkány se fér be
rajta. Ez a nyílás a kormánykerékre néz.
Valamelyik lázadó a szellőztetőkészüléken keresztül fölmászott s
most kinyúlt a rács között.
Ugyanabban a pillanatban fölszálló füstöt láttam és durranást
hallottam. Megfordultam. Henry görcsösen kapaszkodott a kerékbe,
aztán hördült egyet és hátrazuhant. Szerencsés lövés volt: a szívét
találta.
Tom Spink és Mehino odaugrottak melléje. A revolver tovább
durrogott, de a többi golyó belefúródott a kerékház falába. A szegény
kis kadét még egyet rándult, aztán nem mozdult többé s egy óra múlva
ott pihent ő is egy zsák szénnel az óceán fenekén.
 45.

A helyzet reménytelenül groteszk. Az élelmiszer a mienk, de a

lázadók birtokukba vették a kormánykereket. Azazhogy csak el-
foglalták, de bánni nem tudnak vele. Ők se tudnak kormányozni, mi se
tudunk. A parancsnoki híd a mienk, a kerék a hídon van és mi mégse
nyűihatunk hozzá. A ventilátor nyílásán keresztül mindenkit lelőhetnek,
aki a kerékhez közeledik. Az őrszoba acélfala nagyszerűen védi őket.
Van egy tervem, de amíg nincs égető szükség rá, nem akarom ke-
resztülvinni. Az éjszaka leple alatt könnyű volna kikapcsolni a ke-
rékláncot, akkor egy kötél segítségével a híd másik végéről is lehetne
kormányozni.
Egyelőre az Elsinore nyugodtan himbálózik a csendes vizen. A
lázadók csak hadd éhezzenek. A gyomruk majd észre téríti őket.
Viharmadarak állandóan keringenek fölöttünk, de csak a régi kí-
sérőink - újak nem csatlakoznak hozzájuk. A következő szillogizmust
állítottam fel: Főtétel: a madarak száma nem szaporodik. Altétel: a
lázadók egyetlen tápláléka a madárhús. Következtetés: el kell pusztítani
a madarakat, s akkor a lázadók kénytelenek lesznek visszatérni a
munkához.
Próbaképpen zsíros húsdarabokat és száraz kenyeret szórtam szét a
fedélzeten. Mikor a madarak leszálltak lakmározni, rájuk lőttem.
Ahányat eltaláltam, annyival kevesebb jutott a lázadóknak.
Aztán meg jobbat találtam ki. Átkutattam a gyógyszeres szekrényt s a
húsdarabokat belemártottam a halálfejes üvegek tartalmába. A szolga
tanácsára még patkánymérget is kevertem hozzá.
S ma már egyetlen madarat se láttam. Mind elpusztult s a lázadók
most már éhen halhatnak, ha nem akarnak dolgozni.
Furcsa, nagyon furcsa helyzet. Mintha iskolásfiúk játéka volna. És
mégis tudom: élethalálharc ez.
Éppen ma számláltam össze a halottainkat. Tizennégy van, mióta
Baltimore-ból elindultunk.
Christian Jespersen volt az első, akit O'Sullivan keresztülszúrt, mikor
Andy Fay csizmáit a tengerbe akarta dobni. Aztán O'Sullivan
következett. Charles Davis ölte meg, mert nem tudott tőle aludni. A
Horn passage kezdetén Marinkovich Petrót találtuk holtan a fedélzeten.
West kapitány volt az első, aki nem erőszakos halállal halt meg. Boney
következett utána, akit egy dühös hullám belesodort a tengerbe, éppen
akkor, mikor végre kedvező széllel
megindultunk és Mr. Pike nem akarta megállítani a hajót. Aztán a
varázslónak hitt ácslegény s utána Mike Cipriani és Bill Quigley, akik
kétségbeesetten kapaszkodtak a sebességmérő zsinórjába s akiket
elevenen faltak fel az éhes viharmadarak. Steve Roberts, akit én
lőttem le; Herman Lunkeinheimer, akinek Bombini mindnyájunk
szeme láttára vágta keresztül a torkát, mikor hozzánk akart csatlakozni
a szerencsétlen. Mr. Pike és Mr. Mellaire, a két tiszt, akik valami
szörnyű párviadalban, tanúk nélkül pusztították el egymást. Ditman
Olansent Wada nyársalta föl, mikor a hidat megrohanták s végül
Henry, a kis kadét, akit a kormánykerék mellett a szellőztető nyílásán
keresztül lőttek le a gazemberek.
Ha a halottak hosszú névsorát nézem, igazán nem mondhatom azt,
hogy gyerekjáték a lázadás. Embereink harmadrésze elpusztult s a
történelem legvéresebb csatái se végződtek aránylagosan nagyobb
veszteséggel. Ki tudja, hányan maradunk a végén?
És itt vagyunk mi, a teremtés urai, fölfegyverezve minden korok
bölcsességével és dulakodunk, mint az állatok, egy darab húsért, egy
korty vízért, egy kis levegőért, egy talpalatnyi szárazföldért. Kutyák
vagyunk mind, jól mondta Mr. Pike. De mi, fehérbőrűek, azért
uralkodni fogunk a többi kutyán az idők végezetéig. Ó, bőven, bőven
volna anyaga egy filozófusnak az elmélyedésre, egy föllázadt
vitorláshajón, az Úrnak 1913. esztendejében.
Henry volt a tizennegyedik, aki odalent maradt a tenger sötét
mélyén. Huszonnégy órán belül két lázadó is követte. A tisztiszolga
figyelmeztetett rá, hogy odaát temetnek, de olyan hirtelen merült alá a
két holttest, hogy nem ismerhettük fel őket.
- Verekedtek - mondtam. - Még szerencse, hogy egymás között.
A vén kínai mosolygott és a fejét rázta.
- Ettek a viharmadár húsából - mondta. - A viharmadár húsa mérges
volt... kettő meghalt, sokan megbetegedtek közülük.
Azt hiszem, igaza van. A lázadók kifogták a tengerből az elhullott
madarakat s megmérgeződtek.
A két áldozatot tegnap temették el s ma számba vettük az életben
maradottakat. Csak kettőt nem láttunk: Bobot és a Faunt. Úgy látszik,
meg volt írva a sors könyvében, hogy a szegény, elgyötört, mindig
készséges, mindig engedelmes jóindulatú Faunt én küldjem a
másvilágra. Mért nem inkább Charles Davist és a görögöt? Vagy Andy
Fayt és Bombinit? Akármelyik pusztult volna el, kevésbé sajnáltam
volna.
 Ma megszólított a tisztiszolga.
- Legközelebb, ha megint halottunk lesz, ócskavassal temetjük,
uram.
- Fogy a szenünk? - kérdeztem.
Intett, hogy igen. A főzésre rengeteg szén kell és ha a készlet ki-
fogy, kénytelenek leszünk a rakományt megkezdeni.

46.

A helyzet egyre súlyosbodik. Nincs több viharmadár és a lázalók

éheznek. Tegnap beszéltem Bert Rhine-nal és ma újra. Fogadok,
hogy ezt a mai beszélgetést nem felejti el egyhamar.
Tegnap délután ötkor hallottam a hangját a ventilátor felől. A ház
sarkáról feleltem neki, úgy hogy ő nem láthatott engem:
- Éhesek vagytok?... Majd elmondom, hogy mit ebédelünk ma.
Először is kaviárt. Aztán bouillont és rákpástétomot, kirántott bá-
ránycombot franciasalátával, kaliforniai spárgát majonézzel, őszi-
barackkrémet és kávét, igazi feketekávét. Na, nem folyik össze a
nyál a szájatokban?
Nem túloztam. Az elmondott menüt (igaz, hogy főképpen kon-
zervformában) végigettük aznap este.
- Hagyja abba! - ordított Bert Rhine. - Komolyan akarok beszélni
magával.
- Úgy?! Hát mikor akarjátok megkezdeni a munkát?
- Hagyjuk ezt! - felelt. - A kezemben vannak mindnyájan... Most
még nem árulom el, hogyan, de majd meglátják... Összeroppantom
valamennyiüket.
- Már fűtik nektek a poklot, gazemberek! Patkányok! - kiáltottam
vissza. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy csakugyan egy földi
pokol készül neki és társainak.
S amíg beszéltem, keresztülcikázott a fejemen, hogy milyen jól
eltaláltam a hangot, amelyen ezekkel a gazemberekkel beszélni kell.
És eszembe jutott, hogy íme én, az álmok kergetője, aki csak a
poéták nyelvén beszéltem, aki királyi bölcsek királyi gondolatain
nevelődtem, most úgy beszélek ezzel a New York-i szennyes kül-
városi söpredékkel, mintha magam is közéjük való volnék. De hát
úgy kellett beszélnem vele - az élet és a halál, a kenyér és a víz egy-
szerű nyelvén -, durván és kegyetlenül.
- Választhat - mondta Bert Rhine. - Ha megegyezünk, nem lesz
bántódásuk.
 - És ha nem?
- Akkor meg fogja átkozni az órát, amelyben született... Mit
akarnak?... Ketten azzal a lánnyal meddig bírják ellenünk?... Elfogadja
az ajánlatomat?
Lelki szemeim előtt egyszerre elviharzott minden, amit valaha a
pekingi követségek megszállásáról olvastam és hallottam; a fehérek
tervei arra az esetre, ha a sárga hordák asszonyaikat is megtámadják. A
kínai szolga apró fekete szeme gyilkos gyűlölettel villogott a rikkancs
felé; ő már értette, mire céloz a nyomorult.
- Elfogadja az ajánlatomat? - kérdezte még egyszer.
S engem valami hideg düh fogott el, valami történelmi hagyo-
mányokon alapuló intellektuális harag: na most egyszerre megértettem
Nietzschét. Igazuk van a könyveknek, nagyszerű dolog az, mikor a
felsőbbrendű ember az ész és a gondolat jogán kilencszáz-
tizenháromban, egy ötezer tonnás vitorláshajón, asszonyával az oldalán,
őseivel a háta mögött, ferde szemű szolgáival a lába előtt, büszkén és
bátran elfoglalja az őt megillető magasabb helyet a bestiák fölött!
Királyi érzés volt.
Ez a patkány mer fenyegetni engem!
- Majd ha fényes nappal térden csúszol elém, akkor szóba állok
veled! - mondtam és hátat fordítottam neki.

Mikor ma reggel a kínait egy huszonöt literes kénsavas hordóval

láttam bajlódni, sejtelmem se volt még róla, hogy mit akar vele.
Egyelőre kitaláltam valamit a ventilátor ellen. Szégyellem, hogy nem
jutott előbb eszembe olyan egyszerű dolog. Két zsák lisztet kötéllel
odaerősítünk a szellőztető nyílása elé. Akkor aztán lövöldözhetnek
kedvük szerint.
Tom Spink és Louis rögtön feljött velem az őrszoba tetejére, hogy
onnan óvatosan leeresszük a zsákokat. A nyílás felől hangokat
hallottunk.
- Ki van ott? - kérdeztem.
- Nem gondolta meg? - felelt Bert Rhine.
Ebben a pillanatban a ház sarkán fölbukkant a kínai szolga. Nagy
pléhkanna volt a kezében. Azt hittem esővízért jön. De egyszerre csak
látom, hogy meglóbálja a kannát és a tartalmát beleönti a ventilátor
nyílásába. Csak akkor tudtam meg, hogy tiszta kénsav volt az
edényben.
A rikkancs szemébe kaphatta a folyékony tüzet s a fájdalomtól úgy
látszik, összeroskadt. Irtózatos volt a jajgatása - eszembe jutot-
tak a kiéhezett patkányok, amelyek az utazás első hónapjában be-
szorultak a szén közé.
Amint a gyilkos folyadék szétfröccsent, a szolga meztelen karjára is
jutott belőle s kimarta vastag, egészséges bőrét. És Bert Rhine, a
hangtalanul nevető furcsa, csöndes ember, ott fetrengett a szén között
és a szemét rágta a kénsav.
Elfödtük a szellőztető nyílását a lisztes zsákokkal. A jajgatás most
kevésbé hallatszott. Megvallom, a délelőttöm el volt rontva. Hiába
mondja Carlyle, hogy a halál könnyű, mert mindenkinek meg kell halni
- tíz liter legerősebb kénsav az ember arcába öntve - ez több, mint
egyszerűen meghalni. Hála istennek, Margaret éppen lenn volt és én
megeskettem az embereimet, hogy nem mondják el neki a történteket.
Ó, nem maradtak adósaink a lázadók! A ventilátor-tragédia óta
minduntalan hallunk valami zajt, hol az ebédlőben, hol a szolga
szobájában, hol Margaret szobájában. A fapadozat alatt szerencsére vas
van, vagy inkább acél, amint hogy az egész hajó acélból épült.
Margaret, Louis, Wada meg én mindent sorra jártunk és meg-
kopogtattuk a helyeket, ahonnan a nesz hallatszott. Ha azon dol-
goznának, hogy nyílást vágjanak a padlóba, alulról fölfelé, az olyan
nagy zajjal járna, hogy idejében elkészülhetnénk a védekezésre.
- Ha sikerül is nekik, egyszerre csak egy bújhat ki a résen, annak is a
fejét kell először kidugni. Akkor pedig könyörtelenül lelőjük - mondta
Margaret.
Buckwheatnek most állandóan a lakószobákban kell tartózkodnia és
azonnal jelentenie kell, ha erősebb zajt hall.
Tegnap délután többrendbeli kalapálás után végre csend lett. Éjszaka
se hallottunk semmit. Egyáltalán nem gondoltam veszedelemre.
Hajnali két óra tájban füstöt láttam fölszállni a legénységi épület
kéményéből. Ugyan minek fűtenek ebben a szokatlan órában? -
gondoltam. Négy órakor Wada rohant föl a fedélzetre.
- Nagy baj van Buckwheattel - lihegte. - Tessék gyorsan lejönni.
Odaadtam neki a puskámat, hogy őrt álljon helyettem és siettem
az őrszobába. Tom Spink gyufával világított előttem. Buckwheat ott ült
a díványon, mind a két karjával hadonászott és a szeméből potyogtak a
könnyek. Első pillanatban azt hittem, hogy kénsavat öntöttek a
szemébe. De egyszerre föltűnt valami. Alulról a kabinok felől erős
kénszag áramlott. Rosszat sejtve, leszaladtam a nappaliba.
Ott még erősebb volt a kénszag. A tengeri lámpa halvány világánál.
Nem volt ott. Megtapogattam az ágyneműjét, a lepedőt, míg a két
japán gyanútlanul aludt az ágyon. Föl kellett rázni őket.
Egy ágyterítőt csavartam a fejemre, erősen bekötöttem a szájam és a
szemem és négykézláb átmásztam a szolga szobájába. A legnagyobb
baj az volt, hogy rettenetesen szédültem. Minduntalan nekimentem
valaminek.
Margaret ajtaja nyitva volt. Betámolyogtam a szobájába és levettem
a kötést szememről. S akkor megértettem, mit szenvedhetett Bert
Rhine. Ó, milyen rettenetesen égette a kén a tüdőmet, a szempillámat, a
szememet, az agyamat!... Margaret szobája sötét volt s én tapogatózva
botorkáltam el az ágyáig.
Nem volt ott. Megtapogattam az ágyneműjét, a lepedő még meleg
volt, nemrég hagyhatta el az ágyát.
A hall felől megint erős köhögés hallatszott. Négykézláb botorkáltam
ki és közben valami mozgolódó puha ágba botlottam. Margaret volt.
Irtózatos nehéz volt fölvergődni vele a födélzetre. Margaret teljesen
eszméletlen volt és százszor is meg kellett állnom vele. Hányszor
visszaestem a lépcsőn - hányszor kellett elölről kezdeni az utat! És
mégis boldog voltam, hogy drága, meleg teste ott van a karomban. Ó,
mindennél, mindennél drágább volt ő nekem! A szárazföldnél, melyre
már csak homályosan emlékeztem, a könyveknél és mindazoknál az
embereknél kiket valaha ismertem!
Ahogy most újra átgondolok mindent, egyet biztosan tudok. Egy
pillanatig se jutott eszembe, hogy őt otthagyjam, én magam
meneküljek. Az én helyem ott volt, ahol az övé.
Csak egyért imádkoztam, amíg fölfelé vonszoltam magam: hogy az
őrszoba ajataja nyitva legyen. Élet-halál kérdése volt most, hogy nyitva
van-e az ajtó. Ó, hogy vágytam a mieink után, hogy áhítottam egy
segítő megértő kezet.
Nagy nehezen fölértem a lépcsőn, de talpra állni nem tudtam. Mint
egy négylábú állat, csúsztam tovább. Még jó néhány lábnyira voltam az
őrszobától. Tízszer is meghaltam útközben, de mindig újra föléledtem
és vonszoltam Margaretet tovább.
Olykor anyira gyönge voltam, hogy nem tudtam megmozdítani és
percekig feküdtem tehetetlenül a földön.
Mind a két ajtó nyitva volt s az őrszoba halljában tele tüdővel
szívhattam az áldott, tiszta, hűvös levegőt. Mikor a magas küszöböt
megmásztam, messziről kiabálást és puskalövést hallottam. Ho-
mályosan láttam még a parancsnoki híd éles sziluettjét - néhány
sötét alakot és messze, hátul, valami nagy világosságot. Aztán el-
vesztettem az eszméletemet...
S mialatt mind a ketten ájultan feküdtünk az őrszobában, a mi
derék ázsiai csapatunk visszavert egy támadást a hídról.
Nagyon egyszerűen ment a dolog. A modern hajótörvények ér-
telmében egészségi szempontból szigorúan kell vigyázni arra, hogy a
poloska el ne szaporodjék a hajón. A legénységi épület raktárában
van egy teljes füstölő készülék. A lázadóknak csak a csöveket kellett
a szénrakományon keresztülvezetni s lyukat fúrni a kabinok kettős,
acél- és fapadozatába, s azután megkezdhették a füstölést. Buckwheat
elaludt, a maró kénfüst riasztotta fel. Mindnyájan megfulladhattunk
volna, ha idejében észre nem vesszük a veszedelmet.
Wada kifeszítette az egyik ajtót, a szolga a másikat. De a lépcsőről
visszakergette őket a gyilkos kénszag. Akkor aztán szemberontottak a
lázadókkal.
A tüdőnk alaposan megsínylette ezt a kénes belélegzést. Csak
most, tizenkét óra múltán, kezdünk egy kicsit magunkhoz térni. De a
szerelem csodálatos valami. Minden fájdalomról, minden kiállott
izgalomról elfeledkezem Margaret mellett.
- Milyen furcsa - mondom neki -, hogy van vagy kétszázötven-
millió hozzá hasonló, kétlábú, hosszú hajú, meleg hangú, rózsás bőrű
nő a világon. És nekem mégis ő az egyetlen, az egyedülvaló. Az élet
szépségét és értékét ő jelenti számomra.
- Ó, tudom, hogy a filozófusok szemében bolondság a szerelem.
Volt idő, amikor én is bolondságnak tartottam... Most tudom, hogy a
szerelem maga az élet. A férfi, aki szeret, elérte a legnagyobbat, amit
férfi elérhet. Beszélhetnek a filozófusok, amit akarnak - aki nem
szeretett, az nem is élt. Én tudom, mert én szeretem Margaretet.

47.

Sok minden történt az elmúlt huszonnégy óra alatt. Öreg kínai

szolgánk kis híja, hogy oda nem veszett az utolsó őrszolgálat alatt. A
ventilátor nyílásán keresztül valaki késsel belehasított a liszteszsákba
s a liszt mind kihullott belőle. A zsák jól oda volt erősítve a nyílás elé
s aki odabent volt, nem láthatta, ki jár a hídon, de a lépéseket hallotta
s vaktában kilőtt. Szerencsére nem találta el az öreget, de a nyakát,
meg az arcát kicsit megpörkölte a puskapor.
Hat órakor újabb meglepetés érte az őrséget: Tom Spink odajött
hozzám és remegő hangon mondta:
 - Itt vannak, uram.
- Kik?
- Ők. . . A három kísértet... Ott állnak sorban a kerék mellett.
- Hogy kerültek oda?
- Nem tudom, uram... Valami boszorkányság van a dologban.
- Biztosan átmásztak az árbocokon keresztül... Küldd ide Wadát!
Wada fölváltott és én odamentem a kerékhez. Csakugyan ott volt
mind a három topázszemű álmodozó. A szemük most jobban hasonlított
a macskák szeméhez, mint valaha. És doromboltak, a szó legszorosabb
értelmében doromboltak! Látnivaló volt, hogy barátságos szándékkal
jöttek. Föl is emelték a kezüket, tenyérrel kifelé, mikor megláttak. Ez is
a béke jele volt.
Én csak bólintottam. Mit is beszélhetnék olyan embereknek, akik
dorombolnak, mint a macskák? Mondtam Louisnak, hogy vezesse le
őket és adjon nekik fekvőhelyet. Jelekkel mutattam az alvást s ők
hálásan integettek, de aztán habozva megálltak és a szájukra, meg a
gyomrukra mutattak.
- Vízbefúlt ember nem eszik - mondtam nevetve Tom Spinknek. -
Menj le velük és vigyázz rájuk. Louis adjon nekik enni, amennyi beléjük
fér...
Fél óra múlva Tom visszajött.
- Ettek? - kérdeztem.
De Tomot nem lehetett meggyőzni. Most meg az elfogyasztott óriási
mennyiség volt gyanús neki, mert hallott olyan kísértetekről, akik
felfalták a holttesteket a temetőben. Amiből azt következtette, hogy az is
lehet kísértet, aki eszik.
A harmadik dolog ma reggel két órakor történt. A lázadók bé-
ketárgyalásra jelentkeztek, s mikor ott álltak előttem: Nosey Murphy,
Maltese Cokney s az elmaradhatatlan Charles Davis, mindegyik nagyon
fáradtnak és elgyötörtnek látszott. Hiába, az éhség volt az én
leghatalmasabb szövetségesem. Ahogy most lenéztem rájuk a
parancsnoki hídról, nagyon erősnek éreztem magam.
- Mit akartok? - kérdeztem. - Nincs sok vesztegetni való időm. A
reggeli vár.
Charles Davis beszélni akart, de elébe vágtam.
- Veled semmi dolgom, Davis. Majd Seattle-ben, a bíróság előtt,
amivel egész úton fenyegettél, beszélhetsz. Ott majd nekem is lesz
valami mondanivalóm.
Megint szólni akart, de most meg Nosey Murphy vágott közbe:
 - Fogd be a szád, Davis, mert nyakon ütlek. - Aztán hozzám
fordult:
- Dolgozni akarunk, semmi egyebet.
- Nem ez a módja a bocsánatkérésnek.
- Uram - sietett hozzátenni.
- Így már jobb.
- Ó, uram, ne engedje ide őket - súgta mögöttem Tom Spink. -
Mindnyájunkat megölnek... Sohase fogják megbocsátani nekem,
hogy elpártoltam tőlük.
- Enni szeretnénk, uram - mondta a rikkancs.
- Előbb fölhúzzátok a vitorlákat.
Nosey Murphy habozva nézett Maltese Cockneyra. Az fölnézett
az árbocokra, mintha az erejét akarná összemérni a rá váró feladattal.
Végre bólintott.
- Rendben van uram - mondta a rikkancs. - De mialatt dolgozunk,
nem lehetne valamit főzni odaát?
Megráztam a fejem.
- Egyelőre nem, majd ha minden vitorlát kifeszítettetek és minden
rudat megerősítettetek, akkor beszélhetünk róla.
Csak akkor látszott, milyen nyomorúságosan gyöngék, mikor
fölmásztak az árbocra. Némelyik nem is tudott fölmászni.
Egyszer, pihenés közben, Murphy tekintete ráesett Charles Da-
visre. Ő volt az egyetlen, aki az utazás kezdete óta semmit se dolgo-
zott.
- Segíts te is, Davis - kiáltott rá a rikkancs.
Margaret nevetve figyelte a jelenetet.
Davis csodálkozva bámult a másikra és azt mondta: - Nem!
Murphy átadta a kötelet Sundry Buyersnek, aztán szépen, lassan
odasétált Davishez és nyugodtan azt mondta:
- De igen!
Ez volt az egész. Egy pillanatig halálos csönd volt. Mindenki ab-
bahagyta a munkát és figyelt.
Charles Davis tudta, hogy nincs választása. Vagy dolgozik ő is,
vagy megöli ez az erőszakos bolond. Szó nélkül megfogta az egyik
kötelet. Margaret meg én jóízűen nevettünk rajta s még az embereink
is előre merészkedtek, hogy gyönyörködjenek a ritka látvá-
nyosságban.
Nosey Murphynek, úgy látszott, tetszik a dolog és szemmel tar-
totta Charles Davist.
- Ne olyan lustán! - kiáltott rá.
És Davis látszólag összeszedte minden erejét.
 Az ázsiaiak hangosan nevettek és tapsoltak és én szemet hunytam e
fegyelmi kihágás előtt. Mit is tehettem egyebet? Ünnepnap volt és
hűséges szolgáinknak úgyis olyan kevés szórakozás jutott.
A kormánykeréknél az egyik „kísértetet" találtam. Keletre,
Valparaiso felé irányíttattam a hajót és leküldtem a tisztiszolgát, hogy
egy étkezésre való élelmet adjon ki a lázadóknak.
- Mikor lesz a legközelebbi étkezés, uram? - kérdezte Nosey
Murphy.
- Délben - mondtam. - Amíg jól viselitek magatokat, naponta
háromszor kaptok enni. Ha nem végzitek becsületesen a dolgotokat,
enni se kaptok. Most elmehetsz.
- Még valamit, uram - mondta gyorsan.,- Bert Rhine nagyon rosszul
van. Nem lát, nem tud aludni, folyton jajgat... Az egész arca odavan...
.. .Átkutattam az orvosi szekrényt s egy fecskendezőtűt odaadtam
Murphynek, aki azt mondta, hogy tud vele bánni.
Egész délután enyhe északi szél hajtotta az Elsinore-t s mi egyre
jobban közeledtünk a parthoz, ahol törvények voltak s civilizált
emberek. Ha egyszer Valparaisoban leszünk, majd felszedünk egy pár
csendőrt a hajóra, azok aztán vigyáznak a lázadóinkra.
A három topázszeműt elosztottuk egymás között. Egyet Margaret
vett magához és egyet Louis. Louis nagyon megbízható és tudja, hogy
állandóan szemmel kell tartani őket. A harmadik az én csoportomban
van.
Tegnap különben próbára tettem őket. Margaret is meg én is, biztosra
vesszük, hogy a lázadók nem fogják türelmesen megvárni, míg átadjuk
őket a valparaisói rendőrségnek. Mihelyt part közelébe érünk,
megkísérlik a szökést. Az is lehet, hogy megfúrják a hajót, mielőtt
megszöknek. Elég gyakran előfordult már ilyesmi tengeri lázadások
idején.
Tehát mondom: tegnap éjszaka próbára tettem a topázszeműeket.
Kettőt magammal vittem a csónakokhoz, egyiket otthagytam
Margarettel a hídon. A kínai ott állt mögötte a késsel és jelekkel tudtára
adtam a „kísértet"-nek, hogy az árulás legkisebb jelére agyonszúrja az
öreg. Buckwheat és Tom Spink is ott maradt velük. Wada, a két japán,
Louis és a másik két topázszemű velem jött. Revolvert és baltákat
vittünk magunkkal. Észrevétlenül jutottunk el a legénységi épület
végére. Itt voltak az első csónakok. Mielőtt munkához fogtunk,
megnéztem, hogy ki áll őrt. Mulligan Jacobs volt ott.
Félelem nélkül, a régi, keserű gyűlölettel nézett a szemembe.
- Jacobs - súgtam neki -, itt maradsz, amíg széthasogatjuk a
csónakokat! Megértetted?
 - Mintha én törődném vele - mondta hangosan. - Csináljon, amit
akar... vágja szét a csónakokat, hogy ne szökhessenek meg és adja át
őket a rendőrségnek... Bánom is én...
- Hallgass! - csitítottam.
- Mit hallgassak? - kérdezte még hangosabban.
- Jóllaktak, most alszanak, mint a bunda... Még Rhine is alszik...
Injekciót kapott... Csak kezdjenek hozzá!... Ha ezer darabra vágják a
csónakokat, azt se bánom. Az én beteg hátam többet ér nekem, mint
ezeknek a gazembereknek a feje, akik odalent horkolnak.
- Ha így beszélsz, akkor miért nem csatlakoztál hozzánk?
- Mert magukat még félannyira se szeretem, mint őket. . . Ők azok,
amivé maga meg az apja, meg a nagyapja tették őket. De micsoda
maga és kik voltak a többiek a fajtájából? Kizsákmányolói az emberi
munkának... Azokat nem szeretem. De magát meg az őseit gyűlölöm...
Csak magamat szeretem, az én görbe hátamat, amely élő bizonyítéka
annak, hogy nincs isten és hogy Browning hazudott.
- Gyere át hozzánk - mondtam. - Jót fog tenni a hátadnak.
- Menjen a pokolba - felelt dühösen. - Menjen a csónakjaihoz ...
Akasztassa fel őket, mit bánom én. . . De engem ne fenyegessen a
törvénnyel. Én nyomorék vagyok, gyönge ahhoz, hogy a kezem
fölemeljem azok ellen, akiknek erős a hátuk, de az agyukban nincs
semmi.
- Ahogy tetszik - mondtam hidegen.
- Mi az élet? - folytatta. - Egy kis világosság sok sötétség között.
Miért nem születtem lepkének, vagy kövér disznónak - vagy olyan
embernek, akinek egészséges a háta és akit szeretnek az asszonyok? ...
Menjen, vágja szét a csónakokat... Egyszer maga is odajut, ahol én
vagyok. Magának éppen olyan sötét lesz a sötétség, mint nekem.
- Tele gyomorral majd más színben látod a világot - mondtam.
- Menjen a csónakokhoz! ,
- Kinek az eszméje volt a kén? - kérdeztem.
- Nem mondom meg, de nagyon irigyeltem azt az embert, akinek
eszébe jutott... Hanem kinek az eszméje volt a kénsav? Bert Rhine-nak
nem lesz arca többé.
- Én se mondom meg. . . De annyit mondhatok: nagyon örülök,
hogy nem az én eszmém volt...
Mulligan Jacobs művész lehetett volna vagy költő-filozófus, ha nem
született volna nyomoréknak.
Széthasogattuk a csónakokat. Nem is volt nehéz munka. Ott
hagytuk a deszkákat és visszamentünk a hídra anélkül, hogy egyszer is
utánunk lőttek volna. A legénység természetesen kinézett ugyan a zajra,
de közbelépni senki se mert. Szótlanul nézték, hogy foszlik köddé utolsó
reményünk is a menekülésre.
- De honnan vették az élelmet? - kérdezte később a tisztiszolga.
Mindennap megkérdezi ezt, mióta Mr. Pike a fejét törte rajta.
Vajon Mulligan Jacobs megmondta volna-e, ha megkérdezem. Na, majd
Valparaisoban, a bíróság előtt, ez is kisül. Addig csak hadd kérdezze
meg mindennap az öreg.
Ma reggel küldöttség jött hozzám panaszkodni a csónakok szét-
rombolása miatt. Azt kérdezték, mi a szándékom.
S ahogy lenéztem a hídról a nyomorultakra, elvonult előttem annak a
három embernek a képe, aki énelőttem állt ezen a hídon és uralkodott a
csőcseléken. A Samurai, Mr. Pike és Mr. Mallaire. S most itt voltam én -
negyediknek, én, aki nem is voltam tengerész - s az Elsinore nyugodtan
folytatja útját.
Bert Rhine bekötött fejjel állt előttem és kénytelen-kelletlen valami
tiszteletfélét éreztem iránta, ő is úr volt a maga szemétjén, a patkányai
között. Minél előbb partra akart jutni, orvos kezébe. In kább a börtönt
választja, mint a halált. Inkább a szabadságról mond le, mint a szeme
világáról.
- Mit akar velünk, uram? - kérdezte Isaac Chantz, a zsidó.
Bert Rhine aggódva figyelt a hangra.
- Börtönbe juttatlak mindnyájatokat - mondtam.
A lázadók csoportja pártokra oszlott.
- Vigyázzon, mert rajtaveszthet - fenyegetőzött a zsidó.
- Hallgass, Chantz! - parancsolt rá Bert Rhine.
- Hallgass te!
Olyan érdekes és izgalmas volt a dráma, melynek tanúja lehettem,
hogy egy pillanatra megfeledkeztem minden egyébről és figyeltem.
- Bombini! - kiáltott Bert Rhine.
A hangja parancsoló volt, mint a gazdáé, aki a kutyáját hívja. Bombini
engedelmeskedett. Kihúzta a kését és közeledett Chantz-hoz. Az
rémülten felhördült.
Bombini habozott és visszanézett a vezérre, akinek arcát a kötések
mögött nem láthatta s aki nem láthatta őt.
- Jól van, Bombini, csak rajta! - biztatta Charles Davis.
- Fogd be a szád, Davis! - mondta Bert Rhine.
Kid Twist előrántotta a revolverét és odaugrott a zsidó elé. Pillanatnyi
szánalmat éreztem az olasz iránt. Két malomkő közé sodródott.
 - Bombini, fojtsd meg a zsidót! - parancsolta Bert Rhine.
Az olasz egy lépést tett előre s két oldalról Kid Twist és Nosey
Murphy követte.
- Nem látom - mondta Bert Rhine csüggedten. - De istenemre,
megnézem!
S egyetlen, heves mozdulattal letépte arcáról a kötést. Irtózatos
fájdalmat érezhetett. De hogy az arca milyen szörnyű volt, annak
leírására nincs elég szó az angol nyelvben. Margaret rémülten föl-
sikoltott.
- Bombini, fojtsd meg! - kiáltott. - Mindenkit fojts meg, aki utadba
ál l . .. Murphy! Segíts!
Murphy kihúzott kése az olasz hátát érte. Kid Twist revolverrel védte a
zsidó csoportját. S azok hárman megint léptek egyet. Ebben a
pillanatban fölijedtem álmodozásomból.
- Bombini! - mondtam szigorúan.
Megállt és fölnézett.
- Maradj ott, ahol vagy! - parancsoltam rá. - Chantz! Ne félj! Most
még Rhine az úr, fogadj szót neki. Majd Valparaisoban, a börtönben
másképp lesz. . . De amíg a rendőrség megérkezik, majd én
vigyázok... Bombini! Menj oda a keresztárbochoz. Deacon! Te is!
Mindegyik ismerte már a géppuskámat s egy pillanatnyi habozás után
mindegyik engedelmeskedett. Isaac Chantz egyedül maradt.
- Chantz! - mondtam neki. - Nem volna okosabb, ha te is oda-
mennél a keresztárbochoz?
Nem soká gondolkozott, ő is szót fogadott.
- Rhine!
Felém fordította szétroncsolt arcát.
- Amíg Chantz szót fogad, ne bántsd. Minden kézre szüksége van a
hajónak... Menj le a betegszobába. Majd küldök Murphyvel friss kötést
és injekciót.
- Mi történt ezzel az emberrel? - kérdezte Margaret, mikor magunk
maradtunk.
- Lám - nem lehetett hazudni. Ezt az egy borzalmat eltitkolni
akartam Margaret előtt s ezt se lehetett. Elmondtam neki az igazat.

Nem sok írnivalóm akad már. A lázadásnak vége. Ha így marad a

szél, két nap múlva Valparaisoban leszünk. Ott átadom a legénységet a
rendőrségnek s ú j emberekkel indulunk Seattle-be.
Csak egy dolgot kell még elmondanom, aztán vége ennek a fur-
csa történetnek. Tegnap este történt és még most is itt bizsereg minden
idegszálamban.
Margarettel fönn voltunk a födélzetén. Olyan jó volt megint érezni
hogy siklik a hajó a sima vízen.
A sötétben egymást átölelve tervezgettünk. Én azt akartam, hogy
Valparoisóból új tisztekkel és új legénységgel indítsuk Seattle felé az
Elsinore-t, s mi pedig gőzössel folytassuk az utat, hogy hamarább
hazaérjünk. Valparaisoban megszerezhetjük a fölmentést,
megesküdhetünk és mint férj és feleség szállhatunk hajóra.
De Margaret makacskodott. A Westek mindig a maguk hajóján
utaztak - mondta és mindig maguk futottak be a kikötőbe a hajójukkal.
Az Elsinore-nak ú j tisztekkel és új emberekkel, de egy Westtel a
fedélzetén kell megérkeznie Seattle-be.
- De édes szívecském - könyörögtem -, az utazás is napokig tart
még... Gondolj arra, mit mond Henley. Minden csók egy lépéssel
közelebb visz a halálhoz.
Rászorította ajkát az enyémre.
- Azért is csókolózunk - mondta.
- Ó, hány hónap még! - keseregtem.
- Édes kis csacsim - nevetett -, hát nem érti?
- Csak annyit értek, hogy Valparaiso még sok ezer mérföldnyire van
Seattle-től.
- Nem akarja megérteni?!
- Semmit se tudok.,. Bolond vagyok... Csak azt tudom, hogy
szeretem magát és azt akarom, hogy minél előbb a feleségem legyen.
- Hogy maga milyen csacsi! - mondta és a kezemet odaszorította az
arcához. - Mit érez? - kérdezte.
- Azt, hogy ég az arca. . .
- Én, mert pirulok, hogy nekem kell megmondanom. .. .Maga azt
mondta, hogy Valparaisoban meg lehet szerezni a fölmentést és... és...
- Azt gondolja...
- . . . Azt . . .
- S az Elsinore-on tesszük meg a nászutat Valparaisóból Seattle-be?
- Bizony! Milyen unalmas út lesz. Hónapokig fog még tartani...
Utánozott incselkedve. Magamhoz szorítottam és egy hosszú csókkal
belefojtottam a csúfolódást...