01.

Használati utasítás

A mellékelt novellák rövidségük ellenére is teljes értékű írások. Előnyük, hogy az ember időt
spórol velük, mert nem igényelnek hosszú hetekre-hónapokra terjedő figyelmet. Amíg a lágy
tojás megfő, amíg a hívott szám (ha foglaltat jelez) jelentkezik, olvassunk el egy Egyperces
Novellát. Rossz közérzet, zaklatott idegállapot nem akadály. Olvashatjuk őket ülve és állva,
szélben és esőben vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is
élvezhető!
Fontos, hogy a címekre ügyeljünk. A szerző rövidségre törekedett, nem adhatott hát
semmitmondó föliratokat. Mielőtt villamosra szállnánk, megnézzük, milyen jelzésű a kocsi. E
novelláknak éppily fontos tartozékuk a cím. Ez persze nem azt jelenti, hogy elég csupán a
föliratokat olvasgatni. Előbb a cím, aztán a szöveg: ez az egyetlen helyes használati mód.
Figyelem! Aki valamit nem ért, olvassa el újra a kérdéses írást. Ha így sem érti, akkor a
novellában van a hiba.
Nincsenek buta emberek, csak rossz Egypercesek!

01. Handling Instructions

Despite their brevity, the stories in this book have a certain amount of literary merit. They also
have the added advantage of saving us time, since they do not require our attention for weeks
on end. While the soft-boiled egg is boiling or the number you are dialing answers (provided it
is not engaged, of course) you have ample time to read one of these short stories which,
because of their brevity, I have come to think of as one minute stories. You can read them
whatever your mood, whether you are sitting down or standing up, in fine weather or foul.
They make good reading even on a crowded bus. Most can even be enjoyed on a walk.
Do pay attention to the titles, though. The author strove for brevity, which put a special burden
of responsibility on him when choosing the titles for his stories, of which they form an organic
part. Do not stop at the titles, though! First the title, then the story. It's is the only proper
manner of handling.
Attention! If something is not clear to you, reread the story is question. If it is still not clear to
you, dump the story, the fault lies with the author. There are no dim-witted readers, only badly
written one-minute stories.
 02. Arról, hogy mi a groteszk

Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két

lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a
világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, a s
lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után! Ott egy autó: négy kereke a
levegőbe, mintha egy kutya a hasát akarná vakartatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára
az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján
tovarobog. A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten kevő két villámhárító
hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában:
!RÖS TLOPASC NESSIRF
Bent egy dülöngélő vendég - fejjel aláfelé - elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab,
rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki. Tél van? Hát persze!
Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a
korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!
Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt,
fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják
a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három
árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang,
amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak, az özvegy sír, jajonganak az
árvák... Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel nehezebb! Először is
jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-
futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és
ha eltalál valakit - pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm
egészséges kuncogása. De ha minden stimmel - kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a
deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy
telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma
sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.
Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel,
keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.
 02. The Grotesque: A Practical Approach

Stand with your legs apart. Bend forward all the way. Look back between your legs. Thank you.
Now look around you and take stock of what you see. The world has been stood on its head.
The gentlemen's feet beat about in the air while the ladies, she how they grab for their skirts?
The cars, too: their four tires are spinning in the air, looking for all the world like a dog trying to
scratch its stomach. Then there's the chrysanthemum, its thin jack-in-the-box stem reaching for
the sky as it balances precariously on its head -- and the express train speeding along on top of
its trail of smoke. To the left, the parish church stands balanced on the tips of the lightning rods
sticking out of its twin steeples. And over there is a sign on the window of a pub:
REEB DEWERB YLHSERF
Inside, a customer, his head to the floor, staggers laboriously from the counter, holding
a mug of beer in his hand. Do notice the order, though: the foam is at the bottom, the beer is
on the top, and the bottom of the mug is on top of the beer. Yet not a drop is spilled. Is it
winter? You bet your life! Just look at the snowflakes, how they are fluttering up, and the
skaters as they zigzag in pairs, dangling from the icy mirror of the sky. Not an easy sport,
skating!

However, let us look for a merrier spectacle. Ah, there! A funeral! Amidst the snowflakes falling
up, through the veil of tears trickling the other way around, we can see the gravediggers haul
the coffin up with two hefty ropes. The colleagues, friends and relations of the deceased, both
near and far, his widow and three orphans all grab some clods of earth and begin pelting the
coffin. Let us recall the heartrending sound as the clods of earth are flung into a grave, knock
against the coffin and break into tiny little pieces. The grieving widow sobs. The poor fatherless
orphans wail. How different it feels to throw things up! How much more dexterity it takes to hit
the coffin! To start with, you need high quality clods, otherwise they disintegrate halfway up.
So there is much grabbing, shoving and running helter-skelter to retrieve the most compact
pieces. But a good clod of earth is not enough. Badly aimed, it falls back down and if it should
hit somebody, especially a rich, distinguished relative, there is no escaping the titter of delight
that follows. However, if all goes well and the clod of earth is firm and compact, the aim is
accurate and on the mark, the man who flung it is applauded, and everyone goes home feeling
happy. For days to come people talk about the perfect aim, the charming deceased, and the
amusing ceremony, how splendid it turned out, and they do so with no trace of hypocrisy,
feigned lamentation or pretense at sympathy.

And now, you may straighten up. As you see, the world is on its feet again, and you are at
liberty to mourn your dearly departed with all the tears and dignity you can muster.
 03. Közvélemény-kutatás
Nálunk is megalakult s már meg is kezdte működését az első hazai közvélemény-kutató intézet.
Kérjük a lakosság megértő támogatását. Mutatóba közöljük első vizsgálatunkat, melyet annak a
kérdésnek szentelünk, hogy miképpen vélekednek az emberek hazánk múltjáról, jelenéről és
jövőjéről. Az eredmény megbízhatósága érdekében 2975 különböző rendű, rangú, munkakörű
és felekezetű személynek az alábbi kérdőívet küldtük ki:

1. VÉLEMÉNYE A JELENLEGI RENDSZERRŐL

a) Jó.
b) Rossz.
c) Se jó, se rossz, de azért egy kicsikét jobb is lehetne.
d) Bécsbe vágyik.

2. ÉRZI-E A 20. SZÁZAD EMBERÉNEK MAGÁNYOSSÁGÁT

a) Egészen magányos.
b) Majdnem egészen magányos.
c) Úgyszólván egészen magányos.
d) Néha beszélget a házfelügyelővel.

3. KULTURÁLIS IGÉNYEI
a) Moziba, meccsre, kocsmába jár.
b) Néha kinéz az ablakon.
c) Még az ablakon se néz ki.
d) Helyteleníti Mao Ce-Tung nézeteit.

4. MILYEN A FILOZÓFIAI KÉPZETTSÉGE?

a) Marxista.
b) Antimarxista.
c) Csak Rejtő Jenőt olvas.
d) Alkoholista.

EREDMÉNY
1. Az elmúlt húsz évben minden a lehető legjobb volt.
2. Most is jó minden, csak a 19-es busz közlekedik ritkán.
3. A jövő még jobb lesz, föltéve, hogy a 19-es busz járatait sűrítik. (Megjegyzés: sűrítik.)
 03. Public Opinion Survey

The Hungarian Public Opinion Research Office has just conducted its first survey, the results of
which have recently been made public. The question asked was: How do people see the past,
present, and future of the nation? In order to insure credible results, the bureau sent out
questionnaires to 2,975 citizens of various social standings, ranks, professions and religious
persuations.
The questions were as follows:
1. YOUR OPINION OF THE PRESENT REGIME IS:
a) Favourable.
b) Unfavourable.
c) Neither favourable nor unfavourable but a little improvement wouldn’t hurt.
d) I want to move to Vienna.
2. DO YOU FEEL ALIENATED?
a) I feel completely alienated.
b) I feel almost completely alienated.
c) I am, so to speak, pretty thoroughly alienated.
d) from time to time I manage to talkto the Party Secretary.
3. WHAT ARE YOUR CULTURAL INTERESTS?
a) I go to the movies, ball games and bars.
b) From time to time I look out the window.
c) I do not even look out the window.
d) I disapprove of Mao Tse Tung’s Little Red Book.
4. YOUR PHILOSOPHICAL ORIENTATION TENDS TOWARD:
a) Marxism.
b) Anti-Marxism.
c) Science fiction.
d) Alcoholism.

RESULTS
1. During the past twenty years, Hungary has been a paradise on earth.
2. Hungary is still a paradise on earth, except bus No. 9 tends to run behind schedule.
3. Hungary’s future will be even brighter provided they add more buses to line No. 9. (Note:
they will.)
 04. Egyperces életrajz
Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról
szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák
irigyen felsóhajtottak.
Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen
teljes értékű sikerem. Ettől kezdve életem folytonos dekadencia. Nemcsak szépségemből
vesztettem, fogaimból s hajamból hullattam el, hanem a külvilággal szemben is egyre inkább
alulmaradtam.
Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni. Hiába tudtam,
hogy író akarok lenni, apám patikus volt, s ahhoz ragaszkodott, hogy én is az legyek. S még ez se
volt neki elég! Arra vágyott, hogy több legyek nála, s amikor patikus lettem, még egyszer
egyetemre küldött, hogy vegyészmérnök is legyek. Újra várhattam négy és fél évig, amíg szívvel-
lélekkel az írásnak szentelhettem magam.
De meddig? Alig vettem néhány mély lélegzetet, amikor kitört a háború. Magyarország hadat
üzent a Szovjetuniónak, s engem kivittek a frontra, ahol hamarosan megverték a mi
hadseregünket, engem pedig elfogtak az oroszok. A fogságban megint eltöltöttem négy és fél
évet, de hazatérve újabb viszontagságok vártak, melyek nem könnyítették meg az én írói
pályámat.
Már ebből is mindenki láthatja, hogy amit ilyenformán a világra sikerült hoznom - néhány
kisebb-nagyobb regényt, öt-hat novelláskötetet, két színdarabot -, úgyszólván titokban írtam,
néhány szabad órámban, melyeket sikerült ellopnom a történelemtől. Talán ez az oka, hogy
mindig szűkszavúságra törekedtem, rövidségre, pontosságra, a lényeget keresve, sokszor
kapkodva, minden csöngetéstől összerezzenve, mert sem a postától, sem más érkezőtől nem
sok jót várhattam.
Ez a magyarázata annak is, hogy újszülöttként talán elértem a tökéletességet, de aztán csak
koptam, csúsztam, bukdácsoltam, és bár egyre jobban kitanultam a mesterségemet,
önmagamat, a bennem rejlő beteljesülést mindig elérhetetlennek éreztem.
 04. One Minute Biography

When I was born, I was such a beautiful baby the doctor swept me up in his arms and going
from room to room, showed me off to the entire hospital. I even smiled, they say, which made
the mothers of the other babies sigh with envy. This happened in 1912, shortly before the
outbreak of the First World War, and it was my only uncontested success, I think. From then on
my life has been one of continual decline. Not only did I lose much of my extreme good looks,
but some of my hair and a few of my teeth as well. What’s more, I haven't been able to live up
to what the world has expected of me. I could not carry my plans into effect, nor make full use
of my talent. Though I had always wanted to be a writer, my father, who was a pharmacist,
insisted I follow in his footsteps. However, even that did not satisfy him. He took it into his head
that I should have a better life than his own. So after I became a pharmacist, he sent me back to
college to make a chemical engineer of me. This meant another four and a half years of delay
before I could indulge my passion for writing. I had hardly put pen to paper when the war broke
out. Hungary declared war on the Soviet Union, and I was taken to the front. Here, our army
was made short shrift of and I found myself a prisoner of the Russians, a POW. This took
another four and a half years out of my life. And when I returned home I was faced with yet
further trials which did nothing to ease my way towards a career in writing. From this it will be
seen that what I was able to create under the circumstances, a couple of novels of various
lengths, five or six volumes of short stories and two plays, I created more or less in secret, and I
did so in the precious few hours I was able to wrench from the inexorable march of history.
Perhaps this is why I have always striven for economy and precision, looking for the essence,
often in haste. Startled by every ringing of the doorbell, I had no reason, ever, to expect
anything good either from the mailman or from any other arrival. This also explains why,
though as a new-born infant I may have attained to a perfection of sorts, from that time on I
began to lose my luster, to slip and falter and despite the circumstance that I became better at
my trade and gained more and more self-knowledge, I have always been painfully aware of the
impossibility of living up to my full potential.
 05. In memoriam dr. K. H. G.
- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
- Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német
romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

05. In Memoriam Dr. H.G.K.

"Hölderlin ist ihnen unbekannt?" Dr. H.G.K. asked as he dug the pit for the horse’s carcass.
"Who is that?" the German guard growled.
"The author of Hyperion," said Dr. H.G.K., who had a positive passion for explanations. "The
greatest figure of German Romanticism. How about Heine?" he tried again.
"Who're them guys?" the guard growled, louder than before.
"Poets," Dr. H.G.K. said. "But Schiller. Surely you have heard of Schiller?"
"That goes without saying," the German guard nodded.
"And Rilke?" Dr. H.G.K. insisted.
"Him, too," the German guard said and, turning the color of paprika, shot Dr. H.G.K. in the back
of the head.
 06. Üzenet a palackban
Kihalásztatott a Csendes-óceánból
"Innen, a déli szélesség 17., a nyugati hosszúság 151. fokáról körülbelül az Otahiti szigetek
magasságából, igen rossz időjárási viszonyok között, az éjszaka sűrű sötétjében, tomboló
szélben, zuhogó esőben, az erős hullámverésben hánykolódva, amikor már a többi magyar,
csupa derék matróz, a tengerbe veszett, én egészen véletlenül rájöttem arra, hogy ha a két
karomat előrelököm, és, mintha eveznék, hátracsapom, a lábamat pedig, ahogy a békák
ugrálnak, széjjelrúgom, akkor, ahelyett hogy én is elmerülnék, és a vízbe fulladnék, a felszínen
bírom tartani magam. Drága földieim, felsőpáhokiak! Létezik ez? Tudtatok róla? És ha tudtatok,
miért nem szóltatok? Ha még tíz percig kibírom szusszal, talán idetéved egy hajó, és észrevesz,
és kiment. De ha nem, akkor ezúton üzenem minden hőn szeretett honfitársamnak: Becze
Benedek vagyok! Magyarok! Halló! Figyelem! Hallgassatok szómra, és ha hasonló bajba
keveredtek, kezetekkel-lábatokkal kapálózzatok, nehogy a hullámok elnyeljenek. Menyemet,
fiamat üdvözlöm, és Isten óvja a szép magyar hazát!"

06. Message Found Afloat in a Bottle

Fished out of the pacific ocean

“Here, at latitude 17 south, longitude 151 west, from approximately the height of the Otahiti
Islands, amidst highly unfavorable weather conditions, in the thick of night, in whipping winds,
torrential rain, tossed about by horrendous waves, after the other Hungarians, noble sailors to
the last man, have gone under, I realized quite by accident that if I thrust my two arms forward
and then pulled them back as if I were rowing while I kick my legs apart like leaping frogs, then,
instead of going under like the others and drowning, I can keep myself afloat. My fellow
countrymen from Felsőpáhok! Could this be possible? Did you know? And if you did, why didn’t
you say so? If I can hold out for just ten more minutes maybe a ship will pass by, spot me and
save me. But if this is not going to happen, I hereby want all my beloved countrymen to know
the following. I am Benedek Becze! Hungarians! Ha-ho! Listen! Listen to what I have to say, and
if you get into a similar fix, thrash about with arms and legs so the waves won’t overpower you.
My regards to my daughter-in-law and my son, and may God save our beloved Hungary!”
 07. Mi mindent kell tudni
Érvényes két díjszabási övezet beutazására, egy órán belül, legföljebb négyszeri átszállással, a
felszállóhelytől az utazás céljához vezető legrövidebb útvonalon. Átszállni csak
keresztezéseknél, elágazásoknál és végállomásokon lehet, de csak olyan kocsira, melynek
útvonala az előzően igénybe vett kocsik útvonalától eltér. Egy utazás során csak egy Duna-híd és
minden útvonal csak egyszer érinthető.
Kerülő utazás és útmegszakítás tilos!

07. So Much to Keep in Mind

Valid for travel within two prepaid zones within one hour of initial embarkation with a
maximum of four transfers on the shortest route between your starting point and final
destination. Transfer is permitted only at
crossings, junctures and line terminals, and is restricted to cars, trains, buses and trolleys whose
route is not identical to the routes already taken. Only one Danube bridge may be crossed en
route, and each station may be visited only once.
Attention: No detours or breaks in your journey permitted.

08. Ki látta?
F. hó 7-én délután fél hatkor moziba ment, és azóta nem tért haza Fehér Kálmánné sz. Flügl
Márta negyvenegy éves budapesti lakos. Személyleírása: magas növésű, de inkább alacsony,
hízásra hajló, jobban mondva vézna termetű. Szeme: kék, illetve zöldes, esetleg fekete. Hajszíne
bizonytalan, télikabátja sötétkék, helyesebben rozsdabarna, de lehet, hogy szürke, melynek
gallérja prémmel szegélyezett. (Pontosabban: nem prém, hanem bársony, vagy semmiféle
szegély sincs rajta.) Különös ismertetőjele: nő.
A nyomravezető sürgős értesítését várja
az aggódó férj

08. Has Anyone Seen…?

At 5:30 p.m. on the 7th of this month, Mrs. K. Fehér, née Márta Flügl, went to the movies and
hasn’t been seen since. Mrs. Fehér, 41, a resident of Budapest, has been described as tall or
short, prone to gain weight, or lean and lanky. Her eyes are blue or green, possibly black. Her
hair color could be anything. Her winter coat is dark blue or rust brown, though possibly gray,
with fur trimming. (Correction: the trim is not fur but velvet, though the coat may have no
trimming at all.) Special distinctive marks: female.

Any leads will be greatly appreciated by:

her worried husband
 09. Az utolsó meggymag
Már csak négyen voltak magyarok. (Márminthogy itthon, Magyarországon. Más népek közt,
szerteszóródva, még jó néhány élő magyar akadt.) Egy meggyfa alatt tanyáztak. Jó fa volt,
árnyat is, gyümölcsöt is adott. Persze, csak meggyszezonban.
A négyből is az egyik nagyothallott, kettő pedig rendőri felügyelet alatt állt. Hogy miért, azt már
maguk se tudták. De azért néha még elmondogatták:
- Én rendőri felügyelet alatt állok.
Neve csak egyetlenegynek volt, jobban mondva, csak ő emlékezett a nevére. (Siposnak hívták.)
A többiek, mint annyi mást, a nevüket is elfelejtették. Négy embernél nem olyan fontos, hogy
mindegyiknek külön elnevezése legyen. Egyszer azt mondta Sipos:
- Kéne valami emléket hagynunk magunk után.
- Mi a csodának? - kérdezte az egyik, aki rendőri felügyelet alatt állt.
- Hogy arra az időre, amikor már nem leszünk, maradjon utánunk valami.
- Ki lesz akkor mireánk kíváncsi? - kérdezte a negyedik magyar, akit se Siposnak nem hívtak, se
rendőri felügyelet alatt nem állt.
Sipos azonban ragaszkodott a tervéhez, mely a másik kettőnek is megtetszett. Csak ő, a
negyedik hajtogatta a magáét, hogy ennél butább ötletet még nem termett a föld. Zokon is
vették a többiek.
- Mi az? - szóltak rá. - Hogy beszélsz? Te talán nem is vagy igazi magyar.
- Miért? - kérdezte ő. - Olyan nagy mázli most magyarnak lenni?
Ebben volt valami. Abba is hagyták a torzsalkodást, és nagy fejtörésbe kezdtek, hogy miféle
emléket hagyhatnának maguk után. Egy követ megfaragni, ahhoz véső kellett volna. Ha
legalább egy gombostűje volna valakinek! Azzal - magyarázta Sipos - bele lehetne szurkálni a fa
kérgébe valamilyen üzenetet. A fában az holtig megmarad, mint az emberi bőrön a tetoválás.
- Hát akkor dobjunk föl egy nagy követ - javasolta az egyik rendőri felügyeletes.
- Te buta. Hiszen az leesik.
Amaz nem vitatkozott. Szegény, tudta ő magáról, hogy némiképp rövid az esze.
- Hát mondjatok jobbat - szólalt meg később. - Mi van valami, ami megmarad?
Ezen sokáig eltanakodtak. Végül abban maradtak, hogy két kő közé (nehogy a földbe mossa az
eső) elrejtenek egy meggymagot. Nem valami óriási emlékeztető, de jobb híján az is megteszi.
Az ám! De honnan vegyék? Hiszen ők, amíg a meggyszezon tartott, meggyen éltek, utána pedig
összeszedték, apróra törték, és megették a magvakat. Most aztán nem találtak egy fia magot
sem.
Ekkor azonban a negyedik magyarnak, akit se Siposnak nem hívtak, se rendőri felügyelet alatt
nem állt, eszébe jutott egy meggy. (Most már ő sem ellenkezett, hanem szívvel-lélekkel velük
tartott, és csak úgy buzgott a tettvágytól.) Az a bizonyos meggy olyan magasan termett a
lombkorona legtetejében, hogy annak idején nem tudták leszedni. Így aztán ott maradt, és
magvára aszott.
Kisütötték, hogy négyen, ha egymás vállára állnak, azt az egy szál meggyet mégiscsak le tudnák
hozni. Jól átgondoltak mindent. Alsónak odaállt az a rendőri felügyeletes, akinek sok esze ugyan
nem volt, de ereje annál több. Az ő vállára az mászott föl, akit se Siposnak nem hívtak, se
rendőri felügyelet alatt nem állt. Őutána megint egy rendőri felügyeletes következett, utolsónak
pedig a vékony hasú, vékonydongájú Sipos kezdett neki a mászásnak.
Nagy üggyel-bajjal föl is ért, ki is egyenesedett a három társából álló oszlopon. De mire fölért,
elfelejtette, hogy miért mászott oda. Egyszerűen kiment a fejéből. A többiek kiabáltak ugyan,
hogy hozza le azt az összeaszott meggyet, Siposnak azonban hiába kiabáltak. (Tudniillik, ő volt
az, aki nagyothallott.) Most aztán se föl, se le, se té, se tova. Néha mind a négyen egyszerre
kiabáltak, de így se tudták a helyzetet megoldani. És úgy maradtak, ahogy voltak, egyik magyar
a másikon.

09. The Last Cherry Pit

There were just four Hungarians left now. (In Hungary, that is; there were still quite a number
scattered around the globe.) They dwelled under a cherry tree. It was a very fine cherry tree; it
afforded both cherries and shade, though the former only in season.
But even of the four Hungarians, one was hard of hearing, while two stood under police
inspection. Why this was so neither of them could recall any more, though from time to time
they'd sigh,
"We're under police inspection."
Only one of the four had a name--i.e., only he could remember it. (His name was Sipos.) The
others had forgotten theirs along with so much else. With four people it is not essential that
each should have a name. Then one day, Sipos said,
"We ought to leave something behind to remember us by."
"What on earth for?" asked one of the two men who stood under police inspection.
"So that when we're gone, something should remain for posterity."
"Who's going to care about us then?" asked the fourth Hungarian who was neither Sipos nor
one of the two men under police inspection.
But Sipos stuck to his guns and the other two backed him. Only he, the fourth, insisted that the
world had never seen a sillier idea. The others were highly offended.
"What do you mean?" they said indignantly, "how can you say such a thing? You're probably
not even a true Hungarian!"
"Why?" he countered, "maybe it's such a godsend being a Hungarian these days?"
He had a point there. And so, they stopped bickering. They racked their brains about what they
could leave to be remembered by. To carve a stone would have required a chisel. If only one of
them had a stickpin! With it, Sipos reasoned, they could sketch a message into the bark of the
tree. It would stay in the bark forever, like a tattoo on a man's skin.
"Why don't we throw a big stone into the air," suggested one of the two who stood under
police inspection.
"Don't be a fool, it'd fall back down," they told him. He didn't argue. Poor man, he knew he was
short on brains.
"All right," he said to the others after a while. "Why don't you come up with something better if
you can. What is it that would last?"
They put their heads together. At long last they agreed to hide a cherry pit between two stones
(so the rain wouldn't wash it away). It wouldn't be much of a memorial to be sure, but for want
of anything better, it would have to do.
However, they were faced with a problem. While the cherry season lasted they had lived on
cherries, and afterwards had gathered up all the pits, crushed them into a fine powder, and
consumed them. Consequently, there wasn't a single pit to be had for love or money.
Just then, one of the Hungarians who was neither Sipos nor one of the men who stood under
police inspection remembered THE CHERRY. (He was no longer contrary, but was, in fact, with
them heart and soul, and couldn't wait to help.) But the cherry grew so high up on top of the
highest branch of the tree that they couldn't pick it back then. And so it had stayed where it
was, shriveled down to the pit. They concluded that if they stood on each other's shoulders
they could bring down the solitary cherry after all. They mapped everything out in fine detail. At
the bottom stood one of the two men who were under police inspection, the one short on
brains but long on brawn. On his shoulder stood the man who was neither Sipos nor was under
police inspection, and last came Sipos, the flat-chested weakling.
With a great deal of effort he climbed to the top of the column made up of his three
companions, and once there, stretched out to his full height. But by the time he had reached
the top, he had forgotten why he had bothered to climb up in the first place. It went straight
out of his head. The others shouted to him to bring down the shriveled cherry, but it was no
use, because he was the one who was hard of hearing.
And so, things came to an impasse. From time to time, all four would shout in unison, but even
so, the problem persisted, and they stayed just as they were, one Hungarian on top of the
other.
 10. Jelenség
Egy parafa dugó, mely semmiben sem különbözött a többi parafa dugótól (Hirt G. Sándornak
mondta magát, de mit jelent egy név? Egy név semmit se jelent), beleesett a vízbe.
Egy ideig, amint az várható volt, úszott a víz színén, aztán különös dolog történt. Lassan merülni
kezdett, lesüllyedt a fenékre, és nem jött föl többé.
Magyarázat nincs.

10. Incident
A paraffin cork that was just like any other paraffin cork (he said his name was Alexander
Sándor G. Hirt but what’s in a name?) fell into the water.

For some time it just bopped up and down on the surface. But then a strange thing happened.
Gradually, almost imperceptibly, it began to sink until it reached the bottom and was never
heard from again.

No explanation for the baffling incident has ever been offered.

 11. A meghasonlott tulipán

Ki hitte volna? Sohase panaszkodott, jó egészségnek örvendett, hagymája immár hetedik éve
hajtott virágot a nyugdíjas tanítóék ablakában. Épp teljes virágzásban volt, előző este még jól
beporozta a bibéjét, utána békésen átaludta az éjszakát. S reggel ötkor - a virágok korán kelők -
a IV. emeleti ablakból levetette magát az utcára. A rendőrség először abból a föltevésből indult
ki, hogy valaki gyilkos szándékkal letaszította. Kihallgatták a tanítóékat, akik tagadták a vádat.
Sőt, elmondták, ők öntözték, szerették, és keservesen megsiratták virágjukat. Az alattuk lakó
alezredes megerősítette vallomásukat. Néhány nap múlva megszüntették a nyomozást. Az
öngyilkos tulipán bíborvörös színű volt, zárkózott természetű, a környékbeliek szerint csak
magának élt, csalódás, megrázkódtatás tehát nem érhette. Miért akart hát megválni az élettől?
Ez csak egy hét múlva derült ki, amikor az alezredesné nagytakarítást csinált, s az erkélyükön
megtalálta a tulipán búcsúlevelét. Fölvitte a IV. emeletre, ahol a tanító fölolvasta a kusza
betűkkel rótt sorokat. "Mikor e levelet olvasni tetszik, már nem leszek az élők sorában. Tanító
úr, kedves Irma néni, bocsássanak meg. Nincs más választásom. Nem akarok tovább tulipán
lenni."
- Hát mi akart volna lenni szegényke? - kérdezte Irma néni.
- Azt nem írta meg - mondta a nyugdíjas tanító.
- Egy tulipán! - csóválta a fejét Irma néni. - Ilyet még nem is hallottam

11. Tulip in crisis

It came as quite a shock. It never complained. It was in the best of health. Its bulb had just
yielded flowers for the seventh year in a row. It stood in full bloom on the windowsill of an
elderly couple, both of whom were retired teachers. The night before it had thoroughly
fertilized its pistils, after which it had a good night’s sleep. But at five in the morning – flowers
are notoriously early risers – it flung itself down into the street from the fourth story window.
At first the police speculated that someone had pushed it with intent to kill. They questioned
the retired teachers, but they denied the charges. They insisted that they watered it regularly,
loved it, and shed profuse tears over its untimely death. The lieutenant colonel living below
them substantiated their testimony, and in a matter of days, the charges against the elderly
couple were dropped.
The suicide-bent tulip was purple and introverted by nature. According to the people in the
neighborhood, it lived a secluded life, so it couldn’t have suffered from despair or
disillusionment. Why, then, did it want to throw its life away? The answer came one week later,
when the lieutenant-colonel’s wife, who was doing her spring cleaning, found the tulip’s
farewell note on the balcony. She took it upstairs to the fourth floor, where the old man read
the garbled lines out loud. “When you read this note, I will no longer be among the living. Dear
sir, dear Aunt Irma, please forgive me. I couldn’t help it. I didn’t want to be a tulip anymore.”
“What could it have wanted to be, poor thing,” Aunt Irma asked.
“It didn’t say,” her husband responded.
“A tulip,” Aunt Irma said with a shake of her head. “The very idea!”
 12. Gondolatok a pincében
A labda egy betört ablakon keresztül leesett az alagsori folyosóra. Az egyik gyerek, a
házmesterék tizennégy éves kislánya, lebicegett érte. Szegénykének a villamos levágta a fél
lábát, s boldog volt, ha labdát szedhetett a többieknek.
Az alagsorban félhomály terjengett, de azért feltűnt neki, hogy egy sarokban megmozdult
valami.
- Cicus! - szólt oda a falábú házmesterkislány. - Hát te hogy kerülsz ide, kiscicám?
Fölkapta a labdát, s ahogy csak tudott, elsietett vele.
Az öreg, csúnya és rossz szagú patkány - őt nézték cicának - meghökkent. Így még nem beszélt
vele senki. Eddig csak utálták, szénnel hajigálták, vagy rémülten elmenekültek előle.
Most jutott eszébe először, hogy milyen más lett volna minden, ha történetesen cicának
születik.
Sőt - mert ilyen telhetetlenek vagyunk! - mindjárt továbbszőtte ábrándjait. Hát még ha falábú
házmesterkislánynak születik?
De ez már túlságosan szép volt. Ezt már el sem tudta képzelni.

12. Thoughts from the Cellar

The ball flew through a broken window and landed in the cellar. One of the children, the
fourteen-year-old daughter of the concierge, hobbled down after it. A tram had cut off one of
her legs, poor thing, and so she was quite happy if she could at least pick up the ball after her
playmates.
The cellar was in semi-darkness, but she thought she could see something stirring in a corner.
“Kitty!” the wooden-legged daughter of the concierge called out. “What are you doing down
here, dear little kitty?”
She then picked up the ball and hurried off with it as fast as she could.
The old, ugly and foul-smelling rat – for it was a rat that had been taken for a kitten – was
stunned. No one had ever talked to it like that before. Up till then everyone had been repulsed
by it, pelted it with bits of coal, or fled screaming for their lives.
But now, for the first time, it thought how different everything would have been if only it’d
been born a kitten, or better yet – because we’re all insatiable, and it too continued to weave
the web of its reveries – it thought how very wonderful it would have been if only it’d been
born the lame daughter of a concierge.
But this thought was so very beautiful, the rat couldn’t even imagine it in earnest.
 13. Nászutasok a légypapíron
Nem mentek sehová. Minek is? Itt ez a szép Budapest, mondta az ifjú férj, van itt színház, mozi,
hangverseny, látnivaló elég.
Otthon maradtak. Szépen, szerelmesen teltek mézesheteik.
Egy délután azonban, úgy fél hét felé, fölakadtak a lámpáról lelógó légypapíron.
- Buta egy véletlen!
*
A FÉRJ: Szeretsz, angyalom?
AZ ASSZONYKA: Nagyon.
A FÉRJ: Hát akkor gyere.
AZ ASSZONYKA: Már megint?
A FÉRJ: Gyeregyere.
AZ ASSZONYKA: Jaj, hogy te milyen vad vagy.
A FÉRJ: Gyeregyeregyere. Gyere!
AZ ASSZONYKA: Mindjárt, csak valamibe bele van ragadva a sarkam.
A FÉRJ: Rúgd le a cipőcskédet, de siess!
AZ ASSZONYKA: Akkor ma megint itthon maradunk. Pedig Csajkovszkij-est van a
Zeneakadémián.
A FÉRJ: Fütyülök Csajkovszkijra.
AZ ASSZONYKA: Inkább mennél színházba?
A FÉRJ: Á, ezek a szájbarágós magyar rendezők... Mondd, te nem úgy érzed, mintha lengenénk?
AZ ASSZONYKA: Talán csak bebeszéled magadnak.
A FÉRJ: Egészen határozottan úgy érzem, mintha madzagon lógnék, és a levegőben himbálóznék
ide-oda.
AZ ASSZONYKA: Ne törődj vele. Nézd meg, mi megy az Operában.
A FÉRJ: Hol az újság?
AZ ASSZONYKA: A konyhaasztalon.
A FÉRJ: Nem tudok kimenni, mert már nekem is bele van ragadva a lábam valamibe.
AZ ASSZONYKA: Furcsa... Nekem úgy rémlik, hogy az Álarcosbál.
A FÉRJ: Mondd, kérlek, amibe a cipőd beleragadt, az valami fényes és ragadós máz?
AZ ASSZONYKA: Olyasmi.
A FÉRJ: Én már a kezemet se tudom belőle kihúzni.
AZ ASSZONYKA: Hogy te hogy szeretsz panaszkodni! Az lesz a vége, hogy megint itthon
ülhetünk.
A FÉRJ: Mi ez a rángatózás?
AZ ASSZONYKA: Megpróbálok kimászni ebből a ragacsból.
A FÉRJ: Ne vacakolj, mert még leszakadunk.
AZ ASSZONYKA: Hát te már mindenbe beletörődsz? Pedig azért szerettem beléd, mert olyan
vállalkozó kedvű voltál, mindig megnevettettél, és azt mondtad, imádod a zenét...
A FÉRJ: Hiába imádom a zenét, ha nem tudom a végtagjaimat megmozdítani.
AZ ASSZONYKA: Mintha te volnál az első, aki beleragadt valamibe! Vannak rokkantak, láb nélkül.
De ők is élnek, dolgoznak, még szórakoznak is.
A FÉRJ: Most mintha forognánk.
AZ ASSZONYKA: Ez is zavar?
A FÉRJ: Ilyet még nem is hallottam.
AZ ASSZONYKA: Akkor megmagyarázom. Befúj a szél a lépcsőházból, az forgatja ezt a ragadós
micsodát. Megnyugodtál?
A FÉRJ: Hogy nyugodnék meg, amikor már hasig vagyok ebben a ragacsban!
AZ ASSZONYKA: Te csak fújod a magadét! Húsz perc múlva hét. Már csak taxival érünk az
Operába.
A FÉRJ: Semmibe veszed az élet realitásait?
AZ ASSZONYKA: Azt mondtuk, hogy ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk
kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, elválni. Én még nagyokat akarok nevetni, és három
gyereket akarok, és zenei iskolába akarom őket íratni.
A FÉRJ: Már a szájamig ér.
AZ ASSZONYKA: Légy szíves, telefonálj taxiért.
 13. Honeymooners on Flypaper

They made up their minds to stay home. Why leave Budapest, the brand new husband
reasoned, when it’s such a spectacular city? There’s the theater, the movies, concerts. There’s
so much to see.

And so, they stayed, and their honeymoon was spent in love and contentment. Then around
five-thirty one afternoon, they got stuck on the flypaper hanging from the ceiling lamp. What
silly
nonsense!

The husband: Do you love me, kitten?

The wife: What a question.
The husband: Well, then, come on.
The wife: Again?
The husband: Come-come-come-comecome.
The wife: Oh, you little devil!
The husband: Come on, munchkins!
The wife: In a moment. My heel. I think it’s stuck.
The husband: Well, kick off your shoes, bunny. Just don’t keep me waiting.
The wife: You want to stay in again tonight? They’re playing Tchaikovsky at the Academy.
The husband: To hell with Tchaikovsky.
The wife: We could see a show.
The husband: Never. I can’t abide Hungarian directors. They spoon-feed their audience. Do you
feel this swaying back and forth?
The wife: What swaying?
The husband: I feel like I’m hanging from something and I’m swaying back and forth in the air.
The wife: Well, ignore it. Look up what’s playing at the Opera.
The husband: Where’s the paper?
The wife: On the kitchen table.
The husband: I can’t. My foot’s stuck.
The wife: I think it’s The Masked Ball.
The husband: Tell me something. The stuff that your shoe is stuck in. Is it a gooey, shiny
substance?
The wife: Something like that.
The husband: Now my hands are stuck as well.
The wife: Will you stop? We’ll end up sitting at home again.
The husband: What’s this jerking motion?
The wife: I’m trying to pull free of this sticky mess.
The husband: Well, don’t. You’ll tear the strip.
The wife: How can you be so complacent? I fell in love with you because you were adventurous
and you could always make me laugh, and you said how you loved music.
The husband: What good is music if I can’t move my limbs?
The wife: One would think you were the first one on earth to bet stuck. Think of the
handicapped. Think of those with missing limbs! They go on with their lives, don’t they? They
work, don’t they? Now and then they
even have some fun!
The husband: Oh, God, now we’re turning round and round, I swear.
The wife: Will you stop complaining?
The husband: I can’t imagine what’s going on.
The wife: You can’t? Then I’ll tell you. There’s a draft from the stairwell and it’s making this
gooey strip turn round. Well, are you satisfied?
The husband: Satisfied? Satisfied, when I’m stuck up to my belly in this gooey mess?
The wife: All you can think about is you, you, you! It’s ten to seven. Now we’ll have to take a
cab if we’re to make it to the Opera on time.
The husband: Don’t facts ever influence you, dear?
The wife: I thought we said this marriage would be different. I thought we said we would never
stop talking to each other. And we’d be inattentive. We wouldn’t bicker, and we wouldn’t get a
divorce. I want to laugh and I
want to have three children, and I want them to learn the piano. The husband: Oh, Lord, it’s up
to my lips already.

The wife: Will you kindly call us a cab!

 14. Ballada a költészet hatalmáról
A körúton állt egy telefonfülke. Ajtaja sűrűn nyitódott-csukódott. Az emberek megtárgyalták
ügyes-bajos dolgaikat, fölhívták a lakáshivatalt, megbeszéltek egy találkát, pénzt kértek kölcsön
a barátaiktól, vagy féltékenységükkel gyötörték kedvesüket. Egy idős asszony, miután
visszaakasztotta a hallgatót, egyszer nekidőlt a készüléknek, és sírt. Ilyen eset azonban csak
ritkán fordult elő.
Egy napsütéses nyári délutánon a fülkébe lépett a költő. Fölhívott egy szerkesztőt, és így szólt:
- Megvan az utolsó négy sor!
Egy piszkos papírszeletről felolvasott négy verssort.
- Jaj, milyen leverő! - mondta a szerkesztő. - Írd át még egyszer, de sokkal derűsebben.
A költő hiába érvelt. Hamarosan letette a hallgatót, és eltávozott.
Egy ideig nem jött senki, a fülke üresen állt. Aztán megjelent egy javakorabeli asszony, feltűnő
kövér termettel, feltűnő nagyságú keblekkel, nagy virágos nyári ruhába öltözötten. Ki akarta
nyitni a fülke ajtaját.
Az ajtó nehezen nyílt. Először nem is akart kinyílni, de aztán hirtelen kivágódott úgy, hogy
valósággal visszalökte az utcára a hölgyet. A következő kísérletre az ajtó olyan módon válaszolt,
hogy az már rúgásnak is beillett. A hölgy hátratántorodott, és nekiesett a postaládának.
Az autóbuszra várakozó utasok odacsoportosultak. Kivált közülük egy aktatáskás, erélyes
fellépésű férfi. Megpróbált benyitni a fülkébe, de olyan ütést kapott az ajtótól, hogy hanyatt
esett a kövezeten. Mind többen és többen gyűltek oda, megjegyzéseket tettek a fülkére, a
postára és a nagy virágos hölgyre. Egyesek tudni vélték, hogy magas feszültségű áram van az
ajtóban, mások szerint a nagy virágos hölgy meg a cinkosa el akarták rabolni a készülékben lévő
érméket, de idejében lefülelték őket. A fülke egy ideig némán hallgatta oktalan találgatásukat,
aztán megfordult, és nyugodt léptekkel elindult a Rákóczi úton. A sarkon éppen pirosat jelzett a
lámpa, a fülke megállt és várt.
Az emberek utánanéztek, de nem szóltak semmit; minálunk semmin sem csodálkoznak,
legföljebb azon, ami természetes. Megjött az autóbusz, elvitte az utasokat, a fülke pedig
vidáman ballagott végig a Rákóczi úton a verőfényes nyári délutánban.
Nézegette a kirakatokat. Elácsorgott a virágüzlet előtt, egyesek látták bemenni egy
könyvesboltba, de lehet, hogy összetévesztették valaki mással. Egy mellékutcai italboltban
felhajtott egy kupica rumot, aztán végigsétált a Duna-parton, és átment a Margitszigetre. Az
egykori kolostor romjainál meglátott egy másik telefonfülkét. Továbbsétált, aztán visszafordult,
végül átment a másik oldalra, és tapintatosan, de kitartóan szemezni kezdett a túlsó fülkével.
Később, amikor már sötétedett, belegázolt egy virágágyba a rózsák közé.
Hogy éjszaka mi történt a romoknál, mi nem, azt nem lehet kideríteni, mert a szigeten rossz a
közvilágítás. De másnap a korai járókelők észrevették, hogy a romok előtti fülke tele van
dobálva vérvörös rózsával, a telefonkészülék pedig egész nap tévesen kapcsolt. A másik
fülkének akkor már hűlt helye volt.
Ő pirkadatkor elhagyta a Szigetet, és átkelt Budára. Fölment a Gellérthegyre, onnan hegyen-
völgyön át a Hármashatár-hegy csúcsára kapaszkodott föl, aztán leereszkedett a hegy oldalán,
és nekivágott az országútnak. Soha többé nem látták Budapesten.
 *
A városon kívül, a Hűvösvölgy utolsó házain is túl, Nagykovácsi községtől azonban jóval innen
van egy vadvirágos rét. Akkora csak, hogy kifulladás nélkül körbe tudja futni egy kisgyerek, s
olyan rejtve él a magas törzsű fák közt, mint egy tengerszem. Túl kicsi még ahhoz is, hogy valaki
lekaszálja; ennélfogva nyár közepén már derékmagasságig nő rajta a fű, a gaz meg a virág. Ez az
a hely, ahol a fülke letanyázott.
A kirándulók, akik erre vetődnek vasárnaponta, nagyon megörülnek neki. Kedvük támad
megtréfálni valakit, aki még az igazak álmát alussza, vagy eszükbe jut hazatelefonálni, hogy
tegyék a lábtörlő alá az otthon hagyott kulcsot. Belépnek a fülkébe - mely kissé rézsút dőlt a
puha talajon -, s miközben az ajtón utánuk hajolnak a hosszú szárú vadvirágok, fölveszik a
telefonkagylót.
A készülék azonban nem ad vonalat. Ehelyett négy verssor szólal meg a telefonkagylóban, olyan
halkan, mintha hangfogós hegedűn... A bedobott pénzt a készülék nem adja vissza, de emiatt
még senki sem tett panaszt.
 14. Ballad about the Magic of Poetry

The telephone booth stood on Grand Boulevard. Its door opened and closed at regular intervals
as people conducted their daily affairs, tried to clear up their petty affairs, called the electric
company, made dates for the night, asked friends for a quick loan, or tortured their loved ones
with their jealousy. Once when an elderly lady hung up, she leaned against the phone and cried.
But such occurrences were rare.
Then on a sunny summer afternoon, a poet entered the booth. He picked up the phone and
called his editor.
“I have the last four lines,” he announced.
He next read the four lines of poetry from a soiled sheet of paper.
“That’s depressing,” his editor said, “rewrite it. And make sure it’s cheerful this time.”
The poet tried to reason with him, but in vain. He put the receiver back in its cradle and left the
booth.
For a while no one came, and the phone booth stood empty. But then a woman approached.
She was appreciably past her prime. She had an exceptionally heave frame and ample breasts,
and she was clothed in a light cotton dress with large floral print. She tried to open the phone
booth door.
The door opened only with difficulty. At first it wouldn’t even give. But when it did, it flew open
with such vehemence, the woman was veritably propelled back onto the sidewalk. When she
tried again, the door did something to her that could best be described as a kick. The woman
reeled back and fell against a nearby mail box.
The people waiting at the bus stop crowded around her. A man with a briefcase – someone,
clearly, to be reckoned with – tried to open the door, but it slammed into him with such force,
he fell flat on his back on the hard pavement.
Meanwhile, quite a crowd had gathered around the booth, making comments on it, the post
office, and the woman in the large floral print dress. Some people swore that the door was
wired for high voltage, while others said the corpulent woman in the large floral print dress
must have had an accomplice, and were trying to steal the coins from the booth, but were
caught red handed. For a while the phone booth listened to their confused accusations in
silence, then it turned around and began walking down Rákóczi Road at its leisure. When it
reached the corner the light had just turned red, so it stopped and waited.
The people watched it go, but nobody said anything. In this part of the world nothing causes a
sensation unless it is natural. Meanwhile, the bus pulled up, the people disappeared into its
belly, and the phone booth continued its leisurely stroll down Rákóczi Road. It was in the best
of spirits. It engaged in some window shopping, then it stopped in front of a florist. Some
people thought they’d seen it enter a book shop, but they may have mistaken it for someone
else. Anyway, it stopped by a small pub on a side street for a shot of brandy, then walked along
the Danube and crossed over to Margaret Island. On the Island it spotted another phone booth
by the ruins of a convent. It went passed it, then turned around, and having made up its mind
about something, crossed the road and discretely but unflinchingly began giving the other
booth the eye. Later, as the sun was going down, it headed for the rose bushes, trampling some
of the roses under foot.
We have no way of knowing what may or may not have transpired by the ruins that night,
because the public lighting on the Island is not up to par, to say the least. Be that as it may, the
next morning early risers were surprised to see that the booth in front of the ruined convent
was packed with crimson roses, and throughout the day, it kept giving the wrong number. The
other phone booth had disappeared without a trace.
At the break of dawn it left the Island and crossed over to Buda. It climbed to the top of Gellért
Hill, then made its way, through hill and dale, to the peak of Hármashatár Hill. Then it
descended the slope and headed for the highway, where after it was never seen in Budapest
again.
Outside the city limits, past the very last houses of Hűvösvölgy but on this side of Nagykovácsi,
lies a meadow of wild flowers, just big enough for a small child to skip around it without
running out of breath. Because of the tall trees, it is as well hidden from sight as a mountain
lake. It is too small, even, for anyone to bother taking a scythe to it, and so by midsummer the
grass, weeds and flowers have come up waist high. This is the spot where the phone booth
camped down.
People who pass by it on their Sunday outings are delighted to see it. It makes them feel like
playing a practical joke on someone who is still fast asleep, or they remember to call home and
ask that the keys they’d left behind be placed under the mat. They enter the booth, which
stands awry, sunk into the soft ground, and as the long stemmed flowers of the field lean in
after them, they take the receiver off the hook.
The phone, however, will not give them a line. Instead, they hear four lines of a poem coming
from the headpiece as softly as the strains of a muted violin. The phone does not return their
deposited coins either. But no one has ever complained.
 15. Nézzünk bizakodva a jövőbe!
Körülbelüli száztíz-száztizenöt év múlva, egy szép nyári napon, soron kívül megkondítják majd az
ország összes harangjait. Sokan rá se hederítenek, pedig az a csengés-bongás nagy változások
hírnöke lesz!
Addigra Visegrádon újjáépül az egykori királyi palota, sosem látott pompával, óriási termekkel,
függőkertekkel. Az avatási ünnepségen - azt jelzi majd a harangkongás - néhány aggastyánnak
könnybe lábad a szeme. Valóban, az lesz az a perc, az a nagy és régen esedékes perc, amikor
véget ér az ezeréves pechszéria.
Visegrád akkor már nem ennek a csöpp kis országnak lesz a székhelye, hanem a Dunai Magyar
Köztársaságnak, melynek négy vagy öt tenger mossa partjait. "Dunainak" azért fogják hívni a
köztársaságot, nehogy összekeverjék egy másikkal, az Alsórajnai Magyar Köztársasággal. Ez
utóbbit akkor se magyarok lakják majd, hanem kopott öltözékű, elnyűtt alsórajnaiak, akik csak
kabalából vették föl a magyar nevet.
Le se lehet írni, milyen jó dolog lesz akkor magyarnak lenni! Elég talán annyit mondani, hogy a
"magyar" szó - potom száztizenöt év alatt - igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe
felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.
"Magyarni" franciául például annyit tesz majd: magamat jól leszopni. Spanyolul: utcán pénzt
találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: "Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó
derékzsábámból kigyógyultam." És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis
szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: "Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most
odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és..." (Itt egy csúnya szó következik.)
Más példa: "Én magyarok, te magyarsz, ő magyarik" (mert ikes lesz az ige) hét civilizált nyelven
(norvégül, görögül, bolgárul, baszk nyelven stb.) azt jelenti majd: "Ropogós kacsasültet eszem
(eszel, eszik), idei uborkasalátával, miközben Yehudi Menuhin a »Csak egy kislány«-t húzza a
fülembe."
Továbbá: "Anyuka, mehetek magyarni? - Magyarhatsz!" - lettül azt jelenti, hogy egy kisfiú
elkéredzkedik moziba, s az édesanyja, némi habozás után, elengedi, pedig a filmet csak
tizennyolc éven felüliek látogathatják.
De hagyjuk a külföldet! Itthon is sok mindent másként hívnak majd. Például a "vanília" helyett,
mely idegen szó, a "háború" megy át a köztudatba, minthogy régi jelentését amúgy is
elvesztette. A visegrádi cukrászdában tehát a fagylaltospult fölött ez lesz kiírva:
Eper
Puncs
Háború
Csokoládé
Így fogunk élni. Addig, ezt a pár évet, ki kell bírni.
 15. A Bright and Distant Future
Approximately a hundred or a hundredand-fifty years from now, on a bright summer’s day,
every church bell in the nation will ring out at the same time. Most people won’t give it a
second thought, whereas the chiming of the church bells will herald in a new age.
The former royal castle at Visegrád will have been rebuilt by then, its former splendor
enhanced, its halls even larger, its hanging gardens greener. At the inauguration ceremony –
this is why the church bells will be chiming – some old timers will burst into tears, little wonder,
considering that that will be the moment, that great and glorious moment, when the thousand
year old, relentless chain of our misfortunes will have come to an end.
Visegrád will once again be the royal seat not only of this tiny country, but of the Danubian
Hungarian Republic, whose shores will be washed by four or five seas he republic will be called
Danubian in order to differentiate it from the Hungarian Republic of the Lower Rhine. The latter
will not be inhabited by Hungarians though, not even then, just the people of the Lower Rhine
in their threadbare clothes, who will have called themselves Magyar, hoping it would improve
their luck.
If only I could describe what it will be like to be a Magyar in that bright and distant future! Let
me just say that in a mere hundred-and-fifty years, the word ‘magyar’ will have become a verb
which will have entered every language in the world – what’s more, with pleasant
connotations, I might add.
For instance, in French, “to magyar” will mean: I am giving myself a blow job. In Spanish: to find
money on the street and reach down for it. In Catalan: I can bend down with the greatest of
ease now that the pinched nerve in my back has been miraculously cured. And should someone
in London say, “I am going to magyar,” it will mean: You see that gorgeous creature over there?
Well, I’m going to go up to her straight away, put my arm through hers, take her home, and….”
(Here a four letter word follows.)
Another example. In seven civilized languages (Norwegian, Greek, Bulgarian, Basque, etc.) “I
magyar, you magyar, he/she/it magyars” (because the verb will be subject to proper
conjugation) will mean: I am (you are, he/she/it is) eating crispy roast duck with fresh home-
made cucumber salad while Yehudi Menuhin plays a csárdás in my ear.
Furthermore, in Lithuanian, “Mom, can I go to magyar?” “Sure, magyar, if you want to,” will
mean that a little boy wants to go to the movies and after thinking it over, his mother gives her
consent, even though the movie is not recommended for viewers under eighteen.
But never mind foreign nations! Even here at home, many things will be called by other names.
For instance, ‘vanilla’, which is of foreign derivation, will have been replaced by ‘háború’ the
Hungarian word for war, since it will have lost its original meaning by then. Thus, the sign above
the ice cream counter at the pastry shop in Visegrád will read:
Strawberry
Punch
Háború
Chocolate.This is what our lives will be like.
All we have to do now is survive the next hundred and- fifty years as best we can.
 16. Budapest
A Kálvin téren egy autóbusz nekirohant egy fának. Hirtelen az egész városban megálltak az
összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett.
Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta
egy falnak, és még nagyobb lett a csönd.
Nyolc perccel az atombomba robbanása után kialudt a villany, rögtön utána a rádióban lejárt az
utolsó gramofonlemez. Egy óra múlva szörcsögni kezdtek a csapok, aztán nem folyt több víz. A
lomb is száraz lett, akár a bádog. A szemafor szabad utat jelzett, de az utolsó bécsi gyors már
nem futott be a pályaudvarra. Mozdonya kazánjában reggelre kihűlt a víz.
Egy hónap alatt elgyomosodtak a parkok, zab nőtt a gyermekjátszóterek homokozóiban; ezalatt
a söntések polcain is beszáradtak az étvágygerjesztő italok. Minden élelmiszert, az összes
bőrdíszműárut és a könyvtári könyveket megették az egerek. Az egér roppant szapora állat;
ötször is lefial egy esztendőben. Nem sok idő múlva úgy ellepték az utcákat, mint valami
bársonyos, iszapszerűen hömpölygő kövezet.
Birtokba vették a lakásokat, a lakásokban az ágyakat, a színházakban a zsöllyéket. Bejutottak az
Operába is, ahol a Traviata került színre utoljára. Amikor az utolsó hegedűn átrágták az utolsó
húrt, annak pendülése volt Budapest búcsúszava.
De már másnap, az Operával épp átellenben, egy romház kövein megjelent egy cédula:
"Hozott szalonnával egérirtást vállal doktor Varsányiné."
 16. Budapest
A bus crashed into a tree on Calvin Square, and soon after, every tram in the city came to a
stop. Everything stopped, even the toy train in the window of the toy shop. Silence everywhere.
A little later there was a rasping sound, but it was just a page from a newspaper being swept
along by a gust of wind. Then it was flung against a wall, and the silence grew profounder still.
Eight minutes after the atomic bomb exploded the electricity failed and immediately
afterwards, the last gramophone recording wound down over the radio. An hour later the
water taps gave off a slurping sound, and then there was no more water. The boughs, too,
became as dry as a hot tin roof. The semaphore gave the go-ahead, but the last express from Ó
Vienna never made it to the station. By morning, the water in the boiler of its locomotive was
cold.
Within a month, the parks were overgrown with weed, and the sand boxes on the children’s
playgrounds sprouted oats. The delicious drinks, too, evaporated on the innkeepers’ shelves. All
the foodstuffs, all the leather goods and library books were eaten by the mice. Mice are
extremely prolific; they litter up to five times a year. In a short while they overran the streets,
covering the pavement like some velvety, mud colored, billowing stonework.
They took possession of the flats, the beds in the plats, the rows of seats in the theatres. They
even flooded the Opera House, where La Traviata had been the last performance. When they
gnawed through the last string of the last violin, that twang sounded the swan song of
Budapest.
But by the following day, across the street from the Opera, a sign appeared attached to the
stone ruins of a building:
“Dr. Mrs. Varsányi, mouse exterminator. You bring the bacon, I catch the mice.”
 17. Fiaink
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s ennek az asszonynak két szép szál fiúgyermeke. Az
egyik, az idősebbik, elszegődött egy hajóra, melynek első útja mindjárt a Csendes-óceánra
vezetett. Mi történt vele, mi nem, nincs, aki megmondja, mert hűlt helye lett a tengereken.
A kisebbik otthon maradt. De egyszer, amikor az anyja elküldte gilisztacukorért (a patikába, ami
a hetedik ház), nem jött többé haza. Neki is örökre nyoma veszett.
Ez megtörtént eset. De a mesékben az özvegyasszonyoknak három fiuk szokott lenni. S mindig a
harmadik, aki boldogul.

17. Our Sons

Many years ago there lived a poor old widow, and this poor old widow had two handsome sons.
One of them, the first-born, entered service on a ship that headed straight for the Pacific, but
nobody knows what became of him, because there’s no one left to tell us, they all disappeared
without a trace.
The younger of the two sons stayed home. But once when his poor old mother sent him for
some tapeworm lozenges (to the pharmacy, the seventh house from their miserable hut), he
never returned. He, too, disappeared without a trace.
This is a true story, because in folk tales the poor old widow always has three sons, and the
third invariably comes to a good end.
 18. Gli ungheresi
A fagylaltot egy cataniai cukrász találta föl, név szerint Ugo Riccardo Salvatore Giulio Girolamo
B.
Hogy mikor, az még vita tárgya, ne töltsük most vele az időt, nagyjából akkortájt, amikor a
könyvnyomtatást.
Ugo nemcsak a fagylaltot találta föl, hanem az ostyából sütött tölcsért, és a hozzá való
tolókocsit is. (Ez így van rendjén. El sem képzelhető, hogy például Irinyi csak a gyufát találta
volna föl, és valaki más a skatulyát. Hogy Ehrlich csak a Salvarsant, és másvalaki a szifiliszt. Ilyen
nincs.) Miután találmányát ekként tökéletesítette, nekivágott vele a világnak.
Bejárta Lodomériát és Besszarábiát, Tirolt, Burgundiát, Brandenburgot és a vend kapitányságot.
Hogy miképpen fogadták, az elképzelhető, de le nem írható! Ahová megjött kis tolókocsijával,
összegyűlt a helység apraja-nagyja, markukban tartották a pénzt, szájukban az összefutott
nyálat, és dobogó szívvel várták málna-, eper-, csokoládé-, citrom- vagy pisztáciafagylaltjukat.
Ugo mindenkinek azt adta, amit kért, s hogy vásárlóit megóvja a fölösleges kísérletezéstől, azt is
megmutatta, hogy a fagylaltot egyszerűen csak nyalogatni kell.
Mindenütt örömkiáltásokkal fogadták, búsan nézték távozását, s alig tudták kivárni visszajöttét.
Egyszer aztán elvetődött Magyarországra is. (Olaszul: Ungheria.) Itt azonban a király éppen új
sóvámot vetett ki, s az ország apraja-nagyja hallani sem akart másról, mint a sóvámról, ami már
egymagában fölsebezte Ugo hiúságát. Bánatában csöngettyűt szerelt a tolókocsira, s azoknak,
akik a csengőszóra nagy nehezen összeverődtek, buzgalmában lángolva mutatta be fagylaltját.
A magyarok azonban (olaszul: gli ungheresi) oda se bagóztak. Nem érezték a nyári hőséget,
tehát nem vágyakoztak hűsítőkre sem, mert tele volt a sóvámmal a fejük. Hiába magyarázta
Ugo, hogy gondolhatnak közben amire akarnak, hiszen a fagylaltot csak nyalogatni kell, azt
mondták, köszönik, nekik mindig van mit nyalogatniuk. De, válaszolta Ugo, akit sértett ez a
sötét közöny, őnála minden fagylalt más és más ízű. Őnekik pedig, mondták erre ezek a fafejű
magyarok, elég, ha az öt ujjukat szopogatni kezdik, mert mind az ötnek más-más íze van. És
amikor Ugo tovább akarta bizonygatni az igazát, lógombócokat vágtak hozzá abban a
hiszemben, hogy "gelatti" (magyarul: fagylalt) ezen a habarék nyelven azt jelenti: "Éljen a
sóvám!" S ezt nem lehetett szó nélkül zsebre vágni.
Szegény Ugo, testben-lélekben megtörve, még eltolta kocsiját a zárai grófságig, de onnan már
hajóval szállították haza. Halálos ágyán, amikor körülvették az olasz fagylaltárusok, csak ennyit
tudott mondani:
- Gli ungheresi... gli ungheresi...
Aztán kilehelte lelkét.
 18. Gli Ungheresi
Ice cream was originally invented by Ugo Riccardo Salvatore Giulio Girolamo B., a baker from
Catania.
The precise date is still an object of debate, so let’s not worry about it; it was more or less at
the same time as the invention of the printing press.
Besides inventing ice cream, Ugo also invented a thin waffle cone to go with it, plus a push cart.
(Which is just as it should be. It’s inconceivable that Irinyi, for instance, should have invented
the match, leaving the match box to someone else, or that Ehrlich should have discovered
Salvarsan, and someone else syphilis. That would be absurd.) Anyway, after he had perfected
his invention in this manner, Ugo decided to go public with it.
He traveled through Lodomeria and Bessarabia, Tirol, Burgundy, Brandenburg, and even the
Wendish captaincy. One can imagine the reception he got, but one cannot describe it
adequately. Wherever he appeared with his small cart, young and old gathered round him
clutching their money in their hands and smacking their lips as, with hearts beating wildly, they
waited for their raspberry, strawberry, chocolate, lemon, or pistachio ice cream. Ugo gave
everyone what they asked for, and in order to save them unnecessary experimentation, he
even told them that all they have to do was lick the ice cream.
Wherever he went he was greeted with glee, and when it was time for him to move on, the
people were much saddened, and hoped for his swift return.
One time, Ugo even visited Hungary. (Italian: Ungheria.) But in Hungary the king had just
instituted a new tax on salt, and so young and old could talk about nothing else except the new
salt tax. His vanity hurt and himself desperate, Ugo attached a bell to his push cart and, with
more eagerness than usual, showed his ice cream to the few that gathered around him.
However, the Hungarians (Italian: gli ungheresi) couldn’t have cared less. They didn’t feel the
heat of the summer, and so had no need of anything to cool them down; their heads were too
full with the new tax on salt. Though Ugo tried to explain to them that they could go on thinking
whatever they wanted because all they had to do was to lick his ice cream, they said thank you
but no thank you, we’ve got more than enough to lick as it is. But, Ugo protested, having been
mortally wounded by such cruel indifference, each one of his ice creams has a different taste!
So what, the mule-headed Hungarians shot back, all they have to do is suck on their five fingers,
each one has a different taste too. And when Ugo would still not relent, they bombarded him
with horse manure, thinking that in his hodge-podge of a language, gelatti (Hungarian: fagylalt)
must mean, “Long live the tax levied on salt!” Needless to say, they couldn’t very well put up
with that.
Broken in mind and body, poor Ugo managed to push his cart as far as the duchy of Zára, but
from there he had to be taken home by boat. On his deathbed, surrounded by the ice cream
vendors of Italy, he was heard to say just two words, over and over,
“Gli ungheresi… gli ungheresi,” then he gave up the ghost.