BARBARA KYLE

A király lánya

Mária királynő apja, VIII. Henrik halálával hosszú és keserves

várakozás után elfoglalja az angol trónt, és férjhez megy a mélyen
vallásos, spanyol Fülöp herceghez. Ez az erős házassági szövetség
majd szörnyű valósággá változtaja Máriának azt a fanatikus álmát,
hogy megszabadítsa Angliát a protestantizmustól. Így veszi kezdetét
Véres Mária uralma…

Isabel Thornleigh – miközben saját esküvőjére készül – segít

előkészíteni a terepet Mária királynő hatalmának megdöntéséhez és
Erzsébet trónra emeléséhez. Ám az Isabel által feltárt titkok egyike
sem ér fel a saját családjában rejtve maradt tényekkel. Mivel
imádott apját Mária királynő börtönbe záratta, Isabel egyedül
Carlos Valverde, egy spanyol szerencselovag segítségére számíthat.
anglia jövője forog kockán, ezért Isabel mindent megkísérel, hogy
megváltoztassa a történelem menetét…

Ez a nagyszabású és cselekménygazdag regény egy pillanat alatt

belesodor bennünket a reneszánszkori Anglia forgatagába

GABO
 FORDÍTOTTA: FÜSTI MOLNÁR ZSUZSA

A fordítás Barbara Kyle: The King’s Daugther

(Kensington Books, 2009) alapján készült

Szerkesztette: Rózsa Judit

Borítóterv: Németh Dóra

Műszaki szerkesztés: Szmrecsányi Mária

Copyright © 2009 by Barbara Kyle

Hungarian translation © Füsti Molnár Zsuzsa, 2013

Copyright © Gabo Kiadó

Felelős kiadó: Földes Tamás

ISBN 978 963 689 634 8

Készült a Borsodi Nyomdában

Felelős vezető: Ducsai György
 ELŐSZÓ

1547-ben VIII. Henrik elhízott testéből elszállt az élet. Eseményekkel

teli uralkodása alatt Henrik pápák haragját hívta ki maga ellen, vállalta,
hogy kiközösítsék az egyházból, és létrehozta a nemzeti protestáns
egyházat − mindezt azért, hogy elválhasson feleségétől. Ezenkívül
mintegy ezer kolostort leromboltatott, és azok gazdag vagyonát
kiárusította a koronához hű udvaroncainak. Henrik mindörökre
megreformálta a vallást Angliában.
Három különböző házasságból három örököst hagyott hátra: a
harmincéves Máriát, a tizennégy éves Elizabetht és a kilencéves
Edwardot. Egyetlen fiára, Edwardra szállt a hatalom, aki VI. Edward
néven lépett trónra.
A kiskorú király az udvari tanácsosok gyámsága alatt állt. Közéjük
olyan nagy hatalmú protestáns férfiak tartoztak, mint Henry Grey,
Suffolk hercege és John Dudley, Northumberland hercege.
Northumberland hercegével az élén a kormány szigorú protestáns
rendszerré merevedett, amely a pénz leértékelésével fékezte a fejlődést,
a közpénzeket és az állami földeket pedig a herceg barátainak a kezére
juttatta, és külföldről behozott zsoldos seregekkel vert le minden
lázadást.
1553. július 6-án meghalt VI. Edward, aki még a tizenhatodik
életévét sem töltötte be. Az öröklésben a mostohanővérei következtek,
de VIII. Henrik egyik unokahúgának fiatal lánya, Lady Jane Grey is az
örökösök sorában szerepelt. Jane Suffolk hercegének a lánya volt, és
Northumberland hercegének a fiához ment feleségül. Northumberland
rögvest magához ragadta a hatalmat. Egy kisebb hadsereget toborzott,
és addig terrorizálta a királyi tanácsot, amíg az bele nem törődött a
helyzetbe, és a menyét, Jane-t királynővé kiáltatta ki London főutcáján.
Az emberek mogorva hallgatásba burkolóztak, mert makacsul hittek
abban, hogy az öreg Henrik király valamelyik gyermekét illeti meg a
trón.
Eközben Mária hercegnő türelmesen várta Norfolkban, míg eljön az
ő ideje. A befolyásos emberek közül sokan álltak az oldalára, és hívei
hamarosan egyre többen lettek. Northumberland nem tudta
megszilárdítani pozícióját. A királyi tanács átpártolt Máriához, és
kikiáltotta királynővé. A londoni emberek éljeneztek, a Tower ágyúi
dörögtek, a harangok zúgtak. Augusztus 3-án Mária győzedelmesen
belovagolt a fővárosba. A kilenc napja királynővé választott Jane-t a
Tower börtönébe vetették, de apját, Suffolk hercegét különös módon
szabadon engedték, Northumberlandet viszont lefejezték.
Az emberek örültek, hogy végre a jogos örökös foglalta el a trónt.
Sokan aggódtak Mária merev katolicizmusa miatt, de Anglia készen állt
bármilyen változásra, amely megszabadítja az országot Northumberland
és cinkosai fosztogatásaitól.
A változás pedig maga Mária királynő volt.
 PROLÓGUS
A FOGADALOM
1553. december 31., szilveszter

A három, palástba burkolózott alak − egy királynő, az udvarhölgye

és egy sírásó − lába alatt ropogott a hó, amint átvágtak a windsori
kastély alsó udvarának holdfényben úszó ösvényén. A sírásó talicskát
tolt maga előtt, rajta egy márványtábla, a csákánya, a lapátja és
valamennyi szalma. Amikor a három ember elérte a Szent György-
kápolna lépcsőit, Mária királynő megállt. Hátrafordult, félretolta
kámzsája prémjét; a feltámadó szél hókristályokat sodort az arcába.
Visszanézett kísérőire. Talán mégsem kellett volna megbízni őket ezzel
az éjszakai munkával?
A sírásó alázatosan lesütötte szemét, és idegességében még jobban
megszorította a talicska fogantyúját. Mária királynő titoktartásra eskette
meg. Beletörődőn didergett és várt. A magas udvarhölgy sápadtan állt,
kezében fáklyával. Ő is nyugtalannak tűnt, ám ő nem próbált meg
kitérni a királynő fürkésző tekintete elől. Mária elmosolyodott.
Francestől nem kért titoktartási fogadalmat. A nemesi családból
származó lánnyal együtt töltötték hányattatással teli gyermekkorukat és
ifjúságukat. Mindketten a harmincas éveikben jártak, mindketten sokáig
vártak boldogságukra. Frances Grenville több volt udvarhölgynél: Mária
barátja volt.
Mária elégedetten intett két kísérőjének, hogy kövessék. Felfelé
kaptatott a jeges lépcsőn. A sírásó talicskája minden lépcsőfoknál
zöttyent egyet és megcsikordult. Amikor felértek, Mária kitárta a dupla
faajtót. Hószellemek kavarogtak a válla fölött, és örvénylettek be a
templomba menedékhely után sóvárogva, majd a következő pillanatban
a nagy megkönnyebbüléstől apró foltokban olvadtak szét a kőpadlón.
Mária bevezette a többieket a tömjéntől illatozó templomhajóba, az
oltár felé, amelyen két gyertya égett. Mögötte a fáklya fénye
megvilágította a kórus mindkét oldalát díszítő rézcímereket. Az
oroszlánokat, leopárdokat, kardokat és koronákat ábrázoló címerek a
térdszalagrend lovagjait idézték, akik már kétszáz éve őrizték itt
halhatatlanságukat. De Mária nem nézett a falakra. Tekintete a padlót
kutatta. Édesapja sírja itt, a főhajó alatt feküdt. VIII. Henrik. Nagy
Harry. A Felfújt Hólyag Henrik.
Mária odaért a sír padlón megjelölt helyéhez a főoltár mellett.
Rámutatott, és így szólt a sírásóhoz: − Kezdjen neki!
A sírásó vasszerszámai összekoccantak, amint a földre helyezte őket.
Mária továbbsétált az oltár felé. Míg háttal állt, a sírásó az oltárra
pillantott és keresztet vetett. Azután a tenyerébe köpött, és munkához
látott.
Mária letérdelt a drágakővel kirakott kereszt elé. Frances felé intett,
hogy tegye ugyanezt.
– Te vagy a tanúm − suttogta Mária. Tekintetét felfelé irányította a
keresztre és imádkozni kezdett. A sírásó csákánya a kőpadlóhoz
csapódott, de Mária arca olyan rezzenéstelen maradt a feszült
figyelemtől, mint a falmélyedésekből ránéző márványszenteké. Most
láthatják a szentek, hogy azt teszi, ami helyes. Valamikor tudta, mi
helyes, de nem azt tette. Megpróbálta tartani magát apja gyötréseivel és
fenyegetéseivel szemben, de végül felmorzsolódott, ahogyan anyja is, és
isten minden híve, amint apja eretnekségbe és romlásba döntötte
birodalmát. Csupán azért, hogy újra nősülhessen, hogy kielégíthesse
bujaságát. A legyőzött Mária magát istent elárulva aláírta apja förtelmes
esküjét, amely anyját szajhának minősítette, őt pedig fattyúnak. A
szentek nézték, amint megadja magát. És tizenhét év nyomorúság
következett számára és Anglia számára. Tizenhét év eretnekség. Ám öt
hónappal ezelőtt isten csodálatos módon megszabadította Máriát.
Legyőzte ellenségeit, őt pedig trónra emelte. Isten nem hagyta cserben.
Anglia királynőjévé tette. És mostantól kezdve azt teszi, ami helyes,
bármibe is kerül.
– Esküszöm − szólalt meg istenhez intézve szavait − édesanyám,
Katalin spanyol hercegnő emlékére, aki…
Egy hirtelen támadt légáramlat megsuhogtatta az oltárterítőt. Mária
megmerevedett. Apja sírjából érkezett a fuvallat? Szemével követte
útját, amint meglobbantotta az oltáron lévő gyertya lángját
füstgomolyagot keltve, amely az oltár feletti kiugró ablakfülke felé
kígyózott. Az ablakfülkét apja építtette édesanyjának házasságuk első
boldog napjaiban; ennek erkélyén Katalin a maga kedve szerint vehetett
részt a miséken − egyedül, csendben, áhítatosan. Mária felnézett az
ablakfülkére. Sötét volt és üres. Édesanyja istennél volt.
És ha apja szelleme volt itt, az a pokolból jött.
– …édesanyám, Katalin spanyol hercegnő emlékére − folytatta
állhatatosan, újra a kereszthez beszélve −, aki Áldott Megváltónk iránti
rajongásban élte le életét. Anyám kedvéért esküszöm, hogy
visszavezetem ezt a birodalmat az egyetlen igaz egyház kebelébe. Az ő
kedvéért esküszöm, hogy unokatestvéremet, Fülöpöt, Spanyolország
legkatolikusabb hercegét férjül veszem. És ha nem tartom meg eskümet
teljes mértékben, pusztíts el kíméletlenül.
A királynő és udvarhölgye még egy ideig térden állva mormolta
imáit. Mögöttük a sírásó a csákánnyal püfölte a követ, és lapátolt, a
nehéz munkától néha fel-felhorkant.
Még egy utolsó nyögés és a kő utolsó csikorgása: Mária máris tudta,
hogy a sírásó végzett. Felállt és közelebb ment. Az új márványlap
befedte a sírt. A talicska tartalmát piszkos vászonlepel borította. A
sírásó egy rongydarabbal törölgette fénylő homlokát. Mária felemelte a
vászonlepel sarkát.
– Ne! − suttogta a sírásó megrémülve. De Mária már addigra
kinyújtotta a kezét, és megérintette a szürke csontokat. Csak képzelte,
vagy a csontok tényleg rothadó szagot árasztottak, magának az
eltévelyedettségnek a bűzét? Rátette a kezét az egyik csontra. Hidegétől
győzelmi mámor futott végig az erein, mintha ő maga követte volna el a
gyilkosságot.
– Vigye ki a talicskát az udvarra − mondta.
A sírásó kitolta a talicskát a kápolnából. A két nő követte. A talicska
kerekei nyikorogtak a hófedte négyszögletes udvart körülvevő árkádos
kerengő kövezetén. Mária megparancsolta a sírásónak, hogy forduljon
rá a kastély külső oldala melletti keskeny útra. A kápolna tizenkét
kanonokának itt voltak a házai, de a papok most aludtak. Minden sötét
volt és csendes.
Az egyik konyha mellett macska szeme világított a holdfényben. A
macska nyugodtan üldögélt egy nagy kupac konyhai hulladék mellett. A
betolakodók közeledtére eliramodott.
– Oda − mondta Mária rámutatva a penészes kenyérből,
káposztalevélből, bűzlő állati maradványokból és belekből összehordott
dombra, amely nyálkásan fénylett.
– Oda temesse!
A sírásónak leesett az álla. Egy király csontjait csak úgy kivetni a
kutyáknak? Nem mozdult.
– Ne törődjön vele − sóhajtott Mária, mintha egy gyerekhez szólna. −
Már elvégezte a dolgát. Menjen haza és feküdjön le! Intett Francesnek,
aki elővett egy erszényt, és odaadta a sírásónak. Az hálás meghajlással
nyugtázta szabadulását, és elsietett.
– Frances, menj be és ébreszd fel Vilmos atyát − mondta Mária. −
Hívd ide. Ezt a feladatot isten szolgájára kell bízni.
Frances a pap háza felé sietett. Amikor eltűnt a fáklyája fénye, csak a
Hold világított.
Mária egyedül állt az ösvényen, szemét a talicskára meresztve.
Megragadta annak fogantyúját, és a rakományt a szemétdomb felé tolta.
Megemelte a fogantyút, és lökött egyet a talicskán. A tartalma − a
ponyva, a szalma és a szutykos csontok − a földre csúszott. Egy király
csontjai. Great Harry. Felfújt Hólyag Henrik. Most már nem árthat neki.
Ő királynő. Fel fogja éleszteni az egyetlen igaz hitet a birodalomban, és
máglyán égeti el az eretnekeket, ahogyan arra rászolgáltak a bűneikkel.
Összeházasodik Fülöppel, Spanyolország legkatolikusabb hercegével,
és egy új, szent életet kezd.
A Frances által felvert pap zavarodottan pislogott, hogy kiűzze az
álmosságot a szeméből, aztán még inkább zavarba jött, és elkerekedett a
szeme, amikor megpillantotta a királynőt a konyha felé vezető úton, a
mosogatóhelyiségből kihányt szemét mellett.
Mária átvette a fáklyát Francestől. Pillanatnyi habozás nélkül
belenyomta a szemétdombba. A szalma azon nyomban lángra lobbant.
– Végezze el a szertartást, atyám − parancsolta a királynő. − Ma éjjel
eretneket égetünk.
 1.
LUDGATE
1554 januárja

Isabel Thornleigh árulás gondolatát forgatta a fejében. Normális

körülmények között aligha jellemző, hogy egy jól nevelt tizenkilenc
éves lánynak ez legyen a legfőbb gondja, amikor egy hónap múlva
férjhez menni készül a férfihez, akit szeret. Ám Isabel neveltetése nem
volt szokványosnak nevezhető. És − ha jól belegondolt − az akkori idők
sem voltak normálisak.
Isabel tenyerével rácsapott a kinyitott könyvre, amelyet édesapja
elmélyülve nézegetett a Szent Pál-székesegyház melletti egyik
könyvárusító bódénál.
– Apám, késésben vagyunk − mondta. − A Szép Vadócban kellene
találkoznunk Martinnal délben. Egy percig sem várok magára tovább.
Apja lefejtette a lány kezét a lapról.
– Miért nem? Majd vár ránk. Ha meg nem, akkor bolond. És ha ez a
helyzet, talán nem kellene hagynom, hogy feleségül vegyen. − Könnyed
mozdulattal becsukta a könyvet. − Nem, Martin megvár bennünket −
mondta kötekedő mosollyal. − Még ha te nem tudsz is várni.
Rákacsintott egyetlen jó szemével.
Isabel érezte, hogy elpirul. Lesütötte a szemét, és köpenyének
szőrmekámzsájával eltakarta az arcát. Balga viselkedés, gondolta; senki
más nem lát.
A forgalmas templomkertnek azon a helyén álltak, ahová
könyvárusító bódékat állítottak fel a katedrális gyámpillérei közé és a
templomot körülvevő fal mellé. A templomkert zsongott. Férfiak és nők
járkáltak fel-alá és alkudoztak. Az árusok csalogatták a vevőket, a
vevők haboztak. Világos, napsütötte délután volt január közepén, és úgy
tűnt, hogy London lakóinak a fele a templomkertben nyüzsög, erőt
merítve a rövid időre visszatérő napfényből tíznapi havazás, havas eső
és köd után.
Egy szamárháton ülő vézna asszony hangos szóáradatot zúdított az
útjában álló bámészkodókra, meglepő lendülettel szidalmazva őket. Egy
csaholó spániel mókust üldözött, és majdnem elkapta. Mindenki
élénknek és célratörőnek látszott. Csak Isabel félt, hogy apja soha nem
mozdul arrébb. Kétségbeesetten figyelte, ahogy a férfi tekintete
elkalandozik Chaucer művein, mintha időtlen időkig ráérne.
– Ezenkívül − mondta túlzottan ráérősen végigtapogatva egy
gyógyfüves könyv gerincét − nem mehetek vissza a fogadóba anélkül,
hogy meg ne találnám az édesanyád által kért kötetet.
– A Kozmográfiát? − kérdezte Isabel titokzatoskodva. Köpenyéből
előhúzta az említett könyvet. − Épp most vettem meg neki. −
Győzedelmesen felmutatta. − Most már mehetünk?
Richard Thornleigh mosolygott, elismerve vereségét, és mielőtt még
újabb ürüggyel állhatott volna elő, Isabel kifelé irányította a bódésorok
közül. De az utolsó bódénál, ahol vallásos könyvek és traktátusok
sorakoztak, megmakacsolta magát. − Ó − kiáltott fel szertelen
gyönyörűséggel. Isabel morgott, amint apja felemelte a könyvet,
amelyen megakadt a szeme; egy vaskos kötet, amelynek címe: A nő
minden kötelessége.
– Kérsz egy nászajándékot, Bel? − ugratta. Átlapozta a könyvet,
miközben idétlenül visongott és sóhajtozott. A több mint 180 centi
magas, Isabel fölé tornyosuló férfi cserzett bőrével, viharszürke hajával
és egy bőrfolttal a megvakított szemén leginkább ifjú feleségek
lidércálma lehetett volna. Isabel akaratlanul is elnevette magát. Elég
hangosan ahhoz, hogy mások hátraforduljanak. A vallásos instrukciók
komoly vevői nem voltak tréfás kedvükben, és Isabelnek ettől még
inkább nevethetnéke támadt.
Thornleigh kuncogott.
– Szerintem tényleg szeretnéd ezt a vaskos kötetet − mondta.
Isabel látta, hogy apja nagy örömet talál a vele való tréfálkozásban,
csillogó szemében a saját kobaltkék szeme tükröződött. Ezt tőle
örökölte; sötét haját pedig az anyjától. De itt véget is ért a hasonlóság a
szüleivel, és ezt a tényt Isabel megkönnyebbüléssel vette tudomásul.
Szerette anyját és apját, de ők olyan nyugalmas, visszavonult és
unalmas életet éltek. Ő sokkal többet akart az élettől. És Martin St.
Leger oldalán ezt meg is fogja kapni.
Thornleigh úgy tett, mintha megtántorodna a könyv súlya alatt.
 – Hát meglehetősen nehéz − mondta. − Rettentően sok kötelességet
tartalmaz. Külön fuvarral kell majd hazaszállíttatnunk az esküvőre.
– Nem lesz rá idő − mondta Isabel még mindig mosolyogva.
– Hogyhogy? − Apja az árus hűvös pillantására letette a könyvet.
– Három hét múlva lesz − emlékeztette apját.
– Mi?
Isabel a szemét forgatta.
– Az esküvő, apám.
Thornleigh meglepettnek látszott.
– Valóban? Olyan hamar?
Isabel látta, amint a jókedv eltűnik édesapja arcáról, és helyét
nyugtalanság foglalja el. Mindig úgy gondolt apjára mint bátor és
ötvenöt éve ellenére jóképű férfira, de most aggodalmának hirtelen
felszínre törése kíméletlenül kiemelte korát és gyötrődését.
– Apám, mi a baj?
A férfi habozott.
– Csak annyi − mosolygott kedvesen −, hogy te tényleg sietsz.
Mosolya elillant.
– Mint Mária királynő − mormogta. − Azt mondják, mindennap jó
időért imádkozik, hogy a herceget magához küldethesse.
Most Isabelen volt a habozás sora. Vajon beavassa izgalmas, titkos
terveibe? Nem, megígérte, hogy hallgat.
– Akkor az időjárás jól tenné, ha hamarosan engedelmeskedne −
mondta enyhe megvetéssel a királynő iránt −, máskülönben nem lesz
hajlandó nagyböjt idején férjhez menni. Ráadásul, az isten szerelmére,
már majdnem negyvenéves. Az ő korában már nem szabad tovább
várni.
Thornleigh nevetett, jókedve egy csapásra visszatért.
– Ó, igen, a felség elég élemedett korú. − Megragadta lánya karját. −
Gyere, induljunk Martinhoz.
Utat törtek maguknak, és kijutottak a Szent Pál-székesegyházat
körülvevő falak közül. A katedrális tornyának árnyékában nyugatra
vették az irányt a Paternoster utcán, amelyet szintén elleptek a sétálgató
vásárlók, a csevegésbe merült papok, a csavargó kutyák és a letaposott
hóból imitt-amott előbújó barna füvet csipegető galambok. A Szép
Vadóchoz címzett kocsmába tartottak, amely a Londont körülvevő
városfal Ludgate nevű kapuja mellett állt, mindössze egy nagyobb
kőhajításnyira a katedrálistól. Végigmentek az Ave Maria úton, majd
befordultak a sarkon Ludgate irányába.
Isabel még azelőtt meghallotta a tömeg morajlását, hogy meglátta
volna az embereket.
– Spanyol pápisták! − kiáltott egy ember. − Takarodjatok innen!
– Igen, menjetek haza! − rikkantotta egy asszony. − Nem akarjuk,
hogy spanyol keselyűk mocskolják be Londont!
Isabel érezte, amint apja a könyökénél fogva félrerántja. Túl későn.
Egy siheder hátulról nekiszaladt, és majdnem fellökte. A fiú Thornleigh
szidalmaira fittyet hányva tovább tülekedett a felbőszült tömeg felé. Az
utca egyik enyhén lejtős részén körülbelül ötven ember állt rendezetlen
kört alkotva és kiabált valakire, aki bennrekedt a körben. A válluk olyan
szorosan összeért, hogy Isabel nem láthatta sértéseik tárgyát.
– Apám − kérdezte, miközben megrándult az arca, annyira fájt a háta
−, mi folyik itt?
– Nem tudom. − Thornleigh arcvonásai megkeményedtek a tömegtől
való viszolygásától, és védelmezőn tartotta Isabel könyökén a kezét.
Egyre több ember csatlakozott a sokasághoz a közeli Ludgate felől és a
Szent Pál-székesegyház nyugati kapujától. A tömeg középpontjából
Isabel megrémült lovak nyerítését hallotta, és látta, amint a lovak
lélegzetének párája elvegyül a hideg levegővel. Aztán az emberek
között megpillantotta egy fiatalember fejének a tetejét, amelyet sűrű,
barna fürtök fedtek.
– Martin! − kiáltott fel. A fej felbukkant, majd eltűnt. Isabel
kiszabadította magát apja szorításából és előre futott.
– Ne, Isabel! − kiáltott Thornleigh. − Állj meg!
De a lány már előrenyomakodott a testek − nők, férfiak és
gyermekek − sűrű csoportjában, hogy elérje Martin St. Legert, a
vőlegényét. Meglátta az arcát − talán vérzett az orra −, ám a férfi rögtön
eltűnt az ordibáló emberek között. Megsérült? Isabel tovább furakodott
a tömegben.
A mellette álló ösztövér férfi a csapdába esett áldozatokra kiáltott:
– Hordjátok el az irhátokat, pápista disznók!
Isabel már elég közel került ahhoz, hogy láthassa az emberek
haragjának a célpontját. Az emberek hat lovast vettek körül, mindegyik
nemes volt. Viselkedésük a spanyol hűbérurakra emlékeztette őt, akiket
Hollandiában látott, amikor gyermekként ott élt. Ruházatuk − fényes
selyem és bársony, tollas kalap, gyönggyel díszített kardmarkolat −
színpompás látványt nyújtott a téliesen öltözött londoniak mellett,
nagyszerű lovaikat pedig ezüst lószerszámok díszítették. Ám a nemesek
kétségbeesetten próbálták megzabolázni a lovakat, amelyek idegesen
táncoltak, összevissza dobálták sörényüket és horkantottak, amint a
tömeg bekerítette őket. Mögöttük a boltíves Ludgate tárva-nyitva állt.
Világosan látszott, hogy a spanyolok úti célja a kapu volt. Vagyis
inkább az úti célhoz vezető út; pár száz méterrel a kapu mögött feküdt
Mária királynő whitehalli palotája.
Isabel ismét meglátta Martint. Most már Martin is észrevette őt. A
lánynak útját állta egy asszonyság, aki mindkét csípőjén egy-egy
gyermeket tartott, és néhány férfi, aki két oldalról is próbált
bepréselődni a tömegbe. De Martin Isabel felé nyomult.
– Maradj ott! − kiáltott rá.
Majd visszahőkölt, amikor egy férfi botot lengetett meg az orra előtt
és így kiáltott: − Le a spanyol keselyűkkel! − A jelszó üdvrivalgást
váltott ki az emberekből, és a botos ember előre sétált. A többiek
felsorakoztak mögötte. Ám hirtelen egy férfi, oldalán két termetes
ifjúval elállta a támadók útját.
– A spanyol urak őfelsége vendégei! − kiáltotta egyikük. − Isten
nevében mondom, nem eshet bántódásuk!
A két párt egymásnak esett. Az újonnan jöttek is belevetették
magukat a csetepatéba. Isabel hadonászó öklöket látott, csontrecsegést
és fájdalomkiáltásokat hallott. Látta, hogy Martin figyeli az összetűzést,
sötét szeme csillogott a lelkesedéstől.
– Le velük! − ordította. Egy ököl az állára csapott. Isabelnek elakadt
a lélegzete. Martin megtántorodott, vér csordult le az ajkáról. Isabel
ledobta a hóra anyja könyvét, és a kövér asszonyba kapaszkodva próbált
utat törni Martinhoz. Vőlegénye verekedőállásba helyezkedett, hogy
szembeszálljon támadójával, de a gallérjánál fogva hirtelen hátrarántotta
egy kéz. Isabel Martin mögé pillantott. A fiú hórihorgas, szomorú arcú
bátyja állt ott, Robert atya. Isten embere, aki nem állt le verekedni öccse
ellenfelével, hanem egyszerűen még hátrébb vonszolta Martint, a
gallérjánál fogva távolítva el a harctól. Martin egyensúlyát veszítette, és
lökdösődve tiltakozott − Isabel azonban nem tudta megállapítani, hogy
hozzá akar-e visszatérni, vagy a csatározáshoz.
– Isabel! − Apja aggodalomtól sápadt arca bukkant elő a viaskodó
férfiak felett. − Fogd meg a kezem! − szólt hozzá. Előre nyújtotta karját,
a tömegen átfurakodva próbálta elérni őt. Isabel is kinyújtotta felé a
karját a tömegben.
– Az ott Martin és Robert! − kiáltotta, amikor Thornleigh odaért
hozzá. − Ott vannak! − Az egyik sikátor bejáratára mutatott, ahová
Robert berángatta Martint. Thornleigh összevonta szemöldökét.
– Akkor menjünk − mondta. A sikátor felé siettek.
Isabel közeledtére Martin végérvényesen és hevesen lerázta magáról
bátyja kezét.
– Szóltam neked, hogy Isabel itt van − mondta, majd a lányhoz
fordult. − Minden rendben?
– Semmi bajunk − mondta a lány, és már szaladt is hozzá. Amikor
odaért, látta, hogy fénylő vércseppek csordulnak le az ajkáról.
– Ó, Martin!
Martin vigyorgott.
– Semmi az egész. − De Isabel lehúzta a kesztyűjét és köpenye
belsejébe nyúlt zsebkendőért.
Thornleigh kifújta magát. Itt a sikátor elején már mind a négyen
kívül voltak a perpatvaron.
– Egek ura, mi történik itt? − kérdezte Thornleigh a tömeg felé bökve
állát.
– Spanyol kékvérűek − mondta Martin csúfondárosan. − A császár
azért küldte őket, hogy aláírják a királynő házassági szerződését. Nem
engedi ide addig a fiát, a nagy hatalmú és tekintélyes Fülöp herceget,
amíg minden i-re fel nem teszik a pontot, és minden t szárát át nem
húzzák, és természetesen amíg minden királyi állást a spanyol főurak
kezére nem juttatnak. Az erőszakos fekete gárdisták úgy viselkednek,
mintha máris övék lenne az ország.
– Ne mozogj! − parancsolt rá Isabel, és zsebkendőjét Martin
szétrepedt szájára szorította. A fiú rávigyorgott, és ő sem tudta megállni,
hogy ne mosolyogjon vissza. Közben arra gondolt, milyen jóképű a
vőlegénye, ahogy barna szeme csillog az izgatottságtól, dús, rendetlen
tincsei pedig úgy fénylenek, mint vadgesztenyék a napon.
 Kiáltás hallatszott. Mind a négyen a tömeg felé néztek. A spanyolok
egyik lova felágaskodott és a patája szétzúzta egy asszony vállát. A nő a
földön feküdt és kínjában vonaglott. Amint a nemesember megpróbálta
visszanyerni egyensúlyát a ló hátán, egy fiú hógolyóval dobta meg a ló
orrát. A ló újból felágaskodott, patáival a levegőben kalimpált, a szeme
fehéren villant. A spanyol a hóra bukfencezett. A tömeg hangosan
felmorajlott izgalmában. Miközben a nemesember a hóban fekve
csapkodott, majd megpróbált felállni, tucatnyi kéz ragadta meg lovának
kantárját. A lovat berángatták a tömegbe. Lefejtették róla ezüsttel
kirakott lószerszámát. Győzelmi kiáltás harsant.
Az emberek lehajoltak és havat markoltak fel. Hógolyók záporoztak
a spanyolok nyakába. Az elesett nemes karját pajzsként a feje elé tartva
az egyik társa felé bukdácsolt, aki felrángatta a lova hátára, mintha egy
csatamezőn francia ágyúk − nem pedig a londoni polgárok hógolyói −
kereszttüzében lennének. Egy hatalmas hógolyó, amelynek a közepébe
követ gyúrtak, betörte a megmentett spanyol halántékát. Spriccelt a vér.
Az ember feje megmentőjének vállára hanyatlott.
A Ludgate közvetlen közelében álló spanyol lovas a kapu oldaláról
kezdett átvágni a tömegen. A kardját elővonta és spanyolul kiabált
valamit. A többi nemes − érezve, hogy megmenekült − megsarkantyúzta
a lovát és utána nyargalt. Az útjukban álló emberek szétszóródtak,
többen megbotlottak és elestek a nagy lökdösődésben. A Ludgate felé
vágtázó urak heves hógolyózáport kaptak a hátukba. Átügettek a
boltíves kapun, amelyen túl már biztonságban voltak. A gazdátlan ló
követte őket. Az a néhány ember, aki eddig ellenállt a tömegnek,
feladta, visszafordult és a katedrális felé futott. A győztes párt, miután
elfoglalta a terepet, sértéseket zúdított mindkét irányban, a menekülő
urak és a vesztesek felé.
Isabel, az apja, Martin és Robert a sikátor bejáratából nézték végig
mindezt. Thornleigh megfordult, egyik kezével végigszántott szétzilált
haján.
– Martin − szólalt meg komolyan −, van valami közöd ehhez az
egészhez?
– Nem, Thornleigh uram, semmi köze hozzá − mondta Robert
nyugodtan. − A Szép Vadócban várakoztunk, amikor hallottuk, hogy a
haddelhadd elkezdődik. Martin félt, hogy Isabelnek és önnek valami
baja eshet, ezért kiszaladt szétnézni. Tulajdonképpen még a kalapját is
bent hagyta.
– Azzal ne törődj − szakította félbe Martin. Félénken rámosolygott
Thornleigh-ra. − Attól tartok, uram, hogy hiába jött. Az üzlettársam,
akivel szerettem volna, hogy találkozzon, rögtön kereket oldott, amikor
a zavargás kitört. Sajnálom. Főleg azután, hogy Isabelen keresztül olyan
ígéretekkel csábítottam, hogy a barátom és én gazdaggá tesszük önt.
– De hiszen én gazdag vagyok − mondta Thornleigh.
Isabel elrejtette mosolyát.
– Igen, uram − mondta Martin óvatosan. − De a Muscovy-
konzorcium tényleg vonzó lehetőség. Különösen egy olyan colchesteri
ruhakereskedőnek, mint ön. Ki van téve a piac szeszélyeinek és más
hasonló gondoknak. Nem is beszélve a veszélyről, amit a hajózás jelent.
– Martin − mondta Thornleigh −, hagyd meg nekem a colchesteri
ruhakereskedelmet, és szállj be a családod borüzletébe. A
borkereskedőknek még a szűkösebb esztendőkben is jól megy. Figyelj
ide − mondta hátrapillantva a fogyatkozó tömegre −, a Daru, ahol
megszálltunk, itt van a közelben. El kell látni a szádon lévő sebet, és a
feleségemnek van valami jó kenőcse. És biztos vagyok benne, hogy
Robert atyának is jólesne utána egy nyugodt fél órát a kályha mellett
üldögélnie. − Isabel köré fonta karját. − Tudom, hogy nekünk is jólesne,
igaz, Bel? Nos, akkor mindketten tartsanak velünk a Daruba.
– Köszönöm, uram − mondta Robert csendesen −, de van még egy
találkozóm.
Szigorúan öccsére nézett. − Tartsd magad távol a bajtól, Martin.
Elköszönt Thornleigh-tól és megcsókolta Isabel arcát. Isabel ezt
súgta a fülébe: − Robert, nemsokára már nem úgy kell besurrannod
Meghez és a csöppségeidhez, mint valami tolvajnak éjszaka. Rábírjuk
ezt a királynőt, hogy engedje a papokat férfiként élni.
Robert hálásan megszorította a lány kezét, és halványan
rámosolygott. Lassan elsétált a katedrális irányába.
Martin megrázta a fejét.
– Robert még mindig azt hiszi, hogy vigyáznia kell rám − mondta
gúnyosan, de félreérthetetlenül szeretet érződött ki a hangjából.
Thornleigh mogorván figyelte a szétoszlott tömegből megmaradt
embereket. A nők, a gyerekek és az idősebb férfiak már mind elmentek,
de sok siheder a győzelemtől elbizakodottan még ott őgyelgett. Az
egyik spanyol lovának a nyerge a vértől rózsaszínné vált hóban feküdt,
mellette úri kalapról leesett kékeszöld, színjátszó tollak hevertek. Két
rongyos öltözetű kisfiú kutatott a szemétben, és az egyik diadalittasan
halászta ki az egyik spanyol fehér bőrkesztyűjét. Thornleigh ezt
motyogta: − Nem sok jót hozott ez a mai nap.
– Talán mégsem így van − mondta Martin −, hátha mindez arra
készteti a királynőt, hogy kétszer is meggondolja a spanyol házasságot.
És a mise újbóli bevezetését.
– A misét a törvény írja elő, Martin − szögezte le Thornleigh.
Fenyegetően ejtette ki a szavakat.
Isabel el akarta onnan terelni a két férfit, mielőtt még
összevesznének.
– Igen, a törvény − dohogott Martin. − És a pápisták teljesen
eluralkodnak majd rajtunk, ha a spanyolországi Fülöp beteszi ide a
lábát. És néma szerzetesek ütik fel tanyájukat a kolostorokban. És jön az
inkvizíció. Embereket fognak elégetni a piactereken.
– Ne beszélj badarságokat! − csattant fel Thornleigh. Kissé
megenyhülve hozzátette:
– A katolikusok is ugyanannyit vásároltak fel a kolostorok földjeiből,
mint mi, protestánsok. Ők sem adják azokat vissza, mint ahogy mi sem.
Ami pedig az inkvizíciót illeti, az angolok erre soha nem pályáznának.
– Az angoloknak ebbe valószínűleg nem lesz beleszólásuk.
Spanyolok ülnek majd a bíróságokon, és spanyol seregek
engedelmeskednek majd Anglia spanyol királyának.
Thornleigh felsóhajtott, szemmel láthatóan nem akarta megvitatni a
témát.
– Csak azt tudom − mondta higgadtan −, hogy segítenünk kell Mária
királynőt abban, hogy megtalálja a türelemhez vezető utat. Annak
ellenére, ami ma történt, az emberek készek támogatni őt. Mellette
álltak akkor is, amikor Northumberland megpróbálta megváltoztatni az
öröklési rendet. Mindannyiunk kötelessége…
– Te jó ég, uram − kiáltott fel Martin −, úgy beszél, mint a pápisták.
Thornleigh mélyen belenézett a fiatalember szemébe.
– Van néhány nagyon jó katolikus barátom és üzletfelem. Nem
akarnak nekem ártani. És én sem nekik. Egyedül csak így boldogulhat
ez az ország.
– Uram, én csak azt akartam mondani…
– Mi az ördögöt akartál? Inkább jobban belegondolhatnál ebbe, fiam.
Mivel nemsokára felelősséget kell vállalnod a családodért. És ha azt
hiszed, hogy hagyom, hogy a lányom…
– A könyv! − kiáltott fel Isabel. Elkerekedett szemmel nézett egy
férfit, aki véletlenül rálépett a könyvre, amelyet ő vásárolt az
édesanyjának. A férfi továbbsétált, és a könyv ott feküdt a piszkos
hóban gazdátlanul, a sikátor és a tömeg közötti nyitott téren. Isabel
elindult, hogy felvegye.
– Hagyd, majd én − állította meg apja. − És azután Bel − tette hozzá
komoran − hazamegyünk.
Elment, hogy visszahozza a könyvet.
Martin a távolodó alakot figyelve ezt suttogta Isabelnek: − Sejt
valamit?
A lány mosolyogva rázta a fejét. − Semmit.
– Ügyes kislány vagy.
Hangjában nem tükröződött lekicsinylés, csak csodálat.
– Nem is volt olyan nehéz − jelentette ki Isabel keserű mosollyal. −
A szüleim a saját kis világukon kívül semmit nem látnak. Apám egész
nap gyapjúkötegeken és szövetbálákon tartja a szemét. Anyám folyton
könyvekbe temetkezik. − Megvetően csóválta a fejét, majd erősen
megrázta, hogy kiűzze ezeket a gondolatokat. Nem a szüleiről akart a
fiúval beszélni. Várakozón nézett Martinra.
– Nos? − kérdezte. Alig tudta palástolni izgatottságát. Nagyon fontos
volt számára, hogy vele együtt részt vegyen ebben a nagy
vállalkozásban.
– Igen − mondta a fiú széles mosollyal. − Thomas Wyatt úr hajlandó
veled találkozni.
Isabel meglepetésében és örömében mélyet lélegzett; érezte, ahogy a
hideg levegő a tüdejébe mar.
– Mikor?
– Holnap délután a tanácskozásunkon. Mikor utaztok haza
Londonból?
– Holnapután.
– Rendben. De el tudsz majd szabadulni a szüleidtől?
 – Elrendezem. Holnap mikor?
– Vacsoraidőben.
– Nálatok?
Martin bólintott.
– Okos dolog ez? − kérdezte Isabel.
Martin elmosolyodott.
– A legtöbb rokonom még itt maradt karácsony után is, olyan nagy a
jövés-menés otthon, hogy valójában az a legbiztonságosabb
találkozóhely. És holnap különben is csütörtök, amikor az egész család
elvonul a sörkertbe.
Isabel érezte, hogy melegség árad szét az ereiben. Egyrészt a
lelkesedéstől, másrészt a félelemtől. Megszorította Martin karját, ezzel
is ki akarta fejezni szoros összetartásukat a nagy veszélyben.
Természetesen a férfiaknak kell majd szembenézniük az igazi
veszélyekkel, de biztos volt benne, hogy ő is tehet valamit − lovakat
szerezhet, üzenetet közvetíthet vagy bármi mást.
– Annyira szeretnék segíteni − mondta elszántan.
Martin a lány kezére tette a kezét és megszorította. Tekintete tiszta
szerelemről árulkodott. Isabel a fiú arcához emelte arcát, csókot várva.
– Csodálatos vagy − suttogta Martin, ahogy szájuk egymáshoz
közeledett. De hirtelen felegyenesedett és figyelmeztetően a szájához
emelte ujját. Isabel apja elindult visszafelé, miközben a havat porolgatta
a könyvről.
Thornleigh kiáltást hallott, és hátrafordult. Isabel paták dobogását
hallotta. Lovak ügettek végig az Ave Maria úton.
– A királyi testőrség parancsnoka és az emberei! − kiáltotta Martin.
Húsz vagy még több félig páncélba öltözött lovas közeledett
fenyegetően a tömegből megmaradt emberekhez. Az utcán ténfergő
ifjak megálltak és tátott szájjal bámultak. A másik irányból hasonló
patazajt visszhangzott a Ludgate kőboltozata, amint még több lovas
robogott be a palota felől.
– Fussunk!
A tömeg felbomlott, emberek iramodtak szét minden irányban. Isabel
látta, amint apját elnyeli a menekülők és a rájuk lecsapó lovasok
forgataga. Az egyik lovas kardja a magasba lendült, megcsillanva a
fényben, majd lecsapott. Valaki felkiáltott.
 – Apám!
Isabel megindult felé. Csakhogy ordibáló férfiak özönlöttek köré,
elállva útját. Csapdába került. Egy pillanatra meglátta apja arcát, aztán
újra fájdalomkiáltást hallott; lökdösődve próbált utat törni magának,
hogy megtalálja Martint. Karok és vállak sokasága töltötte be a látóterét.
Ezenkívül semmit nem látott. Egy férfi könyöke fájdalmasan a mellébe
fúródott. Az egyik lovas mellvédje megcsillant felette, és a kardja
lecsapott. Egy férfi üvöltve kapott félig lemetszett füléhez, amelyből
spriccelt a vér. A lány arca előtt egy tőr emelkedett a magasba. Isabel
térdre esett.
Négykézláb, vakon mászott a másik irányba, a kocsmához vezető
sikátor felé, csizmák, paták és vérfoltos hó mellett haladva. Amikor
elérte a sikátor bejáratát, talpra ügyeskedte magát. Jobbra-balra
forgolódott, hátha megtalálja Martint. Ám a csatázó férfiak közelebb
szorították a sikátorhoz, és Martint sehol sem lehetett látni. Emberek
futottak el mellette és félretolták eszeveszett igyekezetükben, amellyel a
kapitány katonái elől próbáltak elmenekülni. Egy lovas pontosan az ő
irányába csörtetett kivont karddal, gyilkos kedvvel a szemében.
Futásnak eredt a szétszórt szeméthalmokon bukdácsolva. Elöl elzárta az
utat egy oldalára dőlt szénás szekér, amelynek kiesett az egyik kereke.
Isabel megállt és kétségbeesetten hátranézett.
A lovas már nem követte.
Valaki nevetgélt. Isabel gyorsan körbepislantott. A szekér végénél a
két guberáló fiú guggolt. Isabelnek elakadt a lélegzete. A fiúk egy
fekete macskát akasztottak fel a szekérre, és a macskának egy kékeszöld
színjátszó tollat szúrtak a fülébe. Az egyik fiú rávigyorgott, amint
megbökte a macskát, amitől az himbálózni kezdett.
– Látja? − szólt hozzá. − Ez itt a rohadék spanyol herceg.

2.
AZ ANGOL IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS

Carlos Valverde, az Essex tartományban található Colchester

bíróságának negyedévi ülésszakán folyó ötödik, most kezdődő ügy
vádlottja szürke szemét összehúzva mereven bámulta a meghívott
területi bírót, mintha így próbálná meg kiterjeszteni rá az akaratát és
elnyerni jóindulatát. Csodálatos módon ez be is vált, mivel a vastag
nyakú bíró lenézett a padjából az ellenfél ügyvédjére, és ridegen ezt
mondta: − Sydenham mester, ennek a bíróságnak más fontos ügye is
van. Tekintettel a sértett távolmaradására, úgy rendelkezem, hogy…
Mintha hívásnak engedelmeskedne, egy ember nyomakodott be a
hátsó ajtón, és előre lépett az ügyvédhez. Edward Sydenham
tiszteletteljesen a bírói pad felé fordult.
– Bíró úr, Lord Anthony Grenville, a kliensem megérkezett. És
bocsánatot kérünk a késésért.
Mindketten meghajoltak és leültek.
Carlos lenyelte mély csalódottságát, ámbár nem volt meglepve; soha
nem hitt a csodákban. Ha háború, hát legyen háború!
– Csendet a teremben! − kiáltotta a törvényszolga. Az imént
Grenville belépésére mozgolódás támadt a terem hátsó soraiban, ahol a
nézők maroknyi csoportja foglalt helyet, köztük az előző pert megnyerő
hölgy gratuláló rokonai. A rokonok sietve elhagyták a termet. Az ott
maradt mintegy tucatnyi ember elhallgatott.
Carlos szemügyre vette ellenfelét. A keménykötésű, pirospozsgás,
hetven év körüli Lord Grenville gazdagon, de nem hivalkodóan volt
felöltözve, fejét dús hajkorona fedte, arca megfellebbezhetetlen
tekintélyt tükrözött.
Anélkül, hogy egy szót is szólt volna ügyvédjéhez, Grenville
kényelmesen elhelyezkedett a székén, ujjait összefűzte a hasán, mintha
ezt akarná mondani: Essünk túl rajta. Carlos most látta először
Grenville-t, bár Grenville megbízottai már hónapok óta folyamatosan
zaklatták. A jogi eljárás költségeinek fedezésére Carlosnak el kellett
adnia harci ménjét és teljes hadi felszerelését; a földjén kívül semmije
nem maradt. Még azon is eltöprengett, hogy ne vegye-e el valamelyik
gazdag polgár közönséges arcú lányát; minél csúnyább az asszony,
annál nagyobb a hozomány. A birtok még csak négy hónapja volt az
övé, így még egy hónapig a földbérlők által fizetendő haszonbérre sem
számíthatott. Isten a megmondhatója, hogy ezekben a hetekben mennyi
készpénzre volt szüksége, hogy kifizesse a mellette ülő vérszívó
ügyvédet, Powyst. És hogy megvegye ezt a díszes köpenyt, gondolta
fanyarul, rápillantva a válláról leomló rókaprémmel bélelt fekete
bársony ruhadarabra. Az extravagáns vásárlásra azon próbálkozása
szolgáltatott okot, hogy a bíróságon finom úriembernek tűnjék, amint
ezt új, földesúri státusza meg is kívánta; de a köpeny alatt
elhasználódott, bőrfoltokból varrt zekéjét és, mint mindig, kopott
lovaglócsizmáját viselte. Nagyon jól megvolt díszes ruhák nélkül, de a
birtokot nem nélkülözhette. A föld volt mindene.
A hideg huzatban, amely éppoly ártalmas, mint a talaj menti köd,
arrébb csúsztatta lábát. A jobb térdébe ismerős szúrás nyilallt − annak
emléke, hogy harminc évéből túl sokat töltött harctereken, a császár
átázott sátraiban. Leginkább az angol telek viselték meg a térdét. Madre
de Dios, gondolta, hogyan lehetséges, hogy egy ország egyszerre legyen
ilyen hideg és ilyen nyirkos?
– Köszönjük, Sydenham mester, most már van felperesünk − mondta
a bíró lemondóan. − Mégis fennáll a kérdés, hogy van-e alperesünk? −
Szúrós tekintetével Carlost, majd a mellette ülő ügyvédet: a szikár,
őszes hajú, pergamen bőrű, rossz leheletű Powyst pásztázta. − Végül is,
Powys mester, ha jól értem, az ön ügyfele külföldi.
Carlos hirtelen megmerevedett. Hat Angliában töltött év után ugyan
elég jól beszélte a nyelvet, de tartott az angol polgári jog félelmetes
szakkifejezéseinek áradatától. A jog olyan területnek számított, amelyen
még nem volt tapasztalata. Bizonytalanná, kiszolgáltatottá tette.
Gyűlölte ezt az érzést.
Powys felállt.
– Tisztelettel, bíró úr, ügyfelemet öt hónappal ezelőtt a birtok
hűbérúri jogának adományozásakor honosították, ezzel a kései
elismeréssel méltányolva kivételes szolgálatait a király skótok ellen
viselt háborúiban. A lordkancellári hivatal tanúsítványát csatoltuk.
– Egy spanyol zsoldos honosítása? − A bíró a tanúsítványt kereste a
papírjai között. − Ez nagyon szokatlan.
– Igen, bíró úr, de van rá precedens − mondta Powys. − Egy
bizonyos Alfonso Gamboa ezredesnek birtokot, hűbérúri jogot és a
Middlesex megyei Stanmer parókiája javadalmának kegyúri tisztjét
adományozták honosításakor. Mindez pedig történt…
– Elég, Powys mester − szakította félbe a bíró, felemelve a kezét,
miután megtalálta az iratot. − Azt mondtam, hogy szokatlan, nem azt,
hogy lehetetlen. Nem okoz problémát számomra ezen adományozó-
levél hitelességének elismerése. És ebből következik az alperes
birtoklásának legitimitása.
– Köszönjük, bíró úr.
Powys leült.
A bíró kételkedő, vizslató pillantást vetett Carlosra. − És hogy tetszik
önnek itt… − irataira pillantott −, Valverde mester?
Carlos fanyarul elmosolyodott.
– Hideg van errefelé, uram.
A bíró felnyerített.
– Nos, bízom benne, hogy az igazságszolgáltatásunkat nem fogja
hidegnek találni. − Írnokára pillantott, szellemessége elismerését várva.
Az írnok kötelességtudóan mosolygott, és a két ügyvéd is udvariasan
kuncogott.
Carlos zavarában egyik kezét rövid, sörteszerű hajához emelte, majd
megvakarta borostás állát. Nem irigyelte ezeket a puhány, könyvekben
jártas férfiakat, de ezt az arénát kétségkívül ők uralták. Miközben
pillantását a két törvényszolgára vetette, akik Sydenham közelében a
falnál ácsorogva unatkoztak, elfogta az a kellemetlen érzés, hogy velük
több benne a közös, ők az izomerőt képviselték, nem pedig a hatalmat.
Az elkeseredettség és a remény kínzón hullámzott benne már hetek óta;
most is összeszorult a gyomra. Különös, hiszen a csatamezőkön sokkal
nagyobb veszélyekkel is szembenézett már, és túlélte. De éppen ez az!
Elege lett a csatamezőkből. A jólétnek és a megszerzett társadalmi
rangnak a csábító íze − és az a még vonzóbb lehetőség, hogy valami
tartósat építhet − megnövelte az étvágyát, ezért most már foggal-
körömmel ragaszkodni fog ahhoz, amije van, bármibe kerül is.
– Nos hát − szólt a bíró, hirtelen hivatalos hangra váltva. − A
kérdéses majorság, amely… − Feljegyzéseiben keresgélt. − Mi is a
neve, Powys mester?
Powys félig felemelkedett ültéből.
– Prittlewell, bíró úr.
Leült és Carloshoz fordult. Bizalmas félmosolya azt jelezte: a címét
bizonyító okirat érvényes. Megnyerjük a pert.
– Prittlewell, persze − mondta a bíró. − A vonatkozó
törvényhatóság… − Powys újra összerezdült. − Rochford, bíró úr. A
tengerparton. − És leült.
– És a birtokhoz tartozik… − Ez alkalommal megtalálta az
információt a jegyzetei között. − Kétszáztíz hold művelhető földterület
és kaszáló − olvasta föl hangosan − és százhúsz hold harasztos. Egy
széllel hajtott és egy lóerővel működő malom. Huszonegy gazdálkodó
bérlő, amelyből nyolc örökjogon és tizenhárom haszonbérben használja.
A földbirtokos saját használatú területe, úgy látom, főleg mocsárvidék.
− Carlosra pillantott. − Jó lábasjószág tartására a láp − mondta és
mosolygott. − Na és persze lovaknak is megfelel.
Carlosnak tetszett a bíró. Egyformán látták a dolgokat. Miután
tanulmányozta a lápon kitenyésztett és nevelt jófajta lovakat, Carlos
maga is ilyen irányban tervezte gazdasága fejlesztését. A lovakat igazán
jól ismerte.
– Nos, akkor hát − mondta a bíró − térjünk rá a felperesnek a birtokra
vonatkozó követelésére. − Kemény pillantást vetett a szemben ülő
ügyvédre, Sydenhamra. Carlos is így tett. Sydenham viselkedésében
valami óvatosságra intette. A férfi már túl volt az ifjúsága delén, és
vörös haja ellenére nem nézett ki sem túl erősnek, sem különösebben
tüzesnek. Az az erőtlen könnyedség, ahogy ült és szórakozottan egy kis
piszokdarabkát pöccentett le zöld szaténkézelőjéről, az elpuhultság
illúzióját keltette. De Carlos érezte, hogy ez valójában csak a pillanatnyi
látszat.
A bíró szigorú tekintetébe most már mintha megvetés is vegyült
volna.
– A felperes a prittlewelli birtokra való jogát a Kincstárgyarapítási
Törvényszék1 egy okiratára alapozza. Így van?
– A majorság a néhai Somerset herceg uradalmához tartozott, bíró úr
− mondta Sydenham. − Somerset jogfosztásakor elkobozták, és így
visszakerült a koronához, majd örökös birtokként a kliensemnek
adományozták.
– Elég − szakította félbe a bíró. − Itt látok magam előtt egy papírt
ezen tiszteletreméltó bíróság egy írnokától. De ezen az iraton − olyan
megvetéssel ejtette ki e szót, mintha egy hírhedt prostituáltat az „úrnő”
címmel tisztelne meg − még dátum sincs, Sydenham mester. − Mintha
penészes szagot árasztana, sarkánál fogva tartotta el magától a papírt. −
Ezenkívül hiányoznak róla a tanúk aláírásai és a majorság leírása. Még
az uradalom helyét sem adja meg. Vajon valóban alkalmas ez arra, hogy
bíróságunk alapos vizsgálatának tárgyát képezze?
Sydenham beszédre nyitotta a száját.
– Vagy hogy egyáltalán − a bíró hangja hirtelen zengőre váltott −
számot tartson érdeklődésünkre?
Csend ült a teremre.
– Csak megismételhetem, bíró úr − mondta Sydenham −, hogy ezt az
iratot őfelsége Westminsterben székelő Kincstárgyarapítási
Törvényszéke bocsátotta ki.
– Sydenham mester, a Westminsterben székelő Kincstárgyarapítási
Törvényszéknek többek között a szellentésre és a böfögésre is vannak
rendeletei, de ettől én még nem tekintem ezeket a jogtudomány
részének!
Sydenham maga elé bámult.
– Mindezekből adódóan… − mondta a bíró, és félresöpörte az
iratokat.
Carlos érezte, amint szívét a remény apró hulláma rezegteti meg.
Mégis én nyernék? Várjuk ki a végét, mondta magában.
– …mivelhogy nem találok az alperesnek ezen majorság birtoklása
ellen szóló érvényes panaszt…
Madre de Dios, van igazság! A bíró a javamra dönt!
– …és nem látom más akadályát sem annak, hogy az alperes a birtok
hűbérura maradjon…
– Elnézését kérem, bíró úr − szakította félbe Sydenham −, de ha a
bíróság megengedné, szeretnénk egy tanút beidézni.
A bíró csalódottnak látszott.
– Egy tanút?
– A magam részéről egyetértek a bíró úr lekicsinylő véleményével a
benyújtott iratot illetően − mondta Sydenham. − Azt elődöm, Lord
Grenville korábbi ügyvédje nyújtotta be. Mindazonáltal azóta új
bizonyítékok kerültek látókörömbe, melyek méltók a bíróság
figyelmére.
Carlos gyanakodva figyelte Sydenhamet. Valóban történt
ügyvédcsere. Lord Grenville pár héttel ezelőtt kirúgta korábbi
ügyvédjét, és ez a Sydenham lépett a helyére. Carlosnak most az a
kényelmetlen érzése támadt, hogy Sydenham csak arra várt, hogy elődje
taktikája kudarcot valljon, mielőtt elindítja a saját friss támadását.
Powys felpattant.
– Bíró úr, tiltakozom. Mi szükség lehet egy tanú bevonására, ha a
bíróság a felperesnek a majorságra való jogát egészében elveti?
Mielőtt a bíró bármit is mondhatott volna, Sydenham emelkedett
szólásra, halványkék szemét szinte fenyegetően szegezve a bíróra.
– Alázatosan kérem, engedje meg, hogy folytassam, bíró úr.
Bizonyára ezt kívánná őfelsége Mária királynő is, aki abbéli óhaját,
hogy egész birodalmában az igazság győzedelmeskedjen, a bíró úr saját
példaszerű megbízatására is kiterjesztette.
A bíró vészjósló pillantást vetett Sydenhamre.
– Ám legyen, uram − mondta. − A királynő igazságszolgáltatása
érdekében. − Dühös, mégis hajlandóságot kifejező sóhajjal dőlt hátra
székében. − Szólítsa hát be a tanúját!
A tanú egy vékony, görnyedt hátú, kopasz férfi volt. Feleskették.
George Hobynak hívták, aki gazdálkodó és haszonbérlő a Dindale
majorságban. Sydenham felhívta a bíróság figyelmét arra tényre, hogy
Dindale és Prittlewell egymással határos.
Powys szemöldökét összevonva nézett Carlosra és suttogva kérdezte:
− Miért van ez itt?
Carlos vállrándítással jelezte, hogy fogalma sincs róla.
Sydenham rámosolygott a tanúra. Hoby tiszteletteljes bólintással
válaszolt. Láthatólag nem érezte jól magát, de ijedtnek sem tűnt.
– Hoby mester − kezdte Sydenham elmondaná a bíróságnak, hogy
mit csinált ez év október másodikán délután?
Hoby a torkát köszörülte.
– Elvittem egy malacot a piacra. Vacsorára hazajöttem. Susannal a
tengerpartra mentünk.
– És Susan…?
– Az unokám. Hatéves lesz a következő Aratás ünnepén.
– És mi történt, miközben a tengerpart felé sétáltak?
– Prittlewell új urával találkoztunk. Az a spanyol úr, amott − mondta
Hoby Carlosra mutatva.
– Valverde mester − pontosította Sydenham a bíróság számára. − És
mit mondott Valverde mester önnek?
– Nem sokat. Egy sövénykerítés felállításával foglalatoskodott. Azzal
zárta le a tengerpartra vezető ösvényt. Azt mondta Susannak és nekem,
hogy ezentúl majd a másik utat kellene választanunk, amely Pollardék
mogyoróligetét megkerüli.
– Vagyis, hogy a Dindale-en átvezető utat használják és ne a
Prittlewellt keresztülszelő ösvényt? − magyarázta Sydenham.
– Ahá. Pollardék lápja mellett. Ez régebben csupa ingovány volt, de a
spanyol úr levezette a környéken a vizet, hogy lovakat tudjon legeltetni.
Azt mondta, hogy a Pollardékon átvezető út most már biztonságos. És
gyorsabb is arra menni, mondta.
– Nos, Hoby mester, mióta járt át a Prittlewellen átmenő ösvényen,
hogy a tengerpartra jusson?
– Ó, hát mióta csak az eszemet tudom. − Hoby meghúzta a fülét
miközben utánagondolt. − Amikor annyi idős voltam, mint Susan most,
nagyapám apjával már jártam rajta.
Sydenham a bíróhoz fordult.
– Valójában Hoby mester családja ősi, szokásjogon alapuló
szolgalmi jogot élvezett a Prittlewellen át a tengerpartra vezető útra.
Hoby mester őse, egy bizonyos Cuthbert Hoby, a dindale-i és
prittlewelli erdőségek királyi erdőfelügyelője volt IV. Henrik királyunk
uralkodása alatt. A király életét megmentő szolgálatának elismeréseként
IV. Henrik az örökös erdőfelügyelői posztot Hobynak és valamennyi
egyenesági leszármazottjának garantálta.
– Megmentette a király életét? − kérdezte izgatottan a bíró.
– Azt hiszem, egy vadkan támadt a királyra, bíró úr – magyarázta
Sydenham.
– Itt van nálam egy nyilatkozat, amely taglalja a körülményeket −
felpillantott és könnyedén hozzáfűzte − dátummal és tanúkkal
hitelesítve.
A bíró figyelmesen áttanulmányozta az iratot és elégedettnek tűnt.
– De hát Sydenham mester, mi köze van ennek a százötven évvel
ezelőtti eseménynek a bíróságunk előtt folyó perhez?
– Bíró úr, sok generáció óta Dindale lakosai a Prittlewellen átvezető
utat vették igénybe, ha homokot akartak gyűjteni.
– Homokot? − A bíró Hobyhoz fordult. − Ezért mentek arra aznap?
Hogy homokot hozzanak?
– Ó, igen, bíró úr.
 – Milyen célból?
– Susan nyúlketrecébe. Jól bánik a nyulakkal a mi ügyes Susanunk −
tette hozzá Hoby büszkén.
– De Valverde mester megállította önöket, nemde? − mondta
Sydenham, hogy Hoby figyelmét erre a fontos dologra visszaterelje.
– Ühüm. A másik útra irányított. Gyorsabb is volt arra menni, éppen
ahogy mondta.
– Azonban meggátolta önöket abban, hogy a hagyományos utat
használják − hangsúlyozta szigorúan Sydenham.
Hobby vállat vont.
– Hát igen.
Carlos nyugtalan pillantást vetett Powysra. Mi ez az egész? De
Powys − a koncentrálástól összeráncolt homlokkal figyelve Sydenham
tanúkihallgatási taktikáját − ügyet sem vetett rá.
– Nos hát, Hoby mester − folytatta Sydenham. − Tegnap ön ebben az
ügyben formális panaszt tett Valverde mesternél, nemde?
– Ühüm.
– Elmondaná a bíróságnak?
– A sörfőző kocsmájában volt. Mondtam neki, hogy nem kellett
volna − a helyes kifejezést keresve szünetet tartott − gátolnia engem az
út használatában.
Powys rosszalló tekintetet vetett Carlosra.
– Ezt nem mondta el nekem − súgta oda. Carlos dühbe gurult. Azt
várják el tőle, hogy minden alkalommal, amikor egy öregember valami
marhaságot mond egy kocsmában, ügyvédhez szaladjon?
– Nos − morogta Powys −, Sydenham küldte oda, hogy
panaszkodjon. Érzem, hogy bűzlik a dolog.
Sydenham folytatta tanúja kihallgatását.
– És amikor panaszt emelt, volt ott egy tanú is?
– Ühüm. A szomszédom, Roger Pollard.
– És mit válaszolt Valverde mester?
– Azt mondta, hogy a legelőjének és az én Susanomnak is jobb
lenne, ha a másik utat használnánk.
– Vagyis elutasította, hogy az önnel szembeni helytelen viselkedését
jóvátegye?
Úgy tűnt, Hoby vonakodik ennyire messze menni. De végül is igent
hümmögött.
Sydenham elbocsátotta tanúját. Hoby elvonult, miután kalapjához
emelve kezét tiszteletteljesen üdvözölte Lord Grenville-t. Sydenham
maga elé vett egy vastag kötetet, és hangos felolvasásba kezdett. A
szöveg normann francia nyelven íródott. Carlos egy mukkot se értett
belőle.
– Mit mond? − suttogta.
– Egy réges-régi rendelet − mormogta Powys. − Alapvetően arról
van szó, hogyha a korona erdeiben egy földesúr gátolja az
erdőfelügyelőt a szokásos úton való haladásában, és − miután a sértett
fél panaszát meghallgatta − továbbra is szándékosan akadályozza azt, a
földesúr birtoka a korona javára elkobzandó.
Carlos csak nagyjából értette meg ezt a Sydenham francia nyelvű
mormogása mellett elhangzó angol nyelvű szóáradatot. De egy szó
ágyúlövésként csapódott be tudatába. Elkobzás.
– De Sydenham mester − mondta a bíró szemöldökét ráncolva
Dindale-ben egyáltalán nem volt erdő már több mint ötven éve. És a
tanú épp most közölte velünk, hogy a gyerek csak homokot szeretett
volna a nyúlketrecébe.
Sydenham letette a törvénykönyvet.
– Bíró úr, Hoby mester és családja mint Cuthbert Hoby egyenesági
leszármazottai, a korona erdőfelügyelői jogaival rendelkeznek. És egy
erdőőr, mint ön bizonyára tudja, felelős az erdő és a zöldterület minden
birtokháborítási és jogsértési ügyében, valamint az őz, szarvas és
vaddisznó húsáért.
Most már a bírónak is kezdett derengeni a dolog.
– És az üregi nyulakért − nyugtázta kelletlenül.
– Briliáns − mormogta Powys, akarata ellenére.
Carlos az ügyvédjére meredt.
– Csináljon valamit! − suttogta rémülten.
A figyelmeztetés felrázta Powyst. Hirtelen felállt.
– Bíró úr, határozottan tiltakoznom kell a bírósági eljárás ezen
megsértése ellen. Korábban a felperes irományával azt kívánta
bizonyítani, hogy ügyfelem nem legális ura a majorságnak. Most
hirtelen azt vélelmezi, hogy ügyfelemé a birtok, de az elkobozandó. A
folyó per tartalmának ilyen megváltoztatása nem támogatható!
 – Viszont − emelkedett gyorsan szólásra Sydenham −, bíró úr
bölcsen úgy látta helyesnek, hogy a korábbi tartalmat diszkreditálja a
hiányos okmány miatt.
A bíró rosszallóan nézett.
– Mégis, Powys mesternek igaza van abban, hogy…
– Bíró úr − szakította félbe könnyedén Sydenham. Egy papírt
mutatott fel. − Egy hivatalos utasítást szeretnék bemutatni.
– Jóságos isten − suttogta Powys bámulatában. Tágra nyílt
szemekkel fordult Carloshoz. − Egy parancs. A királynő saját kezétől.
– Bízom benne, hogy bíró úr végrehajtásra alkalmasnak találja −
mondta Sydenham, miközben a királynő okiratát és a kötetet, melynek
rendeletét idézte, átadta az írnoknak. Az írnok a bíróhoz vitte őket. A
bíró kézbe vette a papírt, és nem titkolt tisztelettel pillantott a királynő
kézírására. − Ez az okirat − folytatta Sydenham − jogot biztosít
ügyfelemnek, Lord Grenville-nek minden ezen megyében a korona
javára elkobzott föld felett. A most tanúsított események alapján a
prittlewelli majorság elkobozandó. Ezért annak ügyfelem tulajdonába
kell kerülnie.
A bíró rémült szemekkel bámulta a bizonyítékot. A bíróság
várakozott. Carlos szíve hangosan zakatolt. Valami rettenetes történt, de
micsoda? A pánik beteges érzése idegen volt számára, zavarba ejtő.
Csak azt érezte, hogy végzetes csapás érte. És hogy azt az ügyvéd,
Sydenham okozta.
A bíró mélyet sóhajtott. Vállai előreroskadtak. Letette a papírlapot,
és hatalmától megfosztottan dőlt hátra székében.
Carlos tudta, hogy elvesztette a földjét.
Amikor végre a bíró szájából elhangzott az ítélet, Carlos már alig
hallotta. Szemét Sydenhamra szegezte. Sydenham ránézett, azután már
fordult is vissza a bíróhoz. De Carlos felismert valamit a tekintetében.
Már látta ugyanezt a nemtörődömséget egy német megyéspüspök
szemében, akinek valaha a zsoldosa volt. Egy falakkal védett város előtt
vívott véres összecsapás után a püspök lóháton, egy biztonságos
dombról nézett át saját hadseregének szétszórt tetemei fölött.
– Nyolcvan − mondta a püspök, de nem a halottak számát becsülte
fel, hanem a brutális támadással nyert terület méterekben számított
mértékét. Sydenham Carlosra vetett pillantásában ugyanez a hidegvérű
számítás tükröződött.
A bíró felállt. A bíróság felállt. A bíró egy mellékajtón át távozott.
Az írnok összeszedte az iratokat. Grenville is felemelkedett, és miután
Sydenhamre mosolyogva jelezte, hogy ügyvédje megfelelt elvárásainak,
távozott a bíróságról. Sydenham az írnokhoz fordult, hogy visszakapja
törvénykönyvét. Carlos válla mögül hallotta Powys hangját, a
mentegetőzések áradatát − szavakat, melyek nem jelentettek számára
semmit. Aztán Powys is kisétált.
Carlos felállt, pillantását még mindig Sydenhamre szegezve.
Sydenham véget vetett az életének. Annyit tudott, hogy bár még a
talpán áll, de valójában Sydenham megölte. És ez a Sydenham most az
írnokkal cseveg és nevetgél. Kifinomult nevetése akár egy asszonyé.
Carlos fejében olyan fájdalmat érzett, mintha egy íj túlságosan is meg
lenne feszítve. A húr elpattant. Sydenham felé lódult.
Sydenham megfordult, és látta közeledni. A jókedv eltűnt az arcáról.
Hátralépett az asztala felé, csípőjével az asztallapnak ütközve. Carlos
lopózva közelebb került hozzá. A szoba végén álló törvényszolga
Carlosra kiáltott.
– Hé! − Aztán saját két emberére: − Állítsátok meg!
A törvényszolga egyik embere pajzsként nyomult Carlos és
Sydenham közé. Carlos agya csak annyit fogott fel, hogy a férfi kisebb
nála és fél. Két marokkal megragadta a férfi zekéjét a mellkasánál, és
egyszerűen odébb tette, akár egy bábut. A férfi elesett, majd arrébb
mászott. Carlos és Sydenham között a távolság egy karnyújtásnyira
szűkült. Sydenham, akit másik oldalról az asztala ejtett csapdába, hogy
egyensúlyát megőrizze − könyveket és papírokat az asztalról lesöpörve
− hátranyúlt.
Carlos keze Sydenham torkát célozta meg. De még mielőtt elérte
volna, hátulról két kéz markolta meg a fülét és rántotta hátra hirtelen a
fejét. Tudta, hogy a törvényszolga másik embere az. A férfi térde éles
baltaként vágott Carlos veséjébe.
Karja Carlos torka köré fonódott, könyökhajlatába szorítva nyakát.
Hogy levegőt kapjon, Carlos előrehajolva próbált kiszabadulni a
szorításból, de a törvényszolga embere kitartott, és így gyakorlatilag a
hátára került. Carlos tudta, hogy ezt a nyűgöt le kell ráznia ahhoz, hogy
Sydenhamot elérhesse, így nem törődött a fájdalmával. De látta, hogy
közben Sydenham az asztal széle mellett egyre távolabb araszol, hogy
az irháját mentse. Hirtelen, vad erőfeszítéssel hátrafelé futott, és a hátán
levő fickót a falnak döngölte. A férfi lecsúszott a hátáról és a
fájdalomtól óbégatva terült el a padlón.
Sydenham az asztal végéhez sietett. Carlos jól látta. Amint éppen
előrelendülni készült feléje, a szeme csücskéből észrevette, hogy maga a
törvényszolga rohan feléje, kivont tőrrel a kezében. Carlos ösztönösen a
kardja markolatához nyúlt. Eltávolodott a faltól, hogy legyen helye a
fegyver használatához, és a penge halálos ívét látván a nézők
hátratántorodtak. Amint a törvényszolga feléje szúrt a tőrével, Carlos a
felemelt kardját körbelengette, majd − teljes súlyát a mozdulatba adva −
félelmetes erővel csapott le.
A kard átlósan vágott bele a törvényszolga arcába. A penge levágta a
fél állát. A kard vége átvágta a nyaki artériát, majd a ruhán mélyen
keresztülhatolva a válla izmait is átszelte. Szemében borzalom
tükröződött. Elejtette a tőrt és belemarkolt abba a vérvörös masszába,
amely az előbb még az állkapcsa volt. Az átvágott artériából vastag
sugárban spriccelt a vére. A térdére huppant, és csodálkozva nézett
vértől csöpögő kezére. Aztán holtan terült el.
Carlos hallotta maga körül a zűrzavart − kiabálást, dulakodást, a
pánik hangjait. De mostanra nyugalom árasztotta el, eltűnt
zavarodottsága. Senki nem volt a szobában, aki ilyen gyorsan ölni képes
lett volna.
Sydenhamet keresve körbefordult. De közben más férfiak jöttek és
vették körbe távolról. Sydenham nem volt közöttük. Az emberek szemét
félelem és borzadály töltötte el, mintha egy veszett farkast állnának
körül.
Carlos hallotta, amint fejében egy jeges hang közli vele, hogy éppen
most követte el élete legnagyobb baklövését.

3
AZ EGYEZSÉG

– Az ég szerelmére, Honor, nem látod, hogy el kell mennünk innen?

Angliában nem vagyunk biztonságban.
Richard Thornleigh mérgesen ledobta a kesztyűjét az asztalra a
londoni Daru fogadó szobájában. Ez az azt követkő napon történt, hogy
a csőcselék rátámadt a spanyol követekre. Ő, Isabel és Martin, miután
szétszakadtak a zűrzavarban, valahogy biztonságos helyre verekedték
magukat, ám a történtek miatti aggodalma nem hagyta nyugodni. A
feleségével épp most tértek haza a sűrű hóesésben a Blackwell Hall
gyapjúpiacára tett reggeli sétájukról, és egyfolytában erről az
eseményről vitatkoztak, amióta a Cheapside-on felállított bitófa mellett
elhaladtak, amelyen a tömeg főkolomposának ma reggel felakasztott
teteme lógott.
– Honnan tudod? − kérdezte Honor. Régen történt, senki nem
emlékszik már rá. − Lekanyarintotta a palástját, a mozdulatától
hópelyhek röppentek szét körülötte. − Semmi esetre sem hagyom, hogy
elüldözzenek bennünket, Richard. Ezt nem tehetik velünk.
– De kezükben a hatalom. És isten nevében mondom, ez a királynő
használni is fogja. Minden erejével azon van, hogy visszaállítsa a régi
egyház rémuralmát. A protestáns lelkészek ezt jól tudják. Ezért
menekülnek el innen a német városokba, mielőtt a királynő lesújthatna
rájuk.
– A lelkészek szem előtt vannak. Én nem vagyok lelkész.
– Mégis tökéletes célpont vagy.
– Nem, én vigyázok. Már eddig is bőkezűen hozzájárultam a
plébánia új keresztje és szentségtartója megépítéséhez. Gilbert atya
hálát zeng rólam. Nem is sejti, hogy más is lehetek, mint hűséges
nyájának egyik báránya.
– És Anthony Grenville? Gondolod, hogy őt megvásárolhatod ilyen
apró-cseprő dolgokkal?
– Lord Grenville semmit sem tud a múltamról − mondta, miközben
kibontotta a haját és kirázta belőle a havat.
– Egyelőre nem. Még csak néhány hónapja a szomszédunk, de azt
már megtudta rólunk, hogy nem vagyunk az ideális katolikus család
mintapéldánya. Ez is a malmára hajtja a vizet. Ráadásul most a királynő
a misére járást is törvény által írta elő. Gondolod, hogy sokáig ki tudod
vonni magad alóla? Mit gondolsz, mennyi idő telik el addig, amíg Lord
Grenville nyilvánosan be nem feketít a plébánián és el nem kezd
vizsgálódni?
Honor megvonta a vállát.
– Nem én leszek az egyetlen. Az egyházközség fele nem fog misére
járni, mint ahogy te sem.
– Jóságos ég, asszony, nem engem visznek majd el! − Felesége
behunyta szemét. Thornleigh látta, hogy nem hátrál meg.
Kopogtattak. Az ajtó kinyílt, és egy tizennégy év körüli fiú dugta be
a fejét. Égő gyertyát tartott a kezében.
– Begyújtsak a kandallóba, uram?
– Ne − mondta Thornleigh ingerülten. − Menj el!
– De igen, légy szíves, Peter − mondta Honor a fiúnak, odaintve
neki. − Hideg van itt.
Thornleigh megadása jeléül bosszúsan felemelte a kezét.
A fiú a fahasábokkal zörgött a kandallónál. Thornleigh az ablakhoz
sétált, és kinézett. A hóesés már majdnem elállt, és a sápadt nap sugarai
megpróbáltak áttörni a felhők mögül, ám néhány makacs hópehely még
a levegőben kavargott. Lent az utcán gyerekek sikítozva hócsatát vívtak.
A templom lépcsőjén egy törvényszolga földönfutót tartóztatott fel, és a
kezén ellenőrizte a beégetett bélyeget, amely a koldulást engedélyezte.
Thornleigh újra a szoba felé fordult. Honor fel-alá járkált, a ruháikat
hajtogatta össze készülve a holnapi hazautazásra Colchesterbe, és
közben a fiúval csevegett. Érdeklődött, hogy enyhült-e az anyja
köhögése, és hogy a fiú jól szórakozott-e a vízkereszt éjszakáján tartott
mulatságon. Thornleigh nézte őt. Miért van az, hogy szándékosan nem
vesz tudomást a veszélyről? Nem tanult semmit a múltból?
A fiú elvégezte a feladatát, a tűz hangosan pattogott mögötte. Honor
megköszönte a munkát és megkérte, hogy Legge mesterrel készíttessen
vacsorát nekik és lányuknak. Leonard Legge, a fogadós Thornleigh-ék
régi barátja volt.
– Ó, Isabel kisasszony nincs a szobájában asszonyom. Azt üzente,
hogy kiment a fogadóból.
– Megmondta, hogy hová megy?
– A patikushoz, asszonyom. Azt mondta, hogy édességet akar venni
az unokaöccseinek. Elárultam neki, hogy Sandler készíti a legjobbakat.
– Akkor hát két személyre kérjük a vacsorát. − Honor egy
pénzérmével a kezében odament a fiúhoz, és sötét haját hátrasimítva
kinyújtotta felé a kezét. A fiú elpirult. Thornleigh majdnem
elmosolyodott, tisztán látta a fiú zavarát; a felesége még negyvennégy
éves korában is gyönyörű nő volt. A fiú elvette a pénzt, köszönetét
mormogott, és kisietett.
Honor leült az ágy szélére, és olyan komoly arckifejezéssel nézett
férjére, mintha az előző beszélgetésük nem is szakadt volna meg.
Helyes − gondolta Thornleigh. − Most legalább nem fogja megjátszani
magát.
– Richard, tudod, hogy érzek ezzel kapcsolatban. Túl vagyunk rajta
és…
– És nem akarsz elutazni. Tudom. − Egy széket húzott az ágyhoz és
leült, úgy előre dőlt, hogy a térde majdnem a feleségééhez ért. − De ez
még karácsony előtt volt. A dolgok azóta változtak. Rossz irányban.
– Talán nem is annyira rossz irányban − mondta Honor sejtelmesen.
Sötét szemével hosszasan vizslatta férjét.
– Nem, Honor − mondta Thornleigh élesen −, rossz irányban. A
királynő visszaállítja az eretnekségről szóló törvényt. Mindenkit
máglyán éget el, aki nem ismeri el a katolikus hit uralmát. Csak idő
kérdése.
– A múlt hónapban azt mondtad, hogy talán nem vetemedik erre.
– A múlt hónapban még abban reménykedtem, hogy talán a
mértékletesség útját fogja követni. És isten a megmondhatója, hogy
megpróbáltam meggyőzni magam a jóindulatáról. − Megrázta fejét. −
Hallanod kellett volna, amikor tegnap kioktattam Isabelt és Martint. Azt
mondtam nekik, hogy adni kell a királynőnek még egy esélyt. Azt is
mondtam nekik, hogy a királynő türelemről tesz tanúságot. Holott az a
helyzet, hogy erről szó sincs. Sürgősen el kell utaznunk Angliából
Isabellel együtt.
Honor a padlót bámulta.
– Vissza Antwerpenbe?
– Igen.
– Újra. − Úgy ejtette ki a szavakat, mintha fegyverletételt jelentene
be. − És mindent újra kell kezdenünk.
– Igen.
– Újra.
Férjére emelte szemét, amelynek szomorúsága néma vádként hasított
a férfi szívébe.
– Nem hiszed, hogy képes lennék rá? − vitázott tovább. Tizenegy
évvel volt idősebb feleségénél. Öregember, mondhatnánk róla, noha ő
nem érezte magát annak.
Honor előrehajolt és férje térdére tette kezét.
– Képes lennél, és az is leszel. − mondta lágy hangon. − Efelől nincs
kétségem. De most nem erről van szó. − Tekintete megkeményedett. −
Nem engedem, hogy elüldözzenek bennünket. Ezúttal nem.
Milyen makacs − gondolta Thornleigh. Elnézte leomló hajfürtjeit, és
levendula illatát vélte kiérezni belőlük. Eszébe jutott, milyen
sokféleképpen viselte ezeket a fürtöket. Kontyként feltűzve, mint egy
fejőslány, amikor a gyógyfüves kertjét gyomlálta. Ébenfeketén fénylőn,
mint néhány éve azon a nyári éjszakán, amikor a holdfénytől
megvilágított tóban úsztak azután, hogy szeretkeztek a füvön. A
piszoktól összetapadva, abban a szörnyű pillanatban, huszonvalahány
évvel ezelőtt, amikor feleségének testét kirángatta hajójának a
rakodóteréből. A szívét majd széttépte akkor a fájdalom, hiszen biztos
volt benne, hogy meghalt. Micsoda bátorságról tett tanúbizonyságot
Honor azokban a veszélyes napokban. Bátorság és makacsság. Semmit
sem változott.
– Akkor hát − mondta − csak ülünk és várunk, amíg az
eretnekégetések el nem kezdődnek, igaz? Megvárjuk, amíg érted
jönnek, rákötöznek a szégyenpadra és máglyára vetnek? − Az ördögbe
is, ha kell, addig gyötri, amíg rá nem bírja az ésszerű viselkedésre.
– Talán akad más megoldás is − jelentette ki Honor. Elfojtott
izgalom bujkált a hangjában. Odament az ajtóhoz, megnézte, hogy zárva
van-e, aztán visszajött és megállt Thornleigh előtt. − Richard, tudod,
már hetek óta keringenek a hírek. A város már teljesen tele van velük.
De most már elhiszem, hogy igazak. Hamarosan lázadás fog kitörni.
Thornleigh felegyenesedett.
– Mit hallottál?
– Gresham aranyműves üzletében tegnap két tanonc arról pusmogott,
hogy egy tucat pisztolyt szállítottak az előző nap a Strand negyed egyik
házába.
Thornleigh nem lepődött meg.
– Tudom. Suffolk hercegének a rezidenciájába. Calthrop már
elterjesztette a hírt a gyapjúpiacon.
– Tényleg? − folytatta Honor egyre jobban fellelkesülve. − Tegnap,
amikor kártyáztam az öreg exeteri márkinénál, valaki megjegyezte,
hogy a királynőnek vigyáznia kellene, nehogy az ország fellázadjon a
küszöbönálló házassága miatt, mire a márkiné elsápadt, elhallgattatta az
illetőt, és így szólt rá: Erről egy szót sem!
Ma reggel pedig itt a reggelinél egy úr azt mondta, hogy Lord
Courtenay, Devon grófja páncélinget rendelt a kovácsánál.
Thornleigh várta a folytatást.
– Ez minden? Ez minden bizonyíték a lázadásra?
– Minden? − Honor szemében ingerültség villant. − Richard, Devon
grófja felkelést tervez, és anyja, a márkiné tud is róla.
Thornleigh megrázta fejét.
– Courtenay egy zavaros elméjű piperkőc fiatalember. Túl sok időt
töltött a kényelmes toweri cellájában. De ez nem az ő hibája. Az öreg
Henrik király soha nem tudta elviselni, ha egy férfirokona elzüllik, főleg
ha annyi királyi vér csörgedezik az ereiben, mint Courtenay-nek. De
mióta felnőtt abban a kipárnázott börtönben, szerencsétlen mafla még
egy lovat is alig tud megülni. Soha nem is tanult lovagolni. A lázadók
rettenthetetlen parancsnoka? Nem hinném.
– A királyi tanács mégis őt szemelte ki a királynő férjének − és
valószínűleg az egész ország ezt szerette volna. A királyi vérére
tekintettel, és mert angol. És a királynő bizonyára borzalmasan meg is
sértette azzal, hogy kikosarazta, és inkább a spanyol herceget
választotta. Courtenay kiváló jelölt arra, hogy összeesküvést szervezzen
ellene, akár beleillik a férfias katonáról alkotott elképzelésedbe, akár
nem. És az ország is felsorakozna mögötte.
– Nem feltétlenül.
– Richard, az emberek nem akarják ezt a spanyol szövetséget. Az
ország nem fog kiállni mellette.
– Mondani könnyű. Lehet, hogy az ország nem szereti azt, ami
történik, de a királynő az királynő, és a törvény az törvény. Az emberek
egy ideig morognak, aztán beletörődnek. Az emberek már csak ilyenek.
– De mi van akkor, ha most nem törődnek bele. Mi van, ha felveszik
a harcot?
– Bitófán végzik.
 – Akkor nem, ha egy hatalmas felkelés derékhadát alkotják − ha elég
ember támogatja őket. Mi is támogathatnánk őket. Talán pénzzel.
– Szó sincs róla! Úristen, Honor, a magunk dolgával törődj, jó?
Semmi közünk egy ostoba felkeléshez.
– Nagyon is sok közünk van hozzá. Egy lázadás elsöpörheti a
királynőt a trónról. Elizabeth hercegnő a következő az örökösödési
rendben, és rá nem jellemző a vallási fanatizmus. Nem látod? A lázadás
hozza el az igazi reményt.
– És mi van, ha elfojtják a lázadást? Akkor nem lesz több remény.
Honor válaszai nem késlekedtek; látszott, hogy komolyan
elgondolkodott ezeken a dolgokon. − Még ha leverik is a lázadást,
Mária királynő legalább látni fogja, hogy milyen méreteket öltött a
politikája által kiváltott harag. Azután meg kell majd fékeznie magát. És
talán soha nem állítja majd vissza az eretnekségről szóló törvényt.
– És talán majd piros hó esik.
– Hagyd abba, Richard. Most az egyszer ne légy cinikus. Nem csak
bennünket érint ez az egész. Nézd meg, mennyien fognak szenvedni
mások is, hacsak nem sikerül megállítani a királynőt. Nem látod, hogy
ez milyen fontos? − Megindultságában felemelte a hangját.
– Mivel csak egyetlen jó szemem van − jegyezte meg fanyarul −,
másképp látom a dolgokat.
Honor megrázta a fejét, majd elfordította tekintetét, és megpróbálta
összeszedni magát.
Thornleigh felállt székéről, és megfogta felesége vállát.
– Nagyon is értem, miről van szó. Abban reménykedsz, hogy egy
maroknyi forrófejű ember meg fogja oldani a problémánkat. Ám én nem
bízom ebben. A királynő egy olyan uralkodóhoz megy férjhez, aki teljes
szívével hisz az inkvizíció szentségében, és abban, hogy a
legkeményebb spanyol seregeket kell bevetnie az ellenállás
megtörésére. Amint a spanyolországi Fülöp beteszi a lábát Angliába,
már nem lesz visszaút.
– Visszaút? − motyogta Honor elhomályosult tekintettel. − Richard
uram, hányszor kívántam azt Antwerpenben, hogy bárcsak
visszafordulhatnánk és hazajöhetnénk. Kipárnázott börtön, az előbb
éppen ezt mondtad a Towerbe zárt Courtenay-ről. A mi száműzetésünk
is ilyen volt. Soha nem felejtem el, amikor a hajónk Great Yarmouth
felé közeledett annyi külföldön töltött év után, és a fedélzeten állva
megmutattuk Isabelnek az addig soha nem látott szülőföldjét. Akkor
még csak gyerek volt, és nem igazán értette meg, de az volt életem
egyik legboldogabb napja. − Mélyen Thornleigh szemébe nézett. −
Richard, ez az otthonunk. Ez Isabel és Adam otthona is. Amit itt
felépítettünk, az övék is. Ez az ország az övék is, mint ahogy Lord
Anthony Grenville-é vagy akár a királynőé. Itt akarok élni és meghalni.
Thornleigh most először látta, hogy mindez milyen fontos a felesége
számára.
Honor nagy buzgalommal beszélt tovább. − És vedd figyelembe,
mennyit nyerhetünk ezzel a lázadással. Ha sikeres lesz, és Elizabeth
hercegnő veszi át a hatalmat, a tolerancia új korszaka jön el, és azontúl
soha nem kell majd újra félnünk. Ha elbukik, a királynő csak az ismert
lázadókkal lesz elfoglalva. Amíg csendben maradok, senki sem fog
törődni velem. Ennél kevesebb veszélyt már nem is vállalhatnánk.
Thornleigh mélyet sóhajtott. Távolról sem változtatta meg a
véleményét, de felesége érvei most már kezdtek némi értelmet nyerni.
– Nézd, Richard − mondta Honor, felismerve javuló tárgyalási
pozícióját −, most elküldhetjük Isabelt Antwerpenbe. Adam ott van, és
jól fogja érezni magát vele. Így, ha igazad van, és tényleg közeleg a
veszély, ők biztonságban lesznek a másik oldalon, mi ketten pedig
felsurranhatunk egy hajóra az utolsó pillanatban, és utánuk mehetünk.
Ha viszont minden jóra fordul itt, ahogy én gondolom, hazahozzuk őket
− egy új, mértékletes világba. Rendben?
Tényleg nem érti?
– Honor, te leszel veszélyben, nem pedig Adam és Isabel.
– De háborús időkben gyakran az ártatlanok lakolnak meg mások
tetteiért. És Bel valóban ártatlan ebben a dologban.
Thornleigh értette, mit akar mondani. Mindig tudatlanságban
tartották a lányukat az előző életüket illetően, a saját biztonsága
érdekében.
– Tehát haladéktalanul küldjük el őt − mondta.
– Rendben − felelte Thornleigh. − Végül is ezzel megtesszük az első
lépést. − Tulajdonképpen már előkészíttettem a Curlew-t, hogy egy
rakomány árut Antwerpenbe szállítson, így hát Isabel is felszállhat a
fedélzetére. − Ezenkívül − gondolta − Adam már nekilátott, hogy új
lehetőségeket cserkésszen be az üzlet ottani kiterjesztéséhez.
Thornleigh-t egyáltalán nem aggasztotta az esetleges kiutazásuk
gondolata. Antwerpenben fenntartott egy kis lakhelyet és egy raktárt az
évente kétszer ott rendezett nemzetközi ruhavásár miatt, a colchesteri
ingatlanát pedig egy közvetítő segítségével el tudná adni. Mindent újra
kellene kezdeniük, de korántsem szegényen.
– De mi maradunk − mondta Honor.
Thornleigh elfordult. Járkálni kezdett, miközben a tarkóját dörzsölve
gondolkodott.
– Ha maradunk… − kezdte, de amint Honor arca felragyogott, egy
pillanatra elhallgatott. Felemelte a kezét, hogy lehűtse felesége
lelkesedését. − Ha maradunk, az én terveim szerint tesszük. Nem
keveredünk a dühöngő lázadók közé. Csak várunk és figyeljük az
eseményeket. Értesz engem?
Honor ravaszul mosolygott.
– El tudsz képzelni, amint kardot lengetve és csatakiáltásokat
hallatva berontok Grenville szalonjába? Természetesen óvatos leszek.
Túl sokat aggodalmaskodsz.
– Valakinek azt is kell − zsörtölődött Thornleigh.
Honor elnevette magát. Aztán nyugodt, reménykedő hangon
kérdezte: − De ugye maradni fogunk?
– Ha beleegyezem, neked is meg kell ígérned valamit. Ha végül
mégsem lesz lázadás, és ha kiderül, hogy Angliában remény sincs a
változásra, akkor elmegyünk innen.
Szemöldökét összeráncolva elgondolkodott ezen a lehetőségen.
– Meddig várunk?
Gyorsan megfontolta.
– A királynő esküvőjéig. Azt mondják, a herceg úton van, de közeleg
a nagyböjt ideje, és a királynő nem házasodik nagyböjt idején. Három
hetünk marad tehát. Ha addig nem tör ki lázadás, megyünk. Rendben?
Látta, hogy Honor vívódik. Ám végül bólintott.
Nagy kő esett le Thornleigh szívéről. Úgysem lesz lázadás; az
öngyilkosság lenne mindenki számára. Három hét múlva biztonságos
helyre viheti feleségét.
– Jól van − mondta, és karjaiba vonta Honort. Arcát a hajához
dörzsölte. Határozottan levendula illatú. − Ugye azt mondta a fiú, hogy
Isabel egy kis időre kiment a fogadóból?
Honor hátrahúzódott, de csak annyira, hogy cinkosan felmosolyogjon
rá.
– Állítólag délutánig.
– Annál jobb. − Thornleigh elkezdte kibogozni felesége ruhájának
kézelőszalagját. A vacsora várhat. Hónapok óta nem érezte magát ilyen
boldognak.

4.
A LEGFŐBB KÖTELESSÉG

Isabel megállt a szállingózó hóban Martin St. Leger Bucklersbury

utcai otthonának bejárati ajtajánál, és bekopogott. Egy vászonzacskót
tartott a kezében, tele édességgel, amelyet a patikusnál vásárolt azért,
hogy elaltassa szülei gyanakvását, amikor visszatér a fogadóba. Az ajtó
kivágódott, és Martin állt a lány előtt kipirult arccal.
– Minden másképp alakult, Isabel! Ma délután Kentbe megyünk! −
Berángatta a lányt, és becsapta az ajtót. Nagy sietségében a csuklójánál
fogva húzta Isabelt, szinte vonszolva vitte be a nagy szalonba, közben a
lány elejtette a zacskót.
– Martin, állj már meg! − Martin elengedte a lány csuklóját,
bocsánatot kért, és összeszedte az édességet. Isabel még soha nem látta
őt ennyire izgatottnak. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki most készül
kilovagolni élete első vadászatára. Egyedül voltak a nagy szalonban, de
Isabel ideges férfihangokat hallott kiszűrődni a szomszédos
fogadószobából, amelynek nyitva maradt az ajtaja. − Mi alakult
másképp? − kérdezte. − Sir Thomas nem akar már velem találkozni?
– Nem tudom − vallotta be Martin, végigszántva kezét a haján. −
Most egészen más a helyzet. − Gyors pillantást vetett a fogadószoba
felé. Isabel a nyitott ajtón át látta, hogy egy férfi járkál odaát és
hangosan beszél, de nem tudta kivenni a szavait ebből a távolságból.
Zeke nélkül, ingben sétálgatott fel-alá. Isabel megfigyelte, hogy ereje
teljében lévő férfi; rövid barna szakállával és rövid, egyenesre nyírt
hajával talán a harmincas évei elején járhatott. Vajon Sir Thomas Wyatt
az? Valaki a lábával berúgta a fogadószoba ajtaját.
– Ó, Martin, mondd meg nekem, mi történik itt?
Martin mély lélegzetet vett és ismét a hajába túrt. − Arra
számítottunk, hogy körülbelül hat hét alatt egyszerre több helyszínen is
kirobban a dolog. Sir Peter Carew-nak Devonban, Sir James Croftsnak
pedig Walesben kellett volna csapatokat gyűjtenie. Suffolk hercege azt a
megbízást kapta, hogy Midlandsben szítson lázadást. Sir Thomas pedig
− mondta fejével a fogadószoba felé bökve − Kentben szervezett volna
felkelést. De ma délután − mondta, kezét hirtelen fellendítve − azt
hallottuk, hogy Carew megszökött! Eladta a tehenét, fogta a pénzt és
egy halászhajón Franciaországba menekült. Aztán a ronda idő miatt
megszakadt a kapcsolatunk Walessel, a járhatatlan utak miatt a futáraink
nem tudtak hírt hozni onnan. Ezenkívül Suffolk hercege is eltűnt. Itt
volt Londonban, de ma reggel a királynő tanácsa érte küldött, mire azt
üzente vissza, hogy hamarosan ott lesz, aztán pedig fogta magát, és
elillant. Utoljára akkor látták, amikor északi irányban lóháton
kiszáguldott Londonból, mintha az ördög elől menekülne. Senki nem
tudja, hová ment. Így Sir Thomas szerint nekünk magunknak kell
elindítanunk a lázadást. Most.
– Hogy lehet ez? Ki rontotta el a dolgot?
– Courtenay, Devon grófja. − Martin szemében vad gyűlölet lobbant.
− Amikor a kancellár a sarokba szorította a szóbeszéd miatt, Courtenay
kikotyogta a titkot. Legalábbis ez De Noilles követ véleménye. − A
francia követ említésekor Martin ismét az ajtó felé bökött fejével.
– De hát miért tett volna ilyet Lord Courtenay? − Isabelt megrázta az
árulás híre. − Azt hittem, hogy ő lesz a felkelés kulcsfigurája. Hogy a
királyi vére miatt majd mögé áll az egész ország.
– De Noilles azt mondta…
– St. Leger − kiáltotta egy hang, és a fogadószoba ajtaja újra kinyílt.
A férfi, aki az előbb fel-alá járkált, belépett a szalonba. − Itt van hát.
Bor kellene. Kiszáradtam ettől a sok locsogástól. − Mikor észrevette
Isabelt, hangjának harcias tónusa megenyhült. − Legyen szíves, Martin,
hozzon nekem bort. − Visszalépett a fogadószobába és becsukta az ajtót.
– Ő az? − kérdezte Isabel Martint. − Wyatt?
– Igen. A fene egye meg, csak egy mosogatólány maradt itthon −
morogta, amint a konyha felé vette az irányt. Isabel hallotta, hogy bort
hozat a cselédlánnyal. Közben körbenézett a szalonban, amely oly
ékesszólóan mutatta a családi élet megannyi apró jelét: egy kupacba
rakott, félig elkészült hímzést, egy székre dobott, arccal lefelé néző
szalmababát, egy színes csengőkkel ékesített falovat, egy félbehagyott
játszmáról tanúskodó sakk-készletet. Isabel tudta, hogy Martin népes
családja: régóta özvegy édesanyja, három lánytestvére férjestől és
gyerekestől, a karácsonyra idelátogató nagybátyjai és nagynénjei a többi
szolgálóval együtt valamennyien elmentek a sörkertbe.
Martin egy pillanat alatt visszatért a szalonba.
– Nézd Isabel, nekem újra be kell mennem. Megpróbálom rávenni,
hogy beszéljen veled, de ahogy most a dolgok állnak… − Megvonta
vállát, jelezve a dolog kilátástalanságát. − De azért ülj le ide, megteszek
mindent, ami tőlem telhető. − Kézen fogva odavezette Isabelt a székhez,
amelyen a baba feküdt, lesöpörte a babát és leültette a székre. Kezét
heves mozdulattal a mellére szorította. − Ó, Isabel, ha most elutazunk,
az isten tudja, mikor találkozunk újra.
A lány odahajolt hozzá és szenvedélyes meggyőződéssel így
válaszolt: − Amikor legyőzted a királynőt és megmentetted a
birodalmat. Akkor majd gyere vissza hozzám.
Martin mosolygott, a szeme elárulta érzelmeit. Megcsókolta a lány
kezét, és visszasietett a fogadószobába. Az ajtó becsukódott mögötte.
Isabel csendben maradt, figyelmét megfeszítve próbálta elkapni a
férfiak beszélgetésének átszűrődő foszlányait. Pillantása a földön fekvő
szalmabábura esett, amelynek a feje ferdén oldalra dőlt. Egy sevillai
éjszaka emléke villant fel előtte vörösen izzó lángokkal és egy fiatal,
spanyol zsidó nővel, akinek teste élettelenül rogyott össze kötelékeiben,
amikor meggyújtották alatta a máglyát. Előtte nyakszorító vassal
megfojtották, az utolsó pillanatban megadva neki a kegyelemdöfést,
amiért hajlandó volt megtagadni vallását. Isabel, aki akkor hatéves volt,
csak futó pillantást vethetett rá, mielőtt szülei elvonszolták a szörnyű
látványtól. Csak idősebb korában értette meg, hogy ez egy autodafé
volt, vagyis a spanyol inkvizíció által megrendezett nagyszabású
nyilvános kivégzés, amelynek célja a hitetlenek és az eretnekek
megsemmisítése. Nem sokkal ezt követően, alig egy év után a
Thornleigh család elköltözött Sevillából, és visszatért Antwerpenbe. Ám
Isabel számára a nő, aki olyan petyhüdt és élettelen volt, mint ez a baba,
egyszer s mindenkorra a spanyol hatalom rémtetteinek jelképévé vált.
Isabel felugrott a székről, az ajtóhoz szaladt, hátha hall valamit a
férfiak beszélgetéséből. Ingerült, vitatkozó, egymás szavába vágó
beszéd egyvelege jutott el hozzá:
– Ma délután lehetetlen, Thomas. A fiaim Basingstroke-ban vannak.
– Nekem megfelel, Thomas, de egy-két napot Canterburyben kellene
töltenem, hogy összegyűjtsem az embereket, akik…
– A fivérem és én rögtön el tudunk indulni − mondta Martin.
– Akár ma délután? − mormogta valaki fáradt hangon. − Uram,
teremtőm, még egy rendes hátaslovam sincs.
– Mindenképpen ma délután. − Isabel felismerte a hangot: ugyanaz
volt, mint amelyik a borért kiáltott ki, azaz Wyatté. − Ide figyeljenek, a
királyi tanács nem tud rólunk. Hála istennek, Courtenay-t még nem
avattuk be a részletekbe. Ám úgy tűnik, eleget locsogott ahhoz, hogy
Suffolk hercege gyanút fogjon. Na de sebaj, így nyerünk egy kis időt.
Amíg északon Suffolkot üldözik, mi délre haladva elérhetünk Kentbe.
De már most el kell indulni.
– Rendben − mondta a canterburyi férfi elszántan. − A fiammal már
indulunk is. Abban a pillanatban, amint üzenet érkezik öntől, Thomas, a
Canterburyben összegyűjtött emberek útra kelnek.
– Köszönöm, Walter. Önnek is, Ned. Menjenek isten hírével.
– Isten hírével − ismételte el gyorsan több más hang is.
Isabel félreugrott, amint hirtelen kinyílt az ajtó. Két férfi, az apa és a
fia jött ki, és becsukta az ajtót. Miközben köpönyegükbe burkolóztak és
felhúzták kesztyűjüket, nem vették észre őt. Átvágtak a szalonon,
kifordultak a beárnyékolt folyosóra, majd kinyitották a bejárati ajtót.
A fogadószobában egy férfihang ezt mondta: − Thomas, nem arról
van szó, hogy ne tudnék ma délután elindulni, de…
– Ma délután vagy holnap, mi a különbség? − Ez a hang rekedtes
volt, idősebb férfié lehetett. − Igazából az a kérdés, hogy a fészkes
fenében fizetjük ki mindezt. Uramatyám, egy egész hadsereget! Nincs
pénze. És Norton, önnek sincs, vagy talán igen? Vagy önnek,
Culpepper? Egyikünknek sincs. És az embereink mind azt akarják tudni,
hogy fel akarjuk-e őket fogadni katonának.
– Qu’est-ce qu’il dit? − Ez a zsémbes hang csakis a francia követé,
De Noilles-é lehet − állapította meg Isabel. Martin említette neki, hogy
De Noilles nem beszél angolul.
Isabel nem lepődött meg, hogy a francia követ is jelen van ezen a
megbeszélésen. A francia király megrögzött ellensége volt Fülöp herceg
apjának, Károly császárnak. A két uralkodó évek óta háborúskodott
egymással az itáliai félsziget egyes részeinek a birtoklásáért. A császár,
Spanyolország királyaként és a Szent Római Birodalom uralkodójaként
fél Európát, sőt a végtelen Újvilágot is a markában tartotta.
Franciaország volt az egyetlen igazi ellenfele, így mindkét uralkodó
megpróbálta megszerezni Angliát szövetségesnek, vagy a másik ellen
uszítani. Az a kilátás, hogy a császár fia a házasságával gyakorlatilag az
angol trónt is megszerzi, feldühítette a franciákat. Természetesen
mindent megtettek annak érdekében, hogy megakadályozzák ezt a
frigyet.
– L’argent, Monsieur − tolmácsolta Wyatt mérgesen. − Il dit que
nous n’avons pas assez d’argent.
Ezt Isabel is értette: nincs elég pénzünk.
De Noilles erre azt válaszolta, hogy országának királya biztosítja
számukra a pénzt. Pénzt és csapatokat. Isabel most örült, hogy az
édesanyja megtanította franciául.
Wyatt ismét tolmácsolta a többieknek, amit a követ mondott, ám
ingerült hangja elárulta, hogy nincs ínyére ez a feladat.
– Tehát ne törődjön a pénzzel, Sir Henry − zárta le a vitát Wyatt. −
Franciaország azt ígéri, hogy ad pénzt, embereket és hajókat. Valójában
hamarosan partra száll egy csapatuk Skóciában. A követ már
körvonalazta ennek a tervét előttem, és folyamatosan értesít bennünket a
fejleményekről.
– Milyen pénzről beszél, Isley? − vetette ellen egy hang. − Mi isten
ügyét szolgáljuk, azért harcolunk, hogy távol tartsuk a pápistákat
Angliától. A pénz eszünkbe sem juthat.
– És ha azt mondom önnek − morgott a fáradt hang −, hogy a legjobb
lovam sánta?
Miközben hallgatózott, Isabel rájött, hogy Martin most semmiképpen
nem tudja továbbítani az ő felajánlását Wyattnek, legalábbis nem ilyen
kaotikus körülmények között. Neki kell most lépnie. Ha a férfiak
hamarosan útjukra indulnak, nem lesz másik lehetőség.
Isabel elviharzott a konyha felé, és majdnem összeütközött az
egyetlen mosogatólánnyal, aki a konyhából kifelé baktatott, kezében
tálcával, rajta kancsóval és serlegekkel.
– Majd én beviszem − mondta, és kivette a tálcát a meglepett lány
kezéből. Újra átsietett a szalonon, és megállt a fogadószoba ajtajánál,
egyik kezében egyensúlyozva a tálcát. Mély lélegzetet vett, lenyomta a
kilincset, majd lábával belökte az ajtót.
Tizennégy arc fordult felé. Tizennégy türelmetlen férfié. Ebédről
megmaradt kenyerük, hideg marhasültjük és üres edényeik szanaszét
hevertek az asztalon. Az ormótlan téli ruházatuktól áradó bőr-, gyapjú-
és lószag áthatotta a szobát.
– Itt a bor, Sir Thomas − mondta Isabel, nyugalmat erőltetve magára.
Tizenegy arc fordult el tőle, tudomásul véve, hogy egy szolga
betolakodott közéjük; visszatértek a vitához. De Martin odalépett hozzá,
és Martin bátyja is − Isabelt meglepte Robert atya jelenléte − bátorítólag
mosolygott rá a szoba túlsó feléből. Wyatt azonban gyanakvóan
méregette. Martin bemutatta neki Isabelt, és büszkén hozzátette: − A
menyasszonyom, sir.
– Menjen ki innen − mondta Wyatt.
Martin ellenszegült.
– Sir, erre a hölgyre az életemet is rá merném bízni.
– Úgy látszik, a miénket is − mordult fel Wyatt. − Kifelé!
Isabel nyelt egyet.
– Sir Thomas, beszélek franciául. Le tudom fordítani a
megbeszélésüket a követnek.
Wyatt meglepettnek látszott.
– Megbízhat bennem, uram − mondta sürgetőn. − Csak segíteni
szeretnék.
Wyatt habozott. Úgy tűnt, hogy fontolóra veszi a dolgot.
– Sir Thomas − mondta Martin −, Isabel már ismeri a viselt
dolgainkat. Adjon neki esélyt.
Wyatt becsüsként méregette a lányt.
– Jól beszél franciául?
– Le meilleur. Ma mère est une instructrice excellente . A lehető
legjobban. Az édesanyám kiválóan megtanított.
Wyatt egy pillanatra elgondolkodott.
– Rendben. − Fejével egy finom ruházatú, idősebb férfi felé bökött.
De Noilles követ, vonta le Isabel a következtetést.
– Gyerünk − súgta Martin a fülébe. Isabel érezte, hogy a fiú
buzdítóan megszorítja a karját, miközben a követ felé vezette őt.
– Norton, még nem hallottuk, hogy önnel mi a helyzet − szólt át
Wyatt a szoba túlsó oldalára. − A bérlői ilyen hirtelen ki tudnak
költözni?
Futó pillantást vetett Isabelre. Isabel rögtön lefordította Noailles-nak
a hallottakat. A követ bólintott, örült, hogy angol tudásának hiányára
ilyen megoldást sikerült találni. Wyatt, aki elégedettnek látszott, ismét
Nortonra, az előbb megszólított férfira figyelt.
Norton alsó ajkába harapott.
– Nézzék, a házam gyakorlatilag Lord Abergavenny házával
szomszédos, ő pedig a királynő egyik legbuzgóbb támogatója. Kérem,
vegyék figyelembe a helyzetemet.
– Önből hason fekvő halott lesz egy francia csatamezőn − mondta
egy fiatalember a vállán át −, és ágyútöltelék a császár háborúiban az
összes katonáskodó bérlőjével együtt, ha nem szövetkezik velünk a
spanyolok ellen.
– Az ég szerelmére, Brooke − kiáltott fel Norton −, az ön saját apja
sem fog kimozdulni a kastélyából!
Brooke ledobta a piszkavasat.
– George-dzsal együtt engem küldött el.
– De magát jó távol tartja az eseményektől.
– Hogy merészel…
– Nyugalom, nyugalom − mondta Wyatt, lecsendesítve Nortont. − A
királynő katonái ellen, ne pedig egymással harcoljunk.
A két vitatkozó férfi megjuhászodva elfordította tekintetét.
Egy termetes úriember így szólt: − Azt szeretném tudni, hogy milyen
fegyverekhez juthatunk hozzá.
Több férfi is beszámolt a fegyverkészletéről. Isabel figyelt, majd
összefoglalta a kardokról, sulykokról, nehéz puskákról és mellvértekről
szóló beszélgetés lényegét De Noilles-nak.
– Nortonnak igaza van Abergavennyt illetően. − A rekedtes hangú
férfi, Sir Henry Isley mondta ezt, aki az előbb a pénz miatt aggódott. −
Ő csak gondot okoz. De gazdag. Azt mondom, kapjuk el. Először jól
eltángáljuk, és pénzt csikarunk ki tőle. Aztán átadjuk a pénzt a
fegyvereseinknek.
– Nem − mondta Wyatt nyomatékosan. − Figyeljenek − fordult az
egész társasághoz. − Kinyilvánított célunk az, hogy elüldözzük innen a
kapzsi idegeneket. Ha az az első dolgunk, hogy kiraboljuk a saját
honfitársainkat, biztosan ellenünk fordulnak majd. És ki okolhatná ezért
őket? Nem, nem fogom eltűrni a fosztogatást és a rablást.
Az egyetértés moraja hullámzott át a szobán. Még Isley is bólintott
vonakodva, és kiitta borát.
Egy ideig kérdésekkel halmozták el Wyattet, Isabel pedig
folyamatosan De Noilles fülébe suttogta a fordítást.
– Vannak arról hírek, hogy Elizabeth hercegnő támogat bennünket?
− kérdezte valaki.
– Üzentem neki a vidéki házába. Még nem válaszolt.
– Mi a hír Suffolk hercegéről? − kérdezte Martin.
– Elveszítettük vele a kapcsolatot. De valószínűleg valahol
Leicestershire-ben tartózkodik és csapatot szervez, hogy csatlakozzon
hozzánk.
– Londoni barátaink szilárdan ki fognak tartani? − kérdezte Isley.
– Igen − Wyatt elvigyorodott. − Láthatták, hogy a londoniak milyen
fogadtatásban részesítették tegnap a spanyol követeket. – Halk nevetés
hangzott a szobában. − És − tette hozzá Wyatt, barátságosan
megveregetve Isley vállát − rengeteg aranyunk lesz, amint a Tower a
csapataink kezére jut.
– Isten nem tűri, hogy bármiben is hiányt szenvedjünk − értett egyet
valaki vidáman. − A mi ügyünk szent.
Isabel jól megnézte az utolsó hozzászólót, egy szenvedélyes
fiatalembert. Tekintete a hollandiai anabaptistákra, a császár által
annyira gyűlölt − és lemészárolt − fanatikus protestánsokra
emlékeztette. Isabel gyerekként látta a karóra tűzött fejüket a folyó
partján, a szemük még halálukban is izzott a jogos haragtól.
– A mi ügyünk jelenleg, Vane mester az, hogy lejussunk Kentbe −
mondta Wyatt hűvösen.
– Készen állok, Thomas, birtokom összes harcosával együtt. Szent
ügyünk, hogy legyőzzük a pápizmus elvakult híveit.
– Ez az! − mondta valaki egyetértően. − Száműzzük innen az
átkozott miséket. Lecsapom a fejét mindenkinek, aki azt állítja, hogy
urunk testének egy darabját eszem, amikor az áldozati kenyér egy
morzsáját veszem a számba.
– Jól mondta, Harper mester − kiáltott fel a tüzes fiatalember. − Az
egész királyságot a köztünk élő pápista kurafiak ellen fordítjuk.
– Az hiba lenne − mondta Isabel.
A szobában hirtelen csend támadt. Isabel érezte, hogy az összes
szempár rászegeződik. Szíve a torkában dobogott. Aligha tudta, hogy
hangja − és gondolatai − honnan fakadnak. De amint ez a kijelentés
elhagyta száját, érezte, hogy tökéletesen igaza van. És hirtelen erőt
merített abból, hogy kimondta. Tudta, hogy most már folytatnia kell. −
A spanyolok az ellenség, nem pedig az angol katolikusok − mondta. −
Ezt mindenkinek tudnia kell. Az angolok azért fognak küzdeni, hogy
elűzzék a spanyolokat.
A kandallóban egy fadarab pattogva fellobbant, szikrákat szórva szét.
A csendben De Noilles zavartan súgta oda Isabelnek: − Mit mondott? −
Ő franciául suttogott vissza valamit. Senki más nem mozdult.
Wyatt kitartóan nézte.
– A hölgy egy stratéga − mondta csendesen. A többiek felé fordulva
így szólt: − Igaza van. Nem szabad ezt a vitát arra felhasználni, hogy
megosszuk az angolokat, hanem éppen hogy egyesítenünk kell őket a
közös ellenséggel szemben. Vane, Harper és mindannyian − a mise
elleni kirohanásaitokat hagyjátok otthon. Csak azokat a nézeteiket
hozzátok el, amelyek Angliának az idegenekkel szembeni jogairól
szólnak. Ezt hozzátok, meg a bátorságotokat, és máris győzünk.
– Azért a fegyvereiteket is hozzátok el − tette hozzá Isley rekedten.
Wyatt nevetett. − Igaz, Sir Henry. − A többiek is nevettek, végre
megszabadulva a több órán át tartó aggodalom és határozatlanság
feszültségétől. − És hozzatok el minden anyaszülte fiút, aki tétlenül
üldögél a kandalló mellett. Rázzuk fel őket! Most menjünk, és lássunk
munkához!
A szoba hirtelen megélénkült az indulás előtt. A férfiak kiitták
maradék borukat, maguk köré kanyarították köpenyüket és fejükbe
nyomták fejfedőjüket. Kettes és hármas csoportokban hagyták el a
szobát, hangjuk visszhangzott a nagy szalonban, csizmájuk kopogott a
padlózaton. Amikor már csak néhányan maradtak, Isabel állt és Martint
nézte. Már Martin is magára öltötte köpenyét, de csendesen álldogált, ő
is Isabelt nézte. Harcolni akart, de félt egyedül hagyni a lányt. Isabel
tudta, hogy most el kell indulnia a többiekkel. És lehet, hogy most ezzel
véget is ért a szerepe a nagy tervben.
– Martin, várj egy percig! − mondta. Átsietett a szobán Wyatthez, aki
Isley mellett állt, és még néhány utolsó, gyors instrukcióval látta el,
miközben belepréselte magát a zekéjébe.
– Sir Thomas − szakította meg Isabel a beszélgetést −, ön Kentben
lesz, ugyanakkor De Noilles úrnak Londonban kell maradnia, ahol,
feltételezem, semlegesnek kell látszania. Szükségük lesz egy
közvetítőre. Hadd legyek én az.
Wyatt alig nézett rá, amíg a zekéjét összeerősítette.
– A követnek rengeteg kémje van a francia katonák között,
kisasszony.
– De most, hogy a királyi tanácsot értesítették, már figyelni fogják
őket.
Elfordult tőle, hogy néhány papírlapot ragadjon fel az asztalról. −
Angol informátorai is vannak.
– Akik valószínűleg köddé válnak most − mondta a lány −, hogy
élethalálharcra kerül sor. És azok, akik megmaradnak, vajon biztos,
hogy nem ferdítik el a követ kijelentéseit?
Wyatt a papírlapokat egy bőr nyeregtáskába gyömöszölte.
Isabel a zakója ujját megragadva megállította.
– Thomas, engedje meg, hogy segítsek.
Thomas hideg elismeréssel pillantott rá.
– Kisasszony, tudja, hogy a franciák mit mondanak az itteni nőkről?
− Levette a lány kezét a könyökéről, és úgy rázta meg a karját, mint
amikor a kakas megigazítja felborzolt tollait. − Azt mondják, az angol
nők bájosak, de félelmetesen pimaszak.
Isabel nem hátrált meg.
– Az igazán félelmetes dolog, uram, az lenne, ha amiatt buknánk el,
mert egy segítő kezet visszautasított.
 5.
A LÁTOGATÁS

– A fene egye meg, most mit tegyek? − Honor Thornleigh

belegyömöszölte a kezében lévő ingeket és könyveket az utazóládába,
amelybe éppen bepakolt a Daru fogadóban, majd a kopogásra
válaszolva ajtót nyitott. Egy jól öltözött úr állt előtte. Nem szólt semmit,
egyszerűen csak bámult rá.
– Igen? − kérdezte Honor kissé ingerülten. Már túl akart lenni a
pakoláson. Richard bármelyik pillanatban visszaérkezhet a
gyapjúpiacról, és utána rögtön elindulnak hazafelé. A férfi válla fölött
átpillantott a folyosó túloldalára, Isabel szobája felé. Szegény Bel!
Tegnap, amikor a patikustól visszaért és megtudta, hogy jövő héten
Antwerpenbe kell utaznia, teljesen kiborult, és egész éjjel nem aludt.
Reggel, amikor Honor meglátta lánya elkínzott arcát, visszaparancsolta
az ágyba még egy-két órára. De most már lassan fel kell ébresztenie.
– Honor? − kérdezte a férfi bizonytalanul.
Honor most figyelmesebben megnézte. Valahonnan ismerős volt. A
vékony szálú, halántéknál őszülő vörös haj.
– Edward? − nyögte ki végül. Nem akart hinni a szemének. Gyorsan
az arcához kapott. Hiszen már több, mint húsz éve nem látta.
Edward Sydenham bólintott, majd hirtelen elnémult, mintha most
alóla is éppúgy kicsúszott volna a talaj, mint egy pillanattal előbb Honor
alól.
– Hallottam, hogy Londonban van − mondta végül. − Ezért hát
vettem a bátorságot… − A hangja elcsuklott.
– Hát persze − mondta Honor egy kissé magához térve. − Csak éppen
arról van szó, hogy…
– Tudom − válaszolta a férfi. − Ez egy kicsit… furcsa.
Mindketten egyszerre döbbentek rá, hogy mennyire értelmetlen ez a
mesterkélt társalgás, és elnevették magukat. Ám Honor erőltetettnek
érezte a férfi nevetését. És tudta, hogy a sajátja is az.
– Nos, hát jöjjön be − mondta. Edward belépett. − Szentséges ég,
Edward − mondta Honor, ügyelve, hogy a hangjában ne érződjön
szemrehányás, és elfojtotta azt a vágyát, hogy felpofozza a férfit.
Nevetséges, ennyi idő után. − Én tényleg azt hittem…
– Hogy meghaltam, kétségkívül.
– Nos hát, semmilyen hírt nem kaptam önről. Vagyis azután, hogy…
– Azt hittem, talán nem is akar rólam már semmit sem tudni. Pedig
én hallottam önről. Később. Azt, hogy jól van. Nos, én ott maradtam.
– Amszterdamban?
Edward bólintott, majd szomorúan így szólt: − Távol az otthonomtól.
Sok éven át. − Bizonytalanul Honorra mosolygott. − De mindig
érdekelt, hogy hogy megy a sora, hogyan boldogul. Hogy van hát,
Honor? − Tekintetét körbejáratta a fogadó fényűző szobáján, és
elmosolyodott. − Bár nem is fontos, hogy megkérdezzem. Hallottam és
látom, hogy jól van. És azt is − tette hozzá halkan −, hogy jól néz ki.
Remekül, tényleg.
Olcsó bók − gondolta Honor. Tudta, hogy felgyűrt ruhaujjával és a
hajpántjából kicsúszott tincseivel úgy nézhet ki, mint egy mosónő az
elegáns Edward mellett. − Úgy tűnik, önnek sincs oka panaszra −
válaszolta. Elismeréssel vette szemügyre kék bársony, arannyal finoman
kihímzett zekéjét a köpenye alatt, amelyet lazán átvetett az egyik vállán.
Csak a zeke ujja − divatos bemetszései mentén a selyembélés sorai
arany könnycseppekként villantak elő − egy szabósegéd egész éves
bérével ért fel. Micsoda előkelő úrrá vedlett az egykori toprongyos
fiatalember. Honort hirtelen égető kíváncsiság fogta el. − Meséljen el
mindent, Edward. Hol volt ezek alatt az évek alatt? Mit csinált?
A férfi elnevette magát. − Mindent elmeséljek?
– Mindent, amit csak lehet − mondta Honor mosolyogva, és hellyel
kínálta a férfit egy kis kerek asztalka mellett. De a férfi nem ült le. −
Hozassak bort? − kérdezte. Azért egy kicsit mégiscsak feszengett. Mit
keres itt? Miért most, oly hosszú idő után? − És… esetleg enne valamit?
A Daru konyhája kiváló vaníliakrémes lepényt készít.
– Nem, nem kérek semmit. Én csak… beszélni akarok önnel. − A
hangjában és az arcvonásaiban rejlő komolyság és finomság akarata
ellenére is megenyhítette Honort. Csillapodott benne az a korábbi
sürgető érzés, hogy odaugorjon és megrázza a vállát. Edward
Sydenham. Végül is, be kellett ismernie, hogy örül neki, hogy látja.
De annak is örült, hogy Richard nem volt otthon. Attól félt, hogy a
férje nem lenne olyan elnéző.
 – Sajnálattal értesültem édesanyja haláláról − mondta Honor.
Edward vállat vont.
– Annak már jó néhány éve − mondta hűvösen.
– De én azóta is változatlan szeretetet érzek az iránt a csodálatos
asszony iránt. Segített megmenteni az életem.
– Hallottam róla.
– A szülei mindketten rendkívüli emberek voltak.
– Csalódott emberek voltak.
Honor érezte, hogy ejtenie kell ezt a témát.
Edward gyorsan elmosolyodott, mintha fel akarná oldani a köztük
támadt feszültséget.
– Akárhogyan is, Honor, azért mi mindketten új életet kezdtünk
azóta. Számomra… ó, hol is kezdjem − mondta, és az arcán halvány
rosszkedv futott át. Most már készen állt a beszélgetésre, és kedvesen
kihúzta neki a széket.
Csupán ezzel a gesztusával is fényévnyi távolságra van − gondolta
Honor − a régi ideges és önző Edwardtól. Amikor Honor már ült és a
férfi is helyet foglalt a szemközti széken, álmélkodva figyelte
mozdulatait, amelyek olyan kidolgozottak, mégis könnyedek voltak,
mint egy lovagé. Mi történt azzal az őrjöngő ifjúval, aki belé
kapaszkodott, hogy kiugorjon Richard hajójának rakodóteréből?
– Azt hiszi, hogy megváltoztam − mondta, mintha olvasna a
gondolataiban.
Honor kedves udvariaskodás mögé rejtőzött.
– Mindannyian megváltoztunk. Biztosan.
– Ön nem. De önnek nem is kellett. Semmi olyan nem volt a
jellemében, amit szégyellnie kellett volna. A bátor és kedves őzgidából
− mondta Edward mosolyogva − csak bátor és kedves őzsuta válhat.
Honor nevetve bólintott e bámulatos hasonlat hallatán.
– Ön viszont pillangóvá változott.
Edwardnak csak a szája nevetett, a szeme nem.
– De ki tudná azt megmondani, hogy a sötét bábba zárt pillangónak
mit kell elszenvednie az átváltozás előtt?
Honornak eszébe jutott, hogy Edward mennyire utálta a sötét és szűk
helyeket. Nem is akart belemenni ebbe a témába.
– Nos, inkább a fényről meséljen nekem, Edward. Hiszen
határozottan úgy tűnik, hogy bőven áradt önre.
Edward végül mégis csak elnevette magát.
– Hát ez igaz. A világon semmi okom a panaszra. Ügyvéd vagyok, és
tudja, a jog nem bánik kesztyűs kézzel azokkal, akik megalapozatlanul
panaszkodnak.
– Ügyvéd? − kérdezte Honor meglepetten. Hol tanulta ki a
mesterséget?
– Louvainben. Európában maradtam, miután utoljára láttam önt. Az
első öt évet Németországban töltöttem. Utána Brüsszelbe kerültem, és
az lett a bázisom. Jól alakultak a dolgaim.
– A jog terén?
– Igen. A pénzügyek területére specializáltam magam.
– Ez csodálatos!
– Valóban az. Tudja, az emberek miatt, akikkel találkozni lehet.
Például a császár hitelfelvételi ügyét intéztem egy-két alkalommal a
Fugger bankházon keresztül.
Hangjának szerénysége ellentétben állt a kijelentés fontosságával.
Honor Richard antwerpeni üzletfeleitől hallotta, hogy Károly császár
éveken át hatalmas kölcsönöket vett fel pusztító, ám soha véget nem érő
háborúi finanszírozására; zsoldosseregeinek fenntartása iszonyatos
összegeket emésztett fel. A kölcsönügyletek Fuggeréket Európa
leggazdagabb bankházává tették, és azt az ügyvédet, aki a két
hatalmasság között lebonyolította az ügyletet, nyilvánvalóan jól
megjutalmazták a munkájáért. De miért jött ide Edward? Miért termett
csak úgy hirtelen az ajtó előtt?
– És most? − kérdezte Honor.
– Most hazajöttem. Angliába. − Arckifejezése komollyá vált. −
Honor, el sem tudom mondani önnek, hogy több évi száműzetés után az
ember mennyire vágyik a szülőföldjére.
Jámborsága teljesen lefegyverezte Honort.
– Igen, én is ismerem ezt az érzést. Én magam tizenkét évet töltöttem
külföldön.
– Tényleg. El is felejtettem. Hol telepedték le?
– Antwerpenben. Előtte egy évig Sevillában éltünk. Nagy angol
közösség él ott, amely kiválóan megél abból, hogy angol szövetet szállít
Amerika spanyol nyelvű népeinek. De Spanyolországban félelmetes
vallási üldözés folyt. − Halványan elmosolyodva hozzátette: − Azt
hiszem, Richard attól félt, hogy kiállok az egész spanyol inkvizícióval
szemben, ha ott maradunk. Így tehát visszatértünk Antwerpenbe. Ott jó
életünk volt. Richard − soha nem találkozott a férjemmel, ugye? −
sikereket ért el. A lányunk, Isabel ott nőtt fel. Még mindig fenntartunk
egy házat Antwerpenben. De egy idő után vágyódni kezdtem a régi
megszokott dolgok után. Hét évvel ezelőtt tértünk haza, amikor a
protestánsok helyzete itt biztonságosnak tűnt. Persze az utóbbi néhány
hónapban ez megváltozott. − Megrázta a fejét. − Szegény öreg Anglia,
zavaros elméjű, bizonytalan nemzet lett.
– Jelenleg tényleg annak tűnik… igen.
Honor a férfi habozó hangjából mintha kihallott volna valamit.
Kíváncsiságot? Puhatolózást?
Az izgatottság hullámai járták át. Lehetséges…? Elhatározta, hogy ő
maga készteti színvallásra a férfit.
– Valójában nagy nyugtalanságról keringenek hírek − mondta
óvatosan.
– Így van − értett egyet Edward.
Furcsa pillantást vetett Honorra, aki elhatározta, hogy egy kicsit
tovább merészkedik.
– Egyesek azt állítják, hogy ez felkelésbe is torkollhat.
Edward továbbra is az arcát fürkészte. − Ezt én is hallottam.
Vajon tényleg hallotta? Vajon erre megy ki a játék? Talán egy
összeesküvésben vesz részt, amelynek célja az angol kormány
megbuktatása? Ez a megváltozott ember a rendkívüli kapcsolataival? Az
lenne a célja a megmagyarázhatatlan látogatásának, hogy kipuhatolja a
véleményét és a szándékait? Ez érthető lenne, hiszen régen oly hasonló
volt a beállítottságuk. Mondjon neki valamit? Nem, Richard ezt
meggondolatlanságnak tartaná. Azt mondaná, hogy ne fedje fel a
kártyáit. És igaza lenne. Végül is felkelésről beszélni már önmagában is
árulás. Márpedig tudnia kell, hogy mi a helyzet! De hogyan derítse ki
anélkül, hogy kiadná magát?
A csönd egyre hosszabbra nyúlt köztük.
Edward egyszer csak megszólalt: − Honor, nem tudja, hogy
valamelyik… régi barátunk még Angliában van?
Ezek szerint jól gondolta? Azért jött el hozzá, hogy kiszimatolja, kik
azok az emberek a régi időkből, akikkel biztonságosan kapcsolatba
léphet. Azok, akiknek a hűségére bizton számíthat. De Honor tudta,
hogy Edward kevés segítséget remélhet ezen a téren. Az egyetlen régi
szövetséges Leonard Legge, a Daru tulajdonosa, de Edward még soha
nem találkozott vele, és Honor nem szívesen árulta volna el a nevét. Ő
és Richard segített annak idején Leggének elindítani a vállalkozását,
pénzt kölcsönöztek neki, hogy meg tudja venni a Darut, és egyébként is
Legge becsületes polgár volt; Honor ösztönösen érezte, hogy Legge
nem venne részt semmilyen felkelésben. Így hát szomorúan megrázta a
fejét.
– Senki nem maradt a régiek közül, Edward. Közülük néhányat
elfogtak, néhány pedig meghalt nemrég. Azok, akik akkor külföldre
menekültek, leginkább Európában telepedtek le, akárcsak mi.
Amszterdamban, Bruges-ben, Antwerpenben. Már nem tartom velük a
kapcsolatot, de biztos vagyok abban, hogy egyikük sem tért haza. − Itt
szünetet tartott, tudta, hogy most óvatosnak kell lennie. Végül is
Edward nem mondta, hogy támogatókat keres. − Attól tartok, hogy
rajtam kívül senkit nem fog megtalálni a régiek közül.
– Ez is elég lehet. − mondta Edward halkan. Úgy tűnt, hogy vívódik,
vajon folytassa-e. Egyszer csak felpattant, és néhány lépésnyire
eltávolodott Honortól. Hátat fordítva beszélt tovább.
– Honor, én nemsokára megnősülök.
– Ó, ez nagyszerű − mondta Honor udvariasan. − Ismerem a hölgyet?
– Igen. Frances Grenville-t veszem feleségül.
Honort áramütésként érte a hír. Grenville-ék gyakorlatilag a
szomszédaik voltak. Megdöbbent, de mást is érzett. Tudta, hogy
Frances Grenville a királynő egyik udvarhölgye − a buzgó katolikus
királynőé. Egy figyelmeztető hang szólalt meg benne.
Edward értő tekintettel fordult felé. − Tudom, most azt gondolja,
hogy Frances apja, Lord Grenville merev katolikus hitéről ismert, míg
Edward… nem. De az a régi Edward volt, Honor. Megváltoztam. Már
tudom, mi fontos nekem.
Grenville társadalmi rangja, igaz? − kérdezte majdnem óvatlanul.
De végül meggondolta magát.
– Továbbá azt is tudom − folytatta Edward −, hogy Frances családja
és önök nem szívlelik egymást. Igaz, ami igaz, Lord Grenville néha egy
kissé erőszakos. Remélem, sikerül majd csiszolnom rajta. Tudom
például, hogy nyilvánosan azt a kínos kijelentést tette önről és a férjéről,
hogy nincs igazolható jogcímük a bradfordi apátságra.
Honor meg tudta állni hogy ne vágjon vissza. Múlt nyáron, hét évvel
azután, hogy Great Yarmouth közelében felépítettek egy sikeres
gyapjúkereskedelmi üzletet, Richarddal megvásárolták a Colchester
mellett lévő bradfordi apátságot, hogy oda telepítsék felvirágzásnak
indult posztóműhelyüket, és egy új házat építtettek mellé. Lord
Grenville kezdettől fogva megpróbálta ellehetetleníteni ezt a
vállalkozást.
– A vétel teljesen jogszerű volt − mondta −, de ő ezt megrögzötten
tagadja.
– Ennek a nővére az oka, tudja. A szegény öreg hölgy valamikor
apácafőnöknő volt ott, és borzalmas dolgok történtek vele a kolostorok
feloszlatásának idején. Állítólag nem akarta átadni az apátságot a király
embereinek. Erre felvonszolták az apátság tornyába és…
megerőszakolták. Azóta egy szó sem hagyta el a száját.
– Én is hallottam, és őszintén sajnálom a hölgyet − mondta Honor
őszintén. − De…
– Tudom − vágott közbe Edward. − A jelek szerint Lord Grenville
abban a meggyőződésben él, hogy minden nem katolikus, aki keresztezi
az útját, személyesen felelős a nővére tragédiájáért.
Honor vállat vont.
– Vagy egyszerűen csak szemet vetett a birtokunkra.
Edward nem válaszolt azonnal.
– Honor, azért jöttem, hogy kérjek öntől… egy szívességet. Tudja, ha
Lord Grenville bármit is megtud a múltamról… − Edward habozott,
ideges lett. − Ó, istenem, mindenki másnál jobban tudom, hogy önnek
minden oka megvan arra, hogy gyűlöljön engem. Mégis, Honor… −
Közelebb lépett és felemelte Honor kezét. Honor furcsán hidegnek
érezte az érintését. − Új életet akarok kezdeni itt, Angliában
Francesszel. Haza akarok jönni. Remélem, hogy meg tudja ezt érteni.
Honor meg tudta érteni. Ő is ezt akarta a legjobban.
Edward, válaszára várva, megszorította a kezét, szemében néma
könyörgés. Az asszony elszégyellte magát. Nem azért jött, hogy a
felkelésről hozzon híreket; csupán túlfűtött fantáziája hitette ezt el vele.
Nem is azért jött, hogy megfenyegesse azzal, amit tud róla. Egyszerűen
azért jött, hogy békéért esedezzen. És Honor arra gondolt, miért is
tagadná meg tőle? Ki ő, hogy útjába álljon a boldogságának?
– Természetesen, Edward − válaszolta. − Végül is mindketten
civilizált emberek vagyunk, nem?
Edward módfelett megkönnyebbültnek tűnt. És boldognak. Most már
a szeme is nevetett. Honor szívét az ajándékozás öröme töltötte el.
– Most már csakugyan meg kell innunk egy pohár bort, hogy
megpecsételjük megegyezésünket − mondta. − És Richard is rögtön
megérkezik. És felébresztem a lányomat, Isabelt. Mindkettőjükkel
találkoznia kell.
– Nem, nem, mennem kell − szabadkozott. − Francesszel találkozom,
a Whitehall Palace-be megyünk vacsorára. A királynő olyan kevés
szabadidőt ad az udvarhölgyeinek. De a délutánt együtt tölthetjük.
– Ó, akkor nem várakoztathatja őt meg.
Honor az ajtóhoz kísérte a férfit.
– Sok boldogságot kívánok önnek őszinte szívvel − mondta. Majd
mosolyogva, egy csöppnyi kajánsággal hozzátette: − És ha egy napon
azt látja, hogy berontok Grenville-ék kastélyába és fültövön vágom
jövendő apósát, ne haragudjon érte. Csak a magam módján csiszolok
rajta.
Edward meghökkent. Honornak vissza kellett fojtania mosolyát.
– Ne aggódjon, Edward. Nagyon kedves leszek.

Isabel a folyosóról belépett szobájába. Szülei tegnap esti parancsa

úgy zúgott a fejében, mint a Szent Pál-székesegyház harangjának a tetőn
át beszűrődő bim-bamozása. Antwerpen! Milyen dühítő és igazságtalan,
hogy ők, akik olyan nyugodtan élnek, olyan bosszantóan közönyösen
szemlélve a körülöttük zajló eseményeket, hirtelen kijelentik, hogy a
lázadásról szóló hírek ijesztők, és hogy neki Antwerpenbe kell rohannia,
a bátyja védőszárnyai alá. Azt hiszik, ő még gyerek? Nem értik meg,
hogy soha nem fogja elhagyni Martint? Befogták a fülüket, amikor az
eljegyzésen fogadalmat tett neki? Élete legfontosabb esküjével
szembeni érzéketlenségük annyira felingerelte, hogy szóhoz sem jutott.
Ám gyorsan rájött, hogy a hallgatás a legjobb megoldás; sőt
életbevágóan fontos, ha feltűnés nélkül akar eltűnni otthonról. Hiszen
nemcsak Martinnak kötelezte el magát, és most már Sir Thomas Wyatt
is számít rá.
Mielőtt elvált Wyatt-től, a férfi fennhéjázó viselkedése megváltozott,
de Wyatt továbbra is kétkedve fogadta a javaslatát.
– Egy női futár kevésbé kelt gyanakvást − érvelt.
Wyatt szigorúan nézett rá.
– Az utak zötyögősek, az időjárás pocsék. Az utazás kellemetlen
meglepetést is tartogathat.
Végül Martin meggyőzte Wyattet, hogy Isabel kiváló lovas.
– Olyan sövényen is láttam átugratni, amelyen sok férfi
átbukfencezett volna, sir.
Wyatt végül beleegyezett. Gyorsan váltott néhány szót De Noilles
követtel, aki készségesen megerősítette, hogy együtt tud majd működni
Isabellel. Ezután Wyatt már csak ennyit mondott:
– Rendben.
És az ajtó felé vette az irányt.
Isabelt csak ekkor fogta el a bizonytalanság érzése. A férfiak
lelovagolnak Kentbe, küldetésük teljes tudatában, de tőle vajon mit
várnak?
– Mi lesz a feladatom, Sir Thomas? − kérdezte Isabel Wyattet,
miközben Martinék nagy szalonján mentek keresztül.
– Semmi, amíg fel nem vonjuk a zászlót.
– De honnan fogom megtudni, hogy mikor?
– Ó, hallani fog róla. Ön is, akár mindenki más Angliában. Akkor
majd keresse fel De Noilles urat. Ő majd elmondja önnek, hogy mi a
teendője. Attól kezdve, kisasszony, számítani fogunk önre. − Martin
mellett elhaladva megjegyezte: − Vegyen tőle búcsút, barátom.
Martin és Isabel csak állt és nézte egymást, túl sok érzés kavargott
bennük ahhoz, hogy megszólaljanak. Martin kezébe fogta a lány fejét,
és megcsókolta a homlokát. Isabel erre felemelte a fejét, és szájon
csókolta Martint, aki megigézetten bámult rá. Csak ennyit suttogott: −
Csodálatos vagy!
Aztán ő is elment.
Nem, gondolta Isabel, amíg sétálgatott a szobájában a harangzúgás
közepette, nem fogom cserbenhagyni őket. Martinnak, Wyattnek, Wyatt
csapatának − és talán az egész merész vállalkozásnak − szüksége lehet
az ő kitartására. Nem fog felszállni apja hajójára, hogy Antwerpenbe
utazzon.

Colchester melletti kastélyában Lord Anthony Grenville elérte a

kőből készült csigalépcső legfelső, sötét fokát, és megpihent.
Kellemetlen szag csapta meg az orrát. Az előtte lévő ajtó aljában
elhelyezett gyertya fényébe nézett, és megcsóválta a fejét. Nagyon is jól
ismerte ezt a szagot. A rothadó gyümölcs édeskés bűze. Már megint.
Halkan bekopogott. Nem jött felelet. Nem is számított rá. Kinyitotta
az ajtót. Bent az ablaktalan szobában még elviselhetetlenebb volt a szag:
rothadó zöldségek, leülepedett por és vizelet bűzös keveréke.
De az orrfacsaró bűz mellett alig érezhetően az új selyemfonál friss
illata is ott lebegett. Grenville, mint mindig, most is erőt merített belőle.
Becsukta maga mögött az ajtót, és a mozdulattól keletkezett légáramlat
a fali gyertyatartóban lévő gyertyák némelyikének meglobogtatta a
lángját. Rámosolygott a székében ülő és a karmelita apácák puha, fehér
gyapjúöltözetét viselő nővérére.
– Ó, milyen szép kézimunkával foglalatoskodik, édes szívem −
mondta.
Eleanor Grenville nem válaszolt. Csipkeverő állványa fölé hajolt
nagy figyelemmel, és fehér ujjaival az ezüsttűk közötti labirintusban
vezetgette a fehér selyemfonalat. Eleanor ötvenhét éves volt, az ujjai
már nem mozogtak gyorsan, ám szakértelemmel gombolyították a
fonalat, kötötték az apró csomókat és nyisszantották el a selymet egy
ezüstollóval. A tűk között alakot öltő minta egy fantasztikus hópehelyre
emlékeztetett, a születőben lévő mű egyike volt az Eleanort körülvevő
több száz hasonló alkotásnak, amelyek betöltötték a szobát.
Csipke hullott alá a csipkeverő keretről. Csipke lógott le a
csipketakaróval leterített ágy négy oszlopáról. Csipkék feküdtek
szanaszét a földön, akár a lehullott hópihék. Kampókra felaggatott
csipkék függtek a tetőgerendáról, és a milliónyi kis lyukon átszűrődő
gyertyafény csillogó mintázatot vetített a falakra, amelyek maguk is
csipkével voltak beborítva. Csipke díszítette a kalapokat, kesztyűket,
gallérokat, harisnyákat, sálakat, ingmelleket, keresztelőköpenyeket és
alsószoknyákat − ezeket az öltözékeket mintha valamiféle éteri
teremtményeknek készítették volna, hiszen emberi használatra túl
kényesek voltak. A szoba csipkepókháló volt egy tündérmesében.
Grenville lehajolt nővéréhez, és homlokon csókolta. A bőrét olyan
puhának érezte, mint a krétaport.
– Híreket hoztam, édes szívem − mondta elégedetten dörzsölgetve a
tenyerét. − Ezt a spanyol senkiházi zsoldost végre sikerült egyszer s
mindenkorra félreállítani az utunkból. Edward tegnap megsemmisítő
vereséget mért rá a bíróságon. Micsoda győzelem volt! Edward kivágta
a rezet, nyugodtan állíthatom. Bárcsak maga is látta volna! Büszke
voltam.
Mintha Grenville nem is lett volna a szobában, a nővére felemelte a
fejét, és hozzáértő hunyorgással vette szemügyre az előtte kifeszített
kézimunkát.
Gondolataiba mélyedve felemelte egyik ujját, amely olyan vékony és
fehér volt, mint egy elefántcsont feszület, és lebiggyesztett ajkához
emelte. Ezután ismét munkához látott, gondosan vezetve a fonalat a tűk
között.
Grenville kigombolta a zekéjét és levette, mivel már kényelmetlenül
érezte magát a három ezüstözött kályhából áradó hőségben. Az ablak
nélküli szobában állandóan forróság volt. De Eleanor ezt szereti,
gondolta Grenville, és sóhajtott egyet. Amikor a kastélyába hozta a
nővérét, Grenville az egyik legszebb, kiugró ablakfülkés hálószobáját
adta neki, abban reménykedve, hogy a kellemes környezet gyorsítja
majd a felépülését. Csakhogy a szobából a bradfordi apátság kőtornyára
nyílt kilátás, és Eleanor ajkát, amikor rápillantott a toronyra, elfojtott
kiáltás hagyta el, és több héten át tartó letargiába süllyedt. Ezután
Grenville áthozta ebbe az ablak nélküli szobába, ahol nem zavarja meg
lelki nyugalmát a világ látványa.
– Igen − folytatta túláradóan −, Edward Sydenham nagyszerű vőm
lesz. Frances jól választott.
Tovább fecsegett fel-alá járkálva a szobában, és elvégzett néhány
feladatot, amelyekkel napok óta senki nem foglalkozott, mivel senki
más nem tette be a lábát Eleanor szobájába, csak ő, vagy ha nem volt
otthon, egy halk szavú kis szolgálólány. A lány most két napja betegen
feküdt, hasmenésben szenvedett. Grenville kiszedegette a rohadt
almákat egy csipketerítő alól, közben arra gondolt, hogy szólni fog a
fiúnak, aki az ennivalós tálcát felhordja és a külső lépcsőfokra teszi,
hogy legközelebb barackbefőttet hozzon alma helyett. Megrakta a tüzet
a kályhákban. Egy hordóból vizet merített a mosdótálba, amelyet egy
háromlábú állványra helyezett az egyik kályha fölé. Vizet löttyintett a
falba épített toalett surrantójába, lemosva a rárakódott ürüléket.
Egérpiszokkal pettyezett penészes kenyérhéjat söpört rá a szeneslapátra,
és bedobta az egyik kályhába, ahol sziszegő hangot adva
összezsugorodott.
– Nagyon remélem, hogy lesz kedve eljönni Frances esküvőjére, édes
szívem − mondta, amint az említett feladatokkal bajlódott. − A királynő
nagy kegyet gyakorolt velünk, amikor megengedte, hogy Frances és
Edward esküvője a királyi esküvő reggelén legyen megtartva. Most már
csak arra várunk, hogy hírt kapjunk az időpontjáról. De bármikor lesz is,
nagy nap lesz az a Grenville családnak. És Frances is azt szeretné, ha
eljönne.
Grenville nem várt választ. Tudta, hogy a nővére nem fog eljönni az
esküvőre. Sehová sem járt. Azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt visszatért
az apátságból, nem tette ki a lábát otthonról.
Grenville felvett egy ezüsthátú kefét az egyik komódról, leemelte a
kályháról a megmelegedett vízzel teli mosdótálat, és letette a nővére
mögé a padlóra. Nővére még mindig a kézimunkájával foglalkozott,
ügyet sem vetett rá. Grenville kioldotta a fejét borító fehér apácafátyol
megkötőjét és óvatosan levette a fátylat. Kefélni kezdte hosszú haját,
amely ősz volt és száraz, de Grenville tudatában mindörökre az a
fényes, mézszínű dús sörény élt, amely tizenhat éves korában
dicsfénnyel övezte nővére fejét. Édesapjuk abban az évben jelentette ki,
hogy a bradfordi apátság kolostorába küldi apácának. A leány
könnyezve szaladt öccse szobájába, amiért el kell hagynia otthonát.
Grenville igyekezett megvigasztalni a nővérét. Elmondta neki, hogy
kivételezett helyzetben érezheti magát az, aki Krisztus menyasszonya
lehet; közben a lány gyönyörű haja a fiú mellére hullott, és ő addig
simogatta, amíg a könnyei el nem apadtak.
A nővére bevonult a kolostorba, és rájött, hogy ez élete hivatása.
Húsz évvel később apácafőnöknő lett, és tökéletes boldogságban
szolgálta istent. Egészen addig a napig, amíg a sátán ösztönzésére az
öreg Henrik király ki nem sajátította a kolostorok földjeit. A király
szétküldte katonáit e nem egészen szent feladat végrehajtására. És azon
a napon Eleanor Grenville a katonák rászegezett kései alatt felfedezte a
kolostorban a poklot.
Amint Grenville a nővére haját kefélte, még mindig a családi
eseményekről és a háztartásról fecsegve, Eleanor lassan hátradőlt
székében, lehunyta a szemét, és saját álomvilágába merült. Grenville
megkerülte a széket, és a nővére előtt térdre ereszkedett. Kioldozta
apácaruháját és levetkőztette. A gyertyafény megvilágította az
öregségtől ráncos nyakát és lejjebb, egy kemény sebhely még fehérebb
domborulatát, amely a megereszkedett mellek között egy hatalmas és
obszcén X betű formáját öltötte. Grenville egy száraz szivacsot mártott
a lavórba, majd kinyomta belőle a vizet. Finoman végigtörölgette vele
nővére nyakát, vállát, karját. Az ő otthonában mindig biztonságban lesz.

6.
A HÍREK

A zsúfolt bálterem közepén leláncolt medve üvöltött, és mancsával

vadul csapkodott a füstös levegőben. Egy fiatal hölgy felsikoltott. Az
urak nevettek. Frances Grenville is elnevette magát, és a főasztal
mentén Mária királynőre pillantott, aki aranyozott baldachinos
trónszékén ült. A királynő sugárzott az örömtől, és ez gyönyörűséggel
töltötte el Francest. Soha nem látta még úrnőjét ilyen boldognak.
A Whitehall palotában a bankettet a császári követek tiszteletére
tartották, akik még ott maradtak egy ideig a házassági szerződés
véglegesítése után. A királynő ragaszkodott hozzá, hogy minden
tökéletes legyen. A nagy terem fényben úszott a fáklyáktól és a csillogó
kandeláberekben elhelyezett gyertyáktól. Arany- és ezüsttálcák
borították a három hosszú asztalt, amelyből kettőt merőlegesen a
királynő asztalához toltak, így az asztalok egy szögletes lópatkó
alakzatát vették fel. Olyan ételkölteményeket tálaltak fel mint úszó
hattyúk, megsütve és a tolluk visszaragasztva; gyermekméretű sült
vadkancombok szegfűszeggel tűzdelve; zamatos nyúl- és fürjpecsenyék
hatalmas tálakon felhalmozva. Sevillai narancsból egész piramisok
magasodtak, de voltak ott kandírozott ibolyából kirakott ágak és
szivárvány színű, remegő gyümölcszselé-hegyek is. Szolgák
szaladgáltak az asztalok mellett, kezükben a legfinomabb bordeaux-i,
rajnai és madeira borral teli kupák. A terem feletti galérián zenészek
izzadtak, hangszerükből melódiákat, trillákat csiholva, amelyek először
táncra perdítették a bálozókat, aztán egy álarcos játékhoz szolgáltattak
aláfestést, most pedig egy medvével vívott mímelt harchoz adtak
robusztus, harcias kísérőzenét. Az asztaloknál összezsúfolódva, vállukat
összepréselve ültek a hölgyek és az urak, mind izgatottan nézték az
előadást.
És nem is csoda, gondolta Frances. Micsoda fantasztikus
szórakoztatást talált ki a hopmester: a színészek ősi brit harcosokat
alakítottak, ökörbőrbe bújva és kék festékkel maszkírozva arcukat, és
hősiesen megvédték a királynőt az őrjöngő vadállattól, a leláncolt
medvétől. A nagyúri spanyol vendégek el voltak bűvölve, már feledésbe
merült a londoni csőcseléktől egy hete elszenvedett megaláztatásuk.
Még a rivális követek is mosolyogtak: a francia De Noilles élvezettel
emelte fel serlegét; a minden hájjal megkent Renard, a császári követ −
akinek a neve találóan rókát jelent − pedig úgy bámulta a medvét, mint
egy gyermek.
Ám a lordkancellár, Gardiner püspök széke még mindig üresen állt.
Mielőtt az álarcos játék elkezdődött, Frances látta őt kirohanni a
teremből, miután egy sárral telefröcskölt ruhájú futár kihívta. Milyen
ügy lehet ilyen sürgős? − töprengett.
A játék tapsviharral ért véget. A színészek elhagyták a termet. A
medvét kivezették a gondozói. Frances figyelmét most a királynőt
körülvevő hölgyek izgatott nevetése keltette fel. Lord William Howard,
egy kivörösödött arcú, tokás és szókimondó öreg úr áthajolt a mellette
ülő hölgyhöz és úrhoz, és nagy hangon, széles vigyor kíséretében ezt
kérdezte tőlük:
– Akarják hallani, mit mondtam az imént őfelségének?
– Csitt, lordom − mondta a királynő mosolyogva.
– Észrevettem, hogy őfelsége a gondolataiba mélyed − hetvenkedett
tovább Lord Howard −, ezért azt mondtam neki, hogy bárcsak őfelsége
Fülöp herceg is itt ülne, hogy elűzzön minden bánatot és rossz
gondolatot. Éppen ott, ahol ön ül, uram − mutatott a királynő melletti
székre, amelyet Feria grófja foglalt el.
 Mária olyan vörös lett, mint a palástja, és kissé kötekedő hangon
kérdezte:
– Ejnye, uram, miért beszél badarságokat?
– Drága hölgyem − mondta Lord Howard hetykén, miközben rengett
a tokája −, ön is tudja nagyon jól, hogy nem haragszik rám, ugye?
Mária királynő jóízűen nevetett, akárcsak a többiek körülötte.
Igen − gondolta Frances −, miközben elnézte barátnőjét, a királynőt
−, a boldogság kihozza egy hölgy valódi szépségét.
A csinosság felszínes ragyogását, amelyet a fiatal udvaroncok
annyira csodálnak, nem lehet egy lapon említeni az ilyen belülről
fakadó ragyogással. Frances megborzongott, mert eszébe jutott egy
véletlenül elcsípett beszélgetésfoszlány a királynő eljegyzésének
tiszteletére előző este rendezett vacsorán, amelyen népes tömeg vett
részt. A francia követ társaságából egy szemtelen kis tacskó és a barátja
egy sarokba behúzódva tréfálkozott több kupa bor társaságában. A
herceg és a kíséretét alkotó, angliai örömökre kiéhezett, életerős
spanyolok érkezését vitatták meg.
– Várj csak, amikor majd meglátják ezt a templomszerű udvart a
senyvedt képű királynővel és a madárijesztő udvarhölgyével −
vigyorgott önelégülten a francia. − A spanyoloknak ehhez erősebb borra
lesz szükségük.
Nos, gondolta Frances, most a királynő nevet, és az emberek
láthatják, hogy nemes lelkéből mennyi szépség fakad. És láthatják azt
is, isten hogyan jutalmazza meg azt, aki hívő, elszánt és hűséges. Ez
felmelegítette Frances szívét. Bárcsak megoszthatná Edwarddal ezt a
pillanatot. Hiszen ő maga is elszánt volt; a királynő iránti odaadása −
bár semmi esetre sem bánta ezt az áldozatot − számára is magányos
életet jelentett a vele töltött évek során. Egészen mostanáig. A saját
közelgő esküvőjére gondolt, és Frances is legalább olyan boldognak
érezte magát, mint a királynő.

Edward Sydenham elégedett volt. Ügyvédi tapasztalata megtanította

neki, hogy minden zsákutcából van kiút, minden nehéz helyzetre
kínálkozik megoldás, ha az ember veszi a fáradságot és megkeresi.
Grenville-ék kastélyának kényelmes nappalijában álldogált a kiugró
erkélyablaknál. A Grenville család ősi birtoka fölött lenyugvó nap
békével töltötte el a szívét. Csakis az arisztokrácia képes ilyen rendet,
stabilitást és szépséget teremteni − állapította meg magában. A
Grenville bérlőinek házaival szegélyezett hóborította földek, a mezők és
a régi kolostor aranyos rózsaszínű fényben fürdött; a földeket
védelmező nyugodt, időtlen erdők hazacsalogatták a madarakat
éjszakára. Otthon. Edward meggazdagodott Brüsszelben, és a
leggazdagabb és legbefolyásosabb nemesek asztalánál ülhetett. De
mindez − most már tudta − csakis azt a célt szolgálta, hogy a későbbi,
itthoni sikerének az alapjait megteremtse. A poklot, amelybe protestáns
szülei egykor beletaszították, és a későbbi száműzetés magányos éveit
immár kitörölheti életéből. Soha nem tudta teljesen elfelejteni a
szenvedést − főként azt a több mint húsz évvel ezelőtti napot, amikor a
püspök börtönéből kiszökve hazaérkezett elszegényedett anyjához, de
csak rideg fogadtatásra talált. Anyja szerint az lett volna a
„kötelessége”, hogy meghaljon Krisztus még nagyobb dicsőségéért,
ahogyan apja is tette, nem pedig az, hogy tovább éljen és később
meggazdagodjon. De ezzel mindenért kárpótolja magát. A Frances
Grenville-lel kötött házassága révén mély gyökereket ereszthet a
leggazdagabb, legállandóbb és legtradicionálisabb angol talajba. Ez
mindennel felér.
Elfordult az ablaktól, és visszasétált a kandalló melletti rózsafa
asztalhoz. Az asztalon egy ébenfa doboz feküdt, Lord Grenville
ajándéka, amellyel a spanyol zsoldos elleni, múlt héten aratott bírósági
sikerét ismerte el. Edward felemelte a doboz zsanérozott tetejét. Két
vörös bársonnyal bélelt mélyedésben két kovás pisztoly lapult meg.
Finoman megmunkált darabok voltak, a csövüket leveles, indás
bevésések díszítették, a vastagabb végük pedig faragott elefántcsont
golyókban végződött. Ekkoriban még ritkán lehetett pisztolyt látni
Angliában; csupán gazdag fegyvergyűjtők tartották, és leginkább azért,
hogy kérkedjenek velük. Edward enyhe grimasszal nézegette őket.
Nagyra becsülte a német kézműipart, de a véres sportok nem feleltek
meg az ízlésének. Lord Grenville gesztusa mégis nagyra becsülendő;
Edward tudta, hogy az ajándékot nem csak a bíróságon aratott
győzelméért kapta. Bár Lord Grenville hatalmas birtokok tulajdonosa,
az utóbbi hónapokban pénzszűkében volt, és Edward jelentős összegű
személyes kölcsönnel segítette ki leendő apósát. Edward elgondolkodva
csukta össze a dobozt, ujjaival végigszántva puha, fekete fedelét. Egy
cseppet sem zavarta, hogy a vagyonával nyerte el Frances kezét.
Valójában kényelmes alkut kötött: pénzt adott a Grenville névért.
– Ó, hát itt van − mondta Lord Grenville.
Edward mosolyogva nézett fel. Anthony Grenville, kezében az
ebédlőből felhozott boros serleggel, tartotta az ajtót a feleségének, aki
belibbent mögötte. Mindketten Edward kérésére jelentek meg a
nappaliban.
– Nos, miről van szó? − kérdezte Lord Grenville, becsukva maga
mögött az ajtót.
– Igen, mi ez a titokzatoskodás, Edward? − érdeklődött Maud
Grenville, és felkapta hímzését a kandalló mellőli székről. Az elegáns,
ápolt hatvannyolc éves Lady Grenville − aki sima arcbőrével
letagadhatná, hogy már dédnagymama − leült, és úgy kezdte el forgatni
a kezében a tűt és a cérnát, mintha hidegen hagyná Edward
mondanivalója. Ám ravasz tekintetét rászegezte, elárulva kíváncsiságát.
– Szó sincs titokzatoskodásról, hölgyem − válaszolta Edward
kedvesen. − Inkább egy probléma orvoslásáról. Egy eszközről, amellyel
kihúzhatjuk a szálkát Lord Grenville oldalából.
– Miféle szálkát? − kérdezte Grenville, és mogorván hozzátette: −
Úgy tűnik, egy egész tüskés bozóton vágunk át ezekben a napokban, ha
figyelembe vesszük a nyugtalanságról szóló szóbeszédeket is. Kaszára
lenne szükségem.
– Anthony, ne legyen hálátlan. Nézze meg, milyen ügyesen
visszaszerezte magának a prittlewelli birtokot. Szép volt, Edward −
mondta Lady Grenville helyeslő mosollyal, amelyet már tökélyre
fejlesztett, jól nevelt gyermekein és unokáin gyakorolva.
Edward gálánsán meghajolt.
– Francest is dicséret illeti, hölgyem − mondta. − A királynővel való
barátságának köszönhetően sikerült megszereznünk a királyi rendeletet,
amely stratégiánk szerves részét képezte.
– De ez mind az ön leleménye volt − tartott ki véleménye mellett
Maud nagylelkűen.
– Bizony ám! Így igaz! − mondta Grenville élvezettel. − Az a
spanyol fajankó, nem is értem, mi ütött belé hirtelen. Észre sem veszi,
és már lógni is fog. Bizony ám! − Elindult a rózsafa asztalka felé, és
szeme megakadt a pisztolyos doboz melletti tárgyak egyikén, azok
között az ajándékok között, amelyeket Edward még korábban hozott a
családnak: egy gyönyörű firenzei arany sótartó, amely a Daphnét üldöző
Apollót mintázza, és Erasmus A balgaság dicsérete című művének egy
ritka, díszes iniciálékkal díszített kézirata. A sótartó vonzotta magára
Grenville tekintetét, és vastag ujjával lustán megbökte az enyhén
erotikus darabot. A dolog iróniája nem kerülte el Edward figyelmét −
valójában jól szórakozott annak a felismerésén −, hogy mindenki olyan
ajándékot ad, amilyet ő maga is kapni szeretne.
Grenville gyorsan kihörpintette borát, lecsapta a kelyhet és
türelmetlen házigazda módjára összeütötte tenyerét.
– Gyerünk, Edward, halljuk, mit forgat a fejében. Negyed óra múlva
családi mise lesz. Nem várakoztathatom meg Roland atyát a
kápolnában.
Edward jól tudta. A családi kápolna és a saját káplán szerves részét
képezte Lord Grenville mereven vallásos életrendjének.
És éppen ez volt Edward problémája. Ha bármelyik másik após
fedezné fel a múltját, megbocsátana és felejtene. De nem úgy Lord
Anthony Grenville. Inkább felgyújtaná a házát a lányával együtt,
minthogy megengedné, hogy egy valaha üldözött, eretnek protestáns
bemocskolja a családja becsületét.
– Értem, uram − mondta Edward tiszteletteljesen. − Csak egy pillanat
az egész. − Még egyszer utoljára kipillantott a lélekmelengető tájra: az
erdőre, az apátság tornyára. Hazárdjátékot játszik, de végig kell
csinálnia.
A házaspár felé fordult.
– A tüske, amire utaltam, a Thornleigh család, a szomszédaik.
– Elvetemült gazemberek − szitkozódott Lord Grenville. − Nagy
szívességet tesz vele, ha kifüstöli őket innen.
A felesége is elfintorodott az undortól.
– Éppen ezt tervezem, uram − mondta Edward.
– Ó! − Grenville most már csupa figyelem volt.
– Azt hiszem, uram, ön nem ismeri a régi bűneiket.
– A mostani bűneiket ismerem, az ördög vinné el őket. Betelepítették
a szövőmunkásaikat az átkozott szövőszékeikkel együtt az apátság
kellős közepébe. Az oltár mellé. Oda, ahol régen a nővérem istennek
szentelte életét. Az Úr keze sújtson le rájuk ezért az istenkáromlásért.
– Úgy van, uram − mormogta Edward. Az, hogy Thornleigh-ék
kereskedelmi célokra használták a kolostort, teljesen törvényszerű volt,
ezt Edward tudta. Grenville is tisztában volt vele. Tizenhét évvel ezelőtt
Henrik király egész Anglia-szerte kiárusította a kolostorokat a földre
éhes köznemeseknek. Ők továbbadták az épületeket, illetve lebontották,
vagy pedig lakóházakká és műhelyekké alakították át. Ez elterjedt
gyakorlat volt, ám Lord Grenville szemében maga a bűn. −
Mindazonáltal − folytatta Edward − én Thornleigh-ék húsz évvel
ezelőtti vétkeire utaltam. Higgye el nekem, jóval több gonoszságot
műveltek, mint amit az apátságban megfigyelhet. Különösen Honor
Thornleigh.
Lord Grenville várta a folytatást, már előre ráncolta a homlokát.
Lady Grenville letette a hímzést, kíváncsiságát most már nem is
leplezte. Edward tudta, hogy mindkettőjüknél nyert ügye van. Mégis
kétség nyilallt belé. Nem volt ínyére ez a feladat. Bárcsak Honor
máshová költözött volna! Az előző héten, amikor Londonban felkereste,
meghatotta a nyíltsága. Teljes bizalommal árulta el neki, amit tudni
akart: hogy a régiek közül senki sem maradt Angliában Thornleigh-
ékon kívül.
Túl közel laktak. A szomszédságban. Ez túl sok veszéllyel járt. El
kellett távolítania őket. Belevágott.
– Henrik király idejében…
Elmondta a történetet. Madarak szelték át a mező felett az eget, a
biztonságos erdő felé tartva. A nap ferde sugarai ibolyaszínűből vörössé
mélyültek, elárasztották a földeket, és vérvörösen ragyogtak be az
Edward mögötti ablakon, amint a férfi ismertette a tényeket, részletesen
és szenvedélymentesen. Az egyetlen tény, amelyet gondosan
elhallgatott, az akkori eseményekben játszott saját szerepe volt.
Grenville-éknek azt soha nem szabad megtudniuk.

– Lázadás, felség! Rosszabb, mint amitől tartottunk! − Gardiner

püspök hangja erőtlenül csengett a zajos bálterem feletti
pihenőszobában. A rosszul megvilágított szobában a püspökön, a
királynőn és Frances Grenville-en kívül nem tartózkodott más. Gardiner
hetvenévesen, viharvert veteránként három uralkodó kaotikus
kormányzását is túlélte, de Frances határozottan kiérezte a félelmet a
hangjából, amint megismételte: − Lázadás! Kiterjedt és aljas!
– Felségárulás, uram − helyesbített a királynő −, amely halállal
büntetendő. − A hangja nyugodtnak tűnt, de az arca falfehérré vált.
– Mondjon el mindent. Ki a vezetőjük?
– Sir Thomas Wyatt, de vannak…
– Wyatt? A költő fia?
– Igen. A kenti Alington a főhadiszállása, de a riasztás Maidstone
piacáról érkezett, ahol…
– Hányan vannak vele?
– Isten tudja, hölgyem! − tört ki Gardiner szinte mérgesen, amiért a
királynő folyton félbeszakítja. Nevetés hallatszott fel a lenti
bálteremből, mintegy gúnyos válaszként Gardiner durva
udvariatlanságára. Megpróbálta összeszedni magát. Homloka
izzadságtól gyöngyözött. − Mindazonáltal úgy tűnik, hogy Kent legtöbb
nemes ura felsorakozott Wyatt mögé. A futárom mesélte, hogy Sir
Henry Isley, William Knevett és Lord Cobham két fia is mellé állt. És
még többről is van szó, felség, sokkal többről. Megmondtam, hogy így
lesz.
– És mit lehet tudni a seregükről?
– Legalább kétezren vannak! − Gardiner püspök felemelte hangját,
bár igyekezett megőrizni nyugalmát. − És a maidstone-i piactérről indult
ki az egész.
– A piacról? − a királynő zavartan pislogott. Frances is megijedt. Azt
kívánta, bárcsak a püspök abbahagyná végre a kiabálást.
– Magasságos ég, hölgyem, nem hallotta, amit mondtam? Wyatt ma
kitűzte a zászlaját a maidstone-i piactéren.
– Hallottam, uram. Említette, hogy…
– Felhívást tett közzé, hogy az angol férfiak vonuljanak fel vele, és
ne engedjék be a spanyolokat; kétezer ember csatlakozott hozzá ott
helyben. − A püspök ismét szünetet tartott, hogy erőt gyűjtsön. De
amikor beszélt, az elkeseredettség csak úgy sugárzott a szeméből. −
Felség, ez a lehető legszörnyűbb helyzet. Át kell gondolnia.
– Átgondolni, lordom? Mit?
– A házasságot, természetesen. A házasság miatti sérelem
robbantotta ki ezt a lázadást. Figyelmeztettem, hogy így lesz,
asszonyom! És most nézze meg, mit…
Az ajtó kivágódott. A királyi tanács három tagja sietett be: Lord
Paulet, Pembroke grófja és Norfolk hercege. A szoba egyetlen
fényforrása, a fal melletti asztalkán álló gyertya erős fényt vetett feszült
arcukra. Frances rájött, hogy valószínűleg hallották a hírt. A püspök
sáros ruhájú futárja minden bizonnyal elárulta nekik. Frances hátralépett
a tálalószekrényhez, hogy keressen még néhány gyertyát.
– Igaz ez? − kiáltott Pembroke Gardinerre. Pembroke magas, csontos
férfi volt, tapasztalt katona. Frances látta, hogy a királynő arca enyhén
megrándult, mivel Pembroke a püspökhöz fordult, nem pedig hozzá.
Pembroke magas rangot viselt az előző, protestáns rendszerben, ezért a
királynő nem igazán bízott benne. Ám a nyugati országrészen nagy
hatalommal bírt, így őfelsége nem engedhette meg, hogy elidegenítse
magától.
– Igaz − ismerte el a püspök zordan.
– És a házasságot sérelmezik? − kérdezte Pembroke.
A püspök bólintott.
– Őfelsége − mondta Pembroke szigorúan − vegye figyelembe az
alsóház petícióját.
– Éppen ezt mondtam én is őfelségének.
A királynő nem szólt semmit. A férfiak dühös pillantása alatt
lesütötte a szemét, akár egy megdorgált gyerek.
– Az alsóház egyértelműen kifejezésre juttatta kívánságát − folytatta
Pembroke. − Még karácsony előtt…
– A fenébe az alsóházzal − vágott közbe Norfolk hercege. – És a
fenébe magával is, Herbert, amiért így beszél a királynővel. − Frances
magában megáldotta a hűséges öregembert.
– Kegyelmes uram − mondta a püspök, egyre nehezebben türtőztetve
magát a herceggel szemben −, a kérdés nem az, hogy mit kellett volna
tennünk karácsonykor, hanem az, hogy mit tehetünk most.
– Verjük meg őket! − mondta a herceg. − Tapossuk el őket! −
Felemelte az öregségtől foltos kezét, ökölbe szorította és meglengette,
mintha ő lenne isten, aki lecsapja Wyatt fejét. − Azt mondom
maguknak…
De senki sem hallotta, mit akart mondani nekik, mert a tanács négy
másik tagja nyomult be a szobába, és mindegyik kérdésekkel halmozta
el az ott-tartózkodókat. Frances addigra talált még néhány gyertyát,
elhelyezte azokat a szoba különböző pontjain, és a kandallópárkányra
támaszkodva a vállán át szemügyre vette az újonnan érkezetteket.
Arundel grófja, Lord Clinton, Sir Richard Riche, Lord William Howard,
aki Norfolk hercegének volt a fivére. Mind Lord Paulet köré gyűltek,
aki sietve ismertette nekik a kirobbant válság körülményeit.
– Wyatt egy mocskos áruló − szögezte le az öreg herceg −, akárcsak
a hitvány barátai. Csak egy módon lehet az árulókkal bánni. Szét kell
zúzni a koponyájukat!
– De hogyan, kegyelmes uram? − kérdezte Lord Clinton megvetően.
– Hogyan? Hát fegyverekkel. Katonákkal a harctéren.
– És kegyelmed most hirtelenjében össze tud verbuválni egy ilyen
sereget a bérlőiből és a csatlósaiból? Egy éjszaka alatt? − Clinton szája a
megvetéstől úgy lebiggyedt, mint azé az öreg katonáé, aki kijelentette,
hogy „a franciáktól eltérően nincs állandó hadseregünk”.
– Nos, szép létszámú csapatot tudok felvonultatni − mondta a herceg
határozottan.
– Hány főt?
– Ötszázat, talán hatot is.
– Biztos lehet a hűségükben?
A herceg összevonta szemöldökét. − Igen, talán négyszáz főre
számíthatok − ismerte el.
– Talán háromszázra − mondta Clinton. − És mi még kevesebbre.
Senki sem szólalt meg, hogy megcáfolja Clinton állítását.
Frances megdöbbent. Ezek között az urak között egy sincs, aki a
királynő bajnokaként lépne elő? Azt kívánta, bárcsak kirohanna a
királynő ellenük. Ám ő csak csendben álldogált az uraktól távol,
szorosan összekulcsolt keze olyan fehér volt, akár az arca. Még mindig
úgy nézett ki, mint egy megfélemlített gyerek, aki mukkanni sem mer.
– És hogy a csudába tudnánk megfizetni ezeket a katonákat? −
kérdezte Sir Richard Riche csípős éllel Paulettől, a főkincstárnoktól.
– A korona bármikor kaphat hitelt Antwerpenben − vágott vissza
Paulet. A császár királynőre kiterjedő védnöksége biztosíték erre.
– Hitel, az ám! − füstölgött Riche. − Tizennégy százalékos kamatra.
Ezt nevezi ön császári kegynek…
– Kérem, uraim! − kiáltott fel Gardiner. − Most nem a császárral
kellene foglalkoznunk! Sem pedig az antwerpeni pénzpiaccal. − Paulet
és Richard felmordult, de nem szólalt meg.
– Uraim − szólalt meg a püspök, elővéve a lehető legtekintélyesebb
hangját −, azt tanácsoltam őfelségének, hogy haladéktalanul mondja
vissza a házasságot, így elhárulna a legnagyobb veszély. Utána lenne
ideje őfelségének új házassági terveket szövögetni.
– Remélem, nem úgy gondolja, hogy ismét Courtenay-vel − mondta
Lord Howard hitetlenkedve. − Ezt már hónapokkal ezelőtt
megtárgyaltuk.
A püspök öklével a kandallópárkányra ütött.
– Márpedig Lord Courtenay a legjobb választás. Királyi
leszármazott, és az ország őt akarja. Még nem túl késő, hogy a királynő
meggondolja magát. Ha ezt nem teszi meg, és Elizabeth hercegnő… −
Nem fejezte be a mondatot, de szavai baljósan lebegtek a levegőben.
– Mit akar Elizabeth hercegnővel? − kérdezte Norfolk hercege, akit
összezavart a célzás. − Halljuk, ember.
Lord Paulet megkockáztatta, hogy megmagyarázza a püspök
célzását. − Ha Elizabeth hercegnő megy hozzá Courtenay-hez, és ha a
franciák támogatják a hercegnőt…
– Szentséges úristen, Gardiner − szakította félbe Pembroke, fejét
undorral csóválva nézett a püspökre −, hónapokon át azon jár az esze,
hogyan zárathatná be a hercegnőt a Towerbe. Ha egyszer meg akar
kaparintani valamit, olyan, mint egy csontra ráharapó kutya.
– Uraim − mondta Lord Paulet idegesen −, nem küldhetjük a
hercegnőt a Towerbe. Gondolkodjanak! Ha a királynő gyermek nélkül
hal meg, a hercegnő követi őt az örökösödési rendben. Ennek így kell
lennie, ha meg akarjuk kímélni az országot azoktól a követelésektől,
amelyeket Spanyolország támaszt velünk szemben Fülöp hercegen
keresztül.
Frances gyors pillantást vetett a királynőre. Ezt a beszélgetést − arról,
hogy a királynő meghal, hogy gyermek nélkül hal meg, hogy
féltestvére, Elizabeth foglalja el a trónt − Frances alig tudta
végighallgatni. Csodálkozott, hogy a királynő képes rá.
– Felejtsék el a hercegnőt! − ordította a püspök. − Felejtsenek el
mindent a házasságon kívül.
Mozgolódás támadt az ajtónál. Még négy vagy öt tanácsos préselte
be magát a szobába. Még mielőtt a legújabb vendégek közül bárki
megszólalhatott volna, Gardiner hirtelen a királynőhöz fordult.
– Felség, esedezve kérem. Az itt lévő urak előtt − isten előtt − vegye
tekintetbe birodalma biztonságát. − Ingujjával megtörölte gyöngyöző
homlokát. − Hagyjon fel a házassági tervével.
A szobában csend támadt. A tanácsosok érkezése óta ez volt az első
alkalom, hogy Gardiner vagy bárki egyenesen a királynőhöz címezte
volna szavait.
– Isten előtt, püspök uram? − kérdezte a királynő csendesen,
megütközve ezektől a szavaktól.
Francesre rátört egy emlék. És biztos volt benne, a királynő
elmélyedt arckifejezéséből ítélve, hogy mindkettőjüknek ugyanaz jutott
eszébe: az az eskü, amelyet a királynő azon a hideg éjszakán a Szent
György-kápolnában tett alig egy hónapja, miközben a sírásó a
csákányával kikaparta az eretnek Henrik király csontjait.
A királynő a várakozó férfiakhoz fordult, a gyerekes félelem eltűnt
az arcáról.
– Uraim − mondta −, megesküdtem isten előtt és az ország előtt,
hogy megtartom ezt az esküvőt. Hozzá fogok menni a herceghez.
Halk moraj futott végig a szobán.
– És ha a tanácsosaim nem is állnak ki mellettem − fejezte be
mondanivalóját a királynő keserűen −, isten kiáll majd.

7.
ISTEN ÍTÉLETE

Edward Sydenham befejezte a történetet. Lord Grenville és felesége

csodálkozva nézett rá.
– De Edward − kiáltott fel Lady Grenville, miközben arcán a
felismerés szikrája csillant meg −, Anthonynak éppen erre van
szüksége. Ezzel az információval eltávolíthatja Thornleigh-ékat.
Edward számított rá, hogy Lady Grenville fogja elsőként felismerni
ezt a lehetőséget. Most már ő fogja irányítani a férjét.
– Maga a királynő fog segíteni abban, hogy megszabaduljunk ezektől
a gonosz emberektől, ha Frances mindent elmesél neki róluk − folytatta
lelkesen Lady Grenville. − Ez az, Edward. Megcsillogtathatja a
tehetségét a bíróságon, hogy lejárassa őket, és aztán, amint Frances
megszerzi a királynő segítségét, Anthony visszakapja az apátsági
földeket.
Edwardba belehasított a félelem. Éppen ebben rejlett a veszély: a
nyilvános bírósági tárgyalásban. A bíróságon bármi napvilágra kerülhet.
De ő számított Lady Grenville javaslatára, és készen állt a válasszal.
– Asszonyom, tulajdonképpen − mondta, és örült, hogy hangja
magabiztosan cseng − ebben az esetben okosabb lenne, ha nem
folyamodnánk pereskedéshez. Fárasztó és időrabló lenne, ami,
tekintettel az egyházi bíróságoknak az ezen ügyekre vonatkozó
ellentmondásos törvénykezésére…
– Ó, azt gondoltam volna, hogy az egyházi bíróság gyorsan elrendez
egy ilyen ügyet. Végül is nem állította vissza a királynő az eretnekségre
vonatkozó törvényeket?
– Még nem, asszonyom. A parlament kátyúba jutott vele. A
törvénybe iktatás több ülésszakon is áthúzódhat. Talán évekig is eltart.
Ezért jobb lenne, ha ezt a dolgot… nos nem szigorúan jogi ügyként
kezelnék. Maradjon Thornleigh-ék és köztünk. A következőt ajánlom.
Lord Grenville írjon egy levelet Thornleigh-éknak, amelyben közli,
hogy kompromittáló tények kerültek a birtokába a múltjukat illetően.
Írja ezt meg egy levélben, és garantálom, hogy a szomszédaik rögtön
szedik a sátorfájukat és örökre eltűnnek.
– Zsarolás − jelentette ki kereken Lady Grenville. Edward megértette
a mosolyát. Leendő anyósában nem volt semmi káröröm, csupán élvezte
a hatalom édes ízét és erejét.
– Az a legvalószínűbb, hogy visszaköltöznek Antwerpenbe − mondta
Edward. − Úgy hallottam, hogy van ott egy házuk.
– Akkor csak menjenek oda vissza − búgta Grenville-né, mintha
máris győztek volna. A férjéhez fordult. − Anthony, rögtön meg kell
írnod azt a levelet.
Edward magában köszönetet mondott neki. Valóban rögtön meg kell
írni. Még mindig kísértette Honor búcsúzóul tett megjegyzése
Londonban, az, hogy esetleg beronthat Grenville-ék házába. Bár ez
inkább tréfa volt, mintsem fenyegetés, mégsem merné megkockáztatni
ennek bekövetkeztét.
– Anthony? − kérdezte Lady Grenville nyomatékkal.
Grenville egy szót sem szólt, mióta meghallgatta a történetet.
Közömbös arcot vágott. Különös, gondolta Edward, egy olyan embertől,
aki egy percig sem tud nyugton maradni.
– Nos, Anthony? − noszogatta a felesége. − Nem tartod okosnak
Edward ötletét?
Lord Anthony nagy nyugalommal kijelentette: − Isten többet kíván.
– Többet, uram? − kérdezte Edward.
– Igazságot. Nem látja? Ez már túlterjed az ezek iránt az emberek
iránt érzett gyűlöletemen. Ha hagyjuk, hogy elinaljanak innen, a
keresztény világ más részeit is megfertőzik. Ez maga isten ellen való
vétek lenne. Nem, ebben a helyzetben istennek kell a büntetést
elvégeznie.
Edward hátán végigszaladt a hideg. Elszámította magát? Lord
Grenville agyát annyira megzavarta a vallás, hogy az isteni beavatkozás
abszurd reményére bízná magát? Nem akar cselekedni? Így még
rosszabb lenne a helyzet, mint előtte. A rosszul sikerült akció
bizonytalanná tette Edwardot. A bizonytalanság pedig katasztrófához
vezethet.
– De uram…
Az ajtó kicsapódott és John, Grenville-ék legidősebb fia rontott be.
Csontos arca feldúlt volt, ritkás szőke haja pedig olyan rendezetlen, akár
a széltől összekuszált szalma.
– Megtörtént, apám, amitől tartottunk! Felkelés tört ki!
Lord Grenville talpra ugrott.
– Hol?
– Kentben.
– Kik a lázadók?
– Sir Thomas Wyatt. És sokan mások. Egyetlen nap alatt több mint
kétezer embert gyűjtöttek össze csak Maidstone-ból.
– A királynő tud róla? Üzenjünk neki?
John elkeseredetten megrázta fejét.
– Mostanra már biztosan értesült róla.
Edwardnak hirtelen eszébe jutottak Honor szavai.
– Felkelésről keringenek hírek − mondta. Később elgondolkodott
azon, hogy Honor miért akart erről beszélgetni vele. Nem az volt
érdekes, amit magáról a felkelésről mondott, hanem inkább az arra
vonatkozó célzásai.
Lord Grenville az asztalhoz ment, és felkapta az egyik pisztolyt az
ébenfa dobozból. Az ajtó felé igyekezett.
– Gyere, John. És te is, Edward. Dolgunk van.
Edward dermedten állt. Azon gondolkodott, hogyan téríthetné vissza
Lord Grenville-t az előbb érintett tárgyra. Grenville-nek rá kell
kényszerítenie Thornleigh-ékat, hogy elköltözzenek.
– Uram! − szólt oda neki.
Grenville megállt az ajtónál, határozottan bosszús arccal, amiért
feltartóztatják.
– Még mást is akartam mondani − bökte ki Edward. − Azt hiszem,
hogy Honor és Richard Thornleigh is részt vesz a felkelésben. A
szomszédaink árulók, uram.

Honor Thornleigh az íróasztalánál ült, és szemügyre vette

pennájának a végét. Elég hegyes volt; már másodszorra faragott le
belőle a zsebkésével. A papír pedig takarosan sorba rakva állt az
asztalon, készen a tintával való találkozásra. Ám nem jutottak eszébe a
megfelelő szavak. Kedves Edward… De hogyan folytassa?
Sóhajtva hátradőlt, és kibámult az ablakon, amely a gyógyfüves
kertjére nézett. Amikor Richarddal megépítették a házat − az apátságot
nem tudták volna kényelmes családi fészekké átalakítani −, férje azt
javasolta, hogy alakítsák ki benne ezt a kis, kertre néző, emeleti szobát,
ahol Honor olvashat és írhat. Honor szeretett itt lenni. Ilyenkor, téli
alkonyaikor az ibolyaszínű napfény olyan rejtélyes tisztaságot őrzött
magában, amelyet soha nem figyelhetett meg a nyár ködszerű,
virágport, pelyvaport és apró élőlényeket nyájasan hordozó
aranysugarában. A téli fény egyenes, őszinte, amely hízelgés nélkül
mutatja meg a világot, teljesen tisztán, de paradox módon mégis
rejtélyesen. A nyári ködös fényben vidámnak és otthonosnak tűnő
tárgyak rendkívülivé és titokzatossá váltak ebben a megvilágításban. És
ez a tisztaságnak köszönhető.
Ez az, gondolta, kihúzva magát. Tisztaság. Mi az, amit őszintén és
egyenesen közölni akar Edwarddal? Azt, hogy… most már értette.
 Ó, igen, a londoni találkozásuk során röviden megnyugtatta őt, de
most már sajnálta, hogy mindezt milyen nyeglén tette. Szinte
kegyetlenül.
Minden oka megvan rá, hogy gyűlölje a múltban történtek miatt. Ő
maga is mondta. De nem gyűlöli őt. Az élet túl rövid ahhoz, gondolta,
hogy gyűlöletre fecséreljük az időt. És most már szégyelli a Daruból
való távozásakor kinyilvánított rosszindulatát, amikor engedett a
kísértésnek, hogy sértő megjegyzést tegyen, még ha enyhét is, Lord
Grenville-ről. Kicsinyes volt. És vak, mivel azt gondolta, hogy Edward
a felkelésről hoz híreket. Nem mintha reménykedett volna abban, hogy
egy felkelés valódi változást eredményez Angliában. Ám az, hogy
minden gondolatát ez töltötte ki, még nem volt ok arra, hogy
megtagadja Edwardtól a békét, amelyre annyira vágyott. Milyen jogon
tagadta meg tőle, amikor ő maga is vágyott rá?
Nos, most jóvátehetné a kicsinyessége miatt elkövetett hibákat.
Megbocsáthatna magának. És ami még fontosabb, megbocsáthatna
Edwardnak. Furcsa − gondolta −, hogy a megbocsátást keresztény
kötelességnek tartják. Kevés olyan keresztényt látott, akik
megbocsátottak egymásnak. És nem is érezte ezt kötelességnek. Csak
egyszerűen meg akarta tenni. Beforrasztani a múlt sebeit. Edward tiszta
szívvel jött el hozzá, ő pedig csak azzal foglalkozott, hogy mit kér tőle.
De most jóvá tehetné a dolgokat.
A tintába mártotta a tollat. Kedves Edward…
És csak úgy áradtak a jótékony szavak.

Isabel Thornleigh a folyosóról a szobájába lépett. Amikor egy héttel

ezelőtt elhagyta Londont, nem tudott józanul gondolkodni, annyira
megrázta szüleinek a bejelentése, hogy Antwerpenbe küldik. Csakhogy
itthon is hiába törte a fejét, semmilyen tervet nem tudott kieszelni,
amivel megmásíthatta volna elhatározásukat.
Ha Adam itt lenne, segítséget kérne tőle. Bár sokkal idősebb volt
nála, ő és a mostohabátyja mindig közel állt egymáshoz. Amikor kislány
volt, a bátyja elszántan védelmezte azokkal az iskolatársaival szemben,
akik könnyelműen belé kötöttek. De most nem volt itt, és még ha itt
lenne is, vajon az ő pártján állna ebben a kérdésben? Végül is Adam
édesapjuk üzleti partnere volt, és a családi vállalkozással Antwerpenben
ő foglalkozott. Ezenkívül a csinos Margriet Korteweg is ott volt. Az
eljegyzés még hivatalosan nem történt meg, de Isabel tudta, hogy bátyja
szerelmes az antwerpeni polgárlányba. Valószínűleg ott akar maradni
legalábbis addig, amíg itthon helyre nem áll a rend.
Arra gondolt, hogy egyszerűen egyedül visszalovagol Londonba. De
a család semelyik barátjánál nem szállhatna meg, mivel biztosan
visszaküldenék a szüleihez. És az a jelentéktelen készpénz − a kevés
járadéka −, amivel rendelkezik, közel sem lenne elég ahhoz, hogy
fedezze a kiadásait élelemre, szállásra és lovának ellátására.
Az is eszébe jutott, hogy átlovagol a szomszéd faluba, hogy a legjobb
barátnőjétől, Lucytól kérjen segítséget, akinek az édesapja
munkafelügyelő Thornleigh-ék apátsági posztógyárában. Lucy
megfontolt lány volt, tökéletesen megbízott benne. Ám Isabelt
legelőször náluk keresnék a szülei. És még ha Lucynak lenne is némi
pénze, amellyel segítene neki Londonba jutni, milyen ürüggyel kérne
tőle? Hogyan várhatná el, hogy Lucy barátsága odáig terjedjen, hogy
egy felkelésben segédkezzen, és bűnrészességet vállaljon benne?
Nem volt ötlete. És ideje sem. A Curlew három nap múlva vitorlát
bont, és ő is rajta lesz a fedélzetén.
Isabel föl-alá járkált az ablaka előtt, újra és újra keresztezve az
alkonyat ibolyaszínű fénysugarának útját.

Már majdnem besötétedett, mire Honor befejezte a levélírást. Levitte

a levelet a földszintre, bement a szalonba és a férjét kereste. Thornleigh
gondterhelt arccal álldogált a kandalló mellett.
– Megtennél nekem egy szívességet, drágám? − kérdezte tőle.
A férfi továbbra is a tűzbe bámult. Honor nem tudta, hogy egyáltalán
meghallotta-e, amit az imént mondott.
– Írtam egy levelet Edward Sydenhamnak − szólt hozzá ismét. −
Átvinnéd a Grenville-kastélyba? − Játékos mosollyal nyújtotta át és
hozzátette: − Én magam is átvinném, de az emberek megszólják a férjes
asszonyokat, akik férfiaknak titkos leveleket adnak át.
Thornleigh végül megfordult és komolyan nézett rá, mintha felesége
előbbi szavai el sem jutottak volna a tudatáig.
– Megtörtént − mondta.
Honor látta, hogy valami mélyen megrázta.
 – Mi történt meg?
– A lázadás. Calthrop megállás nélkül lovagolt ide Londonból, hogy
közölje a hírt. Állítólag Sir Thomas Wyatt vezetésével kétezer ember
fellázadt Maidstone-ban.
Lenézett a levélre, amelyet Honor, a hírtől meglepve még mindig
feléje nyújtott. Átvette a levelet, megfordította, de még mindig a
felkelésen járt az esze.
– Bekövetkezett − mondta mogorván −, ahogy megjósoltad.
Honor nem tudta, mit érezzen. Elégtételt, amiért tényleg kirobbant a
felkelés? Csalódottságot, amiért ennyire másként érez? Kíváncsiságot a
felkelés vezetői és céljai iránt? Aztán hirtelen egyetlen gondolat a többi
fölé kerekedett. − Azt akarom, hogy Isabel azonnal távol kerüljön a
veszélytől. Richard, hogyan lehetne ezt megoldani?
– A Curlew holnapután tud kihajózni Harwichből.
– Nem. Már most el kell mennie. − Azt akarta, hogy a lánya
Antwerpenben legyen, biztonságos helyen Adammel. Nem akarta, hogy
a gyerekei fizessenek meg a múltjáért.
– Megkérhetem Calthropot, hogy még ma este vigye Isabelt a
maidoni kikötőbe − mondta. − Csak három kilométerre van innen.
Grover egyik Brughes-be induló kis hajójára éppen most rakodnak fel.
Grover továbbviszi Isabelt Antwerpenbe, ha küldök neki pénzt.
– Nagyszerű.
– És te? − Thornleigh habozott. − Honor, tudom, hogy
beleegyeztem…
– Igen beleegyeztél. Megállapodtunk abban, hogy itt maradunk, ha
három héten belül lázadás tör ki. És ez még korábban bekövetkezett.
– Tudom. De az ördögbe is, kik azok az emberek? Ki az a Wyatt?
Semmit nem tudunk róla. A róla hallottak alapján egy őrült lehet. Van
arról fogalmad, hogy mik a követelései? Vagy hogy van-e akár a
legcsekélyebb remény is a győzelemre?
Honor érezte, hogy a hírek hallatán elpárolog a lelkesedése. Valóban,
kik is ezek a felkelők? Semmit nem tudott Sir Thomas Wyattről. És
arról sem, hogy rajta kívül kik vettek részt az eseményekben.
– Wyatt bandáját szétverhetik egy nap alatt − folytatta Thornleigh −,
és akkor a királynő kegyetlenül bosszút áll a valódi vagy vélt
ellenségein. Árulók fognak kötélen lógni birodalma minden sarkán, és
számára az eretnekek is velük egy lapra tartoznak. Valakinek eszébe
jutsz a múltból, és beszélni fog. És aztán mennyi időbe telik, míg a
királynő emberei érted jönnek?
Honor hirtelen rádöbbent, hogy mindez nagyon is lehetséges.
– De Richard, most tényleg csak magamra gondoljak?
– Most az egyszer igen.
– De ez helytelen. Nem hagyhatjuk, hogy mások vívják meg a mi
harcainkat is.
– Ők választották azt, hogy harcolnak.
– Szembeszállnak a királynővel. Ehhez bátorság kell. Éppen ezért
támogatnunk kellene őket.
– Rendben! − kiáltotta Thornleigh végső elkeseredésében. − Pénzzel
fogom őket támogatni. Megteszek bármit, amit kívánsz. De kérlek,
Honor, menj ma este Isabellel együtt Maldonba. Én is utánatok megyek
Antwerpenbe, amint itt felszámoltam mindent. Tedd ezt, kérlek. Kérlek.
Az arcára kiülő nyugtalanság Honor szívébe mart.
– Először rendezzük el Isabel dolgát − mondta. − Kérd meg, hogy
csomagoljon be, aztán…
– Nem. Nincs több időhúzás. Menj ma este. Ha ezt megteszed
nekem, megígérem, hogy szakítok időt arra, hogy küldjék némi
segítséget Wyattnek.
Honor bólintott.
– Rendben.
Megállapodtak.
Thornleigh megkönnyebbülten mosolygott. Honor levelét zubbonya
belsejébe tette, az ajtóhoz ment és a szolgálót hívta.
– Jamie, hívja le Isabel kisasszonyt.

Leszállt az este a Grenville-kastélyra. Az udvar visszhangzott a jeges

macskaköveken dobogó patkóktól és a nyerítéstől, amellyel a lovak az
istálló megszokott rendjének felborítására reagáltak. A nyeregbe
szálláshoz készülő férfiak körül a lovászok már majdnem feltették a
lovakra a kengyeleket és a nyergeket. A kezükben fáklyát tartó szolgák
dideregtek, miután kiparancsolták őket tűzhelyeik álmosító melege
mellől.
Lord Anthony Grenville a kengyelbe helyezte sarkantyús csizmáját,
és türelmetlenül rántott egyet a gyeplőn, arrébb léptetve lovászától.
– Nincs vesztegetni való időnk! − mondta társainak.
Az előbb személyesen ellenőrizte fegyvertárát és odaküldte az
embereket, hogy készítsék elő a sulykokat, a lándzsákat és a páncélokat,
de még kinn is sok tennivaló várt rá.
– John − rendelkezett, amikor fia nyeregbe szállt −, hívd az íjászokat,
és tüstént vidd őket Londonba. − Lord Grenville állát előrebökte, és a
néma parancsnak engedelmeskedve két szolga azonnal ugrott és
kinyitotta a főkaput. − És John, üzenj őfelségének, hogy a Grenville
család íjászaival együtt a rendelkezésére állsz.
John Grenville bólintott. Levált a többi lovas csoportjáról, amikor a
szolgálók kinyitották a kaput. Kivágtatott az éjszakába.
Lord Grenville a kisebbik fiához és az intézőhöz fordult.
– Christopherrel − mondta − és Harris mesterrel jelentkezzetek
további utasításokért. Aztán mozgósítsátok a bérlőket. − Az intéző és
Christopher ellovagolt.
– Edward − szólt Lord Grenville, miközben lova a sörényét rázta és
párát fújtatott lovagolj el Sir Arthur Moldmayhez és Crowell mesterhez,
és vidd el nekik az üzenetem. Jöjjenek ide − mondd meg nekik amint
felnyergeltek.
– De uram, és Thornleighe-ék…
– Elég az átkozott szavakból! Menj, és tedd meg, amire kértelek!
Amint Edward lassan elnyargalt, Grenville személyes szolgájához
fordult. − Matthew, te velem maradsz. − Grenville felnézett nővére
ablakára, amelyen halványan átszűrődött a gyertyafény. Nem egészen
egy órával ezelőtt, amikor ott volt nála, hallotta meg a futár lovának
irtózatos patadobogását, és a futár kiáltását: − Riadó! −, valamint a
megrémült szolgák riadt mozgolódását. Nővére feléje fordította csipke-
fehér arcát.
– Katonák? − kérdezte, hangjában félelemmel.
Grenville-nek ez úgy hasított a szívébe, mint egy nyílvessző.
És egyúttal azt is megmutatta, hogy mit tegyen. Az öreg Henrik
király eretnek katonái valaha megbecstelenítették hajadon nővérét. Most
pedig eretnekek és árulók azért gyülekeznek, hogy elpusztítsák a
birodalmat. Nem volt véletlen egybeesés, hogy Edward ugyanazon este
állt elő a Honor Thornleigh-t leleplező rendkívüli közlendőjével, amikor
a lázadás szerencsétlensége rászakadt Angliára. Isten semmit nem bízott
a véletlenre. Ez az ő jele volt, Grenville biztosra vette.
Isten rá akarja hárítani a feladatot − és Anglia minden jó emberére −,
hogy kiszabadítsa az országot a gonosz szorításából. Ez az igazság
éjszakája. Megsarkallta izgatott lovát és kivágtatott a kapun.

– Most nem utazhatok el! Nem kérheti ezt!

– Nem kérem. − Thornleigh merőn nézett a lányára. − Parancsolom.
Csomagold össze a holmid. Calthrop felnyergeli a lovadat, aztán
indultok.
Isabel megrökönyödött. Ez nem lehet igaz. Az egyik pillanatban
édesapja bejelentette a szenzációs hírt, hogy Sir Thomas Wyatt felvonta
a zászlóját Kentben, a következő pillanatban pedig közölte, hogy elküldi
itthonról. Most rögtön.
– Nem − sírta el magát. − Nem megyek.
Édesanyja megfontolt hangja szólt közbe.
– Bel, válság tört ki, nagyon veszélyes helyzet állhat elő. Édesapád és
én azt tesszük, ami a legjobb…
– Amit tesznek, az gyávaság. Ahelyett, hogy elmenekülünk,
segítenünk kellene ezeknek az embereknek.
Thornleigh reménytelenségében széttárta a kezét.
– Nincs még egy férfi, aki két ilyen makacs nővel lenne megáldva,
mint ti.
Isabel hozzá fordult.
– Hogyan hagyhatja el a hazáját? Bárki, akiben van egy kis józan ész,
Kentbe sietne, és csatlakozna Wyatthoz. Ha férfi lennék, ezt tenném.
– Isabel − mondta édesanyja komoran −, nem tudod, hogy mit
beszélsz. Ha azért aggódsz, mert itt kell hagynod Martint…
– Hát persze hogy azért! Mellette a helyem. − Ez közel sem fedte a
valóságot, és Isabel utálta, hogy ilyen aljas eszközökhöz folyamodik.
Azt kívánta, hogy bárcsak elmondhatná nekik, hogy ő hogyan fogja
szolgálni Wyatt ügyét. De vajon elmondhatná? Megértenék őt? Már
azon a határon volt, hogy elmond mindent, de aztán meggondolta
magát. Soha nem értenék meg.
– Már döntöttünk, Isabel − mondta Thornleigh. − Amíg Martin
felesége nem leszel, nálunk a helyed. El fogsz utazni, mégpedig most.
 Isabel érezte apja hangjában, hogy elhatározása visszavonhatatlan;
olyan érzés volt, mintha egy ajtó becsapódott volna az orra előtt. Tudta,
hogy még attól sem riadna vissza, hogy összekötözze és elhurcolja. És
az anyja? Biztos volt benne, hogy ő nem viselné el, ha akarata ellenére
vonszolnák el.
– Anyám, hallgasson meg, kérem. Hallottam néhány dolgot… Sir
Thomas Wyatt követőiről. Méltó célokat tűztek maguk elé. Meg akarják
menteni a királynőt a saját ostobaságától, és az országot is. Minden
támogatást meg kell adnunk nekik.
– Most már elég! − Isabelt megdöbbentette az anyja hangjából
kiérződő harag. − Gyerek vagy még, Isabel. Olyan dolgokról locsogsz,
amelyeket nem értesz. Nem tudod átlátni a veszélyeket.
Ez a sértés úgy fájt, mint egy pofon.
– 1\idom, hogy ez egy igaz ügy, anyám!
– Nem mondhatod ezt. Nem gondolhatod ezt.
Még soha nem látta az anyját ennyire esztelenül viselkedni. Apjára
nézett, de ő hátat fordított, és az ablakhoz sétált. Még soha nem volt
ennyire kegyetlen!
Mindkettőjüknél zárt kapukat dönget. Úgy érezte, hogy teljesen
körbeveszik, és csapdába ejtik hajthatatlanságukkal. Ki kell mennie.
– Maguk azok, akik nem értik ezt a dolgot − kiáltotta. − Semmit sem
értenek!
Sarkon fordult és az ajtóhoz rohant. Ám ahogy a kilincshez ért, az
ajtó belökődött, ő pedig visszahőkölt. Egy férfi állt ott mozdulatlanul.
Egy öreg, ősz hajú, de erős, szőrmebéléses téli köpenyében zömöknek
látszó férfi. Isabel már látta a városban, megmutatták neki Lord
Anthony Grenville-t. Egy szépen megmunkált hüvelybe bújtatott kard
lógott az oldalán.
Lord Grenville ügyet sem vetett Isabelre. És úgy tűnt, mintha a szoba
túloldalán álló apját sem venné észre. Szemét a kandallónál álló
Honorra szegezte, és tekintete olyan volt, mint egy vadászé: egy dologra
összpontosuló, megszállott. Egyenesen felé indult. Ahogy elhaladt
Isabel mellett, a lány csak akkor pillantotta meg a fényes fémcsövet,
amely a térde magasságában villant elő a köpenye alól.
– Lord Grenville − kiáltott fel Honor meglepetésében, amikor a férfi
megállt előtte. Thornleigh elfordult az ablaktól. − Milyen váratlan… −
folytatta volna Honor.
– Azért jöttem, hogy végrehajtsam isten ítéletét − jelentette ki
Grenville. A mögötte álló Isabel látta, amint felemeli és kinyújtja a
karját. Látta, amint a fémcső megvillan a kandalló tüzének fényénél.
Látta anyja arcát és a csodálkozástól kerekre nyíló száját.
– Ne! − ordította Thornleigh. Előreugrott és karját szélesre tárva,
emberi pajzsként lendült Honor elé. Grenville meglepetésében
hátralépett, elrontva a célzást.
Gyors, fémes kattanás hallatszott. A fémcsőből robbanás tört elő. A
levegőben szikrák repkedtek, és Grenville feje körül fekete por
kavargott. Isabel látta, hogy anyja úgy hanyatlik hátra, mint egy kötélen
megrántott báb. Thornleigh odaugrott, hogy elkapja, de anyja a földre
zuhant. A hátára esett, vér szivárgott az oldalából, és selyemruhájának
halványkék színe fénylő, nedves karmazsinvörösbe ment át.
– Ne! − Thornleigh odaszaladt mellé a kandallóhoz.
Isabel csak bámult, képtelen volt felfogni a történteket. Anyja nyitott
szemmel feküdt, a szemhéja remegett a sokktól, arca falfehérré vált.
Grenville pisztolya fölé görnyedt. Újratöltötte. Csak Isabel látta.
– Apa! − kiáltotta.
Grenville felemelte a pisztolyt, anyja fejére célzott, és lőni készült.
Thornleigh felkapta a kandalló mellett álló piszkavasat, Grenville
felé lendült és lesújtott a halántékára. Vér spriccelt szét, és Grenville
úgy tántorodott meg, mint a kutyáktól lerohant medve a viadalokon. Ám
szorosan tartotta pisztolyát, mindkét kezével megragadva, újabb lövésre
készen.
Thornleigh hatalmas ívben meglendítette a piszkavasat, és szétzúzta
Grenville arcát. Grenville térdre esett, kezéből kihullott a pisztoly.
Thornleigh fölötte termett, majd újra és újra lesújtott, vért fröccsentve,
csontot törve. Grenville torzója ide-oda ingott, karja haszontalanul
himbálózott, arca vörös húscafattá vált. Hátrazuhant a padlóra, és többé
nem mozdult.
Isabel látta, amint anyja szeme lecsukódik. Megtántorodott, térdre
esett, és négykézláb mászott felé.
– Anyám!
Thornleigh kezéből kiesett a piszkavas.
– Honor!
 Isabel keze vértócsába ért, amint anyja oldala mögé nyúlt. Kiáltást
hallott. Furcsán hangzott, mintha a saját kiáltása lenne, de egy gyermeké
volt… egy kiabáló gyermeké… aki elveszett.

8.
A COLCHESTERI BÖRTÖN

A szánalmasan elhanyagolt megyei börtönnek a 13. század óta a

colchesteri vár adott otthont. Amint Isabel kancája a boltozatos
bejáraton át a börtön területére baktatott, kénytelen volt megkerülni az
omladozó falakról levált törmelékhalmokat.
A börtönőrök dohos szagú homlokzati szobájában két férfi kenyérből
és sörből álló reggelijét fogyasztotta. Amint Isabelre pillantottak,
egyikük sietve abbahagyta a reggelizést, és a lány szőrmeborítású
kámzsáját mustrálva felállt, hogy üdvözölje.
– William Mosse börtönkapitány, szolgálatára, kisasszony − mondta
zsíros őszes haját hátrasimítva. Cingár testalkatát a nagy sörivókra
jellemző pocak húzta előre. − És miben lehetnék szolgálatára ma
reggel?
Széles mosolya bepillantást engedett a szájába és láthatóvá tette
sárga fogait, valamint közöttük a félig megrágott kenyérdarabokat.
Isabel megmondta apja nevét, és elővett egy ezüst ötshillingest. A
pénz láttára a másik férfi mohón felemelkedett ültéből. Mosse gyorsan
elkapta az érmét.
– Én magam viszem le önt, kisasszony − mondta buzgó
meghajlással. − És hagyjuk, hogy a börtönőröm folytassa a reggelijét,
nemde?
Isabel sok pénzt hozott magával. Tisztában volt vele, hogy egész
Angliában a börtönigazgatók nyilvános árveréseken vásárolják
posztjukat a serifftől, és nem kapnak fizetést. Azért, hogy a sikeres
árverésre fordított költségekért kárpótolják magukat, a foglyoknak
díjakat számítottak fel ellátásuk minden tétele után.
Mosse kőlépcsőn vezette le Isabelt, majd egy rövid folyosóhoz értek.
Hideg volt, a nedves kövek vizeletszagot árasztottak. Közvetlenül
előttük a lépcsősor tovább folytatódott lefelé − a föld alatti börtönbe,
képzelte el borzongva Isabel. A folyosó mindkét végét egy-egy, a felső
részén ráccsal ellátott ajtó zárta le. A bal oldali rácson keresztül halk
hangok, csoszogás és köhögés zaja szűrődött ki. A kiáramló bűzből
Isabel úgy ítélte meg, hogy mögötte egy zsúfolt terem lehet,
valószínűleg a köznép cellája. Nehéz kulcscsomóját felemelve Mosse
ehhez az ajtóhoz indult.
– Ne − mondta Isabel. − Apám a nemesek cellájában lesz.
– A pórnép és az urak most ugyanott vannak, kisasszony. A
mindenszentek előestéjén lezúduló eső elmosta a nemesek celláját és
mindent tönkretett. Az urak térdéig ért a víz. Öten közülük meg is
haltak. A csatornán folyt le a pénzem, a szó szoros értelmében,
kisasszony. Hát hogyan éljen meg az ember, kérdezem én, ha a fizető
kuncsaftok fele felfordul és a mocskos lében lebeg? − Nekiállt, hogy
kinyissa a köznép zárkájának rácsos ajtaját. − Hát, ha ezen az oldalon
történt volna, Will Mosse egy szóval sem panaszkodna, kisasszony.
Nem kapok ezektől az átkozottaktól egy fityinget sem azon felül, ami az
élelemért jár, és még akkor sem azt az összeget, amire az ember
számíthatna. A seriff uram mégis azt várja el, hogy nagyböjtre hozzam
rendbe a nemesek zárkáját, és mindezt egyedül, a saját zsebeimet
kiforgatva. Kérdezem önt, kisasszony, van igazság a világon? Hát nincs.
Egy igazságos világban a jóisten erre az ócska cellára zúdította volna a
zuhét, és nem hagyta volna, hogy öt fizető urat temessek el.
Isabel alig figyelt a szóáradatra. Megpróbált önuralmat erőltetni
magára, és nem hagyta, hogy a pánik eluralkodjon rajta. Miért történt
meg ez a szörnyűség? Még belegondolni is nehéz. Olyan, mintha az
agyában futkosó gondolatok elakadtak, összetorlódtak volna, mint apja
ványolómalmának a lapátjai, amelyeket a túl sok elázott gyapjúszövet
nem engedett tovább forogni. Azt kívánta, bárcsak Martin itt lenne
mellette, hogy megtartsa, hogy ne engedje elsüllyedni, hogy segítsen
megérteni a történteket. De fogalma sem volt, hol lehet, talán valahol
délen, Kent megyében. Még üzenni sem tud neki. Megpróbálta
elképzelni, amint Wyatt rebellis csapatában menetel valahol. Ám
mindez − Wyatt helyzete, saját ígérete, hogy a francia követ futára lesz,
Martin lelkes elkötelezettsége az ügy mellett − most végtelenül
valószerűtlennek tűnt. Mintha Martin egy másik időben és térben élne, a
boldog és reményteljes izgatottság valamiféle fényes bolygóján,
amelyen az édesanyja is még mosolyogva járt-kelt.
Az utóbbi tíz óra maga a pokol volt. Hallotta saját magát, amint
visítozik. A szolgálók kiabáltak és szaladgáltak. Az apja észveszejtve
próbálta elállítani anyja sebének vérzését. Látta anyja vértől átázott
ruhaderekát, az arca olyan nyugodt volt, mint egy halotté.
Az egyházközség rendfenntartója, akit Lord Grenville személyes
szolgája küldött, berontott az ajtón. A rendfenntartó és emberei
kivonszolták Isabel apját a szobából. Két szolga az emeletre felvitte
öntudatlan anyját, míg egy harmadik orvosért szaladt. Lord Grenville
holttestét elszállították. És végül a szolgálók szaladgálása abbamaradt.
Isabel gépiesen teljesítette a doktor utasításait, amikor az kivájta a
fémgolyót anyja oldalából; anyja kiabálva felébredt, de a fájdalomtól
újra elájult. Isabel szivaccsal itatta fel a vért anyja testéről. Az orvos
bekötözte a sebet, majd elment. Isabel pedig egyedül maradt
édesanyjával, aki órákon át hol magához tért, hol elájult. Isabel a
félelemtől dermedten ült az ágya mellett egész éjjel, kezében tartva
anyja láztól forró kezét; attól félt, hogy ha lehunyja a szemét, amikor
újra kinyitja, holtan fogja találni őt.
– No, kisasszony − mondta szívélyesen Mosse −, ha megenged egy
szót az anyagiakról. − Már kinyitotta az ajtót, de a testével elállta az
utat. − Amikor jó atyját beszállították tegnap este, nem volt nála egy
garas sem, hogy elkerülje a vasba verést. Biztos voltam benne, hogy
képes lesz majd a díj megfizetésére, azaz hogy a családja, ha
bátorkodhatok ezt mondani. De mit tehettem? A szabály az szabály,
kisasszony. Hol lennénk nélkülük? És a szabály: ha valaki nem fizet,
marad a bilincs. Így hát, hogyha megvan a rávalója…
– Igen, persze − mondta Isabel türelmetlenül. − Mennyi?
– Két shilling, hat penny, kisasszony, és köszönöm szépen. Nem
kérnék én egy fityinggel sem többet, bár ismerek olyanokat, akik
megtennék. Nem, két shilling, hat penny a szabály itt, és Will Mosse
tiszteli a szabályokat. Nélkülük nem lennénk jobbak az állatoknál,
nemde?
Zsebre vágta az Isabeltől kapott pénzt, és kitárta az ajtót. Meghajolt
és előrenyújtott karjával jelezte, hogy Isabel menjen előre. A lány látta,
hogy az ajtó után a folyosó folytatódik, és gyéren világított vége a
zárkába torkollik. A folyosó szűk volt. Amint Mosse szorosan mögötte
haladt, a fülébe suttogott: − Kisasszony, a köpenye egy kicsit nedves lett
a hótól. − A leheletén sörszag érződött. − Kellemetlen lehet. Örömömre
szolgálna, ha elvihetném, és a kályhámnál gyorsan megszáríthatnám. −
A kezei megérintették Isabel vállát, majd előrecsúsztak, hogy
megtapogassák a köpenye szegélyét. Egyik keze könnyedén
megszorította a keblét. Isabelnek elakadt a lélegzete, és gyorsan
hátrafordult. Mosse ártatlanul vigyorgott. − Ingyen lenne a gyors
szárítás.
Isabel arca tüzelt a dühtől. − Bepanaszolom a seriffnél, ha…
– Ó, már itt is vagyunk jó atyjánál, kisasszony − mondta ragyogó
arccal előremutatva. − Ott a sarokban. Csak előremegyek, hogy
kioldjam a bilincseit. − Előrecsoszogott és belépett a zárkába.
A zárka valójában egy tágas terem volt, és nagyon zsúfolt. Isabel
hiába nézett a börtönőr által mutatott sarok felé, nem látta apját. Túl sok
volt az akadály és látni sem lehetett a félhomályban. A termet három
vastag kőoszlop tagolta kisebb részekre; az oszlopok és a falak közé
kifeszített kötelekre rongyos takarókat és ruhákat aggattak, mintegy
elkülönítve egymástól az egyes részeket. Isabel úgy sejtette, hogy az
egyik ilyen kis terület arra szolgál, hogy ebben a kényszerű
együttlakásban elválassza a pórnépet a nemesektől. Sok fogoly a
padlóra szórt vékony szalmarétegen hevert, és üres szemmel bámulta a
mennyezetet. Mások körben guggolva, hangos fogadások közepette
dobókockáztak. Megint mások a sarkokba leszórt rongyokba fészkelték
be magukat, és összegömbölyödve, nyugtalanul aludtak. A falikaros
gyertyatartókból a faggyúgyertyák sivár fényt árasztottak. A teremnek
csak egy pici, üveg nélküli ablaka volt magasan, az udvar szintjén. A
rozsdás ablakrácsot jégpáncél borította.
Undorító szag terjengett. Isabelnek a kézelőjét az orrához kellett
szorítania, hogy az emberi ürülék, az egerektől hemzsegő szalma és a
mosdatlan testek bűzét el tudja viselni. Könny lepte el a szemét, amint
egy füstölgő, főzésre szolgáló tűzhely mellett elhaladt. A terem egyik
sarka szokatlanul fényűző látványt nyújtott egy úriember tollas ágyával
és a mellette karba tett kézzel álló libériás inassal, aki gazdája álmát
őrizte.
A börtönlakók szinte kizárólag férfiak voltak, bár Isabel egy fiú
csupasz lábán is átbotlott, aki az egyik omladékos oszlopnak dőlve
didergett. Egy zsákvászonból kialakított függöny mögött két sovány nő
aludt a kőpadlón olyan mozdulatlanul, mintha már nem is élnének.
Isabel szeme megakadt rajtuk.
Aztán végre megpillantotta apját. Hátával a falnak támaszkodva,
térdét felhúzva ült. Minden figyelmét a kezében tartott dologra
irányította. Isabel látta, hogy kényszerű testtartását a csuklóbilincseit és
a lábbilincseit összekötő rövid lánc okozta − ez volt hát a vasba verés,
amiről a börtönigazgató beszélt. Mosse a kulcsai között keresgélt, hogy
kioldhassa a bilincseket. Isabel apjához sietett.
– Csak épp leveszem ezeket, kisasszony − mondta Mosse −, és máris
kellemesebb lesz az atyjával való találkozás. És elküldöm majd a
börtönőrömet a söntésbe, hogy hozzon némi frissítőt önöknek, ugye jó
lesz? A legfinomabb sör egész Colchester városában, kérdezzék csak
meg bármelyik urat itt. Drága feleségem főzi gondos kezével. És
önöknek csak két shilling egy kanna.
Kiválasztott egy kulcsot, és sorra leoldotta Thornleigh bilincseit.
Közben továbbra is szóval tartotta Isabelt. − Elnézését kérem,
kisasszony, a zsúfoltságért. Múlt éjszaka a seriff betuszkoltatott ide még
tizenhármat, annyira fél ettől a felkeléstől. Azt mondják, jönnek a
spanyolok, és mindenkit az ágyában gyilkolnak meg − bár én nem sokat
adok az efféle szóbeszédre. De az embereket kileli a hideg. Azt a kettőt
ott − bökött oda a fejével két férfire, akik lekuporodva kártyáztak −
tegnap este azután hajították be ide, hogy lemészároltak egy papot.
Úgyhogy nem árt figyelni rájuk. De a többi éhenkórász itt nem fogja
háborgatni önöket. Adósok, többnyire. − A bilincseket kioldva és
összeszedve a láncokat, felállt. − Szóval, maradjon csak, kisasszony,
ameddig tetszik. Jó napot önnek.
A láncok megcsördültek, amint a vállára dobta őket és elbaktatott.
Isabel édesapjára bámult. Bár láncait eltávolították, nem is próbált
felállni, csak lassan kinyújtotta egész éjjel bilincsbe vert, elgémberedett
lábát. Üres tekintettel nézett fel leányára. De szinte azonnal elfordította
tekintetét és figyelmét újra a kezében tartott, durván megfaragott
fadarabra fordította. Belenyúlt a csizmájába és egy kis kést vett elő −
melyet nyilvánvalóan Mosse miatt rejtett oda és farigcsálni kezdett.
Isabel egy hajó kezdetleges formáját ismerte fel a faragványban.
Apja mindig szerette a hajókat. Összeszorult a szíve. Azért faragna
hajót, hogy elűzze szívfájdalmát és félelmét?
– Apa − suttogta. Letérdelt, és karjait apja nyaka köré fonta. Apja
nem mozdult. Isabel megmerevedett. Ez a hitvány hely máris
megőrjítette volna?
Apja a fadarabra nézve halkan, üres hangon szólalt meg.
– Akkor hát anyád halott?
Isabel hátrébb húzódott és gyorsan megnyugtatta.
– Nem! Jött az orvos. Kiszedte a golyót. De, apám, éppen hogy csak
tudatánál van… és olyan súlyosan sérült. Nem is tudom, hogy…
Elszorult a torka. Nem tudta folytatni.
Apja, lázas reménnyel a szemében, gyorsan ránézett. − Maradj vele.
Ne hagyd el. Gyógyíttasd meg. Ezt tedd!
Isabelt a sírás kerülgette. Visszafojtotta könnyeit. A könnyek csak
még jobban kétségbe ejtenék az apját.
– Apám, ezt… önnek hoztam. − Egy erszényt mutatott fel. Apja csak
egy pillantást vetett rá, aztán új erővel tért vissza a faragáshoz. Isabel
félszegen a köpenye zsebébe csúsztatta az erszényt. Visszakuporodott a
sarkára, tehetetlennek érezte magát.
Apja a fadarabot faragta. A hajóját.
– Nem tudom, mit tegyek − mondta a lány. − Hallottam, hogy a
szolgáink mit suttognak. Griffith azt mondta, hogyha… anya meghal, a
pap arra kényszeríti majd őket, hogy felszenteletlen földbe temessék el.
Nem tudom, hogyan mondhattak ilyet. Ez borzasztó. És azt mondják,
hogy ön…
– Nem felszentelt földbe? − Hirtelen kemény pillantást vetett rá.
Mintha egy sürgősen megfejtendő rejtély szálait bogozná ki, így szólt. −
Grenville-ék bizonyára riasztották a királynőt. Grenville lányán
keresztül, ő a királynő barátnője. − Ezek szerint elkezdődött − tette
hozzá elkeseredetten, bár inkább csak magának.
– Elkezdődött? Micsoda? − majdnem sírva fakadt − Apám, miért
történik ez velünk?
Apja megragadta a kezét.
– Isabel, anyádat Antwerpenbe kell szállíttatnod. Menjetek el, most,
mindketten.
– Antwerpenbe? − döbbent meg a lány. − Az ég szerelmére, nem,
amíg ön…
– Semmi vita. Azt akarom, hogy mindketten elmenjetek. Amint
anyád mozdítható lesz. Megértetted?
– De apa, mi történt? Grenville-ék mit…
– Ne vitatkozz! − Hangja dörgésére néhány fogoly abbahagyta a
kockázást.
Dühkitörésétől Isabel lesütötte a szemét és elhallgatott. A játékosok
folytatták a szerencsejátékot. Isabel apja kezét nézte. Sötétvörös csíkok
futottak rajta. Kézelőjét és kabátujját száradt vörösesbarna foltok
tarkították. Vér. Eszébe jutott valami, ami furcsa, eszelős módon
minden más gondolatot kiszorított: Tiszta ruhát kellett volna hoznom
neki.
Thornleigh hirtelen kimerülten visszaroskadt a fal mellé.
– Figyelj rám − mondta elszántan. − Számomra nincs remény.
Anyádat és magadat kell megmentened.
– De hát lesz egy tárgyalás! Amit tett, önvédelemből tette.
– Igazságos tárgyalás? − Megrázta a fejét. − Erre nincs esélyem. A
Grenville család markában tartja a megye bíróinak a felét. És a királynő
kiáll Grenville özvegye mellett.
– Ügyvédeket fogadhatnék fel…
– Ne − mondta, keze felemelésével félbeszakítva lányát. − Halott
ember vagyok. − Hangjából hiányzott az erő, mintha egy másik ember,
egy idegen sorsáról beszélt volna. Isabelnek eszébe jutott egy alkalom,
amikor egy kocsmabeli verekedésnél egy férfit olyan keményen ütöttek
meg, hogy teljesen elveszítette öntudatát, de még néhány pillanatig
talpon maradt. Most apja is így festett. Nagy ütést kapott, de még nem
került földre.
– Ezt kell tenned − közölte apja. − Vedd fel a kapcsolatot Legge
mesterrel a londoni Daru fogadóban. Jól ismered őt. Mondd el neki, mi
történt, és hogy azt akarom, hogy anyáddal együtt eljuttasson téged
Antwerpenbe. Otthon vedd ki az összes pénzt a pénzesládámból. Fizesd
ki Legge-nek az utat, fogadj fel egy ápolónőt anyád mellé, és vidd
magaddal a maradékot. Utasítani fogom Calthropot, hogy adja el az
itteni birtokaimat és küldje el neked a bevételt. Rendezkedjetek be
Antwerpenben. Ismered az ottani barátainkat, rájuk számíthatsz. Új
életet kezdtek ott, te és Adam − és anyád is, isten segítségével. És majd
elfelejtetek engem. És most menj!
Befejezve mondanivalóját, újra faragni kezdett.
– De apám, nem hagyhatom el magát.
– Nincs más választásod. Most majd napvilágra kerülnek a tények
családunk múltjáról.
A lány nem értette, mire utal. Úgy érezte, mintha már semmit se
tudna. Abban se volt biztos, hogy valaha is felébred majd ebből a
rémálomból.
– De hát biztosan csak van arra valami mód…
– Nincsen. − A lánya felé fordult, arca ellágyult a gyengéd
aggodalomtól. Felemelte a kezét és lassan, szeretettel megsimogatta az
arcát.
– Szegény Bel. Elmarad az esküvő… Annyira sajnálom.
Reménykedtem benne, hogy boldognak látlak benneteket Martinnal. És
hogy Adam is feleségül veszi Margrietet. Szereti azt a lányt… − Hangja
megcsuklott, elhallgatott. A bánattól elhomályosult a szeme. −
Gondoskodj anyádról, Bel. Kérlek.
Gyorsan újra a faragására fordította tekintetét és megszorította a kés
nyelét.
– Tégy aszerint, ahogy mondtam − keményeden meg a hangja. − Ez
a parancsom. És most menj! − Újra faragni kezdett, mintha minden
erejét a fának akarná átadni.
– Apa, ne tegye ezt − kérlelte a lány. − Kérem, mondjon valamit.
Kérem!
Apja arcáról eltűnt minden érzelem, csak arra az értelmetlen feladatra
koncentrált, hogy forgácsokat hasítson le a fadarabról. Úgy tűnt, semmi
más nem fontos számára. Sem a lánya könyörgése. Sem a saját sorsa.
De Isabel látta, hogy a kése véletlenszerűen vagdossa a fát, teljesen
elrontva a hajóformát. − Menj, Bel − suttogta rekedten. − Az isten
szerelmére, menj!
 9.
A KÁOSZ KEZDETE

Isabel egyedül ácsorgott a falu temetőjének kőfalánál. Amikor

kívülről átnézett a derékig érő fal fölött, látta, hogy az utolsó gyászolók
is lassan kivonulnak a távoli rácsos kapun. Nem tudta, hogy ki halt meg,
de képtelen volt levenni a szemét a félig fagyott földből kiásott friss
sírhalomról. A szél a sírhalom földmorzsáival játszadozva céltalan
felhőket kavart a hant tetején és ez a látvány összeszorította a szívét.
Lehet, hogy nemsokára ő is egy friss sír mellett áll majd gyásztól
némán, amint anyja testét leeresztik a hideg földbe?
Megborzongott. Farquharson asszony házikója felé igyekezve már
korábban elhaladt a két sírásó mellett, akik a késő délutáni naptól
kimelegedve levették zekéjüket. De mostanra az elsötétülő égen
fenyegető felhők gyülekeztek, árnyékot vetve a hóborította sírkövekre.
Normális, hogy ilyen hirtelen változik az időjárás?
Nem, semmi sem volt normális. Semmi sem volt helyénvaló.
Felfoghatatlan dolgok történtek-történnek. Lázas édesanyja még nincs
túl a veszélyen, de kapaszkodik az életbe. Édesapja kétségbeesve, tőlük
elszakadva szenved. Megpróbált vigasztalást keresni abban, hogy
legalább apja akaratát teljesítette. Épp most hagyta el Farquharson
asszony házikóját, miután felfogadta anyja ápolónőjének. Margery
Farquharson testes özvegyasszony volt, aki kemény, magányos élete
ellenére is megőrizte gyors észjárását. Isabelt is ápolta gyermekkori
kanyarója és egyéb lázas betegségei alatt, valamint Adamet is, amikor
eltörte a lábát.
Az egész család úgy szerette, mint egy kedvenc nagynénit.
Házikójának hideg tűzhelye mellett állva megszorította Isabel kezét, és
szemében könnyekkel megígérte, hogy még aznap este átmegy
hozzájuk, és velük marad akár Angliában, akár Antwerpenben.
– Az ön jó édesanyja mindig igazi barát volt a szükség óráiban. −
Isabel szívéről nagy kő esett le, tudta, hogy anyja hozzáértő és gondos
kezekben lesz. Szintén apja elrendelése szerint üzenetet küldött Legge
mesternek a londoni Daru fogadóba. De valóban számíthatnak-e az öreg
fogadós segítségére ebben a válságos helyzetben? Vajon az apjával való
barátsága kiállja ezt a próbát?
Úgy érezte, hogy teljesen elsodorják az események. A hideg kőfal
tetejébe kapaszkodott, képtelen volt elszakadni a falunak ettől az ősrégi
építményétől; azé a falué volt, amely családja számára az otthont
jelentette. Innen csak egy rövid sétaút az otthonuk a dombon keresztül.
Egyszer Adammel versenyt futottak hazáig. Természetesen Adam ért
oda hamarabb, de a házuk kapujánál elkezdett Isabel körül futkosni,
hogy hagyja a lányt elsőnek beérni és győzni. Csak egy rövid séta −
mégis minden lépés, amellyel most ettől a faltól távolodik, az otthonától
szakítja el mindörökre. Úgy érezte, hogy minden lépés egy világnyi
távolsággal ér fel.
Mégis indulnia kellett. Gondoskodnia kellett anyjáról. És az este
egyre közelebb lopakodott. Vihar közeledett. A rikácsoló varjak már
ellepték a templomtorony tetejét, és a többi madár a toronysisak felett
siklott otthona, a biztonságos erdő felé. A Grenville család erdeje. Isabel
tagjait újra borzongás járta át.
Minden erejét összeszedve ellépett a faltól. Ahogy elhagyja majd a
faluját elhagyja Angliát is. Talpa alatt a hó könyörtelenül vádaskodva
nyikordult meg minden lépésnél, amiért elszökik Martintól, elfordul Sir
Thomas Wyatt nagyszerű ügyétől. De mit tehetett? Annyira egyedül
volt! Továbbsétált, és követve a temető falát, befordult a sarkon. Amint
elhaladt a rácsos kapu mellett, alig tudta visszafojtani magában a
vágyat, hogy visszaforduljon, a falra támaszkodjon, és soha többé ne
menjen tovább.
Hangokat hallott és megfordult. Két férfi és egy idős hölgy
közeledett lassan az úton a temetőbejárat felé. A férfiak két oldalról
olyan erővel tartották a nőt, mintha az nélkülük összeesett volna.
A hölgy felnézett, meglátta Isabelt, és megállt. Isabel felismerte:
Lady Maud Grenville. Egymásra bámultak.
Az utat csak Lady Grenville mellett elhaladva érhette el. Isabel
kényszerítette magát, hogy végre megmozduljon. Az egyre közelebb
kerülő idős hölgy arca olyan keserű és kísérteties volt, mint egy
boszorkányé. Isabel érezte, amint a belőle áradó gyűlölet falként állítja
meg.
Lady Grenville karnyújtásnyira állt meg tőle.
– Ördögfajzat. − Mintha átkot mondott volna.
 Isabel megpróbált méltóságteljesen viselkedni.
– Asszonyom, hadd menjek. Anyámat kell ápolnom.
– Anyádat? Azt a boszorkányt? − Lady Grenville összehúzta az arcát
és kiköpött.
– Anya! − kiáltotta a fiatalember elborzadva, és visszahúzta anyját.
A gyűlölettől forró nyál égette Isabel arcát. Reszkető kézzel törölte
le.
– Az anyád egy istenverte eretnek volt! − kiáltotta Lady Grenville. −
Egy démon! Mikor isten szolgái az oszlophoz kötözték, maga a sátán
jött el, hogy kioltsa az alatta gyújtott tüzet. A sátán, hogy a maga fajtáját
mentse!
Isabelnek tátva maradt a szája.
– Asszonyom, ön félrebeszél.
– Még hogy félrebeszélek? A férjemet a családja förtelmei
pusztították el!
Ellökte magát a két férfitól és kinyújtotta karjait. Ujjai merev
karmokként meredeztek. Isabelre támadt és a karmok lecsaptak,
hátrarántva a lány kámzsáját és letépve a hajpántját. Újra
megmerevítette ujjait arra készülve, hogy összekarmolja Isabel arcát.
– Anyám, hagyja abba!
A fiatalabb férfi lefogta a karját, és a társával együtt megfékezte.
Isabel egy lépésnyit hátratántorodott, és döbbenten rendezgette
kibomlott haját.
Lady Grenville ide-oda dobálta magát a férfiak szorításában.
– Most aztán tátod a szád, igaz? − mondta megvető gúnnyal
Isabelnek. − Hát nem tudtad, te féleszű? Nem tudtad, hogy egy
boszorkány kölyke vagy? Hajókon csempészte ki az eretnekeket a
gonosz lélek, ördögmesterének megszállottjaként. Ó, kegyelmes
úrjézusom − morogta fejét ingatva −, bárcsak már akkor hamuvá égették
volna.
– Elég! − kiáltotta az idősebbik férfi. − Christopher, vigye be az
anyját a templomba.
Lady Grenville újra kiszabadította magát, és Isabel megmerevedett,
készen arra, hogy megvédje magát, de az asszony csak egy lépéssel jött
közelebb. − Ide figyelj, te bolond. Apád isten egyik szolgáját gyilkolta
meg, és ezért a pokol tüzében fog égni az örökkévalóságig. De még
mielőtt megkapja büntetését, ígérem, hogy ezen a földön is megfizet
bűneiért.
– Christopher, be kellene már vinnie…
– Tudom! Anyám, jöjjön már.
A fiatalember a templom felé vonszolta.
– Az életével fog megfizetni! − kiáltotta a válla fölött a vonszolástól
bukdácsolva. − Isten a tanúm, teszek róla, hogy megfizessen.
Isabel megpróbálta szilárdan tartani magát, de a lába hirtelen
elgyengült, a szeme előtt pedig minden elsötétült.
– Annyira sajnálom, Thornleigh kisasszony − mondta az idősebbik
férfi együttérző hangon. − Kérem, fogadja el bocsánatkérésemet a
család nevében. Lady Grenville rosszul van. Ez a borzalmas tragédia…
− abbahagyta a beszédet, és elkapta az összeroskadó Isabel könyökét,
majd felsegítette.
Isabel érezte, hogy rosszulléte kezd elmúlni. Kiegyenesedett, és
szégyenkezve hátralépett. Nem hagyhatja, hogy ezek közül bárki is
lássa, hogy Lady Grenville gonosz nyelve milyen mély sebet ejtett rajta.
– Higgye el nekem, kisasszony, jobban sajnálom mindezt, mint
amennyire szavakkal elmondható − motyogta a férfi megindult hangon.
− A nevem Edward Sydenham. Ha bármiben is segíthetek, kérem…
– Köszönöm önnek, uram − mondta odébb húzódva Isabel. − Nincs
semmi, amiben segíthet.

Edward nézte, ahogy Isabel a fenyegetően sötét égbolt alatt

eltávolodik a temetőtől. Mereven mozgott, mintha minden erejét össze
kellene szednie ahhoz, hogy egyenesen tartsa magát, és az ösvényen
maradjon. Edward sajnálatot érzett iránta. Micsoda káoszt okozott azzal,
hogy mindent kiteregetett Lord Grenville-nek! Mégis, ki láthatta ezt
előre? Ki gondolhatta volna, hogy a Honor Thornleigh-ról szóló
beszámolója hatására Grenville ilyen őrült tettre ragadtatja magát?
Bárcsak az öregember ahhoz a tervhez tartotta volna magát, amit
Edward oly gondosan kieszelt.
A két család nyugodt szétválasztása − ez minden, ami szándékában
állt. Nem akart mást, csak békét és biztonságot. Csakhogy most − Lord
Grenville halott, Honor életveszélyesen megsebesült, Richard
Thornleigh börtönben van, és mindkét család szenved. Micsoda káosz!
 Csatlakozott Lady Grenville-hez és Christopherhez a templom
előcsarnokában. Christopher éppen Gilbert atyához készült, hogy apja
gyászmiséjét megbeszélje vele.
– Edward − mondta −, Christopher bátyám Londonban van az
íjászokkal, de tudom, hogy egyetértene velem. Eldöntöttem, hogy mit
fogunk tenni. Azt akarom, hogy Richard Thornleigh-t haladéktalanul
állítsák bíróság elé és hogy a tárgyaláson sógorom, Rutland legyen az
elnöklő bíró. Francesnek fel kell hívnia a királynő figyelmét az ügy
sürgősségére. − Megállt, hogy kitörő érzelmeit kordában tartsa, de
hiába. − Nagyböjtre a gyilkos fejét dárdahegyre tűzve akarom látni!
Intézze el, Edward. Apám kedvéért.
Lady Grenville kinyitotta a templomajtót.
– Tárgyalás? − mondta, miközben merev tekintetét a templomhajó
végén a pislogó gyertyáktól megvilágított oltárkeresztre függesztette.
Hangja kemény volt, mint az acél. − Vannak más módszerek is egy
patkány megnyúzására.
Előre indult befelé, és Christopher követte.
Edward halántékában dobolt a vér. Tárgyalás? Ahol Thornleigh
nyilvános tanúvallomást tesz? Ahol Thornleigh-t keresztkérdésekkel
árasztják el eretnek felesége múltjáról és annak hajdani társairól? Ahol
rólam tanúskodik? Pontosan ez volt az a katasztrófa, amit eddig
elkerülni próbált.

Martin St. Leger lova nyergében ülve fejét hátravetette és harsányan

kacagott. Nagyot húzott kupájából − ez már a harmadik volt −, majd
lenyújtotta az egyik gyalogos katonának. Térdét a lova oldalához kellett
szorítania, mivel a bor már igencsak a fejébe szállt. Kacagva kirántotta
kardját, magasra emelte, és elrikkantotta magát: Wyattért és Angliáért!
Megsarkantyúzta lovát, előrevágtatott, majd átügetett a rochesteri vár
udvarán. Odaért a Károly császárt jelképező, himbálózó
szalmabábuhoz; lesújtott rá a kardjával, levágva a karját, amely már
amúgy is lifegett az előtte próbálkozó tisztek kardcsapásaitól. A
megcsonkított szalmabábu megpördült a levegőben és szalma szóródott
ki belőle. A mellén átvetett zászlót és a császárságot szimbolizáló
büszke fekete sast már előtte miszlikre szabdalták.
A gyalogosok megtapsolták Martint és elkiáltották magukat:
Wyattért és Angliáért!
Fejfedők és kesztyűk repültek a magasba. A ragyogó ég alatt a vár
fallal körülvett, katonáktól zsúfolt udvara hangos ujjongástól zengett.
Martin derűs arccal lovagolt oda a várudvar túlsó végére, a szintén
lóháton ülő többi tiszthez, és megállította lovát. Wyatt kapitányai −
William Knevett, George Brooke, Thomas Culpepper, Vane, Harper,
Norton, Vaughan és a többiek − széles mosollyal fogadták. Culpepper
egy újabb borral teli kupát nyújtott át Martinnak.
– Íme a jutalom a győztesnek, St. Legernek. − mondta. Martin
nevetve csúsztatta vissza kardját a hüvelyébe, és egy hajtásra kiürítette a
kupát.
Újabb éljenzés tört ki, ezért Martin hátrafordult. Wyatt léptetett le a
vár lépcsőin néhány feszélyezetten mosolygó elöljáróval együtt. Wyatt
az összegyűlt katonákra nézett és győzedelmesen felemelte a karját.
– Rochester a miénk! − kiáltotta.
A katonái üdvrivalgásban törtek ki.
Wyatt nevetve engedte le karját.
– Ez nagyon jól kezdődik! Megmutatjuk a világnak, hogy Anglia a
maga ura! Az angolok soha nem fognak spanyol iga alatt nyögni!
– És római alatt sem! − kiáltott közbe az egyik katona. A többieken
egyetértő moraj futott végig.
Wyatt mosolygott, mintha meg sem hallotta volna a katolikus egyház
elleni kirohanást.
– Most már pihenjetek meg mindannyian. Parancsnokaitok kiosztják
a szálláshelyeket. Ételről és italról a derék rochesteri emberek
gondoskodnak majd. És legyetek bátrak! Amikor kivonulunk innen,
azért tesszük, hogy felszabadítsuk országunkat!
Újabb éljenzés és fütyülés következett. − Wyattért és Angliáért!
Martin kiabált a leghangosabban. Kalapját magasan feldobta és kissé
zavaros tekintettel nézett utána. A kalap a lova faránál készült leesni,
ezért hátrahajolt, hogy elkapja, de kiesett a kantár a kezéből.
Hátrabukott a ló tomporára és már kezdett lecsúszni az oldalán.
– Hűha! − kiáltott fel a bátyja, odafutott és még éppen idejében kapta
el Martint. Martin nevetve zuhant Robert karjába, aztán gyorsan, bár
meglehetősen ingatagon lábra pattant.
– Mindig olyan jókor érkezel, akár egy mentőangyal, Robert atya −
mondta vidáman.
Robert mosolygott.
– Ne igyál több bort, Martin, különben pokoli fejfájásod lesz. Most
menj be a nagy terembe és vacsorázz meg a többiekkel. Közben több
katona is elhaladt mellettük a vár irányába, kiéhezve a Maidstone-tól
idáig tartó meneteléstől, míg mások a városba igyekeztek, elfoglalni
szálláshelyüket.
– Nincs szükségem dajkára, aki megmondja, hogy mikor egyek −
dohogott Martin. Kisiklott bátyja karjai közül, és a császári bábu
maradványai felé vette az irányt ismét előrántva kardját. − A császár
csak megsebesült, még nem fogták el. Öklével a levegőbe csapott, arcát
pedig az ég felé emelte és a lovagokat utánozva így szólt: − Lovagok,
veszélyben a becsület! Az én kötelességem…
Hirtelen elhallgatott, amikor az első esőcseppek az arcát verdesték.
– Minden értelmes ember kötelessége, hogy behúzódjon az eső elől −
mondta Robert, és karon ragadta.
Martin szégyenlősen elvigyorodott, és nagy nehezen helyére tette a
kardját. Robert átkarolta a vállát, Martin pedig hagyta, hogy a vár felé
vezesse. Időnként katonákba ütköztek, akik vagy ugyanarra tartottak,
vagy a város felé.
– Ti, lovagok, talán frissnek érzitek magatokat az után a rengeteg
kilométer után − mondta Robert −, de én fáradt vagyok. Főleg a lábam.
– Neked is lóháton kellett volna jönnöd − jelentette ki Martin.
– Én szeretek az emberekkel menetelni. Így tudnak velem
beszélgetni, és elmondhatják a gondjaikat.
Martin megjátszott értetlenséggel csóválta meg a fejét. Ám
csodálattal pillantott bátyjára.
– Te vagy az igazi lovag − mormolta, majd kisfiút utánozva, vékony,
hencegő hangon hozzátette: − Ketté tudtad volna hasítani a császárt.
Mindketten nevettek. Robert elnézően megcsóválta a fejét. De Martin
tudta, hogy nem jár messze az igazságtól. Gyerekkorukban, amikor a
többi iskolás fiúhoz hasonlóan a sulyokvetést és a kardvívást tanulták az
iskolában, Robert mindig felülmúlta Martint és az összes barátjukat.
Robertben egy harcos veleszületett képessége lapult, mégis az egyházat
választotta. Martin tisztelte, de nem értette meg döntését. Azt azonban
könnyen megértette, hogy miféle hiányérzet hatására csatlakozott
Robert ehhez a sereghez. Az előző protestáns rendszer idején, amely
házasodásra buzdította a papokat, több száz más paphoz hasonlóan ő is
megnősült. Feleségül vette Meget, és most volt két kisfiúk. Ám négy
hónappal ezelőtt Mária királynő kijelentette, hogy a papoknak ott kell
hagyniuk a családjukat, és vissza kell térniük a cölibátusi élethez, vagy
pedig fel hagyniuk hivatásukkal, és ezzel együtt a megélhetésüket is el
kell veszíteniük.
Már eddig is nagyon sok nős pap hagyta el Angliát a családjával
együtt, semhogy alávesse magát a parancsnak. Robert, aki nem akarta
elfogadni ezt az ultimátumot, csatlakozott a felkelőkhöz.
– Megmondom neked az igazságot, öcsém − mondta Robert halkan,
mintha kitalálta volna Robert gondolatait. − Attól félek, hogy semmi
hasznomat nem veszik ebben a harcban.
– Miről beszélsz?
Robert habozott.
– Nem lennék képes embert ölni.
Martin játékosan bátyja feje felé bokszolt.
– Talán nem is lesz rá módod.
– Hogy érted ezt?
– Nos, nézd csak meg, mi történt itt. A rochesteriek úgy tárták ki
előttünk a kapuikat, mintha verhetetlen hősök lennénk. És ez mindvégig
így marad, fogadjunk.− Körülnézett. A tömeg már kezdett szétoszlani. −
Ha még sok ember gyűlik körénk, a királynő le fog mondani, amikor
meglátja a Londonra zúduló seregeinket.
– Gondolod? − kérdezte Robert reménykedve.
– Bolond lenne a királynő, ha szembeszállna velünk. Figyeld meg.
Vége lesz az egésznek, mielőtt még egy árva nyílvesszőt is kilőnének. −
Ez csalódottan hangzott. Martin elvigyorodott.
– Azt akartam, hogy itt legyen velem Isabel, távol a családjától, csak
velem. De ha igazam van, és minden véget ér egykettőre, még esélye
sincs arra, hogy idejöjjön. − Felszegte állát, hogy érezze a hideg esőt. −
Egyébként Sir Thomas azt mondta, hogy csak Isabeltől kaphatunk
híreket a franciáktól kapott segítségről. A többi kéme mind elhagyta a
francia követet. Micsoda gerinctelenek! Isabelnek igaza volt, amikor ezt
előre megjósolta.
– Isabel okos lány.
 – Meghiszem azt − mondta Martin büszkén. − Azonkívül hűséges és
bátor.
– Ühüm, hűséges és bátor − értett egyet Robert mosolyogva.
Martin kibújt bátyja öleléséből, és karját boldogan lendítette a
magasba
– És gyönyörű! − kiáltotta az elnéptelenedett udvar felé.
– Igen, igen − mondta Robert, felsandítva a viharfelhők felé −, a
legszebb lány a világon. Most már menjünk be. − Hirtelen eleredt a
jeges zápor. Robert előreszaladt az ajtók felé.
– Gyerünk, Martin − mondta a vállán keresztül.
Martin nevetve húzta be a fejét, és a bátyja után sietett.

Leszállt az éj és a Rochesterben kitört vihar Colchesterre is lesújtott.

Jéggé fagyott hólabdacsok ostorozták az ősi várat. Szél süvített be a
börtön magas rácsablakán. A rozsdás ablakrácson betoluló hóörvény
szemcséi záporként hullottak alá a reszkető börtönlakókra, majd
összegömbölyödött testük melegével találkozva, elolvadtak.
Lámpását lengetve Mosse, a börtönigazgató elhaladt a testek mellett,
és a zsúfolt zárka távoli sarka felé vette az irányt. Megállt és elkiáltotta
magát.
– Hé, spanyol! Hozzám!
Carlos Valverde négy másik fogollyal kockajátékba merülve a
padlón kuporgott. A kiáltásra körülnézett. Két társa vasba volt verve.
Carlos már nem.
Ittlétének második napján, egy hete vásárolta meg ezt a kiváltságot.
Díszes köpenyével fizetett Mosse-nak. Rosszallólag nézett fel a
foglárra.
– Én?
Mosse átható pillantást vetett rá.
– Mégis, hány spanyol élvezheti itt a vendégszeretetemet? Kövessen
engem.
Carlos teste megfeszült, ujjai körbemarkolták eddigi nyereményét,
egy nagy marokra való pénzérmét.
– Miért?
– Mivelhogy − válaszolt Mosse ördögi fintorral − találkozója van.
– A hóhérral − mormolta az egyik játékos.
 – Felfelé − parancsolta Mosse Carlosnak. − Szedje a lábát!
Carlos felállt, a szíve a torkában dobogott. Itt akasztanák fel, a
börtönben? Éjszaka? Ez így nem szokásos, ugye? És előtte nem kellene
még egy tárgyalásnak is lennie? Legalábbis ezt mondták neki a
cellatársai. Abban reménykedett, hogyha a tárgyalásig van még −
mondjuk − egy hete, ez az idő elég lesz arra, hogy a kockajátékon
annyit nyerjen, hogy az egyik börtönőrt megvesztegesse, és akkor
talán…
Véget vetett kétségbeesett gondolatai áradásának, tudván hogy
csapdába esett. Nem voltak fegyverei. Csak a csupasz kezével
harcolhatott − ez maradt egyetlen reménye.
Mosse észrevette Carlos izmainak megfeszülését, mintha számított
volna rá. Gyors mozdulattal letette lámpáját és előrántotta tőrét.
– Rogers! Gray! − ordította. Hirtelen három foglár termett elő a
semmiből, és Mosse-szal együtt körbevették Carlost, ketten kivont
tőrrel.
A harmadik egy dorongot szorongatott. Mosse begörbített ujjával
hívogató mozdulatokat tett Carlos felé.
– Rajta, spanyol! Próbálja csak meg!
A játékosok Carlost figyelték. Mosse vicsorgott, mint egy farkas, és
várt. Más foglyok is feléjük fordultak, és − mintha kivégzés kezdődne −
csend telepedett a teremnek erre a részére. Carlos látta, hogy helyzete
reménytelen. Lecsillapította dühét és félelmét. Ha ez lenne a vég, hát
legyen. De előbb letörli ennek a bastardo foglárnak az arcáról a vigyort!
Mosse felé ugrott, de egy arasznyira tőle megállt, és dühös ordítással a
maroknyi nyereményét a magasba dobta. A pénzérmék a mennyezetről
visszapattanva záporoztak Mosse-ra, a foglárokra és a foglyokra. A
pénzért tülekedve, kaparva és markolászva az emberek eszeveszett
hangzavarban buktak le a padlóra.
Carlos elégedett volt. Ordítására Mosse meghátrált és lefagyott
arcáról a sátáni vigyor. A foglárok tehetetlenül ugráltak félre az őrülten
guberáló foglyok útjából. Carlos előrenyomult Mosse mellett, és a
lépcsőhöz vezető folyosó felé tartott. Mosse fenyegetően rámeredt, majd
lámpáját felmarkolva utánasietett.
Az emeleten, a börtön kopott előszobájában − Mosse egyik hivatali
helyiségében − álltak meg. A szél olyan erővel rázta az ablak zsaluit,
mintha egy rabló akarná betörni. Mosse lámpását az asztalára, a félig
elfogyasztott vacsorája mellé tette, amely fatányérra kitálalt, fagyos
zsírból kikandikáló szürke nyúlcombból állt.
– Oda be! − Mosse állával egy nyitott ajtó felé bökött. Carlos csak
állt és bámult. Ott kell meghalnia?
– Mozgás! − ugatott rá Mosse.
Carlos besétált a szobába. Egy kis tárolóhelyiségben találta magát.
Eltekintve néhány söröshordótól a padlón és néhány lánctól egy poros
polcon, üresnek tűnt.
– Carlos Valverde?
Carlos körbeperdült. Egy férfi állt közte és az ajtó között. Egy
idegen. Öltözete szerint egy jómódú szolga. Ez nem lehetett sem hóhér,
sem a végrehajtó lakája.
A férfi becsukta az ajtót, majd Carlos felé fordult.
– Valverde, van egy ajánlatom önnek.

10.
KÉK VERONIKA

Honor Thornleigh felnyögött álmában. Isabel bemártott egy kendőt a

hideg vizes mosdótálba, kicsavarta, és letörölte az izzadtságot anyja
arcáról. Most váltotta fel Farquharson asszonyt. Egy időre aludni küldte,
hiszen a jó öreg ápolónő már órák óta ült hűségesen az ágy oldalán.
Isabel összehajtogatta a kendőt, és gyöngéden édesanyja lázas
homlokára tette a borogatást, majd megtapogatta arcát. Ha lehet, még
forróbbnak érezte.
Nyílt az ajtó, és Isabel aggodalmas pillantást vetett a belépőre, a
család régi jó barátjára.
– Rosszabbul van − mondta. Hangja még saját maga számára is −
úgy hangzott, mint egy gyermek erőtlen panasza. − Meg fog halni?
Leonard Legge viszonozta aggódó pillantását. A férfi termete egy
elhízott birkózóé volt, és kopasz fejtetője alatt dús ősz haj omlott
vállaira, amely éles ellentétben állt pirospozsgás arcával. Nehézkesen
leereszkedett egy székre az ágy másik oldalán. Általában hangos és
magabiztos mély hangja halk morgássá szelídült. − Már rosszabbakat is
túlélt, leányom. Harcos a természete.
De hát olyan gyenge, gondolta Isabel. És olyan sápadt. Mintha még
álmában is a börtönben lévő férje sorsa gyötörné. Nem volt ez normális
álom. És még ha harcolt is, úgy tűnt, hogy ezt a harcot már nem ő
irányítja. Mintha lelke egy része a túlélésért küzdene, ugyanakkor egy
másik rész arra ösztönözné, hogy sohase ébredjen fel többé, sose kelljen
szembesülnie férje rettenetes végzetével.
Isabel felkelt az ágy széléről. Fáradtan vonszolta merev tagjait a
kandallóhoz, amelyben lángoló fahasábok erőlködtek, hogy befűtsék a
hideg szobát ezen a fagyos éjszakán. Odakinn vihar tombolt. Összefonta
a karját. Bármilyen meleg tűzhely mellett állhatott volna, akkor sem tud
átmelegedni.
– Ó, Legge mester. Mit kellene tennem?
– Amit édesapja mond.
– Nem gondolhatja komolyan. Grenville-ék felakasztatják.
– Ezt ő is tudja.
A gondolat megborzongatta. Elmerevedett karját dörzsölgette.
– Semmit sem értek ebből az egészből. Miért tette Lord Grenville,
amit tett? Mi köze ennek a királynőhöz? Hogyan fenyegetőzhet Lady
Grenville ilyen szörnyű módon?
Már mesélt Legge-nek arról, hogyan támadta le Maud Grenville a
templomudvaron. Elintézem, hogy az életével fizessen, mondta. − De azt
tudom, hogy apa rettenetes veszélyben van. És tudom, hogy muszáj
valamit tennünk.
Legge elgyötört arcát a lány felé fordította, és rápillantott.
– Bárcsak tudnánk, Bel. De nincs csodaszerem, hogy enyhítsek a
királynő parancsain. Még csak nem is maradhatok.
– Elutazik?
– Kénytelen vagyok.
– De apám az ön barátja. Nem aggódik érte, hogy mi lesz vele?
– Jobban, mint hinné.
– Mégis hagyná meghalni? Csak azért, hogy visszasiessen a
kuncsaftjaihoz és a pénzükhöz.
– Elég, Isabel. Nincs joga így beszélni.
– Nincs jogom? Anyámat kis híján megölték a szemem előtt! Önnek
nem rokona, így talán nem jelent semmit a számára, de annyira
szívtelen, hogy hagyná, hogy most az apámat öljék meg?
Legge fájdalmas arccal behunyta szemét, Isabel pedig azonnal
megbánta, hogy ilyen kegyetlen volt.
– Ó, édes istenem, úgy sajnálom.
A férfi gépiesen bólintott.
– Semmi baj.
– Nem, nem. Legge mester, bocsásson meg.
– Nincs miért megbocsátanom. Veszélyes idők ezek kegyednek és
családjának.
A lány odament hozzá és kinyújtotta a kezét. A férfi megfogta, és így
álltak egy ideig, egymás kezét szorítva. Isabel ismerte őt, a Daru
vendégfogadó urát, kicsi kora óta. Ha a szülei Londonba utaztak,
mindig kikövetelte, hogy őt is vigyék magukkal, mivel Legge szemtelen
kis unokái mind izgalmas játszópajtások voltak. Ezen kívül Legge
asszony kényeztetésére mindig számíthattak a gyerekek, Isabelt is
beleértve, hiszen annyi mézes almát és cukorban főtt barackot ehettek,
amennyit csak kívántak. Most könnyes szemmel nézett a férfire.
– Miért történt ez velünk?
Legge különös pillantást vetett rá.
– Ön tudja, ugye? − unszolta Isabel. − Mondja el nekem. − Letörölte
könnyeit, mielőtt azok legördültek volna. Érezte, hogy erősnek kell
maradnia ahhoz, amit hallani fog.
Legge elengedte a kezét. Nem nézett rá, a tűzbe bámult. Csendesen
szólt.
– Anyja és apja nem akarták, hogy tudja.
Isabel hátán végigfutott a remegés. Talán már sejtette is a választ.
– Lady Grenville azt hordta össze, hogy anya hajókon eretnekeket
menekített − mondta. − És hogy a máglya oszlopához láncolták, de az
ördög megmentette a tűzhaláltól.
Legge-nek megrándult az arca.
– Így hát − suttogta − rájött.
Isabelnek egy pillanatra elállt a szívverése.
– Úgy érti, hogy mindez igaz?
– Igaz.
Isabel az ágy szélére roskadt. Kábultnak érezte magát.
 – Legalábbis − mondta Legge örömtelen mosollyal − a sátánról szóló
részt kivéve. − Karját térdére támasztva közelebb hajolt Isabelhez,
mintha bizalmas mondanivalójából ki akarná rekeszteni a szolgákat. −
Minden még azelőtt kezdődött, hogy megszületett. A családja akkoriban
Norwich közelében élt, egy szép majorságban, Great Ashwoodban.
Ennyit Isabel is tudott. Többre várt.
– Más volt az élet akkortájt − folytatta Legge. − Úgy értem, még
mielőtt Henrik király bevezette volna a vallást illető változtatásait. Az
egyház az eretnekeket máglyára küldte. Amit azonban nem tud, az az,
hogy az édesanyja felvette a harcot az egyházzal szemben. Ó, persze
teljesen titokban. Csempészhálózatot szervezett az üldözött angol
protestánsok megmentésére. Azok, akiket máglyahalál fenyegetett,
megkeresték őt, ő pedig feljuttatta őket édesapja hajóira, és a
biztonságos Németalföldre küldte őket. − Egy pillanatra elhallgatott. A
szél havat söpört az ablakokra. − De aztán, röviddel az ön születése után
− önt külföldön hagyták, barátoknál − a püspök emberei elfogták.
Eretnekség vádjával ítélték el.
– És tényleg el akarták égetni?
A férfi bólintott.
– Smithfield vásárterén.
– Micsoda? A Bertalan-napi vásárra gondol? − Isabel képtelen volt a
máglya képét összeegyeztetni emlékeivel. Családjával együtt sok
boldog augusztusi délutánt töltött Smithfieldben, az éves vásárokon, a
bohócokon és zsonglőrökön nevetve, a bádogosok portékával kirakott
bódéi között bolyongva, frissen sült pitét és mézes süteményt
kóstolgatva.
– Hozzáláncolták a máglya oszlopához − folytatta Legge. − Nagy
volt a tömeg. − Halvány mosoly suhant át az arcán. − A „sátán” kegyed
apja volt. Éppen amikor az ítéletvégrehajtó a fáklyáját a Honor alatti
szalmába nyomta volna, édesapja megjelent a Szent Bertalan-templom
tetején, és ott vérfagyasztó módon eljátszotta az ördög szerepét. Égő
szurokkövet dobott le egy szekér szalmára. A nézők pánikba estek és
menekültek a tűzgolyók elől, melyeket hajigált, és a zűrzavarban a
barátaik kiszabadították az édesanyját. Én voltam az, aki lovam hátára
emeltem. És édesapja egész idő alatt a templomtoronyból csúfolódott,
mintha maga lenne a sátán, szétkergetve azokat a bolondokat ott lenn.
Azon a napon a papok a lehető legrosszabbat tették az anyjával, mégis,
istenemre mondom, amint mögöttem ült, és elvágtattunk a
hátaslovamon, bogáncsként kapaszkodott belém. Ez volt Honor
Thornleigh − lerázhatatlan. Kegyed bátyjának is megvolt a szerepe.
Tizenegy vagy tizenkét éves lehetett akkor. Az volt a feladata, hogy
indulásra készen várjon a hajóval a Temze rakpartjánál, hogy gyorsan
elmenekülhessünk.
– És aztán valamennyien Antwerpenbe vitorláztak − suttogta Isabel
elámulva.
– Így igaz. Ahol ön felnőtt.
– Tudatlanságban. − Elöntötte az indulat. − Miért nem mondták el
nekem soha?
– Úgy gondolták, hogy nagyobb biztonságban van, ha nem tud róla.
De most…
Legge elhallgatott, megakadt valamin a szeme.
– Azok ott az anyjáéi?
Isabel követte az ágy melletti kis asztalra irányuló pillantását.
– A könyvek? Igen.
A férfi felállt.
– Van valami, amit látnia kell.
Félrerakta a gyertyát az asztalon, arrébbtolt néhány kötetet, és
kiválasztott egy kis kék bőrkötésű könyvet. Isabel kezébe adta.
– Egyszer elárulta nekem, hogy ez a legértékesebb kincse. Azt
mondta, hogy ez megváltoztatta az életét.
Isabel kikapcsolta a könyv két finom rézcsatját, amitől a
pergamenlapok szabadon peregtek.
Úgy tűnt, hogy a lapok szélei enyhén megpörkölődtek. Közelebb
tartotta a gyertyafényhez. A pergő lapok a címoldalnál álltak meg,
amelyre latin szavakat nyomtattak: De Immortalitate. A
halhatatlanságról. Isabel tekintetét mágnesként vonzotta a szöveg alatti
festmény: tekergő zöld száron élénkkék, négyszirmú virág díszelgett.
Felismerte a vadvirágot, a veronikát. Elszorult a torka.
– Kék veronika − suttogta.
– Valóban az.
A virág nevéről azonnal Isabel eszébe jutott anyja boszorkányos
meséjének emléke arról, hogy apja hogyan vesztette el egyik szemét.
Egyfajta családi mítosz volt ez. Édesanyja elmesélte, hogy mi
kor Isabelt már a szíve alatt hordta, azt szerette volna, ha a gyermek
apja veronikakék szemét örökli. De, mint mondta, úgy érezte, hogy
Thornleigh szemének kék tüze olyan fényes, hogy azt már nem is
lehetne tovább örökíteni, ezért nem is beszélt neki a vágyakozásáról. A
férje azonban kitalálta a kívánságát. És azért, hogy Isabelnek átadhassa
szeme színét, feláldozta egyik szemét.
– Emlékszem, hogyan ringatta kegyedet a térdén, és becézgette −
mondta Legge. − De a kék veronikának már korábban is volt
jelentősége. A csempészutak idején. A munka, amelyet a szülei akkor
végeztek, rendkívül veszélyes volt, és figyelniük kellett arra, hogy kiben
bíznak meg. Úgyhogy ezt a kifejezést − „kék veronika” − afféle
jelszóként használták. A helyes válasz „igaz veronika” volt. Hogyha ezt
hallották, tudták, hogy barátokkal van dolguk.
Egy pillantást vetett a könyvre Isabel kezében.
– Én nem tudok latinul, de a szerző ebben azt írja, hogy a lélek
halhatatlansága is csak afféle mítosz − mondta. − Legalábbis édesanyja
így magyarázta el nekem egykor. − Vállat vont. − Nem mondhatnám,
hogy megértettem a dolog velejét. Honor egyáltalán nem hisz az egyház
tanításaiban, legyen az katolikus vagy protestáns − mondta, majd kissé
zavarodottan hozzátette: − Gondolom, még istenben sem.
Isabel felnézett rá és csodálkozva ingatta a fejét.
– Ön sokkal jobban ismeri őt, mint én.
A férfi halvány mosollyal bólintott.
– És most − mondta Isabel, aki teljesen elborzadt, miután felfogta a
helyzetet − Lady Grenville is tudja, ugye? Mindenről tud.
– Úgy tűnik, igen. Úgy vélem, Lord Grenville is, és ezért rontott be
gyilkos szándékkal a nappalijukba.
– És amikor Frances Grenville-hez eljutott a hír, elmondta a
királynőnek. Ő pedig mindenek felett gyűlöli az eretnekeket.
– Pontosan. Édesapja számára nem lesz kegyelem. És ő most attól
tart, hogy a királynő dühe édesanyjára is lecsap. És kegyedre. Ezért kell
elmenniük. Mindkettőjüknek.
– Elmenni? − Isabel nagyot nyelt. Mögötte a kéményben a szél úgy
nyöszörgött, mint egy fogságba esett állat. − Ó, Legge mester, képtelen
vagyok…
 – Képes rá, és meg kell tennie. Épp most intéztem el az utazásukat.
És Farquharson asszonyra is számíthat, aki továbbra is gondozni fogja
édesanyját. Mindhármuknak holnap estére a hajón kell lenniük.
– De… ez nem helyénvaló. Valami mást kellene kigondolnia…
– Nem, leányom, nem. Ez olyan dolog, amit kegyednek kell
megtennie. Ami engem illet, haza kell mennem. Wyatt csapata − azt
mondják − London felé menetel. A családomnak szüksége van rám.
Édesanyjának meg önre van szüksége. Érti?
Isabel érezte, hogy szégyen égeti az arcát. Szülei öreg barátjának
gondterhelt szemébe nézve megértette, hogy ő nem tehet többet.
Lepillantva anyja könyvére, amelyet a kezében tartott, még valami
másra is rájött. Hirtelen megnyugodva, világosan érezte, hogy nem
tudná elhagyni azokat az embereket, akik számítanak rá. Nemcsak az
anyját. Ott volt Martin. És Wyatt. És az apja. Majd rátört a pánik. Mit
tegyen? Újra az idős férfire pillantott, tanácstalanul. Legge már elfordult
tőle. Isabel látta, hogy teljesen egyedül van.
– Igen, Legge mester − mondta a tőle telhető legnyugodtabb hangon.
− Értem.

Carlos Valverde a börtön termében kószált, valakit keresve.

Lehangoltan vette tudomásul, hogy milyen sok itt az öregember.
Első próbálkozása a kapcsolat felvételére kudarccal végződött. Az
egyik idős férfihoz ment oda, aki törökülésben ülve didergett az egyik
sarokban és kenyérhéjat majszolt, és megkérdezte, hogy Thornleigh-nak
hívják-e. Amikor a férfi pislogva felpillantott, Carlos lekuporodott és
fülébe súgta a szavakat, ahogyan arra látogatójától utasítást kapott. Az
öreg újra pislogott − aztán vadul leköpte a szájában lévő kenyérrel.
A következő próbálkozása ígéretesebben indult. A börtön
söntéseként szolgáló nyirkos üregben, ahol Mosse szolgái Mosse
mosogatólé-ízű sörét mérték azoknak, akik ezt megengedhették
maguknak, Carlos egy jól öltözött, őszes hajú úr mellé telepedett le a
padra. Megkérdezte az enyhén ittas urat, hogy véletlenül nem
Thornleigh-hoz van-e szerencséje. A férfi barátságosan rámosolyogva
válaszolt: − És mi van, ha igen, uram? − De amikor Carlos próbaként
kimondta a jelszót, a férfi − félreértve azt − egy ballada kezdetének
vélte és sikamlós nótára fakadt egy nagy keblű lányról, aki
százszorszépek között hever a mezőn.
Carlos próbára tett még négy további jelöltet, de nem járt sikerrel.
Kinn, a vastag kőfalba vájt rácsos ablak mellett panaszosan duruzsolt
a szél. Az ablakon át hó áradt a terembe, és telepedett le az alatta fekvő,
szorosan összegömbölyödött testekre − a leggyengébbekre és a
legbetegebbekre, akik kiszorultak a jobb helyekről. A börtönben töltött
nyolc nap után Carlos megszokta a hideget; bőrfoltokból varrt zekéje és
vastag csizmája mindig elég melegen tartotta, még téli hadjáratok alatt
is. Az egyetlen dolog, ami nélkül valójában mégis meztelennel érezte
magát, a kardja volt. Folytatta sétáját a teremben. A rabok lefekvéshez
készülődtek. Némelyiküknek volt elég pénze ahhoz, hogy Mosse-tól
gyertyát vásároljon, és így a padlón terpeszkedő testek és a rongyos
függönyök között szétszórva, mintegy féltucatnyi gyertya pislákolt a
hideg léghuzatban.
– Az ördögbe is, csak nem az a rohadt spanyol az?
– Nyilván egy fiút keres, akivel együtt hálhat. Ezt szeretik a
spanyolok.
A kötekedő megjegyzések egy oszlop alja felől érkeztek, ahol két
férfi ücsörgött, az elhaladó Carlost figyelve. Rájuk pillantott: egy
pocakos, szakállas férfi és egy fiatalabb, szívós és izmos. Azt hallotta,
hogy papot gyilkoltak. Folytatta a sétáját − hozzászokott már az angolok
gyalázkodásaihoz. Főleg, ha még cobardes is, mint ez a kettő, akinek
nincs bátorsága, hogy szembenézzen vele. Ha valamelyikük valaha is
szemtől szembe sértegetné, a zekéjébe rejtett nyakszorító acélhúrral
ugyanúgy elintézné, ahogyan majd Richard Thornleigh-t is fogja.
Ha valaha is megtalálja.
Elhaladt a szokásos esti lámpás körútját végző foglár mellett, és
tudatára ébredt, hogy már nem maradt sok ideje. Nem, ha még ma el
akarja végezni a munkát. És akarta, nagyon is, hiszen bármikor
kihurcolhatják a hóhérhoz, akár már holnap reggel. Meg kell tennie,
még ma. A hirtelen feltámadó remény olyan hullámban öntötte el, hogy
az már szinte fájt.
A látogatója világosan és tömören fejezte ki magát: amint a munkát
elvégezte, azonnali és teljes kegyelemben részesül − megesküdött, hogy
megbízójának a legmagasabb szinten vannak kapcsolatai −, aztán még
kap száz fontot, amit egy héten belül, Gyertyaszentelő Boldogasszony
éjszakáján, a londoni Kék Vadkan tavernában kap meg. Carlosnak csak
annyi a dolga, hogy bizonyítékot hozzon Thornleigh haláláról. Alig
tudta elhinni, ez olyan óriási ígéret volt. Száz font! Ezzel ki tud jutni
ebből az istenverte országból, visszatérhet az európai szárazföldre, és
eléldegélhet jó ideig, amíg csak nem akad valamilyen katonának való
munka. Hirtelen belényilallt, hogy milyen mélyre zuhant, és keserűség
öntötte el a szívét. Nyolc nappal ezelőtt még volt egy majorháza
háromszázharminc holdnyi földdel, valamint huszonegy földművelő
bérlője!
Leállította a nyugtalanító emléket. Mindent a maga idejében, mondta
magának. Először is ki kell szabadulnia a bitófa árnyékából.
De hogyan, tűnődött körülnézve. Az egyetlen leírás, amit megbízója
adni tudott, az az, hogy a férfi − akit Carlosnak meg kellett ölnie − az
ötvenes éveiben jár, és már nem sok öregember maradt, akihez ne ment
volna oda.
Aztán meglátott egyet. A padlón ülve, hátával a falnak dőlve, az
árnyékban valami fadarabot faragott.
Carlos közelebb ment és megállt előtte.
– Richard Thornleigh?
A férfi nem nézett fel és nem is helyeselt. Csak faragott tovább.
Carlos leült mellé az árnyékba. Benyúlt a zekéjébe, és megérintette
az összetekert nyakszorító acélhúrt. Kihúzott mellőle egy korábbról
félretett, szárított almadarabot. Kettétörte és az egyik felével megkínálta
a férfit, de az rá se hederített.
Carlos az alma mindkét felét a szájába tömte. Lenézett a férfi
kezében tartott fadarabra. Leginkább egy hajóhoz hasonlított. Fejét az
öreg felé fordítva mondta:− Üzenetet hozok.
Semmi válasz.
Carlos látta ahogy a foglár elballag egy oszlop mellett és hozzájuk
közeledik. Aggodalom tört rá. Amint a börtönőr éjszakára magukra
hagyja őket és a gyertyákat elfújják, nehéz lesz megkülönböztetni az
arcokat és szinte lehetetlen lesz folytatni a keresést. Ennek a férfinak
kellett az igazinak lennie. Újra próbálkozott. Közel hajolva suttogta −
kék veronika.
A férfi keze megcsúszott és kése belevágott a fába, eltorzítva a
hajóformát. Felemelte a fejét és Carlosra nézett. Carlos látta, hogy csak
egy ép szeme van, de azt is érezte, hogy pillantásának ereje egyenesen a
veséjéig hatol. Szinte reménykedett abban, hogy mégsem ez a férfi az,
akit keres. Jobban szeretett volna a gyengébbek közül egyet.
– Mit mondott?
Carlos megismételte.
– Kék veronika.
A meglepetés hulláma vonult át a férfi arcán. Egy hosszú pillanatig
semmit sem szólt. Majd hangjában csodálkozó hitetlenséggel mormolta:
– Igaz veronika.
Carlos megkönnyebbült. Megtalálta emberét.
– Ön kicsoda? − kérdezte Thornleigh.
– Egy barát.
– De… én még soha nem láttam. Miért jön ezzel a jelszóval?
– Én is gyilkosság vádjával vagyok itt, mint ön. Semmi reményem
nem volt arra, hogy elkerüljem a hóhért. Egészen a mai napig. Egy férfi
keresett fel. Ő mondta, hogy használjam ezeket a szavakat az ön
megkereséséhez, mivel csak ön tudhatja a helyes választ. − A férfi arról
is biztosította, hogy a szavak hatására Thornleigh bízni fog benne. De
Thornleigh okosnak és óvatosnak látszott. További magyarázatra is
szükség volt. − A látogató megígérte, hogy pénzt hoz nekem − hazudta
Carlos −, amivel lefizethetem majd Mosse-t és kikerülhetek innen.
– Értem. De miért mondta a jelszót? Segítség érkezik?
Carlos tétovázott, de csak egy pillanatra.
– Így van.
– De kicsoda? Senki se maradt. Hacsak nem… − szünetet tartott. −
Öreg barátom, Legge lenne az? Leonard Legge?
– Én csak az üzenetet hoztam − rándította meg a vállát Carlos. −
Azzal bíztak meg, hogy találjam meg önt, és vigyem a söntésbe. A
többiről nem tudok semmit.
– A söntésbe?
Carlos bólintott. A söntés a köznép fogdájának a távoli vége és az
urak − most használaton kívüli − cellája között volt, szabad bejárással
mindenki számára. Éjszakára tilos terület; Mosse nem akarta, hogy
bárki is az értékes söröshordói közelében aludjon. Így hát Carlos tudta,
hogy üres lesz. Igaz, hogy itt is elvégezhetné a munkát, de Thornleigh
erősnek tűnt. Nem biztos, hogy dulakodás nélkül meg tudná ölni. Ez
felkeltené a többi rab figyelmét is, ami csak bonyolítaná a helyzetet.
Carlos úgy gondolta, nem szükséges kockáztatnia.
Thornleigh zavartnak tűnt.
– De nem értem…
Carlos csendre intette, bólintással figyelmeztetve a közeledő foglárra.
Együtt figyelték a foglárt, ahogy lassan elhaladt mellettük lámpáját
lóbálva. A börtönőr az egyik ablak alatti rabhoz ért. Halk hangon
beszélt vele.
– Hogyha elmegy − suttogta Carlos −, kövessen engem.
Thornleigh nem mondott semmit. Carlos hirtelen aggodalommal
nézett rá. A beletörődés, amit látott az arcán, olyan volt, mint a
halálosan sebesülteké a harctéren, amikor rájönnek, hogy a sebeik túl
súlyosak, már nem gyógyíthatók. Ilyen lenne Thornleigh is? Feladta
volna? Nem jönne el még a söntésbe sem? Carlos nem számított erre.
Nos, gondolta, talán a remény majd ráveszi.
– Úgy gondolom, hogy a barátai a másik fogdán keresztül a söntésbe
jönnek majd önért − mondta. Amikor Thornleigh erre sem szólt semmit,
Carlos fenyegetően hozzátette: − Lehet, hogy ön már nem akar élni,
amigo, de én nagyon is.
Thornleigh visszatért a faragásához. De Carlos észrevette, hogy a
keze reszket. Az is feltűnt neki, hogy egy fát ábrázoló pecsétgyűrűt visel
a mutatóujján. Tökéletes, gondolta. A bizonyíték, amit magammal
vihetek a Kék Vadkanba: az ujj, a gyűrűvel.
Várakoztak. Az őr végre elhagyta a fogdát. Carlos hallotta, amint a
lépcsőre vezető folyosó rácsos ajtaja becsapódik. Ezután eltekintve
néhány fogoly köhögésétől a csend uralkodott el a termen.
Carlos Thornleigh-hoz fordult.
– Jöjjön.
Elindultak a sötét cellán keresztül. Kettőt kivéve az összes gyertyát
kioltották. Lassan, tapogatódzva haladtak a padlón szétterülő testek és a
lelógó akadályok között. Carlos, szemben velük, meglátta a söntés
üregébe levezető szűk folyosó száját. A folyosó vaksötét volt.
– Menjen tovább − szólt Carlos Thornleigh-hoz, amint
megközelítették a bejáratot. − Majd én hátulról őrködöm.
Thornleigh elindult a sötétség felé. Carlos a zekéjébe nyúlt a
nyakszorító acélhúrért.
 Egy pillanatig tartó munka és aztán szabad lehet. Követte
Thornleigh-t.
Hátulról hirtelen hatalmas ütés érte a nyakát. Összeroskadt. Arcával
lefelé, vakon, megbénulva hevert a padlón. Nem kapott levegőt. Egy
ágyúgolyó keménységű térd döngölte a hátát és csípőcsontját a
kőpadlóba nyomva, kiszorította tüdejéből a levegőt.
– Isten rohasszon el, te spanyol! − morogta egy hang. Erős kezek
feszítették hátra a fejét, majd verték homlokát a padlóba. Felhasadt a
szemöldöke. Tűz robbant a koponyájában.
– Ne, inkább használd ezt − mondta egy másik hang. Az ágyúgolyó
felemelkedett a hátáról. Carlos teste − mint egy kifeszített fújtató −
tehetetlenül szippantotta be a levegőt és vele a padló piszkát.
Egy nagy puffanást hallott maga fölött, és egy kiáltást: − A fenébe! −
Csizmák dulakodtak az arcánál. Kiköpte a piszkot a szájából, rájött,
hogy meg tud mozdulni és lát. Átfordult a hátára. Kitisztult az agya. Bal
oldalán azt látta, hogy Thornleigh egy szakállas férfit nyom a falnak.
Jobb oldalán egy másik férfi térdre hullva a padlón kutatott valami után.
Carlos észrevette, hogy mit keres: egy szikladarabtól kidomborodó
gyapjúharisnyát. Hirtelen megértette, mi történt. A másik férfi ezzel a
bunkóval csapta le, és éppen a koponyáját készült beverni vele, amikor
Thornleigh támadása következtében elejtette azt. És mostanra fel is
ismerte a két fickót: a pap gyilkosait.
Carlos talpra ugrott. A térdelő férfi megtalálta a bunkót és
felmarkolta. Carlos kiütötte a kezéből. A fickó védtelenül nézett fel rá.
Kitört rajta a pánik.
Carlos az arcába rúgott, hallotta a csontja reccsenését. A férfi
hátratámolygott, az orrából sugárban tört elő a vér.
Körülöttük mindenfelől kiáltások hangzottak, ahogy a közelből az
álmukból felriasztott foglyok felpattantak és közelebb jöttek, hogy a
verekedést nézzék.
– Ki az a nagy darab?
– A spanyol.
– Öld meg!
A megrúgott, hátán fekvő férfi megpróbált felállni. Közben továbbra
is véres, eltört orrát szorította. Carlos vadul belerúgott a fejébe. Nagyot
roppant a nyaka. A karja és a lába még egy utolsót rándult. A férfi halott
volt.
A rabok szitkokat szórtak Carlosra.
Carlos nem törődött velük. Letörölte a szivárgó vért felszakadt
szemöldökéről és körbefordult, hogy Thornleigh után nézzen.
Thornleigh még mindig a szakállassal dulakodott a falnál. Néhány
lépésre eltántorogva a faltól − az ölelés hátborzongató paródiájaként −
markolták egymást. Megbotlottak egy rongyos függönyben, amely le is
szakadt. A szakállas férfi végül kiszabadította magát a fogásból, és
ökölcsapása Thornleigh gyomrát találta el. Thornleigh összegörnyedt és
hátratántorodott. A szakállas megpördült, készen arra, hogy Carlosra
támadjon.
De közben Carlos felkapta a harisnyából készített bunkót. Feje fölött
körbeforgatva, nekicsapta a szakállas halántékának. Olyan erővel, hogy
a férfi oldalra tántorodott, és összeroskadt. Nyöszörögve hevert a
padlón. A rabok pfujoltak, kiabáltak és dobogtak. Carlos és Thornleigh
egy ellenséges kör közepébe került.
– Kapjuk el a rohadék spanyolt! − kiáltotta valaki. Három vagy négy
ember emelte fel az öklét, készen arra, hogy megtámadják. Carlos a feje
fölött, fenyegetően forgatta a bunkót. A rabok visszahőköltek.
Megszólalt egy kolomp. A foglárok vészcsengője. A legtöbb fogoly
szétszaladt. Az ottmaradtak szétváltak a tajtékozva érkező Mosse előtt,
akit a kolompot kongató foglár, majd még további négy, láncokat
hordozó börtönőr követett. Valamennyien tőrrel vagy doronggal a
kezükben érkeztek.
Mosse haragos pillantást vetett a padlón nyöszörgő emberre, majd a
halottra. Rámeredt Carlosra és Thornleigh-ra.
– Bajkeverők − dörmögte. − Bilincsbe verni és a verembe vetni őket!

11.
A VEREM

Carlos a gödör lépcsőjén egy szimatolva közeledő patkányt figyelte.

A patkány megállt a legalsó lépcsőfokon és az orrával fintorgott, mintha
azt mérlegelné, hogy megéri-e továbbmennie. Madre de Dios, gondolta
Carlos, ez a bűz, ami itt van, még egy patkánynak is túl sok.
Háttal a falnak, a padlón ült előrehajolva, hogy távolabb legyen a
gerincét hűtő jeges kőtől. A feje lüktetően fájt az előző éjszaka
elszenvedett ütésektől. A verekedés után őt, Tornleigh-t és az életben
maradt gyilkost a falhoz láncolták, ők voltak az egyedüli rabok itt lenn.
Most, gondolta, valószínűleg hajnal lehet.
Lehajtotta a fejét, hogy kinyújtóztassa a nyakát. Minden izma
elmerevedett. Úgy érezte, hogy a feneke elfagyott a nedves
vályogpadlón. Kellemetlenül feszült a hólyagja. A jéghideg veremnek
nem volt sem ablaka, sem fűtése, és némi világosságot a lépcsősor
tetejét lezáró rácsos csapóajtó túloldalán pislákoló mécses fénye adott; a
patkány csak éppen egy halvány folt volt a többi árnyék között. Carlos
kinyújtotta az egyik karját, majd a másikat is, hogy megfeszítse
hátizmait. Megcsördültek a karhosszúságú láncok, amelyek
kézbilincseit a falhoz rögzítették. Thornleigh, akit mellette vertek
láncba, felnyögött álmában.
A patkány átrohant a szemközti falhoz, ahol a gyilkos feküdt. Halott
volt. Amikor Mosse a falhoz láncolta, eszméletlen volt, aztán éjszaka
meghalt. Carlos tudta, mivel már órák óta nem hallotta a lélegzését. A
homályban rápillantott a tetemre. Alig vette észre a patkányt a halott
férfi kinyújtott keze mellett. Aztán a rágcsálásának hangja ütötte meg a
fülét. Egyik ujját harapdálja talán? Megborzongott. Utálta a
patkányokat. Ezért is maradt ébren.
És hogy a menekülésen gondolkodjon.
Thornleigh összeroskadt alakjára vetette pillantását. Furcsa,
gondolta, a férfi, akinek a megölésére szerződtették, mentette meg az
életét. A gyilkosok minden bizonnyal végeztek volna vele, ha
Thornleigh nem avatkozik közbe. De amikor néhány szót váltottak
egymással, mielőtt Thornleigh görcsös álomba zuhant, Carlosnak
eszébe sem jutott köszönetet mondani. Nincs miért hálásnak lennem,
gondolta elkeseredetten, megrándulva a szúró fájdalomtól, amely a
térdébe nyilallt, amikor megmozdította. Nincs kegyelem, nincs száz
font, nincs szabadság. És miután Mosse őt tartja felelősnek a
gyilkosságért, bizonyára a hóhérral lesz a következő találkozása.
Dühében a levegőbe bokszolt. Megrándult az arca, ahogy a lánc
megfeszült, és a bilincs vasszéle ledörzsölte a bőrt a csuklójáról. Kell
lennie valamilyen kiútnak! Múlt éjszaka, miután elfogadta a látogatója
ajánlatát, megkóstolta a remény ízét, és most levakarná a bőrét, csak
hogy ne hurcolják az akasztófához.
Felsóhajtott, erőltetett virtuskodásától undorodva. Hogyan
meneküljön meg? Tudta, hogy ez szinte lehetetlen.
Mivel már a kétségbeesés szélén állt, megpróbálta ezt a gondolatot
elméje leghátsó zugába száműzni. Nagy nehezen kioldozta gatyapőcét,
aztán olyan távolra vizelt, amilyen távolra csak tudott. A vizeletsugár
gőzölgött a hideg levegőben. Minden igyekezete dacára egy kis
pataknyi visszafolyt a bal csizmája köré. A megaláztatástól
összeszorította fogait.
Valami megcsendült odafenn. Aztán lépések zaja hallatszott. A
csapóajtó nyikorogva kitárult. Fáklyafény világította be a lépcsőket.
Carlos a gatyapőce bekötésével bajlódott. Valaki lefelé jött.
– Csak óvatosan. A lépcsők egy kicsit csúszósak.
Ez Mosse − szokatlanul segítőkész − hangja volt. És valaki követte.
Egy nő. A szagtól elfintorodott. Ruhája gazdagságról árulkodott. Egy
hölgy. Carlos meglepődött: Mi dolga van itt egy ladynek?
Mosse megállt a legalsó lépcsőfokon.
– Ott van − mondta, fáklyájával Thornleigh felé mutatva, aki
magáról megfeledkezve nyögdécselt álmában és megpróbált még
jobban összekuporodni a hideg földön. A hölgy hátratolta a kámzsáját,
hogy jobban lásson. Amint megpillantotta Thornleigh-t, kezét szája elé
kapta. Carlos látta, hogy sötét hajú és fiatal. Csinos.
– Csúnya látvány, elismerem − mondta Mosse. − De a szabály az
szabály, kisasszony. És szabály, hogy verekedésért a verembe zárás jár.
De felébresztem önnek, hogy legalább kapjon valamit a pénzéért.
Előreindult. A lány elkapta a kézelőjét.
– Ne. Még ne.
Mosse vállat vont.
– Ahogy önnek tetszik.
A lépcsőn állva halkan beszéltek, és így − bár nyugtalanul
fészkelődött − Thornleigh tovább aludt. Mosse és a lány egyáltalán nem
vett tudomást Carlosról.
– Börtönkapitány − mondta a lány váratlanul, vad suttogó hangon. −
Ki akarom szabadítani.
 Mosse könnyedén elnevette magát.
– Ide figyeljen − mondta − több pénzt is hoztam magammal. Sok
pénzt. − Elővett egy erszényt, megrántotta a zsinórját, és Mosse-nak
nyújtotta.
– Ez mind a magáé.
Biztos, hogy úrhölgy, ennyi pénzzel − gondolta Carlos. − És naiv,
mint egy ma született bárány. Ki más bízna meg ebben a bastardo
foglárban?
Mosse elvette az erszényt. Már nem nevetett.
– Lássuk csak − mondta. Átvonult a szemközti sarokba, a halotthoz
közeli poros asztalhoz, még csak egy pillantást sem vetve a tetemre. Az
asztalon heverő láncokat arrébb tolta, és kiürítette az erszény tartalmát,
hogy megszámolja a pénzérméket. Szűkre szabott bilincsei rabságában
Thornleigh szánalmasan próbált újra és újra helyzetet változtatni.
– Vannak még drágakövek is − suttogta a lány buzgón, Mosse-t az
asztalig követve. Meglazította nyakánál a köpenyét és megmutatta
csillogó nyakláncát, majd feltartotta a kezeit, hogy láthatók legyenek
gyűrűi. − Minden az öné lehet. Csak hagyja, hogy elmenjen. Kérem.
Mosse a lány nyakát csodálta. És az alakját. Carlos is így tett.
Képzeld csak el, hogy egy ilyen lány a te életedért könyörög , gondolta.
Egyébként vajon kije lehet Thornleigh-nak? Szörnyen fiatal ahhoz,
hogy a felesége lehessen.
– Kérem − mondta a lány újra. Mosse a távolba, a lépcsők felé
nézett, mintha számításokat végezne, majd a lányra pillantott. − Kéne
nekem még valami emellé.
– Még több? De hiszen ez minden… − Félbeszakította magát. −
Persze, természetesen. Szerezhetek többet is. Majd később elhozom.
Rendben van?
– Nem több pénzre gondoltam − mondta Mosse, nagyon nyugodtan.
Az üres erszényt a szétszórt pénzre dobta. − Valami finomabbat akarok.
− Kezébe vette a lány kámzsájának szőrmeszegélyét. − Magát.
Isabel ereiben megfagyott a vér.
– Mi? − motyogta Thornleigh. Feje nyugtalanul mozdult a padlón,
bár szemei csukva maradtak.
Mosse újra a lépcsők felé pislogott.
– És aztán − mondta a lányra mosolyogva − hagyom az apját
elmenni. Szabadon, mint maga meg én. Hát ez igazán több mint
méltányos ajánlat, figyelembe véve az én pozíciómat és figyelembe
véve atyja bűnét.
Szóval − gondolta Carlos − Thornleigh lánya.
– Áll az alku?
A lány rémülten bámult rá.
Mosse szemei összeszűkültek a lány sértő reakciója miatt.
– Rendben, hát akkor vége a látogatásnak − förmedt rá, megragadva
a könyökét.
– Rajta, menjen csak haza.
A lépcsők felé kezdte tuszkolni a lányt.
De fenyegető hangja felébresztette Thornleigh-t. Egy kissé felemelte
a fejét, zavarodottan hunyorgott. A lány a válla fölött apjára nézett és
megállt.
– Ne, kérem! − mondta Mosse-nak. − Várjon!
Mosse enyhén elmosolyodva közelebb tartotta a fáklyát a lány
arcához.
– Újragondoltuk, ugye?
A lány az alsó ajkát harapdálta.
Thornleigh megpróbált felülni. Hátával a falnak támaszkodva bámult
a lányra.
– Isabel − mondta hirtelen, zavartan pislogva. − Mi… mi dolgod van
itt? Ó, Istenem − suttogta nyomorúságában.
– Nos? − kérdezte Mosse.
A lány behunyta a szemét.
– Igen − suttogta. Elindult a lépcsők felé.
Mosse a vállára tette a kezét.
– Nem fent. Itt.
A lány elborzadva fordult felé.
– Ne!
Mosse komor arca hajthatatlanságról árulkodott.
A lány nyöszörgött.
– Ne itt − kérlelte. − Nincs saját szobája?
– De bizony van, kisasszony. − Majd lesújtó pillantással hozzátette. −
És ott, a feleségem horkol az ágyban.
– De… képtelen vagyok rá!
 Thornleigh nagy nehezen kiegyenesedett.
– Isabel! − kiáltotta. Félig felküzdötte magát, de a láncairól
elfeledkezve megtántorodott. A láncok visszarántották, és a nyálkás
földön megcsúszva elterült. Hanyatt feküdt, bilincsbe vert karjai pedig
széttárva kifeszültek, mintha keresztre feszítették volna.
A lány kétségbeesett pillantását apjáról Mosse-ra vetette.
– Képtelen vagyok rá! − mondta Mosse-nak. − Itt nem. Nem …
– Akkor az apja marad − mondta Mosse határozottan. Egy pillanatnyi
szünetet tartott. − Nézze − mondta. Leakasztott egy kulcscsomót az
övéről és feltartotta. − Itt van az apja szabadsága. − Csábítóan megrázta
a kulcscsomót. − Kell vagy nem kell?
A kulcsok láttán Carlos úgy érezte, hogy minden idegszála
megfeszül. Nem lehetne valahogyan…?
Thornleigh ismét félig felküzdötte magát és a falnak támaszkodva
ült.
– Menj el! − kiáltotta a lányának. Kezével hadonászott. − Menj innen
kifelé!
Mosse nem törődött vele.
– Döntse el − mondta a lánynak, újra a lépcsők felé pillantva. − Nem
érek rá egész nap.
A lány nyöszörgött. Eltorzult arccal húzódott félre apjától, és hátat
fordított neki és Carlosnak. De nem indult el a lépcsők felé.
Mosse a füléhez emelte a kulcscsomót és megrázta.
– Még azt is megengedem, hogy maga vegye le róla a bilincseket
utána − mondta. − Nos?
Carlos elszakította a tekintetét a kulcsokról, és elkapta a lány alig
érzékelhető fejbólintását.
Mosse a kulcsokat győzedelmesen az asztalra hajította. Fáklyáját egy
fali tartóba állította. Odament a lányhoz, és lerántotta köpenyét. A
köpönyeg a jeges sárba hullott. Megragadta a lány vállát, maga felé
fordította, és arcát a vállába temette.
Thornleigh levegőért kapkodott.
– Ne! − üvöltötte.
A lány mereven, mozdulatlanul állt. Mosse letépte mellénye
csipkepántját. Lerántotta róla a bársonyos mellényt és alatta a vékony
inget, szabaddá téve kebleit.
 Carlos nagyot nyelt. A lánynak szép telt keblei voltak. Mosse
megmarkolta őket.
– Megölöm, Mosse! − üvöltötte Thornleigh. − Megölöm!
Mosse a lány mellét markolászta, aztán előrehajolt, és hangosan
cuppogva a mellbimbóit szopogatta. Nem figyelt Thornleigh folytatódó
dühkitöréseire. De mintha a lány nagyon is tudatában lett volna
ezeknek. Szemét szorosan becsukta, és az egyik feltartott kezével
elrejtette arcát Thornleigh elől. Mintha csak arra figyelt volna, hogy
apja őrjöngő hangját kizárja tudatából.
Mosse a lány szoknyája alatt kotorászott és kezét a lába közé tolta. A
lánynak megrándult az arca. Mosse arccal az asztal felé fordította, aztán
deréktól felfelé rányomta. Isabel arca az asztalba ütközött és feljajdult,
mintha megütötték volna. Mosse feldobta a szoknyáját a vállára,
szabaddá téve a lány fenekét. Carlos csak oldalról látta a lány testét:
fülét az asztalon, arcát elfordítva, de feneke és combja aranyló bőrén
csillogott a fölötte levő fáklya fénye. Carlos érezte, hogy izgalomba jön
és merevedése lesz.
Mosse szétfeszítette a lány lábát, aki egy pillanatra egyensúlyát
vesztette. A gatyapőcét oldalra tolva feltárta merev szerszámát. A lány
csípőjét megragadva, beléhatolt. Isabelnek elakadt a lélegzete, a fejét
felrántotta.
– Kegyelmes Jézusom, ne! − üvöltötte Thornleigh. A lány feje
visszahuppant az asztalra, ezúttal a másik irányba fordulva. Carlos
láthatta az arcát, a most már tágra nyílt szemeit. Ragyogó kék szemek,
mindentlátók, mint a tiszta, felhőtlen égbolt.
Mosse kihúzta a férfitagját és undorral morogta.
– Száraz a pinája, mint egy apácáé. − A tenyerébe köpött, majd a
nyálat a lány lábai közé kente. Isabel keze az arcánál az asztal szélébe
kapaszkodott. Thornleigh üvöltött.
A lány hirtelen kiegyenesedett, megfordult és szembenézett Mosse-
szal. Szoknyája visszahullott. Elfehéredett arccal, remegő állal, mereven
állt. Azután hűvösen újra felemelte a szoknyáját és feltárta magát Mosse
előtt. Tiszta gyűlölet sugárzott a szeméből, de tekintete rendületlenül a
férfi arcára szegeződött. Carlos visszatartotta a lélegzetét. A lány arra
kényszerítette Mosse-t, hogy a szemébe nézzen.
A kihívás láttán Mosse-t elöntötte a harag.
 Visszanyomta a lányt az asztal széléhez, és szétfeszítette a lábát, arra
kényszerítve, hogy hátrafelé a könyökére dőljön. Isabel még mindig
rezzenéstelenül nézte. Mosse rávetette magát. Gúnyos tekintete azt
sugallta, hogy úgyis meg fogja törni a lány ellenállását. De Isabel nem
fordult el. És Mosse vágya a megfélemlítési szándékánál erősebbnek
bizonyult. Végül − mielőtt beléhatolt volna − a lány rendíthetetlen
pillantásának súlya alatt becsukta a szemét.
A férfi belényomult. A lány kezei végigsöpörték az asztalt. Az érmék
és a kulcscsomó a földre hullottak. Thornleigh olyan erővel feszítette
láncait, hogy csuklóit ellepte a vér.
Mosse pumpált és nyögött. Thornleigh őrültként tombolt. Mosse
felvisított, amint elérte a csúcspontot. A lány néma maradt.
Aztán Mosse befejezte. Még benne volt a lányban, lihegve állt, és a
homlokáról a verejtéket törölgette. Thornleigh a falnak roskadt. Fejét
előre-hátra himbálta és nyöszörgött.
Carlos szemét a lányról a földön heverő kulcsokra vetette, majd újra
a lányt nézte. Akarta a kulcsokat, de a lány csodálattal töltötte el. Azt
hitte, hogy már látott mindenfajta szexuális ügyletet, amellyel nők
kereskednek, a megerőszakolt szüzek könnyeitől kezdve a nagy kínálat
miatt rámenős tábori kurvák buja csábításáig. És volt dolga nőkkel,
akikkel ezek között a szélsőségek között mindenről lehetett egyezkedni
a vágyak piacán. De még sose látta a nemi aktussal való üzletelésnek
ilyen formáját: a lány az apja kedvéért vállalkozott rá. És bizarr módon
− Mosse-t arra kényszerítve, hogy ne merjen szembenézni vele −
legyőzte őt.
Mosse kijött a lányból. Carlos látta a sötéten szivárgó vért a lány
combjai között. Szűz − gondolta. − Vagyis volt.
A lány visszarángatta szoknyáját, kiegyenesedett. Felhúzta a
mellényét, hogy eltakarja kebleit. Felvette köpenyét a sárból, és
szorosan maga köré terítette. Megfordult és minden méltóságát
összeszedve szembenézett Mosse-szal. De Carlos látta, hogy reszket. És
amikor fölemelte egyik kezét, hogy kisimítsa haját az arcából − mint
valaki, aki nem teljesen ura magának −, a haja mellé nyúlt.
– Akkor hát − mondta − vegye le a bilincseket. − Reszkető hangja
ellenére a parancs határozott volt.
Mosse visszavette ágyékkötőjét. Felpillantott a lépcsőkre, és
mosolygott. Carlos lépéseket vélt hallani a nyitott csapóajtó felől.
– Mint mondtam, vegye le róla a bilincseket maga − mondta Mosse,
a földön heverő kulcsok irányába biccentve.
Carlos megdöbbent. Csak nem tartja be ez a bastardo valóban az
ígéretét?
A lány felkapta a kulcsokat, és Carlos és Thornleigh között
előrebotorkált. Szoknyájának szegélye Carlos csizmája fölött suhogott.
Carlos felhúzta a térdét. A lány letérdelt és Thornleigh csuklóbilincséért
nyúlt. A kulcsok között kotorászott.
– Az a kicsi lesz, rajta a lánccal − mondta Mosse segítőkészen.
Szorgosan lesöprögette a pénzérméket az asztalról az erszénybe.
Mialatt Mosse beszélt, a fenti lépések csizmák hangos dobogásává
erősödtek. Elérték a lépcsősor tetejét. Fáklyafény villant a nyitott
csapóajtóban. A lány éppen Thornleigh bilincseinek zárát oldotta ki,
amikor három férfi masírozott le a lépcsőn − egy foglár és két őr. A lány
meglepődve nézett körül és felállt. Carlos látta, hogy a kulcsokat
otthagyta.
– Ó − mondta megelégedetten Mosse − épp időben. Ragaszkodom
hozzá, hogy az embereim tartsák magukat a szabályokhoz, kisasszony.
− A foglárra nézve Thornleigh felé bólintott. − Vigyék. − A foglár a két
őr felé fordult. Az őrök Thornleigh-hoz léptek, és befejezték láncai
kioldását.
– Ne! − kiáltotta a lány. De az őrök már húzták is fel apját a földről.
Átlökdösték a termen. Thornleigh hirtelen kibújt a szorításukból, és
gyilkos indulattal Mosse felé lendült. Mosse hátraugrott. Az őrök újra
elkapták Thornleigh-t, és durván a lépcső felé vonszolták.
A lány utánuk futott.
– Ne! − Az őrök ügyet se vetettek rá, és továbbtuszkolták
Thornleigh-t. A lány Mosse-ra kiáltott: − Megígérte, hogy
kiszabadíthatom.
Mosse az asztal alá hullott pénzdarabokat szedte össze.
– És így is tett − mondta. − És most apja szabadon meglátogathatja
London városát. A seriff parancsára viszik oda. Ezt kapja azért, amiért
behorpasztotta egy lord koponyáját. − Szorosra kötötte az erszény
zsinórját és felkiáltott Thornleigh-nak, aki a lépcsősor közepén a két
őrrel viaskodott. − És egyik londoni börtönt sem fogja majd olyan
kellemesnek találni, mint az enyémet.
Ahogy az őrök a lépcső legfelső fokára tuszkolták, Thornleigh
hátrafordította fejét: − Menj el, Isabel! − kiáltotta. − El Angliából! Vidd
magaddal anyádat és juss…
Az egyik őr belerúgott a lábába, a foglár pedig ráparancsolt: − Fogja
be a pofáját! − Kihurcolták Thornleigh-t a veremből.
– Menj, Isabel! − hallatszott még utoljára tompán a kiáltása. A
csizmák dobogása távolodott a folyosón. Aztán csend lett.
Carlos pillantása újra a kulcsokra siklott. Még mindig Thornleigh
földön hagyott bilincséből álltak ki. Olyan közel voltak hozzá. Tudta,
hogy képes lenne elérni őket. De bármilyen mozdulat magára vonhatná
Mosse figyelmét. Erőt vett magán, hogy nyugton maradjon.
A lány dühtől tajtékozva támadt Mosse-ra.
– Maga tudta! − mondta mérgesen. − Egész idő alatt tudta!
Mosse ravaszul somolygott. Hát persze hogy tudta.
– Hová viszik Londonban? − kérdezte a lány parancsoló hangon. −
Melyik börtönbe?
Mosse vállat vont.
– Azt nem tudom. De megérdeklődhetem. − A tele erszényt zsírfoltos
mellényébe gyűrte, és közelebb lépett. A lány az asztal felé hátrált.
Mosse mosolygott. − És megtudhatja − mondta −, ha újra eljön holnap.
Kinyúlt és megérintette a keblét.
A lány hátratántorodott és az asztalnak ütközött. Maga mögé nyúlt,
és megmarkolt egy ott heverő láncot. Vadul Mosse felé lendítette. De
Mosse látta a közeledő csapást, hátralépett, így a lánc nem érte el.
Nevetett. A lány tovább közeledett felé. Most ő volt az agresszor. Mosse
tovább hátrált, Carloshoz közeledve. Nevetése az arcára fagyott.
– Tedd le azt, te ringyó − parancsolta −, vagy a fenti zárkában, a
többi kurva között találod magad.
A lány Mosse arcát célba véve újra lecsapott a lánccal. A férfi megint
hátraugrott, és így a lány nem találta el. De Mosse egy lépéssel többet
hátrált a kelleténél. A sarka elérte Thornleigh egyik otthagyott láncát.
Az akadályt érzékelve hátraperdült és a másik lába a láncba
gubancolódott. Elvesztette az egyensúlyát. Miközben a karjával
szélmalomként hadonászva próbált állva maradni, megfordult és a
hátára esett. Tarkója Carlos felhúzott térdének ütődött.
 Carlos hirtelen, vad mozdulattal felemelte a karját, és Mosse nyaka
köré csavarta a saját láncát. Mosse levegő után kapkodott, és
megragadta a szorongató láncot. Sarkai megcsúsztak a sárban. A feje
mellett hátracsapott Carlos karjára és körmei belevájtak Carlos
kézfejébe. Carlos egy gonosz mozdulattal még erősebben megtekerte a
láncot a nyaka körül. Mosse-nak elroppant a nyaka. Végső
vonaglásában lába megrándult, és arrébbrúgta a kulcsokat. Aztán nem
mozdult többé.
Carlos felnézett a lányra. Isabel tátott szájjal bámulta a halott
börtönkapitány kicsavart fejét. Megdöbbenve nézett Carlosra, és
visszahátrált az asztalhoz. Úgy tűnt, hogy a lábából kiszállt minden erő.
A földre roskadt, és ott ült, lihegve. A sötét szobában egymást
méregették Carlosszal.
Carlos letekerte a láncát Mosse nyakáról, hagyta, hogy annak teste a
padlóra csússzon és előrelendült a kulcscsomóért. De Mosse
haláltusájában arrébbrúgta. Carlos megpróbálta a kinyújtott lábával
elérni. De még így is túl távol volt. Visszanézett a lányra.
– Adja ide a kulcsokat − mondta.
A lány megrándult a durva hang hallatán. Nagy nehezen talpra
vergődött, az asztal szélének támaszkodott, és tekintete undorral
vándorolt Carlos és a halott börtönkapitány között. Carlos látta, hogy
brutális tettével megrémisztette, és a külsejével is: a szemöldökén
éktelenkedő sebbel, a tíznapos szakállával, a piszkos, véres kezével. És
mohó szabadulásvágyával.
– Oldja ki a bilincseimet − mondta. − Ön az egyetlen, aki megteheti.
A lány habozott. Aztán határozottan megrázta a fejét. Mereven a
lépcsők felé indult. Amint elhaladt Carlos mellett, a köpenyét szorosan
maga köré húzta, mintha attól félne, hogy bepiszkolódik. Egy pillanat és
eltűnik − az utolsó esélye, hogy elkerülje az akasztófát.
– Állj! − mondta. A lány ijedten összerezzent, és felgyorsította a
lépteit. Elindult felfelé a lépcsőkön.
– Ön hálával tartozik nekem − mondta. − Megmentettem az apja
életét.
A lány megállt.
– Tegnap éjjel − folytatta gyorsan Carlos − valaki megpróbálta
megölni. Asesinato. Láttam.
 A lány megfordult. − Micsoda?
– Közel voltam hozzá. A bérgyilkos valami furcsa szavakkal próbált
az apja bizalmába férkőzni. Hallottam. Aztán később láttam, hogy
rátámad. Az apjára kiáltottam, hogy figyelmeztessem. Verekedés tört ki.
Az apját leütötték, én pedig… elkergettem a bérgyilkost. Mások is
beszálltak a verekedésbe. Amikor befejeződött, a foglár idezárta az apját
és engem.
A lány pislogott.
– Egy bérgyilkos? − kérdezte kételkedve. Körbenézett. − És hol van
most?
– Eltűnt. Gondolom… kiszabadította… a patrónja… a vezetője?
– Úgy érti, hogy a megbízója?
– Igen. Kiszabadította. Úgy gondolom.
A lányon látszott, hogy mérlegeli a történetet. Kemény pillantást
vetett Carlosra.
– Milyen szavakat használt?
– Micsoda?
– Azt mondta, hogy a bérgyilkos különleges szavakat használt.
Melyek voltak ezek?
Carlos tétovázott. De már úgyis sok mindent kifecsegett. És a lány
volt az utolsó esélye.
Elmondta a szavakat. − Kék veronika.
A lánynak tátva maradt a szája. Carlos tudta, hogy fején találta a
szöget.
– És apám válaszolt?
– Azt mondta, „igaz veronika”.
A lány leroskadt a lépcsőre, és döbbenten ült.
Carlos azon tűnődött, hogy végül is nem rontotta-e el az egészet. De
most már folytatni kellett, amit elkezdett. − Az apja tehát nagy
veszélyben van. Valaki a halálát kívánja. Nem tudom, ki.
– Én tudom − suttogta rémülten a lány. − A Grenville család.
Istenem, ha ezeket a jelszavakat tudják… mindent tudnak. − Felállt.
Tekintetéből elszántság sugárzott. − Meg kell mentenem őt − mondta.
Carlos átkozta magát. Szándékán kívül cselekvésre ösztönözte a lányt.
El fog menni. De a következő pillanatban a lány arckifejezése egy
rémült gyermekévé vált. − De mit… mit kellene tennem?
 Carlos látta a lány gyámoltalanságát. És váratlanul meglátta a kiutat,
a megoldást az életben maradáshoz, szabadsága visszanyeréséhez és
még annál is többhöz… El kell jutnia Londonba, mégpedig a Kék
Vadkan tavernába Gyertyaszentelő Boldogasszony éjszakáján. Minden
világossá vált. Meg kell találnia Thornleigh-t, és meg kell ölnie. Aztán
csak begyűjti a díjat, és elhagyja Angliát.
– Hallgasson rám − mondta. − A seriff rövidesen üldözni fogja.
– A seriff? Te jóisten, miért?
– Emiatt − mondta a férfi, állával a halott börtönkapitány felé bökve.
− Az emberek látták bejönni. És majd látják kimenni. Ha én
megláncolva itt maradok, mit gondolnak majd, hogy ki tette? És nyilván
nem követheti az apját a főúton, mert akkor a seriff megállítaná. Más
utakon kell mennie, így pedig csak lassan tud haladni.
Az őrök pedig bezárnák Thornleigh-t egy londoni börtönbe, mielőtt
maga elérné a várost, és nem tudná, hogy melyikbe. És mit fog tenni, ha
odaér − egy hölgy, teljesen egyedül, protección nélkül? − Carlos várt
egy kicsit, hogy teljesen átérezze helyzete reménytelenségét a lány,
akinek megsebzett tekintete elárulta, hogy megértette.
Így folytatta: − Szeretné megtalálni és kiszabadítani az apját, igaz?
– Igen − suttogta a lány.
– Akkor segítségre van szüksége. − Lábával meglökte Mosse testét,
és nyomatékosan hozzátette: − Egy hozzáértő ember segítségére. − A
lányra emelte tekintetét. − Én katona vagyok.
Mosse mellényébe nyúlt és előhúzta az erszényt. A súlyából úgy
ítélte meg, hogy nem lehet benne több mint tíz font. Megbízhatósága
jeléül a lány felé hajította az erszényt, aztán akkorát rúgott Mosse-ba,
hogy az átfordult és most az arcával lefelé feküdt a sárban.
– És ön szerencsés − mondta félmosollyal az arcán. Egyik csizmáját
a halott vállára, mint egy trófeára tette −, mivel ma még senki sem
bérelt fel.
 12.
ÚTON LONDON FELÉ

Martin St. Leger keresztülvágott a rochesteri vár hóborította udvarán,

majd a város forgalmas nyugati kapuja felé vette az irányt. Egy szekér
zötyögött át előtte az úton és váratlanul elakadt; így olyan hirtelen
kellett lefékeznie a sáros latyakban, hogy majdnem elcsúszott. A
szekeret követő hintó is csörömpölő zökkenésekkel lassított, a
kocsisnak oldalra kellett rántani a lovát, hogy elkerülje az ütközést.
– Húzódjon félre! − szólt oda Martin a szekéren ülő embernek. − Sir
Thomas Wyattnek viszek üzenetet. − Túl kellett kiabálnia a körülötte
lévő hangzavart, többek között egy katonákat kiképző hadnagy
hangosan pattogó parancsszavait.
A kocsis így szólt le a bakról Martinnak: − Meg sem tudok mozdulni,
uram, amíg a patkolókovács szekere el nem mászik előlem.
Martin, akinek meglátszott a lehelete a hideg reggeli levegőben,
türelmetlenül pillantott a vár tornyának árnyékában folyó sürgés-
forgásra. A vár kapujához vezető belső út zsúfolásig megtelt
szekerekkel, lovakkal, szamárkordékkal és fegyveresekkel. Hadnagyok
osztottak parancsokat a városfalhoz támasztott létrán és a városfal
tetején dolgozó embereknek; kalapácsok koppanása és fűrészek reszelő
hangja hallatszott. Martint elégedettséggel töltötte el Wyatt szorgos
seregének látványa annak ellenére, hogy a munka miatt csak később
indulhattak el, és voltak kételyei Wyatt parancsait illetően, amelyek a
rochesteri erődítmények szerinte túlzott megerősítésére szólítottak fel.
Miért is kellene aggódnia − gondolta −, amikor most már bármelyik
órában útra kelhetnek, hogy csatlakozzanak Suffolk hercegének
északról délre tartó seregéhez, majd együtt meneteljenek tovább London
felé? Milyen jól kezdődött itt minden! A majdnem háromezer fős
seregük két napja bevonult Rochesterbe, köszöntötte a polgárokat, akik
boroshordókat vertek csapra a tiszteletükre, és bőséggel tálaltak fel
ételeket a várban, amely a főhadiszállásuk lett. Igaz ugyanakkor, hogy a
polgármester Londonba menekült, ám a város többi lakója
felszabadítóként köszöntötte őket. És azok is vagyunk − gondolta Martin
új erőre kapva, amint átpréselte magát a szekér mellett. Ahogy Wyatt
ígérte, felszabadítjuk egész Angliát!
Fát cipelő emberek mellett nyomult előre, vállával nekiütközve egy
magas, idős katonának. A férfi viharvert arca Martint Isabel apjára
emlékeztette, aki fél életét a hajóin töltötte. Martin mosolygott
magában, ahogy továbbsietett. Az óvatos, öreg Thornleigh mester,
gondolta; esze ágában sem lenne harcolni a királynő ellen, de Isabel
bátyjával, Adammel és a feleségével együtt ő lenne az első, aki
köszönetét mondana azoknak, akik részt vettek ebben. Az a gondolat,
hogy Isabel szülei hálálkodnak majd, és hogy Isabel milyen büszke lesz
rá, melegséggel töltötte el és fenntartotta harci kedvét.
Megpillantotta Wyattet. A kapu melletti falon állt és az embereket
irányította, akik egy mozsárágyút próbáltak a Strood-híd felé fordítani.
Martin a falhoz szaladt.
– Sir Thomas − kiáltott fel neki.
Wyatt megfordult, és egy rongyba törölte olajtól maszatos kezét.
Martin széles mosollyal közölte: − Híreket hoztam!

Rochestertől ötven kilométerre északkeletre Suffolk hercege

egyfolytában didergett, bár a nap már majdnem az arcára sütött. Már a
második éjszakát töltötte az astleyi templom melletti egyik fa hatalmas
odvában kuporogva. A lába elzsibbadt, a foga vacogott. Az erősödő
napfény olyan könyörtelenül felfedte rejtekhelyét, mintha egy fogdmeg
fáklyája lenne, és a csaholó kutyák is egyre közeledtek.
Hogy fordulhattak a dolgok ilyen szörnyűségesen rosszra? Még csak
egy pár napja, hogy a fiai és háztartásának férfi tagjai Bradgate-be
lovagoltak, amely a földjeinek a kellős közepén található. Felbuzdították
a város lakosságát, és a jelek szerint minden ott lakó férfi ujjongva
készült arra, hogy velük együtt délre meneteljen és csatlakozzon Wyatt
seregéhez, majd felvegye a harcot a spanyolokkal. De amikor a herceg a
fiaival együtt kilovagolt, hogy még több embert szedjen össze a
környéken, kevesen tartottak vele.
A herceg a protestáns Leicester kapuihoz lovagolt, ahol elméletileg
mindenki barát volt. És bár a herceg körbelovagolta a városfalat, zárva
találta Leicester kapuit.
Azt üzenték neki, hogy Coventryben szívesen látott vendég. Így hát
továbblovagolt Coventryig. Ám ott is zárt kapukat talált. Ráadásul a
polgármester árulónak bélyegezte.
Ekkor a herceg kíséretével együtt hazatért Astley-be. Nem jött
segítség Bredgate-ből, és máshonnan sem. És amikor egy futár azzal a
hírrel kereste meg, hogy Gardiner püspök negyven lovast indított útnak
Londonból, hogy letartóztassák, egyetlen gondolata a menekülés volt. A
herceg fiai keresztül-kasul rohangáltak a házban, összekapkodták a
szolgák ruháit, és álcázásul azokba bújtak. Elosztották egymás között a
pénzt, a lovakat és a fegyvereket, aztán szétszéledtek.
A herceg az erdőkerülőjére bízta magát, aki ebben a faüregben
rejtette el egy kőhajításnyira a templomtól. A herceg dideregve
várakozott a csupasz ágak alatt; havat evett, és kesergett a rosszra
fordult dolgok felett.
A kutyaugatás hangosabbá vált. A herceg mellkasához húzta remegő
térdét és a lehető legmélyebbre húzódott az odúban. Visszatartotta a
lélegzetét. Az erdőkerülő beárulta, a kutyák egyre közeledtek.

Martin sietve létrát támasztott a rochesteri vár falához, és felmászott

Sir Thomas Wyatt mellé.
– Remélem, jók azok a hírek, St. Leger − mondta Wyatt, összegyűrve
az olajos rongyot. − Ma már felhasználhatnám őket.
– Ahá − vigyorgott Martin. − Sir Henry Isley futára épp most
érkezett meg Sevenoaksból. Szegény flótás az éhhalál szélén állt, ezért
asztalhoz ültettem, és magam jöttem ide. Uram, a hír az, hogy Lord
Abergavenny és Southwell seriffje nem tud négyszáznál több embert
összegyűjteni a királyné szolgálatára. És akiket összetoboroznak is, az
első adandó alkalommal olajra lépnek.
– Jó hír − mondta Wyatt nyugodtan. − Ez minden?
– Nem − mondta Martin ragyogó arccal. − A futár arról is beszámolt,
hogy Sir Henry Isley több mint hatszáz embert szedett össze nekünk.
Erre tartanak, még ma csatlakoznak hozzánk. Pontosan úgy történik
minden, ahogyan előreláttuk, uram. Az angol férfiak tömegével
tódulnak hozzánk, csak hogy sakkban tartsuk a spanyolokat.
Wyatt felvonta szemöldökét.
– Csak hatszázat?
– Csak? Ezt a hatszázat egyedül Sevenoaks környékéről! Sir Henry
fivére még ennél is többet fog hozni Tornbridge-ből. És ehhez még
hozzáadódik az a több ezer ember is, akiket Sir James Crofts Walesből
hoz, valamint Suffolk hercegének serege északról. Ez már egy
megállíthatatlan tömeg lesz.
Wyatt nem válaszolt. Gondterhelt arccal nézte a rochesteri városfal
mögött húzódó kőhidat, rajta a latyakos keréknyomokkal. Mögöttük az
emberek szorgosan húzgálták az ágyúgolyóval megrakott kosarakat
kötélen.
Martin is a hídra pillantott, hogy leplezze csalódottságát. Azt remélte,
hogy a jó hírek majd cselekvésre ösztönzik Sir Thomast. Már ki kellene
innen vonulniuk. Miért késlekedik? Szó sem volt arról, hogy Martin
kétségbe vonta volna a parancsnok vezetői képességeit. Tudta, hogy
Wyatt hét évig harcolt Franciaországban Henrik király, majd a fiatal
Edward király oldalán, és egy stratégiai fontosságú kikötői erődítmény
kiváló hadnagyaként részt vett Landrecies ostromában és Boulogne
elfoglalásában. Martin tisztában volt azzal, hogy neki nincsenek hasonló
katonai tapasztalatai. Mégis azt kívánta, bárcsak több harci kedv fűtené
Wyattet. Talán már elege lett ebből az egész lázadásból?
Wyatt hirtelen felé fordult.
– Hol késik az az átkozott menyasszonya? Mostanra már ide kellett
volna érnie a De Noilles futártól származó hírekkel.
Martinnak nem tetszett az a hangnem, ahogyan Wyatt beszélt vele.
– Isabel jönni fog, sir − mondta mereven.
– Hát jól is teszi. De legyen itt hamar. Tudnom kell, hogy mire
számíthatunk a franciáktól.
– Bízhat Isabelben.
Wyatt kétkedve nézett rá, majd ismét a lomha folyóra és a havas
hídra irányult tekintete. A híd után az út Spitell dombjára visz fel, onnan
pedig három kilométerre északra, Gravesendbe, majd onnan tizenöt
kilométerre nyugatra, Londonba vezet tovább.
Martin nem tudta tovább türtőztetni magát.
– Uram, miért nem vonulunk London felé?
– És ezekkel mi lesz? − kérdezte Wyatt, állával a fal alatt dolgozó
emberekre bökve.
– Ezek az emberek készen állnak, és alig várják, hogy induljunk.
Máris indulnunk kellene, Isley-t meg magunk után küldetjük. Aztán
majd Londonban csatlakozunk a többiekhez. Csapjunk le, mielőtt még a
királynő összeszedhetné magát.
– Te jóisten, St. Leger, maga vak? Kivel egyesülnénk Londonban?
– A herceg Leicesterből érkező seregével, és a Walesből érkező
Croftsszal.
– És hol vannak ezek a fantomseregek? Azt mondja meg nekem! −
Harciasan nézett Martin kifejezéstelen arcára. − Úgy igaz, ahogy
mondom, most már láthatja. Senki nem jön északról, sem pedig
Walesből.
– De…
– Igen, azok az emberek még velünk voltak, amikor elterveltük a
felkelést. De Courtenay locsogása miatt hamarabb kellett kezdenünk, és
most…
– Széttárta karját. − Crofts mintha felszívódott volna. Suffolk
pedig… − Vállat vont. − Csak találgathatjuk, hogy mi történt a
herceggel.
Martin gyomrát összeszorította a félelem.
– És a londoni segítségünk?
– Hála istennek, az biztos. London a miénk.
Martin félelme alábbhagyott. A többi hír elég szörnyű csapást
jelentett, de nem halálosat. London számított igazán. Ha London éppúgy
megnyitja előttük a kapuit, mint Rochester, és ha be tudják venni a
Towert, a királynő elveszett. Martin nem volt parancsnok, de ezt
biztosan tudta. Mert ez a harc a hatalomról szólt − az összes hazaszerető
angol és a félig spanyol királynő akaratáról. Amikor megfordult, a kapu
belső oldalánál megpillantotta Robertet, a bátyját, aki úrvacsorát osztott
két tucat embernek, akik a koszos hóban álldogáltak. Martin elfelejtette,
hogy vasárnap van. Hirtelen egy élénk látomás villant a szeme elé,
amelyben ő és Isabel Robert előtt áll a templomban örök hűséget
fogadva egymásnak, miközben Isabel anyja, apja és bátyja mosolyogva
nézi őket. Visszaemlékezett arra, amikor ő tanúként vett részt Robert és
Meg esküvőjén. Martin egy pillanatra boldognak érezte magát.
Robertben megvolt az akarat, Isabelben is, és abban a háromezer
emberben is, aki sietve Wyatt mögé állt.
– Sir, Thomas − mondta elérzékenyülve −, ha London velünk van,
nem veszíthetünk.
Wyatt ránézett. − Tényleg azt hiszi, hogy győzhetünk? Egy ilyen kis
létszámú sereggel?
– Isley megérkezik, annyi biztos. És egyre több ember csatlakozik
hozzánk. És az ördögbe is, az igazság a mi oldalunkon áll!
Wyatt néhány pillanatig csendben figyelte a hidat.
– St. Leger − mondta hirtelen parancsoló hangon. − Én most azzal
bízom meg, hogy menjen és állítsa meg Isleyt.
Odaintett egy fiatal írnokot, aki a fal távolabbi részénél állt; az írnok
felé sietett, kezében a hordozható szekreterével.
Martin elsápadt.
– Állítsam meg, uram?
– Igen, mondja meg neki, hogy ne egyenesen ide jöjjön. Sevenoaks
körül több majorság is található jó fegyvertárakkal. Például Sidneyé
Penshurstben. Mondja meg Isleynek, hogy szedjen össze minden
lehetséges fegyvert: íjakat, kardokat, lándzsákat, pisztolyokat, bármit. −
Wyatt írásba foglaltatta a parancsot a hordozható szekreteren. − Szó
sem lehet rongálásról és fosztogatásról. Mondja meg Isleynek, hogy
szigorúan megtiltom. Még több fegyverre kell szert tennünk, mielőtt
Londonba bevonulunk. Maradjon Isleyvel, és segítsen neki.
Martin lelkesen bólogatott. Bár ez még több késedelmet jelent, de
legalább Wyatt cselekvésre szánta el magát.
Wyatt átnyújtotta Martinnak a parancsot.
– Rögvest induljon. És siessen.
Martin visszasietett a vár alsó udvarába a lováért, amikor a bátyja
szuszogó hangját hallotta a háta mögött.
– Lassabban, Martin, én mostanában már nem vagyok olyan sportos,
mint te.
– Nem állhatok meg, Robert − mondta Martin, továbbsietve. − Sir
Thomastól sürgős parancsot viszek Sevenoaksba.
– Veled megyek és segítek.
– Nem szükséges.
– Akkor is megyek. − Robert beérte Martint, és szeretettel
rálegyintett a tarkójára. − Még elvesznél nélkülem.

Egy kéz durván megrázta a vállát. A zavaros álmából felriadó Isabel

hirtelen nem tudta, hogy mi történik vele és hol van. Csak azt tudta,
hogy a kemény, hideg földön fekszik, és mindene fáj. Megfordította a
fejét a félhomályban, és négy varas sebhelyet látott a hatalmas kézfejen,
amely még mindig rázta. A tegnapi nap borzalmai visszaszivárogtak a
tudatába. A spanyol zsoldos volt az, aki mellette guggolt. A sebhelyek
akkor keletkeztek, amikor a börtönkapitány megkarmolta ezt a fojtogató
kezet.
Isabel felpillantott a zsoldos arcára, amely árnyékban volt, mivel
hatalmas teste eltakarta a gyengén pislákoló gyertya fényét. Szögletes
állán feketén éktelenkedett a több mint egyhetes szakáll. Az egyik
szemöldökét élénkvörös csík szelte át. A sebhely az egész homlokán
áthúzódott, beleolvadva sötétbarna hajába, amely vaddisznó sörtéire
emlékeztetett. Az Isabelre letekintő szempárnak fémes színe volt, akár
egy fegyvernek. Ösztönös félelem hatotta át. Megpróbálta elnyomni,
hiszen tudta, hogy most már nem engedheti meg magának ezt a
reakciót. Ez a gyilkos most már a bűntársa és a szövetségese.
– Keljen fel − suttogta durva hangján. − Egyen, aztán indulunk. −
Felállt és kiment.
Indulunk? Isabel még mindig nem emlékezett rá, hogy hol vannak.
Parázsló fa és tehéntrágya erős szaga érződött. Kaparászó hangra lett
figyelmes, ezért oldalra fordította a fejét, amitől elmerevedett nyakába
erős fájdalom nyilallt. A hang egy büdös korcs vadászkutya felől jött,
amely hátsó lábával erőteljesen vakarta az állát. Összetapadt szőréről
koszdarabok repültek Isabel arcára; a lány gyorsan felült, kidörzsölve
szeméből a belehullott piszkot. A kutyán kívül négy összekuporodott
alak feküdt a döngölt padlón: három összebújt gyermek és egy sovány
öregember a sarokban, aki álmában kitátotta fogatlan száját. A
szemközti falnál a hajnal fénye átderengett a szoba egyetlen ablakát
borító zsalukon. Isabelnek végül eszébe jutott minden. A London felé
vezető úton a sűrű hóesés arra kényszerítette őt és a zsoldost, hogy
éjszakára megszálljanak egy kis falu sörfőzőjének kocsmájában. A
hideg kétszintes házban a család mindig a tűzhely körül aludt. Isabel és
a zsoldos is bezsúfolódott melléjük.
Isabel megdörzsölte a szemét, és körülnézett. Az alacsony
mennyezetű szobában alig lehetett látni a füsttől. A zsoldos az egyetlen,
deszkából összeeszkábált asztalnál ült, egy fatányérból zabkását
kanalazott. A ház asszonya, aki formátlannak látszott a testét borító több
rétegű, rongyos ruházattól, a kormos kályha előtt hajladozott és rőzsét
tuszkolt a füstölgő tűzhelybe. Egy tehén dobogott a mellettük lévő
istállóban, és leheletének párája áttört a széttöredező lécekből álló falon,
amely elválasztotta az istállót a család lakhelyétől. De az is lehet, hogy
az ő saját kancája, Woodbine topogott, gondolta Isabel. Ő és a zsoldos
együtt lovagolt rajta a colchesteri börtöntől idáig.
Megkordult a gyomra az éhségtől.
A hidegtől elgémberedett ujjaival szorosan magára terítette
prémgalléros palástját, és az asztalhoz ment. Az asztal túloldalán ülő
zsoldos nem nézett fel, tovább evett. Isabel lábánál volt ugyan egy szék,
de ő inkább álldogált, mert kényelmetlenül érezte magát a zsoldos
közelségétől, bár elhatározta, hogy nem fog félni tőle. Az asszony eljött
a tűztől, és két kupa sört tett le eléjük az asztalra. Isabel elé odalökött
egy fakanalat. Isabel ekkor jött rá, hogy neki is ugyanabból a tálból
kellene ennie, mint a zsoldosnak.
– Köszönöm − mondta erőltetetten. Az asszony kifejezéstelen arccal
visszacsoszogott a tűzhely mellé. A földön fekvő gyerekek mocorogni
kezdtek. Egy élénk szemű, szeplős kisfiú felült, és állhatatosan bámulta
Isabelt. Az asszony hátrasandított a válla fölött, mintha azt lesné, hogy a
lány hogyan utasítja el a reggelit.
Isabel egyre kényelmetlenebbül érezte magát vizsla tekintetüktől,
ezért kihúzta a széket és leült. Összerándult, még mindig fájdalmat
érzett a börtönkapitánnyal folytatott mocskos aktustól. Mosse emlékétől
felkavarodott a gyomra. Az arca égett a megaláztatástól és a haragtól. A
zsoldos felnézett, Isabel elkapta a tekintetét, és az a lealacsonyító érzés,
hogy a férfi mindent látott, éppoly élesen hasított belé, mint az imént a
fizikai fájdalom. Gyorsan a csizmájára nézett, mintha megigazítani
készülne.
Amikor ismét lopva a zsoldosra nézett, látta, hogy a férfi hatalmas
étvággyal falja a kását, és közben nagyokat húz a söröskupából. Úgy
viselkedett, mint akire a tegnapi menekülésük szörnyű eseményei
egyáltalán nem hatottak. A lányra viszont annál inkább. Még most is
remegve gondolt rájuk. Amikor Isabel kioldozta a zsoldos láncait, a férfi
iszonyatos káoszt robbantott ki a börtönben. Célirányosan és pontosan
végighaladva a börtöntermen, több helyen is tüzet gyújtott, majd
megszabadította láncaiktól a rabokat, akik ámokfutásba kezdtek a
folyosókon és a lépcsőkön. Isabel látta, amint a tömeg eltapos egy fiút,
és amikor egy börtönőr tőrrel támadt a zsoldosra, a zsoldos szétzúzta a
börtönőr fejét a falon. Ám a körülöttük zajló őrjöngés ellenére a zsoldos
meglepő hidegvérrel viselkedett. Addig várt − és Isabelt is visszatartotta
−, amíg a többi rab el nem lepte a vár udvarát, magára szabadítva az
összes börtönőrt. Ekkor nyugodtan kihozta a kardját és a tőrét a
börtönkapitány üres szobájából, és Isabelt kiengedte egy oldalsó ajtón.
Elkerülve az istállóba berohanó őröket, eloldozta Isabel kancáját a
börtönkapitány szobájának ajtaja mellől, felpattant rá, és Isabelt is
felhúzta maga mögé. − Isabel férfinyereggel jött, azt remélve, hogy
apját hazaviheti. − Aztán a nagy kavarodásban teljesen észrevétlenül,
lassan kiléptetett a vár udvarából.
Hosszú kilométereken át lovagoltak kőkeményre fagyott ösvényeken,
amitől megfájdult a lány háta; fagytól csikorgó erdőkön keresztül,
zúzmarával borított komlómezők mellett haladtak, amelyek fölött a szél
olyan kegyetlenül fújt, hogy Isabelnek még a zsoldos széles háta mögött
is hunyorognia kellett. Ám a szörnyű kényelmetlenségnél is rosszabb
volt a lány lelkét kitöltő üresség. A családjától megfosztottan nagyon
magányosnak érezte magát. Mielőtt a börtönbe indult, hogy
megpróbálja kiszabadítani apját, kivitte anyját a kikötőbe,
biztonságosan elhelyeztette a hajó fedélzetén, bár még mindig lázas
volt, és még mindig az öntudatlanság és az éberség állapota között
ingadozott. Miután ellátta utolsó utasításaival a felfogadott ápolónőt, a
nyugodt Farquharson asszonyt, búcsúzóul könnyes szemmel
megcsókolta anyját, aki azóta már úton van Antwerpen felé. Isabel
imádkozott, hogyha majd megérkezik az ottani családi házukba, szedje
össze magát és gyógyuljon meg. Tudta, hogy Adam szerető gondját
viseli majd, és sok antwerpeni barátjuk is segítségére lesz ebben. Ám
családja akkor is szétesett. Adam a Csatorna távoli oldalán élt, apja egy
londoni börtönben raboskodott, anyja pedig egyre távolodott tőle a
hajón.
Végső soron, bár a lelke elborzadt az utóbbi napok brutális
eseményeitől és a teste is sajgott a rajta elkövetett erőszaktól, fásultnak
érezte magát. Amikor végül a zsoldossal megálltak ennél a kocsmánál,
rögtön mindent feledtető álomba merült, amint letette fejét a földre.
Most újra a reggeliző zsoldost nézte. Rendkívül céltudatos volt még
ebben is. Isabel nem tudta, hogy milyen bűntény miatt került a
colchesteri börtönbe, és nem is akarta megtudni. Még azt sem állíthatja,
hogy bármiféle sajnálatot érzett, amikor Mosse a zsoldos kezei között
lelte halálát. A zsoldos hidegvérűségétől mégis megborzongott. Bár azt
is el kellett ismernie, hogy hozzáértő volt, és hatékony. Ha bárki meg
tudja találni és menteni az apját, akkor ez az ember lesz az.
– Egyen − szólt rá a zsoldos, aki épp a zabkása felénél tartott. Isabel
megfigyelte erős, egyenletes, fehér fogait.
A lány lesütötte szemét.
– Nem vagyok éhes − hazudta. Mióta elhagyták Colchestert, nem
evett semmit, csak egy szelet búzakenyeret egy kevés sörrel, amikor
megérkeztek ide, de a szürke zabkásától felfordult a gyomra.
– Azért csak egyen − mondta a férfi. − Szüksége lesz az erejére.
Úgy hangzott, mint egy parancs. A lány engedelmesen felvette a
kanalat, de pillantása az ablakra siklott. Vajon eléggé elcsendesedett az
idő ahhoz, hogy továbbinduljanak? A behajtott zsalukon keresztül ezt
lehetetlen volt megállapítani, de azt észrevette, hogy mérséklődött az
éjszaka még süvítő szél. Nagyot nyelt, bátorságot merítve ahhoz, hogy
megszólaljon; az úton nem váltottak többet tíz szónál a zsoldossal. Halk
hangon, hogy a többiek ne hallják, megkérdezte: − Gondolja… hogy ma
már Londonba tudunk érni?
A férfi nem nézett fel, de két falat között válaszolt: − Igen.
– Van valami elképzelése arról, hogy melyik börtönbe vitték?
– Nincs.
– Akkor mindet meg kell keresnünk.
– Igen.
Isabelnek nem volt több kérdése. Az előtte álló feladattól lesújtva
belemerítette kanalát a tálba. A zabkása ragacsos, borsószerű csomókból
állt, avas zsír érződött benne. Mégis leerőltette. Mindketten csendben
ettek tovább.
A ház ajtaja zörögve kinyílt. A sörfőző, egy pocakos, szakállas
ember, két vödör vízzel a kezében bejött. Még csuklyás báránybőr
kabátjában is összehúzta a vállát a hidegben, és topogva leverte a havat
a csizmájáról, mielőtt bevitte a vizet a tűzhely mellett álló feleségének.
Útközben a lábával megbökdöste a szeplős fiú lábát.
– Ide hallgass, te huncut gyerek − mondta. − A kastély ura úton van.
Dowd néni házánál megállt egy szóra, de hamar ideér, és elvárja, hogy
bele legyen készítve a söre a bőrökbe.
A fiú felugrott, hogy nekilásson feladatának. A két kisebb fiú
gyorsan kitért az apjuk útjából. A sarokban alvó öregember
felhorkantott álmában.
A sörfőző Isabel felé bólintott és így szólt: − Lemostam a lovát,
hölgyem.
– Köszönöm, sörfőző mester − válaszolta Isabel. Pillantása visszatért
a zsoldosra. Látta, hogy bosszús arcot vág a közeledő látogató
említésére. Isabel megértette. A kastély ura a helyi magisztrátus is lehet,
a zsoldos pedig az igazságszolgáltatás elől menekül.
A zsoldos felállt.
– Felnyergelem a kancát − mondta nyugodtan Isabelnek. − Végezzen
hamar.
Gyorsan legördítette a torkán a maradék sörét, kézfejével letörölte
száját és kiment az istállóba.
Isabel idegesen kifizette a sörfőzőnek az ételt és a szállást, és
megköszönte a szótlan asszonynak a reggelit. Néhány percre kiszaladt a
ház mögötti árnyékszékre. A levegő csípősen hideg volt, de örült, hogy
a nappal fényesnek és szélcsendesnek ígérkezik. Egy kutya ugatva futott
lefelé a falucska főutcáján. Isabel besietett a háromszögletű istállóba.
Az egyik tehén zajosan szénát rágott. Woodbine, a kancája fel volt
nyergelve, de a zsoldos eltűnt. Isabel hirtelen gyanakodni kezdett.
Az első gondolata az volt, hogy ellenőrizze a nyeregtáskákat. Nem
hagyott bennük pénzt − az nagyobb biztonságban volt a derekára
erősített erszényében −, de a többi holmiját ezekben őrizte. Kinyitotta az
egyik nyeregtáskát, majd átfutott a ló másik oldalára, hogy ellenőrizze a
másikat is. Minden úgy volt, ahogyan ott hagyta.
A ló mögé pillantva meglátta a zsoldost, amint a kantárral a kezében
kijön a tehén mögül. Mogorva félmosollyal nézett a lányra, mintha
tudná, hogy gyanakszik rá. És ez igaz is volt. Végül is az a tíz font, amit
Isabel a férfinak ígért, nem volt egy vagyon; de ez minden, amit ajánlani
tudott, az elkerülhetetlen londoni kiadásokat is figyelembe véve. És
emellett még azt is elvárta, hogy a férfi komoly veszélynek tegye ki
magát ebben a vállalkozásban. Hogy is ne fordulhatna meg a fejében,
hogy az immár szabaddá vált rab esetleg mégsem akar segíteni neki.
Nem tudná megakadályozni, hogy ellopja a holmiját és meglépjen előle,
akár már most. Vagy Londonban ellophatja a lovát, és jól benne
hagyhatja a slamasztikában. Ám ahogy elnézte a férfit, amint a helyére
igazítja a kantárt, a nyereghevedert pedig erősen meghúzza a ló hasa
alatt, hogy indulhassanak, lelkifurdalást érzett a gyanakvása miatt.
Hogyan működhetnének együtt, ha ilyen dolgokat feltételez róla? Bíznia
kell benne.
Újra elrendezte a holmiját, bármilyen értéktelenek voltak is, és újra
becsatolta a nyeregtáskákat. Nem hozott mást magával, csak az anyja
könyvét, egy váltás ruhát, valamint egy tiszta inget és egy zubbonyt az
apjának. Nem gondolta, hogy ennél többre is szüksége lehet; valójában
arra számított, hogy a börtönőr megvesztegetésével kiszabadítja apját,
akit aztán Antwerpenbe küld anyja és bátyja után, miközben ő
Londonban marad, és segíti a felkelést. Aztán Martin, aki Wyattel
győzelmet arat, érte megy. Most már szégyellte, hogy milyen naiv volt.
– Sörfőző Peter! − kiáltotta egy férfihang. Isabel az istálló bejárata
felé lépett. A kiáltás egy lóháton ülő férfitől jött, aki ügetve közeledett
az úton. Amikor a középkorú, tömzsi földesúr odaért, az istálló
közelében állította meg a lovát, és újra a ház felé kiáltott: − Peter, ma
reggel sietős a dolgom, nem érek rá bemenni.
A sörfőző ekkora már megjelent az ajtóban egy kidagadó, sörrel teli
bőrflaskával a kezében.
– Itt az egyik, uram − mondta nyájasan, és feladta az italt a lovasnak.
− A fiam most tölti a másikat. Egy perc és kész.
– Egy percem is alig van − elégedetlenkedett a férfi, amint fogaival
lerángatta az egyik kesztyűjét és a nyereghez erősítette a sört.
– Mi ez a nagy rohanás, uram?
– Chelmsfordban van dolgom, és délre végeznem kell − válaszolta a
férfi, határozottan bosszúsan. − A seriffnek valami gonosztevő miatt fő
a feje, aki megszökött a colchesteri börtönből. Azt akarja, hogy menjek,
és segítsek neki megkeresni.
Isabel észrevette, hogy a zsoldos a mellette levő oszlop mögé bújik;
az oszlop eltakarta a lovas elől.
A sörfőző felnézett a földesúrra és megvakarta az állát.
– Colchester messze van ahhoz, hogy az itteni embereket is
mozgósítani kelljen, uram.
– Ühüm. De állítólag az a gazember megölte a börtönőrt és a többi
rabot is szabadon engedte. Valami külföldi semmirekellő. Spanyol, azt
hiszem. − Megcsóválta a fejét. − Isten szabadítson meg bennünket a
külföldiektől, igaz, Peter?
– Hát az már igaz, uram − értett egyet a sörfőző. Mérgesen sandított
vissza a bejárat felé. − Hová tűnt már ez a fiú? Megyek és
megsürgetem, uram. − Visszacsoszogott a házba.
Isabel nézte a földesurat, aki tétlenül járatta körbe a tekintetét a falu
koszos utcáján, a sörére várva.
– Uram − szólalt meg hirtelen. − Beszélni szeretnék önnel.
A zsoldos berántotta a lányt az árnyékba, és a karját hátracsavarva
szembefordította magával, szorosan magához húzta, és tőrét a torkához
szorította. Isabel megmerevedett.
– Igen? − kiáltotta a lovas az istálló felé, bebámulva a látszólag üres
helyiségbe. − Ki az?
A zsoldos feljebb csavarta Isabel karját a hátán. A lány alig kapott
levegőt a fájdalomtól. A tőr megvillant az állkapcsa mellett. A férfi
olyan szorosan rántotta magához, hogy a lány érezte a szívdobogását. A
saját szíve is kalimpált a félelemtől.
– Van ott benn valaki? − szólt be a lovas az istállóba. Néhány
lépéssel közelebb vezette a lovát, és megállt.
A zsoldos acélszürke szeme fenyegetően villant Isabelre, azt üzenve,
hogy meg ne szólaljon. Tőrének hegye az állkapcsát nyomta, nyelni is
alig tudott. Nagyon megijedt. De ahogyan levegő után kapkodott a férfi
satuszerű szorításában, érezte, hogy a harag is egyre nő benne. Az, hogy
így lefogja, fájdalmas volt és megalázó. És egyébként is elege volt a
férfiaktól kapott durvaságokból. A harag hirtelen a félelem fölé
kerekedett benne, és egy óvatlan, kihívó mozdulattal állát a tőr fölött
előretolta.
– Uram − szólt hangosan.
A zsoldos pislogott meglepetésében. Isabel látta a szemében
megvillanni a felismerést: most már nem árthat neki, máskülönben a
kint álló férfi megtalálja. A szorítása felengedett. Isabel rögtön ellépett
előle. Az istálló bejáratát bevilágító napfény még inkább megvédte,
mivel a zsoldos nem mert kijönni az árnyékból.
– Jó napot önnek, uram − mondta, és merészen kilépett a lovas elé. −
Szeretnék valamit kérdezni. Hallott híreket a felkelésről?
 – Igen, kisasszony − válaszolta a férfi, kissé meghátrálva a lány
hirtelen megjelenésétől. − Bocsásson meg, először nem is láttam önt. −
Szemöldökét ráncolva hátrasandított az istállóra. − Itt szállt meg?
– Igen, uram − mondta, és megpróbálta nyugodtabban venni a
levegőt. − A nővéremet megyek meglátogatni, de a rossz idő miatt
menedéket kerestünk éjszakára, én és… a szolgám. A sörfőző
szívélyesen befogadott. Éppen most indulunk. − Várta a hőn áhított
információt. Még a zsoldos és a nyakára szorított késpenge sem tudta
csillapítani a felkelésről szóló hírek utáni éhségét, és a lovas szavaiból
úgy vette ki, hogy szimpatizál a felkelőkkel, vagy legalábbis azzal a
céljukkal, hogy elejét vegyék a spanyol uralomnak. Bárcsak már
abbahagyná azt, hogy tetőtől talpig méricskéli őt, és mondaná a híreket.
– Könyörgöm, uram − sürgette a férfit −, mondja már, mi történt?
– Ja, igen. Nos, kisasszony, az a hír járja, hogy Sir Thomas Wyatt
serege bevette Rochestert. És anélkül, hogy egyetlen ember kilőtt volna
egyetlen nyilat.
– Ez azt jelenti, hogy Rochester kinyitotta a kapuit előttük?
– Igen. Ez jó hír önnek, ugye? − Isabel hirtelen megértette, hogy nem
helyeselheti nyíltan Wyatt hazaáruló tettét, egy idegen előtt legalábbis.
Ám felcsillanó szeme eléggé tükrözte a merész akció iránti csodálatát.
A sörfőző kijött, és átnyújtotta a földesúrnak a másik flaskát is. A
földesúr fizetett, mindkettőjüknek odabiccentett és a lovához ment.
– A nővére nem Chelmsfordban lakik véletlenül, kisasszony? −
kérdezte a földesúr, miközben a nyeregbe igazította a flaskát. − Ha igen,
szívesen elkísérném önöket, én is odamegyek.
– Köszönöm, uram, de én más irányba megyek.
– Nos − mondta megigazítva a gyeplőt −, szép napja lesz az
utazáshoz. Jó szerencsét.
– Önnek is, uram.
A földesúr elügetett.
Isabel a derült égen tündöklő nap felé nézett, és majdnem
elmosolyodott. Wyatt győzni fog, és Martin hős lesz. Először érzett
melegséget a szívében, mióta anyját meglőtték. De amikor látta, hogy
egy varjú rászáll az egyik tölgyfaágra, és az ág aljáról lelógó, apró
jégcsapok leesnek a földre, ismét megborzongott. Ahhoz, hogy
győzzön, Wyattnek szüksége van a De Noilles követtől származó, általa
közvetített információkra. Ez azt jelenti, hogy először Londonba kell
mennie, utána pedig Rochesterbe. És apja életét is meg kell mentenie,
ehhez pedig a zsoldossal kell együttműködnie. Megfordult, és
visszament az istállóba.
A zsoldos kitartóan bámulta. Isabel azt remélte, hogy a férfi majd
szégyellni fogja magát, de az arckifejezése − bár még némileg
tükröződött rajta az iménti meglepődés − a megbánásnak nyomát sem
mutatta.
Eloldozta a kancát.
– Indulunk − jelentette ki.
– Még nem, várjon. − Isabel kinyitotta az egyik nyeregtáskát, és
kihúzta belőle apja zubbonyát. Nehéz, zöld gyapjúszövetből készült,
még bélést is varrtak bele, hogy melegebb legyen. − A hatóságok
tudják, hogy maga spanyol − mondta −, valószínűleg a személyleírását
is ismerik. Nem folytathatja az utat ebben az öltözetben. Várjon meg.
Bement a házba, és gyorsan csereüzletet kötött a sörfőzővel. Ahogy
előre sejtette, a férfi örült a cserének; a lány egyedüli kikötése az volt,
hogy meleg legyen a holmi, amit kap. És amikor Isabel még egy pár
pénzérmét is adott ráadásként, a sörfőző mosolyogva búcsúzott el. Nem
kérdezett semmit, Isabel pedig csak annyit mondott neki, hogy félti a
szolgáját a megfázástól. Örült, hogy a zsoldos olyan keveset beszélt,
amíg ott voltak; semmi sem utalt rá, hogy nem angol, és hogy zsoldos.
Visszatért az istállóba, és átnyújtotta neki a sörfőző csuklyás báránybőr
kabátját.
– Fogja − mondta neki. − Ettől még inkább úgy néz ki, mintha a
szolgám lenne.
A férfi homlokát ráncolva nézett a lányra, habozott. Isabelnek eszébe
jutott, hogy milyen erősen vert a szíve, amikor magához húzta őt az
oszlop árnyékában, és hirtelen megértette, hogy a férfi is fél. Nem, nem
is félelem volt ez egész pontosan, hanem kétségbeesett küzdelem a
túlélésért. És ez miért is ne lenne érthető? − gondolt bele. − Ez az,
amiért mindannyian küzdünk. A felismerés megindította, ki akarta
fejezni együttérzését.
– Nézze − mondta. − Tudom, attól félt, hogy kiszolgáltatom ennek a
földesúrnak, de jó lenne, ha tényleg megbízna bennem. Igaza volt
abban, amit a börtönben mondott. − A lány lesütötte a szemét, ismét
zavarba jött, amikor eszébe jutott, hogy a férfi látta, amit Mosse vele
tett. De elszánta magát arra, hogy befejezze. − Hogy szükségem van
magára. − Újra felnézett. − És különben is, milyen okból árulnám el? −
Felemelte a báránybőr kabátot és felé nyújtotta. − Bíznunk kell
egymásban, ha azt akarjuk, hogy sikerüljön ez a dolog.
A lány várt. A zsoldos nem válaszolt. Szigorú tekintettel nézte
Isabelt, szürke szeméből olyan nehéz volt bármit is kiolvasni, mintha
ködön próbálna átlátni.
– Emellett − folytatta, megkísérelve egy mosolyt − így kevésbé fog
fázni.
A zsoldos elvette a báránybőrt, felrángatta a bőrzekéjére, és gyorsan
elfordult. Csendben felnyergelte a lovat, és felhúzta maga mögé Isabelt.
Elindultak London felé, miközben a nap a kopár fák teteje fölé
kúszott, és fénye csillogva verődött vissza az ezernyi ágról.

13.
A CLINK

Edward Sydenham kényelmesen befészkelte magát a kandalló előtti

székbe, és örült a néhány békés és magányos pillanatnak, mielőtt a mára
tervezett fontos kihallgatáson megjelenik a királynő előtt. Megigazította
fekete selyemfonállal hímzett sárga szaténzekéjének gyönggyel kirakott
gallérját, és kinyújtóztatta lábát a kandalló lágy melege felé.
Körbenézett. Frances Grenville szobája a Whitehall-palotában
meglehetősen egyszerű benyomást keltett, mivel túlbuzgó
vallásosságában lemondott a frivolnak tartott díszítőművészetekről.
Edward ízlésének sokkal inkább megfelelt saját elegáns nappalija. Ám a
szoba kandallója Francesnek a királynőnél betöltött magas rangját
tükrözte; a többi udvarhölgynek csupán egyszerű kályhával ellátott
hálófülke járt; ezenkívül barátságos és kényelmes volt. Abban a
pillanatban Edward elégedett lelke nem is vágyott ennél többre.
Elégedett volt, hiszen sikeresen elrendezte a dolgokat. A kezdeti
sokk után, amelyet Lord Grenville gyilkos ámokfutása okozott három
nappal korábban, valamint a rettegés után, hogy Richard Thornleigh
bíróság elé kerül és mindent kifecseg, Edward örült, hogy enyhítette a
bajt. Először groteszknek és ízléstelennek tűnt az ötlet, hogy a börtönbe
zárt spanyol zsoldost felbérelje Thornleigh meggyilkolására, de mégis
ez kínálkozott az egyetlen megoldásnak ebben a szörnyű helyzetben.
Így tehát megrendelte a gyilkosságot. Utána rögtön Londonba utazott,
de a gazdasági intézőjét hátrahagyta, hogy kifizesse a spanyolt. Edward
megdörzsölte a szemét a kandalló izzó tüze előtt, visszaemlékezve,
hogy két álmatlan éjszakát is okozott neki ez a döntés; ő soha senkinek
nem akart ártani. De most már elvonultak a viharfellegek. A spanyolnak
bőven volt ideje a megbízás teljesítésére; azóta már biztosan
végrehajtotta a végzetes tettet. És Edwardnak most már utólag el kellett
ismernie, hogy nem érzett különösebb lelkifurdalást. Az érzelgősséget
végül is a bolondoknak találták ki.
Honor Thornleigh-nak is nyilvánvalóan vége. Edward kikötői kéme
jelentette, hogy a sebláztól félig öntudatlan Honort a lánya a maidoni
kikötőbe vitte, és hordágyon feltetette egy bizonyos Grover mester
hajójára. A hajó Bruges felé indult, de a kém szerint Honor Thornleigh
még a Csatornán való átkelést sem fogja túlélni.
Így, ha Richard Thornleigh-t kivégzik − Honor Thornleigh pedig
minden bizonnyal a halál torkában van, vagy legalábbis magatehetetlen,
és hamarosan több száz kilométer választja el tőle −, már nem maradt
senki, aki bármilyen múltbeli bűncselekménybe belekeverhetné
Edwardot. Ismét rózsaszínben látta a jövőt.
És a patkolókovács lányát is igencsak rózsás színekben látta, és
mosolygott magában, amikor rá gondolt. Ma reggel vette észre először a
lányt, amikor reggelit vitt ki az apjának a kovácsműhelybe. Telt,
bociszemű, és biztos, hogy még tizenöt éves sincs. Fészkelődön a
székében, már a lány gondolatától is felforrt a vére; az ilyen típusú fiatal
lányok mindig is felizgatták. Milyen mámorítóan keveredik benne az
engedelmesség és a félelem. Igen, meg fogja kérni a kamarását, hogy
intézze el a dolgot. Az az ember úgyis csodálatosan diszkrét. Ma este
nem lehet, sajnos. Ma este Edward a velencei követhez hivatalos
vacsorára a Fugger bankház képviselőivel együtt. A királynő pénzügyei
az elsők. De holnap éjszakára magához rendelheti a lányt.
A királynő ügyei − gondolta elégedetten. Francesszel való szövetsége
milyen gyorsan megteremte a gyümölcseit.
 – Edward.
Megfordult. Frances állt az ajtóban. Kifulladva pihegett, arcán élénk
foltok éktelenkedtek. Hajpántjából több helyen is kicsúszott
szalmaszőke haja.
– Amikor meghallottam, hogy itt van, rohantam, ahogy csak tudtam
− mondta a kezét tördelve. Imádattal és tisztelettel vegyes pillantást
vetett felé, amelyet Edward már megszokott két hónapos ismeretségük
alatt. A jelenlétében tanúsított idegessége semmit sem változott. Úgy
tűnt, mintha mindig két érzés között hánykolódna: egyrészt szeretne
odafutni hozzá, másrészt fél, hogy elutasításban lenne része. A csúnya
nők dilemmája, gyanította Edward. És ma az arca − gondolta −
csúnyább, mint valaha. Teljesen feldúltnak látszott.
Mosolyogva állt fel, hogy köszöntse.
– Kedvesem − mondta, kezét kinyújtva felé. − Mi a baj?
A lány felé sietett, a vállát kissé meggörnyesztve, mint általában azok
a nők, akik túl magasnak képzelik magukat. Esetlenül megállt Edward
előtt, míg a férfi megfogta a kezét és apró csókot lehelt az arcára. Úgy
tűnt, hogy remeg, és könnyek gyűltek a szemébe, amelynek sarkában
Edward kezdődő szarkalábakat fedezett fel.
– Ó, Edward − mondta elcsukló hangon. − Még mindig nem tudom
elhinni.
Már majdnem megkérdezte, hogy mit, amikor még éppen időben
eszébe jutott, hogy apját gyászolja.
– Ó, szegény drága leány − mondta kedvesen. Átkarolta és hátba
ütögette. Frances kellemetlen kámforszagot árasztott. Talán a saját házi
szereinek az egyike − gondolta −, amelyet az idegei lecsillapítására
kotyvasztott. Értett a gyógyfüvekhez. − Most pedig − mondta nyugtató
hangon − meg kell próbálnunk túltenni magunkat ezen a szörnyű
tragédián. Főleg önnek, Frances, még ha nehéznek látszik is. Őfelsége
számít önre, nagyon jól tudja. Nem hagyhatja most cserben, nem
jelenhet meg előtte gyászoló arccal. Szüksége van az ön erejére.
Szavai azonnal hatottak Francesre. Bátran kihúzta magát, bólintott,
sőt még egy tétova mosoly is megjelent az arcán.
– Igen, Edward, igaza van. − Letörölte arcát, amelyen egy
könnycsepp egészen a szájáig gördült. − És olyan nemes öntől, hogy
még a legnagyobb bánatunkban is gondol őfelségére. − Ám ahogy
beszélt, a gyász ismét felülkerekedett, és a szája grimaszba rándult az
erőlködéstől, hogy legyőzze.
– Igaza van, kedvesem − mondta Edward bátorítóan. − Legyen erős.
− Az ajtó felé pillantott. − Ha már őfelségéről beszélünk − folytatta −,
nem kellene indulnunk? Nem késhetünk el a kihallgatásomról.
Frances gyorsan bólintott, azonnal bűnbánó arcot vágott.
– Nem, nem, természetesen nem. Jöjjön, beviszem hozzá. −
Elhallgatott, végigmérve a férfi pazar öltözetét. Fülig pirulva
elmosolyodott. − Ó, Edward, olyan nagyszerűen néz ki!
Edward kegyesen bólintott. Ahogyan ment a lány után az ajtó felé,
megállapította, hogy az ő öltözete viszont mennyire nem néz ki
nagyszerűen, és mennyire össze nem illő darabokból áll. Fakó, olajzöld
szoknyát viselt, a ruhaderekát türkizkék és karmazsinvörös brokát
díszítette. A brokátot, amely Perzsiában készült, ő ajándékozta a
lánynak, de ehhez olyan szoknyát kellett volna felvennie, amely illik a
szövet ékszerszerűen csillogó színéhez. A színeknek ez a
diszharmóniája, főleg ezen a szögletes testen, bizarr volt és feltűnő.
Eszébe jutott, hogy a császár kancellárja egyszer mit mondott neki egy
brüsszeli vacsorán. A kancellár Renardnak, a császári követnek a hozzá
írt leveléből idézett, amelyben Renard elmeséli első találkozását a
királynővel: − A királynő teljesen szentéletű és rosszul öltözött − írta.
Edward megcsóválta a fejét. A királynő és Frances olyan, mint két szem
tarkabab egy tokban.
Edward tartotta jegyesének az ajtót, majd együtt sétáltak végig a
folyosón a királynő kihallgatóterme felé. Egy kopó szuka idegesen
nyüszítve és az ajtók előtt szimatolva nyargalt el mellettük, mintha a
gazdáját keresné.
Edward és Frances lovagok, kereskedők, papok és udvarhölgyek
csoportjai mellett haladt el, de minden szokatlanul csöndes volt.
Edwardnak ez már akkor feltűnt, amikor belépett a palotába. Egy
ablakmélyedésnél négy udvarhölgy állt halk beszélgetésbe mélyedve, és
amikor elmentek mellettük, Edward fülét a „Wyatt” és a
„Franciaország” szó ütötte meg, és hallotta, amint egyikük halkan
szörnyülködik. A folyosó távoli végéből egy férfi elfojtott, mérges
kiáltása hallatszott. Edward fejében megfordult, hogy a királyi tanács
zárt ajtók mögött zajló megbeszéléséről jöhetett a hang; állítólag a
válság hatására a tehetetlen tanácsban egyfolytában civakodtak.
– John itt van ma? − kérdezte Francest, ahogy haladtak előre.
– Bárcsak itt lenne − válaszolt a lány a bátyjára vonatkozó kérdésre.
− De most azzal van elfoglalva, hogy az íjászainak keres kvártélyt a
városban. − Nyugtalanul vonta össze szemöldökét. − Micsoda
felfordulást okozott ez az áruló. Képzelje, Edward, két templomot is
kifosztottak Kentben. Tegnap pedig egész közel, St. Gilesben a papot
lelőtték mise közben.
Edward szórakozottan bólogatott. Frances bátyjára gondolt, aki most
már átveszi a családfő szerepét a Grenville családban. Elég jól kijött
Johnnal, és biztos volt benne, hogy jövendő sógora nem fog kifogást
emelni a megígért hozomány ellen; Francesszel való házasságkötése
pillanatában tekintélyes földterület kerül Edward tulajdonába.
– Szörnyű hírek keringenek, Edward − folytatta a lány, amint
bekanyarodtak a folyosó sarkán. − Állítólag egy hatezer felkelőből álló
sereg közeledik Wales felől, hogy Wyatt csapatához csatlakozzon.
Tegnap éjjel pedig egy futár hozta a hírt Cornwallból, hogy ott is több
száz nemes állt fegyverbe a királynő ellen.
Edward megpillantotta a lépcsőn felfelé tartó és Sir Richarddal élénk
beszélgetést folytató császári követet; Edward üdvözlésül odabiccentett
a követnek, ám Renard, aki valamiféle dühös szemrehányást suttogott
oda Riche-nek, nem vette észre.
– Még azt is hallottam, hogy a skótok egy egész sereget mészároltak
le a határnál − mondta Frances −, és hogy Franciaország királya tízezer
katonát küldött oda a skótok erősítésére. Vajon igaz ez?
Edward megrázta a fejét.
– Csak szóbeszéd, Frances, ne figyeljen rá. A királynő nemsokára
szétcsap ezek között a bajkeverők között. Isten az ő oldalán áll.
Frances bizakodón rámosolygott.
– Igen. És olyan büszke vagyok, amiért segíti őt. De valóban úgy
gondolja, hogy ilyen rövid idő alatt el tudja intézni a kölcsönt őfelsége
számára?
– Ezt ma este fogom megtudni, amikor találkozom a Fuggerek
képviselőivel. De − tette hozzá mosolyogva − bízom benne, hogy
sikerül. És efelől ma biztosítani akarom őfelségét.
Sikításra lettek figyelmesek, amely a királynő lakosztálya felől
hallatszott, éppen onnan, ahová tartottak. Férfiak és nők futottak össze,
hogy megnézzék, mi történt. Edward és Frances egymásra nézett, és
előrerohant. A királynő négy őre csörtetett mögöttük felemelt
alabárdokkal, és mindenkit elhessegettek az útjukból. Edward és
Frances a királynő lakosztályának ajtajához ért, és belépett a sötét
faburkolatú előszobába.
A zsúfolt szobában nagy volt a riadalom. Egy hölgy feküdt
nyöszörögve a földön, több térdelő úriembertől körülvéve, akik
megpróbáltak segíteni neki. Egy másik hölgy a sarokban zokogott. Lord
Paulet rákiáltott az egyik fiatal őrre: − Hívja ide az udvarmestert!
Az emberek félreálltak az útból.
– Nézze! − suttogta Frances Edwardnak elborzadva.
A tömeg szétnyílt, és Edward most már látta, mi okozza a riadalmat.
Egy döglött spániel feküdt a földön kiterítve, kilógó nyelvvel. Egy
hurokkal fojtották meg, amit épp most vágtak le a nyakáról. A fejére
papi tonzúra volt borotválva. Mellette pedig egy darab papír feküdt,
ezzel a felirattal: Nem kérünk a spanyol pápistákból.
Edward körbepillantott a megriadt arcokon. Enyhe izgalom járta át,
hiszen ebben nagy lehetőség rejlett, és ezt csak egy hozzá hasonló
kívülálló láthatta át. Örült neki, hogy a Thornleigh körüli nyugtalanság
végre háttérbe került. Most már csak arra kell figyelnie, hogy tető alá
hozza a kölcsönügyletet, és ily módon széttéphetetlen kapcsolatot
építsen ki a királynővel.
Az emberek hirtelen elcsendesedtek. Mária királynő jelent meg az
ajtóban, és összeszorított szájjal meredt a földre, az aljas tett áldozatára.
Az emberek idegesen meghajoltak, és velük együtt Edward is.
Csakhogy ő közben mosolygott. Biztos volt benne, hogy azok a
senkiházi felkelők nem jelentenek igazi veszélyt; a királynőnek csak
katonákra van szüksége Wyatt leveréséhez. Edward időről időre
láthatta, amint a császár zsoldosseregei parasztlázadásokat vernek szét,
és nagyravágyó hercegek felkeléseit torolják meg. Csupán pénzre volt
szükség a zsoldosok bérléséhez. És Edward most éppen pénzt készült
szerezni a királynőnek.

A Clink.
Londonban, a Temze déli partján, Winchester püspökeinek a
palotájában a 12. század óta működött egy börtön, a Clink, amelynek a
neve idővel a börtön szinonimájaként vonult be a köztudatba.
Isabel és Carlos a folyóparti palotakapuhoz érkezett. Essexből jövet
egész reggel lovagoltak. Útjukat gyötrelmessé tette a déltájban
feltámadó metsző szél és az a körülmény, hogy esetleges üldözőik
lerázása miatt csak másodrendű utakat használhattak. Kipányvázták a
kancát, és besétáltak az élelmiszer- és tüzelőanyag-árusok közé:
szamárháton ügető parasztok, ökrös szekéren döcögő vincellérek és
tűzifaárusok, valamint gyalogos vízhordók és piaci kofák vették körül
őket. A palota zárt, belső udvara nyüzsgött az emberektől. Azután, hogy
a zsoldossal átküzdötték magukat Southwark szűk, zajos utcáin,
amelyeket zsúfolásig megtöltöttek a déli part jellegzetes
bordélyházainak, fogadóinak és medveviadalainak civakodó kuncsaftjai,
Isabel megnyugtatónak találta az itteni nyugodt jövés-menést. A
kegyetlen medveviadalokra csak a ketrecbe zárt medve-vérebek éles
ugatása emlékeztetett, amely a palota ólomteteje fölött belehasított a
nyugodt légbe. Isabel felnézett a tetőre. Ha apját itt tartják fogva, vajon
el tudná intézni valahogyan, hogy ezeken a tetőkön át kimászhasson és
biztonságba kerüljön? Vagy ez csupán egy esztelen remény? Már maga
a nyomozás is, az, hogy ezzel a marcona, szótlan zsoldossal megtalálja
őt a nyüzsgő Londonban, meglehetősen képtelennek tűnt. Hát legyen,
gondolta. Belátta, hogy nincs más választása, csak legalább a keresés ne
legyen reménytelen.
A Clink a palota pincéjében, a püspök nagyterme alatt volt. Vassal
kivert ajtaja mögött egy idős kapus kelt fel az asztalától és négy pennyt
kért látogatási díjként. Isabel odaadta neki, és megmondta apja nevét.
– Adós vagy bűnöző? − kérdezte a portás, és egy piszkos oldalnál
felütötte a látogatók könyvét.
Isabel nagyot nyelt.
– Bűnöző − mondta. − Itt van?
A kapus hirtelen alaposan szemügyre vette, és a zsoldosra is vetett
egy ferde pillantást.
– Nem tudom.
– De a könyvében…
– A könyv a látogatási díj elszámolására van. − Váratlanul felkiáltott.
− Pincemester!
 Egy bozontos, fekete hajú férfi ásítva emelkedett fel egy székről, és
feléjük bandukolt.
– Bűnözők cellája − utasította a kapus.
A férfi bólintott.
– Két penny − mondta, maszatos tenyerét Isabel felé nyújtva.
– De hát éppen most fizettem a kapusnak.
A kapus sóhajtott egyet és mintha leckét mondana fel, magyarázta.
– Senki se mehet a bűnözők közé kíséret nélkül. A kíséret díja két
penny. Fizesse ki a pincemestert, vagy távozzon.
Isabel fizetett. A kapus visszafordult, hogy elkönyvelje a bevételt a
főkönyvébe. Miközben a porkoláb zsebre vágta a pénzt, Isabelre vetett
pillantása annyira hasonlított Mosse sóvár tekintetére, hogy a lány
libabőrös lett.
– Itt hagyhatja a szolgáját − mondta neki nyugodtan.
– Nem, vele megyek − mondta a zsoldos.
A pincemestert meglepte, hogy egy szolga ilyen határozottan lép fel,
de vállat vont.
– Ahogy tetszik − mondta, és megfordult, hogy mutassa az utat.
Isabel lopva Carlosra pillantott, most örült először igazán annak, hogy
vele van.
A kapusfülkén átjutva, a porkoláb egy gyéren megvilágított
lépcsősoron lefelé vezette őket. Kinyitott egy ajtót, és egy alacsony
kőboltozatú folyosóra kerültek, ahol férfi foglyok ténferegtek, sok
látogató is volt. Isabelt nem lepte meg a dolog. Minden börtön nyitott
volt bárki számára, aki a börtönlakókkal üzletelni vagy inni és mulatni
kívánt, vagy csupán bámészkodni óhajtott. A rabok a fal mellett
ácsorogtak, és bámulták az előttük elhaladó újonnan érkezőket.
A zsoldos szorosan Isabel mögé lépett és a fülébe súgta: − Rejtse el a
pénzét.
Isabel gyorsan lekapcsolta erszényét a derekáról és mélyen
betuszkolta köpenye bő ujjába. Ennek ellenére nem félt a foglyoktól.
Bár legtöbbjük barátságtalan és rongyos volt, nem néztek ki gonosznak.
– Adósok − mondta a porkoláb, mintha csak a fejébe látott volna.
Megkerült egy rakás kutyaürüléket.
Befordultak egy sarkon. A járat sötétebbé vált; az egyetlen fényt egy
furcsa, sercegő fáklya szolgáltatta, a kőből rakott falakon penészfoltok
éktelenkedtek. Egy dohos szagú terembe léptek. Isabelnek elakadt a
lélegzete. A terem mindkét oldalán fakalodák álltak, bennük hozzájuk
kötözött férfiakkal. Kezük és meztelen lábuk kikandikált a kaloda
résein. Többen az aljára roskadva hevertek eszméletlenül vagy mély
álomban. Egyikük a hátát kihúzva ült és zokogott. A terem távoli végén
egy szomorú arcú asszony térdelt egy rab mellett, és egy ronggyal a
lábát mosta.
– Őket eretnekséggel gyanúsították − mondta a porkoláb nem nézve
se jobbra se balra, ahogy átvezette őket a termen. Egy tágasabb részre,
egy nagy ebédlőbe jutottak. A hosszú asztaloknál látogatók ültek
rabokkal − férfiakkal és nőkkel −, és együtt ettek, ittak, kártyáztak vagy
kockáztak.
Isabel egy másik folyosóról még több női hangot hallott. A
pincemester arra vezette őket, és a nevető, fecsegő, élcelődő hangok
egyre erősebbé váltak. Végül eljutottak a hangok forrásához: egy női
cellába, ahol azonban több férfi is lebzselt. A zsúfolt szoba nagyon
zajos volt. Szalmazsákok hevertek szanaszét a padlón. Egy csecsemő
üvöltött egy sarokban. Egy csirke eszeveszetten csapkodott, amint
három nő megpróbálta elkapni. Egy csupasz fenekű fiúcska totyogott el
Isabel mellett. A női rabok rikító és szakadozott ruhát viseltek elnyűtt
testükön, az arcuk és az ajkuk pedig feltűnően ki volt festve. Ketten
odafüttyentettek a zsoldosnak, az egyikük pedig olyan szemérmetlen
ajánlatot tett, hogy Isabel önkéntelenül is döbbent pillantást vetett
Carlosra. Ő azonban csak nézett előre, nem törődve velük.
– Winchesteri libák − mondta a porkoláb a vállán át Isabelnek.
– Tessék?
– Kurvák.
Isabel elpirult.
– Ó.
Kijutottak a női cellából, bár azt semmilyen akadály nem választotta
el a folyosótól, amely meggátolhatta volna, hogy a többi cella lakói
átjöhessenek.
– Mit is mondott, hogy hívják az illetőt? − kérdezte a pincemester,
ahogy továbbhaladtak.
– Richard Thornleigh − mondta Isabel.
A férfi arca felragyogott, ahogy ránézett.
 – Ismerem. Tegnap hozták be. Egy idősebb fickó, ugye? Amolyan
csendes fajta?
Isabel szeme tágra meredt ámulatában. Micsoda szerencse! Az összes
londoni börtön közül csak azért választotta a Clinket elsőnek, mert a
három southwarki közül ez volt legközelebb a London-hídhoz. − Így
van − mondta. − Odavezetne hozzá?
– Ahá.
Isabel visszafojtotta izgatottságát.
Egy rácsos ajtóhoz érkeztek. A porkoláb egy fadorongot kapcsolt le
az övéről.
– Tolvajok és gyilkosok − mondta sötéten, és bekopogott az ajtón.
Belülről egy társa nyitotta ki. Isabel belépett a nagy, sötét cellába. A
rossz szagú levegőben azonnal visszafojtotta a lélegzetét. A pincemester
furkósbotját a tenyerébe csapta, mintha várható támadásra készülne fel.
Némely rab csuklójával a falhoz láncolva a döngölt földpadlón ült.
Mások bilincstelenül, piszkos szalmakupacokon hevertek. Néhányan
céltalanul sétáltak, egy páran aludtak. Egy csoportjuk az egyik
oszlopnál a földön kuporgott, és szerencsejátékot játszott. Néhány nő is
tartózkodott a cellában − öltözetükről ítélve prostituáltak a női zárkából.
A férfiak és a nők rosszindulatú pillantásokkal mustrálták a látogatókat.
Egy másik porkoláb − kezében doronggal − lustán őrjáratot tartott.
Isabel látta, hogy az ajtó, amelyiken bejöttek, az egyetlen kijárat.
Hirtelen pánik lett úrrá rajta. Innen lehetetlen lenne kiszabadítani az
apját! Carlosra pillantott. A férfi a szokásos erős, határozott
pillantásával mérte fel a cellát. Elszántsága egy kicsit megnyugtatta
Isabelt. A zsoldos tudta, mit csinál.
– Hol van? − suttogta a porkolábnak.
– Amott. − A játékosok között egy magas, őszeshajú férfi felé
bólintott, aki a hátát fordította feléjük. A zsoldos azonnal elindult felé,
Isabel pedig követte. A szíve egyre gyorsabban dobogott. A pincemester
is jött. Amint elérték a játékosokat, kezével megveregette az őszeshajú
férfi vállát, és így szólt: − Thornleigh, látogatója van.
A férfi felröhögött. Isabel úgy érezte, mintha egy súlyos kő nyomná a
gyomrát. Tudta, még mielőtt a férfi − egy vad tekintetű idegen −
megfordult, hogy ez túl szép lett volna ahhoz, hogy igaz legyen.
 A London híd közepén jártak, a zsoldos gyalog vezette a pányvára
fogott kancát.
– Állj! − mondta Isabel a kanca nyergéből. A zsoldos homlokát
ráncolva körbenézett, de továbbsétált.
– Mondom, hogy álljon meg!
Leugrott a kancáról. Mindketten a forgalom kellős közepén álltak.
Csapdában érezte magát. A pániktól megtántorodva a híd oldalához
verekedte magát.
A háromemeletes boltok között talált egy rést, amelyen át kibámult a
szürke, szélkorbácsolta Temzére. Többször is mélyeket szívott a friss
levegőből, de ez cseppet sem enyhítette aggodalmát. Éppen csak
elhagyták a Clinket, amikor a zsoldos kijelentette, ma már túl későre jár
ahhoz, hogy egy másik börtönt is felkeressenek: minden börtönből,
mielőtt éjszakára bezárták, szürkületkor kiterelték a látogatókat.
– Egy vendégfogadóba kellene menniük − mondta a férfi −, és
kivárni a reggelt. De Isabel számára ez a döntés olyan volt, mintha
kínpadra vonnák. Az egész keserves utat Londonba csak azért tették
meg, hogy a Clinkben egy ilyen szívet tépő csalódás érje? És most várni
kell, közben a Grenville-ék által bérelt bérgyilkos valamelyik férgektől
hemzsegő cellában apja mögé lopódzhat, talán éppen ezekben a
percekben. Ez elviselhetetlen volt.
Lenézett a vízre. A folyón ladikok és bárkák zsúfolódtak össze. A
különböző rakpartok lépcsőiről „Evezz!” és „Nyugatra, hé!” kiáltások
hangzottak, amelyekbe belevegyültek a csónakosok füttyei. A német
kereskedők rakpartjánál egy kocsis éppen egy szekérnyi szemetet öntött
a folyóba. Isabel látta, hogy a víz egy kecske tetemét sodorja a híd felé.
Nyáron, gondolta, itt hattyúk úszkáltak. A rengeteg madár pelyhes fehér
felhőket formált a vízen. A nyarat idéző édes emlék összeszorította a
szívét, mint egy magával ragadó álomkép, amelyet nem lehet valóra
váltani.
Már azt sem tudta, miért aggódik leginkább. Abba még belegondolni
is túlságosan rémes volt, hogy lázas anyja esetleg meghal a hajón, így
hát nem is rágódott rajta; anyjának meg kell gyógyulnia. De az életét
összetartó − az apjához és a Martinhoz fűződő − másik két kötelék is
egyformán veszélybe került, és az, hogy mindkét férfinak szüksége van
a segítségére, gondot okozott számára. Megígérte, hogy Wyattot
informálja a francia követ támogatásáról. Ezek a hírek döntően
befolyásolhatják az ügy kimenetelét, sőt akár Martin életét is. Apja
keresése azonban visszatartotta attól, hogy betartsa ígéretét. De a
sorsára hagyhatná-e az apját? Lehetetlen! A belváros felé pillantott, ahol
De Noilles követ tartózkodott, majd aggódva újra Southwark felé nézett,
ahol a Marshalsea és a King’s Bench börtön is található. Vajon
valamelyikben ott van az apja láncra verve?
A zsoldos, kezében a ló kantárával mellé lépett. A lány feléje fordult.
– Nem tudnánk benézni a Marshalsea-be? − kérlelte.
A férfi a fejét rázta, majd a horizont felé bólintott. A lány a nap felé
nézett, amely a folyó westminsteri szakaszának víztükrében már a
horizont alá készült bukni. Túl későre jár már. Várnia kell holnapig.
Mögöttük egy lány angolnát és fűszeres húspástétomot kínálgatott
hangosan az arrajáróknak. Három lovas ügetett a híd közepén. Egy
ökrös szekér haladt el mellettük.
– Kétségeim vannak, hogy egyáltalán megtaláljuk-e apámat −
mondta Isabel halkan.
A zsoldos megfordult: − A foglár azt mondta, hogy hét börtön van −
közölte igazítva egyet a kantáron a ló orránál. − Thornleigh az egyikben
van. Ha tovább folytatjuk a keresést, megtaláljuk.
– De… valóban ki tudja majd szabadítani?
A férfi nem nézett rá. Soha nem nézett rá.
– Megvannak a módjai − mondta.
Szavainak hűvössége csak fokozta a lány fájdalmát, míg végül
kirobbant.
– Nemrég láttam, amint egy őrült lelövi anyámat. Élete egy hajszálon
függ. Nem fogom hagyni, hogy az apámat is megöljék. Bizonyára még
ön is meg tudja ezt érteni. Vagy talán nem is ismerte az apját.
Carlos hirtelen ráemelte szürke szemét. Pillantása mintha megvetést
tükrözött volna.
– Nem. Az anyám tábori kurva volt.
Isabel megdöbbent. Nem is annyira a tényen, hanem annak
közömbös elfogadásán, a szégyen teljes hiányán. Azonnal elfogta a
bűnbánat, tudván hogy akaratlan sértése miatt most ő szégyellheti
magát.
A férfi a belváros felőli hídfő irányába nézett. A ló oldalához lépett,
és a kengyelt Isabel felé tolta.
– Szálljon fel − szólt rá durván.
Isabel nem szólt többet, fellépett a kengyelbe.

A Vasmacska, amelyre Isabel választása esett, egy kis vendégfogadó

volt a macskaköves Temze utcán. Istállójával és pici udvarával épp
hogy befért a Dowgate dokk fölötti sarkon álló sörfőzők raktára és a
Hanza-kereskedők − Steelyard néven emlegetett − erődítményszerű
enklávéja közé. Az, hogy a kényelmes Daru vendégfogadóba menjenek
− ahol Isabelnek Legge mester családja körében rengeteg barátja volt −,
most nem jöhetett szóba, mivel Legge mester azt hitte, hogy a lány
anyjával Antwerpen felé hajózik, apja parancsának megfelelően. Martin
családjához sem mehetett. Gyilkosságért raboskodó apja és szökött
bűnöző útitársa miatt már a puszta jelenléte is veszélyeztethetné a St.
Leger családot. És ezt nem akarta.
A Vasmacskában vidám, családias káosz uralkodott. Isabel és Carlos,
pillanatnyilag a fogadó egyetlen vendégei, egy asztalnál ültek a
társalgóban. Isabelnek nagyon jólesett a világos sör, és már félig kiitta
kupáját. Egy sáfrányos zsemlét majszolt hozzá. Carlos pedig, akinek a
torkán már két kupányi is lecsúszott, a kardját tisztogatta szorgosan. A
fogadós három kisebb gyermeke bújócskázott, és közben zajosan
futkostak a szobában. A ház patkányfogója, egy barna-fekete foltos
terrier vakkantgatva üldözte őket. Két idősebb gyerek, egy fiú és egy
lány, egyik sem idősebb tízévesnél, az ablaknál ült egy kosárnyi kiscica
fölött vitatkozva. A kicsi, cirógató kezektől elkényeztetett anyamacska
vigyázó, résre zárt szemekkel figyelte őket. A fogadós felesége − az
elhízástól kidagadó hurkákkal a dereka körül és az álla alatt − egy
asztalnál állt, és tésztát dagasztott, miközben a fogadós egy sarokban ült
néhány cimborájával, és egy pompásan elrendezett tollú harci kakast
csodált. A szobában igencsak hideg volt, mivel mindkét tűzhelyet, az
ittenit és a konyhait átvizsgálta a kéményseprő, aki éppen most távozott.
Miután felszolgálta az újonnan jövőknek a sörüket, a szobalány most
térden állva, fejével félig a kéményben a hideg kandallóval
foglalatoskodott. Éles hangja átütött a kandalló falán, amint a
kéményseprőre szórt átkokat, amiért az ennyi kormot és hamut hagyott
maga után.
 – Vízbe fog fulladni − mondta egy vékony hangocska Isabel mellett
szomorúan.
Odafordult a kicsi archoz, egy kiálló fogú, kócos, aranyhajú
kislányhoz. A padlón üldögélt egy vízzel teli pudingforma mellett,
amely a kutya ivótáljaként szolgált. Egy kisujjnyi, nagyjából
emberformára gyúrt tésztadarab lesüllyedt az edény aljára. A gyermek
szomorú beletörődéssel nézett Isabelre.
– Egy hajóra van szüksége − mondta Isabel. Átnyúlt az asztal fölött
egy tál dió felé, és óvatosan feltört egy szemet, két tökéletes félre
szétválasztva. Az egyik feléből kikaparta a dióbelet, és feltartotta a
dióhéjat. − Vedd ki − mondta a gyermeknek a víz felé bólintva. A
gyermek a várakozástól tágra nyílt szemmel engedelmeskedett, és
kövérkés ujjai között feltartotta az átázott emberkét.
Isabel elvette tőle, majd hozzáhajolt, és újabb ötletet súgott a fülébe.
A gyerek átsietett a szobán a tűzhely oldalához, ahol egy még
karácsonyról megmaradt magyalág hevert, és odahozta. Isabel
munkához látott. Letépett egy magyallevelet és a dióhéjba helyezte
vitorlaként. Lerázta a vizet a tésztaemberkéről és − hátat fordítva a
gyermeknek, hogy ne lássa, mit csinál −, lecsippentette az emberke fél
testét, és sokkal kisebbre formálta. Aztán visszafordult, és betette a
dióhéjba. Az edény fölé hajolt, és vízre eresztette a kis hajót.
A gyermek arca felragyogott. Lekuporodva belemerült a játékba, és a
hajócskát ide-oda tologatta a kis óceán felszínén.
Isabel mosolyogva felpillantott, és látta, hogy a zsoldos szeme
rátapad. De a férfi gyorsan visszatért kardja törölgetéséhez; mint
mindig, most is kerülte Isabel tekintetét. De zárkózottsága most nem
zavarta Isabelt. Elfogadta, hogy a keresés folytatása késedelmet
szenved, és lelkesítő elhatározásra jutott. El fog menni De Noilles
követhez az utasításokért − most. De Noilles a Charterhouse-ban volt
elszállásolva, éppen hogy csak kívül az Aldersgate kapun. Könnyen
megjárhatja az utat az este kilenckor kezdődő kijárási tilalom előtt,
amikor bezárják a város kapuit. Új terve energiával töltötte el. Indul is,
amint kiitta a sörét… és amint összeszedi a bátorságát, hogy beszéljen a
zsoldossal. A férfi szavai a London-hídon kétséget keltettek benne.
A kislány, még mindig sugárzóan boldogan, kiemelte csónakját a
vízből azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy körbemutassa. Rákiáltott a
zsoldosra.
– Nézd! − és egyenesen a halálos penge felé botladozott. A férfi
olyan gyors mozdulattal rántotta félre a kardot a kislány feje fölé, hogy
csak úgy suhogott a levegőben. Isabel elámult a férfi gyors reakcióján.
Az asszony keresztet vetett.
– Lizzy, gyere el onnan! − kiáltott. − Gyere, segíts mamának!
A gyermek megdermedt félelmében − nem is annyira a pengétől,
inkább a zsoldos vad tekintetétől. Isabel kinyújtotta a kezét, és a
karjaiba vonta a csöppséget.
– Menj a mamádhoz − suttogta −, szüksége van rád.
A gyermek rámosolygott Isabelre, és az anyja felé totyogott, a
zsoldost széles ívben kikerülve.
– Úrjézusom, én élve megnyúzom ezt az embert! − kiáltotta a
kandallóból kimászó szobalány. Négykézláb hátrálva, cifra átkokkal
illette a kéményseprőt, amiért a tűzhelyet ilyen lehetetlen állapotban
hagyta. − Várjon csak, majd kezelésbe veszem a senkiházit. Azt fogja
kívánni, hogy bárcsak inkább Kínában született volna.
Szidalmainak áradata közben talpra állt, és kormos kezeit
összecsapva elindult a szobán keresztül. Megállt a zsoldos előtt,
pillantásával felmérte, miközben piszkos kötényének a felsőrészébe
törölte kezét, vastag fekete csíkokat hagyva a melle alatt. Isabelnek
feltűnt, hogy a − valószínűleg vele egykorú − fiatal nő arca a
koromfoltok alatt egészen csinos.
– Mit meg nem tennék azzal a kis gazemberrel! − fejezte be a
szobalány, sokatmondóan a zsoldosra vigyorogva. Még mindig őt
fixírozva, kikapcsolta a kötényét, és láthatóvá tette mély kivágású
ingvállát, amely alig takarta dús kebleit. A zsoldos nem fordította el a
tekintetét.
Isabel felállt.
– Szeretnék szót váltani önnel − mondta határozottan. Az ajtóhoz
indult, hogy a család hallótávolságán kívül kerüljön. A férfi kardját a
széken lógó hüvelyébe tette, és követte.
– Aggódom − mondta neki a lány halkan. − Tényleg tudja, hogy mit
kell tennie?
A férfi a szemöldökét ráncolta.
– Hogyan?
 – Úgy látom, hogy nem nagyon ismeri a londoni börtönöket. Azt is
mástól kellett megtudnunk, hogy a Clink nem fogad be foglyokat
Londonon kívülről. − Ezt a tényt a pincemester magyarázta el nekik a
másik Thornleigh nevű rabbal való sikertelen találkozás után. − Nos? −
mondta Isabel, valamilyen válaszra várva. A zsoldos szokásához híven
kerülte a tekintetét és csak elnézett mellette. − Egyáltalán van
valamilyen terve apám kiszabadítására?
A férfi végre rápillantott.
– Nincs értelme a taktikáról beszélni, amíg az ember nem ismeri a
csatamezőt.
A lány elgondolkodott a válaszon.
– Értem − mondta beletörődve a helyzetbe.
Vad szárnycsapkodás zaja ütötte meg a fülüket. A sarokban a harci
kakas szabadulni akart, és a levegőbe szökellt. A férfiak nevettek.
Egyikük elkapta a lábát és visszaerőltette a földre.
Isabel kínosan érezte magát, amint némán áll a zsoldos mellett.
– Kimegyek a városba − mondta hirtelen. − Dolgom van, ami csak
rám tartozik. Elviszem a kancát. Eltarthat egy ideig, úgyhogy
vacsorázzon magában. A vendéglősné azt mondja, hogy van egy
kifőzde a sarkon túl. Ő maga is odaviszi a pitéit kisütésre. Találkozunk
reggel. Kérem, legyen készen korán.
Megfordult, hogy visszamenjen az asztalhoz a köpenyéért.
– Várjon − mondta a férfi megfogva a könyökét. De rögtön, amint
megérintette, el is kapta a kezét, mintha megégette volna magát.
– Nekem nincs… − Dühös arccal, feszengve sütötte le a szemét. A
fogai között szűrte a szavakat. − Élelemre, nekem… nincs pénzem.
– Ó − mondta Isabel. − Sajnálom. − Elővette az erszényét, és
belenyúlt. Ahogy három shillinget ejtett a férfi tenyerébe, észrevett egy
hüvelykujján végigfutó, fehér sebhelyet.
Amikor felnézett, elkapta a férfi pillantását. A zsoldos a mutatóujján
levő gyűrűt bámulta.
– Éppen olyan, mint amilyet apám visel − mormolta a lány. − Arra
használja, hogy a gyapjúbáláit hitelesítő ólomcímkéket lepecsételje.
Látja? Egy tüskebokor. Családunk pecsétje. − A férfi érdeklődését
felkeltette a gyűrű, és Isabel arcán önkéntelenül megjelent egy kis
szomorú mosoly. Talán, gondolta, a férfi elidegenedett álarca alatt
mégiscsak képes valamiféle emberi érzésekre.
Carlosnak hirtelen elborult a tekintete, elfordult, felkapta a kardját, és
szó nélkül kiment az ajtón.
Isabel utánapillantott. Micsoda kiismerhetetlen férfi, gondolta. De
nem vesztegethette az idejét furcsa kedélyállapotok fölötti
morfondírozással. Munka várt rá. És egy követ, akivel találkoznia kell.
Carlos a Szent Pál-székesegyház hólepte déli lépcsőin ballagott
felfelé. A fene vigye el a lányt, gondolta. A fene vigye el a bársonyos
tekintetét. A fene vigye el az együttérzését. Nem kért egyikből sem!
Peckes léptekkel bevonult a katedrálisba, és megállt. A kőboltozatú
főhajó − mint London egyetlen fedett nyilvános találkozóhelye − zsúfolt
volt, és nem tudta biztosan, hol találja, amit keres. A gyér késő délutáni
fényben, amely az alkony közeledtével a keleti rózsaablakon át
beszűrődött, a férfi kiszámíthatatlannak látta a körülötte nyüzsgő
emberek mozdulatait. Hordárok és cselédlányok siettek el előtte.
Vízhordók a hátukra szíjazott fedeles kupák súlya alatt görnyedezve a
főhajón áthaladva rövidítették le az útjukat. A keresztelőkútnál
pénzkölcsönzők alkudoztak ügyfeleikkel. Egy oszlopnál dologtalan
szolgák lebzseltek munkában reménykedve. Más oszlopoknál ügyvédek
halk hangon tárgyaltak klienseikkel. Egy kutya körbeszimatolta Carlos
csizmáját. Egy kövér kurva sompolygott el mellette.
Kiáltás hangzott. Egy asszony kergetett egy fiatal zsebtolvajt az
északi hajóban. Carlos érezte, hogy valaki nekiütközik a váltónak.
Hirtelen megfordult, és szembetalálta magát egy piperkőc nemes úrral,
aki letörölte vörös szaténkézelőjét, és olyan arcot vágott, mintha
beszennyezte volna magát azzal, hogy hozzáért egy paraszt piszkos
báránybőr kabátjához. A férfi továbbment. Carlos ajkát biggyesztette.
Egy hete saját majorságom volt, gondolta. Egy héttel ezelőtt bérlők és
háromszáz hold föld ura voltam! Ökölbe szorította a kezét, benne a
lánytól kapott értéktelen pénzérmékkel. Megragadta egy arra haladó
kóristafiú vállát.
– Hol vannak itt írnokok, akikkel levelet lehet íratni?
A fiú a székesegyház nyugati vége felé mutatott. Carlos látta az
asztaloknál ülő íródeákokat, amint leveleket és jogi folyamodványokat
írnak ügyfeleiknek. Eltolta a fiút az útjából, és elindult arrafelé.
Egy pillanatra megállt, és megfigyelt egy szemüveges írnokot, amint
titokzatos ákombákomot rótt a papírra. Egy távolabbi asztalnál egy
fiatal írnok éppen lúdtollát hegyezte egy késsel. Látszott, hogy nincs
munkája. Carlos hozzálépett.
– Megírna egy üzenetet? − kérdezte.
A fiatal férfi felnézett.
– Hogyne, uram. − Elővett egy új papírlapot és tintába merítette
lúdtollát. − Ki legyen a címzett?
Carlos tétovázott. Nem ismerte a férfi igazi nevét. De már Colchester
elhagyása óta gyötörte az aggodalom: a megbízó, aki az emberét a
börtönbe küldte, hogy felbérelje őt, valószínűleg hallhatott a
börtönlázadásról, valamint Thornleigh átszállításáról, és így
feltételezhette, hogy az orgyilkosság meghiúsult. Carlos szerette volna
megnyugtatni, de az információ, amit a férfi adott neki csak ennyi volt:
Hozza el a bizonyítékot a Cornhíllre, a Kék Vadkan tavernába
Gyertyaszentelő Boldogasszony éjszakáján. Ha ennél korábban
szükséges felvennie velem a kapcsolatot, keresse Colchester mestert a
Kék Vadkanban. Ott ismernek engem. Carlos eldöntötte, hogy
személyesen nem mutatkozik a tavernában. Túlságosan kockázatos.
Körözték Essexben. Lehetséges, hogy az őrjáratok Londonban is
keresik.
– Colchester mesternek − utasította az írnokot. − „A munka
késedelmet szenvedett, de most Londonban vagyok, és elvégzem. Jöjjön
a találkozóra a díjjal.” Írja le.
Figyelte a kibetűzhetetlen tollvonásokat. Amikor az írnok egy
cikornyával lezárta a szöveget, Carlos ráparancsolt: − Olvassa vissza.
Az írnok megtette. Carlos meg volt elégedve.
– Ennyi az egész, uram? − kérdezte az írnok.
Carlos bólintott.
– Mennyi?
Az írnok mosolygott, és egy shillinget kért.
Carlos a kezében tartott pénzérmékre bámult. A lány pénze. − Madre
de Dios − átkozódott suttogva. De boldog lenne, ha véget érne már ez az
egész, és megszabadulna tőle. Megszabadulna veszélyes passziójától,
hogy megmentse az apját. Megszabadulna együttérző pillantásától. Az
asztalra lökött egy pénzdarabot.
Az idegen káromkodás hallatán a fiatalember éles pillantást vetett a
férfira.
– Ön spanyol? − érdeklődött.
Carlos csak nézett rá.
– Gondoskodjon róla, hogy az üzenet eljusson a Kék Vadkan
tavernába − mondta, és odacsúsztatott még egy pénzérmét. − Elég?
– Bőségesen, uram.
Carlos sarkon fordult és elment.

14.
BARÁTOK

– Meg tudja ezt mind jegyezni, mademoiselle? − suttogta De Noilles

követ. A charterhouse-i rezidencia mosogatóhelyiségének ebben a sötét
sarkában alig látszott az arca. Egyetlen angol szolgája sem értette volna
meg az Isabellel folytatott francia nyelvű beszélgetését, még ha hallja,
akkor sem. Ám a nem túl megbízható francia személyzet miatt titkos
helyen kellett találkozniuk.
Bár tele volt a feje a franciák flottáival és gyalogsági csapataival
kapcsolatos tényekkel és számokkal, Isabelnek sikerült elmosolyodnia
és biztosította a követet, hogy mindenre fog emlékezni. Noilles túl
veszélyesnek ítélte a helyzetet ahhoz, hogy papírra vessék a Wyattnek
szánt információt.
– Szívesen megkínálnám valamilyen frissítővel mielőtt elmegy −
mondta De Noilles. − De… − Egy fatalista, gallos vállrándítással
elintézte az ügyet.
Isabel megértette. Már maga az a tény is, hogy a férfi ebbe a
mosókonyha melletti elhagyatott helyiségbe irányította, azt bizonyította,
hogy mennyire veszélyes a látogatása. A lány is elővigyázatos volt: az
épületet a hátsó kerten át közelítette meg, és az arcát kámzsájába
rejtette.
– Kedves öntől, monsieur − mondta. − De mindenképpen vissza kell
térnem a fogadóba a kijárási tilalom kezdete előtt. Úgy hallom, a
polgárőrök a kapuknál nem kegyelmeznek a későn érkezőknek. Már
besötétedett.
 A férfi összevonta a szemöldökét.
– Nem szívesen engedek ki egyedül a sötétbe egy fiatal hölgyet. Az
utcákon hemzsegnek a banditák.
– Minden rendben lesz − biztosította a lány. A követ a hátsó kapuhoz
kísérte.
– Várjon − állította meg, hirtelen ötlettől vezérelve. − Van még egy
látogatóm, aki szintén most megy vissza a városba. Ő elkísérheti magát.
− Elnézést kérőén elmosolyodott.− Attól tartok, mostanában túlságosan
is titkolózó vagyok. De valójában jó lenne, ha önök ketten
találkoznának.
De Noilles előkerítette a másik látogatót, egy hórihorgas, harminc év
körüli, élénk tekintetű férfit, akinek a gondozott szakálla sem takarta el
egészen beesett állát. Noilles bemutatta őket egymásnak. A férfit Henry
Peckhamnek hívták. Nehézkes franciasággal beszélt, de Isabel látta,
hogy ő és a követ jól megértik egymást.
– Peckham szervezi a Wyattet támogató londoni polgárok felkelését
− magyarázta De Noilles a lánynak mosolyogva. Szemmel látható
elégedettséggel tette hozzá. − Jó sok van belőlük. Még városatyák is
akadnak. Ó, igen, a királynőre nagy meglepetés vár!
A ház eleje felől nevetés harsant, talán a szobalányok derültek
valamin. Isabel és Peckham suttogva, gyorsan elbúcsúztak a követtől, és
kiléptek a mosókonyha udvarára, ahol csak egy falra akasztott gyertya
gyér fénye világította meg útjukat a sötét kertbe. A kopár gyümölcsfák
ágai az esti széltől nyekergő és nyöszörgő hangokat hallattak. Elérték a
kertfal hátsó kiskapuját, és egy szinte teljesen sötét sikátoron át
elindultak az Aldersgate utca felé, ahol Peckham a lovát kipányvázta.
Isabel még messzebb, egy fogadónál hagyta a lovát; Peckhamhez
hasonlóan biztos volt benne, hogy De Noilles rezidenciáját a királynő
katonái figyelik.
Amint az utcára ért, Isabel érezte, hogy a találkozó apró sikere
ujjongással tölti el. Nehézségeinek zűrzavara közepette is teljesítette a
Wyatt ügyében kitűzött célt. Csodálatosan felemelő érzés volt.
A fogadó felé sétálva, miközben Peckham lova mögöttük baktatott, a
férfi a földalatti csoportja tevékenységéről mesélt. Szép csendben
szervezik be a polgárokat, és oldják meg a fegyverek beszerzését.
– Uram − mondta Isabel óvatosan −, megkérdezhetem, hogy ön
rokona-e Sir Edmund Peckhamnek?
– Az édesapám − válaszolta pajkos mosollyal. − Ha még nem is
nyíltan, de mögöttünk áll.
A kijelentés kellemes meglepetést okozott Isabelnek. Sir Edmund
Peckham a pénzverde vezetője és a királynői tanács tagja volt.
Ígéretesnek tűnt, hogy Wyatt ügyének támogatása már ilyen magas
körökig is elért.
És jó volt tudni azt is, hogy amikor a követ üzenetével megérkezik
Wyatthez Rochesterbe, találkozhat Martinnal. Kiöntheti neki a szívét, és
vigaszt találhat az ölelésében.
Ahogy a szinte teljesen kihalt utcán sétáltak, összefonta karját maga
előtt a hideg esti szél támadásaival szemben. A kérdés az volt, hogy
egyáltalán mikor juthat el Colchesterbe.

A Szent Pál-székesegyházban a fiatal írnok már bepakolta tollak,

tintáját és a pergamenlapokat a hordozható szekreterébe. A többi írnok
sorban haladt el mellette, hazafelé igyekezve. Az egész napon át tartó
írogatástól a huzatos templomcsarnokban görcsös fájdalom állt a
vállába, ezért végzett néhány fejkörzést. A szokásos unalmas jogi
dokumentumok és banális szerelmeslevelek mellett ma aggódó levelek
sorát kellett megírnia: szolgák figyelmeztették családjaikat a közeledő
veszélyre. Akár a spanyolok inváziója, akár a törvényt nem ismerő
lázadók miatt a falusiakra megpróbáltatások várnak. Az írnok és társai
még jóval sötétedés után is dolgoztak.
Éppen be akarta csukni a szekreterét, amikor megakadt a szeme az
összehajtott papírlapon, amit a magas spanyolnak írt. Vonakodott attól,
hogy elküldje a címzettnek a Kék Vadkan tavernába, ezért félretolta. De
arra sem vitte rá a lélek, hogy gyanújának megfelelően cselekedjen.
Kivette a levelet. Mit tegyen? Elfogadta a spanyol pénzét; hivatása
szerint tartozott az ügyfelének azzal, hogy célba juttassa . A munkát el
kellett halasztanom, de most Londonban vagyok és elvégzem. Jöjjön a
találkozóm a díjjal. De mit jelentett ez a szöveg? Egy titkos üzenet
lenne, amely megadja a jelet valamilyen spanyol gonosztettre Anglia
ellen? Lehet, hogy a férfi spanyol kém, akit azért küldtek a gyanútlan
londoniak közé, hogy előmozdítsa a császár érdekeit?
A Jézus-torony nagyharangja megkondult a feje fölött. Összerezzent.
Hét óra. Amikor egy írnok kiment, a nyitott nyugati kapun át szélroham
söpört végig a főhajón, megrezegtetve a fáklyák lángját a
tartóoszlopokon. Mintha csak egy jel lenne, amire várt.
Az írnok gyorsan fecnikre tépte a papírt, és szétszórta a padlón, a
latyakos szemét közé. Nem vállalhat bűnrészességet egy spanyol kém
ügyében.

– A királynő emberei felkoncolják ezeket a banditákat Wyattal

együtt, sose féljen − állította fennhéjázva egy kivörösödött arcú férfi a
Temze utcai kifőzdében. A sok sörtől hadarva beszélt.
– Aha − morogta egy söntésnek támaszkodó férfi −, azután meg a
spanyolok koncolják fel magát meg engem.
A pult mögött dolgozó bajszos asszony lehurrogta.
– Ó, fogd csak be a pofádat, Jock, mit tudsz te a spanyolokról? −
Izmos karjával szakértő módon kihúzta egy söröshordó dugaszát, és
ólomkannát csúsztatott alá, hogy felfogja az előtörő habos sört. − Jobb,
ha hagyjuk a királynőt, hogy elvegye a vőlegényét, amondó vagyok,
mint hogy az angol csőcselék randalírozzon a városban. Mert hogy ez
lesz belőle, ha Wyatt eléri Londont, olyan biztos, mint a kacsintás az
özvegyasszony szemében.
– Hogy én mit tudok a spanyolokról? − fortyant fel ellenségesen a
Jocknak nevezett férfi. − Eleget tudok ahhoz, hogy bezárjam a
lányaimat, hogyha azok közül a sátánfajzatok közül bármelyik partra
száll angol földön. Válaszának drámai hatásával elégedetten feljebb
tolta a pocakja alá csúszott térdnadrágját és − társaira kacsintva −
hozzátette. − De sose félj, Tess. Téged nem fognak zaklatni. Csak
szüzekre hajtanak.
Nevetés söpört végig a pulton és a közelebbi asztalokon.
A csaposnő kaján élvezettel mustrálta Jockot.
– Akkor hát semmi értelme, hogy a lányaidat bezárd − mondta. −
Egy istálló ajtaját is túl késő bezárni, ha már a ló elinalt.
Az ivótársak felröhögtek. Jock mérgesen morgott valamit, és a
serlegébe bámult. Tess, a csaposnő vigyorogva megfordult, hogy
megtöltse a korsókat.
Carlos csak fél füllel figyelt az ostoba élcelődésre, felemelte serlegét,
és kiürítette. Egyedül ült egy kis asztalnál a fal mellett. Letette a kupát a
másik négy üres mellé. Az elfogyasztott sör nem sokat javított a
hangulatán. Félig-meddig azt kívánta, hogy bárcsak lerészegedne és úgy
maradna addig, amíg elvégzi a munkát, és akkor elég pénze lesz ahhoz,
hogy kijusson ebből az istenverte országból. De még túlságosan józan
volt.
Kinyílt az ajtó és megcsapta egy hideg fuvallat. A vállán keresztül
hátrapillantott és a lányt látta bejönni. Magában morogva gyorsan
visszafordult, reménykedve, hogy nem veszi észre. De a lány
pillanatokon belül az asztalánál termett.
– Leülök ide, ha megengedi − mondta. A széltől kipirosodott arccal
még mindig átkarolva tartotta magát.
Carlos nem válaszolt. A lány elfoglalta a szemközti széket, és
felemelte a kezét, hogy szóljon a csaposnőnek, aztán lerázta a válláról a
köpenyét, és erőteljesen dörzsölgette a kezét.
– Legalább itt meleg van − mondta. Úgy tűnt, hogy tele van
energiával. A szeme csillogott.
Egy tizenkét-tizenhárom éves fiú csoszogott az asztalukhoz. Az orrát
az ingujjába törölte.
– Sört, kisasszony?
– Egy pohárral kérek. És − tette hozzá, a tűzhely felé pillantva −
milyen meleg ételük van? Farkaséhes vagyok.
– Nyúlhúsos pite és angolnaragu. Talán maradt még egy csipet a sült
kappanból, bár ez a tömeg a nagyját már befalta.
– Nyúlhúsos pitét kérek − mondta a lány.
A fiú Carlosra nézett.
– Sört − rendelt Carlos.
A fiú elment, és ők csendben ültek. Az óriási tűzhellyel fűtött
szobában fülledt meleg volt. A tűzhelynél két átizzadt férfi dolgozott:
kisült kenyeret borítottak ki a sütőformából, forró pitét toltak háromlábú
állványokra és ragut kevergettek. A vendégek − ki állva, ki ülve −
fecsegtek. Voltak köztük hordárok és rakodómunkások a közeli
Dowgate kikötőből, de háziasszonyok és szolgálólányok is, akik
húspástétomra és sörre vártak, hogy hazavigyék.
– Evett már? − kérdezte meg a lány óvatosan. Az asztalon szétszórt
üres söröskupákat nézte. − Talán nem adtam elég pénzt − mormolta. −
Hadd rendeljek magának is valami ennivalót.
 – Nem vagyok éhes − lódította Carlos. A harmadik shillingjét is
italra költötte, és nem evett semmit. De nem kért a lány
jótékonykodásából. Épp eléggé kellemetlen volt az is, hogy vele kellett
maradnia azért, hogy a lány kifizethesse a szállást… és biztosítsa a
tökéletes álcát, amely alatt elérheti Thornleigh-t.
A kiszolgáló meghozta az ételt és az italokat. A lány kifizette.
– És lesz még egy adag a nyúlból − mondta.
Carlos összevonta a szemöldökét, megmarkolta a kupát, és
felhörpintette a friss sört.
– Remélem, holnap reggel korán elindulhatunk − mondta Isabel
belevágva a sült tésztába. A késével levágott egy falatot, és a szája felé
emelte. Ajkai szétnyíltak. Telt ajkak. És vörösek, mintha csókolózástól
pirosodtak volna ki, gondolta. De nyilvánvalóan inkább csak a hidegtől.
Félrenézett. Hallotta, hogy az ajtó újra nyílik. Új kuncsaftok nyomultak
be a melegbe.
– Úgy gondolom, holnap a Fleet börtönt kellene megpróbálnunk −
mondta a lány néhány újabb falat után. Carlos újra ránézett. − Egyetért?
− kérdezte. Ahogy a börtönökről kezdett beszélni, a lány suttogásra
váltva közelebb hajolt hozzá. A férfi észrevett egy szeplőt a nyaka
tövénél, a domborodó keblei fölött. Megdöbbentette és erősen furcsállta,
hogy egy ilyen apróság, mint egy szeplő ilyen csábítóan hat rá, miután
gyakorlatilag meztelenül is látta már a lányt, amikor Mosse magáévá
tette. Bárcsak ne emlékezne most erre, de tudta, hogy nem lesz könnyű
elfelejtenie. Könnyebb lesz, ha egyáltalán nem néz a lányra.
– Miért is ne − mondta, és felmarkolva üres kupáját, felállt. A lány
kérdő pillantást vetett rá. − Túl lassú ez a fiú − mondta a zsoldos, és
elindult a pult felé egy újabb sörért.
– Várjon. − A lány hangjában megbújó figyelmeztetés megállította.
Visszafordult. A lány valahova mögé, a kocsmapult felé nézett, majd
megmerevedett és elsápadt. − Üljön le − suttogta.
Carlos megérezte a veszélyt. Homlokát ráncolva, kérdő pillantással
nézett Isabelre.
– Két őr áll a pultnál a colchesteri börtönből − suttogta a fogai
között.
Carlos lassan visszaült. Háttal ült a pultnak, csak a lány arcáról
olvashatta le, mi történik. Bár látszólag nagyon nyugodtan ült, az asztal
alatt a keze a kardja markolatára csúszott. Átkozta magát, amiért a
meleg miatt báránybőr kabátját egy szögre akasztotta. A kabát csuklyája
legalább az arcát elrejtené, de túl messze volt tőle, nem tudta volna úgy
magához venni, hogy ne keltse fel az őrök figyelmét. Felidézte magában
a szoba képét. Tudta, hogy a kijáratot csak a pult mellett elhaladva lehet
elérni. Nincs kiút.
– Ők azok − suttogta a lány elámulva. − Az a kettő, aki elvitte apát. −
Lázas fény csillant meg a szemében. − Ők tudják, hogy hol van!
Hirtelen felállt.
A férfi nem állíthatta meg. Ha elkapná, és a lány ellenállna, csak
felhívná magára a figyelmet. Isabel elhaladt mellette, és az őrök felé
tartott.
Carlos a fogait csikorgatta. Támadjon most, mielőtt észreveszik?
Nem, bizonyára jól felfegyverzettek mindketten, és az ajtóhoz vezető
utat emberek zárják el; a gyors menekülés kizárva. Egyetlen ötlete az
volt, hogy tökrészegnek tetteti magát. Amikor majd odamennek hozzá,
egy pillanatra megtéveszti őket ezzel a fortéllyal, utána pedig hirtelen
rájuk támad. Lassan az asztalra hajolt, az arcát ráfektette, és majdnem
teljesen behunyta a szemét. De az asztal alatt keze még erősebben
szorította kardja markolatát.
Minden szót hallott, ami a pultnál elhangzott.
– Ismerem magukat Colchesterből − mondta a lány az őröknek
hirtelen. Egy kicsit bizonytalan volt a hangja.
– Ó, csakugyan? − kérdezte egy mély hang. Szünetet tartott. −
Várjon csak, nem maga az a lány…? Hé, Simon, nézz ide. Ez az a lady,
aki a veremben volt.
– Micsoda? − kérdezte egy másik férfihang. − A keresztre feszített
Krisztusra, így van.
A szobában változatlanul hangosan folyt a társalgás, így Carlosnak
hegyeznie kellett a fülét, hogy megértse a lány szavait.
– A férfi, akit tegnap reggel elvittek a börtönből, az apám. Londonba
hozták, ugye?
– Aha − mondta a mély hang. − Így igaz.
– Hová? − Kétségbeesés remegett a hangjában. − Ó, kérem, mondják
meg.
Hová vitték?
 A másik őr szólalt meg: − Hát ott van a…
– Elég, Simon! − szakította félbe a mély hangú őr, majd barátságosan
folytatta: − Jó, hogy találkozunk, kisasszony. Biztos vagyok benne,
hogy tud nekünk segíteni.
– Segíteni? − kérdezte a lány. − Hogyan?
– Éppen hazafelé tartottunk tegnap, amikor üzenetet kaptunk, új
utasításokkal. Úgyhogy most azt az akasztófára való zsiványt keressük,
aki az apja mellé volt láncolva a veremben. Egy spanyol gyilkos.
Elmenekült. De hiszen − a hangja fenyegetőre váltott − maga tud
minderről, nemde?
– Miről beszél?
– Arról, hogy maga és a spanyol együtt tűntek el Colchesterből. Ne is
tagadja. Egy patkolókovács az istállónál látta magukat, amikor együtt
rohantak ki a börtönből.
– Uram, én egy rémisztő lázadás közben siettem el a börtönből.
Futva menekültem. Nem tarthat felelősnek azért, ha valamelyik bűnöző
utánam jött ki a kapun.
– Összeveszett vele, igaz? − gúnyolódott az őr, nyilvánvalóan
kételkedve. Taktikát változtatott. − Így hát, ön az apját keresi itt,
Londonban, ugye? Mi lenne, ha üzletet kötnénk?
– Üzletet?
– Figyeljen ide, kisasszony − mondta békülékenyen. − Simonnak és
nekem nincs kedvünk ahhoz, hogy egy ilyen csinos hölgyet a saját ügyei
miatt zaklassuk. Arra kaptunk megbízást, hogy megtaláljuk a spanyolt,
és visszavigyük, hogy felakasszák. Ha elvált tőle, jól tette. Csak azt
mondja meg nekünk, hogy mikor és hol látta utoljára, és hogy mit
gondol, hol húzhatta meg magát mostanáig. Ez segítene nekünk, hogy
felkutassuk, érti? Ha ezeket elmondja, mi eláruljuk hol van az édesapja.
Carlosnak a torkában kalapált a szíve. A lánynak csak az apja
számított − ennyit már megtudott róla. Lassan kihúzta kardja pengéjét
pár centire, majd még jobban. Harcolnia kell, ha ki akar jutni innen.
– Ha elárulom, maguk is elárulják? − kérdezte a lány. Alig hallatszott
a hangja. Carlos szinte nem is hallotta.
– Erről van szó, kisasszony. Méltányos üzlet, nem gondolja?
A lány egy pillanatig nem szólt semmit. Egy távoli sarokban egy
asszony hangosan felkacagott valamilyen bizalmaskodó viccen. Carlos
érezte, hogy kiveri a veríték. A várakozás − a csend − maga volt a
gyötrelem. Aztán végre megszólalt a lány: − Mondják maguk először.
Hol van az apám?
Az őr nyersen elnevette magát.
– Na de, kisasszony, az nem lenne méltányos. Hölgyeké az
elsőbbség, ezt mondom mindig. − A hangja hirtelen megkeményedett. −
Hol van az az átkozott spanyol?
Carlos elhatározta, hogy lesújt. Mély lélegzetet vett, megfeszítette az
izmait, és éppen felugrani készült… amikor megszólalt a lány: −
Bárcsak tudnék maguknak segíteni, uram. Őszintén sajnálom, de sajnos
nem tudok felvilágosítással szolgálni. Semmit sem tudok erről a
spanyolról. A nagy riadalomban egyedül hagytam el a börtönt és
egyedül jöttem Londonba. Apámat keresem. Csak ennyit mondhatok.
Csend támadt.
– Talán nem tudja − mondta a Simonnak nevezett őr.
– Talán tényleg nem − ismerte el a mély hangú. − Ezek szerint nincs
üzlet.
– Talán mégis − szólalt meg a lány buzgón. − Ha megmondják, hol
találhatom meg az apámat, szívesen fizetek érte.
– Rendben van, kisasszony. Kezdjük azzal, hogy kifizeti a sörünket.
Simon és én is egy-egy kupával ittunk.
– Igen − egyezett bele gyorsan a lány. − Tessék. − Carlos hallotta
erszénye halk csörgését.
– És még ellenőriznünk kell két-három kocsmát a kijárási tilalom
előtt. − Újabb pénzérmék csilingelőse hallatszott. − És ki kell hogy
fizessük a szállásunkat, mielőtt holnap folytatnánk a keresést. − A lány
újra pénzt adott neki.
– Nagyon lekötelez, kisasszony. Gyere, Simon, idd ki a sörödet és
menjünk.
– De várjanak, még nem árulták el − tiltakozott a lány.
A mély hangú őr nevetett.
– Ó, én azt hittem, hogy a fáradozásunkért fizet − mondta gúnyosan
−, amelyet nekünk okozott. Semmi felvilágosítás magától, semmi
tőlünk. Ez így méltányos.
A lány elnémult.
Az őr a kocsmárosnőhöz fordult. Megkérdezte, hogy nem látott-e egy
nagytermetű spanyolt itt a kifőzdében ma vagy tegnap. A nő mogorván
közölte, hogy nem, és amikor az őr rákérdezett, hogy biztos-e ebben,
megsértődött: − Olyan bolondnak néz engem az úr, hogy ne venném
észre, ha spanyolok jönnének be?
Az őr elmormogott egy káromkodást. Egy pillanat múlva Carlos
ajtónyitás zaját hallotta. Lépések közeledtek hozzá. Megpillantotta a
lány kék szoknyáját. Felnézett. A lány könnyedén ellazult válláról látta,
hogy az őrök elmentek. Isabel ránézett, és a pillantásával jelezte, hogy
tiszta a levegő.
Úgy érezte, hogy megfullad. Levegő után kapkodott. Felállt, lekapta
a báránybőrt a szegről, és miközben az ajtó felé tartott, belebújt a
kabátba. Kivergődött az utcára, ahol mindkét irányban felmérte a
helyzetet. Az őrök elmosódott alakja lassan a sötétségbe veszett az
utcán. Biztos, ami biztos, Carlos gyorsan megkerülte a sarkot és a
sikátorban egy magas ablak alatt megállt. Az ablakban gyertya fénye
pislákolt. Kezével a hideg téglafalnak támaszkodva mélyeket lélegzett, a
jeges levegő szúró fájdalommal áradt szét tüdejében.
A lány beérte, és amikor a zsoldos megfordult, felnézett rá. A
gyertyafénytől megvilágított szeméből mély bizalom áradt. A férfi
csodálkozva bámult rá.
– Megtalálhatta volna az apját.
– Majd megtaláljuk együtt.
– De magának ez mindennél fontosabb.
– Igen − mondta a lány halkan.
– Akkor miért…?
Isabel tétován vállat vont.
– Mi értelme lenne maga nélkül megtalálnom? Egyedül nem tudnám
kiszabadítani.
– Felfogadhatna valaki mást.
– Nem találnék olyan barátot, akit felfogadhatnék.
– Barátot?
– Megmentette apám életét a börtönben, amikor a bérgyilkos
rátámadt. Aki képes ilyet tenni, az barát.
A férfi nagyot nyelt.
A lány reszketett, már nagyon fázott. Ahogy a zsoldos után sietett,
leengedve hagyta a kámzsáját, és az éjszakai szél úgy játszott hajával,
mint egy szerető. − Valverde mester − mondta szomorú mosollyal −,
akár tetszik, akár nem, ebben az ügyben maga az egyetlen barátom.
A férfi hátralépett, hogy távolabb kerüljön szemének vonzerejétől,
hangjától, kedvességétől.
– Nem, én csak egy katona vagyok. − mondta durván. − A barátok
megválasztásához… cuidado… gondos körültekintésre van szükség.
A lány nyilvánvalóan megbántódott.
– Emlékezetemben tartom a jövőre nézve. De most, ha megengedi,
szeretnék visszamenni a Vasmacskába. A vacsorám nagyobb része már
kárba veszett maga miatt. Nem akarok még egy normális éjszakai alvást
is elmulasztani. Reggel folytatnunk kell a keresést.
Megfordult és elindult kifelé a sikátorból. A férfi követte. Nem volt
más választása.

– Átszállították? − Edward Sydenham megdöbbenve bámult

intézőjére. − Isten nevében, mit mond, Palmer? Nem érte el azt a
spanyolt?
Az intéző, egy sápadt negyven év körüli férfi, akinek beesett szeme
régóta tartó betegségről árulkodott, Edward londoni házának szeles
bejárati lépcsőjén didergett. Colchestert elhagyva egész nap metsző
szélben lovagolt, és a sötétben éppen akkor érte el gazdája ajtaját,
amikor Edward a velencei követ estélyére indult.
– De igen, elértem, uram − válaszolt Palmer. − Tegnapelőtt éjszaka.
És meg is állapodtam a zsoldossal.
– Csak nem fizette ki előre, maga bolond?
– Persze hogy nem, uram. Megmondtam neki, hogy csak a munka
elvégzése után, és ha majd kegyelemmel szabadul, kapja meg a pénzét.
Megállapodtunk, hogy a jövő héten a Kék Vadkanban találkozunk.
– Akkor mi a fene történt?
Palmer mélyet sóhajtott.
– Ki tudja azt, uram, hiszen tegnap a börtönben elszabadult a pokol.
A börtönőr Thornleigh-ról csak annyit tudott mondani, hogy verekedés
tört ki, ebből kifolyólag Thornleigh-t és a spanyolt láncra verték, és
aztán − tehetetlenségében felemelte a kezét − tegnap reggel Thornleigh-
t egy itteni börtönbe szállították át.
– Ezt a börtönőr mondta magának?
 – Nem, uram, a seriff. Nagyon mérges volt a börtönbeli káosz miatt.
Úgy tűnik, hogy közvetlenül az után, hogy Thornleigh-t kivitték, a
börtönkapitányt meggyilkolták. Valamilyen lázadás tört ki, és a legtöbb
rab elmenekült, köztük a spanyol is. Valójában a seriff azt hiszi, hogy a
spanyol állt az események mögött. − Palmer ellenségesen rázta meg a
fejét. − Nem bízhat meg egy zsoldosban, uram. Szinte azt kívánom,
bárcsak eljönne a Kék Vadkanba, hogy felmarkolja a pénzét, és aztán
én…
– Jó, most már elég − csattant fel Edward. Megpróbálta átgondolni a
helyzetet. Önmagát átkozta, amiért nem gondolt előre erre az
átszállításra. Pedig Essexben fontosabb emberölési esetekben ez elég
szokványos eljárás. De hát olyan gyorsan történt! Most aztán még
nagyobb veszélyben van, mint korábban. Thornleigh mégiscsak bíróság
elé kerül, de most már londoni bíróság elé, egy zsúfolt
tárgyalóteremben. A hallgatóság − közöttük befolyásos emberek −
hallhatja majd a keresztkérdéseket Thornleigh múltjáról… a felesége
múltjáról… Edward múltjáról.
– Még egy dolog, uram − mondta Palmer. − A lány nem hajózott el a
maidoni kikötőből az anyjával, mint ahogy gondoltuk.
– Micsoda? − kérdezte Edward ingerülten.
– Thornleigh lánya. Nem hajózott el, csak a fedélzetre kísérte az
anyját és az ápolónővért, aztán visszajött a partra, mielőtt a hajó
elvitorlázott. Furcsa, hogy a házukat is elhagyta.
Edwardnak egyáltalán nem tetszett a dolog. Ez is egy elvarratlan szál
volt, amely még problémát okozhat. Ilyen bizonytalan körülmények
között már egy Thornleigh is több volt a kelleténél. Az is eszébe jutott,
milyen bátran viselkedett a lány, amikor Lady Grenville a temetőben
gyalázkodva letámadta. Volt valami a lányban, ami túlságosan is az
anyját idézte. Ez aggasztotta Edwardot.
Egy jeges széllökés úgy hatolt be a pelerinje prémgallérja alá, mintha
egy zsebmetsző akarná kirabolni.
– Uramisten − morogta. − Még lekésem a követ fogadását. − A
Fugger bankház képviselőjét nem sértheti meg. A királyi kölcsön forgott
kockán. − Találja meg a lányt, Palmer − parancsolta. − Figyeltesse.
Fejét a széllel szemben lehajtva elsietett.
 A Vasmacska fogadóban Isabel szemére nem jött álom. Minden
porcikája áhítozott utána, de aggodalmai nem hagyták nyugodni. A St.
Mary-le-Bow templom harangjai már órákkal azelőtt elkongatták a
kijárási tilalmat, de ő még mindig csak hánykolódott az ágyában a
takarókat ráncigálva. Vajon tényleg reménykedhet abban, hogy a
zsoldossal sikerül kiszabadítani az apját? És vajon mikor juthat el
Rochesterbe, hogy Wyattnak beszámoljon? És hogyan közli majd
Martinnal, hogy a családja darabokra hullott?
Mintha dulakodás hangját hallotta volna a folyosóról. Egy kései
vendég lehet, gondolta. Sőt a halk csapkodás zaja egyre zavaróbbá és
kitartóbbá vált. A párnájába fúrta a fejét, és megpróbált az alvásra
koncentrálni. De minél tovább tartott a zaj − amely mostanra ritmikusan
ismétlődő tompa puffanásokra váltott át −, annál inkább bosszantotta.
Isabel felkelt, hogy kinézzen. Halkan kinyitotta az ajtót, kilesett a
sötét, kihaltnak látszó folyosóra. A tompa hang a másik végéről
hallatszott. Kilépett az ajtón és arra nézett.
Teljesen megdermedt.
A zsoldos állt ott, szemtől szembe a szobalánnyal. De a nő nem állt,
hanem csupasz lábát a férfi dereka köré csavarta. Felhajtott szoknyája
ráncot vetett a csípőjénél, karjait a férfi nyaka köré fonta. A zsoldos a
falnak támasztotta, kezével a fenekét markolta. A lány laza ingvállának
egyik oldala ferdén le volt húzva, szabaddá téve nagy keblét, amely
annak ütemében himbálózott, ahogy a zsoldossal egyszerre mozogva a
falnak döngölődtek. A férfi egyszer csak abbahagyta, és Isabel felé
pillantott. Tekintetük összekapcsolódott. A szolgálólány nem vett észre
semmit, halkan nyögdécselve folytatta csípőjének ritmikus ringatását.
Isabel visszahúzódott a szobájába, és becsukta az ajtót.
Mozdulatlanul feküdt az ágyán, tágra nyílt és a fáradtságtól kiszáradt
szemmel. Megpróbált másra gondolni. De a férfi testének képe, amint
az odaadó szobalány fölé hajol és beléhatol, elnyomott minden más
gondolatot. Amikor végre álomba merült, még mindig ezt a képet látta.

Carlos a szalmazsákján hevert, egyik karjával a feje alatt a

mennyezetet bámulta. A szobalány az ágy szélén ülve a ruháját hozta
rendbe. Távozni készült.
– Megyek, máskülönben az a sárkány vendéglősné élve megnyúz −
mondta. A folyosóról Carlos szobájába támolyogtak, hogy játékukat
befejezzék. Nem tartott soká.
A szolgáló Carlos fölé hajolva állt és egy nedves csókot nyomott az
ajkára.
– Bárcsak maradhatnék, kedves − mondta felsóhajtva.
És elment. A férfi csendben feküdt, szemét a plafonra meresztve. De
csak a lány arcát látta, amint a szobája ajtajából rábámul. Becsukta a
szemét, de még mindig őt látta. Hát nincs menekvés előle?
Nincs, amíg a munkát be nem fejezi, és el nem megy. Aztán szabad
lesz.

15.
ÁRULÁS ÉS BIZALOM

Edward mosolyogva lépett be Frances Whitehall-beli szobájába.

– Nagyszerű híreim vannak a királynő számára, kedvesem. A hitel
ügyében.
Ám amikor Frances és bátyja, John sápadt és feszült arccal fordult
felé a kandalló mellől, elhallgatott. Még mindig az apjukat gyászolják,
kapott észbe. Megpróbálta visszafogni lelkesedését. Edward láttán
Frances mosolyt erőltetett gyászoló arcára. A bátyja kimérten bólintott.
– Edward.
– John.
Edward komolyan lépett oda Franceshez, a karját együttérzőn
kinyújtva felé.
– Szent isten, milyen hideg! − mondta a lány, amikor megfogta a
kezét. − Most érkezett?
Edward bólintott. Nem tartotta érdemesnek elmesélni, hogy az
éjszakát a velencei követ házában töltötte, miután részt vett a Fugger
bankház képviselőivel rendezett vacsorán. Csak az érdekelte, hogy
beszámoljon a királynőnek a sikeréről. Ám a királynő a tanácsosaival
tartott egy újabb véget nem érő megbeszélést. Amikor megérkezett,
Edward mellett nemes urak két- vagy háromfős csoportjai haladtak el a
királyi kamara üléstermének irányában, paksamétákkal a kezükben, és
aggodalmasan ráncolták a homlokukat. A palota lépcsőin, termeiben és
folyosóin ideges találgatások folytak a lázadás nagyságát illetően.
Edward mégis reménykedett abban, hogy Frances kieszközöl számára
egy találkozót a királynővel.
– Jöjjön, melegedjen meg egy kicsit − mondta Frances, közelebb
vezetve őt a kandallóhoz. − Ámbár − tette hozzá, miközben a gyász
ismét eluralkodott vonásain − attól tartok, hogy John és én elég
örömtelen társaságot nyújtunk önnek.
Edwardnak nagy nehezen sikerült egy helyzethez illő, szomorú
mosolyt produkálnia, bár gondolatai korántsem voltak gyászosak,
amikor arra gondolt, hogy a királynő milyen hálás lesz az
erőfeszítéseiért.
Wyattről hangosan vitatkozó férfiak csoportja sietett el az ülésterem
nyitott ajtaja előtt. Egy kopó trappolt utánuk aggodalomtól tágra nyílt
szemekkel, mintha csak utánozná őket.
Frances az ajtó felé pillantott.
– Ma őfelsége azt sem tudja, hol áll a feje a sok problémától,
Edward. Mindenki őt követeli.
– Igen, de én jó híreket hoztam.
– A kölcsönről? Sikerült elintéznie?
Edward mosolygott.
– Nagyon is kedvező feltételekkel.
Frances arca felderült.
– Ó, Edward, ön milyen okos. Ne aggódjon, bejuttatom valahogy.
Edward még szélesebben mosolygott. Francesszel mintha egy
megbízható útlevelet szerzett volna a királynőhöz. Megfogta a lány
kezét, megpaskolta, majd Johnhoz fordult.
– Vannak hírei az édesanyjáról? − kérdezte aggódva.
John keserűen felnevetett.
– Nála még fagyosabb a levegő. Christopher azt üzente, hogy anyánk
éjjel-nappal egy széken himbálózik; nem hajlandó megszólalni és alig
eszik. Christopher nem mer elmozdulni mellőle. És ami még rosszabb…
– És ami még rosszabb, Edward − szakította félbe Frances −, az az,
hogy egyesek azt a rágalmat terjesztik, hogy apánk azért ment át
Thornleigh-ékhez, hogy gyilkosságot kövessen el. Képzelje csak,
gyilkosságot! − Hangja megkeményedett a felháborodástól. − Csak
megpróbált elpusztítani egy eretneket, akit valaha halálra ítéltek. De a
férje megakadályozta.
Edward gyors pillantást vetett rá.
– Igen − mondta. − Anyám mindent elmesélt nekünk Thornleigh-ék
gonoszságáról.
John öklével a kandallópárkányra csapott.
– Jóságos isten az égben − mondta összeszorított fogain keresztül −,
ha elkaphatnám annak az alávaló Thornleigh-nak a nyakát, én… −
Utolsó szavai zokogásba fulladtak, és homlokát a kandallópárkányra
hajtva átadta magát a fájdalomnak. Frances átkarolta a nyakát, és lágyan
ringatózott vele.
A szomorú jelenet láttán Edwardot akaratlanul is elfogta a szánalom.
John hirtelen megfordult, látszott, hogy elszántan uralkodik
arcvonásain.
– Az ég szerelmére, Edward, ön az egyetlen, aki rendbe hozhatja a
dolgokat, és elérheti, hogy Thornleigh megbűnhődjön.
Edward veszélyt sejtve megmerevedett. Arra jutott, hogy nem lenne
okos, ha elhallgatná, amit az intézője mesélt. Végeredményben még lesz
arra ideje, hogy titokban eltetesse Thornleigh-t láb alól.
– Bizonyára nincs tudomása a legújabb fejleményekről − mondta. −
Thornleigh-t átszállították egy londoni börtönbe.
– Vagyis ott fog bíróság elé kerülni? − kérdezte John.
Edward bólintott.
– Ez tökéletes. Így az egész világ értesül a tényekről. Senki sem
merészeli apánk emlékét újból befeketíteni − mondta John.
A tények. Edward erőtlenül mosolygott. Egyszerre hallotta a tűz
pattogását, és érezte a hideg izzadtságot a felső ajkán. Megpróbált
visszaemlékezni, hogy mikor lesznek a nagyobb börtönök következő
rabszállítási időpontjai, amikor a függőben lévő ügyek bíróság elé
kerülnek. Addig majd csak kitalálja, hogyan bánjon el Thornleigh-jal.
– Önnél jobban senki sem tudná levezényelni a dolgot, Edward −
mondta John.
– Hogyan? − kérdezte Edward. Nem értette, mit akar John mondani.
– Önnél jobban senki sem tudná lefolytatni Thornleigh hazaárulási
perét.
Edward szívverése megállt egy pillanatra.
 – Hazaárulás?
– Hamarosan győzedelmeskedni fog az igazság − mondta Frances
meleg hangon. És mindez önnek köszönhető, Edward. John elmesélte
nekem, hogy Thornleigh összeesküdött Wyatt-tel.
– Összeesküdött? − kérdezte Edward kiszáradt szájjal. − Ki mondta
ezt?
– Éppen ön − mondta John. − Már elfelejtette? Mentegetőzve
felnevetett. − Nem csodálkozom, ha így van. Nekem is csak most jutott
eszembe ez után a sok szörnyűség után. De épp az előbb meséltem el
Francesnek, hogy mit mondott apámnak és anyámnak azon az estén a
Wyatt-féle összeesküvéséről. Frances pedig azt mondta…
– Azt mondtam, hogy istennek hála Edward segítségéért − fejezte be
Frances helyette széles mosollyal. − És mindent elmesélek őfelségének
is, nem marad el a méltó büntetés.
– És ha majd Thornleigh-t kínpadra vonják és felnégyelik − mondta
John szomorú elégedettséggel −, talán anyám élete is rendbe jön.
Edward csak pislogott, képtelen volt megszólalni. Méghogy
Thornleigh egy legmagasabb szinten tárgyalt hazaárulási perben tegyen
vallomást!
Egy fiatal hölgy lépett be, homlokát fáradtan dörzsölgetve.
– Téged hívat, Frances − mondta ingerülten, amikor a kandallóhoz
ért. − Vagyis a főzetedből kér.
– Melyikből, Amy? Mondd meg pontosan.
– Abból, amelyikről folyton áradozik. A fejfájás-csillapítóból. − A
fiatal hölgy leroskadt egy székre a kandalló mellé. – Uramisten −
sóhajtotta micsoda egy nap.
– Bocsásson meg, Edward − mondta Frances. A szoba egyik sarkába
ment, ahol egy feszület alatt apró szekrény állt, tele különféle
üvegcsékkel, kancsókkal és fiolákkal.
A fiatal nő felnézett, észrevette Edwardot, és egy ragyogó mosolyt
küldött felé.
– Amy Hawtry vagyok.
– Bocsásson meg, Edward − mondta John hűvös udvariassággal −,
Hawtry kisasszony most lépett be a királynő udvarhölgyei közé. Frances
megosztja vele a szobáját. Kisasszony, ez Edward Sydenham.
Edward hanyagul meghajolt. Észrevette, hogy a fiatal hölgy szőke és
rózsás arcú, de gondolatai máshol jártak, ezért szórakozottan
viselkedett, aminek semmi köze nem volt a hölgy szépségéhez.
– Ó, tehát ő Frances jegyese − jegyezte meg Amy, miközben
incselkedő mosollyal végigmérte Edwardot. − A hercegek és császárok
bizalmasa.
– Nos − szólt közbe John hirtelen −, mennem kell. Edward,
megkértem volna, hogy lovagoljon ki velem a Finsbury Fieldre − az
íjászaim ott gyakorolnak, a királynő hívó szavát várják. De tudom,
türelmetlenül várja, hogy őfelségével találkozhasson.
– Így van − bólintott Edward szórakozottan.
John elköszönt Francestől, Amy felé biccentett, és távozott.
Amy tovább fecsegett Edwardnak, a császári udvar fontos
személyiségeiről kérdezgetve. Edward alig figyelt oda, miközben a
válaszokat motyogta. Frances visszajött a kandallóhoz, a kezében egy
bordó fiolával.
– Ez az − mondta Amy, az ajtó felé intve Francest. − Menj és vidd be
neki.
Frances tekintete Edward és Frances között vándorolt, és fagyosan
nézett a fiatal nőre, majd elindult az ajtó felé. Edward odaugrott hozzá,
és megállította.
– Frances, tudja jól, hogy én is ugyanúgy áhítom, hogy igazságot
szolgáltassanak a családjának, mint ön. Mégsem tartanám helyesnek,
hogy a saját bajainkkal terheljük őfelségét, amikor neki is megvan a
maga gondja. Ugye most nem fog neki említést tenni Thornleigh-ról?
Frances gyengéden a karjára tette kezét.
– Ó, Edward, milyen szép, hogy figyelembe veszi őfelsége érzéseit.
De gondoljon csak bele, mennyire megkönnyebbül majd, ha megtudja,
hogy ezt a szerencsétlen helyzetet előidéző egyik áruló már lakat alatt
van itt, a fővárosban. És − tette hozzá büszke mosollyal −
mindenképpen megemlítem neki, hogy éppen ön az, aki tanúsítani tudja
Thornleigh hazaárulását. Olyan hálás lesz. − Szeme könnybe lábadt az
elérzékenyüléstől, amikor hozzátette: − És én is az vagyok. Most pedig
beviszem neki ezt a balzsamot a megbeszélésre, és odasúgom neki,
hogy ön várja a bebocsáttatást.
Ezzel kiment.
Edward letörölgette az izzadtságot felső ajkáról. A szoba
elviselhetetlenül melegnek érződött. Folytatta az előbbi társalgást
Amyvel, de közben megpróbált gondolkodni. Még maradnia kell, hogy
beszámoljon a királynőnek a kölcsönügyletben elért sikeréről. De utána
rögtön hazarohan, és szól az intézőjének. Fel kell kutatnia Thornleigh-t,
még mielőtt a királynő tisztjei érte mennek.
Kisietett Frances után, Amy csak pislogott utána.

Frances Grenville a királynő mögött állt, készen arra, hogy átnyújtsa

neki a balzsamos fiolát, de a királynő négy tanácsosával tárgyalt, és
túlságosan ki volt kelve magából ahhoz, hogy észrevegye.
– Azt akarják mondani, uraim − kérdezte a királynő hitetlenkedve −,
hogy a személyes védelmemről a palotaőrségnek csupán kétszáz embere
gondoskodik?
– Éppen ezért Windsorba kellene menekülnie! − kiáltott fel Gardiner
püspök.
– Természetesen megpróbálunk csapatokat gyűjteni − mondta
nyugodtan Lord Paulet a padlót bámulva. − De… − Vállat vont. Frances
észrevette, hogy sötét árok húzódik a szeme alatt, ami arról tanúskodott,
hogy a felkelés kirobbanása óta eltelt négy napban nem sokat alhatott. −
A seriff és Lord Abergavenny még Kentben is ezernél kevesebb
emberre számíthat.
– És a gyávák egy órával azután elszelelnek, hogy összetoborozták
ókét − jegyezte meg Pembroke hercege.
– Mindazonáltal − folytatta Paulet, figyelmen kívül hagyva a
katonásan nyers megjegyzést − a londoni városatyákhoz intézett azon
kérésem, hogy küldjenek fegyveres katonákat, némileg meghallgatásra
talált. − Egy pergamentekercset emelt fel, majd átnyújtotta a
királynőnek. Gardiner püspök hamarabb nyúlt érte, kitekerte, és
tanulmányozni kezdte az írást.
Paulet így szólt a királynőhöz: − A parancs szerint alá kell írnia,
felség.
– Ó, a fene vigye azt az átkozott papírmunkát − tiltakozott Norfolk
hercege. Járkálni kezdett. − Gyűjtsük össze ezeket a londoni katonákat.
A hadnagyom már készen áll, hogy felvonultassa őket. Szabadítsuk őket
Wyattre, már most!
Paulet tapintatos, bár feszült magyarázata nemcsak az idős
hercegnek, de közvetve a királynőnek is szólt: − Ahhoz királyi
parancsra van szükség, kegyelmes uram. Mivel a londoni szabad
polgárok nem sorozhatók be kényszerrel a korona fegyveres
testületeibe, könnyen előfordulhat, hogy a város nem hajlandó nekünk
ezeket a seregeket kiállítani. Az egyetlen kivétel, ha magát Londont is a
támadás közvetlen veszélye fenyegeti. Márpedig egyértelműen ez a
helyzet. A probléma az… − Paulet habozott, mint egy rossz hírrel
érkező futár, majd hirtelen nekilendült: − Attól félünk, hogy a város
esetleg nem lesz hű a koronához.
Ideges pusmogás kezdődött.
– Felség − fejezte be mondandóját Paulet nyugodtan −, alá kell írnia
a parancsot.
Gardiner morogni kezdett, amikor a pergament átfutotta.
– Ez a toborzás nem komolyabb, mintha egy céhbe gyűjtenének
embereket. − Gúnyosan nevetve olvasta fel: − Szabó harminc fő,
rövidáru-kereskedő 25 fő, szövetáru-kereskedő 21 fő, és pékből van 8
fő. − Felhorkant. − Baromfikereskedő 3 fő.
Frances azt kívánta, bárcsak a püspök látná a megvetést az arcán,
amiért így lekicsinyli Lord Paulet erőfeszítéseit. Tudta − mindenki tudta
hogy southworki palotájában Gardiner püspök csak akkor tér
nyugovóra, ha már felsorakoztatta százfős személyes őrgárdáját,
amelyből egyetlen főt sem ajánlott fel a királynőnek.
– Ha mind a hatvan céhet figyelembe vesszük − válaszolta Paulet
felbuzdulva −, az összesen hatszáz jól képzett és jól felszerelt embert
tesz ki. Ön tud ennél jobbat, püspök uram?
– Egyikünk sem tud! − robbant ki Gardiner. − Hát éppen ez az!
Reménytelen az egész. Jóságos isten, hatszáz katona Wyatt több ezer
lázadójával szemben? Ráadásul még a franciák is úton vannak több száz
hajóval és a jó ég tudja, hány fős sereggel, ha igazak a hírek. Ezzel nem
tudunk versenyre kelni. Felség, vissza kell vonulnia Windsorba!
– A császár tud segíteni.
Frances a megszólaló férfi, vagyis Simon Renard császári követ felé
fordult. Amíg meg nem szólalt, észre sem vette őt a szobában. Renard
az ablak mellett állt, elkülönülve a királynő tanácsosaitól. Éber
tekintetű, jóképű fiatalember volt, ápolt, hegyes szakállal, igényes,
fekete öltözékben. Előrelépett a királynő és a tanácsosai között, majd
hátat fordított az utóbbiaknak.
– Asszonyom − mondta −, tudja jól, hogy a császár az ön hűséges
rokona és barátja. Csak egy szavába kerül, és a császár seregei
idehajóznak, és megvédik önt.
– A császár seregei? − Gardiner püspök levegőért kapkodott. −
Angol földön? Felség, minden angolt ellenségévé tenne!
– És vajon önnek minden angol barátja, püspök úr? − fortyant fel
Renard. − Madame − sürgette a királynőt engedje meg a császárnak,
hogy szétzúzza az ellenségeit, akik isten ellenségei is.
– Ne tegye, felség − mondta Gardiner első ízben összeszedetten és a
bizonyosságtól félelmetesen nyugodtan. − A házasság ily módon való
kikényszerítése nem lenne kevesebb, mint nemi erőszak a császár
részéről.
A szobában jelen lévő többi férfinak összerándult az arca a durva
hasonlattól, amelyet a hajadon királynő előtt használt a püspök.
Mária elpirult, de inkább a felháborodástól, nem pedig
szemérmességből. Tekintete egyik férfiról a másikra ugrott. Végül
odalépett Gardinerhez, és felkapta a pergamentekercset. Az
íróasztalához ment és leült. Frances odasietett hozzá, a keze ügyébe tette
a tintát és a tollat. Mária a tintatartóba mártotta a pennát, ám a pergamen
aljánál, hivatalos címei felsorolása után hirtelen megállt a keze.
– Anglia egyházának legfőbb méltósága − ejtette ki undorral a
szavakat az utolsó címhez érve.
Frances megértette a királynő felháborodását. Ezt a címet Henrik
király csikarta ki a pápától azért, hogy elválhasson spanyol születésű
feleségétől, Mária édesanyjától. A válás Henrik kiátkozásához vezetett,
és elszakította Angliát a római katolikus egyháztól. Mária gyűlölte ezt a
címet, amelyben minden hitmegtagadás forrását látta. De ezt a címet
mindig hozzátették az uralkodó nevéhez, és ezt egyedül a parlament
semmisítheti meg. Az óvatos parlament pedig még nem hozta meg ezt a
döntést.
Mária királynő úgy pillantott fel Renardra mint egyetlen barátjára.
– Látja, követ uram, a birodalmam kormányzása során elém kerülő
minden papír aláírásakor összeütközésbe kerülök ezzel a gyűlöletes
eretnekséggel. A címeinek koszorúként kellene ékesíteni egy királynőt,
ám az „egyház legfőbb méltósága” cím úgy lóg rajtam, mint egy hentes
véres köténye. Imádkozom azért, hogy eljöjjön a nap, amikor a pápa
őszentségét nevezhetem újra e birodalom szellemi vezetőjének, és
amikor nem kell többé ilyen szemetet aláírnom. − Újra az írásra nézett.
A tanácsosai vártak. Frances érezte, hogy csendes szembenállásukkal
úgy feszülnek a királynő felé, mint egy falka leláncolt kutya.
– Mindazonáltal − mondta Mária keserűen − úgy tűnik, nincs más
választásom, mint várni. Nem fogok barbár polgárháborút az
alattvalóim fejére hozni.
Renard félrenézett, hogy leplezze csalódottságát.
Mária mégis habozott, mintha képtelen lenne megmozdulni. Aztán a
haragtól hirtelen felemelte a hangját: − És ezt az árulást nem tűröm
tovább! − Azzal odafirkantotta aláírását. Paulet megkönnyebbülten
sóhajtott fel. Mária ledobta a tollat. – Hercegem − fordult oda
Norfolkhoz, kezébe véve a tekercset −, vigye ezt a parancsot a
Guildhallba.
Az idős herceg előrelépett, és átvette a tekercset.
– Megparancsolom önnek, hogy haladéktalanul vezesse a kiképzett
londoni seregeket Kentbe − mondta a királynő −, és ott csatlakozzon
Abergavenny uram csapatához. Megparancsolom, hogy az egyesített
sereggel nyomuljon előre Rochesterig, és tapossa el ezt a nyomorult
Wyattet egyszer s mindenkorra.
A herceg mélyen meghajolt és kiment.
A királynő visszaült székére, és ujjhegyével megdörzsölte a
halántékát. Frances odanyújtotta neki a bordó fiolát. Mária halvány és
szórakozott mosollyal fejezte ki köszönetét.
– Uraim − mondta felállva. − Misére megyek, utána pedig gyónni.
– De felség − szakította félbe Gardiner elkeseredetten −, utána ugye,
elutazik Windsorba?
– Gyónás után pedig − folytatta a királynő, mintha a kancellárja egy
szót sem szólt volna − magányos imádsággal töltöm a nap fennmaradó
részét. Nem szeretném, habárki is megzavarna. Azért fogok könyörögni,
hogy isten mutassa meg a helyes utat. Önöknek is ajánlom, hogy tegyék
ugyanezt. − Egy ajtón keresztül átvonult a saját kápolnájába. A
tanácsosok egy pillanatig meg sem tudtak szólalni a döbbenettől.
– Miért éppen Norfolkot kell küldenie? − dünnyögött végül
Pembroke. − Olyan öreg, mint az országút, és már negyven éve nem
irányított sereget!
– De, uram − emlékeztette Paulet Pembroke-ot, aki a korábbi,
protestáns rendszer támogatója volt −, a királynő úgy ítéli meg, hogy az
ő hűsége megkérdőjelezhetetlen. Csakúgy, mint a hite.
– Talán az én hűségem nem az? − kiáltotta Pembroke kivörösödött
arccal.
– Én csak azt akartam mondani…
– Az ön átkozott közbeszólása sokba fog nekünk kerülni − vetette
oda Gardiner Renard követnek. − Lehet, hogy elsüllyed miatta ez a
sziget!
– Ez a sziget már magától is süllyedőben van − vágott vissza a követ.
A hangos civakodás még eltartott egy ideig.
Frances Grenville pedig nem talált egyetlen alkalmas pillanatot sem
arra, hogy beszéljen a királynővel.

A Farringdon utcában egy kéz megérintette Isabel bokáját. A kéz az

utcával egy szinten lévő börtönrácson nyúlt ki.
– Alamizsnát − könyörgött egy elhaló hang.
Isabel mereven ellépett a zsoldostól. Mióta egy fél órával ezelőtt
gyalog eljöttek a Vasmacskából a csendben elfogyasztott reggeli után,
öt szónál alig válthattak többet. És útközben nem is néztek egymásra.
A lány lehajolt, és egy pennyt helyezett a rab piszkos tenyerébe. A
rács mögött csak egy beárnyékolt arc látszott.
– Isten áldja meg, kisasszony − mondta a hang, majd a kéz
behúzódott.
Isabel és Carlos belépett a börtön hosszú, négyemeletes épületébe,
miután a kapunál a börtönőrök ellenőrizték őket. Amint a kapusfülke
felé tartottak a többi látogató mellett elhaladva, Isabel ünnepi
készülődés hangulatát érezte a levegőben. A kapusfülke mögül
egyértelműen lehetett hallani az erre utaló hangokat. A lány fizetett a
kapusnak, majd megkérdezte tőle, hogy itt tartják-e fogva az apját. A
kapus felkelt a székéről, és felajánlotta, hogy átkíséri a belső udvaron a
börtönkapitány szobájába.
– Esküvő van − mondta, amikor kinyitotta az ajtót a lány előtt, és az
előttük álló tömeg felé biccentett az állával.
A kis udvart mulatozó férfiak és nők lepték el, de ez egyik
lakodalomra sem hasonlított, amelyet Isabel addig látott: piszkos,
toprongyos, főként elítéltekből álló társaság tocsogott az erősödő
napsütéstől sáros latyakban. Az ünneplő rabok, és köztük néhány
börtönőr, nevetgélve és falatozva álldogáltak a sült hússal, kenyérrel és
sörrel megrakott asztalok mellett. Voltak, akik egy hegedűt vadul
nyekergető zenész vidám nótájára ropták a táncot egyedül vagy
párosával. Ezenkívül néhány, sörtől becsípett férfi bóklászott a
tömegben bárgyú vigyorral a képén.
Az egyik teljes erejéből nekiütközött Carlosnak. Majdnem elesett,
ezért belekapaszkodott a zsoldos báránybőr kabátjába, félig lerántva
róla. Miközben a két férfi dulakodott, valami kiesett a zsoldos
kabátjából. Isabel látta, hogy egy vékony, szorosan összetekercselt
bőrhasíték esik a sárba. A zsoldos félrelökte a részeget és gyorsan
lehajolt, hogy felkapja a szíjat. Isabel hirtelen rádöbbent, hogy az egy
fojtótekercs. Elbizonytalanodott. Miféle brutális tervet forgat a fejében a
férfi az apja kiszabadítására? Vajon bízhat egy ilyen durva módszer
sikerében?
– Tudja − súgta oda feszülten −, talán nem szükséges mindenkit
megfojtania, aki keresztezi az útját.
A zsoldos sötét pillantást vetett rá, és visszagyömöszölte a tekercset a
kabátjába.
– Jöjjön, hölgyem − hívta a portás Isabelt az udvar túloldaláról, a
börtönkapitány szobájának ajtajából. Isabel átsietett az udvaron. Ott
aztán még meglepőbb látvány fogadta, mint az imént a táncoló raboké.
A börtönkapitány, aki odalépett hozzá, hogy üdvözölje, ugyanolyan
magasságú, alakú, egyszóval ugyanolyan nemű volt, mint ő.
– Dorothy Leveland, szolgálatára − mondta a nő, amint a portás
visszafelé csoszogott az udvaron. − Foglaljon helyet, hölgyem. A
börtönkapitány − ápolt, csinos, középkorú nő − egy székre mutatott. −
Megparancsoltam Tiptonnak, hogy vezessen elém mindenkit, akinek
segítségre van szüksége − mondta. − És ha nem veszi rossz néven a
megjegyzésem, ön nagyon fáradtnak látszik.
Isabel leült. Carlos az ajtó közelében álldogált.
Leveland asszony az ünneplők felé bökött.
– Micsoda egy nap, igaz? − kérdezte Isabelt. − Tipton mesélt róla?
Isabel megrázta a fejét.
 – A vőlegény itt raboskodott még legény korában. Adósság miatt
zárták be. − Leveland asszony leült az asztala mögé. − A legény egyszer
a Farrington utcai ablakrácsnál kéregetett, amely előtt egy gazdag
szövetkereskedő özvegye haladt el. Gondolom, a fiú felkelthette a nő
érdeklődését. Bejött tudakozódni, és én elmeséltem neki, hogy tízfontos
adósság miatt zárták börtönbe. Nos, az özvegy nemcsak hogy kifizette a
legény adósságát, de még fel is fogadta tanoncnak. Ennek már hét éve.
Ma pedig − mondta mosolyogva, mint egy elégedett kerítőnő −
visszajöttek, hogy a házasságkötésüket az udvaron ünnepeljék meg, ahol
találkoztak. Isten áldja meg mindkettőjüket. − Felemelt az asztalról egy
kupát, és ivott egy kortyot a házaspár egészségére. − Kér egy kis
frissítőt, kisasszony? Az özvegy, akarom mondani a menyasszony
bőven ellátott bennünket étellel, itallal.
Isabel elhárította a kínálást, és elmagyarázta jövetele célját. Leveland
asszony megrázta a fejét.
– Biztos tehát abban, hogy nincs itt az apám? − kérdezte Isabel.
– Ebben nem lehetek biztos, kisasszony. − A börtönkapitány
mérgesen rácsapta tenyerét egy kinyitott könyvre. − Lehetetlenség
kibogozni, hogy kiket hoznak be és kiket engednek szabadon, az idióta
írnokom összevissza bejegyzései miatt. Újból leitta magát, hát erre ki is
rúgtam nemrég. − Felállt és sóhajtva jegyezte meg: − De ez az én
gondom, kisasszony, nem az öné. Jöjjön, én magam segítek a
keresésben.
Ez egyáltalán nem illett bele Isabel terveibe. Nem akart maga körül
hivatalos személyt látni, amikor megtalálja apját.
– Ó, dehogyis − tiltakozott −, semmi szükség arra, hogy miattam
fáradozzon.
– Ez egy cseppet sem fáraszt − jelentette ki nagy ügybuzgalommal,
és kinyitotta az ajtót. − Erre, kisasszony.
Ismét kimentek az udvarra, és átverekedték magukat az ünneplő
társaságon. Isabel megpillantotta a testes, középkorú arát és fiatal
vőlegényét, vidám társalgásba merülve a vendégekkel. A piszkos
börtönlakók között néhány jól szituált londoni polgár: meglehetősen
vegyes társaság. A kereskedők osztályába tartozó menyasszony éppen
sört töltött egy tizenöt évesnél nem több, szakadt ruhájú, ám csinos
szőke rablánynak, aki megpróbálta elhessegetni egy finom, zöld
bársonyba öltözött, tokás úr kalandozó kezét. A lány elkapta Isabel
pillantását, és szenvedő arcot vágott, mintha ösztönösen megérezte
volna, hogy mindketten így vagy úgy, de a férfiúi bujaság áldozatai.
– Erre − mondta az őrparancsnok, elvonva a lányról Isabel figyelmét.
Befordultak egy folyosóra, amely két melléképületet kötött össze,
majd ismét egy belső udvarra értek. Ez tágas volt és macskakővel
borított, teljesen más képet nyújtott, mint az előző, ahol az esküvő
zajlott. A falak közül kettőt gondosan kifestett pásztorjelenetek
díszítettek; ezenkívül néhány téliesen kopasz fa is magasodott az
udvaron. A fák alatt férfiak és nők sétálgattak tisztes ruhában, élvezve a
halovány napsütést a mindenhol jelen lévő őrök között.
– Ezek a rabok is önhöz tartoznak? − kérdezte Isabel bizonytalanul.
– Igen. Mr. Leveland, a néhai férjem úgy alakította ki ezt a részt,
amit mi festett udvarnak hívunk, hogy az úri foglyoknak kellemes
helyük legyen a testgyakorláshoz. Ezt mondta nekem a halálos ágyán: −
„Kedvezz az uraknak, Dorothy, és akkor az urak is kedveznek majd
neked.” − Átvezette őket az udvaron az épület távolabbi szárnyáig. −
Ennek már tíz éve, és most örülök, hogy hallgattam a férjem tanácsára.
Ha az apja nálunk van, biztosíthatom, hogy egyetlen panaszszót sem fog
hallani tőle a börtönről.
Isabel nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg: − A férje
hagyományozta önre a börtönkapitányi címet?
– Így igaz. Ez a cím már négy- vagy ötszáz éve megszakítás nélkül a
Leveland család kezében van. − Büszkén hozzátette: − És a fiam fogja
örökölni, ha majd felnő.
Kinyitotta az úri szárny ajtaját. Az ott posztoló őr odaköszönt neki.
Isabel és Carlos belépett mögötte. Ez a szárny, ahogy a börtönkapitány
elmagyarázta, két részlegre oszlik: az egyikben az adósokat, a másikban
pedig a csalókat őrzik, ők az utóbbiba mentek be.
A közös terem tágas volt, mint egy nagy ebédlő, világosságát a sok
ablaknak, otthonosságát pedig a párnázott székeknek és az asztaloknak
köszönhette. Körben a jól felszerelt magánszobák sorakoztak. Amikor
nyitott ajtó előtt haladtak el, Isabel mindig benézett és reménykedett,
hogy hátha megpillantja apját. Az egyikben egy gyermeket látott, aki
gyapjúgombolyagot görgetett egy kismacska elé. A másikban fényesen
lobogott a tűz a kandallóban, amely előtt egy férfi és egy nő evett egy
asztalnál. Világosan látszott, hogy egyes rabokkal a családjuk is benn
élhetett a börtönben.
A közös terembe kereskedők és mesteremberek is bejárhattak
üzletelni. A terem egyik részében egy suszter segített cipőt próbálni egy
úrnak. Arrébb egy testes asszony tűzifát vásárolt egy hajlott hátú
öregembertől. Férfiak társalogtak kettes vagy hármas csoportokban, és
ahogy Isabel elhaladt mellettük, sikerült elcsípnie egy-egy
beszélgetésfoszlányt, amelyek mind üzleti jellegűek voltak. Az egyik
rab a háza eladásáról tárgyalt a közvetítővel, és nyugtalankodott a
felkelés miatt. A másik egy késésben lévő timföldrakomány sorsa felől
érdeklődött látogatójától. A harmadik, minden jel szerint egy szabó, a
tanonca által elővett fésűsgyapjú mintákat tanulmányozta, és a
szöveteladásról adott neki utasításokat. Isabel korábban nem gondolta
volna, hogy a rabok ilyen szabadon folytathatják üzleti ügyeiket a
börtönben, és ezt szóvá is tette Leveland asszonynak.
– Kénytelenek, különben miből fizetnének nekem − hangzott el a
józan okfejtés. A börtönkapitány célirányosan folytatta útját, Isabel
pedig követte, gyorsan bepillantva egyik-másik szobába. Egy pocakos
úr gálánsán meghajolt előtte. A tűzifát vásárló asszony hosszú, elismerő
pillantással nézett a lány után. Már majdnem a terem végére értek,
amikor a zsoldos ezt mondta: − Állj.
Isabel és a börtönkapitány meglepődve néztek rá.
A férfi lehajtotta a fejét, és Isabel fülébe súgta: − Nincs szükségünk a
börtönkapitányra. Azt sem tudja, itt van-e az apja. De ezek közül a
kereskedők közül valamelyik találkozhatott vele. Meg kellene
kérdeznünk őket.
A börtönkapitány arca megkeményedett.
– Kisasszony, ha javasolhatom, küldje a szolgáját a söntésbe, amíg
mi körbejárjuk a börtönt.
– Itt maradok − mondta a zsoldos.
– Köszönöm − mondta Isabel gyorsan a börtönkapitánynak −, de
inkább magam mellett tartom. − Haragosan nézett a zsoldosra. −
Nyugton fog maradni.
A börtönkapitány vállat vont.
– Ahogy gondolja. És most felmehetünk a toronyszobákba…
– Leveland asszony! − kiáltotta egy fiú kifulladva, amint futva
utolérte őket. − Tipton mester üzeni, hogy jöjjön gyorsan!
– Miért, mi a baj?
– Az írnok, akit kirúgott… Egyfolytában zokog, jajgat, sőt berontott
az ön szobájába és összetört egy széket. És azt kiabálja, hogy reméli,
hogy Wyatt Londonba jön, és felgyújtja a Fleetet. Most éppen a
főkönyvből tépked ki lapokat. Tipton mester nem tudja megfékezni.
– Szaladj a törvényszolgáért, te legény. Máris megyek. − A fiú
elviharzott. − Thornleigh kisasszony − mondta a börtönkapitány −,
bocsásson meg, de rövid időre egyedül kell hagynom. Sürgős eset,
amint látja. De nyugodtan nézelődjön tovább. Majd később elszámolunk
a szobámban.
Ezzel elsietett arra, amerről a fiú jött.
A zsoldos, akit hidegen hagyott a börtönkapitány problémája, a
hajlott hátú tűzifa-kereskedőt nézte a szoba másik végében. Elindult
felé.
– Ne − állította meg Isabel. − Majd én. − Odament az öreghez. −
Bocsásson meg, uram − szólította meg. − Egy fogva tartott úr iránt
érdeklődöm. A neve Richard Thornleigh. Nem ismeri véletlenül?
A férfi ormótlan keze a maradék fát tartalmazó kosár fülei felé nyúlt.
– És ha igen?
– Talán, ha elmondom, hogy néz ki…
– Ősz hajú és félszemű − vágott közbe a zsoldos. − Ha elmondja, mit
tud róla, nem fogom elárulni az utolsó vevőjének, hogy visszalopta a fa
felét, amit magától vett.
– Az öregember elsápadt. − Egyszemű? Nem láttam ilyen embert −
mormogta, majd elsietett.
– Ez ostoba dolog volt − mérgelődött Isabel. − Csak elijesztette.
– Nem tud semmit.
– Honnan tudja olyan biztosan?
– Ha tudna valamit, alkudozni kezdene. Látta az erszényét.
Isabel vonakodva elfogadta ezt az érvet.
– Megyek és megkérdezek néhány rabot. Ott van valaki, aki…
Isabel megállt, mivel egy férfi közeledett felé. A férfi alacsony volt
és kis termetű, testhez álló sárga nadrágot viselt pipaszár lábán, felette
pedig egy jobb napokat látott vörösesbarna zekét. Foltos, sárga kalapján
egy nagy sárga toll virított. Isabel reménykedni kezdett. Talán ez az
ember kihallgatta a börtönkapitánnyal folytatott beszélgetését, és mivel
tud valamit, most azért jön, hogy elmondja. Ebben a pillanatban a
zsoldos lépett közéjük, mert mondani akart valamit Isabelnek. A férfi
felemelte a kezét, és megbökte a zsoldos hátát.
A zsoldos, teljesen ösztönösen cselekedve hátrafordult, és két
kezével megragadta a férfit a gallérjánál fogva, és majdnem felemelte a
földről. A lábujjhegyre került kis ember tehetetlen félelemmel nézett, a
kalapján lévő toll remegni kezdett. A zsoldos túl gyorsan cselekedett, de
a következő pillanatban rájött, hogy hibázott és elengedte áldozatát.
– Mit akar? − kérdezte tőle.
– Semmit, uram − hebegte a férfi félelemmel, és gyorsan hátralépett.
− Nem akarok én semmit. Megfordult, átsietett az udvaron, és eltűnt.
A társalgás zsivaja elcsendesedett a szobában. Többen is gyanakvóan
mérték végig a zsoldost.
– Lehet, hogy tudott valamit − sóhajtott fel Isabel csalódottan. −
Lehet, hogy látta az apámat.
A zsoldos mentegetőzve megvonta a vállát.
– Most már menjen utána − suttogta Isabel.
Mikor látta, hogy a férfi habozik, így szólt: − Jobb, ha egyedül
folytatom a keresést, maga mindenkit halálra rémít. Most már menjen
utána. Engem meg hagyjon, hogy civilizáltan kérdezősködhessek.
A zsoldos nagyon haragos arcot vágott, de végül elindult.
Isabel megfordult, és a sarokban álló pocakos férfi elkapta a
tekintetét. Ismét udvariasan biccentett, és odaintette Isabelt. A lány
reménykedve mosolygott. Egyértelmű, hogy jobban elboldogul itt a
zsoldos nélkül.
Ám a férfi csak meg akarta hívni őt vacsorára a szobájába, és semmit
nem tudott az apjáról. Ugyanígy senki más sem tudott semmit, akivel
beszélt. Kisétált és visszament a falfestéssel díszített udvarra, ahol urak
sétálgattak a kopár fák alatt. Vagy egy tucatot kifaggatott közülük, és
még két őrt is, de senki nem tudott az apjáról.
Reménytelenül egy újabb célpont felé vette az irányt, egy falhoz
támaszkodó, olvasó férfi felé, amikor érezte, hogy valaki megérinti a
kezét. A kezét megérintő kéz kicsi volt és puha. Mikor Isabel
megfordult, meglepetten ismerte fel a piszkos ruhájú, szőke lányt az
esküvőről.
 – Én segíthetek önnek − suttogta a lány. Alacsonyabb volt nála, ezért
lábujjhegyre kellett állnia, hogy a fülébe tudjon súgni. Isabel látta, hogy
a lány vászoncipője elnyűtt és sáros. − Odavezethetem az apjához −
mondta a lány.
Isabelnek elakadt a lélegzete.
– Az apámhoz?
– Igen, Thornleigh mesterhez, ő olyan finom úriember. − A lány
együttérzően mosolygott. Kis, fehér fogai voltak, a szemében pedig
megértés csillogott. − T\idom, milyen az, amikor az embert elszakítják a
szeretteitől − mondta. − Jöjjön velem.

16.
A BERTALAN-NAPI VÁSÁR

Az aranyhajú lány kézen fogva vezette ki Isabelt a falfestéssel

díszített udvarról. Keresztülmentek az első udvaron, ahol még javában
tartott a lakodalom, bár az esküvői asztalon már ugyancsak
felhalmozódtak az ételmaradékok és a csontok, valamint kiömlött sör
nyomai éktelenkedtek. De még körbeadták a söröskorsókat, a zene
fülsiketítőbbé, a tánc pedig felszabadultabbá vált.
A lány a börtönfalhoz vezette Isabelt. Halkan kopogott egy kis ajtón.
Egy férfi nyitotta ki, kezében egy kupa sörrel. A lány feléje bólintott,
majd elvezetve Isabelt mellette, beléptek a zsákokkal és hordókkal
zsúfolt tárolóhelyiségbe.
– Börtönőr? − suttogta Isabel, hátrapillantva a férfire. Már kezdte
felismerni ezeket a tagbaszakadt, unatkozó arcú törvényszolgákat.
– Igen, hölgyem − mondta a lány, és odahívta Isabelt a tároló másik
oldalán levő nyitott ajtóhoz. Rákacsintott. − Néha tesz nekem egy-két
szívességet.
– Jól megfizetem majd ezért − mondta Isabel. − Nagyon hálás
vagyok.
A lány arca felragyogott. − Szép magától, hölgyem. Köszönöm.
Lefelé indultak egy szűk kőlépcsősoron. Hideg és majdnem teljesen
sötét volt. Az áporodott szag felidézte Isabelben a colchesteri veremben
átélt minden ocsmányságot.
– A köznép cellájába tették apámat? − kérdezte aggódóan, amint
lefelé haladtak.
– Igen, hölgyem, a kétpennys zárkába. Rossz társaság. De most el
tudja majd rendezni a foglárral, ugye?
– De hogy érzi magát? Minden rendben vele?
– Jól megvan, hölgyem. Egy kicsit szomorú. Emlegeti magát.
Hiányzik neki.
A lépcsősor egy szűk, sötét és nyirkos folyosóba torkollott.
Elindultak rajta. A mindent elárasztó bűz elleni védekezésül Isabel
kézelőjét az orra elé tartotta. Amikor elérték a zárkát, a látványtól
megtorpant, és émelyegni kezdett. A szobát csontsovány emberek
töltötték meg zsúfolásig. Ablaka egyáltalán nem volt, és csak egyetlen
pislákoló faggyúgyertya világított. Az összes rab a csupasz kőpadlón
hevert, némelyek féregként összegömbölyödve vacogtak, mások a
hátukon feküdtek, mivel gyötrő köhögésrohamaik túlságosan
kifárasztották őket ahhoz, hogy melegséget keresve
összegömbölyödjenek. Nem mindegyikük volt bilincsbe verve, de azok,
akik igen, szánalmas képet nyújtottak a kézi bilincsekben vagy a vas
nyakörvekben, amelyeket láncokkal a padlóhoz rögzítettek. Csuklójuk
és nyakuk fekete volt a megalvadt vértől ott, ahol a vas ledörzsölte a
húsukat. Az egyik fal alól egy ötven centi szélességű, nyitott
szennyvízelvezető vezetett a terembe, keresztezett egy csatornát és
csörgedezett tovább a szemközti fal alatti lefolyócsőbe. Isabel megállt.
Még sosem találkozott a nyomorúság ekkora mélységeivel.
– Nem itt van, hölgyem − rántotta meg Isabel kézelőjét a lány. − Ez a
Bertalan-napi vásár.
Isabel pislogott.
– Micsoda?
– Így hívjuk a koldusok celláját. − A lány egy távoli, sötét bejárat
felé mutatott. − Oda megyünk. Le a söntéshez.
Isabel sietve a lány után eredt, szégyentelenül megkönnyebbülve,
hogy nem ez a céljuk. Ahogy a testek között lépkedett, kezek nyúltak
felé, és vékony hangok könyörögtek egy-két pennyért vagy kenyérért.
Egy kéz megmarkolta a szoknyája szegélyét, de a szorítása túl gyenge
volt ahhoz, hogy megtartsa.
 – Nem kapnak enni? − kérdezte Isabel szörnyülködve.
– Csak annyit, amennyit egy kutyának dobna az ember − mondta a
lány. − Semmit sem fizetnek, így hát semmit sem kapnak. Csak amit a
barátok behoznak. Börtönben a kinti barátok nagyon fontosak, hölgyem.
Elérték a távoli bejáratot, és Isabel kiengedte visszatartott lélegzetét.
Egy oszlopokkal szegélyezett folyosón haladtak lefelé. Üresnek tűnt.
– Itt lent nincsenek börtönőrök?
A lány vállat vont.
– A Bertalan-napi vásárban nincs rájuk szükség. A rabok ott még
felkelni is alig tudnak, nemhogy kiszökni. Néhányan elkóborolnak vagy
kéregetnek a rácsnál, de este a foglárok újra visszazárják őket. Mint a
többieket.
A séta közben Isabel látta, amint valami árnyék egy oszlop mögé
siet. Az árnyéknak furcsa alakja volt, mintha egy kövér ember lenne két
fejjel, az egyik fejen valami madárszerű bóbitával. A folyosó távoli
végén Isabel egy szobát pillantott meg padokkal és hordókkal −
valószínűleg a söntést. Az ottani gyertya halvány pislogása volt a
folyosó egyetlen fényforrása. A söntés teljesen elhagyatottnak látszott.
A lány elmosolyodott, és arrafelé bólintott.
– Ma nem fogy a foglárok söre − mondta, újra megfogva Isabel
kezét. − Nincs forgalom a fenti ingyenes evés-ivás mellett, érthető nem,
hölgyem?
Egy másik folyosó keresztezte útjukat.
– A kétpennys zárka erre van − mondta a lány. De amint befordultak
a sarkon, két oszlop közül előbújt a kétfejű árnyék, és elállta az útjukat.
Kiderült, hogy egy alacsony férfi, oldalán sápadt suhanccal. A férfi
sárga tollakkal ékesített sapkát viselt. Isabel felismerte − a férfi a közös
teremből, aki rettegve futott el a zsoldos elől. Isabel elé állt, a suhanccal
szorosan egymás mellett. A lány elengedte Isabel kezét és hátralépett. A
férfi haragos tekintetet vetett a lányra és ráförmedt: − Hol van a fickó?
– Milyen fickó? − a lány hangja bosszúsnak tűnt.
– Ostoba! Mondtam, hogy egy nagy baromállat van vele.
A férfi szeme nyugtalanul mérte végig a folyosót.
– De hát most nincs vele, vagy igen? − mondta a lány sértődötten. −
Tökfilkó.
– Vigyázz a nyelvedre, ringyó!
 – Fattyú! Ha ezt kapom köszönetként, mindjárt vissza is viszem!
– Jól van na, most már csillapodj, Nan − mondta a férfi
békülékenyen.
– Hol van az apám? − kérdezte Isabel a félelemtől gombóccal a
torkában.
– A pokolban − dörmögte a férfi.
Isabelnek elakadt a lélegzete.
– Megölte?
– Nem én. Soha az életemben nem láttam az öreg fickót. − Tetőtől
talpig mustrálgatva Isabelt, hanyagul vetette oda neki a szavakat.
– De… ez a lány tudja a nevét, és…
– Persze, hiszen mindenütt elfecsegte, vagy nem? − mondta a lány.
Korábbi nyájassága megvető gúnnyá változott.
Isabel az önutálat keserű ízét érezte a szájában. Milyen könnyű volt
rászedni! Elkapta a pánik, és kétségbeesetten járatta a szemét fel s alá a
folyosón. Teljesen üres volt. Mindenki, aki csak járni tudott, ott volt a
lakodalomban.
A férfi elfordította a fejét és így kiáltott: − Albert!
Egy hatalmas termetű, göndör, fekete szakállú, piszkos férfi lépett
elő az árnyékból. A sárga tollas férfi − az óriásnak szóló néma
parancsként − az állával Isabel felé bökött. Isabel egy szemvillantásnyit
tétovázott, majd megpördült, hogy elfusson. Albert elkapta a karját.
Hátrarántotta Isabelt, és a karját a háta mögé csavarta. A vállába
irtózatos erővel hasított bele a fájdalom. Segítségért kiáltott. Az óriás
mocskos keze betapasztotta a száját. Isabel kétségbeesetten levegő után
kapkodott az orrán keresztül.
– Hozzám ne szóljanak ilyen hangon − szipákolt a szőke hajú lány
még mindig neheztelve a másik férfira. − Főleg amikor én hozom a
prédát. És főleg amikor én végzem a munkát, ő meg semmit sem tesz,
mégis megkapja a zsákmány felét − mondta állával a csendes suhanc
felé bökve.
A sárga tollas mosolygott.
– Ugyan már, semmi szükség erre a nagy hűhóra, Nan. Tudhatod,
hogy csak a magamét osztom meg vele. És mindent jól csináltál,
tényleg. Ügyes lány vagy.
A lány keresztbe fonta a karját, és ellenséges hangon bejelentette: −
A csizmáját akarom.
– És meg is kapod, Nan. − mondta a sárga tollas. Majd élesre
változott a hangja. − De az erszény és a pompás ruha az enyém, Albert
− parancsolta.
Albert még erősebben szorította Isabelt. A sárga tollas − egyértelmű,
hogy a főnök − lerántotta Isabel kabátját, összetekerte és félretette.
Előhúzott egy hosszú kést a tokjából és elmetszette az erszényt tartó
zsinórt. Zsebre vágta az erszényt, és Isabel nyaklánca felé nyúlt.
– A csizmáját − ragaszkodott a lány a zsákmányához.
– Rendben van! − csattant fel a főnök. Bólintott Albertnek, aki a
földre teperte Isabelt, aki hanyatt fekve rúgott, kapálódzott, és próbálta
felvenni a harcot. Újra segítségért kiáltott. Az óriás a lábával a mellére
taposott, hogy elhallgattassa. Isabel fájdalmasan zihált. Ahogy az óriás
talp egyre nagyobb súllyal nyomta a földhöz, úgy érezte, hogy eltörnek
a bordái. A legkisebb lélegzetvétel is maga volt a gyötrelem. Egyetlen
hang sem jött ki a torkán.
A lány lehúzta Isabel csizmáját, majd a harisnyáját. A főnök Isabel
nyakláncának kioldozásán munkálkodott, elátkozva a makacs csatot.
Megpróbálta a kése hegyével felfeszíteni, de az alkalmatlannak
bizonyult az ilyen finom munkához, csak Isabel nyakát sértette fel
többször is. Végre sikerült kinyitnia a csatot. Mosolyogva felállt, és a
csendes ifjú felé fordult. Hogy szabaddá tegye a kezét, odaadta neki a
kését és szerető gondoskodással az ifjú nyaka köré illesztette a
nyakláncot.
A lány visítozott a gyönyörűségtől, amikor felpróbálta a csizmát és
kiderült, hogy pontosan a lábára illik. A főnök lekuporodott és
nekilátott, hogy Isabel ujjáról lecsavarja a gyűrűt. Bár Albert talpa
alapvetően mozgásképtelenné tette, visszarántotta a kezét, és
kapálódzott. A főnök bosszúsan visszaült a sarkára.
– Vagy nyugton marad − jelentette ki egyszerűen −, vagy megölöm.
Választhat.
Isabel mozdulatlanná dermedt.
Miután lehúzta a gyűrűt, a főnök Isabel szoknyáját kezdte
figyelmesen tapogatni.
– Tudod, Nan, finom anyag ez. Nem kellene kárba veszni hagynunk.
− Felnézett az ifjúra és így szólt: − Hozd el a táskát ezeknek a
holmiknak, légy jó fiú. − A suhanc megfordult és elment. − Albert,
menj arrébb − mondta a főnök.
Az óriás elvette a lábát. A főnök nekilátott, hogy kifűzze Isabel
ruhaderekát. De a lány most már szabadon szembeszállhatott vele.
Megkarmolta a férfi arcát. Az hátrahőkölt, a vörös csíkokat tapogatta az
arcán, és sértődötten nézett Isabelre. Aztán megfeszítve a kezét,
pofonvágta. Az ütés erejétől oldalra billent a lány feje, és a sajgó
fájdalomtól fölszisszent. A férfi újrakezdte a vetkőztetést.
Isabel elkapta a csuklóját, és beleharapott a kezébe. A férfi
felvonyított, és újra megütötte, még erősebben. Isabel érezte szájában a
vér izét és csillagokat látott a fájdalomtól. De a kezével − bár vakon −
csépelte a sárga tollast.
– Elég a tréfából − morogta a főnök. − Albert, végezz vele.
Isabel érezte, hogy az óriás keze fojtogatja, vastag ujjak szorítják el a
légcsövét. A fájdalomtól és a rémülettől fulladozott. Elsötétült előtte a
világ. Meg fog halni. Vadul rugdosott, és karmolta a hatalmas karokat,
de tudta, hogy meghal.
Egyszer csak fém csikorgását hallotta.
– Álljon félre − mondta egy férfihang.
A fojtogató szorítás abbamaradt, és Isabel levegőért kapkodott. Bár a
fájdalom könnyei elhomályosították látását, tudta hogy a kínzója mögött
álló férfialak a zsoldos. És hogy a csillogó fém a kezében a kardja.
– Engedje felállni − mondta.
Albert, a főnök és a lány néhány lépésnyire eltávolodott. A kardtól
való félelmükben kezüket maguk elé emelték. Isabel botladozva talpra
állt. Sérült mellkasa lihegett, zihálva vette a levegőt. Éppen időben
emelte fel a fejét ahhoz, hogy lássa a suhancot, amint hosszú kést
szorítva a felemelt kezében Carlos hátához lopakodik. A kés lecsapott.
Isabel felkiáltott: − A háta mögött!
A zsoldos megperdült. A hátának szánt, lesújtó kés átvágta a
kabátját, és belehasított a bal vállába. De sebesülése nem akasztotta meg
lendületét, amely egy hirtelen szúrásba torkollott. A kardja tompa
reccsenéssel hatolt az ifjú mellkasába. A zsoldos visszarántotta a
pengét. Az ifjú tágra nyílt szemmel a melléhez kapott. Vér szivárgott az
ujjai között. Összeesett.
A főnök felordított. Már nem törődött a félelemmel, az ifjú felé
lendült. A hirtelen mozdulattól tollas sapkája félrecsúszott. A zsoldos a
magasba lendítette véres kardját, készen arra, hogy újra lecsapjon, de a
főnök csak elbotorkált mellette, és térdre rogyott. Az ifjú fejét
dédelgetve az ölébe vette. A zsoldos Isabel segítségére sietett. Maga
mögé nyúlva megragadta Isabel csuklóját, kardját még mindig
fenyegetően az óriás, Albert felé nyújtva. De Albert mozdulatlanul állt,
nyilvánvalóan parancsra várva, amire a gyászába merült főnök képtelen
volt. A lány csak bámult maga elé. A zsoldos a söntés felé rángatta
Isabelt.
– Ne − mondta Isabel, ellenállva. Az ellenkező irányba mutatott. −
Errefelé! Az ajtóhoz, amelyen bejöttem.
– Közel van?
– Igen.
A zsoldos elengedte a csuklóját és bólintott. A lány látta, hogy a
vállánál, a felhasított kabáton át vér szivárog.
Isabel visszafelé futott a koldusok cellája felé. Mellkasát úgy átjárta a
fájdalom, mintha kést szúrtak volna a bordái közé. A zsoldos követte
időnként hátrapillantva, kardjával készenlétben. De senki sem követte
őket. Elérték a cellát, és a földön fekvő testek között botorkáltak előre.
A mezítlábas Isabel megbotlott egy férfi láncában, és miközben
megpróbálta visszaszerezni az egyensúlyát, belelépett a
szennyvízelvezetőbe. A jeges iszap a bokájáig ért. A kanális alja
nyálkás volt. Az undortól felnyögött és továbbfutott, a zsoldos mögötte.
Felsiettek a szűk lépcsősoron és elérték a tárolóhelyiség ajtaját. Csukva
volt. Isabel lenyomta a kilincsét. Az ajtó be volt zárva. A zsoldos
megpróbálta erőltetni a kilincset. Nem mozdult. Isabel a minden
lélegzetvételnél fájó oldalát tapogatta, miközben a zsoldos teljes
erejéből az ajtóhoz vágta kardja hüvelyét. De az szilárdan be volt
reteszelve. Carlos megfordult, otthagyva az ajtót.
– Menjünk vissza − mondta.
A lépcsőn lefutva újra elérték a koldusok celláját. És megálltak. Ott
volt a főnök a lánnyal, a szemközti oldalon keresték őket a rabok között,
bekukkantva minden szögletbe, kutatva a testek között. Tudták, hogy a
tárolóhelyiség zárva van, jött rá Isabel, így hát feltételezték, hogy ő és a
zsoldos a koldusok között rejtőzködnek. A főnök megfordult, és
meglátta őket. Az arcát elöntötte a gyűlölet. Hosszú kését a kezében
szorongatta. Isabel és a zsoldos újra a távoli folyosó felé iramodott. De a
lány, Nan fürgén szökkengetett a földön fekvő testek között, és a főnök
is vészesen közeledett − a heverő karokat és lábakat félrerúgva vágott
utat magának. Isabel és a zsoldos már majdnem elérte a folyosót,
amikor a főnök elkiáltotta magát: − Egy korona jár annak, aki elkapja
őket!
Az Isabel lábánál heverő testek életre keltek. Egy rab mindkét
kezével megragadta a derekát. A zsoldos kardjával a hátára suhintott. A
rab feljajdult, és a hátához kapott, mintha megvakarni készülne. Az így
megszabadult Isabel és a zsoldos elérte a folyosót.
Olyan gyorsan futottak a söntés felé, hogy Isabel alig érezte a durva
kövek karcolását meztelen talpán. Elérték az elágazást, ahol a suhanc
holtteste hevert, nyakában Isabel csillogó láncával. Carlos gyorsan
arrébb vonszolta az útjukban akadályként heverő testet. Isabelnek csak
arra jutott ideje, hogy felkapja összegöngyölített kabátját, és már
futottak is tovább. Mire elérték a söntést, a lány lihegett.
A söntés egy L alakú szoba volt, kis asztalokkal, padokkal, székekkel
és hordókkal. Beugrókból és szűk zugokból állt. A tájékozódáshoz meg
kellett állniuk. Az asztalokon csak néhány gyertya pislákolt. Bár a hely
teljesen elhagyatottnak tűnt, az egyik beszögellésből egyhangú
dulakodás és halk nyögés hallatszott. Mindketten a hang irányába
pördültek. A férfi, a kardját előretolva, közelebb lopakodott. Isabel
melléje sietett. Talán egy részeg roskadt volna le itt, kimenőfélben? De
csak egy sötét szűk helyet látott és egy féltucat pár bizonytalan
körvonalát a padlón. Közösültek. Ruháiktól különböző mértékben
megszabadulva hevertek, üzekedésükben mindenről elfeledkezve. Isabel
felismerte a zöld bársonyba öltözött férfi hátát, akit a lakodalomban
látott. Elegáns mellénye alatt a feneke meztelen volt. Isabel elfordult.
Úgy látszott, hogy a beszögellés nem vezet sehová, és ő kétségbeesetten
kereste az utat kifelé.
Látott is ilyesmit a szoba szemközti oldalán − egy nyitott ajtót, amely
téglával burkolt átjáróhoz vezetett. Hallotta üldözőik lábdobogását és
kiáltásaikat. Úgy hangzott, mintha egy kisebb csapat verbuválódott
volna össze a koldusokból. A kilátás, hogy beérik, rémülettel töltötte el
Isabelt. Elindult a téglaátjáró felé, de Carlos megállította. Az L alakú
helyiség egy távolabbi pontja felé mutatott, és azt mondta: − Errefelé.
Ezen az úton jöttem be.
Befordultak a sarkon, és Isabel meglátta a folyosót, amire a zsoldos
célzott. A kijárat! Mindketten futásnak eredtek arrafelé.
Megtorpantak. Távolabb, a folyosón ott állt Albert, az óriás.
Valahogy elkerülte a söntést és két társat is szerzett maga mellé.
Egyikük egy vastag hurkot tartott a kezében. És Albert is talált egy
furkósbotot. Amint megpillantotta prédáját, felemelte fegyverét.
Oldalán két társával lassan, peckesen közeledett a söntéshez.
Isabel és a zsoldos visszahátrált. Csendben álltak a söntés közepén.
Tudták, hogy csak három úton lehet kijutni. A tőlük balra esőben már
szinte elérte őket a koldusokból összeállt kis csapat. A sarkon túliban
Albert és segítői közeledtek. Úgyhogy csak a harmadik, a középső
téglaátjáró maradt. De egyikük sem tudta, hova vezet. Nagyon sötétnek
tűnt, mintha nem is használnák. Lehet, hogy egy másik bezárt ajtónál ér
véget, és akkor ott az üldözőik lecsapnak rájuk. Nem volt kétséges,
hogy a tollas sapkájú főnök − a bosszúvágytól őrjöngve − lemészárolná
őket. Egymásra néztek. Csapdába estek.
Még a zsoldos is mintha megbénult volna. Isabel a kabátját markoló
kezére nézett és látta, hogy remeg.
Aztán hirtelen nagy recsegés-ropogás hallatszott. A zsoldos akcióba
lendült. Asztalokat borított fel, cserépedényeket zúzott össze, hordókat
gurított arrébb − nyilvánvalóan azért, hogy minél több akadályt állítson
üldözőik útjába. A nagy zajt túlkiabálva Isabelnek is szólt, hogy kövesse
példáját. Akármennyire reménytelennek látta is a lány a helyzetet, még
mindig jobb, mint csak állni és a halálra várni, gondolta. A kabátját
félredobva elhajított egy széket, az asztalokról korsókat söpört le,
felborított egy nagy söröskancsót. A szoba egyre sötétebb lett. Isabel
körbenézett és látta, miért: a zsoldos a kardjával sorra levágta a gyertyák
pislákoló végét, kioltva a lángjukat. Az elhalványuló fényben Isabel
látta a sárga tollas főnököt, amint futva jön a folyosóról… látott egy
meztelen felsőtestű férfit, aki ijedt arccal bukkant fel a beugróból…
látta Albertet a barátaival, amint befordulnak a sarkon. Aztán elsötétült
a szoba. Isabel mozdulatlanul állt, de érezte hogy a tagjai továbbra is
reszketnek, miközben hallotta az üldözőiket, amint mindkét oldalról
beleütköznek a széjjelhányt akadályokba és egymásnak kiáltoznak:
– Hol vannak?
 – Nem látom őket.
– Albert, hozz egy fáklyát!
– Honnan?
– A kétpennys zárkából.
– Rendben!
– Siess!
Egy mély férfihang méltatlankodott a beszögellés bejáratánál: − Mi
az ördög folyik itt?
– Csak egy kis csetepaté, kedves − mondta egy asszony a
részegségtől akadozó nyelvvel. − Ne törődj velük. Gyere vissza.
Valaki keményen megragadta Isabel derekát. Mielőtt még levegőt
vehetett volna, egy nagy kéz tapadt a szájára. Félig felemelve több
méterre hátravonszolták. Egy borostás áll súrolta a fülét és egy nyers
hang suttogott bele − Feküdjön a hátára, tegye szét a lábát, és meg ne
mukkanjon!
Isabel megértette. A félelemtől még mindig reszkető tagokkal
megtette, amire kérték, még a szoknyáját is felhúzta, igaz csak a térdéig.
A közelében a sötétben párok neszezése hallatszott. A mély hangú férfi
ingerülten káromkodott, de a többi pár csak részegen nevetgélt, és
zavartalanul folytatta a szeretkezést, miközben a beszögellésen kívülről
továbbra is tompa puffanás és átkozódás hangjai hallatszottak.
Isabel mozdulatlanul feküdt a kőpadlón. Messze, a szoba szemközti
oldalánál egy makacs gyertya őrjítő módon sisteregve újra lángra
lobbant, véget vetve az oltalmazó sötétségnek. Gyenge fényében Isabel
homályosan látta maga fölött a zsoldos fejének és vállának sötét
körvonalát. A férfi éppen lecsatolta a kardját. A padló sötétségébe
olvadva melléje térdelt, és Isabel hallotta a halk kaparó hangot, amikor a
kardját a fejéhez fektette. Aztán csendben kibújt báránybőr kabátjából.
A lány érezte a bőr átható szagát maga fölött, amint a zsoldos a kabátot
a kardja fölé dobta, hogy elrejtse. A férfi teljes testével Isabelre
nehezedett. Meleg lehelete a lány arcát érte, lélegzete egyre szaporább
lett, mintha szerelmi mámorban égne. Mozdulatlanul és csendben
feküdtek, szívük egyszerre dobbant.
– Ne várjunk a fáklyára! − kiáltotta egy férfi a szobában. − Vedd fel
azt a gyertyát!
– De melyik úton mehettek?
 – Nem mellettünk, az biztos!
– Nem is a mi utunkon!
– Biztos a konyhákhoz vezető átjárón menekültek − mondta Nan, a
lány.
A konyhák! Isabel a fogát csikorgatta mérgében, amiért
elszalasztották ezt a menekülési lehetőséget.
– Fussunk utánuk? − kérdezte egy férfi.
– Először nézzünk itt körül.
Isabel felismerte a főnök hangját.
Visszatartotta a lélegzetét. A zsoldos összegörnyedt háttal feküdt
fölötte, és a jobb karját a lány feje mellé támasztotta, hogy ne az egész
súlyával nehezedjen rá. Így a válla eltakarta a lány arcát. Isabel nem
láthatott semmit, de mindent hallott. A lépések közeledtek a beugróhoz!
– Törődjön a maga dolgával − zúgolódott az egyik enyelgő férfi a
padlóról.
– Fogja be a pofáját − mondta a főnök.
Isabel hallotta, amint a csoszogó lépések közelednek. A zsoldos a bal
kezével letépte ingvállának az egyik oldalát, szabaddá téve a jobb
mellét. Isabel alig tudott elfojtani egy meglepett kiáltást. A férfi keze
lenyúlt és durván feltolta a szoknyáját, lemeztelenítve egyik lábát,
amelyet aztán a térdhajlatánál fogva a saját combja mögé húzott. Isabel
hallotta, hogy a beugró másik végén a hordókat forgatják fel − már ilyen
közel vannak! És valaki a gyertyával nyilvánvalóan meggyújtotta az
egyik mécsest a falon, mert a beugróban egy kicsit világosabb lett.
Isabel szorosan becsukta a szemét, gyermek módjára azt képzelve:
hogyha ő nem lát, őt sem látja senki.
– Hogy néz ki? − kérdezte egy férfihang.
– Egy termetes barom.
– És Kitt kése megszúrta a vállát − csipogta a lány.
– Igazad van, Nan! − értett egyet a főnök vad buzgalommal. −
Biztosan vérzik!
Isabel éppen az arca előtt látta a férfi zekéjén átütő sötét vérfoltot.
Gyorsan átkarolta a vállát, mintha szerelmi szenvedélyből tenné. Széles
kézelője eltakarta a foltot. A kis nyomás okozta fájdalomtól a férfi
halkan felnyögött. A homloka önkéntelenül a lány keblére hanyatlott.
Újabb nyögés kíséretében a szája kinyílt a lány mellbimbója körül. Az
új érzéstől meglepődve a lány is eltátotta a száját. A férfi keze
beleszántott a hajába, összekuszálva az arcán.
A hajszálai között látta, hogy a mozgó gyertyafény pont fölötte
világít. Körberagyogta a zsoldost is, amint felemelte a fejét és
felcsúsztatta a kezét, végig a lány meztelen combján majdnem egészen a
csípőjéig. Isabel arcával a férfi jobb válla alá bújt. Borostás arca a fülét
súrolta. Üldözőik lábai pont mellettük dobbantak. Látniuk kell, hogy ő
az, akit keresnek!
– Húzd el a beled! − morogta egy heverésző férfi a szeretkezők
közül.
– Úgy van − csatlakozott hozzá egy nő a padlóról. − Akárkit is
keresnek, nincs itt.
– Csak vesztegetjük az időnket − mondta Nan. − Mondom nektek,
hogy a konyhák felé inaltak el.
A szoba távolabbi végében lábdobogás hallatszott és fény villant,
amikor egy elfulladó hang bejelentette: − Itt a fáklya!
– Igaza van Nannek − mondta a főnök parancsolón. − Mindenki a
konyhai átjáróhoz! Egy véres karú férfit keressenek!
Az üldözők elsiettek. A fáklyafény elhalványult. Csend borult a
söntésre. Csak egy gyertya pislákolt. A sarokban egy nő vihogott.
Isabel a zsoldos alatt fészkelődni kezdett. Az még mindig a jobb
oldali, ép karjára támaszkodott, de nem mozdult. Pedig − gondolta a
lány − most már bizonyára biztonságosan elmehetnének. Elkezdte
visszahúzni a férfit átölelő lábát. Mozdulata hatására a férfi keze a
meztelen combján lejjebb csúszott. A lány önkéntelenül is
beleborzongott. A férfi keze megszorította a combját. Ez valami jel
lenne? Talán arra akarja figyelmeztetni, hogy még nem múlt el a
veszély? Mozdulatlan maradt.
A félelem pillanataiban nem volt rá képes, de most érzékelni kezdte a
férfi tenyerének kérgességét és melegét. Tudatosult benne feszülő
mellbimbójának bizsergése a durva zeke alatt. A férfi izgalmának
vitathatatlan bizonyítékát is érzékelte, bár szoknyája a térde fölött
szorosan kettőjük közé feszült. És milyen tréfát űz vele a saját teste,
hogy ilyen szégyentelenül elöntik a forróság hullámai? Miféle bujaság
ez benne, hogy ilyesmit érez? Csak két napja, hogy Mosse brutálisan
megbecstelenítette, mégis most…
 Hirtelen inkább szégyenében, mint félelmében elkezdte magáról
lelökni a zsoldost. De az nehéz súlyával továbbra is rajta maradt,
mozdulatlanul.
– Valverde mester − suttogta szigorúan −, elmentek!
A férfi nem mozdult. Újabb félelem hasított belé: talán a sebe miatt
túlságosan legyengült?
– Valverde mester!
A zsoldos felemelte a fejét. Bágyadtan pillantott le a lány gyertyától
megvilágított bőrére.
Isabel hirtelen felrántotta az ingét, hogy eltakarja a mellét. Lelökte
magáról a férfit. Látta, hogy a feje mellett a férfi padlóra támaszkodó
jobb keze még mindig a kardját markolja. Egy pillanatra sem engedte el.

Isabel mérgesen csörtetett át az olvadó hólétől latyakos

börtönudvaron Leveland asszony szobája felé, miközben a kabátját
maga köré tekerte. Egész teste összerándult, amikor csupasz és sebes
lábát átjárta a jeges hideg, de ez csak tovább fokozta eszeveszett dühét.
A zsoldos a nyomában lépkedett. A börtönkapitány ajtaja előtt megfogta
a karját.
– Ne tegye ezt − mondta. − Menjünk innen, most rögtön.
– Azután, amin keresztülmentünk? − kiabálta a lány. Bevonszolta
magát az ajtón. A börtönkapitány és a kapus meglepetten fordult hátra.
Az öltözete alapján egy tisztviselőnek látszó fiatalember fölött álltak,
aki a padlón térdelt és nyöszörgött a félelemtől, miközben az egyik
termetes törvényszolga hátracsavarta a kezét.
Isabelből csak úgy dőlt a felháborodott panasz, amikor beszámolt a
börtönkapitánynak a gyalázatos gaztettről.
– …a bandát egy gonosz kis ember vezette, a sapkáján sárga tollal −
fejezte be levegő után kapkodva.
Leveland asszony homlokát ráncolva, összeszorított szájjal lépett
előre. Alaposan szemügyre vette Isabel szutykos lábát, piszokfoltos
szoknyáját, borzas haját.
– Mindent elvettek? − kérdezte. − Egyetlen ékszer sem maradt, hogy
kiegyenlítse a díjat?
– Mi a csodáról beszél? Miféle díjat?
– Hát természetesen ami a fáradozásomért jár, amiért elkísértem. És a
türelmemért, kisasszony, amely fogytán van. Még egy gyűrűje sincs?
– Asszonyom, nem hallotta, amit mondtam? Megtámadtak! És a
férfit, aki a védelmemre kelt, megsebesítették! Kötszerre van szüksége
és… − körbenézett. A zsoldos nem jött be. Látta, hogy az ajtón kívül
hátramaradt. Hirtelen felfogta elhamarkodott tettének ostobaságát;
veszélynek teszi ki a férfit. Lenn, a köznép cellájához vezető folyosón a
zsoldos megölte a suhancot, és egyébként is körözték. Isabel érezte,
hogy borzasztó hibát követett el azzal, hogy berontott ide.
– Senki sem kényszerítette, hogy lemenjen sétálgatni − mondta a
börtönkapitány sötéten −, méghozzá megfelelő kíséret nélkül. − Apró
mellei fölött keresztbe fonta a karját. − Felfordulást okozott a
börtönömben, kisasszony. Eddig még nem fordult elő ilyesmi. Azt
ajánlom, hogy tűnjön el. De előtte kérdem, mégis hogy óhajtja kifizetni,
amivel tartozik nekem?
– Mondom, hogy kiraboltak! Semmim sem maradt!
A börtönkapitány beletörődve horkantott.
– Én vagyok az, akit megloptak − sziszegte. Visszalépdelt a
nyöszörgő tisztviselőhöz, és a válla fölött odavetette Isabelnek. −
Szerencséje van, hogy ma nagyon elfoglalt vagyok. − A kapusára nézve
az állával Isabel felé bökött. − Tipton, dobja ki ezt a söpredéket.

17.
FELFEDEZÉSEK

– A fogadóstól tudom, hogy itt találom − mondta Isabel a Vasmacska

fogadó istállójának ajtajában megállva, a kezében egy lazán
összekötözött batyuval. − Nem kellene Woodbine-nal bajlódnia, a
fogadós lovászának a dolga ez.
A zsoldos átpillantott rá a kanca széles tompora felett, de
rendületlenül kefélte tovább annak fényes lágyékát, miközben a ló
szénát legelt.
– Inkább én gondozom − jelentette ki.
Isabel hallotta, amint a feltámadó esti szél felkavarja a havat az
udvaron. Nem sokkal az után kezdett el esni a hó, hogy a zsoldossal
együtt kidobták őket a Fleetből. A lány vacogva ült a szállingózó
hópelyhek alatt egy cserzővarga büdös ökrösszekerén, amelyet a
zsoldos leintett, hogy visszavitesse magukat a fogadóba.
Összevagdosott lába már majdnem teljesen érzéketlenné zsibbadt, mire
a fogadóba értek, és kevés tartalék pénzéből még új csizmára is kellett
költenie, amelyet a sarki suszternél szerzett be.
– Csukja be az ajtót − szólt rá a zsoldos.
Isabel becsukta, és belépett a lámpással megvilágított istállóba.
Woodbine-on kívül csak egy fekete paripa és egy tarka póni álldogált
még ott szénát rágcsálva; Isabel közeledtére felkapták a fejüket, és
körülnéztek. A lány átnyújtotta a zsoldosnak a batyut, amely a férfi
zekéjéből és kabátjából állt. A cselédlány előzőleg madzaggal átkötötte,
és már indult is kifelé a fogadóból, hogy átvigye az istállóba, amikor
Isabel megállította, és átvette tőle a csomagot.
– A lány mindkettőnek megvarrta a vállát − mondta Isabel. Hirtelen
felvillant az előző éjszaka emléke, amikor együtt látta a zsoldost a
cselédlánnyal, és elpirult. − De tartok tőle − tette hozzá −, hogy a
vérfoltok nem jönnek ki belőlük.
A férfi letette a kefét, átvette tőle a batyut, és kicsomagolta. A
kabátot egy felállított hordóra dobta, de a zekét a kezébe vette, és
kotorászni kezdett a belsejében, látszott, hogy keres valamit.
– Mi az? − kérdezte a lány.
– Papírok. − Félig kihúzott egy piszkos papírköteget, de éppen csak
annyira, hogy meggyőződjön a meglétéről, aztán rögtön vissza is
tuszkolta. Felhajította a zekét a rekesz alacsony falára, majd ismét
kezébe vette a kefét.
– Az az életelve, hogy senkiben nem szabad megbízni? − kérdezte
Isabel.
– A bizalom… un lujo… − kereste a megfelelő angol szót − luxus.
Visszatért a munkájához.
Isabel felült a hordóra, és ölébe vette a zekét. Sok mindent meg akart
vele beszélni, de nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. A férfi térdnadrágot
és inget viselt − azt a nyeregtáskából kivett tiszta inget, amelyet az
apjának hozott. Nemrég szólt a cselédlánynak, hogy vigye a férfi
szobájába, és cserélje ki a véres inget; most, ahogy az ing nyitott
nyakára pillantott, egy kötést fedezett fel a férfi sérült vállán. A
cselédlány valószínűleg a szobájában maradt, és segített neki a
kötözésben, gondolta, és elfordította a fejét.
A szeme elkalandozott az abrakoló lovak fölé, az egyik tetőgerenda
alatt függő fecskefészekre, majd a sarokban a szalmán alvó kis
istállófiúra. Száraz sárdarabokat csipegetett le szórakozottan az ölébe
vett zeke ujjáról.
A zsoldos rápillantott munka közben.
– Jobban van már?
– Ó, persze − mondta gyorsan. − Csodálatosan jólesett a fürdő és
utána a forró galambpite.
Amikor visszaértek a fogadóba, Isabel rögtön leráncigálta mocskos
göncét és megfürdött. Lizzy, a fogadós gyermeke hozott neki egy
orgonaillatú szappant, amellyel hajat mosott, majd az otthonról hozott
tiszta ruhájába − egy rózsaszínű gyapjúszoknyába és ingmellbe − bújt.
A lány megállapította, hogy a férfi is megfürdött és megborotválkozott.
Most látta első alkalommal ilyen tisztán az arcát.
– Fáj a sebe? − kérdezte.
A férfi megrázta a fejét.
– Csak sok vért veszítettem.
Majd Isabelre nézett és hűvösen hozzátette: − Gracias. Köszönöm az
inget.
– Én tartozom köszönettel önnek. Ha nem mondta volna, hogy
hagyjam itt a pénzem nagy részét, mielőtt elindultunk a Fleetbe, most
egy templom előcsarnokában húzhatnánk meg magunkat éjszakára. −
Aztán halkan hozzátette: − És köszönöm, amiért megmentette az
életemet. − Mosolyt erőltetett az arcára. − Egy ing nem nagy jutalom
érte.
A zsoldos nem válaszolt.
– Természetesen − tette hozzá gyorsan − nem ez lesz az egyetlen
jutalma. Bár egyre fogy a pénzem, apám megfizeti, ahogy ígértem,
amint megtaláljuk őt. − Amíg fürdött, elgondolkodott ezen. És azon is,
hogy a férfi milyen veszélyeknek teszi ki magát azzal, hogy segít neki.
Igaz, ő is hálával tartozik neki, hiszen kioldozta a láncait a colchesteri
börtönben, mégis a férfi rendkívüli kockázatot vállalt a kedvéért, és ez
őt mélyen lekötelezi. És még valami, ami felkeltette a figyelmét.
Egyértelműen kiderült, hogy nem az a barbár alak, akinek először nézte.
Eddig becsülettel kiállt mellette. Ma pedig nemcsak bátorságról, hanem
gyors és okos észjárásról is tanúbizonyságot tett, amikor elbújtatta
magukat a szeretkező párok közé. Őrjítő szégyenérzés fogta el, amikor
visszaemlékezett a férfi ránehezedő testére, a kezére, amint hozzá ér, a
szájára… Lesütötte a szemét.
Isabel ismét a zeke ujján matatott.
– Tulajdonképpen ezért is jöttem, hogy beszéljek önnel. Az apám
miatt. Nem biztos, hogy helyes, amit teszek.
A férfi félbehagyta a munkát.
– Csak nem akarja feladni?
– Nem, persze hogy nem. Egyszerűen arról van szó, hogy én… nem
vagyok jó ebben. Ön pedig az. Vagyis tudja, hogy mit csinál, ismeri
ezeket a helyeket, ezeket az embereket.
– A bűnözőket? − kérdezte halványan elmosolyodva.
Isabel érezte, hogy akaratlanul is megsértette.
– Csak annyit tudtam elérni − mondta elpirulva −, hogy majdnem
megölettem magam. És önt is.
– Figyelmeztetett a késre, eltakarta a sebemet, és nyugton maradt. Jól
csinálta.
Isabel váratlan örömet érzett a férfi dicséretétől.
– Van még valami − folytatta. − Holnap más dolgom lesz; sürgős
elintéznivaló a városon kívül. − Valóban sürgős, gondolta; át kell adnia
De Noilles üzenetét Wyattnek Rochesterben. − Tehát azt szeretném, ha
holnap reggel egyedül folytatná apám keresését. Még hátravan a
Marshalsea, a Newgate és a Ludgate börtön. Azt javaslom, hogy kezdje
a Marshalsea börtönnel… − Elhallgatott, nagyon jól tudta, hogy nem
elég jártas a börtönök világában ahhoz, hogy ő diktálja a napirendet,
majd halkan hozzátette: − Tegyen mindent úgy, ahogy jónak látja.
Rendben?
A zsoldos ránézett, karját a ló tomporán pihentette.
– Pénzre lesz szükségem − mondta. − Ahhoz, hogy bejussak, és hogy
megvesztegessek embereket, ha kell.
– Igen, persze. Hagyok itt némi pénzt.
– Visszajön holnap, miután elintézte a dolgát?
– Igen. Valószínűleg elég későn. Ha megtalálja az apámat − és
imádkozom, hogy így legyen −, jöjjön egyenesen ide vissza. Aztán
megbeszéljük, hogyan szabadítsuk ki. − Bizonytalanul elhallgatott. − Ez
ésszerű terv?
A férfi bólintott.
– Akkor jó − mondta Isabel.
A zsoldos letette a kefét, majd felvett egy patakaparót.
– Magával viszi a lovat holnap? − kérdezte.
– Igen.
– Akkor szólok a fiúnak, hogy adjon neki zabot.
– Köszönöm.
Háttal a ló mögé állt, felemelte és a lábai közé vette a patáját, és
nekilátott a tisztogatásnak a kaparóval. A hosszú kötélre kikötött ló
lustán a másik oldalára helyezte a testsúlyát, jól tűrve a műveletet, és
folytatta az evést. Isabel éppen szemben állt a zsoldossal, és nézte,
ahogy dolgozik. Meglepődött, hogy mennyire megkönnyebbült ettől a
gyors megállapodástól. Fellélegzett a gondolattól, hogy számíthat
valakire. Jó érzés volt, hogy van egy barátja.
De a barátnak kell hogy legyen neve is. A zsoldos: eddig így gondolt
rá. De ez most már nem maradhat így.
– Mi a keresztneve? − kérdezte.
A férfi csodálkozva nézett fel.
– Carlos.
– Hívhatom így?
A férfi vállat vont.
– Ezt beleegyezésnek veszem − mondta kesernyés mosollyal. Kurta-
furcsa modora már nem okozott meglepetést. − Engem pedig úgy
hívnak, hogy…
– Isabel.
– Igen. − Elgondolkodott, vajon honnan ismerheti a nevét, aztán
hirtelen eszébe jutott, hogy az apja a nevét kiabálta, amikor meglátta őt
a börtönőrrel. Görcsbe rándult a gyomra Mosse emlékétől, szinte
hányinger kerülgette. És milyen megalázó, hogy Carlos végignézte az
egészet. Bármiről tudna beszélni, csak arról nem. − Jól ismeri a lovakat,
ugye? − váltott gyorsan témát.
A férfi állával a sarokban alvó istállófiú felé bökött.
– Ennyi idős korom óta.
– Mint ez a kis lelenc? Nem lehet több ötévesnél. A szülei nem… −
Elhallgatott, eszébe jutott, hogy milyen ostobán megsértette tegnap a
szüleivel. − Sajnálom − motyogta −, elfelejtettem.
Nem úgy nézett ki, mintha Carlos megbántódott volna.
– Anyámnak volt egy öreg lova − mesélte, ahogy felvette a kaparót.
− Azzal ment a katonák után Kasztília környékén. A batyuinkat
hamarabb feldobtam arra a gebére, mint ahogy beszélni tudtam. És
amikor ennyi idős voltam − ismét a fiúra pillantott −, anyám egyik
kliense egy német reiter kapitány volt, egy kürasszír. Én gondoztam a
harci lovait.
– Mi az a kürasszír?
– Könnyűlovas. A kürassz páncél, itt. − Az egyik kezében még
mindig a ló lábát tartotta, a másik kezével gesztikulálva a mellvért és a
hátvért helyére mutatott. − A reiter pedig… tud németül?
– Igen. Lovas, ugye?
Carlos bólintott.
– Huszár. A kürasszír egyfajta reiter. Lándzsával és pisztollyal
harcol. Amikor a kapitány felvett, az anyám elment.
– Elhagyta?
A férfi egy kavicsot piszkált ki a patából.
– Így volt a legjobb. Nem sokkal később a kapitány fegyverhordója
pestisben meghalt, és én kerültem a helyére.
– Együtt élt a kapitánnyal?
– Egy pár évig. Megölték. Aztán egy spanyol lovag mellett
dolgoztam. Áthajóztam vele az óceánon. Spanyol hódítók voltunk.
Isabel szeme elkerekedett.
– Azt akarja mondani, hogy az Újvilágba hajóztak? Peruba?
Carlos bólintott.
– Francisco Pizarróval.
– De akkor még gyerek lehetett,
– Nyolcéves voltam, azt hiszem. Elég idős ahhoz, hogy belefújjak
egy kürtbe, és gondozzak egy lovat.
Letette a ló patáját, felegyenesedett, és nyers hangja most hirtelen
megváltozott, sokkal melegebbé vált, amint felidézett egy emléket.
– Cajamarca. Ott tapasztaltam meg a lovasság erejét. Százhetven
spanyol lovas és ötezer indián gyalogos. − A kezével gyors, vízszintes
mozdulatot tett és mosolygott. − A lovasok győztek.
 Isabel elámult. Olvasta korábban az Inka Birodalom felett huszonkét
éve aratott, szinte mitológiai győzelemről szóló beszámolókat.
Maroknyi serege élén a spanyol Pizarro Cajamarcánál foglyul ejtette
Atahualpát, az inkák vezérét, és katonáival egy több milliós lakosú
földterület felett vette át az uralmat, egy különös civilizáció felett,
amely azelőtt nem ismerte a kereket és a lovat. És Carlos kürtösfiúként
részese volt ennek a legendás hadjáratnak.
– Micsoda hőstett volt − mondta Isabel − ekkora túlerővel szemben!
– Mindig lehet győzni − jelentette ki Carlos, majd olyan hangon tette
hozzá, mintha leckét sulykolna: − Rajtaütéssel és könyörtelen
letámadással.
Isabel elbűvölten kérdezte: − Milyen volt az Újvilág?
– Csodálatos − mondta a férfi elérzékenyülve. − Az altiplanók, a
fennsíkok olyan magasak és a levegő olyan ritka, hogy az ember látja,
ahogy az erős szél meghajlítja a füvet, de nem hallja a süvítését.
A lány számára ez gyönyörűen hangzott.
– Sokáig volt ott?
Carlos megrázta a fejét, és lehajolt, hogy felemelje a ló másik patáját
a tisztogatáshoz.
– Trujillóval, a lovaggal jöttem el onnan. Ő hazahajózott
Spanyolországba a partéjával, az inkáktól szerzett ezüstzsákmányával.
Ettől nagyon meggazdagodott. Többé már nem volt szüksége harci
lovakra. És rám sem.
– Mit csinált ezután? Olyan fiatal volt.
– Egy olasz kapitány könnyűlovas seregébe álltam be. Éveken át a
császár területein harcoltunk. A kapitány belehalt mellkasi sérülésébe
Mainzban, amikor én − gondolkodott egy pillanatig − diecisiete,
tizenhét éves voltam. A lova rám maradt. Egy nagy és bátor clevelandi
fajta. A földön fekvő ellenséget még páncélzatban is szét tudta zúzni a
patáival. Nem ismert félelmet.
Isabelnek mosolyognia kellett ettől a hirtelen közlékenységtől. Talán,
gondolta jól szórakozva magában, csak akkor van így, amikor lovakról
beszél.
– Mi történt vele? − kérdezte.
– Kilőtték alólam egy Maastricht melletti hegytetőn lévő fenyvesben
elrejtett ágyúval a csatában. A golyó levitte az egyik mellső lábát.
 – Maastricht? Gyerekkoromban egy nyarat Maastricht mellett
töltöttem édesanyámmal. Barátainknál voltunk látogatóban, mezei
virágot és szamócát szedtünk. − Keserű-édes érzés fogta el, amikor
eszébe jutott az anyja. − És ahogy emlékszem − tette hozzá,
meglepődve a véletlen egybeesésen −, volt ott egy fenyőerdővel benőtt
hegygerinc. Gondolja, hogy ugyanazon a mezőn járhattunk mind a
ketten?
Pillantásuk találkozott, osztozva a csodában. Carlos fordította el
először a tekintetét.
– Adja ide azt a ráspolyt − mondta, miközben továbbra is a kezében
tartotta a ló patáját. − Ott van a párkányon.
Isabel felállt, átnyújtotta a kért szerszámot, majd újra leült.
– Szóval egész életében katona volt − mondta elmélázva.
Carlos bólintott, és simára csiszolt egy kopást a ló patáján.
– De hogyan került Angliába?
– Egy kölni számvevőtiszt zsoldosokat bérelt az angol királynak.
Lovasságot állított fel a skótok ellen. Ennek már hat éve. Akkor a
császári seregben harcoltam Mühlbergnél, és az egész dögpénzemet új
felszerelésre költöttem. Munka után kellett néznem.
– Dögpénz? − vonta fel a szemöldökét Isabel. − Meg kell halnia,
hogy megkapja a fizetését?
A férfi elmosolyodott. Ez másodszor történik meg, gondolta Isabel.
Féloldalas mosoly volt, amely valahogy illett marcona arcához.
– Nem − magyarázta. − Dupla fizetés. A toborzó tisztek ezzel
csábítják a seregbe a katonákat, akik… − ismét kereste a megfelelő szót
− experimentado…
– Tapasztaltak?
– Si. − Vállat vont. − De a zsoldomat elköltöttem. És addigra
legyőztük a császár ellenségeit Mühlbergnél, így a dolgok nyugodtak
voltak.
– Így hát Skóciába hajózott?
A férfi bólintott.
– Átvittem egy könnyűlovas sereget.
– Ön vitte át őket? Mint kapitány?
Egy még meglepőbb kép kezdett kibontakozni a férfiról.
Carlos bólintott.
 – A skót hadjárat után a katonák nagy része hazament. Én ott
maradtam Northumberland hercegének a seregével, és Kelet-Angliában
járőröztem.
– A dolgok nyugodtak voltak − ismételte el Isabel az imént
elhangzott mondatot. − Milyen különös. A legtöbb ember békéért
imádkozik. Ön pedig a háborút keresi.
A férfi elengedte a ló patáját és felegyenesedett, könnyítve fájó
vállán. − Most nem bánnám, ha egy ideig béke lenne.
– Azt akarja mondani, hogy felhagy a háborúskodással?
Carlos felmordult.
– A munkával felhagyni luxus lenne. Csak az teheti meg, akinek tele
a bukszája. Vagy földje van.
Elkomorodott az arca. Arrébb rúgott egy száraz trágyadarabot, és
halkan, keserűen így szólt: − Néhány hónapja kaptam pénzt is és földet
is. − Úgy tűnt, mintha folytatni akarná, de aztán elhallgatott. Átjött a ló
mellső lábához, és felemelte, majd nekilátott a ráspolyozáshoz.
De Isabel kíváncsisága egyre fokozódott.
– Földet kapott? Hogyan történt?
A férfi felpillantott a lányra.
– Northumberlandtől kaptam jutalmul. Egy tengerparti földbirtok.
Odaköltöztem. Meg akartam állapodni, lovakat akartam tenyészteni. −
A keserűség ismét visszalopakodott a hangjába. − De valaki elvette
tőlem a birtokot.
– Valaki? Úgy látszik, örömét leli a titkolózásban. Ki?
Carlos vállat vont.
– Nem érdekes.
Letette a ló patáját.
– De azért megpróbáltam megfékezni.
– Értem − válaszolta Isabel egy ravasz félmosollyal. − Már láttam,
milyen az, amikor megfékez valakit.
Carlos röviden felnevetett. Isabel is vele nevetett. Abszurd dolog
volt, hogy gyilkosságon nevetnek. Ugyanakkor jó érzés is, igazi
megkönnyebbülés. Találkozott a tekintetük. A férfi még mindig
nevetett. Isabel elképzelte, hogy Martin néz rá ugyanígy. Ettől
elkedvetlenedett, mintha valamilyen meghatározhatatlan módon
megcsalná Martint. Hirtelen felállt, letette a kabátot, és a kanca melletti
cölöpön lógó, összegabalyodott bőrhámok felé indult. Lassan
bogozgatni kezdte őket.
– Hamarosan férjhez megyek − mondta hirtelen. − Amint vége ennek
az őrületnek.
Nem kapott választ. Amikor újra Carlosra nézett, a férfi éppen a ló
sörényét kezdte kefélni. A mosoly eltűnt az arcáról. A lány nézte,
ahogyan kefével az egyik kezében ápolja a sörényt, a másikkal pedig
simogatja a ló fényes nyakát. Észrevette, hogy a ló izmai megremegnek
a férfi kezének érintése alatt. Eszébe jutott, hogy ezek a kezek nemrég
az ő testén vándoroltak a söntés padlóján, és megborzongott. Persze
hideg is van itt az istállóban, magyarázta magának a dolgot, és a
köpenye nélkül jött ki. Nem értette, hogy a férfi hogyan érezheti jól
magát egy szál ingben. Talán mert dolgozik. Carlos ugyanolyan
csendes, kiismerhetetlen lett, mint korábban. Ismét az idegen,
kifürkészhetetlen vonásai kerültek előtérbe.
– Mindig pénzért harcolt? − kérdezte.
A férfi nem nézett rá.
– Mi másért? − Visszatért a szokásos szűkszavúsága.
– Mi másért? Például az igazságért. Mint Wyatt és az én… mint a
felkelők. Egy ügyért.
– Olyan nincs.
– Dehogy nincs! Ezek szerint anélkül harcolt éveken át a császár
oldalán, hogy hitt volna az igazában?
– A háborúk a földért folynak. Vagy a hatalomért, de az ugyanaz.
– Pénzért bárki ellen harcol, ha azt mondják, hogy harcoljon?
– Ez az életem.
– De hát ez helytelen.
A lány vádja mintha sokáig ott lebegett volna a fagyos levegőben. A
kanca dobbantott a lábával. Carlos megvető pillantással nézett fel.
– Ön sem tesz másként − mondta.
– Hogyan?
– Ön is azt csinálja, amit mondanak. Az apja tartja el, igaz? Eteti,
ruházza, ön pedig ennek fejében engedelmeskedik neki.
Isabel cinikus mosollyal reagált.
– Történetesen éppen most szegtem meg azt a parancsát, hogy
Antwerpenbe menjek.
 – Az apja valószínűleg nem örülne ennek.
Isabel rábámult.
– És ha majd férjhez megy − folytatta tovább −, ugyanígy él majd
akkor is. A férje eteti, ruházza és védelmezi, igaz?
– Természetesen.
– Ön ezért cserébe az ágyába bújik, vezeti a háztartását és neveli a
gyerekeit.
– De én ezt így akarom. Ez az én választásom.
– Amennyiben azt választja, amit a hatalmon lévő akar. De mi
történne, ha az apja akarata ellen menne férjhez? Az apja kidobná önt.
És ha férjhez megy, mi történik, ha egy másik férfi ágyába fekszik? A
férje kidobja. Ugyanazok a szabályok érvényesek önre is és rám is. Az
emberek azt teszik, amit tenniük kell. Azért, hogy megéljenek.
Isabel hitetlenkedve pislogott.
– Ezzel a mércével mérve ha ön zsoldosnak nevezi magát, akkor
engem meg szajhának.
– Én zsoldos vagyok.
Nem volt nehéz levonni a következtetést. Isabel keze már lendült is,
hogy pofon vágja a férfit. Carlos elkapta a csuklóját, és a kezében
tartotta.
– A szavak − mondta nyugodtan − nem jelentenek semmit. Az
számít, hogy mit cselekszünk.
Isabel rántott egyet a karján, hogy kiszabadítsa a csuklóját.
Könyökével lelökte a szögről a hámot, amely csattanva esett le a földre.
A zaj megijesztette a kancát. Hatalmas fejével hátrafordult és nagy
erővel beleütközött Carlos sérült vállába. A férfi összerezzent a
fájdalomtól.
Isabelnek elakadt a lélegzete.
– Újra vérzik a sebe.
A férfi az ingén egyre terebélyesedő foltra nézett.
– Egy kicsit. Majd elállítom.
– Nem is kicsit. Ki kell cserélni a kötést. Jöjjön be.
– Először végzek a kanca körüli munkával − mondta.
– Semmi értelme. Szólok az istállófiúnak, hogy fejezze be. −
Megfogta a férfi könyökét. Carlos megmerevedett. Isabel szigorúan
ráparancsolt. − Jöjjön be. Semmit hasznát nem veszem, ha elvérzik.
 Carlos nyugtalanul várakozva állt az ágya mellett a szobájában,
miközben Isabel felvágott egy vászonlepedőt, hogy kötést készítsen
belőle. Letette az ollót, és tépni kezdte a vásznat. Az asztalon álló
gyertya fényében a férfi elnézte az arcát. El akart menekülni a lánytól, a
barátságos közeledésétől, amellyel teljesen megszédítette az istállóban.
És leginkább annak az emlékétől akart elmenekülni, amikor először látta
őt; amikor Mosse magáévá tette. A lány akkor gyakorlatilag meztelen
volt, és ezt a képet nem tudta kiverni a fejéből. És aztán ma délután a
Fleetben, érezni, amint alatta fekszik, szájába venni a mellbimbóját,
amely kemény volt, akár egy virág bimbója… A bevillanó
emlékképekre rögtön reagált a teste. Félrenézett, a gondolatait más
irányba próbálta terelni.
– Holnap már virradatkor elutazik? − kérdezte, és közben arra
kényszerítette magát, hogy a gyertya mennyezet felé gomolygó füstjére
koncentráljon.
– Igen − sóhajtott mélyet Isabel. − Az a baj, hogy egyszerre kellene
két helyen lennem. − A férfira nézett. − Előfordult már önnel, hogy
egymással ellentétes ígéretet tett két különböző embernek?
Hát persze, gondolta. Annak az embernek, aki megkeresett a
colchesteri börtönben, azt ígértem, hogy megölöm az apját; önnek
pedig azt ígértem, hogy megmentem. Csakhogy az az ember száz fontot
ígért. És most ezt kell szem előtt tartania.
– Nos − folytatta Isabel, a kötéscsíkot tépve −, tettem egy ígéretet,
amelyet be kell tartanom. Ám egy sokkal fontosabb ígéret, vagyis apám
megmentése, megakadályoz benne.
– Nem mindig lehet betartani az ígéreteket.
Felpillantott a férfira.
– Az ígéretek a legfontosabb dolgok − mondta egyszerűen. − Azok
különböztetnek meg bennünket az állatoktól.
Ismét tépni kezdte a csíkot.
Carlos szemöldökét ráncolva nézte a lányt. Amikor így beszélt − az
aggodalmai ellenére is ilyen meggyőződéssel −, a férfi mindig
összezavarodott, és úgy érezte, hogy kicsúszik a lába alól a talaj.
Ugyanezt érezte a börtönben is, amikor a lány arra kényszerítette a
fölötte álló, szitkozódó Mosse-t, hogy nézzen a szemébe. Valójában már
maga az ok is, amiért hajlandó volt kielégíteni Mosse-t, csodálkozásra
késztette: azért, hogy megmentse az apját. Ahogy elnézte, akaratlanul is
eszébe jutott Thornleigh. Miféle ember lehet az, akinek ilyen
szenvedélyesen hűséges lánya van?
– Az apja − kérdezte − hogyan került a börtönbe?
Carlosnak úgy tűnt, mintha Isabel most még vadabbul tépkedné a
vásznat.
– Az anyámra rálőtt egy férfi, majdnem meghalt. Az apám pedig
megölte a férfit, akit úgy hívtak, hogy Anthony Grenville.
Carlos meglepődött.
– Lord Grenville?
A lány felnézett.
– Ismerte?
– Ő vette el a földemet.
Isabel szeme elkerekedett.
– Őt fékezte meg?
– Nem őt, hanem az ügyvédjét.
– Ó, bárcsak Grenville-t ölte volna meg. Akkor a családom még
mindig békésen üldögélne otthon.
A férfi érzékelte, milyen feszült a hangja, mintha megpróbálná
visszatartani a sírást. A lány egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Grenville-ék − mondta visszanyerve önuralmát −, Lady Maud és a
fiai. Biztos vagyok benne, hogy ők bérelték fel azt a gyilkost a
börtönben apám ellen.
Carlos nem mondott semmit. A lánynak igaza lehetett; a látogató, aki
felbérelte, valamilyen úr szolgája volt.
– Nem fogják feladni − folytatta Isabel. − És a hatalom mögöttük áll.
A lányuk a királynő legjobb barátnője. Ezért meg kell találnunk apámat,
mielőtt még ők találnák meg. Érti? − Válaszra sem várva egy utolsót
rántott a csíkon, amely végleg levált a vászonlepedőről, majd színtelen
hangon így szólt: − Cseréljük ki a kötést. Fájhat a válla.
A férfi áthúzta a fején az ingét, és ledobta az ágyára. A sebe nem fájt
igazán, a kés éppen csak súrolta a vállát. A vérzés is elállt már. Éppen a
vérfoltos kötést fejtette le, amikor a lány odalépett hozzá. Észrevette,
hogy a lány a meztelen mellkasát bámulja. Már más nők szemében is
látta ezt a pillantást. Tudta, mit jelent. Talán ez volt a válasz. Talán ha
most magáévá teszi, örökre kiűzheti a véréből. Hagyta, hogy a vágy
ismét hatalmába kerítse.
Hirtelen mozdulattal megragadta a tarkóját, a másik kezével pedig a
fenekét, és magához rántotta a lányt. Az ágyékát szorosan nekifeszítette,
a felül lévő kezét lecsúsztatta a mellére.
Isabel hevesen kiszabadította magát a férfi szorításából.
– Hogy merészeli… − kiáltotta.
– Hogyan? Azt gondoltam…
– Mit gondolt? Hogy aléltan hullok a lába elé? Istenem, még az
üzekedő kutyák is kifinomultabbak!
Carlos elpirult mérgében.
– Mira! Azt gondoltam…
– Nos, hát ne gondolkodjon! Maga csak egy faragatlan tuskó. Nem
azért fizetem, hogy gondolkodjon.
A férfinak sikerült legyőznie a vágyat, hogy pofon vágja. A másik
vágyat, amelyet a lánynak a testéhez simuló puha teste gyújtott fel, nem
volt olyan könnyű legyőznie. És ez a vágy a lány sértéseivel szemben
nevetségessé tette − és még dühösebbé.
– Eljegyeztek! − mondta a lány, miután a szoba közepéig hátrált.
Talán azt hitte, hogy meg fogja erőszakolni, az isten szerelmére? Egy
pillanatra felülkerekedett benne a nyers ösztön, hogy megtegye.
Megtehetné. Kényszeríthetné, itt és most. A szitkozódása nyöszörgéssé
halkulna. Könnyű lenne, de nem lenne értelme. Amíg meg nem találja
Thornleigh-t, a lányra van utalva.
– Eljegyeztek − ismételte Isabel, mint valami imát, amellyel távol
tarthatja a gonoszt.
– Hallottam − mondta, és felkapta az ágyról az ingét. − De amint
látom, kénytelen egyedül átfésülni London patkányfészkeit, talán a
vőlegénye meggondolta magát.
– El kellett hagynia Londont. Nem tudja, mi történt velem.
– Szerencséje.
Carlos az ingével birkózott, kereste a nyakkivágást, de nem találta,
míg végül egy gyűrött gombócot forgatott a kezében. És a vér is
szivárogni kezdett a sebéből.
– Állj − szólt rá a lány békésebb hangon. − Nem hagyhatja így a
sebét.
 – Ennél csúnyább sebem is volt már − morogta Carlos.
– De ezt most miattam szerezte. Ami történt, az én hibám volt.
Mármint a Fleetben. Hadd kötözzem be, ennyivel tartozom. Legyen
szíves − sürgette. − Maradjon nyugton.
Carlos szót fogadott, megállt mozdulatlanul, legalább annyira
dühből, mint engedelmességből. Isabel olyan óvatosan közeledett felé,
ahogy ő egy félig vad lóhoz közeledne, amely csak egy pillanatra hagyta
abba a küzdelmet. Úgy nyújtotta felé a kötést, mint valami engesztelő
ajándékot. A férfi felemelte a karját, és hagyta, hogy a lány többször is
áttekerje a csíkot a vállán és a karja alatt. A lány végig a kötésen tartotta
a szemét, de még mindig szaggatottan lélegzett. Carlos a szoba túlsó
falát bámulta, próbálta nem észrevenni a lány mellének emelkedését és
süllyedését. Próbálta nem belélegezni a haja, a bőre illatát.
– Kész − mondta Isabel, rögzítve a kötést. De nem mozdult arrébb a
férfi mellől. A padlót nézte, és halkan megszólalt.
– Eljegyeztek. Ez az ígéret drágább az életemnél.
Felnézett. A szemük találkozott. A férfi a lány nyugtalan szemének
mélyét fürkészve hirtelen megértette, mit akart mondani − azt, hogy hű
marad a kísértés ellenére is. Hűség. Nőknél soha nem találkozott ezzel a
tulajdonsággal. A lány ismét bámulatba ejtette.
Isabel szája félig kinyílt, amikor levegőt vett, mintha még mondani
akart volna valamit, ő pedig érezte, hogy újra elönti a vágy. Magáévá
fogja tenni. Birtokolni fogja. A késztetés vad erővel ragadta magával.
Mégsem mozdult, mert nem volt képes rá. Mert még erősebben és még
érthetetlenebbül − hiszen eddigi életében ilyen érzés még soha nem
próbálta legyőzni a testi vágyat − azt akarta, hogy a lány ránézzen és
rámosolyogjon.
Elbátortalanodva fordult el tőle. Madre de Dios, csak egy módon
űzheti ki a véréből. Megöli az apját, átveszi a pénzt, és eltűnik ebből az
országból. Ma huszonnyolcadika van. A találkozót Gyertyaszentelőre
beszélték meg. Már csak néhány nap. Holnap meg fogja találni
Thornleigh-t, és megöli, amíg a lány távol van.
Hallotta, amint mögötte a lány kimegy a szobából.

A fáklyák lobogó fénye megvilágította a whitehalli palota egyik

udvarát, amikor egy csapat járőröző fegyveres katona elhaladt Mária
királynő ablaka alatt. A zajra a királynő felpillantott imádságos
könyvéből, a hóráskönyvből. Az ölébe tette a könyvet és felnézett
vőlegényére. Spanyolországi Fülöp hatalmas, életnagyságú, Tiziano
mester által festett képe dicsőségesen függött a falon.
Frances Grenville letette a tűt, amellyel az előtte álló hímzőkeretre
feszített kézimunkán szorgoskodott, és a királynő tekintetét követve ő is
a képre nézett. A festményt újév után hozták a császár
különmegbízottai; ez is részét képezte az eljegyzés hivatalossá
tételének. Frances tudta, hogy a királynő mennyire várta, hogy
megérkezzen a kép. Mária soha nem látta a férfit, akihez férjhez fog
menni. A királynő és tanácsosai hónapokon át vesződtek azzal, hogy
zöld ágra vergődjenek a császári követtel a házassági szerződés
feltételeiről: a cikkelyekről, amelyek megnevezik a herceg címeinek
pontos angol megfelelőit; a királyi háztartásban fontos szerepet betöltő
spanyol grandok pontos számáról; a házasságból született gyermekek
örökösödési jogairól, amelyek nem állhatnak ellentétben a Fülöp előző
házasságából származó Don Carlos jogaival; és arról, hogy az angol
kincstár teljes egészében angol ellenőrzés alatt marad. Mária tanácsa
úgy vélte, hogy ezek a feltételek elfogadhatók lesznek a kényes angolok
számára. Frances tudta, hogy a tárgyalások során a királynő úgy érezte,
mintha egy kereskedelmi tranzakció tárgyát képező árucikk lenne.
Egyedül ez a portré tette az eljegyzést emberivé, a vőlegényt pedig
valóságossá.
És a herceg nagyszerűen nézett ki. Magas, fiatal arcáról − a
huszonhét évével tíz évvel volt fiatalabb Máriánál − komoly
felelősségtudat sugárzott, amely tökéletesen megfelelt annak az
ideálnak, amelyet Mária a hithű uralkodóról alkotott.
– A szeme a legkifejezőbb, nem igaz, Frances? − kérdezte a királynő
még mindig a képen tartva a szemét. − A szemen keresztül sugárzik ki a
nemes lélek.
– Így igaz, hölgyem − Frances a tudata mélyére száműzte a gonosz
pletykákat, amelyek hozzá is eljutottak. A hercegnek állítólag már
tizennyolc éves kora óta szeretője az egyik udvarhölgy, Dona Ana de
Osorio. És Francesnek óhatatlanul is az volt a benyomása, hogy a
herceg tekintete inkább arrogáns, mintsem nemes. De hát, gondolta
magában mosolyogva, neki van saját vőlegénye. Edward, akinek olyan
igazi arisztokratikus a tartása, a jelleme pedig olyan jellegzetesen,
ismerősen angolos. Soha nem ejtene ki olyan szót a száján, amely
alááshatná a királynő herceg iránti rajongását.
– Tiziano mester nagy hozzáértéssel tapintja ki az emberek jellemét,
hölgyem − mondta Frances mosolyogva. − A nemes lelket csak ott festi
meg, ahol az tényleg létezik.
Mária örömteli arccal bólintott, és felsóhajtott. A két nő elégedett
pillantást váltott, és visszatért korábbi foglalatosságához, miközben a
fegyveresek elvonultak az udvaron.

Edward Sydenham a meztelen lányt bámulta a nappalija túlsó

végében. A lány négykézláb állt a kandalló előtt, és rémülten várta,
hogy mikor kell kielégítenie a férfit. Bár Edward szeme a lány rózsaszín
testére tapadt, nem igazán látta. A kinti lépcső felé fülelt, arra várt, hogy
az intézője visszaérjen a börtönből. Amíg Palmer be nem számol arról,
hogy sikerült megölni Richard Thornleigh-t, Edward semmi másra nem
tudott gondolni. Semmire, csak arra, hogy Thornleigh tanúvallomása −
ha a férfi életben marad − hogyan tenné örökre tönkre Edward életét.
Felkapott egy elefántcsont kést az előtte álló íróasztalról, és
szórakozottan a hüvelykujjához nyomta a hegyét. A sarokban álló
magas óra hangosan ketyegett; a ritmus, amellyel a pillanatok múlását
jelezte, nem állt összhangban a rostélyon izzó fenyőfa pattogásával. Az
ördög vigye el, hol késik Palmer?
Nyöszörgő hang hallatszott a lány felől. Edward felpillantott, most
vette először alaposan szemügyre. A lányon remegés futott át. Edward
tanulmányozni kezdte. Talán tizennégy éves lehetett, telt alkatú és
nagyon riadt. Az apját, a patkolókovácsot nagylelkűen megfizette azért,
hogy rendelkezésére bocsássa a lányát, Edward kamarása pedig
kioktatta arra, hogy mit kell tennie, és milyen következményekkel jár a
családjára nézve, ha nem engedelmeskedik. A kamarás ügyesen
lebonyolította az ilyen jellegű ügyleteket. Az elődjével viszont nem volt
elégedett Edward; egyszer a férfi vérző orral kísért hozzá egy lányt. Ez
felháborította Edwardot. Erőszakkal reagálni csak a parasztok szoktak.
A lány ránézett, majd gyorsan lesütötte a szemét, de Edward meglátta
a félelmet a tekintetében. Ez általában elég volt ahhoz, hogy izgalomba
jöjjön. De ma este nem. Semmire nem képes, amíg Palmer meg nem
érkezik és meg nem nyugtatja.
A lány szipogott. Egy könnycsepp hullott a szőnyegre, amelyen
térdelt. Edward megfigyelte, hogy a lány koszos haja inkább
szürkésbarna volt, nem pedig fényes fekete, mint ahogy emlékezetében
élt, miután először megpillantotta a múltkor. Újabb csalódás.
Elfordította tekintetét.
Legalább, gondolta, ebben a szobában van szépség. Miután nyáron
megvette a házat, nagy gondot fordított a berendezésére, és büszke volt
az eredményre. Itt a nappaliban, amelyet a firenzei ezüst
gyertyatartókban álló vékony gyertyák tiszta fénye világított meg, szinte
tapintani lehetett a szépséget. A kandallót körülvevő csempék közé
helyezett spirális mintájú lazúrkő intarziák úgy csillogtak, akár az Égei-
tenger napsütötte vize. A kandalló tüzében megcsillant a több millió
arany, rubint és smaragd árnyalatú szál, amelyből a falon lévő drága
flamand kárpitokat szőtték; a mennyezetre festett csillagok és félholdak
is művészien ragyogtak. Egy ezüstkehelyben illatos füvekkel
összekevert szén izzott lassan, finom illatot árasztva. Az egyik polcon
három ritka, ízlésesen bekötött könyv állt, bőrborítójukon megcsillantak
az aranyozott betűk. Ezek a könyvek voltak a legdrágább kincsei:
magától Károly császártól kapta őket ajándékba.
Miközben felmérte környezetét, Edward egy pillanatra
megnyugodott. Szerette a szép tárgyakat. De nem csak úgy összehordva
és egymásra halmozva, ahogy oly sok ostoba gazdag berendezte a házát.
A szépséget az érzékenység dimenziójának tekintette, amely a
közönséges élet posványa felett áll. Ismét a lányra nézett. Most már
kifejezetten sírt, de annyira rémült volt, hogy megpróbálta − bár
eredménytelenül − visszafojtani. Edward érzett valami melegséget az
ágyékában.
– Gyere ide − mondta.
A lány megdermedt a parancstól.
– Gyere − ismételte.
A lány kezdett felemelkedni, és közben szánalmasan remegett.
– Állj. Nem így. Négykézláb.
A lány átmászott a szőnyegen.
Edward elmondta, mit csináljon. A lány behunyta a szemét az
undortól, de engedelmeskedett, és közelebb csúszott a férfi lábai között.
Edward nyugodtan ült, amint a lány a gatyapőcét összetartó vörös
selyemszalagok kibogozásával vesződött.
Lent nyikorogva kinyílt egy ajtó. Edward megállította a lány kezét,
és feszülten figyelt. Léptek tompa zaja hallatszott fel. Majd egy
határozott női hang. Csalódottan süppedt vissza a székbe. Csak a
házvezetőnő szidta le a tűzifát becipelő fiút.
Edward ingerülten elhelyezkedett a széken, megpróbált ellazulni.
Intett a lánynak, hogy folytassa. A lány még szorosabban zárta össze a
szemhéját, kicsordultak a könnyei. Hideg kézzel nyúlt be a férfi
nadrágjába. Ügyetlen, remegő ujjai máskor elegendők lettek volna. De
Edwardot most nem hagyták nyugodni a gondolatai.
Hol az ördögben késik ez a Palmer?

18.
WHIT PALOTÁJA

Richard Thornleigh-t furcsa hang riasztotta fel. Mintha valami sátáni

harangkondulást hallana. Rémálmában egy óriási harang kondult Honor
feje fölött és adott jelt egy ágyúmonstrumnak, amely eltalálta és lángra
lobbantotta a felesége testét. Thornleigh a karjával csapkodott, és a válla
úgy fájt, mintha tüzes vassal égették volna meg.
– Elfeledkezett a láncról, igaz? − kérdezte egy mély, zengő hang.
Thornleigh hunyorogva ébredezett. A teste izzadtságban úszott.
Valóban elfeledkezett a vasbilincsről és a láncról. Még azt is elfelejtette,
hol van. Felemelte fejét a párnának használt, összegyűrt kabátjáról, és
nagy nehezen felült. Elmerevedett nyakát a hang felé fordította. A
magas ablakból besugárzó napfénytől hunyorgott. Ezüsthajú férfi ült
mellette egy hosszú, keskeny ágyhoz hasonló fadobogón. Akárcsak
neki, egyik csuklója a kőfalba ágyazott vasgyűrű láncához volt
bilincselve. Thornleigh körülnézett. A kis kőcella az egyik fal mentén
húzódó fadobogótól eltekintve teljesen csupasz volt. A másik oldalán
egy tizenöt év körüli fiú − kék munkaruhájáról ítélve inas − ült
összeroskadva a dobogó sarkában, és álmában reszketett. A cella bezárt
ajtaja éppen hármukkal szemben volt.
 Most már emlékezett. Az őrök múlt éjszaka hozták ebbe a börtönbe a
hidegben tett hosszú utazás után. Miután elhagyták a colchesteri
börtönt, a hófúvás miatt egy teljes napon és éjszakán át tartott az útjuk.
Késő éjszaka érkeztek meg, és a fáklya csak egy pillanatra világította
meg a dobogón alvó két rabot, amikor a kapus Thornleigh-t közéjük
láncolta. Thornleigh leült a sötétben, és hallgatta a férfi horkolását és a
fiú öntudatlan vacogását, amíg aztán maga is gyötrelmes álomba merült.
Újra harangzúgást hallott, és összerázkódott.
– A St. Sepulcher harangjai − mondta az ezüsthajú férfi baljóslatúan.
Ha Thornleigh eddig nem is lett volna biztos abban hogy, hova
vitték, most már tudta.
Mindenki, aki ismerte Londont, tudta, mit jeleznek előre ezek a
harangok. A Newgate börtön közvetlen közelében a St. Sepulcher
lélekharangjának komor kongása jelezte, hogy aznap akasztani visznek
ki valakit a börtönből.
– Ideje kibékülni istennel − mondta a férfi. A falnak támaszkodva,
nyugodt hangon beszélt. Egy faszilánkkal tisztogatta a körmeit, lassan
és gondosan.
– Felakasztanak bennünket? − kérdezte Thornleigh.
– Hát persze, uram. Bennünket, elítélteket Tyburnbe szállítanak ma
reggel, és felakasztanak. − A férfi zavartalan nyugalommal vizsgálgatta
a megtisztított körmeit.
Thornleigh tudomásul vette a hírt. Nem érzett félelmet, mint ahogy
mást sem.
A férfi rápillantott.
– A „felakasztani” szó nem éppen helyénvaló, igaz? Az embernek a
füstölt sonka jut eszébe róla. Ami engem illet, mindig jobban szerettem
a köznép találó kifejezését: „kitekerni a nyakát”. Semmi badarság,
szabatosan fogalmazott és lényegre törő. Mint amilyen, remélem, a
hóhér is lesz, ha odaérünk a végzetes fához.
– Elítéltek? Nekem még tárgyalásom sem volt − mormogta
Thornleigh. Nem mintha érdekelte volna.
– Nekem volt, ha egyáltalán tárgyalásnak lehet nevezni azt a vak,
előítélettel teli komédiát − horkant fel a férfi. − A bíró tökéletes
fajankónak bizonyult. Mutasson nekem egy jogi szakértőt, aki nem érti
meg egy szerelmes férfi szenvedélyét, uram, és én mutatok önnek egy
fajankót. − Szigorúan nézett Thornleigh-ra, szemét összehúzta bozontos,
ősz szemöldöke alatt. − Még nem ítélték el, azt mondta?
Thornleigh közömbösen megrázta a fejét.
– Ó, egy újonc. Ebben az esetben tartózkodása a Witt-palotában
komolyan majd csak akkor kezdődik el, ha már kifejezte a mi foglár-
vendéglátónknak az elhelyezésére vonatkozó preferenciáját.
Thornleigh ezt nem tudta követni.
A férfi húsos ajka keserűen gúnyos mosolyra görbült.
– Egyszerűen mondva, uram, engem felakasztanak, önt nem.
Thornleigh leroskadt a fal mellé. Azt remélte, hogy ma a bitófán
végzi, és túl lesz mindenen. Nem vágyott arra, hogy heteket töltsön el a
halálra várakozva. De nyilvánvalóan rá nem ez a könyörületes halál vár.
Lesz majd egy tárgyalás. Csak abban reménykedhetett, hogy hamar.
A férfi úgy tartotta fel a faszilánkot, mint egy tanár a mutatópálcáját.
– Legalábbis hadd pontosítsák, uram, önt nem ma fogják
felakasztani. Ennek az elátkozott odúnak két funkciója is van, érti: első
és utolsó tartózkodási helyként is szolgál. De mindkét esetben csupán
előszobája a pellengérnek vagy a bitófának, és csak rövid időt tölt itt
mindenki. És az aggodalom, amit az arcáról leolvasok − bocsásson meg
a nyíltságomért, uram −, azt sejteti velem, hogy a Witt-palotába egy
komolyan büntetendő tett hozta, nem pedig csak afféle vétség, amiért a
társadalom beérné azzal, ha egy puszta korbácsolással elégtételt
vehetne. Igazam van?
Thornleigh komoran bólintott.
– Köszönöm, uram. Nagy csalódást okoz, ha az emberek jelleméről
alkotott ítéletem hamisnak bizonyul. És, büszkén mondhatom, ilyen
hibát ritkán követek el. − Lepöccentett egy kis piszokdarabkát kopott és
kifakult vörös mellénye válláról. − Ergo önt is az akasztófa várja. De
nem ma.
Thornleigh megdörzsölte elmerevedett tarkóját.
– Jogos lenne a kérdése, hogy miért szokásom az emberi karakter
tanulmányozása − folytatta férfi, nyilvánvalóan arra várva, hogy
Thornleigh megkérdezze. − Nos, uram, elárulom önnek. A
foglalkozásomhoz tartozik. Színész vagyok. Jack Ives a nevem. −
Büszkén felemelte a fejét, hogy markáns profilja jobban érvényesüljön.
− Ennél a fontos útelágazásnál egyesek túlzott szerénységgel azt
mondhatnák: „színész voltam”. De én tudom, hogy a nézősereg a
tyburni bitófáknál mindig népes és az elvárásai magasak, és amint majd
ezen utolsó órán ott találom magam a zúgó szélben, erős hangom
birtokában, nem látok okot arra, hogy megfosszam őket egy utolsó,
emlékezetes színészi alakítástól. Ergo, uram, ismétlem, színész vagyok.
Thornleigh majdnem elmosolyodott. Még ha ez csak a végzettel
szembeni hősködés is, figyelemre méltó alakítás. Mindkettőjüket fel
fogják akasztani, és újra azt kívánta, hogy együtt mehessen Jack
Ivesszel az akasztófához, most, haladéktalanul. Aztán eszébe jutott
valami. Newgate hírneve a legrosszabb London börtönei között; talán
mégiscsak gyorsan utoléri itt a halál. Jó lenne. Minél gyorsabban, annál
jobb. Mégis zavarta valami: valóban a Newgate börtönben van? Hogy is
hívta Ives a helyet? − Mi ez a Whit palotája? − kérdezte.
– A Newgate börtön ezt a kedves elnevezést London egyik híres
polgármesteréről, egy bizonyos Richard Whittingtonról kapta. A
végrendeletében pénzt hagyományozott arra a nemes célra, hogy egy új
börtönt építsenek Newgate-ben; mintha csak diadalív lenne. Hát nem
nagyvonalú gesztus? Végül is hagyhatta volna a pénzét özvegyekre és
árvákra, vagy nincstelenekre. De a mi Dickünk nem így tett. Ő tudta,
hogy amit az emberek leginkább nélkülöznek, az egy börtön! − Ives
lefricskázta a faszilánkot a padlóra, mintha az Dick Whittington
reputációja lenne. − Rohadjon csak a gazember a pokolban, amíg
Newgate összes egykori lakója le nem száll hozzá, hogy az ártatlanságát
bizonygató petíciókkal gyötörje. Börtön, ez kellett! − zsörtölődött.
Thornleigh biztosra vette, hogy bárki, aki egy vendégfogadó udvarán a
kalapba dobott egy pennyt, hogy Ivest hallgassa, amint Priamosz király
keserű bánatáról lamentál, megkapta a pénze ellenértékét.
A fiú felől érkező tompa zaj hallatán Thornleigh megfordult. Most
ébredezett, és közben zavartan hunyorított, mint ahogy ő tette korábban.
Az arca nagyon kipirult. Thornleigh-re és Ivesre pillantott, és úgy tűnt,
hogy hirtelen eszébe jut, hogy hol van.
– Ó, istenem! − nyögte. A fejét a lábai közé hajtotta, és a dobogóra
hányt.
Ives felhorkant.
– Devon grófja reagált egyszer ily módon egy új színműre, amit
előadtam. Igazság szerint találó válasz volt arra a hitvány darabra.
 Thornleigh a fiút figyelte.
– Rossz állapotban van.
– Őt is ma akasztják − magyarázta Ives. − Egyre megy. Már nem
élne sokáig a börtönláztól.
Thornleigh észrevette, hogy a fiú kipirult arca izzadtságtól
gyöngyözik. Kezét, orrát és fülét apró, fekete foltok tarkították. Az ifjú
visszaroskadt a sarokba, és kábultan, a rémülettől remegve ült a saját
piszkában. Thornleigh félrenézett. Semmit sem tehetett érte.
A saját fiára, majd a lányára gondolt, és újra elszomorodott.
Miközben az őrök Londonba hozták, megpróbált elszakadni a
megerőszakolt Isabel emlékétől úgy, mintha egy sziklától kormányozná
el hajóját a viharban. Az emlékezés csak őrületbe kergetné. Inkább arra
gondolt, hogyan gondozza a lánya Honort, és hogy már milyen messze
lehetnek Angliától, az összes itteni borzalomtól. Biztos volt benne, hogy
a mindig oly életerős Honor hamarosan felépül sebesüléséből Isabel és
antwerpeni barátaik gondoskodása közepette. Ha Isabelre gondolt, az
összes akaraterejére szükség volt, hogy elnyomja a Mosse iránti
tébolyult dühét, de a lánya még nagyon is egészséges, és rendbe fog
jönni. Ám ez a lelki erőfeszítés kimerítette. Dühe és bánata minden
erejét kiszívta. Csak a biztos halál vethet véget ennek. A halál
megszünteti majd a fájdalmat.
– Mondok önnek valamit, uram − szólt a színész hirtelen új erőre
kapva. − Én úgy tekintek a halálra, mint áldott, várva várt végre.
Thornleigh rápillantott. A férfi talán a gondolataiban olvasott?
Ives keserűen kuncogott.
– Ebben az egy kérdésben egy véleményen voltunk a kretén bíróval.
De egyébként semmi másban. „Büntetésként a gyalázatos emberölés
miatt”, ezt mondta, amikor elítélt. Fajankó. Kérdezem önt, uram, van-e
olyan igazi férfi, aki ne akarna ölni, ha otthonába térve a feleségét egy
gazember karjaiban találná?
– Megölte a feleségét?
Úgy tűnt, Ives megborzad.
– Soha, uram! Az én Joanom a napfény az életemben. Egyetlen
hangos szóváltás sem volt közöttünk, mielőtt az a csábító gazember a
színre nem lépett. Egy undorító rőfös. Joan fiatal, érti, és kedvét leli a
cicomában. Sosem bántam én ezt. Egy csinos nőhöz úgy hozzátartozik,
hogy csinosítsa és öltöztesse magát, mint a csalogányhoz az éneke. De
ezek a dolgok szép kis summába kerülnek. És, sajnálatos módon, egy
színész gazdagságához a közönség csak a nevetésével és a könnyeivel
járul hozzá. Az erszénye többnyire lapos. Van egy társam, akinek az
ügyessége segít némileg enyhíteni ezt a krónikus gondot, mégis… nos,
igaz marad: bár mennyei az élete az aktornak, a neje szenvedője földi
pokolnak.
Thornleigh megértette.
– Megölte a férfit, akivel rajtakapta.
– Egy vasvillát szúrtam keresztül a torkán, uram, ami egy pillanatnyi
édes elégedettséggel járt. − Mélyet sóhajtott. − De, nyilvánvalóan, csak
számomra. Joan sikítozott, bezárta magát a galambdúcba, és nem volt
hajlandó kijönni két napig. Nem akart enni, nem volt hajlandó beszélni.
Amikor már nem bírtam tovább, betörtem az ajtót. Megdöbbentem,
hogy mennyire megváltozott a kinézete. Joan mindig is tüzes teremtés
volt, de addigra semmi tűz nem maradt benne. Kérleltem, hogy jöjjön
le, és éljünk újra együtt édes harmóniában. De azt rikoltotta, hogy
sosem szeretett, sosem bocsát meg nekem. Felkúszott a galambdúc
tetejére, és azzal fenyegetőzött, hogy leveti magát a halálos mélységbe,
ha nem hagyom békén. Ekkor jött a törvényszolga. Egy vézna alak.
Könnyedén leüthettem volna a bolondot, és már félúton lettem volna
Franciaország felé, mire feleszmél. De hagytam, hogy elvezessen.
Tudtam, hogy ha a tűz kialudt Joanban, én voltam az, aki kioltotta.
Felnézett a beszűrődő fénycsíkra.
– Nem hagyok mást magam után, mint egy bőröndnyi jelmezt, egy
apró rézkürtöt és egy kistermetű pejlovat. Mindez Joané lesz. Majd
természetesen eladja a jussát, és talál magának egy másik férfit.
Imádkozom érte, hogy legyen boldog. Ami engem illet, nem kívánom
elkerülni a hóhért, mivel igazából nincs kedvem az élethez az én
Joanom nélkül. − Bizonytalan pillantást vetett Thornleigh-re és
meglepően félénk hangon kérdezte: − Meg tud érteni?
Thornleigh Honor üszkösödő sebére gondolt és elképzelte, hogy a
hajón, úton Antwerpen felé meghal.
– Igen − mondta.
Ives lehunyta a szemét, és úgy mormogta: − Köszönöm, uram.
Az ajtó kitárult, és egy testes, borzas törvényszolga lépett be. Intett a
folyosón levő embereknek.
– Jöjjenek, hölgyeim − mondta −, ne féljenek. A gazemberek
biztonságosan le vannak láncolva. Nem fogják bántani önöket.
Az ajtóban állt, orrát a kézelőjébe törölte, amint az emberek mellette
beözönlöttek. A nagyjából húsz férfi és nő szoros félkörbe állt a foglyok
köré.
– Ó, uram, hát már megint − sóhajtotta Ives Thornleigh-nek,
miközben lábak csoszogtak körülöttük. − A mi kíváncsi közönségünk.
És az a senkiházi ott Andrew Alexander mester, a börtön-
parancsnokunk − biccentett a törvényszolga felé −, aki belépődíjat
szedett mindenkitől. Ezek a hölgyek és urak azért fizetnek, hogy
megbámulhassak minket, mielőtt meghalunk. Tegnap egy másik csoport
a kápolnába jött, hogy megfigyeljék a fiút és engem, amint a koporsóink
mellett állunk, és a pap prédikál nekünk. A fiú akkor is hányt. A pap
csizmájára.
– Nézzék ezeket a börtöntöltelékeket, hölgyek és urak − mondta
Alexander unott hangon begyakorolt szövegét. − A züllött arcok önök
előtt a legelvetemültebb gazemberekéi, akik valaha is az istenfélő
londoniak utcáit járták. Figyeljék meg, ha óhajtják…
– Kutya legyek, ha az ott nem Rob! − suttogta Ives meglepődve,
miközben a foglár hangosan folytatta mondókáját. Ives csillogó
szemmel oldalba bökte Thornleigh-t. − Rob a társam, uram. Az a fiatal
csirkefogó ott, a zöld sapkában. − Thornleigh követte Ives tekintetét, és
egy szúrós szemű, hegyes bajuszú fiatalembert pillantott meg.
– Íme, ez a fiatal inas itt − zengte Alexander, a sarokban láncra vert
szerencsétlen fiúra mutatva − kirabolta ura pénzszekrényét, miközben a
benne megbízó úriember a vacsoráját fogyasztotta.
A nézők rosszallóan felhördültek a természetes rend ilyen durva
megsértése hallatán. Egy férfi, hogy a vele levő lánynak imponáljon,
közel hajolt az elítélt fiúhoz, és kezével hurkot formálva gesztikulált, a
fejét oldalra ejtette, miközben á nyelve kilógott a szájából. A fiú
elsápadt, és a térdnadrágjába vizelt. A nézők némelyike nevetett, mások
undorodva fordultak el. Amikor Alexander a küszöbönálló akasztások
folyamatát kezdte részletesen taglalni, a látogatók ismét figyeltek.
Voltak, akik csodálkozva bámultak, mások keresztet vetettek.
Alexander monoton előadása folytatódott.
 – Ó, micsoda mulatság, hogy Rob idejött! − suttogta Ives csintalan
vigyorral. − Jöjjön, szórakozzunk egy kicsit!
Egy hirtelen mozdulattal Ives felguggolt a fadobogóra, és olyan
bömbölést hallatott, mint egy megsebzett ökör.
– Jaj Rómának! − üvöltötte. Bilincsbe vert csuklójával
kétségbeesetten csapkodta a halántékát, majd jajveszékelve szavalni
kezdett:

„Ó, jaj neki, az árulónak,

Hiába rejti véres kezét!
Brutus nem érheti meg a napot,
Hogy Róma feledje hűtlen tettét!”

Ives kirobbanó fellépése ámulatba ej tette a közönséget. Thornleigh

is felnézett a színészre. Ives folytatta szavalatát, és hamarosan világossá
vált, hogy a Caesart meggyilkoló római Brutus szerepét öltötte magára,
aki feltámadó bűntudatában arra készül, hogy öngyilkosságot kövessen
el − a képzeletbeli kardjával. Amint Ives dagályosan keseregve haladt
előre az öngyilkossági monológban, a közönsége elbűvölten figyelte.
Thornleigh észrevette, hogy Rob, a zöld sapkás fiatalember egy
terjedelmes palástot viselő úriember mellé oson. Ives közben térdre
rogyott, hogy dörgő hangon a római istenekhez folyamodjon, és
láthatatlan kardját felemelve arra készült, hogy a szívébe döfje azt. Keze
remegett. Szeméből patakzott a könny. Az emberek a nyakukat
nyújtogatták és közelebb férkőztek, hogy semmit se szalasszanak el a
különleges előadásból. Thornleigh látta, hogy Rob keze az úriember
palástjából a saját mellénye belső zsebébe cikázik át. Ez aztán a
vállalkozó szellemű társulás − gondolta mulatva. A színész leköti a
tömeg figyelmét és a zsebtolvaj begyűjti a belépődíjat.
Ives most, a térdén meg-meg inogva, Brutus haláltusájához érkezett.
Könnyáztatta arcát az ég felé emelve utoljára fordult az istenekhez
kívánságával: minden földi javát Róma és a felesége között osszák meg.
Aztán egyenesen fiatal társa szemébe nézett, fenyegető pillantásával
szinte felnyársalta, és az előbbiekhez hasonló panaszos hevülettel ezt a
rímet szavalta el:
 „Ó, igen, Joan kapja meg ezen javak felét,
Vagy a sátán tapossa ki a tolvaj belét!”

Néhány értetlen pillantás kísérte ugyan ezeket a szavakat, de Ives az

élettől való elválás fájdalmának patetikus kifejezéseként egy olyan
zengő négysoros verssel folytatta, hogy minden tekintet újra Brutus
kétségbeesett végső vergődésére szegeződött. Ives a hátára bukott, egy
pillanatra felemelte a fejét egy végső, bűntudattól fulladozó „Caesar!”
kiáltásra, majd üvegessé vált szemmel − mintha isten arcát látta volna −
leroskadt.
Csend lett a teremben. Aztán maga a börtönparancsnok mormolta
elismerően: − Nagyszerű volt, öreg Jack.
A nézőknél is meleg fogadtatásra talált a produkció. Ives
felemelkedett, és alázatosan mosolygott. Némelyek előrejöttek, hogy
gratuláljanak neki. Mások, akiket jobban érdekeltek a küszöbönálló
akasztások, közelebb osontak, hogy a szánalmas fiatal inast
tanulmányozzák.
Alexander, a börtönparancsnok odajött Thornleigh-hoz.
– Ön az Essexből nemrég idehozott bűnös? Thornleigh, ugye?
Thornleigh visszazökkent a valóságba, nem szólt semmit.
– Két shilling, hat penny, ha nem akar továbbra is bilincsben maradni
− mondta Alexander. − Ki tudja fizetni?
Thornleigh a zubbonya belsejébe nyúlt, elővette az erszényt, amit
Isabel adott neki Colchesterben, és kinyitotta. Alexander figyelmét nem
kerülte el a tömött erszény. Thornleigh közömbösen leszámolta a pénzt.
Alexander nyers modorán változtatva mosolygott, miközben zsebre
vágta a díjat. Elővette a kulcsait, hogy kioldja Thornleigh láncát.
– Inkább tartózkodna az úri szárnyban, ugye, nem tévedek,
Thornleigh mester? − kérdezte.
Thornleigh vállat vont. Nem érdekelte, hova teszik.
– Akkor hát az úri szárny − erősítette meg Alexander egy mosollyal.
− Mondja, uram, játszik valamilyen hangszeren?
Thornleigh enyhén meglepődve nézett rá.
– Ezek szerint nem − mondta Alexander. − Nos, nem számít, uram. −
Elengedte a láncot, és elrakta a kulcsait. − Remélem, megtisztel engem
és jó feleségemet azzal, hogy az ebédnél csatlakozik hozzánk, uram −
mondta. − Örülnénk a társaságának, valóban.
Thornleigh nem szól semmit.
– Akkor hát, megegyeztünk − mondta Alexander. − Jöjjön csak
velem. Kényelmesen elhelyezzük, és aztán majd ebédelünk. − Felemelte
Thornleigh kabátját és aggodalmasan, a könyökénél fogva
keresztülvezette a nézők csoportján. − A látogatásnak vége, hölgyeim és
uraim − kiáltotta nyersen. − Mindenki távozzon. Egy óra múlva
kezdődnek az akasztások.
Az ajtónál Thornleigh megfordult, hogy visszanézzen Ivesre. A
színész azóta felült, lábait lazán keresztbe tette és figyelte távozó
közönségét. Az utolsó előtti fellépése − gondolta Thornleigh. A színész
betanult, közönyös póza mögött meglátta − mélyen a gond árnyékolta
szeme mélyén − a félelem félreismerhetetlen villanását. Thornleigh
tudta, hogy üres szavaknál többet nem mondhatna búcsúzóul. Így
inkább felemelte a kezét, és tapsolt. Ives arca hirtelen feléje fordult. Egy
pillanatra megremegett az alsó ajka. Aztán méltóságát összeszedve
felállt, és köszönete jeléül mélyen meghajolt Thornleigh előtt.

Andrew Alexander zenekedvelő férfi volt. Mindennap délben ő és a

felesége együtt ebédelt néhány hasonló ízlésű úri rabbal. Ezalatt
egyikük lanton vagy háromhúros hegedűn játszott a társaság örömére.
Mindezt Alexander mesélte el Thornleigh-nak, miközben elégedetten
figyelte feleségét, amint madeira borral tölti tele vendégük serlegét.
Rajtuk kívül még öt fizető, úri börtönlakó ült a faragott tölgy
ebédlőasztalnál az aranyműves rab magánlakosztályában, és hallgatta a
lantzenét. Az előadóművészek − az egyik egy cserzővarga-kereskedő,
aki adósság miatt már három éve a Newgate lakója, a másik egy
pékmester, aki agyonverte az inasát és most a tárgyalására vár − a
pattogó tűz mellett álltak és vidám dallamokat varázsoltak elő
hangszereikből. A faburkolatú szoba barátságos volt, a tűz ragyogó, a
társaság kedélyes és az ebéd ínycsiklandozó illatot árasztott. Alexander
a legújabb vendégét, Thornleigh-t ültette maga mellé, és széles
mosollyal szemlélte.
Thornleigh kivette a serleget Alexander asszonyának kövérkés
kezéből. A hölgy a megereszkedett arcát vastagon borító púderréteg
alatt elmosolyodott, és Thornleigh-ra kacsintott. Alexander pedig
oldalba bökte.
– Egye csak meg, uram! − kínálta szívélyesen. Thornleigh szemügyre
vette a tányérját. Alexander gőzölgő finomságokkal pakolta tele.
Thornleigh bekapott egy falat kenyeret. Nem volt étvágya.
Megcsodálta a felkínált fogásokat. A párolt fogoly, füstölt angolna és
marinírozott birsalma illata fenséges volt. Olyan pazarnak tűnt minden,
mint a Daruban, London legkiválóbb vendégfogadójában. A Daru…
alig két hete még arra kérte Honort, hogy hagyja el Angliát. De végül
engedett könyörgésének, hogy még várjanak. És most az ő
engedékenysége miatt a felesége élet és halál között lebeg. A kenyér íze
megkeseredett a szájában.
Alexander, a vidám zenétől elragadtatva, piszkos körmével a ritmust
dobolta az asztalon.
– Nagyszerű dallam, ugye, Thornleigh mester? Miféle darab ez,
Rivers? − kérdezte a szemközt ülő aranyművest. − Még sosem
hallottam.
Az aranyműves, aki hamisított aranylapok eladásáért ült a Newgate-
ben, éppen egy birsalmát tuszkolt a fogolypecsenyétől már teli szájába
és így csámcsogva, de büszke hangon válaszolt.
– A királynő kántorának egy új szerzeménye. A segédem hozta
tegnap a kottát.
– A királyi udvarból, ejha! − mondta Alexander felesége nagy
elégedettséggel, boros ajkát nyalogatva. − Hát, Thornleigh mester −
gügyögte neki, amint poharát köszöntésre emelte −, ennél jobb
szórakozást nem talál sehol, hacsak nem toppan be magába a Whitehall-
palotába!
Thornleigh nem figyelt rá. Mintha ez a vidám hangulat a lelkében
lévő űr megcsúfolása lenne. Lehajtott egy serleggel a madeirából, majd
újra töltött magának, feledést keresve. De nem talált. Miközben
megpróbált szabadulni rémképeitől − halott fiától, fájdalomtól gyötört
feleségétől, megerőszakolt lányától −, csak erősebb bűntudata lett.
Ilyen volt például a spanyol a colchesteri börtönben, aki megpróbálta
kiszabadítani, nyilván azért, hogy ezáltal ő maga is visszanyerje
szabadságát. De akármi volt is a terv, a kitört verekedés meghiúsította,
és a spanyolt minden bizonnyal felakasztják; talán már meg is történt.
Thornleigh-t bántotta a dolog.
 De maga a menekülési terv is rejtélyes maradt. Ki állt mögötte? Ki
bérelte fel a spanyolt, hogy felvegye vele a kapcsolatot? Valaki majd
lejön a söntésbe érte, mondta akkor a spanyol… de kicsoda? Ki tudhatta
az ősrégi jelszót, aki elmondta a spanyolnak? Ki maradt egyáltalán a
régi időkből? Az egyetlen lehetséges jelöltnek Leonard Legge tűnt a
Daruból. Főképp, ha belegondol, hogy ő maga mondta a börtönben
Isabelnek: vegye fel a kapcsolatot Legge-dzsel és kérje a segítségét a
lánya és Honor Antwerpenbe menekítésében. És ha valóban Legge volt,
mi történt vele, miután hallotta, hogy kudarcba fulladt a menekülés a
börtönből? Sikerült neki visszatérni Londonba anélkül, hogy gyanúba
keverte volna magát?
Thornleigh megrázta a fejét. Ezek a dolgok befolyásolhatatlanok. Sőt
− és ettől még nagyobb bűntudata támadt − nem is számítanak. A világ
csak haladjon a maga útján. Csak arra vágyott, hogy meghaljon és kész.
Undorodva nézett körül. Meghalni itt? Itt csak a fényűző élettől való
undortól lehetne.
Az élénk dallam befejeződött, és a zene most ünnepélyes − egyszerre
édes és szomorú − lett. Melankóliájától még a legelszántabb szívet is
valami megnevezhetetlen bánat töltötte el. De Thornleigh túlságosan is
jól ismerte bánatát. Lehajtott még egy serleg bort.
Alexandernek elködösült a tekintete a búskomor zenétől, de
mosolyogva intett az ajtóban álló nagy termetű férfinak. Egy rab volt az
úri szárnyból. Ő jelölte ki Thornleigh ágyát, adott neki szappant és
néhány gyertyát, valamint elmagyarázta a börtön napirendjét.
Thornleigh alig figyelt rá.
– Jó helye lesz itt − kiáltotta Alexander a rabnak kellemes hangon,
barátságosan átkarolva Thornleigh vállát. Thornleigh elhúzódott, és
újratöltötte a serlegét. Csak arra vágyott, hogy hagyják nyugton, amíg
leissza magát.
A rab odajött hozzá.
– Négy shilling, három penny lesz, uram.
Thornleigh felpislantott rá. Kezdte érezni a bor hatását.
– Micsoda?
– A segítség, uram − magyarázta barátságosan Alexander. − A
szolgáltatások, amelyeket ez a pincemester nyújtott önnek. Itt ez a
szokás.
 Thornleigh vállat vont. Díjak minden nyavalyás apróságért.
Belenyúlt a zubbonyába a pénzéért. Nem találta az erszényét. Átkutatta
a zubbony másik oldalát is. Ott sem volt. Felállt és módszeresen
megpróbált végigtapogatni minden helyet a ruházatán, ahol az erszény
lehetett. Mostanra már a legtöbb asztaltársa őt figyelte. Thornleigh
megpiszkált és meglapogatott minden ráncot. Végül így szólt: − Eltűnt.
A pénzem.
Alexander összevonta a szemöldökét.
– Valahol bizonyára elejtettem… − mondta Thornleigh, majd hirtelen
rájött az igazságra. − A zsebtolvaj!
– Hogy érti ezt? − kérdezte a rab mérgesen, mintha Thornleigh őt
vádolta volna meg a bűnnel.
– A siralomházban − magyarázta Thornleigh − annak a színésznek a
társa megkopasztotta a nézőket. Bizonyára engem is kifosztott.
– Fizesse ki a tartozását! − mondta vadul a rab. Megragadta
Thornleigh torkát. Thornleigh a férfi karjára csapott, és kiszabadulva a
fojtogatásból, hátralépett. De Alexander így szólt: − Igaza van, Connors,
kapja el és fogja le.
A meglepő parancs készületlenül érte Thornleigh-t. A rab a karját a
nyaka köré tekerte, és megragadta. Thornleigh arra gondolt, hogy
felveszi a harcot, de a bor bizonytalanná tette. Azonkívül az akaraterő is
hiányzott belőle. Összeroskadt. Tegyék vele, amit csak akarnak.
Alexander kihúzta magát, mint egy bíró.
– Ön tartozik a pincemesternek a segítségéért, nekem pedig ezért az
ebédért és a borért − mondta ki az ítéletét. − Ha nem tud pénzzel fizetni,
elveszünk valamit. Kezdetnek ezt − mondta, Thornleigh
szőrmeköpenyére mutatva, ami mellette hevert a padlón.
Thornleigh átrúgta a köpenyét Alexandernek. Vegyék csak el, és
hagyják őt békében. Mindenki hagyja békében!
– A köpeny a pincemesternek − folytatta Alexander − és a zubbonya
nekem.
A rab kigombolta Thornleigh zubbonyát, és ő nem tanúsított
ellenállást. De amint kihúzta a karját a zubbonyból, valami a padlóra
esett. Lepillantott rá. Honor Edward Sydenhamnek címzett levele volt
az, amelyet közvetlenül azelőtt adott át neki a felesége, hogy Grenville
halálos őrjöngéssel megérkezett. Már el is felejtette, hogy nála van.
Lehajolt a levélért.
– Mi az? − kérdezte Alexander. − Az erszénye? Szerezze meg!
– Csak egy papír − mondta a rab.
Thornleigh az ingébe gyűrte a levelet. Szembefordult a rabbal, most
már készen a harcra. Hogy megtartsa ezt a levelet − Honor írását −,
készen állt bárkivel felvenni a harcot.
De Alexander nem látta hasznát a levélnek. Mint ahogy most már
Thornleigh sem.
A pincemester belökte a koldusok cellájába. A hely olyan volt,
amilyennek Thornleigh a poklot elképzelte. Mintha foszforeszkált volna
a homály. Vastagon rátelepedett a repedezett oszlopokból, pókhálós
boltívekből és zöld penészes kőfalakból álló labirintusra. A földön, a
sok zugban és hasadékban inkább csak sejteni lehetett a
nyomorúságosán heverő több tucat testet. Az ürülék bűzétől a borgőzös
Thornleigh-nak felfordult a gyomra. Mindenhol halkan csördültek a
láncok. Körülvették az elkeseredés erőtlen, állati nyögései.
A pincemester magára hagyta. Lépéseinek hangja távolodott, majd
hangosan becsapódott a vasajtó. Thornleigh csak állt ott bizonytalanul.
Nem tudta, hová menjen. Észrevette, hogy egy főzésre szolgáló kis
tűzrakás mellett két kuporgó férfi figyeli. Az egyikük nyárson egy
darabka húst tartott a tűz fölé. A másik a vékony füstfüggönyön át
Thornleigh-ra mosolygott. A húsdarabból a zsír sisteregve csöppent a
tűzbe. Közelebb lépett. A húst sütő férfi gyorsan letette a nyársat,
felkapott egy csúzlit, beleillesztett egy kődarabot és Thornleigh-ra lőtt
vele. Az éles lövedék eltalálta a nyakát. A másik férfi továbbra is
bárgyún vigyorgott. Thornleigh visszahátrált.
Egy boltív alatt átment a cella egy még sötétebb részébe. Úgy tűnt,
hogy itt kevesebben vannak, bár mindenfelé bizonytalan körvonalú,
mozgó árnyat látott. Elhaladt egy guggoló, vézna asszony mellett, aki a
csupasz földet kapirgálta.
Kiszemelt magának egy sötét, üres sarkot és egy oszlopnak
támaszkodva leült. Penészes szalma áporodott szaga érződött. A
kőoszlop jegesen hideg volt a háta mögött, a nyirkos padló úgyszintén.
Vacogott az ingében és a térdnadrágjában. Hirtelen pánik fogta el: hogy
fogja túlélni ezt a hideget? Aztán a végső közöny elsöpörte a pánikot. A
fagyhalál − úgy hallotta − csendes, fájdalommentes módja az
elmúlásnak. Jobb, mint a hóhér által vetett hurok.
Lassan hozzászokott a szeme a homályhoz. Észrevette, hogy egy
csoport csendben körbeguggolja a bűzös hely közepét. Úgy
féltucatnyian lehettek. Egy pillanatra azt hitte, hogy borgőzös agya űz
vele tréfát a hidegben, mivel a csoport tagjai törpéknek tűntek. Aztán
rájött, hogy gyerekek, talán öt- vagy hatévesek. Tudta, hogy a börtönben
szülő asszonyok gyakran évekig is maguknál tartják csecsemőiket. A
látvány mégis lehangoló volt. Miféle gyerekek kerülhetnek ki ilyen
környezetből?
Egy földön alvó, lesoványodott férfialakra pillantott. Döbbenten
állapította meg, hogy halott. A kezét, az orrát és a fülét pici fekete foltok
tarkították. Egy másik halott rabot is látott, aki egy oszlopnak
támaszkodva ült. Foltos volt ő is, akár egy rothadó gyümölcs. Libabőrös
lett a háta. Olyan cellában volt, amelyet félig börtönlázban elhunytak
tetemei töltöttek ki.
Az egyik gyerek halkan köhintett, és Thornleigh újra a csendes kis
csoportra figyelt. Mit játszhatnak ilyen buzgalommal? Milyen játék
lehet, amely ilyen vonzerővel bír ezen a haláltanyán? Hirtelen, mintha
egy szigorú szülő jött volna oda és jelentette volna be a játék végét, a
csoport szétszéledt. És Thornleigh meglátta, mi kötötte le a figyelmüket
a kör közepén.
Nem játék volt az. Egy férfi hevert ott hanyatt fekve. A kezét, az
orrát és a fülét fekete foltok tarkították, de eleven szeme a mennyezetre
bámult rémülten. Egy utolsó hosszú, szenvedő hörgést hallatott, aztán
nem lélegzett többé. Elcsendesült sovány mellkasa, akárcsak a hasa és a
combja, bíbor karcolásokkal volt tele. Thornleigh megértette. Még élt a
lázas férfi, amikor a gyerekek megfosztották az összes ruhájától.

19.
HÁLÁS PARANCSNOKOK

Nagy kő esett le Isabel szívéről, amikor meglátta a zászlókat. A

Strood híd felett magasodó dombról lóháton ülve kémlelte a folyó
túloldalán Rochester várát, ahol Wyatt fényes zászlói lengedeztek a
szélben. Büszkén hirdették Wyatt győzelmét. A széllel dacoló zászlók
látványa enyhítette Isabelben az utóbbi öt nap kínját, amelyet a Wyatt és
az apja iránti − egymással ellentétes utakra szólító − lojalitása okozott.
De most végre megérkezett, és segíteni fogja az ügyet, amely mellett
elkötelezte magát. Itt állt ezen a dombon húsz kilométerre London
büdös utcáitól; mélyen belélegezte a tiszta, hideg levegőt, amelybe a
tenger illata is belevegyült, és a remény átjárta szívét. Wyatt igaz ügyért
küzd és győzni fog.
Előrehajolt és megcirógatta fáradt kancája nyakát. Woodbine izmai
megremegtek − éppúgy, mint Carlos simogatásától. Isabelnek eszébe
jutott a tegnap este. Hogyan értelmezze a férfi durva közeledését?
Megrémült és megdöbbent felháborító tettétől, és még valamitől. Attól,
hogy a férfi fölényben érezte magát vele szemben, rá akarta
kényszeríteni az akaratát.
Isabel tisztában volt vele, hogy nem ismeri a férfiak hódítási
taktikáit, annak ellenére sem, amit Mosse tett vele. Mielőtt Martinnal
találkozott volna, a szerelem terén szerzett csekély tapasztalata arra az
egy alkalomra korlátozódott, amikor barátnője, Lucy bátyjával
izgatottan fogták egymást kezét egy májusi falusi ünnepségen. Nem
éppen nagyvilági múlt. Martinnal kínzóan vágyakozott valami többre.
Családjuk állandó és bosszantó jelenléte ellenére néha sikerült egy kis
időre egyedül maradniuk, amikor hosszú, izgató csókokat váltottak, sőt
egyszer-egyszer az apja malomárka melletti réten szédítő hempergésbe
bonyolódtak. Ám olyankor mindig érezte, hogy Martin sem
tapasztaltabb nála. Egyenlők voltak ebben: mindketten szívesen
belevetették volna magukat az édes, mámorító rejtelmekbe, de egyikük
sem tudta, hogyan kezdjen hozzá. De előző este, amikor Carlos
magához vonta, érezte, hogy a férfi már tapasztalt. Olyan, aki mindig
megkapta a nőktől, amit akart, és ezt soha nem erőszakkal érte el, hiszen
amit Mosse tett vele, fényévnyi távolságra volt attól, ami Carlos és a
szobalány között történt a folyosó félhomályában. Carlos megszokta,
hogy uralkodjon a nőkön. Isabel megbotránkozott ugyan az érintésétől,
de valami mégis megmozdult benne…
Isabel kihúzta magát a nyeregben, és megpróbálta elűzni az efféle
gondolatokat. A rochesteri vár felé nézett, ahol majd hamarosan
találkozik Martinnal. Már alig várta, hogy lássa. Szüksége volt arra,
hogy találkozzon vele. Megsarkantyúzta lovát, és vágtában elindult
lefelé a dombtetőről.
Egy héja siklott el felette szabadon, akadálytalanul, és ettől
elmosolyodott. Csodálatos dolog volt előre haladni, cselekedni és
érezni, hogy az anyja elleni szörnyű támadás óta érzett tehetetlensége
úgy foszlik szerte, mint ahogy a körülötte lévő sziklákon olvad el a jég.
A domb lábánál a hídhoz léptetett, amelyet Wyatt bizakodó tekintetű
katonáinak egy kis csoportja őrzött. Hirtelen minden lehetségesnek tűnt:
Carlos ma megtalálja az apját, akit majd együtt megmentenek, Wyatt
győzni fog, ő és Martin összeházasodnak. Hamarosan helyreáll a rend −
az országban és az ő összekuszálódott életében is. Az ehhez vezető út
éppen előtte van.
A kanca a hídra lépett, patái kopogtak a fapallón. Isabel észrevette,
hogy az őrt álló katonák esznek a hídon. Volt, aki kenyeret és sajtot
majszolt, volt, aki sült csirkecombot rágcsált. Tétlenül nézték, ahogy
közelít, és a lány hallotta durva élcelődésüket.
Egy görbe lábú, őszes szakállú őr kilépett a többiek elé, és hősies
mozdulatokat imitálva úgy tett, mintha az egyetlen közeledő nővel
felvenné a harcot a híd védelmében. Társai nevettek. Az őszes szakállú
átdobta a csirkecsontot a híd oldalán és hüvelykujját az övébe akasztva
lépkedett Isabel felé. Megállt előtte, elállta az útját és drámai
mozdulattal úgy tárta ki a karját, mintha valami rettenetes ellenséggel
szállna szembe.
– Ki jön ott? − kérdezte félelmetes, a jelenethez illően mély hangon.
Isabel mosolygott a bolondozás láttán.
– Fülöp herceg álruhában − válaszolta.
A többi katona hahotázni kezdett.
– Ez a nő lepipál téged, Tom − mondta egyikük nevetve. Az őszes
szakállú összevonta szemöldökét, szemmel láthatóan nem értékelte,
hogy Isabel tréfája nagy sikert ért el.
Ha ő az őrök parancsnoka, gondolta Isabel, jobb, ha nem viccelődik
tovább, mert a végén még nem engedik át a hídon. Leszállt a lóról,
tiszteletteljes arccal lépett oda hozzá, és így szólt: − Dieu et mon droit.
De Noilles követ árulta el neki a jelszót. Ügyelt arra, hogy elég
hangosan mondja, a többiek számára is érthetően.
Az őszes szakállú arca egyből felderült. Hátrapillantott a barátaira,
akik most már csendben figyeltek, mert látták, hogy valami fontos dolog
történik. Amikor ismét Isabelre nézett, az arca sugárzott a büszkeségtől,
amiért részese lehet ennek a titkos, hivatalos párbeszédnek. Kihúzta
magát, bár nem volt magas, és széles mozdulattal intett Isabelnek, hogy
átkelhet a hídon.
Az átkelés közben Isabel mellett lépkedett.
– Sir Thomas Wyatt tud most fogadni engem?
Az őr izgatott lett.
– Hogyan? A parancsnok? Hát persze, hölgyem. Meghagyta, hogy a
jelszó bemondása után ne habozzunk, vezessük egyenesen hozzá a
hölgyet. Amott van a várban.
Továbbra is bizonytalanul ráncolta a homlokát, mintha aggódna
valami miatt.
A városba érve Isabel elcsodálkozott, hogy milyen sok katonája van
Wyattnek. Nemcsak az utcán vonultak csoportokban és lövöldöztek
céltáblákra, hanem az ellátmányt szállító kocsikon is katonák ültek, az
üllőt kalapáló patkolókovácsok, a nyergeket cipelő fegyvernökök és a
tűz felett hatalmas, gőzölgő kondérokat kevergető szakácsok is katonák
voltak. Az a bizakodás, amely a készülődő embereken tükröződött,
napfényként melengette Isabel szívét.
Az őr kíséretében belépett a vár területére. Katonák nyüzsgő
csoportjai mellett haladtak el, akik arra vártak, hogy bejussanak a nagy
szalonból kialakított étkezdébe. Isabel abban reménykedett, hátha
megpillantja közöttük Martint, de hiába. Az őr beengedte a lányt a
kastély épületének főbejáratán, majd egy kőlépcsőhöz vezette. A
szalonból érezni lehetett a sült disznóhús illatát, és Isabelnek korogni
kezdett a gyomra. A Vasmacskában hajnalban bekapott reggelije óta
nem evett semmit.
Amikor felértek a lépcsőkön, az őr egy becsukott ajtó felé biccentett.
– A parancsnok bent van, hölgyem. Nekem most vissza kell mennem
a hídra.
– Köszönöm, uram. Szép napot!
Az őr összeráncolta homlokát és megköszörülte torkát, látszott, hogy
nagyon kényelmetlenül érzi magát. Feszengett, mintha valamit mondani
akarna.
– Mi a baj? − kérdezte Isabel.
 – Most hívott másodszorra uramnak. Uraknak azokat a jampeceket
hívják, akik most a királynő szoknyája alatt kushadnak. Ebben a
seregben Anglia egyszerű, becsületes emberei szolgálnak, hölgyem.
Kivéve természetesen a parancsnokot. Én pedig kisbirtokos vagyok, és
büszke is vagyok erre. Kérem, hölgyem, hívjon engem Tomnak.
Isabel széles mosollyal válaszolt.
– Anglia biztonságban van az ön kezében, Tom.

– Harminc francia hajó? − Wyatt szeme elkerekedett a

csodálkozástól és az örömtől.
– Villegaignon tengernagy irányítása alatt − erősítette meg a hírt
Isabel. Ő és Wyatt egyedül álldogált a nagyszalon fölötti világos
nappaliban. Isabel hallotta a nagyszalonba igyekvő katonák lépéseinek
tompa zaját. − Jelen pillanatban − folytatta − a tengernagy hajói a
normandiai partoknál horgonyoznak. Monsieur De Noilles azt mondta,
hogy a hajók tizenkét tüzéregységgel a fedélzetükön fognak
megérkezni.
– Ó − sóhajtott fel Wyatt, kezét és szemét az ég felé fordítva, mintha
megköszönné a megváltást hozó segítséget.
– Azt is mondta, hogy Villegaignon a déli kikötőkhöz is el tud
hajózni a flottájával, ha ön úgy kívánja. Szeretné tudni, hogy mely
kikötők felelnek meg önnek a legjobban.
– Portsmouth, Hastings, Dover. Mondja meg De Noilles-nek.
Istenem, ezek fantasztikus hírek. És mi van a Skócia felé tartó francia
haderővel?
– A francia király azt ígérte, hogy ezek a csapatok Newcastle-tól
északra fognak hamarosan kikötni.
– Hamarosan? Milyen hamar?
– De Noilles úr nem mondta.
Wyatt a homlokát ráncolta.
– De ami a déli területet illeti − folytatta Isabel −, a követ úr kódolt
üzenetet kapott Plymouth polgármesterétől és városatyáitól, amelyben
azt írták, hogy hajlandók fogadni egy francia helyőrséget.
– Nagyszerű. És milyen hírei vannak a királynő londoni
készülődéséről?
– A Tower élelmiszerkészletét feltöltötték, az ágyúk állapotát pedig
ellenőrizték. A királynő Lord William Howardot bízta meg a város
védelmével. Minden városkapunál ágyúkat helyeztek el.
Wyatt haragosan nézett, de aztán vállat vont.
– Erre számítani lehetett. Mekkorák a királynő haderői?
– Meglepően kis létszámúak. A követ szerint a palotaőrségen kívül
kevés embere van.
– Hát az nem lehet több kétszáz főnél. A tanácsosai inkább
civakodnak ahelyett, hogy saját csapatokat állítanának fel?
– Nem tudom, uram. Azonban a követ azt gyanítja, hogy a királynő a
város kiképzett csapatait fogja ön ellen küldeni. Úgy véli azonban, hogy
azok ereje sem jelentős.
Wyatt erre nem reagált, de Isabel látta, hogy nyugtalan, ám ennél
nincs több híre. Mindenről beszámolt, amit a francia követ a
charterhouse-i rezidenciájának mosogatóhelyiségében elmondott neki
tegnapelőtt. Teljesítette kötelességét. Mégis úgy érezte, hogy még
mondania kell valamit.
– Higgye el, uram, a városban rengetegen támogatják önt − folytatta.
− Mindenhol ezt lehet hallani. Ezenkívül De Noilles követ bemutatott
Henry Peckham mesternek, aki egy nagy, titkos sereget toboroz az ön
megsegítésére. Ez a sereg is ön mellett harcol, amikor megérkezik.
London az öné, érzem.
Isabel lesütötte a szemét, tudta, hogy ez a lelkendezés nem fér össze
a katonás viselkedéssel.
Wyatt halvány, rosszkedvű mosollyal válaszolt.
– Számítok is rá.
Odalépett egy térképekkel teleszórt asztalhoz, felkapott egy kancsó
bort, és teletöltött két serleget.
– Szép munkát végzett, Thornleigh kisasszony − mondta, miközben
átnyújtotta az egyiket. − Bevallom, hogy már teljesen lemondtam önről.
De most a franciákról szóló hírek mindenért kárpótolnak. − Megemelte
serlegét. − Gratulálok − mondta, és ivott.
Isabelt kimondhatatlan örömmel töltötte el sikeres küldetésének
tudata. Ő is jó nagyot húzott a serlegből, és hálás volt a borért, mivel
nagyon megszomjazott a hosszú lovaglás alatt. A bor rögtön a fejébe
szállt, és felbátorodott: − Önnek kell gratulálni, Sir Thomas. Milyen
nagyszerű sereget toborzott össze! Lehet, hogy még a franciák
segítségére sem lesz szüksége.
Wyatt szigorú tekintettel meredt rá.
– Ne ártsa magát bele stratégiai kérdésekbe, kisasszony. Elég, ha a
francia flottáról hozza a híreket. − Elfordult, de Isabel hallotta, amint ezt
motyogja: − Talán megment bennünket.
Isabel megdöbbent. Tudta, hogy az ezekről a dolgokról − a seregek
haderejéről és felkészültségéről − szóló ismeretei hiányosak, de bárki
láthatja, hogy milyen nagyszerű az Anglia megmentéséért küzdő, kint
táborozó sereg.
– Na de, uram…
– Már nagyon éhes lehet − váltott témát Wyatt. Elmosolyodott. − Ha
férfi futár lenne, azt mondanám, hogy menjen le a szalonba és szolgálja
ki magát. Viszont egy csinos, fiatal hölgyet mégsem engedhetek le
egyedül e közé a csőcselék közé. Sajnos azonban a hadnagyaimmal kell
találkoznom a fegyvertárban, ezért egyedül kell hagynom. Küldetek fel
önnek ide ételt. Rendben?
Isabel megköszönte. Ám még valamit szeretett volna mondani. A
hadnagyok említése meg is adta hozzá az ürügyet.
– Sir Thomas, beszélhetnék Martinnal?
Wyatt kiitta a borát, már éppen indulni készült.
– Kivel? − kérdezte, miközben kézfejével megtörölte a száját.
– Martin St. Leger-vel.
– Sajnos, nem.
Isabel az ajkába harapott.
– Nagyon fontos lenne, uram. Olyan nagyon megzavarná a katonai
fegyelmet, ha néhány pillanatra láthatnám?
– Nem, azért nem találkozhat vele, mert nincs itt. Sevenoaksba ment,
hogy segítsen Sir Henry Isley-nek idehozni a katonáit. Tegnapelőtt ment
el. Reményeim szerint hamarosan meg kell érkezniük. Addig én sem
tudok elindulni, amíg ide nem érnek.
– Ó − sóhajtott fel Isabel. Sevenoaks csak kilenc kilométer távolságra
van. Vajon kérhetné, hogy itt maradhasson a várban, amíg Martin vissza
nem érkezik? Vágyott arra, hogy találkozzon vele és megnyugodjon.
Ám azt is tudta, hogy vissza kell mennie Londonba az apja miatt. Még
ha Carlos sikerrel járt is ma, napokba telik, amíg megtervezik és
végrehajtják a kiszabadítását. Egyre nőtt benne az ingerültség. Ha nem
az apjáról lenne szó, most láthatná Martint, részese lehetne ezeknek az
izgalmas eseményeknek. Itt maradhatna Martinnal és biztonságban
lehetne… mindentől.
– Egyen, pihenjen egy kicsit, aztán siessen vissza Londonba −
mondta hirtelen Wyatt.
Isabel hidegen bólintott.
Wyatt az ajtó felé indult.
– Mielőbb várom az újabb hírekkel De Noilles-től.
– Visszajönnék… − mondta elfúló hangon −, de nem tudok.
Legalábbis mostanában nem.
Wyatt hátrafordult.
– Hát ez meg mit jelent?
– Sürgős dolgom van Londonban. Személyes ügy, amely miatt nem
tudok…
– Ön vállalkozott erre a munkára, hölgyem − mondta Wyatt
szigorúan. − És én a jobb belátásom ellenére is beleegyeztem. Négy
napja várom, hogy felbukkanjon. És most, amikor országunk élete
múlhat az információn, amelyet csak ön hozhat, ki akar bújni a feladat
alól? − Isabel elé lépett és mogorván az arcába bámult. − Valami
istenverte társasági kötelezettség miatt?
Isabel dühbe gurult. Az ég szerelmére, nem arról volt szó, hogy
kockára akarta volna tenni az életét azzal, hogy sorra járja London
börtöneit.
– Nem, uram − mondta dacosan. − De történt valami, ami miatt…
– Fején találta a szöget, tényleg történt valami. Amíg ön Londonban
sétafikált, háború tört ki. És akár tetszik, akár nem, ön is részese!
Isabel az ajkába harapott, és lesütötte a szemét.
Wyatt kétségbeesetten felsóhajtott. − Nézze − mondta, és szemmel
láthatóan alig tudta türtőztetni magát. − Tudom, hogy az embereim ott
kint egy erős sereg benyomását kelthetik, azonban… − Elhallgatott,
láthatóan nem akart semmilyen katonai információt kifecsegni, aztán
mégis folytatta. − Lord Abergavenny és Southwell seriffje a
nyomomban van. Ők is Sevenoaks környékén járnak most és egy
királypárti sereget toboroznak. És a kiképzett londoni csapatokat, nem
éppen ön mondta, hogy a királynő bármikor elindíthatja ellenem? Nos,
ez meg is történt tegnap. Norfolk hercege áll az élükön. A felderítőim
jelentették, hogy ma reggel már Gravesendbe érkeztek. − Haragos
pillantással nézett Isabelre. − Tudja, hogy ez mit jelent?
– Azt, hogy Norfolk ideér, és megtámadja önt?
Wyatt bólintott.
– Tehát el kellene hagynom ezt a helyet, és London felé kellene
vonulnom, igaz? De ha ezt teszem, Norfolk és Abergavenny egyesítik
erőiket, és hátba támadnak. Akkor viszont inkább maradnom kellene, és
fel kellene vennem a harcot ebből a megerősített hadállásból, igaz? Ezt
is teszem, maradok. De amint Isley csapatai megérkeznek
Sevenoaksból, elvonulok innen. Addigra viszont be kell gyűjtenem
minden lehetséges információt De Noilles-től arról, hogy a franciáktól
és a londoniaktól milyen segítségre számíthatok. És ebben csak önre
tudok támaszkodni. Érti? Önre vagyok utalva.
Kintről örömrivalgás hallatszott. Wyatt kinézett az ablakon, aztán
kisietett az ajtón, hogy megnézze, mi történik. Isabel az ablakhoz futott.
Lent, a várfallal körülvett macskaköves udvaron Wyatt katonái álltak
rendezetlen körben, amelyen belül, két sort alkotva, soronként hat férfi
állt, a tengerészek buggyos térdnadrágjába öltözve. Egy nagy, fekete
hajóágyút tartottak a vállukon. Parancsnokuk, egy köpcös, cserzett arcú
férfi előrelépett, amikor Wyatt előbukkant a várból. Isabel kinyitotta az
ablakon lévő zsalukat, hogy jobban hallja őket.
– Sir Thomas Wyatt? − kérdezte a cserzett arcú parancsnok. − Winter
kapitány vagyok, a királynő torkolatban lehorgonyzott hajóinak a
parancsnoka. Éppen parancsra vártam, hogy Brugge-be hajózzak és a
királynőhöz kísérjem Fülöp herceget, amikor meghallottam, hogy mire
készül. − Hátrapillantott az embereire. − Most már másnak kell
ideszállítania a spanyol herceget, ha az angolok azt akarják, hogy
idejöjjön és uralkodjon fölöttük. Azért jöttünk, hogy csatlakozzunk
önhöz. És hogy biztosak legyünk a kedvező fogadtatásban, elhoztuk a
királynő egyik ágyúját. − Az ágyú felé mutatott, amely megcsillant a
napfényben. Szélesen mosolyogva hozzátette: − Még van négy másik
ilyen szépség is a hajókon. És a többi tengerészem is ott vár a
fedélzeten.
Wyatt vidáman átölelte a kapitányt, a katonái pedig éljeneztek, és
odatódultak a tengerészekhez. Tom, a hídőr éljenzett a leghangosabban,
és táncot lejtett az ágyú csöve körül, bátran belebámulva a csövébe, ami
nagy derültséget keltett.
Isabel is nevetett, és közben becsukta az ablakot. Az asztalhoz ment,
és újra megtöltötte serlegét. Sir Thomas túlságosan óvatos, gondolta, és
visszahuppant a székre, hogy megpihentesse a lovaglástól elfáradt
izmait. Győzni fogunk!

A Whitehall-palota lépcsőházában teljes zűrzavar uralkodott, az

emberek majdnem eltaposták Mária királynőt. Frances Grenville
idegesen fogta meg a könyökét, és testével akadályként állt a királynő és
a széles lépcsőházban lármázó emberek közé. A királynő, Frances és
Amy Hawtry éppen a kápolnába tartott, amikor egy futár lélekszakadva
rohant oda hozzájuk, hogy a királynővel beszéljen. Amint ennek híre
ment a palotában, az emberek rögtön összecsődültek; a lordok és az
udvaroncok körülvették a három nőt, és közelebb nyomultak, hogy
hallják a híreket. A lépcsőn alattuk álló, sáros ruhájú futár még az
üzenet átadása után is levegőért kapkodott.
– Hogy mondta? − hadarta Lord William Howard Frances válla
fölött. − Winter kapitány minden embere?
A futár bólintott, megerősítve a szörnyű híreket.
– Mind átállt az árulóhoz, uram.
– Ezek szerint a hajóágyúk is az árulók kezébe kerültek − morogta
Lord Pembroke.
Mindenhonnan szörnyülködés, szitkozódás hallatszott, és kérdések
özönét zúdították a futárra. Frances megnyugtatásképpen még
szorosabban fogta a királynő karját, és tekintetét végigjáratta az ijedt
arcokon. Gardiner püspök éppen ráförmedt a ruhaujját ráncigáló férfira.
Lord Paulet komoran csóválta a fejét. Sir Richard Riche félretolt az
útjából egy papot, hogy közelebbről hallja a híreket. Arundel grófja a
lépcsők alatt állt, oldalán fegyveres csatlósaival, és kétségbeesett arcot
vágott. Mindenki más egyszerre beszélt.
– Megkérem a királyi tanács jelen lévő tagjait, hogy megbeszélésre
jöjjenek át a galériára − szólalt meg a királynő. Megpróbált elindulni
lefelé a lépcsőn, de teljesen elállták az útját. − Engedjenek − mondta
nyugodtan.
Ám a felbolydulás nem hagyott alább. Frances könyörgő pillantást
vetett a szemben álló férfiakra.
 – Kérem, uraim.
– Engedjék át a királynőt! − ordította el magát Riche.
Mások is kiabálni kezdtek: − Engedjék a királynőt elvonulni!
A tömeg a korlátokhoz préselődött. Mária lement a lépcsőn, és intett
Arundel grófjának, hogy kövesse. Utánuk tódult a többi férfi is, ideges
lármázásuk ekkor sem hagyott alább. Közülük kevesen voltak tagjai a
királyi tanácsnak, mégis mindannyian követték a királynőt. Frances és
Amy is vele maradt, mivel nem bocsátotta el őket. A királynő népes
kísérete fürgén levonult a lépcsőkön.
Frances látta, hogy a bátyja közeledik Edwarddal, mindketten
csodálkozva a zajos felforduláson. Edward és John csatlakozott a
tömeghez; odaléptek Frances és Amy mellé. Frances hálásan nyúlt
Edward keze után.
Amy megcsóválta fejét.
– Látja, uram, mekkora felhajtást rendeznek egy pár gyáva tengerész
miatt?
– Igaz ez? − kérdezte John nyugtalanul a húgát a nagy zűrzavarban.
– A futár Lord Paulet csatlósa − válaszolta Frances. − Megbízható.
– De Hawtry kisasszonynak bizonyára megvan a maga véleménye −
mondta Edward.
Frances meglepetten nézett Edwardra. Edward idegesnek tűnik,
gondolta. Eléggé megrázták az események.
– Végül is mire föl ez a nagy pánik egy pár hajó miatt? − folytatta
Edward. − A császár azóta már egy egész armadát, legalább száz hajót
indított útnak. A királynő a rokona. Soha nem hagyná, hogy ez a
söpredék Wyatt megakadályozza a házasságot, amelyet a fiának
tervezett.
– Köszönöm, Sydenham mester − mondta Amy mosolyogva. −
Örömmel látom, hogy nem mindenki veszítette el a fejét az udvarban.
A királynő a galéria ajtajához ért, ám a tömeg ismét köré és
tanácsosai köré sereglett. Az emberek elállták az ajtóhoz vezető utat, és
be nem állt a szájuk. Senki nem tudott megmozdulni. Frances látta,
amint a királynő a kezét a halántékára szorítja.
– Nem az a pár hajó számít igazán − mondta John rosszkedvűen.
Edward ránézett.
– Hanem mi?
 – Az egésznek, hogy is mondjam, a szimbolikája. Az árulás. Minden
angol, aki átpártol Wyatthez, csak még tovább mélyíti a szakadékot a
királynő és népe között. − Nyugodtan hozzátette: − És ez a szakadék a
koronájába kerülhet.
Edward elsápadt. Frances nyugtalan lett miatta.
– Edward nincs valami jó bőrben − mondta.
– Valóban? − Edward legyintett. − Csak a Fuggerekkel folytatott
tárgyalás lehet az oka; nagyon elhúzódott az egész.
– Nehogy tönkretegye az egészségét ezzel a munkával.
Amy nevetett.
– A tárgyalások a velencei követ vacsoráján zajlottak, Frances. Arra
nem gondoltál, hogy azért maradt fenn sokáig, mert jól szórakozott?
Nem mindenki fújja fel a dolgokat és izgatja halálra magát állandóan.
Nem így van, Sydenham mester?
Ravasz pillantást vetett Edwardra, amely feldühítette Francest.
– Edward fáradhatatlanul munkálkodik őfelsége szolgálatában, Amy.
Ha azt hiszed…
– Jól van, Frances − sóhajtott fel Edward, miközben az összecsődült
tömegen keresztül a királynőre nézett. − Nemcsak a munka miatt
aggódom, hanem még inkább az intézőm miatt. Tegnap este elküldtem a
Newgate börtönbe, de még mindig nem adott hírt magáról.
Frances elmosolyodott. − Drága Edward, hogy ön mennyit aggódik
másokért! − Olyan büszke volt rá. Egy olyan lány, mint Amy soha nem
lenne képes felfogni, hogy mekkora érték egy ilyen ember. Egy vidám
gondolat ötlött fel benne: már tudta, hogyan vidítsa fel a férfit. El is
határozta, hogy rögtön a tettek mezejére lép. Elindult a királynő felé, ám
a nagy tolongásban nem sokat haladt előre.
– Elég legyen, uraim − hallatszott a királynő haragtól felcsattanó
hangja. Hirtelen csend lett, mintha mindenki egy csapásra elszégyellte
volna magát.
– Elég legyen − ismételte Mária, most már visszafogottabb hangon. −
Most már elég volt a siránkozásból. Isten és a jog a mi oldalunkon áll.
– Igen ám, de a katonák is? − motyogta hátul valaki rosszkedvűen.
Mindenki meghallotta. A királynő elsápadt.
– Van olyan önök között, aki kételkedik abban, hogy isten megsegít
engem?
 Nyomasztó csend lett.
– Ahelyett, hogy engem bosszantanak − folytatta a királynő szigorú
hangon −, talán vehetnék a fáradságot és segíthetnék az ügyünket.
Néhány hűséges alattvalóm ezt teszi. Arundel grófja épp az imént
ajánlotta fel, hogy négyszáz fegyverest hoz nekem a birtokairól. Ez
valóban örömteli hír! Edward Sydenham mester pedig hatalmas összegű
kölcsönt eszközölt ki a Londonban székelő lombard bankároktól, hogy
még több sereget tudjunk kiállítani. Ez a két úr sokat tett a birodalom
védelméért. Hálát adok istennek hűségükért és állhatatosságukért. És azt
ajánlom, hogy vegyenek példát róluk.
A beállt csendben a királynő a galéria ajtaja felé fordult.
– Felség! − szólt Frances. A királynő megállt és felé nézett. Frances
lelkesen odanyomult hozzá. − Úrnőm, Sydenham mester valóban az ön
hű szolgája. Még annál is többet tett, mint amiről ön tud. Leleplezte a
lázadás egyik kitervelőjét!
Morajlás futott végig a tömegen.
– És az az ember jelenleg Londonban van − jelentette ki Frances.
– Ki az, Frances? − kérdezte Mária királynő.
– Richard Thornleigh, apám gyilkosa.
– Hogyan? Az az eretnek család?
– Igen, az, hölgyem. − A Wyattről szóló rossz hírek tegnap óta
annyira lekötötték a királynő figyelmét, hogy Francesnek nem volt
alkalma erről beszélni vele. Most azonban mindent kiadott magából. −
A gyilkosságért Thornleigh-t bezárták a Newgate börtönbe. Ám
Sydenham mester még mást is kiderített. Thornleigh eretnekség és
gyilkosság bűnén kívül még árulást is elkövetett. Hallgassa ki
Thornleigh-t, felséged, és garantáltan megtudja, hogy az árulók milyen
furfangos cselekkel és tervekkel törnek ön ellen.
A királynő Edward irányába tekintett a tömegen keresztül.
– Sydenham mester, valóban rájött, hogy ez az ember áruló?
Edwardnak földbe gyökerezett a lába. Arca falfehérré vált. Ez a nagy
megtiszteltetés miatt lehet, amiért a királynő magához hívja − gondolta
Frances. Sugárzó arccal ránézett és válaszolt helyette: − Valóban,
hölgyem.
A királynő magához intette Edwardot. Edward megindult előre,
közben megbotlott valakinek a lábában. Frances melle dagadt a
büszkeségtől, amikor a férfi a királynő elé ért. Pislogva meghajolt.
– Kimondhatatlanul hálás vagyok önnek, amiért leleplezte azt az
árulót − mondta Mária. A körülötte állókra pillantott, mintha keresne
valakit. − A testőrség parancsnoka itt van?
Az egyik testőr azt válaszolta, hogy a háborús készültség ügyében a
városba ment.
– Adja át neki az üzenetem − mondta a királynő. − Holnap reggel
menjen az embereivel a Newgate börtönbe, és vigye át onnan
Thornleigh-t a Towerben lévő börtönömbe. Ott várja ki, amíg sor nem
kerül a perére − és az én bosszúmra.
Frances behunyta a szemét, örült, hogy elégtételt nyer apja haláláért.
– Önnek pedig, kedves uram − fordult a királynő Edwardhoz −,
szeretném kifejezni hálámat. Az uralkodónak régóta előjoga, hogy a
háborúban érdemeket szerzett harcosokat azzal jutalmazza meg, hogy
ünnepélyesen lovaggá üti őket. A birodalmunk biztonsága érdekében
tett erőfeszítései attól még nem kevésbé értékesek, hogy másféle
csatamezőn zajlottak. Ma lovaggá ütöm önt. Ön lesz az egyik
főhadnagyom a London város védelmében folyó harcban. Lord John
Grenville-lel fog együtt dolgozni Lord Howard irányítása alatt.
Térdeljen le, uram.
Edward remegve ereszkedett térdre. Arundel grófja átnyújtotta
kardját a királynőnek.
– Isten próbára tesz bennünket a gonosz emberekkel, uram − mondta
a királynő Edwardnak. − Verje vissza az árulókat, és isten meghálálja
ezt önnek, mint ahogy én is.
Francesnek könnybe lábadt a szeme a büszkeségtől, amikor a kard
lapja megérintette Edward vállát. Elkapta a királynő pillantását, amint
meleg hangon Edwardhoz fordult úgy, hogy az egybegyűltek is
mindannyian hallják: − Álljon fel, Sir Edward. A hűség csodálatos
erény. Boldog vagyok, hogy drága barátnőmet, Francest ilyen férjjel
áldja meg a sors.
 20.
MEGVÁLTOZOTT TERV

Thornleigh-t köhögés kínozta, és fájdalmas kaparást érzett a

gégéjében. Megduzzadt a torkom. Elkaphattam valami betegséget…
olyan hideg van itt.
Ültében egy csoportot figyelt a cella túloldalán. A pincemester
irányításával két rab holttesteket dobált fel a kripta kordéjára. A
hullakordé − így hívták a foglyok. Bár még csak egy napot és egy
éjszakát töltött itt, ennyit már megtanult. A rabok babonásak voltak, aki
tehette, messze kitért a kordé útjából.
A pincemester fáklyája megvilágította a cellának ezt a részét, így a
fényénél Thornleigh most láthatta a szennyet, amelynek eddig csak a
szagát érezte. Vizelettel átáztatott szalmakupacok. Férgektől hemzsegő
patkányfészkek, ahol ugyancsak férgektől hemzsegő emberi lények
laktak. És hullák. Miközben a csendesen dolgozó csoportot figyelte a
lobogó fáklya fényénél, arra gondolt, hogy az egész úgy néz ki, mint
valami hátborzongató pantomim, amelyben a sátán szolgái takarítanak a
pokolban.
Még szorosabban összefonta a karját, de ez sem csillapította a
vacogását. Múlt éjszaka találta ezt a fekete szalmával borított fülkét és
behúzódott ide, miközben vörös szemű patkányok figyelték a sarokból.
Ez a hely egy kicsit kevésbé volt hideg, de csak nem múlt el a
borzongása. Egész éjszaka az ébrenlét és az álom között lebegett: a
kimerültségtől el-el szundikált, de a rémálmai újra és újra
felébresztették. Bármennyire is fázott, a szemhéja forrón tüzelt, és a
torka annyira kiszáradt, mint egy szélcsend miatt leállt hajó fedélzete az
augusztusi tűző napon. Dél körül hoztak egy vödör vizet az ajtóhoz, és
Thornleigh több bögrényit is megivott, de ennek már több órája.
Mostanra már ébren is vízről álmodott.
Egy közeli sarokban két nemrég érkezett fogoly vitatkozott
csendesen, miközben széles mozdulatokkal rendezgette csekély
tulajdonát. Egyikük felemelte a hangját.
– Mondom neked, kitört a háború! Százezer spanyol szabadult a
partjainkra, és ez a Wyatt cimbora készen áll arra, hogy megállítsa őket!
 – Mit érdekelnek engem a spanyolok? − füstölgött a másik. − Csak
annyit akarok tudni, hogy Wyatt bevonul-e Londonba.
– Jóságos Krisztusom, mi a csodának érdekli a magadfajtát, hogy
Londonba jön-e vagy a tengerparton ütközik meg a kurafikkal?
– Ha Londonba jön, talán kinyittatja a Newgate kapuját, és szabadon
enged bennünket.
– Krisztus nevében, miért tenne ilyesmit százezer spanyollal a
hátában?
Wyatt − gondolta Thornleigh. Öt napja, hogy a lázadók felkeltek a
királynő ellen, és mit számított már neki, hogy Wyatt nyer-e vagy
veszít? Ebből az ocsmány börtönből csak akkor kerülök ki, ha az
akasztófához visznek.
Mindazonáltal nem felejthette, hogy Honor a lázadók oldalán áll.
Honor mindig kész volt arra, hogy ellenszegüljön a zsarnokságnak,
vagy bárkin segítsen, akit önkény sújt. Milyen nagylelkű és bátor. Még
a névtelenül kiadott röpirataiból is szellemének nagylelkűsége sugárzott.
Ezek az írások, amelyekre oly sok időt fordított, toleranciára szólítják
fel a katolikusokat és a protestánsokat egyaránt.
Hirtelen eszébe jutott a levele. Korábban a homályos cellában nem
tudta megnézni, de most a pincemester fáklyája elég fényt adott az
elolvasásához. Erős vágyakozást érzett arra, hogy kapcsolatba kerüljön
Honorral, még ha csak egy másik emberhez intézett szavain keresztül is.
Amikor a csoport egy újabb hullát emelt a kordéba, előhúzta a levelet,
felhúzott térdének támasztotta a könyökét és elolvasta:

Kedves Edward,

bocsássa meg, hogy olyan bután viselkedtem, amikor meglátogatott

Londonban. Ön komolyan kért egy szívességet, és én komolytalan
választ adtam. Hadd nyugtassam meg most. Természetesen megőrzöm a
titkát. Hogy is ne tenném, hiszen bízom benne, hogy ön is ugyanezt teszi
az enyémmel. Végül is nekünk, eretnekeknek össze kell tartanunk.
Bocsásson meg. Tudom, hogy komoly dologról van szó, mégis
tréfálkozom, mert nehéz kifejezni magam. Bevallom, évekig haragot
tápláltam Ön iránt, és bár ez már elmúlt, az emléke miatt egy kicsit
nehéz megtalálni a megbocsátás szavait.
 De én valóban megbocsátok. Tudom, hogy milyen szenvedéseken
ment keresztül, amikor kiközösítettként menekült Londonból. Mióta
pedig visszatért, mindennap retteghet, hogy a múltja lelepleződik. Én is
átéltem ugyanezeket a pokoli kínokat.
De Edward, a szeretet békét hoz. Elmondta, hogy otthont, családot
szeretne. És én azt mondom, hogy bármilyen hibát követett is el
valamikor, vágyódása ezek után a valódi értékek iránt feloldozza önt.
Legyen jó Frances Grenville-hez, ha összeházasodnak. Higgyen
nekem, mint olyan embernek, akinek az életét a szeretet mentette meg,
nincs annál nagyobb ajándék.
A titka biztonságban van nálam.
Honor Thornleigh

Thornleigh leengedte a levelet. Nehéz volt visszatartani a sírását.

Soha nem fogja viszontlátni a feleségét! Sem a fiát és a lányát.
Homlokát a térdére támaszkodó karjára ejtette. De egy pillanat múlva
kiegyenesedett. Nem szabad sírnia. Ez csak az őrületbe kergetné.
Körülnézett a cellában. Ahol a padló találkozott a falakkal − mint
csatornába söpört hulladék − mindenütt testek hevertek, élők és
halottak. Néhányan, akik képesek voltak a sétára, céltalanul kószáltak.
A legtöbben − élők és halottak egyaránt − csontsoványak voltak.
Mindegyikük helyzete reménytelen volt.
Arra gondolt: Itt fogok meghalni.
Mint ők.
Fellángolt benne a düh. Nem rettegett a haláltól, de miért kell ily
módon meghalnia? Tehetetlenül és ellenállás nélkül? Valami fellázadt
benne, mert úgy érezte, megalázkodása megszégyeníti felesége emlékét.
Igen, gondolta, ezzel méltatlan lennék Honorhoz. A Grenville-en vett
dühös bosszúja csak azért vezette volna ide, hogy összeroskadjon, mint
ezek a tehetetlenségbe és kétségbeesésbe merülő szerencsétlen, nyüszítő
roncsok? Honor sosem ismerte a tehetetlenséget. Még azon a végzetes
estén is, mielőtt Grenville berontott hozzájuk, serényen ténykedett,
elfoglalta ennek a levélnek a megírása, hogy megnyugtassa Edward
Sydenhamet. A levélre pillantott, a mellkasához szorította, és elképzelte,
amint kisugárzik belőle asszonya ereje és szerelme. Honor fel fog
épülni, érezte. És azt is érezte, hogy ez erőt ad neki. Hirtelen arra
vágyott, hogy lerázza magáról tehetetlensége béklyóját.
Emellett még van egy fia is, akinek a jövőjét biztosítania, és egy
lánya, akit védelmeznie kell.
Sőt vagyona is van. Ha Grenville-ék a királynő fülébe csöpögtetik
vádjaik mérgét, amit kétségtelenül meg is tesznek, a királynő
eretneknek fogja bélyegezni, és minden birtoka a koronára száll majd.
Majorságai a bérleti bevételekkel, a háza, a szövödéje, a raktárai −
mindezt a királynő kapzsi hívei vásárolják majd fel. Semmi sem marad
Honornak, Isabelnek és Adamnak, ha valaha visszatérnének.
De az ő számára se jöhet szóba a gyors halál: az akasztófa. Az
eretnekeket máglyán égetik el.
Eszébe jutott az ígérete, amit Honornak tett azon a végzetes estén.
Mivel Honornak nem volt ínyére a menekülés terve, megígérte neki,
hogy ha elmegy, támogatni fogja a felkelőket − segíteni fogja Sir
Thomas Wyattet az inkvizíció visszaszorításában. Akkor csak arra
gondolt, hogy pénzt áldoz erre a célra, de azóta megnőtt a tét. Sokkal
többet kell tennie az ügyért. Most már be akart állni közéjük harcolni.
Így talán megtarthatná a birtokait a családja számára, vagy meghalna
harc közben.
Csak valahogy kijutna ebből a kazamatából. A hullakordé csapatát
figyelte, amint egy női tetemet vonszolnak − a kis hullarabló kölykök
előtte már félig levetkőztették −, és a megrakott kordé tetejére
feltuszkolják. Bárcsak…
És hirtelen eszébe jutott a megoldás.

– Idióta! − üvöltötte Edward. Felemelte a kezét, hogy pofon vágja

intézőjét. Palmer alázatosan meghajolt. Edward visszanyerte az
önuralmát, és leengedte a kezét. A dühtől lila fejjel bámult a fényűző
nappali kandallójában sistergő tűzbe. Az intéző lehajtotta a fejét, és
fejfedőjét nyugtalanul forgatta a kezében.
Edward a lángokat figyelte, és próbálta megemészteni a bosszantó
hírt, amelyről Palmer az imént beszámolt. Az intéző tegnap ment el a
Newgate börtönbe, és ott töltötte az egész éjszakát, hogy találjon egy
bűnözőt, aki vállalja Thornleigh elintézését, de még a mértéktelenül
magas díj ellenére sem akadt erre vállalkozó. Végül ma reggel talált egy
iszákos férfit, akinek nagyon kellett italra a pénz, így hajlott az üzletre.
De a fogoly azt követelte, hogy előre fizessék ki a munkát. Annak
tudatában, hogy gazdájának sürgős a dolog, Palmer fizetett. Erre a
bűnöző azonnal bevette magát a börtön söntésébe, ahol kurvák
társaságában eldorbézolta a pénzt. Aztán belekötött egy másik
börtönlakóba, verekedés tört ki, és megölték.
– Idióta − ismételte suttogva Edward. Hogyan lehetne megmenteni a
helyzetet?
A tűz előtt fel-alá járkált, és megpróbálta átgondolni a lehetőségeket.
A királynő parancsára holnap reggel Thornleigh-t a királyi őrség
parancsnoka átszállítja a Towerbe, hogy ott várjon a hazaárulási perére.
Mihelyt Thornleigh ebben a bevehetetlen erődben lakat mögé kerül,
lehetetlen lesz megközelíteni.
– Van még valami, uram − mondta habozva az intéző. − Megtaláltuk
a lányt, ahogy kérte.
– Miféle lányt? − kérdezte Edward ingerülten.
– Thornleigh lányát. Itt van Londonban. A Temze utcában, a
Vasmacska fogadóban szállt meg. Úgy tűnik, nem tudja, hogy az apját a
Newgate-be vitték, és most egymás után kutatja át utána a börtönöket.
És az a spanyol neki dolgozik.
– Micsoda? Az, akit maga Colchesterben felbérelt? A gyilkos?
Az intéző bólintott.
Edward a gondolataiba merült. Ez az értesülés nagyon különösnek
tűnt. Hogy jöhetett létre egy ilyen valószínűtlen szövetség a lány és a
zsoldos között? És miért? De most nem foglalkozhat ilyen kérdésekkel.
A lényeggel kell törődnie: már csak néhány órája maradt reggelig, hogy
leszámoljon Thornleigh-jal. A tűzbe bámulva felfigyelt a lángok
nyílhegyre emlékeztető csúcsára. És megtalálta bennük a választ.
– Palmer − mondta hirtelen megfordulva −, a Grenville íjászok a
közelben vannak, ugye?
– John mester csapata? Igen, uram. A királynő kerti pavilonjában
vannak elszállásolva, közvetlenül a palota mellett.
– Jól van. Ki a legjobb közöttük?
– Sturridge, uram. Ő a kapitányuk.
– Engem pedig − mondta Edward enyhe mosollyal, tudván a helyzet
iróniáját − kineveztek a királynő egyik főhadnagyának. Hozza el
Sturridge parancsnokot hozzám.
 Egy órával később a Grenville-íjászok fiatal kapitánya ott állt a tűz
előtt a török szőnyegen, és bólogatott, amikor Edward közölte
utasításait.
– Megértette? − kérdezte Edward.
– Igen, uram. De hogy ismerem fel ezt a Richard Thornleigh-t?
Edward látta, hogy ez gondot okozhat. Nem tudott válaszolni a
kérdésre, hiszen még sohasem látta magát Thornleigh-t. A múltkor
éppen azért volt a szükség a régi jelszóra, hogy a spanyol azonosítani
tudja őt a colchesteri börtönben. De a probléma nem volt
leküzdhetetlen. − Ismeri a királyi őrség parancsnokát?
– Igen, uram, ismerem Willingham mestert.
– Jól van. A parancsnok holnap kora reggel egy úri foglyot kísér
majd ki a Newgate-ből. Ezt a foglyot kell eltalálnia.

A vacogó Thornleigh éppen visszacsúsztatta Honor levelét az ingébe,

amikor észrevette a fekete foltokat a kézfején. Csak egy pár volt
belőlük. A hullaszállító csapat fáklyájának fényénél úgy néztek ki,
mintha szúnyogok lennének. A másik kezével önkéntelenül is
végigsöpört rajtuk, hátha elrepülnek.
Ekkor történt, hogy az első gyerek megérkezett. Egy kislány, olyan
nyolcéves forma. Körülbelül öt méterre tőle az alkóvval szemben ült le,
és rákönyökölt a térdére. Nagyon vézna volt és nagyon piszkos.
Mozdulatlanul ült, csak a szeme csüngött Thornleigh-on. Éppen hogy
csak leült, amikor egy másik gyerek, egy sokkal fiatalabb kisfiú csúszott
mellé, és szintén elhelyezkedett a földön. Aztán jöttek a többiek,
egyenként vagy párosával, amíg kilencen nem lettek. Egy szabálytalan
félkört alkottak körülötte, és őt figyelték.
Thornleigh megpróbálta visszafogni a didergését. Tudta, hogy a
gyerekek arra várnak, hogy elaludjon vagy meghaljon, mindegy melyik
következik be előbb. Körülnézett a zsúfolt cellában. Nem volt hová
mennie előlük. Maradnia kell, és valahogy át kell vészelnie a helyzetet.
Kiválasztotta a kislányt, a legidősebbet − a vezetőt − és fixírozni kezdte.
A kislány sötét és élettelen szeme, mint két óriási folt, uralkodott vézna,
fehér arcán.
A hullakordé csapata elvonult. Magukkal vitték a halottakat és a
fényt. Thornleigh-jal szemben a gyerekek árnyékból buckákká
változtak. A többi rab lepihent az éjszaka halk neszei közepette. És
Thornleigh ott ült, dideregve és a kislány szemébe meredve, mely üres
volt, mély és kegyetlen.

Carlos utat tört magának a Newgate úti piacot eltorlaszoló járókelők

és kordék között. Tekintetét mereven a börtönre irányította. Gyorsan
haladt előre, aggasztotta, hogy a nap lemenőben van. Az egész napot
Thornleigh keresésével töltötte. Egyedül, a lánytól nem háborgatva,
módszeresen átkutatta a Marshalsea és a King’s Bench börtönt
Southwarkban, de mindhiába. Már csak a Newgate börtön maradt hátra.
Thornleigh-nak ott kellett lennie. De tudta, hogy sietnie kell, ha be akar
jutni, mivel este már nem engedtek be látogatót.
Megkerülte a húspiac bódéit a Newgate út közepén. Háziasszonyok
és szolgák siettek, hogy befejezzék vásárlásaikat, mivel a hentesek és
pacalárusok már lassan elpakolták áruikat. Nincstelenek szedegették a
hulladékot. A barakkok mögül a mészárszékekből és a lábasjószág
karámjaiból kihallatszott a juhok bégetése és az ökrök bőgése.
Egy gyerekcsapat tódult az útra. A fiúk és lányok egyforma sárga
háziszőttes ruhát és piros sapkát viseltek. Carlos szerint a szomszédos
lelencházból jöhettek. Az árvák megállásra kényszerítették, amint
elrohantak mellette a nevetéstől visítozva. Utált így megállni az utcán, a
colchesteri őrök bizonyára még mindig keresik. A Fleet börtön őrei
úgyszintén. De a gyerekek forgataga körbezárta, és így várnia kellett.
Szemügyre vette a börtönt, amely közvetlenül előtte állt.
A Newgate börtön a londoni városfalból emelkedett ki, még a
városkapu boltíve fölötti részt is beépítették. Lapos tetejét lőréses
oromzat zárta le. Carlos négy emeletet figyelt meg, és az út
magasságában lévő rácsok arra utaltak, hogy legalább egy föld alatti
szintje is van. A kiáramló bűz még a vágóhíd szagával is felvehette
volna a versenyt. A nyitott kapu elég széles volt, hogy négy lovas
egymás mellett is át tudjon lovagolni a boltív alatt. Földművesek,
háziasszonyok, úriemberek és papok özönlöttek mindkét irányban
gyalogosan, szamár-, illetve lóháton vagy szekéren. Sokan gyülekeztek
a kapun belüli pellengér körül. Éppen egy a derékig levetkőztetett
tizenkét év körüli fiút korbácsoltak. Miközben az árvák kerülgették,
Carlos tekintetével a börtön kapusfülkéjét kereste. Egy börtönőr
megláncolt rabok kis csoportját terelte vissza, akik valószínűleg kint
dolgoztak nap közben. Az az ajtó vezethet a kapushoz.
Déli irányba nézett. Körülbelül százötven méterre feküdt a Ludgate
börtön, amelyet szintén a londoni városfal kapujának boltíve fölé
emeltek, de Carlos tudta, hogy Thornleigh nem lehet ott. Korábban
rabok mesélték neki, hogy a Ludgate-et a gazdag londoni polgároknak
tartották fenn, akiket „úriemberek bűneivel” − lopással, csalással és
hasonlókkal − vádoltak. A Marshalsea börtön lakói főleg adósok voltak.
Newgate-et a komolyabb bűnesetek tettesei részére tartották fenn: egész
Middlesex megyéből ide hozták a gyilkosokat, az erőszakot elkövetőket
és a rablókat.
Newgate masszív rácsos ablakaival és a lőréses tetőzetével olyan
helynek tűnt, ahonnan lehetetlen megszökni. Carlos Isabelre gondolt, a
naiv álmodozására, hogy kiszabadítja az apját. És aztán azt kívánta,
bárcsak ne gondolna a lányra. Az őrök itt Londonban vadásznak rá,
északra is küldtek embereket utána, neki pedig nincsenek meg a
meneküléshez szükséges eszközei. Nincs pénze, nincs ideje és nincs
más választása. Meg kell tennie ezt a dolgot, felvenni a díjat és eltűnni
Angliából. Összeszorította a fogát és félrelökte az utolsó gyereket.
A kapus ajtaja felé igyekezett, és éppen a kilincs felé nyúlt, amikor
kinyílt az ajtó. Egy tetemekből rakott halom közeledett feléje. Hamar
megértette, hogy mi az: a börtön hulláitól púposodó kordé.
– Vigyázzon, ne lépjen közelebb! − morogta a kordét toló izzadt
férfi.
Carlos visszatántorodott. A kordé kidöcögött, rakománya a lelógó,
meg-megránduló karokkal és lábakkal olyan volt, mint egy tucatnyi,
haláltusáját vívó ember. Két további kordé követte. Carlos több
lépésnyire is eltávolodott tőlük. A fekete foltos hullák súlyos kór
tüneteit mutatták. Hányinger fogta el.
A kordék kidöcögtek az útra, és eltűntek a tömegben.
A kapus ajtaja még tárva volt. Carlos mély lélegzetet vett és
megközelítette. Bent az ősz hajú kapus egy óriási kulcscsomót
rendezgetett, hogy bezárja a börtönt. Carlos tudta, hogy ez az utolsó
esélye. Nem hagyja kizárni magát. Amikor a küszöbre lépett, az öreg,
gyenge, vizenyős szemű kapus felnézett. Csak ők ketten voltak a
szobában.
 Carlosnak már csak be kellett jutnia a börtönbe.

21.
RÉMÁLMOK

– Istenemre mondom, ez a spanyol estéje! − sikongott a Vasmacska

szobalánya a kártyajátékosok asztalánál. Mióta Carlos visszatért a
Newgate-ből, egész este tartott a játék. − Fizessék ki a tartozásukat!
A szobalány olyan pénzsóvár pillantásokat vetett a vesztesekre,
mintha ő maga nyert volna a játékban.
A társalgó tele volt királypárti katonákkal, akik a lobogó tűz körül
ettek és ittak, a fogadós gyerekei pedig serényen felszolgáltak: a
konyhából, az anyjuktól marhahúst és kenyeret; a pincéből, az apjuktól
sört hordtak eléjük. A katonák, akik már ettek, félig üres fedeles
kupákat és tisztára kapart, csak a szaft nyomaitól helyenként csíkos
fatányérokat hagytak a közös asztalokon.
A kártyajáték mogorva vesztesei pénzérméket toltak vonakodva
Carlos felé, a szobalány − hangosan kinyilvánított − gyönyörűségére. A
lány Carlos háta mögött állt, és minden megnyert játszma után a keze
még szorosabban markolászta a férfi vállát, és a keble egy kicsit még
határozottabban nyomódott a tarkójára. A férfi meglehetősen
kellemesnek találta ezt a párnát, bár a lány visítása már kezdett az
idegeire menni.
De ez sem tudta tompítani határtalan jókedvét. Megragadta a kupáját
és lehajtotta a sörét, aztán elégedetten, karba tett kézzel figyelte, ahogy
a pénzérmék gyűlnek előtte. Most minden őhozzá áramlik. És
hamarosan még több is jön. Pénz, szabadság, föld − minden, amire csak
vágyik. Mégis mindez olyan váratlanul, olyan meglepően történt. Alig
tudta elhinni hogy így, egy csapásra a gondjai, ha nem is szűnnek meg
teljesen, de enyhülnek.
Annak ellenére, hogy nemrég még a Newgate-nél egy pillanatig az
hitte: elveszett.
A kapusfülke küszöbén állt.
– Zárás − morogta az idős kapus. − Kifelé.
 Carlos csendben állt, furcsán erőtlennek érezve magát. Az öregember
hirtelen úgy hessentette el, mint egy háziasszony a gyermekét a frissen
felmosott kövezetről. Carlos botladozva kihátrált, a kapus rávágta és
bereteszelte az ajtót.
A Temze utcán ballagott lefelé gyötrő gondolataiba merülve, amiért
nem sikerült bejutnia Thornleigh-hoz, amikor a Vasmacskához
közeledve felfigyelt a nyüzsgésre a fogadó kapujával szemben. Lovak,
katonák, teherhordó öszvérek, egy nyílkészítő kordéja kötegekbe rakott
nyílvesszőkkel tele − mindenki tülekedve nyomult előre, hogy bejusson
a fogadó kis udvarára.
Biztos ami biztos, Carlos felrántotta birkabőr kabátjának csuklyáját,
hogy legalább részben elfedje arcát, és áttörte magát a tömegen.
– Valverde!
Carlos a hang irányába fordult.
– Jóságos úristen, valóban maga az! − A hang gazdája egy sovány
arcú, vidám szemű, negyven év körüli férfi volt. − Nem emlékszik rám?
Norwichban történt, valamikor negyvenkilencben? Amikor a herceg a
csőcselék megfékezésére odaküldött minket.
Carlos felismerte. Egy hadnagy, azokból a napokból, amikor
mindketten Northumberland hercegének dolgoztak. Nem különösebben
tehetséges, az emberei mégis szerették. Bár nemesi származású, de nem
elsőszülött, így aztán arra kényszerült, hogy katonaként keresse a
kenyerét. − Andrews?
– Pontosan − vigyorgott Andrews. − Jóságos úristen, Valverde, mi az
ördögöt keres még Angliában?
Leültek egy sörös kupákkal borított asztalhoz. Közben a katonák fel
és alá vonultak a Vadmacska lépcsőin. Andrews elmagyarázta jövetelük
célját. Arundel grófjának embereiből: csatlósaiból és önkéntes
lovaskatona bérlőiből éppen most toborozták ezt a csapatot, amely
egyelőre a Vasmacskába lesz bekvártélyozva. A gróf költségén
felfegyverzett emberek többnyire íjászok voltak, de embermagasságú
íjaik mellett sokan hoztak magukkal kardot és lándzsát is.
– Tehát a királynő felveszi a harcot − mondta Carlos nyugodtan, a
lázas tevékenységet figyelve. Természetesen tudott Wyatt lázadásáról,
de abban a vad örvényben, amely elragadta, minden energiáját az
életben maradására fordította, és így a lázadás kevéssé érdekelte. Csak
most kezdte felfogni a jelentőségét. És egy merész ötlet fogalmazódott
meg benne.
– Úgy bizony − válaszolt Andrews. − Eltartott pár napig, amíg
őfelsége összeszedte magát. Végtére is, elég sokkoló hír lehet egy új
uralkodó számára, ha lázadás tör ki éppen az esküvője előtt. De
legyőzzük ezeket a jöttmenteket, ne féljen.
– Ki a kapitányuk?
– Ross. Egy lancashire-i cimbora. Ott szemben.
Andrews egy zömök, de termetes férfi felé bólintott, aki éppen a
kvártély díját számolta le garasoskodva a fogadós feleségének.
Kifényesedett bőrpáncélja annyira elhasználódott már, hogy a bélésébe
szőtt fémlapok élesen kidomborodtak. Sűrű, rőt szakálla fölött csúnya
himlőhelyek borították vörös arcát. Carlos nem ismerte. Andrews
hozzáhajolt, és cinkosan a fülébe súgta: − Egy kicsit mamlasz, de a
csatamezőn akár egy buldog. Eléri, amit akar.
Carlos körbenézett. Mindenütt a harci táborozás ismerős jeleit látta.
Miközben a csapat berendezkedett, a katonák íjai, lándzsái és
összetekert tábori matracai szanaszét hevertek. A fogadó jellegzetes
állott sör- és dohos padlógyékény-szagát elnyomta a lovak, a bőr és a
fém − kardok, fegyverzet és páncél − szaga. A Carlos agyában
megfogant merész ötlet úgy kezdett el ragyogni, mint egy kifényesített
mellvért a tűző napon. Érezte, hogy szabadság várja − a cselekvés
szabadsága. Elég a lapításból, bujkálásból, alattomoskodásból és
hazudozásból. Elég abból, hogy arra várjon: vagy öl, vagy elfogják. Az
új ötlet úgy melegítette, mint az akasztófától való megszabadulás vagy a
kegyelem gondolata.
Tervébe Andrewst is beavatta, aki csak helyeselni tudta. Carlos hetek
óta először engedte el magát, és a Vasmacskában sörözgetéssel,
könnyed szerencsejátékkal és barátkozással eltöltött este egyre
hosszabbra nyúlt.
Most a játékasztalnál Andrews leszámolta a pénzérméket,
amelyekkel Carlosnak tartozott, és jóindulatúan dörmögte a
szobalánynak: − Igen, leány, bizony ez a spanyol estéje.
Carlos a nyereményében turkált, és nevetett. Az is jó érzés volt, hogy
újra nevet. A szobalány odaadta neki a zsebkendőjét, hogy abba rakja a
pénzt.
 Andrews tartozásának utolsó garasát is áttolva az asztalon, a
feletteséhez fordult. − Nos, kapitány?
Ross kapitány sokat vesztett a játékban, és csekély maradék pénze
fölé görnyedve, barátságtalanul meredt Carlosra. Nem mondott semmit,
és jelét sem adta annak, hogy a tartozását ki akarja egyenlíteni.
Andrews könnyed nevetgéléssel fogadta a veszteséget.
– Valverde, ha egyszer túl leszünk ezen a gondon, vagyis ha a
spanyolok hercegének meglesz a nászéjszakája a királynővel,
kipróbálom, hogy mennyit tudok visszanyerni.
– Bármikor − mondta Carlos, miközben az érméket a szobalány
zsebkendőjébe kotorta. A lány megkerülte, és a férfi ölébe ült, hogy
befejezze a műveletet. Carlos hagyta.
– Még egy játékot? − javasolta Andrews, egy újabb kis erszényt
húzva elő mellényéből.
Carlos mosolygott.
– Miért is ne?
– Kapitány? − kérdezte Andrews. − Velünk tart?
Ross kapitány Carlosra meresztett szeme a szobalányra rebbent, aki
segítőkészen az egyik pénzérmét ellenőrizte éppen a fogaival. Carlos
elkapta a Ross szemében felvillanó sóvárgást. Már korábban is feltűnt
neki, hogy a kapitány egész este lopott pillantásokat vet a lányra, és
himlőhelyes arca mindig elsötétül, amikor a lány Carlosra mosolyog
vagy megérinti. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy minden
alkalommal, amikor a lány közelebb simul hozzá, Ross keze idegesen
babrál finom damaszkuszi acélból készült kardja markolatán. Carlos
tudta, hogy az éles pengének és az erős haragnak ez a kombinációja
olyan következménnyel járhat, amelyet szeretne elkerülni. Ezenkívül,
hogy a tervét megvalósítsa, szüksége volt a kapitány barátságára.
– Emeljük a tétet, kapitány? − kérdezte hirtelen. − Ha ön feltesz egy
koronát, én tétként felteszem a lányt.
A kapitány meglepődve pislogott.
A cselédlánynak tátva maradt a szája a megdöbbenéstől. Carlosra
bámult.
– Hát ez meg micsoda? − kiáltotta. Felugrott az öléből dühtől
eltorzult arccal. − Rohadék fattyú!
Pofon vágta.
 Carlos felpattant. Kezével megragadta a lány torkát, aki fulladozva
hátratántorodott.
Ross felpattant. Kardja megpendült, amint hüvelyéből előrántotta.
– Engedje el! − üvöltötte.
Carlos a kapitány fényes pengéjére pillantott, és arcára aggodalom ült
ki. Minden katona rájuk figyelt. Ross kezében felemelt karddal, ajkát
megfeszítve, orrán át horkantva, fenyegető pillantásokat vetett Carlosra.
Carlos elengedte a lány nyakát. A keze egy pillanatra megállt a saját
kardmarkolata fölött. Azután, váratlanul térdre rogyott a kapitány előtt,
és kifejezve teljes behódolását Ross nagyobb vitézsége előtt, megadóan
széttárta karját.
A szobalány kivörösödött nyakát fogva átrohant Rosshoz.
Megkönnyebbülten zihált. Ross nyakát átölelve dühös megvetéssel
nézett Carlosra.
– Mit gondol, kicsoda maga, beképzelt spanyol? Hogy merészel
velem kereskedni, mint egy kancával a vásárban? Azzal barátkozom,
akivel akarok.
Körbepillantott a szobában a férfiakra, akik csak ültek ott, míg őt
majdnem megölték, majd újra Rossra, a megmentőjére vetette
pillantását. Karjába öltötte a karját, és hozzábújt.
– Kapitány, maga az egyetlen úriember ebben a siralmas társaságban.
Ross örömében elpirult. Lenézett Carlosra, aki halvány mosollyal
viszonozta pillantását.
Ross a homlokát ráncolta, mintha nem tudná biztosan, hogy mi is
történt valójában. De Carlos látta a hála felvillanását csodálkozó
tekintetében. Ross megértette, hogy Carlos átengedte neki a szobalányt.
– Keljen fel, spanyol − mondta nyersen. − Folytassuk a játékot. A tét,
mint korábban, három shilling.
Leültek. A szobalány szorosan Ross mögött állt a felháborodástól
még mindig szipogva.
Zene hangjai töltötték be a szobát, amint az egyik asztalnál fiatal
katona kezdte fújni a fasípját. Egy másik férfi felugrott, és vad táncba
fogott. Többen az asztalon a ritmust verték. Jót nevettek, amint a
gyerekek terrierje a táncoló sarkát megugatta, és így egyre bohóckodóbb
ugrabugrálásra kényszeríttette.
– Valverde − kiáltotta Andrews a zajban. − Mutassa meg nekünk
azokat a kozák bakugrásokat! Ahogy Norwichban csinálta. − A
bajtársaira nézett. − Egy kozák tanította meg neki, figyeljék csak. Rajta,
Valverde. Keljen fel.
Andrews és a többiek sürgetésére Carlos felállt, hogy eleget tegyen a
kérésnek. A maradék sörét olyan mohón itta ki, mintha abból próbálna
bátorságot meríteni, amitől nevetéshullám söpört végig a katonákon. A
szoba közepére lépett. A fuvolás egy egzotikus, szinte keleties, hófútta
sztyeppéket idéző dallamot improvizált. A katonák Carlos köré gyűltek.
A fogadós gyerekei a férfiak lába közül kikukucskálva figyeltek. Carlos
egyenesen oldalra nyújtotta a karjait. Lassú, fegyelmezett lépésekkel
kezdte, leguggolva és felállva, és azután − amikor guggolt − egyenes
lábbal kozák módra ki-kirúgott. A katonák lelkes kurjantásokkal
biztatták. A fuvolás egyre fokozta a tempót. Carlos lépéseivel követte a
ritmust. Mostanra már keresztbe fonta a karját a melle előtt. A zene
hamarosan olyan vaddá vált, mint a mongol lovasok vágtázása; Carlos
guggoló pózban maradva és vigyorogva frenetikusan rugdosott a zene
ritmusára. A körülötte álló katonák fütyültek, dobogtak és tapsoltak.
Azok, akik még ültek, kupáikkal ütemesen verték az asztalt. A gyerekek
a szájukat tátották, és kuncogtak.
Kitárult a bejárati ajtó. Isabel lépett be. Hideg szél süvített a szobába.
A katonák a lány felé fordultak. Carlos abbahagyta a táncot.
– Iss-bel! − kiáltotta a fogadós kislánya, és odarohant hozzá. Isabel
döbbenten bámult a sok katonára. − Iss-bel, tánc van! − kiáltotta a
gyermek.
Előrehúzta Isabelt a körbe, és Carlos elé tolta. A táncban beállt
szünet ellenére sok katona tovább folytatta a tapsolást, és amikor a
furulyás meglátta a hölgyet, egy kifinomult, mégis eleven francia
galliard dallamra váltott át. A tapsolók is átvették ezt az új tempót. A
katonák hangosan táncra buzdították a párt.
Carlos és Isabel félszegen állt egymással szemben. A férfi nem tudta,
hogyan táncoljon egy hölggyel. A lány pedig annyira kimerültnek tűnt,
hogy alig állt a lábán.
Isabel átható, kérdő tekintete Carlosra szegeződött: Megtalálta őt?
Carlos megrázta a fejét: Nem. A lány válla beroskadt. Elfordult.
A tapsolás elhalt. A nevetés és a csevegés elhalkult. A körben állók
szétoszlottak. A katonák visszamentek asztalaikhoz, hogy egyenek,
kockázzanak és újabb kupa sört rendeljenek a gyerekektől. A
kártyaasztalnál Andrews saját ezüst fogpiszkálójával tisztogatta a fogait.
Ross kapitány felmarkolta a söröskupáját, és követte a szobalányt egy
távolabbi sarokba, ahol halkan beszélgetve álldogáltak.
Isabel leült a kandalló melletti székre, amelyet egy előzékeny katona
átengedett neki, és kioldozta havas köpenyét. A kiálló fogú lányka nem
mozdult mellőle. Mindig ezt tette, figyelte meg Carlos, mindenhová
követte Isabelt, mint egy kölyökkutya. Isabel mellett, a kártyaasztalnál
ült, és figyelte a lányt. Hol lehetett egész nap? Mit csinálhatott?
– Lizzy, kik ezek az emberek itt? − kérdezte Isabel halkan a
gyermeket.
– Katonák. Itt fognak lakni velünk, mondta a mama. Fent is ők
vannak. Még az istállóban is!
Isabel körbenézett és azt mormolta: − A királynő katonái.
– Mama egy óriási lábas ragut csinált − mondta a gyermek, kitárt
karjával a saját magasságánál kétszer nagyobb üstöt jelezve. − Kérsz
belőle?
Isabel rámosolygott és bólintott.
– Majd én hozok neked! Mama mondta, hogy ma segítenem kell a
kiszolgálásban. Mamának szüksége van rám − tette hozzá büszkén.
– Ez így is van.
A gyermek mosolyogva ugrándozott el a konyha irányába.
Isabel didergett és dörzsölgette a kezét a tűz előtt, miközben
nyugtalanul figyelte a katonákat. Elkapta Carlos pillantását. A férfi
lenézett, hogy felmarkolja a pénzérméktől duzzadó zsebkendőt, amelyet
az asztalon hagyott.
– Látom, hogy eredményes volt a napja − mondta neki. A hangja
inkább fáradtságot, mint haragot tükrözött, amikor hozzátette: − Még ha
nem oly módon is, mint amiben reménykedtem.
Carlos nem szólt semmit. Nyereményét bedugta a mellényébe.
A gyermek egy fatányér sűrű, gőzölgő raguval a kezében tért vissza,
Isabel megköszönte, és kanalát a tányérba merítve Carlosra pillantott.
– Remélem − mondta enyhén gúnyos mosollyal −, hogy ilyen
gazdagon nem érez kísértést, hogy befejezze a szolgálatomat.
– Ezt nem teheti, kisasszony − mondta Andrews kedvesen az asztal
másik oldaláról. Megfordult a székében, hogy kinyújtóztathassa lábait.
Udvariasan bemutatkozott, majd megmagyarázta. − Egy zsoldos nem
változtat oldalt egy hadjárat közben.
– Valóban, uram? − mondta a lány. − Ezt nem tudtam. − Carlosra
nézett, mintha megerősítést várna. − Mi akadályozza meg ebben?
– Senki sem bérelne fel újra − erősítette meg Carlos.
– Értem − mondta Isabel két falat között. − Mindazonáltal − folytatta
a hadnagyhoz fordulva − a munka, amelyet nekem végez, aligha
nevezhető hadjáratnak.
– A szó szoros értelmében talán nem. De el van kötelezve a
megbízójának, amíg eleget nem tesz a megbízatásának.
A lány a homlokát ráncolta.
– Látom, Carlos mindent elmesélt rólam, uram.
– Egyáltalán nem, kedves hölgyem − mondta Andrews udvariasan. −
De mivelhogy szeretne csatlakozni a csapatunkhoz, és mert az önnél
vállalt munkája várhatóan nem fog sokáig tartani…
– Csatlakozni önökhöz? − mondta a lány megdöbbenve.
– Igen, hogy szétzúzzuk ezeket a bujakóros lázadókat.
Isabel arca megkeményedett. Kínos csendben vacsorázott tovább.
Carlos egy újabb kupa sört kapott le az arra haladó fogadós gyerek
tálcájáról. Egy távolabbi asztalnál nevetés tört ki.
– Nos − mondta a hadnagy, miközben felállt és kinyújtózkodott. −
Nekem elég volt. − Meghajolt Isabel felé. − Nagyon örültem,
kisasszony. Tudassa velem, ha netán valamelyik emberem zavarná önt.
Jó éjt, Valverde. − Ross kapitányra pillantott, aki még mindig a
sarokban beszélgetett a szobalánnyal. Andrews elmosolyodott, és
felment az emeletre.
Isabel hallgatagon letette a tányérját, és átment Carloshoz, aki most
már egyedül ült az asztalánál. A katonacsapat zsongása folytatódott
körülöttük. A lány Carlosra pillantott.
– Igaz ez? − kérdezte, mérgesen suttogva. − Csatlakozik a királynő
csapataihoz?
– Ha majd az önnél vállalt feladatomat teljesítettem, igen.
– Ez undorító − mondta a lány olyan hévvel, ami meglepte a férfit.
– Ez a munkám − jegyezte meg tárgyilagosan.
– A mai munkája az volt, hogy megtalálja az apámat! De nem
végezte el!
 – Kerestem − mondta durva, de suttogó hangon. − A Marshalsea
börtönben és a King’s Benchben. Az egész nap ezzel ment el. Egyikben
sem volt. Amikor a Newgate börtönhöz értem, éppen akkor zárták be
éjszakára. Elküldték, de reggel visszamegyek. Biztos, hogy ott van az
apja. Elvégzem a feladatom. − Már megvolt a terve. Reggel meggyőzi
majd a lányt, hogy túl veszélyes lenne, ha elkísérné a Newgate-be,
hiszen az a legerőszakosabb bűnözők gyűjtőhelye. Elmegy egyedül,
aztán amikor visszatér, közli vele, hogy az apja meghalt odabenn. Nem
is lenne nagy hazugság, hiszen biztos, hogy Thornleigh-t felakasztják.
És a lány reményei ellenére lehetetlen, hogy bárki is ki tudná hozni az
apját a Newgate-ből. Isabel kénytelen lesz feladni, elhagyni Angliát és
Antwerpenbe menni, ahogy azt az apja parancsolta neki. Ez lesz a
legjobb.
És ő végleg elfeledheti Thornleigh-t.
– Együtt megyünk oda reggel − javította ki a lány, és hidegen
hozzátette: − Ha én is magával tartok, kisebb az esélye, hogy egy
kártyajáték elvonja a figyelmét.
Carlos vállat vont. Majd reggel megbeszéli a lánnyal.
De Isabel nem tágított mellőle. Rászegezte égő tekintetét.
– Miért akar a zsarnok oldalára állni?
– Tessék?
– Miért nem a felszabadítókat segíti?
– Mert ők veszítenek.
Felhörpintette a sörét.
A lánynak tátva maradt a szája.
– Honnan tudhatja ezt előre?
– A hadviselésben nincs tapasztalatuk. Nincs erődítményük vidéken.
Nincs háborús pénzkeretük, hogy külső csapatokat bérelhessenek. Nem
állnak mögöttük más hatalmak.
Az utolsó mondatánál dacosan villant meg a lány szeme.
– Ha megvan az akarat, ezeken a hiányosságokon úrrá lehetnek.
Egész Anglia csatlakozik majd hozzájuk, ha kitartanak. És az akarat
megvan, mivel az igazság az oldalukon áll. Ők védik Angliát a
spanyolok támadásával, az inkvizíció terrorjával szemben. Istenem,
látnia kellett, hogyan kínozzák és égetik el az embereket.
– Gyerekkorom óta nem voltam Spanyolországban.
 – Ott a barbárság uralkodik. És a lázadók azért keltek fel, hogy
megakadályozzák, hogy az ilyen szörnyű igazságtalanságok
átterjedjenek hozzánk. Hogyan állhat az igazságtalanság oldalán?
Carlos alig tudta elrejteni mosolyát. Olyan zöldfülű ez a lány!
– Az igazságtalanság nem szűnik meg, bármelyik fél győz is. A
katonák mindkét oldalon a vérükkel fizetnek majd, az önhöz hasonló
emberek pedig életben maradnak, és azt látják, hogy semmi sem
változik.
A lány kihúzta magát.
– Köszönöm a leckét, uram. Nyilvánvalóan bárki mellett harcolhat,
ahogy óhajtja. Nem állíthatom meg. Most, ha megbocsát, fárasztó
napom volt, és lefekszem. Csak azt kérem, hogy mielőtt a királynő
megsegítésére sietne, ne felejtse el a reggeli feladatát. Ahogy a hadnagy
kifejtette, el van kötelezve nekem.
Megfordult, hogy elmenjen.
A férfi megragadta a csuklóját.
– Isabel.
A lány meglepődve pillantott rá. Még sosem szólította őt a nevén. A
dolog bizalmassága készületlenül érte mindkettőjüket. Carlos habozott.
Mit is mondhatna? Hogy a lánynak könnyű arról elmélkednie, hogy
melyik oldalon áll, mivel az ő társadalmi osztálya mindig is felül marad,
akárki győz is, de ha ő rosszul választ, meghal?
Továbbra is fogta a lány csuklóját, nem volt hajlandó elengedni,
mielőtt nem érteti meg vele a helyzetét. Hogy nincs semmije, és hogy
így hal meg a legtöbb zsoldos negyvenéves kora előtt − nincstelenül,
valamilyen sáros csatatéren, elfelejtve. Akadozva kezdte.
– Ez az egyetlen esélyem. Már láttam hasonló lázadásokat. Hamar
letörik őket. A lázadókat felakasztják majd, és az uralkodó hálás lesz
mindenkinek, aki segítette a győzelemben. Kaphatok… un indulto − a
megfelelő szót keresve összehúzta a szemöldökét − kegyelmet. Érti?
Ezen felül kaphatok jutalmat is. Földet. A királynő szétosztja majd a
halott árulók földjeit. Lehetek…
Nem fejezte be. Lehetetlen volt elmagyaráznia a lánynak, hogy ez az
esélye, hogy valaki legyen. Hogy felemelkedjen az ő osztályába, hogy
egyenlő legyen vele. Egyenlő még akár azzal a férfival is, akivel
összeházasodni készül.
 És végképp lehetetlen volt beszélnie a megkönnyebbülésről, ami −
ahogy fogta a lány kezét − egyre jobban szétáradt benne. Hogyan
lehetne megmagyaráznia, hogy most, ezzel a lehetséges kiúttal, nem kell
megölnie az apját?
Így aztán − ügyetlenül, szinte könyörögve − csupán csak annyit
mondott: − Isabel.
De közben a lány teljesen elsápadt.
– A halott árulók földjeit? − suttogta. Visszarántotta a kezét, és
otthagyta a férfit. Egyetlen szó nélkül felsietett a szobájába.

Thornleigh feje az alkóv falához billent. Felébredt. A foglyok már

régen álomba merültek, de ő még órákig küzdött az elalvás ellen vagy a
láztól izzadva, vagy a hidegtől vacogva. Megnyalta megduzzadt ajkát.
Sósnak érezte. Víz után vágyódott. Tudta, hogy reggelig nem hoznak.
Hunyorogva megpróbált körülnézni a homályban. Annyira égett a
szeme, hogy a nézés is nehezére esett. Vajon itt vannak még a
gyerekek? Megdörzsölte a szemhéját. Nyisd ki a szemed! − mondta
magának. Koncentrálj! Igen, még ott voltak, félkörben guggolva mint
megannyi bizonytalan körvonalú kis manó. A legidősebb, a beesett
szemű lány, aki a vezetőjük, a csípőjére támaszkodva lustán piszkált egy
heget az arcán, és őt figyelte. Figyelik és várnak. Thornleigh úgy érezte
magát, mint egy sarokba szorított patkány, de legalább a falnak
támaszkodva mindegyiket szemmel tarthatta. Nem osonhatnak mögé.
Erősen megrázta a fejét. Nem szabad elaludnia!
De újra elfogta a vacogás. Úgy tört ki rajta, mint egy lázroham,
megremegtette, és amikor véget ért, kimerülten újra a falhoz roskadt.
Aztán megduzzadt szemhéja résén át látta, hogy az egyik kis árnyalak
közelebb kúszik. És egy másik is. Krisztusra, elindultak feléje!
Hangos, fenyegető morgással kihúzva magát, felült. A gyerekek
megmerevedtek. Thornleigh újra összeroskadt, lihegve. Most
megállította őket rövid ellenszegülésével, de ezzel csak egy kis időt
nyert. Ébernek kell maradnia, koncentrálnia kell. Körbenézett valami
után kutatva, amire összpontosíthatna, hogy ne kerüljön önkívületi
állapotba.
Észrevett egy ökölnyi tűzifa darabot. A fal mellett hevert közte és a
félkör szélén ülő gyerek között. Négykézláb előremászott, felmarkolta,
majd visszatért az alkóvba, és az erőfeszítéstől szédülve újra felült.
Reszkető kezével a csizmájába nyúlt, és elővette a bicskáját. Elkezdte
faragni a fát.
A faragás kemény munkának bizonyult. A fogása bizonytalan és a
tenyere az izzadtságtól csúszós volt, a lázrohamoktól elgyengülve még a
koncentrálóképessége is csökkent. De ahányszor a kérlelhetetlenül
várakozó, beesett szemű lányra nézett, állhatatossága újra megerősödött.
Nem szabad elaludnia.

A férfi átlopakodik a szobán. Fény csillan pisztolyának csövén.

Felemeli, az anyja arcára céloz, és nevet. Egy tüzes robbanás… az anyja
füstté és vérré változik…
Isabel sikoltva pattant fel az ágyában. Lerántotta magáról a takarót,
és az ágy szélén átvetve lábát előrelendült, hogy zuhanásában elkapja az
anyját… de oly távol volt tőle! És el is csúszott a véres padlón… az
anyja vérében… előreesett. Négykézláb kúszott feléje… túl lassan!…
bárcsak el tudná kapni az anyját!
Valaki megragadta. Valaki megállította… visszatartotta. Isabel
kirántotta karját a szorításból, és öklével csapott le az illetőre.
– Engedjen el, apám! − kiáltotta. − El kell kapnom anyámat! Hadd
menjek!
De az apja nem engedte el. Megragadta a csuklóját, hogy elhárítsa
ökölcsapásait. És Isabel hiába csapkodott, és próbált minden erejével
harcba szállni vele − a férfi szorosan a testéhez szorította karjait. A
birkózás fájdalma széttépte a rémálom szövetét: a pisztoly, a füst, a vér,
anyja zuhanásának képeit. Minden szilánkokra esett szét és egy újabb,
értelmetlen álommá rendeződött át… Martin csúszik el a vérben… az
apja megragadja a csuklóját, hogy visszatartsa a tömegtől, miközben
spanyol urak leesnek a lovuk hátáról… a börtönben a spanyol
ráfekszik… testével védi őt… a vállából rácsöppen a vér…
– Én vagyok az! − mondta a férfi.
És a lánynak derengett, hogy ezt hallja már egy ideje…
– Én vagyok az, Carlos!
A szilánkokra hullott rémálom eltűnt.
Isabel rájött, hogy a szobája közepén térdel. A férfi vele szemben
térdelt, kezével a csuklóját fogta. Egymással szemben kuporogtak a
félhomályban. A hold fénysugara ezüstös fényt árasztott a szobára.
– Sikoltozott − mondta Carlos.
A férfi erős szorítása könnyeket csalt a lány szemébe. Látva, hogy
fájdalmat okoz, elengedte a csuklóját.
– Most jobb? − kérdezte csendesen.
Jobb? Hogyan lehetne! Hiszen nem érte el az anyját időben. Nem
állította meg a zuhanását… soha nem lesz képes…
Szédült, mintha maga is zuhanna. Megmarkolta a férfi ingét és
szorosan tartotta. Aztán mintha valamiféle zsilip szakadt volna át benne.
Rádőlt a férfira. A fájdalom könnyei után most a bánat könnyeit ontotta.
Sosem lesz képes elkapni az anyját, aki az álmaiban mindig zuhanni
fog, elérhetetlenül.
Elkeseredésében a férfi nyaka köré fonta a karját, és sírt. Már öt
napja, hogy eldördült az a pisztoly, öt nap telt el a kénes füst, a vér, a
káosz óta… és végre tudott sírni.
A férfi nem szólt semmit. Magához szorította a nyakába boruló,
zokogó lányt.
Aztán elfogytak a könnyei. De nem bontakozott ki az ölelésből, nem
tudta rászánni magát. A férfi karja erősen tartotta, még ha az ő teste
meg-megrázkódott is, amint fulladozva levegő után kapkodott.
Áthatotta a férfi testének melege. Olyan volt, mint egy kandalló.
Valójában több annál. Áradó, élő meleg, és karjának a szorítása
lüktető erő. Érezte teste keménységét… az ingébe ivódott bőr szagát…
bőrének pézsmaillatát. Érezte saját, könnyektől nedves ajkát a férfi
meleg nyakán. Csak egy vékony ing volt rajta, és az érzéstől, hogy
szinte meztelen a férfi karjában, majdnem újra elszédült. Pulzusa
szaporábban vert, vére forrón száguldott ereiben. Egy picit
visszahúzódott az ölelésből, és megfeszült mellbimbói a férfi melléhez
súrlódtak. A mellbimbójából kiinduló, zsibbasztó forróság
végighullámzott rajta, le az ölébe.
Az érzéstől meghökkenve, remegve visszahúzódott. A férfi lazított a
szorításán, de nem engedte el. Egyenesen Isabel szemébe nézett, de a
légzése egyenetlenné vált az erőfeszítéstől, hogy pillantását ott tartsa,
miközben gondolatai a lány testének minden porcikáját bekalandozták.
Egy ott maradt könnycsepp csillant meg a férfi állán. Annyira
furcsán hatott − egy könnycsepp azon az érdes bőrön. Odanyúlt, hogy
letörölje. A férfi meglepetésében levegő után kapkodott. A lány keze a
nyitott szájára tévedt, az ujja hegyével simogatni kezdte a férfi ajkát.
Carlos elkapta, és megállította a kezét.
– Én is csak egy férfi vagyok − mondta rekedt, védekező hangon.
A lány arcába forró vér tolult. Mit csinál? Szégyenkezve elhúzódott
tőle. Még mindig térden állva félig megfordult. De a férfi
ellenállhatatlan jelenléte csapdába ejtette, mintha a karja még mindig
szorosan tartaná. Nem tudta elképzelni, hogy elszakadjon tőle, csak azt,
hogy visszasüppedjen hozzá, átengedve magát az erejének.
A férfi hirtelen mögéje került, de nem érintette meg a lányt, aki
hátának minden porcikájában érezte a férfi testének melegét. Hallotta a
vágytól ziháló lélegzetét. De a férfi teljesen mozdulatlan maradt, mintha
az ő reakcióját latolgatná. A lány semmi jelét nem adta az elutasításnak.
Egy halk hang a fejében azt suttogta, hogy nem lehet, de az ereiben
száguldó vér eltompította belső hallását.
És aztán a férfi keze megindult. Megszorította a vállát, majd
végigcsúszott a nyakán, és beletúrt a hajába. Levándorolt a csípőjéhez,
végigsimította a hasát, összegyűrve az ingét, majd a kebleit barangolta
be. A bimbói megmerevedtek az érintésétől. A férfi forró ajka a
tarkójára tapadt. A testéhez szorította a lányt, és az érezte a fenekének
feszülő kőkemény erekcióját. A lány feje a férfi vállára hanyatlott.
Carlos felnyögött, és hátrafelé húzta. A lány ellenállás nélkül rádőlt
minden izmával ellazultan. Egy világmindenségnyi távolságra érezte
magát a Mosse-tól elszenvedett megbecstelenítéstől. Most a padlón, a
hátán feküdt, Carlos pedig fölötte. A szobában sötét volt, csak a hold
fénysugara világított be, és számára megszűnt a külső világ: csak a férfi
lélegzetét hallotta, és érezte a testét, valamint a saját vágyakozását.
Carlos az Isabel feje mellé támasztott karjára támaszkodott. Szája a lány
szájára tapadt. A keze fel és alá vándorolt a lány keble és hasa között,
mintha nem tudna betelni velük. A lány ajkai szétnyíltak. A férfi feltolta
az ingét a keblei fölé, és levetkőztette. A lány szorosan markolta a férfi
vállát, izmait. A férfi kezét a lába közé csúsztatta, könnyedén széttolva
combjait, és rátalált forróságának vágytól síkos fészkére. Ujjainak
állhatatos simogatásától Isabelnek elakadt a lélegzete, és úgy tűnt,
hogyha folytatja, valami szétrobban benne. Teste mégis boltívbe feszült,
hogy jobban érezze a férfi kezét, mivel úgy érezte, hogy ha abbahagyná,
bele is halna.
Carlos felnyögött, és a gatyapőcéhez nyúlt, hogy kioldozza.
Valaki kopogtatott az ajtón.
– Thornleigh kisasszony? − A fogadós feleségének hangja aggódó
volt. − Minden rendben? Pár perce hallottam, hogy sikoltott.
Isabel nem jutott levegőhöz. A férfi nyelve a nyakát, a mellét
simogatta.
– Kisasszony? Bejöjjek?
– Ne! Jól… vagyok. Csak… egy rossz álom. Semmi baj!
– Ó. Egy álom. Nos, akkor nem zavarom. − A fogadós felesége
elballagott. − Jó éjt.
A férfi a lányra nehezedett, teste mint forró kemence nyomódott
testéhez.
– Ne! − suttogta a lány vadul. A férfi megdermedt. De a lány a férfi
egész testén érezte, hogy a szíve vadul lüktet a vágytól. Megpróbálta
letolni magáról. Mintha egy nagy sziklát akarna elmozdítani.
A férfi felemelte a fejét. Elködösült tekintete arról tanúskodott, hogy
a vágya átvette az uralmat az esze fölött. Minden ereje arra
összpontosult, hogy magáévá tegye a lányt. Isabel tudta, hogy majdnem
lehetetlent kér azzal, hogy hagyja abba. De amikor a fogadós felesége
megzavarta őket, a valóságos, külső világ nagy robajjal rászakadt.
Martin. Az eljegyzéskor tett esküje. Az ígéretei. Csak az ígéreteink
igazán a mieink Nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen vele!
– Kérem, ó, kérem, hagyjon − suttogta.
A férfi a hátára huppant. Nehezen vette a levegőt, és a mennyezetre
bámult.
A lány gyorsan betakarta magát. Carlos hűvösen felült, és bekötötte
gatyapőcét. Semmit sem szólt, csak miközben talpra állt, egy pillantást
vetett a lányra. És az a pillantás haragról, vágyról és zavarodottságról
árulkodott.
Elhagyta a szobát.

Thornleigh tudta, hogy hallucinál. A kis forma, amit maga előtt

megrebbenni látott, a nyári horizonton szélcsendben veszteglő hajóra
hasonlított. A ragyogó napfénytől és a forró párától elhomályosodott
hajó képére.
 Nagyot nyelt. A szomjúságtól kiszáradt a torka. A faragókés
megcsúszott izzadt tenyerében és majdnem elejtette. Mindenét átitatta
az izzadtság. A kis megrezzenő alakra bámult, és arra koncentrált, hogy
a józan ész áthatoljon miazmás lázának páráján. Ez nem hajó, mondta
magának, ez a fiú. Valamikor korábban − órákkal vagy napokkal
ezelőtt? − felkeltette a figyelmét ez a lány mellett kuporgó gyermek, egy
öt évnél nem idősebb kisfiú, a legkisebb az őt figyelők közül. Lázas,
akárcsak én, jött rá Thornleigh. A furcsa együttérzés a fiúval egyre nőtt
benne, amint folytatta a faragást; a kisfiú és ő − a vadász és a prédája −
egyaránt vacogott.
Arra kényszeríttette magát, hogy lenézzen a faragására. A kis fahajó
már majdnem kész volt. De érezte, hogy apad az ereje.
Tudta, hogy meghal.
Amint egy újabb lázroham vett erőt rajta, elejtette a kését. Nem
koncentrált eléggé. A kés koppanásának hangja felrázta. A térdére
ereszkedett, és a szalmában turkálni kezdett, hogy megtalálja a kést. A
penge elvágta a bőrt az ujjai között, és a fájdalomtól előredőlt a
könyökére, de a másik kezével még magasan tartotta a kifaragott hajót,
mintha óvni akarná. Nem volt azonban elég ereje ahhoz, hogy megtartsa
magát, és a padlóra zuhant. Az oldalán fekve látta, hogy a lány, a főnök
felemeli a kezét. Tudta, hogy ez a jel.
A gyerekek elkezdtek közelebb kúszni. Thornleigh megpróbált
feltápászkodni, de a láztól elhomályosodott a látása, és
megállíthatatlanul remegtek az izmai. Egy gondolat lett úrrá rajta: Ez a
vég. Csak tehetetlenül figyelte a közeledő gyerekek homályos árnyait.
De a kisfiú nem jött velük. Túlságosan gyenge, gondolta Thornleigh.
Számára is itt a vég. Aztán Thornleigh nem is tudta, hogy mi késztette
arra, amit tett: a láz, az együttérzés, vagy akaratának valamilyen
kétségbeesett, végső megnyilvánulása? Akármi volt is az, amint a többi
gyerek egyre közeledett, a hasára fordult, és kinyújtott kezével a
faragását magasba emelte, és átnyújtotta a kisfiúnak.
A kis alak körül a levegő újra remegni látszott a melegtől.
Thornleigh egy elhomályosodott hajóformát látott a horizonton, amelyet
hátulról valamilyen izzó ragyogás világít meg, mintha egy egyenlítő
környéki naplemente vad fénye lenne. Aztán hirtelen beléhasított a
felismerés: a gyermek körüli fényudvar nem a lenyugvó nap sütötte
horizont. Egy fáklya fénye okozta, ami szemközt a cellában világított.
A pincemester hozta le a hullakordét, hogy összegyűjtsék az éjszaka
halottait.

22.
ROBIN HAJÓJA

Palmer, Edward Sydenham intézője a londoni városfal felé tartott a

hajnali metsző szélben, és megállt a Newgate előtt. A városkapu még
zárva volt, boltíve felett a börtön feketén magasodott a félhomályos ég
felé. Palmerrel tartott Giles Sturridge, a Grenville-íjászok kapitánya.
– Nos? − suttogta mogorván Palmer. − Melyik a legjobb hely?
– A lőtávolság szempontjából?
– A pontosság szempontjából, fiatalember. Azt hiszem, nem kell
külön hangsúlyoznom, hogy Sir Edward egyikünk szolgálataira sem tart
többé igényt, ha ezt a küldetést elhibázzuk.
A fiatalember nem vette sértésnek a figyelmeztetést. Bár Sturridge
különösnek találta Sir Edward − gyilkosságra felszólító − parancsát,
Sydenham most már a királynő egyik főhadnagya volt, így nem
tagadhatta meg az engedelmességet. Sturridge egy nyugodt vidéki kis
faluban töltötte gyermekkorát, ám tizenhét éves korában élete teljesen új
irányt vett, amikor teljesült régi álma: besorozták a Grenville-íjászok
elit alakulatába; négy évvel később már elérte a kapitányi rangot. A
világot és az abban betöltött helyét nagyon egyszerűen látta: büszke volt
az íjásztudományára, és az urakra hagyta annak eldöntését, hogy ez a
tudás hol hasznosítható a legjobban.
– Akkor hát? − kérdezte Palmer. − Innen el tudja találni?
Sturridge tanulmányozta a sötét, kihalt utcát, amely a börtönből a
városba vezetett. Az utca túloldalán egy kapatos úr botorkált, aki előtt
küldönc világította meg az utat. Sturridge tekintete végigpásztázott egy
rőfös üzlet lapos tetején, majd két manzárdablak teteje között, és egy
védett beszögellésen állapodott meg. Erről a pontról a börtönkapus
ajtajára pillantott, ahol a célpont majd kijön a börtönből, és felmérte a
távolságot. Elégedetten állapította meg, hogy a kiszemelt helyről halálos
pontossággal lehet célozni. Ám arról is meg kellett bizonyosodnia, hogy
a tető beszögellésén úgy tudjon elhelyezkedni, hogy ne keltsen feltűnést
reggel, amikor az utcán nagy a jövés-menés. Megteszi a kötelességét, de
ez nem azt jelenti, hogy ész nélkül fog cselekedni.
Megmutatta Palmernek a manzárdablakok közötti helyet, majd együtt
megpróbálták kitalálni, hogyan lehetne feljutni a tetőre.

A Newgate-be belépve Isabel attól félt, hogy elhányja magát a

közönséges bűnözők cellájában terjengő bűztől.
– De itt kell lennie! Ön is ezt mondta.
Bár a kétségbeesés szélén állt, nem tudta rávenni magát, hogy Carlos
szemébe nézzen a tegnap éjszaka után.
– Igen, itt − válaszolt a férfi. − De lehet, hogy már halott.
A kijelentés olyan kegyetlen volt, hogy Isabel akarata ellenére is
ránézett. De rögtön megbánta, mert újra elfogta a szégyen amiatt, ami
tegnap éjszaka történt közöttük. Szorosan egymás mellett álltak,
egymáshoz préselte őket a cella zajos látogatóinak tömege. És ami még
rosszabb, Carlos zord arca arról árulkodott, hogy igaznak gondolja, amit
az imént mondott. Már a fogadóban megpróbálta rábeszélni a lányt arra,
hogy maradjon ott, amíg ő egyedül átkutatja a Newgate-et, és még itt a
börtönben is megpróbálta távozásra bírni, miközben együtt fésülték át a
felsőbb emeleteket. Isabel most értette meg, hogy miért. A férfi nem
bízott abban, hogy élve találják meg a lány apját.
Isabel elfordította tekintetét.
Egy férfi furakodott át mellettük, és közben meglökte Carlos még
mindig fájó vállát. Carlos a fogát csikorgatta, és halkan káromkodott.
Isabel lüktető fejfájást érzett, megdörzsölte halántékát. A Newgate-et
sokkal borzalmasabb helynek találta, mint amilyennek elképzelte:
túlzsúfolt, kegyetlen, férgektől hemzsegő és még büdösebb, mint a többi
börtön. És már olyan kevés ideje maradt…
A tömeg nyomasztó csendben vált ketté. Egy holttestekkel megrakott
kordé zötyögött át a cellán. Isabel látta, hogy a hullák fehér arcát fekete
foltok tarkítják. Carlos a könyökénél fogva félrerántotta az útból, ám a
szag: a bomlásnak indult tetemek bűze így is az orrába csapott. Az
újabb hányingertől a szája elé kapta a kezét.
– Börtönláz − állapította meg Carlos. Isabel félelmet érzett a férfi
hangjában. Az arca is sápadt volt.
A kordé csörömpölve kigurult. A tömeg ismét életre kelt. Isabel vett
egy mély lélegzetet, hogy lecsillapítsa gyomrát. A szemközti rácsos
ajtóra bámult, ahonnan a kordé kigördült. Az az ajtó a koldusok
cellájába vezet le, az egyetlen helyre, amelyet még nem néztek át.
Nem kereste fel a Newgate börtönkapitányát − soha többé nem bízik
meg a börtönkapitányokban így semmi bizonyítéka nem volt arra, hogy
az apját ide hozták be. De gondosan átfésülték az úri rabok kényelmes
emeletét, most pedig a köznép zajos celláját. Még a rettenetes
kínzókamrába is bekukkantottak, ahol a vallomást megtagadó bűnözők
testét nehéz kövekkel préselték, amíg nem sikerült kicsikarni belőlük a
vallomást, amely nélkül a korona törvényesen nem kobozhatja el a
tulajdonukat. Az egyetlen hely, ahol még nem keresték Isabel apját, a
koldusok cellája volt.
– Le kell mennünk oda − mondta Isabel.
Carlos megrázta a fejét.
– Van pénze. Ha nincsen sem az urak, sem a köznép között, akkor
egyáltalán nincs itt. Tévedtünk.
– Tévedtünk?
– Menjünk inkább a Ludgate börtönbe.
Isabel tudta, hogy az utolsó szalmaszálba kapaszkodik.
– Tudja, hogy a Ludgate-be csak londoniakat visznek. Az máshonnan
ideszállított rabokat nem fogad.
– De a börtönőr mondta, hogy itt úgy összezsúfolódtak a rabok, hogy
néhányat más börtönbe kellett átszállítani.
– Csak az adósok közül.
– A börtönőr tévedhetett. Próbáljuk meg a Ludgate-et.
– Nem. − Isabel elindult a rácsos ajtó felé.
– Álljon meg − szólt rá Carlos. − A börtönláz túlságosan veszélyes.
Menjünk innen.
– Carlos, ott lent van az apám. Ön is tudja.
A férfi hosszan ránézett. Fürkésző tekintetétől Isabelnek az arcába
szaladt a vér. Ám most nem sütötte le a szemét. Arra gondolt, hogy ami
tegnap este történt köztük, csupán egyike volt az utóbbi napok őrült
eseményeinek. Ha teljesíthetné ígéreteit − megmenthetné apját,
segíthetné a lázadást és találkozhatna Martinnal −, ismét helyreállna a
rend a világban és a szívében is.
A koldusok cellájának az ajtajához ment. Carlos morogván követte.

A Sturridge mellett a tetőn üldögélő Palmer rosszkedvűen hunyorgott

a sápadt nap felé, amely már magasan járt az égen.
– Valami baj történt − állapította meg.
Az íjász a manzárdablaknak támaszkodva ellazította megmerevedett
hátát, és kinyújtotta az íjat szorongató, hideg ujjait. Már órák óta
várakoztak a havas tetőn.
– Lehet, hogy nem is szállítják át − mondta.
– Lehet − morogta Palmer. − Jézusom, a mester le fogja harapni a
fejem. − Felállt a tetőn, majd lehajolt, hogy ne lássák meg az utcán az
emberek. Halkan odaszólt az íjásznak: − Átmegyek a Newgate-be, és
kiderítem, hogy mi történt. Maradjon itt. Elképzelhető, hogy még csak
ezután hozzák ki Thornleigh-t. Ha így lenne, teljesítse a parancsot.
Sturridge bólintott. Nézte, amint Palmer óvatosan végigmegy a tetőn,
majd a létrára lép, és eltűnik szem elől.

Miután lejutottak a pincébe, Isabel kifizette a pincemesternek a díjat,

amiért beengedte őket. Az egyik társa gyertyát nyomott a kezébe, amiért
szintén fizetnie kellett. A londoni kiadások miatt vészesen lecsökkent
Isabel készpénz-tartaléka, de a gyertyára szükség volt, ezért megvette.
Egyik pincemestertől sem kérdezett semmit; már megtanulta, hogy
lehetőleg minél kevesebbet foglalkozzon ezekkel a börtönőrökké
előléptetett rabokkal, akik felügyelték társaikat. Carlossal belépett a
cellába, miközben kezét védelmezőn a gyertya lángja elé tartotta.
Itt lenn nem voltak látogatók. Csupán piszok és nyomorúság. A
levegőben olyan orrfacsaró bűz terjengett, hogy minden levegővételnél
felfordult a gyomra, és még a köpenyébe is jól be kellett burkolóznia,
annyira fázott. A félhomály ellenére is látta, hogy a cella tele van.
Voltak rabok, akik le-föl vonszolták magukat, mások összekuporodva
ültek a sarkokban. Néhány ember egy kis tűzrakás körül megpróbálta
életben tartani a lángokat, mások kavicsokkal, kenyérhéjjal
szerencsejátékot játszottak. Ám legtöbben mozdulatlanul feküdtek a
földön. Isabel egyre növekvő félelemmel állapította meg, hogy köztük
többen is halottak.
 Az árnyékokból sanda pillantások kísérték lépteiket, ahogy
Carlosszal végighaladtak a cellán. Isabel egymás után faggatta ki a
foglyokat, de egyikük sem ismerte Richard Thornleigh-t. Egyiküket sem
érdekelte. Voltak, akiknek még arra sem volt erejük, hogy
válaszoljanak.
Isabel dideregve folytatta a keresést. Egy patkány termett mellettük.
A lány hallotta, amint Carlos egy spanyol káromkodás kíséretében
belerúg. Egy omladozó boltív alatt haladtak át, és a cella legsiralmasabb
részébe érkeztek. Itt feküdtek a földön elterülve a legbetegebbek,
beesett arccal, fekete foltoktól elcsúfított lábbal. Az egyik férfi hozzáért
Carlos bokájához, és könyörgő hangon suttogott valamit, teljesen
érthetetlenül. Carlos előrántotta kardját. A férfi visszahúzta a kezét, de
Carlos továbbra is fenyegetően állt felette a kardjával, mintha egy
viperával venné fel a harcot.
Isabelt meglepte ez a túlzott reakció. Az is éppen elég lett volna, ha
egy lépésnyit hátrál ezektől a gyenge, nyomorult teremtményektől.
Végül megértette az arcára kiülő viszolygásból, hogy Carlos irtózik a
betegségektől. Sőt retteg tőlük. Elég különösnek tűnt, hogy egy férfi, aki
nap mint nap veszélyekkel néz szembe, megijed egy betegtől.
Carlos megfogta Isabel könyökét.
– Ennek nincs értelme. Menjünk innen. − Izzadtság csillant meg a
homlokán.
Nincs értelme? Tényleg így lenne? Isabel félt megválaszolni a
kérdést. Az volt az érzése, hogy ha itt nem találja meg az apját, akkor
már soha nem fogja megtalálni. Soha nem tudja kiszabadítani. Soha
nem tudja megmenteni. Akárcsak az anyját…
Isabel tovább ment.
– Elég! − mondta Carlos.
A hangjából kiérződő elszántság megállásra késztette Isabelt. −
Tessék?
– Ez őrültség. Én elmegyek.
– Akkor menjen.
A férfi nem mozdult.
– És ön?
– Én addig nem megyek, amíg meg nem találom.
– Mujer loca! Nem maradhat itt egyedül.
 – Csak a pénz számít, igaz? − csattant fel a lány.
– Micsoda?
– A bére. Aggódik, hogy nincs elég pénzem kifizetni. Nos, hát ne
aggódjon. Az apámnak vagyona van Antwerpenben. Kifizeti, amivel
tartozunk, amint…
– Miről beszél?
– Vagy már alig várja, hogy harcolhasson a királynő oldalán? −
folytatta Isabel, miközben tudta, hogy zagyvaságokat hord össze, és
nem mer szembenézni az elviselhetetlennel. − Erről van szó, ugye?
Ön…
– Hagyja már abba! − A férfi megfogta a karját. − Jönnie kell. Ez a
hely…
Nevetés hangzott a hátuk mögül, ezért megfordultak. A leginkább
kotkodácsolásra emlékeztető hang egy összetöpörödött öregasszony
felől jött, aki a fal mellett ült. Isabelnek feltűnt, hogy milyen eszelős a
tekintete.
– Most már elég legyen! − mondta az öregasszony kéjes mosollyal,
mintha két szerelmest korholna. Körülötte több más fogoly is ült, akik
egész kicsinek tűntek a gyenge fénynél. Isabel meglepetten vette észre,
hogy gyerekek. Mi keresnivalójuk van gyerekeknek ebben a
kazamatában?
Carlosra nézett, és a lehető legnyugodtabb hangon így szólt: −
Menjen, ha akar. Én nem mehetek.
Kiszabadította karját a kezéből, és odament a gyerekekhez.
Többségük azonnal eloldalgott, csak a banya maradt ott, valami
földön fekvő alak társaságában. Isabel közelebb ment. Az öregasszony
továbbra is csak a levegőbe bámult, és Isabel tudta, hogy tőle nem
várhat semmilyen információt. Lenézett a földön fekvő alakra, amelyet
egy vörös takaró borított. Isabel attól tartott, hogy a takaró alatt is egy
hulla van. Ám az alak megmozdult a takaró alatt, és a gyertyafénynél
kiderült, hogy amit takarónak nézett, az egy elegáns, karmazsinvörös
köpönyeg. Lehajolt.
– Bocsánat − szólt oda. − Keresek valakit.
Nem jött válasz a piros halom alól. Isabel habozva felemelte a
köpeny szélét, éppen csak annyira, hogy lássa, ki van alatta.
Meglepődött, amikor keze hozzáért a pompás szőrmebéléshez. Amikor
a gyertyát közelebb tartotta, egy kis arc bukkant elő a fényűző lepel alól.
Egy négy év körüli fiú. Beesett szemmel nézett föl rá. A haja úgy össze
volt kuszálódva, mint egy madárfészek, az arca maszatos volt és izzadt.
Fekete foltok csúfították el az orrát és a fülét.
Isabel mély szánalmat érzett.
– Egyedül vagy? − kérdezte.
A fiú nem válaszolt.
– Hol van az anyád?
A fiú csak bámult rá láztól elhomályosult szemmel. Isabel azt
kívánta, bárcsak segíthetne rajta. Ha ennek a gyereknek meghalt az
anyja, vajon milyen esélye lehet a túlélésre egyedül és betegen ebben a
pokolban, ahol minden csepp vízért fizetni kell? Az egyik kezével az
övéhez erősített erszényénél matatott, de mivel a másik kezében még
mindig a gyertyát tartotta, nem tudta eloldozni az erszény madzagát.
Hirtelen egy kéz nyúlt a gyertyáért. Felnézett: Carlos volt az. Haragosan
nézett le rá. Mégis maradt.
Isabel kinyitotta az erszényt, belekotort a még megmaradt néhány
érmébe, és előhúzott egy schillinget; ezután felemelte a fiú forró, erőtlen
kezét, belehelyezte a pénzt és összezárta a kis ujjakat.
– Hagyja őt békén! − kiáltotta egy magas hang.
Isabel meglepetten emelkedett fel. Egy kislány állt előtte, és
ellenségesen méregette. A mezítlábas, rongyokba öltözött koszos kis
teremtés nem lehetett több hét- vagy nyolcévesnél; a feje búbja csupán
Carlos csípőjéig ért. A kis termetéhez képest meglehetősen erőszakos
volt: átfurakodott Carlos és Isabel között, és letérdelt a kisfiú előtt.
– Mit csinált veled ez a nő, Robin? − kérdezte aggódón. − Talán el
akarta… − Elhallgatott, mivel a fiú kinyitotta a tenyerét, és megmutatta
a benne lévő pénzérmét. A lány szája tátva maradt. Csodálattal vegyes
aggodalommal nézett Isabelre.
– Csak segíteni szeretnék − nyugtatta meg Isabel. − Olyan betegnek
látszik.
– Majd jobban lesz − jelentette ki a lány határozottan. A didergő fiú
álla alá húzta a prémes köpeny szélét. − Ő az öcsém − tette hozzá,
mintha ez a tény már eleve a túlélés biztosítéka lenne, mintha minden a
lány akaratán múlna. Isabel lenézett a szörnyű állapotban lévő kis
betegre, majd a lányra, és tudta, hogy nem ő az egyetlen, aki nem
hajlandó szembenézni az elviselhetetlen valósággal.
– Te és az öcséd egyedül vagytok? − kérdezte.
Carlos türelmetlenül morgott, Isabel azonban nem vett róla tudomást.
Fontosnak tartotta, hogy elismerje ennek a kitartó gyereknek az
erőfeszítéseit. Fontos, sőt létfontosságú, hogy az ember ne adja fel.
– Hol az anyátok? − kérdezte.
– A söntésben − válaszolt a lány.
– Ezek szerint csak van egy kis pénze, nem?
– Pénze? − kérdezte a lány hitetlenkedve. − Ugyan. A férfiak hanyatt
döntik, aztán vesznek neki egy-két sört. Egész nap ott van.
Érzelmek nélkül mesélte el mindezt, miközben Isabel erszényét
fixírozta, mintha azt hinné, hogy a hölgynek adott válasz újabb érmét
eredményezhet.
– Értem − mormogta Isabel. − Szóval te és az öcséd egyedül
vagytok?
A lány ezt a képességeit illető kritikaként fogta fel.
– De hát ezt a köpenyt is én szereztem neki a pincemestertől, vagy
nem? − mondta harciasan. Isabel látta, hogy a fiú most már annyira
didereg, hogy a köpeny egyre lejjebb csúszik a testén. − Amim volt,
mindent elcseréltem érte − folytatta a lány büszkén. − Ezt is elintézem,
majd meglátja. Robin makkegészséges lesz.
Ám Isabel most már nem figyelt rá, hanem a fiút bámulta. A karja és
a teste között valami fafaragvány feküdt beékelődve. Egy hajó. Egyből
felismerte, hogy kinek a munkája. Bárhol felismerte volna. Neki is
pontosan ugyanilyen hajója volt, amikor akkora volt, mint ez a fiú.
Letérdelt és megérintette a hajót.
– Honnan szerezted ezt?
A fiú nem szólalt meg, csak vacogott.
– Nem beszél − mondta a lány.
Isabel gyorsan odalépett elé.
– Ki adta neki ezt a hajót?
– Egy férfi.
– Itt a börtönben?
A lány bólintott.
Isabel alig tudta visszafojtani örömét.
– Odavinnél hozzá?
 A lány csak gúnyosan kifújta a levegőt.
Carlos is szemügyre vette a hajót, majd álmélkodva suttogta: −
Madre de Dios, ugyanilyet faragott, amikor találkoztam vele.
Isabel újabb egyschillinges után kotorászott az erszényében, majd a
lány piszkos kezébe nyomta.
– Kérlek, kérlek, vezess oda hozzá!
A lány ráharapott a pénzérmére, hogy megállapítsa, igazi-e. Azután
leginkább sajnálkozónak mondható pillantással nézett Isabelre.
– Nem tudom − mondta.
Carlos megragadta a kislány vállát, és rázni kezdte, mintha így
akarná kiszedni belőle a várva-várt választ. A lány megfeszítette testét,
mint egy csapdába csalt állat, és egy morgást hallatott.
– Hagyja békén! − szólt rá Isabel, miközben letérdelt, és a lány kezét
kedvesen a kezébe vette. − A férfi, aki a hajót készítette, az apám −
mondta nyugodtan. − Meg kell őt találnom. Kérlek, áruld el, hol van.
A lány sötét szeme Isabelre meredt.
– Az apja? − kérdezte, mintha soha nem gondolta volna, hogy a
felnőtteknek is vannak szüleik. De hangjának tónusa mást is elárult:
valami vágyakozásfélét. Itt kevés gyerek ismerte az apját.
– Néztük őt − mondta, majd mintegy magyarázatképpen hozzátette:
− Nagyon beteg volt. De odaadta Robinnak a hajót. Ezért mondtam a
többieknek, hogy ne tegyék vele.
– Ne tegyék vele? Nem értem. Kérlek, csak annyit árulj el nekem,
hogy hol van − Isabel hallotta az elkeseredettséget a saját hangjában.
A lány továbbra is Isabel szemébe nézett, korát meghazudtoló, érett
tekintettel. Most ő segített Isabelen.
– Ide áthoztam őt. Látja, ez a rész egy kicsit melegebb − mondta a
mennyezetre mutatva −, mert az urak tűzhelye pont felettünk van.
Adtam neki a vízből is, amit a csizmáért kaptam. De nem használt.
Összehordott mindenfélét. Arról, hogy ki fog innen jutni, és csak az ő
kedvéért. Félrebeszélt. − Egy pillanatra elhallgatott, és megrázta a fejét.
− Egy jó meleg takaróra lett volna szüksége. Mint ez, amit Robinnak
szereztem.
Vállat vont, ez a dolog már kicsúszott az ellenőrzése alól.
– Ha lett volna takarója, rendbe jött volna.
Isabel most még szorosabban fogta a lány kezét.
 – Rendbe jött volna? Csak nem azt akarod mondani…?
A lány bólintott. − A hullakordé vitte ki. De a csizmája és a nadrágja
még rajta volt. Nem engedtem a többieknek, hogy azt tegyék vele, még
akkor sem, látja? − mondta büszkén, majd még hozzátette, mintha csak
igazságot hirdetne: − Végül is Robinnak adta a hajót.

Isabel futásnak eredt. Testeken bukdácsolt át a koldusok cellájában,

félretolta az útjából a tétlenül ácsorgó pincemestert, felrohant a lépcsőn.
Futott tovább, elvegyült a tömegben a köznép cellájának folyosóján.
Halott… halott…
Átvágott a tömegen, a főbejárat felé szaladt, közben minden
elhomályosult körülötte. Ám egy hang elkísérte, egy férfi üvöltése a
kínzókamrából…
Kivágtatott a börtönből, majd a Newgate utca felé vette az irányt.
Minden lélegzetvételnél fájdalmas szúrást érzett a tüdejében. A lába
megcsúszott a jeges macskakövön. A csípőjével és a vállával időnként
nekiütközött egy-egy gyalogosnak, aki bosszankodva nézett utána.
Futott tovább.
Ám nehéz szoknyája akadályozta a futásban, és az a kezdeti lendület,
amit a pánik okozott, mostanra kifogyott. Fáradtan vonszolta magát
tovább a Newgate utcai piacon, szinte azt sem tudta, hol van. Amikor
már a lábából majdnem kifutott minden erő, egy kéz fogta meg a karját
hátulról, és megállásra kényszerítette. Carlos érte utol lihegve, a
hidegben látszott a lehelete.
– Engedjen el! − kiáltott rá Isabel, és megpróbálta kiszabadítani
magát.
– Figyeljen ide… − Elhallgatott, mert látta, hogy egy szekér
csörömpölve a közvetlen közelükbe ér. Megragadta a lány vállát, és
nekiszorította Isabelt egy fogadó ajtajának, nehogy elüsse őket a szekér.
– Ó, istenem, engedjen el! − jajgatott Isabel. − Meghalt.
– Hallgasson rám. Az apja…
– Ne! − Csukott szemmel megrázta a fejét. − Vége. Meghalt.
– Talán mégsem.
– Hallotta a lányt. Ő látta az apámat. Látta, amint kivitték.
– Igen, látta, amint kivitték. De ez nem jelenti azt, hogy meghalt.
– Miről beszél? A lány…
 – Együtt voltam az apjával a börtönben. Ő erős. Kemény harcos. És
nem bolond. Ha azt mondta annak a lánynak, hogy kiszabadul, talán
meg is tette.
Isabel rábámult. − Kiszabadul? De hogyan?
– A hullakordéval.
Isabel csak pislogott, majd hirtelen megértette.
– Úgy tett, mintha halott lenne?
– Igen.
Pörölycsapásként találta el a remény. A térde összecsuklani készült,
ezért Carlos karjába kapaszkodott. A férfi tartotta a lányt.
– Hová viszik a holttesteket? − kérdezte Carlos.
Bár a remény elhomályosította tudatát, megpróbált gondolkodni.
– A Szent Pál-székesegyház kriptájába.

– Biztos benne? − kiáltotta Edward, mivel még nem merte átengedni

magát a boldog megkönnyebbülésnek. − Meghalt?
– Meghalt, uram − erősítette meg a hírt Palmer mosolyogva. −
Börtönlázban. Ma reggel vitték ki. Amikor a testőrség parancsnoka érte
ment, már túl késő volt. Tudja, uram, Sturridge-dzsel olyan sokáig
várakoztunk a tetőn, hogy már akkor sejtettem, hogy valami történt.
Ezért bementem a börtönbe, és Alexander mestertől, a börtönkapitánytól
a szállítás felől érdeklődtem. Azt mondtam neki, hogy ön nyugtalanul
várja a királynő parancsának a végrehajtását. És hogy közvetlenül tőle
szeretném hallani, hogy az megtörtént. Erre azt mondta, hogy
Thornleigh börtönlázban meghalt. Éppen akkor számolt be a
részletekről a testőrparancsnoknak, amikor megjelentem. Ott is hagytam
őket beszélgetés közben, és rohantam vissza önhöz, hogy elmeséljem.
Edward a kandalló előtt sétálgatott, alig merte elhinni, hogy ilyen
szerencséje van. Végül a betegség tette el láb alól, miközben mind a két
gyilkossági kísérlet csődöt mondott. Majdnem nevetett a sors
szeszélyén.
Ám nem engedheti meg, hogy a győzelem elhomályosítsa
tisztánlátását. Thornleigh meghalt, ami nagyon jó, de még maradt egy
elvarratlan szál. Thornleigh lánya zavaróan közel van. Mennyit
tudhatott meg?
– Mit is mondott, Palmer, hol szállt meg Thornleigh lánya?
 – A Vasmacskában.
– A Temze utcában?
– Igen, uram.
– Köszönöm. Ez minden. Küldje vissza Sturridge-et a seregéhez.
Amikor Edward egyedül maradt, megpróbálta rendbe szedni a
gondolatait. Igen, ezt könnyen meg lehetne oldani, gondolta, anélkül
hogy váratlan veszélybe sodorná magát. Legalábbis, ha megfelelően jár
el a lánnyal kapcsolatban. Máris hozzá kell kezdenie.
Kilépett a háza ajtaján, megigazította a fejfedőjét, és újra elmerült
gondolataiban, amikor egy női hang szólította meg az utcáról. − Sir
Edward! − csilingelte a hang.
Amy Hawtry, a Francesszel együtt szolgáló udvarhölgy volt az.
Szélesen mosolyogva sietett oda hozzá.
– Igényt tartok önre, azért jöttem − mondta éneklő hangon.
A bejárati lépcsőn Edward mellett állva tovább fecsegett, többek
között gratulált a lovaggá ütéséhez. Kissé bizonytalanul állt a lábán,
Edward meg is állapította, hogy becsípett. A férfi azt kívánta, bárcsak
lerázhatná, és elmenekülhetne.
– Azonnal velünk kell jönnie, uram − mondta vidáman, miközben
kesztyűs kezével egy lóháton várakozó kis baráti társaságra mutatott:
egy másik fiatal hölgyre, két idősebb úrra, a velük lévő szolgákra.
Solymászni indultak, és Amy ragaszkodott hozzá, hogy megálljanak, és
magukkal vigyék Edwardot is. Belekarolt a férfiba.
– A palota olyan, mint egy sír − biggyesztette el ajkát −, ahonnan az
összes gavallér elment katonásdit játszani. Jöjjön, Sir Edward, és
szórakoztasson engem.
– Bocsásson meg, hölgyem, de sürgős ügyben el kell mennem
itthonról.
– Ó, kedves − sóhajtott Amy. − Pedig annyira szeretném, ha mesélne
a császár pompázatos és dévaj udvaráról. − Testét Edward testéhez
préselte, és a fülébe súgva kérdezte: − Igaz, hogy a császárnak egy sötét
bőrű mór szeretője van?
– Attól tartok, hogy ezt a mulatságot más alkalomra kell
halasztanunk, kisasszony. − Edward kedvesen, ám határozottan mondta
ezt, és a lányt az utca felé kormányozta. − Kérem, tolmácsolja ezt a
barátainak is. Jó vadászatot.
 A lány duzzogva oldalazott el a várakozó csoport felé.
Edward undort érzett. A nők szexuális rámenősségét a dolgok
természetes rendje elleni vétségnek tekintette. Ez az incidens
összezavarta. Ám amint feltekintett a felhőkön átvergődő sápadt napra,
úgy érezte, hogy önbizalma visszatér. Majdnem az összes gondjával
sikeresen megbirkózott. A Thornleigh lány pedig csak egy apró, zavaró
tényező, amellyel ő maga is el tud bánni. A fő csatát − Thornleigh
eltávolítását − megnyerte. A Temze utca felé haladva most már végre
átengedte magát a győzelem mámorának.

23.
A KRIPTA

A pompás, festett üvegablakokkal és Európa legmagasabb

templomtornyával büszkélkedő Szent Pál-székesegyház a falakkal
körülvett templomkert közepén magasodott. A templomkert
északnyugati sarkában London püspökének csodálatos palotája állt. E
két impozáns épület között gyalogosok tömege hömpölygött, és élénk
kereskedelem zajlott. Ám ott volt az árnyak völgye is omladozó
kápolnával, temetővel és kriptával.
Isabel kifulladtan kopogtatta meg a kripta ajtaját, miután Carlosszal
végigrohanták a Newgate-től idáig vezető utat. A székesegyház
támpillérei között felállított könyvesbódék felől hallani lehetett az
alkudozó vásárlók halk duruzsolását, és erről Isabelnek eszébe jutott az
a nap, amikor apja a kirakott könyvek előtt évődött vele, mert ő annyira
sietett a Martinnal megbeszélt találkozójukra. Ugyanazon a napon
történt az is, hogy a tömeg megtámadta a spanyol urakat a Ludgate-nél.
Most, miközben arra várt, hogy beengedjék őket a kriptába, szívének
minden dobbanásánál belemart a félelem, hogy mit talál majd odabenn.
Hogy Carlos tévedett, és ott találja majd apja holttestét a többi között.
Senki nem válaszolt a kopogtatására.
Carlos megpróbálta elhúzni a reteszt, amely könnyen engedett, így
kinyitotta az ajtót. A hosszúkás, alacsony teremben félhomály
uralkodott, csak egy apró mattüvegablakon szivárgott be némi fény.
Csend volt.
– Senki nincs itt − suttogta Isabel.
– Senki élő − mondta Carlos komoran, és belépett.
Előttük több tucat holttest hevert. Majdnem meztelenül feküdtek a
három falon körbefutó, egymás fölé elrendezett fapolcokon. Az
agyagpadlón is halottakból rakott halmok feküdtek, amelyekből
élettelen könyökök és térdek kandikáltak ki. Nők és férfiak válogatás
nélkül egymásra voltak dobálva furcsa, buja benyomást keltve. Egy
munkaasztalon gyermekek feküdtek nyitott koporsókban, mintha
szófogadóan várnák, hogy rájuk tegyék a koporsófedelet. Több
kosárban a halottakról levett ruhák hevertek. Ezenkívül csontok is
voltak a teremben. A zsúfolt London igencsak szűkében állt a
temetkezési helyeknek, így a köznép nem engedhette meg magának az
örök nyugalmat. Az új halottakat csak akkor tudták eltemetni, ha a
régiek maradványait kiásták. Ezeket egy faládában helyezték el egy
távolabbi ajtó mellett.
Isabel is belépett a terembe, ahol szinte elviselhetetlen volt a bűz.
– Maradjon kinn − mondta Carlos. − Majd én elintézem.
– Nem, bizonyosságot kell szereznem.
Odament Carlos mellé, majd mindketten csendben álltak,
nyugtalanul szemlélték a halottakat, és nem tudták, hogyan kezdjenek
neki a keresésnek. Isabel hamarosan észrevette, hogy a polcokon fekvő
halottak bőrén nem voltak foltok, míg a földön egymásra dobáltak bőrét
fekete foltok borították, és soknak a hasán is bíborszínű elváltozásokat
lehetett látni − ezek a börtönláz tünetei voltak. Isabel nagyot nyelt, hogy
visszafojtsa hányingerét.
– Ezeket a börtönből hozták − bökött az állával a halmok felé.
Nekiláttak a hátborzongató kutatásnak. Félre kellett tolniuk a
holttesteket, hogy megnézhessék az alattuk lévőket. A hideg hús
érintésétől Isabel gyomra felfordult, és amikor félretoltak egy halottat,
mindig attól rettegett, hogy a következő fekete foltos arc az apjáé lesz.
Ám Carlos nem hátrált meg. Isabel hálás tisztelettel figyelte, hogy
undora ellenére is milyen kitartóan végzi a hálátlan munkát, hogyan
emeli ki, vonszolja ki a testeket a gyenge fényre, ahol alaposan
szemügyre vették őket. Mindezt addig folytatták, amíg az összes halmot
át nem nézték.
 Miután végeztek a borzalmas munkával, Isabel felegyenesedett.
– Nincs itt. − Halkan mondta, mintha csak félve merné levonni a
fontos következtetést: az apja megmenekült.
A hátsó ajtó nyikorgására megfordult. Carlos, aki az utolsó
holttesteket vizsgálta, nem hallotta meg.
Egy kövér férfi állt a nyitott ajtóban, kezében egy Cheapside-ról
származó gőzölgő húsos pitével. Mérgesen nézett Isabelre.
– Hát itt meg mi folyik?
Carlos hirtelen mogorván felállt; úgy emelkedett ki a holttestek
közül, mintha valamelyik marcona hulla kelt volna életre. Az ajtóban
álló férfinak elállt a lélegzete, eldobta a húsos pitéjét, és rémülten
keresztet vetett.
Isabel megpróbálta megnyugtatni, bár ő is éppen eléggé feldúlt volt.
– Uram, keresünk valakit. Ön a gondnok?
Carlos kilépett az árnyékból. Halandó létének e hirtelen felbukkanó
bizonyítékától a férfi megkönnyebbülten lélegzett fel.
– Bocsásson meg, hölgyem − mondta, majd elővett egy kendőt, és
ütögetni kezdte vele izzadtságtól fénylő arcát. − Tudja, időnként
besurran egy-két gazfickó, és lopkod a halottak ruháiból.
Szomorúan pillantott le a földön összepiszkolódott húsos pitéjére.
– Ön a gondnok, ugye? − kérdezte Isabel, és átnyújtott egy
pénzérmét.
– Igen, kisasszony − válaszolta, felderült arccal a pénztől, amelyet
rögtön zsebre vágott. − És miben lehetek a segítségére?
– Uram, én az apámat keresem.
– Elhunyt az úr? − kérdezte aggodalmasan.
Isabel bólintott, kényelmetlenül érezte magát ettől a színészkedéstől.
– Nem tudtam elbúcsúzni tőle. Gondolhatja, milyen szomorú vagyok
emiatt, szeretném neki megadni a végtisztességet. És természetesen
szeretném illő módon eltemetni az ön segítségével.
Lesütötte a szemét, hogy a gyász látszatát keltse, ami egyébként sem
esett nehezére, mivel tartott tőle, hogy ez az ember még a végén
előhúzza valahonnan az apja holttestét.
– Hát persze, persze − dörmögte a gondnok pénzt szimatolva. − Nos,
hát lássuk, mit tehetek. Az elhunyt neve, kisasszony?
– Ne − figyelmeztette Carlos. − Menjünk.
 De ha már eddig eljutott, Isabel biztos akart lenni a dologban.
– Richard Thornleigh − mondta a gondnoknak. − Ma reggel vitték ki
a holttestét a Newgate börtönből. Magas, ősz férfi, az egyik szemére
vak.
A gondnok arcáról lehervadt a készséges mosoly. A szemét
gyanakodva húzta össze.
– Börtöntöltelék? És melyik cellából?
– A koldusokéból.
– Kifelé! − mordult rájuk a gondnok az ajtóra mutatva. − Hordják el
az irhájukat!
– Hogyan? Na de…
– Kifelé! − A gondnok sebbel-lobbal megindult Carlos felé, közben a
kezével úgy hadonászott, mintha egy csapat varjat akarna elhessegetni.
− Tűnjenek el innen, különben hívom a seriffet!
Carlos karon ragadta Isabelt, és kirángatta az ajtón. Gyors léptekkel
szelte át a temetőt, és Isabelnek alaposan szednie kellett a lábát, hogy
lépést tartson vele. Látszott, hogy mielőbb maga mögött akarja hagyni a
sírokat. Ahogy kifelé haladtak, Carlos lenézett a kezére, és az undortól
eltorzult az arca. Isabel megértette, hiszen ő is úgy érezte, mintha a
betegségtől elpusztult testek valami gusztustalan nyomot hagytak volna
a kezén. A templomkert fala mellé érve átmentek a Little Gate-en, majd
a Cheapside nyüzsgő főutcáján találták magukat. Az egyik fogadó
mellett Isabel megpillantott egy kék köpenyes inast, aki éppen egy
hordót emelt le a megpakolt sörös szekérről.
– Hé, fiú − kiáltott oda. Az inas hátranézett. Isabel odament hozzá, és
rövid alkudozás után egy koronáért megvette a hordó sört. Carlos
megütközve figyelte. Isabel megkérte az inast, hogy öntse ki a sört. A
fiú csak pislogott.
– Öntsem ki, kisasszony?
– Igen.
– Ide?
– Pontosan ide.
Vállat vont, mintha ezzel azt akarná mondani, hogy ő ugyan nem
felelős egy fizető kuncsaft bolondériáiért. A szekér szélére gurította a
hordót, kiütötte belőle a dugaszt, és a habos italt a macskakövekre
folyatta.
 Amikor Isabel a patakzó sör alá tartotta a kezét, Carlos értetlensége
egy csapásra eltűnt. Isabel keze mellé tartotta a kezét, és egymás mellett
állva hagyták, hogy a hideg hab lemossa róluk a kripta borzalmait.
Isabel érezte, hogy mint a sörben a buborék, benne is úgy emelkedik
az elégedettség egyre magasabbra. Szinte szédült az örömtől, hogy nem
találták meg az apja holttestét, de szédült a sör jeges érintésétől is és az
egész hullavizsgálattól, amelyet Carlosszal együtt csináltak. Nem tudta
visszafojtani kuncogását.
– A gondnok azt hitte, hogy ön is egy ott őrzött tetem, és éppen
akkor támad fel halottaiból. − Most már kirobbant belőle a nevetés. −
Azt hitte, hogy egy szellem!
Carlosra is átragadt a jókedve. Hátravetette a fejét, és Isabellel együtt
nevetett.
Az inas fejcsóválva nézte a szeme előtt zajló hibbant jelenetet.
Miközben Isabel és Carlos tovább kacagott, egy újabb hordót gurított
elő, amelyet leemelt a szekérről és bevitt a fogadóba, ahol végre ép eszű
emberek gyűltek össze.
Isabel a szoknyájához ütögetve megszárította a kezét, majd a
nevetéstől kicsordult könnyeit törölte le. Sugárzó mosollyal fordult
Carlos felé. − Kész vagyunk az ellenőrzéssel. Átkutattuk a kripta
minden zugát, de nem volt ott. Megmenekült.
Carlos bólintott.
– Igen, én is azt hiszem.
A sikertől felhevülve csak álltak, és mosolyogtak egymásra.
Egy lovas haladt el mellettük, árnyéka Isabel arcára esett. Isabel
mosolya elhalványult.
– Most már csak az a kérdés, hogy hová ment.
– Haza?
– Colchesterbe? − Isabel tagadólag rázta a fejét. − Senki nincs már
ott. De még ha haza is akart volna menni, nincs lova, nincs pénze.
Nyilvánvalóan eltűnt a pénze, ami volt, mert a koldusok cellájába zárták
a Newgate-ben. És beteg is. Nagyon beteg lehet, ha a lány igazat
mondott, hogy félrebeszél. Vajon meddig képes kitartani távol az
otthonától ilyen állapotban és ebben a hidegben?
– Vannak barátai?
Isabel arca felderült.
 – Igen, természetesen. Valószínűleg az egyik barátjához ment.
Lovasok csörtettek be a tömegbe az utca másik végén. Carlos
arrafelé pillantott.
Isabel Carlosra nézett. Arra gondolt, milyen elszántan segített neki a
kriptában, hogyan nyúlt puszta kézzel a tetemekhez, fertőző testükhöz,
amelyektől irtózott és félt. Vajon csak a fizetségéért tette? − töprengett
Isabel. Biztosan ennél többről van szó. Carlos tudta, mennyire kevés
pénze maradt. Akkor talán érte tette? Megpróbálta kiűzni agyából a
múlt éjszaka veszélyesen izgató emlékét. Az csak egy őrült félálom volt,
a delírium pillanata, amelyet sürgősen törölnie kell az emlékezetéből, és
soha, de soha nem gondolhat rá újra. De itt másról is szó van; Carlos
olyan dolgokat tett meg érte, amelyeket nem lehet figyelmen kívül
hagyni.
– Carlos − mondta. A férfi felé fordult. − Olyan sokat segített.
Megmentette az életem a Fleetben. Utána is mindig velem volt. És még
az is eszébe jutott, hogy az apám halottnak tettette magát, úgy menekült
meg. Amikor a lány azt mondta a Newgate-ben, hogy látta, amikor
kivitték, már majdnem feladtam.
– Ön ugyan nem − mondta Carlos halkan. A rá jellemző féloldalas
mosolyra húzta a száját. − Nem szívesen látnám az ellenfél oldalán egy
ütközetben.
Attól az abszurd gondolattól, hogy egymás ellen háborúzhatnának,
nevetnie kellett. A férfi szemébe nézett, hálája tükröződött az arcán. −
Köszönöm mindazt, amit tett − mondta kedvesen.
Carlos óvatosan, gyengéden a két keze közé fogta a lány arcát. Isabel
szégyellte, hogy a teste azonnal válaszol: légzése felgyorsult, térde
elgyengült. A férfi hosszasan tanulmányozta.
– Mi az? − nyögte ki Isabel.
– Ön… − Úgy beszélt, mintha reménykedve várta volna ezt a dolgot.
− Ön mosolyog.
Isabel tudta, hogy most el kellene húzódnia. Ám a férfi érintése olyan
könnyű volt, olyan simogató. Semmi uralkodni vágyás nem volt benne,
gondolta, csak puszta gyengédség. Úgy tűnt, hogy ez Carlost is
ugyanúgy meglepte, mivel csodálkozva nézett rá.
Egy trombita felharsanó hangjára − amely az utca másik végén álló
lovasok felől jött − mindketten megfordultak. A lovasok a nagy kereszt
mellett gyülekeztek, és egyre nagyobb tömeg verődött össze körülöttük.
Négy lovas, akik közül három drága, szőrmebéléses zekét viselt,
felment a kereszt lépcsőin. Isabel felismerte az egyiket: a polgármester,
Thomas White.
A polgármester felemelte a kezét, és csendre intette a tömeget.
Gyorsan bemutatta a mellette álló férfiakat: Lord William Howardot,
Hewett seriffet és a kisbírót. White a kisbíró felé biccentett, aki
előlépett, széles terpeszben elhelyezkedett, majd egy felhívás
kihirdetésébe kezdett.
Isabel nem hallott mindent. Az emberek beszélgetésének zaja és a
lovak nyerítése miatt ebből a távolságból csak a fele hallatszott annak,
amit a kisbíró kihirdetett. Isabel azonban megértette a lényegét:
mindenkit árulónak nyilvánítanak, aki Wyattet segíti. Az emberek
pisszegtek, így a beszéd utolsó részét már tisztán hallotta. − …és bárki,
aki őfelségének élve vagy holtan kiszolgáltatja az áruló Wyattet,
őfelségétől a királynőtől jutalmul földbirtokot és évi száz font
járandóságot kap ajándékba, amely mindörökre megilleti, örököseivel
együtt.
Isabel hirtelen fázni kezdett. Látta, hogy Carlos feszülten figyel.
A felhívás kihirdetése után a tömeg kérdéseket kiabált oda a
lovasoknak, és mindenhonnan beszélgetés zaja hallatszott.
– Reménytelen az egész − mondta valaki. − Lord Howardnak elég
fegyvere van ahhoz, hogy megvédje a királynőt.
– De Wyattnek sok katonája van − vetette ellen egy másik férfi.
– Fegyverek, katonák, ugyan! − szólt közbe egy harmadik. − A
lényeg az, hogy mi, londoniak melyik oldalon állunk. Hogy ki mellé
tesszük le a voksunkat. Minden ezen múlik. És mindannyiunknak,
akiknek háza van Londonban, meg kell fontolnunk…
A férfi hangja még sokáig hallatszott, miután a két társával elhaladt
mellettük.
Ám Isabel eleget hallott. A felhívás és a trombitaszó felrázta, és
emlékeztette Wyatt és Martin iránti kötelességére. Carlos iménti tréfája
az egymás elleni harcról hirtelen visszájára fordult. Isabel már arrébb is
húzódott tőle.
– Nos − mondta neki − máris az ellentétes oldalon állunk, igaz?
– Így lenne?
 – Ha felajánlja szolgálatait a királynőnek, igen.
Carlos arca elkomorult.
– Azért mondja ezt, mert a vőlegénye a felkelők oldalán áll, ugye?
Isabel meghökkent. Honnan tudta ezt Martinról? Gondosan ügyelt
arra, hogy ne árulja el Martin hollétét.
– Nem nehéz kitalálni − motyogta Carlos, mintegy válaszként a lány
gondolataira.
Csendben álltak, kerülték egymás tekintetét. Nincs most erre idő,
gondolta Isabel. Cselekednie kell, hiszen Wyatt számít rá. És Martin is
− hogyan hagyhatná, hogy az apja itt ténferegjen Londonban pénz
nélkül, betegen, kiszolgáltatva Grenville-ék bosszújának? Lelkében
ismét birokra keltek a különböző kötelezettségek.
– Menjünk vissza a Vasmacskába, aztán keressük meg az apját −
mondta hirtelen Carlos, mintha Isabel helyett is döntött volna.
– Miért mennénk a Vasmacskába? Ott akar csatlakozni a királynő
seregéhez?
– A lováért. − Majd nyugodt hangon hozzátette: − Igen, beállok a
királynő katonái közé. De először befejezem az önnek vállalt munkát.
Menjünk. Ha sietünk, talán még ma estig megtaláljuk az apját.
Isabel rögtön tudta, hogy ez a helyes megoldás. Ha sikerülne gyorsan
egy induló hajón biztonságba helyezni az apját, utána visszasiethetne, és
segíthetné a felkelés ügyét. Hirtelen világossá vált, hogy mit kell tennie.
Az érzelmeiben viszont annál nagyobb káosz uralkodott: egyszerre
volt hálás és feldúlt attól a tudattól, hogy Carlos mellette marad.

Andrew Alexander, a Newgate börtön kapitánya bort töltött mélyen

tisztelt vendégének, a Whitehall-palota testőrparancsnokának, amikor a
kripta gondnoka lihegve nyomult be a szobába.
– Megtaláltam a tizenhatodik embert − mondta zihálva.
Alexander bosszúsan nézett fel.
– Mit jelentsen ez?
Utálta, ha ebéd közben megzavarták, főleg amikor ilyen jeles
vendéget szórakoztatott. A testőrparancsnok az imént csak egy kupa
bort akart elfogadni, de Alexander tovább marasztalta, mert meg akarta
kérni, hogy segítsen a fiának állást szerezni a palota fegyvertárában. Ez
a tökfej a temetőből pedig még azt sem tudta, hogy hol és mikor
alkalmatlankodhat a beszámolóival.
A gondnok csak állt és tovább szuszogott.
– Ma reggel üzentem önnek, hogy csak tizenöt holttest érkezett meg,
pedig a lajstromon tizenhatot tüntettek fel. Nos, megtaláltam a
tizenhatodikat.
– Akkor menjen és temesse el. Nem látja, hogy elfoglalt vagyok?
– Hogyan temessek el egy hullát, aki fogja magát és elsétál,
Alexander mester? Ha megmondja, hogyan földeljek el egy járkáló
halottat, ingyen eltemetem a családját.
– Hát ez meg hogy lehet? − kérdezte a testőrparancsnok, kihúzva
magát a székében. − Elsétált? Miféle halott? Ki?
A gondnok fejet hajtott a csillogó mellvértben feszítő
testőrparancsnok előtt.
– A neve Thornleigh, nagyságos uram. Richard Thornleigh.
A testőrparancsnoknak tátva maradt a szája. A börtönkapitányra
bámult.
– Mi történik itt?
Alexander érezte, hogy a protekcióhoz fűzött reményeitől immár
elbúcsúzhat. Az előbb mesélte el a testőrparancsnoknak, hogy
Thornleigh börtönlázban meghalt, és éppen azelőtt vitték ki a kordén,
hogy a testőrparancsnok érte jött.
– Ejnye, ejnye, ne veszítsük el a fejünket, uram − mondta, majd a
gondnokhoz fordult: − Ember, mi ez a képtelen történet? A holttestek
nem járkálnak.
– Ez járkált.
– Látta?
– Majdnem. Éppen a fejemet vakartam, és próbáltam megoldani azt a
talányt, hogy hogyan lehet tizenöt tizenhat helyett, amikor az a fiatal
hölgy bejött, és a nemrég meghalt apja holttestét kereste. Hát bizony,
hiába. A hölgy azt mondta, hogy valójában nem is látta az apja
holttestét. Azt is mondta, hogy az apját Richard Thornleigh-nak hívták,
és kutya legyek, ha nem ez a név állt a lajstromon. Szóval most már
tudom, hogy a tizenhatodik meglógott. A nyaka közé kapta a lábát.
Megoldódott a rejtély, önnek pedig, börtönkapitány-mester, van egy
szökevénye.
A testőrparancsnok felugrott a székről.
 – Jóságos isten, Alexander! Thornleigh az az áruló, akit a királynő
kerestet! − A gondnokhoz fordult: − A lánya még mindig a kriptában
van?
– A, dehogy, nagyságos uram. Elkergettem, hogy ide tudjak jönni.
– Az ördögbe is, elvezethetett volna bennünket az árulóhoz. − A
testőrparancsnok megigazította a kardját, elindult az ajtó felé, és így
szólt a gondnokhoz: − Maga visszajön velem a Szent Pál-
székesegyházhoz. Hátha valaki látta, merre indult a lány. − Az ajtóban
visszanézett Alexanderre. − Maga pedig, börtönkapitány, jól tenné, ha
fogná a kutyáit, és megszervezné a keresést. Találja meg Thornleigh-t,
ha azt akarja, hogy a feje a nyakán maradjon.

24.
ELÁRULVA

Isabel átfurakodott a Vasmacska zsúfolt társalgóján, és a lépcsők felé

vette az irányt. Az elszállásolt katonák nagy része ebben a déli órában
nem tartózkodott a fogadóban. Amikor korábban Carlosszal elindult a
Newgate-be, a katonák Andrews hadnagy vezetése alatt a Finsbury
Fieldsre vonultak gyakorlatozni, hogy felkészüljenek a lázadókkal való
találkozásra. Most a helyüket a fogadós kakasviadalra összegyűlt barátai
foglalták el a társalgóban. Isabel hallotta a kakasok eszeveszett
kukorékolását, amely szinte elnyomta a tétjüket hangosan megtevő
férfiak hangját. A katonák közül csupán néhány tiszt maradt a
fogadóban, egy távolabbi asztalnál üldögéltek hideg sült és sör mellett;
köztük volt a kapitány is, akinek rőt szakálla sem tudta leplezni ragyáit.
A brutális kegyetlenség légköre lengte körül személyét. Isabel látott
három másik férfit is, akik nem tartoztak sem a kakasviadal résztvevői,
sem a katonák közé. A kifejezéstelen tekintetű, durva arcú férfiak közül
az egyik teljesen kopasz volt. Isabelt kirázta tőlük a hideg: az utóbbi
időben sok ilyen alakot látott a börtönökben.
Ennek ellenére elindult felfelé a lépcsőn, és inkább arra a
reményteljes gondolatra koncentrált, hogy hamarosan megtalálja majd
az apját valamelyik barátjánál − Legge-nél, Hayese-nél vagy talán
McLeannél, vagy esetleg valamelyik üzletfelénél −, így végre az összes
problémája megoldódik. Carlos közben már az istállóban nyergelte a
kancát. Isabel érezte, hogy a mostani keresés gyors sikerrel fog
végződni.
Amikor kinyitotta a szobája ajtaját, meglepődve látta, hogy egy
előkelő öltözetű férfi áll az ablaknál, hátat fordítva neki. Az ajtónyitás
hangjára megfordult. De még mielőtt szembefordult volna a lánnyal,
Isabel már akkor felismerte gondosan lefésült vörös hajáról ékkövekkel
kirakott kalapja alatt. Ez a férfi lépett oda hozzá otthon, a temető mellett
hat napja, amikor Lady Grenville leköpte. Megborzongott a rossz
előérzettől.
– Thornleigh kisasszony − mondta együtt érző, mély hangon,
miközben kinyújtott kézzel közeledett felé. − Épp most értesültem
édesapja tragikus haláláról. Kérem, fogadja őszinte részvétem.
Isabel mereven állt azon gondolkodva, vajon honnan szedte ezt az
értesülést a férfi, és elhatározta, hallgatni fog arról a meggyőződéséről,
hogy az apja él.
– Nyilván már nem emlékszik rám. Edward Sydenham vagyok.
Akkor találkoztunk…
– Emlékszem önre, uram. Ön a Grenville család tagja. Azért jött,
hogy most engem gyötörjön, miután az apámat már nem tudják tovább
gyötörni?
– Milyen keserűen beszél − mondta a férfi halkan. − És jó oka van rá,
annyi biztos. De esedezve kérem, ne tekintsen másnak, mint aki vagyok.
Bár hamarosan az a megtiszteltetés ér, hogy nőül vehetem Frances
Grenville-t, a nevem éppúgy a sajátom, mint a becsületem.
– Bocsásson meg − válaszolt a lány némileg megenyhülve. −
Emlékszem, hogy kedves volt velem, amikor találkoztunk.
De mit is akarhat tőle ez a férfi? És hogyan szabadulhatna meg tőle?
Csak azért jött fel a szobájába, hogy összeszedje a még megmaradt
kevés pénzét, aztán elinduljon Carlosszal.
– Mit tehetek önért, uram? Bevallom, most eléggé sietek.
A férfi kedvesen mosolygott.
– Inkább én vagyok az, aki remélhetőleg valamit tehet önért. És ezzel
együtt saját magamért is. Megengedi, hogy elmagyarázzam? − Egy
székre mutatott.
 Isabel azonban nem ült le.
– Kérem − mondta. − Egy perc az egész.
Isabel látta, hogy kénytelen meghallgatni, mielőtt elmegy, ezért leült.
A férfi becsukta az ajtót, kizárva a kakasviadal felszűrődő hangjait,
majd a lányhoz lépett.
– Figyelemmel kísértem szerencsétlen apja kínszenvedéseit − mondta
− először a colchesteri börtönben, majd a Newgate-ben. Szerettem volna
valahogyan segíteni rajta. Sajnos most már erre nincs többé esélyem. −
Szünetet tartott. − Kiolvasom a szeméből a kérdést, hogy miért kerestem
fel önt most, amikor az apja már meghalt.
Isabel nem szólt semmit.
– És természetesen arra is kíváncsi lehet, hogy mi közöm ehhez az
egészhez. − Halálos komolysággal nézett a lányra. − Meg akarom
szüntetni a bajt, amit a gyűlölet okozott. Kisasszony, én sokat
utazgattam német földön, és rengeteg szenvedést láttam − háborúkat,
viszályokat és családok közötti gyűlölködést − olyanok között, akik
azelőtt békében éltek egymás mellett. És mindezt a vallás miatt.
Katolikusok mészároltak le protestánsokat, és protestánsok gyilkoltak le
katolikusokat. Most attól félek, hogy ez a kimondhatatlan zűrzavar vár
Angliára is. Teljes szívemből kívánom, hogy bárcsak megállíthatnám,
mielőtt még elkezdődik.
Szomorúan elmosolyodott. − Egy ember nem sokat tehet azért, hogy
feltartóztassa a gonoszság hullámát. Én mégis megfogadtam, hogy
bármilyen kevés is, amit tenni tudok, megteszem az ügy érdekében.
Szeretnék békét teremteni a Grenville és a Thornleigh család között. A
vallásból pattant ki a szikra, amely aztán elégette mindkét család
boldogságát. Mindkét családot egyaránt érintette ez a tragédia, és
mindkettő súlyos sebeket hordoz azóta is. Leghőbb óhajom az, hogy
véget vessek a pusztításnak és begyógyítsam a sebeket. − Közelebb
lépett a lányhoz. − Sajnálatos módon a láz végzett az édesapjával,
mielőtt még segíthettem volna. De kisasszony, önnek még segíthetek.
Megengedi? − Válaszra várva elhallgatott. − Ha nem − tette hozzá
önirónikus mosollyal −, kudarcra ítél egy embert. És én érzem, hogy ön
túlságosan is meleg szívű hölgy ahhoz, hogy ilyen könyörtelen dolgot
tegyen.
Isabel a kezét nézte, és gyanakvása továbbra sem hagyott alább.
Sydenham jóindulatúnak látszott, de mégiscsak az ellenség oldalán áll.
– Nagyon kedves, uram, de nem tudom, hogyan segíthetne nekem.
– Kisasszony, tudom, hogy az édesanyját átszállították a kontinensre,
az ön bátyjához. Biztos vagyok benne, hogy már alig várja, hogy velük
lehessen. És gyanítom − bocsásson meg a nyíltságomért, de ezekhez a
rideg időkhöz kendőzetlen szavak illenek −, hogy pénztartalékai lassan
kimerülnek. És hát… olyan egyedül van.
– Nem vagyok egyedül. Van egy jó segítőm.
Sydenham ezt elengedte a füle mellett.
– Súlyos válság fenyegeti Angliát − mondta −, mivel Wyatt felkelői
most Kentben garázdálkodnak, de hamarosan Londonig is
előrenyomulnak. Megtisztelne, ha megengedné, hogy fedezzem a
költségeket, amelyek segítségével elhagyhatja személyes gyásza és a
küszöbön álló háború színhelyét, valamint csatlakozhat édesanyjához és
bátyjához. A flamand hajósok között vannak barátaim, akik most épp a
torkolatban horgonyoznak. Csak egy szavamba kerül, és bármelyikük
átszállítja önt teljes kényelemben és biztonságban. Az átkelése után
pedig kíséretet biztosítok az ön számára, hogy probléma nélkül
megérkezzen a szülei házához. Megengedi, hogy elrendezzem ezt?
Isabel egy pillanatra kísértést érzett. Nem arra, hogy elhagyja
Angliát, hanem hogy elfogadja Sydenham pénzét, amire égető szüksége
volt. Ám egy belső hang még mindig óva intette attól a férfitól, aki
Frances Grenville jegyese.
– Köszönöm az ajánlatát uram, de… − Elhallgatott, mert csizmák
dobogása hallatszott az előtérből.
Az ajtó felpattant. Egy mellvértbe öltözött katona lépett be,
miközben két másik fegyveres megállt az ajtóban, és köztük a kripta
gondnoka dugta be a fejét.
– Ő az! − kiáltotta, és rámutatott.
Isabel felugrott székéről, és levegő után kapkodott.
– Testőrparancsnok! − méltatlankodott Sydenham. − Mit akar ez
jelenteni?
– Elnézést, Sir Edward − mondta a testőrparancsnok −, de ezt a
nőszemélyt el kell szállítanom kihallgatásra. Az apját árulás miatt
keressük.
– Az apja meghalt. Nem mondták a börtönben?
 – Nem halt meg, uram.
– Elárulom, hogy Richard Thornleigh ma reggel börtönlázban
meghalt.
– Nem, uram, nem halt meg. Csak tettette, hogy kiszabaduljon. A
királynő parancsára hajtóvadászatot vezetek ellene.
Isabel megpróbálta lecsitítani zakatoló szívét. Apja ellenségei
felfedezték a cselt! És úgy vadásznak rá, mint árulóra! Látta, hogy
Sydenham arcából kiszalad a vér.
A testőrparancsnok már nyúlt Isabel felé.
– És ez a nő talán tudja, hol bujkál.
– Semmit sem tudok, uram! − tiltakozott Isabel, amint a férfi
megragadta a karját. − Kérem!
– Várjon, testőrparancsnok − mondta Sydenham. − Ez az ártatlan
hölgy még magához sem tért az apja halálának hírétől. Hiszem, hogy
semmit nem tud a hollétéről. − Közel hajolt a parancsnokhoz, és halkan
így szólt hozzá: − Hagyjon egyedül vele egy pár percre. Azt hiszem,
gyorsan kiderítem, hogy mi a helyzet. A hölgyekkel finoman kell bánni,
nem? Mit gondol?
A testőrparancsnok kétkedően nézett.
– Nekem kell felelnem az árulóért.
– Mint tudja − mondta Sydenham visszanyerve határozottságát −, a
királynő hadnaggyá léptetett elő, és Lord Howard alá osztott be a város
védelméért folyó harcban. Meg meri kérdőjelezni a tekintélyem?
Bár még mindig ráncolta a homlokát a testőrparancsnok, most mégis
lehiggadva bólintott.
– Öt perc, Sir Edward. Addig az embereimmel az ajtó előtt
várakozunk.
A katonák kimentek és becsukták az ajtót. Sydenham egyedül maradt
Isabellel.
A férfi veséig hatoló pillantást vetett a lányra.
– Tudja, hogy hol van?
Isabel habozott. Azonkívül, hogy szépeket mondott a megbékélésről,
valójában miért is kellene megbíznia benne? Emellett az az igazság,
hogy tényleg nem tudja, hol van.
– Nem − mondta.
A férfi olyan intenzitással nézte, hogy Isabel szinte úgy érezte, átlát
rajta. Megborzongott tőle. Sydenham megrázta a fejét, mintha most
ébredne fel.
– Bocsásson meg, kisasszony, azt sem tudom, hol vagyok. Micsoda
rendkívüli hírek! Hát nem csodálatos?
– Csodálatos, uram? − kérdezte a lány hitetlenkedőn. − Csodálatos,
hogy az apámat úgy üldözik, mint egy kutyát?
– Hát az nagyszerű, hogy az apja életben van.
– Igen − válaszolta Isabel, összeszedve magát. − Hát persze hogy
nagyszerű. − Összefonta a karját, és nem tudta elrejteni aggodalmát. −
De a király emberei úgyis megtalálják. Beszállítják, aztán… − Nem
tudta befejezni, túlságosan borzalmas volt még belegondolni is. A
törvény szerint az árulókra nyilvános kasztrálás és felkoncolás várt.
– Most már csak arról kell gondoskodnunk, hogy ne találják meg −
mondta Sydenham egyenletes hangon. − Nekünk kell először
megtalálnunk.
– Nekünk?
– Thornleigh kisasszony − mondta kedvesen −, már mondtam, hogy
segíteni akarok. Azt hittem a segítségem arra fog korlátozódni, hogy
segítsek önnek elhagyni Angliát. De most már sokkal többet tudok tenni
önért és az apjáért. Mindkettőjüket biztonságos helyre juttatom.
– Te jó ég, hogyan?
– Van néhány okos ügynököm. Elküldöm őket, hogy keressék meg
az apját. Amikor pedig megtalálják, mindkettőjüket felteszem egy
flamand hajóra. Már félig átszelik a Csatornát, mire a királynő emberei
rájönnek, hogy megszökött.
Isabel hitetlenkedve bámult.
– Mindezt megtenné értünk?
– A legnagyobb örömmel. Tudom, hogy Thornleigh nem jelent igazi
veszélyt a királynőre. Éppen elég áruló került már a kezei közé.
Mindazonáltal nem folytathatok magánnyomozást az ön segítsége
nélkül. Ön mindenkinél jobban ismeri az apját. El kell mondania nekem,
hogy hová mehetett, kik azok a barátai, akiktől segítséget remélhet, és
hogy hol húzhatja meg magát. Csakis így találhatjuk meg hamarabb,
mint a királynő emberei.
– De… a testőrparancsnok őrizetbe fog venni.
Sydenham türelmetlenül legyintett.
 – Dehogyis. Hagyja ezt rám. Mi csak működjünk együtt, és találjuk
meg az apját. Rendben?
Isabel hunyorogva nézett rá, megpróbált gondolkodni. Vajon
felhasználhatja úgy a segítségét, hogy az apját hajóra teszik, ő pedig
Londonban marad, és Wyattet segíti?
– Fogadja már el az ajánlatom − mondta szinte könyörögve.
Kaparászás hallatszott az ajtó felől. A testőrparancsnok készült
belépni. Sydenham Isabelre meresztette a szemét, és hangja
parancsolóvá vált. − Kisasszony, ne hibázzon, szüksége van a
segítségemre.
Az ajtó retesze felemelkedett. Isabel az ajkába harapott. Nem maradt
több ideje gondolkodni!
– Gyerünk − sürgette Sydenham. − Akkor hát megengedi, hogy
segítsek?
Az ajtó kivágódott. Isabel Sydenhamre nézett.
– Igen! − suttogta.
A testőrparancsnok belépett. Sydenham kertelés nélkül közölte vele:
− Kapitány, úgy van, ahogy mondtam. Ennek a hölgynek fogalma sincs
arról, hogy az áruló hol bujkálhat.
– Mindegy, uram, őrizetbe kell…
– Vannak bizonyítékai ahhoz, hogy letartóztassa?
– Nos, hát nincsenek, de…
– Akkor azt ajánlom, ne zaklassa tovább a hölgyet, és kezdje el a
keresést. Fogja el az árulót, ez a királynő érdeke.
A testőrparancsnok összehúzta a szemöldökét, habozott.
– Mindeközben − tette hozzá Sydenham nyugodt hangon − a hölgyet
vendégül látom a házamban, és személyesen felelek érte. Ha ez gondot
okoz önnek − nézett kihívóan a katona szemébe −, azt javaslom, hogy
forduljon Lord Howardhoz. Viszontlátásra, parancsnok.
A testőrparancsnok nem akarta tovább feszegetni a dolgot.
– Rendben, Sir Edward − mondta egy cseppnyi fenyegetéssel a
hangjában. − Mindenesetre tudni fogom, hogy hol keressem a hölgyet.
Megfordult, és intett az embereinek, akik kifelé menet követték az
ajtón; csizmájuk hangosan kopogott a lépcsőn.
Isabel Sydenhamre bámult, meglepte a férfi iménti
erődemonstrációja. Végül megtalálta a hangját.
 – Köszönöm − mondta.
A férfi könnyedén meghajolt.
– De uram, ami a házában való vendéglátásomat illeti…
– Elnézést kérek, de látta, hogy meg kellett nyugtatnom ezt az ostoba
katonát. Csak remélni tudom − folytatta barátságosan −, hogy otthonom
kényelme némileg kárpótolja szabadsága megsértéséért. −
Lefegyverzően mosolygott. − És végül is, kisasszony, ez az egyszerű
katonai szállás nem való egy hölgynek.
Karját nyújtotta Isabelnek.
– Mehetünk? Elküldök egy szolgát a holmijáért, és a számláját is
kiegyenlíttetem vele.
Miközben lefelé lépkedtek együtt a lépcsőn, Isabel gondolatai
összevissza cikáztak. Mi lesz Carlosszal, aki az istállóban vár rá?
Beszélnie kell vele, el kell magyaráznia mindezt. És aztán? Többé már
nem is látja őt?
Sydenham sietve átvezette a társalgón, ahol a kakasviadal még
javában tartott, majd kimentek az ajtón. Az udvaron Isabel megállt, és
így szólt: − Várjon. Az istállóba kell mennem.
Elindult a macskaköves udvaron.
Sydenham utánasietett, és a karját megragadva megállította.
– Közel van a házam. Nem lesz szüksége a lovára. Az egyik
szolgámmal majd elhozatom.
– Még beszélnem kell valakivel.
– A spanyollal?
Isabelnek tátva maradt a szája. Ez az ember mindent tud róla?
– Nem mehetek el anélkül, hogy nem beszéltem vele. Lerázta a férfi
kezét, és az istálló felé indult.
Az istálló ajtaja kivágódott. Carlost lökték ki rajta olyan erővel, hogy
majdnem elveszítette az egyensúlyát, és vér szivárgott az alsó ajkáról.
Isabel megdermedt. Carlos után három férfi lépett ki. Isabel felismerte a
durva arcukról: őket látta az imént a fogadóban.
Amikor Carlos megpillantotta Sydenhamet, döbbenet ült ki az arcára.
– Hát maga az. − Majd felordított: − A földem!
Sydenhamre vetette magát, kezével pedig ösztönösen a kardja felé
nyúlt. Ám az előbb elvették a kardját, és a három férfi közül kettő
hátulról megragadta Carlost, térdre lökte és hátracsavarta a karját. A
harmadik, a kopasz előrántott egy tőrt, Carlos torkára szorította, majd
Sydenhamre nézett további utasításra várva. Világos volt, hogy ezek
hárman az ő bérencei.
– Ne! − kiáltotta Isabel. Már indult volna Carlos felé, de Sydenham
visszatartotta. − Mondja meg nekik, hogy engedjék szabadon! − kérte. −
Velem van!
Sydenham szomorúan rázta meg a fejét.
– Nem akartam kitenni ennek a kellemetlen csalódásnak, de az a
helyzet, hogy éppen ettől az embertől kellene megvédeni önt.
– Rosszul tudja, uram. Ez az ember végig hűséggel állt a
szolgálatomban. Mondja csak meg a…
– Ő Carlos Valverde, spanyol zsoldos, ugye? Ez az ember
alattomosan visszaélt az ön bizalmával.
– Que diablos! − kiáltotta Carlos. Vad erővel próbálta talpra küzdeni
magát, de a két bérenc lefogta, és továbbra is térdre kényszerítette.
Sydenham a kopasz felé bólintott, aki csizmájával Carlos hasába rúgott.
Carlos felnyögött a fájdalomtól, és kétrét görnyedt. Isabel zihálva
kiáltott fel: − Ne! − A kopasz felrántotta a térdét, egyenesen Carlos
arcába. Carlos feje hátrabillent, és ömleni kezdett a vér az orrából.
– Hagyja abba! − ordította Isabel.
Sydenham még szorosabban fogta.
– Tud valamit is erről a baromról? A gyilkosságokról, amelyeket
elkövetett?
Carlos fájdalmas nyögéseitől Isabel majd megőrült, de megpróbálta
megőrizni nyugalmát, hogy megértesse Sydenhammel a helyzetet. Csak
ő állíthatja le az embereit.
– Tudom, hogy elkövetett néhány meggondolatlanságot − mondta. −
Néha a gyilkosságra is van mentség.
– Erre is találjon mentséget, ha tud: a spanyolt azért bérelték fel,
hogy megölje az ön apját.
Mintha kő találta volna el Isabel gyomrát.
Sydenham mély lélegzetet vett.
– Öt nappal ezelőtt − magyarázta − elmentem a colchesteri börtönbe,
hogy utánanézzek, mit tehetnék az apjáért. Túl későn érkeztem.
Thornleigh-t éppen azelőtt hozták át Londonba. És a börtönben kevéssel
azelőtt lázadás tört ki, amelyben a legtöbb rab megszökött, Valverdét is
beleértve. De beszéltem a seriffel, aki elmesélte, hogy előző este
Valverde az ön apja életére tört. A támadását meghiúsították, és az azt
követő verekedésben Valverdét az apjával együtt leláncolták a
veremben. Reggel az apját áthozták Londonba. Ezután tört ki a lázadás,
amit hatalmas felfordulás követett. A seriff azonban megerősítette −
néhány újra elfogott rab vallomására alapozva −, hogy Varverdét
lefizették, hogy megtámadja Thornleigh-t. Ez az igazság, kisasszony. Ő
gyilkos, akit az apja megölésére béreltek fel.
Isabel lassan Carlos felé fordult. A férfi előrebukott fejét a bérencek
a lábaik közé szorították, és továbbra is térdre kényszerítették. Az előtte
lévő macskaköveket pirosra pettyezte az orrából csöpögő vér.
– Iss-bel!
Isabel a magas, éneklő hang irányába fordult. A kislány, Lizzy
ugrándozott ki a fogadóból, de hirtelen megtorpant, és elkerekedett
szemmel bámult Carlosra. Aztán Isabelre nézett, és miután látta, hogy
nincs játékos kedvében, visszaszaladt a házba.
Sydenham folytatta beszámolóját.
– Ez az igazi ok, amiért személyesen is érintve érzem magam ebben
a tragédiában, kisasszony. Kimondhatatlanul fáj, hogy ezt kell
mondanom, de… − Újra mély lélegzetet vett, hogy erőt merítsen a
folytatáshoz. − Arra a kínos következtetésre jutottam, hogy a
gyilkosságot Lady Maud Grenville rendelte meg. Elküldte a börtönbe a
szolgáját, hogy bérelje fel Valverdét. Tudja, a férje halálától teljesen
megzavarodott. Ön is tapasztalhatta azon a napon a temetőben, hogy
érthetetlen gyűlölködése milyen méreteket ölt. Más valakiről nem
feltételezem, hogy apja halálát kívánná. És ön?
Isabel Carlost bámulta.
Sydenham nagy nyugalommal folytatta: − Ez az ember arra használta
fel önt, hogy az ön segítségével megtalálja az apját, majd meggyilkolja.
Ettől az embertől óvakodnia kell.
Isabel elgyengült hangon nyögte ki: − Nem. Ő… mi…
– Kedves hölgyem − mondta Sydenham gyengéden megfogva a
kezét −, ha arról próbálja meggyőzni magát, hogy ez a durva alak
valamiféle csodálatos átalakuláson ment keresztül, még több bánatban
lesz része. Fizetség fejében elvállalta a gyilkosságot. Akármennyi pénzt
ígér is neki, Lady Grenville tízszer annyit fog adni. Ráadásul ismerem a
zsoldosok törvényeit. Egy háborúban soha nem állnak át a másik
oldalra, a becsületükre legyen mondva. Valójában ez az egyetlen
becsületes dolog, amire képesek.
Isabel csak nehezen tudott megszólalni. Hitetlenkedve rázta a fejét.
– Látom annyira utálja, hogy csak a legrosszabbat tudja róla
feltételezni. Talán majd ő meggyőzi önt. − Sydenham intett a
kopasznak, aki Carlos véres álla alá nyúlt, és felrántotta a fejét.
Sydenham Carlos felé lépett.
– Mesélje el a hölgynek, hogy milyen megbízást kapott a colchesteri
börtönben.
Fájdalma ellenére Carlos lassan Isabelre emelte tekintetét.
– Carlos? − Isabel érezte, hogy remeg a hangja. − Amit ez a férfi
mond, mind hazugság, ugye?
A kopasz meglökte Carlos fejét, mintha ki akarná rázni belőle a
választ.
Isabel rákiáltott: − Hagyja beszélni! − Majd halkan, reménykedve: −
Carlos?
Carlos szeme Isabelről Sydenhamre siklott, majd vissza Isabelre.
Carlos hallgatásától Isabel úgy érezte, mintha erős kezek fonódnának
a nyaka köré és szorongatnák lassan. − Mondja már, hogy hazugság!
– Isabel, az még azelőtt volt, hogy…
Összerándult az arca, amikor a másik bérenc csavart egyet a karján.
– Nem tagadja − mondta Isabel elborzadva. − Ó, édes istenem…
Carlos nagy nehezen talpra vergődött. Bántalmazói közül az egyik
kirúgta alóla a lábát, amitől újra térdre esett, és a bérencek ismét
hátratekerték a karját. A kopasz ököllel az állára csapott. Carlos feje
hátracsuklott, ő pedig felnyögött fájdalmában, és felkiáltott: − Isabel!
Sydenham újra átvette az irányítást.
– Vigyék ezt a bűnözőt a Newgate börtönbe − parancsolta az
embereinek. Karját Isabel derekára csúsztatta. − Jöjjön haza velem. −
Kitámogatta a lányt a kapun.

Carlost talpra ráncigálták, és vonszolni kezdték. Megpróbált

kiszabadulni a szorításukból. A kopasz a hátába nyomta a könyökét. A
másik kettő az istálló felé kezdte rángatni, ő pedig a sarkát a kőre
szorítva próbált ellenállni. Felemelték a kőről, és az istálló ajtajához
cipelték. Egyik lábát felemelte és az ajtófélfának feszítette. A kopasz a
másik kettőt arra utasította, hogy tartsák egyenesen, majd Carlos elé állt,
és a gyomrába öklözött. Carlos összegörnyedt, ők pedig a földre lökték.
Megfogták a lábát, és bevonszolták az istállóba.
A szalmára lökték Isabel lova mellé. Vonaglott a fájdalomtól, a
gyomrára szorította a kezét, közben vér szivárgott az orrából és a
szájából. A három férfi fölötte állt, szemükben gyilkos indulat. Carlos
elhaló hangon így szólt, miközben alig kapott levegőt, és mintha tűz
égett volna a gyomrában: − Azt mondta maguknak… Newgate.
A kopasz megvetően vigyorgott.
– Mást mondott, mielőtt idejöttünk, pajtás − a másik kettőre nézett −,
a törvényes letartóztatás elleni szembeszegülésről, igaz, fiúk? − Majd
ismét Carlosnak: − A mesterem azt mondta, hogy a letartóztatási
paranccsal való szembeszegülés főbenjáró bűn. És ha a mesterem igazán
jól ismer valamit − mondta, miközben a vasvilláért nyúlt −, az a rohadt
törvény.
Kezével a vasvilla súlyát méregette, és jelt adott a másik kettőnek is,
akik elhelyezkedtek Carlos két oldalán. Carlos ekkor elkapta az egyikük
lábát, a karját köré fonta, és lerántotta a földre. Birkózni kezdtek, és
Carlos kerekedett felül. A kopasz erre belerúgott Carlos bordáiba.
Carlos összegömbölyödött a nagy fájdalomtól. A másik kettő
megragadta, kitárt karral hasra fektette, és a karjára állva a földhöz
szorította. Carlos irtózatos kínjában felnyögött. A szeme sarkából látta,
hogy a kopasz újra felveszi a vasvillát. Vadul küszködött, hogy kirántsa
a karját a két férfi alól. A kopasz a vasvillát a lapockái fölé tartotta,
készen arra, hogy lesújtson.
– Itt van! − visította egy női hang.
Carlos hallotta, hogy hangos lábdobogással egy csomó ember tódul
be az istállóba. A karján álló férfiak a nagy lökdösődésben és
káromkodásban hátratántorodtak. Carlos a hátára fordult, és
csodálkozva nézett fel. A szakállas Ross kapitány irányításával nagy
csetepaté robbant ki körülötte. Ross lefegyverezte a vasvillával
hadonászó kopaszt, majd hét királypárti katonája rárohant Sydenham
három emberére. A katonák egykettőre felülkerekedtek. Közben egy nő
− a szobalány − az ajtóban várakozott.
– Most aztán húzzátok el a beleteket, kutyafattyak! − üvöltötte Ross
és közben meglengette a vasvillát. − Vagy pedig az embereim elvágják
a torkotokat, és az árokba löknek benneteket, mintha a felkelők tették
volna!
Sydenham bérencei az ajtóhoz bukdácsoltak, és eltűntek.
Ross visszaparancsolta embereit a fogadóba. Azok ki is mentek, de a
szobalány odalépett Rosshoz. Együtt nézték, amint Carlos nagy nehezen
talpra áll, összerugdosott gyomrát fogva.
– Nem tudom, mit követhetett el, maga spanyol − mondta Ross
mogorván −, és nem is akarom tudni. De azt mondom magának,
sürgősen hagyja el Londont. Az a gőgös uraság, aki az elvetemült
bérenceit magára szabadította, a királynő embere. Ezek után nem
mutatkozhatok a maga társaságában.
Carlos vért köpött, és vért törölgetett az álláról. A szalmát rugdosta, a
kardját keresve benne. Amikor Sydenham emberei rátámadtak, a
szalmába lökték azt. De nem találta. Rosshoz fordult: − Adjon valami
fegyvert − mondta gyenge hangon.
Ross felhördült.
– Egek ura, jó, hogy a fejemet nem kéri tálcán. Tűnjön el, már
mondtam. Most, rögtön.
Carlos Isabel lova felé botladozott. Éppen felnyergelte, mielőtt
megtámadták. Eloldozta, és a fájdalomtól eltorzult arccal Rossra
pillantott.
– Hadd vegyek magamhoz egy kis pénzt.
Ross az ég felé forgatta a szemét.
A szobalány oldalba bökte Rosst.
– Ugyan, adjon neki valamennyit, kapitány. − Közelebb bújt hozzá. −
Nézzen csak rá. Ahogy Lizzy mondta, félig megölték.
Ross összehúzott szemmel nézett Carlosra.
– Mi történt azzal a nagy halom pénzzel, amit tegnap este kártyán
nyert tőlem?
– A szobámban van. A magáé lehet.
Ross fontolóra vette.
– Rendben, fogja ezt − mondta, és odadobott neki egy egyfontos
aranyérmét.
Carlos elkapta. Kezébe vette a kantárt és kivezette a lovat az
istállóból.
 – Spanyol! − szólt oda neki Ross, miközben karját a szobalány
dereka köré fűzte. − Sok szerencsét!

25.
MENEDÉKEK

Éjfélkor a hópelyhek olyan vadul kavarogtak a szélben a kenti

kisváros, Mailing felett, mintha felbőszítené őket a gondolat, hogy egy
királypárti sereg táborára kell leesniük. Záporozva hullottak a kastély
tornyai és a régi bencés zárda köré, örvényként áramlottak a piactér
felett, ahol tábortüzek pislákoltak, míg végül a templom és a nádfedeles
házak között a sikátor falai, valamint a fészerek és disznóólak melletti
fák csapdába nem ejtették őket, és rongyos kis kupacokként alá nem
hullottak tehetetlenül. Az oltalmat nyújtó helyeken − a kastélyban, a
templomban, a házakban és a fészerekben − a királynő tisztjei, lovas
katonái és gyalogosai kaptak szállást éjszakára.
Lord Abergavenny, a kenti királyi erők parancsnoka éppen most
látogatta végig az őrhelyeket, és fürgén szedte lábát a havas úton, hogy
felmelegedjen egy kicsit. Odaért a város legtávolabbi tábortüzénél
fagyoskodó őrszemhez, aki a lángok mellett topogott elgémberedett
lábával, majd kihúzta magát, amikor megpillantotta a parancsnokot.
Abergavenny kurtán odabiccentett felé.
– Minden rendben?
– Igen, uram.
A két férfi a csendes határ és a mögötte feketéllő erdő irányába
tekintett. Bagoly huhogott. Az egyik sátor mellett ló patája dobbant a
kemény talajon. Eltekintve attól, hogy a fák csupasz ágait úgy zörgette a
szél, mintha egy seregnyi katona foga vacogna, minden nyugodt volt.
Talán túlságosan is nyugodt. Még a hóesés is megszűnt.
Noha Abergavenny távolról sem volt elégedett, a csend ellen nem
lehetett kifogása. Búcsúzóul az őrszem felé biccentett, és elindult vissza
a kastélyba. Mikor eljött onnan, Southwell, a seriff a vacsorától és a
forralt bortól elnehezülve az igazak álmát aludta. Southwellt rokoni
szálak fűzték hozzá − Abergavenny unokahúgát vette feleségül −,
Abergavenny mégis elkeserítőnek találta a közönyét. Úgy tűnt,
Southwell nem fogja fel, mekkora veszélynek vannak kitéve. Alig
tizenöt kilométerre északra Wyatt kényelmesen befészkelte magát
Rochester várába az embereivel − a legutóbbi jelentés szerint több mint
háromezer fővel, ezenkívül egy francia vezetés alatt álló sereg is lefelé
tart Skóciából. Abergavenny attól tartott, hogy Wyatt bármelyik
pillanatban megtámadhatja Mallingot. És hogyan tudná felvenni a
harcot ez a szánalmas társaság? Abergavenny és Southwell alig hatszáz
embert tudott csak mozgósítani. Hatszázat Kent teljes területéről! És
napról napra nőtt a dezertálók száma. Abergavenny őrszemei a várost
körülvevő minden őrhelyet elfoglaltak, nemcsak azért, hogy Wyatték
ellen védekezzenek, hanem hogy saját embereiket bent tartsák.
Az utca elején láthatta a piactéren égő három tábortüzet. Elhaladt egy
sörfőzdéhez vezető keresztutca mellett, ahol egy sovány kutya
szemétdombot szaglászott, és lekushadva figyelte, amint elhalad
mellette.
Abergavenny átment a téren, ahol egy tucat katona őrködött éberen.
Körülbelül ötven másik − akik a zsúfolt kvártélyokról kiszorultak − a
piac szélein, a tetővel ellátott elárusító bódékban összekuporodva
hajtották álomra fejüket. Abergavenny szalonna illatát érezte, és hallotta
a sercegést, ahogy egy botra tűzve sütötték az egyik tábortűz felett.
Magán érezte az őrszemek tekintetét. Nem is kellett rájuk néznie, hogy
tisztában legyen az arckifejezésükkel, a mogorva, kelletlen
pillantásaikkal. Legtöbbjük nem akart mást, mint hazamenni és felesége
szoknyája alá bújni. Ezek nem katonák voltak, hanem kisbirtokosok,
urasági földbérlők, parasztok és iparosok. Azt ígérte nekik, hogy
Gyertyaszentelőre megkapják a zsoldjukat. Most mérges volt magára,
mert már három nap múlva Gyertyaszentelő. Csak a jóisten tudja,
honnan tud pénzt szerezni, hiszen az apjától csak egy adósságokkal
jócskán megterhelt birtokot örökölt; a koronához való hűsége és a
királynő bőkezűsége az egyetlen reménye a jövőre nézve. Ki kell
azonban fizetnie ezeket az embereket, ha nem akarja, hogy
visszasettenkedjenek otthonaikba.
Szomorúan megcsóválta a fejét. Franciaországtól eltérően Angliának
nincs állandó hadserege. A méretes ágyúitól eltekintve modern
fegyverzete sincs; majdnem másfél évszázaddal az agincourt-i csata
után is a sulykok és a lándzsák a legelterjedtebb fegyverek.
Abergavenny keserű szívvel ismerte el, hogy Anglia lemaradt a
fejlődésben. A híres európai zsoldosokból, a landsknechtekből alig egy
tucat elég lenne ahhoz, hogy pillanatok alatt szétverje az ő hatszáz
zöldfülű újoncát. Maroknyi tapasztalatlan, fiatal tisztje − aki nemesi
származása, nem pedig tehetsége miatt szerzett rangot − nem lenne
sokkal többre képes, minthogy tétlenül szemlélje a mészárlást. Igaz,
hogy Wyatt serege is hasonlóan rosszul képzett és gyengén felszerelt,
ám ez sovány vigaszt jelentett az elégedetlen gazdák élén álló
parancsnoknak; közülük sokan még egyet is értettek Wyatt azon
törekvésével, hogy a spanyol uralmat vissza kell szorítani.
Tovább ballagott, kikerülve a mogorva tekintetek kereszttüzéből a
piactéren, majd elindult a kastély felé. Megpróbált vigaszt meríteni a
Whitehallból érkezett parancsból, amelyet vacsora közben kapott meg:
holnap Gravesendbe kell vonulnia. Az utóbbi három nap Mallingban
elvesztegetett idő volt. Az emberei nyugtalanok voltak, így örül, hogy
végre elmennek innen.
Kiáltás szakította félbe gondolatait. Megtorpant. Újabb kiáltás
hallatszott, és Abergavenny hallotta, hogy valaki azt kiáltja: − Árulás!
Megfordult. Az izgatott hangok a háta mögül, a piactér irányából
jöttek. Futva indult vissza az utcán.
– Elárultak bennünket! − üvöltötte valaki egy ablakból.
A téren a katonák félálomban, ijedten bukdácsoltak elő a bódékból,
és fegyvereik után kotorásztak. A házak ajtajai hirtelen kivágódtak, és
félig felöltözött hadnagyok és városatyák özönlöttek ki a térre. Kutyák
ugattak. Mindenhol felfordulás támadt.
A kiabálás a középső tábortűznél volt a leghangosabb, ahol az
„ellenség” és a „kém” szavak tisztán kihallatszottak az ideges
hangzavarból. Abergavenny tülekedve indult a tábortűz felé. A tűz
mellett két katona egy férfit fogott közre. A ruhájáról ítélve
Abergavenny úgy vélte, hogy szolga lehet, aki mögött hosszú és nehéz
út áll, mivel csuklyás báránybőr kabátjára ráfagyott a hó, nadrágjára
pedig térdig megkeményedett sár száradt. Mégis eltökélt arccal és
összeszedetten állt, fáradtan szemlélve az őt körülvevő ellenséges
ábrázatokat. Magas, erős kinézetű férfi volt, különösen a két ideges
fiatalember mellett, akik közrefogták. Mögötte egy fiú tartotta a ló
kantárját, amelyen a fogoly valószínűleg utazott, egy sárral
összefröcskölt, pej kancáét, amely lehorgasztott fejjel állt.
– Ki ez? − kérdezte Abergavenny.
Az emberei egymás szavába vágva válaszoltak:
– Nem árulja el. Csak magával hajlandó beszélni, uram.
– Wyatt kémje!
– Igen. Idesettenkedett a sötétben!
A hangzavarban Abergavenny mérgesen pillantott az egyik
hadnagyára, egy bikanyakú férfire, aki még mindig a kardja
felcsatolásával bajlódott. A hadnagy a parancsnok intésére kiabálva
csendet parancsolt. A lárma elült.
Abergavenny a fogolyhoz lépett. A tűz pislákoló fényénél a férfi
szürke szeme az övébe kapcsolódott. Abergavenny észrevette, hogy a
férfi alsó ajkára és az orrára vér száradt, a szemöldökén pedig sárgás-
lilás zúzódás húzódott.
– Ki maga?
– Híreket hoztam − mondta a fogoly. − Hat kilométerre nyugatra
ellenséges erők gyülekeznek.
A hitetlenkedés és a rémület halk moraja hallatszott.
– Idegen − morogta valaki. − Figyeld, hogy beszél.
– Hogy hívják? − kérdezte Abergavenny.
– Valverde.
A mormogás erősödött.
– Micsoda, hiszen ez spanyol!
– Úgy is van, ez egy rohadt idegen!
Abergavenny ügyet sem vetett emberei megjegyzéseire. Csak a
fogolyhoz beszélt.
– Ellenséges erők? Csak nem Henry Isley csapatára gondol?
A férfi bólintott.
– A felderítőim már hoztak híreket Isley-ről − közölte Abergavenny
elutasítóan. − Kegyetlen kis bandája Sevenoaks körül garázdálkodik. −
A legfélősebb emberei örömére hangosan hozzátette: − Csak banditák.
– Több mint banda − mondta a fogoly. − Legalább ötszáz erős
ember. Láttam őket egy dombról.
Abergavennyt megrémisztette ez a létszám. Összehúzott szemmel
nézett a férfire. − Őfelsége valamelyik parancsnoka küldte magát ezzel
az üzenettel?
A férfi megrázta a fejét.
– Azért jöttem, hogy csatlakozzam önhöz. Katona vagyok. − Az
ideges újoncok még szorosabban fogták le.
Abergavenny összevonta szemöldökét.
– Katona? − kérdezte gúnyosan rápillantva a fogoly üres
kardhüvelyére és a kifulladt lovára, amelynek a hátán szintén nem látott
fegyvert. − Fegyver nélkül?
A fogoly jobb karját fogó katona felröhögött.
– Azért jött az idegen, hogy a fokhagymás leheletével pusztítson el
bennünket.
Ideges nevetés harsant.
A lefogott férfi hirtelen vadul felrántotta mindkét karját: az egyik
könyökével beledöfött az őt tartó egyik katona hasába, a másikkal pedig
úgy állon ütötte a másikat, hogy az a nyelvébe harapott. Mindketten
kétrét görnyedtek, és csak pislogtak a fájdalomtól és az ijedtségtől; a bal
oldalon álló vért köpött. A fogoly továbbra is teljes nyugalommal állt
közöttük, meg sem kísérelve a szökést. Ám ez a nyugalom az előbbi
heves kitörése után félelmet keltett. Nyugodt hangon ismételte, mint egy
fenyegetést: − Katona vagyok.
Néhány férfi, aki az előbb még előrenyomakodott a tömegben, most
óvatosan hátrébb somfordált.
Abergavenny méregbe gurult. Semmi szüksége nem volt arra, hogy
egy erőszakos verekedő megrendítse katonái önbizalmát.
– Hadnagy! − ordította. − Hallgassa ki ezt a bugrist, aztán őrök
vigyázzanak rá a kastélyban.
– Aztán beszélhetek önnel? − kérdezte a férfi állhatatosan
Abergavennytől még akkor is, amikor a hadnagy kivont karddal
közeledett felé.
Abergavennyt idegesítette a férfi vakmerősége. Azt tervezte, hogy
megpróbál tőle további információkat szerezni, miután a hadnagy
megpuhította egy kicsit, de annak nem lenne jó vége, ha hagyná, hogy
ez a gazfickó a munkájáról beszéljen.
– Azt teszi, amit mondanak magának, világos? − vetette oda. Már
majdnem sarkon fordult, amikor a fogoly így szólt: − Várjon.
Megmutatom a papírjaimat. − Belenyúlt a zekéje belsejébe, előhúzott
egy összehajtogatott paksamétát, és átnyújtotta.
Abergavenny gyanakodva, ám kíváncsian hajtogatta szét a piszkos,
szamárfüles papírokat, maid a tűz fénye felé tartotta őket.
Ajánlólevelek; nyolc is volt belőlük. Átfutotta az írásokat, és
szemöldöke felszaladt, amikor több híres európai parancsnok nevét is
felismerte. Mormolja sorolta a neveket: − Albuquerque hercege. John
Dudley, Northumberland hercege. Jean de Lyere − csodálattal pillantott
fel − nem kisebb ember, mint a császár hadtestparancsnoka. −
Visszanyújtotta a papírokat, és érdeklődéssel nézett a spanyolra. − Ez
aztán figyelemre méltó − mondta. Most már egyáltalán nem volt
kifogása az ellen, hogy felfogadja ezt az értékes zsoldost, aki a zöldfülű
tisztjei közül akár tízzel is felér. De egyelőre nem akarta felfedni
szándékait. Anélkül, hogy levette volna a szemét a spanyolról, a
bikanyakú hadnagyhoz fordult: − Oszlassa fel a tömeget − rendelkezett.
− Ez minden, hadnagy.
Amint a katonák szétszéledtek szálláshelyeik felé, Abergavenny így
szólt: − Egy tapasztalt kapitány hasznomra válhat, Valverde. Örülök,
hogy eljött, és felajánlotta szolgálatait a királynőnek.
– Mi lesz a fizetségem?
Abergavenny szomorúan elmosolyodott.
– Annyi hideg zabkása, amennyi csak belefér.
– A zsoldom…
– Ugyan, ugyan, Valverde − szakította félbe Abergavenny fagyos
udvariassággal. − Hagyjuk ezt a színjátékot. Az ön múltjával és
ajánlóleveleivel − különösen ebben a válságos helyzetben − nyugodtan
besétálhatott volna a királynő whitehalli fogadószobájába, és bármilyen
árat kérhetett volna. Maga Lord Howard a lábai elé vetette volna magát,
hogy megszerezzen egy ilyen tapasztalt lovassági kapitányt. Ám
ehelyett hanyatt-homlok Kentbe rohan az éjszaka kellős közepén,
beólálkodik az én kis táboromba egy kifulladt, hölgyeknek való ló
hátán, páncélzat, kard, lándzsa, puska, sőt nyíl nélkül. Szünetet tartott. −
Mi elől menekül?
A zsoldos mogorva tekintettel félrenézett.
Abergavenny mosolygott, örült, hogy végre megingatta az idegen
önbizalmát.
– Jöjjön fel a kastélyba − mondta megenyhülve. − Mondjon el még
többet Isley seregéről. Aztán majd beszélünk a feltételekről.

Carlos és Abergavenny a kastély szalonjának kandallója előtt

üldögélt, és halkan beszélgetett, miközben Carlos tűzbakra terített
báránybőr kabátja sisteregve száradt. Mögöttük több mint száz katona
aludt a padlón. A szalon fáklyáit és gyertyáit már eloltották, és a
faragott szarufák alatti tér félhomályba burkolózott a pislákoló tűz
fölött. Carlos feje lüktetett, bal bordái pedig még mindig fájtak
Sydenham embereinek rúgásaitól, de a hidegben megtett úttól
elmerevedett izmai végre lassan ellazultak a melegtől. A kezében tartott
ónkupából kortyolgatott forralt bor, valamint az imént elpusztított
vacsoramaradék és kenyér lassan belül is felmelegítette. És a katonai
táborokra jellemző szagok − a bőré, a cipőkre tapadt lótrágyáé és a sok
katona fekhelyéül szolgáló szalmáé − otthonosságukkal szinte
megnyugtatták. Ám mélyen legbelül − a vérében − fagyos hideg járta át,
amely nem tudott felengedni. Valami megfagyott benne az Isabel
szeméből áradó gyűlölettől.
– Szóval Isley kifosztotta a Tonbridge körüli fegyverraktárakat is? −
tűnődött el mogorván Abergavenny.
Carlosszal egymás mellett ültek, a térdük is majdnem összeért,
miközben szórakozottan bámulták az apró, vörös lángokat. Carlos már
majdnem mindent elmesélt a parancsnoknak Isley ötszáz fős seregéről,
amit útközben látott és hallott.
Carlos bólintott.
– Legutóbb a penshurstit rabolták ki.
– Ó, Penshurst Sir Henry Sidney lakhelye. Ott szép zsákmányra
tehettek szert.
Egy bozontos vadászkutya felszusszantott Abergavenny lábánál.
– Holnap Isley Rochesterbe vonul − mondta Carlos.
Abergavenny feléje fordult.
– Honnan tudja?
– Két katonát követtem a sörfőzdébe. A kocsmárosnak mondták.
Abergavenny felmordult.
– Istenem, még ötszáz fővel bővül Wyatt serege.
Carlos neszeket hallott a parancsnok mögötti félhomályból. Úgy tűnt,
hogy Abergavenny is észleli, mivel hátrafordult és kezét tőrének
markolatára tette.
– Ki az ott? − kérdezte.
Egy szikár fiatalember lépett elő félénken. A lábán harisnya volt.
– Bocsásson meg, uram − mentegetőzött. − Nem tudtam aludni. Csak
szeretném közelebbről megnézni a spanyolt, azt hiszem, ismerem.
Carlos összeráncolt szemöldökkel nézte a legényt, nem ismerte fel.
– Az unokafivérem − mondta Abergavenny röviden. − Az egyik
hadnagyom. Ügyvédnek tanul.
Miután közelebb jött, a fiatal ügyvédjelölt Carlos arcába bámult.
– Istenemre mondom, ő az. − Győzedelmesen nézett a parancsnokra.
− Uram, nem tudta? Ez az ember egy hős.
Abergavenny meglepődött.
– Hogyan?
– Skóciában történt, hat évvel ezelőtt − mondta a hadnagy élénken. −
A Pinkie Cleugh-i csatában. Alig tizenkét évesen lord Clinton kisinasa
voltam. De mindent láttam. Micsoda győzelem volt! Hatalmas túlerővel
szemben. És az ennek az embernek köszönhető!
– Nem tudom, miről beszélsz, legény − mondta Abergavenny. − Hat
évvel ezelőtt én Franciaországban szolgáltam.
– Pontosan − felelte a fiatalember. − A franciák! − Hirtelen
lehalkította a hangját, nehogy felébressze a teremben alvókat, de
lelkesedése továbbra is ott tükröződött az arcán, amint nagybátyja mellé
kuporodott, hogy elmesélje a történetet. − A franciák Skócia egész
keleti partján besáncolták magukat, egész Forthig, uram. A
segítségükkel a skótok hatalmas sereget gyűjtöttek össze. Óriási
veszélyt jelentettek Anglia számára, emlékezzen csak rá. Nos hát, a
Lord Somerset vezetése alatt álló tizenhatezer ember, köztük én is,
északra vonultunk, hogy szembenézzünk velük. Pár száz zsoldosunk is
volt a kontinensről, és ez az ember volt az egyik vezetőjük. Magával
hozta a negyven swart reitersből, vagyis könnyűlovasból álló csapatát
is. De a seregünk még ezekkel a zsoldosokkal együtt is csak kevesebb,
mint kétharmadát tette ki a skótok létszámának.
– Képzelje, uram, a skót ördögök és francia mestereik Edinburgh-től
keletre vártak ránk. Huszonnégy-ezren voltak! Villámgyorsan betörtek a
sorainkba. Úgy éreztük, végünk van. A seregeink egy része a tengerpart
felé menekült, a hajóinktól várták a segítséget. Aztán − Carlosra nézett
− ez a spanyol megfordította a csata kimenetelét. Felsorakoztatta a
könnyűlovasait, majd rohamra indult velük. A skótoknak a földbe
gyökerezett a lábuk a csodálkozástól. A spanyol visszafordította a
tüzérparancsnokunkat, és az ágyúit a hegyoldalban állíttatta fel,
mögénk. Az ágyúgolyóinkkal és a sortüzeinkkel megbontottuk a skótok
sorait. Darabokra hullott a seregük, és elmenekültek. Több kilométeren
át üldöztük és irtottuk őket Edinburgh felé. Teljesen felmorzsolódtak.
Abergavenny elismerően mosolygott Carlosra.
– Egyre jobb − mormolta.
A fiatalember rendületlen csodálattal bámult Carlosra, majd felállt.
– Uram − mondta félénken −, kezet foghatok önnel?
Kezet ráztak. A fiatalember mosolygott.
– Rendben van, Arthur − mondta Abergavenny. − Most már menj
aludni. Még néhány dolgot meg kell vitatnom Valverdével.
Amikor a legény elment, Abergavenny újra teletöltötte forralt borral
Carlos kupáját.
– Szóval − mondta − kihallgatta Isley embereit, amikor a tervükről
beszéltek, igaz? − Továbbra is nyers hangon beszélt, mintha az előző
beszélgetésük nem is szakadt volna félbe, ám Carlos kiérezte
Abergavenny hangjából, hogy most már kész megbízni benne, talán
még a taktikát is megvitatná vele.
Carlos bólintott.
– Elárulták a kocsmárosnak, hogy a parancsnokuk tervei szerint önt
megkerülve nyugatra vonulnak, majd tovább Rochester felé.
– Nagy ívben kikerülnek bennünket, igaz? Azt mondta nyugati
irányban? Akkor a Wrotham egyházközségen vágnak át. −
Abergavenny fáradtan megdörzsölte a szemöldökét. − Nos, reggel én is
elvonulok innen − jelentette ki rendíthetetlen nyugalommal. − Most
kaptam parancsot a Whitehallból, hogy meneteljek az embereimmel
Gravesendbe, és találkozzam Norfolk hercegével, aki nyolcszáz fővel
érkezett oda. Aztán vele együtt meglepjük Wyattet az ottani szállásán,
mielőtt még előrenyomulhatna Londonba.
Legördített a torkán néhány korty bort.
– Az a nyolcszáz fő kikből áll? − kérdezte Carlos. − Parasztokból?
Abergavenny fanyarul mosolygott, elértette a célzást.
– Nem, londoni katonákból.
 Carlos helyeslően bólintott. Tisztában volt vele, hogy a királynő által
kiállított, jól képzett londoni katonák álltak a legközelebb a modern
katona fogalmához. − Ez jó hír.
– Igen − helyeselt Abergavenny élvezettel. − Ez lesz az első valódi
esélyünk arra, hogy szétzúzzuk Wyatt seregét.
Carlos megrázta a fejét.
– Nem. Az első esélyük itt lesz.
Abergavenny ránézett.
– Micsoda?
– Isley-nek errefelé kell elhaladnia, hogy Rochesterbe jusson.
– Azt akarja mondani, hogy… támadjam meg Isley-t?
Carlos bólintott.
– Állítsa meg.
A parancsnok szemében érdeklődés csillant.
– Istenem, milyen szívesen rajtaütnék! − A szája szélét rágcsálva
mormolta: − Csakhogy azt a parancsot kaptam…
Látszott, hogy a kötelesség és a tettvágy között őrlődik. Végül a
kötelességtudat győzött.
– A hétszázát, Valverde, még hatszáz emberem sincs. Mind
tapasztalatlan, lelkesedés nélküli, és napról napra egyre több szökik meg
közülük. Az igazat megvallva még abban sem vagyok biztos, hogy
hajlandók lennének harcolni.
Carlos vállat vont.
– Egyszer el kell kezdeniük.
Abergavennyt szemmel láthatóan elfogta a kísértés.
– De vajon rá merjem őket szabadítani Isley-re; és mi lesz, ha
szétverik őket? − Hevesen megrázta a fejét. − Nem. Gravesendbe kell
vinnem ezeket a katonákat. Nem kockáztathatok egy vereséget.
– Ha hagyja, hogy elvonuljon az ellenség a serege mellett, már az is
vereség. Ezt az emberei is megértik. És így lehetővé teszi, hogy két
ellentétes hadsereg egyesüljön. Itt kellene megállítania Isley-t, és át
kellene nyújtania a fejét a királynőnek.
Abergavenny lecsapta a kupáját a kőkandalló tetejére. A vadászkutya
riadtan nézett fel.
– Krisztus a kereszten, azt hiszi, maga spanyol, hogy mindent olyan
jól tud? Ez Anglia, nem pedig annak az őrült császárnak valami
istenverte hercegsége, ahol a magukfajták éveken keresztül falvakat és
városokat vertek szét, égettek fel és nőket erőszakoltak meg. Mi
angolok talán lemaradtunk, de az ördögbe is, legalább civilizáltak
vagyunk! − Harciasan meredt Carlosra. − Mi a fenét keres még ebben az
országban, Valverde? Miért nem fogta a zsákmányát, és ment haza az
után a bravúros skóciai győzelem után?
Carlos egy rövid ideig nem válaszolt. Égető szüksége volt arra, hogy
Abergavenny felfogadja. Az essexi hatóságok mint nyilvántartott
bűnözőre vadásztak rá, hogy felakasszák, Sydenham is meg akarta
öletni. Sem pénze, sem lehetősége nem volt arra, hogy elhagyja Angliát.
Ezenkívül kudarcok és veszteségek eddig soha nem tapasztalt halmazát
hagyta maga mögött. Isabel gyűlölete olyan váratlanul sújtott le rá,
mintha ködön át puskagolyó találta volna el, és olyan pusztítást vitt
véghez benne, mintha a hideg acélgolyó egyenesen a mellébe fúródott
volna. Ám most nem gondolhatott erre. Most az a dolga, hogy életben
maradjon. Egyedül abban reménykedhetett, hogy Abergavenny beveszi
a seregébe. Ugyanakkor érezte, hogy kemény parancsnokkal áll
szemben, akit csak az igazsággal lehet meggyőzni.
– A skóciai hadjárat után Norfolkban szolgáltam tovább egy
helyőrségben − válaszolta, miközben a lángokba bámult. − Utána pedig
Northumberland hercegénél dolgoztam a testőrségében. A herceg nem
szívesen fizetett, így inkább földet adott; egy birtokot kaptam tőle.
Miután a királynő hatalomra került és kivégeztette Northumberlandet,
egy férfi magának követelte a birtokot. Az ügyvédje különböző
törvényes trükkök segítségével megszerezte számára a birtokomat.
Megpróbáltam megfékezni. − Szünetet tartott. − Börtönbe kerültem.
– Azért, mert ragaszkodott a földjéhez?
– Azért, mert gyilkosságot követtem el a tárgyalóteremben.
– Megölte az ügyvédet?
– Nem őt, bár őt kellett volna − mondta Carlos sötéten. − Egy
törvényszolgát.
Abergavennyre nézett. Jobb, ha gyorsan túlesik a vallomáson. − A
börtönben újra megöltem valakit.
– Az egyik rabot?
– A börtönkapitányt.
Abergavenny halkan füttyentett a fogai között.
 – Tehát elszökött, és most keresik − mondta, miközben összerakta a
történetet. − És védelmet remél tőlem, erről van szó?
Carlos állhatatosan a parancsnok szemébe nézett.
– Az ajánlatom a következő: beállók önhöz harcolni, vezetem a lovas
katonáit. Nem kérek fizetséget, ön pedig cserébe elintézi nekem… − Az
angol kifejezés sehogy sem akart az eszébe jutni. Bosszúsan összevonta
a szemöldökét. − A királynőtől − nézett segélykérőén Abergavennyre,
hátha elárulja a keresett szót − megbocsátást…
– Kegyelmet? − kérdezte Abergavenny, magában mulatva.
– Igen. Kegyelmet.
Abergavenny felemelte kupáját és elgondolkodva motyogta:
– Természetesen nem lehetetlen kegyelmet kapni. − Mosolygott.
– Egy idomított lóra és fegyverekre is szüksége lenne, nemde? −
Carlos egészségére emelte kupáját, majd így szólt: − Lehet, hogy a
végén még én tartozom magának?
Abergavenny lehajtotta a maradék borát és felállt. A hangja hűvössé
vált.
– Először lássuk, hogy megérdemli-e. Holnap kilovagolunk, és
elfogjuk Isley-t Wrotham mellett, ahogy javasolta. Hozza el nekem a
fejét és néhány tisztjét rabláncra fűzve. Aztán megkapja a kegyelmet.

– És az édesapja londoni üzlettársai? − kérdezte Sydenham

szívélyesen, amint késével belevágott egy puha, szósszal leöntött
keszegszeletbe. − Milyen neveket adjak meg az intézőmnek? − A
szájához emelte a falatot. Nagyon ízlett neki, a szakácsa mindig
remekelt; omlós volt, mégis érezni lehetett a halhús rétegeit, és selymes
mártással vonta be, amely citromsárga színét a sáfránynak, pikáns
aromáját pedig a bornak köszönhette.
Isabel feltekintett tányérjáról. Kése hegyével szórakozottan döfködte
a hal fehér húsát. Alig nyúlt az ételéhez, ami Edwardnak is feltűnt.
– Calthrop − válaszolta színtelen hangon. − Andrew Calthrop mester
a londoni közvetítője. És ott vannak még a Blackwell Halli, a
gyapjúpiaci barátai is…
A hangja elcsuklott. A késhegyére tapadt krémes szószt bámulta.
Felettük, Edward nagy nappalijának galériáján az öt zenész halkan
tovább játszott.
 – Egy pohár madeira bort talán? − kérdezte Edward reménykedve.
Isabel az előbb kitöltött rajnai borból sem ivott többet egy kortynál. −
Finom bor, a velencei követ küldte.
A lány felpillantott rá.
– Köszönöm, uram, de nem kérek.
Edward várt. Nem lenne értelme erőltetni.
– Blackwell Hallban − folytatta Isabel hirtelen új erőre kapva, mintha
az előbb nem is ábrándozott volna el − keresse meg Lockhart mestert, a
gyapjúkereskedőt. A Bishopsgate utcában lakik. Egyszer meglátogattam
ott a szüleimmel… − Tekintete az egyik gyertya lángja felé vándorolt,
és Edward attól tartott, hogy a lány újra bele fog merülni az előbbi
búskomorságába. − De azt hiszem, uram − mondta, belebámulva a
lángba −, van egy barátja, akit mindenki más előtt felkeresne. Ő…
Riadtan nézett fel a zenészekre, akik egy gaillard fürge táncritmusára
váltottak, megtörve az ábrándozásnak azt a törékeny hangulatát,
amellyel Edward meg akarta lágyítani a lányt. Mérgesen összeütötte a
tenyerét, hogy elhallgattassa a zenészeket. Miután elhaló örvénybe
fulladt furulyáik, lantjaik és hegedűik hangja, a zenészek csendben
kisétáltak.
– Bocsásson meg, kisasszony. Mit mondott?
– A Daru fogadó tulajdonosa, Legge mester. Ő apám egyik legrégibb
barátja.
– Á, igen. És a Daru jó búvóhely lehet, olyan forgalmas hely.
– Igen. Reggel el is megyek oda.
– Elkísérem.
– Ne.
– Tessék?
– Jobb, ha egyedül megyek, uram. Legge mester, mint mondtam, az
egyik barátunk, és ha megtudja, hogy az apámat árulás miatt keresik,
önt, mint a királynő hadnagyát, biztosan nem fogja barátnak tekinteni.
Ha apám nála bujkál, nem fog beszélni az ön jelenlétében.
– Ez igaz − ismerte be Edward. − De ha az apja ott van, rögtön
üzenjen nekem. Reggel a Whitehallba kell mennem, de higgye el,
minden mást elhalasztók azért, hogy odamenjek, és mindkettőjüket
biztonságban feljuttassam egy hajóra.
– Üzenni fogok. Köszönöm.
 Ezt olyan egyszerű őszinteséggel mondta, hogy Edward meghatódott.
– Most még az említett rokonuknak is utána kell járnunk. A néhai
nagynénjének a férje, ugye? Emlékszem, azt mondta, hogy ez a
nagybácsi elég messze lakik, Somersetben. Mindazonáltal érdemes
lenne… − Elhallgatott, mivel Palmer állt az ajtóban. Edward haragosan
nézett, amiért megzavarta. − Bocsásson meg, Thornleigh kisasszony. Az
intézőm szót akar váltani velem.
A Palmerrel folytatott beszélgetés odakinn elég volt ahhoz, hogy
elvegye Edward étvágyát. Visszament az asztalhoz.
– Az a spanyol megszökött − mondta Isabelnek, miközben
nehézkesen leült − miután eljöttünk a Vasmacskából.
A lány kése csörömpölve ért a tányérjához. Falfehér arccal nézett fel.
– És ráadásul − tette hozzá Edward − ellopta a lovát.

Sok feladat várt rá. A hálószobában először leült az asztalhoz, és

elkészítette a Sir Edward által kért listát apja barátairól és üzletfeleiről.
Csak írt, és megpróbált minden más gondolatot háttérbe szorítani,
miközben a szobalány csendesen sürgölődött, hogy előkészítse az ágyát.
A lány megtöltötte szénnel az ezüst parázstartó üstöt, amely lágyan
sugározta magából a meleget. Kioldotta az ágy karmazsinvörös
damasztfüggönyét tartó aranyszínű selyemzsinórokat, és levette az ágyat
borító, karmazsinvörös, selyem ágytakarót. Becsukta a zsalukat a
függőleges bordákkal osztott ablakon, amely Sir Edward csendes hátsó
kertjére nézett. Otthagyta a tiszta gyolcsdarabokkal teli kosarat, amelyet
Isabel kért tőle, mivel a havibaja elkezdődött. Számtalan gondja
közepette ez nagy megkönnyebbülést jelentett Isabelnek. A Mosse-val
történt eset óta, már egy hete együtt élt azzal a rettegéssel, hogy esetleg
nem fog megjönni a vérzése. Befejezte a lista írását, majd megkérte a
cselédlányt, hogy vigye le Sir Edwardnak. A lány átvette, biccentett a
fejével, és kiment.
Egyedül maradt. Aprólékos gonddal kirakta az ágyra csekély
holmiját, amelyet Sir Edward szolgája hozott át a Vasmacskából. A kék
ruháját, amely a Fleet börtönben összepiszkolódott… Carlosszal járt ott.
Dermedten egy székre fektette a ruhát, Sir Edward házvezetőnője
biztosan kimossa majd.
A maradék néhány holmit odavitte a faragott meggyfa ládához,
amelyet a cselédlány hagyott nyitva a számára. Letérdelt a láda mellé,
amelynek a belseje cédrusillatot árasztott, és beletette a dolgait. A
hajkeféjét, az üres bukszáját, anyja könyvét, két rézkapoccsal gondosan
összezárva. Ez minden, ami otthonról megmaradt. Az apjának hozott
zubbony már nincs meg, mert elcserélte a báránybőr kabátra…
Carlosnak. Az apjának hozott ing sincs meg. Carlos viseli. Becsukta a
ládát.
Megállt a szoba közepén, és megpróbálta az előtte álló feladatokra
irányítani a gondolatait. Van még valami tennivalója? Nincs. Most már
aludnia kell. Ez fontos. Levetkőzött, és előkészült a lefekvéshez.
Szüksége van a pihenésre, mivel holnap sok tennivaló vár rá.
Most ne gondolj másra, csak az alvásra. Fújd el a gyertyát. Húzd le
az ágytakarót. Mássz be az ágyba. Egyedül a holnapra gondolj: a
Darura, apa megtalálására. Aztán a flamand hajóra, amely elviszi őt
innen. Aztán meg kell keresned De Noilles követet, majd át kell adnod a
tőle kapott információkat Sir Thomas Wyattnek. Tegnap Wyatt azt
mondta: „Jöjjön újra amilyen gyorsan csak lehet.” Sok a tennivalóm.
A libatollal kitömött párna gömbölyű volt és puha. A vászonlepedő
rózsaillatot árasztott. Minden elegáns és visszafogott volt. Akárcsak
maga Sir Edward, gondolta Isabel. Mindenben Carlos ellentéte. A
gyilkosé.
Hunyd be a szemed. Csak a holnapi feladataidra koncentrálj . A
feladatokra, amelyekkel egyedül kell megbirkóznia. Igénybe fogja venni
Sir Edward szívélyességét és nagylelkűségét, de tudta, hogy egyedül
van.
Ez az ember arra használt fel, hogy a segítségeddel megtalálja és
megölje az apádat.
És most megszökött.
Isabel tágra nyílt szemmel bámulta a zsalu repedésein átszűrődő
holdfény sugarait, amelyek mintha a titkait és szerencsétlen helyzetét
próbálnák kifürkészni. A férfi, akiben megbízott, megszökött. A férfi,
aki megérintette testének minden rejtett zugát. Gyűlölte őt minden
porcikájával. A férfit, akit arra béreltek fel, hogy megölje az apját.
 26.
A CSAPDA

Másnap korán reggel Isabel a forgalmas Temze utcán a Daru fogadó

felé vette útját. A fogadó fényesre festett cégtáblája London egyik híres
emelődaruját ábrázolta; a reggeli ködön át megcsillanva úgy lengedezett
a bejárat fölött, mintha őt hívogatná. Isabelt eltöltötte a remény, hogy itt
végre megtalálja apját.
Egy londoni céhtagokból álló felfegyverzett csapat masírozott el
előtte. Új uniformisuk elejét és hátát Szent György-kereszt díszítette.
Ahogy elhaladtak előtte ezek a fehér kabátosokként emlegetett katonák,
Isabel megszámolta őket. Tudta, hogy nemsokára jelentést kell tennie
Wyattnak mindenről, amit lát. A csapatot rohangáló fiúk falkája követte,
akik éles hangjukon harci kiáltásokat kurjongattak, és botjaikat kardként
lengették. Bárcsak a Wyatt megtámadására készülődő katonák kezében
is csak karók lennének, gondolta Isabel. De éppen ellenkezőleg, úgy
tűnt, hogy a királynő mellett mégiscsak kiállnak a nemesei, akik napról
napra egyre több hűbéresüket hívják be a városba katonának, és a
legjobb fegyverekkel látják el őket. London minden városnegyedében
toborzóbeszédek hallatszottak, és a városfalakon túli mezőkön a
tüzérség tisztjei mennydörgésszerű robajt keltve próbálták ki ágyúikat.
Állandóan lőporszag terjengett a levegőben. Isabelnek erről óhatatlanul
is eszébe jutott Lord Grenville pisztolya, amely narancssárga szikrát
szórva dördült el és lőtte ki félelmetes lövedékét az édesanyjára.
Szörnyű emlékkép, de legalább eszébe juttatta, hogy miért siet a
Daruba.
A Daru ebédlőjében nem érződött a lázadás okozta felfordulás; a
reggelijüket fogyasztó vendégek és utazók beszélgetésének moraja
töltötte be a termet. Isabel az egyik kiszolgáló fiút Legge mesterért
szalasztotta. Alig rázta le a havat a gallérjáról, a tulajdonos máris
megjelent a konyhaajtóban, pirospozsgás arcán aggódó kifejezéssel. A
vendégek miatt ujját figyelmeztetően a szája elé tartotta.
– Jöjjön − suttogta, és megfordult.
Felment a lépcsőn az irodája felé, nyomában Isabellel. A szobában
alig lehetett látni: az ablakokat nehéz függönyök takarták, hogy a
vendégfogadó pénzes ládájának helye rejtve maradjon. Isabel
türelmetlenül várta, amíg Legge visszanézett a lépcsők felé, hogy nem
jön-e valaki utánuk, majd becsukta az ajtót.
– Ugye, itt van? − szaladt ki Isabelből a kérdés.
Legge megrökönyödve fordult felé.
– Mit keres még mindig Angliában? Mi van az édesanyjával?
Istenem, talán nem élte túl…?
– Dehogynem, uram, anyám él. És remélem, már gyógyulófélben
van.
– Hogy-hogy nem tudja biztosan?
A lány gyorsan elmagyarázta, hogyan küldte el anyját egy ápolónő
gondjaira bízva Antwerpenbe, ahol majd Adam gondját viseli.
– De ön miért maradt itt ezekben a vészterhes időkben? Apja
határozott parancsa ellenére?
– Hogy megmentsem az életét! − kiáltotta a lány, de rögtön meg is
bánta kitörését. Ám Legge nem vette zokon, sőt inkább valamilyen
furcsa, szomorú mosoly ült ki az arcára. Odament a lányhoz, és izmos
karjával átölelte.
– Akárcsak az anyja − mormolta. − Éppen olyan, mint az anyja.
Isabel egy pillanatra elmerült Legge nehéz testének melegségében és
ismerős hagymaszagában. Azután gyengéden kibontakozott az
öleléséből.
– Legge mester, kérem mondja meg. Itt van az apám?
– Itt volt, Bel. De elment.
– Elment? Mikor?
– Ma hajnalban.
Miközben ő éppen a puha ágyából bújt ki a Sydenham-házban!
Bárcsak már tegnap este eljött volna! Ehelyett az ügyvéd fényűző
asztalánál ücsörgött, és eltűnődve várta a reggelt. Csak néhány órán
múlott, hogy nem találkozott az apjával!
– Olyan gyenge, mint egy újszülött csikó − folytatta Legge
aggódóan. − Lázasan támolygott ide. Bebugyoláltam és belédiktáltam
egy kis húslevest. Egy egész hosszú napon és éjszakán át aludt, mint
egy halott. És aztán ma korán reggel… − bizonytalan mozdulattal az
ajtó felé mutatott, és tehetetlenül megrázta a fejét. − Nem tudtam
megállítani.
 – De hová ment?
Legge megvonta a vállát.
– Csökönyös, öreg szamár. Mondtam neki, hogy nincs olyan
állapotban, hogy elmenjen, de nem tudtam visszatartani: továbbállt a
legnagyobb hóban. Így aztán − egy nagy sóhaj kíséretében megadóan
felemelte a kezét − adtam neki egy lovat, meleg ruhákat, ő pedig eltűnt.
– De hová?
– Gyermekem, fogalmam sincs róla.
– Legge mester, meg kell hogy találjam. Borzasztó veszélyben van,
maga a királynő küldte rá az embereit!
Ennek hallatán a fogadós még riadtabb képet vágott, és Isabel érezte,
hogy jobb lesz, ha nem említi, hogy apját árulás vádjával keresik.
– Ha bármit hall is róla − esedezett a lány −, kérem, értesítsen
azonnal. Jelenleg… egy barátnál lakom. − Megadta Sydenham címét.
Legge bólintott. Közben elrévedő, szomorú pillantással nézte Isabelt.
– Furcsa ez az egész − mondta. − Évekkel ezelőtt az apjával bejártuk
az egész Németalföldet, hogy megtaláljuk az édesanyját. Kerestük
Münster halottai és romjai között, attól féltünk, hogy már sosem látjuk
viszont élve. Szörnyű idők voltak. És most itt van ön, és őt keresi. −
Szomorúan dünnyögte: − Szegény kis Isabel.
A lány megdöbbent. Soha senki nem beszélt neki arról, hogy anyját
Münsterben kellett keresni. Hirtelen neheztelést érzett a szülei iránt.
Soha senki nem mondott neki semmit.
A Finsbury Fieldről ágyúlövés hangja törte meg a csendet.
– Mennem kell − mondta a lány.
Legge súlyos kezét a vállára tette.
– Legyen óvatos, Bel. Az áruló Wyatt erre tart. Ha áttör a város
falain, egyetlen londoni sem lesz biztonságban. Az a csőcselék banda
rablásba és fosztogatásba kezd. − Féltő pillantást vetett az íróasztalán
tartott pénzes ládájára, majd határozottan hozzátette: − De óráról órára
erősödnek a királynő oldalán álló erők. És mi, londoniak, családunk és
vagyonunk védelmében szintén megtesszük a kötelességünket.

Isabel megborzongott. Hogyan dönthesse el ezek után, hogy ki a

barát és ki az ellenség? Úgy tűnt neki, hogy az emberek lojalitása olyan
furcsán keresztezheti egymást, mint egy felbőszült tömegben a
hadonászó kezek. Már nem látott világosan. Csak a kötelességtudata
tartotta meg az eddigi úton.
És ő igenis elkötelezett Wyatt és Martin iránt. Most Sir Edward
Sydenhamnek kell folytatnia apja keresését, mivel az emberei
gyorsabban és sokkal nagyobb területet tudnak bejárni, mint amire ő
képes. És neki eközben fel kell keresnie De Noilles követet.

– Sir Henry! − kiáltotta Martin St. Leger. A lovát megsarkantyúzva

vágtázott az út szélén. Az úton gyalogos katonák oszlopa baktatott előre
a reggeli ködben. Martin az oszlop vége felé igyekezett. Lovának patája
felverte a sarat, és befröcskölte a katonákat. Egyikük, miközben
letörölte a sarat az arcáról, káromkodva szólt Martin után, majd félénk
pillantást vetett a mellette masírozó papra. Robert St. Leger szó nélkül
hagyta az istenkáromlást, de azért menet közben hátranézett az
elszáguldó öccse után.
– Sir Henry! − kiáltotta Martin újra. Éppen hogy csak ki tudta venni
a parancsnok ködbe burkolt alakját a csapat végénél.
Sir Henry Isley a lova nyergében ülve, tollal a kezében üzenetet
körmölt. Egyéb alátét híján a combjára terítette a papírt. Mellette egy
küldönc pónija hátán ülve várta, hogy a parancsnok jelentését a
fősereghez, Rochesterbe továbbítsa.
Martin elérte Isley-t, és lépésre fogta a lovát. A ló prüszkölve zihált,
amitől a bőr nyeregheveder nyikorgott és recsegett, miközben a paripa
gőzt fújt a hideg levegőbe. A felderítő portyájáról visszatérve Martin is
zihált. Mallingból jövet az egész úton keményen lovagolt, és ez a sebes
tíz kilométeres vágta megviselte.
– Uram! Lord Abergavenny két órával ezelőtt elhagyta Mallingot!
– Jól van − morogta Isley. Odafirkantotta az aláírását, majd odalökte
a jelentését a küldöncnek, aki elvágtatott a póniján. Isley haragos
pillantást vetett egy mellettük eldübörgő, tetejéig felpakolt társzekér
után. Amikor a szekér kerekei egy sáros gödrön zötyögtek át, a
fegyverek csörömpöltek a tetején.
– St. Leger, menjen és irányítsa ezt a hadianyagosztagot! Ezzel a
sebességgel fel fognak borulni a bolondok.
Martin habozott. A küldöncre pillantott, aki lassan eltűnt a köd
homályában.
 A masírozó osztag első fele sem látszott már.
– Sir Henry − szedte össze a bátorságát −, beszélhetnék önnel?
Isley feléje fordult. − Mit akar?
Martin letörölte a sárfoltokat izzadtságtól sós ajkáról.
– Úgy gondolom, hogy Abergavenny meg akar támadni bennünket
útközben.
– Micsoda? Ez képtelenség. Úton van Gravesendbe, hogy
találkozzon Norfolk hercegének fehér kabátosaival. Estére már oda is
ér.
Isley újra felhúzta kesztyűjét.
– Tudom, hogy a táborában levő emberünk ezt üzente, uram. De én a
távozásukkor olyan jeleket figyeltem meg, amelyekből más
következtetést vontam le.
– Jelek? Miféle jelekről beszél, fiam?
– Az élelmiszer-utánpótlásukat szállító szekereiket nem vitték
magukkal. A szekerek csak akkor indultak el, amikor elértem a várost.
Miért osztanák fel a haderőt, hacsak nem azért, hogy a harcoló csapat
gyorsabban elindulhasson, hogy elérjenek minket?
Isley elgondolkozott.
– Hallott valamit a mallingi emberektől?
Martin megrázta a fejét.
– Á, dehogyis, azokból egy szót nem lehetne kihúzni, úgy meg
vannak félemlítve. Kivéve − és ez egy másik furcsa dolog − az egyik
kovácsot, aki azt mondta nekem, hogy még hajnal előtt felébresztették,
hogy a mellvértek görbületénél javítsa ki a szegecseket. Miért kellene a
páncélzatot ilyen sietséggel kijavíttatni, ha nem gondolnák úgy, hogy
hamarosan harcra kerül sor? És Gravesendben rengeteg kovács van.
– De magát Abergavenny seregét ugye nem látta útközben?
– Nem, uram. A főúton siettem vissza, mivel tudtam, hogy ön már
várja, hogy hírt hozzak az elindulásukról. Az, hogy Abergavenny
lecsaphat ránk, csak útközben jutott eszembe.
– Nos, ne izgassa magát emiatt, fiam. Nem tudja, hogy Wrothamon
keresztül szándékozunk vonulni? Honnan is tudhatná? − Megragadta a
kantárszárat, lezárva az ügyet. − Nem, mostanra már bizonyára jócskán
haladt előre a Gravesend felé vezető úton, higgye el. És most menjen,
igazítsa helyre ezeket a hadianyag-szállító tökfilkókat, mielőtt…
Félbeszakította magát. Egy másik felderítő dühödt vágtában tartott
feléjük a Wrothamba vezető útról. A sárfoltok alatt az arca hamuszürke
volt.
– Sir Henry! − kiáltotta.
Isley és Martin egymásra néztek. A felderítő arckifejezése rossz
híreket sejtetett.

***
A rejtekhely tökéletesen megfelelt arra, hogy az ellenséget csapdába
ejtsék. Abergavenny mozdulatlan serege néma csendben helyezkedett el
a Barrow Green két oldalán. Csak a várakozás halk hangjai
hallatszottak: a tegezekben egymáshoz ütődő nyílvesszők finom
zörrenése, lószerszám csörgése, amikor a lovak megrázták a fejüket,
néha egy-egy köhintés. A Wrotham egyházközségen átvezető út átment
a Barrow Greenen, és Carlos tanácsára Abergavenny hozzáértő módon a
mezőt körülvevő erdő szélén helyezte el embereit − a lovasságot és a
gyalogság felét az egyik, a maradék gyalogságot az út másik oldalán.
Minden szem az útra szegeződött, amely a sűrű erdőből kifelé délre
vezetett, amerre a talajból felszálló köd foszlányokra szakadt a kusza
ágak között. Abergavenny felderítője azt jelentette, hogy Isley teljes
hadereje gyorsan halad előre. Most már bármelyik pillanatban
besétálhatnak a csapdába.
Carlos a lova nyergében ült − egy Abergavennytől kölcsönkapott
tüzes, aranyderes herélt lovon −, és kinyújtóztatta a jobb térdét a
kengyelben, hogy enyhítse a fájdalmat, amelyet ez a hideg, nyirkos
időjárás okozott. A sérült oldala is fájt még. Ám ezzel mit sem törődve,
a bal oldalán, az erdő szélén felsorakozó lovasság sorait vizslatta. Szép
sorban számba vette a felszerelésüket, megfigyelte az arckifejezésüket
és az idegességüket, ami a lovaikra is átragadt − latolgatva, hogy
melyikre számíthat, és hogy melyik fog lebénulni a félelemtől, ha harcra
kerül sor. Összesen negyvenkét lovasa volt. A csapat kenti szabad
kisbirtokosokból, illetve nemesekből állt, némelyik fiatal, másik
középkorú, de mindegyiket frissen verbuválták ebbe az összetákolt
seregbe. Az idősebbeket kivéve, akik Franciaországban már szolgáltak,
minden harci tapasztalatot nélkülöztek. Carlosnak csak három óra állt
rendelkezésére, hogy fáklyafénynél, még hajnal előtt a Malling melletti
mezőn gyakorlatoztassa őket.
Hirtelen valami megtörte a csendet − egy karcsú fenyőfáról felrepülő
varjútól reccsent meg az ág. A tisztás szélén álló katonák fele ijedten
rezzent össze. Egy ló megriadt, felnyerített, és lovasa csak nehezen
tudta a sorban tartani. Egy másik lovas idegességében keresztet vetett.
Carlos megrázta a fejét.
Mellette halk hangok kommentálták az eseményt:
– Lehet, hogy a lázadók varjakat is besoroztak?
– Rajtuk kívül más úgysem állna közéjük, az biztos.
A halk viccelődés a Carlos jobbján ülő két fiatalember, az új
hadnagyai felől jött. Az egyik Wenthworth, tömpe orrú, nyugodt
földműves, a másik Swift, egy szabad kisbirtokos hórihorgas, borzas
hajú fia. Bár csak földművesek, úgy lovagolnak, mintha nyeregben
születtek volna. Mindketten engedelmesek és gyorsan tanulnak. Carlos
saját maga választotta ki őket, mellőzve a fennhéjázó nemesifjakat.
Meglepetésére a lovasság kapitánya zúgolódás nélkül félreállt, amikor
Abergavenny Carlost nevezte ki a helyére. Carlos gyanította, hogy a
regrutáihoz hasonlóan tapasztalatlan férfi valójában megkönnyebbült.
A csapat már két órája várakozott. A hajnali köd felszakadt, és a
reggel felhős éggel, borongós hangulattal köszöntött be. Semmi jele
nem volt Isley közeledésének.
Az emberek nyugtalansága nőttön-nőtt. Carlos felháborodottan
figyelte ahogy a gyalogsági oszlopok kezdenek felbomlani. Volt, aki
leguggolt, hogy pihentesse az álldogálásban elgémberedett lábát.
Néhány íjász úgy tett, mintha az íjhúrokat akarná megjavítani, majd
odament a nyílkészítő szekeréhez, és csak lebzselt. A tisztás mindkét
oldalán, mind a gyalogság, mind a lovasság emberei halkan csevegtek.
Peckes járású lován Abergavenny felbőszülve ügetett Carlos mellé.
– Hol az ördögben van Isley? A fene essen belé, mi a csuda tarthatta
fel ilyen hamar azután, hogy elhagyta a táborát?
Carlos nem válaszolt azonnal. Tekintete egy nagyjából három
kilométerre északra elterülő, széles hátú dombra szegeződött, amelynek
mindössze a csupasz tetejét lehetett valamennyire látni a Barrow Greent
szegélyező fák koronája fölött. Amikor ide érkeztek, Abergavenny azt
mondta neki, hogy a Rochesterbe vezető út ezt a dombot, a Wrotham
Hillt követi. Carlos most halkan azt javasolta: − Küldjön egy másik
felderítőt.
– Minek? − csattant fel Abergavenny. − Az utolsó még vissza sem
tért. − A lova lehajtott fejjel prüszkölt. Abergavenny olyan vadul
rántotta vissza a kantárt, hogy a ló a zabla csípésétől a fogait
vicsorította.
– Ne délre − mondta Carlos. Északra, a hegy felé mutatott. − Arra az
útra.

Martin St. Leger hátravetette a fejét és kacagott. A megkönnyebbülés

felélénkítette, akárcsak a körülötte örvénylő szellő a Wrotham Hill
emelkedőjén, amely a haját borzolta, miközben ő a hegyoldalon lassan
felfelé vonuló csapatát figyelte. Acélsisakját levette a fejéről, hogy a
szellő lehűthesse izzadt fejbőrét. Most ismerte csak be, hogy az imént
mennyire félt; nem nyújtott számára elégtételt az sem, hogy az
Abergavenny szándékait illető gyanúja beigazolódott. Hálát adott
istennek, hogy a felderítő időben jelentette a tervezett csapdát, és hogy
Isley azonnal visszahívatta a Wyatthez küldött futárt. Mindazonáltal ez
az elmúlt óra tele volt feszültségekkel.
A csapat nehezen haladt előre, mivel Barrow Greent széles ívben
megkerülve egy olyan ösvényen haladtak, amelyet még nyáron is alig
használtak, télen pedig alig lehetett járni rajta: hol csúszós komposzt
borította, hol kemény bemaródások fedték. Martin idegesen figyelte a
fákat, amelyek mindkét oldalról akadályozták a lassan haladó csapatot,
minden pillanatban rettegve, hogy Abergavenny katonái mikor rontanak
rájuk.
De aztán mégis akadály nélkül elérték a Wrotham-hegy lábát, simán
visszatérhettek a Rochesterbe vezető, a hegyre felkanyarodó útra, és
mostanra kilométerekre maguk mögött hagyták Abergavennyt. Isley
egész csapata − négyszázhatvan gyalogos és huszonöt lovas katona,
társzekerek és öszvérkordék − magabiztosan vonult a hosszú
emelkedőn. Menetelésük dübörgése és önfeledt beszélgetésük friss
életerőről tanúskodott.
Martin majd kibújt a bőréből, olyan jól érezte magát;
megsarkantyúzta a lovát és levágtatott, hogy csatlakozzon a csapatához.
Amint Robert mellett elügetett, rávigyorgott. Robert visszamosolygott
rá, és helyeslően bólintott.
Martin a parancsnokot kereste, engedélyt akart tőle kérni a csapat
zászlójának kitűzésére, most hogy kihúzták magukat a csávából. A
szellő is azért támadt fel, gondolta mosolyogva, hogy velük együtt
ünnepelje ezt a sikert. Végtére is kicselezték Abergavennyt.
Carlos dühöngve lovagolt az elcsendesedett lovassági oszlop élén.
Egy jó félóra telt el azóta, hogy a felderítő, akit Carlos sürgetésére
északra küldtek, vágtázva visszaért, és jelentette, hogy Isley nem esett
bele a csapdába. A felderítő látta a nyomokat az ösvényen, amelyen
haladva Isley csapata elkerülte Barrow Greent, pedig Carlos már nagyon
vágyott arra, hogy üldözze az ellenséget. De, Madre de Dios, ezt a
földműves csürhét több időbe telt menetelő rendbe rugdosni, mint
részeg katonákat egy nyilvánosházból kituszkolni.

Mögötte és a lovasság mögött zűrzavar uralkodott a mezőn. Ott, ahol

az út a fák közé vezetett, egy vastag ág kiütötte a nyílkészítő szekerének
kerekét, amitől a szekér felborult. A gyalogos katonák a mindenfelé
heverő nyilak és szerszámíjak között keresték az utat. Mások a torlódás
mögött zsúfolódtak össze. A rendetlenséget maga mögött hagyó
lovasság megállt és várakozott − Carlos gyors parancsainak
eredményeként meglehetősen rendezett sorokban −, de ez a gyülevész
gyalogság reménytelen eset volt. Senki sem haladt előre.
Ingerültségében Carlos megvakarta a nyakát a páncélja fölött. A
mellvértet Abergavenny kölcsönözte neki, meg a lovat, a kardot, a
lándzsát is − és még a szabadságát is, gondolta Carlos keserűen.
Abergavenny világossá tette, hogy az esélye a kegyelemre az Isley
elleni harc sikerén múlik.
Carlos körbetekintett a vastagtörzsű fák között. Innen nem láthatta
már az északra eső Wrotham Hillt. Elszakadva a lovasság soraitól
kikerülte a kaotikusan nyüzsgő gyalogos katonákat, és újra a tisztás
közepére ügetett. Nem messze tőle Abergavenny és egy kapitány a
felderítőt nyaggatta. Carlos visszanézett a hegyre. Nem látott semmi
mozgást. Az ellenségnek még a mező és a hegy közötti erdőben kell
valahol lennie. Még nem volt késő, hogy üldözőbe vegyék őket.
Bárcsak Abergavenny mozdulna végre.
 – Hogy lehet, hogy elvesztette a nyomukat? − támadt Abergavenny a
felderítőre. − Isleynek 500 embere van, akik a földön masíroznak!
– Nem mondanám, hogy elvesztettem, uram − mondta a felderítő. −
De van amott három vagy négy ösvény a fák között. Azon a ponton túl,
ahol láttam, hogy áthaladtak, szétágazik az ösvény. Bármelyiken
lehetnek. Az emberei idevalósiak, jól ismerik ezt az erdőt.
– Uram − kockáztatta meg rosszkedvűen a fiatal kapitány −, Isley
akár már túl is lehet a Wrotham Hillen mostanra. Ha így van, sose
kapjuk el ezzel a tempóval, ahogy most haladunk.
– Krisztus a kereszten − mordult fel Abergavenny −, már félúton lesz
Rochesterbe, mire rábukkanunk a kihűlt nyomára.
Egy öszvér elszabadult, és a mező felé trappolt. A törött nyilakat
szedegető emberek elbotladoztak az útjából.
Elkeseredésében Carlos hátravetette a fejét és dühösen szívta be a
levegőt. És aztán a szeme sarkából hirtelen vad színek lobogását
érzékelte a távoli Wrotham Hillen. Vörös selyemfoltok villantak elő,
akár a viperanyelvek. Kopjazászlók.
A kantárszárat megfeszítve megfordította a lovát, hogy élesebben
lássa a hegyet. Nem tévedett. Majdnem a hegy tetején − a Barrow
Greent szegélyező fák koronája fölött alig láthatóan − nyolc vagy kilenc
vörös lobogó vonult el a katonák csapata fölött lebegve a szélben.
Carlos nem tétovázott. Sarkát lova oldalába döfte, amint odakiáltott
Abergavennynek, és a hegyre mutatott:
– Ott vannak!
Ezzel a parancsnok mellől eliramodva a várakozó lovassághoz
vágtatott.

– Ne bolondozz, Robert − mondta Martin nevetve. − Természetesen

neked kell összeadnod minket.
Martin a csapat szélén menetelő bátyja mellett ült a lova nyergében.
A csapat elérte a Wrotham Hill egyik tágas fennsíkját. A laposabb
terepen könnyebben lépkedtek. Körülbelül kétszáz méterre előttük
kezdődött a hegytetőre vezető emelkedő.
– Isabel ragaszkodik hozzá, hogy te tartsd az istentiszteletet −
mondta Martin −, és én is ezt szeretném. − Szemeit az előttük lebegő
vörös zászlókra szegezve mosolygott. De közben Isabelre gondolt.
 – Semmi sem tenne boldogabbá − mondta Robert −, de szembe kell
nézned a tényekkel, Martin. A jelenlegi angol egyház szemében
kiközösítettnek számítok, mivel házas vagyok. Ha én vezetem a
szertartást, vajon legális lesz a házasságotok? Szentesítve lesz? Ezt azért
meg kell gondolnod.
– Te isten egyik papja vagy − mondta Martin határozottan, miközben
szabad kezével megfordította és feltenni készült a sisakját. − A püspök
szent olajjal kent fel. Egyetlen félspanyol pápista se csinálhatja ezt
vissza, akár a királynő vagy más az illető.
Robert szigorúan ellenkezett.
– A parlament megteheti. − Sóhajtott és szomorúan megrázta a fejét.
− És bevallom, nem tudom, istennek mi lenne a véleménye a
házasságotokról.
– Házasságra készül, uram? − kérdezte a Robert mellett menetelő
férfi, Martinra vetve pillantását.
Martin elvigyorodott.
– Így van. Mihelyt maga meg én kisöpörtük a spanyolokat.
– Nos, uram − válaszolta a férfi őszes borostás állát vakargatva −, a
házasság jó dolognak tűnik egy férfi számára, amíg kívülről ácsingózik
utána. De megpróbáltatás is lehet egy férfi számára, aki már egy ideje
benne él. No mármost, ha van esélye arra, hogy a házassági eskü, amit
letenni szándékozik, isten szemében nem minősülne igaznak, ahogy az
atya véli, az a tanácsom, hogy kapva kapjon az alkalmon. − Martinra
kacsintott. − Sok férfi perdülne táncra és fakadna vidám dalra, ha egy
reggel arra ébredne, hogy a házassági kötelékének lánca elszakadt.
Martin nevetett.
– Én nem ilyen vagyok, biztos lehet abban, hogy…
Nem fejezte be a mondatot. A szellő furcsa hangot hozott magával.
Pontosabban nem is hang volt ez, sokkal inkább egy olyan érzés, mintha
minden zaj megszűnt volna a dombon. Martin megfordult a nyeregben.
A mögötte jövő társai megálltak. Martin felállt a lova kengyelében, és
tovább vizsgálódott. Az emelkedőn a hadoszlop vége is megállt. A
csendben halk, mély, dobogó hang visszhangzott. Martin érezte, hogy a
rezgés megremegteti a lova csontjait, és az ő hátgerincét is
megbizsergeti. Azután az egyhangú dobogás zajába egy új halk hang
keveredett − a fennsík szélén álló katonák moraja. Martin megfordította
a lovát. Amint meglátta a dobogó zaj forrását, a sisakja kicsúszott a
kezéből és a földre esett. Az ellenséges lovasság rohamozta meg a
hegyet.
– Íjászok! − ordította el magát Martin. Hangját fél tucat másik tiszt is
visszhangozta. − Íjászok! − üvöltötték.
Az átfagyott gyalogos katonák tömegéből csak egy maréknyi
engedelmeskedett a parancsnak. Sietve nyilakat rángattak ki a
tegezeikből, megfeszítették az íjakat, és kilőtték a nyilakat. De ezzel a
jelentéktelen tűzzel nem tartóztatták fel az ellenséget, a lovasok rohama
zavartalanul folytatódott. Mennydörgő hangon közeledtek az
emelkedőn, kihúzott karddal, szúrásra kész lándzsákkal − egyetlen
hatalmas hullámként kérlelhetetlenül elöntve a hegyet. Isley gyalogsága
még egy pillanatig bénultan várt. És aztán összeomlott.
Futottak, ahogy csak tudtak a fennsíkon, ki jobbra, ki balra. Még
Isley lovas katonái is hanyatt-homlok menekültek. Martin próbálta
megtartani pánikba esett lovát a fejvesztetten menekülő férfiak
áradatában. Robert eltűnt a szeme elől.
Az ellenség lovassága átvágtatott az emelkedő szegélyén, és a lapos
terepen megállíthatatlanul tört előre. A csapatot vezető férfi támadási
parancsként jobbra feltartotta a dárdáját, és az őt követő lovasok fele
odasereglett, hogy félkört alkotva feltartsák az arrafelé, keletre
menekülő gyalogos katonákat. Isley félig bekerített emberei sarkon
fordultak, és nyugat felé kezdtek rohanni a fennsíkon. A lovasok utánuk
vágtattak, és a menekülőket elérve kardjukkal lecsaptak rájuk. Nem
ismertek kegyelmet. Az áldozatok támolyogtak, majd jajveszékelve
felbuktak, és ömlött mindenhol a vér.
Martinnak csengett a füle a rémült ordítástól, amely körülvette.
Magasra tartotta a kardját, miközben a gyeplőt rángatva megpróbálta
megfordítani a lovát. Kétségbeesett pillantásával Robertet kereste. Ha
fel tudná kapni Robertet maga mögé, kivágtathatnának ebből a
mészárlásból. A nyugati lejtő az erdőbe vezetett. Az ellenség lovasai
nem követnék őket a sűrűn nőtt fák közé.
Amikor Martinnak végre sikerült megfordítania a lovát, egy gyalogos
katona botladozott feléje könyökben lemetszett karral, és a lovának
ütközött. Szívverésének ritmusában bíborvörös sugarak lövelltek ki a
könyökéből. A vér szagától megrémülve Martin lova hátrálni kezdett.
 – Martin, vigyázz! − A kiáltásban Martin felismerte Robert hangját.
Martin a lova nyergében hátrafordult. Robert állt mögötte fegyver
nélkül, és az ujjával figyelmeztetően előremutatott. Martin
visszafordult, hogy lássa mi az. Egy lovas katona közeledett felé
előreszegezett dárdával. A fegyver hegyén vér csillogott. Martin tudta,
hogy gyorsan el kell menekülnie, de nem hagyhatta ott Robertet
fegyvertelenül. Hirtelen megfordult, és odadobta Robertnek a kardját.
Robert elkapta. Martin megsarkantyúzta a lovát, hogy oldalirányban
elugorjon a támadó útjából, azután visszafordította, hogy Robert
segítésére siessen.
De az ellenséges lovas szintén Robert felé tartott, egyenes dárdájával
megcélozva a mellét. Robert egyenesen állt a kardot felemelve − erős
férfi volt, akinek ifjúkorában szerzett harci képzettsége most ösztönösen
tört a felszínre. A közeledő lovast figyelte készen arra, hogy felvegye a
harcot. Azután lepillantott a kardja pengéjére, mintha hirtelen
elborzadva most döbbenne rá, hogy mire készül. Undorodva eldobta a
kardot. Martin hallotta a támadó meglepett felmordulását, és látta hogy
a dárdája meginog és lefelé irányul. A dárda hegye Robert hasába
fúródott. A lovas határozott mozdulattal kirántotta a dárdáját, amitől
Robert teste szélkakasként megpördült, majd továbbvágtatott. Egy
pillanattal később a támadó már el is tűnt a vadul csapkodó lovasok és
az összeroskadó áldozatok között.
– Robert! − ugratott Martin a bátyja felé. Robert összegörnyedt,
kezével vérző hasát tapogatta. Martin odaért mellé, és felé nyújtotta
kezét.
– Fogd meg a kezem! Felhúzlak magamhoz!
Robert felemelte az egyik, vértől lucskos kezét, de a fájdalomtól
összegörnyedt, és mindkét keze újra a hasára tapadt. Martin
megmarkolta a gallérját, de ily módon nem lehetett felhúzni a ló hátára.
Átlendítette a lábát a ló nyakán, és leugrott. Egyik kezével a kantárt
tartotta, a másik karjával átölelte Robert derekát. Miközben megpróbálta
bátyja lábát a kengyelbe emelni, Robert fájdalmában hátratántorodott. A
kantár kicsúszott Martin kezéből. Lovas nélkül maradt lova
felágaskodott, és megzavarodva kirohant a csatatérről.
Martin Robertet támogatva tébolyultan tekintett körbe. Körülöttük a
lovasság kegyetlen rohamában mindenfelé hullottak, a földön
vonaglottak és fájdalmukban üvöltöttek a bajtársaik. De egy részük
kitört az ellenség szorításából, és futva szóródott szét a nyugati lejtőn.
Martin és Robert utánuk támolygott. Már elérték a fennsík szegélyét,
majd köveken botorkálva, jeges avarban csúszkálva indultak lefelé a
lejtőn; kétségbeesetten igyekeztek a hegy lábához, az erdő menedékébe.

– Wenthworth! − Carlos hangja túlharsogta a mészárlás lármáját. −

Tartsa vissza az embereit!
– Lehetetlen, uram! − kiáltotta vissza a fiatal hadnagy. − Már
megpróbáltam!
Carlos szintén hiába próbálta. Úgy érezte, hogy szinte berekedt,
annyiszor üvöltötte el a parancsot, miszerint foglyul kell ejteni az
ellenséget, nem pedig megölni. Már nem volt rá szükség, hogy tovább
gyilkoljanak. Az ellenséget legyőzték. Abergavenny hamarosan
ideérkezik, és ha ki akarja végeztetni a foglyokat, az az ő dolga. Carlos
feladata a foglyul ejtésük volt.
De a kenti királypárti urak elvesztették a fejüket. Bár már csak alig
ötven maradt talpon Isley gyalogos katonáiból, a mészárlás folytatódott.
Két lovas egy védtelen katonát a nyergek közé tűzött, és felváltva
csonkították, illetve vakították meg a szerencsétlent. Egy másik lovas
egy halálosan kimerült katonát hajszolt, aki cikcakkban menekült, mint
egy rémült mezei nyúl. Egy harmadik a nyergéből leszállva egy
haldokló gyalogos katona fölé állt, és kardjával a lábát vagdalta.
Carlos köpött egyet a földre. Tudta, hogy nem áll módjában véget
vetni a vérontásnak. Még nem töltött el elég időt ezekkel a
tapasztalatlan férfiakkal, hogy elég tekintélye legyen. Ezenkívül nem
először találkozott ezzel a jelenséggel − nincs gonoszabb dolog annál,
mint amikor földik gyilkolják egymást. Az őrjöngésnek le kell zajlania.
A fennsík nyugati szélére ügetett, hogy körülnézzen. Az ellenség
soraiból sokan menekültek le a hegyoldalon az erdőbe, miközben
figyelte őket. Visszaügetett Wenthworthhöz, és megmondta neki, hogy
vegyen magához néhány embert, és kövessék a menekülőket.
– Ejtsék foglyul őket − parancsolta. − Csak akkor öljenek, ha
ellenállnak.
A hadnagy ellovagolt.
Carlos szégyenkezve nézett vissza a mészárlás helyszínére. A roham
alatt történt egyik eset is felkavarta. Egy gyalogos katona, akire
rátámadt, karddal a kezében szilárdan szembeszállt vele, de aztán az
utolsó pillanatban ellökte magától a kardját. Carlos számára azonban túl
későn ahhoz, hogy megállítsa a támadását. Az ütközésig hátralevő egy
szívdobbanásnyi idő csak arra volt elég, hogy megpróbálja leengedni és
visszahúzni a dárdáját. Ennek eredményeként a dárda szúrása nem a
férfi szívét érte, ami gyors halált okozott volna, hanem a hasába
fúródott. Az emléktől összevonta szemöldökét. Csak egy újonc képes
hasi sebet ejtve felesleges szenvedést okozni. Nagyon elkedvetlenítette,
hogy egy ilyen hibát éppen ő követett el.
Felfigyelt egy lovasra, aki egy kimerült katonát üldözött körbe-
körbe. A katona végül egy döglött öszvér tetemére roskadt, és rettegve
feküdt a hátán, miközben kínzója a dárdája hegyével feltépte a nadrágja
elejét és a nemi szervét döfködte. Carlos megsarkantyúzta a lovát és
támadásba lendült. A lovas mellé érkezve magasba emelte a lábát, és
akkorát rúgott belé, hogy az kiesett a nyergéből, a földre zuhant, és a
mocskos, véres sárban csapkodott.
Carlos körbenézett. A mészárlás végre alábbhagyott. A csata
befejeződött. És annak ellenére, hogy megvetette a szükségtelenül
kegyetlen utójátékot, elégedett volt az eredménnyel, a totális
győzelemmel. Megszolgálta a kegyelmet.

***
Martin eddig sosem tapasztalt ilyen kegyetlen hideget, sem ilyen
kétségbeejtő sötétséget.
Órák óta rejtőzködtek az erdőben, összekuporodva két hatalmas
kidőlt fatörzs közötti ékben. Körülöttük a megfagyott hó felszíne olyan
törékeny volt, mint az üveg. Fölöttük sűrű ágak és még sűrűbb felhők
homályosították el a holdat. Ezüst fényének kísérteties ragyogása hideg,
fehér hamuként borította be az erdő aljnövényzetét.
Martin a hátával a jeges fatörzsnek támaszkodott, Robert a karjaiban
feküdt, hátával Martin mellére dőlve. Martin teste már nem reagált
agyának parancsaira. A fogai ellenőrizhetetlenül vacogtak, és minden
izma rángatódzott a szakadatlan hidegrázástól. De tudta, hogy
nyomorúságos állapota semmiség a bátyjáéhoz képest. A lábai közé
húzta Robertet, és átfogta a vállát. Testvérét átölelve abban
reménykedett, hogy teste melegével tompíthatja Robert szenvedését. De
hiába.
Robert a hátán feküdt, a feje Martin vállán nyugodott. Kétségbeejtő
volt figyelni a haláltusáját − az állandó hidegrázást meg-megszakították
a hasából kiinduló fájdalom görcsös rohamai, melyektől összegörnyedt
és vonaglott, miközben a hasát tapogatta. A rohamok után kimerülve
hevert, és levegő után kapkodott. De ez hamarosan újabb görcsöt váltott
ki, és újra kínok között fetrengett. És már órák óta tartott a
gyötrelemnek ez a szünet nélküli, végtelen körforgása, mintha maga a
Sátán eszelte volna ki ezt a tortúrát.
– …és Willy születésnapja a következő hónapban lesz, ugye?
Kétéves lesz? − Martin már berekedt a kétségbeesett monológtól, amit
Robert fülébe suttogott az elmúlt órában. Robert gyerekeiről és egyéb
családi ügyekről fecsegett abban a reményben, hogy társalgási kísérlete
talán nyugtatóan hat Robert lázas agyára. De nem így történt.
– …és úgy tudom, Isabel varrt Willynek egy csipkés sapkát. − Martin
hallotta, hogy a hidegtől a beszéde meglehetősen kusza. Dühös volt
magára, hogy egyre inkább elveszíti az uralmat maga fölött. Szüksége
volt az erejére, hogy hajnalig vigyázzon Robertre. Ha világos lesz,
bizonyára talál majd valamilyen erdészkunyhót, ahol segítséget kaphat
Robert szállításához és a sebe ellátásához. De nem ma. Ebben a
sötétségben csak eltévedne, és ha Robertet egyedül hagyja… Nem, ezen
az éjszakán nem vállalkozhat arra, hogy elhagyja ezt a helyet.
A kimerültségtől feje a hideg fatörzsre bukott. A hideg levegőben
minden lélegzetvételnél szúrt a tüdeje. Úgy érezte, hogy a jeges
bőrcsizmájában a jobb lába elfagyott. Még korábban levette a
harisnyáját és Robert sebéhez nyomta, hogy megpróbálja elállítani a
kezére folyó szakadatlan vérzést. Mostanra a harisnya átázott, Martin
jobb lábfeje elzsibbadt, a Robert vérével borított keze pedig jéghideggé
vált.
Felnézett a fekete ágakra, és megpróbált nem figyelni a fák közül
érkező félelmetes hangokra. Mindenfelől az erdőből sebesült, haldokló
emberek nyögései hallatszottak. Miközben a bátyját idevonszolta, látta
némelyiküket: az egyik combjából egy letört lándzsa rúdja állt ki, egy
másik a szétroncsolt lábát vonszolta, egy harmadik úgy takarta el
megvakított szemét, mintha csak a bújócskázás valamiféle
hátborzongató változatát játszaná. Mostanra a sebesültek elrejtőzve
hevertek, szétszóródva a hótól élettelen erdőben, de panaszos jajgatásuk
felszállt a széltől recsegő fakoronák közé. Martin behunyta a szemét, és
megpróbálta kizárni a tudatából a szánalmas hangokat.
De egy másik, belső hang továbbra is kínozta, amikor visszagondolt
a mészárlásra. Újra és újra visszhangzott benne a lovas katona hangja,
amelyet egy pillanattal az előtt hallott, hogy a dárdáját Robert hasába
döfte. A férfi vad, dühös felmordulása nyilvánvalóan káromkodás volt,
de nem angol. Valami idegen. Valami spanyol. Erre emlékezve Martin
fogai nem vacogtak már, olyan erős volt állkapcsának szorítása,
fogainak csikorgatása. Máig csupán megvetést érzett a spanyolok iránt
az arroganciájuk és a vallási túlbuzgóságuk miatt. Most minden egyéb
földi gonosznál jobban gyűlölte őket.
– A tónál… − nyögte fájdalmasan Robert − …elvesztette a
rózsafüzérét! Meg… állítsd meg!
Martin felegyenesedett. Újra körülölelte Robertet a karjaival. A fejét
a kezei között tartva ringatta, hogy megnyugtassa, hogy véget vessen
lázas képzelődéseinek. Bátyja arcát simogatva meg akarta tartani a kezei
között. De vértől ragacsos ujjai megcsúsztak Robert hideg izzadtsággal
borított arcán.
Robert feje újra ellazult. Lázálmai elmúltak. Nyugodtan feküdt.
Túlságosan is nyugodtan. Az ijedtségtől izzadtság verte ki Martin felső
ajkát. Kézfejével megtörölte a száját, és vér ízét érezte. A testvére
vérének ízét. Émelyegni kezdett. Robert teste újra megborzongott,
görcsbe rándult. Martin csak figyelte a haláltusáját, de nem tudott
segíteni rajta. Ez a roham is elmúlt. Robert zihálva hevert.
Tehetetlen kimerültségében Martin bátyja hideg hajához nyomta az
arcát, és a körülöttük levő sebesültek jajveszékelő gyászénekét hallgatta.

27.
A HŰSÉG PRÓBÁJA

– Szétszórt csoportokban szállingóztak be reggel, hölgyem. Tegnap

nagyon rájuk járt a rúd Wrotham Hillnél. És az éjszakájuk még
rémesebb volt az erdőben.
Tom, az őszes hajú őr bevezette Isabelt a rochesteri vár nagy
szalonjába, és halk, csüggedt hangon újra megjegyezte: − Nagyon rájuk
járt a rúd.
Isabel megállt, és elképedve bámulta az elé táruló képet. A Strood
hídtól idejövet Tom már beszámolt neki a vereség száraz tényeiről:
arról, hogy Henry Isley ötszáz fős csapatára − amely Sevenoaksból
tartott errefelé, hogy csatlakozzon Wyatt seregéhez − hogyan csapott le
Lord Abergavenny lovassága. Ám az őr elbeszéléséből nem is sejtette
Isabel, hogy milyen szörnyű látványban lesz része.
Rengeteg sebesült és fagysérülést szenvedett katona feküdt a
szalonban. Néhányan a földön fekve dideregtek. Mások a falnak
támaszkodva ültek és bámultak maguk elé. Voltak, akik odafigyelő és
segítőkész baj társaik gyűrűjében számoltak be a rémes csapásokról. És
voltak, akik beálltak a sorba a tűzhely előtt, ahol egy szakács húslevest
merített a tányérjukba. A várban szolgáló katonák száraz ruhát
osztogattak, friss kötést téptek, és szörnyülködve vették szemügyre a
túlélők sebeit. Mindenhol nagy volt a sürgés-forgás, de mindez
csendben zajlott, csak a sebesültek nyögéseit lehetett hallani. A nyirkos
terem levegőjét nehézzé tette a reménytelenség.
– Milyen sokan vannak − jegyezte meg Isabel a rengeteg sérült
láttán. Ám bármennyire sajnálta is ezeket a megnyomorodott túlélőket,
leginkább Martinért aggódott. Tom csak névről ismerte, nem pedig
látásból, így nem tudott Isabelnek vigasszal szolgálni.
– És Sir Henry? − kérdezte most Isabel.
– Azt hallottam, hogy az erdőben bujkál, mint a többiek, de senki
sem látta bejönni a várba. Valaki azt mondta, hogy befogott egy
gazdátlan lovat, és elvágtatott Maidstone irányába. Más valaki meg azt
mondta, hogy holtan látták egy erdei patakban. De az a szerencsétlen
flótás, aki ezt mondta, arról is beszámolt, hogy a Sátánt látta az erdőben,
amint egy halott ember szívét eszi. Meghibbant a hidegtől. −
Reménytelen mozdulattal a homlokára mutatott. − Egy dolog biztos,
hölgyem. Ezt az éjszakát soha nem felejtik el ezek a szegény ördögök.
Isabel megborzongott. Teljesen átázott és mindene megfájdult,
mialatt Londonból idelovagolt a zuhogó esőben, és visszafelé is
ugyanez vár rá, ha még sötétedés előtt vissza akar érni Sydenham
házába. De nem azért didergett, mert fázott, hanem mert egyre inkább a
szívébe lopakodott a félelem, amikor szemével a tömeget fürkészte,
hátha megpillantja Martint. De nem látta sehol.
Egy férfi jött vele szemben tántorogva; két katona támogatta. Túl sok
ember került az útjába. Otthagyta Tomot és beljebb lépett a szalonba,
miközben átázott csizmákon, véres kesztyűkön és eldobott sisakokon
lépkedett át. Egy katona nyögött a földön, a fagytól elfeketedett lábát
egy orvos vizsgálta fejcsóválva. Isabel elfordult. Már majdnem elérte a
levesért sorban állók sorát, amikor valaki megfogta a könyökét.
– Thornleigh kisasszony, jöjjön fel a nappaliba − mondta Wyatt. −
Hallanom kell a jelentését.
– Egy pillanat − válaszolta, még mindig a túlélők arcát vizslatva, és
megpróbálva utat törni maga előtt.
Wyatt visszatartotta.
– Most.
– Nem. Meg kell keresnem Martint.
– Majd később. Most a jelentéssel törődjön.
– De itt kell lennie. Talán megsérült.
– Nem jött vissza − jelentette ki Wyatt kereken. − Jöjjön.
– Valaki csak látta őt. Meg kell kérdeznem a katonákat. Engedjen. −
Megpróbálta kirángatni a kezét Wyatt szorításából. − Még csak nem is
érdekli, mi van vele! Hagyjon!
– Még hogy nem érdekel? − Wyatt maga elé rántotta a lányt,
szemében harag villant. Dühösen suttogott. − Ön egy embert gyászol, én
pedig háromszázötvenet!
Isabel rémülten meredt rá.
– Háromszáz…?
– Halott, sebesült vagy eltűnt embert − mondta. Isabel látta Wyatt
mély megrendültségét. Wrotham Hillnél a felkelés első fegyveres
ütközete borzalmas kudarccal végződött.
Ám Wyattnek nem volt ideje keseregni.
– Most már aztán tényleg menjünk. − A lépcső felé tuszkolta Isabelt,
aki addigra már lehiggadt és nem tanúsított ellenállást. Végül is Wyatt
nem azt mondta, hogy Martin halott, csak azt, hogy nem jött vissza. Így
még reménykedhetett.
 – Bőrig ázott − mondta Wyatt a homlokát ráncolva, ahogy a lány
átázott köpenyére pillantott, miközben a lépcső felé haladtak.
Megállított egy száraz ruhákat cipelő katonát, levett egy vastag, szürke
gyapjúköpenyt, és átnyújtotta Isabelnek. A lány hálálkodva
lekanyarította magáról a vizes köpenyét, és cserébe átadta a katonának.
A férfiköpeny, amit kapott, túl bő volt, foltos és bűzlött a trágyától, de
legalább száraz volt.
– Nos? − kérdezte Wyatt, amint egyedül maradtak fent.
– Először is díjat tűztek ki az ön fejére. A királynő évi száz fontot
hozó földbirtokot ajánlott fel bárkinek, aki élve vagy halva elfogja önt.
Wyatt vállat vont.
– Inkább a francia csapatok hajóiról meséljen. Kikötöttek már
Portsmouthnál?
– Monsieur De Noilles szerint már itt vannak, csak a rossz idő miatt
még nem tudtak kikötni.
Wyatt halkan káromkodott egyet.
– De biztató hírek jöttek délről, uram. A királynő ottani parancsnoka,
az öt kikötő szövetségének a kormányzója egy maroknyi katonánál
többet nem tud kiállítani ön ellen.
Wyatt távolról sem látszott elégedettnek. − Hamarosan elég sokan
jönnek ellenünk. A Wrotham Hill-i tegnapi ütközet óta Abergavenny
már találkozott Norfolkkal Gravesendben. Egyesített seregeik azóta már
úton vannak felénk. Ezerháromszáz ember. − Dühösen rácsapott az
egyik szék háttámlájára. − Az ördögbe is, el kell vonulnom innen! Egy
egész rohadt hetet elvesztegettünk itt. Hol késik már Skóciából az az
istenverte francia sereg? Mit mond De Noilles?
– Várja, hogy a futárja hírt hozzon a sereg érkezéséről. Azt mondja,
hogy már valahol délen járhatnak.
– De nincs biztos hír róluk?
Isabel megrázta a fejét.
Wyatt az ablakhoz sétált.
– És Londonban mi a helyzet?
Isabel úgy döntött, hogy a jó hírrel kezdi.
– Peckham mester polgárokból álló, titkos ellenállási csoportja
nagyon erős, uram. Kilenc elöljáró titokban már felkereste őt vagy a
követet, és felajánlotta önnek a támogatását.
 – Használhatók az embereik és a fegyvereik?
– Igen. Peckham legalább tíz megbízható birtokos gazdát képvisel.
Ők, valamint a háztartásukba tartozó összes inas és napszámos útnak
indul, amikor ön úgy kívánja. És a követ azt mondta, hogy a
fegyverkészletük is jelentős.
– Ez jó hír.
– Azonban, uram − és most jön a rossz hír − a királyi várkapitány új
ágyúkat állított fel a Towerben.
– Igen? Miféle ágyúkat, és hányat?
– Isabel behunyt szemmel próbált visszaemlékezni a számokra,
amelyeket De Noilles − óvakodva attól, hogy bármit is papírra vessen −
sulykolt a fejébe. Rögtön azután ment De Noilles szállására, hogy
felkereste Legge mestert a Daruban. − A Develin-toronyban − mondta −
egy új, hatalmas tarackágyút helyeztek el, csövének az átmérője húsz
centi. A Vaskapu-torony tetejére egy egyenként egy tonna súlyú,
kerekes tarackágyúból és kisebb ágyúkból álló tüzérségi üteget állítottak
fel. Tizennégy hajónyi puskaport szállítottak a hadianyagraktárba.
Három darab két méter hosszú könnyűágyút állítottak csatarendbe a
Vízi-kapu túloldalára. Mindegyiknek kétszáz kiló a súlya és tíz centi az
átmérője. Még más fegyvereket is, főleg könnyűágyúkat, sorakoztattak
fel a Fehér-torony, a Bölcsőtorony és a Szent Tamás-torony tetején.
Wyatt a szemöldökét ráncolta.
– Ezek erős fegyverek − motyogta.
– Ezenkívül a királypárti védelmi erők is egyre inkább szerveződnek.
− Isabel szünetet tartott, nem szívesen árasztotta el Wyattet a lordok
toborzási sikereiről szóló hírekkel. De tudnia kell róluk. − A királynő
tanácsosai az embereik közül egyre többet kényszerítenek fegyverbe.
Sir Edward Sydenham mondta nekem, hogy egyedül Arundel grófja
ötven lovast és háromszáz gyalogost vitt a királynőnek. Monsieur De
Noilles pedig azt mondta, hogy a lordok összesen talán ezer katonát is
adtak a városnak.
Wyatt élesen nézett a lányra. − Azt mondta, Edward Sydenham? Úgy
tudom, hogy közel áll a királynő köreihez, ő a Lord Howard alá
beosztott egyik hadnagy. Hogyhogy beszélt vele?
Isabel habozott. Nem kerülheti meg az igazságot.
– Most a házában lakom.
 Wyatt felvonta szemöldökét.
– Egy királypártival lakik együtt?
– Ő kedves úriember. Segít nekem… egy személyes ügyben.
Semmi kedvet nem érzett arra, hogy a családja tragédiájáról
beszéljen. Wyatt úgysem tehetne semmit az érdekében; az apja sorsa az
ő kezében van. És, gondolta hálával, Sir Edward kezében is. Ma reggel,
miután vendéglátója megkapta a listát az apja üzlettársairól, útnak
indította az embereit, hogy kutassák fel az idős férfit. Ezért tudott ő
most eljönni ide. − De biztosíthatom − tette hozzá gyorsan −, hogy Sir
Edwardnak nincs tudomása arról, hogy kapcsolatban állok önnel.
Nagyon óvatos vagyok.
Wyatt megújult érdeklődéssel tekintett rá.
– Ez ideális helyzet, kisasszony. Értékes információkhoz juthat ennek
a királypártinak a házában. Talán még a királyi parancsnokok
stratégiájáról is. Maradjon ott. Kémkedjen Sydenham után.
– Kémkedjek?
Wyatt fanyarul mosolygott.
– Ne nézzen olyan döbbenten. Mit gondol, eddig mit csinált?
– De Sir Edward barát. Nagyon kedvesen bánt velem. Ez … árulás
lenne.
– Ön tehát csak idegen királypártiak ellen kémkedik, és nem olyanok
ellen, akiket ismer és kedvel, erről van szó?
Isabel elpirult felháborodásában.
– Thornleigh kisasszony, a háború kemény dolog. Néha árulást kell
elkövetnünk ahhoz, hogy hűségesek maradjunk.
Isabel nagyot nyelt. Természetesen igaza van Wyattnek. Az ügy,
amiért mindannyian harcolnak, fontosabb, mint egy ember.
– Értem − bökte ki végül.
– Nagyszerű. Akkor most beszéljünk a Tower ágyúiról…
Ám Isabel figyelmét elterelte a várudvarról felhangzó hangzavar.
Talán most ért vissza Wrotham Hillről a többi túlélő?
– Sir Thomas, már minden információt átadtam önnek a követtől.
Kérem, most engedjen el, hogy megkereshessem Martint.
Wyatt habozott, majd bólintott.
– Sok szerencsét.
Az udvaron bebizonyosodott, hogy nem tévedett: Isley néhány
katonája vonszolta be magát az udvarra sárosán, félholtan; a várbeliek
takarókkal rohantak ki eléjük, és a többi túlélő felől kérdezősködtek.
Isabel közéjük furakodott a szitáló esőben. Miután egy fél tucat férfit
megkérdezett, egy őr végül elárulta neki: − Igen, láttam St. Legert,
kisasszony. Ma korán reggel jött meg. A Szent Margit irányába ment.
A Szent Margit-templom hajóját halvány gyertyafény világította
meg. Isabel az oltár gyertyái előtt térdelő egyetlen férfira pillantott, de
nem látta jól, Martin-e. A férfi felnézett a keresztre, és nedves, barna
hajfürtjei megcsillantak a gyertyafényben. Isabelt öröm járta át.
– Martin!
A férfi hátranézett a válla fölött, majd felállt és bicegve elindult a
lány felé. Isabel eléje szaladt, a templomhajó felénél találkoztak, és
átölelték egymást.
Martin remegett. Isabel el akart húzódni, hogy ránézzen, de a férfi
szorosan tartotta, nem engedte el. Isabel hátrahúzta a fejét, és
megrémült, amikor meglátta az arcát: elgyötört szemét, vértelen ajkát,
az alvadt vértől és a piszoktól vörös és fekete csíkos orcáját, mintha
csalánoson vágott volna át.
– Ó, Martin − suttogta.
Martin megfogta a lány vállát, és úgy kapaszkodott belé, mintha
nélküle nem is tudna talpon maradni.
– Robert halott.
A hír megrendítette Isabelt.
– Láttam… láttam, ahogy meghalt. Egész éjjel haldoklott. Ó, Isabel,
annyit szenvedett… − Felcsattant a hangja. − A föld… fagyos volt…
Nem volt nálam semmi… semmi, amivel eltemethettem volna… −
Homloka Isabel vállára hanyatlott. Egész testét rázta a zokogás. − Édes
istenem, még csak eltemetni sem tudtam!
Isabel a karjába vette, újra és újra elsuttogta a nevét, reménytelenül
próbálta megvigasztalni. Martin belé kapaszkodott és zokogott.
– Gyere − suttogta Isabel. A mellékhajóhoz vezette, leültette maga
mellé egy gróf márványsírjának a lépcsőjére. A boltozatos templomban
rajtuk kívül nem volt senki.
Amikor elcsendesült a zokogása, Martin kézfejével letörölgette a
könnyeit, elmaszatolva a piszkot az arcán. Üresen felnevetett.
– Képzeld, itt aludtam − motyogta, mintha bármiről hajlandó lett
volna beszélni, csak Robertről nem. − Ma reggel jöttem vissza… a pap
engedett be… és elaludtam. − Szórakozottan a templom becsukott
ajtajára pillantott. − A pap most a várban van a sebesültekkel… utolsó
kenet.− Újra Isabelre nézett és megpróbált mosolyogni. − Istenem, de
jó, hogy újra látlak. Robert…
Nem tudta folytatni, de igyekezett összeszedni magát, és megragadta
Isabel kezét. Isabel látta, hogy a fiú ujjai vértől foltosak, a körmei pedig
beszakadtak, és alattuk piszok feketéllik. Talán a puszta kezével próbált
meg sírt ásni a fagyos földben? A szíve elfacsarodott a sajnálattól. Ismét
a karjaiba zárta Martint, aki szorosan hozzá bújt.
Isabel megsimogatta sártól összetapadt haját, és megpróbált úrrá
lenni saját zavarodottságán. Lesújtotta Robert halála − Robert St. Leger
a barátja volt, szerette, mégsem tudta visszafojtani megkönnyebbülését
és örömét afölött, hogy Martint életben találta. Szinte szégyellte magát.
A Robert iránti gyászának is eljön majd az ideje, de most mindenekelőtt
hálát érzett.
Martin kiegyenesedett, és lenyelte könnyeit.
– Isabel − mormolta. Gyengéden megérintette az arcát, és kissé
csodálkozva nézett rá, mintha most látná először. − Olyan sápadt vagy.
– Ó, Martin − szólalt meg a lány, miközben a saját balsorsa jutott
eszébe. − Ha tudnád, mi történt!
Mindent elmesélt Martinnak. Elmondta, hogyan támadtak az anyjára,
és sebesítették meg. Hogy az apja hogyan ölte meg Grenville-t, amiért
letartóztatták. Beszámolt neki a londoni börtönökben tett szörnyűséges
látogatásairól, az apja szökéséről Newgate-ből; arról, hogy a királynő
katonái most már árulás miatt üldözik, és abbeli reményéről, hogy talán
Sir Edward Sydenham segítségével előbb találja meg az apját, mint a
királynő katonái. Mindenről mesélt neki. Mindenről, kivéve arról, amit
a börtönkapitány tett vele. Ez hadd maradjon az ő fájdalmas titka.
Éppúgy, mint a zsoldos, aki elárulta. Még túl friss volt a seb.
Martin csak rázta a fejét, és belefeledkezve hallgatta a történetet, hol
elborzadva, hol csodálkozva.
– Édesanyád… istenem. Imádkozom, hogy életben maradjon.
Isabel elfordította tekintetét. Arra gondolni sem mer, hogy az anyja
meghalhat. Annál nagyobb baj már nem is történhetne. Most csak arra
szabad gondolnia, hogyan találhatja meg az apját.
 Martin úgy motyogott maga elé, mintha még mindig nem lenne
képes felfogni a szörnyű tényeket: − Az édesanyád… az édesapád…
Robert.
Csendben ültek a hideg márványlépcsőn nyomorúságos helyzetükön
merengve. Az eső hirtelen eleredt: hevesen és kitartóan dobolt a tetőn.
Hideg légáramlat söpört végig a templomhajón. Isabel és Martin
közelebb húzódott egymáshoz, és megfogták egymás kezét. A csupasz
templom, amelyet Wyatt túlbuzgó protestáns hívei megfosztottak
minden katolikus díszétől, egy raktárépület ürességével vette őket körül.
Csak a főoltárt a kereszttel és az oldalán lévő gyertyákat hagyták meg.
Az eső kopogása épp olyan hirtelen maradt abba, mint ahogy
elkezdődött. A templomra ismét csend borult.
– És most − kérdezte Martin üres hangon − azért jöttél, hogy átadd
De Noilles üzenetét Wyattnek?
– Igen.
Martin megcsóválta a fejét.
– tudod, ez reménytelen. Reménytelen.
Isabel nem tudta, mit válaszoljon. Azelőtt Martin soha nem beszélt
így. Tudta, hogy ezt a gyásza okozza.
– Most annak tűnhet, Martin. De a franciák már úton vannak. És
amint a seregetek bevonul Londonba, minden másképp lesz. −
Megfogta és megpaskolta Martin kezét. − Robert nem halt meg hiába.
Martin továbbra is a fejét csóválta. − Nem. Reménytelen a helyzet.
Láttam a legrosszabb dolgokat, amivel egy háború jár. A háború nem
más, mint barbárság és kegyetlenség. − A hangja elváltozott. Az oltár
keresztjére pillantott. − A háború kimondhatatlan pusztítás.
– Martin, ne beszélj így.
– Isabel − szólalt meg Martin hirtelen, visszafordulva a lányhoz. − Te
vagy az egyetlen, aki… − Komor pillantásával Isabel arcát fürkészte. −
Ó, Isabel, már csak te maradtál meg nekem. − Remegő kézzel megfogta
a vállát. − Hozzám jössz feleségül?
– Tudod, hogy igen.
– Nem majd. Most és itt.
– Most?
– Kérlek. Minden tönkrement, elpusztult. Minden, csak te maradtál
meg. Nem tudom, mikor láthatom újra a családom, vagy hogy
egyáltalán… − Pislogott és megrázta a fejét, mintha képtelen lenne
szembenézni a saját gondolataival. Ujjait belemélyesztette Isabel
vállába. − De mi még itt vagyunk egymásnak. Isabel, én tudom… a
halál minden oldalról körülvesz bennünket. De mi… mi mégis élünk!
Nem így van? Kérlek, Isabel, mondj igent.
Isabel látta a kétségbeesést a fiú véreres szemében. Az az erő,
amellyel a vállát szorongatta, egyre lankadt. Olyan kimerült, olyan
elcsigázott volt.
– Igen − mondta Isabel hirtelen. − Most.
Martin megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megragadta a lány kezét,
megcsókolta az ujjait és felsóhajtott. − Köszönöm, istenem. − Reszkető
lábbal felállt. − Szólok a papnak. − Megdermedt. − Úgy volt, hogy
Robert fog összeadni bennünket.
– Tudom − válaszolta Isabel, és majd megszakadt a szíve Martinért.
Ő is felállt. Most már az ő hangja is remegett.
– És úgy volt, hogy az anyám készíti a menyasszonyi csokrot.
Martin együttérzőn megfogta Isabel kezét és a melléhez szorította.
Isabel a fiúhoz simult. Ő is kifacsartnak, megtörtnek és elgyengültnek
érezte magát ettől a sok haláltól… és olyan hálás volt Martin
szerelméért.
– Martin, Robertre emlékezve fogjuk letenni az esküt.
A fiú álla megremegett.
– Igen.
Szorosan átölelték egymást. Martin hátrahúzódott, és mosolyt
erőltetett az arcára. Aztán erősen sántítva elindult kifelé. Isabel látta,
hogy szenved.
– Martin, megsérültél?
Martin hátrafordult.
– Nem. Megfagyott a lábam. Azt hiszem, elveszítem néhány
lábujjamat. − Lesütötte a szemét, elkerülte a lány tekintetét. − Hát nem
vagyok az ideális vőlegény mintapéldánya, igaz? − Felpillantott
Isabelre, és arcán kételkedés áradt szét. − Isabel, biztos vagy magadban?
Isabel odalépett hozzá, és csókot nyomott az arcára.
– Biztos.
Könnyek szöktek a fiú szemébe. Megcirógatta Isabel arcát.
– Várj meg itt. Mindjárt hozom a papot és a tanúkat. − Lehalkította a
hangját, mintha nem akarná, hogy mások is hallják. − És utána itt
hagyjuk ezt a hanyatló királyságot.
Isabel nem volt biztos benne, hogy jól hallotta, ezért utánaszaladt.
Akkor érte utol, amikor a fiú kinyitotta a templom ajtaját. Egy nedves
széllökés a lábához tapasztotta a szoknyáját. − Martin, azt mondtad,
hogy… elmegyünk?
Martin a szájához emelte az ujját.
– Pszt. Igen − suttogta. − Amint a pap összead bennünket, felszállunk
a Franciaországba induló első hajóra. Bordeaux-ban él az egyik
nagybátyám. − Megragadta a lány kezét. Sóvár elszántsággal
mosolygott. − Új életet kezdünk, Isabel. Távol ettől a sok bajtól.
Megcsókolta a lány ujjait, majd kisietett az ajtón.
Isabel utána iramodott, lesietett a templom lépcsőin, az utcán érte
utol.
– Várj, Martin. − Már havas eső esett, amely az erős széllel úgy
csapódott az arcának, mintha apró tűk szurkálnák. Hunyorognia kellett,
hogy lássa Martint. Egyenesen a lényegre tért. − Nem hagyhatom el
Angliát.
Martin megállt az utcán.
– Mit mondtál?
Egy rongyos öltözetű asszony kosárban tűzifát cipelve haladt el
közöttük, nehezen haladt előre a sárban. A fegyverraktárból
kalapácsütések hallatszottak. Egy felfegyverzett katona jött szemben
sietve.
– Az apámat meg kell találnom. És … Sir Thomas is ott van. Nem
menekülhetek el − próbálta a lány túlkiabálni a zajt.
– Elmenekülni?! − Martin visszafutott a lányhoz. − Isabel, miről
beszélsz? Meg kell mentenünk magunkat.
Isabel hitetlenkedve bámult rá.
– Talán egy szót sem hallottál abból, amit az előbb mondtam. Martin,
az apámra mint árulóra vadásznak! Ha megtalálják, kivégzik!
Egy katona elhaladt mellettük, a lova sárral fröcskölte össze Martin
lábát. Isabel még mindig megrökönyödve kérdezte: − És mi lesz Sir
Thomasszal? Számít rám. Hogyan kérheted, hogy hagyjam cserben? −
Amikor kiejtette ezeket a szavakat, csak akkor értette meg a bennük
rejlő sértést: ha valaki cserbenhagyja Sir Thomast, akkor az Martin.
 Martin zavarodottan nézett rá.
– Mindent hallottam, amit mondtál. Te…
Lövés dördült. Martin összerezzent és hátranézett. A hang a háta
mögül, a városkapu felől, az utca végéről jött.
Isabel megpróbált gondolkodni. Az eső verdeste az arcát,
védekezésül feltartotta az egyik kezét.
– Martin, ha afelé hajlasz, hogy kilépj Wyatt seregéből, én
elfogadom… ha a te lelkiismereted is elfogadja. Ha ezt akarod tenni,
gyere vissza velem Londonba, és segíts nekem. Apám betegen és
gyengén bujkál valahol. Segíts megtalálni és biztonságos helyre vinni.
– Isabel, én már soha többé nem mehetek vissza Londonba! Nem
érted? Elfognának és felakasztanának. Már soha nem láthatom viszont a
családomat… a szüléimét, a nővéreimet. − A hangja megbicsaklott. −
Te vagy az egyetlen, akit…
Újabb lövések dördültek a városkapu környékén.
– És mi lesz Robert családjával? − hebegte Isabel. − Hogy hagyhatod
itt őket? Meget… és a gyerekeket.
Martin a kimerültségtől remegve fújta ki a levegőt. Isabel látta, hogy
már csak a jelen pillanatra tud gondolni. Már csak az a meggyőződés
tartja talpon, hogy ő is vele megy Franciaországba, most rögtön.
– Martin, boldogan hozzád megyek feleségül. Akár most is, ha
akarod. De nem utazhatok el innen.
Egymásra meredtek. Martin remegett, és hajából csöpögött a víz.
– Isabel, könyörgöm, ne hagyj el. Kérlek.
Isabel látta a szemében a magányt, látta megvillanni a Roberttel az
erdőben töltött éjszaka minden borzalmát.
Martin megfogta a lány kezét. Úgy suttogta, mintha más szó már
nem is maradt volna számára.
– Kérlek.
Isabel szívét összeszorította a fájdalom. Eszébe jutott az a négy
hónappal korábbi nap, amikor eljegyezték egymást. Azóta hányszor
érezte az izzó lelkesedést, ennek a fogadalomnak az erejét. Számára ez
jelentett mindent, ez volt számára a világ. Ám egy héttel ezelőtt a
családját szétrobbantották, és a világ megváltozott. Belenézett Martin
kivörösödött szemébe.
– Martin, ne kérd, hogy magára hagyjam az apámat.
 Trombita hangja harsant. Martin megfordult. A fegyverraktárban
megszólalt a vészharang. Martin arcából kiszaladt a vér, amikor
megértette, mi történik.
– Istenem, támadnak! − kiáltott fel. − Norfolk hercege az!
Emberek rohantak ki az utcára.
– Íjászok! − üvöltötte egy lovon ügető kapitány a fegyverraktár felé.
− Menjenek az állásaikra!
Egy városlakó a háza felé menet bekiáltott a feleségének az ablakon.
– Reteszeld be az ajtókat!
Az egyik ablakból egy nő kiabált: − Mindjárt bezárják a
városkapukat!
Martin letörölte a vizet az arcáról, és megpróbált nyugalmat erőltetni
magára. Kezét Isabel vállára téve magyarázta: − A keleti falnál lévő
kiskapun át ki tudunk jutni… aztán felszállunk egy hajóra, és
Franciaországban összeházasodunk. Gyere már, Isabel, könyörgöm.
Isabel rémülten nézett szét. Katonák özönlöttek ki a fegyverraktárból.
Egy lovas lehajtott fejjel vágtatott a kapu irányából, közben a köpenyét
lengette a szél. A tűzifát cipelő asszony bukdácsolva sietett a közeli
fészeréig. Az egész utca ijedt kiáltásoktól visszhangzott.
A városfalon megdördült egy ágyú, amitől Martin összerezzent.
– Jönnek.

Isabel lova dübörögve száguldott végig az úton. A lány szíve a

torkában dobogott, miközben a zuhogó eső elhomályosította látását.
Csak épp a szélben hajladozó, csupasz fák körvonalait látta a spitelli
domb tetejének közelében; ismét megsarkallta a lovát, amely egyre
fáradtabban verekedte fel magát a dombtetőn. Isabel csak akkor lazított
a gyeplőn, amikor már majdnem elérték a fák vonalát. A ló párát
fújtatva megállt és megrázta a fejét az esőben. Isabel lihegve kapkodta a
levegőt.
Sikerült megmenekülnie. Amikor már majdnem bezárták a
városkapukat, kirontott az egyiken, és átnyargalt a Strood hídon. Maga
előtt látta Norfolk hercegének rémisztő ágyúit és katonáit, amint sietve
felállítják fegyvereiket. A dombot megkerülő egyik ösvény felé
vágtatott, és csodálkozott, hogy senki sem követi. Úgy látszik, a herceg
katonái túlságosan el voltak foglalva a fegyverekkel, így nem vették
észre, vagy nem törődtek vele. Fellovagolt a dombra, és most itt állt,
visszanézett a megtett útra, és szíve összefacsarodott, annyira sajnálta
Martint. De ahová a fiú akar menni, oda ő nem követi.
Ló prüszkölését hallotta, és hátrafordult a nyeregben. A hang a fasor
mögül jött, ezért előreléptetett lovával. Megállt a csöpögő faágak alatt,
és lenézett az előtte kitáruló tájra. Norfolk temérdek katonája a domb
távolabbi oldalán gyűlt össze, ahonnan jól le lehetett látni a Strood
hídra. Több százan voltak, lovasok és tüzérek, és mindannyian a londoni
katonák vörös keresztes fehér kabátját viselték. Elázott zászlójuk
lengedezett a nedves szélben. Lovaik nyerítve dobogtak patáikkal.
Lent Norfolk ágyúja nagyot dörrent, a dombon pedig egy kapitány
elordította magát: − Töltsék meg az ágyúkat!
Ám a dombon lévő katonák nem követték az utasítást. Senki sem
mozdult.
Az egyik hadnagy kivonta kardját. A tömeg elé vágtatott, és kardját
lengetve kiáltotta: − Wyattért! Mindannyian angolok vagyunk!
Isabel teljesen elámult. A hadnagy árulást követett el.
Csend lett, majd tíz vagy tizenkét lovas fegyvereit zörgetve
előreléptetett és megállt a hadnagy mellett. A lárma még hangosabb lett,
amint egyre több lovas csatlakozott a hadnagyhoz. Aztán a gyalogosok
is megindultak először lassan, majd futva, és hirtelen az egész tömeg
leözönlött a dombról nagy láb- és patadobogás közepette; a dobogást
végül elnyomta a felharsanó kiáltás, amely mintha egyetlen torokból
szakadt volna fel: − Mindannyian angolok vagyunk! Wyattért!
Wyattért!
Leértek a domb aljára, majd sietve otthagyták a herceget a
fegyvereivel együtt. Ledobták lándzsáikat és íjaikat, visszatolták
hüvelyébe kardjaikat, és átzúdultak a hídon. Wyatt katonái a
városfalakon állva éljeneztek. A kapuk kinyíltak, és a londoni katonák
betódultak a városba.
Norfolk hercege nem akart hinni a szemének. Zavarodottan
körbelovagolta maroknyi elképedt tisztjét, majd megállt,
megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott London irányába. Néhány
hűséges embere is nekiindult, és mögötte haladt. Az ágyúk mellé
állított, hátramaradt katonák átfutottak a hídon és a városkapun.
Isabel alig hitte el, amit az imént látott. A londoni fehérkabátosok
tömegesen álltak át a hazafiak oldalára. Bármennyit ártott is Wyatt
ügyének a Wrotham melletti dombon elszenvedett vereség, ez olyan
volt, mint egy mámorító győzelem. London most már minden bizonnyal
Wyatt kezébe kerül.
Miközben Isabel nézte, ahogyan az utolsó fehérkabátosok is átérnek
a hídon Wyatt seregének ölelő karjaiba, kölcsönkapott köpenye
hullámzott körülötte a szélben, ázottan verdesve az oldalát, és eszébe
jutott Martin esdeklő suttogása: − Könyörgöm! Gyere velem!
Ám azóta Martin már nyilván messze jár. Éjszakára már egy
Franciaország felé tartó hajó fedélzetén lesz. Fogadalmuk nem állta ki a
próbát. Martin tette próbára, de ő volt az; aki megszegte. De miért, ó,
miért követelte tőle, hogy úgy legyen hűséges, hogy közben elárulja az
apját és Wyattet.
A csöpögő ágak alatt előrehajolt, átkarolta kancája nyakát, és
keserves könnyekre fakadt.

28.
KÉRÉSEK

Gardiner püspök kivörösödött arccal kiáltotta: − A királynőnek ki

kell jönnie, Sydenham! Figyelembe kell vennie a döntésünket!
Edward Sydenham a nyitott ajtóban állt, és feltartott kezével próbálta
meg nyugalomra inteni a püspököt. Igaz, belül őt is éppúgy megrázta a
hír, mint a püspököt és a királynő többi tanácsosát, akik a hosszú tölgyfa
asztal körül foglaltak helyet. Mindannyian korán reggel érkeztek erre a
rendkívüli gyűlésre, és még mindig nem tértek magukhoz a hírtől, hogy
a Norfolk herceg vezetése alatt álló londoni fehérkabátosok átálltak az
ellenséghez a Strood hídnál. És aztán jött a még riasztóbb hír: Wyatt
serege nemrég hagyta el Rochestert, és London felé tart.
A királynő a szobájában tartózkodott. Még nem mondták el neki,
hogy Wyatt egyre közeledik. Attól való félelmükben, hogy pánik tör ki
a palotában, a tanácsosok azt várták, hogy a királynő személyesen
jelenjen meg. Mindazonáltal a folyosókon terjedt a szóbeszéd. A
galériák hideg sarkaiban udvaroncok és udvarhölgyek dugták össze a
fejüket. A lépcsők alatti sötét zugokban szolgák súgtak össze idegesen,
még a kandallókban reggelre összegyűlt hamut is elfelejtették kikotorni.
A királyi testőrség katonái a fegyvertárban vitatták meg a kérdést, és
idegesen vették számba a dárdákat és a lándzsákat. Ám odakint, ahol
eső kopogott az üres udvarok macskakövein, egyetlen fegyverest sem
lehetett látni. A palota lakói a félelemtől, a rémhírektől és a zuhogó
esőtől szenvedtek. Mindenki a királynő utasításaira várt.
Edward becsukta az ajtót, nem akarta, hogy a megbeszélés zaja
kihallatsszon a tanácsteremből.
– Őfelsége már készül, hogy csatlakozzon hozzánk, méltóságos uram
− válaszolta nyugodt hangon. − Bocsánatot kér a késedelemért, és a
türelmüket kéri.
Edwardba mélyen beleivódott a tisztelet ezek iránt a lordok iránt, és
megingathatatlannak fogadta el tekintélyüket, mégis átfutott rajta az
öröm, hogy a királynő most benne jobban megbízik, mint bármelyik
tanácsosában. Az, hogy a legbelsőbb köreibe tartozhat, fontos
társadalmi rangot jelentett számára. Ám ez a mámoros érzés most hamar
elszállt, mivel kevés vigaszt nyújtott ebben a válságos időszakban.
Először is a királynő helyzete teljesen bizonytalan volt. Az ő saját
jövője pedig attól függött, hogy a királynő meg tudja-e őrizni a
hatalmát. Márpedig annak ellenére, hogy a tanácsosok sikeres, bár
megkésett erőfeszítéseket tettek nagy létszámú csapatok felállítására a
város védelmében, a királynőnek még mindig nem volt szervezett
hadserege.
Aztán ott volt még Richard Thornleigh. Edward emberei még mindig
nem bukkantak a nyomára. Egyik üzlettársa sem adott neki menedéket
azok közül, akiknek a nevét Thornleigh lánya elárulta. És rögtön azután,
hogy megkapta a hírt Norfolk seregének átállásáról, tegnap este a lány is
visszaérkezett Edwardhoz, és állítása szerint neki sem sikerült
megtalálnia az apját egyik barátjánál sem. Elázva, kimerültén és
vigasztalanul jött meg.
Edward nézte, amint a szürkés eső végigcsorog a tanácsterem asztala
mögötti ablakon, és megpróbálta elfojtani egyre erősödő félelmét. Ha a
királynő katonái találják meg először Thornleigh-t és tárgyalásra kerül
sor, akkor Edward itteni győzelme − hogy a királyi tanács tagjává
választották −, az egész nagy gonddal kialakított világa darabokra hullik
szét.
Lord Paulet nyafogó hangja félbeszakította a gondolatait.
– De hát megegyeztünk, nem igaz? − kérdezte Paulet az állandó
fejfájástól elgyötört arccal. Végigjáratta tekintetét az asztal körülülő
többi férfin. − Mindannyian egyetértünk abban, hogy Pembroke lépjen a
herceg helyébe?
– Igen, igen − erősködött Gardiner püspök, miközben az asztalra
csapott. − És a királynőnek ezt el kell fogadnia.
Edward Lord Pembroke-ra nézett, aki az egyik ablaknál állt, háttal a
teremnek. Pembroke nagyon nyugodt ahhoz képest, hogy most akarják
kinevezni a királynő csapatainak a parancsnokává − gondolta Edward.
– Igazából az a kérdés, uraim − csattant fel Sir Richard Riche −, hogy
a csapataink egyetértenek-e ezzel. Vagy hogy egyáltalán elfogadnak-e
bármilyen vezetést.
– Hogy érti ezt, uram? − kérdezte mérgesen Lord Howard, aki
személyes sértésként fogta fel a megjegyzést, mivel ő irányította a város
védelmét. Véreres szemeivel harciasan nézett Riche-re.
– A Szent Katalin-kikötőben tegnap történt eseményekre célzok −
válaszolta Riche.
– Miféle eseményekre? − szólt közbe a püspök ingerülten.
– Hát nem hallott róla, méltóságos úr? − jegyezte meg Riche,
miközben alig tudta palástolni megvetését. − A császári küldöttek
elutaztak, és…
– Csakhogy megszabadultunk tőlük! − vágott vissza a püspök. − A
jelenlétük tűrhetetlen volt és bosszantó.
– Bármilyen volt is a jelenlétük, méltóságos uram, már nincsenek itt.
− Riche szája legörbült, amint beszélt. − Csak a jóisten a
megmondhatója, mit mondanak majd a császárnak, miféle mesékkel
állnak elő az angolok barbárságáról. Elég kellemetlen, hogy az éjszaka
közepén úgy érezték, hogy el kell innen osonniuk, nehogy az itteni
lakosság megtámadja őket. Fellopakodtak egy antwerpeni kereskedő
naszádjára, amely a folyón várakozott indulásra készen, még a lovaikat
is hátrahagyták. De méltóságos uram, nyilvánvalóan még nem hallotta a
legrosszabb hírt. Amint a követek a hajó fedélzetére léptek, a
kíséretükként szolgáló királyi testőrök sértéseket kiáltottak utánuk.
– Micsoda? − kérdezte Gardiner döbbenten.
 – Igen. Sértéseket kiáltottak feléjük. Megvetésük jeléül puskáikkal a
levegőbe lövöldöztek. − Riche leplezetlen gúnnyal nézett Lord
Howardra. − Kérdezem öntől, vajon megbízhatunk egy ilyen emberben?
– Figyelmeztetem, Riche − fröcsögte Howard −, nem engedem, hogy
ily módon ássák alá a tekintélyem.
– Éppen ez a lényeg! − kiáltotta Riche. − Nincs is tekintélye!
Howard hátralökte a székét, miközben csikorogtak a szék lábai.
Riche is felpattant, és mérges arcát Howard arca elé tolta. A püspök
választotta szét őket.
Lord Paulet a szemöldökét dörzsölte, nem törődött a perpatvarral.
Nyugodtan beszélt, mintha csak magának mondaná: − Még Renard
követ is megkérdezte tőlem, hogy mi történik, ha a londoniak felkelnek
a királynő ellen. Mi lesz velem? − kérdezte. Edward szeretett volna
mondani valamit. Úgy érezte, hogy Paulet rátapintott a válság
lényegére: hol van a londoniak hűsége? Bár egy kicsit félt attól, hogy
ezekhez az uralkodó nemesekhez beszéljen, már éppen szóra nyitotta
száját, amikor Lord Clinton megelőzte.
– Egy új sereget kell elindítanunk − mondta hirtelen feltámadt
lendülettel. − Most, rögtön. El kell vágni Wyatt útját, mielőtt Londonba
ér.
Gardiner püspök elfehéredett.
– És a karjaiba kell küldeni az embereinket, mint az előzőket?
– Ez Norfolk idióta, elhamarkodott támadásának egyenes
következménye volt − jelentette ki Clinton. − Gravesendben be kellett
volna várnia Abergavennyt. Ha így tett volna, és együtt vonulnak be
Rochesterbe, ez a tragikus eset pedig soha nem történik meg. De most
nézzük csak! − Fellendítette a kezét, felállt és járkálni kezdett. −
Majdnem nyolcszáz ember állt át Wyatthez, Abergavenny pedig
egyedül vesztegel Gravesend határában, és már a saját embereiben sem
tud megbízni. Igaz, hogy a lovassága átütő győzelmet aratott Wrotham
Hillnél, de még ez is ellenünk fordult, mert a lovasság túlkapásai sok
gyalogos kedvét elvették. Azóta még többen szöktek el tőle. A tábora
körül élő falusiak nem bíznak benne, még élelmet is csak nagy
nehézségek árán tud szerezni tőlük. − Clinton ökölbe szorított kezével
az asztalnak dőlt, így próbálva nyomatékot adni mondanivalójának. −
Nem, nekünk most egy új haderőt kell felállítanunk Londonban.
Követelnünk kell, hogy a céhek még több embert küldjenek nekünk. És
most a birtokosok is vonuljanak be, ne pedig a megbízhatatlan
szolgáikat küldjék maguk helyett. Fel kell őket fegyvereznünk és harcba
küldenünk Wyatt ellen.
A teremben morgás hallatszott. Az ott ülő tanácsosok a fejüket
rázták, félrenéztek vagy mogorván behunyták a szemüket. Paulet maga
elé mormogott, mintha csak magában beszélne: − …és most Renard
attól tart, hogy Dánia királya a franciákhoz akar csatlakozni…
Erre irtózatos hangzavar keletkezett:
– A császár küldjön flottát, amely kiszorítja a Csatornából a
franciákat!
– A császár most Brüsszelben tartózkodik, és egy hétbe telne, mire
megkapná az üzenetet.
– Most nincs erre egy hetünk!
Edward beszélhetnékje elpárolgott. A tanácsosok annyira
belemelegedtek a veszekedésbe és az ellenség emlegetésébe, hogy most
úgysem foglalkoznának London súlyos gondjaival. De hát ő mit is
tehetne? Elvégre nem katona. Szörnyű érzés volt számára, hogy nincs
befolyása az eseményekre.
– Sydenham! − A püspök hangja felrázta elmélkedéséből. − A
királynőnek ki kell jönnie!

– Jöjjön be.
– Bocsásson meg, felség − mondta Edward, miközben kinyitotta a
királynő szobájának az ajtaját −, de a tanácsosai türelmetlenül várják,
hogy megjelenjen és… − Nem tudta befejezni a mondatot. Arra
számított, hogy a királynő már lázasan készül a gyűlésre. Ehelyett csak
ült az elsötétített szobájában, takaróval az ölébe, imakönyvvel a
kezében, mintha esze ágában sem lenne megmozdulni. Frances, aki
éppen meggyújtotta a fogadalmi gyertyát a királynő imazsámolyán,
Edward felé fordult.
Egy pillanatra utálattal töltötte el a két nő látványa; ahogyan
szentélyük félhomályából kisandítanak rá, olyanok mint két, hálóját
szövő pók a sarokban.
– Ma Gyertyaszentelő Boldogasszony napja van − figyelmeztette
Frances finoman.
 – De felség, a felkelők…
– Először a legsürgetőbb dolgokkal foglalkozunk, uram − felelte a
királynő nyugodt, ám szemrehányó hangon. − Lelkünk üdvössége múlik
rajta. Ma Szűz Mária megtisztulásának a napjára emlékszünk áhítatos
tisztelettel, és csak utána fordítjuk figyelmünket a férfiak utálatos
gaztetteire.
Edward először tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát, és
bűnbánóan lehajtotta fejét. − Természetesen.
Frances legszebb mosolyát villantotta felé.
– De azért bátorkodom megjegyezni, Felség − kockáztatta meg
mégis Edward −, hogy bizonyos sürgős ügyek felséged figyelmére
igényt tartanak.
– Miféle ügyek?
Edward meggondolta magát, és úgy döntött, hogy nem a legrosszabb
hírrel hozakodik elő, miszerint a királynő védelmi erői romokban
hevernek, Wyatték pedig London kapui felé tartanak. Inkább a lordokra
hagyja ezeket a kellemetlen közlendőket. − Tanácsosai Lord Pembroke-
ot kívánják felséged csapatainak élére kinevezni. Felséged beleegyezése
is szükséges hozzá.
A királynő vonásai megkeményedtek.
– Pembroke a lehető legrosszabb választás.
Azért, mert protestáns, gondolta Edward feszengve. Ám a
királynőnek is tudnia kell, hogy Pembroke a tanács feje. A tágabb
értelemben vett tanács tagjainak a negyede már szép lassan
visszasomfordált vidéki székhelyére, hogy kivárja a dolgok alakulását.
Aztán majd újra felbukkan, ha lezajlottak az események, és a győztes
mellé áll, legyen az akár a felkelők, akár az uralkodó embere.
– Kiváló katona, felség − emlékeztette Edward. − Rengeteg
tapasztalattal.
– Á − mormogta keserűen a királynő −, de vajon ezt arra használja,
hogy szembeszálljon az árulókkal, vagy arra, hogy átálljon melléjük?
Edward nem válaszolt. Akár a királynőben, benne is felmerült a
gyanú. A beállt csendben a spanyol Fülöp arrogánsan tekintett le
mindhármukra Tiziano portréjáról. A fogadalmi gyertya lángja
meglobbant. Esőcsepp hullott le az ablakkeret sarkából.
– Hölgyem − mondta Frances kedvesen −, megkért, hogy
emlékeztessem: ne felejtsen el köszönetét mondani Sir Edwardnak.
Edward elmosolyodott. A követekkel elküldött néhány levelet a
Fugger bankháznál dolgozó ismerőseinek, valamint az antwerpeni
pénzpiac más fontos képviselőinek, elvégezve ezzel az utolsó
tranzakciót a királynő kölcsönének ügyében. Erőfeszítései
eredményeként a királynő hamarosan megkapja a pénzt, amelyre oly
nagy szüksége van.
A királynő felderült.
– Így igaz, Frances. Szívbéli köszönet illeti önt, uram, amiért
sikeresen lebonyolította a kölcsönügyletet. Nem felejtem el önnek.
Edward felbátorodott.
– Felség, mondhatok valamit?
A királynő bólintott.
– Hosszú idő telt el azóta, hogy londoni alattvalóit megtisztelte a
jelenlétével. És szomorú, hogy sokukat elbátortalanítottak az árulók
tettei. Sóvárogva vágyakoznak az ön útmutatására. Mutassa meg magát
a londoniaknak, felség. Uralkodójuk néhány szava több bátorságot önt
beléjük, mint Antwerpen minden aranya.
A királynő érdeklődését láthatóan felkeltette a javaslat.
– Úgy gondolja?
– Igen. Az ön bátorsága hatással lesz rájuk.
– Köszönöm önnek, uram, ezt a kedves tanácsot. Fontolóra veszem.
− A királynő szeme az imazsámoly gyertyafényben fürdő keresztjére
siklott. A királynő felállt, az imazsámoly felé indult és már éppen le
akart előtte térdelni, amikor megtorpant. − Szeretném egy feladattal
megbízni, jó uram − mondta.
Edward meghajolt.
– Kérjen bármit, felség.
– A Tower kapitánya azt mondta, hogy a börtön zsúfolásig megtelt
árulókkal. Azt akarom, hogy szállítsák át őket a Marshalsea
börtönömbe, és ott várjanak a tárgyalásukra. Arra kérem, hogy
szervezze meg ezt a dolgot, és ellenőrizze a végrehajtását. Helyet kell
csinálnunk a Towerben.
Edward érezte a Frances mosolyából áradó melegséget, és
megértette, hogy a királynő kérése nagy megtiszteltetés számára.
– Helyet, felség? − kérdezte. − Kiknek?
 – Az eretnekeknek, uram. Szaporodnak, mint a dudva. Az embereim
minden órában beléjük botlanak. Vérszemet kaptak, mert látják, hogy a
sátán felfegyverzi az árulókat ellenem. De amint isten elhozza
számomra az igazságot, az eretnekek mind meg fognak halni. − Úgy
mosolygott Edwardra, mintha őt magát is meglepte volna, hogy ilyen
találó kinyilatkoztatást tett. − Tudta, hogy anyai nagyanyám, Isabella
királynő is véghezvitt egyszer egy istennek tetsző, hasonló cselekedetet?
Győzelmet aratott a hitetlen mórok felett. Ezért − hálából istennek −
kiűzte a zsidókat a birodalomból. Példát veszek róla, és megtisztítom
birodalmunkat a mi saját, angol kártevőinktől. Az összes eretneket el
fogom égetni, köszönetét mondva istennek.
Edward ereiben megfagyott a vér.
– Most pedig − zárta le a beszélgetést a királynő, miközben letérdelt
− bocsásson meg, uram, de imádkoznom kell.
Frances csendben az ajtóhoz vezette Edwardot, aki a rémülettől
kábán sétált ki, elképzelte, ahogy a tűz félelmetesen ropog és testét
körülnyaldossák a lángok a máglyán. Látta, amikor az apját elégették;
az anyja arra kényszerítette, hogy végignézze az egész szörnyűséget.
– Tanúbizonyságot kell tennünk − mondta, de Edward semmi mást
nem akart, csak elfutni onnan. Most szinte nem is érzékelte, amikor
Frances gyorsan csókot lehelt az arcára és mosolyával elkísérte, amint
áthaladt az előszobán, ahol a királynő néhány udvarhölgye a kandalló
mellett ült, és aggódva suttogott. Egy kéz érintette meg Edward
könyökét. Megállt és meglepetten nézett körül, majd letekintett a karját
megragadó vékony, gyűrűkkel felcicomázott ujjakra, amelyek Amy
Hawtry ujjai voltak. A lány sápadt arccal nézett rá.
– Ó, uram, ez igaz? − kérdezte feszülten suttogva. Mindkét kezét a
férfi mellére tette, és közel hajolt hozzá, mintha védelmet várna tőle.
Ajkával már szinte a férfi ajkát súrolta. Edward tudatában volt annak,
hogy az ajtóban álló Frances rideg pillantással méregeti Amyt. − Azt
mondják, Wyatt hamarosan ideér − rebegte Amy. − Azt is mondják,
hogy mindannyiunkat lemészárol az ágyunkban! Ó, Sir Edward,
mondja, hogy ez nem igaz!

– Elkésett, Valverde − jegyezte meg Lord Abergavenny sértett

hangon, amint reggelijéből felpillantott a sátrába belépő Carlosra. Arca
megrándult, amikor ráharapott egy kemény porcogóra. Kését undorodva
lökte a fatányérja mellé. A sátor végében álló három fiatal tiszt
fatányérral a kezében körbejártatta tekintetét. Kopogott az eső a sátor
tetején. Abergavenny ismét Carlosra nézett. − Nos? − dörmögte
mogorván, tele szájjal. − A mi társaságunk már nem is jó magának?
Carlos összeszorította a fogát, és nem szólt egy szót sem. A Wrotham
Hillnél aratott győzelem óta a parancsnok úgy bánt vele mint kedvenc
fiával; mindig maga mellett akarta tudni, a vállát átkarolva tréfálkozott
vele vagy panaszkodott neki, és ideges lett, ha Carlos félrevonult.
Carlosnak nem volt ínyére az ilyen szoros, törleszkedő kapcsolat, ám azt
sem engedhette meg magának, hogy összekülönbözzön a
parancsnokkal. Ezért nem szólt egy szót sem.
Abergavenny kiköpte a porcos falatot.
– Cavendish, maga ezt birkának meri nevezni? Ez inkább olyan, mint
a kutyafarok.
Az egyik hadnagy így válaszolt: − Ennél jobbat nem tudtunk
készíteni.
– Vigyék innen. Istenemre mondom, inkább éhen halok.
A hadnagy elvitte a parancsnok fatányérját.
Carlos töltött magának egy kupa sört a kancsóból. Mielőtt bejött a
parancsnok sátrába, bekapta a reggelijét odakint, a szakács üstje mellett,
miközben az üst felett kifeszített ponyva alól nézte a lehulló
esőcseppeket. Bár korábban azt gondolta, hogy meg sem kottyan neki a
katonai fejadag, az avas birkahús most úgy megfeküdte a gyomrát, mint
egy hatalmas kődarab. Nem volt könnyű normális ennivalót szerezni az
ellenséges vidéki emberektől. A csapat, amely a Wrotham Hillnél
aratott győzelme után Gravesend felé menetelt, hogy csatlakozzon
Norfolkhoz, a lehetetlen idő miatt kénytelen volt itt letáborozni, a
találkozó helyszínétől néhány kilométerre délre. Aztán azt az üzenetet
kapták, hogy Norfolk egyedül, őket be sem várva indult meg Rochester
ellen, ami végzetes következménnyel járt: egy maroknyi katonát kivéve
az összes többi átállt az ellenséghez. Abergavenny csapata tegnap egész
nap itt fagyoskodott a táborban, és arra várt, hogy parancsot kapjon a
Whitehallból, amely még ma sem érkezett meg. Időközben a felderítők
arról hoztak hírt, hogy Wyatt otthagyta Rochestert, és elindult London
felé. Carlos megcsóválta a fejét. Már sok fejetlen hadjáratot harcolt
végig, de egyik sem volt annyira rosszul irányított, mint ez. Felhajtotta a
sört, amely ízetlen volt és jéghideg.
Civakodás zaja hallatszott a sátor mögül. Abergavenny felállt,
elmerevedett hátát dörzsölgette, és a sátor bejáratához ment.
– Valami perpatvar − motyogta. − Cavendish, menjen és nézze meg,
mi történik. Hüvelykujjával a többi hadnagy felé bökött. − Maguk
ketten is mennek. Komolynak látszik a dolog.
A katonák kicsoszogtak. Carlos egyedül maradt Abergavennyvel, aki
a keresztcsontját masszírozva figyelte az eseményeket. A tábor szokásos
reggeli szagorgiája − az égő fa füstjéé, a lótrágyáé és az égett zsíré −
beszivárgott a sátorba. A parancsnok mellvédjét fényesítő fiú ásított a
sarokban.
A sátorból kikémlelő Abergavenny fáradtan kérdezte: − Mit gondol,
most mi miatt kaptak hajba, Valverde?
– Mindig ugyanaz az ok: a pénz vagy a nők.
Abergavenny morcosan jegyezte meg: − Ebben a kutya időben nincs
az a nő, aki utánunk jönne. Megrázta a fejét. − Gyertyaszentelő
Boldogasszony napja van, és még mindig nem tudom kifizetni az
embereket.
Gyertyaszentelő napja. Carlost még a gondolatától is rosszul lett. Ma
este kellene felvennie a Kék Vadkan tavernában a fizetségét és átadnia
Thornleigh ujját. Ezer font. Éppen elég ahhoz, hogy elhajózzon erről a
bolondok szigetéről, és új életet kezdjen valahol. Egy héttel ezelőtt még
olyan egyszerűnek tűnt a megbízás, aztán minden bonyolulttá vált. A
lány kuszálta össze a dolgokat. Ő pedig kudarcot vallott.
És most? Most a lány megveti őt. És Sydenham, az ügyvéd vendégül
látja a lányt a házában. Carlos a gyűlölet hideg tüzét érezte a
zsigereiben, amikor eszébe jutott, hogy Sydenham hogyan sugdosott a
lány fülébe a fogadó udvarán. A keze akaratlanul is ökölbe szorult.
Megkegyelmezett ugyan neki, de most mire megy vele? Semmire. Most
is épp olyan tehetetlennek érezte magát, mint a börtönben; úgy érezte
magát, mint valami csúszó-mászó udvaronc, ahogy Abergavennyt
körüludvarolta, és a kegyeit leste. Felfordult a gyomra. Mindentől
felfordult a gyomra.
Ez után a sok kudarc után most már sikerülnie kell a dolgoknak.
Először is földet kellene szereznie. A föld mindenért kárpótolná. Ám
ahhoz, hogy földet kapjon jutalmul, a királynő seregének győznie kell.
És ez a gyülevész banda eddig nem sokat tett a siker érdekében.
Ledöntött még egy kupa sört. Valamit ki kell eszelnie, ami segít
kicsikarni a győzelmet.

– Félsz, Amy? − kérdezte halkan Frances, miközben a királynő

előszobájában a többi udvarhölgy ímmel-ámmal zsinórjátékot játszott a
kandalló körül.
Amy elfordult az esőáztatta ablaktól, amelyen keresztül úgy kémlelt
ki, mintha lencsén nézne át; Frances kérdésétől megriadt, és idegesen
simította hátra szőke hajának egy fürtjét. Borzongva karolta át magát.
– Te talán nem? − kérdezte kelletlenül.
– Gondolom mindannyian félünk − ismerte el Frances. Végigjáratta
tekintetét a többi fiatal udvarhölgyön, és felsóhajtott. − De ettől még
olyan haszontalan dolog csak ülni itt és remegni. Inkább menjünk és
vidítsuk fel magunkat egy primeró partival.
Amy bizonytalanul és vonakodva ráncolta össze a szemöldökét.
– A királynőnek szüksége lehet ránk − mondta.
– A királynő egy időre belemerült a Boldogasszony-napi
imádságokba, utána pedig a tanácsosaival kell találkoznia.
Amy a nyakláncát babrálta.
Frances így szólt hozzá: − Sajnálom, hogy néha olyan türelmetlen
voltam veled. De most… nos, hát mindkettőnknek jól jönne egy kis
kikapcsolódás, és… − Megtorpant. − Mindegy, hagyjuk − sóhajtott fel.
Megfordult és menni készült.
– Várj, Frances.
Frances látta a félelmet a lány szemében, a rettegést, hogy átadja
magát a felkelők barbárságáról szőtt vad képzelgéseinek.
– Igen − mondta Amy eltökélten. − Kártyázzunk.

– Az ördög vinné el, Valverde, majdnem elvágtam maga miatt a

torkom! − szólt hátra mérgesen Abergavenny a válla fölött, míg
borotváját az állán nyugtatta. A szolgája egy lavór vízzel állt mellette. −
Nem − jelentette ki újra és újra Carlosnak −, szó sem lehet róla.
Vakmerő ötlet.
– Fontos lenne, hogy információkhoz jusson Wyattről.
 – Sokkal fontosabb nekem egy jó lovaskapitány. Nem, nem tehetem
kockára az életét.
– Inkább kockáztatná, hogy ránk törjön az ellenség? − Néhány perce,
éppen dél előtt a járőr belovagolt a táborba, és arról tett jelentést, hogy
Wyatt, útban London felé, megállt Dartfordnál, amely csupán tíz
kilométerre van. Carlos tudta, hogy most jött el az ő ideje, és
Abergavenny sátrába sietett. Tovább győzködte a parancsnokot: −
Semmit nem számít, ha megtudjuk, hogy milyen erős és milyen
fegyverei vannak?
– Rendben! − vágta rá gyorsan a parancsnok. − Tényleg jó ötlet
beszivárogni a táborába. El is küldök oda valakit. De nem magát.
– Ki másnak hiszi el, hogy vissza is jön?
Az egyre gyakoribb szökések emlegetésének hallatán Abergavenny
hirtelen dühösen megfordult. Carlos orra elé tolta a borotvát.
– Lassan a testtel, Valverde − fenyegette meg halkan. − Akár itt is
hagyhatom magát ezek között a falusi népek között. Egyáltalán
nincsenek odáig a spanyolokért.
Carlos mélyen a parancsnok szemébe nézett.
– Vagy akár el is küldhet Wyatt táborába. És ha visszatérek,
megjutalmazhat.

Amy nevetgélve emlékezett vissza.

– …de a nővérem rajtakapott minket a galambdúcban, és amikor
Simon unokabátyám meghallotta a rikácsolását − a begerjedt fickó keze
már a szoknyám alatt járt −, felugrott, és szerintem addig szaladt, míg át
nem ért a faluba vezető hídon. Istenem, ilyen gyáva alakot!
Ismét vihorászott.
Amy Frances hálószobájában üldögélt a kártyaasztal mellett,
miközben az eső apró patakokban folyt le az ablakon. Míg Amy
visszaemlékezett, Frances szótlanul nézte őt.
Amy az asztalra könyökölt, és arcát ernyedten fektette a tenyerébe.
Szőke haja előrebukott a vállán. Érezte, amint izmai elernyednek a
kandalló melegétől és a bor ereiben szétáradó tüzességétől. Végre egy
időre megfeledkezhet a Wyatt serege miatti aggodalmáról.
– De a következő éjszaka − folytatta mosolyogva − megtörtént a
dolog köztem és Simon között. Az első éjszakám. − Francesre
kacsintott. − Istenem, micsoda nyár volt az; akkor töltöttem be a
tizennegyedik életévemet. És ő is csak tizenhét éves volt. − Sajnálkozva
sóhajtott fel. − Hú, a mindenit, micsoda jóképű kölyök volt!
– Te jó ég − jegyezte meg Frances. − Ez aztán a mozgalmas
gyerekkor. Még egy kis bort?
Amy átnyújtotta a kelyhét az asztal fölött, Frances pedig megtöltötte.
Amy ködös szemekkel nézte, amint a vörös folyadék belecsobog a
kehelybe, amelyet aztán jól meghúzott. Az ujjaiban kellemes bizsergést
érzett.
– Ó, azok az édes nyarak otthon, a tanyán olyan távolinak tűnnek −
sóhajtott fel. − Százszorszépfüzért készítettünk, a tóban eveztünk és
jókat hemperegtünk a szénában. − Az asztal fölött Francesre nézett, aki
úgy ült a kemény hátú székén, mint aki karót nyelt. Arra gondolt, hogy
vajon Frances egyáltalán el tudja-e engedni magát. Ismét sóhajtott, ivott
egy keveset, majd ujjával az asztalra kilöttyent borból különféle
alakzatokat rajzolgatott. − Azt hittem, hogy vidám életem lesz majd itt
az udvarnál a királynő mellett, de az egész csak abból áll, hogy „hozd
ide az imakönyvem”, vagy „olvasd fel Aquinói Szent Tamástól ezt és
ezt az imádságot”, vagy „most már siessünk a misére”. Istenem, boldog
leszek, ha végre hozzá megy Fülöp herceghez. − Ismét Francesre
kacsintott. − Ha letérdel majd a spanyol herceg előtt, azt nem azért teszi,
hogy imádkozzon, fogadjunk! − Olyan erősen rázta a nevetés, hogy a
könyöke lecsúszott az asztalról, elveszítette az egyensúlyát, és majdnem
leesett a székéről.
Frances elmosolyodott.
– Kiürült a kelyhed, Amy. − Újra teletöltötte. Amy félig kiitta.
– Nagyon finom a borod − mondta botladozó nyelvvel. − Olyan…
virágízű. Csak nem tettél bele valamelyik furcsa tinktúrádból?
– De, a nyugtatóból. Ízlik?
Amy bólintott.
– Olyan íze van, mint a körtének − kezdte mondani, de a szájából
kijövő szavak valahogy máshogy hangzottak. Szégyenkezve nézett
Francesre. Nem is gondolt bele, hogy ilyen sokat ivott. Kinyitotta a
száját, hogy valami viccel elüsse a dolgot, de a nyelve bent ragadt a
torkában. És amikor el akarta fordítani a fejét Frances könyörtelen,
kutató tekintetétől, rádöbbent, hogy egyáltalán nem tud megmozdulni.
Még az álla sem moccant − a szája megalázó módon tátva maradt. Az
agyát hirtelen lüktető pánik öntötte el. Az összes izma ledermedt. A
szoba szélei elsötétedtek, csak Frances arca rajzolódott ki élesen és
határozottan a szeme előtt, amint a tűz fénye csontos arca körül ugrál.
Amy az asztal tetejére roskadt, arca a kiömlött bortócsában feküdt. A
szeme tágra nyílt, a szíve hevesen lüktetett a félelemtől. Mi történik
vele?
Frances brokátszoknyájának suhogását hallotta. Hideg érintést érzett
a nyakán, mintha madárkarom kapaszkodna belé.
– Gyere velem, Amy.
Frances egyik kezével megmarkolta Amy haját, a másikkal pedig a
hónalja alá nyúlt.
– Hallottam, hogy a múltkor a háza ajtajában megkörnyékezted
Edwardot. Az utcáról mindenki látta. Azt mondták, részeg voltál. Ó,
tudom, hogy Edward elhárította undorító felajánlkozásod, de ma reggel
a saját szememmel láttam, hogy újra ott legyeskedtél körülötte. Ezt most
már nem tűrhetem tovább.
Amyt a karjánál és a hajánál fogva felrángatta a székről, majd
lebénult testét keresztülvonszolta a szobán a kandalló felé, ahol a hasára
fektetve ledobta. Amy feje a kandalló szélén koppant, nem messze a
tűztől. A szeme nyitva volt, és rémülten bámulta a lángokat, de nem
tudott mozdulni.
Frances mellé térdelt.
– Csak annyit mondok, Amy, hogy tartsd magad távol Edwardtól.
Okos lány vagy, tudom, elég ezt egyszer elmondanom. Azonban egy kis
emlékeztető sosem árt.
Alig tíz centire a tűztől szétterítette Amy haját a kandallón, és várt.
Amy rémülten meredt előre. Semmi mást nem érzett, csak szívének
zakatolását. Aztán megérezte a szagot: az égő haj szagát. Hallotta, amint
Frances elmegy mellőle, majd füstöt látott maga előtt. Nem tudott
köhögni, a szíve majd szétrobbant, a szájából nyál tört elő.
Frances megszólalt fölötte: − Bízom benne, hogy ez a figyelmeztetés
lecsillapítja buja ösztöneidet.
Bor loccsant Amy fején, és a lány hallotta a kihunyó lángok
sistergését. Érezte az émelyítően édes bor illatát, összevegyülve a
nedves, égett haj szagával. Bor csordogált le az arcán a kandallóra.
Aztán elájult.

29.
GYERTYASZENTELŐ NAPJA

Egy könyök nyomódott Isabel oldalához. Isabel megpróbálta

figyelmen kívül hagyni a londoni Guildhall bejáratánál összezsúfolódott
tömeg lökdösődését, és lábujjhegyre állva, a nyakát nyújtogatva
nézelődött, hátha megpillantja a királynőt a Guildhall baldachinos
emelvényén. A hatalmas terem, amely méreteiben megközelítette a
Westminster Hallt, megtelt izgatottan cseverésző londoniakkal. Ám
abban a pillanatban, amikor a királynő megszólalt, hirtelen csend
támadt, Isabel is visszatartotta a lélegzetét. Vajon a királynő lemondani
készül Wyatt követelésére? Teljesíti népe kívánságát?
– Szeretett alattvalóim − kezdte a szokásos, hivatalos megszólítással
mondókáját Mária −, azért jelentem meg előttetek személyesen, hogy
elmondjam, amit már tudtok − vagyis azt, hogy néhány felkelő milyen
áruló és lázító módon szövetkezett ellenem és ellenetek. Jelenlétük,
amint eleinte állították, csak arra irányult, hogy szembeszálljanak a
spanyol herceggel kötendő házasságommal. De meg fogjátok látni, hogy
a helyzet változott. Most már teljes szívükből elárulnak, és hamarosan a
személyem felett is rendelkezni kívánnak. Ezenkívül a Towert is
elfoglalják majd, valamint a tanácsosaimat is ők kívánják visszahívni és
kinevezni.
A királynő szünetet tartott, mintha a szolidaritás valamiféle szívből
jövő megnyilvánulását várná a tömegtől. Ám az emberek csendben
maradtak. Isabel tudta, hogy nem adják meg magukat. A királynő
körülnézett, mintha nem tudná, hogyan folytassa. Úgy tűnt, mintha a
csend zavarba ejtené; korábban diadalmenetben jelent itt meg,
fanfároktól kísérve.
Isabel Sydenham közeli, Lombard utcában lévő házából hallotta meg
a beszédre összeverődő tömeg zaját. Egész reggel feledést hozó, mély
álomban aludt, amely valóságos orvosság volt számára a Martintól való
elválása után Rochesterben. Az utcai lármára azonban felébredt.
Sydenham házának ajtajához sietett, és látta, hogy a királynő kísérete
vonul el az utca végén a Cheapside-tól északra tartva. A királynő a
Westminsterből lovagolt ki a lordokkal, az udvarhölgyekkel, a
lovagokkal, a nemesurakkal, a hírnökökkel, a püspökökkel és a
trombitásokkal, akik egész úton fújták hangszereiket. Vajon mit
jelenthet ez? − álmélkodott Isabel. Kíváncsiságában csatlakozott a
tömeghez, és a Guildhallig követte a királyi kíséretet.
Most a királynő a terem végében magasodó emelvényen állt − ahol
szokás szerint a polgármester tartotta üléseit −, és egy aranyszínű zászló
alól nézett ki a tömegre. A városi elöljárók majdnem teljesen
körülvették. Thomas White, a polgármester a jobb oldalán, Lord
William Howard, a város védelmi erőinek parancsnoka pedig a bal
oldalán állt. Sir Edward Sydenham és John Grenville Lord Howard
mellé préselődött fel az emelvényre, a polgármester körül pedig mintegy
tucatnyi prominens városi polgár tömörült. De Noilles követ
önelégülten nézegette a saját lábát. A tömegben Isabel megpillantotta
Legge mestert a Daru fogadóból, aki nyugtalanul súgott valamit az
egyik barátja fülébe. A tömegről ítélve fél London ott lehetett. Pékek,
aranyművesek, vargák, háziasszonyok, kesztyűsök, parancsnokok,
rőfösök és bőrárusok. Volt, akit a gyűlölet hozott ide, volt, akit a
tisztelet, de a legtöbbjüket a kíváncsiság. Mindannyian érdeklődve
lesték Mária királynő szavait, ám Isabelnél egyikük sem lehetett
kíváncsibb.
– Szeretett alattvalóim − folytatta a királynő −, amikor
megkoronáztak, összeeskettek a birodalommal és a birodalom
törvényeivel. Itt hordom az ujjamon a jegygyűrűt, amelytől soha nem
váltam meg, és soha nem is fogok megválni. − Felemelte a jobb kezét,
és megmutatta a gyűrűt. − A koronázásomon hűséget és
engedelmességet ígértetek nekem, és fogadalmatok feljogosít titeket
arra, hogy ne kelljen a kormányzásom elleni vagy az országunk
elfoglalására irányuló semmilyen lázadást eltűrnötök. Wyatt, az áruló
viszont épp ilyen lázadásban mesterkedik, és minden valószínűség
szerint arra törekszik, hogy a törvényeket a saját akaratának rendelje alá,
valamint hogy szabad rablást rendezzen és elpusztítsa a javaitokat.
A félelem moraja zúgott végig a termen. Isabel látta, amint Legge
összeráncolt homlokkal bólogat. És nem csak ő. Minden vagyonos férfi
ideges bólogatással és egyetértéssel hallgatta a királynő fosztogatásról
szóló figyelmeztetését.
És úgy tűnt, hogy Mária királynőre bátorítólag hatott az
egyetértésnek ez a megnyilvánulása. Tisztán csengő hangon folytatta: −
És én mindezt úgy mondom nektek, mint a királynőtök. Nem tudom,
hogy egy anya hogyan szereti a gyermekét, mivel soha nem volt
gyermekem. Ám minden bizonnyal egy herceg vagy egy kormányzó is
szeretheti olyan természetes és odaadó szeretettel az alattvalóit, mint az
anya a gyermekét. Ezért higgyétek el, hogy én mint uralkodótok és
királynőtök is ilyen természetes és odaadó szeretettel szeretlek
benneteket, és vigyázok rátok. Így, mivel szeretlek benneteket, nem
gondolhatok mást, csak azt, hogy ti is szívből és hűséggel szerettek
engem.
A hallgatóság halk, dicsérő szavakat mormogott. Sokan
mosolyogtak.
– És ami a tervbe vett házasságomat illeti − folytatta a királynő
belemelegedve −, amely a lázadók állítása szerint ellenszegülésük fő
oka, értsétek meg ezt a házassági szerződést nem úgy kötöttem, hogy ne
kértem volna ki a tanács véleményét, amely tekintetbe vette a
házasságból származó hatalmas előnyöket mind birodalmam, mind
szerető alattvalóim jólétére nézve. A kezemet a szívemre téve
biztosítalak benneteket, hogy nem vágyom olyan nagyon a házasságra;
ha csak a saját kedvemért házasodnék, olyan emberrel lépnék frigyre,
aki után nagyon epekedem. Istennek hála, eddig szűzként éltem, és nem
kétlem, hogy csak isten kegyéből élhettem így idáig. Ám ha istennek
tetsző módon hátrahagyhatok egy utódot, aki majd az uralkodótok lesz,
bízom benne, hogy nemcsak örülni fogtok neki, hanem ez majd nagy
hasznotokra is válik.
Ezek az intim és nagylelkű személyes megnyilvánulások még több
mosolyt csaltak az emberek arcára. A királynő láthatóan bátorságot
merített belőle. − És királynőként − folytatta magasra emelt fővel −
ígérem nektek, hogy ha a parlamentben a Lordok Háza és az Alsóház
tagjai úgy ítélik meg, hogy ez a házasság nem az egész ország javára és
előnyére köttetik, akkor elállok nemcsak ettől a házasságtól, hanem
bármelyik másiktól is, amelyből bármilyen veszély származhat erre a
nemes angol birodalomra.
 – Isten áldja meg, Felség! − kiáltotta egy rekedt hang.
A királynő mosolygott.
– Tehát most mint jó és hűséges alattvalók szedjétek össze a
bátorságotokat! És igazi férfiként álljatok ki törvényes uralkodótok
mellett ezek ellen a felkelők ellen, akik mind az én ellenségeim, mind a
tieitek. Ha megteszitek, én is mindent elkövetek, hogy veletek éljek és
haljak, és minden idegszálammal az ügyetekre figyelek, mivel most a ti
szerencsétek, javaitok, becsületetek, biztonságotok, feleségeitek és
gyermekeitek biztonsága forog kockán. Ne féljetek a felkelőktől! −
fejezte be beszédét határozott hangon. − Biztosítalak titeket, hogy én
egyáltalán nem félek tőlük!
Csend követte a beszédet, aztán valaki éljenzett, végül egyre többen
éljeneztek. Kalapok repültek a levegőbe, egy öregember pedig zokogni
kezdett.
A polgármester sugárzó arccal vezette le a királynőt az emelvényről,
és kísérte át a tanácsterembe. A városatyák utánuk siettek. A polgárok
pedig izgatottan özönlöttek ki az utcára, és alig várták, hogy
beszámolhassanak másoknak is a lelkesítő beszédről. A tömeg
különböző irányban rajzott ki egy időben, Isabelnek pedig nekiütköztek,
lökdösték, és ő együtt sodródott az emberekkel, egészen a temetőig. Ott
megpróbált kitörni, ezért kiverekedte magát a tömeg szélére.
Összegyűrődött ruháját igazgatta, majd amikor felnézett, meghűlt benne
a vér. Egy akasztófán himbálózó emberi testet pillantott meg éppen
maga előtt, halálában tágra meredt szemekkel.
– Akkor kapták el, amikor Suffolk hercegének a házába akart menni
− mondta mögötte egy hang. − Wyatt-től hozott üzenetet.
Isabel megfordult, és Sir Edward Sydenhamet látta maga előtt.
– Üzenetet? − kérdezte bizonytalanul.
– De az üzenet kódolt volt. A férfi úgy halt meg, hogy nem árulta el a
jelentését.
Isabel ismét a halottra nézett, akit itt a Guildhallnál végeztek ki
figyelmeztetésként. Sápadt homloka csupa zúzódás volt, tele pontszerű
sebekkel, amelyeken megalvadt a vér. Mindkét hüvelykujja elfeketedett.
Megkínozták. Isabel hirtelen elgyengült… a szeme előtt minden
homályos lett… szédülni kezdett.
Sydenham átfogta a derekát.
 – Jöjjön − mondta kedvesen, a lányt támogatva hadd vigyem haza.

Carlos pihenőt tartott a befagyott patakon, amely Dartford faluja felé

kígyózott. A part a válla magasságáig ért, és a part mögött egy katonát
pillantott meg, aki épp a faluból kifelé vezető úton ballagott át. Carlos
lehúzta a fejét. A part eltakarta a katona elől, és örült, hogy a lova sem
látszik, mivel korábban lepányvázta egy templom mögött. Úgy tűnt,
hogy a patakon keresztül lehet a legjobban megközelíteni az ellenség
táborát, de most ez a katona éppen felé tart, és ő itt a jég csupasz
felszínén teljesen védtelen. Azért, hogy úgy nézzen ki, mint egy falusi,
nem is hozott fegyvert magával, csak egy tőrt a báránybőr kabátja alatt.
A jobb kezéből nagyon hiányzott egy kard.
Átnézett a válla fölött. Egy fűzfa nőtt ferdén a patak mellé, az ágai
függönyszerűen borultak a partra. Carlos a térdére ereszkedve
odacsúszott a jégen a fához, belekapaszkodott a lehajló ágakba, és az
ágfüggöny mögé húzta magát. Észrevette, hogy itt a jég kékebb,
vékonyabb, ám túl későn. A katona csizmája alatt, éppen a fűzfánál, már
megzörrent a part menti száraz nád. Carlos térden állva maradt, és nem
mozdult.
A fűzfa függönyén keresztül látta, hogy a katona a lándzsája
hegyével léket vág a jégbe. A jég ropogott, és apró repedések jelentek
meg, amelyek egészen Carlos térdéig terjedtek. Carlos a felsőtestével a
karjára támaszkodott, hogy egyenletesebben oszoljon el a súlya, ám a
jeges víz kiterjedt a léken túlra, befolyt a fűzfa ágai alá, és eláztatta
Carlos kesztyűjét és kabátujját egészen könyékig, valamint térde alatt a
nadrágja szárát. A keze és a lábszára majd megfagyott, de megmozdulni
sem mert a törékeny jégen.
Újabb vízcsobbanást hallott, átnézett az ágakon, és egy vödröt
pillantott meg, amely egy kötélen keresztül a vízbe merült. A katona
ezután kihúzta a vödröt. A lába alatt ismét zörgött a nád, amikor elindult
visszafelé. Lépteinek zaja egyre halkabbá vált, majd elhalt. Még mindig
a könyökén és a térdén Carlos óvatosan kihátrált az ágak mögül, és
elcsúszkált addig a helyig, ahol a jég már vastagabb volt.
Felállt és átkémlelt a folyópart pereme fölött. A katona az első házak
utáni sarkon befordult. Carlos mindkét irányban körülnézett, hátha
megpillantja Wyatt őrhelyeit. Még éppen csak sötétedett, de már három
őrhelyen is égett a tábortűz. Szerencsére sikerült a vacsoraidőt kifognia,
amikor a falusiak hazatérnek otthonaikba, és Wyatt katonáinak is csak
az evésen jár az esze az egész napos gyaloglás után. Emellett még az is
fontos volt, hogy legyen valamennyi fény; csak így tudja felderíteni az
ellenséges tábort.
Feljebb sétált a befagyott patakon, lerángatta megfagyott kesztyűjét,
és eltette. Ruhájának átázott részei a bőrére tapadtak, kellemetlenül
hűtötték. A falu szélén egy elhagyatott kallómalomhoz ért. Nem tudta
tovább folytatni útját a patakon, mert innentől megszűnt a jég, arrébb
már víz folyt. Átvizsgálta mindkét partot, és látta, hogy mindkét oldalon
egy-egy őr posztol, igaz, egyik sem volt túl közel a vízhez. A jobb
oldali, aki egy nyíllövésnyire lehetett, kis tábortűz fölött álldogált, egy
mező sarkán. A hátát melengette a tűznél, és a pataknak is háttal állt. A
bal oldali, még távolabbi őr egy görbe almafa törzsének dőlve ült, és
egy botot farigcsált. Carlos a malomnál kimászott a partra. A malom
ajtaja előtt néhány vödröt és egy hordozó rudat talált. Feltette a rudat a
vállára, a végeire felakasztott egy-egy vödröt, szolga módjára lehajtotta
a fejét, és elindult a falu felé. A tűz mellett álló őr lustán ránézett, aztán
elfordult és tovább melengette a kezét. A fa alatt farigcsáló őr még csak
fel sem pillantott.
A falusiak ügyet sem vetettek rá, amikor beért a faluba, csak egy
kádár pajtája elé kikötött kutya ugatta meg dühösen. Egy paraszt a fiával
szénát hordott be az istállóba a szekeréről; úgy dolgoztak, mintha egy
cseppet sem érdekelné őket, hogy a lázadók egyik serege a falujukban
táborozik. Carlos a sáros főutcára tért rá, ahol egy öregasszony halkan
siránkozva csoszogott el mellette. Férfihangok halk moraját hallotta,
valószínűleg a falu közepén lévő piactérről szűrődött oda. A hangokból
és az állandó, halk csörömpölésből arra következtetett, hogy az emberek
enni gyűltek ott össze. Katonák haladtak el mellette kettes és hármas
csoportokban a sült kappan és a hagyma illata felé, amely a téren
felállított üstökből áradt, ám senki sem tartóztatta fel.
A bejutás nem okozott nehézséget.
Carlos, kezét a hordozórúdra akasztva, majdnem egy órán át kószált
a faluban, és mindent megjegyzett, amit látott. Jól megfigyelte a lőszert
szállító szekereket, és felbecsülte az eléjük befogott öszvérek erejét.
Szemrevételezte a nyílkészítő szekerére felhányt több száz köteg
nyílvesszőt; a kováspuska-készletet, amelyet gondosan bepakoltak egy
tímár fészerébe, hogy az előzőleg salétromba áztatott kanócuk száraz
maradjon; a frissen élezett és egy kovácsműhelyben szigorú sorba
rendezett dárdákat. A műhely előtt még megtöltötte a levegőt a sok
munkától felmelegedett köszörűkő enyhén égett szaga. Egy
tehénistállóba bepillantva két kisebb ágyút látott, amelyeket Carlos
szerint Norfolk hercege hagyhatott hátra a rochesteri hídon, miután az
emberei átálltak Wyatthez. Megszámolta a lovakat, többek között
azokat is, amelyek a lovassági felszerelések cipelésére is alkalmasak
voltak. És mindenek fölött, a piactér végéhez érve, megszámolta a
katonákat is. Amikor két fiatal tisztet látott beszélgetni, arra gondolt,
hogy valamelyik közülük akár Isabel vőlegénye is lehet. Aztán
elhessegette a gondolatot.
Elérte a falu északi szélét, ahol lassan az utolsó házak is elfogytak, és
már látni lehetett a széles Temze folyót. Itt egy gyalogos fahíd ívelt át a
patakon, amely a Temzébe ömlött. Megállt a hídon és nézelődött.
Szabálytalanul szétszórt kunyhók bukkantak fel a szeme előtt, majd egy
sötétbarna földsáv, a szántásnyomokban hófoltokkal, távolabb pedig
sűrű facsoport nőtt a Temze partján. A fák közötti résen át Carlos
magányos tábortüzet pillantott meg a folyóparton. Úgy tűnt, hogy senki
nincs a tűz mellett. Az őrszem valószínűleg bejött a faluba a
vacsorájáért ahelyett, hogy megvárta volna, hogy kivigyék neki.
Ezeknek a parasztkatonáknak a fegyelmezetlensége már nem is lepte
meg Carlost.
A hirtelen feltámadó szélben nyirkosnak érezte a bőrét, mivel a
hidegben nem száradt meg a ruhája. Hamarosan besötétedik, de még ki
kell jutnia a faluból, és meg kell találnia a lovát. Még nem ellenőrizte,
hogy a folyón vannak-e hajók. Ha igen, ez azt jelentheti, hogy Wyatt a
vízen akarja átszállítani a seregét az északi partra Essexig, és majd
onnan vonul be Londonba. Ha ez így lenne, a királypártiaknak a város
keleti kapuinál és a Towernél kell összpontosítaniuk védelmi erejüket.
A földsáv túloldalán, a folyóhoz vezető út mellett egy gabonagyűjtő
hombár vonta magára a figyelmét. Az egyik ajtaja tárva-nyitva állt, és a
palatető alatt, a félhomályban mintha valami fémet látna tompán
csillogni. Talán csak a fogyatkozó fény űz vele tréfát, gondolta. A nap
már lebukott a fák teteje alá, ám a folyó fölött az ég még ezüstös
fényben ragyogott. Úgy látta, hogy senki sem őrzi a hombárt.
Elhatározta, hogy egy kicsit körülnéz benne, amikor lemegy a folyóhoz.

A hombárhoz vezető utat térdig érő száraz gaz szegélyezte, és Carlos

minden lépésénél úgy zörgött, mint egy öregember halálhörgése. Egy
sirály visított a feje fölött, amint a Temze felől felívelt a magasba.
Carlos nyomát sem látta katonáknak.
A hombárban kiderült, hogy az imént igaza volt. Öt erős szekéren öt
nagy ágyú feküdt. A szalmában pedig több vékányi ágyúgolyó, és
valamennyi száraz puskapor. Kíváncsi volt, hogy Wyatt vajon hogyan
tett szert erre a tekintélyes felszerelésre. Letette a vödröket, lefejtette a
kezét a rúdról, és megtapogatta az ágyúkat, amelyeknek hideg volt az
érintésük. Abergavenny említette, hogy egy tengerészkapitány dezertált
a királynő flottájából. Lehet, hogy átadta Wyattnek a hajó ágyúit?
Amikor megkerülte a szekereket, feltűnt neki, hogy újak. Wyatt jól
megizzaszthatta a rochesteri asztalosokat, mire megépítették ezeket a
szekereket, de megérte a fáradságot. Az ágyúk csodálatosak voltak.
Most már mennie kellett. Lement a folyópartra. Nem látott mást,
csak egy magányos csónakot, amely az oldalára fordítva feküdt a füvön,
az elején egy szabálytalan lyukkal. Hajórajnak nyoma sincs, ami azt
jelenti, hogy Wyatt a déli parton marad. Ez minden, amit Carlos tudni
akart. Az élet egyetlen jelét a fákon átsejlő tábortűz fénye jelentette.
Később mégis megpillantott egy őrt a tűznél. A kabátjába burkolózva
egy kidöntött fatörzsön üldögélt Carlosnak háttal. A feje lekonyult, de a
teste ébernek tűnt, mintha valamit tanulmányozott volna a kezében.
Az esti széltől sóhajtozó fáktól eltekintve csend volt. Carlos
mozdulatlanul állt. A gazzal benőtt ösvényen a legkisebb hirtelen
mozdulat is felkeltheti az őr figyelmét. Csendben kell elhaladnia.
Már éppen indulni akart, amikor az őr hirtelen felemelte és oldalra
fordította a fejét. Semmiképpen sem láthatta Carlost a mögötte lévő
árnyékban. Csupán a folyót bámulta mozdulatlanul, figyelmesen, mint
amikor a kutya a levegőbe szaglászik. Carlos megdermedt a látványától.
A férfi profilját élesen megvilágította a tűz, és látszott, hogy egy
bőrdarab fedi a bal szemét. Richard Thornleigh volt az.
Carlos csak egyetlen dologra tudott gondolni: a Thornleigh haláláért
járó száz fontra, amelyet a Kék Vadkanban vehet át Londonban
Gyertyaszentelő estéjén.
Éppen ma este. És a Kék Vadkan alig kétórányi lovaglás innen. A
száz font pedig a szabadságot jelenti.
De hirtelen a lány forró lélegzetét érezte a nyakán, mintha ő is vele
lenne, éppúgy, mint azon az éjszakán, amikor felriadt lidérces álmából,
és a karjába bújt…
Ne fantaziálj. Felejtsd el őt. Ha eszébe jutsz, már csak elátkozza a
neved. Nehogy elgyengülj. Most az egyszer ne.
De most nem támadhatta meg: a dulakodás zajára odaszaladnának a
katonák. Aztán soha nem jutna ki innen.
Gondolj arra, hogy mit tehetsz. Nyerd el a bizalmát. Egyszer már
sikerült.
Nem volt kardja, de ott volt a tőre az övében, a báránybőr kabát alatt.
Elég éles ahhoz, hogy elvágjon egy torkot, és levágjon egy ujjat.
Előrelépett, Thornleigh tábortüzének a fényébe.

A fatörzsön ült és Honor levelét olvasta újra, amikor Thornleigh

száraz fű zizegését hallotta, és hátranézett a válla fölött.
– Richard Thornleigh − szólította egy halk hang az árnyékból.
Thornleigh elejtette a levelet, felkapta a lándzsát, felállt és
megfordult. Egy férfi közeledett felé a fák közötti ösvényről. Thornleigh
nem látta tisztán az arcát, de a férfi nem úgy volt öltözve, mint Wyatt
katonái.
– Álljon meg − szólította fel, felé szegezve a lándzsát. Pengéje
megcsillant a tűz fényénél. − Ki az?
A férfi megállt a tűz által megvilágított terület szélén, és a megadás
jeléül felemelte a kezét.
– Egy barát − mondta. − Nem emlékszik rám?
Thornleigh megfeszítetten bámulta a beárnyékolt arcot. A lándzsát
még mindig előre nyújtva kénytelen volt széles terpeszben állni, mivel a
láz miatt elég gyenge volt.
– A colchesteri börtönből − mondta. − Emlékszik rám?
Thornleigh most már megismerte. A marcona arcát, az erős, harcra
termett testét és az akcentusát.
– A spanyol? − kérdezte bizonytalanul. Nem volt teljesen biztos
benne, hogy ő az. Az utóbbi napokban annyi furcsa és mindenre elszánt
embert látott, az arcok már teljesen összekeveredtek a fejében. És ezt a
tűz fényében vörösesnek látszó alakot még nem tudta tisztán kivenni.
– Hadd jöjjek közelebb, ide a fényre − mondta a férfi. Előrelépett,
lassan leengedte a kezét, és elindult a köztük fekvő rönk felé. Két
méterre Thornleigh lándzsájának hegyétől megállt.
– Lát már? Ismer engem. Valverde vagyok. − Mosolygott. − Hívjon
Carlosnak.
Thornleigh elcsodálkozott. Ő volt az, a spanyol, aki ki akarta
szabadítani a colchesteri börtönből, és aki a régi jelszóval ment oda
hozzá.
– A Krisztusát − mondta Thornleigh álmélkodva. − Meg mertem
volna rá esküdni, hogy már rég felkötötték.
Carlos könnyedén felnevetett.
– Nem olyan könnyű engem megölni.
Thornleigh nem nevetett vele, és nem is engedte le a lándzsáját.
Vajon miért ólálkodik ez az alak az árnyékban?
– Mi az ördögöt csinál ott?
– Azért jöttem, hogy beálljak a felkelők közé. Katona vagyok.
Thornleigh emlékezett arra a néhány szóra, amit akkor váltottak,
amikor leláncolták őket a veremben.
– Zsoldos?
Carlos bólintott.
– Beszélt már valamelyik tiszttel? − kérdezte Thornleigh állával a
falu felé bökve, ahol a háztetőket megvilágította a piactéren rakott tűz.
– Még nem. Magát láttam meg először. Szerencsés véletlen, ugye?
– Akkor majd én bekísérem a faluba, ha megérkezik a váltás.
Különben is csak kísérettel szabad bemenni − közölte még mindig
feltartott lándzsával. − Ez parancs.
– Hát persze. Gracias.
Thornleigh észrevette a Carlos szemöldökén keresztben átfutó
sebhelyet, és eszébe jutott, hogy ezt a sérülést a colchesteri börtönben
kitört verekedéskor szerezte. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy
vajon ki állhatott a megmentésére tett kísérlet mögött. Leonard Legge
semmiképpen nem lehetett. Amikor rövid időre benézett hozzá a
Daruba, öreg barátjának sejtelme sem volt a tervről. Mégis akkor ki más
ismerhette a jelszót?
 – Rájött már, ki bérelte fel arra, hogy megtaláljon engem? Még
Colchesterben.
Carlos megrázta a fejét.
– Valami szolga. Teljesen idegen. Sajnos csak ennyit tudok.
Thornleigh nem feszegette tovább a kérdést.
Carlos tett egy lépést előre, mire Thornleigh nekiszegezte a lándzsát.
– Ne jöjjön közelebb.
– Híreket hoztam a lányáról. Hadd mondjam el. Láttam őt
Londonban.
Thornleigh-nak tátva maradt a szája.
– Miről beszél? Isabel Antwerpenben van.
– Nem, Londonban. Biztonságban feltette az anyját arra a hajóra, és
aztán…
– Akkor hát rendben van a feleségem?
– Azt nem tudhatom. De azt tudom, hogy a lánya átkutatta a londoni
börtönöket, hogy megtalálja magát.
– Még hogy Isabel átkutatta a börtönöket? Lehetetlen. Még azt sem
tudja, hogy…
– De igen, átkutatta. Nagyon bátor lány. Kioldozta a láncaimat a
börtönben, aztán felbérelt, hogy megtaláljuk és kiszabadítsuk magát.
Sokáig kerestük. A lánya és én… barátok vagyunk.
Thornleigh megpróbálta elhinni ezt a képtelen mesét.
– Bel… kiszabadította magát? De hát mi lett a börtönkapitánnyal?
Carlos vigyorgott.
– Megöltem.
– Édes istenem − suttogta Thornleigh. Hirtelen vad öröm ragadta el.
Iszonyú nehéz volt elviselnie a lánya megerőszakolásának a gondolatát.
Senki sem érdemli meg jobban a halált, mint az a gazember Mosse. Ám
az aggodalma a következő pillanatban már vissza is tért. − De miért
hagyta ott? Hova ment Isabel? Hogyan fog…
Carlos feltartott kézzel állította meg a kérdésáradatot.
– Már nem tartott igényt a segítségemre. Ezért idejöttem. Dolgoznom
kell. − Közelebb lépett, már csak egy karnyújtásnyira állt a dárda
hegyétől.
Thornleigh még mindig szörnyülködött az előbbi hír hallatán.
Isabel… Londonban? Mi lesz vele?
 – Miért küldte el magát? − kérdezte aggódva. − Teljesen egyedül
marad.
– A feleségéhez és a fiához készült Antwerpenbe utazni. Ezt
parancsolta neki, nem?
Thornleigh egy kicsit megnyugodott. Hát persze, Isabelnek most már
mennie kell. Mi mást tehetne? A hideg szél befújt a gallérja alá, és
megborzongott. Carlos lassan araszolt előre a farönk felé. A tekintetük
összekapcsolódott. Carlos megtorpant. A katonák nevetése egész a
folyópartig lehallatszott a városból. Carlos lehajolt, és a térdénél
megrángatta a nadrágja szárát. Thornleigh látta, hogy a férfi nadrágja
nedvesen tapad a lábszárára, és hogy a kabátujja is vizes. Carlos a tűz
felé bökött a fejével.
– Megszárítkozhatnék? Azt hittem, hogy a folyón vastagabb a jég. −
Félénken elmosolyodott. − De tévedtem.
Thornleigh szórakozottan bólintott, még mindig Isabelen sorsán
rágódott. Carlos a tűz mellé lépett, és kezét az alacsony lángok fölé
tartotta. Vékony, visító hang jött a fák közül. Valamilyen állatot − talán
nyulat − elkapott egy ragadozó.
Thornleigh hirtelen meglátta a levelet a földön, ott, ahol leejtette.
Veszélyesen közel feküdt a tűzhöz. Gyorsan felkapta, nehogy elégjen,
majd egy pillanat alatt felemelkedett, másik kezében még mindig a
lándzsát tartva. Carlos a kezét dörzsölgetve figyelte.
Thornleigh a hirtelen felállástól megszédült. Az utóbbi napok
eseményei eléggé megviselték − a láz, a szökés a Newgate börtönből a
hullakordén, a villámlátogatás a Daruban, a téli lovaglás Londonból,
hogy megtalálja Wyatt vonuló seregét. Nehézkesen leült a tűz melletti
farönkre, keresztbe fektette a lándzsát a térdén, majd egy mély
lélegzetből próbált erőt meríteni.
Carlos a Thornleigh kezében lévő papírlapra mutatott.
– Levelet kapott?
Thornleigh mogorván bámult a levélre.
– Kilenc napja írta a feleségem.
– Tanult hölgy.
Thornleigh keményen nézett rá.
– Sokat tud a családomról.
– A lányától.
 Carlos a kabátjába nyúlt, és mozdulatlanul benne hagyta a kezét.
Thornleigh keserű mosollyal nézett le a levélre.
– Igen, ez Honor levele, de nem nekem írta, hanem egy Sydenham
nevű gyáva alaknak.
– Sydenham? − kérdezte Carlos meglepődve. − Edward Sydenham?
Az ügyvéd?
Egymásra néztek.
– Ismeri? − kérdezte Thornleigh.
– Azért kerültem börtönbe, mert meg akartam ölni. Volt egy
birtokom, amit ő az ügyvédi trükkjei segítségével ellopott. Rárontottam,
de a törvényszolga le akart fogni. Ő halt meg helyette.
Keserű hangon beszélt, és Thornleigh észrevette, hogy a férfi
határtalan gyűlöletet érez az ügyvéd iránt.
Carlos éles hangon megkérdezte: − Honnan ismeri maga
Sydenhamet?
Thornleigh-t megrohanták az emlékek. Belebámult a lángok
közepébe.
– Valamikor üldözött bűnöző volt. A feleségemnek gyakran megesett
a szíve az ilyen embereken.
– Sydenham? Üldözött bűnöző? − Carlos hangjából csodálkozás
csendült ki. − Miért üldözték?
Thornleigh a karját az ölébe tett lándzsán nyugtatta, és nézte a
levegőbe pattogva ugráló szikrákat, amelyek úgy enyésztek el, mint a
múlt eseményei.
– Eretnekségért. De ennek már jó néhány éve.
– Hogyan történt?
Thornleigh Carlosra nézett. Nem is értette, miért akarja elmesélni ezt
a történetet egy idegennek. Hacsak azért nem, hogy ezzel is
elevenebbnek és közelibbnek érezze Honor emlékét. Közelinek és
vibrálóan élőnek.
– Sydenham menedéket keresett, miután megszökött a püspök
börtönéből − kezdett bele elbeszélésébe. − A feleségem elintézte, hogy a
hajómon kicsempésszék Angliából. Én nem voltam ott. Honor éppen
partra akart szállni az útra kész hajóról, amikor a parti őrség megjelent,
mivel valaki titokban figyelmeztette őket Sydenham szökési tervéről.
Sydenham a fedélzetről meglátta a közeledő őröket. Mint mondtam, ő
egy gyáva alak: zokogni és siránkozni kezdett, Honor pedig látta, hogy
a hajó legénysége és a szökésben segédkező összes barátunk veszélybe
kerül, ha nem tesz valamit. Ezért Sydenham köré tekerte a köpenyét,
beültette egy csónakba, így az őrség azt hitte, hogy ő ül a csónakban.
Mire az őrök a hajó fedélzetére léptek, Honor elbújt a hajó rakterében
lévő rejtekhelyen.
Thornleigh megfordította a levelet a kezében, és elnézte, ahogy a
lángok árnyéka kísértetként táncol a papíron. − Ám az őrök azt hitték,
hogy Sydenham a hajón bujkál, ezért letáboroztak a fedélzeten, hogy
kivárják, míg előmerészkedik. Honor három napig senyvedett abban a
szűk lyukban, étlen-szomjan, viharban. Majdnem meghalt. És mindez
Sydenham miatt történt, aki aztán külföldre szökött és meggazdagodott.
Thornleigh felpillantott. Carlos csendben ült, feszült figyelemmel
hallgatta.
Thornleigh folytatta a történetet, közben a levelet visszatette a
zekéjébe.
– Hazaérkeztem, és amikor hallottam, hogy Honor a hajó rakterében
kuporog, kiúsztam a hajóhoz és felgyújtottam, majd a fedélzeten kitört
pánikot kihasználva felmásztam a hajóra, és észrevétlenül
kicsempésztem Honort. Egy időre minden visszatért a normális
kerékvágásba, ám az a gyáva alak bizonyítékot hagyott a hajón − a
protestáns Bibliáját −, amely bajba sodorta Honort. A Biblia egy
Bastwick nevű pap kezébe került, aki mindig is a feleségem ellensége
volt. Letartóztatták, majd eretnekség vádjával bíróság elé állították, és a
smithfieldi vásártéren máglyához láncolták. Már majdnem elégették,
amikor a barátaink segítségével sikerült megmentenem, ám el kellett
menekülnünk Angliából, mindent hátra kellett hagynunk. − Megrázta a
fejét. − Mennyi szenvedés! És mindez amiatt a férfi miatt, akinek ezt a
levelet meg kellett volna kapnia − mondta, megtapogatva a mellén a
zekéjét, ahol a levél lapult. − Edward Sydenham miatt.
A történet elmesélése nem javított a hangulatán, sőt még súlyosabban
nehezedett rá a kilenc nappal azelőtt elszenvedett kudarc tudata: az,
hogy nem tudta megvédeni Honort Grenville-től. Elképzelte feleségét,
amint sebláztól gyötörve küzd az életéért. Egyszer már puszta
akaraterejével kicselezte a halált. Vajon még egyszer képes rá?
Szégyennel töltötte el, hogy könnyek mardossák a szemét, ezért
nyers hangon folytatta. − Ez már a múlté, de azóta minden
megváltozott. Holnap Londonba vonulunk, és én az első sorban fogok
menetelni. Nem vagyok katona, de értek a kardforgatáshoz. − Hiszen
most már a saját harcát is meg kell vívnia azért, hogy megőrizze a házát
Honornak és a gyermekeinek. Talán azért is, hogy a saját életét
megvédje. Minden erejével igyekszik győzelemre segíteni Wyattet, csak
így lehet megfékezni Grenville-éket és ezt a bosszúszomjas királynőt.
A fák mögül lépések zaja hallatszott. Carlos felkapta a fejét, és
Thornleigh is hátranézett a válla fölött. A fák közötti résben négy katona
körvonalait lehetett kivenni a félhomályban, amint átkelnek a gyalogos
hídon.
– Ez lesz a vigaszom − mondta. − Úgy néz ki, hogy Wyatt
ivócimboráival együtt fogok harcolni. A katonák áthaladtak a hídon, és
a folyópart közelében eltűntek a fák között.
Thornleigh visszafordult, és már éppen felállni készült a fatörzsről,
amikor Carlos kirúgta a lándzsát a kezéből. Hirtelen mozdulattal
Thornleigh mögött termett, a kezét Thornleigh szájára szorította, a fejét
hátrahúzta és a saját combjához nyomta, közben egy tőrt szorított a
torkához.
– Egy hangot se! − suttogta vadul.
Thornleigh dühöngött, amiért hagyta magát így rászedni. Bárcsak
szólhatna a katonáknak. Ám Carlos keze olyan erővel szorította a száját
és az orrát, hogy alig kapott levegőt. Belekapaszkodott a száját szorító
ujjakba. Elég lenne egyetlen kiáltás.
– Meg ne próbálja, vénember. Száz font üti a markom, ha megölöm
magát. Ne kényszerítsen rá, hogy megtegyem!
Thornleigh teste megmerevedett az ijedtségtől.
– Most már legalább tudja − mondta Carlos. − Nem arra béreltek fel,
hogy megmentsem magát, hanem hogy megöljem.
Thornleigh egy szempillantás alatt átlátta a helyzetet. Szó sem volt
arról, hogy egy titokzatos barát a megmentésén fáradozott volna;
ehelyett még több ellensége lett.
– De a lánya élve akarja viszontlátni − közölte Carlos, hangjában
lemondás és önutálat keveredett. − És mondok még valamit. Még
mindig keresi magát Londonban. Sydenham segítségével.
Sydenham? Thornleigh hirtelen megértette. Egy csapásra minden
világos lett. Kezeit szélesre tárta, és könyörgő mozdulattal emelte fel,
mintha ezt mondaná: Nem fogom bajba sodorni… engedjen beszélni.
Carlos lazított szorításán, Thornleigh pedig levegő után kapkodott.
– Meg fogja őt ölni − bökte ki. − Magát is ő bérelte fel, hogy
megöljön engem!
Carlos a vállánál fogva maga felé fordította a férfit.
– Mit mond?
Thornleigh-ból valósággal kibuktak a szavak, amint a gyanús
momentumokat összeillesztette magában, és Carlos kijelentése nyomán
egységes képpé rendezte.
– Sydenham azért jött haza, hogy megházasodjon. − Gyorsan,
kapkodva beszélt. − Lord Grenville lányát, a királynő legjobb barátnőjét
veszi feleségül. Ezért el kell tüntetnie eretnek éveinek a nyomait. A
múlt héten csak két ember ismerte a múltját: a feleségem és én.
Grenville rálőtt Honorra. Már csak én maradtam. − Carlos csodálkozó
arca láttán még sietősebben hagyták el száját a mondatok.
– Sydenham az egyetlen, aki ismeri a jelszót. Érti már? Elküldte a
szolgáját magához, megüzenve vele a jelszót, hogy a segítségével
megtaláljon engem. Sydenham soha nem találkozott velem.
Carlosnak leesett az álla.
– Sydenham… bérelt fel?
– Igen. − Thornleigh agyában a kirakós játék utolsó darabja is a
helyére került. − És azt hiszem, ő bujtotta fel Grenville-t arra, hogy
átjöjjön és megpróbálja megölni a feleségem.
Carlossal egymásra meredtek.
– És most… a lányom nála lakik.
Carlos szemében nyugtalanság tükröződött.
– Megöli Isabelt?
– Ha gyanítja, hogy Isabel ismeri a múltját, igen. A feleségemmel
soha nem beszéltünk neki ezekről a régi időkről a saját biztonsága
érdekében. Imádkozom, hogy a tudatlansága megmentse. − Eszébe
jutott valami. − Hogy néz ki Sydenham?
– Olyan rókaszerű − felelte Carlos. − Vörös hajú, vékony arcú, és
elegáns ruhákban feszít.
– Ez egy újabb ok, amiért az első sorban kell bevonulnom Londonba.
Ha bejut a városba, megmentheti Isabelt. Megöli Edward
Sydenhamet.
Hangos beszélgetés ütötte meg a fülüket. A fák még eltakarták a
katonákat, akik már közel járhattak, és bármikor ideérhettek.
Carlos a tőrét Thornleigh orra alá nyomta, és fenyegető hangon
suttogta: − Megyek és figyelmeztetem a lányát. Nehogy riassza a
katonákat!
Átugrotta a farönköt, és a fák közé szaladt. Thornleigh összeszoruló
gyomorral nézett utána, és reménykedett, hogy sikerül elérnie Isabelt.
Az ellenségem ellensége a barátom.
Carlos éppen akkor tűnt el a fák között, amikor a katonák
felbukkantak a folyóparton.

Edward Sydenham kinyitotta a nappalija ajtaját. Amikor meglátta a

tűz melletti széken üldögélő Isabelt, belépett.
– Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen hosszú időre egyedül
hagytam. A királynő ügyében kellett eljárnom − mondta, és
bocsánatkérőn megvonta a vállát.
– Semmi baj, uram − válaszolta Isabel, és becsukta a könyvet az
ölében. − Azok az urak a szalonjában nagyon izgatottnak tűntek. Csak
nem érkeztek rossz hírek a felkelőkről?
– Épp ellenkezőleg. A királynő ma délutáni beszéde óriási hatással
volt a londoniakra. Olyannyira, hogy a céhek ezerrel több fegyverest
ígérnek. Ezért talán megbocsátható, ha a vendégeim egy kicsit
zajosabbak a kelleténél. És be kell vallanom, legnagyobb
elégedettségemre, hogy személyesen is érint az ügy, mivel én vettem rá
a királynőt, hogy álljon ki az emberek elé. − A lányra mosolygott. −
Egyedül azt sajnálom, hogy ezek az ügyek ilyen sokáig távol tartottak
az ön társaságától ma este.
Isabel lesütötte a szemét.
– És − tette hozzá Edward büszkén − elhoztam valakit önhöz.
Isabel a reménytől elsápadva nézett fel.
– Csak nem…?
– Nem, nem az apját. Bocsásson meg, hogy hiábavaló reményt
ébresztettem magában. De meg fogjuk találni őt, ne féljen. Éppen ezért
fordultam ehhez a barátomhoz… − Elhallgatott, mivel kopogtak, és az
ajtó kinyílt.
 – Bocsánat, Sir Edward. − Az intézője, Palmer dugta be a fejét. −
Egy úr keresi.
Egy negyven év körüli, pompás fekete bajuszt viselő férfi állt az
ajtóban. Palmer kiment, a férfi pedig belépett. Nyers modorú embernek
látszott, ami ellentétben állt kifinomult ruházatával: mohazöld
bársonyzakót viselt, kardjának markolata finom ezüstmunka volt,
bársonykalapján könnycsepp alakú drágakő fityegett.
Edward Isabelhez fordult.
– Kisasszony, engedje meg, hogy bemutassam Nicholas van
Borselen hajóskapitányt.
A férfi meghajolt Isabel előtt, aki felállt, hogy köszöntse.
– Van Borselen nem mindennapi kapitány − közölte mosolyogva
Edward a lánnyal. − Épp most kézbesített néhány levelet a Whitehallba,
a királynő titkárának, és már készen is áll arra, hogy visszaforduljon
Antwerpenbe. A hajóját Billingsgate-nél horgonyozta le. Megkértem,
hogy jöjjön ide, és találkozzon önnel.
Az íróasztalához lépett, és az egyik fiókból egy ovális smaragdot vett
elő, akkorát, mint egy vörösbegy tojása. Így szólt a kapitányhoz: − Az a
kívánságom, hogy halassza el a visszaútját, amíg ez a hölgy fel nem
száll a hajójára. Lehet, hogy már holnap, lehet, hogy később, de
mindenképpen meg kell őt várnia. Egy öregember is vele fog utazni.
Edward előrenyúlt, és felemelte Van Borselen kezét, majd
belehelyezte a smaragdot.− Csak akkor szedheti fel a horgonyt, ha ez a
hölgy a vendégével együtt felszállt a hajóra. Megértette?
– Megértettem, Sir Edward − mondta Van Borselen erős akcentussal.
Redőzött szemhéjától félig eltakart ravasz szemében érdeklődés csillant.
A smaragd egy kisebb vagyonnal ért fel.
– Köszönöm − mondta Edward. − Most elmehet.
A kapitány meghajolt Edward, majd Isabel előtt, és kisétált a
szobából.
Edward leült az íróasztalához, kinyújtotta lábát, közben Isabelt nézte.
Úgy tűnt, hogy a lány nem tud szóhoz jutni. A Van Borselennek adott
utasítások megtették hatásukat. Edward sejtette, hogy Isabel nem árulta
el apja minden barátjának a nevét és az összes helyet, ahol bujkálhat.
Most már biztosan megbízik benne, és kitálal mindent. Természetesen
esze ágában sem volt, hogy akár Thornleigh-t, akár a lányát valaha is
feljuttassa erre a hajóra. A lányra mosolygott.
– Az előfedélzetre kitűzött császári zászlóról és a rajta lévő fekete
sasról ismerheti majd meg a hajót.
– Sir − hebegte Isabel −, ön olyan kedves, nem is tudom, hogyan…
hogyan köszönhetném meg.
– Az ön kedves mosolya elég köszönet nekem.
A lány enyhén elpirult, és lesütötte a szemét. Újra leült a tűz mellé,
és a kezébe fogta a könyvet.
– Mit olvas, kisasszony? Valamelyik könyvemet?
– Nem − válaszolta Isabel szórakozottan. − Az anyámé volt ez a
könyv.
Edward alig figyelt rá, az ingmelle alól elődomborodó mellét
csodálta. A levendulakék szaténruhát, amelyet viselt, a szobalánnyal
hozatta számára, mivel a saját ruhái már elnyűttek voltak. Nagyon is
ínyére volt a dolog, hogy felöltöztesse a lányt, hiszen egész jól festett a
dús, fekete hajával, a finom bőrével és a bizalommal teli, kék szemével.
Keblének domborulata pedig csodás testet sejtetett. Igaz, nem az a fiatal
csitri, akiket különösen kedvelt, de ezt ellensúlyozta az önérzetessége.
Az elpirulásai, a lesütött szeme szokatlanul vonzóan hatott rá. Nagyon
kétségbeesettnek látszik, gondolta a férfi. Szinte elveszettnek. És
újabban sápadt az arca, nem olyan, mint amikor először meglátta. És e
miatt a sápadtság miatt szinte lázasnak tűnik, amikor elpirul. Mintha
félne vagy szenvedne. Milyen megható.
Felállt, odament hozzá, és megfogta a kezét.
– Az apja keresésével alaposan kimerítette magát, kedvesem. Ez nem
tetszik nekem. Thornleigh mester mit fog szólni, ha betegen kapja
vissza a lányát? Holnap pihenni fog, és rám hagyja a keresést. Nem
hagyhatja el a házat, de még az ágyát sem. − Rámosolygott és
megszorította a kezét. − Megparancsolom.
A lány bizonytalankodva tekintett fel rá.
– Megígéri?
– Megígérem.
 30.
A LONDONI HÍD

Isabel megtartotta ígéretét. Másnap nem hagyta el Sydenham házát,

legalábbis estig.
Sydenham egész nap taktikai megbeszéléseket tartott a házában, míg
intézője a magánnyomozást irányította Thornleigh felkutatására.
Amikor már majdnem beesteledett, Sydenham és John Grenville sietve
elment otthonról: Sydenham további megbeszélésekre indult a
Whitehallba, John pedig Lord Howardot kereste meg a fegyverkezési
előkészületek ügyében a londoni hídon. Miután a két férfi távozott,
Isabel csendben kiosont a házból. De Noilles charterhouse-i szállására
sietett, ahol egy ideig idegesen várt a követre a ház hátsó udvarának
tiszafával keretezett kapujában, majd a rövid találkozó után ismét az
utcákat rótta. Ám nem Sydenham háza felé vette útját, hanem a Temze
irányába, a Coldharbour kikötő és a vízparti Old Swan lépcsők felé
tartott.
Bármerre nézett, emberek siettek haza, mielőtt még kilenckor
megkondult volna a kijárási tilalmat jelző harang. Isabelnek az utolsó
pillanatban sikerült átjutnia az Aldersgate-en, a járőrök már majdnem
bezárták a kaput. A Cheapside-on elhaladt egy parancsnok mellett, aki a
Newgate felé vezette fegyvereseit, hogy leváltsák a nappali őröket és
átvegyék az éjszakai járőrözés feladatát. A terjeszkedő sötétségben
szinte tapintani lehetett a város félelmét. Az utcai árusok már korábban
lebontották kirakodó pultjaikat, és sietve biztonságba helyezték áruikat.
A háztulajdonosok elreteszelték kapuikat. Egyetlen gyerek sem játszott
már az esti sikátorokban. Késő délután futótűzként terjedt a rémhír az
utcákon, hogy a fákon keresztül már látni lehet a felkelők zászlóját a
Temze déli partján, amint seregük a Kent utcán nyomul előre. Maga
Isabel is hallotta a folyó felett a féltucatnyi ágyú durrogását, amelyek a
Towerből próbálták eltalálni az ellenséget, bár sikertelenül.
Próbálkozásukat inkább a félelem vezette, nem annyira a harci kedv.
Wyatt serege végül megérkezett, de a londoni híd túloldalán,
Southwarkban pihenőt tartott.
Isabel éppen akkor ért a folyóhoz, amikor a kijárási tilalmat
harangozta a St. Mary-templom harangja. Ezután már csak hivatalos
okból lehetett kimenni az utcára, más esetben, ha valakit elfogtak,
rögtön börtönbe vitték. Isabel ezt a londoni hídtól feljebb fekvő kikötőt
a Sydenhamtől elcsípett információ alapján választotta ki, mely szerint
Lord Howard a folyóparti erőket három helyre összpontosítja: keleten a
Tower mellé, középen a hídra, nyugaton pedig a városfal közelében lévő
kikötőkbe. Így az Old Swan-lépcsők környékén nem kell katonáktól
tartani. Legalábbis Isabel ezt remélte.
A vízpart most kísértetiesnek tűnt: bár olyan volt, mint máskor, de
mégis más. A víz fölött, mint mindig most is visszhangzott a southwarki
medveviadalok arénájában kennelekbe zárt vérebek ugatása, ám a
bordélyokból nem hallatszott ki a szokásos trágár mulatozás hangja. A
londoni hídon összezsúfolódott többemeletes boltok és házak ablakait
éppúgy megvilágította a fáklyák és a gyertyák fénye, mint bármikor
máskor, de most a halászkikötő és a német kereskedők céhházának
dokkjai sötétségbe borultak, nem villództak rajtuk a küldöncfiúk
megszokott lámpásai. A folyó kavargó vize fölé magasodó épületek
közül ma is beszélgetések tompa zaja szűrődött ki, ám ezúttal nem
békés polgárok cseverésztek, hanem fegyveresek tanácskoztak idegesen,
az ellenséget kémlelve. Isabel megnyugodott, amikor látta, hogy
feltételezése helyes volt: az Old Swan kikötőjét nem lepték el a
királypárti katonák. Vacogva ment le a széles lépcsőkön.
Óvatosan kellett lépkednie, mert a kőlépcsőket frissen lefagyott
jégréteg tette csúszóssá, és egyetlen fényforrásként a szégyenlős félhold
szolgált, amely szívesebben bújt el a felhők mögött, mint hogy az arcát
mutogatta volna. De Isabel hamar talált egy csónakot. Tele volt a kikötő
bárkákkal, uszályokkal és könnyű csónakokkal. Ez nem biztos, hogy
olyan jó dolog, jutott eszébe hirtelen. Aznap délután kihirdették, hogy
minden vízi járművet az északi partra kell szállítaniuk a
tulajdonosaiknak, különben halálbüntetés várhat rájuk.
Isabel bemászott egy könnyű csónakba, amelynek az orra a folyó felé
nézett. Kioldotta a rögzítőkötelet, leült és megragadta az evezőket; még
kesztyűn keresztül is jéghideg volt a tapintásuk. A túlsó part felé
tekintett, ahová készült, és megpillantotta Winchester House
kikötőjének pislákoló fényeit, amelyek most lehetetlenül távolinak
látszottak. Azután oldalra, a hídra nézett, amely viszont ijesztően
közelinek tűnt, ezért most elsősorban arra kellett koncentrálnia, hogy a
csónakot ne hagyja a híd felé sodródni az áramlattal. A híd tartópillérei
közé préselődő víz huszonegy apró, de veszélyes zuhatagot hozott létre.
Erről egy közmondás jutott eszébe: Az okos ember a hídon, a bolond a
híd alatt kel át. A hídon nem kelhetett át, Lord Howard emberei
állomásoztak ott, alatta pedig nem szabad átkelnie. A híd közelében
tehát nem jut át a túlpartra. De vajon elég erős ahhoz, hogy átevezzen?
Elgondolkodott azon, hogy vajon az embereket és a rakományt átszállító
révészek izmos alkata a munkájuk előfeltétele, vagy csak a
következménye. Nos, ez mindjárt kiderül, gondolta, és mély lélegzetet
vett.
Ellökte a csónakot a parttól és kievezett a vízre. Az egyik félelme
rögtön el is múlt: a folyó sodrása nem volt erős. A szélcsendnek is örült,
mert egy erős nyugati szél is könnyen a híd felé sodorhatná a kis
csónakot. Ám a huszonegy kőboltozat alkotta kanyonon átáramló víz
visszafojtott morajlása állandóan emlékeztette a veszélyre, ezért evezés
közben folyamatosan a hídtól nyugat felé próbálta irányítani a csónakot.
Az átkelés nehéznek bizonyult. Még félútig sem ért el, amikor meg
kellett pihennie, hogy egy kicsit lélegzethez jusson. A hideg ellenére
égett az arca, és az oldalán patakokban folyt az izzadtság. Aztán hirtelen
megérezte, hogy elkapja az áramlat, amely itt a folyó közepén
alattomosan felerősödött, és folyékony csapdájával körbezárta őt.
Egyenesen a kőboltozatok felé sodorta a csónakot. Az eddiginél sokkal
erősebben kellett eveznie, hogy kiszabaduljon az áramlatból. Izmai
megfeszültek, lábát a csónak aljához támasztotta. Végül, amikor egy idő
után a bal válla fölött úti célja felé pillantott, a Winchester House-i
kikötő fáklyái, amelyek csak apró gyertyalángoknak látszottak az
induláskor, most már teljes nagyságban mutatták lobogó tüzüket. És
emberek mozogtak a kikötőben. Wyatt emberei.
Már csak néhány percnyi evezés, és célba ér.

– De miért fogadta be a házába? − sziszegte Frances összezárt ajkai

között. − Nem normális, hogy így pátyolgatja. A családja csupa
eretnekből és árulóból áll.
– Drágám − mondta Edward −, épp most magyaráztam el, hogy…
– Hogy arra használja fel, hogy az apja nyomára vezesse. Igen,
elismerem, hogy ez jó ötlet. De ehhez miért kellett a házába vinnie?
Öltöztetnie és védenie? Szórakoztatnia és ajnároznia? Tényleg olyan
vonzó az a kis ribanc?
Edward csodálkozva nézett rá.
– Ó, Edward − sóhajtott Frances, és rögtön meg is bánta kirohanását
−, nem azt akarom mondani, hogy éppen ön… csak azt, hogy egy ilyen
magas társadalmi rangban lévő férfi könnyen válik gátlástalan kis
szukák célpontjává.
– Jelenlétének a házamban az az oka − kezdte újra, lassan már
türelmét veszítve −, hogy elvezethet ahhoz a férfihoz, aki meggyilkolta
az ön apját. Azt gondoltam volna, hogy önnek most ez a legfőbb gondja.
Mert nekem ez. A királynő emberei most nem tudnak komoly
hajtóvadászatot indítani ellene, minden energiájukat lekötik a lázadók,
jól tudja ön is. Thornleigh könnyen megszökhet Angliából, hacsak elég
gyorsan nem cselekszünk. Isabel Thornleigh ismeri apja barátait és az
apja által látogatott helyeket. A segítségével remélhetőleg időben
megtaláljuk az öreget, és helyreállíthatjuk az ön családja becsületét. Ezt
megérthetné. − Majdnem azt találta mondani, hogy ezt még ön is
megérthetné, de a hangja így is elég feszült volt.
És ez a feszült hang nem kerülte el Frances figyelmét.
– Ó, Edward, bocsásson meg − mondta, és odasietett hozzá. − Ez a
csetepaté a felkelőkkel teljesen elvette az eszemet. És őfelsége annyira
szenved, ugye ön is látja? A tanácsosai összesúgnak a háta mögött;
gyalázat, mennyit ármánykodnak ellene. Isten bocsássa meg, hogy önön
töltöm ki a mérgem. Amikor tudom, hogy mindent elkövet azért, hogy
apám gyilkosa bíróság elé kerüljön. Egyedül amiatt… − Habozott, és
lehajtotta a fejét. − Edward, én nem tudnám elviselni, ha egy nő is…
– Csitt, drágám. Többet erről ne is beszéljünk.
– Tényleg ne… Úgy sajnálom…
Edward a megkönnyebbülés könnyeit látta kigördülni a lány vörös és
duzzadt szeméből. Frances belekapaszkodott Edward ingének ujjába. A
férfi mereven megsimogatta a lány kezét, és kötelességtudóan így szólt:
− Soha egyetlen nő sem állhat közénk.
– Tényleg így gondolja, Edward? − kérdezte egyszerre sírva és
mosolyogva. A könnyek kibuggyantak a szeméből, a mosolya
bizonytalanná vált. − Hát persze hogy így gondolja! Ó, volt-e valaha is
nő olyan áldott, mint amilyen áldott én vagyok?
A könnycseppek legördültek az arcán egészen a szája zugából
kiinduló apró ráncokig. Az orra is folyni kezdett. Edward elfordította
tekintetét, és Isabelre gondolt.

Southwark hemzsegett Wyatt embereitől. Tom, az őr a Winchester

House-i kikötőből elvezette Isabelt a parancsnokhoz, a városka
központjába. Magasra tartott fáklyával vágott utat a sáros Long úton
nyüzsgő, csoportokba verődött katonák között. Épp a kvártélyokat és a
fegyvertároló helyeket osztották szét maguk között, megpróbálva
valamiféle fegyelmet vinni az ott uralkodó káoszba.
– Mint a malacok az ólban − morogta Tom, félretolva egy öszvér
fenekét, amely elállta az utat. − De az ágyúk már jó helyen vannak,
hölgyem. Ennyit mondhatok − tette hozzá büszkén. − Az egyiket a
Bermondsey utcán állították fel − mutatott a megfelelő irányba. − A
másikat a St. George-on, a harmadikat a püspök kikötőjében, ahol partra
szállt, azt biztosan látta is. A másik kettőt pedig a hídhoz vitték.
Bármiben lefogadnék, hogy ezek az ágyúk még a ma esti takarodó előtt
szétlövik a híd kapuit.
Isabel felnézett, és egy fogadó nyitott ablakában egy hálósipkás öreg
párt pillantott meg, akik az utcán lökdösődő katonákat nézték.
– Semmiféle ellenállásba nem ütköztek? − kérdezte Tomot. −
Semmilyen harc nem volt eddig?
– Még egy kardsuhintás sem − mondta Tom vigyorogva. − Itt az
emberek kitárt karokkal fogadtak minket. A püspök sem tiltakozott. Le
merném fogadni, jól elbújt ott a híd túloldalán, amikor hallotta, hogy
jövünk. És a királynőnek az a néhány embere, aki itt volt? Hát azok
mind átálltak hozzánk, ugyanúgy, mint múltkor annak a bolond
hercegnek a katonái. A parancsnok azt mondja, ugyanígy átáll hozzánk
egész London.
Egy csapat ásókkal felszerelt katona baktatott el mellettük.
– A parancsnok elrendelte, hogy ássanak egy árkot közénk és a híd
közé − magyarázta Tom. Elfintorította arcát, amikor visszanézett a pár
száz méterrel mögötte lévő hídra, amelynek csipkézett háztetői
fénylettek az éjszakában, és vészjósló hangon hozzátette: − Csak isten a
megmondhatója, hogy a királynő emberei miféle gonoszságokat
tartogatnak ott számunkra.
A St. George-templom mellett találták meg Wyattet. A templom
széles lépcsőfokain álldogált, a tisztjeitől körülvéve. Két fiú fáklyákkal
világította meg a helyet. Mellettük az utcán katonák járkáltak fel-alá,
időnként szekerek haladtak el, és kerekeik kattogó zajába a hadnagyok
parancskiáltásai és a megbokrosodott lovak nyerítései vegyültek.
Wyatt megfordult, és elkapta Isabel pillantását. Meglepettnek
látszott.
– Thornleigh kisasszony! − A kapitányai és a hadnagyai is a lányra
néztek. Isabel gyorsan végigpásztázta az arcukat, és az az értelmetlen
gondolat jutott eszébe, hogy hátha megpillantja Martint. De
természetesen ő nem volt ott.
Wyatt gyorsan lesietett a lépcsőn. Megfogta Isabel könyökét, és így
szólt: − Jöjjön, beszéljünk. − Egy sikátor bejáratához vezette, távol a
tömegtől. − Nos − mondta ridegen −, mi újság?
Isabelt a nevetés kerülgette. Sir Thomas soha nem változik meg. Meg
sem kérdezi, hogyan jutott ide, vagy hogy hogy van. Még Martin
dezertálásáról sem tesz említést, pedig biztosan emiatt lepődött meg,
amikor megpillantotta. Tekintetét a sikátor felé fordította, amely
mocskos és rendetlen volt a sok eső után, csak helyenként lehetett
piszkos kötésekre emlékeztető fehér hócsíkokat látni. Martin elment.
Örökre kilépett az életéből. Nyelt egyet és visszafordult Wyatthez.
– Sok minden történt − válaszolta egyenletes hangon.
A legrosszabbal kezdte. − A futárt, akit De Noilles követ Skóciába
küldött, elfogták és börtönbe zárták a királynő katonái. A követ nem
mer újabb futárt küldeni. Azonban azt állítja, hogy Skóciából már úton
kell lennie a seregnek.
Wyatt elfordult. Néhány katonát figyelt, akik ágyúval megrakott
szekeret toltak egy ökör felé, majd hirtelen visszafordult felé.
– Mi van még?
Isabel habozott. Van még egy rossz hír. − Suffolk hercege, uram −
kezdte. Suffolkot, akibe Wyatt oly sok bizalmat helyezett és akitől azt
várta, hogy az egész középső országrészt fellázítja, végül láncra verve
vitték Londonba. − Leicestershire-ben tartóztatták le hét nappal ezelőtt.
Állítólag egy fa odvában bújt el.
Wyatt arca enyhén megvonaglott, de Isabel számára világos volt,
hogy a parancsnok már régen lemondott Suffolkról. Azt is értette
azonban, hogy ez a kudarc milyen jelentőségű. A középső országrésztől
most már semmilyen segítséget nem lehet remélni.
– Milyen újabb csapatokat állított fel a királynő a legutóbbi
találkozásunk óta?
Isabel elmesélte, hogy Pembroke grófját nevezték ki a királynő
Londonon kívüli haderejének az élére, és hogy az ő a katonái − a
nemesek csatlósai és bérlői − a St. James parkban gyülekeznek, míg a
Lord Howard vezetése alatt álló londoni katonákat a Finsbury Fielden
toborozták össze. A követ számításai szerint a két hadsereg hadereje
mintegy hatezer fő. − De ezek nagyon félnek, uram − tette hozzá Isabel
lelkesen −, mivel sejtik, hogy jönnek a franciák, és az önök együttes
erőit majdnem tízezerre becsülik.
Wyatt erre nem mondott semmit.
Isabel ezután mindent elmondott a Sydenham házában kihallgatott
megbeszélésekről, amely Sydenham és a királynő parancsnokai között
zajlott. Beszámolt a fegyverkezési előkészületekről és a fegyverek
helyéről. Azt is elmondta, hogy királyi rendelet jött ki arról, hogy
Londontól húsz kilométerre minden hidat le kell bontani. Végül a
királynő Guildhallban tartott lelkesítő beszédéről tett említést. Tudta,
hogy ezekkel a rossz hírekkel milyen nagy súlyt helyez Wyatt vállára,
ezért szeretett volna könnyíteni a parancsnok terhein. − Nagyon nagy a
széthúzás a városban, uram. A királynő tanácsosai közül sokan
mérgesen letagadják az emberek előtt, hogy ők megígérték a
támogatásukat a spanyol herceggel kötendő házassághoz. A követ
szerint az ilyen viselkedés bizonytalanságot és félelmet szül a gazdag
polgárok körében. Nagyon árt az összetartás szellemének, amelyet a
királynőnek a tegnapi beszédével sikerült megerősítenie. Ezzel egy
időben Peckham mesternek az önt támogató csoportja óráról órára több
hívet nyer.
Isabel elmesélte, hogy Peckham kész Wyatt megsegítésére küldeni az
embereit, amikor csak szükséges.
Wyatt elgondolkodva bólogatott a hallottakon.
– A városon belüli támogatásunkat kell elsősorban megerősítenünk.
Itt Southwarkban jól indultak a dolgok. Parancsban tiltottam meg a
fosztogatást a katonáknak. Minden falat kenyérért és minden korty
sörért fizetniük kell. Nem törtem be sem a Marshalsea, sem a Clink
börtön kapuit, hogy kiszabadítsam a foglyokat. − Ravaszkásan
mosolygott. − Finoman és udvariasan járunk el, kisasszony. Ez a
hozzáállás megnyugtatta a southwarkiakat, akik most már aktívan
segítenek bennünket. Remélem, hogy példájuk ösztönzi majd a
londoniakat is. − Komoly pillantást vetett a lányra. − Tud még maradni
egy kicsit?
– Most, itt?
– Igen. Egy órán belül olyan híreket kapok, amelyeket továbbítanom
kellene De Noilles követnek.
Isabel habozott. Nem akart túl sokáig elmaradni, különben felkeltené
Sydenham gyanúját. Még azelőtt vissza kell érnie a házába, hogy a férfi
hazaérkezik a Whitehallból.
– Látom, hogy mennie kell − mondta Wyatt egy olyan parancsnok
egykedvűségével, aki hozzászokott a kompromisszumokhoz. − Most
pedig hadd magyarázzam el a haditervet. Továbbra is tartania kell a
kapcsolatot londoni támogatóinkkal, és a haditervről be kell számolnia
De Noilles követnek és Peckhamnek. Ez pedig a következő. Leginkább
a hídon keresztül szeretnék támadni kora hajnalban. De lehet, hogy a
híd védelme túlságosan erős. Erről még nem tudtam megbizonyosodni,
mert az őrház zárva van, és belülről elreteszelték. Ahhoz, hogy
kinyissuk, ágyúval kell rálőnünk. Már ráirányítottuk az ágyúkat, de
előbb még odaküldtünk egy embert, hogy másszon fel az őrház tetejére,
és derítse fel a helyzetet. Az ő jelentésére várok most. És most jön a
lényeg. Ha kiderül, hogy a londoni híd túl erősen védett és nem tudnánk
bevenni, tovább kell mennünk a következő hídig, felfelé.
– Az Kingstonnál lenne.
– Igen. Onnan vissza tudunk fordulni London felé.
– Charing Cross falván keresztül − jegyezte meg Isabel, kiszámítva
magában a legrövidebb utat. − Aztán legjobb, ha végigmennek a
Stranden, az elvezet a Ludgate-hez.
– Pontosan. Ezért ha ez a terv lép életbe, fontos, hogy londoni
szövetségeseink a Ludgate-nél összpontosítsák erőiket. Peckham
feladata, hogy nyitva legyen a Ludgate, amikor odaérünk. Ez nagyon
fontos. Megértette?
Isabel bólintott.
 Ezután Wyatt kurtán közölte vele, hogy vissza kell mennie a
tisztjeihez, és odaintette Tomot, hogy kísérje vissza Isabelt a
csónakjához, majd szó nélkül otthagyta. Isabel szorosan összehúzta a
fején a csuklyáját, felkészülve a visszaevezésre a túlsó partra.

***
Feltámadt a nyugati szél, és ez megnehezítette az evezést. A londoni
part pislákoló fényei − sokkal több volt belőlük, mint amit odafelé,
Southwarkon látott − teljesen összezavarták. És sok kikötő olyan rosszul
volt megvilágítva, hogy a homályosan derengő lépcsők láttán szinte
lehetetlenség volt megállapítani, hogy melyek az Old Swan lépcsőfokai,
és melyek tartoznak más kikötőkhöz, például a híd melletti
halászkikötőhöz. Aztán ott volt még a Steelyard, a Dowgate Dock, a
Three Cranes, a Queenhithe, a Paul’s Whard, a Baynard’s Castle, és pár
száz méteres körzetben még sok egyéb. Semmiképpen nem szabad a
baynardi kastélyig feleveznie, azt biztosan szigorúan őrzik, mivel
Pembroke grófjáé. És ha elkapják…
Most már aztán elég legyen, gondolta. Nem engedheti, hogy
legyűrjék a félelmei. A Baynard úgy hétszáz méterre nyugatra fekszik a
hídtól, és mögötte a Szent Pál-katedrális tornya jó tájékozódási pontot
nyújt, így nem tévesztheti el az irányt.
Elérte a folyó közepének a sodrását. Amikor a vállát felemelve
megpróbálta letörölni az izzadtságot a felső ajkáról, a jobb oldali evező
nem mélyedt a vízbe, hanem a víz fölött ugrott egyet, amitől elveszítette
az egyensúlyát és hátraesett. Továbbra is szorosan tartotta a kezében az
evezőket, de az esés miatt a jobb keze maga alá került, csak a csónak
széle támasztotta meg az evezőt, amely végül kicsúszott a tartójából.
Ezután a szél belekapott az evezőlapátba és kicsavarta Isabel kezéből az
evező nyelét, így az evező a vízbe esett. A lány a csónak oldalához
vetette magát és utánakapott; a jeges víz teljesen eláztatta a ruhája ujját.
Az utolsó pillanatban kapta el az evező lapátjának a szélét, mielőtt a víz
elsodorta volna. Mire felült és mindkét evezőt újra kézbe vette, a csónak
orra a híd felé fordult, és vészes gyorsasággal sodródott az árral. A halk
sustorgás, amely a híd boltívei alól eddig hallatszott, mostanra már
mennydörgő morajlássá erősödött.
 Megszállottan evezett, hogy a csónakot a londoni part felé fordítsa.
Minden erejét beleadta. A hajó orra balra, majd jobbra lódult ki, de ő
továbbra is vadul kapaszkodott az evezőkbe, kétségbeesetten küzdve a
széllel és az árral, amely a balra tátongó fekete boltívek felé sodorta a
csónakot. Lélegzetének felszálló párája ködként vette körül. Végül
oldalra nézett a válla felett, és megbizonyosodhatott róla, hogy a part
közelében jár. A Coldharbour ötemeletes meredek kőépülete
közvetlenül előtte magasodott. Az egyelőre sötétbe burkolózó Old
Swan-lépcsőknek is már nagyon közel kell lenniük. Már majdnem
odaért.

Hirtelen kiáltást hallott. Isabel felnézett a hídra, és egy katonát

pillantott meg két ház között, egy szűk átjáróban, nem messze a híd
bejáratától, amint éppen rá mutat. Irtózatosan megrémült. Meglátták!
Még egy kiáltás harsant. Két másik társa is odaszaladt a katonához. A
hátukon átvetett íjak úgy mutattak az ég felé, mint egy csontváz ujjai.
Isabel vadul evezett, szívverése a fülében dobolt. A szeme sarkából látta
a menedékét: az Old Swan-lépcsőket. Csak még néhány evezőcsapás!
Egy nyílvessző süvített el a feje fölött. Hirtelen megállt az evező a
kezében. Egy másik nyílvessző a válla mellett zúgott el, és a jobb oldali
evező végének ütődött. Nem volt több vesztegetni való ideje, újra
mozgásba lendült. Olyan erővel kezdett el újra evezni, hogy úgy érezte:
a válla kimozdul a helyéről. A csónak faránál egy újabb nyílvessző
csapódott a vízbe. Szúró fájdalmat érzett a kézfejében, amikor egy
nyílvessző az evezőtartót találta el, és a kezét is súrolta. De sikerült! A
csónak orra nekiütközött egy bárkának, amely a lépcsőknél volt kikötve.
Az ütközéstől ismét hátraesett. Megragadta az evezőtartót, és felhúzta
magát a segítségével. A tartógyűrű síkos volt, de nem a víztől, hanem a
vérétől. Látta, hogy vérzik a csuklója, de most nem állhatott meg. A
katonák már biztosan futnak feléje a hídról.
Kibukdácsolt a csónakból, átmászott a rozoga bárkán, és felfutott a
kőlépcsőkön. Hallotta a közeledő katonák kiáltásait, dobogó léptekkel
rohantak a kikötő felé. Isabel gyorsan a Temze utca felé iramodott, majd
bevette magát egy sikátorba, amely olyan sötét volt, hogy az orráig sem
látott. Megállt, a szíve vadul kalapált. Hova bújhatna el? Friss
trágyaszag csapta meg az orrát. Talán egy istálló? Tapogatózva
megkereste a falat, és egy félig elrohadt faajtóba ütközött. Kinyitotta. A
félhomályban egy sörösló és egy szamár alakja rajzolódott ki. Közben
meghallotta a katonák hangját az utca elejéről, így gyorsan beugrott az
istállóba, behajtotta az ajtaját és nekitámaszkodott. Pisszenni sem mert.
Ám zihálását nem tudta megállítani, és már szinte attól tartott, hogy a
katonák meghallják dübörgő szívverését. Két lélegzetvétel között
feszülten hallgatózott. Lecsúszott, majd leült a földre, fülelt, várt. A
csuklója lüktetett a fájdalomtól. A fogával tépést hasított a szoknyája
szegélyéből, körbetekerte vele a sebét, és a foga segítségével
megkötötte. Behunyta a szemét, és a kinti zajokra figyelt.

Thornleigh felállt az őrház lapos tetején, nekidőlt a mellvédnek, és

levegő után kapkodott. A szomszédos, alacsonyabb tetőről mászott fel,
és ez alaposan igénybe vette a lábizmait, a pulzusa is vadul vágtatott.
Nem győzte átkozni a láztól legyengült szervezetét, és azt kívánta,
bárcsak harminc évvel fiatalabb lenne. Akkor még úgy átugrottam volna
a mellvédet, mint egy macska, gondolta. De nem időzhet itt tovább.
Nagyon fontos volt, hogy információkat szerezzen a hídról, de mivel az
őrházat belülről bereteszelték, csak így deríthette fel a terepet. Ráadásul
önként jelentkezett felderítőnek.
A mellvédnek támaszkodva kihajolt, és lenézett a hídra. Hallotta a
híd boltívei alatt kavargó víz zubogását, de innen nem látott semmit a
híd utcájából, mert közvetlenül alatta a házak nyeregtetői minden
oldalról benyúltak a látóterébe. A kiugró emeletek eltakarták az utcát,
de még a víz fölé is kiszögelltek. A háztetőkön túl fáklyák halvány
fénye derengett. Thornleigh tudta, hogy ezek a hídon lévő királypártiak
fáklyái, de innen egyetlen katonát sem láthatott. Le kell másznia az
őrházról.
Kiment a tető széléig, lenézett a ház fából készült falára, és
megállapította, hogy egyetlen ablaka van. Azt is látta, hogy bár pokolian
megerőltető volt feljutnia ide, a következő lépés még több nehézséget
tartogat számára. Egy ideig lefelé kell másznia, majd be kell jutnia az
ablakon. Csak így juthat ki a hídra. A vízszintesen elrendezett durva
fahasábokból épített fal bizonyos támasztékot ad a lábának, míg eléri az
ablakot. Már ez is valami. Mély lélegzetet vett, és leereszkedett a tető
szélén.
 Az ablakon nem volt üveg. Amint lábával elérte az ablakpárkányt,
lendületet vett, berúgta a zsalukat, beugrott. Közben beütötte a csípőjét
az ablakpárkányba. Azután üggyel-bajjal talpra állt, megtapogatta sajgó
csípőjét, és egy sötét lépcsőfeljárónál találta magát. Ez a kapus helye
lehet. Hallgatózott, de semmi zaj. A ház a jelek szerint üres.
Lement a lépcsőn, majd felfedezett egy kaput, amelyről feltételezte,
hogy a híd utcájának a közepére nyílik. Kinyitotta, és látta, hogy
feltételezése helyes volt. Kilépett az utcára a kinyúló tetők alá, amelyek
az őrház tetejéről eltakarták az utca képét. Az örvénylő víz csobogását
most már közelebbről hallotta. Az utcának ez a szeglete sötétségbe
burkolózott, de kissé távolabb, északi irányban tisztán látta a királynő
katonáit kezükben fáklyákkal. Árnyékban maradt, nehogy észrevegyék.
Az utca hemzsegett a nyilakkal és puskákkal felfegyverzett
királypárti katonáktól. Mellvédjük és sisakjuk csillogott a fáklyák
fényében. Hadaró beszédüket a víz csobogása sem tudta elnyomni. A
Thornleigh irányába fordított három kisebb ágyújuk halványan fénylett.
Semmi akadály nem látszott a katonák és ő közötte, kivéve az utcának
egy feketébe borult részét, ahová már egy katona sem merészkedett be.
Vajon miért?
Thornleigh lassan és nyugodtan elindult a sötétben, szemét le sem
véve a katonákról. A választ hamarosan megtalálta, amikor a jobb lába
valami gödör széléhez ért. Éppen időben állt meg. Előtte egy fekete
szakadék tátongott. Most értette meg, hogy miért. A csónakoknak
fenntartott felvonóhidat és a hetedik boltívet leszerelték, és a híd északi,
valamint déli része között csak ez a szűk völgy maradt, és a lent
háborgó víz.

– Thomas, ez öngyilkosság! − George Cobham hadnagy, Wyatt

rokona tette azt a kijelentést, miközben elhúzott a torka előtt egy
képzeletbeli kést. Ez volt a végszó a Wyatt és tisztjei közötti
megbeszélésen, amelyet Wyatt szobájában tartottak a Southwarkon, a
valaha jobb napokat látott Tabard fogadóban. Thornleigh londoni hídról
hozott információi alapján a támadás lehetőségét vitatták meg. Aztán
Wyatt megköszönte a jelenlétüket és elbocsátotta őket, de Thornleigh-t
visszatartotta.
Amíg a tisztek kiszállingóztak Wyatt szobájából, Thornleigh a
parancsnok arcát tanulmányozta, és várt. Most találkozott először
Wyatt-tel személyesen. Amikor a hidat felderítette, Cobhamnél
jelentkezett önkéntesnek.
Nem Cobham volt az imént az egyetlen, aki ilyen szenvedélyesen
szólalt fel a tisztek megbeszélésén.
– Frontális támadás szóba sem jöhet − jelentette ki Thomas
Culpepper is.
Henry Vane is egyetértett.
– Még ha sikerülne is elegendő deszkát felvinnünk a szakadék
áthidalásához, lelőnének az ágyúikkal.
– Ez igaz, uram − állapította meg Anthony Norton. − Ágyúcsövek
merednének ránk a Towerből, és a hídon is ágyúk néznének velünk
farkasszemet.
– Átkaroló hadműveletre pedig nincs lehetőség − hívta fel a
parancsnok figyelmét Culpepper.
– Thomas, ez öngyilkosság!
Az aggódó tisztek elhagyták a szobát. Wyatt elgondolkodva az
asztalhoz lépett, és egy cserépkorsóból kitöltött két kupa sört. Az
egyiket átnyújtotta Thornleigh-nak, aztán nehézkesen leült az ágy
szélére. Kifürkészhetetlen arccal maga elé meredt, mintha Thornleigh
ott sem lenne. A szomszéd szobában egy csecsemő sírt, amitől úgy tűnt,
kissé megenyhültek Wyatt vonásai. Keserűen rámosolygott Thornleigh-
ra.
– Tizenhét évesen nősültem. Öt gyerekem van: három lány és két fiú.
− Kihörpintette sörét, majd csendesen megjegyezte: − George fiam az
örökösöm.
Thornleigh az utolsó sörcseppeket bámulta a kupája alján, és a saját
gyerekeire gondolt. Odakintről a híd lábához siető és őrségváltásra
készülő katonák csizmájának kopogása hallatszott. Miután elhaladtak és
újra csend lett, távoli harangszó hallatszott Londonból.
– Szóval leszedték a felvonóhidat − mondta Wyatt elmerengve. Úgy
tűnt, hogy mérges magára, amiért ezt nem látta előre, de Thornleigh
kihallotta belőle az elismerést is, amiért az ellenségnek eszébe jutott ez
az okos ötlet.
– Valószínűleg el is cipelték onnan − jegyezte meg Thornleigh.
Wyatt felhorkant.
 – Harminc év alatt most fordult elő először, hogy azt az istenverte
hidat elmozdították.
– Inkább negyvenöt éve − helyesbített Thornleigh. − Már
gyerekkoromban is használták a hidat: amikor felemelték, a hajók
átjuthattak Queenhithe-be. Ekkor Queenhithe olyan forgalmas volt, mint
most Billingsgate kikötője. De néhány évtizede már csak bárkák és
ladikok mentek át alatta. − Szerette volna megnyugtatni a nála fiatalabb
férfit. − A legtöbb ember már meg is feledkezett arról, hogy az a
felvonóhíd létezik. Nem véletlen, hogy önnek sem jutott eszébe.
Wyatt felállt, felemelte a kupáját, és újra sört töltött magának.
– Ismeri a hajókat, ugye? − kérdezte, és Thornleigh kupáját is
teletöltötte.
– Van egypár hajóm.
Wyatt megújult elismeréssel nézett rá.
– Vagyonos ember, látom. Gondolkodtam is azon, vajon milyen lehet
Isabel családja.
Thornleigh meghökkent.
– Isabel?
Wyatt meglepetten pislogott.
– Nem tudta?
– Az isten szerelmére, mit kellene tudnom? Már majdnem egy hete
nem láttam a lányom.
– De már azelőtt is… Te jó ég, ön tényleg nem tudja. Nos,
elárulhatom, hogy ő az én szemem és fülem Londonban. Üzeneteket
közvetít köztem és a francia követ között, ezenkívül a londoni
támogatóinkról hoz információkat. Csupa értékes információt. −
Tekintete az ablakra vándorolt. − Valójában − mondta halkan − most
jobban rá vagyok utalva, mint bármikor. Lassan már csak a londoniaktól
remélhetünk segítséget.
Wyatt az ablakhoz lépett.
Thornleigh-t alaposan fejbe kólintotta, amit hallott.
Wyatt kibámult a piszkos utcára, ahonnan az előbb elvonultak a
katonái, csak a tócsák maradtak. Szállingózni kezdett a hő, és pelyhei
úgy kavarogtak a szeszélyes szélben, mintha parányi elveszett lelkek
lennének. Amikor megszólalt, a hangja hideg volt, mint kint az éjszaka.
– Már nem sokáig várhatok a franciák segítségére. És csak az a
háromezer emberem van, aki még Rochesterben csatlakozott hozzám. −
Mély lélegzetet vett, mintha ebből akarna erőt meríteni. − De London
még eldöntheti a játszmát. Ha London a felkelés élére áll, az ország
követni fogja.
Thornleigh alig figyelt rá.
– Mikor látta őt utoljára?
– Micsoda?
– A lányomat.
– Ó, hát épp most volt itt. Egy órája ment el.
– Mivel?
– Csónakkal. Evezett.
– Egyedül? Hagyta, hogy egyedül menjen vissza?
– Egyedül jobbak az esélyei, mintha elkapnák a katonáimmal.
– Az esélyei? Úristen, hiszen ő még gyerek! − Thornleigh az asztalra
vágta a kupáját, elindult az ajtó felé, és a bajusza alatt ezt morogta: −
Gazember.
– Thornleigh − Wyatt szigorú hangja megállította az ajtóban. − Nem
ismeri a tulajdon ivadékát. Nagyon bátor lány.
Kiment az ajtón, miközben a fülében csengtek ezek a szavak. Carlos
gyakorlatilag ugyanezt mondta neki.

31.
A FENYEGETÉS

– Merre járt, Isabel? − Edward Sydenham rögtön elébe szaladt,

ahogy kinyitotta a nappali ajtaját. Két tucat, csoportokban álldogáló
férfi szeme szegeződött rá, amint belépett, de mihelyt látták, hogy csak
egy nő jött be, tovább folytatták a beszélgetést. Katonai egyenruhájuk
éles ellentétben állt Sydenham elegáns nappalijával, a kifinomult
flamand faliszőnyegekkel és a pazarul festett üvegablakokkal.
Sydenham suttogóra fogta hangját. − A szolgáim mondták, hogy egész
reggel távol volt. Már kezdtem idegeskedni.
– Eszembe jutott apámnak egy másik barátja is, egy öreg tengerész.
Elmentem hozzá.
 – És tud valamit az apjáról?
Isabel megrázta a fejét, de félt, hogy az arca elárulja, hogy hazudik.
Valójában éppen De Noilles követ szállásáról jött, ahol átadta Wyatt
sürgős, Ludgate-ről szóló üzenetét. Az előző este már nem tudott volna
eljutni hozzá. Nagy nehezen lerázta az őt üldöző katonákat: egy órán át
bujkált az istállóban. Azután egész úton vigyáznia kellett, nehogy a
polgárokat ellenőrző őrjárat észrevegye, majd pedig amikor Sydenham
házába ért, máris rohant a szobájába, mivel rögtön utána Sydenham is
hazaért a Whitehallból. Ma pedig már korán reggel elment.
– Ez meg mi? Kedvesem, ön megsérült. − A férfi lesegítette a
kabátját, de neki közben nem volt arra ideje, hogy legyűrje az ingujját,
és elrejtse a csuklóján lévő kötést.
– Ó, semmiség az egész, uram. Ma reggel egy kissé türelmetlenül
szóltam oda az istállófiúnak, hogy nyergelje fel a lovat. Ettől a ló is
ideges lett és megharapott. − Erőltetetten nevetett. − Kellett nekem úgy
rohanni!
A férfi gyengéden kezébe vette a karját, és aggódva vette szemügyre
a kötést, majd végigszaladt a keze Isabel alkarján, a ruhaujja alatt. A
lány megmerevedett, és visszahúzta a kezét. Látszott, hogy ez
rosszulesik Sydenhamnek. Isabel rögtön meg is bánta, de nem tehetett
róla, a férfi hosszú, hideg ujjaitól ösztönös irtózás fogta el. Nem kellett
volna ilyen kicsiségen fennakadnia, amikor olyan sokat segít neki az
apja felkutatásában, és minden kényelemmel ellátja a házában,
miközben ő még kémkedik is ellene.
– Köszönöm az aggodalmát, Sir Edward − mondta őszintén −, de ez
a seb tényleg semmiség. − Végigpillantva a nappaliban összegyűlt
férfiakon, a szeme megakadt a magas és gőgös John Grenville-en, aki
gyűlölettől összehúzott szemmel viszonozta pillantását. Nem is csoda,
hiszen az apját az ő apja ölte meg. Úgy tett, mintha nem is látná, és
megkérdezte Sydenhamet: − Újabb találkozó?
A férfi bizalmas hangnemben közölte: − Igen. A királynő
parancsnokai és még sokan mások. Jöjjön, hadd vezessem át a nappalin.
John Grenville is itt van, amint látja. Tudja, ő és Frances az ön jelenlétét
itt… eléggé érthetetlennek tartják.
– Köszönöm a kedvességét, uram.
Kezét a lány dereka mögé csúsztatta, és átvezette őt a nappalin,
miközben Isabel érezte magán a férfiak szigorú, türelmetlen pillantását.
A jelenlévők közül felismerte a széles állú Lord Howardot, valamint az
ideges polgármestert, Sir Thomas White-ot, aki nyugtalanul járkált fel-
alá. A többi mind középkorú, bár hasonlóan zord tekintetű férfi volt,
akik keménységüknek, ravaszságuknak vagy mindkettőnek
köszönhetően három király erőszakos uralma alatt is meg tudták őrizni
földjüket és hatalmukat. Isabel arra tippelt, hogy a sima bőrű, hosszú,
szőke tincses fiatalember Devon grófja, Lord Courtenay lehet. Sárga
szaténfelöltőjével kilógott ezek közül a keménykötésű, katonás lordok
közül, és igencsak piperkőc hírében állt. Hogy kik a többiek, azt csak
találgatni lehetett volna, de biztos volt benne, hogy Pembroke grófja
sem hiányzott a társaságból, akárcsak Lord Abergavenny, Lord Clinton
és Sir John Brydges, a Tower parancsnoka −, a királynő nagy hatalmú
szolgái.
Amikor áthaladtak a nappalin, Sydenham ezt súgta a fülébe: −
Bocsásson meg a mogorva hangulat miatt. Abergavenny egyik
kapitányát várjuk, aki beszivárgott Wyatt táborába. A fickónak már
régen ide kellett volna érnie. A parancsnokok ezért idegesek egy kissé.
Isabel megkönnyebbült, amikor kiértek a nappaliból, és maga mögött
hagyhatta a bosszús tekinteteket. Kimerült volt a tegnap esti borzalmas
kalandtól a folyón és a De Noilles-jal folytatott reggeli megbeszéléstől.
Semmi másra nem vágyott, mint néhány órányi pihentető alvásra fenn a
szobájában. Ám pihenésről egyelőre szó sem lehetett. Most az a feladat
várt rá, hogy a zenészek karzata mögötti kukucskáló lyukon át kilesse a
parancsnokok tanácskozását.
Ám ekkor súlyos léptek dübörgése hallatszott a nappali túlsó
végéből, és kinyílt az ajtó.
– Már éppen ideje volt, hogy megjöjjön − kelt ki magából
Abergavenny. − Uraim, ő Valverde, akinek sikerült bejutnia Wyatt
dartfordi táborába. Mindjárt jelentést tesz, utána nyugodtan kérdezzenek
tőle bármit.
Isabel megfordult. Carlos megállt az ajtóban két fiatal hadnaggyal.
Meglátta Isabelt, és tekintete összekapcsolódott a lányéval.
Sydenham dermedten állt a lány mellett.
– Az a spanyol kutya.
Carlos hirtelen felkiáltott: − Áruló van köztünk!
 A parancsnokok meglepetten néztek.
– Hát ez meg mi? − kérdezte Lord Howard. − Miféle áruló?
Carlos Sydenhamre mutatott.
– Ő. Egy lázadó lányát fogadta be a házába.
– Ezt a nőt? − kérdezte Abergavenny megrökönyödve.
– Arcátlanság! − kiáltotta Sydenham.
– Mit jelentsen ez? − kérdezte a polgármester.
Carlos előrántotta kardját.
– Wyatt táborában láttam Richard Thornleigh-t, a keresett árulót. −
Kardjával Isabelre mutatott. − Ez itt a lánya.
Isabel szóhoz sem jutott a döbbenettől. John Grenville faggatni
kezdte Carlost: − Látta Richard Thornleigh-t Wyatt-tel?
– Nemcsak hogy láttam, de beszéltem is vele. − Carlos mogorván
Isabelre meredt, majd hangosan és tisztán érthetően folytatta: − Azt
mondta nekem, hogy segíteni fog Wyattnek megtámadni Londont. Azt
is mondta az áruló, hogy a frontvonalban lesz. − Kardja hegyével Isabel
és Sydenham közé bökött. − Ez a nő a lánya, ez a szélhámos pedig a
támogatója! Ő is áruló!
Isabel lába teljesen elgyengült, Sydenham pedig sóbálvánnyá
dermedt, annyira elképedt. A parancsnokok ordítva kérdezgették
Carlost, Sydenhamet és egymást. Teljes zűrzavar uralkodott.
Carlos nem tétovázott. Magához intette a két hadnagyot, akikkel
érkezett, és vállával Sydenham felé bökött: − Vigyék el! − A fiatal
katonákon látszott, hogy nem szívesen tartóztatnak le egy ilyen magas
rangú urat, de engedelmességgel tartoztak Carlosnak, ezért elindultak
Sydenham felé.
– A nőt is − rendelkezett Carlos. − Ki kell hallgatnunk. − Isabel felé
lépett. Isabel minden porcikájával arra vágyott, hogy elmeneküljön
innen, de ha megtenné, azzal a bűnösségét igazolná. Remegett, de nem
mozdult.
– Abergavenny! − kiáltotta Sydenham felháborodva, amikor Carlos
és két hadnagya odalépett hozzá és Isabelhez. − Ez teljes képtelenség!
Ez a férfi egy börtönszökevény!
Carlos arcát Sydenham arca elé tolta.
– Már nem − mondta, dühösen elővillantva a fogait. − Kegyelmet
kaptam.
 Sydenham hátratántorodott egy lépést, a két hadnagy pedig
megragadta. A parancsnokok meglepetten néztek.
– Abergavenny! − tiltakozott ismét Sydenham, ám Carlos ügyet sem
vetett rá. Isabelt nézte, közben eltette a kardját, hogy meg tudja fogni a
lányt. Megragadta a kezét és intett az embereinek. − Gyerünk!
A két hadnagy Sydenhamet tolta maga előtt, Carlos pedig Isabelt. A
letartóztatás olyan gyorsan történt, hogy a parancsnokok csak álltak, és
tátott szájjal bámultak. Mire Carlos hadnagyai üggyel-bajjal átlökdösték
Sydenhamet a tömegen, Carlos már a kijárathoz ért Isabellel.
Carlos belökte a nappali ajtaját mögöttük, és a bejárati ajtóhoz
vonszolta Isabelt. Mire kinyitotta, Isabelnek sikerült kiszabadulnia a
szorításából, és visszafordult a nappali felé. Carlos elkapta a könyökét,
maga elé rántotta a lányt, és a falhoz nyomta. − Figyeljen ide! − suttogta
rekedten. Isabel érezte, a férfi arra számít, hogy újra megpróbálja
kirángatni magát a kezéből, ezért inkább elengedte magát, és lerogyott a
földre. Négykézláb elmászott mellőle, és már készült felállni és
visszafutni a nappaliba.
Ám a férfi gyorsabb volt. Belemarkolt a ruhájába a lapockái között,
és vonszolni kezdte a földön, majd felültette és a falhoz szorította.
Mivel minden szuszt kinyomott belőle, a lány tehetetlenül
visszahuppant, mint egy bábu. Carlos letérdelt, és két lábával átfogta a
lány lábát, hogy ne tudjon felállni. A vállát a falhoz nyomta, az arca
közel került a lány arcához. Egymásra bámultak, és erősen ziháltak
mindketten.
Hallották, amint a nappaliban Sydenham dühtől tajtékozva ráordít a
hadnagyokra: − Engedjenek el, maguk idióták!
– Álljanak meg − üvöltötte Abergavenny. − Engedjék Sir Edwardot
szabadon!
Carlos szeme nyugtalanul rebbent a nappalira, majd vissza Isabelre.−
Velem kell jönnie − mondta. − Sydenham…
Isabel szembeköpte.
A férfi szemében valami furcsa láng lobbant, Isabel egy pillanatra
arra gondolt, hogy Carlos most vagy megüti, vagy megcsókolja. De
egyiket sem tette. Isabel nyálával az arcán megpróbálta őt talpra
ráncigálni. Isabel ellenállt. − Megölte, igaz? − kiabálta.
– Nem. Álljon fel.
 – Akkor hazudott! Nem is találkozott vele, mert ha találkozott volna,
megölte volna.
– Igenis találkoztam vele. Hallgasson rám! Nem maradhat Sydenham
házában.
A nappali ajtaja kivágódott.
– Valverde! − üvöltötte Abergavenny elborzadva. − Engedje el a
hölgyet! Nem lehet letartóztatni az apja bűneiért. Engedje szabadon!
Az emberek kitódultak az előszobába. Abergavenny és Howard
ellökdösték Carlost Isabeltől.
– Ez a férfi őrült! − kiáltotta Sydenham, miközben Isabelhez szaladt,
és felsegítette. A lány azonban elveszítette egyensúlyát, ezért átfogta
Sydenham nyakát. Sydenham pedig a lány dereka köré fonta a kezét.
Carlos vadul rárontott Sydenhamre, három férfi is alig tudta
megfékezni.
Sydenham arrébb irányította Isabelt, nehogy újra Carlos kezei közé
kerüljön. Amint visszakísérte a nappaliba, a lány a válla fölött
hátrapillantott Carlosra, aki toporzékolt a dühtől.

Aznap este Edward Sydenham és John Grenville a Temze utca szélén

állva várakozott, hogy az ott elvonuló katonáikat ellenőrizzék. Edward
még mindig nem tért magához Valverde vad támadásától. Azt kívánta,
bárcsak a Temzébe lökhetné a spanyolt, de az sajnos időközben
Abergavenny kedvenc katonája lett, így Edward egy ujjal sem
nyúlhatott hozzá. Edward és John a londoni hídhoz készültek, hogy
ellenőrizzék a védelmi erőket. Edwardnak semmi kedve nem volt
eljönni, de John ragaszkodott hozzá, és persze a Grenville család új
fejének nem mert ellentmondani. John türelmetlenül figyelte az
elvonuló katonákat − neki is mehetnékje volt már és így szólt
Edwardhoz: − A Thornleigh lány hogyan sebesült meg?
– Az nem sebesülés, John. A lova harapta meg.
A csapat elhaladt, a fáklyáik lángját meglengette az esti szél. John
visszalépett az útra, Edward pedig követte.
– A lova? − kérdezte John gyanakodva. − Biztos vagy benne? Ott
voltál, amikor ez történt?
– Nem. Miért kérded?
John megfogta Edward könyökét, és megállította.
 – Tegnap este a hídon voltam az íjászaimmal, és Giles Sturridge, a
kapitányom rálőtt egy csónakra, amely az Old Swan-lépcsőkhöz tartott
nagy sebességgel. Sötét volt, de Sturridge úgy látta, hogy eltalálta a
csónakos karját.
– Na és?
– Egy nő volt az.
Edward bosszús arcot vágott.
– És ezzel mit akarsz mondani?
– Lehet, hogy a Thornleigh lány Wyatt kémje.
Edward felsóhajtott.
– John, én tudom, hogy ti Francesszel a pokolba kívánjátok a lányt.
És isten a megmondhatója, mekkora nyomás nehezedik
mindannyiunkra. De nem gondolod, hogy egy kicsit túlzás őt is
árulónak beállítanod?
– Az apja pedig az. És ráadásul még gyilkos is.
– Persze, tudom. De hidd el, semmi más nem érdekli, csak az, hogy
megtalálja az apját. Annyira eszelősen keresi, hogy szinte észre sem
veszi, mi folyik körülötte, nemhogy még bele is ártsa magát a felkelők
hősködésébe.
John ismét elindult előre, de látszott rajta, hogy nem változott meg a
véleménye. Edward mögötte lépkedett. Közben megszólaltak a
harangok: kilenc óra volt, a kijárási tilalom kezdete. Már majdnem a híd
lábánál jártak, amikor John megszólalt: − Most, hogy már tudjuk, hol
van Thornleigh, semmi szükség arra, hogy a lány továbbra is nálad
lakjon. Már semmi haszna számodra. Mondd meg neki, hogy menjen el.
− Rosszallóan Edwardra nézett, és így folytatta: − És üzend meg
Francesnek, hogy elküldted.
Edwardnak nem tetszett, hogy így megdorgálják. Nyilvánvaló, hogy
Frances műve az egész. Biztosan panaszkodott a bátyjának.
– Hát persze − mormogta.
– Egyébként figyeltetni fogom a Thornleigh lányt − folytatta John. −
Akár holnap estére kiderülhet, hogy tényleg benne van-e a dologban.
– Miért holnap estére?
– Wyatt valószínűleg nem tud átkelni a hídon. Ahhoz, hogy átvigye a
seregét, egy hajóflottára lenne szüksége, ami szintén lehetetlenség.
Ezért Pembroke biztos abban, hogy a folyó mentén felvonul a seregével
Kingstonig, és ott kel át. Ebben az esetben a Newgate-en vagy a
Ludgate-en keresztül jön be Londonba. És valószínűleg holnap indul.
Edwardot hirtelen elfogta a félelem. Csak most tudatosult benne,
hogy valóban harcra kerül sor. Arra pedig végképp nem gondolt, hogy
ilyen hamar. Éppen meg akart szólalni, amikor lövés hallatszott a hídról.
– Gyerünk! − sürgette John, és előresietett, Edward pedig
kedvetlenül utána baktatott.
Amikor a hídhoz értek, látták, hogy tele van katonákkal, legalább
kétszázan tülekedtek a szűk kis utcán íjakkal, puskákkal és fáklyákkal
felszerelkezve. John lökdösődve nyomult előre a tömegben, Edwarddal
a sarkában. Amikor a szakadékhoz vezető út feléhez értek, egy fáklyás
hadnagy jött szembe. − A mieink lőttek szakállas puskával − jelentette
Johnnak.
– Miért? Csak nem támadnak Wyatték? − kérdezte John, miközben
folytatta útját a felvonóhíd helyén maradt szakadék felé.
– Nem, uram − válaszolta a hadnagy, és ő is csatlakozott hozzájuk. −
Úgy néz ki, hogy valami vadember is beállt Wyattékhez.
Odaértek Lord Howardhoz, aki előtt öt lövész sorakozott fel a
szakadék szélén, puskájukat tartóállvány támasztotta alá. A
puskacsövek fölött salétrommal átitatott, hosszú, összetekert kanócok
füstöltek, miközben a lövészek parancsra vártak. Edward bepréselte
magát két ágyú közé, de közben vigyázott, nehogy hozzáérjen a hideg
fegyverekhez.
Lord Howard megfordult.
– Á, Grenville, Sydenham. Maguk szerint mi ez? − A szakadék
túloldalára mutatott. − Az a fickó ott úgy ugrabugrál, mint egy őrült
majom.
Edward szemét marta a puskákból jövő kénes füst, miközben
átkémlelt a szakadékon. A híd elhagyatott házai semmilyen életjelet
nem mutattak, ám a szakadék közelében, az egyik ház lapos tetején egy
magányos alak állt, a sötétben csak a körvonalait lehetett kivenni.
Lord Howard mogorván megjegyezte: − Micsoda egy félkegyelmű.
És még fegyvere sincs.
Grenville mosolyogva bólintott: − Mit gondol, Sydenham? Non
compos mentis?
Az árnyalak egyszer csak kiállt a tető szélére.
 – Sydenham! − üvöltötte, mintha az egész várost ki akarná hívni
maga ellen. − Nemsokára felkeresem! Mindent tudok magáról!
A királynő katonái érdeklődéssel méregették Edwardot. A félelem
ágyúgolyóként robbant bele Edward gyomrába.
– Csak nem Thornleigh az?
A tetőn álló alak Öklét az ég felé lendítette, és vadul ezt kiáltotta: −
Nemsokára elmegyek magához! Megölöm!

Már majdnem éjfélt ütött az óra, amikor Edward házának saját

kápolnájában térdepelt a Szűz Máriát ábrázoló oltár előtt. John mellette
térdelt. Miután eljöttek a londoni hídtól, John komoly arccal azt kérte,
hogy térjenek be egy pillanatra Edward kápolnájába, és imádkozzanak a
Szent Szűzhöz, hogy segítse meg őket a küszöbönálló csatában.
Edward gyakorlatilag soha nem járt imádkozni ebbe a szűk, sötét
lyukba. Utálta azokat a nyomasztó, tölgyfa lemezekkel borított falakat, a
szenvelgő Madonnát, a halottsápadt viaszgyertyákat az oltáron, de
mindennél jobban utálta a sírokra emlékeztető levegőtlen csendet.
Lopva Johnra pillantott. John behunyt szemmel, összekulcsolt kézzel
térdelt, ajkai halk imát mormoltak.
Edward semmi másra nem tudott gondolni, csak Thornleigh
fenyegetésére. − Mindent tudok magáról! − kiáltotta. Ettől ismét
borzongás futott végig a hátán. Thornleigh őt vádolja azért, mert
Grenville rátámadt a feleségére. Minden kiderült. Thornleigh hamarosan
megjelenik nála, és megöli.
Mit kellene tennie? Ó, Krisztus, mit tegyen?
Megpróbált gondolkodni, de úgy érezte, mintha minden levegő
eltávozott volna a parányi kápolnából, látta, hogy a gyertya csöpögve ég
ebben a légüres térben. Úgy érezte, hogy a tüdeje kezd összeroskadni…
mintha koporsóban lenne. Szíve zakatolva verdeste a bordáit. Ökölbe
szorította a kezét, és körmeit a tenyerébe mélyesztette, hátha így vissza
tud térni a valóságba. Arra kényszerítette magát, hogy csak a valóságos
dolgokat lássa és hallja. A Madonna változatlanul szenvedő tekintettel
nézett le rá. John még mindig az ostoba imáját zümmögte. Istenem,
most koncentrálnom kell, gondolta, és próbálta megfékezni dübörgő
szívét. Vizsgáld meg a problémát. Találj ki valami megoldást.
Gondolkodj!
 Mit is mondott John a visszafelé vezető úton? Edwardot annyira
lesújtotta Thornleigh fenyegetése, hogy akkor alig tudott Johnra
figyelni. De most már kezdtek derengeni a szavai. Valamit mondott a
Ludgate-ről és a Newgate-ről, és Grenville íjászairól. Igen, ez az. A
felkelők a két nyugati kapu valamelyikénél támadnak. És ha így
történik, gondolta Edward, Thornleigh is köztük lesz. Mégpedig az első
sorban, a spanyol ezt mondta. A harcnak még a gondolatától is
háborogni kezdett a gyomra − szinte maga előtt látta Thornleigh-t,
amint dühöngve ráront egy véres karddal −, de kényszerítette magát
arra, hogy elképzelje a jelenetet.
Valami megoldást kell találnia. Kell legyen valami kiút.

Isabel egy bársonypárnával kibélelt széken üldögélt hálószobájának

ablaka mellett, és a Sydenham kertjében álló barackfák kopár ágait
bámulta, amelyek úgy meredtek az esti égbolt felé, mint egy csontváz
kezének megannyi fekete, csontos ujja. A szobában égő illatos gyertyák
finom fényt árasztottak, a kályhából pedig a meleg kellemes hullámai
terjedtek felé, Isabel mégis fázott. Még mindig nem tért magához Carlos
támadásától és furcsa kijelentéseitől. Attól különösen megdöbbent, hogy
apja csatlakozott Wyatt seregéhez.
Lenézett az anyja könyvére, amelyet az ölében tartott. Úgy látszik, a
szülei jelleme még mindig tartogat meglepetéseket a számára.
Belelapozott a könyvbe, és eszébe jutott Legge mester, amikor arról
beszélt, hogy ez a könyv megváltoztatta az anyja életét. De vajon
miként változtatta meg? Újra neheztelni kezdett a szüleire, amiért
titkolóztak előtte. Legge mester titkos utazásokról, eretnekégetésekről,
mentőakciókról, rejtelmes könyvekről beszélt.
Ahogy felütötte a könyvet, a címoldalon nyílt ki. A gyönyörű kék
veronikavirág mintha enyhe rosszallást sugározna rá. Nem tudott olyan
jól latinul, mint az anyja, de a rövid szöveget átfutva annyit megértett,
hogy a lélek halhatatlansága talán csak az emberek fantáziájában
létezik. Valóban eretnekség ilyet állítani, Isabel mégsem borzadt el tőle.
Úgy érezte, a földön annyi a természetes szépség és értelem, hogy
felesleges a halál utáni életről álmodozni. És ez közelebb hozta őt az
anyjához; közelebb, mint a vérrokonság kötelékei. Ez már szellemi
rokonság, amitől egyenlőnek érezheti magát vele.
 Miért nincs róla semmi hír? Mostanra már biztosan megérkezett
Antwerpenbe, vajon miért nem küld üzenetet az ápolónő, vagy Adam?
Vajon azért, mert az anyja nem élte túl a sebesülést? Isabel még a
gondolatától is megrémült. Nem tudta elképzelni az életét az anyja
nélkül. Olyan nő az anyja, aki nyilvánvalóan ugyanolyan komoly
veszélyekkel nézett szembe, mint Isabel, és mégis mindig legyőzte őket,
újra és újra felülkerekedett. Neki most ebbe kell belekapaszkodnia, ettől
kell útmutatást várnia. Az anyja példájától.
Ujjával végigsimította a csodálatos, kék veronikát, és szinte úgy
érezte, hogy a törékeny, erekkel átfuttatott szirmok megrebbennek az
ujja alatt. Sőt régen mintha az anyja lélegzetétől is megrebbentek volna,
amikor elsuttogta neki a régi családi történetet a szeme színéről. Így hát
édesapád lemondott az egyik szeméről azért, hogy annak gyönyörű
kékségét átadja a te szemednek. Isabel szomorú mosollyal csóválta meg
a fejét. Ilyen édes zagyvaságot… Ám gyerekkorában elhitte ezt, és
csodálta az apját, amiért ekkora áldozatot hozott érte.
Könnyek marták a szemét. Hogyan menthetné meg az apját? Carlos
támadása után először teljesen átadta magát a reménykedésnek, hiszen
Wyatt biztosan győzni fog, utána pedig újra együtt lehet végre az
apjával. A győzelemmel a királynő hatalma és Grenville-ék
bosszúvágya is szertefoszlik. Ám hamarosan kételyek kezdték gyötörni.
Carlos azt is említette, hogy apja az első sorban akar harcolni. Még ha
Wyatt győz is, a megerősített várost megrohamozó első katonákat a
legnagyobb valószínűséggel lemészárolják. Ha az apja is köztük lesz,
nem mentheti meg őt, és ez a gondolat elkeserítette.
De ugyanígy elkeserítették a Carlosszal kapcsolatos kínzó érzései is.
Tudta, hogy meg kellene vetnie a férfit, de valami egészen mást érzett,
amikor az berontott Sydenham nappalijába, és a szemük találkozott.
Feltört benne valami különös érzés. Most hevesen megrázta a fejét,
hogy elűzze a képét. Miféle romlottság bújik meg benne, amitől a teste
úgy vonzódik ehhez a férfihoz, ahogyan az esztelen napraforgó fordul a
nap felé? Hogyan érezhet így egy férfi iránt, aki minden tekintetben az
ellensége? Aki pénzért öl. Aki hangosan kikiabálta az apja tartózkodási
helyét egy olyan helyen, amely tele volt az ellenségeivel.
És valami mégsem hagyta nyugodni. Valami nem volt a helyén.
Carlost gyakorlatias embernek ismerte, aki soha nem vállalt felesleges
veszélyeket, kivéve ha nem akadt más választása, olyankor pedig
ellenállhatatlanul nyomult előre. És bár csatlakozott a királynő
seregéhez, Isabel tudta, hogy a lelkében nem érez semmiféle romantikus
hevületet az ügyük iránt. Ráadásul azt állította, hogy Lord Abergavenny
megszerezte a kegyelmet a számára, tehát ismét biztonságban érezhette
magát. Akkor mégis mit akart elérni vad vádaskodásaival ma délután?
Miért kockáztatta meg Sir Edward Sydenham letartóztatását a saját
nappalijában, Sydenham nagy hatalmú barátainak a jelenlétében? És
miért akarta őt is letartóztatni ilyen szánalmas ürüggyel? Tudhatta
volna, hogy semmi esélye elhurcoltatni onnan sem Sydenhamet, sem őt.
Akkor mégis miért próbálta meg? Miután hangosan elárulta, hogy hol
az apja, úgy tett, mintha valamiféle szörnyű dührohamban próbálná őt
elráncigálni onnan. Csakhogy amikor kivonszolta az előszobába, ő jól
látta, hogy tökéletes az önuralma, semmi zavarodottság nem látszott
rajta. Úgy tűnt, hogy mialatt dühöng és felfordulást rendez, csak
egyetlen dolog foglalkoztatta: az, hogy elvigye őt onnan. Vajon miért?
Kopogtattak az ajtón.
– Tessék.
Sydenham dugta be a fejét bocsánatkérő mosollyal, majd belépett.
Egy kelyhet tartott a kezében.
– Tudom, semmi sem kárpótolhatja azért a megpróbáltatásért, amit
ennek a barbárnak a kezei között elszenvedett − mondta, és úgy
nyújtotta felé a serleget, mint valami engesztelő ajándékot −, de
remélem, hogy egy kis forralt bor talán enyhít a zaklatottságán.
Isabel felállt, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Milyen figyelmes, uram. − Elvette tőle az ezüstkelyhet, és annak
melegségéből érezte, mennyire hideg a keze.
– Gondoltam, talán nincs ellenére a társaságom − mondta Sydenham.
A lány melletti székre mutatott − Leülhetek?
– Ó, persze − válaszolta Isabel. − Olyan szörnyű gondolatok
gyötörnek most, hogy ennél még az is jobb, ha… − Elhallgatott,
megérezte, hogy szavai sértőek lehetnek.
A férfi mosolygott.
– Nos, ha most a gyötrő gondolatai miatt nem is vágyik a
társaságomra, nekem már az is elég, ha elviseli. − Elnevette magát egy
pillanatra, de Isabel látta, hogy a jókedve erőltetett, és hogy távolról sem
érzi jól magát. Intett neki, hogy igyon. − Kóstolja meg − unszolta.
Isabel beleszürcsölt a meleg borba, amelynek egzotikus, fűszeres
aromája szétáradt a szájában.
– Ízlik?
– Nagyon finom.
– Csalánnal, gyömbérrel és szegfűszeggel ízesített vörösbor. Frances
valahogy így magyarázta. Karácsonykor küldött nekem egy hordóval
belőle. Én nagyon szeretem. − Szórakozottan hozzátette: − Frances
mesterien ért a fűszerezéshez.
Kezébe vette Isabel anyjának a könyvét, lustán ránézett, de látszott
rajta, hogy a gondolatai máshol járnak. Le is tette a könyvet.
– Isabel − mondta. − Azért jöttem, hogy töredelmesen bocsánatot
kérjek öntől. − A hangjában szomorúság bujkált. − Kudarcot vallottam
az apja felkutatásában. − Megrázta a fejét. − Ez hihetetlen. Ki gondolta
volna, hogy beáll a lázadók közé? És e szerint a szörnyű spanyol szerint
a frontvonal legelső sorában akar harcolni. − Gyors, éles pillantást vetett
a lányra. − Mit gondol erről a kijelentéséről?
Isabelnek nem voltak kétségei.
– Azt hiszem, igaz lehet.
A férfi gondterhelt arccal bólintott.
– Én is.
Isabel úgy látta, mintha remegés futott volna át rajta.
– De − folytatta − talán még meg lehetne mentenünk. Ám ne felejtse
el, ez csak egy esély. Egy halvány lehetőség.
– Igen? − Isabel éppen azon gondolkodott, hogyan juthatna el az
apjához Southwarkba, és hogyan beszélhetné rá, hogy lépjen ki Wyatt
seregéből még a londoni támadás előtt. Végtére is egy félszemű ember
nem lehet olyan hasznos egy seregnek. De nem tudott semmit
kigondolni arra, hogyan érhetné el. A londoni hidat ellepték a királypárti
katonák, a királynő parancsára az összes hajót az északi parton kötötték
ki, és az összes kikötőt őrszemek ellenőrizték. A város teljesen el volt
vágva Southwarktól.
– A helyzet elég kilátástalan − mondta Sydenham, mintha olvasna a
gondolataiban. − Kiötlöttem azonban egy tervet, amely Pembroke
grófjának azon a feltevésén alapul, hogy Wyatt Ludgate-nél vagy
Newgate-nél fog támadást indítani.
 Isabelt elfogta a félelem annak láttán, hogy a királypártiak ilyen
gyorsan kitalálták Wyatt stratégiáját. Talán nem volt olyan nehéz, mivel
nincsenek más lehetőségek. Legalább azt nem tudják, hogy Wyatt
Ludgate mellett döntött. Mindenesetre most leginkább az apja sorsa
foglalkoztatta. Vajon helyes ez, amikor Wyatt és vele együtt sok más
katona kockára teszi az életét? Most ismét összecsaptak benne
egymásnak ellentmondó kötelezettségei. Ám Wyattnek most már
biztosan nincs szüksége rá. A franciák hamarosan megérkeznek − De
Noilles szerint bármelyik pillanatban −, és a Peckham vezetése alatt álló
londoni felmentő sereg kitárja majd a Ludgate-et, és csatlakozik Wyatt
csapatához. Ő már itt nem sokat tud tenni. De az apját talán még
megmentheti.
Arra várt, hogy Sydenham megmondja, hogyan. A kályhában egy
széndarab szikrákat szórva pattogott. Az utcán egy kutya úgy vonyított,
mint egy farkas.
– Ennek megfelelően − folytatta Sydenham − erőinket a nyugati
kapukra összpontosítjuk. John Grenville azt a parancsot kapta, hogy a
két kapu közelében várakozzon az íjászokkal, így gyorsan el tud jutni
ahhoz a kapuhoz, amelyen keresztül Wyatt támad. Az íjászok a kapukon
belül a legközelebbi épületek tetején állnak majd lesben, és az lesz a
feladatuk, hogy a kapun áttörő összes lázadóra rálőjenek. Nem vagyok
katona, de még én is látom, hogy a kapuk szűk áteresztőképessége miatt
az íjászok helyzetüknél fogva igencsak verhetetlen erőfölényben
lesznek. És Grenville íjászai a legjobbak egész Angliában. Egyetlen
lázadó sem élheti túl a nyakába zúduló nyílzáport.
Isabel összerezzent, mert eszébe jutott az apja, Wyatt és a vele
harcoló katonák.
– Na mármost − mondta Sydenham komolyan −, a következő a
javaslatom. Meg fogom győzni Grenville íjászait, hogy óvják meg az
apja életét. Bár rálőnek majd az összes többi lázadóra, aki átteszi a lábát
a kapun, Thornleigh ép bőrrel fog átsétálni.
Isabel hitetlenkedve pislogott.
– Meggyőzi őket?
A férfi elmosolyodott. − Tudja, elég gazdag vagyok, el tudom érni,
hogy megérje nekik megtenni ezt a szívességet. És senki sem fogja
megtudni. Miközben az íjászok lövöldöznek a felkelőkre, ugyan ki veszi
majd észre, hogy az egyiket kihagyják. − Eltűnt a mosoly az arcáról. −
Ez a terv némi reménységre ad okot, ez minden. Nem hárítja el az
összes veszélyt az apja feje fölül. Pembroke serege a kapukon kívül fog
állomásozni, és értük nem mernék felelősséget vállalni. De ha Wyatt
áttör valamelyik kapun − ami nagyon valószínű −, az íjászok
vigyázhatnak Thornleigh életére. Aztán pedig, ha elértük az apját,
együtt kievezhetnek Van Borselen hajójára, és elhagyhatják az országot.
Isabel lélegzet-visszafojtva hallgatta. Csodálattal teli hangon
kérdezte: − És mindezt megtenné értünk?
A férfi megfogta a kezét. − Már olyan messze eljutottunk együtt a
megbékélés útján. Miért is rettennék vissza az utolsó pillanatban?
Isabel majdnem összerezzent a férfi hideg kezének érintésétől, de
legyőzte ellenérzését. Miért húzódozik így tőle, amikor felajánlja, hogy
megmenti az apja életét. Hirtelen ötlettől vezérelve felemelte a férfi
kezét, és az arcához szorította barátsága jeléül.
– Sir Edward − nem találok szavakat… hogyan tudom ezt valaha is
meghálálni önnek?
Edward furcsán nézett rá.
– Meghálálni? − mormogta, miközben tekintete lesiklott a lány
mellére. − Kedvesem, a családunk között dúló háború már annyi
szenvedést okozott. A béke már önmagában is elég jutalom lenne
nekem.
Isabel bólintott. Edward megérintette az arcát. Most nem ijedt meg
tőle… miért is kellene tartania egy ilyen jó baráttól?
– De mégis kérnék öntől egy szívességet − mondta.
Isabel akarata ellenére is hátrahőkölt, olyan kétértelmű volt a
megjegyzés, és a férfi tekintetében is megcsillant valami furcsa fény.
– Persze, természetesen − válaszolta Isabel eltökélten. − Mi lenne az?
– Pontos leírást kell adnom az apjáról az íjászoknak, de még sohasem
láttam őt. Elmondaná, hogy néz ki?
Isabel elmosolyodott, a férfitől való gyermekes félelme elpárolgott,
és a reménység hullámai öntötték el szívét.
– Vigyen oda az íjászokhoz − mondta lelkesen −, és elmondom
nekik, hogy néz ki.
A férfi elmosolyodott.
– Nem kell személyesen odajönnie.
 A következő nap feszültséggel teli várakozással telt el. Már több
mint száz éve nem fordult elő, hogy egy felkelőkből álló sereg ilyen
közel jött volna Londonhoz. Ám Wyatt nem indított támadást
Southwark felől. És a Tower ágyúi sem dördültek el, mivel a királyi
tanács nem akarta azzal kivívni Southwark lakóinak a haragját, hogy
rájuk lövöldöz.
London várakozott.
A Westminsterben a bírák páncélt hordtak a talárjuk alatt, amikor a
tárgyalásokat vezették. A Whitehallban a királynőnek misét celebráló
pap páncélt viselt a palástja alatt. A királynő személyes őrei szintén
páncélban, valamint lándzsával és bárddal a kezükben trappoltak be a
királynő magánlakosztályába, és ettől az udvarhölgyek ijedten és
jajveszékelve rohantak ki. Az összes londoni kaput bezárták és
bereteszelték, és mindegyiknél kétszeresére növelték az őrségben lévő
katonák számát. A város erődítménnyé vált. A királynő udvara olyan
lett, mint egy főhadiszállás.
Ám minden csendes volt. Wyatt nem mozdult.

32.
AZ ÖSSZETÖRT ÁGYÚ

Wyatt ágyúja nagyot dörrent a southwarki folyópart mellett,

hangjától a megriadt sirályok visítozva rebbentek szét a londoni híd
háztetői felett. Az ágyúgolyó felívelt a levegőbe a hajnali szitáló esőben,
aztán belecsapódott a Temze szürke vizébe. Az ágyúlövést szemtelen
ébresztőnek szánták a hídon állomásozó királyi haderő számára.
Amolyan indulás előtti fricskának. Sir Thomas Wyatt nem tudott tovább
várni. Seregével éppen elhagyni készült Southwarkot, hogy Kingston
felé vegye az irányt.
Thornleigh Wyatt katonái között állt a londoni híd lábánál, ahol
éppen befogták az öszvéreket a királynő hajójáról odakerült nagy ágyúk
elé. A sereg kisszámú lovasa a nyerget igazgatta a lován, de a többség
csak a gyalogláshoz készült elő. Egyszerre minden szem Wyattre
szegeződött, aki leugrott a lováról, és a hídőr házának elreteszelt
ajtajához lépett. Teátrális és kihívó mozdulattal felemelte kesztyűbe
bújtatott kezét, és öklével megdöngette a faajtót, majd katonáihoz
fordult: − Amikor Southwarkba érkeztünk, már kopogtam egyszer. Most
másodszorra is kopogtam, de nem engedtek be. Legközelebb London
egyik városkapuján fogok kopogni, és be is engednek majd, istenemre
mondom!
Üdvrivalgás tört ki a katonák között. Thornleigh csendben bámult a
híd túloldalán álló, az esőtől homályosan látszó város felé. Sydenham is
ott van. Sydenham, aki Honorra uszította Grenville-t, most pedig
beférkőzött Isabel bizalmába. Sydenham szép lassan mindenkit eltávolít
az útból, aki kifecsegheti a titkát.
A tüzértiszt ismét meggyújtotta az ágyú gyutacsát, és újabb ébresztőt
dörrentett. Wyatt felnyergelte a lovát, és elindult éljenző katonáival.
Hátuk mögött a felkelő nap még alig világította meg a szürke eget.

Már dél felé járt az idő, és változatlanul esett, amikor Carlos könnyű
vágtában közeledett a londoni városfaltól egy kilométerre nyugatra
fekvő St. James Field felé. Az egész reggelt azzal töltötte, hogy fel-alá
járkált a westminsteri palota egyik zsúfolt folyosóján, parancsra várva.
Eközben a parancsnokok és a királyi tanács arról civakodtak, hogy hol
állítsák fel a sereget. Carlos végül eljött a palotából. Lecsutakolta a
lovát, reggelire bekapott egy kis kenyeret sajttal, amit sörrel öblített le,
kifényesítette a kardját, majd visszatért, és ismét várakozott a folyosón.
Egyre jobban idegesítette a vezérek időhúzása és határozatlansága.
Végül Abergavenny kiviharzott a gyűlésről és egy papírdarabot nyomott
a kezébe.
– Courtenay-ben lesz a szálláshelye, Devon grófjához osztottuk be.
– Hol találom őt?
– A St. James Fielden tart gyülekezőt a többiekkel együtt. − Majd
Abergavenny mogorván hozzátette: − Devonnak szüksége lesz egy kis
segítségre.
– Wentworth hadnagy is velem jöhet?
– Azt visz magával, akit akar − közölte Abergavenny, és otthagyta.
A St. James Fieldet ellepték a lovak és az emberek. Carlos és
Wentworth íjászok, dárdavivők, szakállas puskás lövészek csoportjai
mellett ügetett el, akik ideges mozdulatokkal gyakorlatoztak az átázott
füvön. Carlos arra gondolt, hogy a szakállas puskás lövészeknek nem
sok hasznát veszik az esőben.
Az egyik hadnagy Devon csapatához irányította őket. A csapathoz
közeledve Carlos optimistább hangulatba került, mert rögtön látta, hogy
egy normális létszámú lovasszázadhoz osztották be. Az őrmester a
parancsnok felé mutatott.
– A gróf amott van, a szilfa alatt.
Carlos egy esőtől csöpögő fa irányába nézett, amely alatt a fiatal
nemes egy megtermett fehér csődör hátán ült. Devon hosszú szőke haja
szétzilálódott az esőben, és a kalapjára tűzött bordó toll ázottan konyult
le. A fiatalember a ló nyaka fölé hajolt, és megpróbálta kiszabadítani a
gyeplőt, amely a ló egyik füle köré csavarodott. Carlos otthagyta
Wentwortht és az őrmestert, és előrelovagolt. Lehúzta a kesztyűjét,
hogy ki tudja húzni a papírdarabot a mellvértje alól. Miközben
átnyújtotta a grófnak, elmondta neki, hogy a parancs szerint ide kell
beállnia kapitánynak.
– Parancs? − csattant fel Devon. − Nekem senki sem mondta. Az az
átkozott Pembroke! Még hogy főparancsnok! Nem kérek többet a
szemtelen parancsaiból, annyi biztos.
Amint mérgesen rángatta a gyeplőt, a kalapja lecsúszott és
lebukfencezett a sáros fűbe.
Carlos már majdnem visszahúzta a kesztyűjét, amikor az arca
viszketni kezdett, és már emelte a kezét, hogy megvakarja. De aztán
megállt a keze a levegőben. Éppen ott viszketett az arca, ahol Isabel
leköpte tegnap. Már-már attól félt, hogy ha megérinti azt a helyet, egy
apró lyukat talál ott, amelyet Isabel nyála égetett. Akkor is éppen úgy
érezte, mintha a lány gyűlölete forró szurokként égetné a bőrét.
Lerázta magáról ezt a gondolatot, megvakarta az arcát és felvette a
kesztyűjét. Neki itt most dolga van.
Körülnézett a mezőn. Nem messze a mezőn túl, a folyó felé, a
Whitehall-palota tornyai derengtek át a zuhogó esőn. Ezután délre
tekintett. Wyatt ebből az irányból, Kingstonból fog érkezni, és a város
felé tart. Aztán magát a mezőt figyelte meg, amely tele volt emberekkel,
lovakkal és kis ágyúkkal. Az íjászok egy része rendetlen csoportba
verődve várakozott, a lovasok közül soknak lecsúszott a nyerge a
nedves földre. Carlosnak el kellett ismernie, hogy a királynő hadereje
meglehetősen fegyelmezetlen. Ám sokan vannak − talán nyolcezren is,
összehasonlítva Wyatt háromezer katonájával. És lovassággal is
rendelkeznek.

Patakokban ömlött az eső. Wyatt katonái csendesen meneteltek,

lábuk cuppogott a sárban. Az ágyúszállító szekerek kerekei nagyokat
zöttyentek a vízzel teli kátyúkban. Az öszvérek egyedül nem is tudták
kihúzni az ágyúkat ezekből a sáros mélyedésekből, ezért néhány katona
kötelet kötött a vállára, és segített nekik, miközben derékig
összefröcskölte magát sárral. Az ágyúk így is állandóan elakadtak, csak
kínkeservesen lehetett tovább gurítani őket.
Thornleigh a pej lován ülő Wyatt mellett lépkedett, aki már szemmel
láthatóan égett a tettvágytól.
– Nagyon fontos, hogy időben odaérjünk, Thornleigh. Mégsem
várakoztathatjuk meg a londoni szövetségeseinket, nem igaz? Már
várnak ránk. Ott is olyan lesz minden, mint Rochesterben és
Southwarkban. Gondoljon csak bele, Maidstone-tól idáig semmi
ellenállásba nem ütköztünk. Igen, Anglia értünk szurkol, Thornleigh. És
még ha a franciák nem állnak is mellénk, ott vannak a londoniak.
Thornleigh meglepetten nézett fel.
– A franciák nem állnak mellénk?
Wyatt higgadtan megrázta a fejét. Lehalkította a hangját, és
Thornleigh keserűséget érzett ki belőle.
– De Noilles követ légvárakat épített. Ez minden, amink van −
mondta a körülötte vánszorgó emberekre mutatva. Ismét mosolyogni
kezdett. − De ezek bátor emberek. És a londoniak várnak minket. És
amint miénk a főváros, a vidék is gyorsan mellénk áll. Érzem, hogy így
lesz.
Thornleigh ránézett és arra gondolt, hogy Wyatt bizakodása főként
annak köszönhető, hogy végre elindultak. A tétlenség napjai nagyon
megviselték − tizenkét nap telt el azóta, hogy először emelte magasra a
zászlaját, és lázadásra buzdított. Most nagyon izgatottnak látszott:
tízpercenként visszalovagolt, hogy ellenőrizze az ágyúkat, majd leszállt
a lováról, és segített húzni a kötelet, közben pedig áradtak belőle a
bátorító szavak. Ezután az előőrshöz lovagolt, hogy ezzel is sietésre
buzdítsa a társaságot. Thornleigh erőlködve emelgette a fájós lábát a
ragacsos sárban. Arra gondolt, hogy az embereknek nagyobb szükségük
lenne pihenésre, ételre és száraz ruhára, mint a parancsnokuk lelkesítő
szavaira.
A sereg elvonszolta magát Wimbledon Common, valamint a
richmondi palotához tartozó vadkert mellett, majd délután négy óra
körül végre megérkezett a folyóparti városkába, Kingstonba. Az eső
közben nem hagyott alább. Tíz órájukba telt, míg megtették a húsz
kilométert, és megpillantották a hidat.
A kingstoni híd egy cölöpökön nyugvó, keskeny, fából készült
gyalogoshíd volt. A királypártiak körülbelül tizenhárom lábnyit
lebontottak belőle, hogy megakadályozzák Wyatték átkelését. Még
szerencse, hogy a cölöpök érintetlenül maradtak. Hirtelen arra lettek
figyelmesek, hogy körülbelül kétszáz királypárti katona áll őrséget a
hídnál, részben a híd maradványain, részben a folyó túlsó partján.
Wyatt egy percig sem habozott.
– Hozzák az ágyúkat! − adta ki a parancsot. A katonák a parancsot
követve előre tolták a nagy tengerészeti ágyúkat, megtöltötték és
céloztak. Wyatt kiadta a tűzparancsot. Az ágyúk hatalmas dörgéssel
sültek el. A hídon és a parton álló royalista katonák megfordultak és
hanyatt-homlok elmenekültek. Wyatt emberei vad ujjongásban törtek ki.
Thornleigh is elmosolyodott. Talán semmi más nem hiányzik ezeknek,
csak egy kis bátorítás.
Wyatt megparancsolta, hogy javítsák meg a hidat. Az utászok
kötélhágcsókat, pallókat és gerendákat hoztak, és a föléjük tartott
fáklyák fényénél egymáshoz erősítették őket. Amíg a munkálatok
folytak, a többieknek megengedte, hogy néhány órás pihenőt tartsanak a
városban. Thornleigh később a pallók kalapálásától elzsibbadt ujjal
kanalazott ki egy tányér zabkását az egyik helybeli özvegyasszony
kunyhójában, miközben kabátja a kályha mellett felakasztva száradt.
Holtfáradtan kuporgott a tűzhely mellé húzott széken, és belebámult a
tőzeg piros lángjába. Eszébe jutott, hogy Carlos vörös hajúnak írta le
Sydenhamet. Thornleigh most nem is tudott alvásra gondolni.
Este kilenc órára megjavították a hidat, tíz órára pedig az egész
társaság átkelt rajta. A jéghideg februári esőtől ázva a sötétben London
felé bámultak.
 Frances Grenville megrázta az alvó Mária királynő vállát.
– Hölgyem, ébredjen fel!
Bár Frances mozdulatai nagyon finomak voltak, a királynő szeme
úgy pattant fel, mintha ágyút sütöttek volna el mellette. Frances a
takarót úrnője állára húzta, és alázatosan meghajolt.
– Istennek áldott anyja, vajon már itt vannak a lázadók? − kérdezte a
királynő.
Frances vigasztalóan szorította meg a királynő kezét.
– Még nem, hölgyem − mondta, gondosan ügyelve arra, hogy a
hangja nyugodt maradjon −, a püspök úr van itt, és rajta kívül még más
urak is sürgősen beszélni óhajtanak önnel. Ideje felkelnie és felöltöznie.
– Gardiner püspök jött ide, most? − Mária királynő felemelte fejét a
párnáról, és az ajtó felé pislogott. Frances szolgálólánya, aki remegve
állt ott egy gyertyával a kezében, idegesen félrehúzódott, hogy ne
takarja el a kilátást. Az ajtóban három férfi állt, és nyugtalan pillantással
nézett be, arcukra árnyékot vetett az előszoba kandallójának a tüze.
Mögöttük katonák tömörültek, bárddal a kezükben. A rövidlátó és az
álomtól még kábult királynő értetlenül nézett feléjük, majd pillantását a
szoba túloldalán álló rézórára, a császár ajándékára vetette. Hajnali
három óra volt.
– Felség, minden elveszett! − kiáltotta Gardiner püspök. Az
illendőséggel mit sem törődve benyomult a királynő hálószobájába. −
Wyatt elfoglalta a kingstoni hidat, és átkelt rajta. Menekülnie kell!
A két másik férfi, Paulet és Riche is befurakodott a szobába.
– Menekülnöm? − A királynő felült, és maga elé bámult. Fehér
vászonhálóinge csak még jobban kiemelte arca sápadtságát. − Hova
kellene menekülnöm?
– Windsorba! − kiáltotta Riche.
A királynő ügyetlenül rángatta a takaróját, megpróbált felkelni.
Frances felkapott egy szőrmével szegélyezett bársonyköntöst, és a
királynő meztelen vállára terítette. A királynő felállt, megtántorodott, és
Frances keze után nyúlt. Frances segítségével az ágy szélére ült.
– Windsorba? − kérdezte a királynő bizonytalanul. − Most?
– Most! − kiáltotta Gardiner. − Ne vesztegesse az időt!
– Egy bárka vár önre, felség − sürgette Paulet. − Kérem, keljen fel, és
induljon!
– Igen, igen, természetesen megyek, uraim, ha azt gondolják, hogy…
− itt hirtelen elhallgatott. Az imazsámolyra nézett, mintha eszébe jutott
volna valami. − A követ úr itt van?
– Renard? − kérdezte a püspök dühösen.
– Igen, küldjenek érte − mondta a királynő.
Egy szolgálót elszalasztottak Renardért a szobájába. A királynő
felkapta az imádságos könyvét, aztán mozdulatlanul az ágyára ült, a
prémes köntös félrecsúszott a vállán. Gardiner az ablakhoz lépett, és
ingerülten kinézett a sötétbe, mindkét irányba forgatva a fejét. Paulet
majd összeesett a fáradtságtól, ezért leült a királynő ágyának egyik
sarkába, és arcát a kezébe temette. Riche szemét szórakozottan az
imazsámolyon pihentette, és teljes figyelmével egy sebet piszkált a
nyakán. Közben hallani lehetett, ahogy a királynő néhány udvarhölgye
ijedten suttog az előszobában. A szolgálólány csendesen zokogott egy
sarokban. Úgy tűnt, hogy Frances az egyetlen, aki nem veszítette el a
fejét. Csendben és hozzáértőn ruhákat készített ki a királynőnek.
Simon Renard kissé kifulladva került elő. Paulet felugrott, Gardiner
visszafordult az ablaktól.
– Ugye hallotta a híreket, Renard? − kiáltotta. − Mondja meg neki
maga is, hogy azonnal Windsorba kell mennie. Onnan bármikor ki
tudjuk vinni a partra, és át tudjuk vinni a Csatornán. Mondja meg neki!
Renard szeme elkerekedett a csodálkozástól, de gyorsan összeszedte
magát. Élénk pillantását a királynőre vetette, és nyugodt hangon így
szólt hozzá: − Felség, ha elhagyja Angliát, biztosíthatom afelől, hogy
számíthat a császár védelmére, és a császár birodalmának bármely
részét választja lakhelyéül, ott gondtalanul és gazdagságban élhet. Ám
legyen tisztában azzal, hogy ha elmenekül innen, elveszíti a koronáját.
A menekülése kitudódik, és a város fellázad. A lázadók elfoglalják a
Towert, és szabadon engedik a foglyokat. Az eretnekek lemészárolják a
papokat. A féltestvére, Elizabeth lesz az új királynő − mégpedig
protestáns királynő. Az anyaszentegyház el fog pusztulni Angliában.
Gardiner megrökönyödve tátogott. Paulet ismét leroskadt az ágyra.
– Azonkívül − suttogta Mária királynő − örökre meggyaláznám
édesanyám emlékét. − Egyszerre csak megkeményedett pillantással
nézett fel tanácsosaira. − Köszönöm a jó tanácsukat, uraim − mondta
olyan keserűséggel, amelyet Frances eddig még soha nem tapasztalt
nála. − De úgy döntöttem, maradok.

Thornleigh-t teljesen átjárta a nyirkos hideg, amikor Wyatt seregével

a Kingston és Brentford között elterülő alacsony fekvésű, mocsaras
területen kelt át. Ez menetelés lenne? − nézte Thornleigh a sereget
dideregve. Ez inkább tántorgás. Az emberek csak szédelegtek, remegtek
a hidegtől és a sarat taposták, miközben csendben tűrték ezt a
nyomorúságos helyzetet. Az egyetlen zajt a sárban cuppogó csizmák és
a szekerek nyöszörgő kerekei adták. Thornleigh körülnézett, és csak
mogorva arcokat látott. Néhányan, akikkel együtt indult, már régen
eltűntek mellőle. Kingstonban jól elvoltak, és amikor a trombita a
sorakozót és az indulást jelezte, egyszerűen ott maradtak. De vajon akik
még itt vannak, gondolta Thornleigh, végig ki fognak tartani? Mi vár
rájuk? Egyedül a győzelem mentheti meg őket az akasztófától.
Thornleigh-nak megvolt a maga oka, amiért kitart.
Wyatt Thornleigh mellé ügetett, éppen olyan ázottan, mint bármelyik
katonája. Egyszer, amikor egy fiatal katona összeesett, George Cobham
megkérdezte Wyatt-től, hogy miért kell ilyen erőltetett iramban
haladniuk.
– Hajnali három óra lehet − mondta Cobham. − Miért nem pihenünk
meg egy faluban?
– Nem lehet − válaszolta Wyatt. − Még hajnal előtt oda kell érnünk.
Thornleigh egyetértett. Ha a győzelem most már egyedül Wyatt
londoni szövetségesein múlik, akkor fontos, hogy pirkadat előtt
támadjanak. Az álmos hajnali órákban a londoniak talán ki merik nyitni
a kapukat a lázadók előtt, ám lehet, hogy ezt később már nem merik
megtenni, amikor a szomszédaik látják őket, és a királynő katonái is
nyüzsögnek a városban. Hamvazószerda hajnala lesz − gondolta
Thornleigh.
– Vigyázat! − kiáltotta valaki. Baleset történt. Az egyik katona
üvöltött a fájdalomtól. Thornleigh körülnézett és látta, hogy két, ágyút
szállító szekér összeütközött egy kátyúban, csak úgy recsegtek a nehéz
kerekeik. Az egyikről leesett az ágyú, és egy katonának, aki a két szekér
között rekedt, ráesett a lábára. Nagy lárma kerekedett. Thornleigh a
baleset helyszínén sürgölődő embereket csupán árnyaknak látta a
sötétben, ám a sérült katona nyöszörgése és a kiabálás körülötte nagy
felfordulásról árulkodott.
Végre kiszabadították a szekerek kerekeit, és a sérült lábát is
kirángatták az ágyú alól, de az ágyú reménytelenül belesüllyedt a sárba,
ezenkívül mindkét szekérnek széttört az egyik kereke.
Wyatt elborzadva figyelte a romokat.
– Bognárok, ide! − kiáltotta. − Fáklyákat! Hadnagy, tegyen itt rendet!
Az odarendelt emberek párát fújtatva serénykedtek az esőben,
miközben káromkodva szidták a szálkás fát és a csúszós fémet, amely
sehogy sem engedelmeskedett a hidegtől elgémberedett kezeiknek.
Eltelt egy óra. Aztán még egy. Thornleigh odalépett Wyatthez. − Azt
mondta, hogy hajnalra Londonba kell érnünk. Miért nem hagyjuk hátra
az ágyúkat?
– Azt nem lehet.
– Miért? Van még három másik ágyúja.
– Az istenért, Thornleigh, egy ilyen ágyún is múlhat a felkelés sikere.
– De ha elvesztegetjük az időt, az csak rontja az esélyeinket.
– Nem hagyom itt az ágyút! − makacskodott Wyatt. − Ágyúk miatt
nem kelhettem át a londoni hídon. Ágyúkkal foglaltam el a kingstoni
hidat. Ágyúkkal győzhetek Londonban. − Lehajtotta a fejét,
megpróbálta összeszedni magát, de szavai mégis fáradtan csengtek: −
Nézze, Thornleigh, az ellenség erős. Semmilyen lehetőséget nem
hagyhatok ki, amely akár csak egy kicsit is növeli az esélyeinket. Érti?
Nem hagyjuk itt az ágyúkat.
Thornleigh értette, de azt is tudta, miről feledkezett meg Wyatt: a
legnagyobb ellenség most már az idő.

Hamvazószerdán, hajnali négy órakor a palota kápolnájában Weston

atya mellvérttel a palástja alatt misét celebrált Mária királynőnek és
Frances Grenville-nek. Hüvelykujját egy hamuval telt tálkába merítette,
és fekete keresztet rajzolt a két nő homlokára.
Ezután a királynő és Frances visszatért a királynő hálószobájába. Mit
sem törődtek a folyosón futkosó katonákkal és az előszobában zokogó
udvarhölgyekkel, letérdeltek az imazsámoly elé, és több mint egy órán
át imádkoztak.
Ám ima közben Frances gondolatai minduntalan elkalandoztak, és
Edwardnál kötöttek ki. Eszébe jutott a férfi üzenete, amelyet előző nap
küldött neki. Ilyen kedves üzenetet már régen kapott tőle. Ebben
Edward arról biztosítja őt, hogy a Thornleigh lány-másnap reggel
elhagyja a házát. Ma reggel, gondolta Frances, és kipillantott az ablakon
az éjszakai sötétbe. Ma van hamvazószerda. Csak már itt lenne a reggel.
Aztán tekintetét ismét a mellette térdelő királynő elkínzott arcára
vetette. Bár a királynő még mindig a keblére szorította az imakönyvét és
révülten bámulta az imazsámolyon lévő ékkövekkel kirakott keresztet,
az ajkai már nem mozogtak, így Frances úgy gondolta, hogy talán most
már szólhat hozzá. Frances egyébként örült neki, hogy az ő saját rövid
imái meghallgatásra találtak.
– Hölgyem − kezdte bátortalanul −, kérhetek egy apró szívességet?
– Természetesen, Frances. Mi lenne az?
– Azt rebesgetik, hogy ha a felkelők átjutnak a városkapukon, nagy
fosztogatás kezdődik. A házunkban van néhány érték, még az apám
bízta rám őket. Például a dédnagyanyám ezüst rózsafüzére, amelyet a
pápa megáldott, és egy ereklyét tartalmazó medalion az apámtól.
– Csak nem a medalion St. Theresa hajával?
– De igen.
– Az egy szent kincs, Frances.
– Igen, hölgyem. És egy szent ajándék. De aggódom az épségéért.
Elhozhatnám ezeket az értékeket a palotába megőrzésre? Eltenné nekem
őket?
A királynő nyugtalanul nézett rá.
– Gyorsan visszaér?
– Nem hagyom sokáig egyedül, megígérem.
A királynő halványan elmosolyodott.
– Vigye a hintómat, és az egyik testőrömet. Menlevelet is adok,
amellyel az éjjeliőrök átengedik.
Egy órán belül Frances már a Ludgate-nél járt. A testőr átnyújtotta a
menlevelet az éjjeliőrnek, és a nehéz, kétszárnyú fakapu rázkódva tárult
szét, hogy átengedje a hintót, majd hangosan becsapódott mögötte. Ám
Francesnek esze ágában sem volt a Bishopsgate utcán álló házukba
menni, ehelyett a Lombard utca felé vette az irányt, ahol Edward háza
állt. A házzal szemben megállította a hintót, befészkelte magát a
hátuljába, ahonnan jól látta a bejárati ajtót, és várt. Látni akarta,
ahogyan a Thornleigh lány hajnalban elhagyja Edward otthonát.
Hajnali négy órakor Isabel dobpergésre és kikiáltók hangjára figyelt
fel, akik felszólították a város harcra képes férfilakosságát, hogy
ébredjen fel, és vegyen magához fegyvereket. Épp az ablak melletti
széken ült, képtelen volt aludni. Felugrott, miközben az anyja könyve
lecsúszott az öléből, és kinézett. A hideg üveghez nyomta az arcát, és a
gyümölcsöskert sarkán át megpróbált kilátni az utcára, de csak mozgó
fáklyák ingadozó fényét látta.
A dobok ismét megszólaltak. Emberek futottak el a ház előtt
kiabálva. Eljött a nagy pillanat − gondolta Isabel. Wyatt megérkezett.
Hátralépett, és igyekezett megnyugodni. Arra gondolt, hogy most már
semmit nem tehet az ügy érdekében. Háromféleképpen tudta elképzelni,
hogy mi fog történni. Wyatt győzni fog, ő szépen kisétál, megkeresi az
apját, és minden jóra fordul, vagy Wyatt elveszíti a harcot, de az
apjának sikerül átjutnia a Ludgate-en, mivel Sydenham megvesztegette
az íjászokat. Ebben az esetben is kimegy, megkeresi − tíz perc alatt oda
tud futni a Ludgate-hez −, aztán együtt felszállnak Van Borselen
hajójára. A harmadik lehetőségbe, hogy Wyattet legyőzik és az apját
megölik, belegondolni sem mert. Mindenesetre most nem tehetett mást,
mint hogy vár.
Szobája ajtaja kitárult. Isabel megfordult és Sydenhamet pillantotta
meg. A férfi nem is kopogott. Kétségbeesett arccal állt az ajtóban;
nagyon sápadtnak tűnt.
– Úgy látom, ön sem tud aludni − mondta. − Természetesen ilyenkor
senki sem tud. A szolgák mind kiszaladtak. Nekem is hamarosan
mennem kell, most csak arra várok, hogy John Grenville küldjön értem.
Azt szeretném kérdezni… − Habozott, Isabel látta rajta, hogy nagyon
fél. − Azt szeretném kérdezni, hogy le tudna-e jönni hozzám. − Halkan
hozzátette: − Most nekem lenne szükségem a társaságára.
– Természeten, uram − mondta Isabel. Amúgy is rettenetes volt neki
itt egyedül várakoznia. És Sydenham olyan elkeseredettnek látszott.
Felvette a földről az anyja könyvét, amelyet az utóbbi napokban szinte
talizmánként tartott állandóan magánál. Amikor az ajtóhoz ért,
Sydenham nem mozdult arrébb, hogy kiengedje, csak áthatóan bámult
rá. Tett egy lépést előre, hátha a férfi megfordul és elindul, de ehelyett
megfogta a csuklóját, megállította, így szorosan szembekerültek
egymással.
– Milyen állhatatos − mormolta. Vizsla pillantásától Isabel
kényelmetlenül érezte magát, de ettől újra arra gondolt, milyen hálátlan
vele szemben, aki a jótevője. Nagy nehezen mosolyt erőltetett az arcára,
majd kisiklott mellette az ajtón.
Lent a nappaliban Palmeren, az intézőn kívül nem volt más szolga.
Palmer a nappali bejáratánál állt egy tőrrel bíbelődve, amint Isabel és
Sydenham elment mellette a társalgó felé. Amikor beléptek a
társalgóba, Sydenham becsukta az ajtót maguk mögött. Odabent
kandalló tüze lobogott, és a csodálatos szobát gyertyák világították meg,
mintha csak egy kártyázással és beszélgetéssel eltöltött nyugodt este
díszletei lennének.
Kintről kiáltások hallatszottak, amitől Sydenham összerezzent. Isabel
kinézett az íróasztal melletti ablakon. Férfiak futottak végig az utcán
kettes vagy hármas csoportokban. Észrevett egy hintót is − ritka látvány
− az utca túloldalán, a sötétben várakozva. A kocsis köpenybe
burkolózva ült a bakon, és összehúzta magát a hidegben. Valami gazdag
nemes készül elmenekülni a családjával, gondolta Isabel. Messziről
dobpergés hangja szűrődött be.
Sydenham az ablakhoz sietett, és elhúzta a bársonyfüggönyöket,
hogy kirekessze a zajokat.
– Na, így már jobb − állapította meg, de határozottan látszott, hogy
ideges. Körbenézett, mintha az után kutatna, hogy mivel terelhetné el a
figyelmét. Tekintete az íróasztalán álló sakktáblán állapodott meg.
Csodálatos ébenfából készült, gyöngyberakásokkal díszített remekmű
volt. A figurákat elefántcsontból és ébenfából faragták, különös
műgonddal.
– Mit szólna egy sakkpartihoz? − kérdezte, és a sakktáblára mutatott.
Isabel elfogadta az ajánlatot és leült az asztalhoz. Sydenham mellette
állva felállította a figurákat, ő pedig közben letette a könyvét az
íróasztalra maga mellé.
– Látom, ez az édesanyja könyve − mondta, helyükre téve a tiszteket,
aztán a gyalogokat. Isabel érezte, a férfi azért beszél, hogy levezesse a
feszültségét.
Isabel belelapozott a könyvbe.
– Bátorságot merítek belőle, mivel rá emlékeztet. − Kinyitotta a
könyvet a címlapnál, amelyen megcsillant a ráfestett kék virág. − Ennek
a rajznak − mosolyodott el − különös jelentősége van. Amikor kislány
voltam, az anyám azt mondta, hogy olyan veronikakék a szemem, mint
az apámé.
– Kék veronika − motyogta Sydenham, kezében a fehér királynővel.
− És a kedves kék szeme nagyon is illik az állhatatos jelleméhez − igaz
veronika.
Letette a királynőt, és most a fekete bábukra került a sor. A keze
Isabel szeme előtt rendezgette a bábukat, és közben a sakk-készletéről
mesélt. Ám Isabel ebből már semmit nem látott és semmit nem hallott.
Semmi másra nem tudott gondolni, csak a férfi imént kiejtett különös
mondatára. Aztán hirtelen eszébe jutott, amit Carlos mondott, mielőtt a
colchesteri börtönben kioldozta a láncait.
– Azt mondta, hogy a gyilkos furcsa szavakat használt − mondta
Isabel Carlosnak.
– Mit mondott?
– Kék veronika.
– És az apám erre mit válaszolt?
– Azt mondta, hogy igaz veronika. Az apja nagy veszélyben van.
Valaki meg akarja ölni. Nem tudom, ki lehet.
De Isabel tudta. Most már végre tudta. Tudta, hogy Sydenham miért
vette a szárnyai alá, és miért kérte, hogy árulja el neki az apja minden
lehetséges búvóhelyét. Tudta, hogy miért rázza ki a hideg a férfi
érintésétől. Tudta, hogy elárulta a saját apját. Azzal, hogy Sydenham
kimondta a jelszót, minden megvilágosodott előtte.
Az igazság felismerése villámként hasított belé. Sydenham bérelte fel
Carlost, hogy ölje meg az apját. Miután ez nem sikerült,
összebarátkozott Isabellel azért, hogy a lány az apja nyomára vezesse.
Aztán tegnap, amikor mindketten megtudták Carlostól, hogy az apja
beállt Wyatt seregébe, Sydenham kitalálta ezt a mesét Grenville
íjászaival. Isabel szerette volna tudni, hogy a férfi miért volt azon a
véleményen, hogy az apja már nem él, de egy valamit teljes
biztonsággal tudott. Azt, hogy Sydenham nem azért fizette le az
íjászokat, hogy megkíméljék az apja életét, hanem azért, hogy
megöljék. És még ő adta meg a személyleírását!
Az íjászok azóta már a híd felé tartanak, és bármelyik pillanatban
odaérhetnek…
– Isabel? − Sydenham hangja kizökkentette gondolataiból. − Valami
baj van?
A lány felbámult rá.
– Én is olyan zaklatott vagyok − mondta Sydenham. − De bevallom,
hogy az ön hűsége és elszántsága ebben az egész helyzetben nagyobb,
mint az enyém. − Lehajolt, és megérintette Isabel arcát, mintha belőle
akarna bátorságot meríteni. Isabelnek felfordult a gyomra az érintésétől.
− Mindazonáltal − mondta halkan − semmit nem tehetünk, amíg ki nem
tör a vihar, nem igaz? − Leült az íróasztalhoz a lánnyal szemben. −
Kezdjük a játékot.
Isabel lenézett a sakktáblára. A fehér figurák farkasszemet néztek a
feketékkel. A játszma elkezdődött közöttük.

Edward nézte, ahogy Isabel remegő kézzel kilép az első gyalogjával.

Észrevette, hogy gondosan lesüti a szemét, a válla megfeszül, és lüktet
az ér a nyakán. Haragudott magára, amiért kicsúszott a száján a jelszó.
A lány tudja.
De számít ez valamit is? Már nem veszi semmi hasznát. Csak addig
kell még itt tartania, amíg be nem szólnak neki, hogy menjen
szolgálatba. Aztán Palmer egy perc alatt elintézi a lányt.
Az óra ütött, a kályhában sisteregve égett a tűz.
Isabel felnézett a férfira. Edward mosolygott, és lépett a lovával.

33.
HAMVAZÓSZERDA

Elállt az eső. A Hyde Park királyi vadászmezejéhez érve Carlos

megállította a lovát, és odaintett Wentworth hadnagynak, hogy menjen
tovább Devon grófjával, és maradjon továbbra is az élen. Carlos
körülnézett, majd kiemelte fájós lábát a kengyelből. Itt kinn a mezőkön,
két kilométerre nyugatra London koszos utcáitól, friss illat áradt szét az
eső után. Hamvazószerda reggelén, hét órakor a felhők elvonultak, az
idő naposnak ígérkezett.
 Carlos felnézett a kék égre. Olyan kék, mint a szeme − gondolta.
Vajon hol lehet most? Remélte, hogy már nem Sydenham házában.
Miután közölte vele, hogy az apja beállt Wyatthez, már nincs szüksége
Sydenham segítségére. Ám Carlos nem volt biztos benne, hogy eljött
tőle. Kár, hogy olyan durván lépett fel Sydenhammal szemben, így
lehet, hogy Isabel nem hitt neki. Madre de Dios, jól eltolta ezt az
egészet; nem így kellett volna figyelmeztetnie. Keserűségében a fogát
csikorgatta, főleg amikor eszébe jutott, ahogyan Sydenham átkarolta a
lány derekát. A távolban trombita harsant, ezért indulásra készen
visszatette a lábát a nyeregbe. Most a csatára kell koncentrálnia. Mélyen
belélegezte a frissítő, hideg levegőt. Legalább az idő jó a harchoz.
Könnyű vágtában előrelovagolt, és hamarosan beérte a töltésen a
lovasságot. Devon azt a parancsot kapta, hogy Ludgate-től körülbelül
egy kilométernyire nyugatra, Charing Crossnál helyezkedjen hadállásba.
Útközben lehagyták a többi királypárti csapatot, amelyek már mind
elfoglalták állásaikat. Lord Pembroke tüzérsége a töltés legmagasabb
pontján helyezkedett el, a hatalmas ágyúk csöveit egyenesen délnyugat
felé fordították, ahonnan Wyatték felbukkanása várható. A királynő
gyalogosainak zöme, a lándzsások és a lövészek a töltés két oldalán
álltak fel. Devon lovasain kívül még két másik lovas hadosztály is
kivonult Lord Clinton vezényletével: a nehézlovasok északnyugati
irányban, egy mezőre vették be magukat, a könnyűlovasok pedig a
Hyde Park keleti csücskére. Ezen kívül, amikor Carlos Charing Cross
közelébe ért Devon seregével, a távolban Sir John Gage katonáit vette ki
a Whitehall-palota bejáratánál. Látta, amint dárdáik megcsillannak az
egyre erősödő reggeli napsütésben. Carlos nem tudta megérteni, hogy
Wyatt miért nem hajnalban támadt, hiszen már huszonnégy órája
elhagyta Southwarkot. Hol késik még mindig? Bármi tartotta is fel,
drágán megfizet érte, mert Pembroke csapatai mostanra mind
elfoglalták a helyüket, London városfalain belül pedig Lord Howard
még felfegyverzett polgárokat is állított a kapukhoz. Bár Carlos abban is
kételkedett, hogy Wyatt eljut a kapukig.
– Uram! − a kiáltásra Carlos megfordult a nyeregben. Egy felderítő
nyargalt el mellette, és léptetett Devon grófja mellé: − Wyatt a
Knightbridge-hez ért!
Carlos Wentworth-höz fordult: − Hol van a Knightbridge?
 A fiatal hadnagy a mezőn túlra mutatott.
– A Hyde Park alatt, uram.
Talán egy kilométerrel lehet délre, gondolta Carlos továbbügetve,
majd egy pillantást vetett hátra, Devon lovasságára. Jól képzetteknek
tartotta őket, bár azt is tudta, hogy ez nem Devon érdeme. Az a piperkőc
majom úgy lovagolt elöl, mint valami győzelemtől megittasult kisfiú,
selyembojtos kardját máris magasan lengetve. Ám Carlos azt is tudta,
hogy ezek az emberek egyébként éppen olyan rosszul vannak
felkészítve a háborúskodásra, mint a királynő többi katonája. Vannak
köztük gyávák, vannak vérszomjasak, és sokan nem is hisznek abban,
hogy le kell győzni Wyattet. Carlos több olyan beszélgetésüknek is
fültanúja volt, amikor azért morgolódtak, mert szerintük segíteni
kellene, nem pedig hátráltatni azt az embert, aki nem akarja beengedni a
spanyolokat Angliába. Persze Carlos jelenlétében nem mondtak
ilyeneket, mert tisztelettel vegyes félelemmel tekintettek rá. És a
Wrotham Hillnél aratott győzelme csak tovább erősítette a hírnevét.
Amint a sereg közeledett Charing Crosshoz, Carlos a falu északi
határában észrevett egy kisebb, kopár emelkedőt.
– Ez a St. Martin’s Field − jegyezte meg Wentworth, Carlos
tekintetét követve. Itt jól fel lehetne sorakozni, gondolta Carlos. Ám
Devon ügyet sem vetett a dombra, ehelyett a falu szűk utcája felé
irányította a csapatot. Carlosnak eszébe jutott, hogy fel kellett volna
hívnia Devon figyelmét a magaslatra. De aztán megrázta a fejét. Ha
ezen a napon hírnevet akar szerezni magának, el kell szakadnia tőle.
Előrevágtatott Devonhoz.

– Ön lép − mondta Edward Sydenham.

Isabel a sakktáblát bámulta. Már egy órája ült a férfivel a hajnali
félhomályban; figyelmetlenül lépkedett a bábuival, miközben
szórakozottan hallgatta Sydenham egyre csapongóbb beszédét, és
imádkozott, hogy menne már el otthonról. Beköszöntött a hajnal, de
még mindig sakkoztak a behúzott függönyök mögött, gyertyafénynél.
Sydenham koncentrált figyelemmel játszott, csak annyi időre állt fel,
hogy megrakja a tüzet. Isabel egyik játszmát a másik után veszítette el.
Egyre csak azon járt az esze, hogyan szabadulhatna ki innen − mert el
kell jutnia a Ludgate-hez ezenkívül a színlelés is kimerítette, hiszen a
férfinak nem szabad sejtenie, hogy rájött az igazságra, máskülönben
nem jut ki a házából élve. Ez volt élete leghosszabb két órája.
Paták dobogása hallatszott, és egy hang kiáltotta: − Sir Edward! −
Sydenham elhúzta a függönyöket, és kinyitotta a zsalut. Isabel pislogott
a reggeli fényben. A kifulladt hang ezt kiáltotta az utcáról: − Grenville
mester üzeni, hogy jöjjön, sir! Minden férfinak ott kell lennie a
csatában! Wyatt már majdnem a Ludgate-nél jár!
A lódobogás lassan elhalkult.
Sydenham arcára kiült a félelem a csata említésére. Olyan hirtelen
lépett el az ablaktól, hogy lelökte a földre a fehér királynőt, de nem is
vette észre. Megnyalta a száját és nyelt egy nagyot, mintha a félelem ki
akarná szárítani belülről.
– Mennem kell…
Isabel megkönnyebbülten süppedt bele a székbe. Vége a kínzó
várakozásnak, és amint Sydenham elment otthonról, ő is mehet végre.
– Magamhoz kell vennem a pisztolyom − rebegte Sydenham, és
matatni kezdett íróasztala fiókjában. Félelem villant meg a szemében, és
a hangja is remegett. Bárcsak megfulladna a félelemtől, kívánta Isabel.
Előhúzott egy elefántcsont dobozt, és kinyitotta. A belsejében két,
vörös bársonnyal kibélelt rekesz volt, az egyik üresen állt, a másikban
pedig egy elegáns kovás pisztoly feküdt. Sydenham bizonytalan kézzel
kiemelte a pisztolyt. A csövét leveleket ábrázoló cikornyás bevésés
díszítette, a markolata végén egy elefántcsontból faragott golyó állt.
Isabel szája is kiszáradt. Ugyanilyen pisztollyal lőtt rá Lord Grenville az
anyjára.
Most én leszek a következő áldozat?
Felpattant, és a székét olyan gyorsan tolta vissza, hogy csikorogtak a
lábai. Sydenham rászegezte a tekintetét és kikiáltott a szobából: −
Palmer!
Isabel az ajtóhoz rohant.
– Állítsa meg! − adta ki a parancsot Sydenham. Az ajtó kivágódott,
az intéző belépett, és elállta Isabel útját. − Fogja erősen − mondta
Sydenham.
Palmer megragadta Isabelt, és belökdöste a szobába. A lány a
kandalló felé botladozott. Sydenham és Palmer elállta az ajtó felé vezető
utat, ő pedig háttal a kandalló elé került. Sydenham kezében még
mindig ott volt a pisztoly, és Isabel lelki szemei előtt újra lejátszódtak
azok a borzalmas pillanatok; látta a szikrát, a füstöt és anyja
szétfröccsenő vérét.
– Magáé volt az a pisztoly − mondta. − Maga küldte át Grenville-t,
hogy megölje az anyámat.
A férfi rámeredt, a szája furcsán vonaglott.
– Nem… nem így történt. Grenville felkapta a pisztolyt. Már nem
lehetett megállítani.
– És most felbérelte az íjászokat, hogy öljék meg az apámat. Az
istenért, miért gyűlöl bennünket ilyen nagyon?
Keserédes mosoly játszott Sydenham szája körül, ahogy a lányt
nézte. Közelebb lépett, és kigombolta a zekéjét.
– Nagyon téved − mondta. − Nem én akartam, hogy így legyen.
Jobban örültem volna, ha nem kell ártanom a családjának. Főleg önnek.
A zekéjébe tette a pisztolyt, a kezei közé fogta a lány arcát, aztán
erősen szájon csókolta. Isabel megremegett, elfordította tőle a fejét, és
undorral törölte meg a száját. Amikor végighúzta a száján a kezét,
megpillantott egy magas, sápadt nőt az ajtóban, aki csak állt, és bámulta
őket. Isabel hol Sydenhamre, hol Palmerre nézett, de egyikük sem vette
észre a nőt. Amikor Isabel ismét az ajtó felé nézett, már nem állt ott.
Ágyúlövés hallatszott. Sydenham összerezzent. Szórakozottan
keresgélt az íróasztala fiókjában, elővett néhány lövedéket, és zekéje
belsejébe tette.
– Palmer, ez a nő áruló. Ha megpróbálna elszökni, használja a
fegyverét.
Palmer előhúzta a tőrét.
– Igenis, uram.
Sydenham ismét begombolta zekéjét a pisztoly fölött. Búcsúzóul
még ránézett Isabelre, és ezt mondta: − Sajnálom, kedvesem.
Ezután szótlanul kiment, és becsukta az ajtót. Isabel egyedül maradt
az intézővel.

Edward már több száz métert megtett, de közben szinte egy pillantást
sem vetett az őt körülvevő utcára. A kihalt Cheapsidon nyugat felé
indult el, aztán végigment a Paternoster utcán, és azt is alig vette észre,
amikor elhaladt a Szent Pál-székesegyház mellett; majd az Ave Maria
útra tért rá. Befordult az Ave Maria sarkán, nemsokára megpillantotta a
Ludgate-et… és csodálkozva állt meg. A duplaszárnyú, széles kapu
tárva-nyitva állt. Lord Howard miért nem záratta be?
A kapun kívül a Fleet utca kihaltnak tűnt. Belül negyven férfi
állhatott, de azok sem Howard katonái. Talán a polgárokból verbuvált
őrjárat lehet. Néhány közülük idősebb férfi volt megereszkedett
pocakkal, de akadtak fiatalabbak is, akik furcsán feszengtek a szokatlan
mellvértben, és esetlenül igazgatták kardjukat. Ám mindegyikről
sugárzott a lelkesedés. A kapu melletti őrház ajtajában egy hórihorgas
férfi állt, a többiek pedig körülvették és figyelmesen hallgatták,
miközben ágyúdörgés hallatszott a távolból. Edward rögtön felismerte a
szónokot, aki Henry Peckham, az egyik közismert polgár volt. Rajta
kívül még több városatyát is felismert. Elszörnyedt, amikor rájött, hogy
mi történt. A polgári őrjárat elárulta a királynőt. Miután a főkolompos
Peckham meggyőzte a többieket, közös erővel kinyitották a kaput, és
most tárt karokkal várják Wyattet.
De akkor ijedt csak meg igazán, amikor nyomát sem látta Grenville
íjászainak. Kétségbeesetten nézett körbe, hátha mégis ott vannak, de
hiába. A Ludgate börtön három emelete magasodott a kapu és a három
méter vastag városfal fölött; sápadt arcok kémleltek ki a börtön rácsos
ablakain, de egyetlen íjász sem mutatkozott a környéken. A kapu bal
oldalán, az őrház tetején sem állt egy sem, pedig volt egy létra
odatámasztva a ház oldalához.
Edward a kapu jobb oldalát is szemügyre vette a Szép Vadóc
fogadóval együtt, amelynek festett cégére vígan lengedezett a szélben.
Tegnap Edward is felmászott a fogadó tetejére, hogy segítsen felállítani
egy állványzatot, ahonnan az íjászok jól tudnak majd célozni, ám most
az állványzat is üresen állt. Hol lehetnek az íjászok? Még mindig a
Newgate-nél, Howard embereivel? Egyikük sem tud róla, hogy Wyatt
errefelé tart, a Ludgate felé?
Peckham lázadó polgárai szétszóródtak, és a kapu körül elfoglalták
őrhelyeiket. Edward bedugta a fejét a Szép Vadóc bejáratán, ám
Peckham embereinek a figyelmét teljesen lekötötte a kapu, egyikük sem
vette észre Edwardot. Beállt a fogadó kapualjába, megpróbált
gondolkodni, de az agyát teljesen megbénította a félelem. Thornleigh
hamarosan bevonul a nyitott kapun. Thornleigh hamarosan rátalál és
megöli.
Az ég szerelmére, hol késnek az íjászok?

A felkelők ágyúgolyói elsüvítettek a Devon grófjához beosztott lovas

katonák feje fölött a St. Martin’s Fielden. Carlos megfordult a
nyeregben és látta, hogy egy ágyúgolyó éppen a lovasság vonala mögé,
a fűbe csapódik be. Két másik lövedék is elzúgott a fejük fölött, a
Carlos mellett álló Wentworth még a nyakát is behúzta. A két oldalon
sorban álló lovak megbokrosodva nyerítettek, és az őket nyugtató
katonák arcán is ijedtség látszott.
– Nem kellene visszavonulnunk, uram? − kérdezte idegesen
Wentworth, miközben tovább süvítettek a golyók fölöttük.
Carlos megrázta a fejét. Az imént gondosan megfigyelte az
ágyúgolyók röptét, és megállapította, hogy mindegyik golyó magasan a
fejük felett szállt el. Ennek lehet az az oka, hogy Wyatt ágyúi alaposan
eláztak, és nem lehet velük pontosan célozni, a tüzértisztek pedig
tapasztalatlanok ahhoz, hogy utólag beszabályozzák őket. Vagy talán
Wyatt csak figyelmeztető lövéseket ad le anélkül, hogy meg akarná ölni
a honfitársait. Carlos arra jutott, hogy ez az utóbbi a legvalószínűbb. Ez
tökéletes összhangban lenne a felkelők vezérének gyáva és elhúzódó
hadjáratával, azzal a lassúsággal, ahogyan Rochesterből eljutott idáig.
Mindazonáltal az ágyúdörgés elég ijesztően hatott Devon embereire.
Maga Devon is halálsápadtan és mereven ült a lován, akár egy szobor.
– Nem − válaszolta Carlos. − Az ellenség mindenképpen előttünk
halad el, és Devon támadni fog. − Az út felé biccentett. − Figyelje csak.
A lankás emelkedőről lenéztek az útra, amely egy szekérnyomnál
nem volt szélesebb, és amely Knightsbridge-ből Charing Crossba
vezetett. Wyatt a töltésről fordult rá erre az útra azért, hogy elkerülje
Pembroke ágyúját, és Charing Crosstól nyugatra tartott pihenőt. A
nagyrészt gyalogosokból álló serege nem messze állt meg az ő füstölgő
ágyújuktól. Talán túlzás seregnek nevezni őket, gondolta Carlos, mert
ahogy a dartfordi táborukban megbecsülte a számukat, háromezernél is
kevesebben vannak. Ráadásul a szökések is gyakoriak. Annak semmi
jelét nem látta, hogy Wyatt emberei összetűztek volna Pembroke
csapatával.
– Támadni fog? − ismételte el Wentworth Carlos szavait, és kétkedve
bámult a sápadt parancsnokra. Devon a lovasok vonala mögött
helyezkedett el, de minden ágyúlövésnél egy kicsit közelebb húzódott
hozzájuk, és csődörével lassan befurakodott két másik ló fara mögé.
Wentworth ismét Carlosra nézett.
– Nem úgy néz ki, mintha a parancsnok támadásra készülne, uram.
Carlos a fogát csikorgatta, hiszen a hadnagynak igaza volt. Az ő lova
hamarabb megtanul repülni, mint ahogy Devon levezényel egy
támadást. Csak itt ülnek és tétlenül nézik, amint Wyatt elvonul az orruk
előtt. Carlos Wyatt katonáinak lassan kígyózó sora mögé tekintett.
Innen nem láthatta Pembroke csapatát, de nyilvánvaló volt, hogy ők is
csak mozdulatlanul ültek a Knightbridge és Charing Cross közötti
töltésen, és támadás helyett hagyták elvonulni Wyatt embereit. Carlos
azt is tudta, hogy miért. A parancsnokok nem bíztak az embereik
képességében, tartottak a tömeges szökésektől, és ők maguk is
túlságosan féltek. Arra vártak, hogy Wyatt elérje a városfalakat, ahol
majd reményeik szerint a városi csapatok elbánnak vele. Carlos csak
füstölgött magában, hiszen az ellenség csupán karnyújtásnyira van, és
őrjítő ez a tétlenség.
Újabb ágyúgolyó zúgott el a lovasok feje fölött, de Carlos most nem
nézte, hol esik le. Tekintetét Wyatt embereire szegezte. Csaknem
biztosan látni vélte Thornleigh-t a várakozó oszlop első sorában.
Megtartja az ígéretét, gondolta Carlos. Épp olyan makacs, mint a lánya.
De most mindkettőt kiűzte a gondolataiból, megrántotta a gyeplőt, mert
eljött a cselekvés ideje. Észhez kell térítenie Devont, ezt az idióta
nemest. Amikor megfordult a lovával, még egy utolsó pillantást vetett
Thornleigh-ra, aki a város felé mutogatott, mintha már alig várná, hogy
odaérjen. Carlos megcsóválta a fejét. Bolond vénember.

A Palmer őrizetére bízott Isabel Sydenham nappalijában kuporgott

egy széken a kandalló előtt. Palmer az íróasztalnál ült, kezében a
tőrével. A távolból ágyúdörgés hallatszott.
Isabel a lassan hamvadó tüzet bámulta, ám gondolatai a Ludgate
környékén jártak. Elképzelte, mi játszódhat le most a városkapunál, és
ez úgy emésztette a lelkét, mint ahogy a kandalló tüze emészti el a
fahasábokat. Biztosra vette, hogy Wyatt londoni támogatói mostanra
már kinyitották a kaput, és a Wyatt seregének élén menetelő apja a tetőn
lesben álló íjászok prédája lesz. Mivel Sydenham megadta nekik a
személyleírását, könnyedén lemészárolják.
El kell jutnia a Ludgate-hez.
Kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait. Hogyan
menekülhetne el Palmertől? Szinte lehetetlen feladatnak látszott.
Teljesen egyedül… fegyver nélkül… semmi esélye.
Tényleg semmi esélye? Hirtelen eszébe jutott, hogy mit mondott
Carlos, amikor azon az estén az istállóban beszélgettek. Mindig van
megoldás. A meglepetésszerű és könyörtelen támadás.
Trombitaszó harsant odakint. Palmer hirtelen felugrott, miközben
véletlenül lelökött néhány bábut a sakktábláról, és kibámult a behúzott
függönyök közötti résen. Semmi ijesztőt nem láthatott, mert
megnyugodott. Visszafordult, meglátta a felborított bábukat, majd szép
lassan elkezdte felállítani őket, közben a homlokát ráncolva törte a fejét,
mintha nem ismerné a pontos helyüket.
Isabel szemügyre vette a kandallót és a környékét: az izzó
fahasábokat, a megfeketedett téglákat a belsejében, a díszes tűzbakot, a
piszkavasat.
A szíve egyszerre csak elkezdett kalapálni. Palmer piszmogása a
sakkfigurákkal − az a gondos odafigyelés, amellyel gazdája tulajdonát
őrizte − ötletet adott neki. A tűz már elég lassan égett, ám a
narancssárgás, kékes lángok még mindig lankadatlan buzgalommal
nyaldosták körbe a fahasábokat. Isabel felpillantott Palmer mögé a
polcra, ahol Sydenham könyvritkaságai, a császár felbecsülhetetlenül
értékes ajándékai sorakoztak. Sajnos ezeket nem tudná elérni.
A tekintete most az anyja könyvére esett az íróasztalon. Mindig van
megoldás.
Hirtelen felállt. Palmer ugrásra készen húzta ki magát, és megragadta
a tőrét.
– Legalább olvashatok valamit? − kérdezte Isabel anyja könyvére
mutatva.
Palmer gyanakodva húzta össze a szemöldökét.
Isabel az íróasztalhoz közeledett, mire Palmer felállt, a szemét le nem
véve a lányról, és felemelte a tőrt.
– Üljön vissza.
– Máris − válaszolta Isabel, és az íróasztalhoz lépett csak ezért
jöttem. − Felemelte a könyvet, és enyhe gúnnyal hozzátette: − Ez a
mestere egyik értékes könyve. Látja? − Átpergette a lapokat az orra
előtt. − Nincs tőr elrejtve benne.
Palmer morgott valamit, de nem akart nagy hűhót csapni emiatt.
– Üljön le − parancsolt a lányra.
Isabel fogta az anyja könyvét, és visszaült a kandalló mellé.
Felpattintotta a rézkapcsokat, kinyitotta a borítólapot, és belelapozott a
könyvbe. Palmer is újra elhelyezkedett a székén.
Isabel kitépett egy lapot a könyvből. Palmer sóbálvánnyá dermedt.
– Maga meg mit művel? − csattant fel.
Isabel előrehajolt, és a tűzbe dobta a lapot, amely azonnal
összezsugorodott és elégett. Palmer levegőért kapkodott, és talpra
ugrott. Isabel újabb lapot tépett ki, és azt is a tűzbe vetette.
– Hagyja abba! Az a mester könyve!
Isabel most már több lapot markolt meg egyszerre, kirángatta őket a
könyvből, és a lángok közé szórta. Ezután ismét a címoldalra lapozott,
ahol a virág gyönyörű színei megcsillantak a tűz fényében, és úgy
tartotta a könyvet, hogy Palmer láthassa a képet. Kitépte az oldalt a
könyvből, és a tűz fölé hajolt vele.
– Most már elég legyen! − Palmer odarohant hozzá, de közben a tőrét
eltette, hogy mindkét kezével lefogja a lányt. Rávetette magát a
könyvre, miközben Isabel felpattant. Dulakodni kezdtek a könyvért, de
egyszer csak Isabel kiengedte a kezéből és hagyta, hogy Palmer
megszerezze. Míg Palmer a könyvvel volt elfoglalva, Isabel felkapta a
piszkavasat. Palmer azonban gyorsan észbekapott. Ledobta a könyvet és
előhúzta a tőrét, de még mielőtt bármit is tehetett volna, Isabel fejbe
vágta a piszkavassal.
A férfi térdre esett a kandallónál, a kezéből kiesett a tőr. Ám hirtelen
hadonászni kezdett, és Isabel felé kapott. A lány erre ismét felemelte a
piszkavasat, és többször is lesújtott a férfi fejére. Palmer ettől már
végleg elveszítette az egyensúlyát, és a padlóra zuhant.
Isabel megdermedt, amikor meglátta a férfi homlokából ömlő vért,
amely lassan tócsába gyűlt össze… és azt, hogy az anyja könyve a tűz
martaléka lett.
 34.
A LUDGATE-I CSATA

– Hagyják ott az ágyúkat! − kiáltotta Thornleigh Wyattnek.

Wyatt lenézett lova nyergéből. A hosszú úttól maszatos arcára kiült a
bizonytalanság. Füstölgő ágyúinak ütegére pillantott, ahol a tüzérek a
St. Martin Field emelkedőjén sorakozó királypárti lovasság fölé
céloztak, ahogyan Wyatt utasította őket.
Újra eldördült egy ágyú, és Thornleigh az ellenséges lovasságra
vetette pillantását. Nem bomlottak fel a soraik. Egyetlen lövés sem
csapódott be a közelükben.
– Ha nem akar ölni az ágyúival, hagyja itt őket! − kiáltotta Wyattnek.
− Csak hátráltatnak bennünket. − A város felé mutatott. − Előre kell
haladnunk!
Az emberek türelmetlenül várták a parancsot. Wyatt mély lélegzetet
vett, és gyorsan döntött.
– Igaza van! − mondta. − Cobham, maradjon az egységével itt az
ágyúknál, és tüzeljenek továbbra is a magasba. A többiek… − Kihúzta
kardját a hüvelyéből, és London felé mutatott, majd felállt a
kengyelben, és odakiáltotta az embereinek: − Előre! Csatlakozzunk
londoni barátainkhoz! Irány a Ludgate!
A katonák továbbították a parancsot.
– A Ludgate-hez! − kiáltották. − Előre! − Sietve követték Wyattet. −
A Ludgate-hez!
Négyes sorokban meneteltek. Thornleigh az első sorban maradt.
Amint Wyatt embereivel a Charing Cross felé haladt, idegesen pillantott
a királynő lovascsapatára a domboldalon. A lovasok sora mozdulatlanul
állt, miközben Wyatt csapata bevonult a faluba. A szűk főutcán
átmasírozva elhaladtak a nagy feszület előtt, majd a falut elhagyva a
Strand mentén keletre meneteltek. Thornleigh csodálkozott, hogy a
királynő lovasai nem támadták meg őket. Erre nem is mert gondolni. Az
előtte elterülő sáros vidéket, a Strandet fürkészte, és csak időnként
pillantott körbe, királypártiakat keresve. Abban reménykedett, hogy
háborítatlanul teheti meg ezt az utolsó kilométert. Nem akart mást, csak
megérkezni Londonba és leszámolni Sydenhammel.
 Homályosan felderengett előtte a Temple Bar, a London és
Westminster közötti határvonal. Onnan már csak hétszáz méter London
városkapuja, a Ludgate.

Egy újabb ágyúgolyó süvített el Carlos és Devon grófjának a feje

fölött a domboldalon. Devon idegei felmondták a szolgálatot: eldobta a
gyeplőt, hogy befoghassa a fülét. A lova felágaskodott, és a gróf
hátrabukfencezett. Carlos elkapta, mielőtt leesett volna a nyeregből. A
gróf tiltakozva szabadította ki magát Carlos karjából: − Engedjen el,
maga bolond!
A szeme vadul villogott, miközben bizonytalan kézzel a lova
gyeplője után tapogatózott, és rángatta szegény párát. − Végünk! −
kiáltotta. − Minden elveszett! − Sarkantyúját csődörének az oldalába
vágta, mire a ló ügetni kezdett. A gróf kétségbeesetten kapaszkodott a
nyakába, és elvágtatott délre, a Whitehall irányába. Carlos
körbepillantott. A vezetőjüket vesztett lovasok ide-oda lökdösődtek, és
rettegés lett úrrá rajtuk. Az ágyúk sortüze éppen csak annyi időre
szünetelt, hogy Devon távoli kiáltása a mezőn keresztül eljuthatott
hozzájuk.
– Végünk! Elvesztünk!
Egy fél tucat lovas kitört a sorból, és utána rohant. Az emberek
között kitört a pánik:
– A parancsnok!
– Úgy látszik, visszavonulunk!
– Megadjuk magunkat?
– Elvesztünk!
A lovak elbizonytalanodva, tanácstalanul toporogtak. Carlos
visszavágtatott Wentworth-höz.
– Tartsa az embereket hadirendben! − kiáltotta, a jobbszárnyra
mutatva, majd a hadnagyot körbeügetve a csapat másik vége felé
igyekezett, ahonnan három további lovas már éppen elmenekült, és ahol
egy negyedik sürgette megzavarodott lovát, hogy kövesse őket.

Carlos előhúzta a kardját, majd úgy csapott le a pengével, hogy a

férfi gyeplőjét félbevágta. A férfi vaktában keresgélte a zabla darabjait,
esetlenül próbálta irányítani a lovát. Miközben a többi lovas elképedve
bámult, Carlos szorosan előttük vágtatva magasba tartotta a kardját, és
rájuk kiáltott: − A következőnek, aki dezertál, átvágom a torkát!
A lovasok rettegve megzabolázták lovaikat. Csend lett. Az útról
Wyatt ágyúi újabb sortüzet adtak le. A lovasok félelmükben
meghunyászkodtak.

Devon grófjának csődöre a macskaköveken dobogva a Whitehall-

palota kapubejáratához érkezett.
– Minden elveszett! − kiáltotta Devon. A kapunál Sir John Gage
csapatának emberei félrehúzódtak, hogy beengedjék. Ők is hallották a
félelmetes ágyúdörgést a Charing Cross irányából, de senki sem tudta,
mi történik. Aggódó kérdéseik puskaropogásként sorjáztak:
– Megadta magát a gróf csapata?
– Wyatt nyerte meg a csatát?
– Megfutamodtunk?
Pánik tört ki az udvaron. Gage katonái a nagyterem felé iramodtak,
ahol a királynő személyi testőrsége állomásozott, és azt kiáltozták: −
Pembroke átállt Wyatthez!
Pánik lett úrrá a királynő testőrein, és becsapták a terem ajtaját Gage
embereinek orra előtt, kizárva őket a palotából. Pánik szorította össze a
királynő udvarhölgyeinek torkát is, amikor a nagyterem sarkaiba
csődültek.
– Isten kegyelmezzen nekünk! − kiáltotta egyikük.
Mária királynő mereven, nyugodt léptekkel jött elő a terem hátsó
részéből. A kapuépület feletti üres galéria felé sétált, és felment a
lépcsőkön. Az ablakokhoz érve kinézett Charing Cross irányába. A
falun és a Strandet övező bekerített kerteken és házakon túl, London
városának falai rendíthetetlenül ragyogtak a reggeli napsütésben.
Mária hallhatta a nyugtalanság, a zűrzavar hangjait a palota minden
részéből: a nők sikoltozását és zokogását, és Gage katonáinak
lábdobogását, akik, kizárva a teremből, most a folyosókon rohangáltak.
Látta, amint dezertáló katonái kitörnek a konyhákon át, és
nekiiramodnak a környező erdőnek, a folyóhoz vezető lépcsők irányába.
Egyedül ácsorgott és csak figyelt. Erőtlenül keresztet vetett, megérintve
a homlokát és a szívét, és a pap által fölkent hamu keresztjét
elmaszatolva kormos foltot hagyott sápadt szemöldökén.
 Isabel az egész utat futva tette meg. Befordult az Ave Maria út
sarkán, ám ott megállt, annyira megdöbbentette, amit látott. Peckham
betartotta ígéretét. A Ludgate nagy kapuszárnyai szélesre tárva álltak.
Királypárti katonáknak nyoma sem volt, és Peckham vagy ötven embere
ott nyüzsgött a kapu előtt készen arra, hogy megvédjék. Isabel magát
Peckhamet is látta, amint éppen egy férfit a posztjára irányít. Peckham
is észrevette a lányt és futólag rámosolygott, mintha azt akarta volna
mondani, hogy már várta. A nagykapu mellett a férfi odalépett a londoni
városfalon átvezető gyalogos út kis ajtajához, és kinyitotta azt is.
Peckham minden megtett, hogy Wyatt bejuthasson Londonba.
Isabel Sydenhamet is látta. De a férfi a Szép Vadóc egyik félreeső
kapualjában lapult, szemét a városkapura szegezve, így nem vette észre
őt. A lány felnézett a tetőkre az út mindkét oldalán. Álltak ott ugyan
létrák, és volt állványzat a tetőkön, de íjászoknak semmi nyoma.
Kinézett a nyitott kapun keresztül az üres Fleet utcára, és reménykedni
kezdett. Sehol sem voltak íjászok! Nem túl messziről jól hallotta az
ágyúdörgést. Jön a sereg, Wyatt serege! Lelki szemei előtt lejátszódott
az egész. A franciák már biztosan csatlakoztak Wyatt embereihez, és
útközben segítettek megverni a királynő hadseregét. Wyatt és az apja
hamarosan diadalmenetben kel át a kapun, amelyet Peckham tart nyitva
a számukra, a londoniak pedig majd kitódulnak a házaikból, és
üdvrivalgással köszöntik őket. Minden lehetségesnek tűnt. Csodálatosan
lehetségesnek!
Patkódobogás hallatszott. Isabel megfordult. Az Ave Maria út sarkán
befordulva mintegy húsz lovas közeledett ügetve. Valamennyien a
királypárti londoni csapatok fehér kabátját viselték. Lord Howard
vezette őket, az állkapcsa remegett dühében.
– Azonnal csukják be a kaput, a királynő parancsára! − kiáltotta.
Isabel a Szép Vadóc oldalánál nyíló sikátorba rohant, és
visszafordulva látta, amint a lovasok elügetnek a sikátor előtt. Aztán
Sydenham felé tekintett, és megállapította, hogy a férfi fehérre vált
arccal még jobban behúzódik a taverna kapualjába.
– A kapu nyitva marad! − kiáltotta Henry Peckham. Az emberei
előhúzták kardjaikat, és elszántan tartották a védelmi vonalukat.
Legalább kétszer annyian voltak, mint a fehérkabátosok.
De amint az utolsó lovas is elviharzott Isabel előtt, felfegyverzett
királypárti polgárok sokasága jelent meg a színen, és csatlakozott a
lovas katonákhoz. Az út rengett a paták és a lábak dobogásától. A
polgárok között Isabel megpillantotta Legge mester pirospozsgás arcát.
Legge, a Daru vendégfogadó tulajdonosa a többiekhez hasonlóan azért
küzdött, hogy megvédje tulajdonát a lázadók várható fosztogatásaitól. A
királypárti polgárok csoportja legalább annyi főt számlált, mint
Peckham csapata. Howard fehérkabátosai mellett sorakoztak fel, készen
arra, hogy velük harcoljanak. Howard felemelte a kardját.
– Le az árulókkal! − kiáltotta.
A királypártiak rátámadtak Peckham csapatára. A két csoport
kardokkal, lándzsákkal, tőrökkel és puszta ököllel esett egymásnak.
Férfiak szabdalták, rúgták, vágták egymást és hemperegtek a sárban.
Isabel lélegzet-visszafojtva figyelte őket a sikátorból. Amíg a két
csoport egymással hadakozott, a kapu nyitva maradt.
Újra dobogó lábak zaja hallatszott. Isabel megfordult. Az Ave Maria
úton John Grenville közeledett lóháton a csetepaté színhelyéhez. Egy
csapat férfi futva követte. Mindegyikük mellén a három zöld tornyos
Grenville-címer díszelgett, mindegyikük egy-egy embermagasságú íjat
és a vállukra vetve egy-egy tegeznyi nyilat hozott magával. A híres
Grenville-íjászok.
Grenville, meglehetősen távol a kapu előtti a csatározástól,
megzabolázta a lovát és intett az íjászainak. Azok az út két oldalához
siettek. Isabel a hátával belesimult egy kapualjba; nem mert kinézni,
nehogy Grenville meglássa, de jól hallotta az íjászok lábdobogását,
amint felmásznak a Szép Vadóc tetején az állványzatra, és látta, hogy az
út túloldalán, a kapu őrháza fölötti lapos tetőnek támasztott létrára is
tolongva nyomulnak fel.
– Sturridge! − hallatszott Sydenham őrjöngő kiáltása. − Giles
Sturridge! Álljon meg!
– Sir Edward? − jött a válasz az állványzat közeléből.
– Száz font, ennyit mondtam? Legyen kétszáz. Ne, inkább ötszáz!
Ötszáz font, ha megöli Thornleigh-t.
– Meglesz, Sir Edward − válaszolta mohón az íjász.
Isabel dermedten támaszkodott a kapunak, ahol egy kiálló szög
felsértette a hátát.
Az őrház fölötti tetőn az egyik íjász elkiáltotta magát, és hangja még
Howard és Peckham embereinek a csetepatéját is túlszárnyalta.
– Látom a lázadókat! A Temple Bar vonalában vannak! Nemsokára
ideérnek!
Isabelnek elakadt a lélegzete. Grenville-lel nem törődve kikukkantott
a sarkon túlra. A kapunál a két szemben álló csoport tagjai döbbenten
hagyták abba a harcot, mintha nem akarnák elhinni, hogy közeleg a
döntő pillanat. Wyatt csapata érkezik. És a kapu még mindig szélesre
tárva.
Isabel először felpillantott az íjászokra, majd Howard
fehérkabátosainak és a polgároknak az elbizonytalanodott arcát
fürkészte. Vajon most, hogy eljön az igazság pillanata, mindannyian
lojálisak maradnak, vagy tömegesen átállnak Wyatthez, mint ahogy
Norfolk serege Rochesternél tette a szeme láttára? Egyenesen előre, a
nyitott kapura nézett. Ezen fog az apja rövidesen átmenetelni. Már nem
bízott abban, hogy tömeges átállásra kerülhet sor. De még ha az összes
fehérkabátos átállna is, még ha Legge és polgártársai eldobnák is
fegyvereiket, még ha az íjászok nagy része megtagadná is, hogy Wyatt
katonáira lőjön, a Sturridge nevű íjász biztosan kilőné végzetes nyilát −
az ötszáz fontért. Apja túlélésére csak akkor van esély, ha Lord Howard
bezáratja a városkaput.
Isabel újra nekidőlt a kapunak, elborzadva a várható fejleményektől.
Ha a Ludgate-et bezárják, Wyatt és az ügye valószínűleg vereséget
szenved. De ha a kapu nyitva marad, az édesapja biztosan meghal.
Wyatt ágyúi továbbra is lőtték Charing Crossnál a dombot Devon
grófjának ideges lovasai fölött.
– A levegőbe céloznak! − kiáltotta Carlos a lovasoknak, a kezét a
feje fölött lengetve szemléltette a helyzetet. − Látják? Mindig a
levegőbe.
Az ágyúlövések folytatódtak, de a lovasok valamennyire
megnyugodtak, és Wentworth segítségével Carlos hamarosan
visszaállította a csapat rendjét. Szilárdan ültek lovaik nyergében, és a
parancsára vártak.
Carlos lenézett a Strandre, London irányába, és ott látta Wyatt kis
seregét menetelni. Csak egy kis csapatot hagytak hátra, amely folytatta
az ágyúzást. Meg kellett erőltetnie a szemét, hogy lássa a fő haderőt.
Hamarosan eltűnnek a szeme elől, és azután egykettőre elérik a
Ludgate-et. Hosszú pillantást vetett nyugtalan embereire. Ha cselekedni
akar, most jött el az ideje.

Kardját és az ég felé emelte, majd lassan leengedve, a hegyével

Wyattre mutatott. Megsarkantyúzta a lovát.
– Támadás! − kiáltotta.
A lova előreugrott és vágtázni kezdett. Carlos felsőtestével a ló
nyakára hajolt, és a lábával szorosan kapaszkodva levágtatott a lejtőn az
út felé. Néhány pillanatig egyedül vágtázott. Aztán meghallotta a hatvan
ló patáinak dübörgését, ahogy mögötte a dombról leszáguldanak − a
lovassági roham ismerős, izgalmas, mennydörgő hangját. Lélegzete
gyors, de állandó ritmust vett fel.
Elügetett a Temple Bar mellett, és a Fleet utcában megpillantotta
Wyatt hadseregét. Házakat és a mezei utakat maguk mögött hagyva
meneteltek, szemmel láthatóan megnyugodva, hiszen eddig nem
ütköztek ellenállásba. Azután egyikük, egy fiatal katona az utóhadból,
meghallotta a paták dübörgését, megfordult és kiabálni kezdett. Többen
hátrafordultak.
– Hadnagy! − parancsolta Carlos, miközben a lovasoszlop jobb
oldalára ügetett, és kardjával balra mutatott. Wentworth a parancsot
követve a bal oldalon levált a csapatról. Hirtelen, egy jól vezetett haderő
biztonságával, a lovasság fele Carlost, a másik fele Wentworth-öt
követte. Legyezőszerűen szétterülve Wyatt hadoszlopa mentén, két
oldalról, harapófogóként szorították össze őket. Aztán Wyatt
megdöbbent embereire támadtak.
Wyatt katonái kétségbeesetten védekeztek, de teljesen esélytelenek
voltak a gyors manőverezésre képes lovasokkal szemben, akik a
magasból, lovaik nyergéből vagdalkoztak. Egy fiatal katona felordított,
amikor a hátát áthasította egy lovas pengéje. Egy másik a sárban térdelt
kétségbeesetten, karjaival a fejét védve. Két lovas egy menekülő katonát
üldözött, mikor utolérték, az első lovas ledöntötte a földre, az őt követő
pedig a lovával kegyetlenül rátiport, és összetörte a sárban heverő férfi
bordáit.
Carlos előreügetett az előőrshöz, ahol egy szakállas férfi a lova
nyergéből parancsokat osztogatott. Bizonyára ő Wyatt, gondolta. Rajta
kívül még hat lovastisztet számlált meg, akik a parancsnoktól távolabb,
döbbent arccal figyelték az eseményeket. Carlos előretolt karddal
vágtatott az előőrs felé. Élve akarta elfogni Wyattet, mert így nagyobb
jutalomra számíthatott.
A gyalogos katonák eltámolyogtak Carlos útjából. Wyatt látta, hogy
közeledik, és kivont karddal várta. Carlos rendületlenül nyomult előre,
egyre csökkent a távolság köztük. De ahelyett, hogy Wyatt mellett
elhaladva lecsapott volna a kardjával, vagy a lovát lelassítva harcba
bocsátkozott volna vele, egyenesen nekivezette a lovát Wyatt lovának.
Wyatt kiesett a nyeregből, és a lova mellé zuhant.
A két ló fájdalmában felnyerített, és esetlenül táncolt, hogy
visszanyerje egyensúlyát. Carlos kardja lapjával Wyatt lovának a farára
csapott. Az állat elszökkent. Carlos megfordult, majd visszalovagolt
Wyatthez, aki eddigre már talpra ugrott. Carlos előreügetett és már
majdnem elérte, amikor Wyatt újra a földre került. Carlos látta, amint
egy férfi ráveti magát, és ledönti, hogy megmentse. Richard Thornleigh
volt az.
Carlos újra megfordította a lovát, hogy még egyszer visszajusson
Wyatthez, de mostanra már több tisztje és katonája vette őt körül.
Kardjaikat és dárdáikat előretolva, sündisznószerű védelmi páncélt
alkottak körülötte. Carlos észrevette, hogy Wyatt egyik lovas katonája
egyenesen feléje száguld. Rájött, hogy nem érheti el Wyattet. Egyedül
volt, gyalogsági támogatás nélkül. Remélte ugyan, hogy Pembroke majd
idesiet és erősítést hoz, de Pembroke nem mutatkozott. Így hát elszakadt
az előőrstől, és Wyatt középhada felé ügetett.
Vagy pontosabban afelé, ami még megmaradt belőle. Wyatt több
tucatnyi embere vonaglott és zihált a sáros földön. Carlos lovasai
továbbra is vadul, de szervezetlenül csaptak le a gyalogosokra. Korábbi
parancsa ellenére − hogy Wyatt egész hadoszlopát támadják oldalba − a
legtöbb lovasa nem jutott túl a középhadon, mielőtt harcba bonyolódott
volna. Az eredmény az volt, hogy amíg a lovasai Wyatt középhadával
zűrzavarosan összegabalyodva csetepatéztak, Wyatt utóhada
menekülésre fogta, az előőrse pedig tovább rohant előre a Ludgate-hez.
Hirtelen Wyatt öt lovastisztje tört rá Carlos lovasaira, hogy
megkíséreljék leválasztani őket az előőrsről. Carlos azonban gyorsan a
lovasai élére állt, bátran osztotta csapásait, és ezzel az embereit is
sikerült támadásba lendítenie. Közben, a harc kellős közepén Wyatt
előőrse felé pillantott. Wyatt futva vezette őket London falai felé. Már
csak háromszáz méternyire voltak. Carlos látta magát a városkaput is.
Megdöbbent azon, amit ott látott. Valóban tárva-nyitva vannak a
Ludgate kapuszárnyai?
Egy dárda repült a combja felé, elszakította a térdnadrágját és
felhasította a bőrét. Hátrafordulva látta, hogy a gyalogos katona újra
támadni készül. Carlos a kardjával felmetszette a férfi torkát, aki
elvágódott a földön. Carlos dühösen átkozta magát a figyelmetlensége
miatt. A fájdalom úgy égette a combját mintha forró szurkot öntöttek
volna rá, és a kiömlő vér már a térdét is elárasztotta, de a dárda nem
vágott be mélyen az izomba. Újra belevetette magát a Wyatt tisztjei
elleni harcba, amelynek mérlegeként két tiszt holtan, kettő pedig a
nyergéből kiütve, sebesülten feküdt a földön. Az ötödik vágtatva
menekült, a felcsapódó sár szinte fátylat vont mögé.
Wyatt utóhadának több száz embere is menekülésre fogta a dolgot, és
szaladt szét a szélrózsa minden irányában. Néhányan az úton − amelyen
jöttek − visszafelé rohantak, sokan mások a házak között és a folyóhoz
vezető ösvényeken tűntek el.
De Carlost csak Wyatt érdekelte. A lázadók vezére a megmaradt
körülbelül háromszáz emberével tántoríthatatlanul rohant a közeli
Ludgate felé.

A Ludgate másik oldalán a két szemben álló fél, Lord Howard

királypárti és Henry Peckham lázadó csapata újra vadul egymásnak
esett. Howard emberei egy kicsit közelebb kerültek a kapuhoz, és a
tetőkről az íjászok nyilai is tizedelni kezdték Peckham embereit. De az
íjászok támadását erősen korlátozta, hogy a lenti test-test elleni harcban
nehezen tudták megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A zűrzavar
közepette Peckham emberei szívósan tartották védelmi vonalukat a kapu
előtt.
Isabel ellökte magát a sikátor falától és kilépett az útra. Mint
szétszórt rongybabák hevertek az emberi testek a sárban. A sebesültek
tántorogva vagy négykézláb igyekeztek az út széle felé. Isabel
megpillantotta Legge-et, ahogy a kapu közelében erősen szorongatja
egy férfi nyakát. Látta Pechamet, amint egy lihegő férfit fojtogatva
térdre kényszerít. Látta Grenville-t is, aki − még lóhátról − a kardjával
egy lándzsás embert csépel. A még mindig a taverna kapualjában lapuló
Sydenham sem kerülte el a figyelmét.

És a Ludgate kapuszárnyai továbbra is tárva-nyitva álltak.

A lány felpillantott az íjászokra a Szép Vadóc tetején. A delelőjéhez
közeledő nap erős sugarai miatt csak homályosan láthatta őket.
Terpeszállásban álltak, nyilaikat az íjakba illesztették, az íjhúrt a
mellkasukig kihúzták, készen arra, hogy lőjenek.
Isabelnek elege lett a tétlen várakozásból.
Legge felé rohant, aki éppen a földre lökte ellenfelét. Egy magas
bajtársa belerúgott az elesett férfibe.
– Legge mester! − kiáltott rá a lány.
A férfi megdöbbenve nézett fel.
– Isabel! Az istenért, hogy kerül…
– Kövessen! − kiáltott a lány. Elkapta Legge bajtársának a karját.
– Maga is! Segítsen! − Elfutott kettejük mellett. Zavarodottan
bámultak utána.
Isabel egyenesen a kaput védő, szakadozott védelmi vonal felé futott.
Peckham, megfojtott áldozatával a lábainál, éppen a homlokáról törölte
le az izzadtságot, amikor észrevette Isabelt. Gyorsan odabólintott neki,
meggondolatlanul megengedve, hogy átvágjon a soraik között. A sikerét
látva Legge és barátja csodálkozó pillantásokat vetett egymásra, majd
utána lódultak. Peckham, abban a hitben, hogy az Isabellel tartók
barátok, hagyta őket előretörni, majd a figyelme egy lándzsával
rátámadó királypárti felé fordult.
A lány Legge-dzsel és a magas férfivel a Ludgate magas kőboltozata
alatti, fagerendákból ácsolt, kétszárnyú kapu felé rohant. Isabel
megragadta a nagy vas kapuveretet az egyik szárny szélén. Megpróbálta
becsukni a kaput, de az túl nehéz volt számára
– Segítsen! − kiáltotta oda a magas férfinek. − Legge mester, csukja
be a másik szárnyat!
Legge a kitárt kapu másik szárnya felé lendült. Éppen csak
megragadta a vasreteszt, amikor valaki hátulról rátámadt és előrelökte.
Legge megfordult, és állkapcson vágta. A támadó a földre került.
Amikor Isabel megfordult, Edward Sydenhamet látta, amint puszta
kézzel készült rárontani; felemelt és lecsapni készülő ujjaival olyan volt,
mint egy ragadozó madár.

***
Thornleigh majd összeesett, annyira fájt a lába, és a tüdeje is alig
bírta már. Megállás nélkül futott azóta, hogy megmenekült Carlos
lovasságának támadásától, és most tovább futott, nem törődve a
fájdalommal és a Carlos felbukkanása miatti kétes érzéseivel, mivel
most már tisztán látta maga előtt a Ludgate nyitott kapuját alig száz
méterre.
Wyatt mellette futott. És − Thornleigh becslése szerint − háromszáz
emberük követte lihegve őket. Sokan közülük véreztek, levegő után
kapkodtak, de mindenképpen Wyatt-tel tartottak. És mint ahogy
Thornleigh, Wyatt is a céljukra, a menedékükre, a jutalmukra szögezte a
szemét − a Ludgate óriási, kitárt kapuszárnyaira. Be fognak jutni.
Aztán Thornleigh újra hallotta a lovassági támadás gyilkos
dübörgését. Hátrafordult. Újra a spanyol! A lovasai most az
utócsapatukra támadtak, és tönkrezúzták azt.
De Wyatt újra lerázta őket, és folytatta útját a maradék csapatával.
Nem voltak már többen, mint ötvenen. És Thornleigh nem tágított
Wyatt oldaláról.

Sydenham kezei már szinte elérték Isabel torkát, amikor Legge

belefejelt a férfi oldalába. Sydenham a földre zuhant, és levegő után
kapkodott. A sáros kövekbe karmolva, őrjöngve próbált felkelni, de
Legge egyik magas bajtársa a lábánál fogva megragadta és elvonszolta a
kaputól, miközben Legge visszafutott a másik kapuszárnyhoz. Isabel
megdöbbenve bámult Sydenhamre: a férfi megpróbálta
megakadályozni, hogy becsukja a kaput. Megszállottnak tűnt, mint aki
ahhoz a rögeszméjéhez ragaszkodik, hogy Isabel apját a felbérelt
íjásszal megölesse. Nem érdekelte, hogy ezzel Mária királynő trónját is
veszélyezteti.
Isabel megborzongott, amikor felfogta, hogy az ő árulása Wyatt-tel
szemben sem kevésbé groteszk.
De most nem volt idő ezen töprengeni.
A kapu felé lendült, és megragadva a vasreteszt, tolni kezdte.
Karizmai remegtek az erőfeszítéstől, de a kapuszárny nem mozdult. A
magas férfi odasietett, hogy segítsen. Isabel megfordult, és most a
hátával nyomta az ajtót. A nyílás másik oldalán Legge a vállával
nekitámaszkodva, kivörösödött arccal, teljes erejéből tolta a másikat. Az
erőfeszítéstől nyögve Isabel végre érezte, hogy megmozdul a
kapuszárny és lassan elfordul. Ez történt Legge oldalán is.
Az óriás forgópántok nyikorogtak, a fagerendákból ácsolt nehéz
szárnyak felgyorsultak, Isabel végül már csak szökdécselve tudott lépést
tartani a kapu mozgásával. A lány és a magas férfi már szinte futott,
amikor − Legge kapuszárnya már csak karnyújtásnyira volt tőlük −
Isabel kinézett, és látta Wyatt maroknyi csapatát, amint a Fleet utcán
feléje támolyog. Látta, hogy Wyatt és az apja a csapat élén már nagyon
közel van. Az apja megdöbbenve bámult rá, mint aki nem akar hinni a
szemének. Wyatt is észrevette Isabelt. Az utolsó kép, Wyatt döbbent
arca, úgy villant a lány szemébe, mint egy nyílvessző szúrása.
A kapu becsapódott. Legge rátolta a hosszú, nehéz vasreteszt.

Howard embereinek üdvrivalgásától Edward Sydenham felocsúdott.

Amikor feltápászkodott, látta, hogy minek örülnek. Isabelnek a két férfi
segítségével sikerült bezárnia a kaput.
Egy íjász a kapu fölötti tetőről a Fleet utcára mutatott és ujjongva
kiáltotta: − A királynő lovassága szétveri a lázadókat! Hullanak, mint a
legyek!
Howard emberei még vadabb üdvrivalgással fogadták a hírt. A bezárt
kapu új erőt öntött beléjük, ám ugyanakkor minden erőt kiszippantott
Peckham embereiből. Edward körül csak úgy záporoztak a királypártiak
csapásai, és Peckham emberei sorra estek el.
Edward kábának érezte magát a reménytől és a félelemtől. Ha Wyatt
katonáit a kapu másik oldalán megölik, okkal remélheti, hogy
Thornleigh is ott leli halálát. Talán már halott is. De a bezárt kapu miatt
lehetetlen bizonyosságot szereznie. Pillantása a városfalon átvezető
gyalogos út kis ajtajára vetődött, amely csukva volt. Még az is
előfordulhat, hogy Thornleigh a gyalogos úton éppen errefelé tart, hogy
a kis ajtón átlépve megölje őt, akit annyira gyűlöl?
Edward előhúzta a pisztolyt a zekéjéből, és a kis ajtóhoz rohanva,
kinyitotta azt. Miközben a pisztolya megtöltésével bajlódott, már be is
lépett a három méter széles városfalon átvezető kőboltozatos alagútba.
A szemközti ajtó be volt zárva. Háta mögött is becsapódott az ajtó. Az
alagút teljes sötétségbe borult. Edward továbbsétált, lépései
visszhangoztak. Újra erőt vett rajta a szűk, zárt helyektől való régi
iszonya. Minden idegszála megfeszült. Ahogy megközelítette a kivezető
ajtót, tompán hallotta az emberek kiáltásait és jajveszékelését. Amikor a
sötétben odaért, végigtapogatta a faajtót, hogy megtalálja a reteszt. A
faszilánkok felsértették a tenyerét, de végül sikerült elrántania a reteszt.
Kirúgta az ajtót, kifutott a szabadba… és az elé táruló csatajelenet láttán
meghűlt benne a vér.

Carlos ezt egyszerűen mészárlásnak nevezte. Végre megérkezett

Pembroke gyalogsága és Clinton lovasságának egy csapata is. Hogy
legyőzzék Wyatt seregének szánalmas maradványát, legfeljebb ötven
embert, mindannyian támadtak. A lázadók bátran harcoltak, de a
helyzetük reménytelen volt: az ellenség nyomasztó létszámfölényben
csapott le rájuk.
A lekaszabolt emberek a sáros földre hanyatlottak, pocsolyákban
csúszva-mászva véreztek el és haltak meg. Csak néhánynak sikerült
elmenekülnie az egyesült királypártiak elől, szétszóródtak minden
irányban, minél távolabb a bezárt Ludgate-től. Futottak, házak sarkai
mellett elcsúszkálva rohantak lefelé a folyóhoz vezető ösvényeken.
Wyatt mozdulatlanul állt, sártól maszatos arcán látszott, hogy nem
hisz a szemének. Carlos elindult felé.

Isabel majdnem elesett, úgy nekiszaladt a lázadók egyik katonája, aki

egy ösvény felé menekült. Miután becsukta az óriási kaput, észrevette
Sydenhamet; amikor megpillantotta elfehéredett arcát, és kezében a
pisztolyt, a legrosszabb balsejtelmek kezdték gyötörni. A londoni
városfalon átvezető gyalogos úton sietett utána abban reménykedve,
hogy talán meg tudja állítani. De most, hogy eléje tárult a menekülő
katonák, ágaskodó lovak, a harcoló, üvöltöző és a földre hulló férfiak
látványa, szem elől veszítette. Az apját sem sikerült felfedeznie a
tömegben. Ha rábukkanna, elvonszolná innen, és eltűnnének a
folyóparti dokkok és sörfőzdék útvesztőjébe vezető ösvényen. Ott
elrejthetné. Bárcsak hamarabb megtalálná, mint Sydenham.
 Egy lovas jött feléje könnyű vágtában, és Isabel megtántorodva kitért
az útjából. Majd elakadt a lélegzete. Bár nem látta az arcát, Carlost
bárhol felismerte.

Edward csak nehezen tudta rávenni magát, hogy a harcolók közelébe

merészkedjen, ám tudta, hogy nincs más választása, ha élve vagy halva
meg akarja találni Thornleigh-t. Végül meglapult a csetepaté szélén.
Remegő kezében a pisztolyát szorongatta. Egyszer csak az
elkeseredetten harcolók tömegén keresztül megpillantott egy magas,
őszes hajú férfit, bőrfolttal a bal szemén − éppen ahogy Isabel leírta őt
neki. Edward szíve nagyot dobbant, aztán mintha megállt volna, mivel
Richard Thornleigh tekintete egyenesen a szemébe fúródott.
– Sydenham? − kiáltott rekedten és bizonytalanul Thornleigh.
Edward arca megrándult − tudta, hogy elárulta magát. Thornleigh a
verekedő sokaságon keresztül határozott léptekkel közeledett felé,
kérlelhetetlenül, mintha vadat cserkészne be.
Edward, hogy csillapítsa remegését, két kezével markolta meg a
pisztolyt, és felemelte. De emberek futottak a tűzvonalban, ezért nem
tudott pontosan célozni.

Wyatt arca elárulta, hogy tisztában van a vereségével. Felnézett,

meglátta a közeledő Carlost, és a kardot tartó keze lehanyatlott.
Carlos odaért hozzá, és megzabolázta a lovát.
– Sir Thomas Wyatt?
Wyatt mogorván bólintott. Megfordította a kardját, és markolatával
előre Carlos felé nyújtotta. Carlos elfogadta a megadás gesztusát.
Elvette Wyatt kardját, és a nyeregtokjába dugta. Odaintett egy
hadnagyot, hogy kötözze össze a fogoly csuklóját. A lázadók vezérének
a szemébe nézett és így szólt: − A királynő nevében letartóztatom.

Isabelen jeges félelem futott át. Az apja és Sydenham után kutatva

hirtelen megpillantotta mindkettőjüket. Az apja egyenesen Sydenham
felé tartott. És Sydenham a pisztolyával egyenesen az apjára célzott.
A lány körbefordult, és ott látta Carlost a közelben. Nem
gondolkozott, csak odarohant hozzá, és megragadta a lova kengyelét. A
férfi meghökkenve nézett le rá. A lány Sydenhamre mutatott.
 – Maga is gyűlöli őt! − kiáltotta. − Fékezze meg!

Edward meghúzta a ravaszt és lőtt. A golyó Thornleigh füle mellett

fütyült el, ám Thornleigh rendíthetetlenül közeledett. Edwardhoz érve
kitekerte a pisztolyt a kezéből, és megragadta a torkát. Edward
Thornleigh karjába csimpaszkodott, érezte, ahogy támadója a gégéjét
szorongatja, a torkát rettenetes fájdalom járta át. Thornleigh azonban
hirtelen elengedte, és térdre roskadt, mivel az egyik királypárti katona
egy törött lándzsával oldalba bökte, aztán rögtön el is fordult tőle, hogy
újabb ellenségeket keressen. Thornleigh a hátára bukott, és nyöszörögve
hevert a sárban.
Edward úgy érezte, hogy most eljött az ő ideje. Bár még fulladozott
Thornleigh szorításától, négykézlábra ereszkedett, odakúszott az elejtett
pisztolyához, majd visszamászott vele Thornleigh-hoz, aki még mindig
fájdalmában nyögve feküdt a földön. Edward feltérdelt, a mellényébe
nyúlt egy újabb golyóért, és megtöltötte a pisztolyt. A pisztolycső végét
Thornleigh halántékához szorította.
– Alto!
Edward felnézett. Bár elvakította a lóháton ülő férfi mögül a szemébe
sütő nap, a hangot felismerte. A spanyol. Visszafordult Thornleigh felé,
és meghúzta a ravaszt. A spanyol kardlapja olyan erővel csapott le a
csuklójára, hogy Edward megpördült a térdén, és a pisztoly kirepült a
kezéből. Felüvöltött, annyira fájt a karja.
– Edward Sydenham − mondta Carlos elégedetten mosolyogva,
miközben elővillantak fehér fogai. − A lázadók között találtam önt. A
királynő nevében letartóztatom.

Isabel a földön fekvő apjához sietett. Thornleigh-nak megrándult az

arca az oldalából sugárzó fájdalomtól.
– Istenem − suttogta összeszorított fogai között. − Te voltál az… a
kapunál. Miért, Isabel? Hogyan voltál képes…
– Apám, jöjjön velem! − Megpróbálta felsegíteni a földről.
– Fussunk le a folyóhoz! Elmenekülünk innen!
Trombitaszó harsant. Isabel rémülten nézett körbe. Az őt körülvevő
zűrzavar hirtelen egész más jelleget öltött. A fegyveres összecsapás
hangjait győzelmi mámor váltotta fel. A tömegen keresztül látta, hogy
Carlos a lova nyergéből őt figyeli. Lord Howard lovagolt feléjük,
fehérkabátos tisztjeinek egy csapata követte. Mögöttük pedig a
győzelemittas londoniak csődültek össze. Lord Howard megparancsolta
a tisztjeinek, hogy tartóztassák le a még itt lévő lázadókat, és fogdossák
össze azokat, akik elfutottak.
A végsőkig elkeseredett Isabel karjánál fogva megragadta az apját, és
talpra ráncigálta. Még mindig megszöktethetné ebben a felfordulásban,
levonszolhatná a folyóhoz, elrejthetné. Még mindez lehetséges, csak
legalább rávehetné, hogy mozduljon! Csak legalább ne nézne rá ilyen
ellenszenvvel.
Lord Howard megállította a lovát Wyatt előtt, és lepillantott a
lázadók parancsnokára.
– Kockára tett egy királyságot, Wyatt, és semmit sem ért el. Kivéve
egy találkozót a hóhérral.
Kardja hegyével megdöfködte a Wyatt csuklóit összekötő
kötélcsomót. Körülnézett a katonák között.
– Ki tartóztatta le?
– Én − válaszolta Carlos előreléptetve a lovát.
Howard gondolatokba merült arckifejezéssel nézett rá.
– Az is maga volt, aki a támadást a Charing Crossnál vezette?
– Igen.
– Mi a neve?
– Valverde.
– Á, igen, Abergavenny spanyolja. − Howard arcán széles mosoly
jelent meg. − Bravó, Valverde. Szép munka volt. Higgyen nekem,
őfelsége nagyvonalúan kifejezi majd a háláját.
– Földdel?
Howard elnevette magát.
– Mindennel, ami csak a szíve óhaja, garantálom. − Az egyik
tisztjéhez fordult, és Wyatt felé bólintott.
– Vezesse el az árulót.
A tiszt úgy lökdöste el Wyattet, mint egy közönséges tolvajt.
– Uram! − Edward Sydenham őrjöngve tolta szét a tömeget maga
előtt, a parancsnokhoz közeledve. Howard lovához érve, a magasba
emelte a Wyattéhoz hasonlóan összekötözött kezeit, megmutatva az őt
ért méltánytalanságot. − Uram, tiltakozom! Nagy igazságtalanság ért!
 Howard Carlosra nézett. − Ez is a maga akciója?
Carlos bólintott.
– Ez az első hiba, amit elkövetett − mondta Howard. − Sir Edward
Sydenham olyan úriember, akit a királynő igen kedvel. − Egy tiszthez
fordult. − Hadnagy, oldja ki a kötelet Sir Edward kezén.
– Várjanak! − harsant fel egy mély hang. Minden fej megfordult,
hogy lássák Leonard Legge-t, amint Howardhoz menet átlökdösi magát
a tömegen. − Uram, az igazság az, hogy ez a férfi elárulta őfelségét.
Láttam a kapunál. Miután bezártuk, megpróbálta újra kinyitni a lázadók
előtt. Úgy kellett elvonszolnunk az útból, hogy megakadályozzuk.
Lord Howard katonái közül sokan egyetértően mormogtak.
– Aha, én is láttam őt − kiáltott egyikük. − Ki akarta nyitni.
Howard Sydenhamre nézett, megdöbbenve.
– Sir Edward, mit szól ezekhez a vádakhoz?
Sydenham zavaros tekintettel meredt maga elé. A szája mozgott. Úgy
tűnt, hogy keresi a szavakat.
– Sir Edward − ismételte meg sajnálkozva Howard −, több
megbízható polgár is azt állítja, hogy látta önt, amint hazaárulást követ
el. Ezért felelnie kell…
– Mondok én mást is, uram − rikkantotta Legge. − Amott az a hölgy,
ő mentette meg a napot! − Átmutatott a tömeg fölött. − Az ifjú Isabel
Thornleigh. Ő zárta be a kaput, ő az igazi hős ebben a csatában. A kapu
angyala!
A londoniak éljenezve előretódultak. Isabel köré sereglettek, többen
is odakiáltották neki: − A kapu angyala! − majd Lord Howard felé
húzták. Csakhogy Isabel így egyre jobban eltávolodott az apjától. Hiába
nyújtotta felé a kezét, az apja csak állt ott kősziklaként, láthatóan
undorodva az éljenzéstől, amint Isabelt London hősnőjeként
elvonszolják.
Eközben Howard Sydenhamre nézve, szomorúan csóválta a fejét, és
Carloshoz fordult.
– Valverde, vegye őrizetbe Sir Edwardot. Ezeket a vádakat ki kell
vizsgálni. Ami ezt a söpredéket illeti − fordult a tisztjeihez, akik több
tucat lázadót is összetereltek −, vigyék el őket. Istennek hála, a királynő
gondoskodni fog róla, hogy a bitófák ne lógjanak üresen.
Isabel elborzadva látta, hogy az apját Wyatt megvert seregének többi
katonájával együtt elhurcolják.

35.
SMITHFIELD

Az enyhe reggeli levegő mára tavasz ígéretét hordozta. Isabelnek ez

volt az első gondolata, amikor a szalmán töltött álmatlan éjszaka után
kilépett a Vasmacska fogadó istállójából. A tavasz illúzióját azonban
elűzte a következő gondolata. Az apját ma felakasztják.
Felnézett a feje fölé, a vadgesztenyefa ágaira. A sápadt nap
gyöngyházszínű ködbe burkolózott, az ágak alján lecsüngő apró
jégcsapok, amelyek tegnap éjjel még úgy ragyogtak a holdfényben, mint
a megfagyott könnycseppek, mostanra felolvadtak és ragyogtak, mintha
valami irgalmas kéz gyöngyszemekké változtatta volna őket. Széles
szárnycsapásokkal egy varjú szállt le a fára, és ettől a gyöngyszemek
sűrű esőcseppekként hulltak le a földre. Az egyik éppen Isabel tarkójára
esett, amitől olyan érzése támadt, mintha egy jéghideg ujj érintené meg.
Ez még nem a tavasz. És sehol sincsenek irgalmas kezek.
Kilépett a Vasmacska udvarából, és a Szent Mihály-templom felé
indult.
– Nem fér el a börtönökben az a sok gazember − közölte vele tegnap
este a Guildhall egyik törvényszolgája, miközben a lány a Guildhall
lépcsőjén a tömegben várakozott öt órán keresztül, amíg a sebtében
megrendezett bírósági tárgyalások tartottak. Végül az apja tizenkilenc
másik lázadóval együtt jelent meg a bíró előtt. A bíró behívta az
egyetlen tanút, egy billingsgate-i halárust − a törvény szerint egyetlen
tanú vallomása is elegendő volt −, majd mind a húsz lázadót kötél általi
halálra ítélte; ezután behívták a következő húszfős csoportot.
– Az éjjel hatszázat fogtak el − mondta a törvényszolga Isabelnek. −
Raktárakban húzták meg magukat, akár a folyami patkányok.
A sok letartóztatás miatt a templomokban is őriztek foglyokat.
Isabel ballagott az utcán, már majdnem odaért a Szent Mihály-
templomhoz, amelynek a homlokzatára árnyékot vetettek a
templomudvarral szemközti lakások. A templom előtt tömeg verődött
össze, az emberek már alig várták, hogy láthassák a kivégzésre
kivezetett foglyokat. Isabel előretolakodott egy őr mellé.
– Bemehetnék az apámhoz? − kérdezte.
Az őr megvakarta borostás állát.
– Majd az akasztófánál láthatja.
Isabel nem is számított más válaszra. Az előző este is csak ezt a
kérdést ismételgette újra és újra, először a Guildhallnál, majd itt a
templomnál egészen a kijárási tilalom kezdetéig, amikor el kellett innen
mennie. Hiába ünnepelték őt „a kapu angyalaként”, nem sok haszna lett
belőle; itt csak egy volt a sok közül a tömegben. Minden alkalommal azt
mondták neki, hogy menjen haza.
Haza? Tegnap, amikor végigsétált a Cornhill utcán, elgondolkodott:
merre van az otthona? Talán az elhagyott szülői házban, Colchesterben,
amely most teljesen kihalt? Oda nem mehet. Vagy talán Martin
otthonában, a közeli Bucklersbury utcában? Ez az ő otthona is lehetett
volna, de most az is némaságba borul, legfeljebb csak a két fiát elveszítő
anya zokogását lehet hallani. Oda sem szívesen menne. Vagy a Daru
fogadó, amelynek a tulajdonosa, Legge mester segített neki bezárni a
kapukat Wyatték orra előtt? Ott sem találná a helyét.
Így aztán csak ballagott tovább, mint valami elveszett gyermek, míg
a Vasmacska előtt nem találta magát. A pénze mind elfogyott, ezért az
udvaron át az istállóba ment. Senki nem volt bent. Ugyanúgy festett,
mint azon az estén, amikor kiment Carloshoz, aki a lovát tisztogatta, és
közben mesélt az életéről, a spanyol hódító háborúkról és az Újvilág
hatalmas síkságairól. Az istálló lakói is ugyanazok voltak: a tarka póni
és az öreg, fekete heréit ló; felpillantottak rá, miközben a szénát rágták.
Az istállófiú most nem volt a helyén, valószínűleg a többi londoni
utcagyerekkel csatangolt, és izgatottan kukkantott be a foglyokkal
telezsúfolt templomokba. Az istállóban hagyott egy darab kenyeret és
egy fonnyadt almát. Isabel leült a szénára, és evett néhány falatot. Itt
legalább senki nem mondja neki, hogy menjen haza.
A rekesz falára nézett, ahová Carlos akkor felhajította a zekéjét, és
egy gondolat fészkelte magát az agyába. Azon a napon, amikor a férfi
vadul berontott Sydenham nappalijába és megpróbálta letartóztatni,
vajon nem egyszerűen csak ki akarta menekíteni Sydenham házából?
Talán valahogy megtudta, hogy Sydenham ártani akar neki? Lehet,
hogy az apjától tudta meg Wyatt táborában? A tények nagyon is
egybevágnak. És ő mit tett? Szembeszállt vele, leköpte, minden lehetőt
elkövetett, hogy megutáltassa magát a férfival.
Bár számít ez most már valamit is? Carlost kinevezték a királynő
egyik kapitányává, Wyatt felkelését elfojtották, az apját pedig
hamarosan felakasztják.
A bánattól kimerülve mély és sötét álomba zuhant a szénán fekve,
csak arra ébredt fel, hogy félrehúzták a harangokat.
– Itt jönnek.
A Szent Mihály-templom kapui kitárultak. A tömeg közelebb
nyomult, Isabel lábujjhegyre állt, és a nyakát nyújtogatva próbált
átnézni a fejek és a vállak felett. Koszos, csipás szemű foglyokat
vezettek ki a templomból. Szó nélkül, libasorban csoszogva vonultak,
talán negyvenen lehettek. Isabelnek elállt a lélegzete, amikor
megpillantotta az apját, akinek az arca szürke volt, és teljesen
elcsigázott. Ám amíg az összes többi elítélt lehajtotta a fejét − a
félelemtől, a lelkifurdalástól vagy a szégyentől −, az apja emelt fővel
vonult ki.
– Istenverte árulók! Egy jókora maréknyi friss trágya csapódott az
egyik elítélt nyakához. A szerencsétlen félreugrott. A tömegben nevetés
harsant.
Az őrök kilökdösték a foglyokat a Cornhill utcára, és nyugatra
indultak el velük. Isabel nem tudta, hová vihetik őket. A tömeggel
együtt ő is a nyomukba eredt. Utcakölykök csapódtak az elítéltek mellé.
A többi ember mögöttük haladt mint megannyi várakozó, dögevő
madár. Isabel megpróbált befurakodni két őr közé, hogy
megközelíthesse az apját, de nem sikerült neki.
– Menjen a többiek közé − utasította az őr, és durván visszalökte.
Az elítéltek kísérete és a tömeg lassan végigvonult a Cornhill utcán.
A mázsálóháznál, ahol egy hatalmas mérlegen mérték az árukat, a
kocsisoknak, a hordároknak félre kellett állniuk, és a lovaikat is el
kellett rángatniuk az útból, hogy elengedjék a vesztőhelyre tartó
menetet; egy fuvaros hangosan mérgelődött a tumultus miatt. Isabel
szomorúan látta, hogy a város kereskedelmi ügyletei ezen a gyászos
napon is ugyanúgy zajlanak, mint bármikor.
Lassan elérkeztek a Cornhill utca végén lévő magas épületekhez. A
Lombard utcába torkolló mellékutcákon élénk kereskedelem zajlott; az
összesereglett árusok kíváncsian pislogtak feléjük, amint elhaladtak. A
mészárosok és kuncsaftjaik a fedett vásárcsarnok szélén állva figyelték
őket. Az ablakokon asszonyok hajoltak ki és mutogattak rájuk;
időközben egyre duzzadt az elítélteket követő tömeg.
A menet ezután a Poultry utcán folytatta útját rövidáru-kereskedők
boltjai és szatócsüzletek mellett elhaladva. Az utca közepén álló
hatalmas, ólom víztartálynál vízhordók sürgölődtek hátukra szíjazott
vödrökkel, és bámultak utánuk. A Cheapside-nál az utca kiszélesedett,
nagy piacnak adva otthont; a kivégzési tömeg az egyik oldalra húzódva
kerülte ki a piac közepét elfoglaló elárusítóbódékat. A Goldsmith utcán
a nap megcsillant az aranyművesek kirakataiban díszelgő aranytálakon
és kupákon, miközben az árusok a boltok ajtajában állva nézték őket.
Aztán lassan elvonultak a Mercers’s Hall mellett, majd végig az
Ironmonger utcán, ahol a fémöntő műhelyekből kihallatszó
kalapácsütések elnyomták a lábak csoszogásának a hangját. Már csak
egy háztömbnyire jártak a Blackwell Halltól, a gyapjúpiactól, ahová
gyakran kijárt az apjával ellenőrizni, hogy az inasok jól számolják-e
meg a bálákat. Innen a Bread utcára tértek rá, ahol a Sellő Fogadóból
kiáradó halszagtól felfordult Isabel gyomra. A St. Martin-le-Grand
bérlakásaiban élő tolvajok, prostituáltak és szegény bevándorlók közül
sokan szaladtak ki az utcára, és álltak be a menet végére.
A Newgate utca következett a mészárszékeivel és ivóival, valamint
az utcán fehérrépát, faggyút és téli almát áruló vidéki asszonyokkal.
Amikor a hatalmas Christchurchhöz érkeztek, az őrök hirtelen
megállították a tömeget. Isabel nyugtalan hangokat hallott a sor elejéről,
ezért a nyakát nyújtogatva próbálta kideríteni, hogy mi történik. A
templomból újabb lázadókat vezettek elő, legalább százan lehettek.
Isabel Edward Sydenhamet is megpillantotta közöttük. A nemrég még
oly finom és kifogástalan ruházatát most száraz sárfoltok csúfították el,
szaténzekéjének egyik ujja hiányzott. Az arca olyan fehér volt, mint a
fal. Az egyik őr lökdösődő nógatására bebukdácsolt a foglyok egyre
népesebb sorába. Úgy pislogott, mintha nem akarna hinni a szemének,
és idegességében a körmét rágta.
Lassan elérkeztek a Newgate-hez. A nyitott kapu fölött magasodó
börtön négy emeletének rácsos ablakaiból arcok kandikáltak ki. A
kígyózó menet áthaladt a kapu kőboltozata alatt, miközben a St.
Sepulcher harangjai kongtak. A kapun átérve, jobbra kanyarodva
ráfordultak a Giltspur utcára, majd a Pye Cornernél elhaladtak a
Szorgos kezek nevű fogadó mellett. Isabel csak ezután jött rá, hogy az
úti céljuk nem más, mint a smithfieldi mezőn álló kivégzőhely.
Amikor a zord menet szélén lépkedett, Isabel végig csak az apját
figyelte, aki mozdulatlan fejjel, előre szegezett tekintettel vonszolta
magát előre. Most azonban, amikor tudta, hogy hamarosan a
vesztőhelyre érnek, eluralkodott rajta a félelem. Újra megpróbált
közelebb nyomulni hozzá, és most sikerült is neki, talán mert az őröket
túlságosan lekötötte a sorból kilógó rabok visszaterelése, vagy mert már
egyszerűen nem foglalkoztak vele. Odalépett mellé. Az apja észre sem
vette, rezzenéstelen arccal haladt előre.
– Apám − szólt hozzá Isabel, lépést tartva vele. − Apám, nézzen rám,
kérem.
De az apja egy pillantásra sem méltatta, és ettől az elidegenedéstől
Isabel úgy érezte, mintha kést forgatnának a szívében. Ez csakis a
Ludgate-nél történtek miatt lehetett. A lánynak eszébe jutott apja
elborzadt és döbbent tekintete, amikor becsukta a kaput és kizárta
Wyattet, ezzel halálra vagy fogságra ítélve a még megmaradt embereit.
De azt nem tudja, hogy mindezt érte tette! Mindent − hogy elhagyta
Martint és elárulta Wyattet − csakis az ő megmentéséért tett.
Ám kudarcot vallott, hiszen az apja hamarosan meghal. Valamiféle
kábult révületben bukdácsolt tovább mellette. Ha nem szól hozzá egy
szót sem, akkor is végig itt marad mellette.
– Állítsák meg! − kiáltott az egyik őr. Edward Sydenham próbált
kitörni az elítéltek menetéből. Egy asszony elgáncsolta, ő pedig
felbukott, mire az emberek nevetésben törtek ki. Az egyik őr felrángatta
Sydenhamet a földről, és visszalökte a sorba. Sydenham nem tehetett
mást, mint a tömegtől és a többi fogolytól körülzárva tovább
vánszorgott. Isabel látta, hogy teljes testében remeg.
– Állj! − kiáltotta a sor elején álló őr. Megérkeztek.
Isabel körülnézett. Smithfield a nyári vásárairól volt híres, például itt
tartották a Bertalan-napi vásárokat. Emlékezett rá, ahogy gyerekkorában
az egyik augusztusi vásáron vidáman körbeugrálta az árusok asztalait,
miközben egy mézeskalács macskát rágcsált, amit az apja vett neki.
Aztán visszarohant az anyjához, megfogta a kezét, és Bertalan-napi
babát kunyerált tőle, míg Adam magával nem ráncigálta, és együtt el
nem csentek egyet. A sült malac illata, a jövendőmondók mormolása, a
lókereskedők, a fűzfapoéták és az idomított állatok látványa a nyári
vásárok kitörölhetetlen emléke maradt. Tavasszal és ősszel Smithfielden
ló- és birkavásárokat tartottak. Ám most, ezen a sivár februári reggelen
csak egy kopár, göröngyös, trágyával teleszórt területet látott maga
előtt.
Isabel a mezőn álló Ágoston-rendi Szent Bertalan-templom felé
pillantott. Az anyját ezzel a templommal szemben kötözték a máglyához
és készültek eretnekként elégetni. Itt, a templom ablakos tornyocskáján
ugrálva játszotta el az apja a sátán szerepét; ezzel halálra rémítette a
tömeget és megmentette a felesége életét. A torony azóta már nem áll, a
szerzetesrendek feloszlatása után lebontották, a templom pedig Richard
Riche egyik rezidenciája lett. Isabel ezután a vásártér északi csücskét
vette szemügyre. A templomtól nem messze üres akólak álltak,
mellettük egy félig kiszáradt tó és a „szilfák”. Ez utóbbi hely gyakran
szolgált a londoniak sötét humorának tárgyául, mivel az egykor itt
magasodó szilfák helyén akasztófákat helyeztek el.
A „szilfáknál” katonák csoportja várakozott, köztük a királyi tanács
lóháton ülő tagjai és a királynő katonai parancsnokai. Nem messze tőlük
öt üres szekér állt, készen arra, hogy elszállítsa a halottakat. Minden
szekéren zöld és fehér színű királyi libériát viselő őrök ültek. A többi,
mintegy kéttucatnyi őr széles félkört alkotva állt, a hátukon íjak. A
közelükben egy nyílvesszőkkel felpakolt szekér biztosította az
utánpótlást. A fekete csuklyás hóhér már készenlétben állt a segédjeivel
a vérpad állványzatán.
És ebben a borzalmas háttérben Isabel egyszer csak megpillantotta a
lóháton ülő Carlost a vérpad mellett, ő is a királynő kivégző osztagához
tartozott. Pompásan festett pazar, fekete úri zekéjében. Még a lova is új
volt, egy gyönyörű arab telivér. Isabel úgy gondolta, hogy a combjára
feszülő kardhüvelyből elővillanó ezüstmarkolatú kard is a hálás királynő
ajándéka. Vajon birtokot is kapott a királynőtől? Vagy talán még az is
lehet, hogy a királynő lovaggá ütötte? Isabel elfordította a tekintetét. A
zsoldos elnyerte jutalmát: mindent megkapott, amire vágyott.
Egyre nagyobb lett a hangzavar. Az Aldersgate felől foglyok újabb
hosszú sorát vezették elő és állították melléjük. Az elítéltek most már
több százan lehettek. Isabel a „szilfák” felé, az öt vérpad felé bámult.
Mindegyikről két hurok lógott. Egyszerre tíz embert akasztanak fel.
A hátul álló emberek valamilyen ősi ösztöntől vezérelve megkerülték
a várakozó foglyokat, és előre tülekedtek, hogy jól láthassák a vérpadnál
zajló eseményeket.

A whitehalli palotában Frances Grenville félrehúzta a nehéz

brokátfüggönyt a királynő hálószobájának ablakán. Hunyorgott a reggeli
fénynél, a szeme már hozzászokott a szoba félhomályához. A királynő
hajnal óta imádkozott, köszönetet mondott istennek, amiért győzött és
amiért megszabadult a felkelőktől. Miután az imént befejezte az imáját,
Lord Paulet kért bebocsátást a szobájába.
– Kegyelmet? − hallotta Frances a királynő szavait, amint elismételte
Paulet felvetését.
– Igen. Ha van olyan személy a felkelők között, akinek szeretné
megmenteni az életét, felség − mondta Paulet. − Ha igen, most fejezze
ki óhaját, és egy futárt nyomban Smithfieldre szalasztunk.
– Á, dehogyis, szó sincs róla − tiltakozott a királynő a homlokát
ráncolva, mintha egy szeleburdi fiatalembert intene rendre. − Senkinek
nem adok kegyelmet. − A falon függő tükréhez lépett.
– Ahogy kívánja, felség. − A felkelés leverése óta Paulet
visszanyerte régi modorát, és amikor a kegyelemre tett javaslatot,
gondosan ügyelt az udvarias előterjesztésre, ha nem is érdekelte a dolog.
Igen, minden visszazökken a régi kerékvágásba − gondolta Frances,
még mindig kibámulva az ablakon. Helyreállt a nyugalom a városban. A
királynő hűséges katonái megkapták jutalmukat: John bátyjából például
báró lett. A felkelők gyülevész tömegét pedig ma kísérték Smithfieldre,
miközben Wyatt a Towerben várja a mainál nagyobb ceremóniával
megrendezendő kivégzését.
– Szép napot, felség − hajolt meg Paulet az ajtóban, majd távozott.
Megszólaltak a St. Sepulcher harangjai. Frances elfordította
tekintetét a Szent Pál-székesegyház tornyáról, amely a város horizontja
fölé magasodott. Lenézett a palota udvarára. A macskaköveken korcs
kutya nyargalt egy spániel szuka után. A szuka megállt, a korcs
odalopakodott hozzá, és megszaglászta a hátsó felét. Frances
megborzongott, és gyorsan elfordult az ablaktól.
A tükörben elkapta a királynő tekintetét, aki előrehajtott fejjel próbált
összekapcsolni egy nyakláncot a tarkóján.
– Hadd segítsek − szólt oda Frances.
– Köszönöm, drágám, nem sikerül bekattintanom − mondta Mária, és
átnyújtotta a láncot, amely drágakövekből és smaragdból állt, a közepén
kereszttel és egy hosszúkás rubinnal. Mária komoly pillantással
hozzátette: − Most viselem az első alkalommal.
A hangja ünnepélyesen csengett. Frances megértette, hogy miért,
hiszen a nyaklánc Fülöp herceg ajándéka volt, amelyet a portréjával
együtt küldött. Mária számára ez majdnem felért a jegygyűrűvel, amely
hamarosan az ujjára kerül.
Frances összekapcsolta a láncot a királynő tarkóján, majd a királynő
vállára tette a kezét. A két nő tekintete találkozott a tükörben. Mária
mosolygott. A rubinos kereszt éppen a vékony aranylánc fölé lógott,
amelyet Mária mindig viselt. Ez volt az egyetlen emléke anyjától,
amelyet oly sok évvel ezelőtt az apja engedélyével megtarthatott.
A királynő halkan felsóhajtott.
– Jaj, istenem, teljesen megfeledkeztem róla, Frances. Bocsáss meg.
Sir Edward is… a Smithfieldre szállítottak között van, ugye? Drágám,
visszahívassam Lord Pauletet? Lediktáljak neki egy kegyelmi
rendeletet? Ha kívánod, azonnal megteszem. − Kezét lágyan Frances
kezére tette, amely a vállán nyugodott. − Amikor mindenki eltántorodott
mellőlem, Frances, te akkor is szilárdan kitartottál. Csak egy szavadba
kerül, és Sir Edward megmenekül.
Frances tudta, hogy ez az ajánlat milyen nagy áldozat a királynőtől.
Richard Thornleigh-nál, az árulónál találtak egy levelet, amelyet az
eretnek felesége írt Edwardnak. A levelet átadták a királynőnek, és
Francest a rosszullét környékezte, amikor a királynő megmutatta neki.
Azok az átkozott mondatok beleégtek az emlékezetébe:

Kedves Edward,
természetesen megőrzőm a titkát. Hogy is ne tenném, hiszen bízom
benne, hogy ön is ugyanezt teszi az enyémmel. Végül is nekünk,
eretnekeknek össze kell tartanunk… tudom, hogy milyen szenvedéseken
ment keresztül, amikor kiközösítettként menekült Londonból: gyötrő
lelkiismerettel, hogy mások halálát okozhatta; mióta pedig visszatért,
mindennap retteghet, hogy a múltja lelepleződik… A titka biztonságban
van nálam.
Honor Thornleigh

A tükörben Frances belenézett uralkodója és barátnője szemébe:

annak a nőnek a szemébe, akivel huszonöt esztendőt töltött együtt,
Mária boldog gyermekkorától − mielőtt még Henrik király az anyja
ellen nem fordult − a nehézségekkel és kemény megpróbáltatásokkal
teli évekig. Ez alatt az idő alatt Frances soha nem tapasztalta Mária
vallásos hitének megrendülését. Az, hogy a királynő most olyan
embernek nyújtana kegyelmet, aki a számára egyetlen
megbocsáthatatlan bűnben − az eretnekségben − bizonyult bűnösnek,
valóban megingathatatlan barátságának a bizonyítéka.
Hogy Edward kegyelmet kapjon? Frances tudta, hogy az élete a
kezében van. De már túl késő a kegyelemhez. Soha nem felejti el azt a
megrendítő pillanatot, amikor a férfi nappalijának az ajtajában állt, és
látta, amint Edward magához öleli Isabel Thornleigh-t. A száját a
szájához érinti. Megcsókolja a kis szajhát. Frances érezte, hogy a sírás
környékezi, de nem tudott sírni. Elapadtak a könnyei.
– Nem, hölgyem − mondta tökéletes önuralommal. − Edward elárulta
önt, és elárult mindkettőnket. És ezért most meg kell lakolnia.

36.
A NYÍLKÉSZÍTŐ SZEKERE

– Figyeljétek, hogy rúgkapál! − kiáltott fel egy nő a tömegben.

– Nemsoká a sátán villáján fog rúgkapálni! − mondta egy férfi
vidáman.
A tömegben kitört a nevetés. Tíz lázadó lógott az akasztófán. Isabel
úgy érezte, hogy megbolondul. Az akasztófán lógó egyik férfi Tom volt,
az őr, aki Wyatt táborában a kísérője volt.
Ez a tíz elítélt már a negyedik csoporthoz tartozott. Előttük harmincat
már felakasztottak és levágtak; holttestüket ugyanazok a szekerek
szállították el, amelyek nem sokkal korábban még élve hozták az
akasztófákhoz őket. Amikor az akasztások elkezdődtek, a tömeg még
félelemmel teli csendben nézte. Aztán valaki bekiabált egy tréfás
megjegyzést, amitől a hangulat felengedett, és lassan olyan lett, mint a
nyári vásárok idején: az emberek tréfálkoztak, fecsegtek, néhány
asszony még pitét és sört is árult. Ám az apja mellett álló Isabel úgy
érezte magát, mintha egy rémálom kellős közepébe csöppent volna. Az
apja továbbra sem szólt hozzá, sőt még feléje sem nézett.
Mostanra már csak tizenhat fogoly várakozott előttük. Közben egy
újabb szekér zötyögött be a helyszínre; a bakon ülő őr leugrott, és
segített a földön várakozó másik mogorva őrnek feltuszkolni az előttük
álló emberekből tízet. Így hatra csökkent az Isabel és Thornleigh előtt
állók sora. A szekér ezután csörömpölve elhajtott a „szilfák” felé a
felpakolt foglyokkal. A mogorva őr előrelökdöste Thornleigh-t − a
következő transzporttal már őt is viszik a bitófákhoz. Isabelt pedig a
vállánál fogva kihúzta a sorból.
– Ne! − tiltakozott a lány, és megpróbált visszafurakodni. − Apám!
Az őr ismét félretolta, de most már olyan durván, hogy majdnem
elesett.
– Ez a nő bolond − motyogta.
– Kösse fel őt is − indítványozta lelkesen egy kopasz férfi a
tömegből.
– Az lesz ám a szép látvány. Még soha nem láttam ribancot kötélen
lógni.
Isabel hallotta a következő szekér kerekeinek rémisztő kattogását.
Megfordult. Milyen hamar ideért! Az előbb elszállított foglyok még
nem is érkeztek meg a vesztőhelyre. És ez a szekér jóval kisebb volt,
mint a többi, akkora lehetett, mint egy kordé. A kocsis megállította a
lovat, és leugrott a bakról. Isabel a hátába akaszkodott, hátha
megállíthatná ezt a rémálmot, de a férfi anélkül, hogy megfordult volna,
lerázta a kezét, és egyenesen az apjához lépett. A gallérjánál fogva
megragadta Thornleigh-t, és vonszolni kezdte a szekér felé. Ám közben
Thornleigh hátrapillantott és a szemébe nézett. Isabel háttal állt a
kocsisnak, de látta, hogy az apja meglepődik.
– Hát maga az! − kiáltotta Thornleigh. − Mi a csudát… − A kocsis az
öklével lesújtott Thornleigh állára. − Ne bántsa! − kiáltott fel Isabel.
Thornleigh megtántorodott, térdre esett, és vér csöpögött az ajkáról.
– Miért csinálja ezt? − kérdezte a mogorva őr.
– Mert lekurvázta a királynőt − felelte a kocsis.
Isabelnek ismerős volt ez az akcentus, és most már az arcát is látta.
Carlos volt az. A zekéje fölött királyi libéria feszült. Isabel megszédült
ettől a végső csapástól: Carlos viszi az apját az akasztófához.
– A rohadék − mondta a mogorva őr válaszként a királynő
sértegetésére. Gyomorszájon rúgta Thornleigh-t, aki még mindig térden
állva kétrét görnyedt és nyögött.
. − A rohadék − ismételte felbőszültén a kopasz is, és durván
homlokon rúgta Thornleigh-t, aki ettől hátrabukott, majd hirtelen
mozdulatlanná vált.
– Ne! − üvöltötte Isabel. Térdre esett az apja mellett. Az apja
eszméletlenül feküdt. Isabel felugrott, és felemelt ököllel támadt
Carlosra. A férfi elkapta a kezét, magához rántotta a lányt, és gyorsan a
fülébe súgta: − Segítsen feltenni a szekérre!
Isabel hitetlenkedve pislogott. Segítsen az akasztófához cipelni az
apját? Akit aztán ájultan felkötnek, mint valami lemészárolt birkát?
Megőrült ez a spanyol? Ám Carlos már javában vonszolta a tehetetlen
testet a szekér vége felé. Felemelte Thornleigh-t, derékig feltolta a
szekér platójára, majd megfogta a lábát és azt is feltuszkolta. Thornleigh
mozdulatlanul feküdt a hátán.
– Nem teheti! − rontott rá Isabel Carlosra, vadul püfölve a mellét és a
fejét, míg végül a férfi megragadta a karját és hátracsavarta. A lány
megtántorodott a fájdalomtól. Carlos felkapta, és feldobta a szekérre az
apja mellé; a szekér deszkapallója lehorzsolta a hátát.
– Így kell ezt csinálni − mondta a kopasz vidáman. − Lógassa fel ezt
a ribancot is.
Isabel négykézláb próbált a szekér vége felé mászni, hogy újra
Carlosra támadjon, de a férfi belemarkolt a hajába, és mozdulatlanná
tette.
– Feküdjön le − súgta a fülébe. − Kivisszük innen az apját!
Isabel megdermedt.
– Állítsák meg azokat a foglyokat! − üvöltötte Carlos parancsoló
hangon, és a távolba mutatott. A mogorva őr a keze irányába nézett, azt
figyelve, kik akarnak megszökni. Carlos gyorsan a szekér elejéhez
ugrott, felpattant a bakra, és megrántotta a gyeplőt. Amint a ló húzni
kezdte a szekeret, az nagyot zöttyent, amitől a négykézláb álló Isabel az
oldalára dőlt, és valami megkarcolta a vállát. Amikor megnézte, mi az,
látta, hogy egy nyíl hegye. Ám ez a nyíl csak egy volt a sok közül,
amely szétbontva, két kupacban hevert a szekér elején. Emellett
madzaggal összekötözött, bálákba rakott tegezek is voltak a szekéren.
Carlos ellopta az egyik íjkészítő szekerét!
Isabel hátrafelé nézett. A mogorva őr kérdő tekintettel nézett a szekér
után. Ám amikor a következő szekér megállt mellette, csak vállat vont,
és folytatta tovább a foglyok felpakolását. A kopasz azonban elindult a
szekér után, és kárörvendő mosollyal méregette Isabelt, amiért
hamarosan felakasztják.
Isabel a szekér aljára vetette magát és a hátára feküdt, hogy senki ne
láthassa. Az apja mellette feküdt, és bár mozdulatlan volt, egyenletesen
lélegzett. Szétrepedt ajkából a vér lefolyt az állára. A szekér nyikorogva
haladt, ám Isabel ezt a tempót csak lassú araszolásnak érezte. Hanyatt
fekve nem látott mást, csak a szekér oldalának fadeszkáit, valamint a
ködbe burkolózó eget a feje fölött, ám jól hallotta az emberek
beszélgetését, amely először hangosnak tűnt, majd egyre halkabb és
halkabb lett. Vajon hihet a fülének? Távolodik a szekér a tömegtől? És a
kivégzés helyszínétől? Ujjait belecsúsztatta a szekér oldalán lévő résbe,
és szorosan ott tartotta, de nem azért, hogy ne billegjen, hanem azért,
hogy nyugton maradjon, nehogy felpattanjon és a saját szemével nézze
végig csodával határos megmenekülésüket.
Egyszer csak nem bírta tovább. Felemelte a fejét, de csak annyira,
hogy kilásson a lábujjai fölött. Amikor kinézett, a tömeg éppen
felordított, mivel újabb tíz ember kezdett el rúgkapálni és himbálózni az
akasztófákon. Megpillantotta a kopaszt is, aki az imént elindult a szekér
után. Most megállt a tömeg szélén, ám bosszús tekintetével még mindig
követte őket.
Isabel visszahúzta a fejét a szekér aljára, és kapkodva vette a levegőt.
Hallotta, hogy Carlos spanyolul mormog valamit a lónak, és a szekér
mozgásán megérezte, hogy az út kanyarodik. Tudta, hogy ez a
Smithfield végén lévő kanyar, amely után az út elkeskenyedik, majd a
Giltspur utcába torkollik. Hátrahajtotta a fejét, hogy Carlosra nézzen,
aki most fejjel lefelé látszott; a kocsi ülése fölött csak a fejét és a vállát
látta. Megmentette az apját. Minden a feje tetejére állt.
– Maga ott álljon meg! − hallatszott egy hang elölről. Isabel
megmerevedett. Talán a Smithfield szélén posztoló őr az? Közelebb
húzódott eszméletlen apjához, bár a kocsi magas oldala és az ülés így is
eltakarta. − Hová megy? − kérdezte a hang.
– A Whitehallba, őrmester − válaszolta Carlos. − Lord Howard
parancsára.
– A palotába? Miért?
– A királynő látni akarja ezt a két halottat.
– Cooper, ellenőrizze őket − mondta az őrmester mogorván. Isabel
megértette, hogy legalább ketten vannak, de lehet, hogy többen is.
Gyorsan átfordult a hasára, karját átvetette az apja mellkasán, hogy a
köpenye ujjával palástolja a légzését, majd a fejével és a lábával az apja
oldala alá bújt. Megpróbált olyan mozdulatlanul feküdni, mint egy
halott. Lópaták egyre hangosabb kopogását hallotta a szekér oldala
mellett. Aztán egy hang, feltehetőleg Cooperé, így szólt a szekér
végénél: − Fontos gazemberek lehetnek.
– Már nem − vetette oda Carlos könnyedén.
Cooper és az őrmester jót mulatott a tréfán.
– Rendben − mondta az őrmester. − Továbbmehet.
A szekér döcögve elindult, de Isabel még nem merte kihúzni a fejét
az apja válla alól. Csak lassan zötyögtek tovább, Carlos visszavett a
tempóból, nehogy gyanút keltsen. Végül Isabel mégis lopva felnézett az
ég felé. A Szorgos kezek fogadó cégérét látta a feje fölött, ami azt
jelentette, hogy elhagyták a Pye Corrnert. Már alig ötszáz méterre
voltak a Newgate-től, és ha egyszer már áthaladtak a kapu boltíve alatt,
és a városfalakon belülre értek, ugyan ki tudná megkülönböztetni a
forgalmas Newgate utcán az ő szekerüket a többitől? Isabel szíve nagyot
dobbant.
Nemsoká megmenekülnek!
Felemelte a fejét, és az apja mellkasa fölött kikukucskált a szekér
túlsó oldalán lévő résen, amikor a kocsi újabb kanyarba ért. A résen át
jól látta, hogy a távolban a kopasz férfi a három lovas felé igyekszik a
Smithfield szélén. A három lovas, gondolta Isabel csakis az imént őket
megállító őrmester és két őre lehet. A kopasz a szekerük felé mutatott.
A lovasok feléjük néztek, az őrmester pedig mérgesen gesztikulált
feléjük. Mindhárman megsarkantyúzták lovaikat és a szekér felé
vágtattak.
– Az őrök! − kiáltotta Isabel Carlosnak. − Jönnek!
Carlos hátranézett a válla fölött, majd nagyot rántott a gyeplőn. A ló
riadtan szaporázta a lépteit, de csak néhány pillanatig, utána visszatért a
korábbi, kényelmes sétatempójához. Carlos a bakról átugrott a ló hátára;
a ló ijedten nyerítve ugrott egyet előre. Ezután Carlos keményen
megsarkalta a lovat, amely végre vágtázni kezdett.
Isabel a nagy zötykölődés miatt a szekér oldalán lévő résbe
kapaszkodott.
És szüksége is volt rá, hogy kapaszkodjon. A szekér nagy
sebességgel fordult be a sarkon, áthaladt a Newgate alatt, és bejutott a
városba, miközben a kerekei csörömpölve rázkódtak a kövezeten. Isabel
hátranézett. Egy szénásszekér került mögéjük, amitől nem láthatta
üldözőiket, de hallotta, amint a lovaik patái kongó hangon átdübörögnek
a Newgate boltíve alatt. Aztán ismét látta a lovasokat, amint megkerülik
a szénásszekeret, és utánuk erednek.
Carlos keletre irányította a szekeret, vakmerőn vágtatva át a
Cheapsidon, a gyalogosok és a lovak alig tudtak félreugrani az útjából.
Isabel először a szekér egyik oldalához ütődött neki, majd az apjának,
végül átvetette a karját az apján és amennyire tudta, megpróbálta egy
helyben tartani. Már meg sem próbálta halottnak tettetni magát. Az íjak
és a nyílvesszők csattogva ütődtek egymásnak a szekér sarkában. Egy
éles kanyarban, amikor kétségbeesetten kapaszkodva próbálta
megőrizni egyensúlyát, egy pillanatra szem elől tévesztette üldözőiket,
és amikor újra kinézett, már nem látta őket. Egy suszter ismerős cégérét
pillantotta meg, és ebből tudta, hogy Carlos egy éles kanyarral délre
fordult, a Candlewick utcára. Mögöttük teljesen ellepték az utcát a
gyalogosok és a lovasok. Isabel ismét fellélegzett, és most már fel is
mert ülni. Carlos lerázta az őröket.
Ám a férfi továbbra sem lassított a tempón. A szekér a New Fish
utcára tért rá. Isabel a londoni híd tornyát pillantotta meg, amely még
jókora távolságban magasodott előttük. Csalódottan konstatálta, hogy
Carlos a hídra készül felhajtani. Persze ő nem tudhatta, hogy a flamand
Van Borselen hajóján elő van készítve a menekülésük. Ez a terv már
olyan régóta és olyan erősen benne élt a tudatában, hogy más
lehetőségre nem is gondolt. De vajon még mindig működne ez a terv?
És tényleg elvárhatja-e Van Borselentől, hogy még mindig itt várjon rá
a hajójával, amikor Sydenhamet azóta árulónak bélyegezték? Mégis
meg kell kockáztatnia. A patadobogás és a kerekek kattogó zaját
túlkiabálva Carloshoz fordult: − Ne a híd felé menjünk!
– Mit mond?
– Keletre tartson, a Billingsgate kikötőbe!
– Nem, Southwarkba megyünk a hídon át. Ha arra megyünk,
megmenekülhetünk.
– Ne arra! Vár ránk egy hajó Billingsgate-ben!
Ám a szekér továbbra is déli irányba száguldott, és Isabel nagyon
dühös volt, amiért a férfi nem követi az utasításait, és már éppen rá
akart kiáltani, amikor hirtelen keletre fordultak, a Temze utcára. Isabel
megkönnyebbülten sóhajtott fel. Bár a Temze utcán a kereskedők
szorosan egymás mellett álló házai miatt nem lehetett kilátni a folyóra, a
halszag egyértelműen jelezte, hogy hol járnak. Isabel kidugta a fejét a
szekér oldalánál. Árbocok sűrű erdeje ringatózott előtte a Billingsgate
kikötő környékén. Ezután a szekér mögé pillantott. A lovasok ismét
mögéjük kerültek!
– Újra itt vannak a lovasok! − üvöltötte Carlosnak.
A férfi a ló nyaka fölé hajolt, és őrült vágtára ösztökélte az állatot.
Már majdnem befordultak a kikötőhöz, ám Isabelnek hirtelen kételyei
támadtak. A billingsgate-i kikötő piac is egyben. Nyilvánvalóan
eltorlaszolják az emberek, a bódék és az öszvérek. Ahhoz, hogy
átjussanak rajta, Carlosnak le kellene lassítania a lovat, ám ha lépésben
haladnak, a lovasok utolérik őket.
– Menjünk tovább! − kiáltott a férfinek. − A vámházhoz!
– A vámházhoz? De hát…
– Menjen arra!
Carlos spanyolul káromkodott, de megsarkalta a lovat, és
továbbhajtott. Az árbocerdő tovatűnt, és már közel jártak a vámházhoz.
Isabel kikiáltott: − Itt forduljon be!
Carlos élesen bekanyarodott. Isabel a szekér oldalának ütközött.
Thornleigh nyögött, a szemhéja mozogni kezdett, és úgy tűnt, hogy
hamarosan magához tér. A kocsi nagyot rázkódva és nyikorogva
megállt, miközben Isabel feltérdelt, hogy kinézzen. A vámház
rakpartján álltak meg. Sűrű köd lebegett a víz fölött. Mögöttük a
rakpartra vezető keskeny utca kihaltnak látszott. Előttük a vámház
épülete zárva volt. Isabel megkönnyebbülten látta, hogy előbbi
feltételezése beigazolódott: a kivégzések napjára szabadságot kaptak a
hivatalnokok. Visszafordult, hogy felébressze apját.
Carlos leugrott, a lovat kikötötte egy gerendához, majd hátraszaladt a
szekérhez, miközben lerángatta magáról a királynő címerével díszített
kabátját.
– Melyik hajó az?
Isabel a folyó felé bámult. A borult ég alatt tizenöt vagy húsz nagy
hajó állt lehorgonyozva, a híd környékétől egészen a torkolatig
szétszórva. A legtávolibbak, a torkolat közelében állók csaknem teljesen
belevesztek a folyó fölött lebegő ködbe, helyenként csak egy-egy apró
részlet látszott az árbocokból vagy az orrfákból. Isabel a kikötőhöz
legközelebbi hajókat figyelte leginkább. Vajon az ott Van Borselen
hajója? Meg nem tudná mondani. A nedves, mozdulatlan levegőben az
összes hajó zászlója ernyedten lógott.
A távolból lódobogás hallatszott.
– Melyik az? − kérdezte ismét Carlos türelmetlenül. Felugrott a
szekérre, az Isabel és Thornleigh mellett halomba rakott íjak felé tartott.
Felkapott egy íjat és hátranézett Isabelre.
– Siessenek!
Isabel kétségbeesetten nézte a hajókat. Mind olyan egyformának
látszott! Aztán látta, amint egy kis hajó elfordul a horgonya körül, és
mögötte ott áll egy flamand hajó. Már majdnem belepte a köd a hajót,
ám az első fedélzete fölött lógó zászlón tisztán kirajzolódott a császár
büszke szimbóluma: a fekete sas. Isabel a hajóra mutatott.
– Az lesz az!
Carlos a hajó felé pillantott.
– Jó. Szálljanak le. − A szekéren állva a lábfejének támasztotta a
nyilat, majd a húrját beleerőltette a nyílvessző rovátkolt végébe. Amikor
ezzel elkészült, kibontott egy köteg nyílvesszőt. − Keressenek egy
csónakot − mondta.
Isabel lepillantott a kikötő lépcsőire, ahol kőbe ékelt vasgyűrűkhöz
kötve három csónak ringatózott a vízen. Hátranézett, és a lélegzete is
elállt. A lovasok már a rakpartra vezető keskeny átjárón száguldottak
keresztül. Az őrmesterhez útközben még csatlakozott néhány őr. Már
legalább tízen lehettek.
– Menjenek már! − üvöltötte Carlos. Az íjat felkapta, és a ló feje
fölött a lovasokra célzott, majd lőtt. A nyílvessző zúgva szelte át a
levegőt, és az egyik őr mellkasába fúródott. A férfi hátrahanyatlott,
mintha hatalmas ütés érte volna, és széttárt karokkal zuhant le a lóról.
Carlos másik nyílvesszőt tett az íjba, majd kilőtte. Ezúttal egy újabb őr
sípcsontját találta el, aki kiabálni kezdett fájdalmában. A többi lovas
hirtelen megállította a lovát, hallatszott a paták dobogása és a fegyverek
csörgése.
Isabel megrázta Thornleigh-t.
– Apám, jöjjön gyorsan!
Thornleigh lassú mozdulatokkal megpróbált felkelni, de Isabel látta,
hogy még mindig gyenge az elszenvedett ütésektől.
Egy nyílvessző csapódott a szekér ülésének háttámlájához.
Isabel lehúzta a fejét. Carlos gyorsan letérdelt az ülés mögött, és
újratöltötte az íjat. Isabelre nézett.
– Siessenek!
Felegyenesedett, kilőtte a nyilat, majd újra lebukott az ülés
háttámlája mögé. Elfojtott kiáltás hallatszott az utca felől.
Isabel a szekér végénél leugrott a földre, behajolt a kocsiba, és
kívülről próbálta a szekér oldalához ráncigálni az apját, de túl nehéz
volt.
Carlos látta, hogy Isabel nem boldogul. Mérges tekintetet vetett
Thornleigh-ra, majd újra a lovasok felé pillantott. Azok közben már
leszálltak a lovaikról, szétszóródtak a szűk átjáróban, és a kapualjakba
húzódva kerestek menedéket Carlos nyilai elől. Carlos gyorsan kilőtt
egy újabb nyilat, majd átvetette az íjat a vállán. Megragadta az egyik
tegezt, a szekér végébe csúsztatta, majd leugrott a kocsiról. Isabel
segítségével lerángatta Thornleigh-t, aki tántorogva próbált talpra állni.
– Nem tud lábra állni − állapította meg Isabel. Carlossal együtt a
nyakuk köré fonták Thornleigh karját, és futva vonszolták a
magatehetetlen embert az egyik csónak felé. Carlos lefektette a csónak
orrába.
Egy nyíl csapódott a csónak oldalához. Carlos és Isabel egyszerre
fordult hátra. Isabel egy pillanatra egy zöld kabátot látott elővillanni az
egyik kovácsműhely alacsony tetejének kéménye mögül. Egy másik
nyíl a vízbe csobbant. A szekér elé fogott ló a pányváját rángatta, a
szeme elfehéredett a félelemtől.
Carlos Isabelre nézett.
– Szálljon be!
Isabel bemászott a csónakba.
– Fogja az evezőket! − mondta Carlos.
Isabel látta, hogy Carlos egy lépést sem tesz a csónak felé.
– De hát önnek is velünk kell…
– Evezzen! − parancsolt rá Carlos. Eloldozta a vasgyűrűről a csónak
kötelét és beledobta a csónakba.
Isabel megrökönyödve nézte, ahogy visszafut a szekérhez, benyúl a
tegezért, másik nyilat húz elő, és belehelyezi az íjba. Kilépett a
fedezékéből, célzott, és ellőtte ezt a nyilat is. A nyíl nagyot koppant a
kovácsműhely kéményén, majd csörögve esett a tetőre. Carlosnak éppen
hogy csak sikerült behúznia a fejét a kocsi mögé, amikor egy nyíl
elzúgott mellette. Egy másik nyíl a kikötő lépcsőjéhez csapódott, a
hegye megcsikordult a kövön. Carlos leguggolt a szekér mögött. Egy
újabb nyíl a szekér egyik kerekének a küllőjét találta el.
Isabel elborzadva figyelte, mi történik. Carlos még a szekér mögött is
teljesen védtelen, az őrök pedig védett pozícióikból könnyedén
lelőhetik. Az apjára pillantott. A férfi a csónak szélének támaszkodva
ült, de megpróbálta talpra küzdeni magát, mintha segíteni akarna.
– Maradjon itt, apám. − Isabel kimászott a csónakból, a kötelet a
vasgyűrű köré tekerte, és visszafutott a szekérhez. Lihegve guggolt le
Carlos mellé.
Carlos dühösen intett felé.
– Menjen innen!
– Nem maradhat itt!
– Én majd fedezéket nyújtok, hogy kijussanak innen. Feltartom őket.
Menjen!
– De meg fogják ölni!
Ám a férfi ügyet sem vetett rá; felfordította a tegezt, és kiszórta a
nyílveszőket a szekér aljára. A kardját is kihúzta hüvelyéből, és a nyilak
közé helyezte, majd újabb nyilat helyezett az íjba, lőtt, és ismét
leguggolt a szekér fedezékében.
 Isabel hitetlenkedve bámult a kardra.
– Ezzel meg mi a csudát akar?
– Még legalább nyolcán vannak.
A kardjára nézett, miközben még egy nyíl után nyúlt.
– Végső esetben még jól jöhet − mondta, mintha csak magában
beszélne. − Most már menjen!
– Nem, nem hagyom itt. Főleg azután, amit értem és az apámért tett.
– Nem az apjáért tettem − mondta, miközben a helyére illesztette a
nyilat. A lányra nézett, és halk hangon így szólt: − Önért teszem.
Menjen. Ve tu con Dios.
Isabel hirtelen úgy érezte, mintha a szíve a torkában verne, mintha ki
akarna ugrani a mellkasából.
– De… meghal, ha itt marad.
– Ez már az én dolgom.
– Hogy meghal-e?
A férfi zordan elmosolyodott.
– Úgyis csak idő kérdése.
– Nem! Ezt nem engedhetem! − Isabel megragadta a férfi kardját.
Meglepődött, hogy milyen nehéz. Egy nyíl csapódott a szekér aljához,
néhány centiméterre a hátuktól; Carlos megfordult, hogy megnézze,
honnan lőtték ki, és mielőtt még megállíthatta volna Isabelt, a lány a
kikötő széléhez ment, a két kezében fogta a kardot, majd széles ívben a
vízbe hajította. A kard nagyot csobbant, és elmerült. Carlos rémült és
hitetlenkedő pillantással nézett utána.
– Most már tényleg jöjjön velünk! − kiáltotta Isabel, és visszaszaladt
a férfihez.
Két nyíl is elsüvített mellettük. Carlos kitágult szemmel nézett rá.
– Nem lehet, lőni fogják, amikor visszamegy a csónakhoz. Nekem itt
kell…
– Nem látnak meg bennünket. Nézze! − A folyó felé mutatott. A köd
nagyon gyorsan terjedt, és lassan már az összes hajót beburkolta a folyó
közepén. Van Borselen hajója már egyáltalán nem látszott. Csak egy
keskeny sáv látszott a vízből a folyópart mellett.
Carlos csodálkozva bámult a ködbe.
– Jöjjön! − kérlelte Isabel. Megfogta az ingujját és húzni kezdte.
Carlos tett egy lépést előre, de aztán elbizonytalanodva megállt, és
Isabelre nézett. A lány megfordult, és tovább akarta vonszolni a férfit a
csónak felé.
Ekkor hirtelen egy nyílvessző fúródott hátul a combjába. Mintha
villám csapott volna a lábába, a térde megrogyott, és őrületes fájdalom
futott végig a gerincén. Tehetetlenül bukott előre és érezte, ahogy a
nyílhegy a húsába mélyed.
Carlos elkapta.
– Isabel! − A karjába kapta, és rohanni kezdett vele. Isabel közben a
gyöngyházszínű eget és a fákat bámulta a feje fölött.
Carlos a csónakhoz ért.
– Thornleigh! Fogja az evezőket!
– Istenem… Bel!
– Gyerünk! − üvöltötte Carlos.
– Igen… igen!
Isabel ide-oda zötyögött Carlos karjaiban, amint a férfi lerugdosta a
vasgyűrűről a csónak kötelét. Érezte a csónak himbálózását, és érezte,
amint a férfi karja szorosabban fonódik köré, hogy nehogy megüsse
magát, amikor lehuppant vele a csónak ülésére. Tűz égett a lábában.
Carlos a lány karját a saját nyaka köré fonta, hogy meg tudjon benne
kapaszkodni. Isabel feje erőtlenül hanyatlott a férfi mellére. Egy
nyílvessző ütődött a csónak szélének.
Carlos hangja erőteljesen harsogott a lány füle fölött: − Evezzen a
császár hajójához!
– De… melyik az? − kérdezte Thornleigh.
Isabel felemelte a fejét. A köd fehér falként közeledett feléjük. Nem
látott egy hajót sem. Nem létezett más, csak a lábában az őrjítő
fájdalom, és az apró, gyöngyszerű vízcseppekből álló fal, amely lassan
teljesen beszippantotta őket.
– Akkor csak menjünk beljebb a ködbe! − parancsolta Carlos. − Ki
kell szednem a nyílvesszőt.
– Jaj, istenem, csak nem…?
– Evezzen!
Isabel már nem érzékelt mást, mint az evezőcsapásokat, a vadul
himbálózó csónakot, az őrök kiabálását a rakpart felől, az elsuhanó
nyilakat, Carlost, amint a tőrével széthasítja a szoknyáját, hogy
hozzáférjen a nyílvesszőhöz, majd a hideg levegő érintését a fájdalomtól
lángoló combján.
Aztán hirtelen a nyilak már nem sziszegtek tovább a levegőben. Az
evezőlapátok csobbanása is megszűnt. Már teljesen elnyelte őket a köd.
Az apja kimerültén kapkodta a levegőt, Carlos is hangosan zihált, a
melle forrón tüzelt Isabel arca alatt. A rakpart felől káromkodások
foszlányai hallatszottak. Néhány pillanatig nem hallottak mást, csak a
csónak oldalához csapódó hullámok csobbanását.
Carlos gyengéden felemelte Isabel fejét.
– El kell távolítanom a nyilat a combjából. Ha hátrafelé húzom ki,
csak rosszabb lesz a helyzet. Át kell húznom a combján. Érti?
Isabel ijedten pislogott. A fájdalom tűzként égette. A férfi arca
mintha vörös és narancssárga lángokon keresztül nézne rá.
– Kapaszkodjon belém − mondta Carlos.
Isabel felült és reszkető kezeit a férfi vállára tette. Carlos átnyúlt a
lábán, megfogta a nyíl tollas végét és letörte. Ettől az egész nyíl
megmozdult, és fájdalmas vibrálás futott végig Isabel combján. Carlos a
fogát összeszorítva készült a nyíl áthúzására. Isabel szorosan összezárta
a szemét, és rémülten gondolt a rá váró rettenetes kínra. Úgy érezte,
nem fogja kibírni a fájdalmat.
– Ne így − mondta Carlos nyugodtan. − Nézzen rám.
A tekintetük összekapcsolódott. Isabel a vállára tett kezén keresztül
érezte, hogy a férfi mélyen beszívja és benntartja lélegzetét. Isabel nem
vette le róla a szemét.
Carlos befelé tolta a nyilat, és a nyíl hegye lassan átfúrta a bőrt Isabel
combjának elülső részén. Az egész lábát irtózatos, égő fájdalom járta át,
egészen a csípőjéig. Körme a férfi vállába mélyedt. Carlos végig a
szemébe nézett, még akkor is, amikor a vértől lucskos kezével
megragadta a nyíl hegyét, és kifelé húzta. Ettől a nyíl végre kicsúszott a
combjából. Az égető tűz most forró lávává változott, amely elöntötte
Isabel testét. Egyedül a férfi szemének hideg, szürke mélységében talált
menedéket.
A nyaka lassan elernyedt. Carlos a karjával átölte a hátát, még
mielőtt eldőlt volna. A kezével a mellének támasztotta a lány fejét.
Isabel szemhéja remegett; azt még látta, ahogy csillog a vér a férfi
ujjain, de látómezejének széle lassan elsötétedett.
– Segítséget kell hívnunk! − mondta az apja érdes hangon. − Az isten
szerelmére, hol van az a hajó?
Isabel nagy nehezen felemelte a fejét. Carlos válla fölött látta a hajót
a császári fekete sassal, amely a ködön csak nehezen derengett át.
– Ott van − mondta, de nem tudta biztosan, hogy kijöttek-e a hangok
a száján. Suttogásnál többre nem volt ereje. Felemelte a kezét, amely
nehéz volt, mint a kő, és a sas felé mutatott.
– Ott…
Teljesen elborította a sötétség.

37.
ÚJ TÁVLATOK

Ismerős és megnyugtató zajok. Egymáshoz súrlódó vitorlarudak

nyikorgása egy hajón, amely a szelet befogva könnyedén halad a
tengeren. Isabel gyerekkorában gyakran hallgatta ezt a nyikorgást
esténként, amikor az apja hajóján kényelmesen bevackolódott az egyik
fekhelyre, és álomba merült.
Felnyitotta a szemét, és tekintete a mennyezetre esett. Ez nem az apja
hajója. Az ágya lábánál íróasztalt pillantott meg, rajta bőrkötésű
hajónaplóval, amelynek a borítóján egy fekete sas domborműve
emelkedett ki. Van Borselen hajójának egyik kabinjában fekszik.
Megmenekültünk.
Arra azonban egyáltalán nem emlékezett, hogyan került a fedélzetre.
Milyen régóta fekhet itt? A kabin ablakán behúzták a zsalukat, de a
szélei körül rózsaszín napfény szivárgott be. Talán reggel van? Talán
egy egész napot és éjszakát öntudatlan álomban töltött? Abból, ahogyan
a hullámok a hajóderékhoz csapódtak és ahogyan a szél a vitorlákat
lobogtatta, arra következtetett, hogy kinn járnak a Csatornán.
A bal lába tompán lüktetett. Lassan feltolta magát ülésbe. Felemelte a
takarót, majd a barnás-vöröses vérfoltokkal tarkított szoknyájára és a
lábára nézett. Friss, fehér kötés volt a combjára tekerve, a végei
gondosan megkötve a combja tetején. Hirtelen emlékezetébe villant a
húsán áthatoló véres nyílhegy, és ahogy Carlos kihúzta a nyilat. Carlos.
Isabel hátradőlt, a hátát a falnak támasztotta, és megpillantotta őt. Az
ágyfeje mellé tolt széken aludt, félig lecsúszva. A lábát kinyújtotta, a
karját pedig összefonta a mellén. A feje a vállán pihent, ahogy aludt.
Isabel végigjártatta rajta a szemét. A lábán a régi, kopott
utazócsizma. Fölötte az új nadrág finom, fekete gyapjúból, amely
telefröcskölődött sárral a menekülés során Smithfieldből. A csípőjén a
szépen kidolgozott, ám üres bőr kardhüvely. A hátán az elegáns fekete
bársonyzeke, amelynek megkopott a fénye a rászáradt sárdaraboktól.
Elnézte a nagy kezét. Majd az arcát vette szemügyre: az állát borosta
fedte, a jobb szemöldökét pedig kettévágta a colchesteri börtönben
szerzett seb hege. Valamit el kellett ismernie, amit eddig magának sem
mert bevallani. Ez a markáns és erős férfi fantasztikusan jól néz ki.
És ami meglepő: ez a férfi feladott mindent. Mindent, amivel nemrég
a királynő megjutalmazta. Gazdagságot, társadalmi rangot − mindent,
amire korábban vágyott. Visszaemlékezett arra, amikor Smithfieldből
menekültek. Két hét alatt minden a feje tetejére állt . Szüleit új
oldalukról ismerte meg; Martin cserbenhagyta; kiderült, hogy
Sydenham nem igazi barátja; Carlos megmentette az apját; senki sem
olyan volt, amilyennek előzőleg látszott. Isabel arra gondolt: ő vajon
olyan? Eszébe jutott, amikor Carlos ezt mondta az istállóban: − A
szavak nem jelentenek semmit. Egyedül a tetteink számítanak.
Ő most valami rendkívüli dolgot tett. Feladta a nehezen megszerzett
jutalmát csak azért, hogy megmentse az apját. És az a tény, hogy
meghozta ezt az áldozatot − a végén még az életét is feláldozta volna −,
olyan csodálattal és boldogsággal töltötte el, hogy nagyot dobbant a
szíve és egy sóhaj szaladt ki a száján. Önért teszem, mondta a
kikötőben.
Carlos kinyitotta a szemét, és ránézett. Gyorsan felült és egyik
kezével megdörzsölte az arcát. Egy hosszú pillanatig csak nézték
egymást. A hajó egy kissé megdőlt, miközben nyikorgó hangot hallatott.
– Hogy érzi magát? − kérdezte a férfi.
Tele a szívem hálával, gondolta, de csak annyit mondott halkan: −
Élek. − Majd bűntudattal arra gondolt: Nem úgy, mint Wyatt emberei.
Az emléktől behunyta a szemét.
– Fáj? − kérdezte Carlos.
Fáj, de leginkább az a tudat, hogy rettenetes dolgot művelt.
Megbocsáthatatlan dolgot. Elpusztította Wyattet, és elárulta az ügyét.
Könnyek marták a szemét, amikor eszébe jutottak Wyatt bizalommal
teli emberei… a jó öreg Tom. Remegett az álla.
Carlos felugrott.
– Van itt egy orvos. Idehívom, jó?
– Nem, nem a lábam miatt.
A férfi leült, közelebb húzta a székét, és aggódva ráncolta a
szemöldökét.
– Akkor mi a baj?
Isabel a szájába harapott, hogy visszafojtsa könnyeit.
– Wyatt egyik segítője voltam. Üzeneteket vittem neki. De a végén
elárultam… azért, hogy megmentsem az apámat. Mert Sydenham
íjászokat küldött a Ludgate tetejére, hogy lelőjék őt. − Tettének
aljasságát most látta csak át teljesen. − Bezártam a kaput. Wyatt
emberei miattam haltak meg. − A Carlos arcán tükröződő meglepetés
csak tovább fokozta kínjait. Elfordult.
– Nem ön miatt haltak meg − mondta. − Mindenképpen meghaltak
volna.
– Nem, ha megérkezik a francia sereg. És ha…
– Nem érkezett meg semmiféle francia sereg. Soha nem nyújtottak
volna segítséget egy ilyen felkeléshez. Amúgy is kevés angol állt
mögöttük. A franciák egyedül lettek volna egy ellenséges területen.
Öngyilkosság lett volna.
Isabel rábámult, és hirtelen megértette, hogy ez igaz lehet. És hogy a
franciáktól kapott segítség csupán De Noilles követ vágyálma volt. Csak
az ő fantáziájában élt.
– De hát… Wyattet sokan támogatták − makacskodott tovább. − Ő és
az emberei egyedül is győzhettek volna. Olyan lelkesek voltak.
– Háborúban ez nem elég.
– Elég lehetett volna, ha London megnyitja a kapuit előttük. Mesélte,
hogy Pizzaro hasonló helyzetben győzött. Azt mondta, hogy kevesebb
mint kétszáz emberrel hódította meg Perut.
– Pizzaro úgy sújtott le, mint a villám. És könyörtelenül támadott. És
amikor már sikerült meglepnie az ellenséget, egész Spanyolország erejét
maga mögött tudhatta. − A karját a térdén nyugtatva közelebb hajolt
Isabelhez. − Wyatt bevette Rochestert, majd várt. Ez a lehető
legnagyobb hiba. Ezzel időt adott az ellenségnek. Aztán szinte
támogatás nélkül vonult London alá, és még csak nem is arra használta
az ágyúit, hogy öljön. − Ismét megrázta a fejét, és határozottan
kijelentette: − Wyattnek kezdettől fogva semmi esélye sem volt.
Isabel mély szánalmat érzett a halálra ítélt lázadás vezetője iránt. Ám
egyúttal kimondhatatlan megkönnyebbülést is. Ettől mintha egy gát
szakadt volna át. Összeszorult a szíve, és kicsordultak a könnyei.
Szégyellte megkönnyebbülését, ezért sírt.
Ám a sírástól nem változik meg semmi. A szíve mélyén tudta jól,
hogy vigasztalan marad. Még ha a kapu bezárása nem is változtatta
volna meg Wyatt felkelésének kimenetelét, akkor is tény marad, hogy
elárulta őt. És az emiatt érzett bűntudat egész életén át kínozni fogja.
Amint a könnyeit törölgette az arcáról, látta, hogy Carlos
csodálkozva figyeli.
– Tényleg becsukta a kaput? − kérdezte.
Isabel lesütötte a szemét, tudta, hogy bűnösségének a puszta
elismerésével is érdemtelenné vált arra, hogy bárki is kedves legyen
hozzá.
– Akár az apám, ön is bűnösnek tart. És hűtlennek.
– Dehogyis. Azt hiszem, hogy ön… − Habozott, kereste a megfelelő
szavakat. De nem találta. Ezért inkább kinyújtotta a kezét, és finoman,
bizonytalanul megérintette a lány arcát. − Bárcsak…
Egy szikra gyulladt a testében, felforrósítva a vérét. A férfi érintése
mindig így hatott rá. Carlos nyelt egyet, de nem folytatta, mert nem
találta a szavakat. Ám Isabelnek nem volt szüksége szavakra, anélkül is
tudta, mit akar mondani.
Carlos letörölt egy könnycseppet Isabel álláról.
– A vőlegénye miatt sír? − Érzelmek egész kavalkádja futott át az
arcán: gyengédség, féltékenység, remény. − Azért sír, mert
felakasztották?
Isabel rájött, hogy Carlos Martinra gondol. Azt hiszi, hogy Martint is
felakasztották, mint Wyatt seregének többi katonáját.
Majd esetlenül hozzátette: − Megértem, hogy elkeseredett. −
Megpróbált szomorúságot erőltetni a hangjába, de nem sok sikerrel.
Kiérződött belőle a Martin halála feletti elégedettség. A keze Isabel
mellett nyugodott az ágyon.
– Nem, Martint nem akasztották fel − jelentette ki Isabel, és arra
utalva, hogy már nem a menyasszonya, hozzátette: − Pár napja elhagyta
Angliát. − És annak tudatában, hogy Martinnal együtt mindketten
ugyanolyan árulást követtek el, még komolyan megjegyezte: −
Akárcsak én, ő is biztonságban van.
Carlos arca elborult. Visszahúzta a kezét. Isabel látta, hogy
félreértette a szavait. Nem tudta, hogy Martin örökre kilépett az
életéből. Szerette volna megmagyarázni, és már éppen meg akart
szólalni, amikor kopogtak az ajtón. Kinyílt az ajtó, és apja sápadt
ábrázata bukkant elő. Carlos felállt.
Thornleigh arcán látszott a megkönnyebbülés, amiért Isabel magához
tért. Egy sóhaj szakadt fel belőle: − Hála istennek.
Az ágy lábához lépett. Gyors pillantást vetett Carlosra. Carlos az
ablakhoz ment és kinyitotta a zsalukat. Thornleigh habozva a székhez
irányította lépteit, és idegesen leereszkedett a szélére, mintha nem lenne
biztos abban, hogy Isabel örül a közelségének. A vállait összehúzta.
– Hogy vagy, Bel? Nagyon fáj a lábad?
Isabelt megdöbbentette, hogy az apja mennyit fogyott. Az őrült
menekülés közben fel sem tűnt neki. Azt is észrevette, hogy az arca
mennyire beesett. Var éktelenkedett az alsó ajkán, ahol Carlos
megütötte Smithfieldben, és lila zúzódás látszott a homlokán, a kopasz
férfi rúgásának a nyoma. Visszaemlékezett, hogy milyennek látta a
colchesteri börtönben az azt követő napon, amikor az anyjára rálőttek.
Úgy nézett ki, mint akinek behúztak, de még nem esett el. Most is
ugyanez a ködös bizonytalanság lengte körül.
– Nem fáj túlságosan − válaszolt Isabel nyugodtan.
Apja az ágytakaró végét babrálta, és kerülte a tekintetét.
– A velünk utazó orvos azt mondta, hogy erős vagy, és hogy hamar
begyógyul a sebed.
Isabel bólintott.
– Bel, én… azt akarom mondan… − Elhallgatott és Carlosra
tekintett, aki megfordult, kisétált, és becsukta az ajtót maga mögött.
– Bel − mondta Thornleigh olyan sok mindent akartam mondani… −
Elkeseredetten megrázta a fejét, nem tudta, hogyan kezdjen bele.
Lenézett a padlóra, és a kézfejét dörzsölgette. − Nem tudtam
megbocsátani neked… Ludgate miatt. Mindent megtettem azért, hogy
felakasszanak… erre te megmentesz, és…
 – Carlos mentette meg.
Mintha meg sem hallotta volna, újra elismételte: − Nem tudtam
megbocsátani neked, de nem volt igazam. De neked sem volt igazad,
Bel. Feláldoztad Wyattet és az ügyét csak azért, hogy megments. Ezt
nem lett volna szabad. Most már belátod? Most már látod, mekkorát
tévedtél?
Isabel csak nézte az apját. A bozontos szemöldökét, a kézfejét
céltalanul dörzsölgető ujjait. Tévedett volna? Nagyon jól tudta, hogy
ami Ludgate-nél történt, annak a súlyát örökké cipelni fogja. De hogy
tévedett? Ez az ítélet valahogy olyan leegyszerűsítettnek, olyan
gyerekesnek tűnik. Döntést hozott egy kritikus pillanatban, ez minden.
„Helyes” döntésre akkor nem volt mód. Tisztában volt azzal, hogy
bármelyik megoldást választja is, mindkét esetben felelős lesz valakinek
a haláláért. Ennek tudatában választott.
Esze ágában sem volt mentegetőzni. Együtt kell élnie azzal, amit tett,
vállalnia kell a tetteit. Már nem gyerek.
Apja figyelmesen nézte, egy olyan szülő tekintetével, aki bűnbánatot
vár gyerekétől. Ehelyett Isabel inkább visszavágott. – Maguk talán nem
tévedtek anyámmal együtt, amikor hosszú éveken keresztül elhallgatták
a múltjukat? Hogy gyereknek néztek?
Isabel látta apján a megdöbbenést.
– Legge mester mesélt a veszélyes vállalkozásukról, amelyben
eretnekeket mentettek. Anyát elítélték, és majdnem elégették máglyán.
– Így gondoltuk a leghelyesebbnek. Ha tudatlanságban tartunk…
megvédünk vele. Talán tévedtünk?
Isabel látta, hogy az apja küszködve keresi a szavakat, mintha
teljesen kibillent volna az egyensúlyából, és hirtelen úgy érezte, megérti
őt. Hogy valóban közel áll hozzá.
– Nem, uram, nem tévedett. Kiállt a döntése mellett. Ez minden, amit
mindannyian tehetünk.
Thornleigh csodálkozva csóválta meg a fejét.
– Szakasztott, mint az anyja − motyogta.
Anya, gondolta Isabel. Az utóbbi két hét alatt visszatérő rémálmaiban
az anyja állandóan lezuhant valahonnan, és ő hiába nyúlt utána, nem
tudta elérni. És mióta az apját letartóztatták, őt is ugyanúgy meg akarta
menteni a zuhanástól. Most itt van vele biztonságban, úton Antwerpen
és az anyja felé. Vajon őt élve vagy halva találják? Apja nyugtalan
arcán látszott, hogy őt is ugyanez a félelem kínozza.
Isabel benyúlt az ingmellébe és kihúzta az összegyűrt oldalt, amelyet
anyja könyvéből tépett ki Sydenham nappalijában, de megmentette.
Kihajtogatta, és kisimította, amennyire csak tudta. Az ablakon
bevilágító napfényben a gyönyörű, kék veronika reszketve csillogott a
könyvoldalon. Felemelte az oldalt, és odanyújtotta apjának.
Apja azonnal megismerte, és úgy nyúlt utána, mintha Isabel kincset
ajándékozna neki. Könny csillant meg a szemében.
Isabel ezt mondta: − Anya olyan sok mindent túlélt. Ezt is túl fogja.
Nem hiszem, hogy ne így lenne.

A szikrázó déli napsütésben Isabel kilépett a fedélzetre. Az

árbocokon a vitorlák ragyogtak a felhőtlen, kék ég alatt. A legénység
egyik tagja a személyzeti kabin felé tartva elszaladt mellette, és
pillantása a lány meztelen lábára esett. Való igaz, hogy a hideg szél
lehűtötte a levegőt, ám a fedélzet padlóját folyamatosan melegítette a
nap, így nem fázott a lába. Ezenkívül az esze is máshol járt most.
Carlost indult megkeresni.
A hátsó fedélzethez érve megállt. Ahogyan előrenézett, a főárboc
mellett Van Borselent pillantotta meg, aki fenn, a megemelt
előfedélzeten állt az egyik tengerésszel. Az árbocmerevítő vastag
kötelére mutattak, és a kötél kifeszítéséről beszélgettek anélkül, hogy
észrevették volna Isabelt. Végül meglátta Carlost is, aki a védőkorlátnak
támaszkodva a tengert bámulta. Sántikálva elindult felé, és combjában a
tompa fájdalom lüktetéssé erősödött, ám ez sem volt elviselhetetlen, ha
testsúlyát járás közben a másik lábára helyezte. A hullámok és a vitorlák
zajában Carlos nem hallotta meg a közeledését.
– Várj, Bel − kiáltott rá Thornleigh, és kijött utána, kezében egy
pokrócot tartva. Isabel néhány lépésnyire Carlos mögött állt meg.
Amikor Carlos meghallotta Thornleigh hangját, rájuk pillantott a vállán
át, de nem fordult hátra.
– Nagyon hideg van − mondta Thornleigh, és Isabel vállára terítette a
pokrócot. − Nem kellene kint lenned.
Isabel nem válaszolt, csak nézte Carlost. Thornleigh szemével
követte lánya tekintetét. Suttogva mondta Isabelnek: − Szerintem még
mindig szeret téged az a szegény fickó.
– Szegény fickó?
– Mármint Martin. − A hangja komollyá vált. − Bel, én nem
szeretném, ha boldogtalan lennél. Martint is elhozzuk Antwerpenbe, ha
már semmiképpen nem akar Angliában maradni. Akár nálam is
dolgozhatna. Adammel hasznát tudnánk venni. Amint megérkezünk,
rögtön érte küldetek. Rendben?
Isabel rájött, hogy az apja azt sem tudja, hogy Martin csatlakozott
Wyatt seregéhez, de nem akarta most ezt elmondani neki. Még mindig
Carlos hátát nézte. Az apja elég hangosan beszélt, és biztos volt benne,
hogy Carlos hallja, amit mond.
– Martin Franciaországban van, apám − mondta ő is megemelve a
hangját. − Már jó pár napja elutazott. És nem akarom, hogy elhozassa.
A lehető legjobbat kívánom neki, de soha többé nem akarom
viszontlátni.
Carlos megfordult a korlátnál.
Thornleigh értetlenül pislogott. − Hogyan? Te és Martin már nem
vagytok…?
Egy pillanatra Carlosra nézett, majd Isabelre, és az arcán látszott,
hogy sejt valamit. Ugyanakkor Isabel látta, hogy Carlos arcán felcsillan
a remény.
Thornleigh megfogta Isabel könyökét, és lehalkította a hangját.
– Ez a férfi nem hozzád való. Természetesen hálás vagy neki, tudom.
És ezt ő is tudja. És én meg fogom jutalmazni azért, amit tett. De ne
engedd, hogy a hála elhomályosítsa a látásodat. Ő egy gyökértelen
zsoldos. És semmije sincs.
Isabel és Carlos még mindig csak egymást nézték.
– Figyelj ide, Bel, én… én már nem érzem feljogosítva magam arra,
hogy parancsolgassak neked… vagy hogy ne egyezzek bele abba, amit
akarsz, de ez…
– Örülök, hogy ezt mondja, apám − válaszolta Isabel, és mosolyogva
nézett rá. − Akkor ebbe az egy dologba egyezzen bele.
Megfordult, és látta, hogy Carlos szeme elkerekedik a meglepetéstől.
– Thornleigh mester! − kiáltotta Van Borselen az előfedélzetről.
Előrelépett, és erős akcentussal beszélve az angolt, így szólt: − Úgy
hallottam, hogy maga is foglalkozik hajózással. Idejönne, és megnézné
a vitorlafelhúzó kötelet?
Bosszankodva, amiért megzavarták, Thornleigh így válaszolt: − Mi a
probléma?
– Végeztettünk néhány javítást Londonban. Most fel akarom húzni a
pányvás vitorlát, de a kötélzet − Van Borselen zavarodottan vállat vont
− angol mintára készült. − A mellette álló tengerész is megfordult, és
mindketten várakozva néztek Thornleigh-ra.
Thornleigh még egy elkeseredett pillantást vetett Isabelre, és még
egyszer mogorván rásandított Carlosra, majd nagyot sóhajtva a
kapitányhoz ballagott.
Carlos elindult Isabel felé. Sután álltak egymással szemben, és
csendben bámulták egymást.
Isabel nyugatra, Anglia felé nézett.
– Soha nem térek oda vissza − mondta csendesen. − Nincs már ott
semmi keresnivalóm.
Carlos a fejével keletre, Európa felé bólintott.
– Nekem pedig arra nincs már keresnivalóm. Nem akarok többé
katonáskodni. − A szokásos ferde mosolyával hozzátette: − Különben
sincs már kardom, hála önnek.
Isabel elpirult, amikor eszébe jutott, hogyan dobta a folyóba Carlos
kardját a rakparton.
Egy hullám nagyot dobott a hajón, amitől fájdalom futott végig
Isabel lábán. Megrándult az arca. Carlos megfogta a karját, és
visszavezette a lányt a hátsó fedélzethez vezető lépcsőkhöz, majd
leültette az egyik lépcsőfokra. Megállt előtte, arccal a főfedélzet felé,
délre fordulva.
– Már régóta gondolkodom… az Újvilágon. Lótenyésztőket keresnek
Új-Spanyolországban. Ott egy férfi jól meg tud élni egy ranchon…
lótenyésztésből. − Reménykedve, bizonytalanul nézett Isabelre.
Isabel is dél felé tekintett. A szürke víz birodalmán túl ott feküdt
láthatatlanul egy új, forró éghajlatú, buja zöld kontinens. Egy igazi új
világ. Egy új élet.
– Szeretném látni azokat a fennsíkokat, amelyekről mesélt; ahol a
szél meghajlítja a füvet, de nem hallatszik a zúgása.
Isabel felnézett Carlosra, aki ismét nagy szemekkel, csodálkozva
nézett rá.
 – Mi az? − kérdezte.
– Ön mosolyog − mondta.
– Ön is.
A férfinek valóban fülig ért a szája. Leült Isabel mellé, á kezébe vette
a kezét, és ránézett. Ám egyszerre csak kételkedés suhant át az arcán.
– Gyökértelen vagyok, mint ahogy az apja mondta. És igaza van.
Soha nem volt… családom.
– És akar családot?
– Önt akarom. Örökre.
Isabel szíve nagyot dobbant.
– A tiéd vagyok. Már egy család vagyunk.
Carlos újra mosolygott, és csodálattal nézett Isabelre. A kezei közé
fogta az arcát, és megcsókolta; először habozva, aztán annál mohóbban.
Isabel visszahúzta a fejét, és csak pihegett. Megérintette a férfi arcát,
aztán kezével beletúrt a tüskés hajába. Meglepően puhának érezte.
Az előfedélzet felé nézett, ahol az apja áthajolt az előárbocon, és a
kötelek elrendezését magyarázta Van Borselennek. Jó volt látni, hogy
végre valami érdekli. Idővel, gondolta Isabel, az élete visszazökken a
régi kerékvágásba.
Az idő az, gondolta újra Carlosra nézve, amire mindannyiuknak a
legnagyobb szükségünk van. Időre van szükség, hogy újra a normális
ütemben lássák, hallják és érezzék a dolgokat.
– Ha megérkezünk Antwerpenbe, gyere el hozzánk, és ismerkedj
meg az anyámmal és a bátyámmal.
– Az anyád… már…
– Nem tudjuk. Reménykedünk és imádkozunk.
Carlos bólintott.
– Én is.
Olyan őszintén mondta ezt, hogy Isabelnek ismét kedve támadt
megcsókolni, és örökre magához ölelni.
– Maradj velünk Antwerpenben. Akkor legalább apámnak lesz ideje
megismerni. És különben is − tette hozzá, enyhén elpirulva − mielőtt új
világoknak vágnánk neki, én is szeretnélek megismerni.
Carlos vállat vont.
– Az egyik térdem gyakran fáj. Minden mást tudsz már rólam.
Isabel nevetett.
 – De − folytatta Carlos megcirógatva a lány arcát − azt hiszem,
nekem sok idő kell ahhoz, hogy megismerjelek.
Isabel a férfi karjába bújt. Arcát mosolyogva fészkelte be a nyaka
melegébe.
– Annyi időt kapsz rá, amennyit csak akarsz. Örökre a tiéd vagyok.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSEI

A regényben a Wyatt által vezetett lázadás időpontjai és kronológiája

megfelelnek a történelmi valóságnak, ám a dramatikai felépítés
érdekében egyetlen helyen eltértem ettől: a lázadók tömeges elítélése és
felakasztása a valóságban három nappal az után történt, hogy Wyatt
megadta magát a Ludgate-nél és nem másnap, ahogy a regényben
szerepel. (Az utolsó négyszáz lázadónak a királynő − keresztény
irgalmasságának nyilvános demonstrációjaként − megkegyelmezett;
előtte a Westminstert palotához vezették a foglyokat, akik a királynő
ablaka alatt könyörögtek kegyelemért.)
A londoni börtönök története önmagában is figyelemre méltó. Két
sajátos tény különösen érdekes lehet az olvasó számára. Először is
1554-ben a valóságban is a regényben szereplő Andrew Alexander volt
a Newgate börtönigazgatója, aki később a Mária királynő által
bebörtönzött protestánsokkal szembeni kegyetlenségéről vált hírhedtté.
Másodszor bár a Fleet börtön igazgatójának, Dorothy Levelandnek
személye az írói képzelet szülötte, tény, hogy a Fleet börtön vezetését
évszázadokon át a Leveland család látta el (a fogda ahhoz a kenti
uradalomhoz tartozott, amelynek ők voltak a hűbérurai). Továbbá az is
tény, hogy a börtön két legkorábbi irányítója nő volt − börtönigazgatók
özvegyei, akik örökölték és továbbvitték a családi vállalkozást.
Mai tudásunk szerint a „börtönláz” a tífusz egy formája lehetett.
A történelmi regények írói arra törekednek, hogy a valóságot és a
fikciót szabadon ötvözzék. A király lánya című regényben megjelenő
alakok közül a következők a történelmi személyek: Mária királynő, a
tanácsnokai és katonai vezetői, Sir Thomas Wyatt és támogatóinak köre,
Suffolk hercegét is beleértve, a rivális követek: Antoine De Noilles és
Simon Renard; valamint Henry Peckham, Wyatt londoni támogatásának
főszervezője. A többiek − a Thornleigh, a Grenville és St. Leger
családok, Carlos Valverde és Edward Sydenham kitalált személyek.
Carlos beszámolója az előző angol rezsimben történt
foglakoztatásáról és földdel való jutalmazásáról pontosan megfelel az
angol uralkodóház külföldi zsoldosok alkalmazásával kapcsolatos
gyakorlatának. VIII. Henrik német, olasz és spanyol zsoldosokat bérelt
fel, hogy Boulogne-nál a franciák ellen harcoljanak és hogy megvédjék
Anglia határát a skótok támadásaival szemben. Henrik fia, VI. Edward
tizenéves korában külföldi zsoldos katonák ezreinek a segítségével
aratott győzelmet a skótok felett 1574-ben, Pinkie Cleugh-nál, majd
ezekből a veteránokból sokat meg is tartott, hogy elfojtsák az Anglián
belüli zendüléseket. Ezeket az információkat és a 16. század egyéb
katonai eseményeiről szóló híradásokat Gilbert John Millar a Tudor
Mercenaries and Auxiliaries 1485-1547 című művéből merítettem.
Hálás köszönet érte.
Néhány megjegyzés a regényben szereplő történelmi alakok további
sorsáról.
Sir Thomas Wyattet egy hónapig tartották a Towerben, majd annak
udvarán kivégezték.
Suffolk hercegét szintén egy hónap múlva fejezték le (szerencsétlen
leányára, a kilenc napig uralkodó Jane királynőre, akit Mária a hat
hónappal korábbi trónfoglalása óta a Towerben tartott, hamarosan
ugyanez a sors várt). A lázadás által keltett pánikhullámban
letartóztatták Erzsébet hercegnőt is és fogolyként tartották a Towerben,
de két hónappal később Mária szabadon engedte.
A lázadást követően Mária a protestánsok kiterjedt és brutális
üldözésébe kezdett. 1555 végéig hetven eretneknek bélyegzett ember
szenvedett máglyahalált, majd őket további háromszáz követte. Amint
ezt James A. Williamson állítja a The Tudor Age című művében: „Bár a
máglyára ítéltek száma összességében kisebb volt, mint a
Németalföldön, az angolok számára ez mégis elképesztően nagynak
tűnt, hiszen ehhez mérhető megtorlást sohasem tapasztaltak korábban.”
Ezekkel a gyilkosságokkal érdemelte ki a királynő a „Véres Mária”
elnevezést.
A királynő megvalósította korábbi terveit, és öt hónappal a lázadás
leverése után, 1554 júliusában férjhez ment a spanyol Fülöp herceghez.
1555-ben azt képzelte, hogy terhes, és meggondolatlanul nyilvánosságra
is hozta ezt. „Terhességéről” kiderült, hogy valójában egy daganat
okozta megváltozott állapotát. Máriát ez rendkívüli módon elkeserítette.
Rövid uralkodásának hátralevő része sem volt kevésbé szerencsétlen. A
férje csak éppen annyi ideig maradt Angliában, hogy házastársi
kötelezettségének eleget tegyen, azután elhagyta az országot, hogy apja
spanyol gyarmatbirodalmát: a németalföldi területeket és az Újvilágban
létesített kolóniákat felügyelje. 1557-ben Mária Fülöp kedvéért belevitte
országát a spanyolok Franciaország elleni háborújába. Fülöp csak annyi
időre tért vissza feleségéhez, hogy ellenőrizze a háborúba küldendő
angol hadsereg felállítását, aztán hirtelen eltávozott, majd soha többé
nem tért vissza. A háborúban Anglia megalázó vereséget szenvedett,
aminek következtében elvesztette Calais kikötőjét, az utolsó angol
erődítményt Franciaországban. A háború kiadásai teljesen kiürítették a
királyi kincstárat.
A franciaországi vereség, férje hűtlensége, az újabb és újabb
összeesküvések, melyeket az angol protestánsok a franciákkal
szövetkezve szőttek ellene − a sok szívfájdalom − felemésztette Mária
lelkierejét. Több hónapos betegség után, 1558 novemberében halt meg
negyvenkét évesen. Féltestvére, a huszonöt éves Erzsébet trónfoglalását
az ország templomai vidám harangzúgással köszöntötték. Az
intelligens, ravasz és magát szenvedélyesen Angliának szentelő
Erzsébet biztos kézzel és a vallási tolerancia jegyében irányította
királyságát a következő negyvenöt évben.
Prológusomat, amelyben Mária kiássa királyi atyja földi
maradványait és eretnekként elégeti, J. J. Scrarisbrick Henry VIII című
monumentális életrajza ihlette. Az író beszámol arról, hogy a Mária
uralkodása utáni évtizedekben az a pletyka terjedt el, hogy a királynő
titokban valóban elrendelte ezt a tettet. Így hát ha az olvasó elmegy a
windsori kastély Szt. György-kápolnájába és a főhajóban megáll azon a
helyen, amelyet VIII. Henrik sírjaként tartanak számon: lehet, hogy a
király csontjai fölött áll… de az is lehet, hogy mégsem.