AUSZTRÁL BENNSZÜLÖTT

TÖRTÉNETEK A.W. Read: Aboriginal Stories, Reed New Holland Pty, Australia, 2000 alapján.
14 Aquatic Dr. Frenchs Forest, NSW, 2086, Australia
ISBN 1 876334 34 7
A. W. Reed Fordította. Cser Ferenc
Melbourne, 2003.

1 2
 állatokat, a csillagok világát és kölcsönhatásaikat. Hangsúlyoznom kell az elején: az
A Fordító előszava ausztrál bennszülöttek nem voltak emberevők! Ha ez mégis esetleg előfordult, akkor
Ausztrália lakossága nem alakulhatott ki magán az ausztrál földrészen, valahon- az illetőt a legszigorúbb ítélettel irtották ki a környezetükből.
nan ide kellett érkeznie. Ide pedig az eurázsiai földrészről gyalog nem jöhetett, mert
még a legalacsonyabb, jégkorszaki vízállás mellett is (>60 méterrel mélyebben, mint
a jelenlegi) legalább 90 km-es szakaszon tutajjal, csónakkal, kenuval kellett áthajóz-
niuk.
Éppen ezért érdekes, hogy a legrégebbi emberi települések Ausztráliában 50 évez-
rednél idősebbek. Az ide érkező ember az európai modern ember megjelenésével
egyidőben, illetve még azok előtt került át erre a földrészre. Embertanilag nem az
afrikoid, hanem a sinoid rasszhoz tartozott: vékony csontozatú, hidegövi ember volt.
Közel 20 évezred múlva érkezett ide egy másik emberfajta: zömök, vastag cson-
tozatú, de meleg övi (hosszú lábú, rövid felsőtestű), aki a jávai embert mintázta.
Ausztráliában éppen fordítva volt, mint Európában, ahol a nehéz csontozatú ember
volt a hidegövi és őt a jégkorszak utolsó szakaszában a melegövi, vékony csontozatú
ember váltotta fel.
Az első ide érkező ember nem, hogy beszélt, hanem már sziklavésetekkel 'rajzolt'
is. A legrégebbi szikla odúkban mar láthatók az emberi képi ábrázolások, amik a je-
len előtt 40 évezreddel már festményekké, sziklarajzokká alakultak. Ezzel az elvont
gondolkozás képszerű kifejezésében közel 10 évezreddel megelőzték az ausztrál be-
vándorlók – immár bennszülöttek – az európai modern embert. Az ausztrálok legfőbb
jellemzője azonban az, hogy a kezdeti műveltség elemei töretlenül végigkísérhetők
egészen a fehér ember megjelenéséig, akik aztán a fegyvertelen, a tulajdont nem
ismerő ausztrál bennszülötteket, mint vadállatokat vadászták.
Az ausztrál bennszülöttekre a mellérendelő gondolkozás, felfogás a jellemző és
ezért a kezdeti európai antropológusok alacsonyabbrendű emberi lényeknek tekintet-
ték őket. Ugyanakkor évezredekre visszamenő magas szintű szellemi tevékenységet
folytattak, rendkívül bonyolultan szervezett társadalomban éltek. Erre a főnökség
nem jellemző, ebben a férfi és a nő egyenjogú volt. Ugyan vannak teremtéslegendáik,
de nem ismerik az isten fogalmát és az erkölcseik, amik meglehetősen szigorúak,
nem a felsőbbrendűtől való félelem, hanem a közösség érdekében való együttélés,
együtt cselekvés igényeit tükrözik.
Az ausztrál bennszülöttek közel 600 nyelven beszélnek, de ez nagyjából 16 cso-
portra osztható. Valamennyi bennszülött legalább három nyelvet ismer: az anya-
nyelvét, a házastársa nyelvét és annak a területnek a nyelvét, ahol él. A területen gaz-
dálkodtak, de a gazdálkodásuk nem rabló volt, hanem a területtel együtt éltek, azt
megosztották egymás között. Háborúik nem voltak, emberölő fegyvert nem készítet-
tek, jóllehet, északról, a Timor tenger felől néha voltak betolakodási szándékok. Fé-
meket nem készítettek, eszközeik zöme kő és fa eszköz volt. Az egyes törzsek más és
más élelemforrásra specializálódtak, és amikor ez az élelemforrás a területükön meg-
csappant, akkor az egyik másfajta élelemforrásból táplálkozókkal helyet cseréltek.
Szaporodásukat korlátozták, így egyensúlyban maradtak a természettel.
A továbbiakban részletekben közreadom szellemi hagyatékuk egy töredékét,
pusztán ízelítőül, hogy hogyan is képzelték el ők a világot, a világon élő embereket,

3 4

Bevezetés
Az utóbbi években megnőtt az érdeklődés az ausztráliai bennszülöttek iránt, aki-
ket valamikor annyira primitívnek véltek a kinézésük és kultúrájuk alapján, hogy ke-
vés okot találtak arra, hogy tanulmányozzák és lejegyezzék az emberi megnyilvánu-
lásaikat. (anthropological records). Csak akkor van az, ha mi úgy érezzük, hogy az
elvesztés veszélye fenyeget valamit, hogy elkezdjük azt értékelni, és ma már nagy
mennyiségű könyv írja le a bennszülöttek életét, szokásait, művészetét és szakkép-
zettségét mint egy a megújult érdeklődés bizonyítékaként.
Fontos az, hogy a fehér ausztráliaiak értékeljék a képzeletnek azokat az értékeit,
amiket a bennszülött legendák felmutatnak. Addig nem leszünk képesek a saját gyö-
kereinket a talajba mélyíteni, ameddig nem illesztjük be a néprajzukat a deli földrész
bennszülött irodalmába, és nem látjuk az országot az egyszerű, az értelmes, a
képzelőerővel felruházott emberek szemén át, akiknek küzdeniük kellett azért, hogy
az Anyaföldtől megszerezzék a táplálékukat. Megjegyzésre méltó, hogy a kopár si-
vatagi, vagy a terméketlen talajjal rendelkező, avagy a vízzel jól ellátott országrész
környezetében a bennszülöttek képzelőereje olyan meséket tudott teremteni, amelyek
szépek és szórakoztatóak is és emberi jellemzéseket és a madarakban, a vadakban, a
fölöttük lévő égbolton, a napban, a holdban és a csillagokban, de még a hüllőkben és
a rovarokban is költészetet voltak képesek találni.
A természet ezen gyermekei közel éltek a földhöz. Annak tápláló erejétől függtek,
és akár a nyüzsgő állati életben, akár a kopár helyeken egyaránt megtalálták a
Teremtő Szellem munkájának a bizonyítékait, és a Bullima, a túlvilági élet ígéretét,
ahol a vad bőven terem, ahol lágy fű van, amire le lehet heveredni, üdítők a folyóvi-
zek, és lágy szellő lengedez. Az ő fizikai szükségleteikből a természet fenséges el-
képzelése fejlődött ki, hasznos szellem elődökkel – és egyben a megfelelő gonosz
szellemekkel, akik ellenségesek az emberiséggel szemben.
A könyvben lévő legendákat több különféle forrásból gyűjtöttük össze. Ez egy
széleskörű gyűjtemény, ami több törzstől merít, és úgy tekinthető, mint Ausztrália
minden részében élő bennszülöttek hitvilágának jellegzetes példája.
Minthogy messze szétágazó forrásokból származik, természetes, hogy követke-
zetlenségek és ellentmondásos elemek is találhatók benne. Ez különösen igaz a Te-
remtés mítoszokra és az állatokra vonatkozó néphitre, amikor a föld még az
Álomidőben volt. Néhány legendából megtudhatjuk, hogy az állatokat és a rovarokat
Yhi, a Nap istennő egyetlen érintése támasztotta életre, a végső teremtést a testi és a
tudati alakban Baiame, a Nagy Szellem végezte el.
Más, széles körben elterjedt legendák azt mondják, hogy az első élőlények ember
alakúak voltak és fokozatosan érték el az állati jellegüket. Ez ésszerű magyarázat a
totemizmus eredetére nézve, aminek meghatározó jelentősége van a bennszülöttek
életében, ugyanakkor roppant nagy tárgykör, különösen, mert a totemizmusnak az or-
szág különböző részein eltérő a megjelenése. A mítoszoknak és a legendáknak a ma-
napság elfogadható módú bemutatása több szempontból is szükségszerűen eltér az
Örök Álomidő szellemétől. A történetek a bennszülöttek számára nem csak
egyszerűen kellemes, az esti órákat színesítő mesék voltak. Ahogy A.P. Elkin megje-
5 6
gyezte, „A mítoszok nem csak egyszerűen szavak és mondatok ügye, hanem tettek és
élet, mert a kultikus társadalom, a totemisztikus társaságok nem töltik azzal, az idejü-
ket, hogy gyűléseiken csupán énekeljenek és mondókákat soroljanak; ők újra elját-
szanak mítoszokat, és ezt azért teszik, mert a hősök és az elődök a hitük szerint való-
ságos személyek és totemlények voltak; amit ők a munkájuk során tettek, azt a rítus-
ban kell megtenni és a hozzájuk kötődő helyeket látogatni és gondozni kell. A legtöbb
helyen, bármelyik mítosznak a részletei csak azért fontosak, mert lehetővé teszik a
mai ember számára, hogy hűséggel közlekedjen azon az úton, ami a megszentel
álomidőbe, az élet forrásához vezet”1.
Ameddig csak lehetséges volt, egyetlen gondolatmenet folytonossága vonul végig
az összeállításon, mert a történetek széleskörű eredete ellenére az olvasónak úgy kell
mindenegyes történetre tekintenie, mint önmagában megálló elbeszélésre, anélkül,
hogy azt az azonos fejezetben lévő bármelyik másik történettel összekapcsolná. Ezért
az állatok egyszer emberként, máskor állati formájukban jelennek meg. Hasonlókép
az Atya Istenről, a Nagy Szellemről, Baiameről több felfogás is jelen van. Némelyik-
ben ő egy kulturális hős, atya és népének a teremtője, akihez a teremtett ember for-
dul; másokban egy nagy wirinum2, hitetlen és buta feleségekkel megverve.
Ennek az összeállításnak az értéke a bemutató jellegében nyugodhat. A törzsek
százai, a nyelvek százai révén nem létezik egységesség a nevezéktanban, de vannak
közös ethoszok, amelyeket könnyű felfedezni, ha különböző törzseket veszünk min-
taként.
A könyvet kiegészíti az élőlények és a bennszülöttek véletlenszerűen válogatott
neveinek olyan formában való gyűjteménye, hogy a zűrzavart elkerülje, de tudomásul
kell vennünk, hogy ilyen nevek törzsről törzsre és helyről helyre nagymértékben
változnak. A nevek és bennszülött fogalmak jegyzékét a Függelék tartalmazza3.
Több könyvet használtunk forrásanyagként, de több változatot is összehasonlí-
tottunk és olyan formába dolgoztuk át, hogy az a mai olvasóhoz szóljon4. Langloh
Parker asszony könyvének, az Eulalie tradition modern változata (H. Drake-
Brockmann szerkesztésében és Angus és Robertson kiadásában, 1953) különösen ér-
tékes. Dr. W. ramsey Smith: Myths and legends of the Australian Aboriginals
(Goerge G. Harrap & Co. kiadása, 1930) a legnagyobb korábban közreadott
gyűjtemény.
Alexander Wyclif Reed
1
The Australian Aborigines, A.P. Elkin, Angus&Robertson, 4th edn. 1964, p. 244.
2
Wirinun: törzsi tudós, orvos, tanító, csodatevő, varázsló.
3
Ez nem található meg ebben a fordításban.
4
Ez az ok az, amiért a magyar fordítást több helyütt is kénytelen vagyok megjegyzésekkel kiegészíteni, ill.
módosítani Reed szóhasználatát.
Teremtéslegendák Yhi életet hoz a Világra
Kezdetben a világ csendes, rémséges sötétségben létezett. Nem volt sem növény-
zet, sem élő, sem mozgó valami a hegyek csupasz csontjain. Nem lengett a szél sem a
csúcsok között. Nem volt hang se, ami megtörte volna a csendet.
A világ nem volt halott. Elaludt, várván az élet és a fény lágy érintését. Az elalélt
dolgok mélyen aludtak a hegyek béli jeges üregekben. Valahol a mélységes végtelen-
ben Yhi is álmodta álmait várván Baiame, a Nagy Szellem5 suttogására, hogy az
megérkezzék hozzá.
Aztán a suttogás megérkezett, az a suttogás, ami fölébresztette a világot. Az álom
úgy pergett le az istennőről6, mint a ruha hullik a lábakhoz. Kinyitotta a szemeit és a
sötétség eloszlott a pillantására. Testében a fény szikrázó volt. A végtelen éjszaka el-
oszlott. A Null Arbor Síkság7 fürdött a fényözönben, és feltárta a terméketlen puszta-
ságait.
Yihi leszállt a földre és zarándoklatba kezdett, ami eljuttatta őt messze nyugatra,
keletre, északra és délre. Ahová a lába csak lépett, a föld örömre fakadt. Füvek, bok-
rok, fák és virágok pattantak elő, fölemelkedvén a fénysugarak felé. Yhi nyomdokai
keresztül kasul szelték az egész földet és így felöltöztették a növényzettel azt.
Első örömteli feladatát ezzel végrehajtva Yhi, a Nap istennője a Null Arbor Sík-
ságon nyugodott, maga körül körbenézett és tudta, hogy a Nagy Szellemnek tetszik
munkája eredménye.
„A teremtés munkája megkezdődött” mondta Baiame „de csak megkezdődött. A
világ telve van szépséggel, de szükség van a táncoló életre is, hogy a sors beteljesül-
jön. Vidd el a fényed a föld üregeibe, és figyeld meg, hogy mi történik”.
Yhi fölemelkedett és behatolt a felszín alatti komor térbe. Nem volt ott mag, ami
az érintésére életre keljen. Kemény árnyék sorakozott fel a fény mögött. A gonosz
lelkek kiáltoztak „Nem, nem, ne!”, mígnem az üregek hangokkal teltek meg, amik
megélénkültek és visszhangzottak a sötétségben. Az árnyékok meglágyultak. Csillo-
gó fénypontok bugyborékoltak elő opálcsillogással. Halvány alakok keringtek folya-
matosan.
„Alvás, alvás, alvás!” kiabáltak a gonosz lelkek, csakhogy a alakzatok már várták
a Nap istennő gondoskodó fényét. Hártyaszerű szárnyak nyíltak meg, testek emel-
kedtek hosszú lábaikra, fémes színek kezdtek el csillogni. Yhit hamarosan milliárdnyi
rovar vette körül, repkedve, cirpelve kiözönölve a sötét sarkokból. Lassan hátrált ki-
felé. Azok meg követték őt a világba, a napfényre, a várakozó füvek, levelek és virá-
gok sokaságához. A gonosz hangok elhalkultak és elvesztek a hiábavaló káosz zava-
rában. A rovaroknak volt mit tenniük a világban és idejük is, hogy játszanak és
imádják az istennőt.

5
A fordító spiritet ír, de Baiame nem szellem, hanem inkább lélek.
6
A fordító istent ír, jóllehet, egyetlen ausztrál ősi nyelv sem ismeri ezt a fogalmat
7
Null Arbor Plane - Ausztrália déli hatalmas síksága Adelaidetől nyugatra, Perthtől keletre. Szószerinti je-
lentése: famentes síkság. Valóban legfeljebb bokor nő rajta, de leginkább sivatagos.

7 8
 „A barlangok a hegyekben, az örök jég” suttogta Baiame. Yhi a hegyek lejtőin
fölfelé felgyorsította lépteit, megvilágítva azok csúcsait, megcsillanva a havon. Eltűnt
az üregekben, amiket a falakról és a mennyezetről lógó fekete jég fagyasztott meg, a
jég, ami keményen és megolvasztatlanul nyugodott, mint fagyott tó a jéggel
fagyasztott sötétségben.
A fény kemény egy dolog, de egyben lágy is. Egyaránt lehet ádáz és könyörtelen,
meg áthatoló, de lehet meleg és megnyugtató is. A jégcsapok tiszta vizet csepegtet-
tek. A halál életté vált a vízben. A jég hátára mozgó film került és egyre mélyült.
Jégtömbök merültek fel a víz tetejére és ott eloszlottak, elvesztették azonosságukat az
örömteli, a láncaitól megszabadult vízben. Határozatlan alakok hullámoztak és úsztak
fel a felszínre – alakok, amik hallá, kígyóvá, hüllőkké alakultak. A tó túlcsordult, át-
bukott a barlangok kapuján és lerohant a domboldalakon vizet adván a szomjas növé-
nyeknek, és eljutott a távoli tengerekbe. A folyókból a hüllők a partra tolakodtak,
hogy a fűben és a sziklák alján új otthonra leljenek, miközben a halak játszadoztak és
ujjongtak a fodrozódó vízben.
„Van még jó-néhány barlang a hegyekben” suttogta Baiame.
Várakozásteljes érzés hatalmasodott el. Yhi újra belépett a barlangokba, de nem
talált makacs jégtömböket, hogy az erejét próbára tehesse. Barlangról barlangra járt,
és a tollas, gyapjas és meztelen bőrű élet özönével találkozott. Madarak és négylábú-
ak gyülekeztek köré a sajátos hangjaikon énekelvén, versengve a lejtőkön lefelé és
keresvén maguknak megfelelő otthont, megittasulván a fény, a színek, a hangok és a
mozgás új világától.
„Ez jó. A világom eleven” mondta Baiame.
Yhi megfogta a kezét és arany hangján megszólított minden lényt, akiket életre
keltett.
„Ez Baiame földje. Ez örökre a tiétek, hogy élvezzétek. Baiame a Nagy Szellem.
Ő fog rátok vigyázni és figyeljetek az óhajaira. Én már csaknem befejeztem a mun-
kámat, így hát hallgassátok a szavaimat.”
„Elküldöm nektek a nyár és a tél évszakát – a nyarat meleggel, ami beérleli a
gyümölcsöket, hogy ehetők legyenek, a telet, hogy aludjatok, miközben a hideg szél
söpör végig a világon és elfújja a nyár hulladekait. Lesznek még más változások is,
ami veletek történnek, szerelmem teremtményei.”
„Hamarosan elhagylak titeket és messze innen, az égbolton élek majd. Amikor
meghaltok, a testetek itt marad, de a lelketek feljön, hogy velem éljen.”
Fölemelkedett a földről, az égen egy fénylabdává zsugorodott, és lassan leeresz-
kedett a nyugati hegyek mögé. Valamennyi élőlény aggódott, és a szívük félelemmel
telt meg, merthogy Yhi távoztával visszatért a sötétség a világra.
Hosszú órák múltak el és az aggodalom az álomban oldódott fel. Hírtelen madár-
csicsergés hallatszott, mert a korán kelők keleten a fény megpezsdülését láthatták.
Egyre erősödött, és egyre több madár csatlakozott a csicsergéshez, mígnem teljes tor-
kú énekkar köszöntötte Yhit, amint teljes pompájában megjelent, és elterült a hajnal
fénye a síkságon.

A virágok a sugárzó napistenség felé fordultak

9 10
 Egymás után a madarak és az állatok fölébredtek, úgy ahogy azóta is minden reg-
gel megteszik. Az első sötétség sokkja után megtanulták, hogy a nappal követi az éj-
szakát, hogy mindig új napkelte és napnyugta lesz, hogy nappali fényt nyújtson a já-
tékhoz és a munkához, és éjszakát az alváshoz.
A folyó és a tó szellemei bántják a többségüket, amikor Yhi lenyugszik pihenni.
Ám visszavárják az ő melegét és fényét. Felemelkednek az égig, igénybe véve min-
den erejüket, hogy elérjék a napistent. Yhi mosolyog rajtuk és mosolya vízcseppekké
oldódik fel és esőként, harmatként hull vissza a földre, hogy felfrissítse a füveket és a
virágokat, hogy új életet teremtsen.
Egyetlen feladat maradt még hátra, mert hogy az éjszaka sötét órái félelemmel
töltöttek el több élőlényt. Yhi elküldte a Hajnal Csillagot, hogy minden reggel jelezze
az érkezését. Aztán, aggódván a magányossága csillagán, önmagát megajándékozta
Bahlooval8, a Holddal, hogy ő legyen a férje. Az egyetértés jele érkezett a földről,
amikor a fehér Hold fönségesen átvitorlázott az égen, és a mennyeknek újabb
dicsőségére a csillagok milliárdjait teremtette meg9.
8
Bahloo - Hold
9 10
Érdekes, hogy Yhi nő. Nem az égből érkezik a földre, hanem oda távozik munkája végeztével. Baiame a
Nagy Szellem a földön volt és maradt. Ő a férfi. A nő, Yhi teremtette meg a saját párját is, a férfit, a
holdat. A Fekete-tenger medencéjéből eredő népek hitvilágában ez fordítva van.
11
Az állatok különös alakja
Amikor az állatokat a napistennő a fagyos mélységben életre keltette, ki tudná
most megmondani, hogy akkor milyen alakjuk is volt? Vannak, akik azt mondják,
hogy ember és asszonyformájuk volt, mások meg azt, hogy több különféle alakjuk is
lehetett. Csak egyetlen dologban lehetünk biztosak ... hogy egy idő múltán megunták
azt az alakjukat, amit Baiame adományozott nekik és heves sóvárgás kerítette őket
hatalmába.
Azok, akik a vízben éltek, a szárazon akartak lenni. Akik a földön slattyogtak, él-
vezni akarták az egek szabadságát. Egyetlen állat sem volt, aki ne fejezte volna ki a
különös elégedetlenségét. Elszomorodtak és elrejtőztek Yhi elől. Élénk csivitelésük
többet nem hallatszott, a zöld növények is kókadoztak a barátaik iránt érzett együttér-
zésük nemében.
Az eget átszelő útja alkalmával Yhi letekintett és megállapította, hogy a földet
súlyos bánat gyötri. Végül is leereszkedett az égből és a Null Arbor Síkságon megállt.
Mindenünnen tódultak hozzá az állatok.
„Visszajött! Az istennő meghallgatja a kívánságainkat” – mondogatták.
„Gyertek közelebb” hívta őket. „Áruljátok már el, hogy mi a bajotok?”
Hangok ármádiája válaszolt neki. A hangok körbefonták őt. Fölemelte a kezét.
„Állj! Állj!” kiáltotta. „Képtelen vagyok meghallani bármit is, ha egyszerre be-
széltek. Csak egymás után, kérlek titeket.”
A Wombatnak10 intett, aki olyan testre vágyott, amivel mások elől elrejtőzve a
rejtett helyekre is bekúszhatott.
Őt a Kenguru követte, aki erős lábakat óhajtott, hogy ugrálhasson és farkat, ami-
vel egyensúlyozhasson közben.
A denevér azt mondta, hogy neki szárnyak kellenének, hogy amint a madarak, ő is
repülhessen.
A gyík belebetegedett már a hason kúszásba és lábakat kért, hogy azokkal meg-
támaszthassa magát.
A szegény Platipusz11 nem tudta megmondani, hogy mit is kívánna és végül is
több állat részéből tevődött össze.
Yhi mosolygott, amint jöttek és előadták óhajaikat. Mosolygott, mert az alakjuk
bizarr volt; mosolygott, mert rájött, hogy a testük átalakulásával kedvenc teremtmé-
nyei élete is meg fog változni.
Bekaszajnak12, aki nagy, fényes szemeket kért, nappal sötét helyen kell majd
rejtőznie és csak éjjel vadászhat.
A Pálcika rovarnak órákig mozdulatlanul kel majd maradnia az ágakon, egészen
addig, amíg már szinte gallyá nem merevedik.
A Pelikánnak meg kell tanulnia mozdulatlanul állni hosszú lábain a vízben,
mielőtt lecsaphatna egy óvatlan halra.
Föld alatti üregekben élő sertés nagyságú, füvet evő állat. A koala közvetlen rokona.
11
Kacsacsőrű emlős.
12
Rovarevő madár, Ausztráliában őshonos
12
 Vágyakozóan mosolygott, mert tudta, hogy kívánságaik kielégítése nem teszi
majd őket elégedetté. Az élet óhajainak és kívánságainak a fáradhatatlan áramlása
majd eltávolítja őket tőle. Más változások is jönnek, hirtelen, vagy lassan, rejtett for-
mában, vagy különös kalandként. A világ állandóan átalakulóban lesz.
Elbocsátotta őket és figyelte, ahogy szétszéledtek a föld minden sarkába, mielőtt
utoljára fölemelkedett volna az égbe.
A változások történetét évezredekig mesélték a tábortüzeknél. Amikor a férfi és
az asszony megjelent a nagy földrészen, és látták a csúszó, mászó, ugráló, rohanó,
repülő, kúszó vadállatokat, amitől az eledelük függött, különös meséket költöttek,
hogy megmagyarázzák a lények alakját, akiket Baiame adott nekik. Amint a szél el-
len alacsony ágból hajtogatott sövénnyel védve, a parázs körül velük együtt guggo-
lunk, hallgassuk meg azokat a meséket, amik azoknak az embereknek a szívéből jön,
akik nálunk közelebb vannak a természet istenéhez.
13
Az első ember
Végül is Yhi, a napisten munkája befejeződött. Az ő melege és gondoskodása
élőlényeket teremtett a földre és azok fürödtek az ő szeretetében. Most, miután el-
hagyta őket a Nagy Szellem gondoskodása alatt éltek tovább. Baiame szellemében
volt gondolat, értelem, élet; de nem volt teste.
„Nem tudok megjelenni az én és a te gyermekeidnek” mondta Baiame Yhinek.
„Gondolataim erejét testbe fogom öltöztetni. Akkor ők látni is fognak és tudják majd,
hogy én vagyok az Atya.”
„Az istenek egy fajta teremtmények, az állatok másfajták”, válaszolta Yhi. „Ha
állat formájába költözteted a szellemed, az majd megzavarja őket: nem fognak be-
csülni téged.”
„Akkor csak egy kis részét helyezem az állatokba” mondta Baiame. Gondolatai
erejének csupán egy kis részét adta a madaraknak, és a rovaroknak, és a hüllőknek, és
a halnak és az állatoknak. Őket csupán a tudatnak az a része vezényelte, ami az ember
számára, mint ösztön ismert.
De Baiame nem volt elégedett.
„A teljes tudatomat valamibe el kell helyeznem, valamibe, ami élő és megszolgált
erre az ajándékra.” mondta. „Egy új teremtményt kell készítenem.”
A gondolati folyamattól, atomokat és mikroszkopikus porszemcséket egyesítve,
vért és izmot, kötőszövetet és húst alakítva, az agy anyagát összeötvözve Baiame egy
olyan állatot készített, aki két lábra állva járt. Kezei voltak, amivel szerszámokat és
fegyvereket készíthetett, és ötletessége, hogy használja is azokat; mindezeken felül
volt agya, amivel felfoghatta a szellem jelzéseit; és így az Ember, aki nagyobb volt
valamennyi állatnál, a Nagy Szellem szellemi erejének az edényévé alakult.
Mindezt titokban végezte el. Nem volt szem, ami láthatta volna, hogyan is készül
az Ember, és az örökkévalóság egy pillanata telt csak el, mire a teremtés nagy esemé-
nye megtörtént. A világ a Nagy Szellem hiánya miatt sötét lett és aggódó. Árvizek
sújtották a földet. Az állatok barlangokban, vagy magasan fenn a hegyekben kerestek
menedéket. Időről időre egyikük elóvakodott a bejárathoz, hogy lássa, vajon apadt-e
mar az áradás; de semmi sem volt, amit megnézhetett volna, kivéve a táj ürességét és
a vizeknek a végtelen fodrozódását a nap nélküli ég alatt.
A Goanna13, a hüllők bölcse, maga is kikémlelt, de sietve visszatért.
„Valami kerek fényeset láttam, olyat, mint a hold. A barlang előtt pihen.” jelen-
tette.
„Lehetetlen!” mondta a Sas. „Bahloo14 az égen van.”
A Sas is kiment. Amikor visszatért, mindenki érdeklődve nézett rá.
„Az egy kenguru,” mondta a Sas gyorsan. „Két fényes szeme van, ezért butaság
azt állítani, hogy a holdra hasonlít. A szemei úgy ragyognak, hogy a fényük megsér-
tette a testemet.”
13
Goanna - nagy testű gyíkféleség.
14
A hold neve Bahloo a bennszülött regékben.
14
 „Ez furcsa dolog” mondták az állatok. „A Goanna azt mondja, hogy olyan, mint a
hold, és a Sas meg azt, hogy olyan, mint a kenguru. Kinek is hihetünk? Varjú, te vagy
köztünk a legokosabb. Menj most te ki és nézd meg, majd gyere vissza és mond el
nekünk, hogy az a furcsa lény mire is hasonlít.”
A Varjú felborzolta a tollait, de nem mozdult addig, amíg a többiek el nem kezd-
ték őt kifele taszigálni. Aztán hangosan károgott és felröppent egy sziklaperemre,
ahol senki sem tudta elérni.
„Hagyjatok magamra” kiáltotta ádázan. „Engem nem érdekel. Ez az, amivel
szemben sem a madarak, sem az állatok nem tehetnek semmit. Ha csendben mara-
dunk, valószínű, hogy odébbáll.”
„Ha a Varjú fél, én megyek” mondta az Egér bátran. Kiosont csendes tappancsain,
de amikor visszatért, képtelen volt beszélni. Egymás után a többi madár és állat is el-
bátorkodott a bejáratig, és látta a különös lényt, amint ott állt a félhomályban. Sok-
sok érv került elő, mert Baiame elméjének csak egy kis része volt, ami mindegyikük-
be szorult, és csak egy-egy kis részét ismerte fel az egész elmének, ami a barlangon
kívül a testbe öltözött.
A változatlan éjszaka a napkeltével és naplementével nem mérhető időszakig tar-
tott, és nem volt más, mint egy halványuló és fel-felcsillanó szürkeség. Az állatok
megéheztek. A Sas megölte az Egeret és felfalta a testét. Ez egy széleskörű mészár-
lásra adott jelet. A nagyobb állatok a kisebbeket széjjeltépték, és a testüket felfalták.
Baiame hallotta a zűrzavart és elhagyta a barlangot, sajnálkozva azon, hogy az állatok
fölfedezték annak az örömét, ami másokra halált hozott.
Ahogy ment, Yhi fénybe öltöztette fel a világot. A megmaradt állatok előjöttek a
barlangból, és a hegytetőn gyülekeztek. Ott, a világ tetejének a csúcsán megláthatták
a Nagy Szellemet, ahogy nekik végül is megjelent. Baiame Ember formájában állt
előttük, Emberében, aki az összes teremtmény felett uralkodik, mert hogy ő rendelke-
zik az emberi testben lévő Baiame lelkével és értelmével.

* * * * *

Ahogy az Ember végigsétálgatott a földön, Baiame gondolkodó ereje magányos

volt. Különös érzések, ismeretlen óhajok futottak végig rajta. Szüksége lett egy társra,
akivel megosztja a világ csudáit, akire hiábavalóan gondolt. Elment a Kenguruhoz és
a Wombathoz, a Kígyóhoz és a Gyíkhoz, a Madárhoz és a Repülő Rókához, a Halhoz
és az Angolnához, a Rovarhoz és a Földigilisztához, de hiába. Barátságosak voltak
hozzá, mert szerették a Nagy Szellemet, de Baiame értelmének csak egy kis része
volt mindegyikükben, és ez nem volt elég ahhoz, hogy kielégítse az emberi szellem
iránti éhségét.
A fákhoz fordult, majd a füvekhez, és a virágokhoz. Az ő szépségük elkábította
őt, de csak az érzékeire hatottak, Baiame örök szelleme nem tudott velük értekezni. A
waratah15 lángoló virágai, az akácia16 arany pompája, a szürke törzsű eukaliptusz illa-

15
Baiame Ember formájában állt, Emberében, aki valamennyi teremtményt uralja waratah - Ausztrália karmizs virágú bokra.
16
Mimózaszerű fák és bokrok. Júliusban sárga virágpompába öltöznek.
15 16
tos levelei gyönyörködtették a szemét és az orrát. Mély lélegzetet vett a friss illatból,
a lelke még sem tudott megnyugodni.
Estére egy fűfa közelébe ment aludni. Egész éjjel különös álmokkal küzdött, ami-
ben a kívánsága látszólag teljesült. Amikor ismét fölébredt, azt látta, hogy Yhi szórja
szét sugarait a síkságon. Úgy tűnt, hogy a sugarak a fűfa magasra nőtt virága körül
összegyűlnek. Sokáig bámulta azt, amikor is nehéz légzésre lett figyelmes. Körülné-
zett és meglepődve észlelte, hogy az állati teremtmények sereglettek össze a síksá-
gon. Valami várakozásféle volt a levegőben.
Visszatekintett a fára. Az átalakulóban volt. A virág szála egyre rövidebb és kere-
kebb lett. Lábak alakultak ki és az Ember megdöbbenve érzékelte, hogy a fa hozzá
hasonló, kétlábú lénnyé alakul át.
Ám de volt valami különbség. A lábak simák és lágyak voltak, kerekded keblek
duzzadtak a szemei előtt, büszke tartás tartozott a formás fejhez. Az Ember kinyúj-
totta a kezét az Asszonynak. Ő magához ölelte a kezet, és elegánsan kilépett a fa tö-
vénél lévő fűre. Az Ember a karjaiba ragadta őt és együtt szemlélték meg a várakozó
világot. Az állatok örömtelien táncoltak, majd elégedetten elszaladtak, mert az Ember
magányossága véget ért.
A magányosság véget ért; az Ember feladatai és kötelességei megkezdődtek. Az
Asszony lassan teljes életre és a férjével való együttességre tett szert. Az Ember va-
dászott neki. Hajlékot épített neki. Szeretetet és gyengédséget fejezett ki iránta, amik
a szellem gyümölcsei. Megtanította őt a madarak és az állatok neveire és útjaira. Az
Asszony megtanulta tőle a szeretetet, hogy dolgozzon érte, hogy olyan másik része
legyen, ami az igényeit és sóvárgásait kielégíti.
Baiame mosolygott. „Amikor megmutatom magam a kis teremtményeimnek”
mulatott magában „nagyon elégedettnek kell lennem, hogy Ember formában mutat-
kozom meg!”
17
A virágok ajándéka
Baiame17 sokáig maradt ember képében a földön. Szerette Tyat18 a világot, ahogy
mondta, ami hajdan maga is a Nap egy darabkája volt. Lakását a hegyen rendezte be,
beszélgetett az állatokkal és a férfiakkal és az asszonyokkal, az alkotásaival. Lelki
közösség volt közöttük, minthogy az alkotás hatalmas munkája után ez a Nagy Szel-
lem számára a pihenést jelentette. Nap mint nap Yhi mosolygott rá, amikor az égen
végighaladt, miközben a földi otthonán a virágok pompáztak.
Az egyik napon odaszólt a férfinek és az asszonynak és a körébe gyülekezett ál-
latoknak.
„Eljött az időm, hogy elhagyjalak titeket, gyermekeim. Amíg a Föld fiatal volt
nektek szükségetek volt rám, mostanra azonban már felnőtté értetek. A legjobb, ha
magatokra hagylak benneteket.”
Halk moraj érkezett, de ő csak mosolygott és folytatta: „Ne szomorodjatok el. A
kisgyermekeknek még nincs saját tudatuk. Amikorra én elmentem, és csakis akkorra
tanuljátok meg, hogy elfoglaljátok a világon a helyettetek. Ha nekem örökre itt kelle-
ne maradnom, akkor állandóan hozzám jönnétek ügyes-bajos dolgaitokkal, és soha-
sem tanulnátok meg, hogy a saját lábatokon megálljatok. De ne aggódjatok. Akár-
hogy is vissza kell térnem a valódi otthonomba, az egekbe, a Tejút ragyogó szalagjá-
ba, és mindig is a ti Atya Szellemetek maradok. Amikor valójában szükségetek lesz
rám, én akkor veletek leszek. Néha visszatérek a földre és akkor emberi alakot öltök,
hogy felismerhessetek engem.”
Az állatok lassan szétszéledtek, de a Férfi és az Asszony továbbra is ott maradtak.
Gyönyörködtek Baiame hegye körül pompázó virágokban és nem akaródzott nekik
elhagyni a színpompás szőnyeget és az édes illatözönt. Leheveredtek a szőnyegre és a
hosszú éjszakák során nézegették a Tejutat és elképzelték, hogy ismét megpillanthat-
ják a Nagy Szellemet.
Meghatározatlan nyugtalanság zavarta meg a képzetüket. Nem tudták megmon-
dani, hogy mi is az, mígnem az asszony felkiáltott: „A virágok eltűntek!”
Így volt. A Férfi és az Asszony megértették Baiame utolsó üzenetét, és bár az ál-
latokba Baiame csak töredéknyi tudatot plántált, ők is tudták, hogy a Nagy Szellem
nem tűnt el örökre, ám a virágoknak nem volt csipetnyi tudatuk sem. Annyit észleltek
csak, hogy az Atya Szellem nincs többé velük és azt, hogy Yhi, a napistennő a mesz-
szeségben volt.
„Elhagyott minket” – mormolták. Elvetették a leveleiket és a szirmaik a földre
hullottak és egymás után meghaltak.
„Nézd!” – kiáltott fel újra az asszony. „Nem maradt virág sehol sem!”
Ameddig csak a szem ellátott a föld kopár és barna lett. A pusztuló és halott virá-
gok tömege szétszóródott az egész világon. A virágok pusztulása versenyt futott a
kutató asszonyokkal, és sem az esőcsepp, amit az ég szelleme küldött, sem Yhi mo-
solya nem tudta megállítani őket.
17
Baiame szószerinti jelentése a Hatalmas, a Nagy.
18
Tya: Föld.
18
 A levegőt méhek fekete teste töltötte be, ahogy kétségbeesetten egyik halott virág-
ról a másikra repültek, hogy mézet keressenek.
„Nem lesz többé mézünk?” siránkoztak az asszonyok. „Ezután csak a fák édes
váladékát hagyta nékünk Baiame, de azok az övéi és mi hozzá sem érhetünk.”
Mialatt ők beszélgettek körülöttük fák nőttek ki, és a törzsükön tiszta folyadék
szivárgott lefelé, ami azonnal meg is keményedett. Az egyik asszony, sokkal vállal-
kozóbb kedvű, mint a többiek, ujjaival lekapart belőlük egy darabkát, és megkóstolta.
„Ez édes!” – kiáltott fel. „Baiame megértette a helyzetünket és ide teremtette ezt
az élelmet nekünk. Ezek nem az ő megszentelt fái, amiket soha sem érinthetünk meg.
Gyertek és egyetek!”
Az éhségük így csillapodott és tudták, hogy Baiame még mindig törődik velük.
Nemzedék követte a nemzedéket, emberek születtek és meghaltak, de még mindig
nem voltak a világon virágok. Csupán az öregebbek emlékezetében éltek azok a tör-
ténetek, amiket elmeséltek, de amiket a Virágok Hálát követően születettek már alig-
alig hittek el. A történeteket a mesélők cifrázták is, de legyen akármilyen élénk is a
képzelőerejük, a képzelet nem azonos a valósággal.
Égi otthonában, magasan, Baiame sajnálta teremtményei utódait. Sóvárgást ülte-
tett a fejükbe, aminek nem tudtak ellenállni. Néhány férfi fokozatosan elhagyta a tá-
borát, és annak a hegynek a lábánál gyülekezett, ahol hajdanában Baiame ember ké-
pében élt. Úgy érezték, mintha láthatatlan szálak vonszolnák őket a végtelen hegyol-
dalakon fölfelé és egyben bele a mély lehangoltságba, amelyet Baiame hagyott a
virágszőnyegen. És Baiame maga volt aztán, aki kinyújtotta feléjük a kezét, magához
gyűjtvén őket, mint ahogy a kotlós gyűjti magához a csibéket, és felemelte őket a
csillagos égbe.
„Gyertek és nézzétek meg az otthonom, gyermekeim” mondta mély hangján, ami
visszhangzott az egekben és a csillagok táncoltak az útjukon.
Felültette őket a felhőkre és a Tejúton valami óriási látvány tükröződött, merthogy
ameddig csak a szem ellátott ragyogó fényszőnyeg terült el, mint amilyen a szivár-
vány, és az eső után látható hatalmas ív minden színével egyetemben.
„A történetek, amiket hallottatok, igazak” mondta Baiame. „Valaha a földet olyan
virágszőnyeg borította be, mint ez, de annak már vége. Szívemből sajnállak titeket és
a barátaitokat, akik már sohasem részesülhetnek ebben a látványban. Gyűjtsetek öl-
nyit ezekből a virágokból és vigyétek magatokkal vissza a földre. Vigyetek amennyit
csak elbírtok. Gyümölcsözni fognak és a magjaik majd gyökeret eresztenek, hogy
megpezsdítsék mind a ti szívetekét, mind a gyerekeitekét, gyermekeitek gyermekeiét
a végtelenségig.”
A gyengéd kar újra leeresztette őket a szilárd talajra. Jártukban elszórták a virá-
gokat és visszasiettek a törzseikhez és elterjesztették azt a bőséget, amivel az Atya
Szellem ellátta őket. Bár azt nem lehetett elvárni, hogy a virágok ugyanúgy virulja-
nak, mint Baiame idejében, az Álomidőben19, de a föld sohasem lesz még egyszer vi-
rágtalan, amíg a Nagy Szellem felügyel az embereire.
19
Álomidő, Dream Time. Az ausztrál bennszülöttek hite az ősi időkről. Táncaik, regéik, meséik, történeteik
ehhez az időhöz kapcsolódnak. Az egyik ritmust adó hangszerük, a didgeridoo arra is szolgál, hogy a
hangszert fúvó ember légszomj következtében elkábuljon, elrévüljön és ekkor, - hitük szerint – az
19
Rovarjárvány
Miközben Baiame a Tyan20, azaz a földön tartózkodott, lehetővé tette azt, hogy a
képzelőerő tomboljon. Hegyeket alakított ki, fákkal ültetvén be azokat és kék ködöt
helyezett föléjük; el volt ragadtatva az oldalukra küldött víz fodrozódásától és kaca-
gásától; törékeny növényekkel jelölte ki a partjaikat, akik a folyókból ittak és hálásan
hajoltak fölébük; máskor végigpásztázta a kezét a tájon és malleeval21 borította sík-
sággá, és homokos sivataggá simította azt. Tya felcseperedett és alakult ügyes ujjai
alatt. Fölötte az égbolt kristálytiszta csudája váltogatta színeit a kora hajnal pírjától,
amikor a csillagok kihunytak, a nappal szemtelen kékjéig és az este lágy fátyláig.
Ahogy reggelente a nap fölkelt eredményét a hajladozó fák, és a rohanó vizek
mellett megtekintette a keze munkája, és beszívta a fölöttük átsuhanó lágy szellőt
milliárdnyi kis növényt táncoltatva meg ezzel.
Azonban, ahogy a szél a tábortüzek parazsát, mindez Marmoo22, a Gonosz Szel-
lem féltékenységét is lángra lobbantotta.
„Baiame szíve túlontúl tele van büszkeséggel” mondta Marmoo a feleségének.
„Tyaból akárki képes világot teremteni, de Baiame hiúsága az ő veszte lesz.”
„Mit tehetsz te:” kérdezte ő, „te meg sem kísérelted, hogy világot alkoss magad-
nak.”
„Valami jobbat tudok csinálni, mint ez. Elrontom a neki olyannyira drága vilá-
got”.
„Hogyan?”
„Majd meglátod” mondta sokatmondóan és elosont a sötét erdő mélyébe, ahol
senki sem leshette meg őt. Titokban megalkotta a rovar törzset – legyeket, poloská-
kat, csigákat, hernyókat és ezernyi más apró lényt, ami csak csúszott-mászott, lyuka-
kat fúrt és repült. Vannak törzsek, akik szentül állítják, hogy valamennyi állatot, ma-
darat, rovart, amit Baiame alkotott meg, Yhi, a napistennő hozta életre, de mások
meg Marmoo hamisságának ezt a történetét mesélik a tábortüzeknél.
Marmoo szakadatlanul dolgozott, hogy életet leheljen beléjük, és rajokban küldje
ki őket az erdőből. Az ég sötét lett a repkedő rovaroktól, a föld háborgó, kavargó tö-
meggé vált és Marmoo még mindig csak folytatta a tevékenységét.
Az erdőből kiözönlő rovarok telhetetlen vendégekké váltak. Megették a füveket,
megrágták a fák leveleit. Egyetlen növény sem maradhatott tőlük biztonságban. A
talaj kopárrá és rúttá vált, a virágok illatát a csapás orrfacsaró bűze váltotta fel, ami
minden élőt, amit csak Baiame alkotott elnyelt. Még a folyók és a vízesések dallamát
is elnyelte a rovartömege szárnyainak berregése és rágó állkapcsainak őrlő csattogá-
sa.
Álomidővel kerül kapcsolatba. Valójában agyrezonanciával a környező világból merít képeket, amiket
aztán a maga környezetébe illesztve tovább ad.
20
Tya – föld.
21
mallee – valószínű eredetileg wemba wemba mali, a sivatagos területeken tenyésző eukaliptusz bokor.
22
Marmoo Baiameval ellentétben gonosz szellem.
20
 Hegyi otthonából kitekintve Baiame észrevette a barna hullámot, amint az végig-
hengeredett a síkságon és felrajzott a hegy lábánál. A szépséges tájat, amit megalko-
tott Marmoo falánk vendégei felfalják.
A Nagy Szellem dühös lett, hogy szépséges földjét ily galád módon teszik tönkre,
de úgy érezte, hogy úrrá lehet a csapáson. Tudta, hogy ez Marmoo műve. Magához
hívta az egyik erősebb szelet és ismét leült, hogy megfigyelje a rovarsereg szétrajzá-
sát.
A szél végigsöpört a síkságon. De a rovarok karmaikkal megkapaszkodtak a fa-
törzsekben, vagy bebújtak a föld alá. Mielőtt a nap véget ért volna, Baiame tudta,
hogy szellemtársai segítségére lesz szüksége. Gyorsan meglátogatta Nangeenát23 az
otthonában, aki a hegyek egyik termékeny völgyében elrejtett vízesésben lakott.
„Gyere velem és nézd meg mi történt azzal a csudaszép földdel, amit alkottam”
mondta.
Nungeena megdöbbent a látványtól.
„Hamarosan a te völgyed is ilyen lesz” figyelmeztette őt Baiame. „A csapás kö-
zeledik. Hacsak nem segítesz nekem, a folyód is tele lesz csúszó-mászó apró lények-
kel, és akkor nem marad számodra sem hely, ahol élhetnél.”
Nungeena gyorsan cselekedni kezdett. Magához hívatta a szellemszolgáit és
kísérő szellemeit és kikérdezte őket: „Mit láttatok, miközben hozzám jöttetek?”
A szellemek sóhajtottak. „Rovarokat láttunk mindenütt. Anyánk, az egész földet
felfalták. Mit tegyünk, hogy megállítsuk őket?”
Az Anya Szellem mosolygott: „Van egy tervem” mondta „de nektek feltétlenül
segítenetek kell engem.”
Az ujjai gyorsan belemarkoltak a napfénybe és színeket merítettek a virágokból és
különös ábrát rajzoltak a levegőbe. Amikor ezt befejezte, méltóságteljes lantfarkú
madarat24 láttak maguk előtt állni.
„Anyánk, mi ez?” kérdezték.
„Ez a Lantfarkú Madár. Nézzétek csak!?”
Újra meglódította a karjait és a Lantfarkú Madár valamennyi szellem csudálkozá-
sától kísérve megmozdult, szétterítette farok tollait. Szárnyát csapkodva járt körözve
Nungeena25 körül.
„Csudálatos!” kiáltották a szellemek. „De hogyan segíthet nekünk a csapás meg-
fékezésében?”
„Lássátok meg magatok!” válaszolta Nungeena. Amint figyelték, a csudaszép
madár az Anya Szellem pihenő helye felé törtető rovar törzs vezetője felé csapott a
csőrével.
„Gyorsan kell dolgoznunk” mondta Nungeena a figyelő közönségnek. „A mada-
rak csudálatos lények, de ennél fontosabb, hogy a rovarokat gyorsan el tudják fo-

23
Nangeenára nőneműként hivatkozik a szöveg.
24
Fácán nagyságú, szürkésbarna tollazatú, a gyöngytyúkra emlékeztető madár. A hím farok tolla szétterítve
lantot ábrázol.
25
A lantfarkú madár násztáncakor szétteríti a feje fölött a farok tollait és körözve táncol. Hangja rendkívül
A talaj nyüzsgő, kavargó rovartömeggé vált gazdag a variációkban. Szinte minden környezeti hangot utánozni képes, a kacagó madár hangjától az
autók kipufogó hangjáig. Násztánca csudálatos látvány.
21 22
gyasztani. A mi dolgunk most az, hogy annyi madarat készítsünk, amennyit csak ké-
pesek vagyunk. Munkára fel!”
Nungeena más madarakat is alkotott, és mindegyik más volt. A többi szellem pe-
dig lemásolta őket, úgy, ahogyan csak erre képesek voltak. A fiatalabb szellemek
ügyetlenek voltak. Ők rémségesen kinéző madarakat készítettek, olyanokat, mint a
szarka és a hentes madár26, de még ezek is, miután elkészültek, azonnal hozzáláttak a
rovarok felcsipkedéséhez.
Azok a szellemek, akik a föld vizes területeiről érkeztek olyan madarakat alkot-
tak, amik úszni is tudtak, és gázlani a lapályokon és a folyók partjai mentén. Ezek a
folyóvizek fölött repkedő rovarok fogyasztásához láttak.
A partmenti területek szellemei sirályokat készítettek, és bár ezek a méltóságteljes
madarak jobban kedvelték a halakat, ők is csatlakoztak a hatalmas rovar vadászathoz.
Az éjjeli szellemek, akik a virágokat szokták aludni küldeni, a békaszájút27 és a
kecskefejőt28 alkották meg.
A leggyorsabb szellemek a fecskét, a legyezőfarkú galambot és a légyfogó mada-
rakat készítették el, és a levegő megtelt csőreik csattogásával.
A kis szellemek, akik életüket a virágok között töltötték, megalkották a vörösbe-
gyet, az ökörszemet és a fagyöngy madarakat.
Amikor mindezeket elkészítették, a levegőt felverte szárnyaik csapkodásának a
hangja. Baiame elégedett volt.
„Olyan szépek, hogy megkülönböztető hangjuknak is kell lenni” mondta, és
mindegyiknek egy-egy dallamot ajándékozott, amit azóta is hallani az erdőben és a
völgyekben és a Tya síkságain át. A varjú harsány hívó hangja és a kukaburra29 re-
kedtes kacagása elnyomja a többi dalt.
„Még ezt nevezed te szépnek?” kérdezte Nungeena hitetlenkedve.
„Füleim számára ez kellemetes hang” felelte Baiame. A madarak felé fordult,
akik addigra már minden rovart, ami az Anya Szellem völgye felé tartottak, felfaltak.
„Hajrá! Pusztítsátok el Marmoo hordáját!” parancsolta.
Még dalolva körbe repülték őt, majd szétlebbentek, mint a kerék küllői, egyre
messzebb repülve, ameddig csak új rovarcsapatokra nem bukkantak, amelyek a földet
a növényektől akarták megfosztani. Micsoda madár ünnep volt ez! Azóta sem laktak
ennyire jól, de azóta is reménykednek abban, hogy Marmoo ismét küld nekik egy
újabb hasonlóan gazdag szüretet.
26
Laniidae családhoz tartozó ragadozó madár.
27
Mopoke – rovarevő éjszakai madár, a Podargus strigoides osztályból, Ausztrália-szerte él.
28
Éjjeli edény, azaz kecskefejő - a Caprimulgidae osztályhoz tartozó éjjeli rovarevő madarak neve, szürkés-
barna tollazató, cserregő hangúak.
29
Kukaburra: Király halászmadarak családjához tartozó, galamb nagyságú, de testéhez képest hatalmas fejű
és csőrű, szürke hátú, fehér hasú ragadozó madár. Kígyóra is vadászik. Hangja a kacagó embert idézi.
23
Az első beavató szertartás
A világon az első ismert felnőtté avatást és beavató szertartást a Googoorewon30, a
fák területén tartották meg, amikor még Baiame a földön élt és az állatok még embe-
rek voltak.
A Nagy Szellem, aki ebben az időben, mint ember jelent meg a törzsek előtt, úgy
mint wirinum31, avagy bűbájos ember, a távolabbi vadászterületekről is összehívta az
embereket. Sok törzs úgy jelent meg, mint az állatvilág képviselője. Megjelentek a
Wahn32, azaz a Varjú, a Du-mer33, avagy Barna Galamb, Baiamul34, avagy Fekete
Hattyú, Madhi35, avagy Kutya és még sokan mások.
Ahogy törzs törzs után megérkezett arra a helyszínre, amit Baiame választott meg,
a lelkesedés egyre nőtt. Régi barátok üdvözölték egymást és kíváncsiskodtak, vajjon
tudná-e valaki az összejövetel célját, de senki sem olvashatott Baiame gondolataiban.
A félelemmel vegyes várakozás óráról órára növekedett.
Mégis ez örömteli alkalom volt. Ajándékok cseréltek gazdát, házassági szerződé-
seket kötöttek, és akik értékeket hoztak magukkal, elcserélték másokéra. Minden este
táncoltak és énekeltek, ameddig csak a tüzek el nem hamvadtak, amikorra már mind a
férfiak, mind az asszonyok alig tudtak már ébren maradni.
Néhány nap múltán Baiame összecsődítette a férfiakat és kunyhója előtt állva
szózatot intézett hozzájuk.
„Nagyszerű az, hogy örültük egymásnak” mondta nekik, „de eljött az idő, hogy a
komolyabb dolgokhoz lássunk. Összejövetelünk valódi célja ezen a helyen az, hogy
felkészítsük az ifjakat a férfiságra. Ti férfiak vagytok. Tudjátok, hogy mit kell tenne-
tek, mert én azokat az elmétekbe oltottam. Először is bora36 helyet kell készítenetek.
Aztán majd felberregnek a csurungák37, és a fiúk elhagyják az anyjukat, és ti, akik
idősebbek vagytok, átveszítek annak a felelősségét, hogy felkészítitek őket.”
A férfiak néhány napot eltöltöttek a bora terület elkészítésével, feltorlaszolták a
védő falakat és kihasították az ösvényeket a bozótosban. Többségük csendben és
gyorsan dolgozott, ahogy felkészült harcosokhoz illik, de a Madhi törzs tagjai mind-
végig megzavarták őket oktalan fecsegésükkel és nevetgélésükkel. Először apró
figyelmeztető jeleket küldtek feléjük, mert tudták, hogy üres fejűek. Mégis, amikor a
bora terület kezdett már kialakulni a bozótosban, a madhik megrémültek a
30
Googoorewon: a fák helye, területe.
31
wirinum: bölcs, varázsló, a gyógyítás embere, - bűbájos.
32
Wahn: varjú.
33
Dumer: barna galamb. Ausztrál őshonos galamb.
34
Baiamul: fekete hattyú.
35
Madhi: kutya. Föltehetően dingó. Ausztráliába a dingót kb. 5 évezrede hozták be, itt más nagyobb testű ra-
gadozó állat a történelmi időkben már nem élt. Tasmániában élt még a tasmán tigris, de azt mára már
kipusztították. Az angolok a rókát hozták ide, hogy lehessen rókavadászatot rendezni, de mára már
úgy elszaporodott, hogy komoly összegekbe kerül a kiirtatása. Ugyanez vonatkozik a nyúlra is, ami
dúvaddá alakult itt.
36
bora hely, terület: a férfivá avatás kialakított helye. Nők nem látogathatják meg.
37
csurunga – ökörkiáltó. Fából készült lemez formájú szakrális tárgy, amit kötélen forgatnak és félelmetes
berregő hangot ad.
24
bekövetkező szertartás ünnepélyességétől. Ekkor egy bűbájos fordult hozzájuk, hogy
maradjanak már csendben és vegyenek részt a munkában, de nem figyelmeztek rá.
Egy idő múlva már figyelmeztető tekinteteket vetettek rájuk, majd a bűbájosok
rájuk förmedtek, ha nem maradnak csendben, a Nagy Szellemet fogják felmérgesíte-
ni. A madhik csak megvetően kacagtak. Csak parádéztak a dolgozók körül, miközben
csipkelődő megjegyzéseket tettek és bírálták azt, amit készítettek, és durván sérte-
gették a bűbájosokat.
Baiame közelről figyelte mindezt. Nem szólt semmit, mert úgy vélte, hogy azért
mégis csak tisztelik a bűbájosokat. Úgy hitte, hogy ja a beavatás ideje elérkezik, majd
csak felismerik, hogy a teljesen felnőtt és kipróbált emberként jó példát kell mutatni-
uk a fiúknak. Amikor nyilvánvalóvá vált a rossz modoruk, és az arcátlan viselkedé-
sük csak fokozódott, úgy döntött, hogy elérkezett annak az ideje, hogy megbüntesse
őket, mert az fontos volt, hogy a törzseket meg kell védeni és a beavatandókat bizton-
sággal végigvinni a szertartáson. Közéjük lépett és olyan hangosan és szigorral kez-
dett el hozzájuk beszélni, hogy mind megálltak és odafigyeltek.
„Fáj nekem a Madhi magatartása” mondta a nagy bűbájos. „Embereim elégedet-
ten élnek, mert betartják a törvényeket, amiket alkottam nekik. Ugyanakkor ti,
madhik, gőgösek és rendbontók vagytok. Nem hallgattatok a bűbájosokra, kigúnyol-
tátok az ünnepi eseményt. Rendben van: elmehettek kacagni és szörnyülködni azon,
ami a szíveitekben van. Többé nem tartalak titeket méltónak az emberi megjelenésre
és névre. Menjetek az utatokra, madhik, és folytassátok másutt az ordibálásotokat.”
A madhik egymás után négykézlábra ereszkedtek. Vastag szőrbunda nőtt rájuk,
karjaik lábakká alakultak, kezeik és lábfejeik pedig mancsokká. Még oda akartak
szólni Baiamenek és elmondani, hogy nagyon megbánták, amit tettek. De már késő
volt. Szó se jött ki a szájukon, csak üvöltés. Megrémültek saját hangjuktól és elro-
hantak a bozótba. Zajongásuk elveszett a távolban.
Most már mindenki félt Baiametól. Eddig csak mint barátot ismerték. Most meg-
mutatkozott, mint bűbájos, aki nem ismer tréfát. Ezen az éjszakán a kunyhók árnyé-
kában és a tábortűz körül a nappali eseményeket mondogatták egymásnak újra és új-
ra.
A következő reggelen, amikor Baiame az asszonyok körébe lépett azok elhallgat-
tak és aggódva maradtak csendben, amikor meglátták őt.
„Miért nem őrlitek a magvakat lisztté?” kérdezte.
Senki sem felelt.
„Gyertek közelebb” mondta Baiame tréfálkozva „nem eszlek meg titeket, ma éjjel
nem vagyok éhes. Ám ha a sült tészta nem lesz készen, valami más is történhet.”
Az egyik asszony bátorságot merített és megszólalt.
„Óh, uram, ne hidd, hogy henyék vagyunk. Különös dolog történt. Őrlő köveink
elhagytak minket.”
Baiame hahotázásba tört ki.
„Olyat már hallottam, hogy az asszonyok elhagyták az őrlő köveket, de olyat még
nem, hogy az őrlő kövek maguktól elhagyták volna az asszonyokat. Kitalálnátok va-
lami ennél hihetőbb mesét?” A Madhik egymás után négykézlábra ereszkedtek

25 26
 „Igaz uram” erősködött. „Egyetlen egy sem maradt a táborunkban.”
Baiame körülnézett.
„Valóban, egy sem maradt itt” ismerte el „de ez nem jelenti azt, hogy lábaik
nőttek és útra kerekedtek. Gondolom, hogy a Dumernek adtátok kölcsön azokat:”
„Nem, nem, nem, mi nem adtuk” válaszoltak kórusban.
„Igen, igen, igen, megtettétek. Gyerünk és szerezzétek vissza.”
Az asszonyok emlékezvén a Mudhi sorsára nem ellenkeztek. Tudták, hogy nem
adták kölcsön a köveket a Barna Galambnak, mégis egyik csoporttól a másikhoz
mentek tudakozódván: „Nem láttátok az őrlő köveinket?” de a válasz mindig az volt,
hogy „Nem”.
„Hallga’ kiáltotta az egyik leány. „Mi ez a zörej?”
Megálltak és halk dobolást hallottak a fejük felett.
„A Wunda”38. A szellemek vannak itt!” kiáltotta egy hang.
Amilyen gyorsan csak tudtak, rohantak vissza és elmondták Baiamenak hogy
hallották a Wundát.
A bűbájos a szakállát simogatta és elgondolkozva mondta: „Lehet, hogy igazság-
talan voltam veletek szemben. Gyerünk, nézzük meg a Dumert és lássuk magunk is.”
Elővette a varázsfegyverét és elindult a Dumer asszonyok tábora felé, és tisztes
távolból követték őt az asszonyok. A Dumer tábor elhagyatott volt, de egy asszony,
élesebb szemű, mint a többiek, észrevett egy őrlő követ a bokrok között tovacsúszni.
Baiame utána sietett, még követték őt az asszonyok, miközben felül a Wunda dob-
pergése hallatszott folyamatosan.
„A Wunda, akiket nem láthatunk, cipelik el” mondta Baiame.
Áttörtek a bozóton és meglepő látvány tárult a szemeik elé. Őrlő kövek százai
áramlottak át a síkságon és mögöttük a Dumer asszonyok futottak. Ahogy nézték
őket, a Dumer asszonyok folyamatosan barna galambbá változtak, összecsapva szár-
nyaikat elröppentek a bozótos felé.
„Kövessétek! Kövessétek!” kiáltott Baiame. Rohantak folyókon és völgyeken át,
de a köveket gyorsabban vitték, mint ahogy ők tudtak futni, és eltűntek a messzi tá-
volban. Baiame meg noszogatta az asszonyokat.
„Nézzétek” mondta végül, „itt az a hely, ahol a versenyfutás véget ér.”
Köves hegység nőtt ki a síkságból. Az volt a Dirangibirra39 hegye. Amikor oda
értek látták, hogy csupa őrlő kőből áll. Azóta is a törzsek, ha a legjobb őrlő követ
akarják, mindig a Dirangibirra hegyhez mennek, és onnan biztosítják azt.
* * * *
Miközben a csurunga természetfölötti hangja megerősödött és elhalkult, az asszo-
nyok összegyűltek a táborban azon rejtélyek miatti aggodalommal, amin csak a férfi-
ak vehettek részt. A fiúkat elvitték a gondozóik és csak az asszonyok meg a gyerekek
maradtak ott.
38
Wunda: gonosz szellem, kísértet, fehér szellem, fehér ördög.
39
Dirangibirra
27
A bora területen a fiatal emberek felkészültek arra, hogy tanúsítsák azt a bátorsá-
got, amit az évek során elszenvedett szűkölködéssel, fájdalommal, magányossággal
szereztek. Voltak időszakok, amikor az őrület, vagy a hisztéria határához értek, de az
semmi sem volt ahhoz a próbához képest, amit majd most kell elviselniük. Emlékez-
tek az éjszaka fagyos, tűz nélküli hidegére, a sötétségből érkező különleges hangokra,
amikor az idősebb bátyjaik elvitték őket a táborokból; a hosszú vadásznappalokra, az
első izgalomra, amikor a kőhegyű lándzsa a vadba merült, a táborba visszavezető
szomjat keltő útra, a büszkeségre, amivel a prédát mindenki elismerése mellett a föld-
re vetették, a szomorú fölismerésre, hogy míg a többiek falatoznak, ők, a vadászok
éhezni kényszerülnek. Ezeket tapasztalták meg, amíg fiatalok voltak és ártatlansá-
gukban úgy vélték, hogy az ilyen próbatételek állhatatosságát magukkal vihetik a
felnőttség előnyeivel egyetemben.
De Baiame a bűbájosait bölcsen utasította.
„Gyermekeimnek erőseknek kell lenniük” mondta nekik. „Erőseknek, hogy fiakat
nemzzenek, hogy gondoskodjanak a feleségeikről, hogy túl tegyék magukat az étvá-
gyon és a fájdalmon és a félelmen. Meg kell tanulniuk a törzs bölcsességét, a vizek és
az égen az összes csillag rejtelmeit, a fúvó szélét, a kaptár felé repülő méhét, a föld
alatt rejtőző élelemét, a látó szemét, ami a köves terepen követni tudja a kengurupat-
kány40 könnyű lépteinek a nyomát. Tanítsátok őket!”
Elfeketedő, vérző ajkakkal bár, de a fiatal emberek megkísérelték a bűbájosok
mondókáit követni. A beavatandókat kifeszítették a forró homokra, miközben han-
gyák korzóztak mezítelen bőrükön és vizsgálták a testükre festett agyagmintákat.
Combjukból vér szivárgott és szívódott be a szomjas talajba. Napokig nem jutottak
egy falat élelemhez, egy korty vízhez sem és a vér úgy lüktetett a fülükben, mint a
mennydörgés. Az emlékek kitörlődtek, amint a bűbájosok az ősi tant mondogatták. A
mennydörgés a vízesés hangjává szelídült, amikor a csurunga lebbent ide, meg oda.
Ha valamelyik ifjú összerogyott a fáradtságtól, a fejét hátul megvágták és az új vágás
emlékeztette őt arra, hogy tudatának a megedzését elmulasztotta.
Éjjelente is folytatták az énekléseket, a mondogatásokat, a suttogásokat, a
csurunga végtelen berregését, míg nem egy kora reggeli időben, amikor a halovány
fényben a bokrok guggoló embernek tűntek, az utolsó felvonás következett. Az
idősebb testvérek a mellükre telepedtek, amíg csak a bordáik a mellkasukba nem rop-
pantak és az utolsó szuszt is ki nem préselték a tüdejükből, miközben a bűbájos egy
éles kővel kitörte az első fogaikat.
A csurunga dala ekkor elhalt és a hajnali pírban a fiatalember felállt, szemei
fénylettek és elindult a világba a felnőtt ember összes büszkeségével és tapasztalatá-
val.
* * * *
Lassan teltek a hetek és az asszonyok hamarosan ismét a fiaik után nézhettek.
Úgy akarták fogadni őket, amint büszkén elfoglalják a helyüket az érett vadászok és
40
Goonur, kengurupatkány: patkány nagyságú, rágcsáló, erszényes éjjeli állat. Ugrálva közlekedik, mint a
kenguru.
28
harcosok között. Magukban maradva, ha senki sem látta őket, könnyeket ejtettek a Baiame szomorúan folytatta az útját haza, a hegyek közé. A valaha is létező leg-
férfiak kivert foga és megvagdalt teste miatt, mert nem régen még a fiacskáik voltak. nagyobb beavatási szertartás véget ért; de asszonyok váltak fákká, emberek kutyává,
Nem akarván velük a bora területen találkozni, összecsomagolták amijük volt, és el- egész törzsek hüllővé és madárrá, és még az ő saját kutyája is szörnyeket szült.
indultak a törzsi területeikre vezető hosszú úton. De Baiame idős és bölcs. A gonoszból jó származik, és tudta, hogy ha a beavatás
Egy nap egy középkorú asszony érkezett a táborba és a leborult a lábaik előtt, éles emlékei elhalványulnak, a világ gazdagabb lesz azokkal a növényekkel és álla-
ökleivel a mellét verdesve sírt. „Elhagytatok engem! Szégyen rátok! Lehetnétek mind tokkal, amik a Nagy Beavatáskor keletkeztek.
ikrek anyjai!”
„Mi a baj? Mi történt veled?” kérdezték a köréje gyülekvők.
„Nem maradhatok veletek” zokogta, „több gyerekem volt, mind kicsinyek. Elfá-
radtak. Minél gyorsabban meneteltetek, annál lassabban jöttek ők. Egyikőtök sem né-
zett hátra. Egyikőtök sem akart segíteni. Nem találtunk vízforrást és egymás után a
gyermekeim mind meghaltak és most egy sem maradt nekem.”
Lerogyott a lábaikhoz, szemei világítottak és megátkozta őket.
„Nem is akartatok minket megvárni. Nagyon is siettetek, hogy ide érjetek. Most
itt vagytok és itt is maradtok. Goo gool gai ya!41 Váljatok valamennyien fákká!”
Visszafordult, a nyelve kilógott a száján, szemei fehérje kifordult. Az asszonyok
megpróbálták megérinteni őt, de lábaik legyökereztek a földbe. Amint a karjukat
nyújtották ki felé, azok ágakká változtak, ujjaik gallyakká és levelekké, a törzsük és a
lábaik fatörzzsé. Amint a szél átfútt közöttük, fájdalmasan jajveszékeltek.
Más asszonytörzsek meghallották a különös zajt és odarohantak, hogy lássák, mi
történt. Amint közeledtek, ők más alakot öltöttek, Baimul, azaz Fekete Hattyúk,
Ooboon42, azaz kék nyelvű gyík lett belőlük és szétszaladtak a fűben. A Dumer elre-
pült felettük és azon a hangon turbékoltak, amit a Wunda adott nekik, amikor ellopták
az őrlő köveket. És a Millin-nulu-nubba43, a gyászoló anya holttestéből lett az a pi-
cinyke madár, a Milli-nulu-nubba, aki állandóan azt rikoltozza, hogy „Goo gool gai
ya” – váljatok fává!

* * * *

Visszatérve a bora területre, Baiame üdvözölte a fiatalembereket, akik legyőzték

az étvágyat, a fájdalmat és a félelmet.
„Üdvözlet néktek” mondta a bölcs bűbájos, „ti most már valamennyien férfiak
vagytok. Az asszonyok már elindultak hazafelé. Kövessük őket. Gyermekeik terhet
jelentenek számukra, nosza, érjük őket utol mihamarább!”.
Az ösvényt könnyű volt követni. Baiame saját kutyája loholt elől, eljutott arra a
tisztásra, ahol a fák, akik nemrég még asszonyok voltak, ágaikat a föld felé lehajtot-
ták. Állatok futottak el onnan. A kutya lefeküdt egy bokor alá és megkölykezett. Ku-
tya testű, de tarajos sül fejű kölyköket ellett. Olyannyira visszataszítóak voltak, hogy
senkinek sem volt kedve megközelíteni őket. Az emberek Eer-moonan-nak44 hívják
őket, a sötét árnyékok hosszú fogú szörnyeinek, akik az utasok lábaiba éles fogaikkal
belemarnak.
41
Goo gol gai ya – kacagó szamár, szó szerint értelemben: végy egy gallyat.
42
Oobon: kék nyelvű gyík, közepes nagyságú hüllő.
43
Millin-dulu-nuba: madár, millin: varázsló, dulu: égzengés, nuba: téged
44
Eer-moonan, earmoonan: szörny, szószerinti értelemben: éles fogú.
29 30

Baiame feleségei
Mielőtt Baiame elhagyta volna a földet, hogy hazatérjen a Tejútra, felkapaszko-
dott a Bullima hegység45 Oobi-oobi csúcsához támasztott létre kőfokain. Ott, és ami-
kor ő az utolsó útjára elindult, a feleségei a kristály kőzethez nőttek az arra az időre
való emlékezetül, amikor Baiame még ember képében a földön járt és beszélt.
Birra-nulu46 és Kunnan-beili47 sok idővel a megkövesedésük előtt, amikor Baiame
feleségül választotta őket fiatalok és buták voltak. Maga részéről sohasem bízott meg
bennük hosszabb ideig.
„Azt akarom, hogy ti gondosak legyetek és odafigyeljetek arra, amit nektek mon-
dok” mondta nekik egy nap. „Elmegyek most mézet keresni. Amíg távol leszek, ve-
gyétek az ásó pálcáitokat és keressetek édes burgonyát és fogjatok annyi békát,
amennyit csak találtok. Vigyétek el Coorgil48 forráshoz és ott várjatok meg engem.
Azonban bármi is történik, a forrásban meg ne fürödjetek. Az a forrás csakis ivóvíz-
nek való.”
Kinyitotta a markát és abból egy méh röppent ki, fehér pitypangmag bokrétát
vonszolva maga után. A Nagy Szellem elrohant utána és hamarosan eltűnt a szemek
elől.
„Hosszú ideig távol lesz” mondta Birra-nullu. „Soha sem adja fel, mielőtt a méh
hazaérkezne a fájához. Gyerünk, kezdjünk dolgozni és talán lesz valami szórakozás-
ban is részünk, mielőtt hazajönne.”
Olyan gyorsan dolgoztak, hogy hamarosan a zsákjuk tele volt élelemmel és elvit-
ték azt a forráshoz.
„A víz hűvösnek látszik, és nekem melegem van. Mit tennél a helyemben?” kér-
dezte Kunnan-beili.
„Elmennék úszni, Mit tennél te a helyemben Kunnan-beili?”
„Elmennék én is úszni.”
Egymásra néztek és nevetésben törtek ki.
„Az öreg Baiame figyelmeztetett minket, hogy ne tegyük, de néha úgy érzem,
hogy ő csupán egy ostoba öregember, aki nem érti, hogy a lányok valójában milye-
nek. Gyerünk!”
Lecsatolták öveiket és beugrottak a forrásba, boldogan kiáltozva a hideg víz
okozta bizsergéstől. A forrás mélyén két fenyegető árnyék mozdult meg. Csendben
fölemelkedtek a tiszta vízben a fiatal asszonyok figyelmét elkerülve. Két hatalmas
száj kitárult és a Kurriák49, a forrásmedence krokodil őreinek az állkapcsa összezárult
fölöttük. Egy pillanattal korábban még a lányok kacagása töltötte be a tisztást, aztán
csend lett hirtelen, amint a madár abbahagyja az énekét, de még csak a lágy szellő is
elült. A madarak és az állatok rémülettel néztek a medence felszínén lévő örvényre és
a bizonytalan alakokra, amik eltűntek a mélyben.
45
Bullima: szellem ország, menny.
46
Birra-nulu: Baiame első felesége, a szó jelentése: olyan arcú, mint csatabárd nyele.
47
Kunnan-beili: Baiame második felesége, a szó jelentése: libatop gyökér.
48
Coorgil forrás: Új-Délwelsz középső részén, a vízválasztó nyugati oldalán lévő forrás.
49
Narran folyó: időszakos folyó a Coorgil forrás közelében.
31
A Kurriák nem merültek le a fenékre. Tudták, hogy az asszonyi testek a gyom-
rukban Baiame feleségei voltak, és egyetlen gondolatuk csupán az volt, hogy elme-
neküljenek, mielőtt az isten fölfedezné mi is történt velük. Félúton lefelé a
forráskürtőben volt egy alagút, ami a Narran50 folyóhoz vezetett. Végigkúsztak a szűk
járat mentén maguk előtt tolva a vizet. A Narran folyó mentén aztán felgyorsítottak.
A víz hullámfalként torlott fel a testük előtt, kiöntvén a partokra, és elárasztva a fák
törzseit, ám üresen hagyva a folyómedret mögöttük.
Baiame összegyűjtötte a szükséges mennyiségű mézet. Gyorsan visszatért a
Coorgil forráshoz, töprengvén azon, vajjon feleségei milyen csínyt követhettek el tá-
volléte alatt. Kiáltott értük, de nem jött válasz. Hallotta a békák brekegését a bolon-
dos zsákban, amiket a fák árnyéka alá tettek le, és látta az öveiket a forrás szegélyé-
nél, ott, ahová a fürdésük előtt ejtették azokat.
A parthoz ment és látta, hogy a medence vízszintje messze a szokásos alatt van. A
vér lüktetett a halántékán és kezei megmarkolták a fegyvereit, amikor rájött, hogy az
asszonyok nem figyelmeztek rá és elnyelték őket a Kurriák. Learaszolt a meredek
part mentén és reményei visszatértek, amikor meglátta a sziklán át vezető fekete ala-
gutat.
Négykézlábra ereszkedett és végigkúszott rajta az üres folyómederig. Tudta, hogy
a krokodilok lassan mozognak, mert elnehezíti őket Birra-nulu és Kunnan-beili súlya.
A száraz folyómeder kígyózott előtte, de Baiame kikapaszkodott a partra és végig
pillantott a távolba, ahol ezüstös fényt látott csillogni jelezvén neki, hogy a Kurriák
még mindig lefelé mennek. A kavicsok megcsúsztak és begurultak a folyómederbe,
ahogy rohant előre és így alakították ki a Narran folyó menti gerinceket.
Elérkezett oda, ahol a folyó egy sekély tóvá szélesedik és várakozóan leült. Éppen
feltornyosuló hullámokat látott a folyó mentén lefelé haladni. Szétterült a tó felett és
a Kurriák a partra vetődtek pontosan ott, ahol ő várakozott. Lábaira pattant és mielőtt
megrohamozhatták volna őt, lándzsát illesztett a vető szerszámába és az egyiknek a
fejét átütötte a földhöz szegezve azt. A másikat a bunkó ütésével kábította el egy pil-
lanatra. Óvakodva a csapkodó farkaiktól, éles kőkésével levágta a fejüket és felhasí-
totta a hasukat.
Feleségei testei kiperdültek a partra. Csendben feküdtek vastag nyálkával burkol-
tan. Most Baiame addig keresgélt, amíg egy fészeknyi vöröshangyát nem talált.
Összegyűjtött belőlük egy halommal, majd a lányok testére helyezte, ahol azok ide és
oda rohangáltak és felfalták a nyálkát, mígnem a lányok bőre fényesen nem ragyogott
a napfényben. A sok apró láb csiklandozásától és számtalan hangya csípésétől a fiatal
asszonyok föléledtek, felültek és reszkető lábaikra álltak.
Szégyentől telten lógatták fejeiket, amikor férjüket látták maguk előtt.
Baiame rájuk mosolygott. Mindig is megbocsátó volt könnyelmű feleségeihez.
50
Kurria: krokodil. A Narran folyóban, a Coorgil forrásban ma már nem él, Ausztrália északi részén élnek
ma már. A történet keletkezése idején talán délebbre is élhettek krokodilok, különösen a jégkorszak
leghidegebb szakaszában, amikor a Narran folyó is állandó hozamú lehetett.
32
 „A kalandotok szerencsésen végződött” mondta. „Talán megtanultátok belőle,
hogy máskor hallgassatok a férjetekre. Mindig jó okom van arra, ha parancsot adok
nektek. Ha ez nem így lett volna, még most is a Kurriák bendőjében feküdnétek és
testeteket a gyomornedveik emésztenék meg. Megígéritek, hogy sohasem mentek fü-
rödni egyetlen medencébe, partmenti pocsolyába, vagy folyóba az engedélyem nél-
kül?”
„Megígérjük, igen!” válaszolta Birra-nulu és Kunnan-beili.

A fiatalasszonyok reszkető lábaikra álltak

33 34

Baiame és az asszonyok földje
A világ végén, túl a hegyeken, ahol Baiame, a Nagy Szellem élt, valaha olyan föld
volt, amit kizárólag nők népesítettek be. Ezek az asszonyok a fegyvergyártásukról
voltak híresek – lándzsákat, bumerángokat és nullanullákat51 készítettek. Húsért és
posszum52 prémért cserélték el a fegyvereket a férfiakkal, amikre élelemként és a hi-
deg miatt volt szükségük, merthogy Baiame hegyének túloldalán nem éltek állatok. A
vadászok egyaránt elégedettek voltak ezzel a kereskedelemmel, merthogy azok a
fegyverek, amiket az asszonyok készítettek a világon a legjobbak voltak.
Nagyon nehéz volt az asszonyok földjét megközelíteni. Hatalmas víz nélküli sík-
ságon kellett előbb áthatolni. Az utas aztán nem mehetett tovább, merthogy az útját
egy mély tó állta el. Senki sem mehetett át rajta. Amikor az ember látótávolságon kí-
vül került, az asszonyok kenuikban áteveztek a tavon és kicserélték az ajándékokat
fegyverre. Mégis, a nagy költségek és a nehéz út ellenére a férfiak készek voltak
megtenni a hatalmas utat a gyönyörű fegyverekért, amelyek tiszteletet és megbecsü-
lést szereztek a birtokosának.
De mindig voltak lázadók, akik nem akarták követni a mások által kijelölt módo-
kat. Ilyen ember volt Wurrunah.
„Disznóság az, hogy egy férfinek meg kell elégednie azzal, amit egy asszony ké-
szített, hogy neki adja” Panaszkodott a fivéreinek. „Mindazonáltal, ők csak asszo-
nyok, és a férfiaknak az ő uraiknak kell lenniük. Ha más nem teszi meg, én megmu-
tatom nekik, hogyan is kell őket kezelni.”
„Hogyan tudnád ezt majd megtenni?” kérdezték őt. „Senki sem mehet át a tavon.
Nekünk őket megközelíteni sem szabad.”
Wurrunah fitymálva mosolygott.
„A férfiak mindig okosabbak, mint az asszonyok” válaszolta. „Az asszonyok le-
gyengítik őket a ravaszságukkal, de ha egy férfi erős, és eltökélt, akkor mindig
győzedelmeskedik. Megmondom nektek, mit kell tennünk.”
„Mindenek előtt meg kell szereznünk számos megbízható férfi támogatását. Nem
viszünk magunkkal sem élelmet, sem prémeket. Helyette minden férfi élő állatot visz
magával. Édes mindegy, hogy mi az, amíg csak él.”
„Mit teszünk majd az állatokkal?”
„Ne törődjetek vele. Bízzatok bennem. Majd mindent a maga idejében megmon-
dok nektek.”
Némi nehézségekkel embercsapatot gyűjtöttek össze a napégette síkságon.
Wurrunah volt a vezérük, őt a fivérei követték. Aztán jó néhány férfi következett,
mindegyik egy-egy élő állított cipelt jó szorosan odakötözve a hátára.
Amikorra végül elérték a tó partját, Wurrunah utasította őket.
51
Nullanulla: hajító eszköz, dárdát, kihegyezett fa rudat hajítanak vele. Nincsenek íjaik.
52
Posszum: erszényes mókus. Gyümölcsöket eszik, éjszakai állat. Hosszú, nehéz farkával egyensúlyozza
magát a vékony ágakon is.
35
„Mindenek előtt két fivéremet fehér hattyúkká változtatom. Ők majd átúsznak a
tavon. Az asszonyok észreveszik őket, és minthogy madarat a Wahnt53 és Mulliant54,
Baiame két hírnökét kivéve még soha sem láttak, vízre bocsátják a kenuikat és meg-
próbálják megfogni a madarakat. Eközben én megkerülöm a tavat. Amikor elérem az
asszonyok táborát, összegyűjtöm valamennyi fegyverüket. Ettől az asszonyok bizo-
nyára majd visszasietnek. Amint meglátom őket közeledni, elkiáltom magam. Amint
meghalljátok a hangom, az állataitokat azonnal el kell engednetek. Ez fölkelti majd
az asszonyok figyelmét és mialatt ők visszamennek, hogy az állatokat üldözzék, én
meg tudok szökni. Akkor ismét találkozhatunk és megosztjuk egymás között a fegy-
vereket.”
Wurrunah megidézte e legerősebb varázserejét. Fivérei csudaszép, fehér hattyúk-
ká változtak és átsiklottak a csendes tó tükrén. Az asszonyok elámultak a látványon
vízre bocsátották a kenuikat, és az üldözésébe kezdtek.
Wurrunah becserkészte az elhagyott tábort és minden fegyvert, amit csak talált
összekötözte, és a hátára vette. Amint terhe alatt görnyedve elhagyta a tábort, az asz-
szonyok észrevették őt. Abbahagyták a fehér hattyú üldözését és dühödten a part felé
eveztek. Wurrunah hangosan rikkantott és a férfiak elengedték az állatokat. Soha sem
láttak az asszonyok olyat korábban. Kiszálltak a partra és mindenfelé rohangáltak,
hogy megkíséreljek megfogni az állatokat. A zűrzavarban Wurrunahnak sikerült
megmenekülnie és átadta a fegyvereket a követőinek.
A továbbiakban nem éreztek egymással közösséget. Minden férfi fogta a maga
éppen, hogy megszerzett kincsét és a síkságon vissza a hosszú úton elsietett az ottho-
na felé. De Wurrunah megmámorosodott a sikertől. Legyőzte a félelmetes asszonyo-
kat és erőt vélt elömleni a testében. Fölemelte tekintetét a kiemelkedő hegy csúcsa
felé, ahol állítólag a Nagy Szellem élt, és kihívó módon megindult, hogy megmássza
a meredek oldalakat. Nem jutott messzire, amikor fekete viharfelhők gyülekeztek a
csúcs fölött és élénk villámlás fénye világította meg a terepet. Egy lándzsa-hegyszerű
fény legördült a hegyoldalon és megütötte a testét. Wurrunah összezúzva, védtelenül
lerogyott a földre. A nemrég megszerzett erő elapadt. Elhagyta őt varázsereje is,
semmi sem maradt, amivel fivéreit eredeti alakjukra változtathatta volna. Légszomjjal
küszködve lépteit a síkság felé vette.
Ahogy vánszorgott, messze fölötte Sas-keselyű körözött. Mullian látta az
egybegyűlt fekete felhőket és tudta, hogy az ura hívja őt. Figyelmét megragadta két
fehér pont, amint messze alatta úszott a tavon. Lecsapott és felbőszülten tapasztalta,
hogy Baiame védett területét a hattyúk elözönlötték. Harciasan megtámadta őket, ki-
tépkedve tollaikat, amíg csak a vizet fehér felhőként nem takarták be.
A hattyú fivérek testvérükért kiáltottak, hogy segítsen. Wurrunah a távolból hal-
lotta azt, de erőtlen volt. Csak arra volt képes, hogy megállva a kezeit tördelje. A se-
gítség mégis kéznél volt. A kártékony varjak, a Wahnak nevezett madarak a szent
hegy közelében, közvetlenül ellenségeik, a Sas-keselyük csőre előtt fészkeltek. Meg-
hallották a hattyúk kétségbeesett kiáltását, leereszkedtek a vízhez és megsajnálták
őket. Ők úgyszintén lázadtak Baiame ellen. Kihuzigáltak fekete tollakat a bundájuk-
53
Wahn – varjú
54
Mullian – saskeselyű
36
ból és beterítették velük a hattyúkat, amíg ismét fel nem melegedtek, és partra nem
úszhattak. A Napról, Holdról és csillagokról szóló legendák
Baiame lenézett és jót mulatott ezen a vakmerőségen és a hattyúk felé nyújtotta
engedékenységét; jutalmul megengedte nekik, hogy tovább éljenek és kijelentette,
hogy Ausztráliában minden hattyúnak ezentúl fekete lesz a tolla és nem fehér.

37 38

Miért kacag a kukaburra hajnalban 55
Valaha, amikor még a világ fiatal volt, mind a madarak, mind az állatok még ha-
talmas nagyra nőttek. Olyan nagyok voltak, mint a hegyek és sötétségben éltek, amit
csak a csillagok halovány fénye világított meg. Az állatok házsártosak voltak, mert
nehéz volt elégendő élelmet találniuk hatalmas testük táplálásához. Baiame meg-
kezdte az ő teremtő munkáját, de még nem döntötte el, hogy a népe milyen alakot ölt-
sön. Ezek az állatok, amiket alkotott voltak az első kísérletei.
A világ nem volt annyira kellemes hely, amiben istenek élhettek volna. Baiame
inkább otthon maradt, a Tejúton, amit megosztotta egy másik erőteljes szellemmel,
akinek a neve Punjel56 volt. Az égbolt fagyos valóságában hideg volt és az istenek na-
ponta gyűjtöttek tűzifát, amit felhalmoztak a mennyei kunyhóik előtt.
„Miért gyűjtögetjük a tűzifát, ha nem gyújtunk be vele?” kérdezte Punjel panaszo-
san.
„Nekünk nincs tüzünk. A tűz csakis alant található”.
„Akkor miért nem megyünk le és kerítünk magunknak? Én fázom.”
„Még hosszabb ideig fáznod kell” Mondta neki Baiame. „Majd eljön az idő. Nem
késleltetheted a teremtést.”
Punjel felkészült, hogy vitába szálljon, de a figyelmét valami szokatlan ragadta
meg. Mind ő és Baiame világosan láthatták a félhomályban, amint fejlődik a világ.
Látták, hogy a Sas és az Emu veszekszenek valamilyen állat teteme fölött. Az emu-
nak sikerült a Sas elől megkaparintania. Elszaladt vele a fészke felé a másik madárral
a nyomában. A Sas kitátotta a csőrét és kitépkedte a menekülő madár farok tollait. Az
Emu nem merészelt a fészkénél megállni. Tovább szaladt egyenesen a sűrű aljnö-
vényzetbe és eltűnt a szem elől. A Sas megállt és odasétált az Emu fészkéhez. Beku-
kucskált és két tojást látott világítani a sötétben. Felkapta az egyiket és hamis mosoly-
lyal az arcán, minden erejét összeszedve feldobta azt a levegőbe.
Punjel a közelből figyelte ezt. A tojás egyre magasabbra repült és közel került
hozzá és akkorára nőtt, hogy elvette tőle a világra való kilátást. Ösztönösen kinyúj-
totta felé a kezét, hogy elkapja, de kicsúszott az ujjai közül és nekicsapódott a kunyhó
előtti farakásnak. Ezer darabra tört és a tűzifát fehérre és sárgára festette meg. Ahogy
a két szellem figyelte, a törött tojás lángra kapott, a farakást meggyújtotta, és mint-
hogy már régóta ott tárolták, csontszáraz volt, hírtelen égni kezdett. Az istenek köze-
lebb húzódtak, hogy testüket fölmelegítsék.
Tüstént lenéztek. A csillagok elhalványultak az erős fénytől és az egész világot
megvilágították a lángok. Sűrűbben vették a levegőt a látványtól. Soha azelőtt nem
láttak még ilyen szépséget. Hegytetőket borította be a tiszta arany; a fák olyanok
voltak a hegyoldalakon, mint zöld bársonyos öltönyök; ezüstös folyók és vízesések
ékesítették a tájat ami teljes pompájában ragyogott. Még a sivatagos síkságok is ezer
élénk színben tündököltek; miközben a felhők ökörnyál fátyolként lebegtek a föld
felett kiemelve annak bájosságát.
55
Kukaburra: király halászmadár. Ausztráliában ő a kígyók ellenfele, az egyetlen állat, aki kígyót fogyaszt.
56
Punjel, Pundel: égi szellem, Baiame másik neve.
39
„Ez a te műved, Baiame” mondta Punjel. „A sötétség leple alatt a világot csudá-
latosan széppé alakítottad, úgy hogy örökké gyönyörködhessünk benne.”
Baiame mosolygott: „Nem csak magunknak, Punjel. A sötétség nagy állatainak
megvolt a napjuk. Itt az ideje, hogy benépesítsük a világomat kisebb állatokkal, kis
madarakkal és hüllőkkel, még kis rovarokkal is, amiket aligha láthatunk, és ezüstös
halakat juttatni a folyókba és tavakba.”
Amint beszélt, a tűz elkezdett elhamvadni és a szépség egy része is kialudt vele.
„Mi értelme van ilyen világot alkotni, ha senki sem láthatja?” kérdezte Punjel.
„Most már megajándékozódtunk az égben a tűzzel” válaszolta Baiame „nem
hagyjuk soha kialudni. Éjjelente elhamvad, ameddig már senki sem láthatja, de reggel
újra felpiszkálom. Az ember napnak fogja nevezni, de mi tudjuk, hogy az egy újabb
égő farakás, ami fölébreszti az élőlényeket az álmukból.”
„Mi az, hogy álom:” kérdezte Punjel.
„Az álom egy lágy szellem, ami lecsukja az emberi szemeket és lecsendesíti a
gondolataikat a fejükben. Az a pihenés ideje. Élőlényeknek szükségük van az alvás-
ra.”
„Úgy gondolod, hogy ők halottak?”
„Nem, nem. Nehéz elmondani neked, mert te nem ismered azt, de az alvás olyan
nem-élet, ami életben tartja az embert.”
Punjel eltöprengve rázta a fejét. „Baiame, nem értem” mondta „Ha te azt mondod,
hogy jó, akkor jónak kell lennie. Ha az emberek élnek, miközben nem élnek és sze-
meik csukva vannak, akkor nem fogják tudni, hogy mikor gyújtjuk meg a lángot, és
ők tovább folytatják azt, amit te alvásnak nevezel, ami a halálhoz hasonló.”
„Minden nap a tűz megjelenésére majd kinyitják a szemeiket.” Biztosította őt
Baiame. „Felfüggesztek keletre egy fényes csillagot és arról majd tudni fogják, hogy
a tüzet újra meggyújtják és visszatér a fény a világra.”
„Hogyan tudják meg, hogy a csillag ott van, ha a szemeik le vannak csukva?”
„Lesz majd valami zaj, ami tudatja velük, hogy a csillag fenn van.”
„Milyen zaj? Ki okozza majd?”
„Ez a te dolgod, hogy kitaláld, Punjel. Minthogy téged nagyon is érint az, nehogy
az én kicsinyeim ne ébredjenek föl naponta, meg kell találnod annak a módját, hogy
megtudják.”
Punjel visszament a kunyhójába és megkísérelte, hogy gondolkozzék. „Felhord-
hatnék köveket a Tejútra és ledobhatnám a földre.” gondolta „de így esetleg eltalál-
nám Baiame embereit és megsérülnének attól, hogy rájuk esik. De egyébként sem
lenne egy vidám ébresztő hang. Még félni kezdenének.”
Miután hosszú ideig gondolkozott, lement a földre és mászkált az erdőben. Meg-
hallgatta, amint a faágak nyekeregtek a szélben, hallgatta a víz csobogását a köveken,
egészen az állati patáknak a földön való csattogásáig mindent; de egyik sem tetszett
meg neki.
Egyszer csak kacagó hangot hallott és odament, hogy meglesse, mi az? A
Kukaburrát találta egy faágon kapaszkodni és boldogan kacagott magának.
„Kukaburra!” kiáltott fel „ez az a hang amit akartam. Tudsz-e te még hangosab-
ban is kacagni?”
40
 A Kukaburra tágra nyitotta a csőrét és olyan kacagó szózatot engedett ki, hogy
Punjel befogta a füleit, nehogy megsüketüljön.
„Csudálatos!” kiáltotta ismét. „Mindenki meghallja majd ezt a zajt még a világ
legtávolabbi sarkaiban is. Kukaburra, mielőtt az égi tűz felragyogna, Baiame minden
reggel egy fényes csillagot függeszt a keleti égboltra. Figyelni fogod ugye, és boldo-
gan felkacagsz majd, ha meglátod?”
„Természetesen, megteszem” mondta a Kukaburra „Én akkor vagyok a legboldo-
gabb, ha kacagok.”
Punjel visszaröppent az égbe és elmondta Baiamenak, hogy mit intézett.
„Remek” mondta a Nagy Szellem. „Ha én majd felrakom a hajnalcsillagot keleten
az égre, hallgatózz és mondd el, vajjon hallod-e a Kookubarrat amint hajnalt kiált.
De nem volt arra szükség, hogy Punjelt megkérje, hogy hallgatózzon. Maga is
hallotta, ahogy mindenki hallja, kivéve azokat, akik tök süketek.
41
A Kék Hal és a Hold
Ki mondaná meg, hogy a Hold hogyan keletkezett? Hogyan készült fel először,
hogy megkezdje a hosszú égi útját? Együtt élhetett-e Bahloo, a Hold Isten az
Álomidőben Baiamevel, Yhivel és a mennyek összes szellemével? Ki tudná ezt
megmondani?
Azonban van egy mese, amit Nullandiról57, a Boldog Emberről és Looloról58, a
Kesergő Emberről szól, akik akkor éltek, amikor a Hold még nem ragyogott, amikor
az éjszakák még sötétek és barátságtalanok voltak.
„A szívem olyan, mint a sötétség” mondta Loolo a feleségének, ahogy a sövény
védelme alatt a tűz közelében heverésztek és összebújtak, hogy testük melegét
megőrizhessék. „Az éjszaka barátságtalan. Amikor meghalunk, a lelkeink akkor az
éjszaka végtelen sötétségében bolyongnak majd, a szél átsüvít majd ama éjszaka üres
terén, majd semmivé zsugorodnak, meghalnak, és többé majd nem létezünk.
Az egyetlen válasz erre felesége zokogó szipogása volt amint fejét a karjai közé
temette.
Nullandi tüzétől kacagó hangok érkezek feléjük.
„Nézzétek a sötétséget!” mondta. „Megnyugtatja szemeinket a déli nap metszően
éles fénye után.”
„Buta egy ember vagy te” válaszolta a felesége. „Hogyan is láthatnánk a sötétsé-
get. Semmi látnivaló nincs benne. Olyan az, mintha kezeinket behunyt szemeink elé
helyeznénk.”
„Ez azért van, mert ti nem láttok.” Mondta Nullandi. „Nézzetek a tűzbe, gyerme-
keim. Lássátok a csapkodó lángokat. Nézzétek csak tovább. Most pillantsatok a sötét-
ségbe. Mit láttok most?”
„Lángokat látunk a sötétségben” kiáltották egyszerre. „Miért van ez, Atyánk?
Számos tűz lenne a világban köröskörül?”
„Nem, ez csak a fejetekben van. Sokkal fontosabb az, hogy ott van, mintha a vi-
lágban lenne. Látjátok még?”
„Lassan elhalványodnak, Atyánk.”
„Akkor nézzetek föl az égre. Mit láttok ott?”
„Számtalan szikrát látunk ott. Milyen tűzből fakadnak azok?”
„Abból a tűzből kell származniuk, amit Baiame gyújtott. Még nem vagyunk képe-
sek látni, de amikor közeledik a hajnal látni fogjuk a sárga sugárzását.”
„Atyánk, az ég miért van tele a szikrával?”
„Ezt nem tudom nektek megmondani. Várnotok kell addig, amíg öreg emberek és
asszonyok lesztek és a lelketek Bullimába59 vezető hosszú útra nem tér. Akkor majd
megtanuljátok mindazt, amit csak a halottak lelkei tanulhatnak meg, amikor öröklétre
térnek. Figyeljetek, Baiamévé válok a számotokra.”
57
Nullandi: boldog ember.
58
Loolo: kesergő ember.
59
Szellemország, égi tábor.
42
 Kivett egy hasábot a tűzből és megforgatta a levegőben úgy, hogy láng körré vált, Hosszú évek peregtek egymás után. Nullandi és Loolo megöregedtek. Amikor
és a szikrák úgy pattogtak ki belőle, mint az élőlények. már nem maradt jártányi erejük sem, lefeküdtek és meghaltak, és Loolo kék hallá
„Csináld még egyszer” kiáltották neki a gyerekei, amikor Nullandi visszadobta vált, aki még egy kicsit továbbélt a tenger mélyén. Aztán megette egy nagyobb hal és
azt a tűzbe. csontjai a tengerfenék sarában hevertek, míg nem apró darabokra nem porladtak. Ez
„Nem” mondta az apjuk határozottan. „Ez csak amolyan tréfa volt és nem akarom lett Loolo vége.
megtörténtté tenni, mert ember nem lehet Baiaméhoz hasonló. Nos, menjetek aludni Azonban Nullandi, a Boldog Ember fölszállt az égbe, Baiame otthonába, ahol a
és reggel tüzének a melege csudálatosan színes világot fog teremteni.” Nagy Szellem a kerek és ragyogó Holddá változtatta őt. Nullandi az éjszaka sötétjét
ezüstös fénnyé változtatta, és még akkor is, amikor elfogy, és vékony fakéreg-szeletté
* * * * válik, az emberek tudják, hogy majd ismét megnő, akár csak az ő saját lelkük is egy
pillanatra meghal hogy aztán az öröklétre kelljen ismét.
„Min nevetgéltetek az elmúlt éjjel” kérdezte Loolo. „A nevetgélésetek és felesé- Így, Nullandi a Boldog Ember Bahloová, a Hold bájos Istenévé vált.
gem sírása miatt képtelen voltam aludni.”
„Miért sírt a feleséged?”
„Elmondtam neki, hogy ha a halál jön, az olyan lesz, mint az a sötétség, ami a
naplemente után ránk tör.”
„Ez valójában nem így van.” mondta Nullandi komolyan. „Addig, amíg az idő
nem jön el, nem mondhatjuk meg, de úgy hiszem, hogy a halál csak egy kicsinyke kis
időt jelent … olyan rövidet, mint amikor pislantasz a szemeddel.”
„Te bolond vagy” mondta Loolo és olyan hangot adott ki, ami a kacagáshoz volt
hasonló. „Mit gondolsz, mi történik majd veled?”
„Tudom, hogy a Nagy Szellem nem a semmiért alkotott minket, mint a virágokat,
amik egy napig virítanak, és aztán elhervadnak, vagy mint a rőzse, ami elenyészik a
tűz melegében. Azért alkotott meg minket, mert mi a gyermekei vagyunk, és amikor
eljő az időnk, akkor egy még jobb élőhelyet nyújt számunkra az ő csudálatos világá-
ban.”
Nullandi fölkapta a lándzsáját és elkezdte a kőpengét élesíteni.
„Loolo, arra gondolsz, ami téged kielégít. Ami engem illet, elmegyek wallabira60
vadászni, amíg a feleségem elmegy vízililiom gyökeret gyűjteni a vacsorához. Hall-
gass rám: oktalan beszédeddel te csak megzavarod a feleségedet. Ha te a tenger fene-
kén élő kék hal akarsz lenni halálod után, az lehetsz, erről biztosíthatlak. De hagyd
békén a feleséged, hagyd meg az ő lelki békéjét.”
„Hagyd te is békén a feleséged, Nullandi. Hagyd te is őt a saját feje után menni.
Mit gondolsz, mi lesz akkor, amikor a tested holtan fekszik a síkon és jönnek a din-
gók, hogy lerágják a csontjaidat?”
Nullandi a feleségére gondolt. „Valójában nem tudom, Loolo. Kielégít az, ha
mindezt Baiaméra hagyom. De mond el neki ezt: ha hozzád hasonlóan sok ember
van, aki fél a sötétségtől, talán Baiame mégis gyújt valami világot, hogy kellemeseb-
ben érezzétek magatokat.”

* * * *

60
wallabi: nyúlnál valamivel nagyobb testű, ugráló erszényes rágcsáló. Sokan apró kengurunak vélik, de más
faj.
43 44

Wahn és a Hold Isten
Wahn, a Holló régóta irigy volt Bahloora, mert a Hold Isten volt a leány gyereke-
ket készítő.
„Hadd segítsek neked. Nagyon jó vagyok gyerekek készítésében.” Könyörgött
neki Wahn.
Bahloonak kétségei voltak a barátját illetően, jó okkal, mert amikor egyszer végül
is vonakodva, bár kötélnek állt, Wahn olyan gyermekeket gyártott, akik hangosak és
civakodóak voltak. A Holló saját hajlamából merítettek.
Egyik alkalommal a két gyermekkészítő veszekedett. Wahn egy nemrég elhunyt
férfi és asszony lelkét akarta elővenni és belehelyezni egy még meg nem született
gyermek testébe.
„Nem tehetjük ezt” tiltakozott Bahloo. Valamennyi evilágra születendő gyermek-
nek saját sorsát kell betöltenie.”
„De gondold meg, milyen nagyszerű lenne az embereknek megadni a lehetőséget,
hogy újra leéljék az életüket. Tanulnának azokból a tévedéseikből, amit először elkö-
vettek.”
„Képtelenség, Wahn. Te ezt nem gondoltad rendesen végig. A jó szellem mind
Bullimába ment már, és a többieknek meglehetősen rossz soruk van Eleanba
Wunda61 kezei között. Senki sem szeretné kiróni az eltévelyedett szellemeket egy
szegény újszülöttre.”
„Bahloo, neked nagyon jól kell tudnod, néhány szellem élő férfi és nő testébe
költözik, és ott lakozik. Megyek és megkeresem őket.”
„Ők nem mehetnek, és nem élhetnek az én kisdedeim testében” mondta Bahloo
határozottan. „Ha nem felejted el egy és mindenkorra ezt a bolond ötletedet, nem
hagylak többé a leánygyermekeimnél segíteni.”
Wahn sértődötten felszökkent. Miközben hernyókra vadászott, remek ötlet merült
föl benne. Visszasietett a barátjához.
„Felejtsd el, amit mondtam a gyermekekről, Bahloo. A tele gyomor fontosabb,
mint az új ötletek. Találtam egy fát százszámra hernyókkal a kérge alatt. Soha sem
láttál valami hasonlót az egész életedben. A segítségedre van szükségem.”
Wahn Bahloonak adta horgos gallyacskáját és azt mondta. „Van belőle egy zsákra
valóm. Ez a tiéd. Vedd ezt a horgot és mássz fel a fára. Magam alattad maradok és
elkapkodom, amint leszórod őket.”
Megkönnyebbülve, hogy Wahn megfeledkezett a kicsinyekkel kapcsolatos furcsa
ötletéről, Bahloo felmászott a fára elkezdett a horgos gallyacskával a fa kérgén lévő
repedésekben kotorászni.
„Merre vannak? Egyet sem találok” kiáltotta.
„Menj magasabbra” szólt neki Wahn. „Az alsóbbakat már mind összeszedtem.
Magasabbra kell másznod az ágak között.”
Bahloo magasabbra és magasabbra mászott és bőséges hernyó készletet talált,
amiket aztán kikotorászott a rejtekhelyükről és leszórta Wahnnak. Valahányszor
61
Eleanba Wunda: az alvilágban élő óriás szörny. Két hüvelykujja van.
45
egyet talált, a Holló berakta a zsákjába és rálehelt a fa tövére. Varázserő volt ebben a
leheletben és a fa gyorsan növekedni kezdett, egyre fölfelé tornyosulva. Nagyon sok
hernyó volt és mire Bahloo az utolsót is előszedte, a fa messze az égbe emelte őt. Le-
nézett. Wahn oly messze volt, hogy alig látszott a földön. A Hold Isten összecsapta a
kezét és felkiáltott, „Hol vagyok? Mi történt?”
* * * *
Bahloo sokáig fönn maradt az égen és mialatt ő ott volt, Yhi, a Nap Istennő belé-
szeretett. Bahloo mindent tudott róla. Számos szeretője volt és Bahloo semmit sem
akart tőle, de sehová sem tudott elfutni és el se tudott rejtőzni, kivéve az égbolt üres
terét. Néha megfogyatkozott, de mindig megmenekült.
Jóllehet Yhi sohasem lesz elégedett, míg el nem kapja a Holdat, ám közeledésé-
nek az elutasítása felbőszítette őt. Tudván, hogy Bahloo a földre vissza szándékozott
kerülni, utasította a szellemeket, akik az ég sarkait tartották, hogy akadályozzák, meg
valahányszor megkísérli, hogy lecsusszanjon a földre.
„Ha hagyjátok megszökni” fenyegette meg őket, „elveszem a szellemeket, akik a
földet tartják. Akkor az elmerül, mélyen a sötétségbe – és ti is vele együtt.”
Bahloo elkedvetlenedett. Távollétében Wahnnak kellő ideje lett ahhoz, hogy szá-
zával készítse a gyermekeket, valamennyit házsártosra és hangoskodóra. Ezért
Bahloo emuvá változtatta magát és vakmerően végigsétált az égbolt szellemei között.
Éjszaka volt. Visszaérve a földre, belopódzott a kunyhójába és odasúgott a feléségei-
nek.
„Maradjatok csendben” mondta, „Bahloo vagyok. Nem akarom, hogy a fivéreim
megtudják, hogy itt vagyok. Törődtek ők veletek?”
A legfiatalabb felesége felvihogott.
„Sokszor láttuk őket, miközben távol voltál.”
„Gondoltam, hogy így lesz” mondta Bahloo morcosan.
Kiment és behozott egy tuskót, ami a Mingga62 nevű szellem lakhelye volt. Le-
tette a földre és mondta az egyik feleségének, hogy borítsa be posszum63 prémmel,
hogy olyannak látszódjon, mint egy földön alvó ember.
„Most gyertek velem” suttogta.
Követték őt kifelé az erdőbe. Nem álltak meg addig, amíg olyan helyre nem ér-
keztek, amit nem valószínű, hogy fölfedeznek és ott tábort vertek.
Nem sokkal az után, hogy eltávoztak, Bahloo fivérei reménykedve bekúsztak a
kunyhóba.
„Különös” suttogta egyikük „Az asszonyok nincsenek itt. De ki ez a posszum
bőrbe beburkolódzva?”
„Ez csak Bahloo lehet. Visszajött.” Mondta a másik. „Itt az az alkalom, amire ed-
dig vártunk.”
Előkapta a bunkóját és teljes erejéből lesújtott a tuskónak arra a végére, ahol
Bahloo fejét sejtette.
62
Minga: rossz.
63
Posszum: mókusszerű, éjszakai állat. Fákon él, gyümölcsöket fogyaszt.
46
 „Vége a bátyánknak” mondta és erőteljesen megrúgta a tuskót.
Halált veszejtő kiáltással tántorodott hátra és ugrált fél lábon, míg a másikat a ke-
zeivel szorongatta.
A másik fivér lerántotta a bőrt és megállapította, hogy valamennyiüket becsapta a
Hold Isten. Követték a nyomait, de Bahloo visszaváltozott emuvá és nem tudták töb-
bet megtalálni.
Közben Bahloo letelepedett az új táborhelyen és folytatta a feladatát, hogy kislá-
nyokat készítsen. Egy idő múltán barátja, Bu-maya-mul64, a Fa Gyík csatlakozott
hozzá, aki a fiúgyermekekért volt felelős. Bu-maya-mul nem sokra becsülte a leány-
gyermekeket. Megkísérelte, hogy Bahloo leányszellemeit fiúvá változtatni, de Bahloo
megállította őt, mondván, „Tudom, hogy te nagyra tartod a vadászokat és a harcoso-
kat, de mindenek után, nekik is szükségük van feleségekre és leányokra is. Hagyd
meg őket.”
Amikor már egy halom leány szellem készen volt Walla-gudjail-uan65 gondjaira
bízták őket, akinek az volt a feladata, hogy a meg nem született szellemeket oda he-
lyezze, ahol a megfelelő anya megtalálja őket. Walla-gudjail-uan kedvenc étele a
kagyló volt. Néha a gyermek szellemek azzal bosszantották, hogy elcsenték tőle. Ek-
kor ő méregbe gurult és azzal fenyegette meg őket, hogy olyan helyen rejti el őket,
hogy senki sem akad majd rájuk. Szerencsére van egy másik szellem, a Walla-
guroon-buan, aki megszánja őket és odúkba, folyókba és barlangokba helyezi őket,
ahol bizonyosan megtalálják. Ezeket a helyeket bizonyos totemekkel kapcsolják ösz-
sze. Amikor az asszonyok közel kerülnek a gyermek szellem rejtekhelyéhez, végül is
tudja, hogy melyik az ő totemje.
A Hold Istennek és a Születés Szellemeknek olyan nagy a gyermek születésében
betöltött szerepük, hogy anyák és várandós anyák vigyáznak, hogy meg ne sértsék
őket. Ha egy asszonyok a Holdra meredne, akkor Bahloo megdühödne, és ikreket
küldene neki. Ez olyan szégyen lenne, amit nem lehetne túlélni.
Az volt a szokás, hogy az anyák a coolabah66 fa lehajló ágai alá állnak, ami a kis-
ded szellemek kedvelt rejtekhelye. Azt mondják, hogy az újszülött egy collabah le-
velet szorít az ajkai között, amikor megszületik. Azt el kell távolítani, különben a
gyermek meghal és a lelke véglegesen visszamegy a fába.
Ha egy kisded szellem képtelen anyára találni, addig jajveszékel szomorúan, amíg
fagyöngy kapoccsá nem válik, aminek a virágát megszennyezi a kisded vére.
Legyen a Születési Szellem bármennyire is erőteljes, mégis Bahloo felelős a kis-
leánykák testének az elkészítéséért. Ha késik a holdkelte, az asszonyok azt mondják,
hogy „Bahloo kislányok készítésével van elfoglalva”. Amikor megjelenik az ég pe-
remén jóindulatúan rámosolyog valamennyi asszonyra, mert tudja, hogy neki van az
életükre a legnagyobb hatása.

64
Bu-maya-mul: fán élő gyík.
65
Walla: ugrik, gudjal: kettő.
66
Coolabah: eukaliptusz fajta, ártéri örökzöld.

Halált veszejtő kiáltással tántorodott hátra 47 48


A dagadó és az elfogyó hold
A Hold annyira kövér volt, hogy teljesen kerek lett. Jó-természetű ember volt.
Csupán egy bánata volt, ami néha úgy elhalványította az ábrázatját, mintha felhők
vonultak volna át előtte. Letekintve a földre nagyon sok csinos fiatal nőt látott és vá-
gyódott az után, hogy legalább egyikük felvidítsa őt magányos égi útjain. Időről időre
elment azokra a helyekre, ahol a vidám tábortüzeket láthatott és könyörgött a lányok-
nak, hogy menjenek vele, de egyik sem találta őt túlzottan vonzónak. Amikor csak
megjelent elfutottak és elrejtőztek előle a kunyhóikban.
A Hold nem adta fel, de annyira fényes lett, hogy már messziről látható lett. Az
idősebb emberek fogták és elrejtettek Bahloo elől minden eladó leányt, mielőtt ő el-
érhette volna őket a táborhelyeken.
Egyik éjjel egy olyan völgy mentén kószált, ahol a fénye elveszett a mélyben a
meredek falak között. Kiérve egy tisztásra két asszonyt látott meg, amint üldögéltek a
folyó partján. Kíváncsian tekintettek rá.
„Ő csakis a Bahloo, a Hold lehet” súgta egyik a másiknak. „Figyelmeztettek
ugyan miatta minket, de látni szeretném, hogy milyen.”
„Én is” válaszolt a másik. „Maradjunk itt és lássuk, vajjon hogyan is néz ki. Min-
den olyan csudálatosan szépnek látszik, amerre megy.”
A Hold felgyorsította a lépteit, amikor látta, hogy a lányok nem szaladnak el.
Vágtázó ügetésbe váltott át, amin mind a ketten jót nevettek.
„Karjai és lábai, mint a vesszők” lihegett egyikük. „Gyorsan tegyük a folyóra a
kenukat, mielőtt elérne minket.”
Beugrottak a két kenuba, amik a parthoz voltak kikötve és gyorsan eleveztek.
A Hold a térdeire rogyott és könyörgőre vette.
„Először nem futottatok el. Miért hagytatok el most? Gyönyörűek vagytok. Nem
bántalak titeket. Ha eljöttök és az égen velem éltek, nagyon boldogok lesztek.”
Az egyetlen válasz az ő csúfolódó kacagásuk volt.
„Jó dolog az égben élni” érvelt Bahloo. „Gondoljatok a Hét Nővérre.”
A lányok egymásra néztek és elszégyellték magukat. Valamennyi fiatalasszony
tisztelte a Hét Nővért, akik csillagok halhatatlan képévé változtak.
„Bizonyára kíméletlenek voltunk hozzá” mondta az egyik leány. „Gyerünk vissza
és segítsünk neki.”
Visszaeveztek a folyónak azon partjára, ahol Bahloo volt és kiugrottak a partra.
„Válaszd azt a kenut, amelyiket akarod. Aztán átevezhetsz a másik partra és mi
majd követünk és visszahozzuk a kenut.”
Bahloo mosolygott hogy elrejtse a gondolatait. Nem a kenut akarta, hanem a kis-
asszonyokat, magukat.
„Sajnos én nem tanultam meg evezni” mondta. Gyertek be a kenuba és mutassá-
tok meg, hogy mit is kell tennem.”
„Szállj csak be, Bahloo” mondta az egyikük „Annyira kövér vagy, hogy melletted
egyikünk sem fér már el. Majd mi betolunk a vízre.”
A Hold felvillanyozottan beszállt és letelepedett a kenu fenekére. A lányok beug-
rottak a vízbe, kétoldalt megmarkolták a kenut, és mellette úszva átlökdösték a másik
49
partra. A Hold lenézett a vízre és látta, amint a hajuk elterül a víz színén és a csillogó
hátukon a táncoló holdfényt. Nem látott még asszonyi alakot ilyen közelről. Átnyúlt a
palánkon és simogatni, meg csiklandozni kezdte őket. Figyelmeztették őt, hogyha
nem hagyja abba segítségért kiáltanak.
„Kiáltsatok, amekkorát csak akartok” mondta Bahloo durván „Senki sem hall meg
titeket. Nagyon messze vagyunk a tábortól.”
Az egyik lány átbujt a kenu alatt és a barátnőjéhez csatlakozott.
„Most!” mondta.
Teljes testsúlyukkal a kenu oldalára akaszkodtak. Felfordult és Bahloo kétség-
beesett sikoltással csobbant a vízbe. Egyre mélyebbre merült, a fénye egyre halvá-
nyodott, mígnem már semmi más nem látszott csak ezüstös csillogás a víz fenekén.
A lányok hazasiettek és elmondták, hogy mi történt. Az öregek közül többen
örültek, mert a Hold többet nem zaklathatja a fiatal asszonyokat; mások azonban
megrémültek a várható sötét éjszakák miatt.
„A Hold jó volt nekünk” mondták. „Nélküle minden éjjel veszélyesen sötét lesz.
Senki sem merhet majd a tűz fényén túl menni”.
Zavarukban tanácsot kértek Wahntól, a Hollótól.
„Valószínű, hogy jó lesz” mondta nekik „Valószínű, hogy rossz lesz. De az éjsza-
kák mától kezdve mások lesznek. Megmondom nektek, hogy mi lesz majd. Bahloo
nem halott. Láthattok belőle egy vékony darabkát és az majd fényesen fog csillogni.”
Lebámultak a víz fenekére.
„Nem oda” mondta Wahn türelmetlenül. „Az csak a visszatükröződés. Nézzetek
fel az égre.”
Határozottan egy vékony szeletke fényt lehetett látni. Olyan keskeny és halovány
volt, hogy nem vetett árnyékot a földre.
„Majd nagyobb és nagyobb lesz” folytatta Wahn. „Most szégyelli magát, de egy
idő múlva magabiztossá növekszik. A végén ugyanolyan kerek lesz, mint korábban
volt és ismét majd megkísérli a lányokat elkápráztatni. Ha nem vesznek róla tudo-
mást, elszomorodik, és ismét elfogy. És ez lesz mostantól mind az örökkévalóságig.
És Wahnnak igaza lett.
50

A férj és feleség, akik csillaggá váltak
Az özvegy testén piros és fehér csíkok tarkították ott, ahol a vér kiserkent a gyászt
jelző tajtékpor csíkok alól. Tovább szabdalta magát a kőkésével amint férje sírjánál
sírta ki bánatát.
„Miért vetted el a férjemet?” zokogta Nepellenek67, a mennyek urának. „Miért
nem adtál nekem egy fiút, hogy enyhítse a fájdalmamat?”
Nepelle meghallotta a gyötrelmes kiáltást.
„Menj gyorsan ahhoz az asszonyhoz” mondta a szolgálójának, Nurunderinek68.
„Vidd magaddal ezt a kisdedet és add oda neki. Az ő szeretete megvalósulásra és az ő
bánata meg vigaszra talál benne.”
Nurunderi a karjaiba vette a gyermeklelket és leereszkedett a földre. Letette a fi-
úcskát egy bokor alá és elrejtőzött a bozótba, hogy meglesse, mi történik majd. Amint
az özvegy a siratástól kimerülten lefeküdt a földre, azonnal meghallotta a gyermek sí-
rását. Karjaira emelkedett körülnézett, mígnem észrevette a kis alakot a bokor árnyé-
kába rejtőzve. Odasietett. Amikor meglátta, hogy az egy valódi kisfiú, magárahagya-
tottan a sivatagban, a melleire vonta és megszoptatta, mígnem elmosolyodott a kicsi,
és kis kezecskéit az arcához nyomta.
Valami belső hang azt súgta neki, hogy a gyereket Wyungaranak69 kell neveznie,
ami azt jelenti, „A csillagokhoz visszatérő”. A gyermek a mostohaanyja gondoskodá-
sa alatt felnőtté cseperedett és beteljesítette minden iránta érzett kívánságát. Magas
volt és egyenes derekú, mindent megtanult, amire csak szüksége lehetett. Amikor el-
érkezett az idő, átesett a felnőtté beavató szertartáson mind a maga, mind pedig az ő
elismerését elnyerve.
Wyungara egyik nap vadászgatott, amikor egy emu70 kiáltását hallotta meg.
Nesztelenül átosont a bozótoson lándzsáját könnyedén tartván a kezében, készen arra,
hogy bármikor használja és egy tisztásra került. Emu nem volt ott, de egy gyönyörű
lány figyelt folyamatosan rá, majd fordította el lassan tőle a fejét.
„Ki vagy te?” kérdezte.
„Az én nevem Mar-rallang71. Te viszont Wyungara vagy. Hallottam már felőled.”
A fiatalember leeresztette a lándzsáját és közelebb lépett hozzá. Kérdéseket tettek
föl egymásnak. Rengeteg dologról elbeszélgettek, mígnem a nap alacsonyra ereszke-
dett az égen és eljött annak az ideje, hogy a leány hazamenjen.
A következő nap Wyunara elment ugyanabba az irányba és hallotta a közeli lá-
posból egy hattyú párzó hívását. Remélte, hogy ismét találkozik a leánnyal, de a va-
dászösztöne túlzottan is erős volt. A vízben állva a sást gyengéden hajtotta el maga
előtt, de nem egy hattyú, hanem egy másik nő volt ott.
„Mi a neved?” kérdezte.
„Mar-rallang vagyok.”
67
Nepelle: az egek ura.
68
69
Nurunderi: tanító, akit a Nagy Szellem küldött.
Wyungara: a csillagokhoz visszatérő.
70
Emu: nagytestű futómadár. Repülni képtelen. Érdekes, hogy a fiókákat a hím neveli föl.
71
Mar-rallang. Mar: felhő,
51
Meglepetten nézett rá.
„Tegnap reggel egy gyönyörű lányt láttam. Az ő neve volt Mar-rallang.”
„Tudom. Ő a néném. Annyira hasonlítunk, hogy minket úgy neveznek, hogy
Kettő-egyben.”
Miközben beszélgetett a fiatalabb Mar-rallanggal, Wyungara úgy találta, hogy az
órák ugyanolyan sebesen szaladtak el, mint az előző napon. A következő héten
Wyungara nagyon sok órát együtt töltött a két kedves leánytestvérrel. Amikor az
egyikkel volt, elfeledte a másikat. Ketten annyira hasonlóak voltak megjelenésükben,
annyira kellemesek és gyengédek, hogy egyszer csak azt vette észre, hogy
mindkettőjükbe beleszeretett.
Mostoha anyjának számtalan kifogása volt a házasság ellen, de Wyungara hajt-
hatatlan maradt. Amikor azt tapasztalta, hogy a nagybátyja sohasem egyezne bele,
fogta magát és elvitte a két Mar-rallang leányt egy messzi földre. Hárman boldogan
éltek egymással. A fiatal férj annyira ügyes volt a vadászatban, a lányok meg dolgo-
sak a gyökerek és gumók keresésében, hogy jól tápláltak voltak és békés összhangban
éltek együtt, szívesen megosztva egymás szeretetét.
* * * *
Nepelle magához kérette Nurunderit.
„Miért házasodott meg Wyungara a föld leányaival?” kérdezősködött. „Nem tud-
ta, hogy egy égi szellem nem egyesülhet ember leányaival?”
„Senki sem mondta neki” válaszolt Nurundi. „Még csak gyermek volt, amikor a
parancsodra otthagytam az özvegy felügyeletével.”
„Végül is el kell válniuk.”
„Hogyan hajtható ez végre? Cipeljem vissza a lelkét hozzád és hagyjam az asszo-
nyokat magányosan?”
„Nem, neked tűzzel kell elválasztanod őket.’
Nurunderi visszatért a földre. Megtalálta a szerelmesek táborát és tüzet rakott a
száraz bokrokból. A tűz hamarosan életre kelt. A lángok egyik bokorról a másikra ug-
rottak, és fáról fára, mígnem a táborhelyet körbeölelte a tűz.
Wyungara aludt, de amikor a füst átszivárgott a menhely sövényén, fölébredt és
talpra ugrott. A füstfüggönyön át láthatta a sárga és a vörös tűzvirágzást. Fölkapta a
lándzsáját, hóna alá kapta feleségeit és áttört a tűzfüggönyön. Aztán nehéz terhével
egy sekély tavacskába merült be. A parti sás száraz volt és tüzet fogott, kényszerítve
őt hogy egyre beljebb és beljebb menjen a vízben, és időnként alámerüljenek ő és a
feleségei is.
A sekély tavacska közepén a növényzet ugyan zöld volt, de az erős hőtől hamaro-
san kiszáradt és lángra kapott. A tavacska egész felszíne táncoló lángszőnyeggé vált,
és a füst oly sűrűn és vastagon fedte be a víztükröt, mint a kenguru bőre.
„Minden reményünk elveszett itt” zihált Wyungara, „de én megmentelek titeket.”
Szilárdan beszúrta a leghosszabb lándzsája nyelét az iszapba.
„Az ég hatalmas ura” szólt, „mentsd meg ezeket az asszonyokat. Semmi rosszat
sem tettek. Nyújtsd a kezed és emeld fel őket a biztonságba.”
52
 A lángok már a testét nyalták és belekaptak a hajába, de egyik kezével szilárdan
tartotta a lándzsáját és a másikkal segített nekik, hogy felkapaszkodjanak a lándzsa
szárára.
„Kapaszkodjatok erősen!” kiáltotta. Aztán teljes erejével felrántotta a lándzsát a
levegőbe. Úgy felgyorsult, mint a meteor az éjjeli égbolton. Olyannak látszott, mint
egy csillag, ami eltévesztette az útját és a földtől repült felfelé. Zsugorodott a távol-
sággal, majd eltűnt a szem elől.
Wyungara visszahanyatlott a vízhez, elégedetten szembesülve a halállal, mint-
hogy a feleségei immár biztonságban voltak. Ám Nepelle szíve meglágyult a szeretet
lángjaitól, ami erősebb volt, mint a mocsarat kiégető hőség.
Wyungara szellemét gyöngéden fölemelték a tavacskából, és az égre helyezték a
feleségei mellé, akiket jobban szeretett, mint a saját életét. Nepelle örök életet és sze-
retett biztosított számukra égi otthonában, ahol azóta is ott fénylenek – a három csil-
lag, örökre egyesülve.

Szilárdan tartotta a lándzsáját és a másikkal segített nekik, hogy felkapaszkod-

janak a lándzsa szárára 53 54

Nurunderi, a két leány és a gonosz.
Nepelle, a mennyek ura és valamennyi szellem atyja elküldte Nurunderit72, a
hírvivőjét a férfiakhoz és a nőkhöz, hogy tanítsa őket a bölcsességre, miáltal alkalma-
sak arra, hogy az ő gyermekei legyenek. Nurunderi végigutazott a földrész minden
darabján, míg nem Dél-Ausztráliába érkezett, ahol az Albert és az Alexandria73 tavak
között ütötte föl a tanyáját. A törzsek több tagja is félt tőle. Többen elfutottak és
elrejtőztek előle a bozótosban. Amikor még a hívására sem jöttek elő, tudta, hogy
azok nem alkalmasak az Atya Szellem parancsainak a megértésére, ezért azokat ma-
dárrá változtatta. Azok pedig, akik elébe járultak és hallgattak rá, tapasztaltak lettek a
vadászatban és az erdei mesterségekben, bölcsek lettek a természet minden titkában.
Mindenek között a Narrinyeri törzs volt a legfigyelmesebb és ebből kifolyólag a
leginkább mindentudó. (Legalább is a Narrinyerik ezt így mondják). Nurunderinak
annyira tetszett a fogadtatása, hogy az otthonát az ő szállásterületükre helyezte át, és
ott várt arra, hogy Nepelle hívja őt, hogy ha a feladata befejeződött. Állandó
táborhelyéről kirándulásokat tehetett a tavakhoz, bármikor is halra volt szüksége.
Egyik ilyen kirándulásán éppen elhaladt két fűfa között, amikor fájdalmas sírásra
lett figyelmes. Bármennyire is bölcs volt Nurunderi, még sem tudta, hogy a hang azé
a két nővéré volt, akiket a szellemföldre vezető hosszú útjukon résztvevő férfiak lel-
kének a komoly megzavarásával vádoltak. A növények és fák, akik a férfiak barátai
voltak, megpróbálkoztak azzal, hogy elcsípjék a két nővért, és magukba olvasszák
őket, míg nem végül is az Albert tó partján két fűfának sikerült elcsípni és rabságba
ejteniük őket, miközben aludtak. Nap mint nap kérték a férfiakat, hogy szabadítsák ki
őket, de hiába.
Tudták, hogy Nurunderi jelen van, és izgalomba jöttek ettől. Bár csak sikerülne
Nepelle hírvivőjét rábeszélniük arra, hagy mentse meg őket!
Nurunderi, akinek az egész élete abból állt, hogy másoknak segítsen, nem tudott
ellenállni a kérésüknek.
„Hol vagytok?” kérdezte. „Hallom a hangotokat, de nem látlak titeket.”
„Itt vagyunk azokba a fákba bebörtönözve, amiket éppen magad előtt látsz. Egy
gonosz szellem kötözött minket ide. Nem tudunk magunktól megszabadulni és élni
azt az életet, amit minden más asszony él mindaddig, amíg egy jó ember, mint ami-
lyen te is vagy, ide nem érkezik, és ki nem szabadít minket.”
Ekkor Nurunderi már öreg és fáradt volt. Az ő hosszú feladata már véget ért, már
csak arra várt, hogy a Nagy Szellem magához szólítsa őt az örök otthonába. Soha
nem érintett egyetlen asszonyt sem és csak akkor beszélt hozzájuk, ha éppen valami
tanácsot kellett nekik adnia. Gondolkozott egy darabig. Az emberi természet elemei,
amik ugyan vezetik, ám gyakran félrevezetik a legbölcsebbet is, arra vették rá őt,
hogy elmélkedjen a hosszú élete során nélkülözött társaság nagyszerűségén. Mindent
eldöntő óhaj kerítette őt hatalmába, hogy lássa ezeket az asszonyokat, akiknek a
72
Nurunderi: tantó, akit a Nagy Szellem küldött a Földre, tanítani az embereket.
73
A tavak angol nevei, eredeti nevük nem ez. A Murray folyónak a Déli Óceánba ömlésénél homokzátonyok
által keletkezett sós tavak.
55
hangja oly édesen és panaszosan jött a fűfákból. Könnyű volt önmagát meggyőzni ar-
ról, hogy jótett lesz az, ha kiszabadítja őket, még akkor is, ha a legbensőjében érezte,
hogy valami jó oknak kellett ahhoz lenni, hogy ők oda be lettek börtönözve.
Elhatározta magát.
„Azzal az erővel, amit maga a Nagy Szellem táplált belém mondom néktek, hogy
lépjetek elő, és asszonyként mutatkozzatok meg.”
A szavak alig haltak el, amikor a két fiatalasszony előtte állt. Szemeiket zavartan
a földre sütötték, hogy elrejtsék az abban lobbanó huncut parazsat.
„Hálásak vagyunk neked a segítségedért” mondták. „A mi egyetlen gondolatunk
most már csak az, hogy segítségedre legyünk azzal, hogy elkészítjük az étkedet, hogy
gyűjtünk gyökereket és gumókat, hogy abból sokkal ízletesebb ételeket készíthessünk
neked, mire megjössz a vadászatból.”
Nurunderi elégedett volt a válaszukkal.
„Gyertek velem” mondta.
Követték őt vissza a kunyhójáig, és egymásra kacsintgatva kuncogtak, amikor
hallótávolságon kívülre került. Azon az éjszakán az öregember úgy élvezte a vacso-
ráját, mint még soha máskor. Amikor a hold fölkelt, Nurunderi a könyökére emelke-
dett és úgy tekintett a két oldalt mellette fekvő asszonyokra. A szeretet és a védeni
akarás különös érzése ébredt benne. Jó érzések melege ömlött el rajta, minthogy
meglelt valamit, amit az egész életében keresett és a mostani pillanatig még nem fe-
dezett föl.
Hetek múltak el ebben az eszményi viszonyban. Nem volt más tennivalója, csak
halászni és vadászni, nem érkezett semmilyen üzenet a népéhez. Az egyetlen zavaró
dolog az volt, hogy időnként eszébe jutott, hogy Nepelle hamarosan elvitetheti a
táborhelyétől és az asszonyaitól. De ilyen balsejtelmei csak akkor voltak, amikor
egyedül volt. Esténként a kis tisztás, ahol a tábor elhelyezkedett kacagástól volt han-
gos. Éjszakánként társasága, és kezeinek a meleg, élő testet érintő érzése volt.
Nurunderi annyira megkedvelte a lányokat, akik ekkorra már a feleségei lettek,
hogy képtelen volt őket magukra hagyni, még akkor sem, amikor átment a tóhoz halat
fogni.
„Segíthetnétek nekem ott is, ahogy a táborban” mondta nekik. „Vegyétek a kis
kézi hálót és a partnál próbáljatok meg vele halat fogni”.
Melléig begázolt a vízbe, hogy lándzsájával nagyobb halakat fogjon, miközben a
feleségei a kis hálóval halásztak a sekélyebb vizeken.
„Nézd, mit fogtunk” súgta egyikük izgatottan a másiknak. „Három tukkerit74”.
„De azok csak férfiaknak valók, asszonyok nem ehetik meg.”
„Már miért ne? A vénember soha sem tudja meg. Nem látom annak az okát, hogy
miért is kellene a férfiaknak a legjobb falatokat maguk számára megtartaniuk.”
„Rendben van. Tegyük be a zsákunkba és fedjük be avarral, és akkor a vénember
nem látja meg.”
Szóltak a férjüknek. „Megyünk vissza a táborhoz. Itt nincs hal. Kiásunk valami
finomat és elkészítjük a tüzet, hogy rendben legyen mire te a fogást hazahozod.”
74
Lapos, ezüstös hal, asszonyok számára tiltott étel.
56
 Meglengette a lándzsáját, hogy jelezze, meghallotta őket, és folytatta a halászatát.
A fiatal asszonyok visszafutottak a táborhoz, fölélesztették a tüzet és megsütötték a
halat, amit fogtak.
„Nem csuda, hogy a férfiak ezt megtartják maguknak” mondták a feleségek, ami-
kor belemerítették a fogaikat a fehér zamatos húsba. „Ez finomabb, mint a wallaby
húsa, vagy mint az a nagy, nyers hal, amit a Hírnök fog nekünk. Elmegyünk máskor
is és fogunk még.”
A lágy szellő elvitte a sült hal illatát messze a hegyoldalon és keresztül a vízen.
Nurunderi kiegyenesedett és kétkedve szimatolt a levegőbe.
„Tukkeri! Biztos-e az, hogy a feleségeim nem főztek meg tiltott halat?”
Kigázolt gyorsan a partra és futott a tábor felé. Amikor megérkezett a tüzet lo-
bogva találta. Mindenütt a sült hal és a tukkeri olaj erős illata áradt, de a feleségeinek
sehol sem volt nyoma. Látták őt, amint közeledik és egy másik ösvényen lementek a
tó partjához. Előszedtek a sásbeli rejtekéből egy öreg tutajt, és szorgosan eveztek a tó
túlpartja felé.
Nurunderi megdöbbent. Először ismerte föl, hogy fiatal asszonyok nem élnek szí-
vesen házasságban egy öregemberrel, és hogy őt becsapták. Leárnyékolta a szemeit a
kezével és áttekintett a tavon, és látta a kis fekete pontot a víz közepén. Mindössze
ennyit látott a tutajból és a távozó feleségeiből. Csupán csak addig várt, amíg
ellenőrizte, hogy valamennyi fegyvere meg van-e, a vénember máris elrohant a ke-
nujához és üldözésbe kezdett.
Már sötét volt, mire elérte a túlsó partot, de még láthatta, ahol az asszonyok partra
szálltak és megelégedett azzal, hogy majd reggel követi a nyomaikat. Tüzet gyújtott,
ételt főzött és újra megvizsgált a fegyvereit, mielőtt aludni tért volna. Köztük volt egy
plongge75, egy rövid fegyver gombbal a végén, amit arra használtak, hogy ítéletet
hajtsanak végre azon a személyen, aki a törzsi törvényt megszegte. Kaján mosollyal a
képén markolta meg, majd a fegyvereket a karjai közé szorítva lefeküdt aludni.
Másnap egész délelőtt követte a két pár láb nyomát, de amikor köves területre ért
elveszítette azokat. Néhány kört tett meg még, hogy megtalálja a nyomokat, amikor
azok kikerülnek a lágyabb talajra, és bár egész délután keresgélte, nem találta meg
azokat.
Késő délután, kedvét szegve és magányosan tábort vert, és felkészült az éjszakára.
Miközben félig ébren volt, félig már aludt, Puckowe76, a Nagymama Szellem jött
hozzá és figyelmeztette egy közeli veszélyre. Kora reggel teljes készenlétben állt, de
nem látta ellenség jelét. Közel és távol az egyetlen élőlény egy wombat volt. Lévén
bár tanult ember, nem ismerte föl, hogy a Gonosz maga öltött olyan alakot, hogy
megtévessze őt.
Nurunderi éhes volt. Becserkészte a wombatot és megölte. Amikor kihúzta a lán-
dzsáját a testéből, a vér kicsurrant a homokra. Visszacipelte az állatot az éjszakai tá-
borhelyéhez és már élesztette a tüzet, hogy megsüsse a húst, amikor eszébe jutott,
hogy a lándzsáját ott hagyta. Visszasietett és különös jeleket látott. A wombat vére
megkocsonyásodott és bekeveredett a homokba. Nurunderi látta, ahogy összeállt,
75
Bunkó, az egyik végén van egy gomb, ítélet végrehajtó eszköz. Talán furkósbot?
76
Puckowe: a nagyanyó szelleme.
57
amíg egy a földön hason fekvő emberré nem alakult. Hosszabb idő multán az arca és
az arcvonásai is kialakultak. Az ember élő volt, de úgy tűnt, mint aki alszik.
„Lehet, hogy barátságos lesz hozzám és segít nekem abban, hogy a hamis felesé-
geimet megtaláljam” gondolta Nurunderi.
Ott hagyta a lándzsáját ajándéknak és elment az erdőbe, hogy egy másikat szerez-
zen magának. Amikorra visszatért, az ember és a lándzsa eltűntek. Nurunderi láthatta
azt a csekély bemélyedést, ahol korábban a test feküdt, de nem látott lábnyomot, ami
onnan elvezetett volna. A barátok mindig hagynak maguk után nyomot. Csak is az
ellenség tünteti el a nyomát, de ebben az esetben Nurunderi nem talált olyan utat-
módot, ami azt megindokolta volna. Aggódott. Puckowie figyelmeztetése idéződött
föl előtte és óvatos helyzetet foglalt el.
Korábban egy hangot hallott, ami egy nagyobb homokdomb túloldaláról érkezett
felé. Megkerülte a dombot és a Gonoszt látta ott, aki ekkorra már a szokásos alakját
öltötte.
„Te vagy az az ember, aki ma reggel a wombat véréből és a homokból alakult
ki?” Kérdezte Nurunderi.
„Lehet, hogy én vagyok, de az is lehet, hogy nem.”
Nurunderi közelebbről tekintett rá.
„Te vagy az az ember.” Mondta. „Ez az én lándzsám, amit fogsz.”
„Akkor vissza is adhatom” válaszolt a Gonosz és hátralendült, készen arra, hogy
megszórja Nurunderit.
„Várj!” kiáltotta a Hírnök. „Neked adtam azt a lándzsát, föltéve, hogy esetleg
szükséged lehet rá. Ez baráti tett volt. Azt akarom, hogy segíts nekem.”
A Gonosz gúnyosan nevetett.
„Milyen segítségre gondolsz, amiben én részesíthetnélek?”
„Keresem a feleségeimet. Gonoszul cselekedtek és aztán elszaladtak. Meg akarom
találni őket.”
„Miért?”
„Mert abban a büntetésben akarom őket részesíteni, amit megérdemeltek.”
A Gonosz ismét csak nevetett.
„Akkor nem kapsz tőlem segítséget, Nurunderi. Tudom, hogy ki vagy. Te vagy az
a tanító, akit Nepelle leküldött a világba, hogy segíts az embereknek. Te már vén
vagy és megszegted a törvényeit. Te az én kegyelmemre szorulsz. Én vagyok a Go-
nosz.”
Nurunderi szíve zakatolt. Sajnálta már a gyengeségét, hogy feleségül vette a fia-
talasszonyokat. Fölismerte, hogy Nepelle ellenségének a kegyeire hagyatkozott.
Megkísérelte elterelni a másik figyelmét.
„Te nem lehetsz a Gonosz. Az sohasem helyezkedhet be egy wombat testébe.”
„Olyan alakot öltök, amit csak akarok.” Feleselt a Gonosz. „Ebben az esetben el
kell ismernem, hogy egy wombatba voltam bebörtönözve. Meg akartalak számtalan-
szor támadni, de a jó szellemek ebben megakadályoztak, és bezártak egy wombatba.
Aztán te meg elfelejtetted Nepelle tanítását és két bolond lány szavainak bedőltél.
Becsaptak téged. Amikor megszöktek én irányítottam őket erre az útra. Te megölted
a wombatot és kiszabadítottál engem a börtönömből.”
„Akkor úgy kell engem tekintened, mint barátodat.”
58
 „Nem, te nem vagy a barátom. És ráadásul Nepelle barátságát is eljátszottad. Nem
vagy más, csak egy magányos vénember, közel ahhoz, hogy a Gonosz kezeitől meg-
haljon.”
Elhajította a lándzsát Nurunderi felé, akár a villám. A tanító félre lépett, de nem
eléggé gyorsan. A lándzsa belevágódott a lábába. Megállt és kihúzta.
„Most te szorulsz az én könyörületességemre” kiáltotta Nurunderi diadalittasan.
Minden erejét beleadva visszavágta a lándzsát a Gonosz szívébe.
A vénember hangosan kiáltott Nepellenek hálát, azt gondolván, hogy az Atya
Szellem megbocsátott neki, és felkészült arra, hogy folytassa az útját. Néhány órán át
gyalogolt, míg nem lassan felderült előtte, hogy nem halad sehová. A szíve ismét
csak kalapált. Fölismerte az azonos homokdombot, ugyanazokat a fákat, és amikor
megfordult és visszatekintett, Gonosz ugyanazon testét is, ahogy a földön hevert. Le-
hajolt és közelebbről megvizsgálta. Látta azokat a madarakat, kisebb állatokat és ro-
varokat, amik a testet megközelítették, de képtelenek voltak elszabadulni.
„A Gonosz szelleme még él” gondolta, „még akkor is, ha én a külső alakját meg-
öltem. Szét kell zúznom a testet teljesen, és akkor minden rendben lesz.”
Rőzsét és száraz gallyakat gyűjtött és hatalmas temetési máglyát rakott. Rávon-
szolta a testet és addig várt, amíg azt a tűz teljesen meg nem emésztette. Aztán meg-
fordult, hogy elhagyja a vadászhelyet. De még mindig úgy találta, hogy képtelen
odébb állni. Gondosabban megvizsgálva a talajt észrevette, hogy az ember vére be-
szívódott a homokba. Nurunderi összekotorta a parazsat úgy, hogy a vér is elhamvadt
és végül úgy érezte már, hogy szabadon elmehet. Az állatok és a rovarok hirtelen fel-
engedtek és táncoltak körülötte, hogy hálájukat kifejezzék.
Több mérföld állt már mögötte, mire a Murray Folyó77 partjához ért.
Két pár lábnyom mutatta neki, hogy feleségei ugyanezen az úton jártak. A láb-
nyomok megszakadtak a folyóparton, és tudta, hogy vagy tutajjal, vagy kenuval kel-
lett nekik átkelniük. Semmi módot sem talált arra, hogy maga átjusson. Nepellehez
fohászkodott és az ő segítségével megremegett a föld, ami őt magát is megemelte és
egy hosszú homokból és kőből álló nyelv ívelt át a folyón keresztül egy hidat alkotva
így, amin aztán ő átment a túlsó partra.
„Itt a megbocsátás jele!” mondta.
A következő nap elérte a tengert. Tábortűz hamva hevert a homokon. A kagylók
és ételmaradékok utaltak arra, hogy az asszonyok még mindig a tiltott ételeket fo-
gyasztották. Nurunderi leült a partra és zokogott. Könnyei összegyűltek és folyóként
rohantak tova, beivódva a homokba és tavat alkotva, ami túlcsordult és csörgedezett a
tengerbe. A medence azóta is ott maradt, de Nepellének a tévelygő tanítója iránti sze-
retete következtében a vize azóta nem sós. Tiszta és üdítő lett és táplálja az eltávolo-
dottak lelkét, akik sóvárognak az örök élet földje iránt.

77
Az Alpok nyugati lejtőinél eredő folyó, Ausztrália leghosszabb folyója. Nyugat felé több ezer kilométer
után, Adelaide előtt ömlik a Déli Óceánba, miközben vize az Albert és az Alexandra tavakon halad át.
A hullámok ledöntötték a fiatalasszonyokat a lábukról
59 60
 A következő reggel, mihelyst kivilágosodott, Nurunderi észrevett egy félszigetet
nem messze a parttól. Keskeny, hosszú nyelvvel volt a szárazhoz kötve, de bizonyos
volt számára, hogy dagálykor a magasabb földet a víz elválasztja a parttól. A földszo-
rost e Ga-ra-gah, a Kék Daru őrizte, aki vigyázott a bejáratra. A fiatalasszonyok közel
ültek a parthoz és a Daruval tárgyaltak. Bár távol volt, Nurunderi mégis megállapí-
totta, hogy az asszonyok a rábeszélő képességüket vetették be, hogy meggyőzzék az
őrt, engedje őket be. Nurunderi kiáltott és látta, amint felé fordulnak, és ránéznek.
Intett, de ők visszafordultak még erőteljesebben győzködték Ga-ra-gahot. Egyikük a
karját a nyaka köré fonta. A Kék Daru mellélépett és a gyalogúton együtt kezdtek be-
felé szaladni.
„Itt az alkalmad!”
Ezt a hithű Puckowie suttogta a fülébe.
„Nepelle, most segíts!” kiáltotta Nurunderi. „Bölcsességedben csak te tudod, hogy
mit kell tenni azokkal a feleségekkel, akiket én annyira nagyon és bolondul szeret-
tem. Ők fiatalok. Emlékezz erre és bocsáss meg nekem, amiért rosszat tettem, ami
sokkal nagyobb volt, mint az övéké.”
„Épp most lépnek be a Szellem-országba” suttogta ismét Puckowie. „Nepelle aka-
rata az, hogy énekeld el a szél dalát. Gyorsan!”
Nurunderi hátravetette a fejét és énekelni kezdett. Egy széllökés elkapta a szava-
kat és a félsziget felé sodorta. A hullámok fölemelkedtek, hogy hallják. A szél fel-
kapta a tarajukat és finom permetként fújta a menekülő lányok felé. A tenger föl-
emelkedett az ágyából és kicsapott a földre, és ledöntötte a fiatalasszonyokat a lábuk-
ról. A szél átfújt a tenger fölött, míg nem a hullámok átcsaptak a fejük felett és
eltűntek a szem elől. A könnyek patakzottak Nurunderi állán amint leült, hogy fi-
gyelje őket és bánkódjék miattuk.
A szél hirtelen elhalt. A nap sütött le a csendes tengerre a part és a félsziget
közöttre, ahol egy új szigetecske emelkedett, ami a Szellem Sziget lett. A közelben
két kerekded szikla emelkedik a víz fölé.
„Azok a te feleségeid” mondta Puckowie. „Nepelle kővé változtatta őket, és nem
engedte meg nekik, hogy bejussanak a Szellem Országba.”
A könny csöpögött a vénember álláról.
„Nem szolgáltak erre rá.” Suttogta megtörten. „Annyira fiatalok és szépek voltak.
Nem fogták fel, hogy mit is cselekszenek. Nepelle mindenkivel szemben elnéző.
Nem hagyja majd, hogy a szolgája szenvedjen.”
Bedobta magát a vízbe. Teste egy áramlatba került és az óceán mélyére sodródott,
ahol is ifjú hitvesei lelkével találkozott. Mind a hárman összekapaszkodtak, és máris
úgy érezték, hogy a vízen át felemelkednek a tiszta levegőbe, keresztül a nehéz felle-
geken, föl a magas mennyekbe, ahol Nepelle meghagyta nekik, hogy mint csillagok
ragyogjanak, ezzel is megmutatván, hogy megbocsátott nekik.
Azért volt mindez, mert Nurunderi oly hevesen szerette a feleségeit, hogy bocsá-
natot nyertek és csillagként élhettek együtt az égen; de a megkövesedett testük ott
maradt a tengerben minden asszonynak méltó figyelmeztetésül, hogy sohase fogyasz-
szanak tiltott ételt.
61
A saskeselyű és a fakopács.
A yaraan fa78 felszökött az égbe. Olyan magas volt, mint öt fa79. A legfelsőbb ága
olyan magasan volt, hogy alig volt már látható, és valóban volt idő, amikor az alacso-
nyabban lévő felhők miatt nem is volt látható. Itt volt, ahol Mullian a Saskeselyű
Moodaival80, a Posszummal, a feleségével, és Moodaival az anyósával élt, aki egyéb-
ként szintén posszum volt, de itt élt Butterga81 a Repülő Mókus is.
Egy férfi és három asszony és mindegyikük kannibál! Mullian magasabb és
erősebb és bátrabb volt, mint ezek az asszonyok. Amikor ők felkiáltottak: „Mulliam!
Éhesek vagyunk!” a hatalmas Saskeselyű lemászott az otthonából, fölfegyverezte
magát a lándzsájával, ami olyan nehéz volt, hogy emberfia nem tudta megemelni.
Követte bármelyik két lábon járó ember nyomát addig, amíg el nem kapta őt.
Csisss! Mulliam lándzsája belemerült a testébe és ez volt a szerencsétlen ember
számára a vég. A lándzsán feltűzve hagyva az élettelen testet a vállán átvetette, visz-
szaballagott a yaraan fához és felszaladt a sima kérgen a lándzsája végére feltűzött
ízletes étellel.
Amikor messze fönn a felhők között megérkezett az ágak közötti tisztáshoz, ak-
korra már lángolva égett a tűz. Az asszonyok földarabolták a testet, és forró köveken
megsütötték.
Hosszú ideig senki sem tudta, hogy Mulliam gyilkolta meg a földön élő embere-
ket, de egyik nap meglátták, amint egy fiatalasszony testével a lándzsáján iramodott
visszafelé.
„Mit tehetünk?” kérdezték a férfiak egymástól. „Nem hagyhatjuk, hogy Mulliam
férfiakat és nőket gyilkolgasson”.
„Várjuk meg, amíg ismét lejön és akkor támadjuk meg” javasolta valaki, de töb-
ben is ellenezték az ilyen vakmerő ötletet.
„Húsz férfi sem képes legyőzni Mulliant” mondták. „Meghalnának, és semmi
mást nem érnénk el vele, csupán egy bő étkezést az asszonynépének”.
„Akkor jobb lenne, ha valaki fölmászna a yaraan fára és felgyújtaná a tanyájukat.”
Egy kis öregember, aki vadászkészségéről volt ismert hangos kacagásba kezdett.
„Óh, igen, másszon fel a fára és gyújtsa fel a tanyájukat” gúnyolódott „Növesszen
szárnyakat a lábára és emelkedjen föl, mint egy madár. Vagy kenje be magát ragacs-
csal és sétáljon fel a törzsön, mint egy légy.”
„A Bibbik82 ezt meg tudják csinálni” szólt egy hang a sötétből.
Két erős, fiatal és tevékeny, a Fakopácsok törzséhez tartozó Bibbi ugrott be a tűz
fényébe.
78
yaran fa: fehér eukaliptusz.
79
Egy másik változatban azt állítják, hogy a Barwon folyó mellett lévő magas fa öt másik fából tevődött ösz-
sze, mint eukaliptusz, boksz tree (finom szövetű, kemény, folyómenti fa), coolabah (egy uszadék eu-
kaliptusz fajta, a boksz tree fajtája), belar (ökör tölgy) és fenyő. Annak a helyzete, aki megmászta a
80
lehulló kéregből volt megállapítható.
Moodai: posszum.
81
Buttergai: repülő mókusfajta.
82
Bibbi: szó szerint fán futó, azaz fakopács, avagy harkály.
62
 „Hó, hó! Mi vagyunk azok a férfiak, akik ezt meg tudjuk csinálni.” Kiáltották lévő kijárathoz, de Mullian megelőzte őket. A kunyhó megrepedt és egy kissé meg-
hangosan, és táncolni kezdtek a tűz körül. Kezeik és lábaik úgy lódultak le és fel, ereszkedett. Széles vállai beszorultak az ajtónyílásba.
mintha egy fára másztak volna. Egyszerre a lángok belekaptak a tetőzetbe, ami rögvest sárga lángvirággá alakult.
„Így másszuk meg a fát.” A lent szemlélődők számára úgy tűnt, mintha a yaraan fa csudálatos virágba borult
Az öregember ismét kacagott. volna, de Mullian és a feleségei számára ez a halált jelentette.
„Nagyon jó, Bibbik, de hogyan gyújtjátok majd fel a tanyájukat?” Mullian karjai leégtek a válláról. Megperzselt hajjal és égő bőrrel az asszonyok
„Úgy mint ezt” mondta egy mókusszerű hang fölülük. Murra-wunda83 a Mászó eszméletlenül rogytak a padlóra. A lángok felerősödtek, amint felfalták a testüket.
Patkány ugrott le egy föléjük nyúló ágról és ért földet a férfiak körében. Amint repült Hamarosan semmi sem maradt a mezítelen ágon, csak a négy emberevő megperzselt
a levegőben füst és láng csíkot húzott maga mögött. Amint eléjük állt, láthatták, hogy csontjai.
izzó üszköt tart a fogai között. A tűzből csente el, miközben mindenki az öreg va- Ugyanolyan erősen, mint életében, Mullian lelke egyik feleségének a lelkét tartva
dászra figyelt. elszállt a yaraan fától. Moodai, Butterga anyósa, a Repülő Mókus visszamaradt, de
„Jó, Murra-wunda, jó. Velünk jöhetsz.” Mondták a Bibbi emberei beleegyezően. magasan, fenn az égben Mullian elfoglalta a helyét, mint Mullian-ga84 a Hajnal Csil-
A következő hajnalban a három igyekvő fiatalember elkezdte a yaraan fa törzsét lag. Mellette egy halovány csillag látható, ami a testétől elválasztott karja, és egy na-
megmászni. Megrémültek, amikor a fa megremegett, mert Mullima elkezdett lefelé gyobb, ami Moodai, a felesége.
ereszkedni egy következő vadász kirándulására, de elrejtőztek a fa másik oldalán, és A tőz lefelé haladt a yaraan fán, amíg el nem érte a tövét és semmi sem maradt
nem vette észre őket. Egész nap másztak. Amikor az éjszaka elérkezett még csak fél- belőle. A föld beomlott, amikor a gyökerei is kiégtek, de csatornákat hagytak maguk
úton voltak. Az éjszakai táborukat egy vastag ágon készítették el, tartva attól, hogy mögött, amiken keresztül áradáskor befolyik a víz abba a hatalmas üregbe, ahonnan
Mullian hazafelé tértében esetleg fölfedezi őket; de a Saskeselyűnek valószínű mesz- hajdanán a fa törzse nőtt ki a földből.
szebb kellet elmennie vadászni, mert nem tért vissza a sötétedés óráiban.
A következő reggel elérték azt a dobogót, ahol Mullian kialakította az otthonát.
Az asszonyok tüsténkedtek, hogy a növényi ételt, mint fűszert elkészítsék, mire
Mulliant visszavárták. Murra-wunda és a Bibbik észrevétlenül besurrantak a tanyára.
A Mászó Patkány gondosan őrizte a zsarátnokot. Bedugta egy sötét sarokba, ahol ad-
dig parázslott, amíg a vörös lángok el nem érték a fűből készített falat.
„Most nekünk meg kell találnunk az életben maradás jeleit” suttogta Murra-
wunda. „Gyerünk. Ha nem jutunk le időben, még bajba kerülhetünk.”
Lecsusszantak a dobogó szélén és sokkal gyorsabban másztak le a fatörzsön, mint
ahogy fölmásztak. A földön, immár biztonságban megvárták, amíg Mullian elhalad
mellettük. Terhe ellenére könnyedén mászott ágról ágra és zsugorodott a végén olyan
kicsivé, mint egy bogár. A kis fekete pont elérte az otthonát és eltűnt a szemük elől.
A mászók szóltak a barátaiknak, hogy lessék meg, mi lesz. Hamarosan a fát föl-
felé kémlelő arcok vették körül. Nem tudván a lenti emberek várakozó
szemlélődéséről, Mullian ledobta a testet, amit magával hozott Buttergának és a két
Moodianak, bement a fűből készült hajlékba.
„Valami ég” szólt ki.
„Az csak a sütéshez gerjesztett tűz” válaszolt Butterga.
Ez nem elégítette ki Mulliant.
„A kunyhó tele van füsttel” mondta. „Gyertek és nézzetek körül, hogy mi lehet a
baj.”
Az asszonyok betódultak és elkezdtek köhögni. A füst vastagabb és vastagabb
lett, úgy, hogy már alig látták egymást. Vörös lángnyelv csapott fel a hátsó sarokból
és egyszeriben az egész fal lángba borult. Az asszonyok elmenekültek a hátsó falban

83 84
Murra-wunda: fán élő patkányfajta, murra: ujj, kéz, wunda: szellem, kísértet, fehér szellem. Mullian-ga: hajnal csillag, a Vénusz.
63 64

A hét nővér
Az Álomidőkben történt az, amikor lányok elhatározták, hogy ők is átesnek azo-
kon a komoly megpróbáltatásokon, ami majd megmutatja, hogy ők is készek a
felnőttségre és a házasságra, éppen úgy, ahogy a fiatalemberek is bizonyítják maguk-
nak a felnőttségüket. Elmentek a törsz öregeihez és elmondták nekik, hogy mit hatá-
roztak. A vezetők és a vének, lehorgasztott fejjel és lassan beszélve sokáig üléseztek
azon az éjjelen. Reggel aztán a lányokat a tanács elé idézték. Elmondták nekik, hogy
jóváhagyták a döntésüket és fölajánlották nekik az ő bölcsességüket.
„De mit is akartok tenni?” kérdezték.
„Meg akarjuk mutatni, hogy az elménket nem uralja a testünk. Hisszük, hogy
ahogy a férfiak, az asszonyok is fölülemelkedhetnek a félelmen és a fájdalmon. Így
az elkövetkező években a fiaink is bátrak és erősek lesznek. Vessetek alá minket is
ugyanazokat a próbáknak, amiket a fiúk is átélnek” érveltek.
A vénemberek kérdően néztek egymásra. Csak felnőtt férfiaknak megengedett,
hogy tudják mindazt, amin a fiúknak át kell esniük, hogy megfeleljenek a beavató
próbának.
„Új próbát kell kidolgoznunk” miután hosszabb ideig töprengtek rajta. „Nők so-
hasem állhatnak olyan próbatételek elé, amin a fiúknak át kell esniük.”
A fiatalasszonyok eltökéltek maradtak.
„A jövőben fiúkat fogunk szülni, akik a szertartásban részt vesznek majd. Nekünk
az jár, hogy mi, akik az anyjuk leszünk, tudjuk azt, hogy min is kell átesniük, amikor
idősebbek lesznek. Ők a csontjaikban a mi csontjainkat, a testükben a mi testünket
hordozzák majd. Ha mi legyőzzük a félelmet és a fájdalmat, ők is erősek lesznek,
amikor annak az ideje elérkezik.”
„Nagyon jó” mondták a vének. „Akarattal nem kívánjuk soha, hogy ti szenvedje-
tek; de ha eljuttok a végére, nagyra fogunk titeket becsülni és többre fogjuk tartani a
feleségeinket is.”
Nem volt könnyű dolog az, amin a lányoknak át kellett esniük. Három éven át
folyamatosan elvitték őket arra a helyre, ahová senki más nem mehetett el. A vének
megtanították őket a törzs törvényeire. Csupán csekély élelmet adtak nekik, amikor a
nap fölkelt és másik kis adagot, amikor lenyugodott. Testük vékonnyá és áttetszővé
vált, mire megtanulták, hogy az étvágyukat korlátozzák.
„Most már készek vagyunk” mondták.
„Nem” válaszoltak a vének. „Három évig az edzést kellett elviselnetek. A vizsga
most következik. Az első tétel megmutatja majd, hogy megtanultátok-e az első lec-
két?”
Hosszú, nehéz háromnapos útra vitték el őket. Sűrű bozótoson törtek át, éles ka-
rók karcolták meg és hasították fel a húsukat; égő mezőkön és magas hegyeken keltek
át, mindezen idő alatt nem érinthettek egy falat élelmet sem. A negyedik nap reggelén
a vének kengurukat és wallabikat fogtak meg és egy-egy kőkést adtak minden lány-
nak.
„Hasítsatok magatoknak élelmet ezzel” mondták. „Vegyetek annyit, amennyi elég
az éhségetek csillapítására”.
65
A vének megelégedésére a lányok csak annyi vettek maguknak, amennyi a hírte-
len éhségüket csillapította. Ha ösztöneikre hallgattak volna, akkor az egész pecsenyét
elfogyasztották volna a hosszú éhezés után, de ők jól megtanulták a leckét.
Visszatértek a táborba, ahol a vizsga második sorozata kezdődött el.
„Ez azt szolgálja, hogy lássuk, vajjon legyőzitek-e a fájdalmat” figyelmeztették
őket.
Egymás után lefektették őket a hátukkal a meztelen földre. A bölcsek vettek egy
kihegyezett pálcát, átdugták a lányok ajkai között úgy, hogy az egyik metsző fogukon
nyugodjon, majd a pálca végét addig ütötték, amíg a fog ki nem tört.
„Készek vagytok a másik fogatokat is elveszíteni?” kérdezték.
„Igen”.
A másik fogat is kiütötték, de a lányok egy hangot sem adtak. A többiek is tilta-
kozás nélkül alávetették magukat a vizsgának.
„Most álljatok sorba” utasítottak a bölcsek. Egy éles kőkéssel mély vágásokat ej-
tettek a mellükön mindaddig, amíg a vér a hasukra nem csurgott és onnan a földre
nem csöpögött. Hamut dörzsöltek a sebbe, hogy fájdalmat okozzanak ezzel, de ők
egyetlen hang nélkül eltűrték a kétszeresen hatalmas fájdalmat.
„Most lefeküdhettek és elaludhattok” mondták nekik.
Lefeküdtek a meztelen földre, és a kimerültségtől mély álomba merültek, elfeled-
ve innyeik égő fájdalmát és a sebeket, amikben a hamu gyógyította a sérülést. Né-
hány órával később az egyik lány fölébredt és elfojtotta rémületét mielőtt az ajkait el-
hagyhatta volna. Úgy érezte, hogy valami a testén át mozog. Megfeszítette az izmait,
ameddig azok olyan kemények nem lettek, mint a fa. Minden részét mászkáló rova-
rok fedték be. Átkúsztak az ajkai között, bekúsztak a beleibe és a fülébe és a szem-
héjai alá, de csendben és mozdulatlanul maradt; és így minden lány a napkeltéig, ami
megszabadította őket ettől.
A vizsga addig folytatódott, amíg már úgy tűnt, hogy sohasem lesz vége: újabb
próba volt, hogy szúrják át az orrukat, ahol egy pálcát kellett viselniük, ami meggá-
tolta, hogy a seb meggyógyuljon egészen a vérmérgezést megközelítve. Valahányszor
csak hozzáértek a viselőjének elviselhetetlen fájdalmat okozott, ahogy tovább mé-
lyedt a húsba. Megint más próba volt a forró parázságy; újabbak, amik a testet épí-
tették le, és amin csakis az elme és a lélek szilárd helyátállásával lehetett úrrá lenni.
„Véget ért” mondták végül a vének. „Minden vizsgát, a fájdalom minden próbá-
ját, minden kínt állhatatosan és jókedvűen kibírtatok. A törzs vénei büszkék rátok.
Most már csak egyetlen egy maradt hátra, a félelem legyőzése. Messze eljutottak
efelé, ám úgy vélitek, hogy azt is túlélitek?”
„Biztos” kiáltották a lányok egyhangúan.
A próbára éjjel került sor. A vének elmentek ahhoz a táborhelyhez, ahol a lányok
a tűz melege nélkül aludtak, ahol a szél süvített át hangosan a fák között, ahol a sötét-
ség és a gonosz szellemei rejtőztek látszólag minden bokorban. A vének hátborzon-
gató történeteket kántáltak a bunyipról85 és a maldarpekről86, a Yara-ma-yha-whoról87
85
bunyip: hagyományosan ismert szörny. Föltételezik, hogy tavakban él. Nagyobb, mint az elefánt, szeme,
mint az izzó parázs és olyan agyarral, mint a rozmároké.
86
maldarp: ???
87
Yara-ma-yha-who: ???
66
és a Keen Keengről88, olyan szörnyekről, mint a Whowhie89 did Jimbo90 és a
Cheeroonear91 és maga a Gonosz. Aztán ellopakodtak, és a lányokat magukra hagy-
ták.
Rémisztő hangok érkeztek a környező bozótosból és folytatódtak az egész éjjelen
át, mintha a tábort szörnyek és szellemek vették volna körül. Az öregemberek élve-
zetüket lelték abban, hogy megtöltsék a lányok szívét félelemmel; de a fiatalasszony-
ok, akik már a fájdalmak özönén át jutottak a felnőttség utolsó vizsgájáig, bátran tá-
maszkodhattak a nehezen megszerzett állhatatosság- és bátorságbeli tartalékaikra.
Eljött a reggel. Az egész törzs összegyűlt, hogy üdvözölje őket és gratuláljon ne-
kik, hogy az elme a test fölött győzedelmeskedett. Ezen a napon még a magas ég is-
tenei és a szellemei is jelen voltak. Az immár a teljes felnőtt asszonyságba lépett lá-
nyokat elragadták a barátaiktól és fölemelték az egekbe, ahol mint a Hét Nővér a
Pleiádok részeként ragyognak le a földre, minden következő nemzedéket arra bátorít-
va, hogy kövessék a példájukat.

* * * *

Azonban létezik egy másik törzsi történet is, ahol a Hét Nővérnek a Meamei92 ne-
vet tulajdonítják. Ők felügyeltek egy különösen értékes kincsre, a tűz ajándékára,
amit a yam botocskáikban93 rejtve őriztek. Élelmüket azzal főzték meg, és azzal
gyújtották meg a tüzeiket, amik éjszakánként melegítették őket. Amikor az időjárás
hidegre fordult, a férfiak és az asszonyok összegyűltek náluk és tüzet kunyeráltak
tőlük; de a Meameik szíve olyan kemény volt, mint a kőszikla a hegyekben.
„Ez a mi tulajdonunk” dicsekedtek. „Senkivel sem osztjuk meg.”
Azok között, akiket a nővérek elutasítottak, volt Wahn a Holló. Míg mások ked-
veszegetten távoztak, de Wahn természetét nem jellemezte az, hogy elfogadjon egy
visszautasítást. Tudta, hogy kell annak valami módjának lenni, hogy megszerezze a
tüzet a Meameitől, ezért elrejtőzött egy fában és kilesett mindent, amit azok tettek.
Hamarosan fölfedezte, hogy nagyon szeretik a fehér hangyákat. Idejük nagy részét ar- Az öregemberek élvezetüket lelték abban, hogy
ra fordították, hogy felkutassák azokat és összegyűjtsenek egy nagy mennyiséget, megtöltsék a lányok szívét félelemmel
amit vacsorájukra elfogyaszthattak.
Wahn egy kissé odébb ment és összegyűjtött egy halom mérges kígyót, amiket
bezárt egy termesz bolyba. Visszasietett a Meameikhez és izgatottan mondta „Talál-
tam egy óriási termesz dombot. Gyertek velem. Megmutatom nektek, hogy hol van.”
A Hét Nővér követte őt, nyalogatva ajkaikat a várható gyönyörtől. Amikor elérték
a hangyabolyt, lerombolták a yam botjukkal. Bosszúságukra egy halom sziszegő kí-
gyó kúszott elő és ugrált rájuk. A nővérek veszettül csapkodtak feléjük a yam botocs-
káikkal, míg nem azok végül eltörtek és a tűz kiesett a földre. Wahn lecsapott közé-
jük, fölcsípte a tüzet és elvitte.

88
Keen Keeng: lásd A macskaölő c. történetet, a 96 oldaltól.
89
Whowhie: lásd a A Murray folyó szörnye. c. történetet, a 153. oldaltól.
90
did Jimbo: gonosz, emberevő, lásd a Mummulbery és a Thardid Jimbo c. történetet a 187. oldaltól.
91
Cheeroonear: lásd a A kutyaarcú ember c. történetet, a 173. oldaltól.
92
Meamei: Maya-Mayi, a Pleiádok, a Fiastyúk csillagkép.
93
yam botocska: trópusi kúszónövény ehető szára (a Dioscorea genuszból), belül üreges, édeskés ízű.
Az öregemberek élvezetüket lelték abban, hogy megtöltsék a lányok szívét félelemmel
67 68
 nővérüket. Ez után indultak el az egekbe, hogy megkeressék a nyarat, hogy megol-
Ez után történt az, hogy a Hét Nővér fölment az égbe és lett a Pleiad csillagképpé. vassza a jeget és a havat.
A tűz adománya most a Holló birtokába került, aki ugyanolyan féltékenyen őrizte, Nyáridőben van az minden évben, hogy újra megjelennek, magukkal hozván a
mint az előző birtokosai. Az emberek azt remélték, hogy majd elérhetővé teszi szá- meleg napokat. A meleg időjárás után messze nyugatra utaznak, és a tél érkezik meg,
mukra is, de Wahnnak egy sokkal fortélyosabb terve volt. hogy emlékeztesse az embert, hogy rossz ügy olyan nőket elvinni, akik számukra til-
„Én vagyok most a tűz felügyelője” mondta nekik. „Ez egy szent feladat, amit tott totemekhez tartoznak.
Baiame bízott rám – a bátorságom és eszességem jutalmául” Adta hozzá sebtében. Karambal, Meameivel való tapasztalata után más feleséget ment el keresni. Úgy
„Nincs arra engedélyem, hogy megosszam veletek, de kész vagyok nektek segíteni. vélte, hogy megtanulta a leckét és úgy határozott, hogy a megfelelő totemből fog vá-
Ha idehozzátok az ételeiteket, azokat megfőzöm nektek.” lasztani. Amikor megtalálta az asszonyt, akit akart, ismét csak szerencsétlen lett,
Az emberek megtapsolták az ő nagylelkűségét és Wahn tartotta a szavát. merthogy ő már a nagy harcos, Bullabogabun95 felesége volt. Karambal lágy szavak-
Megfőzte az ételeiket, amint elébe hozták, de mindig lecsípte abból a legízletesebb kal ösztönözte az asszonyt, hogy hagyja el a férjét és menjen el vele.
darabot magának. Az életük rövid és édes volt együtt. Bullabogabun követte a nyomaikat és gyorsan
„Miért nem vadászol te magadnak?” kérdezték tőle. utolérte őket. Karambal szerelme kisebb volt, mint a félelme. Elengedte az asszonyt,
Wahn megfedte őket. fölmászott egy magas fára, ami nem messze a táboruktól nőtt és elrejtőzött az ágak
„Hálátlanok vagytok” mondta. „Én megsütöm az ételeteket nektek. A legkeve- között. Bullabogabun látta őt fenn guggolni és tüzet rakott a fa törzsénél. Az ágak tü-
sebb, amit tehettek az, hogy a csekély igényemet kielégítitek. A tűz őrzése nem teszi zet fogtak és aztán a törzs is, ami úgy égett, mint az óriás fáklyája a síkság közepén.
lehetővé, hogy magam is élelem után nézzek.” Karambalt fölkapták az éhes lángok és fölemelték az égbe, a Hét Nővér közelébe. El-
Az emberek panasszal éltek Baiamenál. A Nagy Szellem dühös lett, amikor meg- feledve mindent, amit tanult még mindig üldözi őket az égen – Karambal, aki az
hallotta, hogy mit tesz Wahn. Azt mondta az embereknek, hogy ne féljenek, hanem Aldebaran csillaggá, az üldözővé vált.
erővel vegyék el a tüzet Wahntól.
Így hát összegyülekeztek és megrohamozták Wahn táborhelyét. Amikor a közelé-
be értek, megfogta az üszkös darabokat és közéjük hajigálta, hogy elrettentse a táma-
dókat, de azok megragadták azokat és elvitték magukkal, hogy a saját tábortüzeiket
meggyújtsák. Wahn magára maradt. Azon kuncogott magában, hogy mennyire köny-
nyen megmenekült; de elfelejtette, hogy a mindenlátó Atya Szellem mindent lát, ami
az általa teremtett világban történik.
Baiame megátkozta a Hollót.
„Légy olyan fekete, mint a tűzben elszenesedett fa” mennydörögte „Nem vagy
méltó arra, hogy ember légy.”
Wahnra mutatott, akinek a teste zsugorodni kezdett. Lábai apró botocskák lettek,
az arca megnyúlt, csőrbe végződött és a karjait tollak borították be. Itt állt most már
ő: ezentúl nem mint Wahn az ember, hanem mint Wahn a Holló – fekete, mint a
megperzselt gallyak, amik a tűzbe pottyantak.

* * * *

Mielőtt a Meamei nővérek elhagyták volna a földet, fölmentek a hegyek közé és

forrásokat alakítottak ki, hogy táplálják a folyókat, hogy minden időben legyen víz
mind a férfiaknak, mind a nőknek. Egy fiatal vadász, Karambal94 szomorú lett, ami-
kor megtudta, hogy a Meamei nővérek távozni készülnek, mert beleszeretett az egyi-
kükbe. Amikor egy nap egyedül találta a leányt, elragadta őt, hogy legyen a felesége.
De a többi nővér hideg télies időt küldtek a földre, hogy a vadász engedje el a

94 95
Karambal: Aldebaran csillag a Bika csillagképben. Bullabogabun ???
69 70

A mennyei bozótpulykák
Az Álomidőben volt egy síkság, ahol senki sem élt, kivéve egy bozótpulyka96 se-
reget. Szabadon kószálhattak, bárhová elmehettek, ahová csak akartak és nem voltak
ellenségeik. Az élet nagyszerű lett volna, hacsak nincs egy Bozótpulyka Öreg Nagy-
apó, aki még nagyon erős volt és mozgékony és minden madárnál nagyobb testű. So-
ha sem volt a sereg többi részében népszerű és magába visszavonultan élt, gyakran
hosszú ideig egyáltalán nem is mutatkozott.
Nagy hűhó támadt mindannyiszor, amikor fölfedezték, hogy a fiatal madarak kö-
zül valaki hiányzik.
„Hová is mehetett?” kérdezte mindenki. „tegnap este még a táncnál láttuk őt, de
ma már nyoma sincs.”
A madarak egyike összeszedte a bátorságát és elindult a Bozótpulyka Nagyapót
megkeresni.
„Láttad-e a kislányunkat?” kérdezte.
„Honnan is tudnám” válaszolta az idős madár morcosan. „Egyikőtök sem hívta fel
rá a figyelmemet. Miért is törődnék vele?”
A fiatal madár fájdalmas zavarban távozott onnan, minthogy a földön madártolla-
kat és megszáradt vércseppeket látott, de nem akart többet kérdezni.
Az ügyről néhány napra megfeledkeztek, ám akkor másik madár tűnt el. A vadá-
szok gondosan megvizsgálták a területet. Egy vonszolt test nyomát látták a bozótos-
ban, még több tollat, és egy nagy kupac csontot is találtak.
„Ez a Bozótpulyka Nagyapa volt” mondta a sereg maradéka aznap éjjel. „Kanni-
bállá vált. Addig vár, amíg mi a holdfényben táncolni nem kezdünk. Akkor, amikor
valamelyik fiatal madarat elönti a fáradtság, ő ráveti magát és elvonszolja, majd
megöli.”
„Mit tehetnénk? Ne engedhetjük meg a Nagyapának, hogy ezt tegye a szerette-
inkkel.”
„Mit is tehetnénk?”
„Elmehetnénk és megölhetnénk őt.”
„Ki merné megtenni?”
Hosszú csönd következett. Nyilvánvaló volt, hogy valamit tenni kellene, hogy el-
hárítsák a veszélyt, de senki nem vállalta, hogy megtámadja a Bozótpulykák legöre-
gebbjét és legnagyobbját.
Minthogy egyetlen madárban sem volt kellő bátorság, hogy megszabadítsa őket a
veszedelemtől, el kellett tűrniük, hogy fiatal madarak vesszenek el.
„Könnyű lenne elébe menni a táncuknak” mondta egy anyamadár. „Csak akkor
képes a Nagypapa elvonszolni és megölni az ifjakat, amikor a tánc közben elfáradnak
és kidőlnek.”
Valamennyien egyetértettek vele, azonban a legközelebbi éjszakán ismét táncol-
tak a holdfényben. A holdfény a vérükben volt és nem lettek volna többé már bozót-
pulykák, ha abbahagyják a táncot.
96
bozótpulyka: brush-turkey, nagy testű, tojásait földhalomba rakó és ott kikeltető madár, Alectura lathami.
71
De ez az ügy nem mehetett a végtelenségig, különben az egész sereg elpusztult
volna és beleveszett volna a sivatag csendjébe.
Újabb tanácskozást hívtak össze.
„Csupán csak egy megoldásunk maradt” mondta a vezetők egyike. „Nem harcol-
hatunk; de itt sem maradhatunk várva, hogy egyenként megöljenek minket. El kell
innen mennünk valahová, ahol a Nagypapa nem talál meg minket.”
„Mikor kellene mennünk” jött a hangok kara, merthogy mindenki egyetértett vele.
„Most kell indulnunk,” mondta váratlanul. „Sokáig töprenghetnénk és vitatkoz-
hatnánk róla; talán a Nagypapa ki is hallgatna, és akkor követne is minket. Tegnap
éjjel azonban a legjobb kislányt kapta el és most valahol tele hassal jóllakottan alszik
és képtelen minket követni.”
A hosszú folyamat elkezdődött. Igyekeztek eltűntetni a nyomaikat, hogy a kanni-
bál pulyka ne tudja őket követni; de hogyan is mehetne egy madárcsapat anélkül,
hogy bármi nyomot is hagyna?
Két nappal később, amikor eljött a reggel és az étvágya is megelevenedett, a
Nagypapa Bozótpulyka rádöbbent, hogy a sivatag csendes. Felröppent egy fa ágai
közé és körülnézett. Még csak a raj nyomait sem látta, akiknek pedig a síkságon kel-
lett volna kutatgatniuk. Elsietett a táncoló helyhez és látta a letaposott kört, ahol a
táncot járták és a tiszta nyomot, ami elvezetett a hegyek felé. Szárnyaival csapkodva
követte a nyomokat, míg nem a hegyekhez érkezett. Itt a köveken át már sokkal ne-
hezebb volt követni a nyomokat, de itt is meg ott is talált árulkodó nyomokat, vagy
egy-egy földre pottyant tollat. Még akkor is, amikor a csapat egy folyó medrébe hú-
zódott le, ki tudta olvasni a jeleket a megzavart levelek és a bokrok között fönnakadt
tollakból.
Hirtelen egy szikla kiszögeléshez érkezett, ahol tisztán ráláthatott a hegy túlolda-
lán lévő síkságra. A nap ellen árnyékot vetve a szárnyaival, gondosan körbe szemlélt,
míg meg nem látta a távolban a pontocskákat, ami a raj táborhelyét jelentette számá-
ra.
Az öreg madár mosolygott magában. Várt a szürkületig, mielőtt megközelítette
volna a tábort és elrejtőzött a sűrű bozótban.
„A hegyi levegő meghozta az étvágyamat” mondta magának. „És ezek a bokrok
remek rejtekhelyet nyújtanak és mégis célszerű, hiszen észrevétlenül csaphatok le a
táncoló gyűrűre.”
Letelepedett és várt. Nem tudhatta, hogy amikor a madárraj elérte a táborhelyét,
két nagy bozótpulyka látogatta meg őket, akik leereszkedtek hozzájuk valahonnan,
Baiame vidékéről, az égből.
„Miért jöttetek ide:” kérdezte a két pulyka a síkságra érkezetteket. „Mi a bajotok
ott a hegy túloldalán?”
A bozótpulykák összegyűltek körülöttük, és egyszerre kezdtek el beszélni. A
hangzavarból a látogatók megtudhatták azt, hogy ki a Nagypapa Bozótpulyka és mi
mindent tett a rajjal.
Egymásra néztek megértően, és azt mondták „Értjük. Baiame azt mondta nekünk,
hogy helyesen cselekedtetek. Ne féljetek. Ma a táncotokat változatlanul kell járnotok.
Ne vegyetek észre semmit, bármi is történik.”
72
 A Nagypapa Bozótpulyka rejtve maradt a bozótban és erősen figyelte a táncolókat
a halovány holdfényben. Mögötte és kissé az egyik oldalánál a két Mennyei Bozót-
pulyka rejtőzött és figyelte az öreg Nagypapa Bozótpulykát.
Ahogy az éjszaka telt a táncosok egyre izgatottabbak lettek; dalaik és táncos lábuk
egyre gyorsult. Az egyik fiatal madár a földre rogyott. Nagypapa Bozótpulyka a lá-
baira pattant, áttört a bozóton és a test fölé görnyedt. De ugyanebben a pillanatban
hatalmas madár tornyosult fölé és úgy megcsapta őt, hogy felhemperedett a földön.
Nagypapa Bozótpulyka a hátán feküdt és rémület ült ki vén, ráncos képére. Hátulról a
másik nagy madár érkezett meg, egy újabb ütés lágy hangja hallatszott és a kannibál
holtan feküdt a táncterület peremén.
A madarak tovább táncoltak, nem törődtek azzal, ami történt, míg nem a mennyei
látogatók nem szólították őket.
„A gondjaitok ezzel véget értek.” Mondták. „Az Öreg Nagypapa soha többet nem
öli meg a fiatal madaraitokat.”
Az egész raj megkönnyebbülten és csodálattal kotyogott és klattyogatott97. A két
hatalmas madár fölemelkedett közülük, szárnyaikkal fönségesen csapkodva fordultak
az egek felét. A kisebb madarak érdekében kifejtett szolgálataikért jutalmul Baiame
kitárta karjait és fölhelyezte őket az égboltra, hogy irányt mutassanak mind az égi
szellemeknek, mind a földi embereknek, ők váltak azzá a két fényes pöttyé, amelyik a
Dél Keresztje lángoló csillagaira mutat.
97
Sajátos torokhang, amit a bozótpulyka kakasai hallatnak nyelés közben.
73
Pripriggie tánca
Mint a szikrák az égő ágból, amikor a földhöz csapkodják, úgy áramlottak értelem
nélkül a csillagok az égbolton. Queensland egy piciny falucskájában Pripriggie, a
dalok énekese, a bikatülök forgatója, az ügyes vadász, a repülő lábú vezetésével jár-
ták éjszakai táncukat a férfiak és a nők. Őt nem uralta sem ütem, sem rend, de a kis
völgyben az ének és a táncoló léptek hangja elvegyült, ahogy Pripriggie népe követte
őt a bűvös kör mentén. Szíveik az ütemre dobbantak, és amikor a dalnak vége lett és
kimerülten rogytak a földre, egymásnak mondogatták, hogy „Pripriggie hatalmas! Ha
akarná, még a csillagokat is megtáncoltathatná a dalaival.”
A hosszú éjszaka óráit tánccal töltő és aztán hajnalig szendergő férfiaknak és
nőknek testük fönntartásához élelemre is szükségük volt. A nőknek meg volt a maguk
feladata és a férfiak meg vadászok voltak; de minden élelemszerző közül Pripriggie
volt a legsikeresebb. Hajnalban ő volt először talpon, és ezen a reggelen átlopakodott
a folyópart menti szürke, gyöngyös ködön míg nem egy hatalmas fához nem ért, amin
repülő rókák98 lógtak az ágakon. Már visszatértek éjszakai reptükből és mélyen alud-
tak.
Léptei olyan könnyűek voltak, mint a füvön visszaverődő napfény tükröződése,
egyetlen vesszőt sem mozdítva meg, a levelekről egyetlen harmatot sem ejtve a földre
osont a fa felé. A repülő rókák csoportokban verődve lógtak az ágakon. Egy repülő
róka ugyan önmagában kevés táplálékot jelent egy férfinak, vagy egy nőnek, de a ve-
zérük a többinél többszörösen nagyobb volt és a vezér volt az, akire Pripriggie szemet
vetett, hogy népének az aznap esti táplálékot elvigye.
Közelebb ment, míg nem megláthatta a repülő rókák vezérének hatalmas alakját,
akit feleségei és védő kísérői vettek körül. Pripriggie beillesztette lándzsája nyelét a
hajító szerszámába, és ujjnyiról ujjnyira hátrafeszítette a karjait, míg nem hátul telje-
sen ki nem feszült. Ekkor, egyetlen hirtelen rántással, izmainak és testének minden
erejét beleadva a hajító bot meglendült és a lándzsa dalolva száguldott át a levegőn.
Átdöfte a hatalmas repülő róka testét és odaszögezte a fatörzshöz. Egy pillanattal
később fülsiketítő lárma keletkezett, amikor a repülő rókák fölriadtak és meglendí-
tették szárnyaikat. Mint a sűrű füst repültek szét a fától és köröztek körülötte, várván
a vezérükre.
Ő azonban nem jött. Meglátták a testét a fához szegezve és a lándzsa szára még
remegett a lendülettől. A fa körüli újabb fordulójukkor meglátták Pripriggiet, amint a
földre kuporodott és a hajító szerszáma meg előtte hevert. Mint a legyek felhője úgy
ereszkedtek le rá, fölkapták őt és elvitték onnan. Magasabbra és magasabbra, míg
nem eltűntek a szem elől.
Aznap éjjel a férfiak és a nők kereték dalaik énekesét, de nem látták őt sehol sem.
Gyomruk üres volt, mert a vadászatuk eredménytelen volt és a kétségbeesés ereszke-
dett rájuk.
„Pripriggie nélkül nincs reményünk” siránkoztak. „Ha eltáncoljuk a táncát, talán
akkor visszajön. Esetleg eltévedt és várja, hogy meghallja a dalainkat.”
98
repülő rókák: éjszaka táplálkozni repülő, denevérszerű, de sokkal nagyobb testű állatok.
74
 Csoszogó táncba kezdtek, de nem volt benne élet. Hirtelen megálltak. Valakit
énekelni hallottak. Messziről jött és úgy tűnt, mintha a csillagok felől hallanék.
„Hallga! Ez Pripriggie hangja” mondták.
A hang felerősödött; fejeikben egy ütem lett úrrá és felgyorsította vérük áramlá-
sát.
„Nézzétek! A csillagok táncolnak!”
Az össze-vissza feldobált csillagok elrendeződtek, és Pripriggie dalára táncolni
kezdtek. A férfiak és a nők csatlakoztak hozzájuk. Lábuk elsiklott a föld felett, és
daluk mélyen a testükből tört át a torkukon. Pripriggie új táncát a földön és az égen
egyaránt járták.
A dalnak vége lett. A tánc is befejeződött. Hátrafeküdtek és bámultak. Fönt az
égen át a csillagok egy fénycsóvában nyugodtak. A mennyek táncosai ott hevertek,
ahová mennyei dalos tánc99 végeztével estek. Habár a férfiak gyászolták Pripriggie
elveszítését, mégis örvendeztek, mert a Tejút feszült fölöttük emlékeztetvén őket arra,
hogy Pripriggie ugyanolyan könnyen tudta megigézni a csillagokat, ahogy az emberi
lábakat.

Mint a legyek felhője úgy ereszkedtek le rá, fölkapták őt és elvitték onnan 99

corroboree: ünneplő, vagy harci dalos táncdráma, az ausztrál bennszülöttek dalaival.
75 76
Állatokról szóló legendák. Hogyan érkeztek az állatok Ausztráliába? 100

Hosszú idővel azelőtt, hogy emberek és állatok éltek volna Ausztráliában, az

egyetlen olyan élőlény, akinek szeme volt és ezért láthatta az egész földrészt, a ván-
dormadarak raja volt. Amikor visszatértek a távoli, keleti otthonukba, akkor elmond-
ták a végtelen síkságokon, a fákkal borított hegyeken, a széles és hosszú folyók
mentén élő állatoknak, akik abban az időben férfi és női alakban éltek, hogy növé-
nyekkel bővelkedő hatalmas ország volt, ami fölött elrepültek. A jelentés akkora lel-
kesedést váltott ki a közelről és távolról egybegyűlt állatokban, hogy corroboreét101
tartottak és alaposan megtárgyalták az ügyet. Úgy döntöttek, hogy valamennyien
odamennek, mert hogy az a föld annyira gazdagnak és kívánatosnak tűnt.
Hatalmas gondot az jelentett, hogy hogyan is kerüljenek az ígéret földjére? Va-
lamennyi állatnak megvolt ugyan a saját kenuja, azonban azok törékeny járművek
voltak. Ugyan tökéletesen megfeleltek a tavak és folyók csendes vizének de nem a
két föld között elterülő óceánnak. Az egyetlen jármű, ami valamennyiüket magába
vehette volna a Bálnáé volt. Megkérték, hogy kölcsönözze nekik, de elutasításra lel-
tek.
Az állatok eldöntötték, hogy átvándorolnak, legyen az bárminemű nehézség árán
is. Még egy titkos tanácskozást tartottak, ahol a Tengeri csillag segítségét is már
számba vették, aki a Bálna közeli barátja volt. A Tengeri csillag beleegyezett, hogy
segít, mert maga is annyira föllelkesedett az utazás miatt, mint a többiek.
„Üdvözlet a barátnak” mondta a Bálnának.
„Üdvözlet” válaszolta a Bálna mély, dörgő hangján. „Mit akarsz?”
„Semmit sem akarok. Csupán csak segíteni neked. Látom, a hajad erősen megtet-
vesedett. Úgy vélem, hogy miután én kellően kicsiny vagyok, összeszedhetem azo-
kat.”
„Ez különlegesen kedves tőled. Már engem is egy kissé aggasztanak” ismerte el a
Bálna. A Tengeri Csillag keblére hajtotta a fejét és elégedettségének érezhető jelét is
adta. A Tengeri Csillag kényelmes módon szedegette össze a tetveket.
Egy idő múltán a Bálna türelmetlenné vált és bosszankodni kezdett.
„Hol van a kenum?” kérdezte. „Nem látom.”
„Itt van közvetlenül mögötted” mondta a Tengeri Csillag csillapítóan.
Felkapott egy fadarabot és egy üreget szurkált ki vele maga mellett. Zúgó hangot
adott ki.
„Meg vagy már győzve?”

100
Ez a legenda a szerző Bennszülött mesék és legendás történetek című munkájában is megtalálható. A jelen
gyűjteménybe mégis fölvételt nyert, mert ez tekinthető az alaptörténetnek, ami elmeséli, hogyan is ér-
kezhettek az állatok Ausztráliába, amikor még ember formájúak voltak. Ebben, és a következő törté-
netekben elmesélik, hogyan is vezettek emberi cselekedetek állatokká alakuláshoz, ami végül is a
fejlődési rendszereknek éppen a megfordítottja. Az első nyomtatott változatot R.H. Matthews tollából
a Science and Man c. folyóiratban, majd könyvében, a Folklore of the Australian Aboriginesben ol-
vashatjuk, mint a Thurrawai törzstől eredő történetet.
101
corroborea: tánc, találkozó.
77 78
 A Bálna visszahanyatlott és ismét barátja figyelmének engedte át magát. A nap
már lemenőben volt az öbölben, amikor a Bálna másodszorra is felriadt. Hogyan választották szét a nappalt az éjszakától a
„Izgat a kenum” mondta. „Had’ lássam.” repülő rókák.
Félrelökte a Tengeri Csillagot és úgy fordult, hogy körbe nézhessen maga körül.
Egy hosszú barázda látszott a homokban, ahol a kenut a partra vonszolták, de a kenu-
Az első dalos-táncos ünnepen105, az idők kezdetén, a madarak és az állatok még
nak magának nem volt nyoma sem. A Bálna rémülten fordult hátra és meglátta,
boldogan keveredtek és együtt táncoltak. A törzsek versengtek egymással. Kukkatú106
ahogy a távoli láthatáron még éppen látszott, mielőtt eltűnt volna a szem elől. A Ten-
aki hiú volt, odasompolygott a Saskeselyűhöz, a madarak vezéréhez és mondta:
geri csillag felé fordult és akkor lendülettel támadt rá, hogy szegény pária szinte da-
„Semmi kétség, hogy a madarak jobban teljesítenek, mint az állatok, nem de?”
rabokra szakadt. Végtagjait és erősen szakadozott bőrét kíméletlenül leszaggatta. Az
„Semmi kétség” mondta a Saskeselyű.
utódai még ma is a sósvizű medencék sziklái mögött rejteznek és a testük még ma is
A Kukkatú sürgölődni kezdett és valamennyi barátjának elmondta, hogy a
viseli a Bálna haragjának a jeleit, amikor a barátja ellenfordult. De a kis Tengeri
Saskeselyű azt mondta, miszerint a madarak jobbak, mint az állatok. Nem sokkal
Csillag sem hagyta magát ellenállás nélkül megbüntetni, és a küzdelmük során sike-
később, a Kengurunak107, aki az állattörzsek vezetője volt, elmondták, hogy mit vél-
rült neki a Bálna fején egy kis lyukat hasítania, amit azóta is megörökölnek az utódai
nek a madarak. Elment a Saskeselyűhöz, hogy kifogást emeljen nála, de a madárem-
a nagy őstől.
berek annyira makacsak voltak, hogy veszekedni kezdtek. A szenvedély növekedett,
A Bálna vízpárát prüszkölve ki a fején lévő lyukon száguldott át az óceánon és
mások is csatlakoztak a veszekedéshez és rövid időn belül pofonok csattantak és
megpróbálta a kenut utolérni. A megrémült állatok mélyebbre és mélyebbre merítet-
megkezdődött a csata. Állatemberek harcoltak a madáremberek ellen; az egyetlenek,
ték a lapátjukat a tengerbe, és minden izmukat megfeszítették, hogy a kenu gyorsab-
akik bizonytalanok voltak a vitát illetően, a Repülő Rókák és a Baglyok voltak.
ban haladjon, de csupán a koalának volt köszönhető, hogy biztonságos távolba ma-
„Az értelmes dolog a nyerteshez csatlakozni” tanácsolta a Bagoly a barátjának.
radhattak a felbőszült üldözőtől.
„De honnan tudjuk meg, hogy ki lesz a győztes?”
„Nézzétek az erős karjaimat” kiáltott a Bennszülött Medve. „Kövessétek az én
„Nem igyekszünk majd, hogy mozduljunk. Várakozunk ennek a fának az árnyé-
csapásaimat”. A távolság megnőtt, amint erőteljes karjai repítették a lapátot a vízen át
kában. Pihenhetünk, és amikor már biztosak leszünk a csata kimenetelében, akkor
és karjai azóta is erősek és izmosak.
majd tudjuk, hogy mit tegyünk.”
Az üldözéses vágta éjjel és nappal, napokig tartott, mígnem végül megpillantották
Kényelmesen leheveredtek és figyelték, ahogy a madarak és az állatok
a földet – a földet, ahová igyekeztek. Az Illawara102 tó bejáratánál feneklett meg a ke-
előrenyomultak, majd visszavonultak, ahogy a szerencséjük melléjük állt, vagy el-
nu és az állatok a partra ugráltak. Amint eltűntek a bozótban, a kenu fölemelkedett és
hagyta őket. Fegyverek villantak és tompultak el a vértől. Fokozatosan az állatok hát-
a hullámokra esett. Brolga103, a Bennszülött Társ volt az egyetlen, akinek a helyén
ra szorultak. Felvillanyozódva a sikertől, a madarak megkétszerezték erőfeszítéseiket.
maradt az esze és emlékezett arra, hogy sohasem lesznek addig biztonságban, amíg a
„Gyerünk!” kiáltotta a Bagoly. „Mi madáremberek vagyunk. A testvéreink vé-
Bálna szabadon rohangálhat a kenujával a tengereken, mert bármikor a partra száll-
delmébe!”
hat, és ismét folytathatja az üldözést. Ezért Brolga ellökte a kenut a parttól és addig
Fölfedték magukat és a támogatásukkal a madarak látszólag felülmúlták ellenfe-
táncolt és ugrált a vékony palánkján, amíg az össze nem tört és el nem süllyedt a
leiket.
hullámokban. Ott aztán sziklává változott; és azóta is látható, mint Canman-gang104
Ám az állatok mögött a Kenguru összeszedett egy csapatnyi pihent, jól felkészült
szigete, közel az Illawara tó bejáratához. Brolga azóta is járja azt a táncot, ami ösz-
harcost. Elrejtőztek a fák mögött és váratlanul törtek a madarak soraira, akik a
szetörte a kenut.
meglepetéstől megtántorodtak. A már szorult helyzetbe került állatok összeszedték
A Bálna kedvetlenül elfordult és elúszott a parttól, ahogy az utódai azóta is teszik.
erejüket, és hamarosan megfordították a helyzetet. A madaraknak védekezniük kellett
Ami az állat-embereket illeti, megvizsgálták a földet, és úgy találták, hogy olyan jó,
az állatokkal szemben, akik barátaik halálát elkeseredetten meg akarták bosszulni.
amilyennek a madarak leírták. Letelepedtek itt, otthonaikat a fákon és a barlangokban
alakították ki, mind a tavak és a folyók mentén, mind pedig az erdőben és a végtelen
belső síkságon. 105
corroboree, fesztiválhoz hasonló ünnepély, ahol ritmikus énekekre táncolnak.
106
Kukkatú: sárga tarajú papagáj, varjú nagyságú, fehér madár, iszonyatos nagy zajjal él hatalmas csopor-
tokban. Megtanítható beszélni, vele folytatták le azt a kísérletet, aminek során komolyabb intelligenci-
át is bizonyított, nem csak az emberi beszédet utánozta, hanem mintegy 150 szót megtanulva, azokat
kombinálva gondolatokat is kifejezett. Pl.: „Hagyjál békén, fáradt vagyok” mondta a nevelőjének és
elvonult pihenni.
102 107
Illawara tó: illa-illa: nem, tagadó szó, wara: kagyló. A ‘tó’ Ausztrália keleti peremén, Wollongongtól dél- Kanguroo, azaz kenguru. A közhiedelemmel ellentétben ez nem bennszülött szó, az ausztrál bennszülöt-
re a Csendes óceánba kivezető öböl. tek nem így hívják az ugráló növényevők népes csapatát. A szó az angolokon keresztül terjedt el, és
103
Brolga: bennszülött társ. egyik elképzelés szerint, a bennszülöttek egyik nyelvén a „nem értem” kifejezésnek van hasonló hang-
104
Canman-gang: zása.
79 80
 „Hibáztatok” sziszegték a Repülő Rókák.
„Semmi aggály” válaszolták a Baglyok. „Mindenki hibázik. Csak a bölcs ember
ismeri ezt fel.”
Megfordult és a nullamullával108 ütlegelni kezdte a madarakat és a Repülő Rókák
vonakodva, de követték a példát. Ahogy a csata hulláma ide meg oda csapódott, a
Kenguru és a Saskeselyű egymással kerültek szembe. Annyira kimerültek voltak,
hogy alig tudták már a bunkóikat fölemelni. A Saskeselyű a földre ejtette.
„Miért is harcolunk mi tulajdonképpen, Kenguru?” kérdezte. Ha én megsértette-
lek téged a dicsekvésemmel, akkor fogadd a sajnálkozásomat”.
„Dicsekvő voltál” mondta a Kenguru elgondolkozva, „de bizonyára jó okod volt
rá. Bizonyos, hogy értelmetlen emiatt hadakoznunk. Legyünk újra barátok, ahogy ed-
dig is voltunk.”
Szóltak a követőiknek, hogy hagyják abba a csatát. A Repülő Róka és a Bagoly
ismét kényelmetlen helyzetben érezték magukat. Előbb a madarak, majd az állatok
oldalán harcoltak, és most már egyikük sem bízik meg bennük. Elmentek onnan és
elrejtőztek az erdőben. A fény elhalványult és hírtelen a sötétség áthatolhatatlanná
vált.
„Ez jó” jegyezte meg a Bagoly. „Mi mindketten látunk a sötétben; de a többi ma-
dárnak és állatnak fényre van szüksége. Most már soha sem találnak meg minket.”
De zavarta őket az, hogy órákkal a naplemente előtt vajjon mitől is lehet ennyire
sötét. Nem tudták, hogy Yhi annyira szomorú lett a harc miatt, hogy elrejtette a fé-
nyét a teremtményei előtt. A sötétség, ami jól jött a Bagolynak és a Repülő Rókának,
másokban kínokat váltott ki. Nem láttak, hogy élelmet gyűjtsenek, még az otthonu-
kat, vagy a rokonaikat sem találták meg. Köveken bukdácsoltak, vagy fákba botlottak
bele miközben vége sem látszott a mindent elborító sötétségnek.
Két homályos alak ütközött össze nagy megrázkódtatással.
„Ki vagy te?” kérdezte egyikük. „Én az Emu vagyok.”
„Én meg a Kenguru.”
„Kenguru, te okos vagy” mondta az Emu, „áruld már el, hogy mit is kell tennünk,
hogy megmeneküljünk?”
„Ezen töprengek. Tüzet kell gyújtanunk – sok-sok tüzet. Azok fényénél majd
megtaláljuk az élelmünket és el is készíthetjük az ételeinket, de magunk is megmele-
gedhetünk, és ismét emberek leszünk.”
Madarak és állatok szorgoskodtak, hogy száraz fát gyűjtsenek és hamarosan a tűz
fényének lelket melegítő sugarai terültek el a bokrok között a homokos talajon. Külö-
nös, árnyékokkal teli világ volt ez: a fény körén kívül a homály sokkal erősebb volt,
mint korábban. Az állatok vastag ágakat cipeltek a táborhelyükre és a kisebb madarak
pedig vékonyabb gallyak és törmelék összegyűjtésével szorgoskodtak, de nem sokkal
később a tüzelőanyag forrása elapadt.
A Kenguru egybehívott mindenkit, hogy megbeszéljék az ügyet. Senkinek sem
volt ötlete, ami megoldotta volna a gondokat, míg nem az egyik kis gyík így szólt:
„Miért nem kérdezzük meg a Baglyot és a Repülő Rókát, hogy mit is tegyünk? Talán
ők tudják a kérdésre a választ.”
108
bunkószerű fegyver.
81
„Nem lenne számunkra káros, ha megkérdeznénk őket. De hol is vannak?” kér-
dezte a Kenguru. „Amióta bebizonyították, hogy árulók, azóta rejtőznek, és sohasem
leszünk képesek őket megtalálni a tűz fénykörén kívül, a sötétben.”
„Úgy vélem, hogy tudom, hogy hová mentek” mondta a kis Gyík. „Megpróbál-
hatom felkutatni őket, ha ti is így gondoljátok.”
„Nagyon jó” mondta a Kenguru mosolyogva. „Menj csak az utadra!”
A Gyík kiszaladt a sötétbe.
„Hol vagy Bagoly? Hol vagy Repülő Róka?” szólítgatta őket. Hírtelen válaszhan-
gokat hallott és meglátta a Baglyot, amint az egyik fa ágán csücsült.
„Gyík, mit akarsz?”
„Azt szeretnénk, ha a Repülő Rókával együtt eljönnétek a gyűlésünkre, és hogy
megmondd, hogyan szerezhetnénk vissza a fényt. Hallgasd csak?!”
A sötétségből szomorú jajgatás hallatszott.
„Ez a Dingó és a Póling109. Állandóan ezt teszik. Várják a napfényt.”
„Óh, nem!” válaszolta a Bagoly. „Ha elmennénk hozzátok, bizonyára megölnétek
minket. Te ne tudnád, hogy mi mindenkit megsértettünk?”
„Senki, egy újjal sem fog hozzátok nyúlni” mondta a Gyík komolyan. „Mi mind
túlzottan elkeseredettek és rémültek vagyunk. Mindössze annyit szeretnénk csak,
hogy valaki elmagyarázza nekünk, miként szabadulhatunk meg a sötétségtől.”
„Akkor jól van, vállaljuk a kockázatot” emelte föl a Bagoly a hangját. „Gyere
Repülő Róka” szólott.
A három férfi együtt, a madár, az állat és a gyík, visszament a fő táborhelyhez,
amit csupán a kihaló parázs enyhe fényétől lehetett fölismerni.
„Te vagy a Bagoly és te a Repülő Róka?” kérdezte a Kenguru.
„Igen. Eljöttünk, hogy megtudjuk, mit is akartok?”
„Tudjátok-e, hogyan lehetne a sötétséget megszüntetni?”
„Igen.”
„Segítetek akkor nekünk?”
A Bagoly egy ördögi kacajt hallatott.
„Már miért is segítenénk nektek? Nincs bennetek egymás iránti szeretet, és csak
azért akartok minket is, hogy megszerezzétek azt, amit csak mi tudunk nektek nyúj-
tani. A sötétség jó dolog – jó mind a vadászathoz, mind az élet viteléhez. Jobban ten-
nétek, ha magatok is alkalmazkodnátok hozzá.”
„De …” kezdte a Repülő Róka.
„Ne légy már bolond!” mondta a Bagoly gyorsan. „Te is nagyon jól tudod, hogy
sem a madarak, sem az állatok nem tesznek majd semmit mi értünk. Gyerünk visz-
sza!”
A Kenguru és az Emu megpróbálta megragadni őket, de mint az árnyék, eltűntek
a sötétben. Mögöttük szomorú sírás ébredt. „Óh, Nagybácsi! Add vissza a fényt” Óh,
Nagybácsi …” A hangok elhaltak, ám amint a kétségbeesés a gyülekezetre neheze-
dett, a Repülő Róka hirtelen újra megjelent közöttük.
109
curlew, póling, gázló madár a numenius rendből.
82
 „Nem hagyhatlak titeket így.” Mondta. „Túlzottan a Bagoly hatása alá kerültem.
Én félig madár félig állat vagyok, így én mindannyiatok leszármazottjának számítok.
Segítek nektek. Van közöttetek valaki, aki egy bumerángot110 kölcsönözne nekem?
„Itt vannak!” féltucatnyi hang is mondta egyszerre, buzgón.
A Repülő Róka azt választotta, amit a Gyík nyújtott felé, gondosan kiegyensú-
lyozta, majd eldobta észak felé. A bumeráng villámsebesen átsuhant a föld fölött,
majd széles fordulatot vett és délről tért vissza a kezébe. A Repülő Róka fürgén el-
kapta és eldobta kelet felé. Amikor nyugatról visszatért, a Repülő Róka felkészült ar-
ra, hogy harmadszorra is eldobja. Az Emu nem tűrte tovább ezt a játékot és a vállánál
fogva megragadta a Repülő Rókát.
„Arra kértünk, hogy hozd vissza nekünk a fényt, repülő Róka” mondta durván.
„Miért röpteted a visszatérő bumerángot? Ezt bárki más is megteheti.”
A Repülő Róka szabaddá rázta magát.
„Azt teszem, amit ígértem. A sötétséget kettévágom. Visszaadom nektek a fényt,
de megtartom magunknak a sötétséget.”
Eldobta a bumerángot nyugat felé. Figyelték, ahogy felgyorsult, mint a meteor,
ahogy fokozatosan elfordult a röpte végén, északnak fordult, aztán délnek és végül
keletnek. Amint közeledett feléjük, magával hozta a fényt is – a fényt, ami elöntötte a
síkságot és felragyogott kíváncsi arcukon.
„Itt van nektek” mondta a Repülő Róka. „Emlékezzetek azonban, hogy a sötétség
azért ereszkedett rátok, mert a ti szívetek volt gonosz, nem az enyém. Ti voltatok
azok, akik egymás ellen harcoltatok. Csupán a Gyík vette magának a bátorságot,
hogy legyőzze az éjszaka rémét és megtaláljon engem, és ő volt az, aki a bumerángot
nekem nyújtotta. Ezért állandóan a nyakán viseli majd a bumeráng jelét. Elveszem a
magam részét és itt hagylak titeket, hogy élvezzétek a meleg napfényt.” És ezekkel a
szavakkal magukra hagyta őket, és magával vitte a sötétséget és elrejtette a barlang-
ban, ahol kialakította a maga otthonát.
A Bagoly önzését sohasem felejtették el a madarak, akik a madár-ember leszár-
mazottai. Éjjel még biztonságban van, de ha a hajnali fényben kalandozik, a többi
madár megrohamozza őt. Azonban a Repülő Róka akkor is kirepülhet az otthonából,
amikor még világos van, mert tudja, hogy biztonságban van. Senki sem fogja zavar-
gatni őt, mert hogy emlékeznek arra, hogy hogyan is adta vissza a világnak a napot,
amikor az emberek kétségbeesettek voltak, hogy valaha is még látni fogják-e azt?

Eldobta a bumerángot nyugat felé

110
Bumeráng: fából kifaragott lapos, dobásra használt tárgy. Két fajtáját készítik. Az egyik az eldobása után
fölemelkedik és visszatér a dobó emberhez. A másik, a nehezebb forma egyenesen repül csak, de célba
találva a vadászat hathatós eszköze. 100 m-ről leütheti akár a kengurut is. A közismertebb fajta a
visszatérő bumeráng.
83 84
 Narahdarn, a Denevér bebörtönzése
Narahdarn111, a Denevér olyan ember volt, aki szerette a sötétséget és minden go-
noszt, ami a sötétség leple alatt elkövethető. Feleségül vette Wahlilliet és
Goonaroot112, Bilbienek113, a Nyúlfülű Bandikotnak a lányait. Dolgos fiatalasszonyok
voltak, akik egész idejüket élelmiszergyűjtésre fordították. Narahdarn élete csupa ké-
nyelem volt, ritkán ment ki az ösvényre vadászni, de attól az élelemtől, amit az asz-
szonyok gyűjtöttek számára, kövérre hízott és ellustult.
Sokáig kéneztették férjüket, ám a végén belefáradtak a kemény munkába és elha-
tározták, hogy jobb férj nélkül lenni, mint olyannal, aki kiéli a feleségeit. Hosszú fo-
nalakat készítettek száraz sásból és amikor beöltöztek abba minden mozdulatukkal
zajt keltettek.
Wahlillie és Goonaroo várt addig, míg Narahdarn elment meglátogatni a barátait a
szomszéd törzshöz és elrejtőztek az ösvény mellett, amit tudomásuk szerint visszaté-
résekor követnie kellett.
Nem sokára Narahdarn és a kutyája gyanútlanul jött az ösvényen. Az asszonyok
vérfagyasztó üvöltéssel kiugrottak, a sás felhőként lengedezett és csattogott körülöt-
tük. Narahdarn meghátrált, megfordult és elmenekült a kutyájával. Nem láthatott a
napfénytől nagyon jól és felhorzsolta a bőrét a facsonkokon való botladozás. Nem
törődött azzal, hogy körülnézzen, mert annyira megrémült a kísértettől és hamar el-
gyengült és elfáradt. Hirtelen belebotlott egy fába, amiről látta, hogy üreges és a ku-
tyájától követve átpréselte magát az üreg nyílásán.
Az asszonyok egymásra néztek és ugyanaz a gondolat ötlött az eszükbe
egyidejűleg. Sarat gyűjtöttek a földről és betapasztották a nyílást. Majd ott vigyáztak
rá, amíg meg nem száradt, és Narahdan meg a kutyája biztonsággal a fába lettek
börtönözve. Az ember még hallotta, ahogy a nevetésük elhal a távolban és megkísé-
relte körmeivel kikaparni a tapaszt, de hamarosan az annyira kemény lett, mint a fa
törzse, amibe be lett zárva.
Bezárva a sötétbe, kevés olyan hellyel, amiben mozogni lehetett volna, az órák és
a napok örökkévalóságnak tűntek számára. A legnagyobb gondja az éhség volt és a
szomjúság volt. Az egyetlen hús, ami rendelkezésére állt a kutyájának a húsa volt, de
Narahdarn nem tudott megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy egyetlen barátját meg-
egye, azt mondta a kutyának, hogy marjon bele a karjába, és amikor azt megtette, az
ember a saját vérét itta, hogy enyhítse a szomját.
Több nap telt el. A kutya elpusztult és még a lábánál feküdt. Ekkor Narahdarn fel-
figyelt arra, hogy valaki a közelben fát hasogat. Kiáltott egyet és a hangja visszhang-
zott börtöne szűk terében. A baltacsapás hangja megállt. A favágó érezte, ahogy a
tarkóján feláll a szőr, amikor szavak hangzottak el meghatározatlan helyről a fából.
„Ki vagy?” kérdezte remegő hangon.
„Ember vagyok. Be vagyok zárva ebbe a fába. A nevem Narahdarn.”

111
Narahdarn: denevér. Az asszonyok vérfagyasztó üvöltözéssel ugrottak elő
112
Goonaroo: sípoló kacsa.
113
Bilbie: bandikot patkány, éjjeli, hosszú fülű, patkány nagyságú rágcsáló.
85 86
 „Mit keresel ott?”
„Fogságba estem, amikor menhelyet kerestem. Kérlek, segíts rajtam.”
„Hogyan segíthetnék rajtad?”
„Nézd a megszáradt sarat a fatörzsön, barátom. Nincs eszközöm, hogy szétkapar-
jam, de te a baltáddal áttörhetnéd nekem.”
„Honnan tudhatnám, hogy nem vagy egy gonosz szellem, aki kárt okozna ben-
nem, ha kiszabadítanám?”
„Szellemeket nem lehet fába bezárni. Ember vagyok, gyenge és a halál küszöbén,
merthogy napok óta itt vagyok.”
A favágó meggyőződött arról, hogy ez ember hangja volt, aki a halál szélén volt.
Összeszedte a bátorságát és hamarosan a sártapasz darabokra tört baltája csapásai
nyomán. Aztán rémülten visszahőkölt. Éppen hogy csak emberi formája volt annak
az alaknak, aki kilépett a farönkből. Csupán egy csontváz volt, aki élt és mozgott.
Karjaiból hús és bőr cafatok lógtak ki, amik klappogtak, ahogy ment. A favágó el-
dobta a baltáját és elrohant haza, hogy elmesélje azt, amit majd senki sem hisz el ne-
ki.
Miután szabad lett, Narahdarn szíve a bosszútól sötét és nehéz lett. Pihent néhány
napot, hogy visszatérjen az ereje és lehetővé tegye, hogy a sebei begyógyuljanak. A
teste elkezdett feltöltődni, de az elméje üres edény maradt, amiben ocsmány gondo-
latok kergetőztek és ütköztek meg vég nélkül.
A baltával, amit a favágó otthagyott igyekezetében, két hosszú rudat vágott és
mindkét végüket kihegyezte. Elvitte azokat a folyóhoz és mélyen a víz alá rejtette an-
nál a partnál, ahol a feleségei halászni szoktak majd visszatért a táborhelyéhez.
Wahlillie és Goonaroo éppen az estebédet készítették, amikor a férjük hirtelen előttük
megjelent.
Rájuk förmedt, mintha semmi különös nem történt volna, és azt mondta: „Éhes
vagyok. Menjetek és fogjatok nekem halat.”
A fiatalasszonyok a félelemmel telve elrohantak.
„Mit tegyünk?” kérdezte Goonaroo a nővérétől. „Meg fog minket ölni.”
„Nem tudom” válaszolta Wahlillie, „ám előbb gyerünk és fogjunk néhány halat.
Az majd jobb hangulatra gerjeszti őt és kidolgozhatjuk a tervet, mialatt alszik.”
Beugrottak a vízbe a hálójukkal és azonnal felszúródtak az elrejtett karókra.
Ekkor Narahdarn ballagott végig a part mentén. Kihúzta Wahlilliet a partra és a
testét a földre dobta. Sokkal több figyelmet szentelt Goonaroonak, aki még elgyen-
gülten, de kínlódott a vízben, hogy kiszabadítsa magát a karóról, ami a torkát szúrta
át.
Férje leült, hogy figyelje, elismerősen bólintott, amikor sikerült neki kiszabadul-
nia és kikászálódnia a partra. A levegő a torkán lévő nyíláson át sípolt. Kövér teste
még jobban megdagadt, lábai és lábfejei megzsugorodtak, karjai szárnyakká alakul-
tak. Kétségbeesésében megpróbált Narahdarnnak kiáltani, de a szavai a torkán át sí-
poltak, és úgy hangoztak, mintha azt mondaná: „Goonaroo! Goonaroo!” Összecsapta
a szárnyait és átrepült a vízen és eltűnt a félhomályban. És még ma is hallhatjuk a Sí-
poló Kacsa hangját, ahogy a saját nevét emlegeti – Goonaroo, Goonaroo.
Narahdarn egyedül maradt az elhagyott táborban Feleségeinek a halála nem lett
olyan édes bosszúvá, amire számított, Most neki kellett vadásznia húst és zöldségeket
87
és megfőznie a saját ételét. Nem volt kacagás sem este a tábortűznél; sem az asszonyi
testek melegének kellemes érzete mellette, még csak a kutyája barátsága sem volt.
Egyik nap meglátogatta őt a fiatalabb Bilbie, feleségei bátyja. Bilbie fanyalogva
nézett körül az elhanyagolt táborom.
„Hol vannak a húgaim?”
„Nem tudom. Elmentek és elhagytak engem.”
A te lustaságod kergette el őket,” mondta Bilbie. Otthagyta a tábort és összehívta
a törzs embereit.
„Narahdarn egyedül él” mondta nekik. „Wahlillie és Goonaroo nincsenek már
vele. Ha a saját akaratukra hagyták el őt, akkor visszajöttek volna hozzánk.”
„Mit gondolsz, Bilbie?” kérdezte valaki. „Ha Narahdarn azt mondta, hogy el-
mentek, akkor hová is mehettek el?”
Kis szünet keletkezett. A távolból meghallották Goonaroo , a Sípoló Kacsa hang-
ját.
„Ők halottak,” mondta hírtelen Bilbie. „Tudom. Narahdarn ölte meg őket.”
Kórusban röffentek fel. Egy fiatalember fölállt és meglengette a lándzsáját.
„Mire várunk még? Nővéreinket megölték, és mi itt ülünk a tűz körül töprengve a
gondokon, mint az öreg emberek.”
Mások felugrottak, hogy csatlakozzanak hozzá. Már leszállt az éj, mire Narahdarn
táborához értek. A tűznél ült, amikor egy lándzsa a lábai előtt beállt a földbe. Körbe-
nézett és látta feleségei rokonait, ahogy lopakodtak feléje. Egyik oldalról a másikra
ugrált, hogy megpróbáljon kitérni a minden oldalról rá zúduló lándzsaözön elöl. Fé-
lelmében egyre magasabbra és magasabbra lépett és karjainak lötyögő bőre csapódott
a törzséhez.
Bilbie halálos csapást szándékozott rá mérni. Narahdarn még magasabbra ugrott
az égbe és karjaival csapkodott. Ahogy a teste zsugorodott és feje és lábai is kisebbek
lettek, emlékezni volt kénytelen arra, hogy mit tett Goonarooval. Mint egy sötét, go-
nosz árnyék menekült el a fák oltalmába. Nem volt továbbra már a sötétben repülő
ember, ám Narahdarn, a Denevér. Búvóhelye az odvas fa lett, ahol kutyája szelleme
várta őt, és a faodúban maradt egész éven át.
Ő Narahdarn, a Denevér, a halál szelleme, aki éjjel repked, és nappal alszik.
88

Miért él a Platipusz egyedül?
Amikor az első emberek állatokká váltak, a föld olyannyira sűrűn lakott lett ma-
darakkal, állatokkal ás kígyókkal, hogy egyszerűen képtelenek voltak együtt békében
megélni. Nem volt elegendő élelem, ezért a gyengébbek elpusztultak az éhínségtől,
hacsak nem szenvedtek el valami hirtelen halált. Miközben madarak vadásztak a
hüllőkre, hüllők az állatokra és állatok a madarakra, senki sem maradt biztonságban.
Valaki álomba merülés megnövelte annak a veszélyét, hogy sohasem ébred fel újra,
vagy megtapasztalja valami éles fog harapását, egy csőr lándzsaszerű döfését, vagy
egy kígyó méregfogának a nyomát, mielőtt az élet elillant volna belőle.
Végül is, visszaemlékezve a corroboreekre, amiket akkor tartottak, amikor még
emberek voltak, valamennyien összegyűltek hogy megbeszéljék, mit is kellene tenni.
A kígyók szóltak először.
„Belefásultunk már abba, hogy a madarak és az állatok állandóan ránk vadásznak.
Csak ma reggel is számos társunkat megették a kukaburrák114. A kígyóknak ugyan-
olyan joguk van az élethez, mint bárki másnak. Mi békés törzs vagyunk.”
„De ti kiraboljátok a fészkeinket,” vádolták őket a madarak. „Ha a tojás megme-
nekül tőletek, akkor elkapjátok a csibéinket. Tessék békében hagyni a fészkeinket.”
Erre az állatok kiáltottak fel.
„Ti talán becsülitek a mi kölykeinket? Amikor ők fiatalok és védtelenek, akkor
ölitek meg őket, tekintet nélkül arra az aggodalomra, ami minket ezért eltölt.”
„Elég!” kiáltotta a kígyók vezére. „Valamennyiünknek joga van az élethez, a kí-
gyóknak ugyanúgy, ahogy másoknak. Megvitattuk a dolgot a törzsön belül. Egyetlen
megoldást találtunk a gondok megoldására.”
„Mi az? Mi az?”
„Nektek innen el kell mennetek, és minket békén kell hagynotok. A föld a miénk,
hüllőké. Nincs itt hely a madarak és az állatok számára.”
Gúnyos kacaj zendült fel kórusban, a Kukaburra vezényletével.
„Ha valaki elmegy, azok ti lesztek, hüllők.”
„Nem, ti lesztek. Mi szerény emberek vagyunk. Mi csak a földön kúszunk és
igyekszünk észrevétlenek maradni, de van fegyverünk, ami tőletek megtagadtatott.
Évekkel ezelőtt a Varjútól méregfogakat kaptunk. Nem szeretnénk veletek szemben
használni azokat."
Olyan hangzavar keletkezett erre, hogy senkit sem lehetett hallani és a gyűlés tel-
jes zűrzavarba fulladt.
A hüllők közül a Galléros Gyíkok voltak a legharapósabbak. Vezetőik
összecsődítették őket, hogy megbeszéljék, hogy mi is történt.
„A kígyók rémületet keltettek, de túl sokat locsogtak. Az állatoknak és a mada-
raknak valódi rémületre van szükségük. Nekünk nincsenek méregfogaink, mégis ne-
114
Kukaburra: kacagó madár, a halászmadarak családjához tartozó, testéhez képest hatalmas fejjel és csőrrel
rendelkező ragadozó madár. Elsődleges tápláléka a kígyó. Áldozatát meglátva kacagása felveri az
erdők csendjét.
89
künk a totemünkre kell gondolnunk. Nincs arra szükségetek, hogy elmondjuk, mit is
kell tennetek.”
A Galléros Gyíkok toteme a természet vad elemei voltak: égzengés és villámlás,
szél és eső, és vihar. Otthagyva a többi embert, a gyíkok felrajzottak a legközelebbi
hegyre, amíg a csúcsot el nem érték, ahol is közel lehettek a vihar szelleméhez. Be-
festették testüket faggyúval és vörös okkerral és bevonalazták fehér agyag csíkokkal;
félelmetes megjelenésük lett. Aztán meghasogatták a bőrüket kőkésekkel, amíg a vér
ki nem serkent és elkeveredett a felfestett formákkal és elénekelték a vihart idéző va-
rázsdalokat.
Olyan sok Galléros Gyík énekelte ezt a természetfölötti dalt, hogy fekete fellegek
gyülekeztek a hegytető felett. Villám hasított át a szürkületen és égzengés görgött le a
völgyekbe. Aztán jött az eső … ezüst nyilakat és darabkákat cipelve magával beleha-
sított a fákba és üregeket vájt a száraz talajba. Az üregek megteltek vízzel, túlcsor-
dultak, patakká alakultak, majd érré, majd folyóvá dagadtak és beömlöttek a tavakba.
A tavak is megduzzadtak, míg nem a legmagasabb fák teteje is eltűnt a kavargó víz
alatt.
A madarak elmenekültek a vihar elől, míg a hüllők és az állatok kőfülkékbe gug-
goltak, vagy a fák enyhe védelmet nyújtó koronája alá húzódtak, vagy felmásztak a
hegyoldalon, hogy megmeneküljenek a növekvő víztől. Egy végső égi csattanással a
vihar tovagördült. Több napon és éjjelen át csapkodtak a vihar szellemei a fegyvere-
ikkel a védtelen föld felé. Kék ég tért vissza és a Nap sütött, míg nem a föld fel nem
száradt és az ápolatlan állatok kinyújtóztak, hogy megízlelhessék a szokatlan enyhe-
séget.
Keresgélték a barátaikat a kidőlt fák között. Bárhová csak fordultak, a platipusz115
szánalmas tetemeire bukkantak, mert hogy ők annyira lassúak voltak, hogy képtele-
nek voltak elmenekülni az özönvíz elől. A vihar előtt a legszámosabbak voltak min-
den állat közül. Most egyetlen egy sem volt megtalálható.
Néhány év telt el. A madarak visszatértek, és minthogy az állatoknak is gyerekeik
születtek, a törzsek ereje megnövekedett; de még mindig nem volt egyetlen platipusz
sem látható. Még azok is, akik velük szemben türelmetlenek voltak sajnálták a ki-
pusztulásukat. Mások aggódtak, és mindenütt kutattak utánuk, hátha találnak közü-
lük túlélőt. Remény kelt, amikor a messze elrepülő Kormorán az egyik nap azzal a
hírrel jött, hogy látott egy platipusz-csapást az agyagban valahol a Kék Hegyek116 és a
tenger között. Az Óriáskígyó, távoli ismerősétől visszatérőben, szintén elmondta,
hogy egy vízmedencét kutatva, a víz alatt egy lyukat talált, ami a partra vezetett, és
amit ő a platipusz ürege bejáratának ítélt.
115
Platipusz: kacsacsőrű emlős. Vízben él, vízi állatokat, zömmel rákokat fogyaszt. Tojást tojó, majd a kikelt
kicsinyeit emlőin neveli fel. Hátsó lábain méregfog található. Éjjeli ragadozó, nappal a víz alól nyíló
üregében tartózkodik, ahol a fészke is van.
116
Kék Hegyek. Sydnytől nyugatra lévő hegyek, a Nagy Ausztrál Vízválasztó keleti része. Szakadékos völ-
gyei fölött az eukaliptusz párája miatt a levegő valóban kékesen vibrál. Az angol hódítók sokáig kép-
telenek voltak rajta áthatolni, mígnem bennszülöttek átvezették őket.
90
 Nagy lelkesedést keltettek a hírek. Minden fajta állat összegyűlt, hogy megvitassa
azokat. Csakis a galléros gyíkok hiányoztak. Mindenki tudta, hogy ők voltak azért
felelősek, ami elpusztította a szegény, kicsi platipuszokat. Mondták nekik, hogy nem
szívesen látott vendégek a gyűlésen. A gyíkok felfújták magukat mérgükben, és rosz-
szalló arcot vágtak, amit azóta sem tudtak magukról levetkőzni.
„Melyik totemhez117 tartoznak a platipuszok?” kérdezte valaki.
Úgy tűnt, hogy mindenki csatlakozik a beszélgetéshez. Minthogy kacsaszerű a
fejük és tojásokat tojnak, a madarak kijelentették, hogy ők valódi madarak; azonban a
gyíkoknak és a kígyóknak az igénye egyenértékűen volt, mert ők is tojást rakók vol-
tak. A kenguruk, a possumok, wallabik és több más állat megállapították, hogy a
platipusz teste ugyanúgy szőrrel fedett és farkuk is van, ezért kétségtelen, hogy az
állatok családjához tartoznak. Senki sem tudta feloldani az ellentmondásos állításo-
kat, különösen akkor, amikor a hal is csatlakozott és kijelentette, hogy a platipuszok
életük nagy részét a víz alatt töltik.
„Hallanunk kell, hogy mit állítanak ők magukról” mondta a vezetők egyike. „Ha
valaki vállalkozna rá és elmenne a hegyek mögé, előfordulhat, hogy megtalálja a
platipusz családot, amit a Kormorán és az Óriáskígyó jelzett.”
Megegyeztek abban, hogy az jó terv. Minthogy az Óriáskígyó tudta, hogy hol van
az a hely, beleegyezett, hogy elmegy oda. Mindenki megelégedésére néhány nap
múltán visszatért egy öreg és tiszteletre méltó platipusszal, akit egyszerre körülvett az
állatok, a madarak és a hüllők érdeklődő tömege, égve a vágytól, hogy kimutassák,
mennyire örülnek annak, hogy láthatják őt.
Amikor a lelkesedés lecsillapodott, teret teremtettek neki és az öreg platipusz be-
szélni kezdett. Kezdetben a hangja halk volt és bizonytalan, mert hogy nem szokott a
társasághoz, de fokozatosan megerősödött és mindenki hallhatta.
„Barátaim, arra kértek, hogy mondjam el, miféle emberek is vagyunk. Az özön-
víz118 óta mi elkülönülten élünk. Úgy éreztük, hogy senki sem kíván minket; de mint-
hogy biztosítottatok engem, hogy mindannyian a barátaim vagytok, örülnünk kell an-
nak, hogy visszatérhetünk.
Egy ősi fajtától származunk, aki a bölcsességéről volt ismert, és valamennyitekkel
rokonságban állunk. Az első őseink hüllők voltak. Később a madarak családjához
tartoztunk. Végül pedig állatokká váltunk.”
A platipuszt megszakította a beszélgetés moraja; fölemelte a mancsait és ismét
csend lett.

117
Totem: a nyugati ember félreérti a bennszülöttek ‘totemeit’. Nem hiszik, hogy ők állatokból, különösen
esetleg növényekből származnának, ez csupán a rokonsági fok érdekében használt megkülönböztetés.
Így tartják számon, hogy ki kivel házasodhat, hogy az egészséges vérkeveredést biztosítani tudják.
Látható ezekből a történetekből, hogy éppen az állatok tulajdonságait vezetik le az emberekéből, ezért
is értelmetlen azt állítani, hogy magukat állatoktól eredeztetnék, ahogy azt a totem fogalma európai
értelmezésben megkívánná (pl. a kelták folyók utódjainak tekintették magukat, mert a folyóvizek iste-
ni rangban szerepeltek a hitvilágukban).
118
Ausztráliának különösen az északi és keleti területein hatalmas esők szakadhatnak le rövid idő alatt. Egy-
A galléros gyík énekelte azt a dalt, ami felidézte a vihart. egy trópusi ciklon 300-400 mm esőt is leejthet 36 óra leforgása alatt. A belső sivatagos területeken is
vannak kiszáradt folyók, amikben 24 óra alatt hatalmas áradás alakulhat ki. Itt nem a biblikus
özönvízről van szó.
91 92
 „Hol van a Theen-who-ween?119”
Egymásra néztek rémülten, míg nem az Emu perült az előtérbe.
„Miért ő jött előre” suttogták egymásnak. „Az ő neve Pinyali120.”
Az Emu megszólította a Platipuszt.
„Azon a nevemen szólítottál, amit az atyáim kaptak, de a jelenlegi nemzetségben
senki más számára nem volt ismert, kivéve számomra. Hatalmas a bölcsességed és a
tudásod, Platipusz”.
Az Emu megölelte őt és mondta: „Mondd el, óh, bölcs ember, mi a te totemed?”
„A Platipusz toteme a Bandicot. Mi a ti totemetek?”
„A mi totemünk a kígyó.”
„Akkor, ahogy mondtam neked, mi mind rokonok vagyunk.”
„Nem, nem,” mondta az Emu hevesen. „Szívesen vennénk, ha visszatérnél a mi, a
madarak családjába. A te fiatalembereidnek emu lányokat kellene feleségül venniük.”
Platipusz szomorúan nézett rá.
„Azt mondod nekem, hogy a madár toteme a Kígyó, és én azt mondom neked,
hogy a mi totemünk egy állat. Megbeszélem a nagybátyámmal, a Bandicottal.”
„De a Bandicot az az én nagybátyám” mondta az Emu, sokkal megzavarodottab-
ban, mint korábban.
„Úgy van, ahogy mondom. A platipusz valamennyitek rokona, ezért nem háza-
sodhat veletek. Mi magányosak vagyunk. Az idők kezdetétől fogva így tervezték, és
nekünk el kell fogadnunk Baiame, a Nagy Szellem döntését.”
Átment a tömegen, aki kinyílott előtte és lassan, szomorúan hazaballagott. Ami-
kor hazaért, a barátságos bandikotokat találta ott, amint rá vártak.
„Soha sem hagyunk el téged,” mondták neki. „Mi a te néped vagyunk és te a mi-
enk vagy. Mutasd meg nekünk a fiaidat.”
Aztán a bandikot lányok feleségül mentek a platipusz fiatalemberekhez, amikor
elérték a felnőtt korukat és átestek a beavató szertartáson. Mindenki egyedül hagyta
őket, kivéve a vízi patkányt, aki féltékeny volt a bandikotokra. A vízi patkány meg-
támadta az egyesített törzset, de visszaszorították lándzsával és más fegyverekkel, és
közülük sokat megöltek.
Így, a Platipusz, aki nem törzsből való, mégis mindegyikből, egyedül él, a földön
és a vízben; és hála az ősi isteneknek, aki olyanra készítette őt, amilyen.
119
A platipusz ősi, legendás neve.
120
Pinyali: emu. Hatalmas testű futómadár. Tojásait a hím kelti ki és őrzi.
93
Hogyan szerezte a Kenguru a farkát 121
Mirram, a Kenguru és Warreen, a Wombat122 jó barátok voltak, amikor még két
lábon jártak, ahogy az emberek. Együtt éltek, de mindkettő másként vezette az életét.
Warreen kunyhót épített magának, egy kis gallyakból készült házat, hogy védekezzék
az eső ellen, egy helyet, ahol tüzet lehetett gyújtani és éjszaka kényelmesen lehetett
aludni. Mirram sokkal inkább kint lakó ember volt. Szeretett a nyílt ég alatt feküdni,
ahol a fák levelein áttörve láthatta a csillagok ragyogását és érezhette az arcán a szél
simogatását. Néha győzködte Warreent, hogy hagyja ott a kunyhóját és töltse az éj-
szakát vele, de a Wombat nem érezte jól magát, hacsak nem a menhelyén gubódzha-
tott be.
Nyáron a barátok jól megvoltak egymással, de télen ez másként volt. Az egyik
éjjel kemény szél fújt a tájon át. Mirram egy fa törzse mögé húzódott be és gömböccé
görnyedve kísérelte meg, hogy melegen tartsa magát; mégis büszke volt arra, ahogy
ellenállt az időjárás viszontagságainak, miközben apró társa az áporodott kunyhó
rőzseteteje alá rejtőzött. Kicsit mosolygott is, amikor elképzelte Warreent, amint
guggol a kunyhójában.
Nemsokára elkezdett esni. Nem egy könnyű kis zápor volt, hanem jeges vízfüg-
gönyt sodort a szél, a feje búbjától a sarkáig eláztatva őt. Semmi értelme nem volt a
fa védelmébe húzódni. A fa ágai, mint kígyók hajlongtak a levegőben fokozva az eső
erejét, amit a szél róluk lesodort. Warren barátságos kis kunyhójának a gondolata ek-
kor egyszerre nagyon vonzóvá vált számára.
Elképzelte, hogy milyen lehet belülről, a rőzse falakat, amit megvilágít a tűz, és a
kellemes érzést, amit majd érez, amikor melegen és szárazon kinyújtózik előtte. Nem
tudta a gondolatot tovább elviselni. Leküzdve az esőt és a szembeszelet, elment a
kunyhóhoz és bekopogott a falon.
„Ki az?” kérdezte egy álmos hang.
„Én vagyok, Mirram. Ázott vagyok és fázom. Bemehetek?”
Warreen nevetett. „Oh, te nem, Mirram. Te imádsz kint aludni a friss levegőn.
Valaki bizonyára utánozza a hangodat. Megrémültem.”
„Nyisd ki az ajtót” szólt a Kenguru élesen. „Most nincs itt annak az ideje, hogy
játszadozzunk. Megfagyok.”
„De te azt szereted” válaszolt Warreen. „Emlékszem, fölajánlottam, hogy segítek
neked magam is kunyhót építeni, de te azt mondtad, őrültség lenne tőled, ha
elrejtőznél az eső és a szél elől. Mindamellett, itt nincs is elegendő hely számodra.”
Mirram átpréselte magát a keskeny ajtónyíláson.
„Itt vagyok” mondta. „Mit kívánsz ellene tenni?”
„Ha neked be kellett jönnöd, legalább csukd be magad mögött az ajtót. Állj oda a
sarokba. Ázott vagy és fölébresztettél engem az álmomból.”
121
Kenguru, kangaru: két lábon ugráló, erszényes állat, aki hatalmas farkával tartja az egyensúlyát. Hatalma-
sakat tud ugrani. Első lábai elcsökevényesedtek, kicsik.
122
Wombat: növényevő, föld alatti üregekben élő állat, a koala közvetlen rokona. Sertés nagyságúra megnő.
Gyakran házak alapzata alá ássa be magát, ezért a farmerek üldözik. Az autóforgalom megnövekedé-
sével a leggyakrabb áldozatok az út mentén.
94
 Mirram szimatolt.
„Menj arrébb” mondta, fogai vacogtak a hidegtől. „Meg kell száradnom, mielőtt
elkezdhetnénk beszélgetni.”
„De én nem akarok beszélgetni. Aludni akarok. Ha a fal mellett állsz, hamarosan
megszáradsz, de ne gyere a közelembe.”
Kinyújtózott a tűz előtt és visszaaludt. Mirram a sarokba húzódott, ahol a
rőzsefalon egy nyílás volt. Az eső bezáporozott rajta és bármikor, amikor megkísé-
relte, hogy a szárazra húzódjon, az látszólag követte. Amikor a melle száraz lett,
megfordult, hogy a hátát melengesse a tűz. Warreen lágyan horkolt és a tűz lassan el-
hamvadt, míg nem már csak halovány vörös fény jött az üszkökből.
Keserű gondolatok köröztek Mirram fejében. Karjaival ütögette a testét, hogy
fölmelegedjék. Amikor elérkezett a reggel, kiugrált, felkapott egy követ, ami félig a
sárba merült és visszaügetett a kunyhóhoz. Warreen lustán kinyújtózott és körülné-
zett, hogy Mirram merre is lehetett. Kenguru belépett a kunyhóba, nyújtott karjaival
fölemelte a követ és Warren fejéhez csapta, belapítva az orcáját.
„Ez az!” mondta „ami megtanít arra, mit jelent egy barát elhanyagolása. Örökké
lapos lesz a homlokod, hogy emlékezz egy barátságtalan tettre. Mást is mondok ne-
ked, Wombat barátom. Mostantól kezdve mindig ebben a sötét, dohos lukban fogsz
élni, amit te otthonodnak neveztél.”
Ettől a naptól kezdve Kenguru és Wombat soha sem álltak szóba egymással.
Warreen bosszút forralt. Nagy lándzsát faragott ki és készített hozzá egy woomerát123,
hogy segítsen neki a lándzsát sokkal messzebbre hajítani, mint amire a saját mancsai-
val képes lett volna.
Sokáig kellett várnia, de végül is az alkalom adódott. Mirram háta felé fordult és a
woomera a megfelelő helyzetben volt. Minden erejével hajította el. A lándzsa szi-
szegve szállt át a levegőn és beállt Mirram farcsontjába.
„Ez az!” kiáltotta Warree, amikor Mirram a fájdalomtól és a félelemtől feljajdult.
„Ez majd megtanít téged, hogy hogyan üss meg engem a jövőben.”
Kenguru megragadta a lándzsát, de nem tudta kihúzni. A Wombat nevetett és ne-
vetett mindaddig, amíg a vackához vissza nem ért.
„Na, most már van egy farkad” mondta, amint eltűnt a látóhatáron. „Mirramnak
lett egy farka, de nem lett otthona, ahová mehessen. Megszolgált érte!”
123
Woomera: hajító pálca. A bennszülöttek nem készítettek íjat, helyette egy fapálcával segítették nagyobb
sebességre a hajító dárdájukat.
95
A macskaölő
Kinie-ger124 a vadászösvényen volt és az egész környéken a rémület lett úrrá.
Kinie-gernek ember teste, de macska feje volt. Falánk evő volt. Senki sem állhatott
neki ellen, mert minden embernek és állatnak egyaránt húson és növényen kell élnie;
ám Kinie-ger lelketlen gyilkos volt, elpusztított minden élőt pusztán csak azért, mert
örömet lelt abban, hogy látja meghalni. Senki sem volt tőle biztonságban. Pöttöm, kis
gyermekek, fiatal emberek és öreg népek, mind valahány félelemmel telt el, ha Kinie-
ger az útján volt.
A férfiak megtették a magukét, hogy megvédjék törzseik gyengébbjeit, őrt álltak
éjjelenként, de képtelenek voltak fönntartani a figyelmet nappal, merthogy számtalan
más dolguk is volt. Ha mindenki a táborhelyen belül maradt volna, akkor minden
rendben lett volna, de a fiatalabb népek nem voltak túlzottan megfékezhetőek. Mind-
amellett mind a fiataloknak, mind az idősebbeknek még élelmiszer vadászattal is
kellett időt tölteniük, amit nem mindig lehetett a táborhely közelében megtenni. Az-
tán amikor keresték, megtalálták szétmarcangolt tetemüket.
A Kenguru törzs emberei tanácskozást tartottak egymás között és elhatározták,
hogy Kinie-gerért hajtóvadászatot tartanak és megölik őt, hogy elháruljon a félelem
embereik fölül. Kis csoportokban lándzsákkal, bumeránggal és nullanullával fölfegy-
verezve kimentek és szétszéledtek a síkságon, megütve minden bokrot, de hiába. A
ravasz Macska-ember meglátta őket, ahogy jönnek és elrejtőzött oda, ahol nem tudták
megtalálni.
Újabb Kenguru tanácsot tartottak. A legbölcsebbek azt mondták, hogy csakis más
törzsekkel együttesen van reményük arra, hogy végezzenek Kinie-gerrel. Több napot
vett igénybe, hogy az összes törzs embereit összehozzák, de végül hatalmas tábor ke-
rekedett ki. Sok fegyveres ember ment ki azzal az elhatározással, hogy nem térnek
addig vissza, amíg Kinie-ger élettelen tetemét nem tudják magukkal hozni.
Három nap multán közülük lehangoltan és szégyenteljesen az utolsó is vissza
ódalgott, mert Kinie-gernek a legcsekélyebb nyomára sem bukkantak.
„Talán egyáltalán nem is egy állat” tanácsolta valaki. „Esetleg csak egy szellem,
akit azért küldtek ki, hogy minket büntessen.”
Voltak, akik úgy gondolták, hogy ez akár igaz is lehet, de mások meg azt mond-
ták, „Az, amit az asszonyok és a gyerekek testén láthatunk, az állat műve. Egyetlen
szellem sem képes lenyúzni a bőrt a testről és megenni a húst.”
„Erőtlenek vagyunk Kinie-gerrel szemben” mondta egy öregember. „Azt tesz ve-
lünk, amit akar. Amikor keressük őt, úgy eltűnik, mint egy kísértet, jóllehet, ő csupán
egy ember-állat. Egyetlen útja van, hogy megtaláljuk őt.”
„Mi az?” kiáltották többen.
„Ha meg tudjuk találni őt, akkor meg is tudjuk ölni,” folytatta az öregember.
Bosszús kiáltások hangzottak. „Áruld már el, hogy milyen gondolatok vannak a
fejedben, öregember, vagy te leszel az, akit megölünk.”
124
Kinie-ger: bennszülött macska, vadmacska.
96
 Az öregember kivárt. Fölnézett az égre, elmerengve vakargatta magát, és a végül került, emlékeznetek kell a lándzsadöfésekre, ami megölte őt. Emlékeznetek kell a
ezt mondta, „Magunk nem tudjuk megtenni. Gyerünk és kérjük meg a Saskeselyűt és Bagoly és a Saskeselyű áldozatvállalására, mert többé nem kell félnetek a halált, ami
a Baglyot.” az erdőből csap le, amikor egyedül vagytok. És emlékeznetek kell arra is, hogy va-
Fölemelte a kezét. rázslat volt, ami titeket a félelemtől megszabadított.’”
„Hallgassatok. Bölcsesség van a gondolataimban. Saskeselyű messziről meglát
mindent. Semmi sem tud előle elrejtőzni, csupán csak éjjel. Éjjel meg Bagoly fogja
tágra mereszteni hatalmas szemeit és meg fogjuk találni Kinie-gert. Ha megtaláltuk,
meg is tudjuk ölni,” mondta ismét győzelemittasan.
A tanácsot megbeszélték, és jónak találták. Saskeselyű és Bagoly megígérték,
hogy segítenek, és ekkor terveket készítettek. Nem volt előzetes mozgásra szükség.
A Kenguru törzs várakozott a száraz időszakon át, amíg a talaj kiszáradt és leve-
lek petyhüdten függtek a fákon. Mindenki szenvedett a szomjúságtól. Egy forró reg-
gelen a felhőtlen ég alatt, amikor az egész tájat a por és a távoli tüzek köde borította
be, az emberek elmentek az egyetlen megmaradt vizes gödörhöz.
„Eljött az idő,” mondta az öregember.
Elvezette Saskeselyűt és Baglyot az utolsó vizes gödörhöz, és mindhárman gödröt
ástak maguknak, amibe a Saskeselyű és a Bagoly beugrottak úgy, hogy nem látszot-
tak ki belőle, miközben az öregember visszatért a táborhoz.
A táj csendben szunnyadt, senyvedve a hőségtől, ami délibábos hullámokat vetett
a föld felett. A Bagoly és a Saskeselyű szintén csendben voltak, és odafigyeltek a lé-
pések zajára. Késő délután lágy surranást hallottak, lágy lépteket, majd azt, amikor
valaki vizet lefetyel. Saskeselyű óvatosan kikukucskált a leshelyéről. Lassan a két
madár feje kiemelkedett a föld felszíne fölé és két pár szem figyelt feszülten a vizes
gödör felé.
Kinie.gera hasán feküdt, fegyverei az oldalánál, szomjasan lefetyelt az őrizetlen
vízből. Bagoly és Saskeselyű kikászálódtak óvatosan és csendben a gödörből, oda-
osontak a vizes gödörhöz és belevágták a lándzsájukat Kinie-ger hátába.
Már a csillagok is látszottak, amikor a madáremberek megjelentek a Kenguru
törzsnél azzal a hírrel, hogy megölték Kinie-gert. Az esti sötétségben kacagó,
csevegő és kiabáló embertömeg, férfiak, nők és gyerekek rohantak hogy lássák a
Macska-ember tetemét. Mielőtt odaértek volna, látták, hogy egy csillag emelkedik az
égre a vizes gödörből, felkúszik az égboltra, ahol fényesen megállt.
Kinie-ger nem volt már a vizes gödör szélénél. Mindaz amit láthattak, nem volt
több, mint egy kis, fehér pettyekkel borított szürke állat teste. Minden arc az öregem-
ber felé fordult, aki kitervelte a macska-ember halálát. Ádázul vigyorgott és a rázta a
waddyját125.
„Ez Kinie-ger” mondta. „A Bagoly és Saskeselyű bátorsága hozta rá a halált, de
én megszabadítottalak titeket a lelkétől, ami sohasem tér vissza az égről. Ott van,” és
figyelemkeltően felmutatott az égen az új csillagra. „És itt van mindaz, ami a Macs-
ka-emberből megmaradt – ez a kis állat.”
„Honnan tudhatjuk meg, hogy ez valóban Kinie-ger?” kérdezte valaki.
„Ott vannak azok a sebek, amiket bagoly és Saskeselyű okozott rajta a lándzsájá-
val. Valahányszor látjátok a kis Kinie-gert, a macskát, aki a Macska-ember helyébe

125
waddy: Ausztrál bennszülöttek harci baltája.
97 98
Madarakról szóló legendák Baiame és a Holló
Wahn126 volt az Álomidőben mindenki között a legnépszerűbb ember. Okos volt
és az állatok valamint a madarak hangját tudta utánozni. Amikorra felnőtt lett, akkor-
ra lustává és önteltté vált, elvárta minden más embertől, hogy dolgozzon rá, miköz-
ben ő az árnyékban pihengetett és szórakoztatta a törzs asszonyait, vagy a barátait tré-
fálgatta meg. A többi vadász türelmetlen lett vele szemben és végül kidobták őt a tá-
borból.
Wahn összeszedte a dolgait. Némi élelmet, egy gyapjú kötelet, tűzcsiholó szer-
számokat és egy bűvös Kenguru csontot pakolt a kóczsákjába. Fogta a lándzsáit és a
hajító szerszámát, amit már hónapok óta nem használt. Végig gyalogolt egy hosszú
utat, míg nem egy magas eukaliptusz fákkal övezett vizes medencéhez nem ért. Tö-
kéletes táborhely volt. Két hosszú sorban több miamiát127 épített ágakból, és befedte
azokat fűvel. Késő délután tüzet csiholt és felmászott az egyik eukaliptusz ágai közé.
Ahogy a sötétség leszállt, megfigyelte, ahogy a vadászok visszatérnek a törzseikhez.
Némelyikük kíváncsian tekintett az új táborhely felé, ahol sok miamia volt.
Amikor már csaknem teljesen sötét volt, egy wallabit a hátán cipelő magányos
vadász figyelmét fölkeltette a tűz. Wahn lesiklott a fáról és belépett az egyik kunyhó-
ba és kisded hangon kezdett el sírni. Kikukkantott a repedéseken át és felvidult, ami-
kor látta, hogy a vadász megállt hallgatódzni. Az egyik miaimiából a másikhoz csa-
pódott és más-más hangot hallatott mindegyikben: az egyikben egy veszekedő házas-
pár hangját; másikban edényben forró vízét; megint másikból csurgó vízét; aztán
madárhangokat és az utolsó kunyhóból egy a szerelmének panaszosan éneklő asszony
hangját.
Neilyeri, a vadász ennek az utolsó kunyhónak az ajtajában állott, hogy megkeres-
se azt a lányt, akinek a hangja megbűvölte őt. Wahn kijött a miamiából.
„Mit keresel?” kérdezte ártatlanul.
„Egy lányt hallottam énekelni.”
Wahn oldalvást pislogott rá. „Itt nincs semmiféle leaány.’
„De én sok embernek hallottam a hangját és egy lányt énekelni.”
„Mondom neked, hogy senki sincs itt. Foglalkozz magaddal.”
A két ember bekukkantott mindegyik miamiába. Mind üres volt. Neilyeri vakar-
gatta a fejét.
„Miért van itt ennyi miamia?” kérdezte. „Ki készítette ezeket? Miért üres mind-
egyik?”
„Mennyi kérdés!” nevetett Wahn. „Én építette magamnak azért, hogyha emberek
jönnek, hogy meglátogassanak, legyen hol aludjanak. Miért ne maradnál itt? Elké-
szíthetnénk a wallabit, amit hoztál, és aztán elmehetnénk aludni.”
„Nem, én igyekszem haza,” mondta Neilyeri sietősen. Érezte, hogy valami külö-
nös van ezek körül az üres miamiak körül. Elszaladt, de hirtelen megtorpant, amikor
a miamiak kettős sorának a végéhez ért. A tűz hatósugarán kívül minden fekete volt.

126
Wahn: holló.
127
miamia: gallyakból és fűből összetákolt kis kunyhó.
99 100
Nem voltak csillagok és semmiképpen sem volt képes megtalálni a saját táborához „Mit keresel?” kérdezte Wahn.
vezető utat. „Hallottam egy lényt énekelni.”
„Ne aggódj,” mondta Wahn, miközben odajött hozzá és levette a vállairól a Wahn oldalvást nézett rá. „Itt nincs leány.”
wallabit. „Gyere és melegedj meg a tűznél.” „De én több embert és egy lányt is hallottam.”
Éppen hogy csak kinyújthatta a vadász a kezeit a tűz felé, hogy megmelegedjen, „Senki sincs itt. Győződj meg róla magad is.”
amikor Wahn úgy meglökte őt, hogy egyenesen a tűz közepébe esett, ahol úgy el- „Nem tesz semmit,” mondta Baiame ernyedten. „Fáradt vagyok. Hadd aludjak az
égett, hogy csupán néhány megégett csontdarabka maradt utána. egyik miamiában.”
„Ilyen az élet!” mondta Wahn, amint a hamut eltakarította és a wallabit a forró „Rendben van,” mondta Wahn. „De előbb gyere és melegedj meg a tűznél. Hozd
kövekre pakolta, hogy megsüsse. A hús, a levelekkel és a gyökerekkel egyetemben, magaddal a wallabidat is.”
amit összegyűjtött, néhány napig kitartott neki. Egymás mellett sétáltak a tűz felé. Amikor közel kerültek hozzá, Wahn a Nagy
Miután egy hét eltelt, az élelem forrása kimerült. Wahn másik vadászt csalt be Szellem mögé lépett. Baiame hirtelen megállt, megragadta Wahnt a könyökénél fog-
éjjelre a táborába, belökte a tűzbe és elkészítette a húst, amit a vadász hozott magá- va és meglendítette maga körül, mint a csuringát128 a madzag végén, és behajította a
val. tűzbe.
Ez így ment hosszú ideig. Wahnt sohasem fedezték fel, mert gondosan vigyázott A lángok magasra csaptak, Wahn kisebbre és kisebbre zsugorodott és belemerült
arra, hogy más-más törzsből való vadászt válasszon ki. De egy nap az emberek egy kis hamukupacba. Baiame fölé hajolt és ráfujt. A hamu örvénylett és kavargott a
összegyűltek a síkság különböző részeiről, hogy corroboreet tartsanak. tűzben, majd kiszárnyalt a tűzből fel egy fa ágai közé.
„Hol van Neilyeri?” kérdezte valaki. Baiame felnézett. Egy madár ült az ágon ás károgott felé. A hamuszemcsék ma-
Senki sem tudta, hogy hol van Neilyeri, sem azok a vadászok, akik egymás után dárrá alakultak, egy madárrá, ami kissé korábban egy ember volt, aki utánozta a kis-
eltűntek. Rájuk szakadt a felismerés, hogy túl sokan tűntek el és megkezdték gondo- ded sírását, fiatalasszony énekét, egy madár, aki most már Wahn volt a Holló, aki ép-
lataikban ezeket összekötni. pen figyelte, ahogy Baiame visszafelé tart az égi otthonába.
Egy öregember előre és hátra hajlongott, amint a földön ült és halkan dudorászott,
Mit is kell tennünk?
Ki lesz a következő?
Mit is kell tennünk?
Többen csatlakoztak hozzá és hamarosan a sokaság együtt énekelte, hogy „Mit is
kell tennünk?”
Egy magas alak pattant a körbe.
„Mit kell tennünk, de mi miatt?” kérdezte mosolyogva.
Mindenki abbahagyta az éneklést és felkiáltott, „Baiame! Ő Baiame!”
És valóban, Baiame volt, a Nagy Szellem, aki az idő kezdete előtt született.
„Mit tehet Baiame, hogy segítsen nektek?” kérdezte a Nagy Szellem. „Emberként
jöttem el hozzátok, mert tudom, hogy szükségetek van rám.”
Meghallgatta azoknak a vadászoknak a történetét, akik elmentek vadászni és so-
hasem tértek vissza. Egy kicsit gondolkozott, majd azt mondta, „Maradjatok itt. Én
most elmegyek. Egy ideig nem láttok csillagot az égen, de amikor újra láttok, az azt
jelenti majd, hogy visszatértem az otthonomba a Tejútra. Akkor a vadászok a reggeli
órákban ismét elhagyhatják a táborukat abban a tudatban, hogy biztonsággal vissza-
térnek éjjelre. „
Hirtelen elment.
Most Baiame állt egyedül a síkság közepén egy wallabit cipelve a vállain. Több
ösvény vezetett a táborhely felé, ahol két sorban álltak a miamiak, de nem vezetett
onnan ki egyetlen lábnyom sem. Lassan sétált feléjük és hallotta egy kisded sírását,
egy férfit és egy nőt, madarak hangját, folyóvíz hangját, és a végén a fiatalasszony
szerelmét gyászoló dalát. 128
csuringa: varázsszerszám. Madzagra kötött díszített falap, amit a varázsló szertartásokon forgat, ami
Baiame kilépett az erősödő sötétségből a tűz fényére. eközben különös, berregő hangot hallat.
101 102
 A Pelikán miért fekete és fehér
Tiddalickban129 az özönvízben emberek ezrei fulladtak meg. Úgy sodródtak tova,
mint a szalmaszálak az örvénylő vízben. Néhányan fákra kapaszkodtak fel, de a víz
olya magas volt, hogy lesodródtak a menhelyükről.
Csak néhány férfinek és egy asszonynak sikerült a hegytetőre menekülni, ami az
áradat tetőzésekor kis szigetet alkotott. Figyelték az örvénylő vizet és úgy vélték, ta-
lán jobb lett volna gyors halállal elmerülni, minthogy lassan elpusztulni az éhségtől.
Egyik reggel, megkönnyebbülésükre, kenut láttak meg a távolban. Ahogy köze-
lebb ért, látták, hogy Booran130, a Pelikán lapátol benne.
„Segítség! Segítség! Gyere és segíts rajtunk!” kiáltották.
„Igen, segíteni fogok.” Válaszolta végre, „de ahogy elnézlek titeket, az én kenum
kicsiny. Csak egyenként tudlak titeket elszállítani.”
Az asszony lépett előre sietősen, de Booran visszaparancsolta őt. „Előbb a férfia-
kat viszem át.”
Egyenként átvitte őket a tavon a messzi partra. Amikor a kenu az utolsó férfivel is
eltávozott és az asszony egyedül maradva a szigeten, megrémült. Tudta, ha Booran
visszatér, feleségének akarja őt és ő nem kívánt a Pelikánnal megházasodni.
Egy farönköt beborított a posszum bőrével és a tűz közelébe hengergette úgy,
hogy úgy tűnjön, mintha ő a földön aludna. Az áradat közben csökkent és a part már
nem volt olyan nagyon messze, mint amikor Booran először megérkezett. Becsusz-
szant a vízbe és elúszott az ellenkező irányba.
Pelikán visszaérkezett és a kenuját mélyen a partra húzta. Röpködött a táborhely
maradéka felé és magában lelkesedve motyogott, amikor meglátta a szőrméjébe bur-
kolt alvó női alakot. Semmi ravaszság nem volt ebben a közeledésben. Ráugrott és
megrúgta a bordáinál, aztán hátratántorodott fájdalmában, amikor a karmai a kemény
fába ütköztek.
Pelikán Booran hátrarántotta a szőrmét és rájött, hogy becsapták. Lelkesedése
végtelen haraggá változott. Dühöngve táncolt bosszút esküdve az asszonynak és ba-
rátainak és hogy álcázza magát, fehér agyaggal kente be magát, mint a harcosok a
corroboreehez. Beugrott a kenujába és mérgesen átlapátolt a tó partjára. Semmi jele
nem maradt azoknak, de a part mentén egy másik pelikán közeledett – aki sokkal na-
gyobb és erősebb volt, mint Booran.
Meglepetten nézett Booran fekete tollain díszelgő fehér csíkokra és fölismerte,
hogy a különösen megjelölt madár még bajt okozhat. Mielőtt Booran megvédhette
volna magát nekirohant és csőrével felkoncolta.
Booran élettelenül hevert a parton, a csőre jelentőségteljesen meredt az égre, tollai
megtépázva és összeborzolva és a fehér agyagpamacsoktól szennyesen. Attól a naptól
kezdve, amikor Tiddalicket az ár elöntötte, a Pelikánoknak a tolla fekete és fehér ke-
veréke.

Booran élettelenül hevert a parton, a csőre jelentőségteljesen meredt az égre.

129
Tiddalick: béka.
130
Booran: pelikán.
103 104
 A kannibál szakács
Vannak fekete Szarkák fehér beütésekkel a farok és szárnytollaiknál és Csengő
Szarkák, akiknek szürke, drapp tollazatuk volt. Moograbah131 volt a Csengő Szarka
neve, sokkal korábban, mintsem madárrá változott volna, amikor még ember volt.
Moograbah híres volt a főztjeiről. Amiből bárki más csak ízetlen masszát készí-
tett, Moograbah ízletes ételt tudott főzni, ami bárki szájában összeolvadt. A
fűmagokkal készült süteményeit mohó kívánták, és emberek messzi távolról jöttek,
hogy értékes árukat adjanak érte cserébe. Volt valami, amit sokáig nem vettek észre,
és pedig az, hogy a sütemények csak az emberi lények csalogatására szolgáltak.
Amikor látogatók érkeztek a táborba, megetette őket a süteménnyel várva, hogy el-
aludjanak tőle. Akkor Moograbah beverte a bunkójával a fejüket és még azon a tűzön
megsütötte őket, amelyiket a fűmagos sütemény készítéséhez használt.
Csak akkor, amikorra már túl sok véletlen esett egybe kezdtek az emberek tana-
kodni. Rokonokat láttak az erdőn át Moograbah tábora felé menni és soha sem tértek
vissza. A gyanú aztán bizonyossággá érett. Szigorú figyelőszolgálatot állítottak fel és
egyik nap a szakácsot látták amint szörnyű ételét falatozta. A szó, mint pergőtűz ter-
jedt az erdőben. A férfiak messzi távolról összegyűltek, hogy megvitassák ezt a ko-
moly ügyet.
„Jobb lenne, ha lopakodva cserkésznénk be, mint csapatban,” határozták el. „Ha
harcolunk ellene, valamelyikünket meg találna őlni. Ki jelentkezik önkéntesen a fel-
adatra?”
„Én” mondta a kis Gidgeereegah132 és nagyobb barátja Ouyarh133. „Mi majd úgy
teszünk, mintha enni szeretnénk a süteményéből, és aztán meglepjük őt.”
„Nagyon óvatosnak kell lennetek” mondták nekik. „Nem csak Moograbah, akit le
kell győznötök. Van neki két felesége és két erős fia is.”
„Óvatosak leszünk,” mondták, és elmentek, hogy felkészüljenek a látogatásra.
Gidgeereegah mindenütt élénk zöldre, sárgára és vörösre festette magát, miközben
sárga haját csomóba kötötte. Elismerően kerülték meg egymást.
’Moograbah úgy véli majd, hogy fontos látogatók vagyunk,” mondták egymás-
nak. „Semmit sem fog gyanítani.”
Vették a waddijaikat134 és lándzsáikat és egyenesen a táborba mentek. Csengő
Szarka látta őket közeledni és elébük ment, hogy üdvözölje őket.
„Mit kívántok?” kérdezte vigyorogva.
„Népünktől hallottunk a te híres süteményeidről.”
Moograbah kitárta a karjait üdvözlésként.
„A legjobbkor jöttetek. A tűz ég és a magokat már megőröltem.”

Behúnyták a szemeiket, és úgy tettek, mintha aludnának.

131
Moograbah: csengő-szarka, fekete hátú szarka, holló gébics, szamár-madár.
132
Gidgeereegah: apró testű, zöld papagáj.
133
Ouyarh: kis testű, nagyon színes, tarajos papagáj.
134
Waddi: ausztrál bennszülöttek harci bunkója.
105 106
 Bekísérte őket a kunyhójába és az előkészületekkel foglalatoskodott. Nemsokára
hozta a forró süteményeket. Gidgeereegah és Ouyarh egyet-egyet megevett belőlük, a
többit maguk mögé rejtették, félve attól, hogy olyan fűszereket tartalmaz, amitől
majd elalszanak.
„Ízlik a süteményem?”
„Ezek a legfinomabb sütemények, amit csak megkóstolhattunk. Most elálmosod-
tunk.”
„Csak heveredjetek itt le, mind a ketten. Kenguru bőröket terítettem le számotok-
ra. Amikor fölébredtek, még több ételem lesz készen.”
Behunyták szemeiket és úgy tettek, mintha aludnának. Moograbah a fiaival egye-
temben a bejárathoz jött és rájuk mutatva halkan beszélt.
„Még sohasem láttam ilyen jól kinéző embereket. Nézzétek csak a csudálatos ru-
hájukat, és azt a kecses bogot annak a fején! Remek étel lesz belőlük, és tüzem ékes-
ségévé lesznek. Lefekszem ide melléjük, nehogy hirtelen fölébredjenek. Amikor
hívlak titeket, gyertek vissza a lándzsáitokkal és ma estére hatalmas ünnepünk lesz.”
Moograbah lefeküdt és behunyta a szemeit. Meleg volt a kunyhóban és elálmoso-
dott a tűz melegétől. Amikor elkezdett lassabban lélegezni két látogatója kinyitotta a
szemeit és óvatosan a lábaihoz ment. Hátrahúzták a lándzsájukat és átütötték a kanni-
bál szívén.
„Na, most a fiúkért” mondta Ouyarh. „Emlékszel-e még, hogy milyen a Csengő
Szarka hangja?”
„igen.” Mondta Gidgeereegah vigyorogva. Utánozva a halott ember hangját, ki-
szólt, „Gyertek már. Ők már halottak. Segítségre van szükségem.”
A két fiatalember egymás után belépett és azonnal fejbe ütötték őket. A látogatók
kicipelték őket, máglyát raktak száraz levelekből és gallyakból és a nehéz darabokat
föléjük. A tetemeket a legtetejére tették.
„Még hátra vannak a feleségek,” mondta Ouyarh. „Ők is ettek emberi húst, és
ezért osztozniuk kell a férjük és a fiaik sorsában. Ennek az ördögi fának minden ágát
el kell pusztítanunk.”
Amikor az asszonyok hazaérkeztek, hogy elkészítsék a vacsorát, megölték őket és
tetemüket, és a máglyára vetették. Égő ágdarabkát vettek ki a tűzből és a száraz le-
velekre vetették. A lángok felcsaptak a félhomályban és mielőtt az égbolt megtelt
volna csillagokkal, a kannibál szakács, a fiai és a feleségei hamuvá változtak.
A tőz kialudt. Hirtelen a vörös üszökben csapkodó szárnyak és egy madár jelent
meg a szürke hamuval borítva, kiemelkedett a máglyából és fölfelé emelkedett, a sa-
ját nevét, „Moograbaht” szólítva, ahogy ment.
Így történt, ahogy a Csengő Szarka elnyerte a szürke tollazatát. Gidgeereegah és
Ouyarh úgy szintén madárrá változtak, de ez számukra a győzelem jele volt. Ruhájuk
színe megmaradt a tollaikon: Ouyarhnak, a Kukkatúnak ragyogó sárga taraja van,
miközben Gidgeereegah, a törpe papagáj, vagy Budgerigar, avagy énekes fű-papagáj,
aki halvány szürke felöltőt visel és az arcán színes foltok vannak.
Moograbah még mindig hívogatja őket, abban reménykedve, hogy még többet
esznek a süteményéből, és a könyörületére szorulna; de Ouyarh és Gidgeereegah fi-
gyelmen kívül hagyják őt és csendesen és békésen mennek a dolgukra, hiszen a fel-
adatuk már befejeződött.
107
A Katona Madár és családja végzete
A Mullianok135, vagy Saskeselyűk elmentek emura vadászni és magukkal vitték a
hálójukat. A háló öt láb magas és néhány száz méter hosszú volt. Amint elhagyták a
tábort meglátták Deegeenboyat136, a Katona Madarat magában üldögélni ahogy élesí-
tette a lándzsája hegyét.
„Gyere velünk, Deegeenboya,” szóltak neki, mert tartottak tőle. Katona Madár
öreg volt és csak nagy nehézségek árán tudott elegendő élelmet szerezni két feleségé-
nek és a lányainak.
„Köszönöm,” mondta az öregember reszketeg hangon. „Nagyon kedves tőletek,
hogy gondoltok rám. Ne várjatok meg – majd olyan gyorsan jövök, ahogy csak tu-
dok.”
A Mullianok előre rohantak, míg nem arra e helyre értek, amiről tudták, hogy az
emuk ott fészkelnek. Gyorsan cselekedtek és szó nélkül hosszú oszlopokat vertek a
földbe, és rájuk feszítették a hálót. Összezáró karokkal építették, a harmadik oldalát
nyitva hagyva és a háló végét lazán hagyták, hogy bezárhassák, ha készen lesznek.
Két emberüket a hálónál hagyva, a többiek szétszóródtak egy a fákat ölelő tág kör
mentén, ahol az emuk fészkelni szoktak. A körben egy üres szakaszt hagytak a hálók
felöli oldalon. Amikor mindenki elhelyezkedett, torkuk szakadtában ordítva előre
futottak. A felriasztott madarak kirohantak a fák közül és az előre haladó emberek
elől menekülve egyenesen a hálók közé keveredtek. Ahogy a vadászok elmentek a
fészkek mellett, összeszedték a tojásokat és gondosan a zsákjukba csomagolták.
Amikor elérték a hálót, a mellette maradt férfiak már akkorra bezárták a nyílásokat és
hat csapdába került madár rohangált eszeveszetten az egyik oldaltól a másikig.
Hamarosan megölték őket és két máglyát készítettek, egy kicsit és egy nagyobbat.
A tojásokat a tűz hamujában megsütötték és megették, amíg az emu hús a nagy föld-
be vájt tűzhelyen megpárlódott. Amikor kibontották, és a madarakat kiszedték onnan,
a főtt hús kellemes illata lengedezett az esti levegőben. Az Öreg Deegeenboya, aki
nem sokkal korábban érkezett, letörölte a nyálat az álláról és a Mullianok vezetőjének
mondta, „Segítek nektek a madarakat a táborba szállítani.”
Mullin-ga137 csípőre tette a kezeit, hátrahúzta a fejét és hangosan hahotázott.
„Óh Deegeenboya, a te aszott lábaid összecsuklanak, mielőtt fél mérföldre jut-
nál.”
„Kérlek, Mullian-ga. Nem segítettem nektek az emuk megfogásában, de legalább
egyet hazaszállíthatok.”
„Nagyszerű, nos, had cipeljen egyet, de szedned kell a lábaidat, hogy velünk lé-
pést tarts.”
A fiatalember a legkisebb madarat Deegeengoya hátára tette, fölvették a többit és
elindultak a hosszú úton, vissza a táborhoz. Deegeenboya hamarosan lemaradt, de
Mullian-ga visszament és hirtelen megjelent mellette.
135
Mullian: hasított farkú sas.
136
Deegeenboya, degeen-boya: katonamadár.
137
Mullian-ga: esthajnalcsillag, a Vénusz.
108
 „Nagyon jól csináltad, öregember,” mondta. „Had vegyem át a cuccodat.”
„Nem, nem.” Kérlelte Deegeenboya. „Nem akarom, hogy te cipeld a terhet. Még
akkor is, ha öreg vagyok, ez próbára teszi a férfiasságomat. Ha sikerül visszavinnem
a táborhelyre, talán megkínálsz egy madárcombbal, hogy megetessem a családomat.”
„Bizonyára így lesz,” mondta Mullian-ga. „De figyelmeztetlek, ha sokáig ma-
radsz, vissza kell jönnünk, hogy segítsünk neked.”
Amikor Mullian-ga elment, Deegeenboya megengedett magának egy gúnyos fin-
tort. Nem messze egy nagy kő feküdt a földön, és mellett volt egy csapóajtó, ami
Murga-muggai138, a Csapóajtó Pók otthonához vezetett, aki az ő barátja volt. Gyorsan
belépett, becsukta az ajtót és leszólt az alagútba, „Murga-muggai, ott vagy?”. Én va-
gyok itt, Deegeenboya.”
„Gyere ide, Deegeenboya. Mid van?” kérdezte a Katona Madarat, amit ő lefelé
hátrált az alagútban, miközben az emut vonszolta maga mögött.
„Murga-muggai, barátom,” mondta, egy kicsit zihálva, „Szeretném, ha segítenél
nekem. A Mullianok adták nekem ezt a madarat. Szeretném hazavinni, mielőtt visz-
szajönnének. Ha segítesz levinni az alagutadban, úgy érhetnék oda, hogy lássanak.”
„Teljesen igazad van,” mondta a Csapóajtó Pók. „A másik kijárat közel van a
kunyhódhoz, de nem hiszem, hogy egy ilyen nehéz cuccot neked egyedül kellene ci-
pelned. Felezzük el, és akkor nem less annyira nehéz.”
Deegeenboya felsóhajtott. Tudta, hogy kincsének a felét majd Murga-muggainak
kell adnia az alagút használati díjaként.
* * * *
Miközben Deegeenboya a barátjával beszélgetett, Mullian-ga otthagyta a társasá-
gát.
„Vigyétek az emut a táborba,” mondta az embereinek. „Úgy érzem, valami nincs
rendben Deegeenboyaval. Nagyon öreg már és lehetséges, hogy bajban van.”
Visszafordult és kereste a Katona Madarat. Még elegendő fény volt ahhoz, hogy
láthassa az öregember nyomait. Egy magányos kőhöz vezettek, ahol eltűntek. A csa-
póajtó félig el volt takarva és ő nem vette észre.
Visszaszaladt az övéihez és mondta, „Valami különös történik. Úgy vélem, hogy
Deegeenboya becsapott minket. Vigyétek el a madarakat amilyen gyorsan csak tud-
játok. Én előremegyek.”
Amikor megérkezett a táborhoz egyenesen a Katona Madár kunyhójához ment és
látta, hogy Deegeenboya gyerekei felmásztak a fára. Megvizsgálta a helyet gondo-
sabban és meglátta a csapóajtót a Murga-muggai alagútjának a másik végénél, közel,
a fa mellett. A fény fellobbant az agyában. Úgy volt ez, mint amikor egy kis fadarab
fellobban a nagy parázs darabok mellett a tűzben, amikor meglátta a cselfogást, amit
az öregember velük eljátszott. A harag ugyan olyan tisztán és ádázon lobbant fel ben-
ne, ahogy a fény gyulladt a megértésben.
Mullian-ga a fa alatt állt és hívta az idősebb leányt.
138
Murga-muggai: csapóajtó pók.
109
„Az apád arra kért, hogy jöjjek előre és nézzem meg, hogy veletek minden rend-
ben van-e. Mit csináltok itt?”
„Jól érezzük magunkat itt a fán,” válaszolta. „Madárnak képzeljük magunkat. Egy
fészket építettünk ide.”
„Még leeshettek,” mondta Mullian-ga. „Sokkal élvezetesebb leugrani. Akkor va-
lóban madarak lesztek, ahogy átrepültök a levegőn. Látjátok, én itt várok és elkaplak
titeket.”
A leány egyenesen felé ugrott, de Mullian-ga a másik oldalra lépett és a lány ösz-
szetörve magát a földön némát hevert. Húga sírni kezdett, de Mullian-ga megvigasz-
talta őt.
„Mindjárt rendben lesz,” mondta. „Nem a megfelelő helyre ugrott.”
De a kislány tovább szipogott és szorosan kapaszkodott a fához. Mullian-ga tü-
relmetlen lett és olyan hangosan kiáltott rá, hogy megijedt. Előre dőlt, kétségbeeset-
ten kapaszkodott meg a levelekben, és fejjel előre leesett, lepattant az alsó ágról és
egy átható sikoltással a földre hullott.
Deegeenboya feleségei hallották a kiáltást rohantak a táborból hogy megnézzék,
mi történt a lányaikkal. Ahogy az asszonyok elhaladtak a kunyhó mellett és a gyer-
mekeik teteme fölé hajoltak, a lándzsáját átdöfte a testükön, de a lányokén is és a fa
lábához vonszolta őket.
Ekkor a Saskeselyűk vezetője leült és várt, szemét a csapóajtóra szegezte. Nem
sokára az megmozdult és visszahúzódott. Mullian-ga kinyitotta azt.
„Köszönöm,” mondta Deegeenboya, úgy gondlova, hogy egyik felesége jött neki
segíteni. Kimászott az alagútból, becsukta az ajtót és hátra fordult.
„Derék volt tőled, hogy az egész úton elhoztad a madarat nekünk,” mondta Mulli-
an-ga vigyorogva.
Deegeenboyan belekezdett.
„Örültem, hogy segíthettem nektek,” mondta idegesen. „A barátom, Murga-
muggai megengedte, hogy használjam ezt az alagutat, mert könnyebb volt ezen az
úton jönni.”
„Nagyon kedves tőle; de ez az utolsó eset, hogy használhattad, megígérem neked.
Látom, hogy a madár fele már eltűnt, de amikorra te és a családod végzett volna vele,
tökéletesen eltűnt volna az egész.”
„Óh, nem, Mullian-ga! Vissza készültünk nektek vinni, de megígérted, hogy a
családom falatozhat belőle egy kicsit. Hol vannak?”
„Itt.”
Mullian-ga megmutatta neki a felesége és a lányai tetemeit.
„A táboromban nincs helye a tolvajoknak. Családod már megfizette a büntetést.
Most rajtad a sor.”
Deengeeboyan vékony lábai oly erősen reszkettek, hogy nem tudta megtartani a
testét. Térdeire ereszkedett és könyörgött Mullian-gahoz, hogy könyörüljön meg az
életén, de Mullian-ga a Hajnalcsillag, a Mullianok bátor vezetője szívében nem volt
könyörület az olyan vénember iránt, aki megpróbálta becsapni őt. Harci bunkója le-
csapott az öregember fejére, aki az asszonynépe közé hullott.
* * * * *
110
 Nagy sürgés-forgás és izgalom és élénk csevegés volt a tábortűznél, amikor
Mullianok meghozták a párolt madarakat. Az ünnepség után mindenki csatlakozott a
tánchoz és az énekléshez. Senki sem pazarolt egyetlen gondolatot sem az öregember-
re és a feleségeire és a gyerekeire, akik mereven és hidegen feküdtek a tűz fénykörén
kívül. Elnyerték méltó büntetésüket, ami kijár minden tolvajnak.
111
Miért nincs a Kakukknak fészke
Az összes madár közül, amit Nungeena, az Anya Szellem készített, a legkedve-
sebb hangja Kakukknak van. És minden madár közül a legbeképzeltebb Kakukk olt.
A hangja és a hiúsága vezetett el bukásához és annak a módja a következő volt.
Marmoo, a Gonosz Szellem megkísérelte, hogy tönkretegye Tyat, azt a világot,
amit Baiame tett széppé, úgy, hogy rovar, hernyó és bogár hadat küldött rá, hogy fel-
falja. Baiame és a barátságos szellem, Nungeena keresztülhúzták ezt a gonosz tervet
azáltal, hogy megteremtették a madarakat, amik megették a rovarokat.
Marmoo visszament a feleségéhez és kérte, hogy mit is tehet ez után. Hamis
csukló hangot hallatott.
„Baiame csudaszép hangot adott a madaraknak,” mondta. „Tudják, hogy te az el-
lenségük vagy, de ha megmondod nekik, hogy mi az a csudaszép dal, amit dalolnak,
akkor a barátaiddá válnak.”
„Te ostoba asszony,” mondta Marmoo, „mi jó származik akkor ebből nekem?
Nem akarom, hogy barátaimmá váljanak. El akarom őket pusztítani.”
Az asszony dörzsölgette a karját, ahol Marmoo megütötte őt és bosszúsan mond-
ta, „Nem, ezt nem tudod. Te féltékeny vagy Baiamera. Amit te akarsz csupán az,
hogy megsértsd őt. Ha csak rám hallgatsz, akkor elmondom neked, hogy mit kell ten-
ned.”
„Gyerünk, akkor,” mondta Marmoo röviden. „Mondd el nekem.”
„Ha hízelegsz nekik és elmondod, hogy milyen szép hangjuk van, hallgatni fog-
nak rád. Tudom. Én asszony vagyok. El kell nekik mondanod, hogy Baiamenak
mennyire büszkének kell lennie rájuk. Mondd, hogy azért, hogy őt felvidítsák, állan-
dóan énekelniük kell. Mondd el nekik, hogy az egyetlen, amit Baiame akar az, hogy
őket hallgassa.”
Marmoo fölemelte figyelmeztetően a kezét. A felesége hátrahőkölt.
„Ha ismét megütsz, nem mondom tovább. Hallgass, te morcos férfi. A madarak
annyira elégedettek lesznek, hogy egész nap énekelni akarnak majd. Még annyi ide-
jük sem lesz, hogy fészket építsenek maguknak. Ha pedig nekik nincs fészkük, nem
lesz hová tojni a tojásaikat. Ha nincs hová tojni a tojásaikat, nem lesznek madarak,
akik megegyék a rovarokat. Látod már most?”
Erőteljes mosoly terjedt el Marmoo arcán.
„Bízzál egy asszonyban, ha ki akarsz ötleni egy jó utat, hogy valami rosszat te-
gyél,” mondta. „Igen, drágám, ezt érdemes kipróbálni.”
Kiment a madarakhoz és elkezdte dicsérni az éneküket. Ők kíváncsian hallgatták
őt és egyetértően bólogattak hozzá; csak amikor odáig jutott, hogy azt mondja, misze-
rint Baiame akarata az volt, hogy őket egész álló nap énekelni hallja, akkor kezdtek
nevetni és ezt mondták, „Óh nem, Marmoo. Egyáltalán nincs igazad. Baiame szereti
hallani az énekünket, de azt is akarja, hogy fészket építsünk, szeretkezzünk, tojásokat
tojjunk, kikeltsük azokat, és élelmezzük a fiókákat. Az éneklés a szerelemért és az
öröm érzésért való; de van munkánk is, amit szintén el kell végeznünk.”
Megpöccintették farkukat és elrepültek. Csak a kakukk maradt.
112
 „Neked olyan hangod van, ami értékesebb, mint minden madáré együttesen,”
mondta Marmoo és a Kakukk hitt neki.
Több, különféle kakukk él Ausztráliában. Az, amelyik oly figyelmesen hallgatott
a Gonosz Szellemre összehívta a kakukk törzs összes tagját, hogy Marmooval meg-
beszélést folytassanak.
„Soha sem volt a gyönyörű hangok ilyen kórusa, amit ma hallhatok,” mondta ne-
kik Marmoo. „hallottam a madarak hangját kora reggel, aztán délben és ismét este; de
egyiket sem lehet a tiétekhez hasonlítani.”
A kakukkok elcsendesedtek, kíváncsian várva, hogy még többet halljanak.
„Azt szeretném, ha ti egész nap énekelnétek, mert ti ezzel segítetek, hogy Baiame
világát olyan hellyé alakítsátok, ahol emberek, állatok de még a szellemek is boldo-
gan élhetnek az örökkévalóságig.”
„De van nekünk más dolgunk is az éneklésen felül,” mondta a legkisebb kakuk-
kok egyike. „Fészket kell építenünk azért, hogy tojásokat tojhassunk; és amikor a to-
jások kikelnek semmi időnk sincs az éneklésre, mert egész nap foglalatoskodunk,
hogy tápláljuk a fiatal madarakat. Neked fogalmad sincs arról, hogy egy kakukkfióka
mennyit is eszik.”
„Óh, igen, nekem van,” válaszolta Marmoo. „Szeretnék erről veletek beszélgetni.
Ti valamennyien nagyra becsülitek Baiamet, a Nagy Szellemet és Nungeenat, az
Anya Szellemet. Láttátok-e valaha egyiket is fészket építeni és etetni a fiataljaikat?
Természetesen, nem. Ők elégedettek azzal, hogy a kemény munkát másra hagyják.”
„Ez igaz,” mondta egy másik kakukk. „Miért is dolgoznánk, amikor ők játszanak?
Úgy vélem, hogy sokkal jobb lenne, ha énekelnénk nekik. Biztos vagyok abban, hogy
sokkal jobb lenne nekik, és ők dicsérnének minket, hogy ekkora örömet okozunk ne-
kik.”
Hiúságukban minden kakukk egyetértett és elrepültek, hogy teli torokból és
büszkeségtől megrepedő szívvel énekeljenek. Marmoo vigyorgott magában és el-
ment, hogy más madarakat is rávegyen arra, hogy kövessék a kakukkok példáját. De
kudarcot vallott. Ők nagyon el voltak foglalva azzal, hogy fűvel, mohával, tollakkal
és ágacskákkal előre, meg visszaröpködjenek azért, hogy megépítsék a fészküket.
Az éjszakát kedvelő Mopoke barátságosan összegörnyedt egy fa odvában. A ka-
kukkok csevegése és éneke fölébresztette és hallotta, amit Marmoo mondott. Mi-
helyst sötét lett, elrepült a lugasba, ahol Baiame élt és figyelmeztette őt, hogy a go-
nosz Marmoo gyanúsan viselkedik, és rá akarja venni a madarakat, hogy valami ká-
rosat tegyenek.
„Hogy mi az, azt nem tudom,” mondta. „Mindössze annyit kér tőlük, hogy éne-
keljék a dalaikat, mert nagyszerű dolog azt hallgatni. De valami sötét célja lehet e
mögött, tudom.”
„Én is tudom,” értet egyet vele Baiame. „Tudom, hogy mi az. Hívd össze az ösz-
szes madarat, hogy beszélgessünk.”
A következő napon madarak hatalmas raja repült a hegyhez és telepedett le a
Nagy Szellem körül, kíváncsian, hogy hallja mit is akar nekik mondani, mert tudták,
hogy szereti őket.
„Itt van mindenki?” kérdezte Baiame.
113
„A kakukkok még nem érkeztek meg,” válaszolta Mopoke, mert ő hatalmas sze-
meivel egyszerre áttekinthette a gyülekezetet.
Egyszerre csak mind hallhatták madarak énekét. A kakukkok érkeztek zárt cso-
portban és letelepedtek a tömegen kívül.
„Ti vagytok azok, akikkel különösen beszélni akartam,” szólt Baiame. „Miért
tellett nektek olyan soká idejönni?”
„Mi énekelgetünk,” mondta a legnagyobb Kakukk szemtelenül, énekelve a szava-
kat, nem pedig kimondva. „Mi az egész időnket az éneklésre szánjuk. Miért is kellene
nekünk fészket építenünk és azzal vesztegetni el a napfényes napokat, hogy hordoz-
zuk, cipeljük, etessük a fiókáinkat, és ostoba rovarokat fogdossunk neked?”
„Több oka is van ennek,” mondta Baiame komolyan. „Ha minden madár ezt ten-
né, akkor nem lenne költés, és a végén nem lenne énekes madár sem. A munka jó
dolog. Tudom. Nem dolgoztam keményen talán, hogy nektek és nekem széppé vará-
zsoljam a világot? Az egész munka értelmetlenné válna, ha ti nem ennétek meg a ro-
varokat, akik meg kísérlik felfalni Tyat, Baiame földjét.”
A kakukk hátrafeszítette a fejét és kihívóan énekelte, „A kakukkokat ez nem ér-
dekli. A kakukkok énekelni fognak akkor is, ha mindenki más végrehajtja parancsai-
dat.”
Baiame szomorúan mosolygott és mondta, „Sajnállak titeket. A ti fejeteket büsz-
kévé fordították. Az édes hangotokat el kell veszítenetek.”
A kakukkok hangosabban kezdtek énekelni, mint bármikor máskor, de rémülten
abbahagyták. Hangjuk még nekik is élesnek hangzott. Az a hang, ami tőlük eredet ká-
rogás, csiripelés és cincogás őrölt kórusává alakult. A többi madár ellenük fordult és
elzavarta őket messze az északi pusztaságba.
„Sohase jusson eszetekbe visszatérni a mi földünkre,” kiáltották. „Ha megteszitek,
elzavarunk titeket. Azok a madarak, akik nem dolgoznak nem érdemlik meg, hogy
Baiame országában éljenek. Látni fogjuk, hogy a rovarok a medrükben maradnak.
Még akkor is sajnálni fogunk titeket, amikor kicsinyeink kidugják a fejüket a
fészekből és mi ismerjük az anyai és az apai szeretet örömét.”
Elmúlt a tél. Yarrageh139, a Tavasz Szelleme fújt át a földön a lágy leheletével. A
távoli észak sivatagos földjén a kakukkok vágyakoztak Baiame földje és a többi ma-
dár társasága iránt. Elfelejtették már a figyelmeztetést, hogy soha se térjenek vissza.
Ismét azokhoz a fákhoz és bokrokhoz repültek, ahol a többi madár rakta a fészkét.
A kakukkok nevettek magukban. „Milyen ostobák ők, hogy elpazarolták az idejü-
ket. Soha sincs semmi élvezetük. Nekünk sokkal jobb, jóllehet, elveszítettük a han-
gunkat, mert nagyon jó egész nap csak játszadozni a napfényben,
És aludni az éjszaka.”
Ekkorra a fészkek elkészültek, és az anyamadarak elkezdték melengetni a kecses
tojásokat, amiket tojtak. Amikor kirepültek élelemért, a kakukkok összegyűltek, hogy
megcsudálják a törékeny fehér és rózsaszínű és barna és pettyes tojásokat.
„Itt az ideje, hogy mi is megtojjuk a tojásainkat,” mondták, „de hová is tehetjük
azokat?”
139
Yarrageh: délkeleti szél, a tavasz gyengéd szelleme, lelke.
114
 „Itt vannak a fészkek, mind készen rátok vár,” suttogta egy hang. Marmoo, a Go-
nosz Szellem tért vissza. „Én a ti barátotok vagyok. Mindig segítettem nektek, még
akkor is, amikor nem tudtatok róla. Gyerünk,” mondta a legnagyobb kakukknak.
„Dobd ki az egyik tojást ebből a fészekből és tojd a tiédet a helyére. Az anyamadár
sohasem veszi észre a különbséget.”
A legnagyobb kakukk megtette azt, amit Marmoo mondott neki. Aztán ők mind
elrejtőztek a közeli fa lombja mögé, hogy meglessék, mi is történik majd. Ekkor az
anyamadár visszatért. Nem vette észre, hogy az egyik tojása megváltozott, és ráült és
kiterjesztette puha szárnyait a fészek fölött.
„Nézd!” suttogta ismét Marmoo. „Nektek nem kell a fiókákkal törődnötök. A
többi madár megteszi ezt nektek.”
A kakukkok elrepültek a fáról és mindegyik várakozó fészekbe tojást tojtak. Nem
éreztek utódaik iránt szeretetet. Amikor a kis kakukkok kikeltek, ők pont olyan önzők
és nemtörődömök lettek, mint a szüleik, több élelmet követelve a mostoha szülőktől,
mint az összes többi fióka a fészekben.
Ez csak azért van, mert a Baiaméhoz hűséges madarak nem ismerték fel a kakuk-
kot a fészekben, hogy továbbra is etettek azokat, amint azóta is teszik számtalan ge-
neráción keresztül.
115
Miért nem tud az emu repülni
Dinewan140 az Emu volt a madarak törzsének a vezetője. Mind fölnéztek rá, mert
nagy volt és erős. Hatalmas szárnyai nagy távolságra vitték el őt és a feleségének
minden évben közel húsz gyereke volt. Nem csuda, hogy tartottak tőle és tisztelték.
És, ez természetes volt, voltak ellenségei is, akik közül a legfontosabb
Goomblegubbon141, a Bustard142, avagy Bozót Pulyka.
A Bozót Pulyka szintén nagy madár volt, de senki sem törődött a parancsaival,
mint ahogy követték Dinewanét. Irigyelte a Emu harci erejét és azt, ahogy a síkságon
fürgén át tudott futni, anélkül, hogy elfáradt volna. Goomblegubbon a feleségén kívül
senkinek sem árulta el, hogy elhatározta, miszerint Dinewannak valami maradandó
sérülést fog okozni. Sok időbe tellett neki, hogy előkészítse azt a tervet, ami kielégí-
tette őt. Várt addig, amíg tudta, hogy Dinewan kimegy a síkságra étkezni, és úgy ren-
dezte, hogy biztosan hamarabb ott legyen, mint az Emu. Oldalaihoz közel tartotta a
szárnyait, felborzolta a tollait és ahol a fű dús és hosszú volt, leguggolt.
Dinewan a közelében szállt le és megkezdte a fűben a legelést.
„Jó reggelt Dinewan,” mondta a Bozót Pulyka.
„’reggelt,” mondta az Emu, alig véve szünetet, amint hatalmas csőrrel falta a fü-
vet.
„Van néhány remek kukacom, ha szereted őket.”
„Nem, Soha sem eszem meg őket.”
„Kellemes volt az ide repülésed?”
„M-m-m-m,” mondta Dinewan, meg sem szakítva az evését.
Goomblegubbon várt addig, amíg az Emu már eleget evett és valamivel
jobbkedvű lett.
„Dinewan, mint barát, szeretnék neked valamit mondani. Erős vagy és jóvágású,
és mindenki annyira tisztel téged, hogy semmit sem mernek neked mondani.”
Emu kíváncsian nézett rá.
„Különös dolog tőled, hogy az én jólétemmel törődsz, Goomblegubbon.”
„Biztosíthatlak, hogy ez csak a te javadat szolgája, különben nem törődnék azzal,
hogy megszólítsam a madarak fejét.”
„Akkor hát beszélj,” mondta Dinewan, egy kissé türelmetlenül.
„Nos, amit én mondani akartam, annyi, hogy engem meglep az, hogy te a levegőn
át repülsz, ha valahová el akarsz jutni.”
Dinewan kíváncsian nézett rá.
„Mi az az égen és a földön, amire gondolsz, Goomblegubbon? Elment az eszed?
Nekem vannak a legerősebb szárnyaim az összes madár közül, még Mullianénál is
erősebbek. Hát hogy a csudába közlekednék másként?”
„Gyalog.”
140
Dinewan: emu
141
Goombla-gubbon: bustard pulyka, bozót pulyka.
142
bustard: nagy testű madár az Otitidae nemzetségből. Minősítő jelentése: tökfej.
116
 „Gyalog? Olyan lassan és rémesen, ahogy Goanna? Szedd már össze magad,
Goomblegubbon, és mondj valami okot is a változásra.”
„Értelmesen beszélek, Dinewan. Ahogy épp mondtam, senki más, csak a barát
mondhat el neked ilyen dolgokat. Látod, a repülés az, amit minden madár tudhat, még
a leggyengébb és a legközönségesebb is. Minden madár tud repülni. Csak az emberek
és az olyan erős madarak, mint te és én, akik még gyalogolni is képesek. A gyaloglás
a megkülönböztetés jele. Figyelj!”
Még jobban felborzolta a tollait, a szárnyait még közelebb szorította a testéhez és
az erős lábain futni kezdett Dinewan körül.
„Látod-e, hogy mennyire folyamatosan megyek … milyen gyorsan haladok? Tel-
jesen föladtam, hogy a szárnyaimat használjam. A te lábaid még hosszabbak is, mint
az enyémek, és sokkal erősebbek. Képzeld el, ahogy Curlew143, vagy a Kukkatú meg-
kísérelnek utolérni a vékony lábaikon! Ezért van az, hogy nekik repülniük kell, de a
madarak nagy vezérének nem lenne illendő velük a levegőben versengeni.”
Dinewan néhány lépést tett előre, majd elgondolkozva mondta, „Igazad lehet,
Goomblegubbon. Ezt meg kell a feleségemmel beszélnem.”
Kiterjesztette a szárnyait, majd határozottan maga mellé csapta őket és elkezdett
ügetni hazafelé a síkságon át. Goomblegubbon nevetett, ahogy a kis porfelhő kisebb
és kisebb lett, majd elrepült, hogy elmondja a feleségének.
A következő nap a két madár ismét találkozott.
„Követtem a tanácsodat, Goomblegubbon. Biztosa vagyok benne, hogy igazad
van. Feleségem és én is lecsaptok egy kőbaltával a szárnyainkat a múlt éjszaka.
Meglehetősen fájdalmas volt, de a lábizmaim már erősebbek is lettek. Versenyezni
fogunk addig a bokorig.”
A Bozót Pulyka csúfolódva nevetett.
„Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen lépre mész, Dinewan. Az agyad olyan kicsi
lehet, mint egy fiókának. De, ha akarod, készségesen versenyzek veled a bokorig.”
Az Emu elszaladt a napégette földön, repülő lábai közül a föld kis porfelhőként
szakadt le. Goomblegubbon várt, amíg az Emu csaknem eléri a bokrot, aztán kiter-
jesztette a szárnyait és zajosan csapkodott a levegőn át, messze megelőzve Dinewant.
A nagyobb madár hirtelen megállt.
„Úgy gondoltam, hogy te azt mondtad, hogy csak a közönséges madarak hasz-
nálják a szárnyaikat?” kiáltott fel. „Úgy gondoltam, azt mondod, hogy levágtad a
szárnyaidat?”
Goomblegubbon hangosabban kacagott, mint valaha.
„Micsoda kis senki vagy, Dinewan. Semmi ilyesmit nem mondtam. Amit mond-
tam, az annyi volt, hogy felhagytam a szárnyaim használatával. Ez tegnap volt, de ma
másik nap van, és holnap megint másik nap lesz. Félek, hogy mától kezdve nem sok
hatalmad van a néped fölött. Aligha fognak egy olyan madarat tisztelni, aki nem is
madár, valaki, aki nem képes repülni. Remélem, hogy Mullian lesz az új vezér – de
akár én is lehetek. Hogy vezér legyél két dologra van szükséged, ami pedig hiányzik
nálad: szárnyak és agyak!”
143
Curlew: gázlómadár a Numenius rendből, különösen Európában a Numenius arquatus
117
Lassan az igazság megvilágosodott Dinewannál. Előreszaladt és erős lábaival
megütötte Goomblegubbont. Másik gúnyos kacaj kíséretében a Bozót Pulyka elröp-
pent a közeléből és visszaszállt hogy a feleségének elmondja, miként alázta meg a
madarak főnökét.
Egy egész év telt el. Dinewan soha többet nem szólt semmit Goomblegubbonnak
szárnyai elvesztésével kapcsolatosan és ez zavarba ejtette a Bozót Pulykát. Az Emu
lábai erősebbre nőttek és hamarosan olyan gyorsan volt képes szaladni, mint ahogy
mások repültek. A legkülönösebb az volt a dologban, hogy úgy tűnt, ahogy a napok
és a hónapok múltak Dinewan egyre barátságosabb lett vele eszemben. Kezdetben
Goomblegubbon gyanakvó volt; de végül is arra a következtetésre jutott, hogy az
Emu még együgyűbb volt, mint amilyennek gondolta.
Ismét nyár lett. A fiókák mindenütt csicseregtek, és élelemért sírtak-ríttak. Szüleik
napkeltétől napnyugtáig csakis azzal foglalatoskodtak, hogy legyen mit enni. Az
egyik reggel Dinewan magával vitte két legnagyobb gyerekét, a másik tizennégyet
hátra hagyván az anyjuk felügyeletével. Goomblegubbon és a felesége a cserjésben
abrakoltak hangos gyerekeiktől körülvéve.
„Munkálkodva?” kérdezte Dinewan.
„Munkálkodva!” mondta Goomblegubbon. „Egész nap keményen dolgoznunk
kell, hogy a bendőjüket telerakjuk. Próbáljuk rávenni őket, hogy a saját élelmiszerü-
ket megszerezzék, de eddig nem sok szerencsénk van.”
„Igen, ők meglehetősen soványak, nemde? Az a gond, hogy túl sokan vannak.
Még csak esélyük sincs arra, hogy naggyá nőjenek.”
„Mire gondolsz? Neked magadnak is sok gyereked van.”
„Mostmár nem,” mondta Dinewan könnyedén. „Többségükön túladtunk.”
„De miért?” kiáltott fel a Pulyka felesége.
„Nos, arra a következtetésre jutottunk, hogy annak, hogy erős, egészséges csirké-
ink legyenek, csak egy útja van, ha a legjobbakat megtartjuk, a többiektől meg meg-
szabadulunk. Nézd ezeket,” mondta büszkén. „Nézd, mennyivel nagyobbak, mint a te
ivadékod. A Dinewak következő nemzedéke igazi madarak lesznek.”
„Van valami abban, amit mondasz,” mondta Goomnlebuggon elgondolkozva. „Mi
a véleményed?” kérdezte a feleségét.
Körbejárták az Emu csirkéket, és minden oldalról megszemlélték őket.
„Igen, Dinewannak igaza lehet. Kétségtelen, a fiatal Emuk az anyjuk becsületére
válnak.”
„Gondolkozzatok rajta,” mondta az Emu, majd elszaladt és a két csirke követte őt.
„Nem hagyhatjuk, hogy Dinewan nevessen rajtunk,” mondta Goonmblegubbon.
„Gyere, asszony. Kiválasztjuk a két legnagyobbat és a maradékot megöljük. Ha őket
az idősebbekkel megetetjük, még erősebbek is lehetnek, mint az Emu csirkék.”
* * * * * *
A következő nap a síkságon az Emuval találkozott.
118
 „Megfogadtam a tanácsodat,” mondta. „Itt van az én két legnagyobb Goomble-
gubbonom. A többieknek vége. Mi a véleményed ezekről a csinos kis madarakról?”
Dinewan nevetni kezdett és a félelem nyila hatolt át Goomblegubbon szívén.
„Min nevetsz, Dinewan?”
Emu odahívta a feleségét, aki tizenhat csirkével egyetemben jött elő a cserjésből.
„Micsoda együgyű vagy te, Goombebuggon,” mondta, szándékosan azokat a sza-
vakat használva, amire egy éve folyamatosan emlékezett. „Egy madár erőssége nem a
szárnyai erejében rejlik, hanem utódjai számában. Sajnállak barátom, de ez megtanít
talán arra, hogy a Bozót Pulykák sokkal butábbak, mint az Emuk.”
Ezért van az, hogy az Emunak sok csirkéje van, de nem tud repülni és a Bozót
Pulyka minden évben csak két tojást tojik.

Goomblebubbon kiterjesztette a szárnyait és nagy zajjal elröpült a levegőbe

119 120
 A Brolga tánca
Brolga144 volt a törzs legjobb táncosa, de így nevezni őt kevesebb, int ítélet. Úgy
tűnt, mintha nem is hús-vér nő lenne, hanem maga a tánc szelleme. Háta egyenes
volt, de úgy meg tudott hajolni, mint a fa a szélben, és a lábai olyan kecsesek és élet-
tel teljesek voltak, mint a pillangók. Karjai a fáknak a szélben rezgő kis leveleihez
voltak hasonlatosak; és amikor a tábortűz körül lejtette a táncát, akkor a férfiak úgy
érezték, hogy a Föld Szelleme tért vissza hozzájuk. Dal volt minden pillanatában és
lépteivel elbűvölte mind a férfiak, mind a nők szívét. Nem volt Brolga számára nem
volt unalmas feladat. Elég volt őt látni, és a többi asszony már örömmel vette is a
yam pálcikáját145, hogy gyökereket ásson ki számára étekként.
Brolga nagyon keveset evett. Egész életét a táncnak szentelte. Úgy tűnt, hogy a
méz, z víz, és a hűvös levegő mindaz, amire neki nyugtalan lelkének a testében való
tartásához szüksége van. Minden mozdulatában magasztosság és báj rejlett. A fák le-
veleinek vidám tánca, a rovarok fürge mozgása, a kígyó hullámos siklása, a rohanó
víz buborékoló vidámsága, a nap és a hold méltóságteljes emelkedése és süllyedése, a
csillagok lágy ragyogása: mindez látható volt a táncában.
Még a szél is megsimogatta őt, és a Wurrawilberook146 is vágyódtak utána, hogy
legyen az övék. A Wurrawilberook a féktelen forgószelek voltak, amik porörvénye-
ket emeltek a síkságon és a férfiak és az asszonyok táborhelyeit zaklatták. Tőlük na-
gyon tartottak és csakis a vadászok éles lándzsájával és űrült kiabálással voltak kor-
dába szoríthatók, amikor a porörvények megrohamozták a kunyhóikat és a tábortü-
zeiket.
Brolga nem nézett férfi után és nem félt a forgószéltől sem. Egyaránt otthon volt a
poros síkságon és a tábortüzek villódzó fényében és táncos lábai bárhová elvezették
őt, amit csak elképzelt.
Egyik nap édesanyja a yam pálcikájával elment hogy keresgéljen és Brolga vé-
gigtáncolt vele az utat, az öregasszony körül hullámozva, keringve tekervényes háló-
zatot rajzolva ki anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben is felkavarta volna a port.
Mesze távol emelkedtek a hegylánc ösztövér csontjai, ahol két telivér Wurrawilberoo
élt a völgyek között. Látták azokat a csillogó mintákat, amiket Brolga keltett, immár
mesze törzse harcosainak a védelmén túl. Egymásnak ujjongva kiáltozva száguldot-
tak le a hegyoldalakon, és a síkságon keresztül.
A két asszonyt elborította a kavargó por és mielőtt felismerhették volna, hogy mi
is történik, a Wurravilberook elkapták és a rejtekhelyükre cipelték őket. Ahogy pö-
rögtek körülöttük, fölnevettek, amikor arra gondoltak, hogy milyen könnyedén tudtak
egy ilyen kincset elfogni.

144
Brolga, baralga, bralgah: ausztrál bennszülött, daruszerű madár, Grus rubicunda, vörös-zöld feje és trom-
bitáló hangja van. Ausztrál daru, vagy természetes társ a másik neve, mert mindig párban látható. Női
lény. A Wurrawilberook felkapták és tovavitték őket
145
Yam pálcika: fából metszett pálca, amivel a nők a földből gyökereket, gumókat kiástak, kiforgattak.
146
Wurrawilberoo: forgószél, forgószél manója, Magellán felhő.
121 122
 „A levegő és mozgás eme teremtményét megtartom, hogy csak nekem táncoljon,”
mondta egyikük. „Az öregasszony jól táplált és zsenge. Jó vacsora lesz belőle nekünk
ma este, amikor a tűz mellett ülünk és nézzük Brolga táncát.”
„Ez mind rendben is van,” mondta a másik Wurrawilberoo. „Ő olyan könnyű,
mint a toll, de az öregasszony nehéz, de nekem még a kőbaltáját is cipelnem kell.”
„Add ide nekem. Majd Brolgával cipeltetem.”
Brolga átvette az éles baltát, és mellszalagjához rögzítette, de amikor a figyelem
elterelődött róla, Brolga a földre dobta azt.
A nehéz teherrel, ami rájuk nehezedett, a Wurrawilberooknak hosszú időbe tellett,
amíg haza érkeztek.
„Gyerünk. Éhes vagyok. Hol van a balta?”
A másik Forgószél, akinek az ujjai a fiatalasszony körül foglalatoskodtak, megta-
pogatta az övet keresvén a baltát.
„Elveszett!” állapította meg. „Lányok! Hová tettétek azt?”
Brolga nevetett.
„Nem találjátok azt meg egyhamar. Több mérföldnyire innen, a homokba ejtettem
azt.”
A Wurrawilberook egymásra mordultak.
„Menj érte és hozd ide,” mondta az egyik, aki az öreg hölgyet cipelte. „A te hibád
az, hogy elveszett.”
„És Brolgával hagyjalak téged? Ez lenne az utolsó, amit tennék. Neked kell ővele
együtt visszaszaladnod.”
„Ha nem bízol bennem, én sem bízom benned. Jobb lesz, ha mindketten együtt
megyünk.”
Miután az örvénylő Wurrawilberook elviharzottak a völgybe le, Brolga megfogta
az édesanyja kezét és együtt fölmásztak a hegygerincre és leereszkedtek a másik ol-
dali völgybe és átszáguldoztak a síkságon ahol a sajáttáboruk tüzeinek a fényét látták
villódzani a leereszkedő sötétségben. .
A fiatalasszony megrántotta az anyja kezét és átnézett a válla fölött. Nem sokkal
azelőtt látta az örvénylő porfelhőt és tudta, hogy a Wueeawilbberook mögöttük van-
nak.
„Gyorsabban, gyorsabban” sürgette.
Az öregasszony túlzottan kimerült volt ahhoz, hogy siessen. Leereszkedett a lánya
lábaihoz és könyörgött neki, hogy menjen nélküle.
Brolga nem vesztegetett egyetlen leheletet sem a szavakra. Összeszedte minden
erejét és felkapta az anyját a karjaiba és megdöbbent. A lábai nem voltak többet olyan
könnyűek, mint a lehelet a homokon. Mélyre süllyedt és előrehaladása fájdalmasan
lassú volt. Egy nagyot kiáltott és a vadászok meghallották őt. Ahogy felpattantak a
lábaikra látták a dühödt forgószeleket, ahogy éppen a két asszonyra ugrottak volna.
Belerohantak a porfelhőbe, torkuk szakadtából ordítottak és lándzsáikat beléje döf-
ködték.
Még éppen időben érkeztek, hogy Brolga anyját megmentsék; de a lány megbot-
lott és eltűnt a szemük elől az örvénylő porban.
123
A győztes Wurrawilberoo visszavonult a zsákmányával; és ez volt az utolsó, amit
Brolgából láttak egészen egy napig, sokkal később, amikor egy magas és méltóság-
teljes madár sétált be a táborba.
A táborban az őt figyelők elgyönyörködésére olyan szépen kezdett táncolni, ami
emlékeztette őket a drága, szeretett lányéra, akit elveszítettek.
„Ez csak Brolga lehet!” kiáltott valaki. kétség sem fért hozzá. A mozgásnak
ugyanaz az eleganciája és szépsége volt itt, ugyanaz az ütem, ugyanaz az átlényegü-
lés, ami a mozgás végső elragadtatását jelentette.
„Hol voltál eddig?” kiáltották, de nem tudott válaszolni. Csőrével az ég felé bö-
kött és ebből tudták, hogy a Wurrawilberoo útja hazavezetett valahova a kék egekbe,
és a táncoló leányt Brolga, a Természetes Társ képében hátrahagyta.
* * * *
Talán igazságtalan azzal vádolni a Wurrawilberookat, hogy ők fogták el az asszo-
nyokat, mert van egy másik törzsi történet, ami úgy meséli el, hogy két emberevő
vitte el őket. Sikerült megszökniük és visszatértek a népükhöz, de az emberevők éj-
szaka utánuk jöttek és másodszor is elrabolták őket. Amikor a törzs emberei fölfe-
dezték az eltűntüket, akkor hívták a Wurrawilberoot, a hasznos Forgószél Szellemet,
hogy segítsen nekik.
A Szellem gyorsan utolérte az emberevőket, körbe fonta őket és fához ragasztva
kényszerítette őket, hogy lefogja a lábukat. Azok akkor ledobták a terhüket, de aki
Brolgát tartotta egy varázsszót is mormogott.
Futó lábak tompa puffanása hallatszott és a Forgószél látta a vadászokat, amint
lándzsájukat markolva sebesen futnak. Megnövelte az erőfeszítéseit és a fát a még
hozzáragadt két kannibállal egyetemben fölemelte, és elröpült az űrbe. Sem a fát, sem
az emberevőket nem látták többé.
Az öregasszony lehuppant a földre. Fölemelték és visszavitték a táborba, de a
drága-szeretett fiatalasszonynak nyoma veszett. A rája vetett varázsszó kecses madár-
rá változtatta őt, aki ugyan akart, de képtelen volt beszélni. Aztán méltóságteljesen
táncolt előttük, és ekkor tudták, hogy a Természetes Társban ők mindig is a táncoló
lányt fogják figyelni és becsülni.
124

Miért rakja a mallee tyúk a tojását a homokba 147
Wayambeh148, az eredeti Wayambeh leszármazottja, aki teknőccé vált, összeháza-
sodott a Kukaburrával149. Különös párosodás volt, még különösebb következmények-
kel.
A teknős a folyókhoz és árterekhez közeli homokba rakja a tojásait és magára
hagyja őket, hogy kikeljenek, miközben a kukaburrák, mint a többi józan madár,
fészket építenek és a tojásokat a saját testükkel tartják melegen.
A kukaburra vitatkozott teknős feleségével.
„Nem helyes,” tiltakozott. „Ki hallott már olyat, hogy valaki a tojásait homokba
temesse el, mintha azok valami eldobandó szemetek lennének? Ne légy már ennyire
bolond, Wayambeh. Tedd a helyes dolgot. Segítek neked fészket építeni és akkor te
végrehajthatod a magad dolgát, mint minden anya a megfelelő módon.”
A teknős a fejét az egyik oldalról a másikra hajtogatta elkeseredésében.
„Nem is tudom, hogy miért mentem hozzád, te buta madár. Valami különös dolog
lenne az, ha meg tudnék mászni egy fát.”
„Ha az anyám fészekbe tudta rakni a tojásait, nem elég ez neked?”
Wayambeh őrjöngve táncolt, hátán a páncélja le és föl ugrált.
„Nem megy a konok fejedbe az, hogy én nem tudok sem repülni, sem fára mász-
ni, nem tudok fészket építeni, és ha oda raknám a tojásaimat, csak összetörném azo-
kat?”
Ledöcögött a folyóhoz. Kukaburra fölötte repült és éles szemekkel figyelte; de
egyszerre a teknőc megállt, és olyan sokáig mozdulatlan maradt, hogy a madár kifá-
radt a figyelésben és elrepült, hogy valami élelmet szerezzen.
Hírtelen a Ouyouboolooey150, a Fekete Kígyó jött elő. Régi barátja volt
Wayambehnek. Örült annak, hogy egyedül találta őt. Ouyouboolooey türelmes hall-
gató volt. És ez volt a pillanat, amikor Kukaburra visszatért.
Egy őrült kiáltást hallatott, lecsapott és elkapta a Fekete Kígyót a nyakánál fogva,
felrepült egy fa tetejére vele, és ledobta a földre. Ouyouboolooey gerince eltörött.
Miközben lent feküdt várva a halál beálltát, Kukaburra kitátotta a csőrét és hatalmas
nevetést engedett ki: Goor-gour-gah-gah! És ettől az örömteli, fecsegő nevetéstől
kapta az igazi nevét: Goorgourgahgah.
Jóllehet, a felesége Ouyouboolooeyjel bármiféle kalandot tekintve ártatlan volt,
mégis megrémítette a férje haragja. Apró kis lábain elszaladt, de elérkezett a tojásra-
kás ideje és nem késlekedhetett vele. Az ősök hosszú láncát képtelen volt megtagad-
ni, édes mindegy, hogy mit is mond a férje. Ezért hát üreget vájt a hátsó lábaival a
sárba és hat tojást pottyantott bele, befedte azokat, és a sarat elsimította mellső pán-
céljával.
147
mallee: bozótos a félsivatagos területeken. Mallee tyúk ennek fácán nagyságú madara, aki tojásait a ho-
mokba rakja, majd körbeépíti bomló szerves anyagot tartalmazó homokkal és állandóan kinyitja, vagy
betakarja a tojásokat, hogy a keltési idő alatt azok hőmérséklete állandó és meleg legyen.
148
wayambeh, wayamba, warraba, warramba, wayembeh: teknős.
149
kukaburra: kacagó madár, galamb nagyságú ragadozó madár, főleg kígyókkal táplálkozik.
150
Ouyouboolooey: ooyu-bu-lui: fekete kígyó.
125
Volt azonban egy érdeklődő megfigyelője – Woggoon151, a Mellee Tyúk.
„Miért rakod a tojásaidat ide?” kérdezte. „Butaságnak tűnik ezt tenni.”
„Semmi ilyenről nem lehet szó,” vágott vissza Wayambeh. „Sokkal értelmesebb
dolog, mintsem egy magas fán lévő fészekbe rakni, vagy éppen a fűbe és csücsülni
rajtuk, hogy melegen tartsuk őket.”
„Ha nem melengetjük őket, akkor a csibék elpusztulnak a hidegtől.”
„Ah, ez igaz. Melegen kel őket tartani. Láthatod, hogy miért is raktam őket a sár-
ba. Közel vannak a felszínhez és a nap melegen tartja őket. Nem kell őket kikölte-
nünk, láthatod ezért, hogy mennyi gondot megtakarítunk ezzel.”
„Látom,” mondta Woggoon elgondolkozva.
Elrepült és komolyan a férjéhez fordult.
„Nem készülök arra, hogy az idén a tojásaimat a fészekbe rakjam.,” mondta neki.
A férj nevetett.
„Akkor hová szándékozod tojni őket, drágám? Bizonyára úgy gondolod, hogy
valahová eltemeted azokat.”
„Pontosan ez az, amire készülök.” Vágott vissza.
A férj és a feleség között a vita egész éjjel tartott, de reggelre a férfi kimerült és
föladta. Még részt is vállalt a kísérletben, segített a nejének, hogy levelekből, galy-
lyakból és homokból egy dombot húzzanak fel, amibe egy lyukat kapartak, ahol majd
betakarják a tojásokat.
Amikor a tojásokat lerakta, azokat betakarták. A két madár nem volt teljesen
meggyőződve arról, hogy Wayambeh módszere működni fog. Napról napra megláto-
gatták a költőhelyet, de semmi jelét sem látták annak, hogy a kicsinyek megjelentek
volna.
„A csirkéim halottak!” sírt az asszony. „Már régen ki kellett volna kelniük.”
Szétkaparta a földet a dombon. Legnagyobb rémületére csak néhány törött tojás-
héj volt ott, ahol a tojások voltak. De abban a pillanatban, amikor fölnézett élete leg-
boldogabb látványa került a szeme elé. Néhány imádnivaló kicsi Mallee Tyúk csirke
jött felé, akikről megállapította, hogy az övéi. A nagy kísérlet tehát sikeres volt. Az-
óta mindig a Woggoon követi Wayambeh példáját és tojásait levéldombba rakja, ahol
azok kikelnek a föld melegétől.
151
Woggoon: mallee tyúk.
126
 Tavakról, folyókról és folyópartokról szóló le-
gendák

A teknős kétségbeesésében csak ide-oda forgatta a fejét

127 128
 A béka, aki árvizet okozott
Közép Ausztráliában és Új Délwales nyugati területein olyan békák élnek, akik a
szárazságot úgy élik túl, hogy megszívják magukat vízzel addig, amíg egészen
labdaszerűen gömbölyűek nem lesznek. Aztán eltemetik magukat és várnak, amíg új-
ra nem esik. Száraz időben a bennszülöttek kiássák a békákat és azt a vizet isszák,
amit a testükben felhalmoztak.
Azok a kicsinyke békák valószínűleg Tiddalicknak152 egy hatalmas méretű béká-
nak lehetnek az utódai, aki azokban az időkben élt, amikor az emberek először ér-
keztek Ausztráliába. Ki tudná megmondani, hogy mekkora is volt? Feltornyosult-e a
hegyek fölé és a föld rengett-e, amikor a lábát megmozdította?
Eljött az a nap, amikor Tiddalick szomjas lett. Megitta a közeli folyó vizét, amed-
dig az teljesen ki nem száradt és semmi sem maradt már vissza csak fekete sár a
hosszú folyóvölgy mentén. Tovább kóborolt, hogy vizet találjon, merthogy a szomját
nem sikerült eloltania. Bárhová is ment, az árterek, tavak, és folyók eltűntek a hatal-
mas szájában, mindaddig míg nem maradt semennyi víz sem a földön.
Az állatok és az emberek nagy szorongással gyűltek össze. Valamennyi vizet
Tiddalick felduzzadt gyomra tartalmazta. Addigra mér annyit ivott, hogy képtelen
volt megmozdulni.
De még semmi jele sem volt bármi esőnek. Az egyetlen út, hogy vízhez jussanak
az volt, hogy visszaszerzik Tiddalicktől. A lándzsák, vagy bumerángok haszontala-
nok voltak, mert az óriás béka nem érezte volna azokat, bármilyen keményen is hají-
tanák el azokat felé.
„Meg kell őt nevettetnünk,” mondta Goorgourgahgah153 a Kukaburra. „Ha ezt meg
tudnánk tenni, a karjait az oldalához szorítaná, és a víz kifröcskölne a száján."
„Nagyon jó,” mondta a Kenguru. „Próbáld meg megnevettetni őt. Te vagy a leg-
jobb nevető az erdőben.”
Goorgourgagah felcsimpaszkodott egy ágra Tiddalick fejéhez közel és hangos ka-
cagása újra és újra végigzengett.
„Goorgourgahgah, Goorgourgahgah,” hallatszott és a csőre szakadatlanul csö-
römpölt. „Gyerünk, Tiddalick, kacagjál te hatalmas, kövér, dagadt, cuppogó béka. Ha
látnád magad, ahogy ott kuporogsz, mint egy repedt fazék, addig röhögnél, amíg már
könnyezel. Goorgourgahgah, Goorgourgahgah!”
Tiddalick nagyon megfontoltan megmozdította a fejét és a Kukaburrára nézet a
kerek, nyirkos, álmodozó szemeivel. Még csak a mosolynak az árnyéka sem vetődött
szomorú arcára.
„Föladom. Nem tudok tovább kacagni,” kiáltotta a Kukaburra. „Ki lesz a
következő, aki megpróbálja?”

152
Tiddalick: béka.
153
Goorgourgahgah: a kacagó madár, a kukaburra.
129 130 Gyerünk, Tiddalick, te hatalmas, hájas, túlfejlett, visítozó béka
 Mind megpróbálták. Néhányan táncoltak és cigánykerekeztek és a férfiak nevet-
séges történeteket meséltek, de a fáradozásaik csak még szomjasabbá tette őket és
Tiddalick elaludni látszott.
Az utolsó, aki próbálkozott Noyang154, az Angolna volt. Ő volt az utolsó remény-
ségük. Karikává alakította magát és tekergődzött, forgolódott ide és oda a homokban,
de még egyenesen föl is állt a farkára úgy forogva, mint ahogy Wurrawilbero155, a
forgószél szokott.
Egy gyenge mosoly kezdett Tidddalock arcára kúszni és még több víz loccsant ki.
Az emberek és az állatok odarohantak, hogy felhörpintsék, mielőtt eltűnt volna a szá-
raz homokban. Noyang tovább pörgött a farkán, egyre gyorsabban és gyorsabban,
amíg már alig volt látható.
Tiddalick csuklani kezdett. A vigyor tovább terjedt az arcán és több víz jött elő.
Mély böfögés tört elő a hasából, és hamarosan oly reménytelenül röhögött, hogy a
karjait az oldalához nyomta és ide oda görgette. A szája szélesre nyílt és hatalmas,
sima zuhatagban tört elő belőle a víz. Elsodorta az embereket és az állatokat és hama-
rosan Tiddalick már csak egy szegény, összezsugorodott kis béka lett, miközben
ameddig a szem ellátott, csillogó tó terpeszkedett szét a síkságon.
154
Noyang: angolna.
155
Wurrawilberoo: forgószél.
131
A békák miért brekegnek, és a lantfarkú madarak
miért énekelnek
Az a név, amin a zöld békák az állatok számára ismertek voltak „A Tisztán-futó
Folyó Fia”. Ez a történet azt meséli el, hogy miért adta neki ezt a gyönyörű nevet a
Lantfarkú Madár.
A Kék Hegyek156 nyugati lejtőinél volt egy kicsinyke folyó, ami a Murray157**
folyót táplálta. A fölébe hajló fák hűtötték le és a csillogó napfény melegítette és a
barátságos szellő csiklandozta fodrokká. Az öröm egy végtelen dalát dalolta és bárhol
is átzubogott az ágyában heverő kavicsok fölött, vagy átbukott a hegy egyik
lépcsőjéről a másikra, ezernyi kis buborék pattogott a felszínére. Valamennyi játékos
kis folyócska tele van bugyborékkal, de csak ebben a picinyke folyócskában lévő bu-
borékok mindegyike volt élő. Ezek volta a pirinyó vízszellemek lakhelyei, akik ki-
kandikáltak a tiszta, átlátszó kalickájukból és a folyócska dalára táncoltak.
Csak egy folyónak voltak vízi szellemei a buborékjaiba; csak egy buborék a vízi
szellemével vágyódott olyannyira, hogy játsszon a lebegő ágacskákkal és a táncoló
napsugárral, hogy csak akarat és akart, amíg végül is élőlénnyé nem alakult: egy pa-
rányi zöld békává. De ő nem tudott kiszabadulni a kristály börtönéből. Szánkázott fel
és a le a vízben , körbe-körbe kerengett az őrvényekben, és néha kipattant a vízből az
erőlködése közben, zenei csobbanással huppanva vissza, lesüllyedve a fenékre és is-
mét felpattanva a napfénybe.
Amikor elérkezett az este a méltóságteljes Lantfarkú Madár lépett be a folyóba,
hogy igyék. Nézegetni szokta a táncoló buborékokat, de ezen a különleges tavaszi
estén észrevette, hogy az egyikük más, mint a többi. Magasabbra ugrándozott és nem
volt annyira tiszta, mint a levegő. Belsejében, valami zöld villant fel a tompuló fény-
ben. A Lantfarkú Madár kiengedett egy trillázó hangsort, olyat, mint amilyen a
Csengettyű madár158*** apró hangja. A buborék még lelkesebben táncolt erre.
Közelebbről megszemlélve, a Lantfarkú Madár több madár énekét dalolta el, ötvözve
a csobogó víz boldog hangjával.
Egy kis idő múlva belefáradt a táncoló buborék nézésébe és hazafelé készült, de
egy szellemi hang hangzott a fülében. Ez maga a Nagy Szellem volt, aki megsajnálta
a picinyke vízi szellemet.
„Énekelj tovább, Lantfarkú Madár,” mondta a Nagy Szellem. „Egyik kicsinyemet
látod abban a buborékban. A dalod életre kelti őt, és hamarosan a buborék elpattan és
kiszabadulva a folyó élőlényévé válik.”
156
Kék Hegyek: A vízválasztó hegység Sydney közeli szakasza.
157
Murray: Ausztrália leghosszabb folyója. Ausztrália csúcsától nem messze ered, a vízválasztó hegység
nyugati oldalán, majd nyugatnak tartva Viktória és Új Délwelsz határát képezve Adelaide közelében
ömlik a Déli Óceánba. Beömlésénél alakultak ki az Alexandra és a Albert nevű sós tavak, amikről egy
korábbi történet szólt.
158
Csengettyű madár: bell bird. Piciny, verébnél kisebb, szürke madár. Hangja mint a megütött csengő
hangja pattan a levegőben.
132
 Fontosságtudattal telve és a gyengédséget érezve, a Lantfarkú Madár addig éne-
kelt, amíg a torka ki nem száradt. Végül, amikor a nap lepihent a hegyeknél, a bubo-
rék elpukkadt és a picinyke teremtmény zöld testtel és karokkal és lábakkal kiúszott a
vízen és kiugrott egy széles levélre. Oldalai remegtek, szája kinyílt, de nem jött ki
hang a nyitott szájon.
„Gyerünk, énekelj!” mondta a Lantfarkú Madár; de kis béka képtelen volt hangot
kiadni.
„Tanítsd énekelni őt,” mondta a Nagy Szellem, és a Lantfarkú Madár a parton állt
és az éjszakába nyúlóan újra és újra énekelt, mindaddig, míg nem a kis béka kinyi-
totta a száját és egy halovány brekegést adott ki.
„Ez elegendő ma estére,” mondta neki a Lantfarkú Madár. „Maradj itt és holnap
reggel visszajövök és újabb órát adok neked.”
Reggel a béka a levélen várta már, amikor a Lantfarkú Madárlejött a folyóhoz.
„Jó reggelt, Tisztán-futó Folyó Fia,” mondta a békának. „Azt akarom, hogy gon-
dosan figyelj rám ma és tedd azt, ami tőled telik, hogy utánozz engem.”
A nap végére a béka néhány hangjegyet már el tudott énekelni. Nap, mint nap a
Lantfarkú Madár visszament, és végül már büszke volt a picinyke tanítványára. Eljött
az idő, amikor a Tisztán-futó Folyó Fia meglepte őt. Lejött a kedvenc helyéhez a
partra és a béka után nézett, amikor meghallotta a fivére hangját mögötte a bozótos-
ban. Hátra tekintett, de senki sem volt ott. Megfordult és a békát látta, amint az olda-
lát fogta és megpróbált nem nevetni.
„Te hamis kis fickó,” szidta meg őt. „Így hát megtanultad te is a hangodat hajlí-
tani. Elérkezett annak az ideje, hogy ezt mások is meghallgassák.”
Körbeküldte a hírvivőket, hogy a folyóhoz összehívja a madarakat és az állatokat,
hogy meghallgassák, ahogy a vízi szellem énekli a dalát. Ez önzetlen cselekedet volt.
A Lantfarkú Madár sokkal büszkébb volt a tanítványára, mint a saját énekére.
Ragyogó alkalom volt. Mire az éjszaka leszállt a madarak és az állatok
összegyűltek és az ezüstös hold a folyóból, és abból a tisztásból, amint átfolyt, tün-
dérországot teremtett.
„Ébresztő,” hívta a Lantfarkú Madár. Tudta, hogyha a kis zöld béka elalszik, ak-
kor otthon van a többi vízi szellemmel. Ekkor egy kis fej és két kidülledt szem jelent
meg a víz fölött.
„Itt van ő,” mondta a Lantfarkú Madár, és mindannyian elkezdtek nevetni azon a
furcsa kis teremtményen, aki kiugrott a levélre és felfújta parányi mellét.
„Mi is ez?” kérdezték a Lantfarkú Madarat. „Csak azért hoztál minket ide, hogy
ezt a nevetséges dagadt emberre hasonlító kis izét megnézzük?”
„Nem hogy nézzétek,” mondta a Lantfarkú madár, „hanem, hogy hallgassátok őt.”
Mindannyian, azon az éjszakán, ahogy a hold méltóságteljesen átvitorlázott az
égbolton, csak ültek és hallgatták a béka énekét, akit a Tisztán-futó Folyók Fiának
hívtak. Hangjának varázsában meghallották a rohanó víz és az alázúduló vízesések
hangját, a fák lombjain átbújó lágy szélét, a földre pottyanó esőcseppekét, a madarak
énekét és az állatok és a rovarok kiáltását. Mindezen hangok a picinyke béke torkából
áradtak elő.
„Gyerünk! Énekelj!” mondta a Lantfarkú Madár
133 134
 Amikor mindez befejeződött, a Lantfarkú Madár így szólt, „üszke vagyok rád.
Szebben énekelsz, mint én.”
A zöld béke lemerült a vízbe, hogy elrejtse a heves büszkeséget, ami a szemeiben
fénylett. „Én vagyok a legjobb énekes az egész földön!” mondta magának. „Jobb va-
gyok, mint a Lantfarkú Madár!”
De egyedül a folyóban nagyon magányosan érezte magát. A Nagy Szellem má-
sodszor is megsajnálta őt és egy másik békát küldött hozzá feleségnek.
„Én vagyok a legjobb énekes a földön,” mondta a feleségének. „Le tudom bűvölni
még a holdat is az égről – ha akarom.”
„Lássuk, hogy teszed,” mondta a felesége.
A Tisztán-futó Folyó Fia felült a széles levélre, közel a parthoz és énekelt és éne-
kelt, amíg már majdnem szétrepedt. A hold higgadtan vitorlázott tovább és ügyet sem
vetett rá. A Zöld Béka még hangosabban énekelt, és hirtelen, a hangja megtört és
mindaz, ami előjött nem volt több mint nyers brekegés.
A tisztán-futó folyók fiai még hallathatják a hangjukat – de ki akarja egyáltalán
meghallgatni őket, amikor semmi másra nem képesek, csak nyers brekegésre? A
Lantfarkú Madár, a zöld béka türelmes tanítója az, akire az ember hallgat.
135
A tavasz csodája
Akkor volt, amikor a Kukkatú159, annyira telve az élettel, fehér tollakban és büszke
sárga tarajjal ragyogva kiesett a fészekből és élettelenül hevert a földön, hogy az élő
lények legelőszőr rádöbbentek hogy van olyan rejtély is, amit képtelenek megoldani.
Körbekeringték a szánalmas tollcsomót, beszéltek hozzá, megkísérelték, hogy az
élet szikráját visszahozzák belé. Néhány nappal később, amikor a teste már bomlani
kezdett és visszatért a földbe, amiből készítették, összejövetelt tartottak. Mindenki ott
volt, kivéve Narahdarnt160, a Denevért, akiről különös hírek kezdtek kerengeni.
Először Wungghee161hez, a Mopokehez fordultak, aki csendben ült, és nagyon bölcs-
nek látszott; de Wungghee nem tudta megválaszolni a kérdést., „Mi történt
Ouyarhhal162?” Fejét lassan egyik oldalról a másikra fordította és kerek, csillag sze-
mével rájuk nézett, de semmit sem tudott mondani.
Aztán Mullian163 széttárta és meglebbentette a szárnyait és a várakozó kör re-
ményteljesen tekintett rá.
„Wunhhheenek nincs szava arra, ami azt a mostani új dolgot megnevezné,”
mondta Mullian, „de én, aki otthonos vagyok az égben, elmondhatom, hogy mi tör-
tént Ouyarhhal.”
Fölcsípett egy követ a csőrébe és bedobta a folyóba. Egy halk csobbanás volt, né-
hány kis fodor terjedt szét a felszínén és a kő nem volt többé. Mullian nem mondott
többet, de ebből a kis jelenetből tudták, hogy arra gondol, hogy Ouyarh elment a
másvilágra, esetleg egy másik életbe, és amikor már a teste szétmállik, soha többet
nem fogják ismét látni.
Még alig csengtek le a fodrok, amikor Wahn164 megrázta a fejét és haragosan ká-
rogott.
„Mullian csak egy részét ismeri a rejtélynek,” mondta. Fölkapott egy darab fát, el-
repült a folyó fölé és bedobta a vízbe.
„Figyeljétek,” mondta, ahogy a fadarabka kiesett a csőréből.
Felsorakoztak a folyópartra. A darabka lemerült a vízbe, majd hamarosan ismét
feljött kissé lejjebb a folyás mentén, és bukdácsolt a sodorban.
„Mit jelent ez?” kérdezte a Bandikot165&.
„A fadarabka Ouyarh,” magyarázta Wahn. „Értitek ezt mondannyian?”
„Igen,” felelték kórusban.
„Ouyarh halott. Ő elhagyott minket, mindaz, amit láthatunk, csak a teste. Ez nem
a valóságos Ouyarh. Ez csak bőr és tollak, izmok és máj és belek. A valódi Ouyarh
159
Kukkatú: sárga tarajú papagáj. Fehér tollazata, és varjú nagyságú teste van. Intelligens madár, nagy rajok-
ban él és rendkívül nagy ricsajjal járnak. Megtanítható beszélni és meglehetősen bonyolult logikai fel-
adatokat elvégzésére is képes.
160
Narahdarn: denevér.
161
Wungghee: bagoly, boobook, magyarul Bubó, egy Ausztráliai éjszakai, rovarevő madár, Podargus
strigoides; békaszájúnak is nevezik.
162
Ouyarh, ooya: cockatoo papagály.
163
Mullian: saskeselyű
164
Wahn: varjú.
165
Bandikot: hosszú fülű, patkány nagyságú rágcsáló, éjszaka látható.
136
életben maradt. Visszahagyta a testét és elment abba a másik világba, amiről Mullian
beszélt. De a lelke él. Ő él! Talán néha a másvilágon van, mint Mullian köve, de én
azt mondom, hogy mint az én fadarabkám, és hogy visszaúszik az életbe.”
Nagy zaj és lárma támadt, ahogy az állatok és a rovarok megvitatták az ügyet.
Egy másik Kukkatú volt, aki csendet kért tőlük.
„Ezek bölcs szavak lehetnek,” mondta, amikor végre hallattathatta a szavát, „de ki
tudná megmondani, hogy vajjon Mulliannak van-e igaza, vagy Wahn szavaiban van a
bölcsesség? Botocskákkal és kövekkel minden rendben van, de senki sem tudhatja az
igazságot mindaddig amíg egy élőlény, akit Baiame teremtett azt nem bizonyítja.
Csend szakadt rájuk, mert nyilvánvaló volt, hogy amit a Kukkatú mondott, az igaz
volt.
Warreen166, a wombat volt az első jelentkező.
„Én elmegyek a másvilágra,” mondta. Aztán mélyen a torkából gurgulázott,
amiből mindenki tudta, hogy nevet. „Ez az egyik útja annak, hogy valamit bizonyít-
sunk. Ha nem jönnék vissza, akkor ti tudni fogjátok, hogy Mulliannak van igaza, de
az egyetlen, aki tudni fogja, hogy mi is történt, az én leszek.”
„Mi is megyünk,” mondta Beewee167, a Goanna, Bilbie168, a Bandikot és
Qouyouboolooey169, a Fekete Kígyó.
„Nagyszerű,” mondta a Kukkatú. „Mikorra jöttök vissza hozzánk? Azaz, ha visz-
szajöttök,” tette hozzá.
A vállalkozók összedugták a fejüket.
„Mi a tavaszra jövünk vissza, amikor Yarrageh170 felrögzíti a virágokat a fákon és
színes szőnyeget teremt a fűbe. Vissza fogunk térni, ha Baiamenek az az akarata,
hogy mi úgy cselekedjünk.”
Az találkozót feloszlatták, és a Wombat, a Goanna, a Bandikot és a Fekete Kígyó
eltűnt a földben lévő üregekben és fa odúkban, szorosan összegömbölyödve aludni
mentek.
A téli hónapok lassan múltak el. Néha a madarak és az állatok és a rovarok a ba-
rátaikra gondoltak, akik a hosszú álomba meneteltek, és kíváncsian várták, vajjon a
lelkük megújultan és fiatalon visszatér-e újra a földre.
Ám amikor Yarrageh pazarló kézzel szórta szét a hegyeken és a síkságon a lán-
goló színeit, és a merész állatok visszatértek, mindannyian csalódottak voltak. Ők
ugyanazok az öreg Wombat, Goanna, Bandikot és Fekete Kígyók voltak, soványab-
bak és fakultabbak. Az egész télen át a saját zsírjukon éltek. Nem volt sem új élet,
sem új szellem, ami a halott testükből támadt volna, ahogy Wahn mondta nekik.
„Szavaim nem nyertek alátámasztást,” ismerte el Wahn, „de nem is bizonyultak
hamisnak. Még mindig nem tudjuk, hogy Mulliamnak igaza volt-e vagy sem.”
„Nézzetek engem,” mondta Oiyouboolooey. „Nekem legalább új bőröm van.”
166
Warreen: wombat, malac nagyságú, fényes szőrű, föld alatt vájt üregben élő növényevő állat, a koala leg-
közelebbi rokona.
167
Beewee: goanna, monitor gyík, nagy testű gyík, méteres hosszúságúra is megnő, az iguana torzított for-
mája.
168
Bilbie: bandicot, rovarevő állat a Peramelidae családból, Ausztráliában és Új Guineában ismert.
169
Ouyouboolooey: fekete kígyó,
170
Yarrageh: délkeleti szél, a tavaszi lágy szellő.
137
Végigtekergődzött az állatok között megmutatva új fényes pikkelyeit.
„Mit tegyünk most?” kérdezte valaki elszontyolodva.
Egy vékony éles hang érkezett a rovaroktól.
„Segíteni akarunk!” kiáltották.
A madarak és az állatok csak nevettek. Kukaburra oly hosszan nevetett, hogy úgy
tűnt, soha sem hagyja abba. A rovarok dühösek lettek.
„Ti lenéztek minket, mert mi kicsik vagyunk; de ti soha sem értitek meg a rejtélyt,
ha mi nem segítünk nektek.”
„Remek,” mondta a Kukaburra, sajnálkozva, hogy megsértette a pirinyó népek ér-
zéseit. „Sajnálom, hogy kacagtam.”
Egymás felé fordultak és megbeszélték a dolgot. „Az állatok és a hüllők nem
voltak sikeresek,” emlékeztették őket. „Nem okozhat bajt, ha a parányok megpróbál-
ják egyszer.”
Egyetértettek. Amikor az ősz elérkezett, a lárvák és a rovarok eltemették magukat
a talajba, felkúsztak a fatörzsekre és elrejtőztek a kéreg alatt, vagy a víz alá merültek
és a vízi növények tövéhez tapadtak.
De valójában senki sem vette őket komolyan. Hosszú, hideg tél következett. A
madarak közül némelyik melegebb földre repült, és bárki, aki maradt rettentően el
volt foglalva azzal, hogy melegen tartsa magát, vagy élelmet szerezzen és tökéletesen
megfeledkezte a rovaremberek bátorságáról. A Kígyó, a Wombat, a Goanna és a
Bandikot mélyen aludtak, mert rájöttek, hogy ez a kemény téli időszak túlélésének
egy könnyű útja.
Yarrageh alig fogott hozzá a szeretet újabb évszakához, amikor a Rovarevők le-
szálltak a földre, lelkesen csiripelve, és összehívták az állatokat és a madarakat.
„Valami újat láttunk, valami újat,” énekelték. „Követtük Yarrageh útját és most ő
elérkezett hozzátok, hozzátok, hozzátok.”
Az állatok várakozásteljesen gyűltek egybe. Egyszerre csak apró színes pontokat
láttak a földön mozogni. Ők voltak a Bogarak törzse, ragyogó, fémes páncélzatban.
Akkor egy éles szemű madár egy szürke gubót látott a fán lógni. A gubó felnyílt és
egy lepke kászálódott ki belőle, és szétfeszítette könnyed szárnyait, lassan legyezve
velük alá és fölé, hogy megszáradjanak a langyos leheletben. Valami kimászott a fo-
lyóból és egy lengő száron lógott. Szárnyak, szinte tökéletesen átlátszóak csavarodtak
ki fokozatosan, és egy hosszú, fényes törzshöz csatolódtak és keltek életre a napfény-
ben. A szárnyak zizzenésével fölröppentek és lebegtek fölöttük, mint a szivárvány.
Lepkék és molyok és minden méretű és alakú rovarok, csapkodva és lecsapódva
és futkosva a madarak és az állatok között ragyogtak új köntösükben.
„Így, hát igaz,” Kiáltott Wahn győzedelmesen. „Ezek új rovarok. Ők ím újjá szü-
lettek, új lélekkel és új testtel. Van másvilág, és lejöttek hozzánk, hogy elmondják,
hogy a halál nem jelenti az élet végét.”
Ez volt a tavasz csodája; a csoda, ami minden évben megismétlődik, amikor
Yarrageh megjön a meleg, lágy szellőjével és élénk színű tapintásával.
138

Az ásó csont
Az Északi Területen, ahol az öböl mélyen beleharap a tájba, hajdanában a lagúnák
és a lápok messze a szárazföldön befelé elterpeszkedtek. Hemzsegtek a vadmadarak-
tól és a szárazabb részeiken mindenütt megtalálhatók voltak az állatok. A madarak és
az állatok boldogan éltek együtt; volt elegendő élelem, és elégedettek voltak, ha
egymással megoszthatták a csudálatos földet és a vizet. De a múló évekkel a madarak
féltékenyek lettek az állatokra és a hüllőkre, aki a lagúnák peremére jöttek inni, és
akik abban a vízben merészeltek úszni, amit a madarak sajátjukénak véltek.
„Mától kezdve nektek a saját területeken kell maradnotok,” mondták a madarak.
„Rengeteg hely van a számotokra a földön. Ha ti szomjasak vagytok, ihattok a fo-
lyókból, vagy a kisebb medencékből, de a lápot nekünk kell hagynotok. Az a mi ott-
honunk. Fészkeinket itt építettük fel. Letapossátok a füvünket, és letöritek a sásunkat,
és beszennyezitek a vizünket. Maradjatok a ti helyeteken.”
Az állatok és a hüllők nehezteltek, amiét ki lettek parancsolva a lagúnákból, amit
ők éppen annyira a saját otthonuknak tekintettek, mint a szárazföldet.
„Rengeteg a hely mindenki számára a lápokban,” panaszkodtak, „és csak nagyon
kevés a szárazföld. Túlzottan sokan leszünk ott, ha nekünk mind ott kell maradnunk.
Majd elkezdünk egymással harcolni, ha nem kóborolhatunk arra, amerre akarunk.
Nekünk pontosan annyi jogunk van a lagúnákhoz, mint nektek.”
„Maradjatok távol! Maradjatok távol!” rikácsoltak a madarak. „Azok a miéink,
nem a tiétek. Maradjatok távol!”
Aztán az állatok és a hüllők összecsoportosultak. Mint egy hadsereg nyomultak
előre a lagúnákon, a szegélyeken nyüzsögve, letörve a sást, akaratlanul is eltiporva a
vadmadarak fészkeit. A madarak felhőként keltek föl és csőreikkel és karmaikkal tá-
madták meg őket. A levegő telve volt repülő tollakkal, és szőrrel, bőrrel, pikkellyel és
vér folyt a láp vizei mentén.
A harc végtelennek tűnt. A madarak és a szárazföldi lények százai foglalták el
azok helyét, akiket már megöltek. A lápos minden részéből rekedt kiáltás, éles sikol-
tás, haragos morgás és a fegyverek összeverődésének a zaja mutatta, hogy a vereke-
dés sohasem ér véget, amíg valamennyi élőlény meg nem hal.
Az egyetlenek, akik nem vettek részt a verekedésben, a Kenguruk, az Emuk és az
Fűzi Barázdabillegetők171 voltak. Egymással összejöttek és messze a harcmezőtől
vertek tanyát, de még így is hallhatták a csatazajt és a távoli visítást.
„Valamit tennünk kellene, hogy megállítsuk ezt a vérfürdőt,” mondta Miram, a
Kenguru. „A merő önzés az, ami ezeket a bajokat ránk zúdította.’
„Én madár vagyok, de én szégyellem magam a népem nevében,” mondta szomo-
rúan Deereeree172, a Fűzi Barázdabillegető. „Az önzés mélyen gyökeredzik bennünk.
Nem tudom, hogy miként tudnánk magunkból eltávolítani.”
„A harc nem fogja megtenni.”
171
172
Deereeree: fűzi barázdabillegető, ausztrál légyfogó madár, Rhipidura leucophrys, a Monarchidae család-
ból, nagon fekete és fehér tollazattal.
139
„Ah, van ám valami, amit tehetnénk. Ha eltávolítanánk a lápot a madaraktól, nem
maradna nekik miért harcolniuk.”
„De akkor mi lesz a madarakkal?”
„Majd találnak maguknak megfelelő helyet másutt.”
„Hogyan tudnánk tőlük elvonni a lápot? Mi csak hárman vagyunk. Még ha annyi-
an is lennénk, mint a sás a lagúnákban, mi csak fokozottabb harcot okoznánk, és ép-
pen ez az, amit el akarunk kerülni.”
„Van annak egy útja, amit megtehetünk,” mondta lelkesedetten Deereeree. „Ha
mi a tengert belevezetnénk a lagúnákba, a madarak otthon nélkül maradnának. Ez
aztán észre térítené őket.”
Dinewan, az Emu szólalt meg először. „Igen, ez minden, amit nekünk tennünk
kellene,” jegyezte meg gúnyosan. „Esetleg te, Deereeree a kis karmaiddal majd ki
tudsz kaparni egy csatornát?”
A madár lehorgasztotta a fejét, és a Kenguru megdorgálta az Emut.
„Ha mi egymás között is veszekszünk, Dinewan, akkor semmi sem történik. Gye-
rünk, építsünk egy menhelyet és menjünk aludni. Remélhetőleg a Nagy Szellem ál-
munkban majd valamit válaszként megüzen nekünk.”
Reggel reménykedve néztek egymásra.
„Álmomban,” kezdte Deereeree, „a láp egy szigetén voltam. Egy árhullám söpört
át a tengerből és elöntötte a lagúnát. Én a sziget legmagasabb pontján álltam, mert
csak az maradt belőle, és ameddig csak elláttam, mindenütt víz volt.”
„Hatalmas segítség,” gúnyolódott Dinewan. „Azt álmodtam, hogy egy lapos sík-
ságon vagyok és mindenütt madarak és állatok, és kígyók verekedtek egymással. Ők
olyan sokáig harcoltak, hogy senki sem maradt közülük életben, és a síkságot csontok
borították be. És pontosan ez az, ami megtörténik, hacsak valamit nem teszünk,” tette
hozzá vadul. „Talán Kengurunak volt egy csudálatosan szép álma, ami elmondja
majd nekünk, hogy mit is kell tennünk?”
„Nem, nekem nem volt álmom, Dinewan. Egész éjjel ébren feküdtem. Gondola-
taim egy csont körül forogtak, amit tegnap találtam. Lehetséges lenne, hogy Baiame
juttatta ezt a gondolatot valami célzattal belém. Gyerünk és vessünk rá egy pillan-
tást.”
A két madár követte a Kengurut arra a helyre, ahol a csont a földön feküdt. Emu
erős karmaival kapargált és újabb csont került elő. Valamennyien ugyanabba az
irányba mutattak.
„Valami oka van ennek,” csiripelt Deereerree.
„Akkor mondd meg nekünk, hogy mi az,” brekegte Dinewan.
Mirram felkapta azt a csontot, amit először megtalált.
„Varázserő van benne,” kiáltott fel lelkesen. „Érzem magamban.”
Beleszúrta a csont egyik végét a földbe és megnyomta. A saját erejétől mozgott,
miközben Mirram a másik végét fogta és a madarak futottak utána. Követte azt az
irányt, amerre a többi csont mutatott és mély árkot hagyott maga mögött. Hirtelen zaj
támadt, és amikor a barátok visszapillantottak, fehér tarajú hullámokat láttak és víz
áradatot amint előre tőrt abban a csatornában, amit a csont készített.
140
 „Ez az az árhullám, amit az álmomban láttam,” kiáltott Deereeree.
A barátok gyorsabban futottak, és a víz rohant utánuk kitöltvén a csatornát, elönt-
ve a lápos földet, elöntve a lagúnákat, mígnem túlcsurgott és minden fa és káka elme-
rült. A hüllők és az állatok mind száraz területre menekültek olyan gyorsan, ahogy
csak a lábuk bírta. A madarak sűrű felhőkként emelkedtek föl és repültek el az ottho-
naiktól. Mire leszállt az éj egyetlen madarat, vagy állatot sem lehetett már látni. A
termékeny láp egyetlen réteg víztükör alatt feküdt, messze szétterülve a látóhatáron.
Ez az, ahogy a hatalmas öböl keletkezett és ez volt az, ahogy a madarak az
önzésükből kigyógyultak. Azóta mindig is megelégszenek azzal, ha megoszthatják a
földet és a vizet az állatokkal és a hüllőkkel.

Az Emu erős karmaival ásott és további csontokat ásott ki

141 142

A könyörtelen üldözés
Új Dél Walesben két hatalmas folyó folyik egybe, és az egyesülésüknél van egy
mély, tisztavizű üreg, ami valamikor Gurangatchnak, az óriás szörnyetegnek volt az
otthona. Hosszú sorú ősöktől származott, akik közül némelyek gyíkok voltak, mások
halak, Gurangatch félig hüllő, félig hal volt. Hatalmas méretűre nőtt, de az összefo-
lyásnál képződött mély üreg eléggé nagy volt ahhoz, hogy lakhelyéül szolgáljon és
még ahhoz is helyet adjon, hogy körülötte mozogjon. Méreteinél fogva nem volt
olyan hal, vagy madár, de még ember sem, aki zavarhatta volna, míg nem Mirregan, a
Macska jött oda.
Mirregan, a Macska-ember volt a leghíresebb halász Ausztrália azon részén. Há-
lóval és lándzsával a legravaszabb halat is ki tudta fogni és belekergetni a hálóba,
vagy felnyársalni többhegyű lándzsájára. Nem csak az ügyességre épített, hanem
olyan szavakat is ismert, amikre a halak előjöttek a rejtekhelyükről, és lándzsája ha-
tósugarába kerültek. Utazó volt, ugyancsak, aki kereste az új élményeket, és büszke
volt arra, hogy hány féle halat fogott ki és evett meg. A kis halakat megvetette.
Csakis a nagyok jelentettek számára méltó zsákmányt, és ha már akkorák voltak,
hogy nem csak élelmet, hanem sportot is jelentettek a számára, akkor volt igazán elé-
gedett.
Hosszú ideje már kénytelen volt megelégedni a szokásos vadászterületein lévő ki-
sebb folyami, vagy tavi halakkal és már nagyon elégedetlen volt.
„Maradjatok itt,” mondta a családjának. „Ebben a völgyben biztonságosak vagy-
tok és számtalan gyökér, és apró vad van a dombokon, amivel az éhségeteket meder-
ben tarthatjátok. Egy kis időre én elmegyek. Amikor visszatérek, elhozom a legna-
gyobb halat, amit bármikor is láttatok."
Megpróbálták lebeszélni őt, de ő hajthatatlan maradt.
„Angolnák!” jelentette ki megvetően, amikor rámutattak, hogy a folyó a tábor-
helyüknél nyüzsög a kövér angolnáktól. „Ezek lusták és könnyű őket megfogni, és
egyik sincs olyan hosszú, mint a karom. Ezek kisdedek számára jelentenek étket. El-
megyek, hogy olyan halat fogjak, ami méltó egy férfi ügyességére.”
Amikor a folyók találkozásához ért, a szeme felvillant és a lépteit megnyújtotta.
„Ez az a bizonyos hely, amit keresek!” jelentette ki.
Letette a vászon zsákját173 és a halászó horgát a földre, négykézlábra ereszkedett
és előre mászott a szírt pereméig, ahonnan egyenesen beláthatott a vízben lévő üreg-
be. Kezdetben semmit sem látott a zöld vízben, ám amikor a szemei megszokták a
szírt lábánál uralkodó félhomályt, a szeme egyre mélyebbre hatolt a vízbe, ameddig
éppen csak be tudhatott úszni. Tovább haladt lefelé és egyszerre csak azt érezte, hogy
két hatalmas nem pislogó szembe mered.
„Gurangatch!”
173
Vászon zsák – dilly bag – sásból ill. hosszú, vastagszárú fűből szőtt zsák.
143
A név magától jött elő, merthogy már kósza hírekből értesült egy mérhetetlen
nagyságú hüllőről, vagy halról, aki egy mély medence fenekén él két folyó összefo-
lyásánál.
Elismételte a legerőteljesebb varázsszavakat, amiket a bűbájosoktól174 tanult, és
Gurangatch lassan a felszín felé úszott, hiábavalóan küzdve a rá ható ismeretlen
erővel, ami őt fölfelé vonszolta. Az izzadság folyt le Mirragan arcán, és belecsöppent
a vízbe, de a felidézett varázserő ellenére is képtelen volt fönntartani a szörnyet, aki
ismét csak lesüllyedt a vízbeli üreg biztonságába.
„Holnap!” gondolta; és megélesítette a lándzsája villahegyeit, mielőtt lefeküdt
volna aludni. „Holnap nem menekül meg előlem, még akkor sem, ha nekem be kell
merülnöm a medencébe, hogy átdöfjem őt a lándzsámmal. Valóban ez az a jutalom,
amit megígértem, hogy hazaviszek a törzsemnek. Ha sikeres leszek, örökkön örökké
emlékezni fognak rám, mint a Gurangatch megölőjére.”
* * * *
A szörny valóban megrettent. Évek óta élt a medencében, magabiztosan, hogy
senki sem árthat neki a mérete miatt és nem volt felkészülve Mirragen varázsára.
Tudta, hogy amikor a nap fölkel a Macska-ember ott vár már rá, a varázsnál többel
fölfegyverkezve. Így is történt, amikor a nap első sugarai megvilágították a sziklaszirt
csúcsát, Mirragen lándzsája felvillant és nekicsapódott a pikkelyeinek, de azok eléggé
kemények voltak ahhoz, hogy elfordítsák az ütést. Várt a következő mozdulatra, tud-
ván, hogy Mirragen hálója egyaránt használhatatlan, de rettegett valami új fajta
eszköztől, amivel szemben nem lesz ereje ellenállni. Egyszerre csak álmosságot ér-
zett. Nem látszott fontosnak semmi, amit Mirragen tett és az elméje lassan belesüly-
lyedt egy mély eszméletlenségbe. Egy megrázkódtatás keltette újra életre, amikor azt
érezte, hogy fölfelé úszik. Valami furcsa ízt érzett a szájában és tudta, hogy a Macs-
ka-ember megmérgezte a vizet a fakéreg kivonatával. Nem volt elegendő ahhoz, hogy
megölje őt, de elég ahhoz, hogy felfokozza az érzékeit és tudatosítsa benne a rá
leselkedő veszélyt.
„El kell hagynom a medencét, mielőtt elkapna engem a varázserejénél fogva,”
gondolta.
Farkának egyetlen csapásával megfordult és elkezdte a szilárd sziklát vájni. Maga
mögött hagyva ősei otthonát, a földön keresztül ugyanolyan könnyen úszott át, mint-
ha víz lenne. A földet, a sziklát, és a homokot áradó hullámmal ásta át, és ahogy át-
kecmergett az új elemeken, a folyó megváltoztatta a folyását és habzó, áradó vízzel
töltötte ki a csatornát.
Mirragen nem volt annak a tudatában, hogy Gurangatch eltávozott, mert további
mérgező fakéregre vadászott. Amikor visszaérkezett, megdörzsölte a szemét. Egy
harmadik hatalmas folyó áramlott keresztül a tájon, egy vékony ezüstös csíkban csil-
logva a messzi távolban. Fölkapta a lándzsáját és a hálóját és végig futott az part
174
wirinun: a gyógyszerember, a törzsek bölcse, gyógyítója, tanítója, a beavató szertartások felügyelője és
lebonyolítója.
144
mentén. Apró földcsuszamlások mozogtak a folyóba és figyelnie kellett a lépteire,
nehogy azokkal maga is becsússzon oda, és aztán magával sodorja az ár.
Amikor a nap melege a tetőfokára ért, elérte ő is a folyó végét. Többször is meg-
változtatta az irányát, amikor Gurangatch szilár kőzet kitüremkedéssel találkozott, de
végül is véget ért és eltűnt a föld alá. Mirragen töprengett, hogy esetleg követhetné
abban a barlangban, ahová eltűnt, de tudta, hogy nincs esélye a szörnnyel szemben a
föld sötét szakadékában. Felmászott a barlang fölött egy kisebb dombra és leásott a
talajba addig, amíg már azt érezte, hogy utat enged mögötte. Néhány halász lándzsá-
ját összekötötte és lezárta a lyukat abban a reményben, hogy a szörny valahol mö-
götte lehet. Tartván ettől, újabb és újabbakat ásott, de a sziklát néhány mélylyukkal
csak megkarcolta, amik még mára is megmaradtak a Whambeyan barlangok fölött,
hogy tanúsítsák azt a szándékot, hogy elérje Gurangatchot.
De a szörny érezte a lándzsákat, amint felhasították a lágyékát és fölismerte, hogy
ha ott marad, a fáradhatatlan halász martalékává válik. Ismét ásni kezdett a földben,
és ahogy forgolódott és csavarodott, abban a völgyben került a felszínre, ahol
Mirragen hagyta a családját. Látták őt, amint jött. Először egy hatalmas fej törte át a
völgy oldalát, aztán a hatalmas test csusszant le szinte a lábaik elé, és az általa keltett
csatornában mint a szökő ár tört elő a víz egy vékony ágyba szorítva. A víz felhabzott
a széleken és nekifröccsent a sziklának az asszonyok és gyerekek sarka nyomában,
ahogy biztonságba menekültek a völgyük egy távolabbi oldalába.
Ott találkoztak egy kimerült emberrel, aki a hegység hágóján át érkezett.
„Mirragen, férjünk,” kiáltották a feleségei, „maradj velünk! Félünk! A szörny
tönkretette a földünket és éppen csak megmentettük az életünket. Még ha sikerülne is
elfognod, nem tudsz legyőzni egy ekkora szörnnyel. Maradj elégedett a kis folyónk-
ban található angolnákkal és maradj velünk.”
„Nem marad meg itt sem angolna, sem kis folyó,” nevetett Mirragen. A folyócska
most már egy nagy folyam, de még sok idő eltelik addig, amíg halak jönnek ebbe a
vízbe. Ha nem fogom el Gurangatchot most, nem lesz sohasem nyugovásom. Ez az
én végzetem.”
Futásnak eredt és estére utolérte a gyík-halat. Mirragen testét és végtagjait felkar-
colták az éles sziklaszegélyek és elgyengült a vérveszteség miatt. Belemerítette a lán-
dzsáját a szörny oldalába, de ismét a lándzsa hegye lepattant a pikkelyekről és
Gurangatch farkcsapása leütötte őt a lábairól. A gyülekező sötétségben küzdöttek,
míg nem a sziklák
Simára nem koptak. Gurangatch lecsusszant róluk és folytatta útját, de Mirragen
túlzottan fáradt volt ahhoz, hogy tovább üldözze őt.
Felvirradt a reggel és ő ismét folytatta az üldözést.
„Kezd lerongyolódni már, de én is,” gondolta. „Ha mi újra harcba elegyedünk, én
húzhatom a rövidebbet. Elérkezett annak az ideje, hogy segítségért folyamodjak.”
Visszafordult és elment abba a táborba, amiről tudta, hogy néhány törzsbélire
akad majd. Az estebédjüknél ültek, amikor megérkezett és lelkesen üdvözölték őt.
„Légy üdvözölve Mirragen,” kiáltották. „Hoztál nekünk egy kis friss halat az ét-
kezéshez?”
A Macska-ember egy sóhaj kíséretében rogyott le.
145
„Elnyűtt és sérült vagyok,” mondta. „Napról napra követtem Gurangatchot és már
csaknem elkaptam őt.”
Tágra nyitották szemeiket.
„Gurangatch? Senkinek még csak reménye sem lehet arra, hogy elkapja
Gurangatchot.”
„Nos, nekem van!” csattant fel Mirragen. „Varázsigét szórtam rá. Megmérgeztem
a vizet, ahol élt és kipiszkáltam onnét. Hegyen és völgyön át és a föld alatt üldöztem
őt. Már közel van ahhoz a ponthoz, hogy elpusztul és csakis az a reménye maradt,
hogy megszabadul a szenvedéseitől. Kegyes vagyok hozzátok, meghívlak titeket,
hogy osszátok meg velem azt a megtiszteltetést, ami rám vár.”
„Nem mi!” válaszolták azonnal. „Mirragen, te nem látszol túlzottan frissnek. Úgy
tűnik, hogy kemény küzdelmed volt és már a legrosszabbra készültél. Mi inkább itt
maradunk és fogyasztjuk az ízletes angolnákat, amiket ma reggel fogtunk.”
Mirragen elégedetlenségének hangot adva pattant fel. „Találok másokat, akikkel
megosszam a dicsőséget,” mondta.
„Próbálkozhatnál a Madár-embereknél, tovább a völgy mentén lefelé,” javasolta
valaki a rokonai közül.
Ahogy eltántorgott a sötétben, Mirragen úgy vélte, hogy ez egy jó ötlet, különö-
sen akkor, ha van közöttük búvármadár, mert föltételezte, hogy Gurangatch egy víz-
medencében lelt menedéket, és túlzottan fáradt volt ahhoz, hogy az egész eljárást
elölről kezdje.
A Kormoránok175, a Búvár-madarak és a Kacsák készek voltak, hogy segítsenek
neki, és vele együtt elmentek azon ösvény mentén, amit oly egyértelműen jeleztek az
új folyók, míg nem egyik reggel egy hatalmas medencéhez érkeztek, ahol a folyó vé-
get ért, a föld alatti mélységben eltűnve, és ahol Gurangatch a keserves küzdelmében
a Jenolán176 barlang földalatti útvesztőit kialakította.
Az egyik kacsa átevezett a lyuk fölött, felcsapta a farkát a levegőbe és lemerült a
vízbe. Sokáig vártak a visszatértére, de amikor ez megtörtént, lassan kiúszott a partra,
kimászott és elindult visszafelé az otthona felé.
„Mit láttál?” kiáltott rá Mirragen.
A Kacsa megbillentette a farkát, és röviden mondta, „ A lyuk feneketlen. Semmi
sincs ott.”
A Kormorán volt a következő, aki megpróbálta. Átcsapkodott a víz fölött, össze-
zárta a szárnyait, és belezuhant a mélybe. Egy kis hallal a csőrében tért vissza, amit a
partra vitt és Mirragen lábaihoz helyezett.
„Ez Gurangatch?” kérdezte.
A Macska-ember annyira felbőszült, hogy visszarúgta azt a medencébe, és Kor-
morán elmenekült félvén attól, hogy majd benne is kárt tesz.
Csak a Búvár madár maradt ott.
„Kérlek, próbáld meg,” könyörgött Mirragen. „A többiek féltek, de tudom, te se-
gítesz nekem.”
175
Kormorán: Phalacrocorax aristotelis, Európában és Észak Afrikában élő madár, zöldes-fekete tollazattal
és göndör tarajjal.
176
Jenolán barlangok: Sydneytől kb. 70 km-re nyugatra, a Kék Hegységben lévő cseppkőbarlang
146
 A Búvár madár magasra emelkedett a levegőbe, és mint a villám zuhant a meden-
cébe. A víz összecsapott mögötte. Oly sokáig maradt távol, hogy Mirragen már ag-
gódni kezdett a barátja életéért, de a végén csak felbukkant és a partra úszott.
„Gurangatch itt van,” mondta a Búvár madár, de te soha sem fogod őt elfogni.
Mindössze annyit tudtam tenni, hogy a szörny egy darabját a csősömben elhozzam.”
Egy darab húst nyújtott át a barátjának. Hatalmas ezüst pikkelyek borították, amik
csillogtak a napfényben.
A Macska-ember karjaival átölelte a madarat. „Te vagy a barátom,” mondta. „Ez
a vége az üldözésnek. Had feküdjön örökre ott Gurangatch. Van ez a kis húsunk, és
együtt megesszük, hogy megmutassuk neki, hogy mi vagyunk a győztesek.”
A húst hamarosan megették, de Whambeyan és a Jenolán barlangok, és Új Dél
Wales folyói megmaradtak, hogy megmutassák, hogy Mirragen, a Macska-ember ho-
gyan üldözte Gurangatchot, a szörnyet az Álomidőben és ette meg a győzelem jele-
ként a húsának egy darabját.
147
Kubbitha és a manók
Azokban a napokban, amikor még nem volt Murray folyó, Mungoongarlie177, az
óriás Goanna178 és a törzse a Riverina folyó mentén élt. Jó hely volt ott élni, mindad-
dig, amíg a nagy szárazság el nem jött; akkor a folyó annyira kiszáradt, hogy csak
néhány sáros gödör maradt a medrében. A perzselő nap lecsapott azokra is, és fel-
szippantotta belőlük is a nedvességet és a völgyben minden élőlény veszélybe került.
Az állatok elkezdtek a szomjúságtól pusztulni és hamarosan szánalmas tollcsomók és
kiszáradt testek hevertek szerteszét a földön.
Az egyetlen teremtmények látszottak túlélni a hatalmas szomjúságot, a Goannák.
Volt valami titkos vízforrásuk elrejtve a sziklák mögött; minden nap elmentek oda,
hogy oltsák a szomjukat, de vigyáztak a titokra és senkivel osztották volna meg a vi-
lágért sem. Még a saját feleségeikkel sem.
Kubbitha179, a kis Fekete Kacsa, Mungoongarliemek180 a legifjabb felesége, kö-
nyörgött a férjének, hogy engedje meg a feleségeinek is hogy megosszák vele a víz-
forrást.
„És nem csak nekünk,” mondta. „Rengeteg vizetek lehet, és ha megosztjátok a
többiekkel is, egész életre nézve szereztek magatoknak barátokat.”
„Nem akarok barátokat,” mondta Mungoongarlie. „Nagyon jó ellátom én saját
magamat.”
„Nem akarsz feleségeket se? Nélkülük hamarosan bajba kerülsz, különösen, ha el
akarod készíteni az étkedet.”
„Kifelé,” mondta a Goanna nyersen. „Ha bárkivel aki csak kér, megosztom a vi-
zemet, a forrás hamarosan kiapad és mi mind halottak leszünk. És a halott Goanáknak
nincs feleségre szükségük.”
Kubbitha erős szellemű asszony volt. Elment a többi feleséghez és azt mondta,
„Mungoongarlie sohasem fogja nekünk megmutatni, hogy hol van a víz, de én úgy
gondolom, magunktól is megtalálhatjuk. Amikor holnap elmegyünk gyökereket ke-
resni, kövessük a Goannák nyomát. El fognak minket vezetni a sziklák közötti vizes
lyukhoz. Valahol a hegyekben lehet, mert mindig abba az irányba mennek.”
Így hát a reggel az asszonyok vették az ásó-pálcáikat és átkeltek a síkságon.
Különböző irányba szóródtak szét, de amikor már kellő távolságban voltak, mind a
hegyek felé vették az útjukat. Egész nap keresgéltek, de hiába. A Goannák nyoma a
sziklák között elveszett és bár minden üreget megpiszkáltak a pálcáikkal, nem talál-
tak még víznyomokra sem. Végül is felismerték, hogy itt az ideje, hogy hazamenje-
nek. Visszasiettek a síkságon át, de amikor a férjeik élelmet követeltek tőlük, el kel-
lett ismerniük, hogy képtelenek voltak egyetlen gyökeret is találni.
Mungoongarlie közelebbről ránézett a feleségére. Szeme a lábain lefelé siklott.
177
178
óriás gyík.
179
Kubbitha: fekete kacsa.
180
Mungoongarlei
148
 „Ez a por a lábadon nem a síkságról való,” mondta. „Ez a hegyről való. Mit ke-
restetek ott?”
„Csicsókát kerestünk. Úgy gondoltam, ott talán van.”
„Akkor mi a helyzet a többi asszonnyal? Ők addig hol voltak?”
„Honnan tudnám? Nem én vagyok a férjük.”
Hamarosan nyilvánvalóvá lett, hogy a Fekete Kacsák mind a hegynél voltak vizet
keresni. A Goannák roppant haragra gerjedtek miattuk.
„Hallgass ide,” mondta Mongoongarlie. „Holnap mi, a Goannák mind elmegyünk
hosszabb időre vadászni. Itt hagyunk nektek egy bőrt tele vízzel, és annak addig ki
kell tartani, míg vissza nem jövünk. Mikorra visszatérünk megköveteljük, hogy ren-
geteg gyökér és gumó legyen ami illik ahhoz a húshoz, amit hozunk. Hagyjatok fel a
víz utáni kutatás esztelen gondolatával. Minden időtökre szükség lesz ahhoz, hogy az
étel kész legyen.”
Kora reggel, mielőtt a nap fölkelt volna elmentek, és az asszonyok összegyűltek
Kubbitha körül.
„Mit tegyünk?” kérdezték. „Ha mi nem engedelmeskedünk a férjeinknek, akkor
megölnek minket, vagy hagynak a szomjúságtól meghalni.”
„Mindenkép meghalunk a szomjúságtól, hacsak nem mutatják meg nekünk, hogy
hol van a víz,” válaszolta Kubbitha. „Ti csak keressetek élelmet, de én ismét elme-
gyek a hegyekhez. Ez alkalommal nem térek vissza a víz nélkül!”
Ketten az asszonyok közül vele mentek, míg a többiek a napi teendőikre mentek.
A három asszony felkapaszkodott a hegyoldalon. A nap visszaverődött a sziklákról.
Ahol rések voltak a finom por töltötte fel őket, de mindenütt a hőség pislákoló hullá-
mokban erősödött.
„Ez nem jó,” mondta végül a Fekete Kacsák egyike. „Víz nélkül a nap lemente
előtt meghalunk. Vissza kell mennünk oda, ahol valami kis árnyék van.”
„Te menj csak vissza. Én itt maradok. Én megfogadtam, hogy nem térek vissza
víz nélkül.” Barátnői örültek, hogy lejöhettek a hegyoldalról és a fák árnyékába ke-
rülhettek, de Kubbitha folytatta a keresést. Amikor felismerte, hogy aznap már nem
fogja megtalálni a vizet, kőből épített egy árnyékoló falat egy sekély barlang bejára-
tánál és leheveredett pihenni.
Az álom nem jött a szemére. Nyelve meg volt dagadva és a feje sajgott. Úgy
érezte, hogy talán önkívületben is lehetett, különösen akkor, amikor egy hideg érin-
tést érzett az egyik kezén. Felriadt a sötétben és a barlang szája felől egy apró ember
vonalai rajzolódtak ki a háttérből.
„Egy manó!” kapkodott levegő után.
„Igen,” mondta az, „és te Kubbitha vagy.”
„Honnan tudod a nevem?”
„Én sokkal többet tudok rólatok, mint te hiszed. Tudom azt is, hogy miért vagy itt
és azért jöttem, hogy segítsek neked. Kövess engem.”
A szürkület halovány fényében követte őt messze föl a hegyre, míg nem egy fenn-
síkhoz értek. A hajnali köd elfeküdt a mélyedésekben, és Kubbitha hamarosan Ma-
nókkal körülvéve találta magát. Barátságos apró teremtmények voltak. Cincogó han-
gon beszéltek egymáshoz. Nem sokkal később a vezetőjük visszatért Kubbithához.
149
„Eldöntöttük, hogy mit tegyünk. Kubbitha, menj le a hegy lábához. Ott majd ta-
lálkozol a két barátoddal, akik jönnek, hogy megkeressenek téged. Küld őket vissza a
táborba, hogy minden Fekete Kacsa jöjjön a hegyhez, amilyen gyorsan csak tudnak.”
„Mit kell azután tennem?”
„Vissza kell kapaszkodnod ide a fennsíkhoz. Meleg és fárasztó lesz, és úgy fogod
érezni, hogy elpusztulsz az úton a szomjúságtól, de tudjuk, hogy szívós vagy. Higgy
bennünk, mi a barátaid vagyunk és megpróbálunk segíteni nektek.”
Kubbitha úgy tett, ahogy mondták. A hegy lábánál találkozott a barátaival, akik
megnyugodva kiáltottak fel, amikor meglátták.
„Azt hittük már, hogy téged a hegy gonosz szellemei ragadtak el,” mondták.
„Megtaláltad a vizet?”
„Hallgassatok rám,” mondta Kubbitha. „Nem találtam meg a vizet, de valami
csudálatos dolog történt. Nem mondhatom el nektek, hogy mi az, mert valójában még
én magam sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy minden jóra fordul. A manók
segítenek nekünk!”
A Fekete Kacsák egymásra meredtek és szóhoz sem tudtak jutni.
„Ne álljatok itt tétlenül,” sürgette őket Kubbitha. „Menjetek vissza a táborba,
amilyen gyorsan csak tudtok. Mind biztonságban lesztek. A Goannák nem térnek
vissza csak későn. Meséljétek el minden asszonynak, hogy mi történt, és mondjátok
meg, hogy a Manók azt akarják, hogy mind itt gyülekezzünk. Eredjetek gyorsan.”
Visszaszaladtak, és Kubbitha vissza, a fennsík felé vette az útját. Semmi más,
csak a hatalmas szíve, ami Kubbithának, a Fekete Kacsának volt juttatta vissza őt a
fennsíkra. Az ájulás környékezte már, mire visszaért és a sziklának esett.
„Itt van,” mondta a Manók vezére. A kezébe adta a yam-botocskáját, amit koráb-
ban, reggel ott hagyott.
„Vesd be mélyen a hegy szívébe,” mondta; aztán eltűnt, és vele a népe is.
Kubbitha dörzsölte a szemét. Talán a nap miatt látott olyasmit, ami nem is volt
ott? Talán ez mind a Gonosz műve volt, hogy őrületbe űzze őt? De a Manók szava
még a fülében csengett, ezért hát fölemelte az ásó-pálcikáját és beledöfte a talajba.
Meglepetésére keresztül hatolt a szilárd sziklán és eltűnt a szeme elől.
„Fuss, Kubitha, fuss,” dobolta egy hang a fülébe.
Megfordult és lerohant a meredek hegyoldalon. Mögötte sziszegő, morgó hang
támadt, mintha a hegy összes ördöge a sarkában lenne. Nem törődött azzal, hogy
visszaforduljon, bármi is volt mögötte, az követte őt. A hang erősebb lett és ő gyor-
sabban futott. Minden összemosódott előtte és észre sem vette a Fekete Kacsákat,
míg nem ölelő karjaikba nem zuhant és nem hallotta az örömteli kiáltásaikat.
„Nézd, Kubbitha! Nézd azt az ajándékot, amit te a Manóktól hoztál!”
Amikor a lélegzet visszatért a tüdejébe, fölemelte a fejét és látta, ahogy a hegyi
folyó zúdult lefelé a hegyen, nekicsapódva a szikláknak, átbukva felettük, sima fá-
tyollá csöppenve, csak fröcskölve és örvényelve újra és újra, míg a végén szétterült a
síkságon a lábai előtt, mint csillogó ezüst szalag. A szomjas homok megpróbálta
felinni a vizet, de a víz a fenti láthatatlan forrásából még gyorsabban folyt.
150
 Megfordultak, hogy nézzék, amint szétterül. Férfiak és asszonyok és kis gyerme-
kek futottak felé, estek térdre és dugták be a fejüket a csillogó vízbe. Madarak és ál-
latok minden fajtája nyüzsgött mellette. Mindannyian ittak az újonnan született
Murrumbidgee soha véget nem érő vizéből.
A szomjuk elapadt, a Fekete Kacsák visszatértek a táborukba, hogy rájöjjenek, az
új folyónak a rossz oldalán voltak.
„Mit tegyünk?” kérdezte Kubbitha.
Nevetett rajtuk.
„Itt kell maradnunk, pontosan, ahol vagyunk. Vissza akartok térni a férjetekhez,
azok után, amit veletek tettek?”
„Nem!” mondták az asszonyok egy-hangon. „Mindamellett itt sokkal kellemesebb
is, mint a másik oldalon. Itt fák és zöld bokrok is vannak, de amott csak forró ho-
mok.”
A délután végére a Goannák visszatértek a táborba. Csodálkozva szemlélték a
folyót, és akkor átnéztek a másik oldalra. Mingoongalie átkiabált az asszonyoknak,
„Gyertek át és készítsétek el nekünk az ennivalót.”
Az egyetlen válasz erre csak egy gurgulázó hahota volt.
„Soha többet,” kiáltotta vissza Kubitha. „Nem voltatok kedvesek hozzánk, most
meg mi nem leszünk sohasem kedvesek hozzátok.”
És azóta a Goannák a meleg, poros helyeken élnek, míg a Fekete Kacsák élvezik a
folyók és ártéri területek hideg vizét.

Még több aprócska alak került elő a ködből

151 152

A Murray folyó szörnye.
Csak kevés rémületet keltő szörny élt Ausztráliában, de senki sem lehet abban
biztos, hogy egy ártatlannak látszó tó nem rejteget-e egy veszedelmes Bunyipot181. És
némely folyóban éltek olyan halak, vagy hüllők, mint amilyen Gurangatch182 volt.
Whowhie, a Murray folyó szörnye háromszor, vagy négyszer olyan hosszú volt, mint
a legmagasabb ember. Úgy nézett ki, mint bizonyos mértékig a Goanna, de annál
sokkal félelmetesebb volt. Hosszú farka volt, három-három lábbal mindkét oldalán,
és a feje, mint a békáé. És ő húsevő volt. Egyetlen ember, vagy állat sem volt bizton-
ságban, ha Whowhie megindult, merthogy csillapíthatatlan étvágya volt.
Az egyetlen, ami megmentette a Murray folyó menti törzseket a kihalástól, hogy
Whowhie olyan hatalmas volt, a teste olyan nehéz, hogy csak lassan tudott mozogni.
Amikor kivonszolta magát a felszínre, a föld remegett; az emberek tudták, hogy jön
és elintézhették a menekülésüket. Egy óriási földalatti barlangban lakott, aminek több
folyosója is volt, ami a folyó partjától indult el. Amikor előjött a vackából, lábai fel-
kavarták a homokot, a Riverina folyó vidékének homokbuckáit alkotva meg ezzel.
Az éjszakákat tette Whovhie a legrémesebbé. Nappal még a leglassabb állatok is
elmenekülhettek, de éjjel embernek-állatnak aludnia kell. Whowhie megtanulta annak
a módját, hogy csendesen kússzon előre a sötétben a tábortüzek fénye felé, hogy gye-
rekeket és öregeket egyaránt felcsíphessen, és egyetlen hang nélkül egészben lenyel-
hesse őket. Nem elégedett meg csupán egy kis étellel: húsz, vagy harminc, de akár
hatvan személy sem volt túl sok Whowhie tágas bendőjének, és még maradt hely az
óvatlan patkányoknak, wombatoknak, wallabiknak, még kenguruknak is mint ünnepi
csemegének.
A terület emberi és állatállománya elkezdett fogyni, és senki sem mehetett öröm-
mel aludni az éjjel, mert a szörny rátalálhatott a sötétben. Tüzet gyújtani veszélyes
volt, mert az jelet adott neki arra, hogy ott étel várja őt.
Őrszemeket állítottak, de Whowhie megtanulta annak a művészetét, hogy váratla-
nul előretörve jelenjen meg a sötétben és lenyelje őket, mielőtt figyelmeztető kiáltást
hallathattak volna. Végül is emberek és állatok összegyűltek, hogy tervet készítsenek
a szörny elpusztítására. Whowhie megrohamozott egy tábort és a törzs minden embe-
rét felfalta – mindenegyes embert egy kicsi, megrémített fiú kivételével, aki megme-
nekült, hogy elmesélje a többieknek az újságot. Elhatározták, hogy valamennyi törzs-
nek össze kell fognia, hogy megöljék Whowhiet, és ezt azonnal meg kell cselekedni.
Whowhie most alig tudott mozogni az iszonyatos mennyiségű élelem elfogyasztása
miatt és úgy adódott, hogy semmi ok sem maradt a késlekedésre.
A vízi-patkányok, akik a folyópart kis alagutacskáiban éltek jelentették, hogy egy
hosszú árkot hagyott maga mögött amint elvonszolta a testét a barlangba. Semmi két-
ség nem fért ahhoz, hogy a barlang legtávolabbi részébe ment, hogy kialudja az étke
181
Bunyip: a legendás szörny, a feltételezések szerint általában tavakban él. „Nagyobb mint egy elefánt,
olyan mint egy tulok, élő parázshoz hasonló szemekkel és rozmárszerű agyarakkal” – tartja róla a ko-
rai néphit.
182
Gurangatch: hal és gyík keverékéből álló óriási szörny, a Murray és Darling folyó találkozásához tették.
153
hatását, és neki legalább egy hétre lesz szüksége ahhoz, hogy visszajöjjön a bejárat-
hoz.
Több helyen tüzet gyújtottak és azok füstje, amint az égbe magasan fölemelke-
dett, volt a jel arra, hogy a törzsek összegyűljenek. Azok, akik a szörnyhöz közelebb
laktak elfoglalták magukat azzal, hogy kagylókat gyűjtsenek, meg halat fogjanak és
azzal táplálják az érkező látogatókat. Egész nap a harcosok a folyóparton csoporto-
sultak, a legélesebb és leghalálosabb fegyvereiket szorongatták és készek voltak a
Murray folyó rémének véget vetni. Azon az éjjelen ünnepséget tartottak, ahol sokat
énekeltek és táncoltak, mert már hosszú idő eltelt azóta, hogy corroboreet183 mertek
volna tartani, különösen, mert tartottak attól, hogy Whowhie váratlanul megjelenhe-
tett. Ezen az éjjelen minden rendben lévőnek kínálkozott, mert nem zavarhatott.
Kora reggel a vízi-patkányok megvizsgálták a barlangot és jelentették, hogy hall-
hatták, amint Whowhie horkolt és fujtatott a leghátsó szakaszban, és biztonságos oda
belépni. Rőzsehalmokat vonszoltak belülre és felhalmozták a barlang bejáratánál.
Meggyújtották és a rőzse lángba szökkent. Zöld növényeket szórtak a tűzre és hama-
rosan a barlang egyik végétől a másikig megtelt sűrű, fojtogató füsttel. Az ágak ropo-
gásán és a lángok lobogásán túl hallani lehetett Whowhie köhögését. A hang
visszaverődött a járatokban és felerősödött, ahogy elérte a bejáratot, míg nem olyanná
vált, mint a szél dübörgése és sivítása, ahogy áttör a tengerpart menti a fenyvesen.
Nap mint nap égett a tűz. A köhögés és a horkolás egyre hangosabb lett, ahogy
Whowhie kászálódott a bejárat a nyitott levegő felé. A hetedik napon a harcosok fél-
körbe gyűltek a bejárat körül várakozóan várva.
Egy füstfelhő villant át a járaton és rajta keresztül Whowhie tántorgott kifelé, lá-
baival odébb szórva a tüzet. Hatalmas szemei vérrel teltek voltak, a bőre megfekete-
dett, óriási száját kitátva és bezárva, ahogy a friss levegőt próbálta beszippantani és
kipréselni a füstöt a tüdejéből. Egyetlen hatalmas üvöltéssel a harcosok rajta teremtek
és mélyen belemerítették lándzsáikat az oldalaiba, és ütötték őt a bunkóikkal, és le-
tépkedték a húsát a kőkéseikkel. Whowhie hangosabban üvöltött, mint bármikor, de
az ereje hamar elhagyta. Teljes hosszában kinyúlt és elesett, és a föld megremegett az
ütéstől.
Soha többet nem lett egy másik Whowhie a Murray folyó partjai mentén, mert
hogy ő egyedül élt, nem volt felesége és családja; de amikor a szél a barlangon átsü-
vít, és visszhangzik a járatokban, emlékeztet arra, hogy Whowhie szelleme a tekervé-
nyes mélységben él a föld alatt.
183
Corroboree: beavató szertartás, amikor a törzsek egybegyűlnek, hogy a fiaikat férfivá avassák.
154
 A Winjarning fivérek és más hősi történetek
184

Whowhie hangosabban üvöltött, mint bármikor, de az erejének már vége lett. 184
Winjorning fivérekről szóló történetek sorába tartozik ez. Szinte mesébe illő vadászok, hősök, akik a
Nagy Szellem nevében cselekszenek.
155 156

Hogyan készített Wyju vörös agyagot 185
Amint Wyju az utazó, a tábor közelébe érkezett, hallotta a gyászolók jajgatását.
„Mi ez?” kérdezte az első embertől, akivel találkozott. „Mi a baj?”
„Az egyik gyermekünket lenyelte az hatalmas óriáskígyó186, aki a völgyben él.”
Wyju jószívű ember volt, aki idejének nagyobb részét arra fordította, hogy má-
soknak segítsen, és szomorú lett, amikor ezt meghallotta.
„Megöltétek a kígyót?” kérdezte.
„Nem. Ez a bánatunk egyik oka. Látod, az nem egy közönséges óriáskígyó: lélek
van ebben a kígyóban, és meg sem merjük érinteni. Ha megtennénk, nem maradna
több víz a völgyünkben.”
„Tudom, hogyan van ez” értet egyet Wyju. „De bizonyos, ha meg akarnátok ölni,
és ha a vízfolyást el is nyelné a föld, később újra meg tudnátok találni azt.”
„Könnyű belátni, hogy te idegen vagy itt. Ha a kígyó egyszer kiegyenesedne úgy,
hogy a feje a földön van, akkor meg tudnánk őlni és semmi baj nem lenne a vízzel; de
amint látod, mindig össze van tekeredve. Nem merjük még csak meg sem érinteni,
mert a víz eltűnne és soha nem találnánk rá újra.”
„Azt hiszem, tudom annak a módját, hogy kitekerje nekünk a testét,” mondta
Wyju, „Bízzátok őt rám.”
A törzs embereinek furcsálkodó pillantásaitól követve addig keresgélt, mígnem
talált egy mallee187 cserjét. Annak hosszú gyökerét kiásta a földből és azzal a kezében
lesétált a völgybe, amíg az óriáskígyót meg nem találta, aki egy kövön összetekered-
ve aludt a napfényben. Ügyelve arra, nehogy fölébressze, felmászott egy magas fának
a kő fölé kinyúló ágára és éppen a kígyó feje fölé lenyújtotta a mallee gyökeret. Ek-
kor néhány csepp víz szivárgott elő ami aztán éppen a kígyóra csöppent, aki attól
megmozdult és kinyitotta a száját, hogy a víz a nyelvére essen. Lassan kitekerte a
testét és a vízforrás fele fölegyenesedett. Amikor már csak a farka hegyén állt és az
egész teste olyan egyenes volt, mint egy sudár fiatal fa, Wyju leugrott az ágról és
kőkésével felhasította a kígyó testét úgy hogy a kést a hasába mélyítette. A kígyó
megborzongott, a kövön összecsuklott és a hiányzó gyermek sértetlenül került elő a
puha testből.
A törzs emberei a völgy fölött egy kedvező pontról figyelték mindezt. Amikor
látták, hogy a kígyó elpusztult, lerajzottak és Wyjut a vállaikon vitték vissza a ma-
gukkal és a táborban viharos fogadtatásban részesítették. Az utazó halk szavú ember
volt és udvariassága csak növelte a népszerűségét. Az ügyességéről és a bátorságáról
szóló hírek más törzsekhez is eljutottak és mindenki csak jót és szépet mondott róla.
Eladó lányok nagybácsikái messze földről eljöttek, hogy lássák, és unokahúgaikat
házasságra fölajánlják. Wyju barátságosan fogadta őket, de ajánlataikat rendre eluta-
sította.
185
vörös agyag: vasoxid és agyag keveréke, kőkorszakban temetkezéseknél használták, a megkövült vért jel-
képezte.
186
carpet snake, azaz boa, a magyar szóhasználatban csak óriáskígyó.
187
mallee: félsivatagos, homokdűnés terület jellegzetes növényzete Ausztráliában.
157
„Nyughatatlan ember vagyok,” mondta nekik. „Még ha a barátaimmal szoktam
pihenni, mégis magányos ember vagyok és egyetlen asszony sem bírná ki velem,
amikor rám jön a rapli. Fájdalmas tapasztalatot okoznátok a fiatalasszonynak.”
Nem mondta el nekik, hogy az utazásai lehetővé teszik számára, hogy lelki gon-
doktól szenvedőkön segítsen, mert nem tartozott a szokásai közé, hogy önmagáról
beszéljen.
A táboron keresztül végtelen folyamban jöttek az emberek, hogy Maljame188 felé
menjenek, oda, ahol a sziklás hegyek kivágódtak a síkságból. Azok az emberek, akik
azért jöttek, hogy Wyjut lássák és kudarcot vallottak abban, hogy unokahúgaikat
megházasítsák, nem fordultak ez után vissza, hanem tovább mentek Maljama felé.
„Azt tapasztalva, hogy nem fogadom el az ajánlataitokat, miért nem fordultok
vissza?” kérdezte az egyik látogatóját.
„Férjet keresek az unokahúgomnak.”
„Tudom, de már egyszer mondtam, hogy nem fogadhatom el őt.”
„Ah, de akkor még mindig ott van Kirkin. Meg kell őt is néznem magamnak.
Ugyan nem szívesen házasítanám össze az unokahúgommal, de …”
Elhallgatott és nem kívánt többet mondani.
Wyju lassan, darabról darabra összeillesztette Kirkin történetét. Megtudta, hogy
miért voltak olyannyira készek arra, hogy meglátogassák őt és miért szakították meg
az elbeszélésüket oly hirtelen.
Úgy tűnt, hogy Kirkint a haja miatt becsülték oly nagyra, ami hosszú és aranysár-
ga volt. Minden reggel kifésülte és a kelő napban látszólag eleven lánggá változott.
Mindig nagy hallgatóság középpontjában állt és nem csak emberek, de állatok és ma-
darak és hüllők és rovarok is körülvették; mindannyiukat lenyűgözte csodálatos lát-
ványa.
A különleges az volt, hogy egytől egyig hímek voltak. A nők megvetették Kirkint,
mert hiú és dicsekvő volt, és mert féltékenyek voltak az aranyszínű hajára. Ha egy
nagybácsi azt javasolta, hogy az aranyszőke hajú férfi jó férj lenne, a lányok és az
asszonyok haragos kiáltásokkal pattantak fel, hogy egy ember csak örüljön annak, ha
távol lehet tőlük.
Míg Wyjut hiába keresték fel házasság céljából, Kirkin azon gondolkozott, hogy
bár nagyon kellemes az, ha a férfiak csudálják, de sokkal jobb volna, ha lenne egy
felesége, aki megfőzné az ételét neki és törődne vele. Még a legközelebbi barátai sem
voltak restek elmondani neki, hogy a nők mennyire nem kedvelik sem azt, hogy
mennyire szeretnének Wyju feleségei lenni.
„Hol él az a csudálatos ember,” kérdezte gúnyosan.
Amikor elmondták neki, hogy Wyjunak nincs állandó lakhelye, de pillanatnyilag
nincs messze onnan, azonnal fölserkent, hogy meglátogassa az utazót.
„Miért nem tetted nálam a tiszteletedet és csodáltad meg arany hajamat?” kér-
dezte.
„Én megelégszem azzal, ha nagyra becsülhetem a hírnevedet,” válaszolta szelíden
Wyju. „Mindenki csak jót mond rólad.’
Kirkin látta, hogy Wyju egy kötekedni kész ember. Megváltoztatta a taktikáját.
188
Maljame
158
 „És én is jókat hallottam felőled. Barátok lehetnénk. Gyere át holnap reggel a tá- azért, hogy a vörös agyagot összegyűjtsék, azt, ami Wyju vérének a talajjal való ele-
boromba és megmutatom, hogyan lehet walliomot189 fogni.” gyedésekor keletkezett.
„Mi az?” kérdezte Wyju. Néha segítségért kiáltott, míg a végén a Nagy Szellem, hallotta meg.
„Annak van a legízletesebb húsa, amit valaha is megízlelhettél. Olyasmi, mint a „Ez Wyju hangja, aki gyermekeim közül oly soknak segített,” mondta Baiame a
Kenguru-patkány.” híres vadászoknak, a Winjorning fivéreknek. „Menjetek gyorsan és segítsetek rajta!”
Wyju meglátogatta a táborában Kirkint. Vendéglátója, mihelyst Wyju elaludt, A szélnél is sebesebben futottak a fivérek, mígnem a vérrel festett mélyedéshez
azonnal kiosont halkan a hosszú fűre és a hold fényénél sekély cooleman190 formára értek, ahol Wyju feküdt. Gyorsan és fájdalommentesen eltávolították a lábát felhaso-
alakított a hosszú füves területet és hosszú botocskákat temetett el benne. Azokat gató szilánkokat, és simogató ujjaikkal megérintették, hogy csökkentsék a fájdalmat.
előbb kihegyezte és a hegyüket a tűzben megedzette. Kirkin úgy helyezte el azokat, Lábaira állították őt, és még figyelemmel kísérték, ahogy néhány lépést megtesz, az-
hogy a hegyük fölfelé álljon és betakarta a lelapított füvet körülöttük, hogy ne legye- tán eltűntek.
nek láthatók. A megölt állatot a tetejére rakta és egy zsineghez kötötte, ami aztán a „Holnap lesz ennek az aranyhajú embernek az utolsó napja, amit valaha még egy-
közeli bokorhoz vezetett. általán megláthat,” mormogta magában. Megvárta, amíg a hajnal első hírnöke eléne-
Reggel Wyju összeszedte a vadászfegyvereit. kelte a dalát, aztán átkúszott a füvön, amíg arra a helyre nem ért, ahonnan Kirkint jól
„Nem lehet walliont fegyverrel vadászni,” nevetett Kirkin. „Majd együtt megke- láthatta.
ressük a fészkét. Ha találunk egyet, azt megölheted. Mindössze annyit kell tenned, Ahogy a nap fölemelkedett Kirkin körbe-körbe forgolódott, hogy biztos legyen
hogy ráugrasz a fészekre.” abban, hogy mind az emberek, mind pedig az állatok, akik érte összejöttek, jól láthas-
Elbóklásztak a hosszú füves terület felé. Hirtelen Kirkin suttogni kezdett. „Itt van. sák az arany haját a napfényben. Aztán felvetette a haját és forgolódott, mint egy
Wyju! Csak csendben! Hasalj le és kússzál át a füvön. Szólj majd, ha látsz valamit arany szélkerék. Ebben a pillanatban lépett elő Wyju a rejtekhelyéről és a bumerángja
mozogni.” egyetlen csapásával átvágta Kirkin nyakát. Feje legördült a kőre, majd a haja a fűben,
„Igen, látok egy fészket,” jelentette ki Wyju. Teljes testével leereszkedett a fűbe. mint egy arany háló terült szét.
Amíg a fészek lekötötte a figyelmét, Kirkin elvonult a bokorhoz és meghúzta a zsine- Wyju fölszedte a testét, és a tűzbe vetette, és ez lett volna az utolsó, ami az arany-
get, és ezzel megmozdította a döglött állatot. hajú emberből megmaradt, kivéve azt a picinyke madarat, ami kimenekült a testéből
„Itt van! Itt van!” suttogta Wyju. és hernyók és rovarok után kúrkál, hogy életben maradhasson.
„Most ugorj rá,” mondta Kirkin. „Ügyelj arra, hogy pontosan a fészek közepébe
ugorj.”
Wyju ülő helyzetbe hozta magát, lábaival maga alatt. Felugrott a levegőbe és
mindkét lábával rádobbantott a fészekre.
Amint a hegyes tüskék áthatoltak a lábain egetverő halálos kiáltással vetette előre
magát.
„Kirkin! Kirkin! Segíts! Valami szörnyű történt!”
Az aranyhajú ember hangosan hahotázott.
„Wyju, kedves barátom, te egy könnyű préda vagy,” kárörvendezett. „Ez majd
megtanít téged arra, hogy legközelebb azonnal eljöjj hozzám tiszteleted tenni, ha lesz
még legközelebb. Nézd csak meg, hogy ezentúl a lányok feleségül akarnak-e hozzád
menni! Most rengeteg a dolgom, sajnálom, de itt kell téged hagyjalak.”
Röhögve elvonult, miközben Wyju szörnyű fájdalommal vonaglott a fűben. Nem
tudta a lábát a földre tenni, sem nem elérni azokat, hogy kihúzza belőlük a szilánko-
kat. A vére csak folyt, mígnem megtöltötte azt a mélyedést, ahol hevert.
Hosszú nappalok és éjszakák következtek. A bebörtönzött Wyju küzdött, hogy ki-
szabadítsa magát. Ahol a teste ide, vagy oda vergődött, a talaj telítődött a vérével és
élénk vörösen megmerevedett. Évekkel később az emberek hosszú útat tettek meg

189
walliom: ilyen állat nincs. Walla: ugrik.
190
cooleman: fából kivésett csónak formájú tároló edény, víz, vagy magok tárolására.
159 160

Winjarning fivérek és a Gonosz.
Egy elvarázsolt völgyben élt egy ember, aki életkorához képest öreg volt. Amikor
a gyerekkorából a felnőttbe lépett és átesett a beavató próbán, egymagában vándorolt
el és fedezte föl a völgyet. A törzs idősebbjei számára ugyan ismert volt, de tartottak
tőle és soha nem mentek még a közelébe sem. A sziklák félelmetes formára csava-
rodtak, és úgy hitték, hogy a völgy a szellemek tartózkodási helye. Semmit sem tud-
ván a rossz híréről a fiatalember kellemes és idillikus helynek tekintette. Tiszta vizű
folyócska bukdácsolt és fröcskölt medencéről medencére a fűvel borított fennsíkok
között; fák és barlangok nyújtottak hűvös menedékhelyet a perzselő nappal szemben,
és a völgy nyüzsgött az élettől. Halak úszkáltak minden medencében és az állatok
végtelenül gazdag élelemforrást kínáltak.
„Ez remek hely, ahol ember élhet,” gondolta.
Hónapok teltek el, mintha napok lettek volna és képtelen volt magát rávenni arra,
hogy elhagyja a tökéletesnek látszó helyet. Az egyetlen valami, amire szüksége lett
volna egy feleség, hogy megfőzze az ételét, és aki a karjaiban tartja az éjszaka mámo-
ros óráiban. Visszaemlékezett arra a lányra, akivel eljegyezték egymást a férfivá
avató szertartást követően.
„Várni fogok rá,” felelte. „Őt választották ki a részemre. Amikor az asszonyi tel-
jességét eléri, megkeresem őt és idehozom, hogy velem éljen.”
De amikorra elérkezett az ideje, a régi óhajok már elillantak.
„Még akarom őt, de elképzelhető, hogy már más fiatalember után nézett, aki sok-
kal nagyobb hatással van rá. Nem akarom megzavarni az életét. Itt várok és közben a
Nagy Szellem szándékait kifürkésszem.”
* * * *
Időközben a leány kívánatos asszonnyá érett és sok fiatalember volt, aki örömmel
megházasodott volna vele. Ő pedig a próbáit egymagában folytatta le. Abból még
sokkal szebben került ki. Elmondta neki a vőfély, hogy kit választottak számára férj-
nek és hogyan tűnt el az elbűvölt völgybe, ahová senki sem merte követni őt.
„Ő már idős és semmi kétség, hogy valami sajátossá alakulhatott a hosszú idejű
magányos létben; de ő még mindig a férjed,” mondták neki.
A fiatalasszony zavarba jött. Egyszer úgy gondolt rá, mint a teljes életerőben lévő
férfire, akitől elképzelhetetlen örömökben részesül; máskor meg megborzongott,
amikor mint indulatos remetére gondolt, aki az ő szépségén csak legeltetné a szemét,
és arra kényszerítené őt, hogy éjt nappallá téve dolgozzon rá.
„Minden próbában sikeres voltál, Palpinkalare, de van még egy megpróbáltatásod
hátra. Hosszúútra kell kelned, aminek során körbe kell járnod a bűvös völgyet. Az
anyád és én veled megyünk, de mi nem szólunk hozzád, és neked sem szabad hoz-
zánk szólnod. És még nyolc kísérő lesz veled, akik védenek. Négyen fiatal emberek
és négyen meg idősebbek, akik tanácsot adnak neked, ha bajban leszel.”
Az apja elfordult és Palpinkalare szíve hevesebben dobogott. Látja-e még válasz-
tott férjét? És ha igen, milyen ember lesz?
161
A vadásztársaság nagy lelkesedéssel szedelődzködött fel. Ez Palpinkalare számára
további edzési időszakot jelentett. Nappalonként a fiatalemberek tanították őt, hogy
merre talál ehető növényeket és gyökereket, hogyan lehet a megfelelő jelekből követ-
keztetve hernyókat és rovarokat megtalálni és hogyan kell az állatok nyomait követni.
Éjjelente meg az öregek meséltek neki, beavatva őt a törzs belső titkaiba és tanítva a
hagyományokat. Kevés ideje maradt arra, hogy arra a fiatalemberre gondoljon, aki
majd hamarosan a férje lesz, mert az álom gyorsan jött a szemére, amikor késő éjsza-
ka lefeküdhetett és a fiatalemberek korán reggel meg már fölkeltették őt.
Az egyik éjszaka volt egy álma. Ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy egy ha-
talmas hernyót megtaláljon. Álmában egy fához ment és azon fölemelt egy kéregda-
rabkát. Alatta egy kerek lyuk volt, csaknem akkora, hogy a keze feje beférjen rajta.
Talált egy fapálcikát, aminek horgos formája volt és azt bedugta a lyukba. Bent va-
lami puha volt, ami megmozdult, amikor megpiszkálta. Kihúzta és a szájához emelte
… és ekkor fölébredt.
Reggel azt mondta: „Meg kell találnom egy bizonyos hernyót, de gyorsan. Egy
nagyot, nagyobbat, mint amilyet eddig bárki is láthatott. Álmodtam felőle az elmúlt
éjszaka, és most telítve vagyok iránta érzett vágyakkal.”
„Valami nincs rendben Palpinkalaréval,” mondta az egyik tiszteletreméltó öreg-
ember. „Az álom és az erős vágyódása a hernyó iránt természetellenes. Valami, vagy
valaki beültette a gondolatot az elméjébe azáltal, hogy birtokba vette a lelkét.”
„Ez csak Marmoo lehet, a Gonosz,” mondta egy másik és titokban a vállai fölött
hátralesett a sötétbe. „Ma közel kell egymáshoz aludnunk, és életben kell tartanunk a
tüzet is. Ugyancsak őrködnünk is kell, felváltva.”
A többiek egyetértettek, de az éjjeli órák eseménytelenül teltek el.
Reggel Palpinkalare hamarabb ébredt fel, mint a többiek, és útja egy bizonyos
fához vitte, amiről megállapította, hogy azonos azzal, amit az álmában látott. A ké-
regdarabka pontosan azonos helyen függött. Elmozdította azt és belepislantott a lyuk-
ba meglepetés nélkül. Ott volt a horgos botocska is a földön a fa lábánál, arra várva,
hogy használják. Megragadta a hernyót a horoggal, kihúzta és a szájához emelte, mi-
közben megfordult. És ott, csaknem megérintve őt ott volt a Gonosz.
Félig szellem, félig ember, és teljesen gonosz, azon az ösvényen jött ő is, amin a
tizenegy ember jött ide néhány napja. Megvizsgálva azokat arra a következtetésre
jutott, hogy van öt fiatalember, egyikük leány; egy férfi és a felesége, akik távolabb
gyalogoltak a többiektől; és négy idősebb ember. A Gonosz már hosszú ideje ücsör-
gött a nyomok tanulmányozásával és tudta, hogy a legfontosabb személy a fiatalasz-
szony, akit őriztek és védtek a társai.
Fáradhatatlanul követte a nyomokat három napon át. Amikor közelebb került az
utazókhoz előreküldte tudatának egy részét és kitapasztalta a fiatalasszony agyát. Azt
találta, hogy mélyen alul, ellentétes érzelmek rabja, de gondolatainak a zöme az edzé-
séhez kötődik. Ezen az éjszakán elküldött egy álmot a hatalmas hernyóról a tudat-
alattijába; és most, a negyedik napon, ő a könyörületességébe került.
Palpinkalare kinyitotta a száját, hogy rémülten felkiáltson, de nem jött hang a tor-
kából. A Gonosz belépett a tudatába, ami annyira tele volt végtelen félelemmel, hogy
eszméletlenül esett össze. A Gonosz felkapta őt, átvetette a vállain és elszaladt vele.
Megmászott egy hegyet és leereszkedett a völgybe. Ez volt az elbűvölt völgy, ahol az
162
eljegyzett hitvese élt. Elérkezvén egy füves helyre, a Gonosz lefektette a fiatalasz-
szony testét a virágok közé és leült, hogy megbámulja a szépségét. Az elméje elve-
szítette a kapcsolatot az övével, amikor eszméletlen volt.
Lassan Palpinkalare magához tért. Először a tudata üres volt. Aztán kinyitotta a
szemeit és látta a kék eget maga fölött, egy fa kecsesen lekonyuló ágait és a világos
virágok burjánzását. Hallotta egy folyócska hangját, érezte a virágok illatát: és ekkor
a szeme a Gonoszra esett.
Most rettegő hangok törtek elő a torkából. Sikoltás sikoltás után futott át a völ-
gyön, miközben a Gonosz vigyorgott, amikor hallotta. Lassan és tudatosan fölemelte
a lándzsáját és a fiatalasszonynak szegezve tartotta.
A völgy remetéje felriadt a zajra. Ez volt az első eset évek óta, hogy egy asszony
hangját hallotta. Felkapta a harci bunkóját és elviharzott a hang felé. Amikor áttört a
bozótoson, egy gyors pillantás megmutatta neki az éppen felülő asszonyt és a Gonosz
alakját, aki éppen a testébe döfte a lándzsáját. Mielőtt mozdulni tudott volna, vagy
ütni, a lándzsa elérte az asszony szívét. A Gonosz felnézett és látta, ahogy egy ember
robog felé a fűben. Hátraugrott és eltűnt a fák alatt, miközben a remete bunkója már
veszélytelenül pattant vissza egy fa törzséről.
Az ember megállt Palpinkalare élettelen teste fölött. Valami érthetetlen módon
tudta, hogy ez volt az a lány, akit eljegyeztek vele. Ártatlanul és védtelenül nézett.
Mielőtt megérinthette volna az eleven testet, végleg eltávozott tőle. A könnyek gör-
dültek le az arcán és a szakállán és csöpögtek a lány arcára, amint megfogadta, hogy
életét a halála megbosszulására szenteli.

* * * *

A táborban az idősek és a fiatalok között megrökönyödés volt. Többször hívták,

de Palpinkalare nem válaszolt. A fiatalemberek követték a lábnyomait a fához, ahol
egy rendkívül nagy fehér hernyót találtak a földön heverni. Csak néhány pillanatra
volt szükségük, hogy egy idegen lábnyomaira bukkanjanak és tudták, hogy ő elvitte
magával a leányt. A fiatal harcosok jelentették az öregeknek, hogy mire bukkantak.
Az az öreg, aki az előző éjjel beszélt szólalt meg először.
„Mondtam, hogy a Gonosz nincs tőlünk távol. Megtettük azt az óvintézkedést,
amit csak tehettünk, de ő kijátszott minket. Nem tudtuk fölvenni a versenyt az ennyi-
re gonosszal. A fiatalemberek egyikének el kell mennie Palpinkalare apjához és any-
jához és el kel mondania, hogy mi történt. A többieknek el kell menniük, hogy a
Winjarning fivéreket megtalálják. Ők az egyedüliek, akik nekünk most segíthetnek.”
A Többiek egyetértettek. A fiatal vadászok gyorsan futottak és a következő nap
visszatértek és magukkal hozták a híres bűbájosokat.
„A lányotokat ellopta a Gonosz,” mondták a fivérek a szülőknek. „Mindent a mi
kezünkre kell most bíznotok. A fiatalembereket elvisszük magunkkal; ti többiek ma-
radjatok itt, amíg vissza nem térünk.”

És ott, csaknem megérintve őt, ott volt a Gonosz.

163 164
 A Winjarning fivérek nem féltek az elbűvölt völgytől. Amikor látták, hogy a
nyomok oda vezetnek, minden kétkedés nélkül követték, míg a fiatalemberek szoro-
san követték őket. Eljutottak az árnyékos tisztáshoz és kétségbe estek. Palpinkalare
teste fakéregbe volt burkolva és mellette térdelt a völgy remetéje. Nem volt arra
szüksége, hogy elmesélje, hogy mi történt. A reggel eseményei tisztán a földre és a
fűbe voltak írva és tapasztalt szemük minden szavát el tudta olvasni.
„Segíts, hogy meg tudjam bosszulni őt,” könyörgött a magányos ember és a fivé-
rek beleegyeztek, hogy úgy tegyen.
„Nem tudjuk ezt a szeretetreméltó embert visszahozni az életbe,” mondták. „A
lelke elment a Nagy Szellem otthonába, aki bizonyára annyira szeretheti, hogy nem
engedi el magától. Mindössze annyit tudunk tenni, hogy pontos bosszút veszünk és
megöljük a Gonosz Szellemet, testét és lelkét, hogy soha többet nem árthat az embe-
reknek.”
A hét ember követte azt a nyomot, amit a Gonosz Szellem hagyott maga mögött.
Ez nem volt könnyű, mert oly gyorsan és könnyedén futott hogy talpának csak a leg-
halványabb nyoma maradt meg, még a homokon is. De a nyomolvasók tapasztaltak
voltak, és amikor az este leszállt meglátták a távolban egy tábortűz halovány fényét.
„Gyerünk oda a sötétben,” mondta az idősebb Winjarning, „Elkaphatjuk őt észre-
vétlen, miközben alszik.”
A szavak alig haltak el az ajkaikon, amikor a tűz elkezdett terjedni, gerincről ge-
rincre ugrálva a hegyen, úgy terjedve, mint egy élő függöny a hegységben. Tudták
már, hogy a feladatuk nem is lesz olyan könnyű: a Gonosz olyan erőkkel rendelke-
zett, amit még a legbölcsebb bűbájostól is megtagadtak.
Elkészítették estebédjüket és reggelig vártak. Az első fénynél már ismét a nyomon
voltak, és a nap még alig emelkedett fel, amikorra az elhagyott tábornál voltak.
„Nézzétek!” szólalt meg egy fiatal harcos. „Neki ugyanakkor kellett eltávoznia
innen, amikor mi elindultunk. Ő elment mellettünk ugyanazon az úton.”
Sebtében visszafelé követték a lábnyomaikat és elérkeztek a saját táborhelyükre,
amit egy meredek völgy szélén építettek ki. Semmi nyoma nem volt életnek kivéve
egy emut, aki óvatosan vette a hegyoldalon lefelé az útját. A Gonosz szellem nyomai
hirtelen megszakadtak egy kopár sziklánál és tovább félre nem ismerhetetlenül az
emu lábnyomai vezettek.
A fiatalabb Winjarning felkiáltott.
„Megtaláltam!” kiáltotta, „Az emu lábnyomai ott kezdődnek, ahol a Gonoszé el-
fogynak. Emberből madárrá változott.”
A remete körbe kutatta a bozótost.
„Gyertek gyorsan ide,” hívta a többieket. Odarohantak hozzá és megmutatta egy
emu elpusztult testét. A lábak és a test ott volt, de a fej és a nyak eltűnt, és nem ma-
radt toll sem vissza.
„Könnyű belátni, hogy mi történhetett,” mondta a remete. „A Gonosz nem válto-
zott madárrá. Megölte az emut és elvette a tollait, a fejét és a nyakát és beburkolta
magát velük. Egyáltalán nem emut láttunk, hanem magát a Gonoszt, aki meghajtott
háttal sétált, hogy azt higgyük, hogy ő egy madár. Gyerünk le a völgybe és öljük ne.”
„Nem, nem így,” figyelmeztette őket az egyik Winjarning. „Emlékeztek a
tábortűzre, ahogy látszólag mérföldekre égett az elmúlt éjszaka? Számtalan módja
165
van, hogy megtévesszen minket. Szét kell szélednünk és a völgyet több irányból kell
megközelítenünk. Amikor mind készen leszünk, tüzet gyújtok, és füstjeleket adok.
Amikor meglátjátok, egyszerre mozduljatok rá.”
Azt tették, amit a Winjarning mondott nekik és egyszerre százlábnyira sem voltak
már az emutól. Hátával egy szikla felé fordulva állt készen arra, hogy megvédjen egy
szűk ösvényt, ami a nyílt síkság felé egy meredek sziklahátban végződött.
„Sohasem fogjuk legyőzni őt, hacsak nem alkalmazunk valami cselt,” gondolta az
öregebb Winjarning. Belépett a szikla mögé, ahol a Gonosz elől elrejtve maradt, de
még láthatta a fiatalabb fivérét. Jelt adott, hogy az ellenség megtámadható. Aztán le-
tört egy hosszú, egyenes ágat egy fáról és a végére egy fűcsomót kötött és úgy tartot-
ta, hogy a Gonosz láthassa azt a szikla fölött.
A hírtelen mozdulat megragadta a Gonosz tekintetét. Beillesztett egy lándzsát a
woomerájába és várt, hogy majd mi történik. A fűcsomó ismét feltűnt, olyannak
tűnve, mint egy ember feje. A Gonosz előrelépett és elhajította a lándzsáját. Ugyan-
abban a pillanatban két lándzsa repült feléje keletről és északról, behatolt a mellébe
és felvágta a szívét. A fiatal Winjarning és a remete véget vetettek a Gonosz életének.
* * * *
Szomorúan gondolva arra a lányra, akinek az életét elvették, az emberek levon-
szolták a Gonosz testét a síkságra, gallyakból és ágakból máglyát raktak és a testet a
tetejére, dobták fejével északnak és lábaival délnek fordulva, a gúny jeleként.
„Most következik a feladatunk legfontosabb része,” figyelmeztetett az idősebb
Winjarning. „A Gonosz teste már halott, de a szelleme még él. Megpróbál majd meg-
szökni, és számtalan alakot fog ölteni. Amikor meggyújtjuk a lángot, minden élőlényt
meg kelle ölnünk, ami kimászik belőle.”
A lángok felcsaptak és elemésztették a ronda testet. Váratlanul egy teljesen felnőtt
kenguru ugrott ki a lángokból és esett neki a fiatalemberek harci bunkójának. Visz-
szatoloncolták a tűzbe; ekkor meg egy saskeselyű röppent ki erősen csapkodó szár-
nyakkal. Egy lándzsa megakasztotta és visszahullott. Ezt követte sorban egy dingó,
egy goanna, egy kígyó, egy tarajos gyík, egy holló, egy szarka és egy wombat, ám
mindegyiket megölték és megégették.
Végül a Gonosz teste szürke hamuvá omlott a parázs között.
„Ez a Gonosz vége,” mondta a remete.
„Várj!” figyelmeztetett az idősebb Winjarning. „Még nem biztos, hogy a vége.”
Vártak addig, amíg a vörös parázs fénye is elhalványul és szürke hamu terült el a
talajon. Gyenge mozgást észleltek. Egy hernyó emelkedett föl, és tekergett a homok-
ban. Winjarning rátaposott és visszalökte. Zsugorodott és tekergett a hőben. Egy
százlábú ugrott ki, de azonos sorsra jutott. Egy moly röppent fölfelé és csak nehézsé-
gek árán kapták el.
„Ez lenne a vég?” kérdezte a remete, amikor már több óra eltelt és végül a parázs
már alig volt látható a sötétben.
„Várj!”
Winjarding egy fáklyát tartott a föld közelébe és gondosan megvizsgálta azt.
166
 Egy hangya szedte a lábait lassan a kövek és az elszórt fű között. Winjarning föl-
csípte és a parázsra tette. A teste megrepedt és szétpattant és elenyészett és az utolsó
szem parázs is kialudt.
„Ez a vég!” mondta Winjarning felsóhajtva. „A Gonosz vége.”
Soha többet nem lesz képes sem állat, sem madár, vagy rovar, vagy hüllő képében
megjelenni, de óh, jaj! Winjarning nem vette figyelembe az Embert. Ember formájá-
ban van, és az Ember egyedül, ahogy Marmoo a Gonosz még megjelenik, és zűrt
okoz mindenütt és fönntartja a gonoszt a világban.
167
A Keen Keengek és a Láng-Isten
A barlang közepében volt egy sima, kerek lyuk, a tűz marta fehérre. Mögötte
aludta a Láng-Isten191. Vörös fény látszott a lyukon keresztül, a sziklás falakat rózsa-
színre színezve és megvilágítva a Keen Keengek192 halovány alakját, akik fáradhatat-
lanul hánykolódtak álmukban.
Egy másik Keen Keeng, aki kint volt, hogy kikémleljen, összehajtotta a szárnyait
és leszállt a bejárathoz. Ő annak a különleges fajnak a jellegzetes példánya volt, akik
az óriásoktól származtak. Le kellett hajlítania a fejét, hogy belépjen a barlangba.
Amikor kiegyenesedett, a szárnyai vissza voltak hajtva abba a rovátkába, ami a karja
teljes hossza mentén futott és egy magas emberként jelent meg, csak az volt a kü-
lönbség köztük, hogy csak két úja és a hüvelyk úja volt mindkét kezén. A barlangban
alvók fölébredtek és hírek után tudakolództak.
„Két ember van a kopár síkságon néhány mérföldnyire innen,” mondta.
„Miért nem hoztad őket magaddal?” kérdezték tőle. „Szükségünk van férfiakra és
nőkre, hogy föláldozzuk a Láng-Istennek amikor fölébred. Halál biztos, hogy éhes.,
és ha nem ajánlunk neki áldozatot, minket fog megégetni a haragjában.”
„Van rá okom,” válaszolta a felderítő. „Ti nagyon is türelmetlenek vagytok. Ezek
nem közönséges emberek voltak: a Winjarning fivérek volt.”
Ez a kijelentés néhány percre elhallgattatta a Keen Keengeket. Nagyon jól tudták,
hogy a Winjarning fivér volt a két legerősebb bűbájos193 az egész földön. A Nagy
Szellem különleges ajándékával rendelkeztek, ami lehetővé tette a számukra, hogy
közönséges nőket, férfiakat a sivatagban és a hegyekben portyázó nem-emberi lények
támadásaitól megvédjék. Senki sem számított a Winjarning fivérek segítségére hiába.
Ők gyakran megvédték embertársaikat a Keen Keengektől is, akik megpróbálták el-
kapni őket a Láng-Isten részére való áldozatul. Emiatt az óriások utódai a Láng-Isten
haragjától szenvedtek.
„Láttak téged ezek az emberek?” kérdezte az egyik idősebb lény, előrenyújtva a
kezét hogy a padló lévő világító lyuknál a kezeit megmelengesse.
„Nem; nagy magasságban repültem, és csak annyira ereszkedtem le, hogy meg-
nézhessem, kik is ők. Nem emelték fel a fejüket.”
„Akkor ez lehetne az a jó alkalom, amire már régen vártunk. Meg van az esélyünk
arra, hogy végezzünk velük és megajándékozzuk a Láng-Istent egy olyan áldozattal,
ami méltó is hozzá.”
„De ők túl erősek ahhoz, hogy legyőzzük őket,” vetette ellen valaki.
Az öreg Keen Keeng fölemelkedett és sokkal erőteljesebben szólt.
„A bölcsesség csakis az öregkorral jár,” mondta. „Hallgassatok rám. A Winjar-
ning fivérek sohasem láttak minket. Valószínű, hogy hallották már szárnyaink csap-
kodását a sötétben, de annyira el voltak foglalva azzal, hogy másokat megvédjenek,
hogy ügyet sem vetettek ránk. Hívjuk meg őket magunkhoz. Ha mi lágy szavakkal
191
Bizonyára nem isteni értelmet jelent a kifejezés. Akár vulkán is lehet.
192
Misztikus lények: szárnyas emberi óriások. A szónak nincs értelmes jelentése.
193
Wirinun: a törzs bölcse, gyógyító embere, tanítója, mestere.
168
beszélünk hozzájuk, és azt mutatjuk, hogy mennyire barátságosak vagyunk, a kíván-
csiságuk fölébredhet.”
Messze távol a síkságon a Winjarning bűbájosok összenéztek és elmosolyodtak.
Szellemük hallott minden szót, amit a barlangban kimondtak.
Hírtelen szárnyak csapkodásának a hangját hallották. Egy emberszerű alakjelent
meg az égen, egyre nagyobbra nőtt és a lábaik előtt leszállt.
„Te ki vagy?” kérdezte az idősebb fivér.
„Üdvözlet! Én a Keen Keengek egyike vagyok, akik mindenkihez barátságosak.
Láttalak titeket a messzi úton és idejöttem, hogy meghívjalak benneteket az ottho-
nunkba.”
Látszólag a fivérek megvitatták egymással a kérdést.
„Miért kellene mennünk?” kérdezte a fiatalabb fivér. „Különleges történeteket
hallottunk rólatok. Kelepcébe akartok minket csalni.”
„Nem, nem,” válaszolta a Keen Keeng komolyan. „A nap forró és nincs itt ár-
nyék, sem innivaló víz, sem élelem. Gyertek velem és mi megadjuk nektek mindeze-
ket és megmutatjuk a Keen Keengek titkait és örömeit.”
„Miért teszitek ezt ti értünk? Mi tökéletesen elégedettek vagyunk ezzel a hellyel.”
„Hallottunk rólatok. Tudom, hogy a nevetek Winjarning és, hogy mindenki tisztel
titeket. Talán egy nap nekünk is szükségünk lesz a segítségetekre.”
„Talán! Milyen messze van az otthonotok?”
„Sok, nagyon sok mérföldre innen, de a szárnyaim erősek. Elvihetlek benneteket a
hátamon.”
„Látnom kell a világot, ahogy a madarak is látják,” mondta a fiatalabb fivér.
„Gyerünk.”
Felkapaszkodtak Keen Keeng hátára. Kitárta a szárnyait és addig futott a földön,
míg nem a levegőbe emelkedett. Szárnyai csapkodtak és lassan emelkedett a földről
nehéz terhével. Meleg levegő áramlatoktól lemerült és meg-megbillent, ahogy a
bűbájosok kapaszkodtak a vállába.
A Keen Keeng magasabbra emelkedett. Bárányfelhők úsztak el alattuk. Lepillant-
va, a bűbájosok úgy látták, mint egy hegy tetejéről a lapos síkságot az apró pontokkal
és a hozzájuk tapadó árnyékkal, amik a fák voltak. Látták a vizes medencék sötétebb
mélyedéseit, és távolban a ezüst csillogását a hegyek lábánál, amiről a Keen Keeng
azt mondta, hogy az a tó a lakóhelyük közelében.
Hirtelen más repülő alakok vették őket körül. Ezek a fiatal Keen Keengek voltak,
akik azért jöttek, hogy kísérjék őket. A távoli hegyek közelebb kerültek, a tó alattuk
volt már és a hegyoldalhoz érkeztek már, ahol volt egy fekete lyuk, ami a barlang
bejárata volt.
A fivérek leszálltak és bementek. Amikor a szemük megszokta a gyenge fényt,
láthatták a többi Keen Keenget a falak mentén csoportosulva, és egy nagyon öregem-
ber közeledett feléjük és hivatalosan üdvözölte őket. Aztán egy fiatal Keen Keengek
tolakodta oda kiabálva és nevetgélve. Élelmet és vizet tettek a látogatók elé, akik
megtisztelő helyre ültek le.

169 170 Egy emberszabású alak jelent meg az égen és előttük ereszkedett le.
 „Hát nem egy jó hely ez?” kérdezte a legidősebb Keen Keeng. „Itt védve vagyunk
a naptól, védve az ellenségeinktől, van élelem és melegség.”
„Úgy gondoltuk, hogy ti mindenkinek a barátai vagytok. Hogy lehet az, hogy
mégis vannak ellenségeitek?”
„Vannak vadállatok és éjszakai lények,” válaszolta az öreg. „De ne gondoljunk a
kellemetlen dolgokra. Aludjatok egy kicsit és aztán a fiatalembereink majd táncolnak
nektek.”
Három napig szórakoztatták a Winjarning fivéreket a Keen Keengek. Közelebbről
megfigyelték a fiatalemberek táncát, mert még sohasem láttak ennyire ütemes táncot
azelőtt. Megjegyezték azokat, és későbbi években az embereknek is megtanították
örökségül hagyva rájuk a tánc rítusát, amit a fiatalemberek és asszonyok beavató rítu-
sakor használtak a felnőtt korukba lépéskor.
Minden nappal a lyukból kiszűrődő fény csak erősödött. Senki sem szólt semmit
és a fivérek kellően óvatosak voltak, hogy ne tegyenek rá megjegyzést. A Keen
Keengek tudták, hogy a Láng-Isten ébredezik és elégedettek voltak magukkal, hogy
ilyen fenséges áldozati alanyaik vannak a számára.
„Vissza kell térnünk a táborunkhoz,” mondta a fivérek egyike. „Ti nagyon
vendégszeretők voltatok velünk szemben, és mi sohasem felejtjük el a kedvességete-
ket, de itt van az ideje, hogy visszatérjünk és a éljük a magunk életét.”
„Várjatok még egy napot,” mondta az öreg Keen Keeng. „A legjobbat még a vé-
gére hagytuk. Ma éjjel a fiatalasszonyok mutatják be nektek az emu táncot. Nem me-
hettek el addig, amíg nem láttátok.”
Egy lángnyelv táncolt ki a lyukon, mint egy a szavainak nyomatékául.
„Akkor rendben van. De holnap el kell mennünk. Ez az utolsó szavunk.”
„Nem fogjátok megbánni. Az emu tánc után valami olyasmi is lesz, amit eddig
még sohasem tapasztalhattatok meg, sem pedig ezután nem fogjátok ismét.”
A bűbájos testvérek a barlang legtávolabbi sarkához mentek és lefeküdtek, mintha
aludnának.
„Elérkezett az a bizonyos éjszaka,” suttogta az idősebb fivér. „Az utolsó szavak
figyelmeztetések voltak, amiről az öreg azt hitte, hogy nem értjük meg. Ma éjjel vé-
get kell vetnünk a Keen Keengek bűnös útjainak, de óvatosaknak kell lennünk. Ami-
kor azt suttogom, hogy ’Most!’, akkor fel kell a lábaidra pattannod és kiszaladni a
barlangból oly gyorsan, mint a hogy a vadász lándzsa kirepül a woomerából194.”
„Miért?” tiltakozott a fiatalabb fivér. „Én mindig élen járok a csatában. Miért
kellene elszaladnom?”
„Nem emlékszel, hogy mit mondtak, amikor a lelkünkkel hallgatództunk? ‘Böl-
csesség csakis az öregkorral jár’, voltak a szavak. Én nem vagyok egy öregember, de
idősebb vagyok nálad. A te gyorsaságod és az én bölcsességem együtt működve hoz-
za el a sikert. Egyedül semmire sem mennél.”
„rendben van,” válaszolta a fiatalabb fivér, „de még most sem értem, hogy miért
választottal engem erre a részre.”
Úgy tettek, mintha aludtak volna, míg nem az öregember föl nem ébresztette őket.
194
Lándzsát kivető dobó eszköz.
171
„Itt az idő most. A lányok összegyűltek már. Nem szabad rájuk néznetek, mert ez
egy megszentelt tánc, amit férfiembernek nem szabad látnia. Fordítsatok hátat arra-
felé és figyeljétek a barlang falát.”
A fivéreket elbűvölte az a tánc, ami következett. Lángok csaptak ki az üregből és
a falat vérvörösre festették. A világító lapokkal szembeni árnyékképként látszottak az
emuk árnyékai, akik kinyújtották a nyakukat és lebegtek a levegőben és a szárnyaik-
kal méltóságteljes mozdulatokat végeztek.
A szeme sarkán kívül az idősebb Winjarning más lopakodó mozgást is látott. A
Keen Keengek az árnyékok alatt a falak mentén sompolyogtak. Egy szisszenés és egy
hördülés hallatszott ami elnyomta a táncot kísérő éneket és a dobokat. Vörös és sárga
lángok csaptak fel a mennyezetig és virítottak, mint waratah195 virágzásakor.
„Most!” kiáltotta az idősebb fivér.
A fiatalember előre rohant és eltűnt a bejáraton kívül az utána rohanó Keen
Keengekkel egyetemben. Ők elveszítették őt a sötétben és visszatértek a barlangba,
hogy egy furcsa látványt találjanak. Az idősebb Winjarning az üreg előtt táncolt mi-
közben vérnek és tűznek látszott és őt követte az összes lány és asszony. Mindez oly
gyorsan folyt, hogy a nők beleszédültek; egyik a másik után oldalra esett és bepoty-
tyant a Láng-Isten lángoló üregébe.
Fegyvereiket forgatva a férfiak támadásba lendültek, de őket szintén magával ra-
gadta a tánc, ami a halálos üreg körül forgatta őket. Nem ért véget addig, amíg az
utolsó Keen Keeng önként fel nem áldozta magát a Láng-Istennek.
A fiatalabb bűbájos bedugta a fejét a bejáraton, hogy megnézze mi is történik.
„Hagyjuk ezt a helyet békében,” mondta az idősebb fivér. „Az isten jóllakott, de
nincs több imádója. A hely meg lett átkozva.”
Leereszkedtek a hegyoldalon, átkeltek a tavon és végigmentek a síkságon. A nap-
fény csillant meg a hegycsúcson, amikor először visszanéztek. Úgy nézett ki, mint
egy élő lángnyelv a sziklákon. Ahogy nézték, a sziklák berogytak és egy hosszú láng-
csóva kapott az égbe. Leereszkedett és szikrafelhő követte fölfelé pattogva, míg nem
elvesztek a szem elől. A hegy befordult magába és leülepedett, amíg már nem maradt
más, csak egy kopár síkság ameddig csak a szem elláthatott. A fivérek óvatosan
visszatértek, de nem találtak mást csak egy bolynyi hangyát amint a földön a résekből
ki és be rohangáltak.
Ezen az éjszakán messze ütötték fel a tanyájukat. Az éjszaka csillagos öve szétte-
rült az égbolton.
„Nézd!’ szólalt meg az egyikük. „A Keen Keengek! A szikrák még mindig ott
vannak, az égen; elmondják nekünk, hogy a Láng-Isten és a követői halottak.”
195
A mallee vérvörös virágú bokra.
172

A kutyaarcú ember
Cheeroonear és a hat vadászkutyája voltak a Null Arbor síkság korbácsai, de sen-
ki soha nem látta őket. Csupán csak a halála után lehetett megtudni a Kutya-ember
teljes rémségét. Egészen az elfogásáig az ember és a felesége és az ördögi kutyái csak
rémült rossz kölyköknek szóló mesét jelentettek csupán, vagy okoztak félő hátrapil-
lantást, amikor fák árnyéka félelem teljesen ugrott a tűz körébe. Az ösvényeken átjáró
vadászokat időnként meglepték azok a mély nyomok, amiket emberi láb hagyott ma-
ga mögött és azok a jelek, amik kézéhez hasonlítottak és az ösvény mentén jelentek
meg. Az volt a legrémesebb mindenek között, hogy senki sem látta a zord szörnyeket,
akik gyerekeket, nőket és férfiakat ragadtak el, csupán lerágott csontokat hagyva hát-
ra annak tanúbizonyságul, hogy azok valaha élő emberek voltak.
Meglehetős erős szárazsággal érkezett meg a nyár. A levelek petyhüdten hullottak
le a fákról és a föld hamuvá és kiszáradt földdé perzselődött. Vizes üregek felforrtak
a napon és hamar kiszáradtak. Semmi sem mozgott az ilyen perzselő ég alatt. Az em-
beri lények az utolsó sziklák és bozótok által beárnyékolt vízforrások fölötti hegy-
csúcsok közelében kerestek menedéket; kígyók, madarak és állatok csődültek össze a
meredek hegyoldalon.
„Mi az?” horkant fel egy asszony, miközben hiába próbálta megnedvesíteni az aj-
kait.
Az emberek erőtlenül emelték fel a fejeiket; véreres szemekkel kutatták át a sík-
ságot. Sokkal elnyűttebbek voltak annál, sem hogy figyelmet szenteljenek neki. De
egyikük, sokkal aktívabb, mint a többiek, figyelni kezdett. Hirtelen egy rémült kiál-
tást hallatott. Egy magányos alak érte el a hegy lábát és kezdett fölfelé kapaszkodni a
vízforrás felé. Az alak magas volt és nehéz testű, emberi lábakkal és karokkal, de a
feje és a fülei kutyáé voltak. Szájából és álláról egy laza zacskó lógott le, mint a peli-
kánoknál. Össze volt rogyva és laza ráncokban hullott a mellére. Karjai természetel-
lenesen hosszúak voltak, és ahogy gyalogolt előre és hátra lendültek, nyomokat
hagyva a földön. Ebből azok a vadászok, akik néha látták a homokos talajon ezeket a
nyomokat tudták, hogy ő csak Cheeroonear lehet.
A kutya-ember átsétált köztük a vízforráshoz. Amint ivott a mellén lévő zacskó
akkorára duzzadt, mint egy labda, a bőre duzzadttá és puffadttá vált. Olyan szomjas
volt, hogy úgy kortyolta a vizet, hogy még a túlzott élvezete következményeivel sem
törődött. Alig tett meg több mint egy tucat lépést lefelé a hegyoldalon, amikor hányni
kezdett, visszaadva az élelmét, ami emberi csontokat és fejeket is tartalmazott. Vadul
a megkövült nézőközönsége felé fordult és mély zavart hangon mondta, „Na, most
már láttátok a Cheerooneart; de nem maradtok életben, hogy elmondhassátok a törté-
netet. Valamikor régesrégen megjósolták, hogyha egyszer engem férfi, vagy asszony
meglát, azt hamarosan a halálom követi. Ti láttatok engem; de én kitörlöm az emlé-
keiteket még a napkelte előtt, én, és a feleségem, és a kutyáim.”
Mielőtt a férfiak elérhették volna a fegyvereiket, beledőlt a hegyoldalba és hatal-
mas lépésekkel elrohant, majd keresztül a síkságon, míg nem hamarosan eltűnt a
szem elől.
„ Ó, jaj, mit kell most tennünk?” zokogott az öregasszony, aki először meglátta őt.
173
„Álljunk lesben, és ha visszatér, öljük meg őt,” javasolta egy a fiatalabb emberek
közül és a társasága helyeselt.
„Álljunk csak meg egy pillanatra,” szólt közbe egy idősebb vadász. „Ez a perc
nem alkalmas elhamarkodott döntésekre. Ti úgy vélitek, hogy meg tudjátok ölni; de
mi lesz a kutyáival?”
„Azokat is meg fogjuk ölni.”
„És a feleségeit?”
„Megölni! Megölni!”
„Sokkal több ügyességet igényel ez, mint sem gondolnátok. Emlékezzetek,
Cheerooneart senki sem látta a mai napig. Nem egy óvatlanság volt az, hogy megje-
lenít nekünk, de a víz azonnali igénye – egy olyan igény, ami állatot, hüllőt és embert
együvé hozott. A mai nap különös nap, amire még akkor is sokáig emlékezni fogunk
miután lelkünk elhagyta a testünket. Úgy vélitek, hogy Cheeroonear elveszítette ama
ügyességét, hogy az éjszakai sötétben egyenként elkapjon minket? Meg tudjátok
mondani, hogy merről jön majd, és a feleségei, és a kutyái? Hogy fogjátok megvéde-
ni a feleségeiteket és gyerekeiteket? És hol lesztek akkor, amikor a halál elolvad,
mint az árnyék a fák alatt, sötétebbre, mint az éjszaka maga?”
„Mi mást tehetünk?” kérdezték duzzogva. „Meg kell magunkat védenünk.”
„Megpróbálhatjátok azt tenni; de ha olyan józanok vagytok, mint amilyen bátor-
nak látszatok, segítségért fogtok fordulni.”
„Ki fog nekünk segíteni?”
„A Wirjarning fivérek, akik minden kérésre, amit nekik küldenek, válaszolnak .
Elérkezett annak az ideje, hogy eltemessétek a büszkeségeteket.”
A fiatal vadászok megtanácskozták egymás között és megegyeztek abban, hogy
az öreg vadász okos tanácsot adott. A hőség ellenére gyorsan elmentek a tengerhez,
és elmondták a törzsük kérését a Winjarningoknak.
„Jövünk,” volt a válasz. „Vigyétek vissza a hírt a népeteknek és azt is, hogy ne
féljenek. Az a régi jóslat, miszerint ha Cheerooneart emberi szem meglátja, hamaro-
san elleli halálát igaz lesz. Várjatok ránk, amikor a hold eléri az ég tetejét.”
* * * *
A telihold éjszakáján éjfélkor a bokrok megnyíltak és a bűbájosok besétáltak a tá-
borba.
„Ébredjetek, barátaim,” mondták. „Van valami munka, amit el kell végezni.”
Az emberek érdeklődve gyűltek köréjük.
„A fiatalemberek álljanak oda.”
A fivérek végig néztek rajtuk és megszámlálták őket és így szóltak, „elegen
vagytok ahhoz, amire kiszemeltünk titeket. És itt van nektek a hold, aki segít nektek.
Menjetek le a hegyről és gyűjtsetek annyi bozót gallyat, amennyit csak bírtok. Hoz-
zátok vissza és majd megmutatjuk nektek, hogy hová tegyétek.”
A fiatalemberek nagy halom rőzsét gyűjtöttek, akkorát, hogy hangyáknak lát-
szottak mellette.
A könnyű fát két sorba rakták száz és száz láb hosszan, hogy ösvényt formáljon a
vízforráshoz, és szűk kijáratot alkosson.
174
 „Olyan lesz ez, mint egy kenguru vadászat,” magyarázták meg a Winjarningok. csaptak, amíg a teste élettelenül nem hevert a sziklán, az egyik kezével egy követ
Ahogy az ég el kezdett megvilágosodni kelet felől, a vadászok elrendezték a so- megragadva a vizes medence szélén.
raikat. A harcosok fölengedtek, és az asszonyok megkezdtek rejtekhelyükről előbújni; de
„Vegyétek a fegyvereiteket és álljatok a barikádokhoz. Ha bármelyik kutya áttör- a fivérek figyelmeztetést súgtak.
ne, tudjátok, hogy mit kell tennetek; de ha azon az ösvényen maradnak, amit nekik „Vissza! A veszély még nem múlt el. Vissza a helyetekre, harcosok és asszonyok
készítettünk, hagyjátok őket továbbmenni.” egyaránt!”
A nőket és a gyerekeket a sziklák közötti rejtekhelyre küldték. Mindenki már a A férfiak megmerevedtek és visszatértek a helyükre, az asszonyok is visszatüle-
helyén volt. Csend ereszkedett a hegyre és a síkságra; madarak és állatok elnémultak, kedtek a rejtekbe. A csendes virrasztás újra megkezdődött. Figyelmeztetés nélkül
ahogy a fény erősödött. Egy kis szellő suhant át a hegyen, megrezdítette a leveleket újabb alak tűnt elő a ködből: ő volt Cheeroonear felesége. Csendben állt és fülelt, de
és azonnal el is halt. Messziről egy kutyacsapat ugatása hallatszott. nem volt semmi zaj, ami a csendet megtörte volna. Lassan kúszott az ösvény mentén.
A fény eléggé erős volt már, hogy a várakozó emberek lássák, ahogy rohannak fel Amikor a férfiak meglátták Cheerooneart, megszorították a fegyvereiket; de az asz-
a hegyre. A kutyák csendben futottak. Olyan magasak voltak, hogy az ember válláig szony látványára lesütötték a szemüket, nem mertek ránézni. Lassan halad előre,
értek és volt valami vérfagyasztó abban, ahogy lecsapott léptekkel futottak, talpuk lá- lépésről, lépésre, szemét kimeresztve a ködben, fülei a legkisebb neszt is felfogták.
gyan érte a kemény talajt. Fehér éles fogak csillogtak nyitott szájukban. Egyik a má- Dagadt oldalai a bokrokat súrolták. Az ösvény végén meglátta a férje testét.
sik után haladtak el a bokrok között bele abba a hosszú ösvénybe, amit a rőzse öve- A legközelebbi harcos rávetette magát, és a testét kettéhasította. Ekkor minden fá-
zett, a mozdulatlan vadászok között, akik lándzsája és bunkója magasba emelkedett a ról és minden bokor mögül előrerohantak a törzs ujjongó férfiai és asszonyai.
levegőben. A test két része rángatódzott. A felső részből egy gyerek emelkedett ki. Az embe-
Az első kutya elérte az ösvény végét és megállt, orra magasra emelkedett és sze- rek gyorsan magukhoz tértek a meglepetésükből és felé rohantak, de hirtelen hüllővé
mei fénylettek. Az egyik Winjarning fivér lecsapta a bumerángját és elvágta a fejét a változott, aki aztán elmenekült a lábaik elől.
testétől. Elrúgta a fejet az egyik oldalra és a másikra vonszolta a testet, hogy az ös- Cheeroonear halott volt; hat kutyája halott volt; az asszony halott volt; de az ör-
vény kitisztuljon. A következő kutya ugrott keresztül, és most a másik Winjarning dög, ami a testből előkerült a bozótban eleven – ma!
csapta le a fejét és lökte a testet vissza az egyik harcosnak. A kutyák óvatlanul bele-
rohantak a végzetükbe és néhány perc múlva a véres bumerángokat leeresztették; hat
fej és hat lefejezett test hevert a földön.
A fivérek elővették az övükből a kőkésüket és levágták a kutyák farkát és átnyúj-
tották azoknak a harcosoknak, akik különleges utasításokat kaptak. A csen ismét le-
ereszkedett. Senki sem mozdult, beszélt. Az idő megállta, ahogy az ember, és a vad,
madár és hüllő és rovar várt arra, hogy mi következik még be. A nap felbukott a hegy
mögül és beragyogta az eget.
Most rekedt lihegés törte meg a csendet. Cheeroonear belefáradt, hogy várja a
kutyáit, hogy visszatérjenek és feljött, hogy megnézze, mi történt velük. Hosszú kar-
jaival felnyomta magát a sziklákon. A Winjarningok a Nagy Szellemhez fohászkodta,
és a hegytető ködbe burkolódzott. Az asszonyok és lányok jajveszékeltek, mintha
halálos félelemben lennének és az alacsony bokrok között a hat harcos táncolt és su-
hogtatta a kutyafarkakat, hogy Cheeroonear azt hitte, hogy kutyái ember bányára va-
dásznak.
A Kutya-ember mélyet csuklott a torkában és rohant az ösvény mentén, hogy se-
gítsen nekik.
„Itt a Cheeroonear, aki eljött, hogy megöljön titeket,” kiáltotta. „Reszkess, te kis
ember, és nézz az utolsó vörös napodra.”
Pofazacskója a gégéjénél lüktetett és kitágult a bekövetkező ünnep elismerése-
ként. Elérte az ösvény végét. A ködből a fivérek harci bunkója reccsent a fején és
megtántorodva küldte őt a földre, karjai cséphadaró módon kaszáltak, hosszú karom
jellegű kezei kaparásztak a préda után, amit nem talált. Ismét és ismét a bunkók le-

175 176

A féltékeny ikrek
Perindi196 és Harrimiah197 úgy voltak ismertek, mint a testvéri szeretet mintaképei.
Soha nem veszekedtek: mint fiúk együtt játszottak, együtt estek át a beavató szertar-
táson és, mint fiatal harcosok és vadászok, együtt dolgoztak, mint egy csapat. Mind-
egyik jobban becsülte a másikat, mint önmagát és büszke volt a testvére vitézségére.
Fortélyos nagybácsik szemelték ki őket unokahúgaik számára férjnek, de Perindi
és Harrimiah meg voltak elégedve a saját társaságukkal. Ügyet sem vetettek a lányok-
ra, akik igyekeztek felkelteni maguk iránt az érdeklődésüket, és úgy látszott már,
hogy talán soha sem házasodnak meg, mert barátságukat nem fogják az asszonyok
megbontani.
Minél jobban bámulták az ikreket, a törzs öregei aggodalommal voltak emiatt.
„Az nem természetes, hogy két férfi éljen együtt és ne vegyenek maguknak fele-
séget,” morgolódott az egyik öreg a tanácskozáson. „Ezt csak az ikreknél lehet elvár-
ni.”
„Ne aggódj,” nevetett a másik. „A lányok hamarosan kitervelnek valamit.”
„Akkor az majd jó lesz, föltéve, hogy nem sértik meg a szokásainkat.”
„Az ikrek soha sem tudják meg, hogy mi fog velük történni,” válaszolt a második
beszélő. „Az asszonyi ravaszságot a férfi értelem föl nem foghatja. A törzsi játékok
hamarosan megkezdődnek, és majd meglátjuk, hogy mi történik.”
Perindi és Harrimiah részt vettek a versenyben. Elkészítették a táborhelyüket egy
kissé távolabb a többiekétől, de napközben elvegyültek az izgatott fiatalemberekkel
és asszonyokkal. Aztán néha elkülönültek és az egyik ilyen alkalommal Perindi talál-
kozott egy fiatalasszonnyal, akinek számos érdekes dolgot kellett róla és neki elme-
sélnie. Szinte semmit, oly keveset mondott Harrimiahról, de ékes szavakkal beszélt
Perindin fizikumáról és megjelenéséről, vadász tehetségéről és a bölcsességéről.
„Mi lányok, mind nagyra becsülünk téged,” mondta, mielőtt elment volna, „de
vannak, akik a fivéredről beszélnek. Azzal dicsekszik, hogy bátrabb és sokkal ügye-
sebb nálad, de jobb megjelenésű is. Így hát nehogy háttérbe szorítsd őt a játékokon. A
lányok közül többen azt remélik, hogy ő majd téged maga mögött a második helyre
szorít majd holnap.”
Peridini elgondolkozva ment haza. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy
Harrimiah, akárhogy is, de nagyon lekicsinyelte őt, de sötét kétségek röppentek de-
nevér módjára a gondolatain keresztül. Nem tűntek el még az este folyamán sem, de
sokkal sötétebbé és erősebbé nőttek, mint bármikor.
„Úgy meg kell leckéztetnem a fivéremet, hogy sohasem felejti el,” gondolta.
„Gyere, Harrimiah, föl kel készülnünk a corroboreere,” mondta hangos és kedves
hangon. „Had fessem ki a testedet.”
„Nem, én végzem el előbb veled,” mondta Harrimiah, mert ő kedvesen látni
akarta, hogy mennyire csinosan néz ki majd a fivére, amikor ki lesz festve.
196
Perindi: mitikus sárga-barna csíkos goanna, óriásgyík.
197
Harrimiah: mitikus fekete goanna.
177
Vette a fehér agyagot és a sárga okkert és gondosan köröket és csigavonalakat,
széles sávokat és hullámvonalakat rajzolt a fivére sötét testére. Hátralépve csodálta a
munkáját, úgy érezte, hogy féltve szeretett fivérével szemben ítéletet tett.
Perindi egy pillanatnyi lelkiismeret furdalást érzett. Fivére oly őszintén érdekelt-
nek látszott abban, hogy megmutassa, hogy bátor mutatványra készül a játékokban.
Aztán emlékezetébe ötlött, amit a lány mondott neki és a szíve megkeményedett.
„Nos, akkor most én foglalkozom veled, fivérem,” mondta. „Faszenet teszek föl
először, hogy megalapozzam a jeleket.”
A fejétől a lábáig bekente Harrimiaht faszénnel, de elmaszatolta és felismerhetet-
lenné tett, és nem látszottak elkülönülten és tisztán.
Amint a főtábor felé gyalogoltak, üdvözölték a fiatalasszonyokat, akik jöttek,
hogy találkozzanak velük. Többségük Perindihez futott. Többségük odarohant
Perindihez. Körbevették őt és elvonszolták a tömegből, csodálattal említvén meg,
hogy milyen szép színekkel és mintákkal van feldíszítve. Egy kevés maradt
Harrimiahhal, de ők csak vihogtak, ahogy a fiatalasszonyok gyakran teszik és suttog-
va szóltak egymáshoz. Harrimiah zavarba jött. Körbenézett és látta a fivérét egy nagy
és rajongó lányokból álló kör közepén.
„Van valami baj velem?” kérdezte. „Mit nevettek rajtam?”
„Semmit, semmit,” nyugtatták meg őt és elrohantak, hogy a többiekhez csatlakoz-
zanak.
Harramiah zavartan rázta a fejét és leült egy medence szélére, csodálkozva azon,
hogy miért hagyták őt magára. Örült annak, hogy a fivére annyira népszerű volt és
semi irigység sem volt a szívében; mégis különös volt, hogy a lányok ügyet sem ve-
tettek rá, mert az volt a megszokott, hogy együtt élvezték a figyelmüket.
A medence fölé hajolt, hogy igyék. Amikor látta a tükörképét a vízben, szemei
összeszűkültek. Nem volt csuda, hogy a lányok kacagtak rajta! Úgy nézett ki, mint
egy szürkésbarna holló a szedte-vedte tollazatával.
„Perindi nem jó kifestő,” mondta hangosan. „magam megtettem, amire csak képes
voltam és mindenki csodálja is őt. Nem értem, hogy mi történhetett.”
Fölemelkedett és elindult a fivéréhez.
„Gyere, Perindi,” mondta. „A lányok ma reggel megbolondultak. Hagyd őket és
vegyünk együtt részt a játékokban.”
„A lányok megbámulták a testemre festett képeket, Harramiah. Most gyerünk és
nézzük meg, miként teljesítünk a táncban.”
„Miért festettél engem ennyire ocsmányul ki, Perindi?”
„Nincs semmi rossz a festésemben, fivérem. Talán azért van, mert nekem job a
testem, mint a tied és mindenkit elbűvölt az én testem ma. De gyerünk és nézzük
meg, mi van a táncban. Bizonyos, hogy jobb táncos vagyok, mint te.”
Harramiah lehangolt volt, amint együtt mentek. Ez volt az első alkalom, hogy
bármiféle versengés kettejük között felmerült.
Perindi kérkedéssel teli szavai ellenére is nehéz volt megmondani, hogy melyikük
volt kettejük közül a jobb táncos; mert kétségtelen volt az, hogy mindketten a többi
fiatalembernél ügyesebbek voltak.
178
 Ezen az éjszakán a wurleyban198 a fivéreknek nem sok akadt, amit egymásnak A madarak bíztatták, hogy vegyen elégtételt és megígérték a támogatásukat. A fák
mondhattak volna; Perindi mogorva és gondterhelt volt. fölajánlották ágaikat lándzsának és a kígyók méregfogaikat, de Harrimiah csak ismé-
A következő reggel a színtérre szólították őket, hogy mutassák be a béka táncot. telgette hogy az egyetlen segítség, amire szüksége van az, hogy visszanyerje Perindi
Perindi ismét hódított az ügyes díszítésével, és amikor a mutatványnak vége lett a lá- szeretetét.
nyok közül sokan Harrimiah köré sereglettek és hízelegtek neki, hangosan dicsérve a A dédelgetett vágya a végén elkezdett halványulni. Kimerülten ásott egy gödröt
táncában rejlő energiát és bájt. Perindi rosszallóan nézett oda. Valami látszólag eltört egy almafa és egy wattle200 alá és belefeküdt. Az éjszakai szél ráfújta a homokot és ő
benne és haraggal töltődött fel, ahogy tűz lobbant volna a belsejében. elaludt. Könnyeit felitatta a szomjas föld ami viszonzásként békét és nyugalmat adott
Odakiáltott a fivérének. néki.
„Végeztem veled. Mostantól kezdve mehetsz a magad utadra, teheted azt, amit Harrimiah feleségének a szíve szakadt a hosszú távollét miatt. Összeszedte a ba-
akarsz; de ha bármikor újra látlak, fogom a lándzsám és átbököm a szívedet.” rátait és követték a nyomát. Áthaladtak a bozótoson, és a puszta homokon, míg egy
Ellépkedett onnan, és új tábort készített magának a fivérével korábban megosztott kis mélységű sírhoz értek, amit egy holló vigyázott.
vadászterülettől távol. Az idő folyamán fiatalasszonyok megtetszettek neki és a Kék- „Harrimiah alszik,” mondta nekik a holló. „Ezzel értek véget a szenvedései. Ő
nyelvű Gyíkok totemből feleségül vett egy lányt. Harrimiah sokáig búslakodott. szeret titeket – feleség, és fivér; de az élet nem volt eléggé nagy ahhoz, hogy belefér-
Testvére iránt érzett szeretete nem egy olyan volt, amit egyetlen nap alatt ki lehet tö- jen a bánata. Hagyjátok őt pihenni. Álmában ő felejt.”
rölni. Föltételezte, hogy az asszonyok hízelgése volt az, ami Perindit ellene fordította. „Felejteni fog,” mondta a felesége. „Béke legyen rajta álmában, és ha fölébred, a
Magányos volt egyedül élni. Amikor meghallotta Perindin házasságát, tudomásul másik életet majd élvezni fogja.”
kellett vennie, hogy nincs remény a kibékülésre. Választott egy jó megjelenésű asz- Kérte az almafát és a wattle, hogy fogadják a lelkét és fogadják a népe minden
szonyt a Galléros Gyík totemből és letelepedett, hogy házas életet éljen, és rájött, tagjának a lelkét is. A fák felölelték azt és továbbra is türelmesen állnak Harrimiah
hogy egy asszony hűsége, aki védelmet igényel sokkal jobb, mint egy fivérrel meg- sírja mellett.
osztott ragaszkodás. Amikor virágba borulnak, új életre kel a sírjából és a felesége és népe lelke föltá-
„Talán minden a jobbik oldalára fordult,” gondolta az egyik nap, amikor kint volt mad az árnyékot adó fákból és csatlakozik hozzá egy új világban, ahol féltékenység
wallabira vadászni. Mozgást látott az egyik bokor mögött és körbe cserkészte, hogy és irigység soha sem lesz megtalálható.
aztán a fivére szemei közé nézhessen.
„Perindi!” kiáltotta.
Perindi szemei izzottak, mint a tüzes szén. Rárohant Harrimiahra és a fogait a tor-
kába mélyesztette és tépte a bőrt a nyakáról.
Egyikük sem látta ugyan, de a családjaik közel voltak a verekedés színhelyéjhez.
Elválasztották őket és hagyták, hogy Harrimiah elmenjen. Felesége lemosta a megzú-
zott nyakát és mulgafa hamujából készült borogatást tett rá. A seb meggyógyult de
egy visszataszító heg maradt utána, amit még ma is lehet látni a Lace Gyík199 nyakán.
Perindinek a fivérével szembeni rosszindulatú viselkedése szembeállította őt a
saját feleségével és annak családjával is. Ki is tiltották őt a táborukból; elvonult a bo-
zótosba és különleges viselkedést fejlesztett ki.
Harrimiah élete szintén megváltozott. Annak ellenére, amit Perindi tett vele, fivé-
re iránti szeretete soha sem szűnt meg. Idejének nagy részét a tábortól távol töltötte
el, egyedül aludt a csillagos ég alatt. Madarak és hüllők, fák és bokrok osztoztak vele
a bánatában és Perindivel szembeni haragjuk egyre erősebb lett. Harrimiah számára a
fák lehajtották az ágaikat, hogy a perzselő nappal szemben árnyékot nyújtsanak neki
és a madarak a legédesebb dalukat énekelték el neki; de Perinditől a fák megtagadták
az árnyat és a madarak nem énekeltek neki dalokat. Perindi szíve olyan volt, mint a
kőszikla; de a fivére úgy érezte, hogy az övé megolvad a bánattól.

198
wurley: kunyhó, menhely, lombsátor.
199 200
Lace lizard: csipkés gyík? Wattle: akácia fajta faféleség.
179 180

Felkiáltott és megrémítette a fivérét
A kutyatulajdonosok
Newalról, a feleségéről és a kutyájukról nehéz volt eldönteni, hogy melyikük is a
szívtelenebb. Együtt éltek egy odvas fában, aminek csupán egyetlen kijárata volt, né-
hány lábnyira a földtől. Csakis egy a fának támasztott fatörzs segítségével tudtak be-
menni. Mind a hárman húsevők voltak, és mindenfajta húst megettek, kivéve a mada-
rakét.
Kedvelt húsuk az emberhús volt. Olyan erős vágyat éreztek iránta, hogy idejük
nagy részét lesben töltötték, megkísérelve az óvatlan vadászt elkapni. Ebben annyira
sikeresekké váltak, hogy még nagyon messze élő törzsek is nyugtalankodni kezdte.
Legjobb vadászaik közül többen is eltűntek és soha sem látták őket viszont; senki
sem tudta megmondani, hogy mi történt velük.
Newal és a kutyája túlzottan magabiztos lett és ekkor szenvedtek el egy olyan
csapást, amit nehéz volt elfelejteniük. A bozótban rejtőztek az egyik nap, amikor két
vadászt láttak feléjük közeledni. Egy kenguru legelt a közelükben. A vadászok meg-
látták, és megpróbálták becserkészni az állatot, bokortól bokorig lopakodva, állandó-
an közelebb és közelebb kerülve Newalhoz. A kutya fülébe suttogott.
„Itt fognak elmenni köztünk és a bokor között. Légy készen!”
Nemsokára az emberek a mellett a bokor mellett lopakodtak el, amit Newal vá-
lasztott rejtekhelyül. Mind az ember, mind a kutya rájuk vetette magát, az egyik föl-
emelt lándzsával, a másik a kivillanó fogaival; de ezek a vadászok gyorsfelfogásúak
és fürgék voltak – előkapták a mullanullákat201 és elagyabugyálták az embert és a ku-
tyát, míg nem azok elmenekültek. Egy emberként, a vadászok fölkapták a bume-
rángjukat és utánuk dobták. Az első kihasított egy mély sebet Newal karjából, a má-
sik tőből lecsapta a kutya farkát.
Azon az estén egy elégedetlen ember és kutya mászott fel a meredek fatörzsön a
fában lévő otthonukba. Sérülésük csak hosszú idő múlva gyógyult be és ez visszatar-
totta őket a vadászattól. Newal felesége megtette, amit megtehetett, de ő csak egy
asszony volt és képzetlen a vadászathoz. Az egyetlen átmeneti megoldásként, amit
tehetett, hogy elment gyökereket és lárvákat gyűjteni. Több hét is eltelt, mire a férfi
és a kutyája fölépültek.
„Gyengék vagyunk a jó, és vörös hús hiánya miatt,” mondta Newal a feleségének.
„Ma a kutya és én elmegyünk vadászni. Wallaby hús, kenguru hús, wombat hús nem
elégit ki minket. Emberhúsra van szükségem.”
Fölszedelődzködött a kutyájával. A távolban kikémleltek egy csapatnyi fiatalem-
bert, amint emura vadásztak.
„Válasszuk le az egyiket tőlük,” mondta a kutya.
Lopakodva közeledtek a bozót védelme alatt, de az éles szemű vadászok észre-
vették a bokrok mozdulását és odamentek, hogy megvizsgálják az okát.
„Ez Newal és a kutyája,” kiáltották, mert a férfiről és a kutyáról szóló hírek szerte
elterjedtek, miközben ők gyógyítgatták a sérüléseiket. Utánuk vágódtak, és úgy el-
agyabugyálták őket, hogy alig tudták megmenteni a puszta életüket.

201
Nullanulla: a bennszülöttek harci bunkója.
181 182
 Komoly beszélgetés zajlott le az odvas fában azon az éjszakán. Newal komolyan
félt.
„Az egészben a legnagyobb baj az, hogy láttak azok az emberek, akiktől sérülést
szenvedtünk,” mondta. „Most már mindenki utánunk kutat, és könnyű minket fölis-
merni. Mostantól kezdve be kell érnünk állati hússal. Ha nem sikerül megkaparinta-
nunk, akkor még madár húsra is fanyalodnunk kell.”
A másik kettő tiltakozva felbődült.
„Te túlzottan könnyen föladod,” mondta a kutya a gazdájának. „Ha nem tudod
erővel megszerezni azt, amit akarsz, akkor fortélyt kell használnod. Nem szabad,
hogy együtt lássanak minket, de te magad is megszerezheted azt, amit akarunk.”
„Magamtól!” szólt Newal. „Miért kellene az egész munkát magamnak elvégez-
nem?”
„Ne húzd fel magad. Én is elvégzem a magma részét. Ki kell menned és végigsé-
tálni az a bozótosban, amíg magányos vadászt nem találsz. Válassz olyat, aki már
hosszú útat megtett, ezért fáradt és szomjas. Mondd meg neki, hogy jöjjön az ottho-
nodba, ahol kipihenheti magát és felfrissülhet.”
„Ez az igazság,” szólt az asszony. „Mi nem élhetünk emberhús nélkül és ez annak
a módja, ahogy hozzájuthatsz.”
Így a következő reggel Newal összeszedelődzködött maga és morgolódott magá-
ban, ahogy ment. Késő délután találkozott egy vadásszal és magát megkedveltető
módon szólt hozzá.
„Fáradtnak látszol. Hosszú útról érkeztél?”
„Ezt láthatod magad is,” válaszolt a vadász tömören. „Nem foghatunk el egy-
könnyen és gyorsan egy kengurut.”
„Sokat kell még gyalogolnod, hogy elérd a táborodat?”
„Igen.”
„Akkor gyere velem az én otthonomba. Nem messze van innen. Ott pihenhetsz és
élvezheted a leghidegebb vizet, amit valaha is ittál. Ott tör fel buborékolva az odvas
fa belsejében, ahol a családommal élek.”
A vadász kíváncsi volt, soha sem hallott ilyen dologról korábban, és elkísérte
Newalt a fához.
„Várj egy pillanatnyit,” utasította Newal. Felrohant a fatörzsön és bedugta a fejét
a bejáraton.
„Itt van a vacsoránk,” suttogta föllelkesülten. „Készen vagytok?”
„Készen,” morogta a kutya.
„Készen,” vigyorgott a feleség.
Newal visszatért a vadászhoz.
„Minden jól van. Hagyd itt a rakományodat. Menj föl a fatörzsön és dugd be a
fejed a lyukon és nézz jól körül. Olyasmit fogsz ott látni, amit sohasem felejtesz el.”
A vadász fölmászott a törzsön, rátette e fejét a törzsre és bedugta a fejét a lyukon.
A kutya azonnal rávetette magát és bemélyesztette a fogait a nyakába, miközben
Newal felesége keményen fejbe kólintotta őt a bunkóval. A teste visszacsúszott és
élettelenül terült el a fa lábánál.
„Ilyen egyszerű ez,” morgott a kutya, ahogy kikászálódott a fából és leügetett a
fatörzsön. Buda Gooda lassan mászott fel a rámpán
183 184
 „Siess, asszony. Gyújts tüzet. Már két hold is elmúlt amióta emberhúst ízlelhettem kiugrott a torkának, de a fogai a pajzs fájába merültek, és nem tudott kiszabadulni.
volna.” Newal felesége Buda Gooda feje fele suhintott, de elkapta a bunkót, kicsavarta a
A kísérlet olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy többször is megismételték. Még kezéből, és olyan erővel rántotta le, hogy a feje összetört. A kutya még a pajzson
több szó terjedt törzsről törzsre, hogy valami rejtett veszély leselkedik a bozótosban; függött. Buda Gooda odacsapta a fa belsejéhez, de ahogy ezt tette, Newal felugrott a
de senki sem volt képes rájönni arra, hogy milyen formában, míg nem egy nap két törzsre és a nullanulláját rettenetes erővel lendítette Buda Gooda koponyája felé.
idegen érkezett arra az országrészre. Magas emberek voltak és magasztosan jártak. A nullanulla magasan Newal feje felett megállt, amikor egy fényvillanás látszott,
Mindenki üdvözölte őket és késő éjszakáig meséltek a vendéglátóiknak, elmondván ahogy rajta áthatolt és élettelenül esett le a törzsről. Buda Gooda fivére egy lándzsát
azokat a csodaszép helyeket, amiket útjuk során láttak. Senki sem merte megkérdezni illesztette a woomerába és sziszegve küldte át a levegőn, hogy az utolsó emberhúst
a nevüket, de voltak, akik elsuttogták egymásnak, hogy ezek bizonyára a Winjarning evő szívén átverje.
fivérek lehetnek, akik eljöttek törvényt tenni.
Egy öregember volt az, aki a tűz fölé hajolva fölfedte az igazságot. Olyan
helyekről álmodott, amit évekkel ezelőtt látott, amikor az emlékek még a múltból
nőttek ki. Felállt és reszketeg hangon mondta, „Ő Buda Gooda, és ő a bátyja.”
Mások fölpattantak a lábaikra, és várakozásteljesen néztek az idegenekre.
„Igen,” mondta az idősebb fivér, „eltaláltad az igazságot. Hallottunk a gondjaitok-
ról és eljöttünk, hegy megnézzük, hogyan segíthetnénk nektek.”
A nyelvek megoldódtak. A látogatóknak elmondták, hogy mennyi vadász veszett
el és mennyire senki sem tudja, hogy mi történt velük.
„Kimegyünk holnap és megnézzük, mi történik,” ígérte Buda Gooda és a fivére.

* * * *

Newal néhány mérföldnyire a tábortól találkozott velük.„Kimelegedettnek és fá-

radtnak látszol,” mondta.
„Igen,” válaszolta Buda Gooda, nem tudván azt, hogy ez az az ember, akit kere-
sett. „Nem hoztuk magunkkal a vizes zsákunkat, és szomjasak vagyunk. Tudod-e,
hogy hol találunk itt vizes gödröt?”
„Jobbat tudok én annál,” válaszolta Newal. „Az otthonom nincs messze. Egy od-
vas fában van amiben egy tiszta vizű forrás van, ami felbuborékol a fold mélyéből.
Szívesen látlak titeket és oltsátok ott a szomjatokat.”
A fivérek vele mentek. „Várjatok itt,” mondta Newal a fiatalabb fivérnek. „A fe-
leségem egy kissé ideges és félni fog, ha egyszerre két idegen lép az otthonomba.”
Buda Gooda elkísérte Newalt. Csontjaiban érezte, hogy valami különleges és kis-
sé baljóslatú dolog van az ember körül.
„Várj ennél a fánál,” mondta Newal a vendégének. „Az otthonom abban az odvas
fában van. Elmondom a feleségemnek, hogy jöttök.”
Odasétált a fához, felmászott a törzsön, és bement hogy előkészítse a fe4leségét és
a kutyát a két külön étkezésre. Amint kikerült a látóköréből, Buda Gooda lábujjhe-
gyen előrement és körülnézett a tábortűz körül. A földet koponyák és emberi csontok
borították. A fivére követte őt és elrejtőzött a fa mögött.
Newal visszatért.
„Minden rendben,” jelentette be. „Gyere és mássz fel a törzsön, és dugd be a fejed
a nyíláson. Olyasmit fogsz látni, amit nem felejtesz el, amíg élsz.”
Buda Gooda lassan fölment a törzsön. Mielőtt bedugta volna a fejét a lyukon, a
védőpajzsát emelte maga elé. A fán belül a kutya látta az ember fejét megjelenni. Ne-
185 186

Mummulbery és a Thardid Jimbo
Volt néhány óriás Ausztráliában. A legnagyobb közülük a Woonak, a törpének az
anyja volt, akinek a szabdalt-csatornás oldalai a Mont Gambier202 oldalán láthatóak.
Thardid Jambo csak hét láb magas volt … de egy ember ezzel a magassággal bizo-
nyára óriás a többi között. Az a nap, amikor Mummulbery Thardid Jimboval találko-
zott, egy szomorú nap volt.
Mummulbery a legszelídebb ember volt. A saját útjait járta és a legszívesebben a
táborhelyeit a törzsétől távol készítette el. Két felesége volt. Minthogy fiatalasszony-
ok voltak, elképzelhető, hogy szívesebben vették a saját korukbéli lányok társaságát,
de örömmel törődtek az emberükkel. Testvérek voltak.
A picinyke tábort gyakran visszhangzott az önfeledt kacagástól. Csak akkor, ha
mindhárman együtt voltak, akkor érezték úgy, hogy az életük teljes; de minthogy ők
Mummulbery erős karjaitól függtek a hús végett és a lányok iparától a növényi táp-
lálék végett, szükséges volt, hogy napközben elváljanak. A nappali órák magányos-
ságát mindig felülmúlta az est tűz körüli újra együttesség és a sötétség hosszú óráit
megelevenítette a tűz fénye és az esti beszélgetés, ami a nappali kalandokra épült.
Egyik nap Mummulbery egy kenguru friss nyomaira tévedt. Erős vad volt és ami-
korra utolérte, messzire keveredett a szokásos vadászhelyétől. Mummulbery leszúrta
egy hosszú rúd hegyét a talajba. A másik végére egy saskeselyű szárnyait rögzítette.
Addig rázta a rudat, míg a szárnyak nem csapkodtak, mint ahogy a madár repül. A
kenguru megállt, hogy megvizsgálja. Amíg a figyelmét ez lekötötte, a vadász a kö-
zelébe kúszott és a bunkójával agyoncsapta az állatot, mielőtt az a jelenlétét egyálta-
lán érzékelte volna.
Mummulbery fölkapta a fegyvereit, átvetette az állatot a vállain és megfordult,
hogy szembe találja magát Thardid Jimbóval. Az óriás, aki a változatosság kedvéért
szerette az emberhúst, fölfedezte a vadász nyomát és követte őt. Mummulbery meg-
rémült, de udvarias köszöntő szavakat mondott. Széles vigyor terült el Thardid Jimno
arcán.
„Üdvözöllek téged, vadász. Követtelek téged, hogy lássam vajjon te ügyes vagy-
e, és azt is, hogy ki vagy. Ez egy remek kenguru.”
„Igen,” helyeselt Mummulbery. „Még jobb lenne, ha a húsa meg lenne sütve. Na-
gyon sok húsom van most. Kérsz belőle?”
„Én meglehetősen különc vagyok az ételeimet illetően. Gyere közelebb, hogy
megvizsgálhassam. Most fordulj meg. Ahogy így tartod, csak a fejét és a lábait lát-
hatom.”
Mummulbery körbefordult, hogy az óriás megvizsgálhassa a testet. Mint a villám-
csapás, Thardid Jimbo erős fogainak egyetlen harapásával levágta a vadász fejét a
testéről. Tüzet gerjesztett megsütötte Mummulbery lábait és leült enni. Nagyon tar-
talmas étkezés volt, ahogy megtöltötte az óriást: hús, bőr és csontok, mind bement a
hatalmas pocakba. A test megmaradt. Fölkapta a karjai alá és követte Mummulbery
202
Dél Ausztrália és Victória határán, közvetlenül a tengerparton lévő bazalt vulkán.
187
nyomait vissza a táborhoz. Hosszú lábai gyorsan vitték őt a talajon és és akkor érke-
zett pontosan, amikor a fiatalasszonyok is visszatértek a napi yam adagokkal.
Felnéztek készen, hogy üdvözöljék a férjüket. Félelmetes megrázkódtatás volt
látni a bokrok tetejét és Thardid Jimbo testét föléje tornyosulni. Ledobta eléjük a ter-
hét a földre és így szólt, „Éhes vagyok, siessetek és süssétek meg a húst nekem.”
Kezük a szájuk elé repült, hogy elfojtsák a sikoltást, mert fölismerték, a testben
szeretett férjüket. De ők szilárdan álltak a lábukon, mert Mummulbery megtanította
őket, hogy leleményesek és önállóak legyenek.
„Ha bármi is történik velem, azt akarom, hogy ti képesek legyetek magatokat el-
látni,” mondta nekik gyakran. „A fivéreim készek lesznek, hogy feleségül vegyenek
titeket, ha meghalok, de emlékezzetek arra, hogy keveset láttatok a családotokból. El
kell tudni magatokat látni a gyász éve alatt és nem szeretném, ha félnétek, vagy éhez-
nétek.”
Ránéztek a szerencsétlen magatehetetlen testre és emlékeztek arra, amit nekik
mondott.
„Mi is éhesek vagyunk,” mondták. „Főzünk neked egy ételt, de mi nem ehetünk
emberhúst. Megőrizheted a testet magadnak máskorra.
„Nagyon jó,” válaszolt Thardid Jimbo. „ nem bánom, hogy mi az, amíg az hús.
De gyerünk, siessetek. El akarlak vinni titeket a feleségeimhez, mert ti finom lányok
vagytok. Hamarosan elhagyjuk a tábort, és még hosszú út áll előttünk.”
„Büszkék lennénk arra, ha egy olyan ember feleségei lehetnénk, mint ami te
vagy,” mondta az idősebb nővér. „Az új életünk megünneplése végett szeretnénk, ha
valami különlegeset ölnél meg a számunkra.”
Az óriásnak hízelgett az az érdeklődés, amit a lányok iránta kimutattak. „Mit sze-
retnétek?” kérdezte.
„Abban a barlangban, amit innen látsz, él egy dingó. Hosszú idő óta nem volt
dingóhús az ételünk.”
Vette a nullanulláját, Thardid Jimbo fölszedelődzködött és belépett a barlangba.
Csupán kis idő telt el, hogy egy maroknyi kölyökkel visszatérjen.
„Ezeket akartátok?”
„Óh, nem. Kutyakölykök nem jók. Mi az anyakutyát akarjuk.”
„Nem láttam ott.”
„El kell menned egészen a barlang legvégéig.”
„Bolond asszonyszeszély,” dörmögött, de ismét visszament.
Mély barlang volt az. Az asszonyok tudták azt, hogy Thardid Jimbonak hosszú
időbe telik majd, hogy a végére érjen és visszajöjjön. Összegyűjtöttek egy ölnyi rő-
zsét, felhalmozták a barlang bejárata előtt, ameddig csak a mennyezetig nem ért és
meggyújtották. A szél bevitte a füstöt a barlangba, majd az ágak pattogtak, és viharo-
san égtek. Nemsokára a lányok hallották az óriás köhögését és krákogását. A lerakott
rőzse ekkor már hevesen égett. Thardid Jimbo előkerült a füstből, szurtosan, vörös
szemekkel és megperzselt hajjal és nagyon heves haraggal. Röviden nekifutott és
megpróbált átugrani a tűzön; de elfelejtette a magasságát. A feje éles koppanással
beleütközött a barlang kőmennyezetébe, és eszméletlenül esett bele a tűzbe. Azóta is
ott hever, és a szellem elhagyta megégett testét.
188
 A veszélynek ezzel vége lett, de a lányoknak most idejük lett arra, hogy a bána-
tukra emlékezzenek. Egymást átkarolva leültek, miközben a könnyek legördültek az
állaikon. Éjszaka és nappal múlt el észrevétlenül, merthogy se nem ettek, se nem
aludtak.
A bánat éle eltompult és készen voltak arra, hogy a jövőjükkel szembesüljenek.
„Meg kell az atyánkat kérnünk, hogy jöjjön és segítsen nekünk,” döntötték el.
Így hát tüzet gyújtottak és füstjeleket adtak le. Nem sokára válasz oszlop emelke-
dett föl a szüleik otthonától. A következő nap az apjuk megérkezett és megmutatták
neki Mummulbery testének szánalmas maradványait, ami érintetlenül hevert a zöld
levelek és gallyak halmán.
„Ez minden, ami a férjünkből maradt,” sírták el. „A gonosz Thardid Jimbo ölte
meg őt. Óh atyánk, vissza tudnád hozni őt nekünk?”
„Mint bűbájosnak, nagy erőm van,” mondta gyengéden az apjuk, „és több is van,
amit tehetek értetek, lányaim; de egy megcsonkított testbe visszahozni a lelket, sok-
kal több, mint amit bárki is megkísérelhetne. Mit érne nektek egy fejetlen, végtag
nélküli férj? A lelke boldog, sugárzó testbe költözött. Van-e akkor szeretetek
Mummulbery iránt, hogy hajlandók lennétek a földi testeteket elvetni, és csatlakozni
hozz?”
A remény, ami a szemükben megjelent elegendő válasz volt.
„Akkor had öleljelek meg titeket utoljára.”
A wirinum misztikus szavakat mondott és a Nagy Szellemhez fordult, aki a gyer-
mekei sorsán uralkodik, kérvén őt, hogy állítsa a lányait a férjük mellé.
Csend hullott alá, csend, amit nem tört meg sem a madarak éneke, sem a rovarok,
de még a rezgő falevél sem, merthogy a világ egy másik nap kezdetére várt. Akkor
előttük állt Mummulbery szelleme, húsba öltözve, ami olyan meleg volt és kárpótolta
az elmúlt napokat. Megölelte a feleségeit, kinyújtotta a kezét az apja fele, mint egy
áldásra, és felröpült velük az egekbe. A testük egyre csökkent és elveszett a szem elől
az égbolt végtelen vadászmezőin, miközben őket a férjük elhagyott teste szintén
megőrizte.
A bánatos atya eltemette a földi testüket és így szólt magához, „A fényük soha-
sem múlik el csillogni!” és elment, hogy elmondja a feleségének, mi történt.

Mummulbery megfordult, hogy szembetalálja magát Thardid Jimbóval

189 190
 Tavakról, folyókról és folyópartokról szóló legendák ...................................... 128
Tartalomjegyzék A béka, aki árvizet okozott ............................................................................. 129
A békák miért brekegnek, és a lantfarkú madarak miért énekelnek .............. 132
AUSZTRÁL BENNSZÜLÖTT TÖRTÉNETEK ................................................. 1 A tavasz csodája ............................................................................................. 136
A Fordító előszava................................................................................................. 3 Az ásó csont.................................................................................................... 139
A könyörtelen üldözés .................................................................................... 143
Bevezetés............................................................................................................... 5
Kubbitha és a manók ...................................................................................... 148
Teremtéslegendák.................................................................................................. 7 A Murray folyó szörnye. ................................................................................ 153
Yhi életet hoz a Világra...................................................................................... 8
A Winjarning fivérek és más hősi történetek .................................................... 156
Az állatok különös alakja ................................................................................. 12
Hogyan készített Wyju vörös agyagot............................................................ 157
Az első ember ................................................................................................... 14
Winjarning fivérek és a Gonosz. .................................................................... 161
A virágok ajándéka........................................................................................... 18
A Keen Keengek és a Láng-Isten ................................................................... 168
Rovarjárvány .................................................................................................... 20
A kutyaarcú ember.......................................................................................... 173
Az első beavató szertartás ................................................................................ 24
A féltékeny ikrek ............................................................................................ 177
Baiame feleségei............................................................................................... 31
A kutyatulajdonosok....................................................................................... 182
Baiame és az asszonyok földje......................................................................... 35
Mummulbery és a Thardid Jimbo................................................................... 187
A Napról, Holdról és csillagokról szóló legendák .............................................. 38
Tartalomjegyzék ................................................................................................ 191
Miért kacag a kukaburra hajnalban .................................................................. 39
A Kék Hal és a Hold......................................................................................... 42
Wahn és a Hold Isten........................................................................................ 45
A dagadó és az elfogyó hold ............................................................................ 49
A férj és feleség, akik csillaggá váltak ............................................................. 51
Nurunderi, a két leány és a gonosz................................................................... 55
A saskeselyű és a fakopács............................................................................... 62
A hét nővér ....................................................................................................... 65
A mennyei bozótpulykák.................................................................................. 71
Pripriggie tánca................................................................................................. 74
Állatokról szóló legendák.................................................................................... 77
Hogyan érkeztek az állatok Ausztráliába? ....................................................... 78
Hogyan választották szét a nappalt az éjszakától a repülő rókák..................... 80
Narahdarn, a Denevér bebörtönzése................................................................. 85
Miért él a Platipusz egyedül? ........................................................................... 89
Hogyan szerezte a Kenguru a farkát................................................................. 94
A macskaölő ..................................................................................................... 96
Madarakról szóló legendák ................................................................................. 99
Baiame és a Holló........................................................................................... 100
A Pelikán miért fekete és fehér ...................................................................... 103
A kannibál szakács ......................................................................................... 105
A Katona Madár és családja végzete.............................................................. 108
Miért nincs a Kakukknak fészke .................................................................... 112
Miért nem tud az emu repülni ........................................................................ 116
A Brolga tánca ................................................................................................ 121
Miért rakja a mallee tyúk a tojását a homokba............................................... 125

191 192