Table of Contents

Első kör A Pokol tornáca

Második kör Bujaság
Harmadik kör Torkosság
Negyedik kör Kapzsiság
Ötödik kör Harag
Hatodik kör Eretnekség
Hetedik kör Erőszakosság
Nyolcadik kör Csalás
I.
II.
III.
IV.
Kilencedik kör Árulás
 Danielle Trussoni

ANGELOPOLIS
ANGYALOK VÁROSA

A teologia eredeti tizenkét ágának egyike, az angelologia,

ami az angelologus személyében teljesedik ki, aki nemcsak
az angyali rendszerek elméleti tanulmányozásában jártas,
hanem az azokban rejlő próféciák beteljesítésében is
tevékeny szerepet vállal az emberiség történelme során.

A tudós megvizsgálta a lányt, ujjaival a bőrét nyomkodta. A

lány érezte az érintést a lapockáján, a csigolyáin, a hátán. A
férfi lassan, figyelmesen tapogatta, mintha arra számítana,
valami rendellenességet talál – egy tizenharmadik bordát
vagy egy második gerincoszlopot, ami sínpárként fut az
eredeti mellett. Az anyja azt mondta a lánynak, tegye, amit a
tudós kér, ezért csöndben tűrte a bökdösést. Nem ellenkezett,
amikor a férfi érszorítót tett a karjára; mozdulatlanul tűrte,
hogy a tű hegye megkeresse kanyargó vénáját; amikor a tű
becsusszant a bőre alá, és vér áramlott a fecskendőbe,
beharapta az ajkát, és addig szorította, amíg el nem zsibbadt,
és már semmit nem érzett. Az ablakon beszökő napsugarakat
nézte, ahogyan színt és melegséget kölcsönöznek a steril
szobának, és közben érezte valakinek a jelenlétét, mintha egy
szellem magasodna fölé védelmezőén, megnyugtatóan.
Mialatt a tudós megtöltött három fiolát vérrel, a lány
behunyt szemmel anyja hangjára gondolt. Édesanyja szeretett
történeteket mesélni elvarázsolt birodalmakról, alvó
királylányokról és bátor lovagokról, akik készek harcba
szállni a jóért; mesélt istenekről, akik hattyú alakját öltötték
magukra, gyönyörű fiúkról, akik virágbaborultak, és nőkről,
akik fává változtak; azt suttogta, hogy angyalok élnek
nemcsak a mennyben, hanem a földön is, és vannak emberek,
akik, akárcsak az angyalok, képesek repülni. A lány mindig
figyelmesen hallgatta ezeket a történeteket, de sosem tudta
eldönteni, igazak-e vagy sem. Egyvalamiben azonban
szilárdan hitt: minden tündérmesében eljön a pillanat, amikor
felébred a királylány, a hattyú visszaváltozik Zeusszá, a lovag
pedig legyőzi a gonoszt. Elegendő egy suhintás a
varázspálcával, elég egy elsuttogott varázsige, a rémálom
véget ér, és új korszak kezdődik.
Champs de Mars 33., Párizs hetedik kerülete, 1983.
 Első kör
A Pokol tornáca
Allée des Refuzeniks, Eiffel-torony, Párizs hetedik kerülete

V A. Verlaine átverekedte magát a csendőrkordonon, és a

holttest felé igyekezett. Éjfélre járt, a környék kihalt volt, a
Mars mező külső szélét – a Quai Branlytól egészen a Gustave
Eiffel sugárútig – mégis rendőrautók zárták le, piros és kék
lámpák villództak az éjszakai sötétségben. A színhely egyik
sarkában felállított reflektor éles fénye egy acélkék
vértócsában heverő megcsonkított alakra vetült. Az áldozat
arcvonásai felismerhetetlenek voltak, összeroncsolódott
testét vér borította, karjai és lábai természetellenes szögben
álltak, mint egy fa letört ágai. Verlaine-nek az jutott eszébe,
amikor megpillantotta, hogy „ szétmarcangolták". Szótlanul
nézte a haláltusáját vívó teremtményt, figyelte, ahogy kitárja
a szárnyát, és megvonaglik a fájdalomtól. Hallotta ziháló, állati
morgásra emlékeztető lélegzetvételét, amely erőtlen
szűköléssé halkult. Súlyosan megsérült – mély seb tátongott a
fején és a mellkasán is –, mégsem adta fel a küzdelmet,
mintha töretlenül hitte volna, hogy túl fogja élni, ügyet sem
vetve a tényre, hogy a vére sűrű, sötét tócsába gyűlik a teste
alatt. Azután tejszerű hártya ereszkedett a szemére, amitől
gyíkszerűvé vált, és Verlaine tudta, hogy az angyal végre
meghalt.
Hátrapillantott a válla fölött, és megfeszült az állkapcsa. A
rendőrkordon mögött mindenféle lényeket pillantott meg –
élő enciklopédiáját azoknak a teremtményeknek, amelyek
azonnal végeznének vele, ha tudnák, hogy Verlaine annak
látja őket, amik valójában. Mozdulatlanná merevedett, és egy
tudós tárgyilagosságával katalogizálta a jelenlévőket: akadt
köztük egy csoport mara angyal, vagyis gyönyörű és
elkárhozott prostituáltak, akiknek a képességei nagy kísértést
jelentenek az emberek számára; guszián angyalok, akik érzik
a múltat és a jövőt; rahab angyalok, az angyali világ
érinthetetlenjei. Verlaine az anakiták jellegzetes fizika jegyeit
is felismerte – az éles körmöket, a széles homlokot, az enyhén
rendellenes csontszerkezetet. A látvány, amelyet
tisztánlátásának köszönhetett, akkor is vele maradt, amikor
visszafordult a gyilkosság körül kialakult csődülethez. Az
áldozat vére tovább csorgott, túl a reflektor fénykörén,
beszivárgott az árnyak közé. Verlaine az Eiffel-torony
vasszerkezetére próbált összpontosítani, hogy elterelje a
gondolatait, de hasztalan igyekezett kiverni a fejéből a
teremtményeket. Képtelen volt levenni a tekintetét a sötétben
verdeső szárnyukról.
Verlaine tíz éve fedezte fel magában a képességet, hogy látja
ezeket a lényeket. Kivételes ajándék volt – nagyon kevés
ember rendelkezett ezzel az adottsággal, a többségnek hosszú
évek gyakorlatára volt szüksége a kifejlesztéséhez. Mint
kiderült, Verlaine gyengén látását – ötödikes kora óta
szemüveget hordott, és fél méternél távolabbra csak
homályosan látott nélküle – szaruhártyájának
eldeformálódása okozta, aminek köszönhetően pontosan
annyi fény jutott a szemébe, hogy az angyalszárnyak teljes
spektrumát látta. Született angyalvadász volt.
Most nem sikerült kizárnia elméjéből az angyali
teremtmények körül kavargó színes fényeket, az
energiamezőt, amely megkülönböztette őket az átlagos
embereket körüllengő színtelen levegőtől. Azon kapta magát,
hogy szemével követi a mozgásukat, figyeli, ahogy a Mars
mező körül őgyelegnek, miközben azt kívánta, bárcsak
semlegesíthetné delejes vonzásukat. Néha úgy érezte,
megőrül, és ezek a lények az ő személyes démonai, ő pedig a
Pokol egyik külön neki készített körében él, ahol végtelen
számú és fajtájú ördög masírozik előtte, csak azért gyűlve
össze, hogy őt kínozzák.
Tudta, hogy ezek a gondolatok előbb-utóbb
elmegyógyintézetbe juttatják. Ügyelnie kellett az
épelméjűségére, és észben tartania, hogy mindössze arról van
szó: magasabb frekvencián lát, mint a normális emberek, és
hogy képessége ajándék, amit óvnia és fejlesztenie kell még
akkor is, ha ez fáj. Barátja és mentora, Bruno, aki New
Yorkból idehozta, és angyalvadásszá képezte ki,
idegnyugtatókat adott neki. Bár Verlaine igyekezett minél
kevesebbet szedni, most mégis a zsebében tartott
zománcozott dobozért nyúlt, és kivett belőle két fehér pirulát.
Hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Verlaine
megfordult.Bruno állt mögötte mogorva arckifejezéssel.
– A sebek emita támadásra utalnak – mondta fojtott hangon.
– Az égett bőr is ezt támasztja alá – felelte Verlaine.
Kigombolta 1970-es évekből származó, finoman szólva is
megosztó sárga sportzakóját, és közelebb lépett a holttesthez.
– Van nála valami igazolvány?
Verlaine mentora előhúzott egy tárcát – a világos
szarvasbőrön vérfoltok éktelenkedtek–, és gyorsan átkutatta.
Arckifejezése hirtelen megváltozott. Egy plasztikkártyát
tartott a kezében.
Verlaine elvette tőle az igazolványt, és gyors pillantást vetett
rá. Egy New York-i jogosítvány volt, rajta egy zöld szemű,
fekete hajú nő arcképe. A fénykép alatti név láttán a szíve
vadul verni kezdett: Evangeline Cacciatore.
 Senkinek nem árulta el azigazságot Evangeline-ről. Senki
nem tudta, hogy ő is egyike azoknak, akikre vadászik, és
akiket gyilkol. Verlaine úgy érezte, ki nem mondott fogadalom
kötelezi, hogy megőrizze Evangeline titkát: tudta, hogy mi
lettbelőle, de soha nem beszélt róla senkinek. Csak így
maradhatott hűséges anőhöz, akit szeretett.
Most pedig meggyilkoltak egy nőnemű nefilimet, akinél
Evangeline iratai voltak.Verlaine ösztönösen a zsebében
lapuló doboz után nyúlt, de még idejében magára parancsolt.
Tudta, hogy minden – a kapcsolata Brúnóval és az
Angelologiai Társasággal, további karrierje – azon múlik,
hogyan viselkedik az elkövetkező tíz percben. Mély lélegzetet
vett, és megpróbált lehiggadni, mielőtt újra Bruno felé fordult.
– Gondolod, hogy tényleg ő az? – kérdezte végül főnöke
arcát tanulmányozva.
– Szerinted? – kérdezett vissza Bruno, és a földön heverő
holttest felé intett a fejével.
Verlaine az áldozat kabátjának gombjai közé csúsztatta az
ujjait, de a keze annyira remegett, hogy alig tudta kitapintani
a nő vállát. A halott arcvonásai felismerhetetlenné torzultak.
Eszébe jutott az első találkozása Evangeline-nel. A lány
egyszerre volt gyönyörű és komor, úgy meredt Verlaine-re
nagy zöld szemével, mint a tolvajra, aki valamelyik szent
szövegüket akarja ellopni. Gyanakvóan méregette, és készen
állt rá, hogy megvédje a könyveiket. Azután Verlaine-nek
sikerült megnevettetnie, és a lány ridegsége feloldódott. Az a
pillanat örökre beleégett, és bármenynyire is igyekezett,
sosem tudta kiverni a fejéből Evangeline-t. Több mint egy
évtized telt el azóta, hogy egymás mellett álltak a Szent Róza
kolostor könyvtárában a nyitott könyvek fölött, és fogalmuk
sem volt a világ természetéről. „ Óriások éltek akkor a földön
(és később is)' Ezek a szavak, és a nő, aki megmutatta őket,
megváltoztatták az életét.
Verlaine a zsebébe süllyesztette a jogosítványt, és elsétált.

McDonald’s, Avenue des Champs-Elysée, Párizs első kerülete

Párizs hemzsegett az angelologusoktól, így az univerzum

egyik legveszélyesebb helye volt egy olyan emita számára,
aki, mint Eno, hajlamos a figyelmetlenségre. Mint fajtája többi
tagjának, neki is magas, karcsú termete, markáns arccsontja,
telt ajka és szürke bőre volt. Erősen sminkelte magát, fekete
szemfestéket és élénkvörös rúzst használt, fekete bőrruhát
viselt, fekete szárnyát pedig gyakran közszemlére tette, nem
félt, hogy az angelologusok észreveszik. Provokatív gesztus
volt, de Enonak nem állt szándékában rejtőzködni.
Hamarosan ez úgyis az ő világuk lesz. A Grigorik azt ígérték.
Párizsban rengeteg volt az angelológus – tudósok, akik úgy
festettek, mintha ötven éve ki sem léptek volna az
Angelologiai Akadémia könyvtárából, túlbuzgó beavatottak,
akik lelkesen fényképeztek minden útjukba akadó
teremtményt, angyali vérmintákat kutató angyalbiológusok,
valamint – Eno szempontjából a legveszélyesebbek –
angyalvadászok, akik le akarták tartóztatni az angyali
teremtményeket. Ezek az idióták gyakran összetévesztették a
golobitákat a nefilimekkel, a nefilimeket pedig a még tisztább
teremtményekkel, olyanokkal, mint például a Grigorik. Néha
úgy érezte, vadászok ólálkodnak minden sarkon, arra várva,
hogy lecsapjanak a zsákmányra, és őrizetbe vegyék őket. Azok
számára, akik felismerték a vadászokat, az élet pusztán
kényelmetlen volt Párizsban. Azok viszont, akik nem, minden
sétájuk során az életüket kockáztatták.
 Természetesen Enonak is megvoltak a maga szigorú
szabályai; a legfontosabb az, hogy ne hagyja magát elfogni.
Miután megölte Evangeline-t, gyorsan elhagyta a tetthelyet, és
kisétált a Champs-Élysée-re, ahol senkinek nem jut majd
eszébe keresni. Tisztában volt vele, hogy néha a kirakat a
legjobb búvóhely.
A műanyag pohár köré fonta ujjait, és a sugárút szakadatlan
forgatagát bámulta. Amilyen gyorsan csak lehet, visszatér
gazdáihoz most, hogy bevégezte a feladatát Párizsban. Azzal
bízták meg, hogy kutasson fel és öljön meg egy fiatal nefilim
nőt. Hetekig követte, figyelte, tanulmányozta a szokásait.
Célpontja felkeltette a kíváncsiságát. Más volt, mint azok a
nefilimek, akikkel korábban találkozott. Gazdái szerint
Evangeline ereiben Grigori-vér csörgedezett, de nem
rendelkezett a család jellegzetes vonásaival. Emberi lények
nevelték fel, saját fajtája magára hagyta, és – amennyire Eno
meg tudta állapítani – veszélyes mértékben szimpatizált az
emberiséggel. A Grigorik a halálát akarták. Eno soha nem
hagyta volna cserben a gazdáit.
Mint ahogy ők sem hagynák cserben őt, ebben biztos volt. A
Grigorik megígérték neki, hogy hazaviszik Oroszországba,
ahol elvegyülhet a többi emita angyal között. Párizsban
túlságosan feltűnő volt. Most, munkája végeztével, minél
előbb el akarta hagyni ezt a veszélyes és gyűlöletes várost.
A saját bőrén tapasztalta meg, mennyire veszélyesek a
párizsi angelologusok. Sok évvel korábban, amikor még fiatal
volt, naiv, és mit sem tudott az emberek módszereiről,
egyikük kis híján végzett vele. 1889 nyarán történt, a párizsi
világkiállítás alatt. Az emberek özönlöttek a városba,
mindenki látni akarta az újonnan emelt Eiffel– tornyot. Eno a
közeli Mars mezőn vegyült el a tömegben. Más emitákkal
ellentétben kimondottan szeretett a Párizst benépesítő
alacsonyabb rendű lények között sétálgatni, szeretett kávézni
a kávéházaikban, barangolni a kertjükben. Élvezte, hogy
beszippantja az emberi társadalomra oly jellemző rohanás,
haszontalan létük túláradó energiája.
Séta közben megakadt a szeme egy jóképű angol katonán,
aki őt bámulta a Mars mező túloldaláról. Váltottak néhány
szót a parkról, majd a férfi megfogta a karját, és maga után
húzta, el a bakák, a prostituáltak, az utcaseprők és a lovas
kocsik mellett. Kellemes hangja és úriemberre utaló modora
azt súgta Enonak, hogy a férfi előkelő származású. Gyengéden
fogta a kezét, mint valami különösen becses tárgyat, és végig
olyan tekintettel tanulmányozta, mint ékszerész a gyémántot.
Az emberi vágyakozást Eno mindig lenyűgözőnek találta –
intenzitását és azt, ahogy a szerelem uralja és alakítja az
életüket. A férfi megkívánta, Eno pedig ezt szórakoztatónak
találta. Ma is fel tudja idézni a haját, barna szemét, daliás
alakját, öltönyét, cilinderét.
Próbálta megállapítani, vajon a férfi rájött-e, kicsoda ő
valójában. Maguk mögött hagyták a tömeget, és amikor egy
sövény mögé érve végre egyedül maradtak, a férfi a szemébe
nézett. Egy csapásra megváltozott – addig gyengéd volt, mint
egy szerelmes ifjú –, és hirtelen kitört belőle az agresszió. Eno
ámulva figyelte az emberi természet alakváltó képességét,
ahogyan a férfi egyszerre gyűlölte és szerette. Hirtelen tőrt
rántott. „ Bestia" – sziszegte, miközben Eno felé sújtott a
pengével. Hangja gyűlölettel telt meg. Eno gyorsan reagált,
oldalra ugrott, a kés célt tévesztett: szíve helyett a vállát döfte
át, felhasította a ruháját, és a testébe hatolt, elválasztva húst a
csontjától. Eno ellentámadásba lendült, és addig szorította a
férfi torkát, míg barna szeme üvegessé vált, és a test elernyedt
a keze között. Bevonszolta a fák mögé, és megsemmisített
mindent, amit gyönyörűnek talált rajta: elbűvölő szemét,
bőrét, finoman ívelt fülét, az ujjait, amelyek alig néhány
perccel korábban még örömet okoztak neki az érintésükkel.
Elvette a férfi kabátját, és a vállára terítette, hogy elrejtse
sérülését. Megalázottságát azonban nem tudta elrejteni.
A seb begyógyult, de a félhold alakú forradás örökre
megmaradt. Gyakran előfordult, hogy a tükör előtt állva
tanulmányozta a halovány fehér vonalat a bőrén,
emlékeztetve magát, milyen álnokságra képesek az emberek.
Egy újságcikk nyomán jött rá, hogy a férfi angelologus volt,
egyike a sok angol ügynöknek, akik a tizenkilencedik századi
Franciaországban tevékenykedtek. Enot csapdába csalták,
átverték.
A férfi régóta halott volt, de hangja, ahogy eltorzult arccal
bestiának nevezte, a fülében csengett. Ez a szó – bestia –
beágyazódott Eno elméjébe, majd szárba szökkent, és kinyílt,
megszabadítva minden kötöttségtől. Élvezte a munkáját, a
gyilkolást, minden új áldozat kivégzése nagyobb és nagyobb
kéjjel töltötte el. Tanulmányozta az angelologusok
viselkedését, szokásait, módszereiket, ahogyan más
emberekre vadásznak, és ahogyan gyilkolnak, míg végül
szakmája igazi mesterévé vált. Megérezte a vadászok szagát,
felismerte bennük a vágyat, hogy foglyul ejtsék, megöljék.
Néha még azt is hagyta, hogy őrizetbe vegyék vagy kiéljék
rajta fantáziájukat. Engedte, hogy megkötözzék,
eljátszadozzanak vele, bántsák. Aztán amikor megunta,
végzett velük. Veszélyes játék volt, de ő irányította.
Eno felvette túlméretezett, domború lencséjű
napszemüvegét. Ritkán lépett ki az utcára nélküle. Elrejtette
nagy sárga szemét és természetellenesen kiugró
járomcsontját – az emiták legjellegzetesebb vonásait –, hogy
úgy nézzen ki, mint egy átlagos embernő. Hátradőlt a
székben, kinyújtotta hosszú lábait, és behunyta a szemét.
Felidézte áldozata arcát, emlékezett a bőre tapintására,
ahogyan körmeit a bordái alá vájta, saját döbbenetére, amikor
meglátta az aszfaltra fröccsenő kék vért. Soha nem ölt még
felsőbbrendű lényt, és az élmény minden korábbi
tapasztalatának ellentmondott. Arra számított, hogy a nefilim
fajtájához méltóan küzd majd az életéért, de Evangeline-t
ugyanolyan szánalmasan könnyű volt megölni, mint egy
embert.
Megcsörrent a telefonja. Kivette a zsebéből, de tekintetével
közben a körülötte hömpölygő tömeget – embereket és
angyalokat -pásztázta. Csak egyvalaki használta ezt a számot,
és Eno biztos akart lenni abban, hogy senki sem hallgatja ki a
beszélgetésüket. Az emiták születésüknél fogva a nefilimek
szolgái. Eno évek óta dolgozott a Grigoriknak pusztán hálából
és félelemből. A harcosok kasztjába tartozott, és elfogadta
sorsát. Nem vágyott másra, mint újra meg újra
megtapasztalni, hogyan illan el az élet egy testből, hogyan kap
valaki utoljára levegő után, hogyan merevedik a hullák
elbűvölő mozdulatlanságába.
Remegő ujjakkal fogadta a hívást. Gazdája rekedt, suttogó
hangja szólalt meg a vonal másik végén, az a delejes hang,
amelyet a hatalommal, a fájdalommal és a halállal azonosított.
Mindössze néhány szót mondott, de Eno azonnal tudta – a
hangjából csöpögő méregből –, hogy baj van.

Quai Branly, Párizs hetedik kerülete

 Mielőtt holtan találta volna élete szerelmét az Eiffel-torony
tövében, Verlaine megsejtette a halálát. Evangeline megjelent
álmában – baljósan világító alakként. Beszélt hozzá. Hangja
visszhangot vert elméje folyosóin. Először nem értette a
szavait, de amint hegyezni kezdte a fülét, egyre tisztábbá vált,
mit mond. Jöjj hozzám, hívta a gyönyörű és borzalmas
teremtmény Verlaine fölött lebegve. Bőre áttetszően fénylett,
szárnya habkönnyű, éteri kendőként borult a vállára. Verlaine
tudta, hogy álmodik, és az alak csak képzeletének szüleménye
a tudatalattijából, hogy démonként kísértse. Mégis rettegett,
amikor közelebb hajolt hozzá, és megérintette. Hideg ujjait
Verlaine mellkasára helyezte, mintha a szívverését akarná
kitapintani. A tenyeréből áradó forróság átjárta a férfi testét,
és szinte lyukat égetett belé. Verlaine-t rémisztő tisztánlátás
kerítette hatalmába, és tudta, hogy Evangeline meg fogja ölni.
Ebben a pillanatban ébredt az álomból. Levegő után
kapkodott, és elborította a félelem, a szeretet, a vágy, a
reménytelenség és a megalázottság. Úgy tért magához, hogy
tudta, a sötétség angyala vele van. Ha Bruno nem lép közbe,
Verlaine talán még mindig a vágy és a rettegés ördögi körébe
zárva remegett volna.
Még mindig émelyegve Evangeline megcsonkított
holttestének látványától az utca felé indult. Képtelen volt
összeegyeztetni az álmában látott nőt a szétmarcangolt
hullával. Úgy tervezte, hogy este a barátaival vacsorázik a
Marais-n, de nagyon jól tudta, hogy képtelen lenne úgy tenni,
mintha mi sem történt volna. Ducati 250-e a Rue de
Montessuy-n parkolt. A motor puszta látványa – a krómozott
sárhányók, a bőrülés – segített Verlaine-nek visszatérnie a
jelenbe. Párizsba érkezése első hónapjában vásárolta a
Ducatit, ledörzsölte róla a rozsdát, és pirosra festette. Azóta is
a kedvence volt, szabadnak érezte magát a nyergében. Ahogy
lebillentette a motorállványról, recés szélű karcolást vett
észre a fényezésen. Halkan káromkodva dörgölni kezdte,
hogy lássa, milyen mély, de az igazat megvallva ez a sérülés
csak egy volt a sok közül, amit a Ducati elszenvedett az elmúlt
években. Verlaine ironikus módon minden horpadást és
karcolást a saját élményeivel kapcsolt össze ebben az
évtizedben. Meg sem tudta számolni, hányszor sérült meg, és
-ellentétben a felújított Ducatival – egyre inkább nyomot
hagyott rajta az idő múlása. Egy közeli üzlet kirakatában
megpillantotta a tükörképét, és megállapította, hogy a
motorkerékpár jobb állapotban van nála.
A dokknál aztán valami más is felkeltette a figyelmét.
Később, ahogy Verlaine felidézte a pillanatot, amikor meglátta
Evangeline-t, úgy emlékezett, hogy már érezte a jelenlétét,
mielőtt megpillantotta volna: hirtelen megváltozott a
légnyomás, mint amikor hideg levegő söpör végig egy meleg
szobán. De akkor nem gondolkodott. Egyszerűen csak
megfordult, és Evangeline ott állt a Szajna partján. Verlaine
azonnal felismerte hegyes vállát és haja csillogó feketeségét.
Felismerte kiugró járomcsontját és a jogosítványon látott zöld
szemét. Szótlanul meredt rá, meg akart bizonyosodni róla,
hogy tényleg ő az, hús-vér valójában, és nem csupán
ábrándkép. Egy másodpercig farkasszemet nézett vele, és
ekkor lassan elmozdult benne valami, mintha átfordítottak
volna egy rozsdás kapcsolót. Elakadt a lélegzete. Hideg
borzongás indult el a gerincéből, és végigfutott az egész
testén. Az Eiffel-torony lábánál talált megcsonkított nő idegen
volt. Leparkolta a Ducatit, és elindult a valódi Evangeline felé.
A nő átvágott az utcán, amikor Verlaine közelebb ért hozzá,
a férfi pedig gondolkodás nélkül a nyomába eredt, követte,
mint bármely más célpontját. Nem tudta, vajon a nő tisztában
van-e vele, hogy mögötte lépked, érzi-e a tekintetét a hátában,
de azt gyanította, hogy igen, mert nem távolodott el tőle
annyira, hogy szem elől tévessze, ugyanakkor arra is ügyelt,
nehogy Verlaine utolérje. Nemsokára sikerült annyira
felzárkóznia mögé, hogy megpillanthatta a nő tükörképét egy
parkoló furgon ablakán. Az ezüstös kép enyhén, délibábként
remegett, de Verlaine így is jól látta rövidre vágott
apródfrizuráját és erős, sötét sminkjét. Semmi sem
különböztette meg a Párizs utcáin előforduló több ezernyi
fiatal nőtől, Verlaine-t mégsem tévesztette meg az álca.
Ismerte az igazi Evangeline-t.
A nő fokozta a tempót, és Verlaine-nek igyekeznie kellett,
hogy tartani tudja vele a lépést. Az utcán nagy volt a forgalom;
Evangeline könnyedén eltűnhetett volna a tömegben. Eddigi
vadászatai során Verlaine mindig kifogástalanul látta el a
feladatát. Követte, elfogta és habozás nélkül börtönbe zárta a
teremtményeket. De most minden más volt. Evangeline-t is el
akarta kapni, de ezúttal nem követhette a szokásos protokollt.
A legnyugtalanítóbb az volt, hogy csak beszélni akart vele,
megérteni a New Yorkban történteket. Magyarázatot akart.
Úgy érezte, ennyit megérdemel.
Verlaine kedvenc barna bőrcipője, amit évek óta hordott,
többször is megcsúszott az aszfalton a nagy igyekezetben.
Félelem járta át, és kemény kis gombóccá gyűlt a gyomrában,
amikor arra gondolt, hogy újra elveszítheti Evangeline-t.
Tudta, hogy bármikor megszökhet előle, esélye sem lenne
utolérni. Elég kinyitnia a szárnyát, és egyszerűen elrepülhet.
Nem ez lett volna az első eset. Amikor Verlaine utoljára látta,
Evangeline magasan szállt az égen, szárnyai ragyogtak a
holdfényben, gyönyörű szörnyetegként emelkedett a csillagok
felé.
Senkinek nem beszélt róla – sem azoknak az
angelologusoknak, akik részt vettek a New York-i akcióban,
sem azoknak a férfiaknak és nőknek, akikkel az akadémiai
kurzusokon találkozott. Evangeline valódi kiléte az ő titka
maradt, és hallgatása a nő cinkosává tette. Ez volt az egyetlen
ajándék, amelyet adhatott neki, de ettől az ajándéktól
árulónak érezte magát. Hazudott mindenkinek. A gyilkosság
helyszínén képtelen volt Bruno szemébe nézni.
Verlaine utálta ezt az érzést. Túl sok éve foglalkozott a
szörnyetegek felkutatásával, túl sokuk elfogásában
segédkezett már ahhoz, hogy ez az esemény most kibillentse
az egyensúlyából. Bármi történt is kettőjük között, évek teltek
el azóta. Verlaine más ember lett. Ha utoléri Evangeline-t, el
kell fognia. Emlékeztetnie kellett magát, hogy mi is valójában
a nő, és mire képes. Ha utoléri, őrizetbe veszi. Ha Evangeline
ellenkezik, akkor erőszakot fog alkalmazni. Gyorsan kell
cselekednie, félretéve az érzelmeit. Meg kell győznie magát,
hogy ő is csak egy angyal a sok közül, ez is csak egy átlagos
hajtóvadászat.
A távolban az Eiffel-torony fényei úgy ragyogtak, mint egy
földre zuhant csillagkép. Verlaine remegő kézzel nyúlt a
fegyveréért. Előhúzta az övéből, és bekapcsolta. A kétszáz
voltos áramütésre képes elektromos sokkoló hatékony volt,
de nem halálos. Ha sikerül pont az angyal gyomorszájára
irányítva meghúzni a ravaszt, hosszú órákra ártalmatlanná
teheti. Nem akart erőszakot alkalmazni, de ezúttal nem
engedhette meg, hogy Evangeline kicsússzon a kezéből.

Limuzin, Pont D’Alma, a Szajna fölött, Párizs

 Axicore Grigori kinézett a limuzin ablakának sötétített
üvegén. Derűs tavaszi éjszaka volt, az utcákon tömeg, ami
nagyban csökkentette annak valószínűségét, hogy elhagyja
kocsija sötét menedékét. Irtózott a homo sapienstől, és már a
gondolattól is borsódzott a háta, hogy elvegyüljön ebben az
emberi forgatagban. Amikor elkerülhetetlen volt, hogy
emberek közé menjen, igyekezett minél nagyobb távolságot
tartani tőlük. Nem sétált velük az utcán, nem evett az
éttermeikben; magánrepülőgéppel utazott. Minden egyes
alkalommal, amikor emberi lény érintette, úgy érezte,
erőszakot követnek el rajta. A puszta gondolat, hogy ősei
vonzódtak ezekhez az alacsonyabb rendű élőlényekhez,
csodálkozással töltötte el. Ugyan mit képzeltek a Vigyázok?–
tűnődött az elhaladó embereket figyelve. Ikertestvérének,
Armigusnak sikerült Oroszországban maradnia, míg Axicore
ezen a mocskos párizsi hídon vesztegelt, mint valami
közönséges gibbori.
Nagynénje, Sneja Grigori szerint ezeknek a visszataszító
teremtményeknek az egyike, egy Evangeline nevű fiatal nő,
elhunyt fiának, Percivalnak az unokája volt. Axicore számára
ez hihetetlennek tűnt, főleg azok után, hogy legmegbízhatóbb
angyala hetek óta szemmel tartotta a szóban forgó nőt. Eno
mindenről beszámolt Axicore-nak, aki megtudta, hogy
Evangeline alacsony, vékony, sötét hajú, és megjelenésében
semmiben semkülönbözik az emberektől. Szerény
körülmények között élt, nem mutogatta a szárnyát, nem
voltak nefilim kapcsolatai, és ideje nagy részét az emberek
között töltötte. Nem rendelkezett jellegzetes nefilim
vonásokkal, és a tisztavérűekre jellemző ismertetőjegyeknek
is híján volt, semmi sem utalt tehát arra, hogy bármi köze
lenne a Grigorikhoz.
A kontrasztot mi sem érzékeltette jobban, mint ha
megpróbálta összehasonlítani saját magával, a Grigori
vérvonal mintapéldányával. Egy fejjel magasabb volt az
embereknél, a bőre fehér, szeme világoskék. Kifogástalanul
öltözködött, akárcsak Armigus – gyakran viseltek az
egymáséval harmonizáló öltözéket, de ugyanazt az öltönyt
sosem vették fel kétszer. A reggeli szállítmány Arthur
nagyapjuk kedvenc londoni szabójától érkezett. A bolyhozott
bársony sima volt és fekete, mint a jaguárbunda. Elegáns
ruháikban, vállig érő göndör szőke fürtjeikkel az ikrek
megjelenése eseményszámba ment, a legszebb nőknek is
elakadt a lélegzete őket látva, különösen azon ritka
alkalmakkor, amikor az ikrek együtt léptek ki az emberek
világába. Ebben hasonlítottak a Grigori család férfitagjaira,
különösen a néhai Percival Grigorira. Az ikrek hercegek
voltak a parasztok között, ahogy anyjuk mondogatta mindig;
királyi teremtmények, akiket arra kárhoztattak, hogy ezen az
anyagi síkon létezzenek, miközben a mennyben lenne a
helyük.
Természetesen fajuk erősen felhígult az elmúlt évezredben,
a külső megjelenés már nem számított perdöntőnek. A
nefilimek valódi ismertetőjegyei jóval összetettebbek voltak
annál, semhogy bőrszín, szemszín vagy testmagasság alapján
azonosíthatóak lennének. De ha Evangeline valóban Sneja vér
szerinti rokona, vonta le a következtetést Axicore, akkor ő a
valaha élt legrondább Grigori.
Axicore hosszú, fehér ujjával az ablakon dobolva próbálta
elűzni viszolygását, és igyekezett az előtte álló feladatra
koncentrálni. A Champs-Élysée-n vette föl Enot, és bár az
emita ott ült mellette a limuzinban, olyan csöndben volt, hogy
Axicore szinte meg is feledkezett a jelenlétéről. Nagyra
becsülte Enot, az egyik legharciasabb emitának tartotta,
akivel valaha találkozott, és – bár ezt sosem ismerte volna el
mások előtt – sokkal vonzóbbnak találta más alacsonyabb
rendű angyali teremtényeknél. Eno kétségkívül gyönyörű
gyilkológép volt, akit csodált, és akitől titokban félt is, de
akadtak nála jóval okosabb angyalok is. Dühkitörései
veszélyesek voltak. Óvatosan kellett bánnia vele. Ezért
folytatta Axicore némi kíméletességgel a telefonon
megkezdett magyarázatot. Eno súlyos hibát vétett. Evangeline
életben van.
– Biztos benne? – kérdezte Eno. A szemében lángoló sárga
tűz még a napszemüveg sötét lencséjén is átlobogott. – Mert
én sosem szoktam hibázni.
Dühös volt, és Axicore előnyt akart kovácsolni ebből az
indulatból.
– Biztos – felelte. – És nem én vagyok az egyetlen: e
pillanatban egy angelológus van a nyomában. Egy
angyalvadász.
Eno levette a napszemüvegét; izzó tekintete keresztüldöfte
a sötétséget.
– Azonosították az angyalvadászt?
– Átlagos figura – válaszolta Axicore, és enyhe bizsergést
érzett arra gondolva, mit fog csinálni Eno az angyalvadásszal,
ha elkapja. Axicore látta Eno áldozatait. Az ilyen mértékű
erőszak szinte szimpátiát keltett benne.
– Most már elintézzük – jelentette ki Eno, és visszahelyezte
a napszemüveget az orrára. – Azután hazamegyünk. Elegem
van ebből az ocsmány városból.
 Axicore hátradőlt az ülésén, és Oroszországban töltött
gyermekkora jutott eszébe. Sokszor elhagyták a várost, és
hónapokat töltöttek a Krímben, vízparti villájukban. A
Grigori-klán összegyűlt teázni, Axicore és testvére pedig
széttárták szárnyaikat – ragyogó, gyönyörű aranyszárnyaikat
–, felemelkedtek a levegőbe, és különböző mutatványokkal
szórakoztatták rokonaikat. A forgások, szaltók, bukfencek és
más akrobatikus trükkök általános tetszést arattak az idősebb
generáció körében. A négyszáz éves nefilimek tekintetébe
nosztalgia vegyült: ők már régen felhagytak az efféle
manőverekkel. Szüleik, talpig fehérbe öltözve, szinte
ragyogtak a büszkeségtől. Egy ősi család fiatal és gyönyörű
aranyifjúi voltak, lábaik előtt hevert a világ. Úgy tűnt, semmi
sem ránthatja le őket a földre.

Passage de la Vierge, Párizs hetedik kerülete

Verlaine-t hideg fuvallat csapta meg az átjáró árnyai között,

és tudta, hogy Evangeline ott van a sötétben, olyan közel
hozzá, hogy a nyakán érezte jeges leheletét.
Tett egy lépést hátra, hogy jobban lássa, de a nő szinte az
árnyékba olvadt. Olyan sok mindent akart mondani, ezerszer
elpróbált kérdéseket szeretett volna feltenni neki, mégsem
jött hang a torkára. Ellentmondásos érzései Evangeline-nel
kapcsolatban – iránta érzett szerelme és haragja –
zavarodottá tették. Erre nem készítették fel a kiképzésen. El
akarta kapni Evangeline karját, és kényszeríteni, hogy
beszéljen. Úgy érezte, meg kell tudnia, hogy csak képzelte-e
azt, ami kettejük között történt.
Végül előhúzta a zsebéből a halottnál talált jogosítványt.
Evangeline felé nyújtotta, és így szólt:
 – Azt hiszem, elhagytál valamit.
Evangeline a szemébe nézett, és elvette a plasztikkártyát. -
Azt hitted, én vagyok az.
Utolsó találkozásukkor még magázódtak, most mégis
természetesnek vették a bizalmasabb tegeződést.
– Minden jel arra utalt – felelte Verlaine, és egy pillanatra
felkavarodott a gyomra, ahogy a véres holttestre gondolt.
– Nem volt más lehetőségem. – Evangeline hangja csak halk
suttogás volt. – Meg akartak ölni.
– Kik akartak megölni?
– De hibát követtek el – folytatta Evangeline tágra nyílt
szemmel. – Félrevezettem őket, és másvalakit öltek meg
helyettem.
Verlaine-t furcsa kettős érzés kerítette hatalmába:
egyszerre akarta megvédeni a nőt attól, aki az életére tör, és
őrizetbe venni.
Első gondolata az volt, hogy felhívja Brunot, Evangeline-t
pedig a La Forestiére börtönbe hurcolja. – Ennyivel nem érem
be.
Evangeline a kabátzsebébe csúsztatta a kezét, nagy,
gömbölyű tárgyat vett elő, és Verlaine tenyerébe tette. A férfi
az aranyzománccal borított tojásra pillantott: felszínét
drágakövek díszítették, mint megannyi nagy sókristály.
Levette a szemüvegét, megtörölte az ingében, azután újra
felvette: így jobban látta a tojás aprólékosan kidolgozott
mintázatát. Megforgatta az ujjai között, a drágakövek
megcsillantak a halvány fényben.
– Miért akarnának bántani? – kérdezte Evangeline szemébe
nézve. Még a nő zöld íriszét is veszélyesnek, hipnotikus
hatásúnak tartotta. A gondolatot azonnal fájdalmas sóvárgás
követte, szeretett volna újra az az ember lenni, aki egykor
volt: bizakodó, optimista, fiatal, aki előtt még nyitva a jövő. –
Te is közéjük tartozol.
Evangeline közelebb hajolt hozzá, ajkai szinte súrolták
Verlaine fülét, ahogy azt suttogta:
– Hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy sosem
tartoztam közéjük. Egyik helyről a másikra vándoroltam,
próbáltam megérteni, mivé is lettem. Tíz év telt el, és még
mindig nem értem. De valamit biztosan tudok: nem olyan
vagyok, mint a Grigorik.
Verlaine elhúzódott, úgy érezte, két ellentétes irányú erő
próbálja szétszakítani. Hinni akart neki, ugyanakkor tudta,
mire képesek a nefilimek.
– Akkor áruld el, mi késztetett most arra, hogy újra
felbukkanj?-Verlaine néhány centiméterre a levegőbe dobta a
drágakövekkel kirakott tojást, majd elkapta. – A húsvéti
nyuszi?
– Xénia Ivanova.
– Vlagyimir lánya? – kérdezteVerlaine meglepetten.
Vlagyimir Ivanov egyike volt a kudarcba fulladt New York-i
küldetés áldozatainak.Verlaine akkor találkozott először
ellenségeik gyilkos ármánykodásával.
– Vlagyimir volt gyakorlatilag az egyetlen, akit a kolostoron
kívül ismertem – mondta Evangeline. – Közeli barátságban
állt apámmal. Miután meghalt, a lánya, Xénia vette át a
kávéházat, és munkát, illetve szállást adott nekem az üzlet
hátsó részében álló apartmanban, a lakbért pedig levonta a
béremből. Évek teltek el így. Összebarátkoztam Xéniával, de
sosem tudtam eldönteni, hogy tisztában van-e azzal, milyen
munkát végzett az apja, és milyen kapcsolatban állt a
családommal.
 – Biztosra veszem, hogy nem mentél bele a részletekbe –
szólalt meg Verlaine.
Evangeline egy pillanatra a szemébe nézett, végül úgy
döntött, hogy elengedi a füle mellett a megjegyzést, és
folytatta:
– Éppen ezért ért meglepetésként, amikor a múlt hónapban
Xénia azt mondta, szeretne mutatni valamit. Felvitt az apja
szobájába, egy majdnem ugyanolyan kis lakrészbe, mint az
enyém. A szoba tele volt Vlagyimirtárgyaival, mintha csak egy
percre szaladt volna el, és bármikor visszajöhetne. Xénia ezt a
tojást adta, amit most a kezedben tartasz. Azt mondta, maga
is meglepődött, amikor megtalálta Vlagyimir holmija között a
halála után.
– Nem éppen az ő stílusa – állapította meg Verlaine.
Vlagyimir aszkéta életmódja legendás volt. Az olasz
negyedben működő kávéháza csak álcaként szolgált,
valójában spártai egyszerűségben élte az életét.
– Szerintem egyszerűen csak megőrizte valakinek – mondta
Evangeline. – Ez volt az egyetlen ilyen típusú tárgy a
hagyatékában. Xénia rongyba bugyolálva találta az egyik
bőrönd mélyén. Azt gyanította, hogy Vlagyimir Párizsból
vihette magával New Yorkba, amikor elment innen a
nyolcvanas években. Xénia nem tudta, mihez kezdjen vele,
évekig állt ugyanabban a szobában. De aztán néhány
hónappal ezelőtt elvitte egy aukciós házba, hogy
felbecsültesse, és nem sokkal utána különös dolgok történtek.
Nefilimek kezdték követni. Átkutatták a lakását és a
kávéházat. Mire szóba hozta nekem a tojást, már állandó
rettegésben élt. Egyik éjjel két gibbori tört be hozzá, és
megpróbálták ellopni a tojást. Az egyiket megöltem, a másik
elmenekült. Ezek után el kellett mondanom neki az igazságot.
Elmagyaráztam mindent – apáink munkájáról, a nefilimekről,
a saját helyzetemről –, és legnagyobb meglepetésemre
kiderült, jóval többet tud Vlagyimir munkájáról, mint
feltételeztem. Végül beleegyezett, hogy bezárja a kávéházat,
és eltűnik. Magamhoz vettem a tojást, így kerültem ide.
Találnom kell valakit, aki segít megmagyarázni, mi történik.
– És Xénia?
– Ha nem lépek közbe, már halott lenne.
– Nem az ő holtteste volt az Eiffel-toronynál?
– Nem. – Evangeline komoran megrázta a fejét. – Az egy
véletlenszerűen kiválasztott nefilim volt, aki kicsit hasonlított
rám. A zsebébe rejtettem az igazolványomat, hogy az emita
azt higgye, én vagyok.
Verlaine a hallottakat emésztgette, kezdte felfogni,
Evangeline milyen messzire ment a túlélés érdekében.
– Szóval most azt hiszik, halott vagy – mondta végül.
Evangeline felsóhajtott, és arcán szétáradt
amegkönnyebbülés.
– Nagyon remélem – felelte. – Talán így lesz időm elrejtőzni.
Verlaine tekintete Evangeline nyakára siklott:vékony
aranylánccsillogott a bőrén. Hordta az amulettet, akárcsak
azon a napon, amikor először találkoztak. A legenda szerint a
nagyhírű dr. Raphael Valko három amulettet készített
valkinból, ebből a ritka és felbecsülhetetlen értékű fémből:
egyet saját magának, egy másikat a lányának, Angélának, a
harmadikat pedig a feleségének, Gabriellának. Anyja halála
után Evangeline örökölte Angela amulettjét; Verlaine pedig
Gabrielláét hordta a nyakában, az asszony halála után vette
magához. Verlaine a nyakához nyúlt, előhúzta a lant alakú
medált, és megmutatta Evangeline– nek.
 A nő elhallgatott, egy pillanatra az amulettre meredt, majd
így szólt:
– Igazam volt. – a Verlaine kezében tartott tojásért nyúlt.
Érintése, ahogy ujjai a férfi tenyerét súrolták, áramütésként
hatottak, és Verlaine kis híján elejtette a drága műalkotást.
Reménykedett, hogy Evangeline folytatja a történetet, de nem
érzett magában elég erőt, hogy kérje is. – Nálad jó helyen lesz.
Gabriella is így akarta volna. Vigyázz rá! – Összezárta Verlaine
tenyerét a tojáson.
– Meg akarják szerezni – pillantott Verlaine a tojásra. – De
mi a pokol lehet benne?
– Nem tudom – felelte Evangeline a férfi szemébe nézve. –
Ezértvan szükségem rád.
– Rám? – Verlaine megdöbbent. Elképzelni sem tudta,
Evangeline mi hasznát vehetné neki.
– Angelologus vagy, nem? – nézett rá kihívóan. – Ha van
valaki, aki segíthet megérteni, miről van szó, az te vagy.
– Miért nem fordulsz a többiekhez? – kérdezte Verlaine.
Evangeline hátralépett, és a levegő vibrálni
kezdettkörülötte,mintha a ruhája hőt bocsátana ki, és körötte
minden megtelt elektromossággal. Emberi alakja eltűnt a
meggörbült térben, teste színes füstként tekeredett-
csavarodott. Aztán egy fényes villanás kíséretében kibomlott
a szárnya.
Verlaine egy különös, zavart pillanatig döbbenten meredt
erre a kettős énre: a hétköznapi nő illúziójára a felszínen és az
alatta rejtőző szárnyas teremtményre. Az emberi és az
angyali kép hologramként vetült egymásra, majd
összefolytak, ahogy a fény változott. Lassan nyitotta ki a
szárnyát, előbb az egyiket, azután a másikat, és egészen az
átjáró faláig nyújtóztatta. Hatalmasak voltak, a ragyogó,
rétegesen elhelyezkedő tollak sötétlila színben játszottak, de
átsejlettek alóla az ezüstszínű erek – áttetszőek, légiesek és
olyan könnyűek voltak,hogy látni engedték a fal mintázatát
maguk mögött. Verlaine érezte, hogy vibrálnak az energiától.
A légzés lassú ritmusára lüktettek, és megrezegtették a
levegőt maguk körül.
Verlaine a falnak támaszkodva próbálta összeszedni magát.
Évek óta próbálta elképzelni, felidézni magában Evangeline
szárnyát. Amikor egy évtizeddel ezelőtt először
megpillantotta a távolban, gyakorlatlan szeme még nem
tudott különbséget tenni az angyalok különböző fajtái között.
Most már felismerte a jellemzőket, és úgy tanulmányozta a
szárnyak apró részleteit, mint szakértő a gyémántban
megbúvó zárványokat. Látta Evangeline bőrének irizálását az
árnyékban, a haja körül megjelenő szokatlan színű ragyogást.
Körbejárta, mint szárnyas szobrot a Louvre-ban, és azon
tűnődött, milyen lehet megszabadulni az idő béklyójától.
Evangeline nem úgy öregszik majd, mint az emberi lények,
évszázadokig fog élni. Verlaine már aggastyán lesz, de
Evangeline pontosan ugyanúgy fog kinézni, mint most – fiatal
lesz és elragadó, a márványszobrok kortalanságával. Verlaine
meghal, Evangeline pedig csupán futó, jelentéktelen
eseményként fog emlékezni rá.Most döbbent rá, hogy ez a nő
sokkal különlegesebb, mint aztvalaha gondolta. A lélegzete is
elakadt. Evangeline maga volt a csoda, amely most
kézzelfogható közelségbe került a férfi számára.
– Most már érted, miért nem fordulhatok máshoz? – suttogta
a nő. -Gyere ide – mondta Verlaine, ésmeglepetésére
Evangelineengedelmeskedett. Látta a szárnyai körül
kavarogni a levegőt, érezte bőrének édes illatát. A nő csuklója
hideg volt, mint a jég. Kitapintotta az ütőerét. Pulzusa lassú
volt és erőtlen, szinte alig érzékelhető.
– A véred? -Kék.
– A látásod?
– Több mint tökéletes.
– Testhőmérséklet?
– Tíz fokkal alacsonyabb az emberekénél.
– Különös – mondta Verlaine. – Egyszerre rendelkezel
emberi és nefilim tulajdonságokkal. A szívverésed rendkívül
lassú, percenként alig kettő, sokkal lassúbb a nefilim átlagnál.
– Megszorította a nő karját. – Jéghideg vagy. A bőröd mégis ki
van pirulva. Ránézésre ugyanolyan embernek látszol, mint én.
Evangeline nagy levegőt vett, talán erőt gyűjtött, hogy
feltegye a kérdést.
– Sok hozzám hasonló teremtményt megöltél már?
– Soha nem találkoztam még hozzád hasonló
teremtménnyel, Evangeline.
– Ahogy ezt mondod... – nézett Verlaine szemébe a nő. –
Mintha te értenéd, mivé lettem.
– Minden, amit tettem, a vadászat...azért történt, hogy
megérthesselek.
– Akkor mondd el... – Evangeline hangja megremegett. -
Mondd el, mi vagyok?
Verlaine tisztában volt vele, hogy óvatosságát lassan
félresöprik az érzelmei.
– A szárnyadból, a színéből, a méretéből és az erejéből
egyértelmű, hogy az elit angyalok közé tartozol – mondta
végül. – Grigori vagy, Semjaza leszármazottja, Percival
unokája és Sneja dédunokája. Ugyanakkor ember is vagy.
Hihetetlen, kész csoda!
 Hátrált egy lépést, és még egy pillantást vetett Evangeline
szárnyára. Kinyújtotta a kezét, és megérintette a tollak alatti
bőrt.
– Valamire mindig kíváncsi voltam. Milyen érzés repülni? –
kérdezte.
– Bárcsak el tudnám magyarázni – felelte Evangeline. –
Súlytalanság, könnyedség, lendület, mintha bármelyik
pillanatban feloldódhatnék a levegőben. Emberként el sem
tudtam képzelni, milyen lehet kilépni a semmibe, zuhanni,
majd hirtelen felfelé szárnyalni a széllel. Néha úgy érzem,
mintha nem is a földhöz tartoznék, hanem az éghez, és újra
kell kalibrálnom a mozdulataimat, hogy a földön tudjak
maradni. Sokat repültem az Atlanti-óceán fölött, ahol nem lát
senki. Mérföldeket tettem meg anélkül, hogy elfáradtam
volna. Volt, hogy felkelt közben a nap, láttam a tükörképemet
a víz színén, és azt gondoltam, tovább kellene mennem. Alig
bírtam rávenni magam, hogy visszatérjek.
– A természetedből fakad a repülés iránti vágy – bólintott
Verlaine. – De mi van a többi nefilim vonással? Azokat is
tapasztalod magadon?
Evangeline arckifejezése megváltozott, és Verlaine azonnal
látta rajta, hogy fél a saját képességeitől.
– Az érzékszerveim megváltoztak, mindenem élesebb és
erősebb lett. Nincs szükségem vízre vagy ennivalóra úgy,
ahogy korábban, de nem rendelkezem a nefilimek vágyaival.
Fizikailag átalakultam, de a bensőmváltozatlan maradt. A
lelkem nem alakult át. Lehet, hogy démoni testet örököltem,
de sosem szeretnék azzá válni – mondta Evangeline halkan.
– Sok nefilimmel találkoztam már, voltam tőlük
karnyújtásnyira. Mintha jeges víz csörgedezne az ereikben.
Hidegek, de nem úgy, mint te. Mintha holtak járkálnának
köztünk. Nincsen lelkük. Az emberi lények lelkével
táplálkoznak. Még egy középszerű angelologus is könnyedén
felismeri őket.
De te nem olyan vagy. Ha nem tudnám az igazat, emberi
lénynek néztelek volna. Ránézésre közénk tartozol.
– Ijesztőnek találsz? Verlaine megrázta a fejét.
– Bíznom kell az ösztöneimben.
– Ez mit jelent?
– Hogy bár hasonlítasz rájuk, nem tartozol közéjük – felelte
Verlaine. – Más vagy, mint ők. Jobb.
Evangeline bőre halványan csillogott a holdfényben.
Verlaine-t hirtelen hatalmába kerítette a vágy, hogymagához
húzza és a karjába zárja. Talán tudna segíteni rajta. Úgy
érezte, semmi más nem számít ebben a pillanatban, csak az,
hogy együtt vannak. Ujjával megsimogatta Evangeline arcát,
azután átkarolta. Tenyerével megérintette a légies tollakat,
miközben magához húzta. Úgy akart tenni legalább egy
pillanatra, mintha a világ körülöttük csak távoli álom volna,
nem a valóság. Angelologusok és nefilimek, vadászok és préda
– mindez nem számított. Csak ők ketten maradtak. Verlaine
azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez az illúzió.
De mintha árnyékot próbált volna magához szorítani.
Evangeline kisiklott az öleléséből, és a férfi háta mögé
pillantott. Verlaine mozgást érzékelt a szeme sarkából.
Hirtelen egy autó fordult be az átjáróba, fényszórói késként
hasítottak a sötétségbe. Nyílt az ajtaja, és egy emita angyal
ugrott ki a kocsiból. Mielőtt Verlaine megmozdulhatott volna,
Evangeline végigszáguldott az átjárón – olyan sebességgel és
kecsességgel, amilyennel csak a legkiválóbb teremtmények
rendelkeznek –, a levegőbe emelkedett, és az egyik háztetőn
landolt. Az emita angyal kitárta a szárnyát – hatalmas, fekete,
erős szárnyát –, és utánaröpült.

Alfa Romeo 1973-as évjárat, Rues Bosquet, Párizs hetedik

kerülete.
Bruno az utcákat járta, nem tudta, hol keresse Verlaine-t. A
magára hagyott Ducatit a Szajna-parton találta meg, és
azonnal tudta, hogy ez a különös este csak még különösebb
lesz. Valami történt Verlaine-nel, ez nyilvánvaló volt. Imádta a
motorját, szinte sehová nem ment nélküle. így otthagyni a
járda szélén – különösen ilyen késői órán, amikor az éttermek
és a kávéházak már zárva vannak, a hetedik kerület pedig
akár egy bespalettázott ablakokból álló rengeteg – egyáltalán
nem vallott rá.
Bruno a zsebébe nyúlt, elővette Glenfiddich Solera Reserve
whiskyvel megtöltött lapsüvegét, és jókorát húzott belőle.
Ezen az átkozott környéken hemzsegtek a nefilimek. Pedig azt
hitte, annál rosszabbal már nem találkozhat, mint amit New
Yorkban látott. De kiderült, hogy a Bon Marché és az Eiffel-
torony közötti területen él a legtöbb régi nefilim család a
világon.
A férfi harminc éve dolgozott angyalvadászként –
Jeruzsálemben, Párizsban és New Yorkban –, látta, ahogy a
nefilimek egyre vakmerőbbé válnak. Régebben a szárnyas
teremtmények féltek a nyilvánosságtól, kifinomult
módszerekkel igyekeztek titokban tartani létezésüket.
Túlélésük záloga évszázadokon át az volt, hogyan tudnak
elvegyülni az őket körülvevő emberek között. Mostanra
mintha megfeledkeztek volna az efféle elővigyázatosságról.
Az új generáció angyalai hajlamosak voltak az
exhibicionizmusra. Beszámolók, vallomások, fényképek és
videofelvételek tanúskodtak jelenlétükről. A szenzációhajhász
magazinok a kiszivárgott bizonyítékokat az UFO
jelenségekkel és a jetikkel említették egy lapon. Bruno
érdeklődéssel és növekvő aggodalommal figyelte ezt a
trendet. Exhibicionizmusuk színtiszta arrogancia volt: a
szárnyas lények azt gondolták, elég erősek ahhoz, hogy a
nyilvánosság elé álljanak. És bármilyen furcsának is tűnik,
Bruno azt is észrevette, hogy minél többet fednek fel titkos
életükből, az annál kevésbé sokkoló az emberiség számára.
Nem vették komolyan őket, nem féltek tőlük, nem
érdeklődtek a nefilimek iránt. Annyit bombázták az
embereket a természetfeletti jelenségekkel, hogy
érzéketlenné váltak irántuk. Bruno kénytelen volt elismerni,
hogy a húzás zseniális: kivárták a tökéletes történelmi
pillanatot, hogy kilépjenek az árnyékból. Évezredekig éltek
elzárkózva, hogy aztán celebekként sütkérezzenek a
reflektorfényben.
Valamennyi ügynöke közül Verlaine-t tartotta a leginkább
alkalmasnak arra, hogy a szörnyetegek viselkedésbeli
változását kezelje. Bruno ugyanolyan figyelmesen
tanulmányozta Verlaine-t a tett színhelyén, mint az áldozatot,
és mint mindig, ezúttal is elégedett volt a látottakkal: a fiatal
férfiban megvolt a potenciál, hogy nagyszerű vezetővé váljon.
Természetesen Verlaine nehezen találta a helyét a
szervezetben – tehetsége vitathatatlan volt, de különc
figurának tartották, mert nem a családja révén került az
angelologusok közé, nem járt az akadémiára, mégis ijesztő
hatékonysággal lokalizálta és ejtette foglyul az angyalokat.
Bruno a megérzéseire hallgatva emelte ki Verlaine-t átlagos
New York-i értelmiségi életéből, magával hozta Párizsba, és
csak a legerősebb, illetve legtehetségesebb tanítványainak
fenntartott szigorral látott hozzá a kiképzéséhez. Felfedezett
benne valami különlegeset: az intelligencia és az intuíció ritka
keverékét. És igaza lett. Kiképzése után Verlaine elsőrangú
angyalvadásszá vált – rendelkezett a feladathoz szükséges
hatodik érzékkel és fizikai állóképességgel egyaránt. Ráadásul
megvolt benne az a figyelemre méltó képesség, hogy
mindenféle segítség nélkül felismerje célpontjait.
Az angelologus társadalom tagjai között az angyalvadászok
éltek a leginkább rejtve, ők fértek hozzá a legtöbb anyagi
forráshoz, és őket válogatták a legnagyobb gondossággal. A
párizsi iroda vezetőjeként Bruno maga választotta ki csapata
minden egyes tagját, és személyesen készítette fel őket.
Hosszú és fáradságos folyamat volt ez, ugyanolyan
körültekintést és hozzáértést igényelt, mint a szamuráj
harcosok kiképzése. Verlaine átugrotta az akadémiai
lépcsőfokokat – a régi szövegek tanulmányozásával bíbelődő
nehéz és hosszadalmas kurzusokat –, és vadászként kezdte
inaséveit.
Mostanra ő lett Bruno legjobb embere. A fiatal amerikai
bölcsész, aki egykor maga sem tudta, milyen pályát válasszon,
elképesztő precizitással érzékelte az angyalok jelenlétét.
Tisztában volt a nefilimek élettani jellemzőivel, és számos
alkalommal bizonyította, képes különbséget tenni az emberi
és az angyali anatómia között: a nefilimek testét repülésre
tervezték, vékony, üreges csontszerkezetüknek köszönhetően
könnyűek és mozgékonyak voltak, mint a madarak. Verlaine
ismerte a nefilimek jellegzetes testi jegyeit: az éles, opálos
fényű körmöket, a széles homlokot, a kissé szabálytalan
csontszerkezetet, a nagy szemeket. Felfigyelt szikrázó
bőrükre, amelyet mintha apró kristályokkal szórták volna
meg. A szárnyak felépítése – hogy behúzva tökéletesen el
tudták rejteni, a tollak légies kompozíciója, a megerősített
izomzat – kezdettől fogva lenyűgözte. A szakma mesterévé
képezte magát, számtalan angyal azonosításában,
elfogásában, megkötözésében és kihallgatásában vett részt –
csupa olyan műveletben, amelyre csak az angelologus
társadalom legkiválóbbjai voltak képesek. Bruno megítélése
szerint Verlaine-t máris a nagy vadászok között tartották
számon, de azt gyanította, hogy védence legendás
angyalvadásszá válhat, olyanná, amilyen nemzedékenként
csak egy akad.
Mindezek ellenére valami hátráltatta Verlaine-t, valami
gyengeség, ami a felszín alatt lappangott, és amit Brúnónak
még nem sikerült azonosítania. Személyes felelősséget érzett
Verlaine iránt, és mindent elkövetett, hogy az amerikai
sikerrel járjon.
Hirtelen megakadt a szeme valamin. Az utca túlsó végén a
távolban mozgást látott. Félrehúzódott, leállította a motort, és
kiszállt a kocsiból, hogy jobban lásson. Egy emita angyal
terjesztette ki fekete szárnyait. A holdfény szürke csillogással
vonta be a tollait, amitől füstszerűnek tűnt a jelenség. Bár
Bruno nem látta, mi van a szörnyeteg mögött, testtartásából
és kitárt szárnyából arra következtetett, hogy támadni készül.
A jelek arra utaltak, hogy az Eiffel-torony tövében talált
holttest emita támadás áldozata lett, és mivel alig távolodtak
el a tetthelytől, jó eséllyel megtalálta a gyilkost.
Elővette az okostelefonját, készített néhány fotót az
angyalról, majd belépett a társaság titkos honlapjára, és
elküldte a képeket azonosításra. Emita akták jelentek meg a
képernyőn, de Brúnót csak az egyik érdekelte közülük.
NÉV: Eno NEMZETSÉG– emita MAGASSÁG: 200 cm HAJSZÍN: fekete
SZEMSZÍN: fekete
 TARTÓZKODÁSI HELY: ismeretlen, három meg nem erősített észlelés
az oroszországi Szentpéterváron (lásd a beszámolókat)
ISMERTETŐJEGYEK: klasszikus emita vonások; fekete szárnyának
fesztávolsága három és fél méter, szélessége egy méter;
kizárólag a nefilim nemzetség tagjaival dolgozik
FELDERÍTÉSI NAPLÓ: az első dokumentált angelologiai találkozás
1889-ben a párizsi világkiállításon történt, és egy ügynök
halálával végződött. További találkozások a második
világháború alatt (lásd az ügynöki jelentéseket a dossziéban),
DNS-minta haj alapján, és ügynökök által készített fotók
különböző párizsi helyszíneken (lásd a fotókat alul).
Jellemzőek rá a szélsőségesen erőszakos dühkitörések,
különösen az elcsábított férfiakon elkövetett szexuális
erőszak (lásd a laboratóriumi jelentéseket).
Bár a felderítési napló szerint Enonak Szentpéterváron
kellett volna lennie, Bruno biztos volt benne, hogy őt látja az
utca túlsó végén, és ez az angyal felelős az Eiffel-toronynál
történt gyilkosságért. Felismerte Eno kézjegyét a brutálisan
megcsonkított holttesten. Szakavatott, nagy erőt igénylő
módon marcangolta szét áldozatát. Bruno felsóhajtott, és
visszatette a telefont a zsebébe. Semmi sem változott. Eno
ugyanolyan szadista maradt, mint volt.
Bruno a húszas éveiben járt, amikor – akárcsak az angol
angyalvadász – Eno bűvkörébe került egy vadászat során. A
gonosz emita hihetetlen ügyességgel siklott ki legjobb
ügynökeik kezéből, több mint száz éve igyekeztek elkapni, és
Bruno szinte megszállottan üldözte. Tudta, hogy Eno
veszedelmes ellenfél. Az aktájában említett meggyilkolt
ügynök harmadfokú égési sérüléseket szenvedett a
mellkasán, amit valószínűleg áramütés okozott, a nyakán, a
csuklóján és a bokáján pedig kötélnyomokat találtak, ami arra
utalt, hogy összekötözték, és megkínozták. Az arcon, a
felsőtesten és a farpofákon ejtett sebek megerősítették ezt a
feltételezést. A férfit kasztrálták, majd a Szajnába dobták.
Bruno tudta, mivel áll szemben, Eno közelében mégis úgy
érezte, mintha mágneses mezőbe lépne, ahol képtelenség
racionálisan gondolkodni. A Vigyázók és az emberek közötti
vonzalom eredetileg pusztán fizikai vágyakozás volt, sötét és
szűnni nem akaró szexuális vágy, gerjedelem, ami nem
változott az idők során. Brúnónak nem kellett volna
meglepődnie azon, hogy veszélyes megszállottság rabja lesz,
ha a nyomába ered. Eno üldözése közben nem gondolt arra,
hogy elveszítheti az akadémián betöltött pozícióját, hogy
kudarcot vallhat, vagy akár meg is ölhetik. Eno gyönyörű
angyal volt, de Brúnót nem ez érdekelte. Lényében volt
valami hipnotikusan vonzó, valami veszedelmes és izgató
abban, vajon mit fog tenni vele, ha egyszer sikerül a közelébe
férkőznie. Bruno ilyenkor érezte magát igazán élőnek, annak
ellenére, hogy tudta, Eno meg akarja ölni.

Passage de la Vierge, Párizs hetedik kerülete

Verlaine felkapaszkodott egy ablakpárkányra, megragadta

az erkély vaskorlátját, majd meglendítette a lábát, és
továbbmászott felfelé, a tető irányába. Elegáns bőrcipőjének
talpa megcsúszott a falon. Nagy levegőt vett, és folytatta útját.
Még négy erkély sorakozott a feje fölött, négy lépcsőfok
Evangeline-hez. Látta a nőt: odafent kuporgott a tető szélén,
mint egy vízköpő.
Mire felkapaszkodott az utolsó erkély korlátjára, égtek az
izmai. Jólesett neki a fizikai erőfeszítés. Vékony, izmos alkata
volt és rendkívüli állóképessége. Már csak egy hét volt hátra a
negyvenharmadik születésnapjáig, de úgy érezte, élete
legjobb formájában van, kilométereket tudott volna futni
anélkül, hogy megizzad. Egyik lábát átvetette a kovácsoltvas
korláton, és felhúzta magát a palacserepekre.
A következő pillanatban az emita angyal suhant el mellette,
szárnyai súrolták Verlaine hátát, miközben az égbolt felé
lendült. A férfi érezte a borzongatóan hűvös levegő érintését a
bőrén és a teremtményből sugárzó roppant erőt. Tudta, ha
megragadná a szárnyát, az angyal magával rántaná a
levegőbe. Az emita leírt egy kört a ház fölött – mögötte Párizs
háztetői és fényei. Leereszkedett a tetőre, Evangeline pedig
felegyenesedett. Mozdulatlanul álltak egymással szemben,
csak a szárnyuk verdesett alig láthatóan. Verlaine-nek
szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy az emita rendkívül
veszedelmes angyal. Kísértetiesen áttetsző bőre és testtartása
arra utalt, hogy a harcosok rendjének tagja. Szemügyre véve a
teremtmény csontszerkezetét és arcvonásait, megállapította,
hogy nagy, sárga szeme és hajlékony teste különös,
embertelen szépséget sugárzó összképet alkot. Ritkán látni
ilyen gyönyörű emitát, ismerte el önkéntelenül. Verlaine
mélyet lélegzett, és átfutott az agyán, vajonmiféle Isten
hozhatta létre ezt a csábítóan gonosz lényt? Ugyanakkor azt is
azonnal felmérte, hogy Evangeline szárnya minden
szempontból különb az emitáénál.
Verlaine zajt hallott a háta mögül, és Brúnót pillantotta meg
maga mellé kapaszkodni az alatta lévő erkélyről. Beléhasított
a felismerés, hogy azonnal erősítést kellett volna hívnia,
hiszen a kiképzésen tanult minden alapelvvel ellenkezett,
hogy egyedül eredjen Evangeline nyomába; de Verlaine-nek
eszébe sem jutott riasztania Brunot.
 – Látom, felülkerekedett benned a halálvágy – mondta
Bruno.
– Azt hittem, ez felvételi követelmény.
– Egyedül szembeszállni egy ilyen teremtménnyel, mint
Eno, egyenlő az öngyilkossággal – felelte Bruno zihálva. –
Higgy nekem, én már próbáltam.
Verlaine figyelmét nem kerülte el a tétovaság Bruno
mozdulataiban, illetve hanghordozásában, és rögtön azon
kezdett gondolkodni, vajon miféle kapcsolat lehet Eno és
afőnöke között, ami ilyen reakciót váltott ki belőle. Aztán
ismét az egymással farkasszemet néző angyalok felé fordult.
– Azt hiszem, itt most történik valami.
Bruno egy pillanatra az antropológus szemével
tanulmányozta a jelenetet. Az emita körbejárta Evangeline-t,
mintha a területét jelölné ki, és közben lassan kinyitotta
hatalmas fekete szárnyát. A porhanyós tollak nehéznek és
masszívnak tűntek, noha Bruno tudta, ha megérintené őket,
keze szinte akadálytalanul hatolna át rajtuk, mint a fényen és
a levegőn. Evangeline szárnya ugyan egyértelműen nagyobb
és káprázatosabb volt, Enoé is lenyűgöző látványt nyújtott,
ahogy az apró, olajos tollak nagy koromfekete tollazattá álltak
össze. Verlaine-ből a legtöbb emita undort váltott ki, ezt a
példányt azonban kimondottan csábítónak találta, fajának
minden hibája ellenére volt benne valami felkavaró, sötét
szépség. Verlaine szerette volna elraktározni a képet az
elméjében, hogy később minden apró részletét felidézhesse.
Eno egy erőteljes mozdulattal kiterjesztette szárnyait,
erejét és mozgékonyságát fitogtatta: a szárnyak felülete
hirtelen a duplájára nőtt, mint egy kobra csuklyája. Noha
Verlaine évek óta behatóan tanulmányozta a témát, mégis
felkészületlenül érte az angyalszárnyak e
megmagyarázhatatlan csodája. Erő, származás és az égi
szférák hierarchiájában elfoglalt pozíció – mindez azonnal
nyilvánvalóvá vált a szárny egyetlen villanásából. Amikor
Evangeline látta, hogy ellenfele támadásra készül, válaszul ő
is kinyitotta a szárnyát: lilás ragyogás fonta körül a testét.
Ezüstszínű csíkok szaladtak végig a tollazatán, gyorsan és
energikusan, mint az áram. Evangeline lassan körbefordult, és
hagyta, hogy a holdfény végigtapogassa alakját. A
mozdulatsor célja egyértelműen a felsőbbrendűség
demonstrálása és az elrettentés volt.
A két angyal a háztető közepén állt egymással szemben,
szárnyuk egyszerre mozgott.
– Jól figyelj – suttogta Bruno izgatottan. – Lehet, hogy soha
többé nem leszel az azonosító rítus szemtanúja. – Közelebb
hajolt Verlaine-hez, és még jobban lehalkította a hangját. –
Először megmutatják a szárnyukat, hogy egyértelművé tegyék
a hierarchiában elfoglalt helyüket. Ha nagy különbség
mutatkozik, akkor a gyengébb angyal azonnal behódol a
másiknak. De itt most nyilvánvalóan nem ez fog történni. Két
nőnemű angyal, mindketten kivételes szárnnyal, egyiküknek
származása révén a legszűkebb elitben lenne a helye, míg a
másik egy harcos erejével rendelkezik. Nem egyértelmű,
melyikük a domináns. Ha nem tudják eldönteni az
erősorrendet, akkor megvívnak egymással.
Verlaine növekvő aggodalommal figyelte az eseményeket.
Kívülállóként gyönyörűnek találta a szeme előtt zajló rítust,
ahogy két erős, de különböző egyed összeméri erejét. Látott
archív felvételeket nefilim azonosító rítusokról, de Eno
agresszív testtartása és Evangeline védekező reakciója
semmihez sem hasonlított, amivel addigi tanulmányai során
találkozott. A párbaj két angyal között elméletileg valamelyik
fél haláláig tart. Csak az egyik maradhat életben. És bár
Evangeline magasabb rangú angyalfaj tagja volt, Verlaine nem
tudott szabadulni az érzéstől, hogy Eno fog győztesen
kikerülni kettőjük viadalából.
A párbaj évszázadokig oroszországi szokásnak számított,
ott élt a legtöbb nefilim. Egy idő után az emberek is átvették
tőlük a gyakorlatot, párbajra hívták egymást a becsület
nevében, kimértek néhány lépésnyi távolságot, és lövéseket
adtak le egymásra. Idővel aztán az emberek leszoktak róla.
Mostanában újra csak a nefilimek párbajoztak.
Evangeline farkasszemet nézett az angyallal. Verlaine látta,
hogy vívódik, meglepte a nyílt konfrontáció, és hogy nem akar
harcolni. Emlékezett Evangeline szavaira, hogy úgy döntött,
nem lesz nefilim, hiába született egy szörnyeteg testébe, nem
fogadja el a sorsát. Az ösztönei azt súgták, ölje meg Enot, de
Verlaine tudta, hogy nem fogja megtenni.
Az emita angyal hirtelen a levegőbe emelkedett. Evangeline
kiterjesztette a szárnyát, és ő is felröppent. Eno egy helyben
lebegett, várt, figyelt, készült a támadásra. A következő
pillanatban egymásnak estek. A távolból úgy tűnt, mintha
szitakötők keringenének a holdfényben.
Mozdulataikat figyelve Verlaine megállapította, hogy
Evangeline sokkal tapasztaltabb, mint azt előzetesen gondolta
róla. Eno fürgén cikázott körülötte, bökdöste, piszkálta,
idegesítette. Evangeline nem maradt adósa, és nagy erővel
lökte el magától ellenfelét. Eno hanyatt esett, és bukfencet
vetett a levegőben. Miután összeszedtemagát, mellkasáig
húzta a térdét, majd előrelendült. Bukfencezett egyet, kettőt,
hármat, minden fordulattal nagyobb lendületet szerezve, míg
végül tüzes golyóként csapódott Evangeline-nek. Az ütés
erejétől Evangeline a tető palacserepeire zuhant, és
mozdulatlanul terült el.
Eno elegáns szárnymozdulattal ereszkedett a háztetőre, és
áldozatához sétált. Remegett az erőfeszítéstől, hosszú fekete
haja a vállára hullott, zihálva vette a levegőt. Megállt
Evangeline fölött, szárnyát hátrahúzta, és felkészült a végső
csapásra, amikor a másik felpattant, és természetfeletti erejű
ütést mért Eno gyomorszájára.
– Ügyes – suttogta Bruno. Verlaine-nek egyet kellett értenie
vele: a gyomorszáj az angyali teremtmények leggyengébb
pontja. Egy nagy erejű ütés a gyomorszájra másodpercek alatt
véget vethet a tusának.
Eno összegörnyedt, és felemelt kézzel védte magát.
Evangeline meglendítette a lábát, és egy tökéletesen
kivitelezett, brutális erejű rúgással ártalmatlanná tette
ellenfelét. Eno elterült a tetőn. Evangeline csizmáját az emita
karcsú nyakára szorította, mint aki el akarja törni a légcsövét.
Ő volt az erősebb angyal. Ő fog életben maradni. Megvolt
benne a kellő erő, hogy megölje Enot, ha úgy tetszik,
könnyedén, erőfeszítés nélkül, mintha csak rovart taposna el
a csizmája talpával. Verlaine akarata ellenére is büszke volt
rá. Árgus szemekkel figyelte, várta, hogy bevigye a halálos
ütést.
Evangeline azonban fél térdre ereszkedett, és a behódolás
jeleként visszahúzta szárnyát a vállára.Verlaine döbbenten
nézte a jelenetet. Eno magához tért, és nem vesztegette
azidőt, gyors mozdulattal összekötözte Evangeline csuklóját a
háta mögött. Evangeline tekintete találkozott Verlaine-ével, és
a férfi tudta, hogy ez a megadás neki szólt.A nő rendelkezett a
nefilimek erejével, de úgy döntött, nem áll be közéjük.
Verlaine most már tisztán látta, hogy minden álma és minden
egyes angyal, akit levadászott, csak egy-egy lépcsőfok volt az
Evangeline megtalálásához vezető úton. És most ismét
elveszíti.
Bruno valószínűleg ugyanezt gondolhatta, mert felpattant,
hogy Evangeline után induljon. Elővette a fegyverét, és
előrelépett. Verlaine ismerte az ilyenkor szokásos eljárást:
elektromos sokkolóval kell lelőni az angyalt, és annyi áramot
vezetni bele, hogy a szárnya lebénuljon. A megbénított
teremtmény elveszíti a teste fölötti irányítást, és a földre
zuhan, ahol az angyalvadász megkötözheti. Verlaine pánikba
esett a gondolatra, hogy Evangeline-nek bántódása eshet. Bár
a fegyver használata nem okozott maradandó sérülést, az
áramütés hatalmas fájdalommal járt.
– Ne lőj – suttogta Verlaine, és a pániktól bizonytalan
léptekkel felzárkózott Bruno mellé.
– Nem Evangeline-re vadászom – felelte Bruno ugyanolyan
halkan, és remegő kézzel leengedte a fegyvert. Szótlanul
figyelték, ahogy Eno talpra rántja Evangeline-t, a tető szélére
vonszolja, egyik karjával átfogja a derekát, majd egyetlen
szárnycsapással a levegőbe emelkedik, és lassan beleolvad az
éjszakába. Bruno és Verlaine néma csöndben bámulták egyre
zsugorodó alakját.Verlaine úgy érezte, mintha a lelke egy
részét is magával vitte volna. Néhány másodperc múlva eltűnt
a szemük elől. Bruno Verlaine vállára tette a kezét, és Verlaine
szerette volna hinni, hogy mentora megérti a benne tomboló
dühöt és engesztelhetetlen bosszúvágyat.
– Utánuk megyünk – jelentette ki.
– Párizsban hiába keresnénk Enot – mondta Bruno,
miközben a tető széléhez sétált, és lassan mászni kezdett az
erkélyen lefelé. -Ha el akarjuk fogni, akkor az otthonában kell
levadásznunk.
 Második kör
Bujaság
Téli Palota, Ermitázs, Szentpétervár

Ha Vera Varvara azt tehette volna, amit akar, akkor feláll

töredezett fehér műanyaggal borított íróasztalától, hátat
fordít a papírhalmoknak, kilép az irodából, és nekivág a Téli
Palota barokk folyosóinak. Szeretett volna végigsétálni a több
száz éves, aranykeretes tükrökkel és kristálycsillárokkal
díszített termeken, szabadon, mint kisgyerek egy mézeskalács
várban. Azután kimenne a palota előtti hatalmas térre,
áthaladna a déli homlokzat előtti boltívek alatt, elballagna a
múzeumba, ahol elég lenne felvillantania az igazolványát, és
minden ajtókinyílna előtte. A Romanovok háromszáz éves
uralkodása alatt felhalmozott festmények, faliszőnyegek,
porcelánok és szobrok között igazi hercegnőnek érezné
magát.
Ehelyett kontyba csavarta hosszú szőke haját, az ablakhoz
lépett, és kitárta az ablaktáblákat. Angyali teremtmények
voltak alatta, érezte a jelenlétüket; a fülében vibrált, mint a
magas frekvenciájú hangok. Megcsapta a hűvös éjszakai
levegő, de alig érezte. Egész életét Szentpétervár mocsaras
klímájában élte le, ami edzetté tette. Szervezete ellenállt a
betegségeknek, és a zord teleket is különösebb gond nélkül
vészelte át. Nem volt se magas, se alacsony, se vékony, se
kövér, se szép, se csúnya. Ami azt illeti, fizikai
megjelenésében tökéletesen középszerűnek tartotta magát,
és ez a tudat segített neki, hogy minden energiáját a
szellemieknek szentelje, intellektuálisan képezze magát, ne
foglalkozzon a más nők életét meghatározó frivolitásokkal –
mint vásárlás, férj, gyerekek –, és kitűnjön a munkájában. E
szempontból nehezére esett leereszkednie a hétköznapi
emberek szintjére; egyszerűen nem volt kíváncsi mindennapi
sikereikre és kudarcaikra. Egy régi pasija egyszer arra
panaszkodott, hogy Vera agya valóságos farkascsapda –
hívogatóan nyitva áll, aztán könyörtelenül lecsap arra, aki
bemerészkedik.
Soha nem volt két hónapnál hosszabb párkapcsolata, és már
ennyi időt is émelyítően nyomasztónak érzett.
Előrehajolt, és a nyakát nyújtogatva kinézett az ablakon.
Látta a Téli Palota zöld-fehér márványát és a távolban
emelkedő hagymakupolákat. A Néva felszínén jégtömbök
úsztak, emelkedtek, süllyedtek. Minden, amit ellenszenvesnek
talált Szentpétervárban -a kommunista lakótelepek, az
újgazdagok hivalkodó pénzszórása a szembetűnő szegénység
szomszédságában, Putyin kormányának antidemokratikus
intézkedései –, távolinak tűnt, amikor a Téli Palotában
kialakított kis kuckójába húzódhatott.
Vera kutatási témája az orosz nefilimek voltak, azt
tanulmányozta, hogyan szivárogtak be a királyi családba és az
arisztokrácia köreibe, milyen műkincsekkel rendelkeztek,
milyen vérvonalhoz tartoztak, és hogyan alakult a sorsuk az
1917-es forradalom után. Vera a Szovjetunió felbomlása utáni
Szentpéterváron nőtt fel a Romanovok fényűző, olaszos
hangulatú épületei között, és ezek – illetve angelologiai
tanulmányai – nagy hatással voltak az ízlésére. Sok más fiatal
orosszal ellentétben nem sóvárgott megtapasztalni a múlt
fényűzését, élvezni egy másik korszak luxusát és
mértéktelenségét, de nem is tartotta betegesnek azt a
dekadenciát, mint például a kommunisták. Képes volt
elfogadni a történelem különböző rétegeit, mintha ásatáson
lenne: a nefilimek emberi világra gyakorolt hatását a
társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok mélyére ásva
lehetett megtalálni. Tudta, hogy a szárnyas lények egyszer
már megfertőzték országának lelkét, és az egyre gyarapodó
angyali populáció ismét erre készül.
Mivel mindössze két éve fejezte be tanulmányait, Vera
egyelőre a ranglétra legalján foglalt helyet, így az ő feladata
volt a műtárgyak osztályozása és katalogizálása. Az Ermitázs
gyűjteményének csak töredékét lehetett az állandó
kiállításokon megtekinteni. A mintegy hárommillió műkincs
nagyobbik része a palota alatti raktárakban pihent, a
nyilvánosság elől rejtve. Számtalan tönkrement vagy
megrongálódott műtárgy is közöttük a Romanovok
hagyatékából: darabokra tépett középkori kódexek;
Rembrandt-festmények, amelyekre nagy piros számokat
pingáltak, hogy kijelöljék helyüket a szovjet leltárban; elázott
vagy megégett bútorok. Sok tárgy Nagy Katalin cárnő
magángyűjteményéből származott, de Alekszandra cárné is
jelentősen gyarapította a számukat az 1917-es bukás előtt.
Összeszedegetni a történelem viharaiban szétszórt
darabkákat és ismét a helyükre illeszteni őket – újrakötni
könyveket, kipótolni a lepattogzott zománcot, eltávolítani a
vörös festéket – Verának való munka volt, imádta. Ritkán
adódott ilyen lehetőség, az Ermitázs gyűjteményéhez fogható
kincseknek szinte lehetetlen volt a közelébe jutni. A múlt
kurátorai közel száz évre elzárták a műtárgyakat, mert maguk
sem tudták, mihez kezdhetnének ezekkel a különös
kincsekkel. Minden egyes alkalommal, amikor Vera a
raktárakba lépett, úgy érezte, időkapszulába kerül, ami
legalább olyan hátborzongató, mint egy bizarr titkokkal teli
egyiptomi kripta. A gyűjteménynek akadtak rendkívül
nyugtalanító, szinte ijesztő tételei. Több száz festményt és
rajzot talált, amelyek angyalokat, hattyúkat és szüzeket
ábrázoltak. Egy egész termet megtöltöttek. Vera eltűnődött,
vajon miért gyűjthettek ezeket. A Romanovok szándékosan
válogatták ki őket, vagy csak véletlenül jutott a birtokukba?
Valami miatt Verát leginkább a gyűjtő ízlése érdekelte.
Aznap délelőtt, miközben egy kupac szovjetek által
megrongált kéziratot nézett át, kötegnyi rézkarcra bukkant.
Sok szokatlan dologgal találkozott már, de ezek a rézkarcok
szinte delejesen vonzották; talán mert annyira szokatlanok
voltak. Mindegyik nyomat angyalt ábrázolt. Úgy tűnt,
mindegyiken más-más teremtmény van, az aprólékosan
kidolgozott részletek egyértelműen megkülönböztették őket
egymástól, de az így is látszott, hogy tisztavérű angyalokról
van szó, talán arkangyalokról. A szignóra pillantva
megdöbbent: a nyomatokat Albrecht Dürer készítette, a
tizenötödik századi festőművész, matematikus és
angelologus, akit Vera nagyrabecsült. Apokalipszis-
sorozatával részletesen foglalkoztak az angelologiai
kurzusokon, mint arra vonatkozó látomással, hogy mi
történne, ha a Vigyázók kiszabadulnának földalatti
börtönükből.
De ezek a rézkarcok szokatlanok voltak Dürertől. Különös
módon azokat a fényképeket juttatták Vera eszébe, amelyeket
Seraphina Valko készített 1943-ban a második angelologiai
expedíció során. A híres dr. Valko és csapata megtalálta egy
halott Vigyázó tetemét, lemérte, lefotózta és azonosította a
mennyből kiűzött angyalok egyikeként, akik azért kapták
büntetésüket, mert beleszerettek az emberek lányaiba.
Vera tavaly a saját szemével látta a fotókat egy párizsi
konferencián. Annak ellenére, hogy a képek fekete-fehérek
voltak, az elkészítés körülményei pedig távolról sem
ideálisak, a halott angyal testének minden apró részlete
tisztán kivehető volt rajtuk. A hosszú végtagok, a szőrtelen
mellkas, a vállára hulló göndör fürtök, a telt ajkak – a
teremtmény olyan életerősnek és egészségesnek tűnt, mintha
csak percekkel korábban hunyta volna le a szemét. Csak egyik
törött szárnya és természetellenes szögben álló tollai
árulkodtak az igazságról: az angyal évszázadok óta holtan
feküdt a szurdok mélyén. Hímnemű teremtmény volt, az
emberi anatómiából felismerhető szervekkel, a képekből ez
egyértelműen kiderült. Seraphina Valko fotói bebizonyították,
hogy a Vigyázók anyagi lények, és sokkal közelebb állnak az
emberiséghez, mint azt hagyományosan gondolják. Az
angyalok távolról sem nem nélküli, légies teremtmények,
sokkal inkább az ember tökéletesebb változatai. És ami a
legfontosabb: a felvételek igazolták, hogy az angyalok
képesek gyermekeket nemzeni. Mindaz, amit Vera a
Vigyázókról gondolt, és az összes munkája, amit elméleteinek
alátámasztásába fektetett, mind-mind ezen a következtetésen
alapult.
Hátralépett az ablaktól, és az íróasztalának dőlt. A rozsdás
fémlábakon álló tákolmány még a Brezsnyev– korszakból
származott. Kihúzta az egyik fiókot, és borítékot vett elő egy
kupac magazin alól. A portfolió túl feltűnő volt ahhoz, hogy az
íróasztalán tartsa, ahol bárki arra járó megláthatta volna.
Mivel az Ermitázs látogatási ideje erősen korlátolt, a
raktárakból pedig szigorúan tilos volt bármit felhozni,
Verának nem maradt más választása, mint kicsempészni a
nyomatokat sírboltjukból. Ez volt az egyetlen reménye. Ha
mást nem, azt már megtanult a szakmájában: csak saját
magára számíthat, ha előre akar jutni.
 Óvatosan kifűzte a mappán a madzagot, és szétterítette a
rézkarcokat az asztalán. Csodálattal nézte az alakok
kidolgozottságát, az ólomszürke vonalakat, Dürer
zsenialitását. Eredetileg az ő művészete iránti rajongása
késztette arra, hogy elemelje a rézkarcokat. De most, irodája
magányában, a rajzok mintha megteltek volna energiával és
szinte életre keltek. Csak egy ilyen hatalmas művész, mint
Dürer lehet képes egyetlen rajz segítségével elhitetni, hogyan
csábíthatott el egy Vigyázó – akárcsak Zeusz – egy szüzet. A
nyomatokat bámulva Vera elképzelte a találkozást: hirtelen
egy angyal toppan a fiatal lány elé az égből. Kitárja szárnyát,
és elvakítja a szüzet ragyogásával. A lány ijedten pislog,
próbálja felfogni, ki vagy mi lehet ez a kápráztató lény, de
nem mer megszólalni. Az angyal igyekszik megnyugtatni,
szárnyával betakarja a megszeppent lányt. Rettegés,
együttérzés és vonzalom kavarog ebben a pillanatban. Vera
mohón vágyott rá, hogy átélhesse: a tollak és a bőr érintését, a
forró ölelést, a fájdalom és az élvezet, a félelem és a vágy
egyvelegét.

Aeroflot Iljusin IL-96 300, turistaosztály, 10 000

méterrelEurópa fölött

A stewardessek leoltották a villanyt. Az utasok többsége

székében fészkelődve próbált elaludni. Bruno maga elé
hajtotta a műanyag asztalkát, és kipakolta a vacsoráját, amit
felszállás előtt vásárolt Roissyban: egy sonkás baguette
szendvics és egy üveg burgundi. Ha volt valami, amit biztosan
tudott jelenleg, az az, hogy üres gyomorral nem tud
gondolkodni.
 Elővett két műanyag poharat, és töltött a borból. Verlaine
elfogadta az egyiket, és szótlanul kortyolgatta, mielőtt felvette
a fülhallgatót. Szemmel láthatóan túlságosan izgatott volt
ahhoz, hogy egyen. Mintha Evangeline kinyitotta volna egy
másik élet ajtaját, amelyet Verlaine szinte már elfelejtett.
Bruno remélte, hogy senki nem látja rajta, de ő is a saját
démonaival küszködött: képtelen volt kiverni a fejéből Enot –
a mozdulatait, erejét, szépségét. Ismét előhívta a telefonjára
letöltött adatokat az emitárói, végigpörgette a csatolt
dokumentumokat, és vetett egy pillantást a DNS-jelentésre,
mielőtt elidőzött volna, hogy megvizsgálja – vagy inkább
csodálja, ha őszinte akart lenni magához – az Eno hideg
arcvonásairól készült fotókat.
– Mit nézel? – kérdezte Verlaine feljebb tolva orrán a
szemüvegét.
Bruno átadta neki a telefont.
– Enot – felelte. Nem akart hazudni. – Szinte megbabonázza
az ügynökeinket. Gyönyörű, ez nem vitás, és van benne
valami delejesen vonzó, ami szinte leküzdhetetlen vágyat
ébreszt arra, hogy elfogjuk. Óva intjük az ügynökeinket, hogy
egyetlen célpont megszállottjaivá váljanak. De sokszor nem
fogadják meg ezt a tanácsot.
Verlaine megnyitotta a dokumentumot a telefonon, és
borzalmas adatok tárultak a szeme elé: „Az áldozat égési
sérüléseket szenvedett a nyakán, a csuklóján és a bokáján;
mély sebek borították az arcát, a felsőtestét, a fenekét és a
hátát. A bolttestet – akárcsak a korábbi áldozatokat –
rituálisan kasztrálták. A belső szerveket elvitték a tett
színhelyéről, gyaníthatóan trófeaként."
– Nem az a fajta, akit az ember romantikus vacsorára hívna -
folytatta Bruno. – Függetlenül attól, mit gondol a vadász,
valójában mindig Eno az, aki vadászik. Emita léptékkel mérve
fiatal angyal, és éhes.
– De mit akar Evangeline-től? – kérdezte Verlaine. Társa
izgatottságában Bruno fiatalkori önmagára ismert, akkoriban
ugyanilyen állapotba került Eno puszta említésétől, és ebben
a pillanatban rájött, hogy Verlaine-nel kapcsolatos megérzése
helytálló volt: a titkos gyengeség, Verlaine Achilles-sarka
végre napvilágra került.
A kérdés Brúnót is foglalkoztatta. Amikor utoljára látta
Evangeline-t, a lány egy kudarccal végződött küldetés
középpontjában állt. Elveszítették előretolt bástyájukat
Miltonban, számos ügynöküket, valamint egy ügyük számára
felbecsülhetetlen értékkel bíró tárgyat. Evangeline
nagyanyját, Gabriellát, Bruno közeli barátját, holtan találták
egy metróaluljáróban. Evangeline-nek nyoma veszett. Az
elmúlt tíz évben Bruno azt feltételezte, hogy legjobb esetben
belső emigrációba vonult; a legrosszabb esetben pedig
árulóvá vált, és részt vett az angelologusok elleni
támadásokban.
Nem mintha Bruno mostani húzása minden szempontból
összhangban lett volna a társaság szabályzatával. Kortyolt a
borból, és megpróbálta végiggondolni, milyen
következményei lehetnek a döntésnek, hogy Eno és
Evangeline nyomába eredtek. Az, hogy pillanatnyi ötlettől
vezérelve Oroszországba repülnek, teljességgel
szabályellenes volt. Bruno nem először vadászott veszélyes
teremtményekre, és nem szokott minden lépéséhez engedélyt
kérni, de ez akkor is rendkívüli helyzet volt. Saját kezűleg
vásárolta a repülőjegyeket, hogy ne kerüljenek be a
nyilvántartásba, és azzal is tisztában volt, hogy ezúttal a
megszokott háttértámogatás nélkül kell dolgozniuk.
Függelemsértést követett el Evangeline kedvéért, vagy inkább
Evangeline édesanyjának, Angela Valkónak a kedvéért, aki a
közelmúlt egyik legnagyszerűbb angelologusa volt.
Amikor Bruno Párizsba érkezett, Angela Valko már élő
legendának számított. Fiatal kora ellenére a legkiválóbb
angelologusok között tartották számon. Nevének ismertségét
tovább növelte férje, egy Luca Cacciatore nevű hírhedt
angyalvadász, Angela származására pedig az akadémia
valamennyi diákja irigykedve nézett. Gabriella és dr. Raphael
Valko lányaként szülei oktatták az angelologia rejtelmeire, és
nemcsak nevében, hanem szellemében is az örökösükké vált.
Mint kiderült, Angela azon ritka gyermekek közé tartozott,
akiknek eredményei elhomályosítják nagyhírű szüleik
dicsőségét isi Angela munkája olyan jelentőségű volt, hogy
nem számított, kik a szülei és milyen segítséget nyújtottak
neki. Kutatása új irányt szabott az angyalokkal vívott harcnak
– az angelologusok előtt felsejlett a lehetőség, hogy
tömegesen pusztítsák el a nefilimeket.
Mint minden népszerű pár esetében, a róluk keringő
történetek nagy része is pusztánpletyka volt, Bruno azonban
azt gyanította, valami igazság mégis lapul a mendemondák
mélyén. Bármikor, ha elavult hagyomány vagy a társaság
szabályzata parancsolt megálljt neki, Angela azonnal nekiállt
a megváltoztatásának. Ha nem tudta megváltoztatni a
rendszert, akkor újat alkotott helyette. Házassága Lucával is
ilyen volt. A férfi a római akadémiáról érkezett
vendéghallgatóként. Amikor a tanács tagjai – öreg,
konzervatív angelologusok, akik igyekeztek a saját
gyerekeikkel feltölteni az iskola padjait – elutasították Luca
átjelentkezését Párizsba, Angela segített neki létrehozni az
angyalvadászok különítményét. Együtt toborozták az első
vadászokat, a többi pedig már történelem.
Végül azonban minden rosszra fordult. Angélát
meggyilkolták, Luca magányosan és elfeledve halt meg
Amerikában, lányukat pedig a Szent Róza kolostor apácái –
lényegében idegenek – nevelték fel, akik aztán nem is tudták
megvédeni. A tény, hogy Evangeline kifejlett angyali
teremténnyé vált, az utolsó szöget jelentette a szentnek hitt
Valko-mítosz koporsójában. Brunot egyenesen sokkolta az
igazság. Amikor meglátta a háztetőn kiterjesztett szárnnyal,
minden önuralmára szüksége volt, hogy elfojtsa ösztönös
reakcióját, és ne próbálja elpusztítani.
– Hogy kiderítsük, Eno mit akar Evangeline-től, kicsit
nyomoznunk kell – mondta Bruno, hosszú hallgatás után
válaszolva Verlaine kérdésére. – Eno indítékai sosem
egyértelműek. Nem egy ügynökünket sikerült már
összezavarnia.
– Engem sokkal jobban érdekel az, hogy megtaláljuk
Evangeline-t, mint az elrablójának a lelkivilága – jegyezte meg
Verlaine.
Bruno hirtelen elbizonytalanodott, hogy az Enoval
kapcsolatos megszállottsága nem homályosította-e el a
tisztánlátását.
– Eno kizárólag a Grigoriknak dolgozik. Ha Evangeline-re
vadászik, annak nyomós oka van.
– Talán ennek is köze lehet hozzá – felelte Verlaine, és a
hátizsákjába nyúlt.
Bruno szótlanul figyelte, ahogy kicsomagolja a cifra,
drágakövekkel díszített tojást. Láthatóan nagy értékű tárgy
volt, de Bruno giccsesnek találta, és rendes körülmények
között nem vesztegetett volna több pillantást rá.
 – Hogyan sikerült átcsempészned a biztonsági ellenőrzésen?
Verlaine felemelte a tojást, és így szólt:
– Ezt figyeld!
Megnyomott rajta egy apró gombot, mire a tojás szétnyílt,
egy láthatatlan zsanéron elfordulva kettévált, és újabb tojást
fedett fel a belsejében. Ez a második tojás is kettényílt, és két
apró miniatűr jelent meg a belsejében: egy aprólékosan
kidolgozott aranyhintó, illetve egy kerub. Utóbbi teste
drágakövekkel volt kirakva, és olajosan csillogott. A néhány
másodperccel korábban még tömörnek látszó tojásból,
mintegy varázsütésre, érdekes dioráma lett.
– Evangeline-től kaptam – magyarázta Verlaine. – Azt
reméltem, te majd megmondod, miért.
Bruno alaposan megnézte, de nem nagyon tudott mit
kezdeni vele, ezért összecsukta. Érezte a fém alkatrészek
kattanását: minden elem a helyére csúszott.
– Nem tudom megmondani. De ha köze van a történtekhez,
akkor éppen a megfelelő helyre tartunk, hogy kiderítsük.
Bruno gyomra összerándult, amikor a repülőgép ereszkedni
kezdett. Feltolta a rolót az ablak előtt, és kipillantott a torzító,
vastag plexilencsén. A távolban Szentpétervár fényei
ragyogtak a sötétben. A szemét meresztgette, hátha felbukkan
a Néva kanyargó vonala és a Szent Izsák-székesegyház
kupolája, de csak egy halvány vonalat látott.
A kerekek a leszállópálya aszfaltjára zökkentek, és Bruno
szinte érezte az angyali teremtmények sokaságát. Eno is
köztük volt. Bruno Verlainehez fordult, hogy Evangeline lássa.

Grigori-palota, Milllonnaja utca, Szentpétervár, Oroszország

 Szándéka ellenére Armigus hagyta sikoltozni az emberi
lényt. Tudta, hogy kevesebb problémával járna, ha gyorsan
véget vetne az életének. Már minden elő volt készítve: a tőr –
élesre csiszolt csont, amely nemzedékek óta öröklődött a
Grigori férfiak között –, a nejlon, amely felfogja majd a
megkötözött ember kiömlő vérét, de hirtelen megszólalt a
csengő a földszinten, és visszhangot vert a hatalmas, gipsszel
és márvánnyal borított térben. Mielőtt Armigus elhagyta a
szobát, áldozata esdeklő pillantást vetett rá. Gyorsan akart
meghalni, Armigus látta rajta, de muszáj volt egy kis időre
félbeszakítania a szórakozást. Elvégre lehet, hogy a testvére
az, aki visszatért Párizsból. És Axicore mindig dühbe gurul, ha
megváratják.
Végigsétált a hosszú folyosón a ház egyik végéből a másikba,
elhaladt egy sor hipermodern üveg és acél bútor mellett,
maga mögött hagyott egy tibeti rézedényekkel megpakolt
polcot és egy bronzból készült Siva– szobrot. Az apartmant a
forradalom előtt az uralkodó család egyik kevésbé ismert ága
lakta. Az ikrek nem nagyon kedvelték azt a korszakot, ezért,
hogy ellensúlyozzák a tizenkilencedik századi domborművek
és a gondosan kidolgozott márványpadlók által keltett hatást,
Axicore és Armigus modern bútorokkal, tatamiszőnyegekkel,
ázsiai műtárgyakkal, selyem paravánokkal és absztrakt
expresszionista festményekkel zsúfolták tele a lakást.
Mindenben megegyezett az ízlésük. Társalgás közben
képesek voltak befejezni egymás mondatait. Gyerekkorukban
sokszor szerepet cseréltek, hogy összezavarják tanáraikat és
barátaikat. Amikor idősebbek lettek, egymás nőit vitték ágyba
anélkül, hogy partnereik előtt felfedték volna az igazságot.
Axicore és Armigus Grigori mindenben tökéletesen
megegyeztek egyetlen apró részletet leszámítva: Axicore jobb
szeme zöld volt, a bal pedig kék, míg Armigusnak a bal szeme
volt zöld és a jobb kék. Ha szembefordultak egymással,
tükörbe néztek. Egymás mellett állva a szemük színe alapján
meg lehetett különböztetni őket. Armigus gyakran
tűnődöttezen a rendellenességen, amely korábban egyetlen
Grigorinál sem fordult elő. Talán ők ketten különlegesebbek
voltak másoknál.
Bosszúsan felsóhajtott, és a kilincs után nyúlt. Rendes
körülmények között az anakiták nyitottak volna ajtót, de
mindig kimenőt adott nekik, amikor embereket tartott fogva.
A sikítozás és a könyörgés megijesztette az anakitákat, akik
minden szempontból alacsonyabb rendű lények voltak a
többi angyali teremtménynél. Képtelenek voltak
megbarátkozni a nefilimek szokásaival.
Még mielőtt meglátta volna Enot a küszöbön, megérezte az
emita angyalból áradó forró, érzéki energiát. Eno feltolta a
napszemüvegét a feje tetejére, és így szólt:
– A fivére kért meg, hogy jöjjek el magáért.
Armigus oldalra lépett, és beengedte. Ugyanolyan magas
volt, mint Armigus. Erős és veszedelmes.
– Azt akarja, hogy segítsek elkapni Sneja nefilimjét?
– Már elkaptam – felelte Eno dölyfösen, tökéletesen
kifejezve Armigus iránt táplált érzéseit. Axicore-t jobban
kedvelte, őt tartotta igazi nefilimnek, és mindig neki jelentett.
Armigus csak másodhegedűs volt mellette, akinek gyengéi az
emberi lények. – Axicore most hozza Oroszországba, de
szüksége van a segítségére. Azt akarja, hogy beszéljen
Snejával, mondja el neki, hogy nála van Evangeline, és
találkozzanak vele Szibériában, hogy befejezzék a munkát.
– És mi van Godwinnal?
 Eno meglepetten pislogott, amiért Armigus szóba hozza
előtte a nevet. A Grigorik ügyletei Godwinnal szigorúan
bizalmasok voltak, nem az a téma, amit egy gyilkos angyallal
szoktak megvitatni, de Armigus el akarta nyerni Eno bizalmát.
Akarta, hogy az emita kedvelje őt. De csak annyit ért el, hogy
az gyengének tartotta. Látta a szemében.
– Ezt a fivérével kell megbeszélnie – felelte Eno jéghideg
hangon.
A terem közepére sétált, és megállt egy mennyezetről függő
üvegszobor alatt. A kristályok fényt spricceltek sötét bőrére,
fekete hajára és kísértetiesen csillogó sárga szemeire.
Hirtelen üvöltés harsant az apartman másik végében.
– Azt hittem, egyedül van – mondta Eno, és felvonta az egyik
szemöldökét. Hosszú, fekete nyelve kibukkant a szája
sarkánál.
– Éppen benne vagyok valamiben – felelte Armigus zavartan.
Eno a nefilim szemébe nézett, és szadista vigyor jelent meg
azarcán.
– Armigus, csak nem egy ember van itt?
Armigus elkapta a tekintetét, és nem válaszolt. Axicore nem
osztozott emberférfiak iránti étvágyában, Eno azonban
nagyon is értette, mit szeret rajtuk.
– Tudja, Armigus, a fivérének szüksége van magára. Nincs
ideje játszadozni. Örömmel elintézem maga helyett – mondta
Eno, és közelebb lépett a nefilimhez. – Ezer örömmel.
Armigus elővette hálószobája kulcsát a zsebéből, és Eno
tenyerére helyezte. Az emita szívességet tett neki – utálta
befejezni őket, utálta a vér és az emberi hús szagát –, mégsem
tudott szabadulni az érzéstől, hogy átverték.
– Ne hagyjon rendetlenséget maga után – suttogta.
– Ennyire már ismerhet – felelte Eno mosolyogva.
 Armigus felkapta a kabátját, és kisietett az ajtón, még
mielőtt hallhatta volna, hogy Eno munkához lát.

Angelologiai kutatóközpont, Ermitázs, Szentpétervár

Ezen a kora hajnali órán, amikor a nap emelkedni kezdett a

város szélén, az égbolt pedig áttetsző ködbe burkolózott, a
nehéz tölgyfaasztaloknál nem ült senki. Verlaine mindig
megnyugtatónak találta az ilyen helyeket, azt az időszakot
juttatták eszébe, amikor napjait csendes kutatással töltötte,
az óráira készült vagy a jegyzeteit rendezgette a következő
előadásra. Abban a pillanatban, ahogy beléptek a
kutatóközpontba, és a cipőjük a fényesre csiszolt padlón
koppant, Verlaine ellazult, ellenséges területen járva végre
biztonságos helyre érkezett.
Mozgást érzékelt a folyosó felől: Vera Varvara közeledett
határozott léptekkel. Öntudatos magabiztosság lengte körül.
Verlaine lehajolt, és kétszer megpuszilta az arcát párizsi
módra, de nem kerülte el a figyelmét, hogy Vera kék szeme
nem őt nézi, hanem keresztülbámul rajta, mintha most
találkoznának először. Verlaine érezte, hogy elvörösödik, és
átfutott az agyán, hogy talán mégsem volt jó ötlet felhívnia a
nőt.
Egyértelműen Vera volt a tökéletes ügynök a célra –
rengeteget tudott Szentpétervárról, és hozzáfért az Ermitázs
angelologiai gyűjteményéhez –, Verlaine azonban nem tudta
megállapítani, a nőnek van-e kedve újra találkozni vele. Egy
éve ismerkedtek meg egy párizsi konferencián, majd együtt
töltötték az éjszakát, miután megittak néhány italt a
tizennegyedik kerület egyik bárjában, az akadémia közelében.
Másnap reggel mindketten egyetértettek abban, hogy hibát
követtek el, és úgy tesznek, mintha mi sem történt volna.
Azóta alig beszéltek egymással. Verlaine sejtette, hogy egy
nap még hasznára válik a nő szakértelme, de az álmában sem
fordult meg a fejében, hogy éppen Evangeline miatt fogja
felkeresni.
Verlaine Vera mozdulatait figyelte. Éppoly gyönyörű és
brutálisan elegáns volt, mint ahogy emlékezett, de kissé
meglepődött, mert nem tudta felidézni, milyen volt vele az
ágyban, milyen érzés volt hozzásimulni. Semmi másra nem
tudott gondolni, csak az élményre, ahogy Evangeline-t a
karjában tartja, mint kavargó, táncoló kék-fehér hóförgeteget.
Vera azonban semmit nem felejtett el: hirtelen Verlaine-hez
fordult, a szemébe nézett, pillantása egyszerre volt kérdő és
cinkos, majd tekintete Brúnóra siklott. Mivel nem kettesben
voltak, Vera úgy döntött, egyszerű kollégaként kezeli a két
férfit.
– Köszönöm, hogy azonnal a rendelkezésünkre tudtál állni -
mondta Bruno.
– Sikerült alaposan meglepnetek. – Vera kezet rázott
Brúnóval, és intett, hogy foglaljanak helyet az egyik asztalnál.
– Miben segíthetek?
– Nem vagyok biztos benne, hogy tudsz segíteni – vallotta be
Bruno.
– Információra van szükségünk, és azt reméltük, te talán
választ adhatsz a kérdéseinkre – tette hozzá Verlaine.
– Nagyon szívesen. – Vera szeme végigsiklott Verlaine-en, és
a férfi érezte, hogy valami megmozdul a gyomrában. Kezdtek
visszatérni annak az éjszakának a részletei.
További magyarázat helyett Verlaine előhúzta a zsebéből a
drágakövekkel kirakott tojást, és megforgatta az ujjai között,
akár egy Rubik-kockát. Bármennyire is igyekezett, képtelen
volt elfelejteni, hogy a tojás néhány órával korábban még
Evangeline kezében volt, és a nefilimek valószínűleg azért
rabolták el, hogy megszerezzék tőle.
Vera elvette Verlaine-től a tojást, és óvatosan, szinte félve
emelte fel, mintha robbanhatna.
– Uramisten! Ezt meg hol szerezted?
– Felismered? – kérdezte Bruno láthatóan meglepődve Vera
heves reakcióján.
– Igen. – A vonásai ellágyultak, ahogy a gondolataiba merült.
-Ez Fabergé Hintó és kerub tojása, amit 1888-ban készített
Mária cárnénak. – Vera végigfuttatta ujjait a tojás zománcán,
majd szakértő mozdulattal nyitotta szét az arany szerkezetet.
Kivette belőle a hintót és a kerubot. Verlaine a háta mögé
lépett, és a nő válla felett áthajolva tanulmányozta az apró
alakokat. Igazi remekmű volt: a zafírzöld szemek, az
aranyszínű haj – a kerub minden részletét tökéletesen
kidolgozták.
– Mi van a szélére írva? – kérdezte Bruno.
– Grigorjev – olvasta Vera a cirill betűvel festett feliratot. Egy
pillanatra elgondolkodott, ízlelgette a szót. – Az apa nevéből
képzett patronimikon, azt jelenti, Grigori fia.
Verlaine-nek önkéntelenül is az jutott eszébe, hogy
Evangeline-t milyen kötelék fűzi a Grigorikhoz: Percival
Grigori unokájaként az egyik legádázabb nefilim família
leszármazottja volt.
– Elképzelhető, hogy ez a tojás a Grigori család tulajdona?
Vera unott pillantást vetett Verlaine-re.
– A Grigori vagy Grigorij rendkívül gyakori név
Oroszországban. Bruno a szemét forgatta.
 – Ez csak egy darabka cárista dekadencia, egy szépen
kivitelezett giccs. Felesleges mélyebb értelmet tulajdonítani
neki.
– Nem értek egyet az esztétikai ítéleteddel – jegyezte meg
Vera. -Fabergé tojásai kivételes műalkotások, egyedülálló
módon hiányzik belőlük minden praktikum, kizárólag az volt
a célja velük, hogy felvidítsa és meglepje megrendelőit. A
látszólag áthatolhatatlan külső burkolat kettéválik, és egy
másik tojás rejtőzik a közepében, annak belsejében pedig egy
újabb értékes tárgy, a meglepetés. Ezek a tojások a legtisztább
kifejezési formái a l'art pour l'art, vagyis a művészet a
művészetért elvnek: az önmagáért való szépség tökéletes
példái.
Verlaine-nek tetszett, hogy Vera felállt beszéd közben, és
egyik karja együtt mozgott a szavaival, testtartása balett-
táncost idézett: gondolatait mintha teste ritmusára
rímeltetné. A nő valószínűleg érzékelte a férfi pillantását,
mert váratlanul elhallgatott, és visszaült a székre.
– Folytasd – kérte Bruno.
– Az első húsvéti tojást Carl Fabergé 1885-ben készítette az
orosz cárnak, és sikerült vele felvidítania Mária cárnét, aki
gyermekkorában látott hasonló kreációkat a dán királyi
udvarban. Fabergét megbízták, hogy minden évben készítsen
egy új és egyedi tojást. Teljes művészi szabadságot kapott a
tervezésnél, illetve készítésnél, ezért azok idővel egyre
kifinomultabbak és egyre drágábbak lettek. Az egyetlen
kikötés az volt, hogy minden húsvéti tojásban legyen
meglepetés.
Vera fogta a hintót meg a kerubot, és a tölgyfa olvasóasztalra
helyezte őket. Verlaine arra gondolt, olyanok, mint az apró
felhúzható játékok, amelyeken elég elfordítani egy kapcsolót,
és életre kelnek.
– Némelyik meglepetés ilyen miniatűr volt, mint ez –
folytatta Vera. – De akadt köztük drágakövekkel kirakott
bross vagy elefántcsontra festett portré a cárról és
családjáról. III. Sándor cár 1894-es meggyilkolása után fia, II.
Miklós folytatta a hagyományt, és ő már évi két tojást rendelt
Fabergétől, egyet az édesanyjának, egyet pedig a feleségének,
Alekszandra cárnénak. Összesen ötvennégy tojást terveztek a
Romanovoknak. Az 1917-es forradalom után sokat
lefoglaltak. Amiket nem, azok szétszóródtak – kicsempészték
őket az országból, és eladták gazdag műgyűjtőknek, vagy a
Romanovok élő leszármazottjaihoz kerültek. Azóta múzeumi
darabok lettek belőlük vagy a gazdagok játékszerei. Jó néhány
az Ermitázsban van, de a Buckingham-palotában is őriznek
belőle több tucatnyit. A Forbes-család évekig gyűjtötte őket,
és Grace Kelly is kapott egyet – a Kék kígyós tojást – Rainier
hercegtől az esküvőre. A tojások rendkívül értékesek, nagyon
ritkák, a gazdagság és a jó ízlés szimbólumaivá váltak,
különösen a Forbes aukció után. Az eredeti ötvennégy
császári tojás közül nyolcnak a holléte ismeretlen. A gyűjtők
szerint elvesztek, megsemmisítették a forradalmárok,
ellopták vagy titkos páncéltermekben őrzik őket. Ez a tojás –
a kerubbal és a hintóval -egyike a hiányzó nyolcnak.
Bruno lekicsinylő pillantást vetett a tojásra.
– Nem hiányzik, hiszen itt van – mondta.
– A világ nagy része, elsősorban a műgyűjtők, úgy tudják,
hogy eltűnt – felelte Vera. Felemelte az aranyhintót, és
megfordította. Néhány másodpercig hunyorogva
tanulmányozta a hintó alvázát, majd megpiszkálta a
körmével. Hirtelen egy arany lapocska csusszant ki belőle. –
Aha – mondta Vera diadalmasan, és megmutatta Verlaine-nek
a jelekkel telerótt lapot.
A férfi nem tudta kisilabizálni, mi van ráírva.
– Mi van rajta?
– Ermitage – válaszolta Vera. Közelebb tartotta Verlaine-hez,
hogy az jobban megnézhesse. Számok sorakoztak rajta, de
olyan halványan, hogy alig lehetett kivenni őket. – A
forradalom után bizottság alakult a Romanovok kincseinek
katalogizálására. Sok tételt sorszámmal láttak el, néha még a
Rembrandt-festményekre is rámázolták őket, hogy
azonosítani tudják a raktárbéli helyüket. A számok sokszor
lekoptak, vagy a hozzájuk tartozó azonosító veszett el,
hatalmas káoszt idézve elő ezzel. Az archívumban sok a rossz
helyre sorolt és elfeledett tárgy.
– Úgy látom, sokat tudsz erről – jegyezte meg Verlaine.
– Sajnos az első néhány évem azzal telt, hogy efféle
kulimunkát végeztem. A legkülönfélébb dolgokra bukkantam
a múzeum raktáraiban. – Vera felsóhajtott, és újra a tojásra
nézett. – De a legérdekesebb, hogy a Romanov kincsek
túlnyomó részét katalogizálták, a Fabergé tojásokat azonban
nem.
– És ez a lapocska, amit most találtál? – kérdezte Bruno
értetlenül.
– Nyilvánvalóan valami másra vonatkozik – felelte Vera.
– De mire? – nézett rá Verlaine.
Vera finoman elmosolyodott, és Verlaine rájött, hogy sokkal
több rejlik a szavai mögött, mint azt korábban gondolta.
– Gyertek velem, csak egyféleképpen deríthetjük ki!
Kiléptek az olvasóteremből, és a kutatóközpont főbejárata
melletti folyosóra fordultak. Sorra hagyták maguk mögött az
egyforma ajtókat, míg végül Vera váratlanul megtorpant egy
elektronikus beléptető előtt. Hüvelykujját az érzékelőlapra
szorította, és már kattant is a zár.
Cipőjének sarka hangosan kopogott a fényes márványon,
miközben bevezette a két férfit a bámulatos, arannyal bevont
rokokó terembe. A mennyezeten csillárok ragyogtak, a falak
mentén üvegtárlók, belsejükben egykori angelologusok
ajándékaival: tanulmány a szeráfokról Duns Scotustól;
kristálygömb, amely egykor John Dee tulajdonában volt; egy
arany makett Orpheus lantjáról; az Ördögtorokban talált
halott angyal egy hajfürtje.
A polcokon több ezernyi orosz, bizánci és ortodox
keresztény kézirat sorakozott, amelyeket nemzedékek alatt
gyűjtöttek össze. Sokat közülük a hidegháború alatt
szállítottak át az Ermitázsba. Ha nem Evangeline-ről lett
volna szó, és nem sürgeti ennyire az idő, Verlaine éveket el
tudott volna tölteni ebben a teremben.
Alacsony, barna gyapjúzakós férfi üdvözölte őket.
– Vera Petrovna Varvara – mondta elcsigázott hangon. A
hosszú éjszakai műszak után láthatóan örült, hogy emberi
lényekkel találkozik.
Vera átadta neki az arany lapocskát, és azt mondta: -Az
állandó gyűjteményből, legyenszíves.
– Van engedélye? – kérdezte a férfi előbb az arany
lapocskára, majd Verára sandítva.
A nő felhúzta a ruhája ujját, és előrenyújtotta az alkarját. A
férfi tollat vett elő a zsebéből, bekapcsolta, majd gyors
mozdulattal ellenőrizte a beültetett chipet. Halk csippantás
igazolta Vera személyazonosságát.
– Rendben van – nyugtázta a férfi, majd sarkon fordult, és
eltűnt az íróasztala mögötti elsötétített helyiségbe. Majdnem
tíz perc telt el, mire visszaért. Verlaine már azt hitte, örökre
eltévedt a harmonikalemezekként egymásba nyíló polcok
útvesztőjében. Elhibázott ötlet volt az Ermitázsba jönni,
korholta magát. Evangeline rég a keselyűk martaléka lesz,
mire ez a levéltáros visszatalál hozzájuk. A férfi végül egy
nagy barna borítékkal a kezében jelent meg.
– 1984-ben helyezték el itt – mondta tömören, és Vera
kezébe nyomta a borítékot.
Vera ujjai a pecsétre siklottak, és egy mozdulattal feltépte.
Egy tekercs 8 mm-es film esett ki belőle az asztalra.
– Gyerekkorom óta nem láttam ilyet – jegyezte meg Verlaine.
– És a 8 mm-es már akkor is retronak számított.
– Nyolcvannégy – ismételte Bruno. Felemelte a borítékot, és
valami címkét vagy feliratot keresett rajta, ami
megmagyarázhatná. A hangja tompa volt, és Verlaine tudta,
hogy az az év jelent valamit a számára, megkerülhetetlenül,
emlékműként magasodik az elméjében, mint egy mészárlás
áldozataira emlékező márványtábla.
– Abban az évben gyilkolták meg Evangeline édesanyját.

Biohulladék-raktár, Grigori Laboratórium, Jekatyerinburg,

Oroszország

Evangeline ívben megfeszítette a hátát, a vastag bőrszíjak

egészen a mellkasába vágtak. Próbálta mozdítani a lábát, de
az is le volt szíjazva. A fejét alig néhány centiméterre tudta
oldalra hajtani. A tompa lüktetés a homlokában
elhomályosította a látását. Behunyta a szemét, majd ismét
kinyitotta, próbált összpontosítani, megérteni, hol van és
hogy került ide, miért van pillangóként egy deszkához
szögezve. Alakok bukkantak fel az emlékezetéből, képek,
benyomások, amelyeket nem tudott értelmezni: egy
repülőgép motorjának zúgása; a bőre alá hatoló tű szúrása;
láncok csörgése. Fokozatosan ismerte fel maga körül a
fehérre mázolt betonfalakat, azt gyanította, hogy kórházban,
esetleg börtönben van. A különös lüktető hang parancsszavak
ritmusát vette fel, de hamarosan elnyelte valami statikus
zörej. Bárki beszélt is, nem messze lehetett tőle, Evangeline
mégis úgy érezte, egy alagút túlsó végéről hallja.
A hang hirtelen megszűnt, és mintha ajtó nyílt volna a
tudatában, emlékképek rohanták meg. Eszébe jutott a
háztető, a fekete szárnyú angyal, a párbaj. Emlékezett a
szabadság érzésére, a rövid, de részegítő élményre, mielőtt
megadta magát. Emlékezett a közelben álló, tehetetlen
Verlaine-re. Emlékezett, mit érzett, amikor a férfi
megérintette. Emlékezett bőrének melegségére, ahogy
ujjaival az arcát simította, és a testén végigfutó borzongásra,
amikor Verlaine a két szárnya közötti érzékeny bőrhöz ért.
Azután gondolatai visszarepítették az időben a legutóbbi
olyan alkalomhoz, amikor annyira meg volt rémülve, mint
most. 1999 szilveszter éjszakája volt New Yorkban. Míg a
világ nagy része az új évezred eljövetelét ünnepelte,
Evangeline a saját, külön bejáratú apokalipszisének foglya
volt. A Central Park egy padján szinte sokkos állapotban
bámulta az elhaladó tömeget. Az angyali teremtmények
boszorkányos ügyességgel vegyültek el az emberek között,
majdnem lehetetlen volt felismerni őket – leszámítva az
alakjukat körüllengő kísérteties fényt. Néhány nefilim
megtorpant, érzékelte a jelenlétét, felismerte, hogy közéjük
tartozik, Evangeline pedig ösztönösen elborzadt tőlük. Az
lehetetlen, hogy ő is ilyen szörnyeteggé vált, gondolta.
Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy már nem ember.
Tárgyilagosan vette számba testének változásait, mintha
valaki másé lenne, nem az övé. Szívverése lelassult, alig tudta
kitapintani saját pulzusát. A légzése szintén, alig egyszer-
kétszer vett levegőt percenként. Belégzéskor intenzív
örömérzés járta át, mintha maga a levegő táplálná. Tudta,
hogy a nefilimek akár ötszáz évig is élhetnek, nyolcszor annyi
ideig, mint az átlagos emberi lények, és megpróbálta
elképzelni a rá váró éveket: éjjel-nappal olyan testbe zárva
kell raboskodnia, amelynek alig van szüksége alvásra.
Szörnyeteggé vált, olyan teremtménnyé, amelynek
elpusztítására a szülei az életüket tették fel, az égi és a földi
törvények áthágásának élő bizonyítéka lett belőle.
Evangeline újra nekiveselkedett a bőrszíjaknak, de azok
erősen tartottak. A szárnyát kifeszítették, és azt is az asztal
lapjára préselték. A tollak selymesen érintették a bőrét.
Tudta, ha meg tudná mozdítani a szárnyát, a szíjak
meglazulnának, és kiszabadulhatna. De ha megpróbálta, éles
fájdalom hasított belé: szárnyát szögekkel rögzítették az
asztal lapjához.
Egy alak jelent meg a látómezeje szélén. Evangeline éppen
csak annyira tudta oldalra fordítani a fejét, hogy lássa, egy nő
az fehér köpenyben.
– Rendkívül szokatlan teremtmény – mondta a nő.
– Azt hiszem, dr. Godwin pontosan ezt kereste – felelte egy
másik hang.
Evangeline bőre felforrósodott; keze remegni kezdett a
fémbilincsben. Felismerte Godwin nevét. Gyerekkorában
hallotta utoljára, apja félelemmel és gyűlölettel beszélt róla,
de a név most olyan rettegést váltott ki belőle, ami sokkal
erősebb volt apja megvetésénél. Evangeline tudta, ha Godwin
áll e mögött, akkor óriási veszélyben van. Érezte, hogy
eluralkodik rajta a pánik. Akkor már az is jobb, ha letépi a
saját szárnyát, mint hogy ki legyen szolgáltatva Godwinnak.
Homlokát a bőrszíjhoz nyomta, hűvös érintésre vágyott, de
az elektródák forró áramütést juttattak minden porcikájába.
A fájdalomtól könnyek szöktek a szemébe. Kipislogta őket, és
azok vékony könnypatakokként csorogtak le a halántékán.
Éles fény gyulladt a feje fölött; elvakította. Amikor a szeme
hozzászokott a világossághoz, egy fecskendőt tartó kezet
pillantott meg. A nővér a vénájába döfte a tűt. Evangeline
nagy levegőt vett, és küzdött, hogy ne veszítse el az öntudatát.
Semmi másra nem vágyott jobban, mint egy kiadós alvásra,
mégsem mert elaludni. Úgy érezte, ha megteszi, soha többé
nem ébred fel.

Angelologiai kutatóközpont, Ermitázs, Szentpétervár,

Oroszország

Keskeny vaslépcsőn szálltak alá az Ermitázs alsó régióiba.

Verlaine-t megcsapta az oxigénhiányos levegő illata, amelybe
mintha leheletnyi puskapor szaga is vegyült volna.
– Ne maradjatok le, és csak óvatosan, nehogy leessetek! –
mondta Vera. Ő ment előre, felkattintott egy kapcsolót, és
egyszerre csupasz villanykörte világította meg az utat előttük.
Mészkőből kirakott hosszú folyosóra érkeztek. Vera
elemlámpáért nyúlt az egyik polcon, bekapcsolta, és
nekivágott a keskeny, sötét alagútnak. – Ez az alagút vezet
azokba a kamrákba, ahol a cárok a hadianyagokat tartották,
hogy visszaverhessék a politikai tüntetőket. – Befordultak egy
sarkon, és olyan szűk járatba jutottak, hogy a falak Verlaine
zakójának ujjait súrolták, finom porréteget hagyva a szöveten.
-Érzitek a puskapor szagát? – kérdezte Vera. – Amikor
megcsapja az orromat, mindig a palota előtt összegyűlt több
ezres tömeg jut eszembe, és a bűncselekmények, amelyeket a
saját hadserege követett el az orosz nép ellen.
Vera kinyitott egy ajtót, és beléptek egy helyiségbe.
– Ezek a termek most a társaság tulajdonában vannak, és
évtizedek óta itt tároljuk azt a több mint hárommillió
dokumentálatlan műkincset, amelyek a múzeum raktáraiból
kerültek elő. Az első néhány hónapom azzal telt, hogy
tárgyakat katalogizáltam az igazgatóm számára. – Megállt egy
kőbe süllyesztett faajtó előtt, kulcscsomót húzott elő a
zsebéből, és kinyitotta a zárat. – Ez az ő privát raktára. Ha
tudná, hogy idehozlak benneteket, azonnal az utcára
kerülnék.
Vera előreengedte őket. Verlaine belépett, és áhítatos
tisztelettel meredt az odabent uralkodó káoszra.
– Angéla halála után az apja, dr. Raphael Valko, az
akadémiának ajándékozta lánya kutatási feljegyzéseit.
– Évek óta nem hallottam Raphaelről – szólalt meg Bruno. -A
nyolcvanas években váratlanul elhagyta az akadémiát, hogy a
saját kutatását folytassa. Már akkor is ősöregnek tűnt a
szememben. Gondolom, mostanra már meghalt.
– Raphael Valko nagyon is életben van – felelte Vera. Az
egyik polc alól bőrkoffert húzott elő. Ahogy kinyitotta,
porfelhő szállt fel a levegőbe, és hosszan kavargott az
elemlámpa fény csóvájában. Vera a bőröndbelsejébe
világított, egy bekeretezett képet nyújtott Verlaine felé,
melynek üvegét vastag porréteg lepte. A férfi letörölte a koszt,
és Evangeline fényképét pillantotta meg alatta. A szülei között
állt, egyik kezével az apja kezét fogta, a másikkal az anyjáét.
Nem lehetett több öt-hat évesnél. Hosszú haja be volt fonva,
és a mosolya látni engedte, hogy elől az egyik foga hiányzik.
Evangeline egykor normális gyerek volt. Verlaine hirtelen azt
kívánta, bárcsak jobban igyekezett volna megóvni őt. Nem
tehetett róla, de úgy érezte, minden az ő hibájából történt – el
kellett volna fogniuk Evangeline-t és Enot, amikor
lehetőségük volt rá. Felnézett: főnöke egy lepecsételt dossziét
tartott a kezében.
Bruno kinyitotta a mappát. Különálló papírlapok voltak
benne. Az első oldal tetején néhány kézzel írt sor. Bruno
felolvasta:
„Megszívlelje mesém, aki / Vágyik szelleme szárnyain
/Eljuthatni a fénybe, föl! / Mert annak, ki az árnyvilág /
Barlangjába tekint megint, / Semmissé teszi akkorig/Tett
útját ez a gyengeség. (Hegyi György fordítása)
– Boethius, A filozófia vigasztalása – mondta Verlaine. A
passzus az agelologusok egyik régi mantrája volt, az
Ördögtorokra utalt, a barlangra, ahová a Vigyázókat
bebörtönözték, és ahol az angelologusok szerint a mai napig
várják a szabadulást.
Verlaine közelebb lépett Brunohoz, hogy jobban
megnézhesse a kézírást, és észrevette, hogy a sorok mellé
valaki ezt írta: Apa fordítása.
Verlaine kérdő pillantást vetett Verára.
– Ez dr. Raphael Valko fordításának egyik első vázlata
tiszteletreméltó Clematis atya útinaplójáról, melyet az első
angelologiai expedícióról készített. Az idézet sokak szerint
Orpheusz és Eurüdiké mítoszára utal – Orpheusz
megmentette szerelmét, de mielőtt elhagyta volna a Hadészt
vagy Tartaroszt, hátrafordult, és ezzel örökre el is veszítette.
Angela Valko azonban úgy gondolta, hogy ez a részlet
nemcsak Orpheusz mítoszára utalás – és a lantjára, amit
megtaláltak az Ördögtorok-barlangban –, hanem arra a
spirituális utazásra, amelynek során az elme kilép az önzés
sötét barlangjából, és magasabb cél felé indul. Ez úgy hangzik,
mintha Angela valami szúfi misztikus lett volna – jegyezte
meg Bruno.
– Való igaz, elég szokatlan teremtés volt – ismerte el Vera. –
Vérbeli tudos létére egyfajta spirituális utazásként tekintett a
saját munkájára, hitte, hogy az anyagi világ a tudattalan
kifejeződése, kollektív tudatalatti pedig maga Isten. Isten
igéje hívta életre a világegyetemet, és minden emberi lény
képes megérteni ezt az ősi nyelvet a tudatalattiján keresztül.
Nevezhetnénk jungiánus gondolatoknak is, de nem Jung volt
az első, aki ezzel foglalkozott. Egy szó, mint száz, Angelát
ebben az idézetben az iránya izgatta fel: a felfelé tartó utazás
a veremből az égbe, a sötétségből a fénybe, a pokolból a
mennybe. Az igazság keresőjének minden lépés segít kijjebb
kerülnie a káoszból és közelebb jutnia a szépség és a rend
birodalmához.
– Mint Jákob lajtorjája – mondta Verlaine.
– Vagy mint egy szenvedélyes gyűjtő – felelte Vera, és
körbevillantott a lámpával a helyiségben.
Verlaine alig hitt a szemének. Hihetetlen tojásgyűjtemény
tárult elé az üvegtárolókban – több ezer különböző
madártojás; sima tojások lakkozva; félbevágott dodótojások
felcímkézve; kék vörösbegytojások formaldehidben
tartósítva, bennük az összegömbölyödött fióka, mint babszem
a hüvelyében. Kristálytojások, drágakövekkel kirakott
tojások, dán és francia királyi udvarból származó tojások.
Páratlan és rögeszmés gyűjtemény – azonnal felkeltette
Verlaine kíváncsiságát a gyűjtő iránt.
– A tojás, amit odafent mutattatok, szépen illene ide, nem
igaz?
 – Tökéletesen – suttogta Bruno lenyűgözve. –Hogy kerültek
ezek ide?
– Senkinek nem beszéltem róluk, de nem csak azért járok
ide, hogy a tojásokban gyönyörködjem – felelte Vera. –
Szerintem az a tény, hogy Angéla Valkónak egy Fabergé tojás
volt a birtokában, és azt valahogy sikerült katalógusba
vetetnie az archívumunkban, nem pusztán véletlen
egybeesés.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy az egyik legkiválóbb
tudósunknak bármi köze lehetett ehhez a gyűjteményhez –
mondta Bruno megrökönyödve.
– De igen – válaszolta Vera élesen. – Nem akarlak a
kelleténél jobban untatni benneteket a kutatási területemmel,
de jelen pillanatban az egyik legkedvesebb témám a nefilimek
szaporodása. Köztudott, hogy egykor a legtisztább vérű
egyedek között gyakoriak voltak a tojásból kikelt utódok, akik
erő, szépség, ügyesség és intelligencia tekintetében
felsőbbrendűnek számítottak.
Verlaine tekintete Albrecht Dürer egyik híres illusztrációjára
siklott „A mérés tankönyve” című műből. A rajz a tojások
között hevert. Ismerte Dürer elméletét a tojásról mint
tökéletes euklideszi formáról, illetve a tisztavérű angyalok
születésének eszközéről. Verlaine komolytalannak tartotta az
ötletet. Néha az volt az érzése, hogy amikor az angelologusok
nem tudják kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani a
munkájukat, akkor hajlamosak légből kapott elméleteket
gyártani. Egyelőre nem tudta eldönteni, hogy Vera kiállása
egy efféle elképzelés mellett annak hitelességét támasztja-e
alá, vagy inkább azt bizonyítja, hogy a nőnek teljesen elment
az esze.
 – Európa-szerte sok királyi család vágyott tojásból kikelt
utódra -folytatta Vera –, és ezt szem előtt tartva igyekeztek
házasságokat szervezni gyermekeiknek más királyi
családokkal. Mindazonáltal a nefilim tojások idővel egyre
ritkábbá váltak.
– Ekkor lépett a képbe Carl Fabergé – mondta Verlaine.
– Pontosan – bólintott Vera. – A Romanovok láthatóan nem
voltak immúnisak a tojásokat övező felhajtásra. Fabergé
ügyesen rájátszott erre. Tojásai értékes és bonyolult
műalkotások voltak, kinyitva pedig meglepetés tárult fel, ami
ékesen beszélt a királyok titkos vágyáról: a legbecsesebb
ajándék egy tojásból kikelt utód lenne. A húsvéti tojás
hagyománya a királyi családok ilyenfajta utód utáni
vágyakozásából ered. Természetesen minden oroszországi
nefilim tojásból kikelt örökösről álmodott. Egy ilyen esemény
hatalmas presztízst és azonnali előmenetelt garantált volna
az arisztokrácia hierarchiájában.
– Ha ez mind igaz, akkor manapság miért nem találkozunk
tojásokkal? – kérdezte Bruno.
– Nincs konkrét válasz a kérdésre, de úgy tűnik, a nefilimek
elveszítették tojástojó képességüket. A tizenhetedik század
óta nem fordult elő tojásszülés, amennyire én tudom, de a
remény hal meg utoljára. XIV. Lajos udvarában olyannyira
várták a tojásokat, hogy az udvari cukrász csokoládétojásokat
készített, és azokat ajándékozta a királyi párnak húsvétkor. A
tojás közepébe rejtett meglepetés egy belső poén volt, amit a
királyi család tagjai nagyon is jól értettek. A tojások egy
csapásra elterjedtek. A divat a szélesebb tömegekhez is
eljutott. Közönséges embercsaládok is felvették a csirketojás
festésének szokását, a gyárak pedig milliószámra ontották a
csokitojásokat. Némelyiknek apró játék volt a belsejében,
konkrét utalásként a meglepetéssel töltött drágaköves
tojásokra, ami természetesen a hőn áhított angyali gyermeket
szimbolizálta. Az emberi lények lemásolták a nefilimek
szokást anélkül, hogy tudták volna, valójában elnyomóik
szaporodását ünneplik. A sors iróniája, hogy a húsvéti
csokoládétojások mára az egész világon elterjedtek. Amikor
az ember Cadbury csokitojást majszol, nem is tudja, hogy ezt
a hagyományt követi anélkül, hogy értené az eredetét.
– A keresztények számára a tojás Krisztus feltámadását
szimbolizálja – mondta Bruno. – Ahhoz semmi köze a
nefilimeknek.
– A felszínen valóban úgy fest, mintha összeegyeztethető
lenne a keresztény húsvét ünnepével – felelete Vera. – De ha
jobban megvizsgáljuk, kiderül, hogy a tojásszimbólumnak
nem sok köze van az egyházhoz. A tojásdíszítés, a húsvét
reggeli tojástörés ortodox gyakorlata, a tojásvadászat;
megannyi népszerű szokás, amelyeknek homályos az eredete.
Kérdezzük csak meg az utca emberét, miért fest tojásokat
húsvétkor, és azt fogja felelni, hogy fogalma sincs.
– Miért nem karácsonyi tojások vannak húsvéti tojások
helyett? – kérdezte Verlaine.
– A karácsony Jézus emberi születésének ünnepe –
magyarázta Vera. – A húsvét a második, a spirituális vagy
halhatatlan születését ünnepli. Születés a születésben. Tojás a
tojásban. – Vera egy asztalra tette a lámpát. – És ezzel
visszatértünk eredeti célunkhoz, amiért idejöttünk. Valaki,
nagy valószínűséggel Angéla Valko, ezt a kis lapocskát rejtette
Fabergé Hintó és kerub tojásának szívébe. Az volt a szándéka,
hogy bárki találja is meg a tojást, nézze meg az archívumban
tárolt filmet.
 Vera a szoba másik végéből egy szürke műanyagdobozt
cipelt az asztalhoz. Miután kinyitotta a fémcsatokat, régi
vetítőgép bukkant elő a doboz mélyéről. Kihajtogatta a
zsinórját, és egy hevenyészett konnektorba dugta, amelynek
vezetékei veszélyesen szabadon ficegtek. A vetítő zümmögni
kezdett, Vera átfordított egy kapcsolót, és fehér fénynégyszög
jelent meg a falon.
– Voilá – mondta. – Kérem a tekercset.
Verlaine Vera tenyerébe helyezte a filmet, és ideges remegés
futott végig rajta. Talán csak néhány érdektelen felvétel a
laboratóriumról, gondolta, de az is lehet, hogy a tekercs
megsérült, és semmit nem lehet majd kivenni belőle.
Vera a helyére illesztette a tekercset, beállította a különböző
karokat, majd megnyomott egy gombot, és a film forogni
kezdett. Szépiaszínű képek villantak fel a mészkőfalon, majd,
mintegy varázsütésre, Angéla Valko jelent meg előttük.
Verlaine izmai megmerevedtek, ahogy megpillantotta
Evangeline anyját, mintha a projektort hajtó elektromosság az
ő gerincén is végigszáguldott volna. Angéla arca komoly volt,
szőke haját lófarokba fogta hátul, nagy kék szemével
egyenesen a kamerába és azoknak a szemébe nézett, akik
összegyűltek, hogy megfejtsék hátrahagyott üzenetét.
Verlaine szinte leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy beszéljen
a falon látható nővel, hogy odalépjen hozzá és megérintse a
poros levegőben villódzó illúziót. Angéla Valko gyönyörű volt
és – mivel Verlaine személyesen istalálkozott Percival
Grigorival, megállapíthatta, hogy – nefilim apja kiköpött mása.
Kigombolt fehér laboratóriumi köpenye alatt fekete garbót
viselt. A laboratórium steril és rendezett volt a háttérben,
Verlaine nagy üvegablakokat és fényes betonpadlót látott.
Csepegtetők, csövek, csipeszek és egyéb, Verlaine számára
azonosíthatatlan eszközök sorakoztak Angéla háta mögött a
polcon. Csőrös poharak a keze ügyében, némelyik
folyadékkal, mások porral megtöltve. Valami megcsillant
Angela nyakán. Verleine közelebb hajolt, hogy jobban lássa, és
azt az amulettet – arany lantot – pillantotta meg, melyet alig
néhány órával ezelőtt érintett Evangeline nyakán.
Hirtelen Evangeline apja is belépett a képbe. egyszerű pólót
viselt farmerral és egyáltalán nem olyan volt, mint
amilyennek Verlaine képzelte.
Fiatalnak látszott, tele energiával és elszántsággal. Hosszú,
feketehaja volt, napbarnított bőre és sötét szeme. Óvatosság
sugárzott a mozdulataiból – beljebb lépett a kamera
látómezejébe, és egy pillanatra megállt, hogy ellenőrizze,
minden a helyén van-e –, ugyanakkor könnyed ruganyosság
is, ami ellentmondott a Verlaine által hallott beszámolóknak.
Az angyalvadász különítmény alapítója, a legenda szerint,
komor, lakonikus férfi volt, született harcos, aki igazi
stratégaként gondolkodva olyan könnyedén ejtette csapdába
és ölte meg az angyalokat, hogy az sok angelologust egészen
felzaklatott.
A házaspár cinkosan összenézett – mintha a legapróbb
részletekig eltervezték volna a filmet –, majd Luca
megpuszilta Angela arcát. Csak egy másodpercig tartott, és
valószínűleg számtalanszor megtette mindennap,
gondolkodás nélkül, ez a csók mégis elárulta, milyen
mélységesen szereti a feleségét.
Furcsa torokhang – félig nyögés, félig hörgés – hallatszott a
hátuk mögül. Angela megfordult, a kamera pedig követte a
tekintetét, panorámafelvételt készített a laboratóriumról,
majd megállapodott egy szárnyas teremtményen. A nefilimet
fémkampóra függesztették, lába a padló fölött himbálózott.
Bár a teremtmény hímnemű volt, hosszú fehér haja, keskeny
válla és elegáns, vékony dereka törékeny szépséget
kölcsönzött neki. Fényes, rézszínű szárnyai ernyedten lógtak
a teste mellett, mint egy elkábított madár tollai. A nefilimet
levetkőztették, talán meg is verték, és minden valószínűség
szerint benyugtatózták, mivel elég kábának tűnt.
Verlaine egyszerre találta borzalmasnak és lenyűgözőnek a
látványt. Gyönyörű volt és groteszk, pókhálóba gabalyodott
tündér, világító teste ragyogó fénykört vont alakja köré.
Verlaine felismerte a bőréből szivárgó mézszerű folyadékot,
amely lassan csorgott lefelé a teremtény mellkasán és lábán,
és lecsöpögve tócsába gyűlt a talpa alatt a padlón – ugyanez
az anyag borította Evangeline bőrét is, amikor megérintette.
Egy nyugtalanító pillanatra az jutott eszébe, Evangeline vajon
hogyan reagálna, ha megkötöznék. Küzdene a csuklójába vágó
kötelek ellen? Maga elé hajtaná a szárnyát, mint egy kendőt,
amikor faggatják? Luca valószínűleg összeverte a nefilimet –
Verlaine nem talált más magyarázatot az állapotára –, és nem
lehetett kizárni, hogy további erőszakos módszerekhez fog
folyamodni. Émelygés tört Verlaine-re, hirtelen fel akart állni,
hogy kisétáljon a szobából, friss levegőt akart szívni a
felszínen.
Angéla Valko beszélni kezdett:
– Azoknak, akik ellenzik az információszerzés során
alkalmazott módszereinket, a következő a válaszom: nem
tekintjük többé érvényesnek magunkra nézve az alapító
atyáink által kétezer évvel ezelőtt megalkotott erkölcsi
kódexet. A kódex előírta, hogy milyen módszerekkel
harcolhatunk. Méltósággal viselkedtünk, önmérsékletet
tanúsítottunk a harc során. Eredményül ellenségeink
elvetemültebbekké váltak, mint valaha. Mind újabb és újabb
módszereket fejlesztettek ki az elpusztításunkra. Válaszul
nekünk is új módszereket kell alkalmaznunk a védekezésre.
Azok az angelologusok, akik dolgoztak már velem akár az
akadémián, akár itt, a laboratóriumomban, tudják, hogy nem
vagyok reakciós. A munkám megfigyeléseken és kísérleteken
keresztül leszűrt tények összegyűjtéséből áll. Tudós vagyok,
és leginkább azt szeretném, ha hagynának nyugodtan
dolgozni. Mindig is meggyőződésem volt, hogy a nefilimeket
csak több emberöltő kemény munkájával lehet átformálni, és
ezt még most is így gondolom, de nyilvánvaló, hogy ezeknek a
lényeknek a befolyása folyamatosan növekszik, és erre
nekünk is reagálnunk kell. Az angyali létformák száma évről
évre exponenciálisan nő a bolygón. Győzelmük az emberiség
fölött karnyújtásnyira van, mi pedig karba tett kézzel
figyeljük, ahogy átveszik a hatalmat. Túl hosszú ideje és túl
keményen harcolunk ahhoz, hogy elveszítsük ezt a háborút.
Nem fogom hagyni, hogy ez megtörténjen. Ezért készítjük ezt
a felvételt. Nem bocsánatkérésnek szánjuk azért, amire
Lucával készülünk, hanem az indítékunkat akarjuk tisztázni,
illetve – arra az esetre, ha meghalnánk, amire mindkettőnk
szerint komoly esély van – segíteni akarunk a többi
angelologusnak megérteni a nefilimek által kiépített titkos
rendszert.
Még egy férfi lépett a képbe, és Verlaine meglepetten
ismerte fel benne a fiatal Vlagyimir Ivanovot. Verlaine úgy
számolt, hogy jó tizenöt évvel a felvétel elkészülte után
találkozott vele New Yorkban. 1999.-ben Vlagyimir már
megfáradt, kimerült ember benyomását keltette; az 1984-es
filmen viszont majd kicsattant az energiától. Mellette egy nő
jelent meg, akit Verlaine nem ismert fel. Fehér köpenye alatt
barna ruhát viselt. Mozdulatlanul állt, akár egy szobor,
Verlaine először alig érzékelte a jelenlétét.
– Az ott Nadia – suttogta Bruno. – Vlagyimir felesége, Angela
asszisztense volt. Angela meggyilkolása után otthagyta a
munkahelyét az akadémián. Amikor Vlagyimir New Yorkba
ment, ő nem tartott vele.
Verlaine ismét a film felé fordult, éppen akkor, amikor
Vlagyimir átkarolta az angyal mellkasát, és leemelte a
kampóról. A teremtmény hatalmas volt – legalább fél
méterrel magasabb a szobában tartózkodó férfiaknál.
Sziszegve küzdött-vonaglott, miközben Vlagyimir egy székhez
kötözte. A kötelek minden mozdulatnál mélyen a húsába
vágtak. Szárnyai ernyedten csüggtek a teste két oldalán, aztán
hirtelen kétségbeesésében kinyitotta egyik szárnyát, és telibe
találta Angela arcát, aki a falnak tántorodott az ütéstől.
Verlaine-ben minden eddiginél erősebben támadt fel a
késztetés, hogy elrántsa onnan Angelát, de láthatóan Luca is
hasonlóképpen érzett: a kamera megremegett, majd lefelé
fordult, és csak akkor állapodott meg, amikor az asztalra
rakta, majd belépett a képbe. Megragadta a teremtmény két
szárnyát, hátrafeszítette őket, lefogva ezzel az angyalt, és
segítve Vlagyimirnak, hogy meg tudja kötözni.
– Lássunk munkához – szólalt meg Angela, megkeményítve a
hangját. Bal orcáján jókora karcolás éktelenkedett. Közelebb
húzott egy széket a megkötözött angyalhoz, noteszét az ölébe
tette, és tollat vett elő. A toll apró rugójának fémes kattogása
adta az aláfestést Angela szavaihoz.
– Nefilim hím kihallgatása, 1984, Montparnasse, Párizs.
Angela Lucára pillantott, ellenőrizendő, hogy vesz-e a
beszélgetést, majd visszafordult az angyalhoz.
 – A teremtményt a Rue de Rivolin fogtuk el nagyjából hajnali
01:30-kor, ketamint fecskendeztünk belé, és a Montparnasse-
on található létesítményünkbe hurcoltuk. Életkora az előzetes
vizsgálatok alapján kétszáz és háromszáz év között lehet,
jellegzetes nefilim példány. Az első kísérletek a kihallgatására
eredménytelenül zárultak. Nem hajlandó válaszolni.
Angéla az angyalra pillantott, Luca pedig követte a tekintetét
a kamerával. A nefilim összeszűkült szemmel meredt
vallatóira. Arca vörös volt a haragtól, légzése pedig szaggatott
az indulattól, vagy a húsába vágó kötelektől. Erek kígyóztak a
bőre alatt, úgy tűnt, bármelyik percben felrobbanhatnak a
vérnyomásától.
Angéla hideg, érzelemmentes arccal méregette.
– Kezdhetjük? – kérdezte tőle.
A teremtmény orrlyukai kitágultak. Harciassága híven
tükrözte a nefilimek társadalmi rangját. Verlaine felismerte a
bukott angyal méltatlankodó dühét. Évek óta nem volt Milton
a kezében, mégis azonnal Lucifer jutott eszébe – a menny
legfényesebb csillaga –, amint szépségétől és büszkeségétől
megfosztva a mélybe zuhan.
– Beszélj, bestia – mondta Vlagyimir, és az angyal háta mögé
lépve szorosabbra húzta a köteleket.
A nefilim behunyta a szemét, és így szólt:
– Ha a szó páncél lenne, a hangom sietne védelmemre.
Szavai szinte lebegtek, könnyed, légies hangja az angyalok
muzsikáját idézte.
– Rébuszokkal nem érsz el semmit – szólt rá Vlagyimir. -
Akkor hiába faggattok – felelte a teremtmény.
Vlagyimir végigmérte az angyalt, majd gyors kézmozdulattal
felpofozta. Kék vér fakadt felrepedt ajkából, lecsorgott az
állán, és a mellkasára csöppent. A nefilim arcán arrogáns,
ördögi vigyor terült szét.
– Tényleg azt gondolod, hogy a fájdalom a leghatékonyabb
módszer? Olyan dolgokat éltem már át, melyeket elképzelni
sem tudnál.
Angéla felállt, noteszét és tollát a székre helyezte, karját
összefonta a mellkasa előtt, és azt mondta Lucának: -Talán
együttműködőbb lesz, ha egyedül beszélek vele.
A kamera hirtelen megmozdult, Luca ismét az asztalra tette
– vigyázva, hogy Angela és az angyal a látószögében maradjon
–, és belépett a képbe.
– Szó sem lehet róla, hogy kettesben hagyjalak ezzel a
szörnyeteggel.
Angela megérintette a férje karját, hogy lecsillapítsa.
– Jelen körülmények között nem sokat tehet. Tudom, hogy
hasznos információi vannak. Ha bármi nyugtalanítót hallasz,
gyere vissza. – Angela a nefilimre pillantott, aki behunyt
szemmel várta, hogy véget érjenek megpróbáltatásai. A nő
arcán eltökélt kifejezés suhant át, és Verlaine látta rajta, hogy
próbára akarja tenni magát a teremtmény ellenében, össze
akarja mérni vele az erejét és az intelligenciáját, miközben
biztos a saját győzelmében. Felismerte az érzést. Pontosan ez
fűtötte őt is a vadászat során.
– Menj csak, Luca – mondta Angela, és kinyitotta az ajtót. –
Kiabálok ha baj van.
A kép egy pillanatra elsötétült, majd néhány villanás
kíséretében visszatért. A nagy teljesítményű mennyezeti
lámpát leoltották, és csupán egy asztali lámpa világított a
sarokban, kékes árnyat vetve a teremtményre. Angela Valko
fémszéken ült az angyallal szemben. Egyedül maradtak.
– Mutatkozzon be, kérem. – szólalt meg Angela.
 – III. Percival Grigori – felelte a nefilim. – Sneja és II. Percival
Grigori fia.
Verlaine alaposabban megnézte a szárnyas teremtményt,
próbálta felfogni, hogyan lehet ugyanaz a személy, akivel New
Yorkban találkozott. Az a Percival Grigori, akit ő ismert,
hajlott hátú, beteges külsejű lény volt, bőre átlátszó, szeme
vizenyős kék. A felvételen látható angyal viszont gyönyörű
volt, bőre egészségesen ragyogott, aranyszínű haja fényesen
csillogott, arca felsőbbrendűséget és dacot tükrözött. Az
igazat megvallva, valóban volt valami meghökkentő
hasonlóság az angelologus és az angyal között. Egymás
mellett állva egyértelműnek tűnt, hogy vér szerinti rokonság
van köztük. Angela azonban sosem tudta meg, ki az igazi apja.
Akkor még egyikük sem sejtette, mit hoz a jövő. Az 1984-es
felvételen örökre belemerevedtek ártatlanságukba.
– Percival – mondta Angéla kedvesen, mintha egyszerre új
szerepet játszana: a nőét, aki megpróbálja elbűvölni morcos
beszélgetőpartnerét. – Hozhatok egy italt?
– Igazán kedves – felelte Percival. – Vodkát. Tisztán.
Angéla felállt, és kisétált a képből. Üveg koccanása
hallatszott. Hamarosan egy ólomkristály pohárral tért vissza.
Percival előbb a pohárra pillantott, majd megkötözött kezére.
– Ha lenne olyan szíves.
Angéla egy másodpercig tétovázott, majd eloldozta a
köteleket. Verlaine legszívesebben beugrott volna a filmbe,
hogy megakadályozza, figyelmeztesse, elrángassa Percival
közeléből. Jeges rémület költözött a szívébe. Angéla Valkot
kelepcébe csalták.
A kötél lekerült Percival csuklójáról, Angéla pedig
odanyújtotta neki a poharat, és visszaült a saját székére.
 – Most pedig itt az ideje, hogy válaszoljon a kérdéseimre.
Percival kortyolt egyet a vodkából, lenyelte, majd így szólt: -
Talán. De előbb nekem is van egy kérdésem: hogy tölthet
egyilyen szép, fiatal nő ennyi időt egy laboratórium mélyén?
Nem hiszem, hogy sok élvezetet talál benne.
– A munkám magában hordozza a jutalmát – felelte Angéla. -
Ezek egyike az, amikor sikerül foglyul ejteni és megvizsgálni
egy magához hasonló teremtményt. Maga tökéletes példány
lenne a diákjaim számára.
Percival arcán kegyetlen mosoly terült szét.
– Nagy szerencséje, hogy én nem vagyok olyan brutális, mint
a nagyapám. Az első öt percben végzett volna magával.
Széttépte volna, majd hagyja elvérezni. Én sosem pusztítanám
el ilyen csúf módon.
– Ez megnyugtató – jegyezte meg Angela. Kezét fehér
köpenye redői alá csúsztatta, és revolvert húzott elő, amit
Percival mellkasára irányított. – Nekem ugyanis nincsenek
efféle aggályaim.
Percival megitta a vodkát, néhány pillanatig forgatta a
kezében a poharat, tűnődve, mit tegyen vele, majd hirtelen
mozdulattal Angela felé hajította. Az ólomkristály a falnak
csapódva ezer darabra tört.
– Oldozzon el – mondta Percival.
Angela hátradőlt a széken, és elmosolyodott.
– Ugyan már, maga is tudja, hogy nem engedhetem el. Alig
kezdtünk el beszélgetni. – Lassan felemelte a fegyvert, mintha
a súlyát latolgatná a kezében, majd váratlanul meghúzta a
ravaszt. A golyó elkerülte a nefilimet, Percival mégis
felkiáltott dühében és meglepetésében. – nem véletlenül
hoztuk ide. Addig nem engedem el, amíg nem kapok
válaszokat.
 – Miről?
– Merlin Godwinról.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Bizonyítékom van, hogy kapcsolatban áll magával –
mondta Angela. – A részleteket akarom.
– Nagyon téved, ha azt gondolja, hogy fenyegetést jelent
számunkra. Éppen ellenkezőleg, a maga munkája nagy
segítségünkre van.
– Tudni akarom, mit adott át maguknak Godwin – ismételte
Angela tagoltan. – Tudni akarok mindent: a kísérleteket, a
témákat, a célt. Különösen az érdekel, Merlin Godwin hogyan
fért hozzá a munkámhoz.
Percival nagy levegőt véve mérlegelte a lehetőségeit.
– A projekt egyelőre kezdeti fázisban van.
Bár Angela megőrizte a higgadtságát, Verlaine észrevette,
hogy Percival meglepte, nem számított rá, hogy a nefilim ilyen
hamar beadja a derekát. Hajlandó volt együttműködni. Ez egy
pillanatra kibillentette Angelát az egyensúlyából.
– De rohamléptekkel haladunk előre. – Percival arcszíne
megváltozott beszéd közben, minden egyes szóval sápadtabb
lett, mintha eltávolodna vallatójától, és olyan párbeszédet
folytatna, amelyet már számtalanszor lejátszott magában.
– Merlin Godwin az elmúlt hónapokban többször is járt a
vasfüggöny mögött – mondta Angela. – Van ennek valami
köze a projekthez?
– Eredetileg nem a régi világban akartam hozzálátni, de
természetesen nem feledkezhetünk meg a Vigyázókról sem. –
Percival fesztelen stílusa megváltozott, és hangja most már
egy szófogadó kisgyerekére emlékeztetett, aki gondolkodás
nélkül engedelmeskedik gazdája parancsainak.
– Valkint bányásznak?
 – Nem a „bányászni” a legmegfelelőbb kifejezés – felelte
Percival. – Inkább ahhoz hasonlítanám, mintha porszemeket
próbálnánk kivonni egy hurrikánból. A mennyiségek
mikroszkopikusak, a körülmények borzalmasak. Mégis
szükségünk van az anyagra. Máshogy nem tudjuk elérni.
– Mit nem tudnak elérni máshogy?
– A tökéletességet – válaszolta Percival tárgyilagosan. Kék
szeme megvillant.
– A tökéletesség elvont fogalom – felelte Angela. – Nem
olyasvalami, amit fel lehetne építeni.
– A tisztaság talán pontosabb kifejezés. Visszaszerezzük a
négyezer éve elveszített tisztaságunkat, amit az Özönvíz
megsemmisített, fajunk tisztaságát, melyet beszennyezett a
keveredés az emberiséggel. Újraalkotjuk a nefilim fajt.
– Újra akarják teremteni a Paradicsomot – mondta Angela
döbbenten.
Percival elmosolyodott és megrázta a fejét.
– Az Édenkertet emberi lények számára teremtették.
Angelopolis, az angyalok városa az angyaloké lesz, a tiszta
teremtményeké, amilyenek a Teremtés óta nem látott a föld.
– Az lehetetlen – jelentette ki Angela. – A nefilimek sosem
voltak tiszta faj. Angyalok nemzették őket az emberek
leányainak. Már a kezdet kezdetén keverékek voltak.
– Nézzen rám – mondta Percival. – Nézze az átlátszó
bőrömet, a szárnyamat, és most mondja, hogy ez nem
lehetséges! A családom az utolsó kivételesen tiszta nefilim
család. Ha az én létem lehetséges, akkor bármi lehetséges. De
amire a jövőben képesek leszünk, az most még ennél is
hihetetlenebbnek tűnik.
Angela felállt, és fel-alá járkált a helyiségben. Árnyéka a
megkötözött angyalra vetült.
 – Alternatív világot akarnak létrehozni maguknak, ami a
nefilimekre van szabva.
– Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy egyelőre a Petri-
csészénél tartunk, amiből új világ nő majd ki, amely felváltja
az úgynevezett emberi civilizációt.
Miközben Angela Valko a hallottakat emésztette, Verlaine
szinte látta, ahogy a fejében sorra felmerülnek a kézenfekvő
kérdések: Miért éppen most? Több ezer évnyi együttélés után
az emberiséggel? Mik az indítékaik? Hogyan akarnak
véghezvinni egy ennyire drasztikus változtatást? És mi a
tervük az emberi lényekkel?
– Ez nem új ötlet – folytatta Percival, mintha olvasna Angela
gondolataiban. – Sok-sok éve keressük a módját. A huszadik
század több szempontból is rendkívül hasznos volt: a
háborúk lehetővé tették, hogy embereken kísérletezzünk; a
tudomány bepillantást engedett saját teremtésünk
mechanizmusába; a technológia fejlődése óriási előrelépést
jelentett, az adatok összegyűjtésében és összehasonlításában.
– Percival összekulcsolta a kezét az ölében. – Valamint
találtunk egy szövetségest.
– Dr. Merlin Godwint – mondta Angela. – Találtak egy
angelologust, aki hajlandó kémkedni és lopni maguknak.
– Találtunk egy embert, aki megértőnek bizonyult fajunk
dilemmáját illetően – helyesbített Percival.
A nefilimek termékenysége csökken, egyre
kiszolgáltatottabbak az emberi betegségeknek, rövidebb lett a
szárnyak fesztávolsága, akárcsak a várható élettartam –
sorolta Angela. – Tisztában vagyok a jelenséggel. Évek óta
kutatom a lehetséges okokat.
– Elmélete az angyali teremtmények genetikájáról hatalmas
segítséget jelentett – ismerte el Percival. – Az igazat
megvallva, dr. Valko, az ön munkájának köszönhetjük, hogy
lehetőségünk nyílik újjáépíteni fajunkat.
– Az én munkámnak semmi köze a génsebészethez.
Percival ismét elmosolyodott, és Verlaine-nek újra az a
kényelmetlen érzése támadt, hogy a nefilim kénye-kedve
szerint manipulálja Angelát.
– Nagyon is jól ismerem a munkásságát, dr. Valko. Arra tette
fel a karrierjét, hogy megfejtse a nefilim DNS-t. Vizsgálja a
valkin szerepét az angyali fehérje létrehozásában.
Tanulmányozza az angyali és emberi hibridek titkait. Még
arra is képes volt, hogy engem megtaláljon és elfogjon, ami
nem kis teljesítmény. A munkája valamennyi kérdésére
felfedte a választ, de maga még mindig nem látja át.
Az Angela ajkán végigfutó remegés elárulta növekvő
bosszúságát.
– Azt hiszem, meg fog lepődni, mi mindenre vagyunk
képesek – mondta Angela, de árnyalatnyi bizonytalanság
tükröződött a gesztusaiból. Felállt, az egyik szekrényhez
lépett, és ovális tárgyat vett elő. – Gondolom, ez ismerős.
Verlaine azonnal felismerte: egy drágakövekkel díszített
zománcozott tojást tartott a kezében. Bár hasonlított ahhoz,
amelyik Verlaine zsebében lapult, nem ugyanarról volt szó:
ragyogó kék zafírok borították a felszínét.
– Egy másik hiányzó tojás – suttogta Vera.
Verlaine a tekintetével követte Angela mozdulatait; érezte,
hogy a teste megmerevedik, ugyanúgy, mint vadászat során,
amikor szagot kap.
Angela leült, és a tojást forgatta. A drágakövek sziporkáztak.
Verlaine legnagyobb meglepetésére még Percival is
lenyűgözve figyelte.
 – Sejtettem, hogy felismeri – mondta Angéla. Kinyitotta a
tojást. Egy arany tyúk volt benne, szeme helyén
rózsagyémántokkal. Angéla szétnyitotta a madár csőrét, és
apró üvegfiolák váltak láthatóvá.
Percival Grigori arcára előbb meglepetés, majd zavar, végül
pedig harag ült ki, de a hangja higgadt maradt.
– Hogyan?
Angela diadalmasan elmosolyodott.
– Nem csak maguk figyelnek bennünket, mi is figyeljük
magukat. Tudjuk, hogy Godwin vérmintákat gyűjtött. – Angela
felemelte a fiolákat, egyiket a másik után, és felolvasta a rájuk
ragasztott címkék feliratát. – ALEKSZEJ, LUCIEN,
EVANGELINE.
Ha nem hallotta volna az aggodalmat Angela hangjában,
amikor kimondta a lánya nevét, Verlaine nem hitt volna a
fülének. Ha Evangeline-t márgyerekkorában megjelölték a
nefilimek, akkor vajon mire készülhetnek vele most, hogy a
fogságukba került?
Angela visszatette a fiolákat a tojásba, és összecsukta.
– Engem az érdekel, hogy miért van szükségük ezekre a
mintákra.
– Ha meg akarja érteni, akkor csatlakoznia kell hozzánk –
felelte Percival. – Angelopolisban szükség van a munkájára.
– Nem. – Angela kicsinyke fecskendőt vett elő a zsebéből. –
Nekem egészen más elképzeléseim vannak a megtisztulásról.
Percival összeszűkülő szemmel tanulmányozta az injekciós
tűt Angela kezében.
– Mi az?
– Egy szuszpenzió, ami vírust tartalmaz. A szárnyas lényekre
hat – elsősorban madarakra és nefilimekre. Egy ismert
vírustörzs mutációiból állítottam elő a laboratóriumomban.
Egyszerű vírus, mint az influenza. Az embereknek megfájdul a
feje és belázasodnak tőle, de ennél komolyabb bajuk nem lesz.
A nefilimek számára azonban végzetes, és úgy tizedeli meg
őket, ahogy arra az Özönvíz óta nem volt példa. – Angéla
felemelte a fecskendőt, és látni engedte benne a zöld
folyadékot. Finoman megrázta, mint ahogy egy pohár bort
szokás. – Egyesek talán biológiai fegyvernek neveznék. De én
inkább úgy tekintek rá, mint eszközre, ami kiegyenlíti az
erőviszonyokat.
Kegyetlenség csillant a szemében, és Verlaine megértette,
hogy sikerült a maga javára fordítani a mérkőzést. Percival
Grigori ismét a markában volt.
Angela egy pillanatig habozott, majd kezében a fecskendővel
Percival felé indult. Verlaine-en hirtelen eluralkodott az érzés,
hogy nem lenne szabad itt lennie, nem lenne szabad látnia
Angela Valko utolsó találkozását az apjával. A film készítése
óta eltelt évtizedekben a vírus a nefilimek hatvan százalékát
megfertőzte, és gyilkos hatékonysággal irtotta a szárnyas
teremtményeket. A betegség olyan pusztító erejűnek
bizonyult, hogy a társaság sok tagja azzal viccelődött, az égből
küldték ezt a járványt, hogy segítse munkájukat.
Verlaine azonban tudta a borzalmas igazságot, amit Angéla
még nem: túl nagy árat kell majd fizetnie tettéért. Az angyal
elárulja titkait, de ennek következményei lesznek. Néhány
nappal az után, hogy ez a felvétel elkészült, Angéla Valko élete
véget ért.
 Harmadik kör
Torkosság
Angelopolis, Cseljabinszk, Oroszország

Dr. Merlin Godwin érzékelte Evangeline nehéz légzését,

szemhéja ideges rángását, és látta az arcára kiülő
kétségbeesést, amikor rövid pillanatokra visszanyerte az
eszméletét. Szegény pára úgy festett, mint egy napszítta
szitakötő. Amikor legutóbb látta, kislány volt. Emlékezett a
tekintetéből sugárzó, megalkuvást nem ismerő kíváncsiságra.
Huszonöt évig kutatott utána, mindvégig reménykedve, hogy
egyszer sikerül a keze közé kaparintania, pontosan úgy, ahogy
most.
– Tessék, igyál egy kis vizet – mondta, amikor Evangeline
ismét kinyitotta a szemét. Mosolyogva vizet öntött az ajkára,
és hagyta, hogy lecsorogjon az állán. A kábítószer hatásos
volt. Ha meglazítja a szíjakat, Evangeline– nek akkor sem lett
volna ereje felemelni a fejét.
– Emlékszel rám? – suttogta, ujjával megcirógatva a nő
karját. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy annak fogalma sincs,
kicsoda ő, kicsit hangosabban hozzátette: – Nagyon régen
történt, de biztosan emlékszel. Az édesanyáddal látogattatok
meg.
Angela Valko kérésére Godwin személyesen végezte a
vizsgálatokat, csak annyi kikötése volt, hogy olyankor
intézzék, amikor üres a laboratórium. Gyakran találkoztak
tehát kora reggel vagy késő este, amikor kollégáik már
elhagyták az épületet. Godwin megvizsgálta Evangeline-t,
megmérte a pulzusát, meghallgatta a légzését. A vérvételnél
Angéla magához szorította a kislány remegő testét, miközben
ő a vénájába szúrta a tűt. Akarata ellenére is meghatódott,
ahogy a flegmatikus Angela Valko, aki a legfeszültebb
helyzetekben is megőrizte hidegvérét, magához szorította a
reszkető Evangeline-t, miközben Godwin a fecskendő
tartályába szívta élénkpiros vérét. Az eljárás tudományos
alapossága láthatóan megnyugtatta Angélát, a lányát azonban
nem – ösztönös félelme Godwint nem is egy gyerekre, sokkal
inkább ketrecbe zárt vadállatra emlékeztette.
A vizsgálatok során Angela árgus szemekkel figyelt, és
Godwin nem tudta eldönteni, vajon a szorongás vagy a
kíváncsiság az erősebb benne, mintha titokban reménykedne,
hogy valami szokatlant találnak a lánya vérében.De a
laboreredmények semmilyen rendellenességet nem mutattak.
Godwin ennek ellenére minden vizsgálatról megőrzött egy
mintát, gondosan felcímkézte a fiolákat, és elzárta őket az
orvosi táskájába.
– Anyád maga ragaszkodott a vizsgálatokhoz – folytatta
Godwin, miközben ujjával felitatott egy csepp vizet
Evangeline álláról. – Bár logikusnak tűnt, hogy aggódik az
egészséged miatt, nehezen értettem meg, mi vitte rá, hogy
ilyen fájdalmas vizsgálatoknak vesse alá a saját gyerekét.
Kivéve persze akkor, ha ő maga sem volt teljesen emberi lény.
Evangeline beszélni próbált. Elkábították, alig forgott a
nyelve, a szemével sem tudott fókuszálni, Godwin mégis
megértette erőtlen suttogását:
– De anyám ember volt.
– Nos, igen, nefilim vonások később is kifejlődhetnek az
emberben, mint a rákos sejtek – felelte Godwin, és orvosi
műszerekkel teli asztalához sétált. Különböző élességű szikék
hevertek egymás mellett sorban őrá várakozva. Kiválasztotta
az egyiket – nem a legélesebbet, de nem is a legtompábbat –,
és visszatért Evangeline-hez. – Te és édesanyád embernek
látszottatok, de az angyali jellegzetességek mégis, hogy is
mondjam, kinyílhattak bennetek, mint valami kártékony,
fekete virág. Senki sem tudja biztosan, mi váltja ki, és
meglehetősen ritka, hogy embernek született teremtmények
átalakuljanak, de történt már ilyen a múltban is.
– És ha mégis bekövetkezett az átváltozás? – kérdezte
Evangeline.
– Bárcsak jelen lehettem volna, amikor megtörtént – mondta
Godwin vágyakozva, és ujjai között a szikét forgatta. Egykor ő
volt Angela legígéretesebb tanítványa, évek óta az első, aki
saját laboratóriumot kapott, és az egyetlen, akit Angéla a
bizalmába fogadott. Csak a férfi becsvágyát mérte fel rosszul,
vagy nem akarta látni. – Sajnálatos módon mindkettőtök
maradéktalanul emberi lénynek tűnt. Példának okáért a véred
vörös volt, és köldökkel születtél. Deha átváltozol, vagy az
átváltozás jeleit mutatod, és az angelologusok erre rájönnek,
akkor veled is a szokásos módon jártak volna el.
– Hogyan?
– Vizsgálatoknak vetettek volna alá.
– Úgy érti, megöltek volna?
– Nem ismerted elég jól az anyádat – mondta Godwin
könnyedén. – Mindenekelőtt tudós volt. Bármelyik
teremtmény tüzetes vizsgálatához boldogan hozzájárult
volna. Megengedte, hogy megvizsgáljanak téged. Sőt, ő maga
ragaszkodott hozzá. Merem állítani, hogy ennél nagyobb
áldozatot is hajlandó lett volna meghozni.
– És ha kiderült volna, hogy közéjük tartozom? – kérdezte
Evangeline. – Engem is feláldozott volna?
Godwinnak az ajkába kellett harapnia, hogy elrejtse
mosolyát és a szike hideg pengéjére tudjon koncentrálni.
 – Nem sokat számít, hogy ő mit akart volna. Ha bármi jele
van a genetikai hasonlóságnak a nefilimekkel, és a társaság
tudomást szerez róla, azonnal elválasztottak volna tőle.
Evangeline a hevedereknek feszült.
– Anyám biztosan ellenszegült volna.
– Akkoriban senki sem tudta, hogy az apja egy Grigori.
Származása mind előtte, mind a többi angelologus előtt rejtve
volt. Nagyanyád, Gabriella pontosan tudta, ha kiderülne, hogy
Angela angyal, az mindkettőjüket tönkretenné. A fenyegetést
nem ő maga jelentette, hanem az, amivé válhat. Vagy még
inkább a benne rejlő genetikai potenciál. – Godwin Evangeline
szemébe nézett. – Az, amit létrehozhat a testében.
– Vagyis az igazi fenyegetés én voltam.
Nem mondhatnám, hogy e pillanatban különösebb
fenyegetést jelentesz, Evangeline – felelte Godwin, és a nő
nyakához szorította a szikét.
A penge felhasította a fehér bőrt. Kék vér buggyant,
lecsorgott, és apró tócsába gyűlt a nyak alatti gödröcskében.
Godwin felemelt egy üvegfiolát az asztalról, a fény felé
tartotta, és diadalmas érzés járta át.

Ermitázs-híd, Téli-csatorna, Szentpétervár

Verlaine fejében összevissza kavarogtak a gondolatok,

miközben Vera és Bruno oldalán lépkedett a palota mellett a
rakparton. A csatorna sötét vize olajosan csillogott alattuk.
Két impozáns, olasz stílusú épület magasodott a járda két
oldalán, és Verlaine reneszánsz film hősének érezte magát,
ahol bármelyik pillanatban bársonyköpönyeges nemesek
léphetnének elő az árnyékból. Környezete és a fejében
keringő képek – Angéla, Percival és a vírussal töltött
fecskendő – kontrasztja összezavarta.
A szeme sarkából látta, hogy Vera előbb az egyik, majd a
másik épületre mutat.
– A Régi Ermitázs és az Ermitázs-Színház.
Verlaine meggyorsította lépteit. Lelki szemei előtt újra meg
újra lepergett az alagsorban látott film. Mind közül a
legjobban Percival Grigori képe zaklatta fel. Aranyszínű
szárnya, borostyánszínű váladéktól csillogó teste, a
csuklójába és bokájába vágó kötelek – fenséges teremtmény
volt, akitől Verlaine nem félt, inkább csodálta. Természetesen
nem ő volt az első angyal, akivel találkozott. Sokukat hallgatta
már ki hasonló stílusban, mint azt Angéla tette. De most
valami mégis megváltozott benne. Mióta közvetlen közelről
látta Evangeline-t, mióta megérintette a szárnyát és érezte
hideg testét, már nem tudott ellenségként gondolni a
nefilimekre, akik borzalmas parazitaként szívják az
emberiség vérét, és az egyetlen megoldás az, ha örökre
kiirtják ezeket az ördögi teremtményeket. Verlaine-t hirtelen
taszítani kezdték az angelologiai társaság céljai és módszerei,
miközben szüksége volt a segítségükre, hogy megtalálja
Evangeline-t.
Vera felé fordult. A nő utolérte, és most kabátja zsebébe
süllyesztett kézzel sétált mellette.
– Semmi nyoma nincs annak, hogy ez az Angelopolis nevű
város létezne – mondta Vera, mintha egész idő alatt erről
beszélgettek volna. – Egyetlen angelologus sem látott még
ilyen helyet, és expedíció sem indult a felkutatására.
– Talán mert épelméjű ember nem feltételezné, hogy a
nefilimek képesek annyira előre gondolkodni, amennyire egy
ilyen város létrehozásához szükséges – szólalt meg a
mögöttük baktató Bruno.
Verlaine hátrafordult. Bosszantotta Bruno lekezelő stílusa.
– Percival Grigori mégis úgy beszélt róla, mintha már
elkezdték volna építeni – mondta. Uralkodnia kellett magán,
hogy ne vonja le a kézenfekvő következtetést: ha Angelopolis
létezik, és a Grigori család tagjai állnak mögötte, akkor
egészen biztos, hogy Evange-line ott van.
– Az a videó majdnem három évtizeddel ezelőtt készült –
felelte Bruno. – Ha építettek volna valami effélét, arról
tudnánk.
– Az is lehet, hogy Grigori hazudott – vetette fel Vera. –
Angelopolis talán csak utópia az angyaloknak; mindenki
hallott róla az iskolában, de senki nem hisz a létezésében. A
nefilimek feltehetően meg akarják építeni, de ez nem jelenti
azt, hogy tényleg hozzá is fogtak a megvalósításhoz. Ez csak
koncepció, egy ötlet, ami egyidős az Özönvíz okozta nagy
mészárlással az angyalok körében.
– Ez sokkal valószínűbb magyarázatnak tűnik – mondta
Bruno. -Egy Angelopolis nevű mitikus édenkert angyalok
számára nagyjából annyira valószerű, mint Pán Péter
Sohaországa.
– De a film, vagy legalábbis Percival Grigori, határozottan azt
állította, hogy már dolgoznak rajta – érvelt Verlaine. –
Említette a valkint. Mintát vettek Evangeline véréből.
Egyértelműnek tűnik, hogy Evangeline-től 1984-ben ugyanazt
akarták, amit most.
Vera hirtelen megtorpant, és Verlaine felé fordult.
– Evangeline Cacciatorénak 1999-ben nyoma veszett.
 Verlaine tekintete a Téli-csatorna vizére siklott, majd
megállapodott a hosszan elnyúló rakparton. Bruno válaszolt
helyette.
– Evangeline-t tegnap éjjel Párizsban elrabolta egy emita
angyal. Verlaine-nek előtte volt szerencséje néhány szót
váltani vele. A Hintó és kerub tojás a birtokában volt, így
került hozzánk.
– És ezért jöttetek hozzám – fejezte be Vera.
– Te voltál a legjobb tippünk megérteni ezt az egészet –
mondta Verlaine, igyekezve uralkodni türelmetlenségén. –
Nem lehet véletlen egybeesés. A nefilimek tudatosan
vadásztak Evangeline-re. Angela, a tojás, a film, ez a
tündérmese Angelopolisról – ez több egyszerű
ábrándozásnál.
– Persze – felelte Bruno. – De Angelopolis rendeltetését, a
konkrét célját és a pontos helyét Percival Grigori nem árulta
el.
– Igaz – ismerte el Vera. – Ki kell derítenünk, mi hangzott el,
miután a felvétel véget ért.
– Mindnyájan halottak – motyogta Verlaine. – Vlagyimir,
Angéla, Luca, még Percival Grigori is.
– Nem; nem halt meg mindenki, aki a felvételen szerepel -
mondta Bruno, taxi után fürkészve az utcát. Jeges szél fújt a
csatorna felől, és Verlaine összehúzta magán a zakót. Mara
angyalok ácsorogtak a kőboltív alatt, a gránit homlokzat
visszatükrözte sárgás bőrük kisugárzását. Ritkán
merészkedtek ki a levegőre. Beesett szemük arról árulkodott,
hogy évszázadok óta az árnyékban élnek. Sárgászöld
tollazatúkba kék csíkok vegyültek, és úgy irizáltak a hajnali
fényben, mint a pávatollak. Volt valami zavarba ejtő abban,
ahogy a híd finom íve alatt álltak;nem illettek a képbe, és
kellett néhány pillanat, hogy Verlaine szeme megszokja a
látványt. Egy átlagos reggelen Párizsban Bruno ragaszkodott
volna hozzá, hogy fogják el az egész bandát.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után lerobbant kombi
fékezett mellettük. Bruno megadta a címet a sofőrnek, és
beszálltak a kocsiba. Miután elindultak, Verlaine elegáns,
fekete autót vett észre a hátuk mögött. Feltűnés nélkül
követte őket, állandó távolságot tartva a taxitól.
– Látjátok? – kérdezte Vera.
– Rajta tartom a szemem – bólintott Bruno.
Verlaine az ajtónak dőlve figyelte a kocsit, talán valami jelre
várt, ami egyértelműen elárulja, hogy követik őket. Vera
elkapta a tekintetét, halványan elmosolyodott, és
megérintette a férfi kezét. Félreérthető mozdulat volt, de
Verlaine biztosra vette, hogy a nő pontosan így akarta.
A taxi elszáguldott a Mokovaja utcán álló Színházművészeti
Intézet előtt, majd miután átvágott a Pesztelen, lekanyarodott
balra egy fákkal szegélyezett keskeny sugárútra. A kocsmák
és kávéházak kirakatai mögött égtek a lámpák, de az üzletek
ajtaja zárva volt, az ablakokat pedig fémrács védte.
– Itt tegyen ki bennünket – mondta Bruno egy kocsma felé
irányítva a sofőrt. Kiszálltak, és gyalogoltak néhány
háztömböt. Bruno figyelte, nem követik-e őket, majd megállt
egy bolt előtt. A ház homlokzatáról lepattogzott a stukkó. Az
üzlet ajtaja fölött tábla: LA VIEILLE RUSSIE.
Bruno felemelte a vas kopogtatót, és az ajtóra szerelt
fémkorongra ejtette. Verlaine léptek hangját hallotta a házból.
Hirtelen kukucskáló lyuk nyílt az ajtó közepén, és egy nagy
szem lesett ki rajta. Feltárult az ajtó, és a felvételen látott
asszony, Vlagyimir felesége, Angéla Valko asszisztense jelent
meg előttük. Nadia alacsonyabbnak tűnt, mint az 1984-es
filmen, a haja megőszült, a háta pedig enyhén hajlott volt.
Fekete bársonyruhájának kivágásába rubin brosst tűzött.
Verlaine az órájára pillantott – hajnali hét volt.
– Nem túl korai még az operába indulni? – kérdezte Bruno
udvariasan meghajolva.
– Bruno – üdvözölte az asszony kifésülve az arcából egy ősz
tincset.
Bruno lehajolt, hogy megpuszilja, és ajkával a nő mindkét
orcáját megérintette.
– Te vártál minket.
– A párizsi angelologusok már nem olyan feltűnőek, mint
egykor – felelte Nadia, és betessékelte őket egy sötét
folyosóra. – De vannak még barátaim az orosz kollégák
között, akik felismertek benneteket a kutatóközpontban, és
felhívtak. Gyertek, kerüljetek beljebb! Legyetek óvatosak,
valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki tudomást
szerzett az érkezésetekről.
A ház belseje jellegzetesen francia volt. A folyosóról sötét
lambériával és vörös bársonnyal díszített szalonba léptek. A
tapéta a tizenkilencedik század közepét idézte, virágmintái
felfelé kapaszkodtak a falon. A mennyezetről jókora csillár
lógott, a kristályok csöndben hallgattak a félhomályban.
Nadia egy kisebb szobába vezette őket, amelynek falát orosz
ortodox ikonok borították. A különböző méretű és alakú
festmények olyan közel helyezkedtek el egymáshoz – egyik
széle a másikba lógott –, hogy úgy tűnt, a falakat ragyogó,
aranyszínű páncél borítja.
Nadia látta, hogy Verlaine a képeket tanulmányozza, és így
szólt:
– Apám rajongott az ortodox ikonokért, ezért párizsi
régiségkereskedésének ajtaja mindig nyitva állt az orosz
festők előtt, ha segítségre volt szükségük. A festékért és az
ecsetekért cserébe elfogadta a műveiket. Akkoriban ez
nagyjából korrekt üzletnek számított. Mostanra a festmények
már hordoznak egyfajta történelmi és érzelmi értéket is. Egy
letűnt korszak emlékei. Ha rájuk nézek, eszembe jut, milyen
száműzetésben élni, a hosszú ebédek a kertben, ahol a
szüleim oroszul beszélgetnek a barátaikkal, az a halk, elegáns,
mégis kemény és sziszegő nyelv a fülemben. Ezek az ikonok a
fiatalságom múzeuma.
Egyszerre mintha eszébe jutott volna, hogy nincs egyedül,
Nadia megfordult, és tovább terelte őket a szűk,
madárkalitkákkal és márvány mellszobrokkal zsúfolt
szobákon keresztül. Az egyik falnál egy több száz, falemezre
tűzött, színes pillangót tartalmazó üvegtárló állt, rajta
réztábla hirdette, hogy a gyűjtemény Dmitrij Romanov
nagyherceg tulajdona. Verlaine közelebb lépett, hogy
alaposabban megnézhesse őket, és a porhanyós szárnyak
furcsa, baljós érzést keltettek benne, mintha érzékcsalódás
áldozata lenne. Hirtelen rádöbbent, hogy amit pillangóknak
hitt, valójában angyalok szárnyából származó tollak.
Felismerte az avesztán angyalok élénksárga szárnyát,
ezeknek a gyönyörű, de halálos teremtményeknek méreg
csöpög a tollaiból; a pharzupok színjátszó zöld szárnyát, ők az
angyali világ piperkőcei, bizonyos megvilágításban a
szárnyuk kék és lila színben pompázott, mint hal pikkelyei az
akváriumban; a dögevő andrasok levendula és narancsszínű
tollait; a phaskein boszorkány angyalok gyöngyházszerű
fehér szárnyát, akiknek hangja elvarázsolja az embert; a mapa
parazitaangyalok egyszínű zöldjét, akik az emberi lélekre
telepszenek, és az élők melegségével táplálkoznak. Verlaine
fejében is létezett katalógus a rengetegféle angyalszárnyról,
amit életében látott, de sosem volt bátorsága albumba zárni
őket. Az ötletet, hogy megölje és katalogizálja ezeket a
teremtményeket, egyszerre tartotta lenyűgözőnek és
betegesnek.
– Dmitrij Romanov nagyherceg nagyon különleges ember
volt -mondta Nadia, érzékelve Verlaine érdeklődését. – Egy
orosz kémikus segítségével készítette a tartósítószert, amely
képes tökéletesen megőrizni az angyaltollakat; fantasztikus
találmány, szinte az illatukat is tartósítani lehet vele. A
tollmintákat Dmitrij ajándékozta a szüleimnek, a
száműzetésben ismerkedtek meg. Ugyanakkoriban, amikor
Dmitrij Coco Chanelnek segített megalkotnia híres parfümjeit.
Nem véletlen, hogy Chanellel kapcsolatban annyi pletyka
keringett a náci megszállás alatt. Nefilim kapcsolatai egészen
az orosz forradalomig nyúltak vissza.
Verlaine nehezen tudta értelmezni a hallottakat. Az uralkodó
család nefilim származása közismert volt – bukásukat az
angelologusok nagy győzelemként ünnepelték –,
leszármazottaik sorsán azonban sosem tűnődött. Ha Dmitrij
Romanov nefilim volt, ugyan mi a pokol késztette arra, hogy
angyaltársai tollmintáit gyűjtse? Miféle emberek voltak Nadia
szülei, hogy ilyen közeli kapcsolatba kerültek vele? Mi köze
ennek Coco Chanelhez és a nácikhoz? Nyitotta a száját, hogy
tovább faggassa Nadiát, de Bruno tekintete belefojtotta a szót,
ezért inkább csöndben követte az asszonyt a szoba túlsó
végébe.
Nehéz faajtón keresztül egy nagyobb helyiségbe jutottak.
Verlaine-nek kellett néhány másodperc, hogy rájöjjön, éppen
most sétált be egy régiségbolt hátsó bejáratán. Fényesre
csiszolt tölgyfa asztalon hatalmas sárgaréz pénztárgép
trónolt, csillogó billentyűi az utcára néző kirakat üvegében
tükröződtek. Dohányszag remegett a levegőben, mintha több
évtizednyi cigarettafüst ivódott volna a falakba. Verlaine
keresztülmanőverezett az érdekességekkel zsúfolt szobán;
látott barométert; próbababát muszka fejdísszel;
selyemhuzatú barokk székeket. Az egyik falon tükrök lógtak
aranyozott keretben, de akadtak porcelánfigurák, orosz
katonákat ábrázoló olajfestmények, metszet Nagy Péterről,
egy pár arany vállbojt. Verlaine figyelmét nem kerülte el a
helyzet iróniája: egy Franciaországban született orosz nő
forradalom előtti orosz régiségeket árul posztszovjet
oroszoknak a huszonegyedik századi Szentpéterváron.
A kirakatüvegen fordított betűkkel ez a felirat virított: LA
VIEHLE RUSSIE, ANTIQUARE.
– Elnézést a felfordulásért – szabadkozott Nadia. – Miután a
szüleim meghaltak, én vettem át a La Vieille Russie-t. Most az
egész raktárkészlet itt van.
Egy másik nő lépett az üzletbe, megpiszkálta a kandalló
parazsát, és fadarabokat rakott a tűzre, ami hamarosan új
erőre kapott, és meleg fénnyel töltötte meg a helyiséget.
Verlaine észrevette, hogy a régiségbolt egyben vendégszoba
is: összecsukható ágy hevert a sarokban, egy szekrényben
pedig teásdobozok és mézescsuprok sorakoztak. Székek,
zongoraszékek, sámlik és utazóládák álltak elszórva az
üzletben. Nadia intett, hogy foglaljanak helyet.
Vera megbökte Verlaine karját, az egyik fal felé biccentett a
fejével, és azt suttogta:
– Egy másik elveszett tojás.
A férfi a Nadia mögött lógó olajfestményre pillantott. Egy
kislány portréja volt, krémszínű, barna és arany
árnyalatokkal festve. A vastag festékréteg azt a hatást
keltette, mintha csillogna a gyermek bőre. A kislány öt-hat
éves lehetett, fehér, csipkés szegélyű köpenyt viselt. Verlaine
tekintete elidőzött a lány kék szemén, dús, göndör haján és
rózsaszín kezecskéjén, amelyben – őszinte megdöbbenésére –
egy világos Fabergé tojást tartott.
– Én vagyok – mondta Nadia. – Párizsban festette apám
egyik barátja. A tojás Alekszandra imádott Mályvatojása volt,
amit 1897-ben kapott, házassága legboldogabb időszakában.
Verlaine az idős asszonyról a festményre nézett. A szeme
valóban őt idézte, de ezen kívül nem sok hasonlóságot
lehetett felfedezni köztük. A festett Nadia gyermeki
ártatlansággal fogta az értékes csecsebecsét. A gyors,
impresszionista ecsetvonásoknak köszönhetően a tojás
részleteit nem lehetett pontosan kivenni. Verlaine nem
számított rá, hogy egy elmosódott portrén találkozik a
felbecsülhetetlen értékű Mályvatojással. A képről ismét
Nadiára pillantott, és próbálta felbecsülni annak jelentőségét,
hogy rövid időn belül a harmadik műkinccsel találkozik abból
a nyolcból, amelyeknek majdnem egy évszázada nyoma
veszett. Újra gyereknek érezte magát, vagy még inkább
mesefigurának, aki kétségbeesetten és reménykedve követi
az ösvényen elhullajtott csillogó kavicsokat.
– Egyetek valamit – szólalt meg Nadia, barátságosan
letegezve Verlaine-t és Verát. – Majd utána beszélünk.
– Nem hiszem, hogy erre van most időnk – ellenkezett
Verlaine.
– Emlékszem, Vlagyimir milyen keményen dolgozott –
válaszolta az asszony. – Napokra eltűnt egy-egy akció miatt,
és olyankor sosem evett rendesen. Mindig halálosan
kimerülve tért vissza hozzám. Előbb egyetek, azután
elmondhatjátok, miért jöttetek.
 Ezek a szavak kellettek, hogy Verlaine visszatérjen a testébe:
hirtelen kínzó éhséget érzett, és rádöbbent, hogy az
Evangeline-nel történt találkozása óta még csak meg sem
fordult a fejében az evés. Milyen különös érzés lehet
Evangeline-nek, hogy fölötte áll az emberi lények fizikai
szükségleteinek, futott át az agyán. Hosszú órák teltek el
azóta, hogy látta, és kínzó vágyat érzett, hogy maga mellett
tudja. Meg kell találnia, és ha sikerül, meg kell értenie. Hol
lehet most? Hová vihette Eno? Lelki szemei előtt felidézte
Evangeline-t, fehér bőrét, sötét haját, harcias testtartását azon
a párizsi háztetőn. Munkája során kialakított rideg páncélján
újabb és újabb hajszálrepedések futottak végig, ahogy a nőre
gondolt. Tudta, hogy nem szabad elgyengülnie, ha meg akarja
találni.
Nadia elpakolt néhány enciklopédiát egy asztalról, kinyitott
egy ládát, porcelántányérokat és ezüstkanalakat vett elő,
letörölgette őket, és megterítette az asztalt. Az asszony, aki
meggyújtotta a tüzet, néhány perc múlva egy tál kásával és
egy tányér füstölt lazaccal tért vissza. Vizet töltött a teás
szekrény mellett álló szamovárba, bekapcsolta, azután
magukra hagyta őket.
Verlaine az étel puszta illatától farkaséhes lett. Addig
szedték tele újra meg újra a tányérjukat, míg a tál kiürült, és
Verlaine érezte, hogy visszatér belé az erő. Nadia porlepte
palackot vett elő az egyik szekrényből, kinyitotta, és
szederszínű bordeaux-ival töltötte meg a poharakat. Verlaine
belekortyolt, és hosszasan ízlelgette a gyümölcs és a tannin
fenséges ötvözetét.
Érezte, hogy Nadia figyeli őket, tanulmányozza a
gesztusaikat, értelmezi a testbeszédüket. Az asszony
pontosan tudta, miről szól az angelologusok munkája, akció
közben látta a szakma legjobbjait. Azt próbálta eldönteni,
megbízhat-e bennük. Végül így szólt:
– Úgy tudom, ti is ott voltatok Vlagyimir utolsó bevetésén.
– Bruno és én együtt voltunk vele New Yorkban – felelte
Verlaine – Megmondanátok, hogyan temették el? -Halk volt a
hangja, Verlaine alig hallotta. – Évek óta próbálom megtudni
az akadémiától, de nem mondanak semmit.
– Elhamvasztották – mondta Bruno. – A hamvai New
Yorkban vannak.
Nadia az ajkába harapott, kicsit elgondolkodott, majd így
folytatta:
– Szeretnék szívességet kérni tőled. Segítenél Oroszországba
hozni? Szeretném, ha itt lennének velem a hamvai.
Bruno bólintott, és a kurta mozdulatban Verlaine szinte
érezte a Nadia férjével történtek feletti sajnálkozását.
Az asszony felállt, kiment a szobából, majd egy
körtelepénnyel tért vissza, amit felszeletelt, és aranyozott
szegélyű desszertes tányérokon kínált. Verlaine orrát
megcsapta a karamellizált cukor és a szegfűszeg illata. Nadia a
szamovárhoz lépett, és teát készített a tulipánformájú
csészékbe.
– Nadia, nyomós okunk van arra, hogy eljöttünk hozzád –
szólalt meg Bruno.
– Sejtettem, hogy nem véletlenül ugrottatok be. –
Önkéntelenül kihúzta magát a székben, amikor Bruno átadta
neki a bebugyolált Hintó és kerub tojást.
Nadia feltette az olvasószemüvegét, kibontotta a csomagot,
és remegő kézzel tanulmányozta. Arca kipirult, szeme
csillogott. Verlaine látta, hogy nehezen uralkodik az
érzelmein.
 – Hol szereztétek? – kérdezte végül izgatottságtól elfúló
hangon.
– Vlagyimir holmija között találta meg a lányotok, és aztán
kalandos úton jutott a birtokunkba tegnap – magyarázta
Verlaine, de közben Brúnóra pillantott, hogy megtudakolja,
mennyit árulhat el.
– Azt gondoljuk, hogy Vlagyimir Angéla Valkotól kapta –
mondta Bruno.
– Talán azzal a szándékkal, hogy őrizze meg Evangeline-nek
-tette hozzá Verlaine.
– Elhozták hozzám az Ermitázsba, én pedig segítettem
azonosítani, mint a hiányzó Fabergé tojások egyikét – fejezte
be Vera.
– Most már értem, miért vagytok itt – bólintott Nadia. Egyik
tenyerén tartva a tojást, a súlyát latolgatta.
– Felismered? – nézett rá Bruno.
– Természetesen. Évekig a szüleim birtokában volt. A
festményen látható tojás társa.
– Akkor a jelentőségével is tisztában van? – kérdezte
Verlaine. Kinőtt már abból az életkorból, amikor még
csodákban reménykedik az ember, most mégis azt kívánta,
bárcsak Nadia egyenesen Evangeline-hez vezethetné őket.
– Talán – felelte Nadia halkan. Felállt, egy poros könyvekkel
teli polchoz sétált, és levett egy bőrkötéses albumot. – De a
tojás önmagában semmilyen jelentőséggel nem bír. Csak egy
edény, egyfajta időkapszula, a lényeg a belsejében van, amit
megőriz a jövő számára.
Kinyitotta az albumot, és a lapokat az asztalhoz szorította,
hogy tisztán látni lehessen. Az oldalakon szárított virágok
voltak, mindegyiket zsírpapír rögzítette. Némelyik oldalon
három-négy példány is akadt ugyanabból a virágból, míg
másokon csak egyetlen szirom árválkodott. Nadia egy lámpa
alá csúsztatta az albumot, a színek pedig élesebbé váltak. A
virágok példás rendben sorakoztak egymás alatt, mintha
minden példány helyét hosszas megfontolás után választották
volna ki. Volt köztük írisz, liliom, ökölként összezárult
rózsabimbó és nyelvként görbülő pettyes orchideaszirom is.
Akadtak olyanok is, amelyeket Verlaine annak ellenére sem
ismert fel, hogy mindegyik alatt szerepelt a latin neve.
Némelyik szirom finom és átlátszó volt, mint a molylepkék
szárnya, és vékony porréteg borította. Verlaine kísértést
érzett, hogy megérintse őket, de olyan csodás és mulandó volt
a gyűjtemény, hogy félt, a puszta érintésétől elporladnának.
A virágok jelentették az album eredeti tartalmát. De
hamarosan egy második réteg is feltárult: modernebb,
kevésbé festői és sokkal rendszertelenebb, mint az első. A
lepréselt virágok közé jegyzeteket írt valaki, furcsa szögben
dőlő macskakaparás töltötte ki az üres helyeket. Matematikai
egyenletek díszelegtek a margókon; kémiai jelek és képletek,
mint a laboratóriumi kísérlet során használt noteszokban.
Nem sok rendszer volt a bejegyzésekben, vagy ha volt, azt
Verlaine nem ismerte fel. A hosszú számsorok néha átbuktak
a következő oldalra, fittyet hányva a lapszélekre.
Nadia addig lapozgatta a könyvet, míg ráakadt egy kilazult,
megsárgult lapra, amelyen francia mondatok sorakoztak.
– Olvasd fel – fordította Verlaine felé az albumot.
Továbbá elmagyaráztuk betegségeiknek és csábításaiknak
valamennyi gyógyszerét Noénak, hogy hogyan tudja azokat
meggyógyítani a föld növényeivel. És Noé mindent leírt egy
könyvbe az orvosságokkal kapcsolatban, ahogy utasítottuk.
így a gonosz szellemek meg lettek gátolva Noé fiainak
bántalmazásában.
 Csönd telepedett rájuk, szótlanul emésztgették a rejtélyes
szavakat. Verlaine tudta, mindhármuk gondolatai új irányba
fordultak: az album tisztás egy tüskebokrokkal teli erdőben,
és most hirtelen nekiindulhatnak.
Nadia hirtelen összecsukta a könyvet. Porfelhő lövellt a
levegőbe.
– Hétköznapi emberek gyermeke vagyok. – Kihívóan
összehúzta a szemét, kíváncsian, akad-e, aki ellent mer
mondani neki. -Olyan embereké, akik rendkívüli események
közepébe csöppentek. Az életem nagyobb erők eszközévé
vált. Vlagyimir ezt a történelem erejének nevezte, én szimplán
emberi butaságnak. Kis szerepet osztottak rám, és
veszteségeim elenyészőek a nagy egészhez képest. Mégis
mélységesen átérzem őket. Mindenemet elveszítettem a
nefilimekkel folytatott harcban. Annak az asszonynak a
színtiszta, engesztelhetetlen gyűlöletével gyűlölöm őket, aki
mindent elveszített, amit szeretett.
Megitta a teáját, és az asztalra csúsztatta a csészét.
– Folytasd – kérte Bruno halkan, és megfogta Nadia kezét.
Gyengédség és türelem sugárzott a mozdulatból.
– Talán az egész életem másképpen alakul, ha nincs Angela,
és nem tesz az asszisztensévé. Angela Valkonélkül sosem
találkoztam volna Vlagyimirral, akinek a szerelme
megváltoztatta az életemet;és sosem szereztem volna
tudomást arról, hogy a szüleim milyen jelentős mértékben
járultak hozzá azangelologia ügyéhez.
Verlaine-nek eszébe jutott Dmitrij Romanov
tollgyűjteménye.
– Kapcsolatban álltak a Romanov családdal? – kérdezte.
– Aforradalom előtt apám és anyám az utolsó orosz cár, II.
Miklós és felesége, Alekszandra cárné udvartartásában
dolgoztak. Anyám volt az egyik nevelőnője a cár négy
lányának, Olgának, Tatyjanának, Marijának és Anasztáziának.
Tizennyolc évesen került Oroszországba, ott ismerkedett meg
apámmal, aki lovász volt, és a cári ezred lovait gondozta.
Egymásba szerettek és összeházasodtak. Carszkoje Szelóban
éltek és dolgoztak, ahová Miklós és Alekszandra akkor
vonultak vissza, ha megelégelték a szentpétervári udvar
nyüzsgését. Az uralkodó család inkább a csendes, nyugodt
életet szerette, bár olyan fényűző részletekkel tarkítva, amit
az átlagemberek elképzelni sem tudtak. Anyám – aki
Párizsban született és nevelkedett – tanította franciául a
nagyhercegnőket. Mesélte egyszer, hogy részt vett az
eseményen, amikor a lányokat bemutatták egy magas rangú
francia diplomata gyermekeinek. Szokatlan találkozó volt ez –
cárok gyermekei ritkán találkoztak diplomaták gyermekeivel
–, de bármi volt is a valódi oka, anyámat is az étkezőbe
rendelték, és megkérték, hogymaradjon a nagyhercegnők
közelében, értékelje nyelvi készségeiket és figyeljen a
modorukra. Anyám végig a hercegnők mellett ült, és hallgatta,
ahogy beszélnek. Lenyűgözte az a kecsesség és báj, ahogyan a
lányok viselkedtek, de még nagyobb hatást tettek rá a
közszemlére állított műalkotások. Különösen a drágakövekkel
kirakott húsvéti tojások, amelyeket a cárné kapott minden
évben a férjétől. Kitüntetett helyet foglaltak el az étkezőben,
sziporkáztak a napfényben. Mindegyik egyedi volt, mégis volt
valami közös fényűző megjelenésükben. Akkor még nem
sejthette, hogy pár év múlva II. Miklós lemond a trónról, és
életük Carszkoje Szelóban véget ér. A legvadabb álmaiban
sem gondolta volna, hogy azok közül a tojások közül néhányat
majd az ő gondjaira bíznak.
 Verlaine lopva Verára pillantott, kíváncsi volt, milyen
hatással vannak rá Nadia szavai. Úgy tűnt, hogy nehezen
hihető elméletét a húsvéti tojások és az uralkodó családok
tojásból kikelő utódainak kapcsolatáról alátámasztja a cárné
gyűjteménye. Vera arca azonban ugyanolyan szenvtelen volt,
mint amikor kora hajnalban az Ermitázsban fogadta őket.
Érzelmeit a tudós álarca mögé rejtette.
Nadia nem adta jelét, hogy észrevette volna reakciójukat.
Tekintetét egy távoli pontra szegezve folytatta a történetet.
– Az 1917-es forradalom, majd a cári család meggyilkolása
1918. július 17-én Jekatyerinburgban fenekestül felforgatta a
szüleim életét. A cár 1917. márciusi lemondása és az októberi
forradalom között eltelt rövid időszakban a cárné, tudván,
hogy veszélyben vannak, igyekezett elrejteni legbecsesebb
értékeit. Az ékszerek végig a családnál maradtak – olyannyira,
hogy amikor agyonlőtték őket, több golyó is megakadt a
gyémántokban, illetve a gyöngyökben –, de a nagyobb
kincseket hátrahagyták. A szüleim egyszerű emberek voltak,
szorgalmasak és a végsőkig lojálisak a Romanovokhoz, és
ezeket a tulajdonságaikat Alekszandra nagyra becsülte. A
cárné rájuk bízta a kincsek rejtekhelyének titkát.
– De a palotát Carszkoje Szelóban kifosztották – szólt közbe
Vera. – A műkincseket lefoglalták a forradalmárok, és
raktárakba szállították, ahol lefényképezték, katalogizálták és
sok esetben feldarabolták őket, mielőtt eladták volna
Oroszországon kívül, hogy pénzhez jussanak.
– Sajnos valóban így történt – bólintott Nadia. – A szüleim
tehetetlenek voltak, nem tudták megóvni a cár értéktárgyait,
ezért amit tudtak, magukkal vittek, és elmenekültek az
országból. Finnországban kötöttek ki, ahol az első
világháború végéig egy számkivetett orosz nemes
szolgálatában álltak. Nem sokkal ezután Párizsban telepedtek
le, néhány évvel később pedig megnyitották a Régi
Oroszország nevű régiségkereskedésüket.
– Ezt mind magukkal vitték? – kérdezte Verlaine
körbemutatva a boltban.
– Természetesen nem – felelte Nadia. – Ez a rengeteg tárgy
egy élet gyűjteménye. De azért kicsempésztek jó néhány
műkincset. Nem kevés kockázatot vállaltak.
Verlaine felemelte a drágakövekkel díszített tojást, mely
Nadiához vezette őket. Azon kapta magát, hogy alkudozik a
sorssal: a tojás új életet jelentett Nadia szüleinek, muszáj
megmentenie Evangeline-t is.
– A szülei ebből finanszírozták az életüket Franciaországban.
– Igen – mondta Nadia. – A tojás, amit a kezedben tartasz, és
a másik, a Mályvaszínű, ami a festményen van. Kettő abból a
nyolcból, amit magukkal hoztak 1917-ben Oroszországból. A
másik tárgy kevésbé cifra, de ugyanolyan értékes. – Nadia az
album felé intett a fejével, és bütykös ujjai közé fogta. – A
szüleim eredetileg azt hitték, hogy emlékkönyv. A
tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején
viszonylag elterjedtek voltak az efféle albumok. A fiatal nők
lepréselték a különleges alkalmakra kapott virágokat,
különösen a kérőiktől kapott mellcsokrokat vagy rózsákat, és
eltették szuvenírként. A felsőbb osztályokba tartozó lányok
körében divat volt az ilyen emlékkönyv. Akár a négy
nagyhercegnő is gyűjthette volna ezeket a növényeket.
Különös könyv ez, a szüleim sosem értették maradéktalanul,
mire való. Csak azt tudták, hogy a cárné számára rendkívül
értékes, ezért ragaszkodtak hozzá, sosem váltak meg tőle. Az
évek során számtalan cári kincsre tettek szert és adták el
őket. így indult be a vállalkozásuk, ez teremtette meg a
hírnevüket. De anyám a tojásokat és az albumot sosem adta
el. Halála előtt az albumot nekem ajándékozta.
– A szülei valószínűleg nem fogták fel ennek a könyvnek a
jelentőségét – szólalt meg Vera rekedtes hangon,
érdeklődéstől csillogó szemmel. – De magának biztosan van
saját elmélete ezekről a virágokról.
Nadia habozott, mintha mérlegelné, mekkora veszéllyel jár,
ha elárulja, amit tud.
– Nadia – mondta Bruno gyengéden, inkább a festményen
látható hajdani kislányhoz beszélve, mint az idős asszonyhoz.
– Evangeline adta a Hintó és kerub tojást Verlaine-nek. Angela
Valko lánya vezetett el minket ide.
– Erre magamtól is rájöttem. – Nadia hangjából dac csendült.
– Ez az egyetlen oka, hogy segítek nektek megfejteni a tojás
jelentését.

Angelopolis, Cseljabinszk, Oroszország

A világ bezáródott körülötte, ahogy Evangeline újra

eszméletére tért. Résnyire nyitotta a szemét, próbálta
beazonosítani a környezetét, de csak a fény árnyalatait
érzékelte: a feje fölött villódzó színeket; valami fehér villanást
az oldalánál; mögötte pedig a sötétséget. Nyelt egyet, mire
éles fájdalom hasított a nyakába, és ez visszarántotta a
valóságba. Eszébe jutott a szike és a nyakán ejtett seb.
Emlékezett Godwin diadalmas arcára, amikor megtöltötte azt
az üvegfiolát a vérével.
A mennyezetet pásztázva tekintete kavargó színörvényen
akadt meg. Egy mikroszkópra emlékeztető szerkezetből
vetítették a szoba túlsó falára. Godwin a kaleidoszkópszerű
alakzat alatt állt, fehér bőre hol pirosra, hol lilára, hol kékre
változott. A kivetített kép alján szöveg; Evangeline
hunyorogva elolvasta: „2009 mtDNS: Evangeline Cacciatore,
33 éves, Angela Valko/Gabriella Lévi-Franche anyai ági
leszármazottja "
Godwin követte a tekintetét, majd megszólalt: – Évekkel
ezelőtt megvizsgáltam édesanyád DNS-mintáját. És a te
mitokondriális DNS-edet is, de ez igazából szükségtelen volt.
Anyai ágon a mitokondriális DNS változatlan marad, vagyis te,
az anyád, nagyanyád és a dédanyád mind azonos
mitokondriális génállománnyal rendelkeztek. Van ebben
valami gyönyörű: minden nő ugyanazt a DNS-szekvenciát
hordozza magában, mint az első nőnemű őse. A teste csak
szállítóeszköz, amely viszi magával ezt a kódot.
Evangeline válaszolni akart, de nehezére esett a beszéd. A
kábítószer hatása múlóban volt – már tudta mozgatni az
ujjait, és érezte a vágás okozta fájdalmat –, de az utóhatása
még érződött, nem engedelmeskedett a nyelve.
– Ne erőlködj – mondta Godwin. Közelebb lépett, és megállt
közvetlenül Evangeline fölött. – Semmi értelme a beszédnek.
Nem tudsz olyat mondani, ami akár a legcsekélyebb
mértékben érdekelne. Ez az egyik, amit annyira szeretek a
munkámban: a test úgyis mindent elárul.
Evangeline összeszorította az ajkát, és zsibbadt nyelvével
nagy nehezen sikerült szavakat formálnia:
– Az anyám megengedte, hogy vért vegyen tőlem... miért?
– Á, kíváncsi vagy az indítékokra. Engem a munka
pszichológiai komponense – az okok, amiért vért vettem
tőled, az anya érzései, amiért téged, egyetlen gyermekét
alávetette a vizsgálatnak – tökéletesen hidegen hagy. Az én
munkám, akár egy penge, áthatol az emberi lét felesleges
terjengősségén. Érzések, érzelmi kötődés, anyai szeretet – a
világon semmit nem jelentenek a laboratóriumomban. De ha
ennyire érdekel a „miért", hadd mutassak valamit, amit
szerintem lenyűgözőnek fogsz találni.
Godwin a mikroszkóphoz lépett, és némi matatás után –
lemezt cserélt a lencsék alatt – új kép jelent meg a plafonon.
– Ezeket a rendkívül kezdetleges fotókat harminc évvel
ezelőtt készítettem a te és anyád véréről. Elképesztő, hogyan
tudtam egyáltalán dolgozni ilyen minőségű képekkel, annyira
pontatlanok. A technológia természetesen mindent
megváltoztatott. – Godwin az asztalhoz sétált, és megállt
Evangeline mellett. – A részleteket nem láthatod, de ha
jobban megnézed, akkor feltűnhet a hatalmas különbség a két
minta között. Édesanyád nem ember volt. Percival Grigori és
egy ember nászából született. Az angyali gének az ő esetében
recesszívek voltak, ezért mindig emberi lény benyomását
keltette. Az apjára hasonlított, de külső megjelenése csak
burok volt, ami alatt egy teljes angyali organizmus rejtőzött. –
Godwin oldalra lépett, hogy a második kép pontosan a feje
fölé kerüljön. -A te véredről azonban rögtön kiderült a
számomra, és anyád számára is, hogy egészen másmilyen.
Nem hasonlít sem anyád kevert vérére, sem Gabriella
nagyanyád emberi vérére.
– De az előbb azt mondta, hogy a DNS-em megegyezik az
övékével – mondta Evangeline hunyorogva nézve a képet.
– Csak a mitokondriális DNS-etek azonos – javította ki
Godwin.
– De engem most nem a mitokondriális DNS-ed érdekel.
Nem, téged az apádtól kapott genetikai örökséged tett azzá,
ami vagy.
Evangeline behunyt szemmel próbálta megérteni Godwin
szavainak jelentését. Felidézte az apját, Lucát, amint
energikusan lépked az oldalán. Mindent elkövetett, amit csak
tudott, hogy távol tartsa a nefilimektől, hogy megóvja, és
Evangeline mindig úgy tekintett rá, mintha varázserővel
rendelkezne. De a valóságban az apja hétköznapi ember volt,
emberi tulajdonságokkal felruházva. Godwin biztosan téved,
gondolta. Amit Lucától örökölt, azt aligha lehet kimutatni a
véréből.

La Vieille Russie, Antiquare, Szentpétervár, Oroszország

Bruno csak amiatt aggódott, hogy Nadia hajlandósága a

nosztalgikus múltidézésre meggátolja abban, hogy felfedje
titkait. Végtére is az asszony már a nyolcvanas éveiben járt, és
olyan régen szakított az angelologiai társasággal, hogy
megvolt rá az esély, nem emlékszik arra, amire szükségük
van. Ezért amikor ismét kinyitotta az albumot, láthatóan azzal
a szándékkal, hogy elmagyarázza a tartalmát, Bruno
reménykedni kezdett, erőfeszítéseik mégis sikerrel járnak.
Kockázatos lépés volt felkeresni Nadiát. Amint meglátta a
filmen – csendes, komoly viselkedését elhomályosította
Angéla Valko sziporkázó, életteli személyisége –, az jutott
eszébe, hogy Nadia minden olyan tulajdonsággal rendelkezik,
ami tökéletes szemtanúvá teszi; olyasvalaki, aki mindenre
odafigyel, mindent meghall, és elraktározza a tapasztalatait.
Vlagyimir feleségeként egyszerre volt résztvevő és kívülálló,
vagyis némi távolságtartással szemlélhette az eseményeket. A
nehézséget éppen az jelentette, hogy megfelelő módon
kezeljék a szituációt. Verlaine alig tudta leplezni
türelmetlenségét, miközben Vera végig hűvös maradt, azt
sugallva, hogy Nadia csak mellékszereplő. Verlaine
viselkedését megértette, azt viszont egyelőre nem tudhatta,
hogy Verában megbízhat-e, ezért árgus szemekkel figyelte a
nő reakcióit. Professzionalizmusa imponáló volt, de sokszor
éppen a legjobb ügynökök a leginkább kaphatóak az árulásra.
És akkor még ott volt a kérdés, hogy mit tudhat Nadia. Jó
eséllyel semmit nem tud mondani Evangeline-ről vagy az
Angelopolisról. Lehetetlen volt megjósolni a végkimenetelt.
Nadia az album borítójának belső lapjára mutatott. Egy apró
réztábla volt odaerősítve, közepén felirattal. Cirkalmas
betűkkel a következő szöveget vésték rá: BARÁTUNKNAK,
szeretettel, OTMA, Carszkoje Szelo.
– Látjátok? – kérdezte Nadia. – Az OTMA rövidítés a négy
Romanov nagyhercegnőt takarja: Olga, Tatyjana, Marija és
Anasztázia. 1917-ben mindnyájukat brutálisan meggyilkolták
a cárral és a cárnéval együtt. A lányok előszeretettel írták alá
ezzel a rövidítéssel a képeslapokat meg a leveleket, és amikor
öccsük, Alekszej, kicsi volt, ő is OTMA-ként hivatkozott a
nővéreire. – Előrelapozott az albumban, és fekete-fehér
fényképet húzott elő.
Bruno mind a négy lányt kivételesen gyönyörűnek látta.
Nagy, kifejező szemük, fehér ruhájuk, fehér bőrük és göndör
hajuk még inkább hangsúlyozta szépségüket. Micsoda
embertelenség volt agyonlőni ezeket a bájos teremtéseket!
– Bárki, aki rendelkezik alapvető ismeretekkel a Romanov
családról, ismeri az OTMA jelentését – folytatta Nadia,
finoman megsimogatva a réztáblát. – De a BARÁTUNK
értelmezése egy fokkal bonyolultabb feladat.
– Bonyolultabb? Miért? – kérdezte Verlaine.
Bruno figyelmeztető pillantást küldött felé – higgadj le, és
hagyd beszélni–, mielőtt visszafordult volna Nadiához.
– Van valami elképzelésed, ki lehetett ez a Barátunk? –
kérdezte tapintatosan.
 Az asszony óvatosan végigmérte őket, majd tekintete az
albumot tanulmányozó Verán állapodott meg.
– Nem egyetlen emberre utal az elnevezés. Alekszandra
cárné a lelki vezetőjét illette ezzel a becenévvel. A férjének írt
levelekben sosem használta az illető valódi nevét, így próbálta
elkerülni a botrányt. Alekszandra először egy Monsieur
Philippe nevű férfira használta a BARÁTUNK kifejezést, aki
1897-ben lépett be az életükbe. Monsieur Philippe francia
misztikus és sarlatán volt, aki valósággal megigézte az
uralkodónőt – Alekszandra hajlamos volt hinni a misztikus
varázslatokban és az ezoterikus praktikákban –, és egyfajta
udvari pappá vált.
– Mint John Dee Erzsébet királynő udvarában – szólalt meg
Vera. Bruno elismerő pillantást vetett rá. John Dee titokzatos
angelologus volt, az ő nevéhez fűződtek az első feljegyezett
angyalidézések. Bruno kezdte megkedvelni Verát.
– John Dee nem lelki vezető volt, sokkal inkább az udvar
reneszánsz embere – felelte Nadia. – Ugyanakkor az analógia
nem is lehetne találóbb, különösen, ha figyelembe vesszük,
milyen sok szállal kötődött egymáshoz az orosz és a brit
királyi család.
– A cárné Viktória királynő és Albert unokája volt – bólintott
Vera. – II. Miklós cár anyai ágon V. György angol király
unokaöccse volt. II. Miklós apja pedig III. Sándor cár volt.
– Pontosan – bólintott Nadia. – Az uralkodó család ezen ágait
mind megfertőzték a nefilimek, és gyermekeik – leszámítva
néhány genetikai véletlent, akiknek emberi tulajdonságai
voltak, mint például Mihail Alekszandrovics nagyhercegnek –
mind nefilimeknek születtek. Szaporodásukat nagy
érdeklődéssel figyelték Európa angelologusai, mivel az ő
utódaik határozták meg a munkánkat, és természetesen a
történelem menetét is. Közismert, hogyan ügyködött
Alekszandra és Miklós egyre kétségbeesettebben egy fiú utód
létrehozásán, aki elfoglalhatja utánuk a trónt, minden
történelemkönyvben benne van. Egyik lányuk született a
másik után, mindnyájan gyönyörűek voltak és okosak, de
utódlás szempontjából mintha nem is léteztek volna:
Oroszországban nők nem léphettek trónra. Alekszandra
lányainak nevelőnőjeként édesanyám a Romanov család
kevésbé ismert titkaiba is bepillantást nyert. A cárné
félelmetes teremtmény volt, aki házasságuk első percétől
fogva uralkodott Miklóson. Miklósnak apró, fehér szárnya
volt, leginkább egy liba nem túl impozáns tollazatára
hasonlított. Ezzel szemben Alekszandra a legtisztább
vérvonal képviselője, akárcsak a nagyanyja. Mályvaszínű
szárnya erős volt és telt, fesztávolsága meghaladta a három
métert; mélyen ülő kék szemének acélos pillantását kevesen
állták; akaratával pedig nem lehetett ellenkezni. Alix, ahogy a
férje szólította, hihetetlenül büszke volt az örökségére és az
adottságaira. Órákon át kefélgette, tisztogatta rózsaszín
szárnyait. Szabadidejében a lányokat tanította röpülni a
Krím-félszigeten található dácsájuk kertjében. Mindezt csak
azért mondom el, hogy érzékeltessem, mennyire eltökélt
asszony volt. Alekszandrát semmi sem gátolhatta meg abban,
hogy trónörököst szüljön.
– És a Barátunknak köze volt ehhez? – kérdezte Bruno.
– Röviden: igen – válaszolta Nadia. – De nem úgy, ahogy
gondolod. Monsieur Philippe elsődleges vonzereje abban
rejlett a cárné számára, hogy megjövendölte a várva várt utód
érkezését. Imádságokkal és a hipnózis egy formájával
elnyerte a bizalmát, és amikor Alekszandra teherbe esett, azt
mondta, a gyermek fiú lesz. Alekszandra bejelentette a
terhességét, és elbocsátotta az udvari orvosokat. Oroszország
lélegzet-visszafojtva várt. Végül azonban nem született
gyermek. Hivatalosan nem beszéltek róla, de a szolgák és az
orvosok azt pletykálták, hogy a cárnénak álterhessége volt:
annyira hitt Monsieur Philippe-nek, hogy a teste a
várandósság minden tünetét produkálta. A legnagyobb
csalódás azonban évekkel később következett be. Egy másik
szent ember, egy Monsieur Philippe-hez hasonló misztikus
látó lépett be Alekszandra életébe, aki járatos volt a
gyógyszerek, tinktúrák és orvosságok világában. Ez az ember
a cárné tanácsadója, orvosa, gyóntatója és bizalmasa lett. Sok
levélben rá is úgy hivatkoznak, mint a BARÁTUNK-ra. A
történelembe úgy vonult be, mint a paraszt, aki tönkretette a
nagy omanov-dinasztiát, és új mederbe terelte a huszadik
századot.
– Grigorij Raszputyin – suttogta Vera, és felismerés csillant a
szemében.
Nadia az album első oldalára lapozott, ahová tintával két
cirill betűs szót írtak.
– El tudja olvasni? – kérdezte Verlaine.
– Természetesen – felelte Nadia. – A kolleginának igaza van,
ez itt a neve: Grigorij Raszputyin.
Bruno elvette az albumot, hogy közelebbről is megnézze.
– Ez az album Grigorij Raszputyiné volt?
Nadia halványan elmosolyodott, és Brúnónak az az érzése
támadt, hogy ez a mosoly a bizonyítéka, útjaik nem véletlenül
keresztezték egymást.
– Raszputyin volt az egyik legérdekesebb és, véleményem
szerint, leginkább félreértett személyiség az orosz
történelemben. Grigorij atya olyasminek állt a
középpontjában, amit ma kultusznak hívnánk: kialakított
magának egy főként a társadalom legfelső rétegébe tartozó
női rajongókból álló kört, akik pénzt, szexet, társadalmi
pozíciót és politikai hatalmat adtak cserébe lelki
útmutatásáért. Raszputyin 1909-ben érkezett
Szentpétervárra, és 1911-re Alekszandra már teljesen a
befolyása alá került, rajta keresztül pedigMiklós, valamint a
gyerekek is. Pletykák keringenek arról, hogy elcsábította a
cárnét, szexuális játékokat folytatott a nagyhercegnőkkel,
hatalmas összegeket költött az állam pénzéből a saját
fényűzésére, és hogy gyakorlatilag ő kormányozta
Oroszországot az első világháború kritikus időszakában,
amikor a cár a hadsereg élére állt. A vádak mind
koholmányok, leszámítva Raszputyin befolyását a
kormányzásra. Alekszandra elhitte, hogy Raszputyin Isten
küldötte. Megengedte, hogy a barátai közül válasszon
minisztereket. Ennek az lett az eredménye, hogy Raszputyin
dilettánsokkal és talpnyalókkal töltötte meg a kormányt, ami
nagyban hozzájárult a Romanovok bukásához. Az orosz nép
számára rejtély volt, hogyan jutott Raszputyin ekkora
hatalomhoz. Varázslónak, hipnotizőrnek, démonnak
nevezték. Talán mind a három igaz volt, hatalmát mégsem a
mágiának vagy a hipnózisnak köszönhette. A moszkvai és a
szentpétervári pletykák nem tudtak Grigorij atyáról, hogy
egyedül ő tudta megakadályozni, hogy az uralkodó pár
egyetlen fiúgyermeke, Alekszej, belehaljon vérzékenységébe.
– A Romanovok orvosa lett? – kérdezte Bruno.
– Nem volt orvosi végzettsége – mondta Nadia. – Sok
találgatás látott napvilágot arról, miben rejlett a szakértelme.
Alekszejt minden bizonnyal valamiféle orvosi kezelésnek
vetette alá. A vérzékenység halálos rendellenességnek
számított a huszadik század elején. A betegség a
véredényeket támadta, amelyek, ha megsérültek, nem tudtak
begyógyulni, így a legkisebb sérülés is a vérzékeny illető
halálához vezethetett. Alekszandra volt a „vérző kórság"
genetikai hordozója, nagyanyjától, Viktória királynőtől
örökölte. Nők örökítették tovább, de csak férfiakon
jelentkezett. Viktória fiai és fiúunokái levágott virágokként
sorvadtak el az örökségüknek köszönhetően. A cárné
borzalmas bűntudatot érzett, amiért a betegséget átadta a
fiának. Tudta, hogy halálos rendellenesség, ami valódi orvosi
kezelést igényel, mégis bízott Raszputyinban, aki sosem
tanult ilyet, hogy ő majd meggyógyítja a fiát.
– Miért? – kérdezte Bruno.
– Erről szól ez az album – felelte Nadia. – Módszerei
túlmutattak az orvostudomány keretein. Gyógyítóereje
jórészt, természetesen, karizmatikus személyiségének
tudható be. Misztikus volt, szent ember, agyafúrt és
gátlástalan törtető, ugyanakkor – és ez volt sikerének kulcsa –
hihetetlenül sokat tudott az emberi természetről. Semmit
nem bízott a véletlenre. Miután a cárné bizalmába férkőzött,
és rájött, hogy a befolyása alá vonhatja, ha sikerül
meggyógyítania a fiát, a dolgok megváltoztak. Szüksége volt
egy hatékony orvosságra, ami gyógyítja a vérzékenységet, és
kétségbeesetten kutatni kezdte. Meggyőződésem, hogy a
maga kotyvasztotta orvosságokkal mentette meg Alekszej
életét.
Bruno az albumra pillantott. Nadia egy számokkal teli
oldalon nyitotta ki.
– Hozzáférésem van minden dokumentumhoz az uralkodó
család vagyontárgyairól – szólalt meg Vera. – De soha sehol
nem láttam nyomát ennek a könyvnek.
 – Nem sokan tudnak róla – mondta Nadia. – Az 1917-es
forradalom után bizottság alakult, hogy kivizsgálja
Raszputyin életét, befolyását a cárra, illetve a meggyilkolását.
Kihallgatták azokat, akik ismerték, első kézből szerzett
információkat gyűjtöttek követőitől, pártfogóitól, barátaitól és
ellenségeitől. Vaskos akta gyűlt össze Raszputyinról, de ez a
kommunista érában eltűnt. Egyesek szerint elégették sok
másik cári korszakból származó dokumentummal együtt.
– Vannak kollégáim, akik szerint a cárizmus iratainak
elégetése emberiségellenes bűncselekmény, és ugyanolyan
felháborító, mint Sztálin tisztogató akciói – mondta Vera.
Bruno Verára pillantott, és egy pillanatra eltűnődött, vajon a
nő tényleg úgy gondolja-e, hogy a történelmi dokumentumok
fontosabbak az élő, lélegző emberi lényeknél. Emiatt
viszolygott Bruno mindig is a tudósoktól.
– Akkor a kollégáidat talán megnyugtatja, hogy Raszputyin
aktája megmenekült – felelte Nadia kimérten. Láthatóan
felzaklatta a gondolat, hogy papírlapok értékesebbek
lehetnek emberi életeknél. – A nyolcvanas években a szovjet
levéltárban dolgoztam. Porosodó ügynökjelentések alá
temetve bukkantam rá. Nem sokkal Angéla Valko halála után.
Vlagyimir New Yorkba költözött, én pedig ide,
Szentpétervárra, vagyis Leningrádba, ahogy akkor hívták. Úgy
éreztem, az itteni lét szűk keretei gyógyírt jelentenek a
sebekre, amelyeket Párizsban szenvedtem el a munkám
során. Szóval fogtam az aktát, és miután lemásoltam, az
eredetit odaadtam egy barátomnak, aki Franciaországba
csempészte. 1996-ban a Sotheby's aukcióján vásárolta meg
egy orosz történész. Most már az ő tulajdonában van.
Nyilvánosságra hozta a tartalmát, sőt még televíziós sorozatot
is forgattak Raszputyin életéről.
 – Az nem jutott eszedbe, hogy a felfedezés fontos lehet a mi
munkánk számára is? – kérdezte Bruno, azon tűnődve, Nadia
vajon mennyire lojális a társasághoz.
– Addigra én már leszámoltam az angelologiával – válaszolta
Nadia. – Nem akartam egy halott orosz misztikussal
foglalkozni. De nem csak én voltam így ezzel. Sztálin
hatalomra jutása után nehéz lett volna olyan embert találni
Moszkvában vagy Leningrádban, aki hajlandó Raszputyinról
és a cárról csevegni. Az én indokaim azonban jóval
személyesebbek voltak, engem nem zavart az események
keserű történelmi utóíze. Angéla Valkót Raszputyin és ez az
album sodorta veszélybe. A hatalma még a halála után is túl
nagy volt. Igazából még most is félek, mi mindent okozhat ez
a könyv.
– Azt hiszi, hogy Raszputyin a felelős Angéla Valko haláláért?
-kérdezte Verlaine hitetlenkedve.
– Édesanyám rám hagyta a tojásokat meg az albumot; a
halála után megmutattam a virágokat Vlagyimirnak, és
felhívtam a figyelmét Raszputyin nevére. Azonnal tudta, hogy
ez az album különleges, és együtt vittük el Angélának. Angéla
úgy gondolta, hogy ez a huszadik század egyik legnagyobb
felfedezése a nefilimek elleni harc régi és modern
módszereivel kapcsolatban. A segítségemmel, mivel én
fordítottam le Raszputyin szavait,egyfajta orvosi receptes
könyvként azonosította. Meggyőződése volt, hogy tartalmazza
a legértékesebb és legveszedelmesebb kémiai vegyületeket.
Méreg vagy orvosság – attól függ, honnan nézzük.
– Ezt Angéla fűzte hozzá? – kérdezte Vera, előhúzva a Noéról
szóló bekezdést a könyv lapjai közül.
Igen – bólintott Nadia. Kivette Vera ujjai közül, és felolvasta:
-És Noé mindent leírt egy könyvbe az orvosságokkal
kapcsolatban, ahogy utasítottuk. Így a gonosz szellemek meg
lettek gátolva Noé fiainak bántalmazásában.
Bruno alig akart hinni a fülének. Angela Valko tényleg így
értelmezett egy lepréselt virágokkal teli könyvet? A
Jubileumok könyvének híres passzusa Noé és az Özönvíz
történetének egyik nagy talánya volt. Azt állította, hogy
létezik egy orvosság, amely képes kiirtani a nefilimeket, és
Noé meg is alkotta ezt az orvosságot. Azt viszont minden
elsőéves angelologus hallgató tudta, hogy a nefilimek túlélték
az Özönvizet, sőt azóta is élnek és virulnak.
– Angela elhitte, hogy Raszputyin a nefilimekkel akart
végezni?
– Mindnyájan eltűnődtünk az indítékain. Vlagyimir szerint
maga Raszputyin is nefilim családból származott, ezért bízott
meg benne Alekszandra. A Grigorij név nagyon gyakori,
gyakran rövidítik Grisára, és igen népszerű Oroszországban.
De egyesek szerint Raszputyin anyjának is csörgedezett némi
nefilim vér az ereiben, és azért adta fiának a Grigorij nevet,
hogy így tisztelegjen a tizenkilencedik századi Európában jól
ismert, befolyásos Grigori család előtt. Raszputyin testi ereje,
kék szemének hipnotikus hatalma és legendás szexuális
vonzereje, amellyel megbabonázta női követőit, mind arra
utalnak, hogy ő maga is nefilimektől származott, bár az
elméletet nehéz bizonyítani, mivel a családfája szerint
felmenői mind jobbágyok voltak. Még vezetéknevének is
vulgáris mellékjelentése van oroszul. Ez annyira zavarta a
cárt, hogy Grigorij atya családnevét hivatalosan Novira
változtatta, vagyis „új ember"-re.
– De még ha Raszputyin valóban meg is próbált létrehozni
egy ilyen idézőjeles orvosságot, akkor is kudarcot vallott –
vonta le a következtetést Bruno. – A nefilimek ma is élnek.
 – Igazad van – ismerte el Nadia. – Bármi volt is a szándéka,
nem járt sikerrel. Mint ahogy Angéla sem. De nektek talán
sikerülhet.
Vera felállt, és kezébe vette az albumot.
– Az első néhány évben megpróbáltam együtt dolgozni orosz
angelologus kollégáimmal. Lehetetlen banda. Félnek az új
ötletektől, és kapásból elutasítanak minden kutatást, ami nem
az övékét követi. Ezért az egyetlen emberhez fordultam, aki a
segítségemre lehet, egy régi családi barátunkhoz, dr. Hriszto
Azovhoz. Bulgáriában, a Fekete-tenger partján dolgozik
angelologusként. A Szovjetunióban a Fekete-tengerhez
lehetett utazni, ezért kislánykoromban a családom
rendszeresen nyaralt ott. Azov támogatta az első
próbálkozásaimat. Zseniális ember, a kutatásai pedig egészen
megdöbbentőek.
– És gondolod, hogy Azovot érdekelné ez? – Mire Bruno
kimondta a kérdést, rájött, hogy Vera két lépéssel előtte jár.
– Természetesen – felelte Vera. – A távolság ellenére szoros
kapcsolatban vagyok Azovval. Mindenben számíthatok a
tanácsaira, sokat segített a kutatásaimban. Biztos vagyok
benne, hogy haladéktalanul meg tudok szervezni vele egy
találkozót. – A karórájára pillantott. – Mindjárt ebédidő. Ha
most indulok, még ma este odaérhetek.
– Azonnal értesíts bennünket, ha megtudsz valamit –
mondta Bruno.
– Természetesen. – Vera sorban elköszönt mindnyájuktól.
Olyan könnyed természetességgel mentette ki magát a
helyzetből, hogy kivívta Bruno csodálatát. Azt kívánta,
bárcsak ő is rendelkezne ezzel a képességgel.
Vera megfogta az albumot, és Nadiára nézett.
 – Tudom, hogy nem szívesen adja ki a kezéből, de Azov
aligha segíthet, ha nem látja a saját szemével.
– Vidd csak magaddal – mondta Nadia némi habozás után. –
De légy nagyon óvatos! Sok évig lappangott. Ha a Grigorik
tudomást szereznek róla, hogy nálad van, meg akarják majd
szerezni. És gondolom, azt te is nagyon jól tudod, mire
képesek, ha akarnak valamit.
Vera arcán pillanatnyi aggodalom suhant át, majd
körülnézett, talált egy nejlonszatyrot a sarokban,
belecsúsztatta az albumot, és kisétált Nadia otthonának
labirintusából. Néhány másodperccel később Bruno a piszkos
kirakatüvegen keresztül látta, hogy sietős léptekkel halad az
utcán, szőke haján meg-megcsillant a déli nap fénye.

Mokovaja utca sarka, Szentpétervár

Az ütés még az előtt érte Verlaine-t, hogy kilépett volna az

utcára. A világ megingott, majd a feje tetejére állt; Verlaine a
macskakövekre zuhant, de rögtön oldalra is gurult, ahogy egy
cipő kemény talpa a kezére taposott. Meleg nedvesség
csorgott a szemébe. Pislogva próbálta visszanyerni a látását.
Elvakította a saját vére.
Csak néhány másodpercig feküdt a kövön, de ennyi idő alatt
is sikerült összeraknia az eseményeket: a Néva partján látott
fekete autó valószínűleg követte őket. A szörnyetegek a
régiségbolt előtt vártak rájuk, hogy azonnal lecsapjanak,
amint kilépnek Nadia lakásából. Eltervezték és hibátlanul
végrehajtották a támadást.
Zakója ujjával megtörölte a szemét, és azt látta, hogy nem is
egy, hanem két nefilim támadta meg őket. Miközben egyikről
a másikra siklott a tekintete, megállapította, hogy minden
szempontból ugyanúgy néznek ki, dús, szőke fürtjeiktől
kezdve olasz cipőjükig. Az ikrek valahonnan ismerősnek
tűntek: a termetük, a vonásaik, sőt még az öltözködésük is. De
kizárt, hogy Párizsban látta őket. Ritkán fordult elő, hogy a
nefilimek maguk végezzék a piszkos munkát.
Talpra ugrott, és az ikerpár hozzá közelebb álló tagja felé
rúgott, a gyomorszáját vette célba. A lába célba talált, rúgása
mégis hatástalan maradt. Ellenfele – biztosan egy Grigori,
döbbent rá; egyetlen más család sem hasonlított rájuk –
elmosolyodott; Verlaine nem jelentett nagyobb fenyegetést
egy bosszantó rovarnál. Bruno eközben a másik nefilimmel
viaskodott, de az könnyedén a földre szorította. Verlaine
megtapogatta a zakóját, hogy ellenőrizze a tojást. Egyelőre
biztonságban volt.
Hirtelen mozgást érzékelt a szeme sarkából, és Enót
pillantotta meg. Az emita előlépett az árnyékból, bőre
átlátszóan csillogott a kora délutáni fényben. Szárnyát fekete
köpönyeg alá rejtette, de Verlaine tudta, ha kinyitná,
fesztávolsága majdnem átérné az utca szélességét.
Az idő szinte lelassult, ahogy Eno higgadtan Verlaine-hez
lépett, és hasba rúgta. A férfi próbált felállni, de Eno
visszalökte a földre, és átkutatta a zsebeit. Előhúzta Verlaine
fegyverét, megvető pillantást vetett rá, majd elhajította.
Amikor másodszor hozzáért, egy pillanatra megdermedt, és
Verlaine azonnal tudta, hogy megtalálta a tojást. Ki akarta
csavarni az emita kezéből, de nem volt esélye, a két másik
angyal lefogta a karját. Bruno feltápászkodott a földről,
előkapta a fegyverét, és Enora lőtt, mire az sarkon fordult, és
elrohant. Az ikrek visszaültek a kocsiba, és elhajtottak. A
jelenet alig néhány másodpercig tartott.
 – Gyerünk – mondta Bruno, és leporolta a kabátját. –
Kövessük őket!
– Váljunk ketté – javasolta Verlaine, a távolodó Eno alakját
követve a tekintetével.
Bruno nyugtalanul nézte.
– Szerinted elbírsz vele?
– Hamarosan kiderül. – Verlaine kissé elbizonytalanodott.
Bruno egyszer már figyelmeztette, hogy egyedül kész
öngyilkosság szembeszállni Enóval. Mégis minden
angelologus egy ilyen teremtmény levadászásáról álmodott.
Vagy elejti élete legveszedelmesebb vadját, vagy meghal.
– Rendben, akkor indulás – mondta Bruno. – Maradj a
nyomában! Tudni fogja, hogy követed, de nem számít. A
lényeg, hogy nyomást gyakoroljunk rájuk. Én megyek a kocsi
után. Biztosan megbeszélt helyen találkoznak Enóval.
Verlaine felemelte a földről a fegyverét, a zsebébe
süllyesztette, és futásnak eredt. Tudta, mi a feladata: utolérni,
sarokba szorítani, megbénítani és megkötözni – ahogyan
Brunotól látta éveken keresztül. Verlaine maga is
számtalanszor megtette már, először golobitákat kapott el,
majd gibborikat, és végül nefilimeket. Megtanulta felvenni a
teremtmények ritmusát, kiválasztani a megfelelő pillanatot,
hogy felfedje magát, majd elfogni őket. De pályafutása során
még sosem találkozott olyan kívánatos ellenféllel, mint Eno.
Az emita ráfordult a Nevszkij Proszpektre, a széles,
butikokkal és galériákkal szegélyezett főútvonalra, majd
azonnal eltűnt egy üzletben, amelynek kirakatában bőröndök,
sálak és táskák kellették magukat. Verlaine megtorpant az
ajtó előtt: utánamenjen vagy megvárja odakint? Egyik sem
tűnt túl jó választásnak. Eno tudta, hogy követi. Ha bemegy,
lehet, hogy menekülőre fogja. Ha kint marad, meglóghat egy
másik kijáraton. Verlaine a kirakathoz hajolt, és hunyorogva
belesett az üvegen. Gyönyörű, jól öltözött nőket látott
odabent. Eno egy tárcákkal és kiegészítőkkel teli üvegtárló
előtt állt. Beütött egy számot a telefonjába, majd a füléhez
emelte a készüléket, miközben egy selyemsál mintáját
tanulmányozta – fehér fulár sál volt fekete pöttyökkel;
tökéletesen illett Eno fehér svájci sapkájához és fekete
köpönyegéhez. Néhány perc múlva befejezte a beszélgetést, a
telefont a táskájába süllyesztette, kifizette a sálat, és kilépett
az utcára. Verlaine egy kapualjba rejtőzve figyelte.
Ha Eno érzékelte is a férfi jelenlétét, az semmilyen módon
nem befolyásolta a viselkedését. A Néva felé indult a Nevszkij
Proszpekten, és felgyorsította a lépteit. Verlaine is fokozta a
tempót, minden egyes másodperccel eltökéltebbé vált:
mindenképpen el akarta fogni. Tűsarkú csizmájában Eno igazi
óriásnak tűnt az emberek között. Verlaine-nek mind
gyorsabban kellett haladnia, ha nem akarta szem elől
téveszteni, míg végül futásnak eredt. A szél a hajába kapott.
Nem foglalkozott azzal, hogy el tudja-e kapni vagy sem -feltett
szándéka volt, hogy letartóztatja, bármi áron. A kérdés inkább
az volt, Eno milyen messzire hajlandó elmenni azért, hogy
lerázza üldözőjét. Verlaine ismerte annyira az emitákat, hogy
tudja, Eno nem adja fel.
De hiába igyekezett átadni magát a vadászatnak, valami
mégis visszatartotta. Kívülről, mintha a város fölött lebegve
figyelné a jelenetet: egy férfi vérfoltos, sárga sportzakóban tör
utat magának egy forgalmas hídon a folyó fölött az
Ermitázsnál.
Verlaine még egy pillantást vetett a Téli Palota lenyűgöző
épületegyüttesére. Nappal még hatalmasabbnak tetszettek,
mint hajnali érkezésekor. Mintha egy előző életében történt
volna, hogy megmutatta Verának a tojást; akkor még fogalma
sem volt róla, hogy az több díszes csecsebecsénél.
Eno egy fákkal szegélyezett mellékutcába fordult, és
Verlaine meglátta a lehetőséget. Bár a Téli Palota mögött
nyújtózó régi városrész labirintusra emlékeztető utcácskái
nem voltak annyira fedettek, mint azt szerette volna – sehol
egy sötét sikátor, zárt udvar vagy egy elhagyatott aluljáró –,
úgy döntött, ez is megteszi. Tudta, hogy nem sok lehetősége
lesz a cselekvésre. Ha el akarja kapni, azt most kell
megtennie.
Eno, mintha csak megérezte volna a férfi szándékát,
meggyorsította lépteit. Verlaine is fokozta a tempót, egyre
közelebb került az emitához, egész teste bizsergett a
várakozásteljes izgalomtól. Annyi év után is felgyorsult a
pulzusa vadászat közben. Eno olyan hatást gyakorolt rá – a
félelem és hitetlenkedés keverékétől egyszerre vált ijedtté és
izgatottá –, amit legutóbb az első vadászata során érzett,
évekkel ezelőtt. Már csak néhány méter választotta el a
zsákmányától, veszélyesen közel került hozzá, szinte érezte
az emita faj jellegzetes pézsmaillatát. A velük foglalkozó első
feljegyzésekben ambróziához hasonlították ezt az illatot, de
Verlaine-t inkább rothadó állattetem szagára emlékeztette –
ez különböztette meg az alacsonyabb rendű teremtményeket
a nefilimektől. Érezte a levegőben vibráló feszültséget
kettőjük között, ahogy az angyal közelébe ért. Eno világos
bőre fénylett; markáns orra antik szobrokat idézett. Amikor
hátrapillantott a válla fölött, Verlaine látta, hogy szeme
aranysárgán ragyog. Arcán a vonások, melyekkel a
reneszánsz festők ábrázolták angyalaikat: távol ülő szemek,
széles homlok, kiugró járomcsont – az angyali szépség
megannyi ismertetőjegye. Nem csoda, hogy az
angyalvadászok képtelenek voltak szabadulni a bűvköréből.
Eno elbűvölő volt.
A következő sarkon túl Eno hirtelen megtorpant, és
szembefordult Verlaine-nel. Aranyszínű szeme kihívóan
meredt a férfira, mintha azt tudakolná, közelebb mer-e menni
hozzá. Fehér, tejszerű hártya ereszkedett a szemére, mint egy
hüllőnek. Pislantott, és a hártya visszahúzódott. Egy rémisztő
pillanatig Verlaine azt hitte, hogy Eno megcsókolja. Borzongás
futott végig rajta, felismerése valaminek, amit Verlaine
magának sem mert bevallani, mégis tudta, hogy ez az igazság:
Eno volt a legfélelmetesebb és egyben legcsábítóbb
teremtmény, akivel valaha találkozott.
Egy szárnyas lényt, ártalmatlanításához, nagy erejű ütéssel
kell lebénítani, majd bilincset rakni a nyakára. Verlaine a
hátsó zsebéhez kapott, hogy ellenőrizze, ott van-e az eszköz –
a bilincs vékony és rugalmas volt, érme méretűre lehetett
hajtani –, azután elkapta Eno karját, hátrarántotta, és ezzel
egy időben kirúgta az angyal lábát. Az emita a járdára zuhant,
táskája pedig a teste mellé esett. Verlaine megragadta a
táskát, kitépte Eno kezéből, térdét pedig a mellkasára szorítva
szegezte az angyalt a földre. Hallotta, hogy Eno levegő után
kapkod. Fél kézzel összeszorította az emita két csuklóját, és a
másikkal kikapta a nyakörvet a hátsó zsebéből. De ahogy a
fémet a nyakához szorította, Eno könnyedén lerázta magáról
Verlaine-t, légies mozdulattal talpra ugrott, és elmosolyodott,
akár egy Boticelli-festmény. – Ennél többre lesz szükséged.
Verlaine előrelendült, és gyomron vágta ellenfelét. Eno
válaszul végigkarmolta a férfi arcát, majd kisöpörte alóla a
lábát. Verlaine hanyatt vágódott, azután hallotta ellenfele
lépteinek kopogását a macskakövön.
 Felpattant, és a menekülő emita után vetette magát. Eno
gyors volt, de egészen addig nem tudta lerázni Verlaine-t, míg
ki nem nyitotta a szárnyát. Csillogó tollazata szinte vibrált az
energiától. Felemelkedett, és átrepült az utcán, minden
másodperccel egyre gyorsabban szállva.
Verlaine körbenézett, hátha megpillant valamit, amivel
üldözőbe vehetné. Rozsdás Zid motorkerékpár parkolt nem
messze tőle, vezetékei szabadon lógtak. A motor más volt,
mint a Ducati, mégis sikerült néhány másodperc alatt
beindítania. Nyeregbe pattant, és Eno után eredt. Biztos
kézzel fogta a kormányt az utcák útvesztőjében kanyarogva,
és nemsokára visszakeveredett a főútra. Megpróbálta
betájolni magát. Nyugati irányba haladt, a Néva felé. Minaret
magasodott a lila égbolt előtt.
Koponyája tompán lüktetett a fájdalomtól. Ahogy oldalra
fordította a fejét, a seb a fején ismét szétnyílt. Friss, meleg vér
csorgott le az arcán.
Hirtelen Brunót pillantotta meg maga előtt egy taxi hátsó
ülésén. Az ikreket követte. Verlaine látta, hogy segítségére
lehet, és ha ügyesen manőverezik, elvághatja a nefilimek
útját. Felnézett az égre: Eno kiterjesztett szárnnyal fedezte
gazdáit odafentről. Verlaine arra számított, ha a taxi nyomába
szegődik, Eno leereszkedik, hogy elzavarja, és akkor
megküzdhet vele.
Váratlan robaj vonta magára a férfi figyelmét. Megfordult, és
fekete MV Augusta márkájú motorokat pillantott meg, amint
formációt tartva közelednek. Bruno kihajolt a taxi ablakán, és
kezének intésére az Augusták körbevették az ikrek kocsiját,
majd felváltva cikáztak előtte.
A kocsi nagyot fékezve megállt, Bruno taxija pedig követte a
példáját. Verlaine is megállt, és leugrott a motorbicikliről.
 – Remek időzítés – mondta Bruno. Végigmérte Verlaine-t, és
halkan füttyentett. Verlaine gyanította, hogy pontosan olyan
borzalmasan nézhet ki, mint ahogyan érzi magát. Az arca
csupa vér és zúzódás. Miközben Bruno felé lépett, rájött, hogy
valószínűleg enyhe agyrázkódást kapott a fejét ért ütéstől,
mert bizonytalanul állt a lábán.
Az orosz angelologusok eközben lerakták a motorjukat, és
körbevették őket. Verlaine sosem találkozott még orosz
kollégáikkal, de sokat hallott már róluk, rendszeresen
viccelődtek azon, hogy a Pokol Angyalainak álcázzák
magukat. Acélszegecsekkel kivert fekete bőrkesztyűt viseltek,
fekete sisakjuk oldalára ezüstszínű angyalszárnyakat
festettek. Kilenc tagból állt az erősítés, így összesen
tizenegyen néztek szembe az ellenséggel. Rendes
körülmények között ekkora túlerőnek bőven elegendőnek
kellett volna lennie. Az Enoval folytatott küzdelem azonban
nyilvánvalóvá tette Verlaine számára, hogy ez nem átlagos
vadászat, Eno és az ikrek pedig nem mindennapi célpontok.
Verlaine már-már megnyugodott, hogy képesek kezelni a
szituációt, amikor újabb teremtmény ugrott elő az ikrek
kocsijából. Egy refita, az Oroszországban őshonos angyalfaj
egy tagja. Az angyalok lexikonából Verlaine tudta, hogy a
refiták főnixmadárszerű szörnyetegek, akik feltámadnak
halottaikból. Az angelologusok csak „élőholtaknak" nevezték
őket halványrózsaszín bőrük és képességük miatt, hogy
haláluk után is vissza tudnak térni a testükbe. Verlaine sosem
találkozott még refitával. A lény vértelen bőre leginkább egy
zombira emlékeztette.
Verlaine döbbenten pislogott, mert újra nyílt a kocsi ajtaja,
és a másik oldalról is egy refita bukkant elő. Az egyik orosz
vadász nekirontott az elsőnek, és rúgásával a mellkasát vette
célba. Egy másik eközben hátulról támadta meg az
elektromos sokkolóval. A bestia levegő után kapkodva
rogyott az aszfaltra, egy harmadik angyalvadász pedig
ráugrott, és bilincset kattintott a nyakára.
– Csak finoman – kiáltotta Bruno. – Ha megöljük őket,
erősebben és gonoszabban támadnak fel.
Verlaine a szeme sarkából látta, hogy orosz kollégáik a
másik refitát is körbeveszik. Egyikük előrelendült, és
megragadta a lény hosszú szárnyait. Az angyal azonban
kiszabadította magát, és vadul verdesett. Mozdulatával
felhasította a vadász bukósisakja alól kilátszó bőrt. A férfi a
járdára zuhant, kesztyűs kezét a sebre szorította. A
szörnyeteg azonnal megérezte a gyengeséget, és a sebesült
felé indult, Verlaine azonban egyetlen ugrással ott termett, és
elállta az útját. A refita az arcába sújtott, és Verlaine-nek
megtelt vérrel a szája. Köpködve próbált szabadulni a fémes
íztől. A teremtmény újra lendítette a szárnyát, de ezúttal az
egyik orosz angelologus megelőzte, és bilincset kattintott a
nyakára. Mintha átfordítottak volna egy kapcsolót, a refita
angyal a földre rogyott, és maga alá húzta a szárnyát.
Az ikrek az úttest közepén állva hűvös távolságtartással
szemlélték az eseményeket. Percival Grigori pontos
hasonmásai voltak. Az egészséges Percival Grigori pontos
hasonmásai, nem azé a roncsé, akivel Verlaine New Yorkban
találkozott tíz évvel korábban. Hosszasan tanulmányozta
őket, nem értette, hogyan fordulhatott elő, hogy soha
semmilyen jelentésből nem szerzett még tudomást a
létezésükről. Bruno – és sok más angyalvadász – szerint, ha
egy teremtmény nem szerepelt az adatbázisukban, akkor nem
is létezett.
 Bárkik voltak is ezek a nefilimek, Eno őket szolgálta. Az
emita az ikrek elé lépett, és védelmezőén kitárta a szárnyát. A
két nefilim nem mozdult, de láthatóan növekvő
aggodalommal figyelték az angyalvadászokat.
– Valamire várnak – mondta Bruno, és a köréjük gyűlt
tömeget kezdte pásztázni.
Verlaine a tér felé nézett abban reménykedve, hogy újabb
angelologus különítmény bukkan fel. Szentpétervár szívében
voltak, kőhajításnyira az Ermitázstól, ami tovább bonyolította
a helyzetet. A rendőrség bármelyik percben ideérhet,
gondolta Verlaine, és semmi garancia nincs rá, hogy az
angelologusok pártját fogják majd. Azég lassan rózsaszínbe
fordult a korai szürkületben. Sorban kigyulladtak az utcai
lámpák, kísérteties fénybe borítva a Téli Palotát; a krémszínű
kőépületeket, mintha fehércsokoládéból faragták volna.
Brunonak igaza volt: Eno várt valamire. Verlaine kitörölte a
vért a szeméből, és próbálta kitalálni, mire készülhet. Ha
további emiták érkezésére vár, akkor szinte lehetetlen lesz
elbánni velük. Verlaine tudta, ha meg akarják találni
Evangeline-t, akkor óvatosnak kell lenniük, nem ölhetik meg
Enót. Két oldalról közelítettek felé Brunoval.
– Ha sikerül visszaszerezned a tojást, pattanj a motorodra,
és tűnj el innen – súgta Bruno. – Ne maradj itt segíteni, és ne
nézz vissza!
Verlaine intett a vadászoknak, hogy kövessék, és közelebb
óvakodott Enohoz. Az emita nem hátrált, ezért Verlaine a
köpönyeg zsebe felé kapott, azt remélve, hogy abban lesz a
tojás. Telitalálat! Magához szorította a hűvös gömböt, és
azonnal a motorjához indult. De alig ült a nyeregbe, jeges
árnyék vetült rá, hidege a ruhája alá hatolt, és átjárta a testét.
Eno úgy csapott le rá, mint vipera az áldozatára, és a földre
rántotta. Verlaine előkapta övéből a fegyvert, az angyal
mellkasára irányította – bár nem volt könnyű dolga, mert a
célpont folyamatosan mozgott –, és meghúzta a ravaszt. Az
elektromos kisülés kiütötte kezéből a pisztolyt, így esélye sem
volt második lövésre, de úgy érezte, nem lesz rá szükség.
Sikerült lebénítania az emitát. Eno két kezét a mellkasára
szorítva fájdalmasan nyöszörgött. Egy angyalvadász nő –
reakcióidejéből Verlaine arra következtetett, hogy a csapat
egyik legképzettebb tagja – nyakörvet dobott Verlaine-nek. A
férfi kinyitotta, és Eno nyaka felé nyúlt. Megtanulta, hogy
ilyenkor gyorsan kell cselekednie, még mielőtt az elkábított
teremtmény magához térhetne. Ha a nyakörv a helyére kerül,
az angyal meghunyászkodik, és az angelologus könnyűszerrel
őrizetbe veheti. Verlaine pontosan ezt a tervet követte, de
ahogy Eno nyakára akarta erősíteni a bilincset, az emita
váratlanul visszaütött. Verlaine hanyatt vágódott, úgy érezte,
minden csepp levegő kiszorult a tüdejéből. A nyakörv
kicsúszott a kezéből, és az aszfalton pattogott. Verlaine nem
kapott levegőt. Teljesen megbénult.
Eno azonnal fölötte termett, és csizmája tűsarkát Verlaine
nyakához szorította, mintha át akarná döfni a torkát. Azután
letérdelt, két kezét a férfi mellkasára helyezte, csuklói a szíve
fölött találkoztak. Áramütés villámlott végig Verlaine testén,
egy mély, csikorgó zaj pedig minden más hangot elnyomott
körülötte. Nem ismerte fel a hangot, és azt sem tudta
eldönteni, hogy csak a saját elméje generálta-e – a fülében
csengő fémes rettegés –, vagy Eno okozta ezt a bizarr
muzsikát. Arról voltak feljegyzések, hogy a nefilimek
rezgéshullámokkal kábítják el áldozataikat – ez volt az egyik
módszerük az emberek érzékeinek összezavarására –, de
Verlaine sosem hallott még arról, hogy emita angyalok is
rendelkeznének ezzel a képességgel.
Verlaine kétségbeesetten vergődött, próbálta lelökni
magáról, Eno szárnya azonban nem engedte kiszabadulni, és
két kezével továbbra is a mellkasát szorította. Éles, lüktető
hangot hallott, ami elnyomta a szívverését. Látott már
holttesteket, amelyek angyalok elektromos támadásának
estek áldozatul. A tetemek szinte elszenesedtek. Páni félelem
kerítette hatalmába. Tudta, hogy Eno meg fogja ölni.
Forróság lepte el a bőrét, mintha fortyogó olajba mártották
volna. Valószínűleg felordított – hallotta a saját hangját, de
nem emlékezett, hogy mit kiabált. Valahonnan a távolból
léptek közeledtek, fegyver dörrent, Bruno hangja harsant.
Ragyogó villanás borította be, tűzforró érintése elvakította az
érzékeit, és Verlaine elveszítette az eszméletét.
 Negyedik kör
Kapzsiság
Burgasz, a Fekete-tenger partja, Bulgária

Vera az eget kémlelte, miközben a gép leereszkedett. A

repülőút Szentpétervárról Burgaszba négyórányi szakadatlan
rázkódást jelentett, mert a kis Cessna minden erős
légáramlattal megküzdött a levegőben. Ennek ellenére Vera
szinte abban a pillanatban elaludt, ahogy a gép felszállt. Az
apró döccenések beépültek az álmába. Nem emlékezett rá,
mit álmodott, de amikor felébredt, emlékeiben élénken élt a
súlytalanság élménye.
A kis, vidéki reptéren mindössze egyetlen repülőgép
vesztegelt. Vera betonépületet látott a kifutópálya végén, a
szögesdróttal védett repülőteret pedig sáros, megműveletlen
föld vette körül. Sosem járt még Azov feketetengeri
kutatóbázisán, és most kapva kapott az alkalmon, hogy a saját
szemével nézze meg, mit láthattak nagy elődei a bulgáriai
expedíciók során – először a tizenkettedik században, majd a
második világháború idején. A repteret szegényesnek és
elhanyagoltnak látta, mintha most próbálna magához térni
egy különösen hosszú és kimerítő tél után. A tavaszi ég
azonban vidáman mosolygott a feje fölött. Vera felvette a
napszemüvegét, és követte a többi utast.
A kifutópálya végén két biztonsági őr várta. A drótkerítésből
nyíló kapun át egy fekete Mercedes dzsiphez kísérték, ami
egyszerre volt feltűnő és azonosíthatatlan. Senki nem kérte az
útlevelét: a hatóságok nem értesültek Bulgáriába érkezéséről.
Hivatalosan nem lépett be az országba.
 Fekete hajú, napbarnított bőrű nő üdvözölte a kormány
mögött ülve. Svetiként mutatkozott be, és elmondta, hogy
Bruno telefonon tájékoztatta őket Vera érkezéséről, majd
hozzátette, hogy ha Vera éhes, nyugodtan szolgálja ki magát.
Vera kinyitotta a fűzfavesszőből font kosarat, amiben
uborkás és paradicsomos szendvicsek, egy banitza nevű
tojásos-fetás tészta, töltött szőlőlevelek, több üveg Kamenitza
sör és Gorna Banya márkájú ásványvizek lapultak. Egyáltalán
nem érezte magát éhesnek a Nadiánál elköltött kiadós reggeli
után, de azért szalvétát terített az ölébe, és kivett egy
szendvicset a kosárból.
– Jelenleg Burgasz külvárosában vagyunk – mondta Sveti,
miközben kikanyarodott a reptérről. A kerekek apró
kavicsokat csaptak fel, ahogy felhajtottak az aszfaltozott útra.
– Szozopol nagyjából huszonöt perc ide. Amint megérkezünk,
elviszem a bolgár angelologia társaság bázisára, ahol
találkozhat dr. Azovval. Évek óta ezen a bázison folytatja a
kutatásait, de egyelőre sikerült észrevétlennek maradnunk.
Olyan munkát végez, ami másoknak álmában sem jutna
eszébe. A világ többi része azonban nem kíváncsi ránk.
Emberemlékezet óta maga az első külföldi angelologus, aki
ellátogat hozzánk.
Vera kibámult az ablakon, miközben áthajtottak Burgaszon.
Benzinkutak és McDonald's-ok mellett suhantak el. Azután
zord külsejű panelházak következtek, egy Lukoil állomás,
gyümölcsárusok standjai. A forgalom gyér volt, Sveti pedig
kihasználta a nyílt úttest kínálta lehetőségeket, és egyre
gyorsabban száguldott. Dél felé fordulva a kétsávos autópálya
a tengerpart mellé kanyarodott. Elhaladtak egy rozsdás
uszályokkal teli elhagyatott hajógyár mellett. A
szomszédságában álló házak veszedelmes szögben hajoltak a
víz fölé. A Feketetenger hatalmas zöldeskék medenceként
csillogott, nyugodt volt, felszíne pedig sima, mint az üveglap.
A különleges szín, magyarázta Sveti, egy bizonyos, tavasszal
nyíló algafajtának köszönhető. Máskor a víz színe acélszürke
– az az árnyalat sokkal inkább illik a nevéhez.
– Mindjárt ott vagyunk – mondta Sveti, és letért az
autópályáról, hogy egy kacskaringós úton induljon felfelé.
Vera hamarosan falut pillantott meg az előttük magasodó
hegyfokon.
– Szozopol régi neve Apollonia – folytatta Sveti. – Görög
kikötő volt, a Fekete-tenger egyik fontos kereskedővárosa.
Azóta persze sok minden megváltozott: először jöttek a
rómaiak, aztán a törökök, majd az oroszok. Gyerekkorom óta
járok ide, akkoriban Szozopol egy kis halászfalu volt, ahová a
családom nyaranta pihenni jött. – Sveti kissé lassított az éles
kanyarokban. – Egy tengerbe nyúló földnyelv végén állt. Az
utóbbi évtizedekben óriási fejlesztések történtek. Szállodák
és klubok nőttek ki a földből. Az öböl túlpartján felépült egy
modern városrész. Régen igazi háborítatlan édenkert volt.
Mára viszont ez is csak a pénzről és az üzletről szól, mint
minden egyéb. De legalább ilyenkor, kora tavasszal még
nyugalom van.
A kikötőben vitorlások és halászhajók ringatóztak, hálóval
az oldalukon. Sveti lefékezte a dzsipet, leállította a motort,
kiugrott, és intett Verának, hogy kövesse. Vera jólesően
nyújtózott a napsütésben. A Néva fölött fújó hideg szelek
egyszerre nagyon távolinak tűntek.
Felnézett a kikötő felett őrködő falu szűk utcácskáira.
Tekintete megállapodott az egyik dombtetőn álló házon. Az
épület ősréginek tűnt – az alsó szint kőből épült, még ablaka
sem volt, mintha arra tervezték volna, hogy ellenálljon a víz
támadásának, a fából készült következő szint pedig szélesebb
volt a kőalapnál. A kicsiny teraszon paprikafüzérek,
gyógynövények és frissen mosott ruhák száradtak. Idős
asszony bámult le rájuk, szája sarkában pipa lógott, karba
font kézzel, közömbös arccal szemlélte, mi történik odalent.
Érkezésük után néhány perccel motorcsónak farolt a part
mellé. Vera és Sveti bemásztak a fedélzetére, és
megkapaszkodtak a csónak fémkorlátjában. A vezető gázt
adott, a motorcsónak pedig, felhasítva a Fekete-tenger
nyugodt felszínét, távolodni kezdett Szozopoltól.
– A kutatóközpont a Szent Iván-szigeten van – mondta Sveti,
és egy földdarabra mutatott az öböl közepén, amelynek
legmagasabb pontján világítótorony állt.
– A szigeten trákok éltek az időszámításunk előtti hetedik és
negyedik század között, de a világítótornyot, vagyis annak
első változatát, a rómaiak építették az időszámításunk előtti
első században. A szigetet szent helynek tartották, és azóta is
misztikus jelentőséget tulajdonítanak neki. A rómaiak, miután
elfoglalták, trák templomokat találtak rajta. Becsületükre
legyen mondva, tiszteletben tartották a sziget misztikus
voltát: Apollónak szentelt templomot emeltek, és a hely
megmaradt a rítusok, az istentisztelet, az elmélkedés és a
titkok szigetének. Van még néhány percünk a kikötésig, ami
éppen elegendő, hogy elmondjam a legfontosabb
tudnivalókat. Úgy értesültem, hogy közeli kapcsolatban áll dr.
Azovval, de talán akkor is az lesz a legjobb, ha az elején
kezdem.
– Semmi szükség rá – felelte Vera. – Tudom, hogy Azov több
mint három évtizede birtokba vette a Szent Iván– sziget
középső részét, még mielőtt megszülettem volna. A bázist
még a nyolcvanas évek elején hozta létre, amikor egy kutatás
feltárta, hogy jó állapotban lévő műkincsek hevernek a
Fekete-tenger mélyén. Ezt megelőzően angelologusok
állomásoztak Bulgáriában, a Rhodope-hegységbeli
Ördögtorok közelében, ahol a nefilimek tevékenységét
figyelték, és egyben védelmi vonalat alkottak arra az esetre,
ha a Vigyázók kiszabadulnának. De amikor napvilágra
kerültek a Fekete-tenger jelentőségével – különösen Noéval
és fiaival – kapcsolatos információk, Azov kérvényezte, hogy
végleg áthelyezhesse ide a kutatóközpontját.
– Úgy látom, tényleg nyomon követi Azov munkásságát –
mondta elismerően Sveti. – Mégis kíváncsi lennék, vajon a
kollégái tisztában vannak-e azzal, hogy jelenleg az évtized
legizgalmasabb projektjén dolgozunk.
– Véleményem szerint dr. Azov munkásságának minden
egyes állomására igaz ez a megállapítás – jegyezte meg Vera.
Sveti elmosolyodott, láthatóan örült, hogy hozzá hasonlóan
Vera is Azov rajongói közé tartozik.
– Akkor azt sem kell külön hangsúlyoznom, hogy Azov most
olyasmin dolgozik, amivel még soha senki nem foglalkozott az
angelologia története során. A kutatóközpontot azért hoztuk
létre, hogy a helyszínen vizsgálhassuk meg a Noéval és az
Özönvízzel kapcsolatos emlékeket.
Vera elnézett Sveti mellett a szigetre. Már ki tudta venni a
világítótorony részleteit: sima kőfala az ég felé nyúlt, a tetején
pedig ablakok sorakoztak. Visszafordult a part felé. A távoli
falu mintha most bukkant volna elő a tengerből.
– Szóval ez az a hely, ahol a nefilimek második esélyt kaptak
-állapította meg Vera.
– Az évszázadok során számtalan feltételezés látott
napvilágot azzal kapcsolatban, hogy mi rejtőzhet a víz alatt-
egyesek Atlantisz elsüllyedt civilizációját is ideképzelték –, de
a legérdekesebb elmélet, ami a negyedikszázad óta igen nagy
népszerűségnek örvend, hogy Noé bárkája az Ararát-hegyen
ért földet, Törökország egykori partjánál.
– De az több ezer kilométerre van innen – mondta Vera.
– Így igaz – bólintott Sveti. – És mostanra már a közelében
sincs a Fekete-tengernek. A tudósok emiatt tartották
lehetetlennek a bárka darabjainak feltárását. De nagyjából tíz
évvel ezelőtt a Columbia Egyetem professzorai, William Ryan
és Walter Pitman, publikáltak egy könyvet az Özönvízről,
amely alapjaiban változtatta meg a vizsgálódásunkat.
Szerintük az Özönvíz mítoszát, ami a görögtől az íren át
minden jelentősebb mitológiában megtalálható, egy
kataklizma váltotta ki durván hétezer-hatszáz évvel ezelőtt.
Azt állították, hogy a gleccserek olvadásának következtében a
Földközi-tenger vízszintje megemelkedett, és átszakította a
Boszporuszt. Az irdatlan mennyiségű víz ősi civilizációkat
söpört el, és így alakult ki a Fekete-tenger.
Vera emlékezett a könyvre. Azov cikkeket is küldött neki az
elmélet által kiváltott tudományos vitáról.
– A térség tudósai egyetértettek abban, hogy a víz átjutott a
Boszporuszon, de a Ryan és Pitman által vizionált katasztrófa
mértékét erősen túlzónak tartották. Ha jól emlékszem,
megalapozatlannak bélyegezték az elméletet – mondta Vera.
– Akkor még az is volt – ismerte le Sveti. – De aztán Robert
Ballard, az amerikai oceanográfus és mélytengeri felfedező,
aki azzal szerzett nevet, hogy megtalálta a Titanicot,
tengeralattjáróval és modern felszereléssel kezdte kutatni a
Fekete-tengert. Még a szkeptikusok is eltűnődtek azon, nem
akadt-e valami nagy jelentőségű felfedezés nyomára. Azt
azonban nem tudták, hogy Ballard kimondottan dr. Azov
javaslatára kezdett itt vizsgálódni. És mint kiderült, Noé
bárkájánál valami sokkal értékesebb lapul a Fekete-tenger
mélyén. – Sveti aprólékosan kidolgozott topográfiai térképet
nyújtott át Verának.
– Tehát a Ryan-Pitman-féle Özönvíz-elmélet helytálló –
mondta Vera. – A Fekete-tenger alatti föld egykor lakott volt.
– Pontosan – bólintott Sveti. – Azzal a különbséggel, hogy
hosszú évek kutatómunkája után most már úgy gondoljuk,
hogy az Özönvíz nem egyetlen gigantikus áradás képében jött
el, mint ahogy azt a Bibliától a Gilgames-eposzig minden
mitológia ábrázolja. Sokkal inkább fokozatosan, egy nagyobb
időintervallumon belül. A Boszporusz apránként engedte át a
vizet, és a Fekete-tenger medre évtizedek alatt telt meg, a
vízszint emelkedésével egyik települést a másik után nyelve
el.
– Negyven nap és negyven éjszaka helyett inkább negyven
év -jegyezte meg Vera.
– Vagy még hosszabb idő alatt. Kutatásaink során
felfedeztük, hogy az első árhullám nagy létszámú migrációt
idézett elő innen ide. – Sveti a Vera kezében tartott térképen
mutatta az ujjával. – A Fekete-tenger jelenlegi partvonalát
összefüggő piros vonallal jelöltük. A szaggatott vonal, ami
nagyjából öt centivel beljebb van, illetve a második és a
harmadik szaggatott vonal a tenger régebbi határait jelöli. –
Sveti a középső, majd a legbelső szaggatott vonalra mutatott.
– A második árhullám újabb migrációt indított el, új
települések épültek, és ez így ment évtizedeken keresztül. A
Fekete-tenger partján fekvő legrégebbi települések, mint
Szozopol és Neszebar, néhány generációval a jelenlegi
partvonal kialakulása után épültek. A tenger alatt fekvő falvak
és városok, értelemszerűen, több ezer évesek. Jóval
öregebbek, mint bármi, amit a víz fölött találhatunk.
 – Értem a felfedezés tudományos jelentőségét – mondta
Vera. -De mi köze ennek Noéhoz és a fiaihoz?
Sveti elmosolyodott, már várta a kérdést.
– Nagyon is sok. – Elvette a térképet Verától, és
összehajtotta. -Hamarosan maga is látni fogja.
A motorcsónak a parthoz közeledett, Vera az erős széllel
nem törődve a hajó orrába mászott, hogy jobban lásson. A
szigetet magas fű borította, a fűszálak hullámoztak a szélben.
Sirályok köröztek fölötte, talán egerekre vadásztak a cserjék
között. Közelről úgy tűnt, hogy a világítótorony oldalra billen,
de Vera tudta, hogy ez csak optikai csalódás. A torony piros
ajtajában egy alak a közeledő hajót nézte. A vezető leállította
a motort, és a hajó lassan a móló mellé siklott.
Vera kimászott a motorcsónakból, és követte Svetit a sziget
egyenetlen talaján. A világítótorony sós víz és szél marta
kőoszlopa hegyként magasodott föléjük. A torony tetején
fémkalitka védte a gigantikus reflektort a sirályoktól.
Helikopter állt egy beton placcon, plexibuborékján szikráztak
a nap sugarai. Az alak, akit Vera a csónakból látott, eltűnt, de a
piros ajtó nyitva maradt.
– Jöjjön utánam – mondta Sveti. – Azov odabent várja.
Sveti megfordult, és a világítótorony durva kőlépcsőin az
épület teteje felé indult. Vera követte.
A lépcső tetejére érve Vera hangokat hallott egy ajtó mögül.
Sveti benyitott, az ajtó alja súrolta a kőpadlót. Világos, kör
alakú megfigyelő terembe léptek. Az ablakokból pazar
panoráma nyílt a tengerre. A délutáni napfényben ékszerként
csillogott a smaragdzöld víz. Halászhajók úsztak a távolban. A
világítótorony nem e világi békét árasztott, és Verának eszébe
jutott, vajon milyen érzés lehet reggelente itt ébredni és látni
a napfelkeltét a tenger fölött.
 Azov egy asztalnál ült, amelyen tengeri puhatestűek házai,
fadarabok és egy különös alakú gyöngyökkel teli üveg állt. A
férfi az ötvenes évei közepén járt, fekete hajába és szakállába
ősz szálak vegyültek. Szeretetteljes pillantást vetett a szobába
lépő Verára. Felállt, kikapcsolta a rádiót, és intett Verának,
hogy foglaljon helyet.
– Be kell vallanom, meglepődtem, amikor hívtál – üdvözölte
Azov mosolyogva. – A kollégáid tudomást sem vesznek
rólunk. A berlini társaságtól kaptunk némi támogatást, de
azon kívül semmi.
– Oroszországban minden nefilimekkel kapcsolatos
eredményt figyelemmel kísérnek – felelte Vera óvatosan.
Lojális akart maradni Ermitázs-beli munkaadóihoz, de nem
akarta megsérteni nagyra becsült mentorát sem. –
Ugyanazért a célért dolgozunk, mint ön. -Azov hiába kérte
évek óta, Vera képtelen volt tegezni a férfit.
– Megfontolt válasz, kedvesem. – Láthatóan büszke volt Vera
diplomatikusságára. – Gyere ide, hadd csókoljalak meg!
Örülök, hogy végre ellátogattál ide, ahol a leginkább
elememben vagyok.
Vera Azovhoz lépett, a férfi pedig megcsókolta az arcát. A nő
alig várta, hogy megmutathassa, milyen képzett angelologus
lett belőle. Az asztalon sorakozó tárgyak felé fordult.
– Ezek biztosan a Fekete-tenger mélyéről kerültek elő.
– így van. – Azov felemelt egy töredezett rézdarabot. – Ez
például egy olyan település romjai közül, amit az Özönvíz
utáni első négyszáz év során alapítottak, még Noé életében.
– Jó hosszú élete lehetett – jegyezte meg Vera.
– Noé kilencszázötven évig élt – szólt közbe Sveti. – Ennek az
időszaknak a végén még csak középkorú volt.
 – A település pontos helyét nagyjából húsz évvel ezelőtt
fedeztük fel – folytatta Azov. – Azóta víz alatti ásatásokat
végzünk. Nem könnyű feladat, különösen megfelelő
felszerelés és profi búvárok nélkül, de azért így is sikerült
felszínre hoznunk számos leletet, amik alátámasztják
legújabb hipotézisünket.
– És mi lenne az? – kérdezte Vera.
– Az az elméletünk, hogy Noéra nemcsak a különböző
állatfajokat bízták, ahogyan az a Bibliában szerepel, hanem a
földi növényeket is. Hatalmas maggyűjteménnyel
rendelkezett. Az eső elálltával elvetette és megőrizte ezeket a
növényeket a jövő nemzedékei számára, nehogy kárba
vesszen a régi idők sejtekbe zárt energiája – mondta Azov.
Vera a táskája csatját birizgálva azon tűnődött, vajon
odaadja-e Azovnak Raszputyin albumát. Tisztában volt vele,
hogy az albumban lepréselt növények hasonló fajta energiát
képviselnek, és Azov feltehetően rendkívül érdekesnek
találná őket.
Sveti felállt, és az egyik szekrényből vastag spirál
jegyzetfüzetet vett elő. Gyűrött lapjait mintha vízbe áztatták,
majd megszárították volna.
– Íme, a különböző történetek arról, mit csinált Noé, miután
csökkent a vízszint – magyarázta Sveti. – Egyes beszámolók
szerint szőlőt ültetett, és bort készített. Egy másik történet
szerint földművelésbe kezdett, és az összes magot saját
kezűleg vetette el. De olyan változat is van, ahol a magokat a
fiainak adta, hogy vigyék a különböző földrészekre, és ott
gondozzák őket.
– A világ flórájának és faunájának megújításához évezredek
kellettek – mondta Vera. – Azt hittem, csak legenda, hogy ezt
egyedül vitte véghez.
 – Természetesen az – bólintott Azov. – De a legendák mélyén
legtöbbször cseppnyi igazság rejtőzik.
Azov felállt, kézen fogta Verát, és egy fal melletti hatalmas
üvegtárlóhoz vezette. A tároló szinte teljesen üres volt, csak
néhány más-más méretű uszadékfa hevert a polcain.
Azov a fadarabokra mutatott.
– Úgy gondoljuk, hogy ezek Noé fatáblái voltak. Ballard
csapata fedezte fel őket egy víz alatti kiszögellésen a Fekete-
tenger partjának közelében, annak az édesvizű tónak a szélén,
ami ezen a helyen létezett, mielőtt átszakadt a Boszporusz. A
települést később ellepte a második árhullám, ami feltehetően
legalább olyan erős volt, mint az első, és a házak
megsemmisültek. Azt gyanítjuk, hogy Noé olyan sietve
menekült, hogy nem volt ideje magához venni a táblákat. De
az is lehet, hogy szándékosan hagyta hátra őket; sosem fogjuk
biztosan tudni. Egészen a mai Törökország és Bulgária
határáig ment, ott elvetette a magokat, és felnevelte az
állatokat, amelyeket a bárkával hozott. Itt, ezen a partvonalon
született meg az új világ.
– Vagy inkább itt indult rossz irányba – tette hozzá Vera.
– Pontosan – mondta Azov. – Noé fiai – Sém, Jáfet és Hám –
szétszéledtek a világ különböző pontjaira, és megalapították
az ázsiai, az európai és az afrikai törzseket, ahogyan azt
mindnyájan tudjuk az angelologiai előadásokról. Az is
köztudott, hogy Jáfetet megölték a nefilimek, és a helyét
elfoglalták a hajón, így biztosítva fajuk túlélését az Özönvíz
után is.
– Azt viszont senki nem tudta, hogy Noé mindent feljegyzett
-vette át a szót Sveti. – Az Özönvízről, a bárka útjáról, a fiai
asszonyairól és gyermekeiről, még a magával hozott állatok
szaporodásáról is. Látta egyik világot elsüllyedni és a másikat
megszületni. Isten kiválasztottja volt, ő életben maradt,
miközben a világ eltűnt körülötte. Logikus, hogy mindent
leírt, ami vele történt. – Kinyitotta a szekrényből elővett
spirálfüzetet. – Korábban az ókori nyelvek voltak a
szakterületem, így kerültem kapcsolatba Azovval, amikor
próbálta megfejteni Noé tábláinak szövegét. Ez az oldal –
mutatott egy kéziratra, ami Vera számára
megmagyarázhatatlan módon ismerősnek tűnt – annak a
táblának a szövegátirata. – Az üvegtárlóban fekvő egyik
fadarab felé intett. – Ebben sorolja fel a bárkára felvitt
magokat.
– Ezek itt Noé emlékiratai? – kérdezte Vera.
Azov gumikesztyűt húzott a kezére, mielőtt a tárlóba nyúlt,
és kivette a fatáblát.
– Ez a darab egyike annak a több mint ötszáz táblának,
amelyeket abban a faluban találtunk 350 méterrel a Fekete-
tenger felszíne alatt – mondta Azov. – Összekötözték, és egy
ládába rejtették őket. A szénizotópos vizsgálat szerint
majdnem ötezer évesek.
– Ez elég hihetetlenül hangzik – vonta össze a szemöldökét
Vera, miközben ő is felvett egy pár gumikesztyűt, amit Sveti
nyújtott oda. Elvette a fadarabot Azovtól, hogy jobban
megvizsgálhassa. – A víz alatt minden szerves anyag szinte
azonnal lebomlik.
– De nem itt – magyarázta Azov. – A Fekete-tenger vizének
összetétele ideális ebből a szempontból. Lényegében holt
tenger. Egykor édesvízi tó volt, amire ráömlött a Földközi-
tenger sós tengervize, oxigénhiányos környezetet hozva létre
ezzel. Az olyan organizmusok, amelyek lebontanák a fát vagy
más szerves anyagokat, szinte teljesen hiányoznak belőle.
Máshol ezek a tárgyak nyomtalanul eltűntek volna egy
évezred alatt, itt azonban sértetlenek, mintha megdermedtek
volna az időben. Minden régész álma.
Vera végigfuttatta kesztyűbe bújtatott ujjait a repedéseken.
A tábla könnyű volt. Kemény, masszív fából készítették, és
különös szimbólumok sorakoztak rajta. Vera Sveti
jegyzetfüzetére pillantott, és rájött, hogy az abban szereplő
jelek hátborzongató módon hasonlítanak a Raszputyin
albumában látottakra. Minden önuralmára szüksége volt,
hogy ne leplezze le azonnal az egyezést.
– Azt akarja mondani, hogy ezek a táblák nem egyszerűen
Noé korából származnak, hanem maga Noé írta őket? –
kérdezte Vera.
– A táblák a település maradványai alól kerültek elő, és
biztosak vagyunk benne, hogy Noé ott élt az Özönvíz után –
felelte Azov.
– Van rá valamilyen bizonyíték?
– A szénizotópos vizsgálat, a település helye, azonosítható
személyes tárgyak. És legfőképpen maguk a táblák.
Vera a fadarabot forgatta a kezében. Mintha egy egyiptomi
sírból került volna elő.
– Ha ez tényleg olyan régi, mint ahogy gondoljuk, akkor
hihetetlen, hogy egyáltalán még létezik – mondta Vera. A fa
erezetébe még több jelet véstek, egy részük azonban már
lekopott róla. – Miféle ábécé ez? – Nehezen palástolta
növekvő izgatottságát.
– Ez az úgynevezett énoki nyelv – válaszolta Sveti. – Énok
kapta Istentől, és ezen a nyelven írta meg a Vigyázók és a
nefilimek történetét. Általánosan elterjedt vélekedés, hogy az
Özönvíz előtt létezett egy szókészlet, egy olyan általános
nyelv, amelyben még megvolt a Teremtés hatalma és ereje.
Egyesek szerint Isten ezen a nyelven teremtette a világot, és
ezt a nyelvet beszélték az angyalok, illetve Ádám és Éva. Ha
Noé volt az utolsó ember, és ő kapta azt a feladatot, hogy az
Özönvíz előtti hagyományokat magával hozza az új világba,
logikus következtetésnek tűnik, hogy Énok nyelvét beszélte.
– Noé egyenes ági leszármazottja volt Énoknak – tette hozzá
Azov. – Ami megmagyarázza, honnan ismerte a nyelvet.
– 1582-ben egy az énoki nyelv jeleivel ellátott szimbólum
került John Dee angelologus birtokába; a pecsétre
emlékeztető szimbólum a Sigillum Dei Aemeth nevet kapta.
Dee társa, Edward Kelley, egy angyal útmutatásai alapján
lejegyezte a benne rejlő szöveget, és több kötetet töltött meg
vele. A legtöbb angelologus azon az állásponton volt, hogy a
nyelv valóban autentikus, nyelvtörténetileg pedig lehetetlen
meghatározni az előzményeit. A tizenhatodik században ez
úgy hatott, mintha szó szerint a semmiből bukkant volna elő.
Akadnak persze olyanok is, akik szerint John Dee találta ki az
egész nyelvet. Nyelvészek hosszasan vizsgálták, és arra a
megállapításra jutottak, hogy nincsen benne semmi
rendkívüli. De ha ezek a táblák eredetiek, az nemcsak azt
igazolná, hogy a Dee révén megismert nyelvet valóban Énok
leszármazottai beszélték, de Dee azon állítását is
alátámasztaná, hogy ez nem megalkotott, hanem egy Isten
által felfedett nyelv. Egy ilyen volumenű felfedezés óriási
hatással lenne az angelologia tudományára.
Sveti egy pillanatra elhallgatott, kíváncsian, lát-e ellenvetést
Vera arcán, Vera azonban teljesen a hallottak hatása alá
került. Ő maga is behatóan tanulmányozta John Dee
munkásságát és az angelologia történetében játszott szerepét
– az angyali beszélgetésektől kezdve Dee sok ezer klasszikus
és bibliai kötetet tartalmazó könyvtáráig –, azt is tudta, hogy
Dee volt az egyetlen ember Márián kívül, akinek sikerült
túlélnie egy arkangyal megidézését. De, mint mindenki más,
Vera is azt gondolta, hogy Dee énoki nyelve csak blöff.
– A Noé által a bárkán átmenekített magok listája
valószínűleg csak a töredéke egy nagyobb katalógusnak –
folytatta Sveti. – A teljes lista több százezer tételt
tartalmazhat.
Vera az album lapjai közé préselt több ezer virágsziromra
gondolt.
– Miért olyan érdekesek Noé növényei? – kérdezte. – Van
valamilyen kapcsolat a listán szereplő magok és a Föld
mostani növényzete között?
Azov óvatos pillantást vetett rá, mintha azon morfondírozna,
megosszon-e a nővel egy régóta őrzött titkot.
– Te is tudod, Vera, hogy az életemet Noé és fiai rejtélyének
megfejtésére tettem fel. Nem sokan tudják, de
megszállottságom titkos mozgatórugója nem más, mint az én
saját El Doradóm, ha úgy tetszik. – Svetire nézett támogatást
várva, majd folytatta. – Azt az orvosságot igyekszem
reprodukálni, amelyre Noé az apokrif Jubileumok könyvében
utal.
Vera arra számított, hogy Azov révén bepillantást nyerhet az
Özönvíz előtti földrajz rejtelmeibe; titkon remélte, hogy talán
közelebb jut a Raszputyin albumában szereplő virágok
megértéséhez. De az álmában sem jutott eszébe, hogy
látogatása ilyen nagy jelentőséggel bírhat a karrierje, maga az
angelologia, és feltehetően az egész emberiség számára.
– „így a gonosz szellemek meg lettek gátolva Noé fiainak
bántalmazásában"– mondta Vera, és a táskájába nyúlt
Raszputyin albumáért.
– Ez az ókori kánon legrejtélyesebb és éppen ezért leginkább
félreértett szövege – felelte Azov. – Vállalkozásunkat nem
könnyíti meg, hogy a Jubileumok könyvében nem szerepel az
orvosság képlete, és az ókori irodalomban is csak néhány
utalás van rá, de én hiszek benne.
– Azt hiszem, ezzel nincs egyedül – mondta Vera, és elővette
a táskájából a virágokkal teli albumot.
Azov a gyűjteményt tanulmányozta, és ahogy elmélyedt az
oldalak margójára írt egyenletekben, az arcára kiülő
zavarodottságot őszinte ámulat váltotta fel.
– Ezt meg hol találtad? – kérdezte.
– Egy visszavonult angelologustól, Nadia Ivanovnától
kaptam -válaszolta Vera. Azután elmesélte, hogyan vezette el
őket a drágakövekkel kirakott tojás az Angéla Valkóról
készült 8 mm-es filmhez, és végül hogyan jutottak el
Nadiához, illetve Raszputyin virágalbumához. Azov egyre
fokozódó izgatottsággal hallgatta, és amikor Vera befejezte,
hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Már-már azt gondoltam, hogy harminc éve ábrándképet
kergetek, aztán hirtelen történik valami, és felcsillan a
remény, hogy mégis van értelme a munkámnak. Most már
tudom, hogy jó úton járok. Nadia férje, Vlagyimir jó barátom
volt.
– Ő is szerepel Angéla Valko filmjén – mondta Vera. – De
fogalmam sem volt róla, hogy maguk ismerték egymást.
Azov elmosolyodott.
– Az angelologusok a vasfüggöny mögött nagyon egymásra
voltak utalva, sok kapcsolat egészen a forradalom előtti
időkig nyúlik vissza. Az én kapcsolatrendszerem főként
egykori cárista ügynökök gyermekeiből és unokáiból épült fel.
Vlagyimir megbízható barát volt. Még a berlini fal leomlása
előtt is képes volt üzeneteket eljuttatni hozzám a régi
kapcsolatain keresztül. De leginkább azért izgatnak fel az
általad elmondottak, mert rövid ideig ugyan, de én is
dolgoztam Angela Valkónak. Jól ismerem a kutatását.
Bizonyos mértékben magam is hozzájárultam az
eredményeihez.
Vera meg sem tudott szólalni meglepetésében, letaglózta az
új információ.
– Sajnos az előző rendszerben nem engedtek utazni, ezért
sosem találkozhattam vele személyesen. De a nyolcvanas
évek elején néhány évig folyamatos kapcsolatban álltunk.
Rendkívül speciális kívánságai voltak, és az utasításait enyhén
szólva is különösnek találtam. Amikor 1984-ben
meggyilkolták, attól féltem, hogy az én közreműködésem
vezetett valamilyen módon a halálához. Az apja, Raphael,
megnyugtatott, a társaság minden egyes tagját hasonló
bűntudat gyötri. Ilyen óriási hatással volt az
angelologusokraAngela Valko munkássága.
– Azt akarja mondani, hogy Raphael Valkót is ismerte? –
kérdezte Vera.
– Még mindig ismerem – felelte Azov.
Vera nem értette, hogyan maradhatott rejtve előtte Azov
kiterjedt kapcsolatrendszere. Mindig úgy tekintett rá, mint
száműzetésben élő géniuszra, erre most kiderül, mindenben
részt vett, ami igazán fontos az angelologiában.
– Nagyon valószínű, hogy amikor magával kapcsolatba
lépett, Angéla Valko ennek az albumnak a tartalmát
igyekezett megfejteni.
Azov ismét kinyitotta a könyvet, és a virágszirmokkal teli
oldalakat lapozgatta.
– Tudtam, hogy valamilyen kémiai vegyületet akar
létrehozni – mondta. – Nem árulta el, pontosan miről van szó,
csak annyit, hogy valami ősi összetevőre van szüksége hozzá.
Nagyon fiatal voltam még, nem sokkal korábban kerültem ki
az akadémiáról. Utólag visszatekintve kapóra jöhetett neki,
hogy ilyen készségesen segítettem ebben a meglehetősen
szokatlan kísérletben.
– Most, hogy ismeri a teljes történetet, mit gondol? – tette fel
a kérdést Vera.
Azov kivette az albumból a félbehajtott papírlapot, amelyre
Angela Valko a Jubileumok könyvének híres passzusát írta.
– Ezekre a sorokra olyan sokszor legyintettek már a
múltban, hogy Angelának egyáltalán nem volt könnyű hinnie
a jelentőségükben. Nekem azonban sikerült elérnem, hogy
komolyan vegye őket. A Jubileumok könyve – akárcsak Énok
könyve – nem került be a Bibliába, a teológusok között
azonban közkézen forogtak a tekercsek, és nagy hatással
voltak azokra a szövegekre, amelyek végül helyet kaptak
benne. Alapító atyáink ezért is ítélték úgy, hogy feltétlenül
szerepelnie kell az angelologiai tanulmányok kánonjában. A
holt-tengeri tekercsek felfedezése a Qumrán-hegységben
egyértelművé tette, hogy a Jubileumok könyvét olvasták és
nagy becsben tartották közvetlenül a Krisztus halála utáni
időszakban. A könyv gyakorlatilag az ünnepek és a vallási
megemlékezések felsorolása, de a szöveg egyik részlete óriási
jelentőséggel bír a munkám szempontjából, néhány sora
pedig kimondottan az emberek és nefilimek között dúló
harcra vonatkozik.
– „És Noé mindent leírt egy könyvbe az orvosságokkal
kapcsolatban, ahogy utasítottuk. Így a gonosz szellemek meg
lettek gátolva Noé fiainak bántalmazásában"-idézte Sveti
készségesen.
– Ez az Orvosságok könyvére utal – magyarázta Azov. –
Legalábbis az angelologusok ezt a nevet adták neki. És
valóban ez a legpontosabb elnevezés a Jubileumok könyvében
említett írásra. A feljegyzések szerint ez a könyv tartalmazza
Noé megfigyeléseit és benyomásait az emberi civilizáció
megsemmisüléséről az Özönvíz során. Mint láthattad, Noé
részletesen írt küldetéséről, a földi flóra és fauna
megmentéséről. Feljegyezte az állatok szaporodásának
technikai részleteit, a magok elvetésének és a termény
betakarításának folyamatát. Svetivel pedig egy olyan
orvosságra vagy elixírre is találtunk utalásokat, amelyik
ártalmatlanná teszi a nefilimeket. Ezért vesszük annyira
komolyan a Jubileumok könyvében talált sorokat.
– Ártalmatlanná teszi őket? – ismételte Vera. – Mégis
hogyan?
– Feltételezésem szerint a Jubileumok könyvében említett
orvosságtól a nefilimek ugyanolyan sebezhetővé válnának,
mint az emberek. Elveszítenék angyali erejüket.
Kiszolgáltatottak lennének az emberi betegségeknek, és
egyszerű halandókká alakulnának. Ugyanúgy halnának meg,
mint az emberi lények.
– Nekem ez inkább tűnik méregnek, semmint orvosságnak -
jegyezte meg Vera.
– A recept, amit Noé kapott, isteni eredetű – mondta Sveti. -
Nem a mi feladatunk megítélni a mögötte rejlő logikát.
– És erre a szövegrészletre alapozta egy élet
kutatómunkáját? -kérdezte Vera elképedve. Hiába igyekezett,
nem tudta leplezni hitetlenkedését.
– Való igaz, hogy a Jubileumok könyvében szereplő
információ a legjobb esetben is homályos – felelte Azov
halvány mosollyal. -Az Orvosságok könyve tulajdonképpen az
angelologia Szent Grálja.
 – Sok angelologus hagyta már félbe fontos munkáját emiatt -
tette hozzá Sveti. – Ha az ember nem elégóvatos, az
Orvosságok könyvének hajszolása elveheti az eszét. Ilyen
szempontból Noé receptjének üldözése legalább olyan
veszélyes, mint az ellenségeink. Az akadémia ezért döntött
úgy, hogy hivatalosan nem támogatja a kutatást.
– Az akadémia szándékosan titkolta el az igazságot, hogy
távol tartsa az angelologusokat a Jubileumok könyvétől? –
kérdezte Vera.
– Egy szóval: igen – válaszolta Azov. – Az akadémia annak
idején kutatókat küldött a világ jelentősebb könyvtáraiba,
hogy kutassák fel Noé írásait. Pénzjutalmat ajánlottak minden
információért. Ez önmagában elegendő volt, hogy százával
bukkanjanak fel a meggyőző hamisítványok. Raphael Valko
egyszer azt mondta, hogy diákkorában több tucatnyi ilyen
hamisítvány keringett az akadémia berkein belül. Nagy
hagyománya van ennek. A középkorban rengeteg másolat
létezett, és óhatatlanul is kerültek elő hamisítványok a
zárdákból és kolostorokból. így hát a tanács hivatalosan
felhagyott az eredeti keresésével, és évszázadokon át senki
nem foglalkozott a Jubileumok könyvével. Aztán a
tizenhatodik században az okkultista John Dee azt állította,
hogy nála van egy másolat. Szentül hitte, hogy az énoki nyelv
lehet a kulcs az Orvosságok könyvéhez, és kitartott amellett,
hogy a nyelvet egy angyal diktálta neki. Hogy valóban
megtalálta-e az Orvosságok könyvét, vagy csak hamisította, az
a mai napig vita tárgya. A közmegegyezés inkább az utóbbi
felé hajlik, bár a vita csak elméleti, mivel egyetlen példány –
hamis vagy valódi – sem került elő Dee könyvtárából.
– A kutatás a tizenkilencedik században kapott új lendületet,
miután újra felfedezték Énok könyvét – tette hozzá Sveti. –
Ismét felcsillant a remény, hogy az Orvosságok könyve újra az
emberiség birtokába kerüljön. Akár úgy, hogy a Jubileumok
könyve alapján rekonstruálják az eredeti szöveget, akár úgy,
hogy egy barlang mélyéről előkerül maga a könyv.
– Egy dologban mindenki egyetért – vette át újra a szót Azov.
-Az idézet, amelyet Angéla Valko helyezett el az albumban,
minden más ókori forrásnál jobban izgatta az
angelologusokat. Míg az emberek kiszolgáltatottjai voltak a
betegségeknek, és egyikük sem érte meg a századik életévét, a
nefilimek sosem betegedtek meg. A mi asszonyaink
belehaltak a szülésbe, miközben a nefilim nők fájdalom nélkül
hozták világra utódaikat, és ötszáz évig éltek. Az angyalok
számtalan előnnyel rendelkeznek az emberekhez képest. Az
Orvosságok könyve azért született, hogy kiegyenlítse az
esélyeket.
– És a kötetet, amit magammal hoztam, Angéla Valko
eredetinek tartotta – mondta Vera. – Árulják el, ugye jól
sejtem, hogy a Raszputyin albumában szereplő szimbólumok
ugyanannak az ábécének a betűi, amelyet Noé használt a
táblákon?
– Pontosan így van – bólintott Sveti mosolyogva. – Örök
rejtély marad számomra, hogy egy olyan tanulatlan, részeges
sarlatán, mint Raszputyin, hogyan fedezte fel az énoki
nyelvet, de úgy gondolom, jó esély van rá, hogy ez az album
Noé orvosságos könyvének egyik lehetséges másolata.
– Tényleg azt hiszik, hogy megtaláltuk? – kérdezte Vera
egyre izgatottabban.
– Gyere velem – mondta Azov, és intett a nőnek, hogy
kövesse. – A kérdést közösen fogjuk megválaszolni.
Leereszkedtek a világítótorony kanyargós csigalépcsőjén,
majd egy sziklás ösvényt követve elsétáltak a sziget két
dombja között. Vera bal kéz felől omladozó kőépítményt
pillantott meg, valószínűleg azt a római templomot, amelyet
Sveti korábban említett. A motorcsónak eltűnt a móló mellől.
Vera körülnézett, de hiába kereste, mindenhol csak a sötétkék
víz fodrozódott. Ez azt jelentette, hogy csak akkor hagyhatja
el a szigetet, ha vendéglátói is úgy akarják.
A földszintes építmény, ahová Sveti vezette őket, láthatóan
egy nagyobb épület maradványa volt. Odabent alacsony
belmagasság fogadta őket, a falakba vágott keskeny réseken
vékony fénycsíkok hatoltak a helyiségbe. A terem egyik
oldalán oxigénpalackok, búvárruhák, lámpák és uszonyok
sorakoztak. A padlón matrac hevert, rajta egy gondosan
félbehajtott gyapjútakaró, mellette pedig egy sparhelt és egy
kis hűtőszekrény – láthatóan Azov a nap legkülönbözőbb
időszakaiban is megfordult itt. Az omladozó falak vékony
porréteget hintettek a padlóra, amitől az csúszóssá vált. Az
épület romszerű volt, ahol csak a legalapvetőbb hibákat
javították ki.
– A nagy merülőközpont délebbre van innen – mondta Azov
az oxigénpalackok felé intve. – Ezek itt személyes
használatúak. Ha merülni akarok, beöltözöm, kimegyek a
motorcsónakkal, és eltöltök némi időt az elveszett világban.
Az ókori települést nem látogathatom meg túl gyakran, ahhoz
Faki partjaitól nagyjából ezer méterre kell kiszállnom a
hajóból. De a merülés önmagában is végtelenül megnyugtató.
– Azov felsóhajtott. – Nem mintha túl sok időm lenne
effélékre. Gyere, Vera, megmutatom a gyűjteményemet!
Szűk folyosón keresztül hideg, ablaktalan szobába jutottak.
Sveti gyufát vett elő, és meggyújtotta a réz gyertyatartóba
állított hosszú viaszgyertyákat a szögletes faasztalon. Ahogy
fellobbant a fény, Vera különféle eszközöket és üvegcséket
pillantott meg az asztalon. A fal mellett, padlótól a plafonig,
ezernyi apró fiókkal ellátott fémszekrény állt.
– A kartotékrendszerem – mondta Azov.
– Mit tart benne? – kérdezte Vera, és közben azon tűnődött,
vajon mi férhet el olyan kis helyen.
– A magokat – felelte Azov. – Már majdnem kétezer fajtát
sikerült megtalálnunk. – A szekrényhez lépett, kihúzta az
egyik fiókot, kivett egy kis vászontasakot, és finoman
megdöntve az asztalra öntötte a tartalmát. Apró, fehér,
gyöngyhöz hasonló szemek gurultak ki belőle. – Ezek egy
növény ősi változatának magjai. Ezek például – másik tasakot
vett elő – bazsarózsamagok, de egyáltalán nem hasonlítanak a
mai bazsarózsákra. Tizenöt évvel ezelőtt elültettem egyet. A
virága akkorára nőtt, mint a fejem, és a halványlila szirmokat
sárga csíkok díszítették. Leírhatatlanul gyönyörű volt.
– De ezek a magok biztosan megsemmisültek volna, ha a
település romjai között vannak – mondta Vera. – Még az
oxigénhiányos víz sem óvta volna meg őket. Feltételezem,
nem a táblák közelében bukkantak rájuk.
– Valóban nem – ismerte el Azov. – A szárazföldön találtuk
meg őket egy hideg, száraz üregben a föld alatt, amit
eredetileg Noé épített raktárként, de később trák temetkezési
hely lett belőle. A táblák egyikére térképet rajzoltak, az
alapján akadtunk rá. Miután a vízszint megemelkedett, és
Noénak el kellett hagynia az első települést, a mai
Görögország északi részére húzódott vissza, ami egykor
Trákia volt. Mire a fiai elindultak, hogy újra benépesítsék a
világot, Noé megfáradt öregember volt, több mint kilencszáz
éves. Szárazföldi útja során megszentelte a földet, ahová
lépett – papok, szerzetesek és szent emberek évszázadokon át
vándoroltak azon az ösvényen a megtisztulás reményében. Ez
a sziget volt a zarándoklatok kiindulópontja. Sok szent
holttestét szállították ide és helyezték végső nyugalomra a
szigeten. Keresztelő Szent János is itt van eltemetve. Fej
nélküli holtteste a kolostor szentélyében nyugszik.
– De elsődleges célunk az, hogy a magokat biztonságban
tartsuk – mondta Sveti. A fiókokkal teli szekrény felé intett. –
Azov itt zavartalanul dolgozhat, és temérdek munka vár rá:
sok magot nem sikerült még azonosítanunk.
– Mindet elültették? – kérdezte Vera. Szinte gyermeki
izgatottság kerítette hatalmába. Bármit megadott volna érte,
ha bepillantást nyerhet egy ilyen egzotikus kertbe.
– Némelyiket igen, másokat nem – felelte Azov. – A magok
száma korlátozott. Nekem az a feladatom, hogy vigyázzak
rájuk: ne érje őket fény vagy víz, megóvom őket a potenciális
tolvajoktól – és ez minden. Nagy felelősség ez, távol kell
tartanunk a nefilimeket és mindenki mást, aki kárt tehetne
bennük. Képtelen lennék elviselni a gondolatot, hogy
akaratlanul elpusztítsam ezeket a magokat, vagy ami még
rosszabb, valamilyen módon az ellenség kezére játsszam őket.
Megtalálni és megvédeni őket egy dolog; elültetni és
felnevelni őket már egészen más.
– De valóban lehetséges, hogy ezek a magok ötezer év
múltán is életképesek? – kérdezte Vera.
– Geológiai léptékkel mérve ez nem olyan hosszú idő –
mondta Azov. – Alig hétezer év telt el a Feketetenger
kialakulása óta. Minden botanikatörténettel foglalkozó
munka azt állítja, hogy a történelem előtti idők növényzete
több száz millió éven keresztül alig változott, és ezek a magok
különösen strapabíróak voltak. A levegő, amelyet
belélegzünk, azért alakulhatott ki, mert a nagy kiterjedésű
lombos növények oxigént bocsátottak ki magukból. Sok
dinoszaurusz faj kizárólag növényeken élt, ezért logikus
feltételezés, hogy a bolygó túlnyomó részét vegetáció
borította. Ezek a magok nyilvánvalóan csak töredékét képezik
az Özönvíz előtti flórának, az akkori növények többsége
kipusztult. Kész csoda, hogy mindez megmaradt, de ha
belegondolunk, mennyi növényfaj halt ki az idők során, rá kell
jönnünk, hogy ezek képezik a kivételt. Azért életképesek,
mert ezek a legerősebb magok, ezek képesek a leginkább
ellenállni az elemeknek.
Vera követte Azovot és Svetit egy másik kis szobába. Azov
laboratóriumában egyszerre voltak jelen a modern eszközök
és a régimódi angelologiai felszerelések – ősrégi számítógép
csücsült néhány növény között egy üveglapú íróasztalon. A
monitor halvány fénye egy kétkaros bronzmérlegre vetült. A
szobában állt még egy Merkúr-szobor, néhány üvegtárló, egy
bársonydívány tele papírkupacokkal és egy könyvespolc,
amely elfoglalta a szoba egyik falát. Vera egyetlen pillantással
felmérte a polcon sorakozó köteteket: kémiával foglalkozó
tudományos munkák; francia, német, görög, latin és arab
szótárak; Dioszkoridész összegyűjtött művei. Igazolva látta
első megérzését, amely a szobába lépve villant át az agyán:
egy munkamániás tudós irodája tárult a szeme elé.
Mint akinek hirtelen eszébe jutott a rá váró feladat, Azov
megszólalt.
– Vera, az albumot! Sveti, elhoztad a magok listáját?
Vera átadta az albumot Svetinek, és közben árgus szemekkel
figyelte a nő reakcióját, mintha az arca elárulhatná, mit
jelentenek a lapok szélén szereplő énoki szimbólumok.
– Érti, mi van odaírva? – tudakolta Vera.
– A nagy részét igen – mondta Sveti. – A virágok pontos
fajtája mellett az összetétel és az arányok vannak feltüntetve.
– Megállt a lapozásban; az oldal Vera figyelmét korábban
elkerülte. Szinte teljesen üres volt, csak egy szívre
emlékeztető rajz látszott a közepén.
– Mi ez a szimbólum? – érdeklődött Vera.
Azov tollat vett elő az íróasztalából, és hasonló szívet rajzolt
egy darab papírra.
– A szilfium magjának ilyen az alakja, az egyik vége kúp
alakú, a másik hasított. Idővel a szerelem szimbólumává, az
egyik legismertebb modern szimbólummá vált. Azért hozták
összefüggésbe a romantikus szerelemmel, mert a szilfium
szárából nyert mézgás gyanta kedvelt afrodiziákum volt az
ókori Kürénében. – Azov az albumba pillantott, mintegy
ellenőrizte a rajzot, majd folytatta. – Amikor kapcsolatban
álltam Angéla Valkóval, volt egy növény, amit kimondottan
keresett, de sosem tudta megnevezni. Lehet, hogy ez a szív
alakú mag volt az az összetevő, amelyet hasztalan próbált
azonosítani.
– Angela minden bizonnyal tudta, hogy a szív szimbóluma
eredetileg a szilfium magjából származik – jegyezte meg Sveti.
– Angela szkeptikus volt – felelte Azov. – A szilfium az ókori
világ legérdekesebb növényei közé tartozik. Sok modern
botanikus azonban nem hajlandó ezt elismerni, azt állítják,
hogy nincs semmilyen bizonyíték a létezésére.
– Valami azt súgja, hogy nem ért egyet velük – mondta Vera.
– A növény több mint ezer éve kihalt, de igazad van, Vera,
valóban nincs kétségem afelől, hogy egykor létezett. Hogy
valóban mindent gyógyító csodaszer volt-e, mint ahogy azt az
ókori mediterrán kultúrákban gondolták, nem tudom
megmondani. Gyomorrontás, asztma, rák – mindegyikre ezt
használták orvosságként. És ami talán a legfontosabb:
egyszerre tartották fogamzásgátlónak és afrodiziákumnak.
Olyan nagy becsben tartották, hogy ez volt a mai Líbia
területén található Küréné első számú exportcikke, még
gliphéken és érméken is megörökítették.
Sveti ismét az album szóban forgó lapját kezdte
tanulmányozni.
– Az az érdekes ebben a receptben, hogy a szilfium az
egyetlen olyan összetevő, amely nem virágos növény, és az
egyetlen olyan, amelyik kihalt.
Átlapozta a rózsaszirmokkal teli oldalakat. – Rózsából
például több mint száz különböző fajta van itt. A recepthez
rózsaolajra is szükség van.
– De hiszen a rózsaolaj egyáltalán nem számít ritkaságnak -
mondta Vera. – Rózsák mindenhol vannak.
– Most már igen – bólintott Azov. – De az Özönvíz után
mindössze néhány mag állt az emberiség rendelkezésére,
hogy megóvja ezt a növényt a kipusztulástól. Évezredeken át
termesztettük és gondoztuk a rózsákat. Ha nem tettük volna,
ma egy rózsák nélküli világban kellene élnünk. De ugyanez
Noé katalógusának szinte minden virágáról elmondható. Az
emberek preferenciája döntötte el, hogy melyek maradtak
fenn velünk. Különös, hogy ez az egykor oly fontos növény
szinte teljesen kihalt.
– Szinte? – ismételte Vera. – Azt hittem, kihalt.
Azov elmosolyodott.
– Kihalt. Leszámítva egy-két megmaradt magot.
Vera Azovra meredt, próbálta felfogni a férfi szavainak
jelentőségét. Ha van nála a növény magjából, lehetséges
elkészíteni az orvosságot – bármi legyen is az.
– A szilfium is megtalálható a maggyűjteményében? –
kérdezte Vera.
 – Itt van – mondta Azov. Kihúzott egy apró fiókot, és
fémdobozt vett elő. Kinyitotta: egy selyemtasak lapult benne.
Gyanúsan könnyűnek tűnt, mintha nem lenne benne semmi.
Azov oldalra döntötte a tasakot, és egyetlen sárgásbarna, zöld
pöttyös mag gurult az asztalra. – Ez az egy maradt nálam. A
másikat dr. Raphael Valkonak adtam még 1985-ben.
– Maga szerint dr. Valko tudott erről az albumról és a benne
található receptről? – kérdezte Sveti.
– Nehéz megmondani – mormolta Azov az albumot
lapozgatva. – Nem volt titok előtte, hogy Angéla min
dolgozott, és biztosan arról is tudott, hogy szoros
kapcsolatban álltam a lányával a halála előtt. De Raphael
egyetlen szóval sem említette Angelát, amikor elvittem neki a
magot.
– Még mindig nem értem, mi köze ehhez Raphael Valkónak -
vallotta be Vera. – De alig várom, hogy találkozhassam vele.
Főleg, ha ezzel közelebb juthatunk az elixírhez.
– A valódi kérdés az, hogy képesek vagyunk-e kikeverni ezt
az orvosságot – szólalt meg Sveti.
– És ha igen, akkor az az orvosság lesz-e bármilyen hatással
a nefilimekre – tette hozzá Azov, ismét az album felé fordítva
a tekintetét. – Ha kivesszük a virágszirmokat a papír alól, és a
megfelelő arányú keveréküket összemorzsoljuk Raszputyin
utasításai alapján, akkor megkaphatjuk az orvosság alapját.
Azután jöhet a szilfium, amit talán sikerül elültetnünk és
felnevelnünk, bár egy magból csak minimális mennyiségre
számíthatunk.
– Ennél is bonyolultabb az utolsó összetevő beszerzése –
mutatott Sveti az egyik lapra. – Olyan fém kell hozzá,
amelynek létezését Raszputyin életében semmilyen módon
nem tudták igazolni.
 – Tudom, miről van szó – mondta Vera. – Ezt a fémet
mindenhol használták az Özönvíz előtt, de Noé halálaután
gyakorlatilag eltűnt a föld színéről. Énok, Noé és mások, akik
kapcsolatba kerültek vele az ókorban,mind máshogyan
hívták. Végül Raphael Valko fedezte fel újra, és a valkin nevet
adta neki. – Vera egypillanatra elgondolkodott, majd
hozzátette: – Több mint hatvan éve egyetlen grammnyi valkin
sem került elő.
– Ha leszámítjuk a valkinból készült lant felbukkanását
1999-ben New Yorkban, akkor igazad van. Az utolsó ember,
akinek a birtokában volt belőle bármennyi is, az maga
Raphael Valko. A huszadik század elején számottevő
mennyiségre tett szert, amikor megtalálta az egyik mennyei
hangszert, egy gyönyörű lantot, feltehetően ugyanazt,
amelyen Orpheusz játszott. Mielőtt előkerült a lant, sok
találgatás övezte az anyagát. Néhány angelologus aranyra
tippelt, mások rézre. Senki sem tudta biztosan. Valko lekapart
néhány forgácsot a lant aljáról, megvizsgálta a fémet, és
megállapította, hogy egy teljesen új anyag, amilyennel még
soha nem találkoztak. A valkin nevet adta neki. A hangszert
becsomagolták, és Amerikába küldték, hogy
biztonságbanlegyen a háború alatt, a fémforgácsok pedig
Valkonál maradtak. Őrizte néhány évig, majd a történet
szerint beolvasztotta őket, és három lant alakú medált
készített belőlük.
– Dr. Raphael Valko valóban megformálta azt a három
medált, de biztosan maradt még nála valamennyi valkin, ha
csak körömnyi mennyiség is – jelentette ki Vera
magabiztosan.
Azov felállt, és barna bőrkabátba bújt.
 – Ezt csak egyetlen módon deríthetjük ki – mondta, azzal
Vera vállára tette a kezét, és elindult az ajtó felé.
 Ötödik kör
Harag
Transzszibériai vasútvonal

Verlaine füle csöngött a szüntelen csikorgó zajtól. Kinyitotta

a szemét, és bizonytalan körvonalú, homályos, szürke
helyiséget pillantott meg maga körül. A szürke falak a
mennyezetbe olvadtak, és olyan benyomása támadt, mintha
barlangban ébredt volna fel. A teste tüzelt, még a lepedő is
égette a bőrét. Nem tudott rájönni, hol van, hogyan került
erre a kemény matracra, és miért lüktet minden tagja a
fájdalomtól. Képek peregtek lelki szemei előtt: Szentpétervár,
a feketeszárnyú angyal, a testén átvillanó elektromosság.
Női alak jelent meg mellette, felbukkanása egyszerre volt
megnyugtató és vészjósló. Verlaine pislogva igyekezett
kivenni az arcvonásait. Egy pillanatra ismét a visszatérő
álmában találta magát Evangeline oldalán. Érezte jeges
csókját, delejesen vonzó érintését, szárnyainak erejét.
Összezavarodott a jelenlététől, nem tudta eldönteni, valóban
őt látja-e, és attól félt, ha teljesen felébred, újra elveszíti. A
szeme azonban nyitva volt, a női alak pedig ott állt mellette. A
gyönyörű teremtmény, aki után oly régóta sóvárgott,
visszatért hozzá.
Verlaine megint pislogott, és hunyorogva próbálta kivenni a
környezetét.
– Ezt keresed? – kérdezte egy hang, és Verlaine megérezte a
szemüvege keretének fémes érintését a bőrén. A világ azonnal
élesebbé vált; az orosz angyalvadászt pillantotta meg maga
mellett, aki a segítségére sietett, mielőtt elveszítette az
eszméletét. Bukósisak nélkül valahogy lágyabbnak tűnt – már
nem a profi gyilkológép volt, hanem igazi hús-vér ember. A
hosszú, szőke hajú nő gondterhelt arccal vizsgálgatta
Verlaine-t. Mögötte Bruno állt, és majdnem olyan rosszul
festett, mint ahogyan Verlaine érezte magát. A haja
összetapadt, arcán friss sebek éktelenkedtek. Bruno sérülései
eszébe juttat ták a saját fájdalmát. Minden lélegzetvétel pokoli
kínnal járt. Lassan visszatértek az emlékei: Szentpétervár,
Eno és azok az átkozott nefilim ikrek. Nyelt, mondani akart
valamit, de nem találta a hangját.
– Isten hozott újra köztünk – mondta Bruno, azzal közelebb
lépett, és megszorította a vállát.
Verlaine annyit már megállapított, hogy valamilyen orvosi
létesítményben van, de hogy Oroszországban vagy
Franciaországban, arról fogalma sem volt.
– Hol vagyok?
– Valahol Moszkva és Jaroszlavl között, ha jól sejtem – felelte
Bruno a karórájára pillantva.
Főnökének arcára rászáradt a vér, ruhája csupa kosz volt.
Verlaine kérdő pillantást vetett rá, próbálta megérteni, mi
történik.
– Úton vagyunk Szibéria felé – mondta Bruno. – Vonattal.
– Mi történt veled? – kérdezte Verlaine. Fel akart ülni az
ágyban, de éles fájdalom hasított a tagjaiba.
– Találkozás egy refitával – válaszolta Bruno.
– Akár az emlékirataid címe is lehetne – jegyezte meg a
szőke nő.
– Ő Jana – mutatta be Bruno. – Orosz angyalvadász, aki,
egészen véletlenül, majdnem ugyanolyan régóta üldözi Enot,
mint én. Még ezt a vagont is a rendelkezésünkre bocsátotta,
amíg felépülsz.
 Jana szűk farmert és feltűnő, rózsaszín garbót viselt –
határozottan máshogy festett ebben a szerelésben, mint a
vadászok bőr és acél egyenruhájában. Mozdulatai
fáradtságról tanúskodtak, ahogy távolabb lépett az ágytól,
deamikor a falnak dőlt, és karba fonta a kezét, mégis úgy
nézett ki, alig várja, hogy folytathassa a munkáját. Erős orosz
akcentussal beszélt:
– Jól vagy?
– Fantasztikusan. – Verlaine úgy érezte, hogy a feje
bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Sosem voltam még
ilyen jól.
– Őszintén szólva szerencséd van, hogy egyáltalán életben
maradtál – mondta Jana, és a profik közömbösségével mérte
végig a férfit, összehasonlítva a sérüléseit a múltban látott
esetekkel.
Verlaine ismét megpróbált felülni, a kínzó fájdalom ezúttal a
mellkasára összpontosult.
– Mi a fene történt?
– Nem emlékszel? – kérdezett vissza Bruno.
– Egy bizonyos pontig emlékszem mindenre. Aztán mintha
elvágták volna. Biztosan elveszítettem az eszméletemet.
– Vagy inkább a józan eszedet, amiért egyedül próbáltál
elbánni Enoval – jegyezte meg Jana. – Még egy perc, és szénné
égtél volna a kezei között.
Verlaine-ben felidéződött a testén végigfutó elektromosság,
és megborzongott.
– Meg akart ölni – suttogta.
– És kis híján sikerrel járt – mondta Bruno.
– Szerencsédre ártalmatlanná tettük, mielőtt végzett volna
veled – tette hozzá Jana. – Megégtél, de túl fogod élni.
 – Biztos vagy benne? – kérdezte Verlaine. Úgy érezte, az
egész testét lassú tűzön sütögetik.
– Gondolj csak a Szent Róza kolostorban talált holttestekre,
és szerintem te is a mázlisták közé fogod sorolni magad –
mondta Bruno.
A Szent Róza kolostort ért támadás mély nyomokat hagyott
Verlaine-ben. Nők tucatjai égtek halálra, tetemük
elszenesedett, felismerhetetlenné váltak. Pontosan tudta,
miféle teremtmények képesek efféle szörnyűségre.
– Eno majdnem három percig vezetett áramot a testedbe –
magyarázta Bruno. – Jana szívmasszázst alkalmazott, így
tudott életben tartani addig, míg az egyik kollégája hozott egy
hordozható defibrillátort.
– Visszajöttél a halálból – mondta Jana. – Szó szerint.
– Úgy látszik, van valami közös bennem és a refitákban –
jegyezte meg Verlaine fanyar mosollyal.
– De arra továbbra sincs magyarázat, hogyan élted túl a
támadást– mondta Jana. – Akárhogy is nézem, szénné kellett
volna égned.
– Ez igazán kedves tőled. – Verlaine ülő helyzetbe tornázta
magát az ágyon. A mellkasán égett a bőr a fájdalomtól, de
igyekezett figyelmen kívül hagyni és mindig csak a következő
mozdulatra koncentrálni. Már emlékezett Eno erejére és az
érintéséből sugárzó forróságra.
– Talán ennek lehet hozzá valami köze – szólalt meg Bruno.
Egy nyakláncot húzott elő a zsebéből, és barátja fölé tartotta.
Verlaine elvette tőle a medált, és alaposan megnézte. Eno
támadása a legkisebb mértékben sem változtatta meg. A
valkin továbbra is úgy csillogott, mintha napfényből
kovácsolták volna. Tudta, hogy Bruno minden bizonnyal
kombinálni kezdett, és valószínűleg már rájött, hogyan került
a medál Verlaine birtokába. Gabriella és Bruno közeli barátok
voltak, és ugyan Bruno nem akart Jana előtt beszélni róla,
Verlaine látta, nem örül, amiért annyi éven át rejtegette előle.
Verlaine előrehajolt, hogy visszategye a nyakába a láncot, de
felszisszent a fájdalomtól. Jana – sokkal inkább
türelmetlenségből, semmint együttérzésből – kivette ujjai
közül, és a összekapcsolta a férfi tarkóján.
– Tessék – mondta. Megveregette Verlaine mellkasát, amitől
ismét kín hasított a férfiba. – Most már biztonságban leszel a
mumustól.
Nyílt az ajtó, és egy orvos lépett be rajta – alacsony, testes nő
vastag szemüveggel és tökéletesen beállított frizurával. Az
ágy fölé hajolt, és lehúzta a takarót Verlaine derekáig. A férfi
mellkasa vastag, fehér gézzel volt átkötve. A doktornő ujjait a
kötés széle alá dugta, felemelte, és gyengéden felhúzta.
– Tessék. – Jana kis tükröt vett elő a táskájából, és Verlaine
felé nyújtotta.
A tükörbéli meggyötört arcú férfi szeme körül friss öltések
és zúzódások éktelenkedtek. A kép annyira szokatlan és
sokkoló volt, hogy Verlaine önkéntelenül is hátrahőkölt. Égett
bőre feszült, és legszívesebben elaludt volna, de nem akart
azonosulni azzal a férfival, aki visszanézett rá. A mellkasához
emelte a tükröt. A megfeketedett bőrön piros és rózsaszín
csíkok rajzolódtak ki, átlátszó váladék szivárgott belőlük. Eno
kezének lenyomata a bőrébe égett.
– Most már örökké magadon hordod egy emita támadás
nyomát – mondta Bruno.
Jana közelebb hajolva tanulmányozta a Verlaine bőrébe
égett ujjak körvonalait.
– Nagyon különleges az alakja. Ez régóta érdekel. Hogy egy
teremtmény áramütést adjon, bizonyos szögben kell tartania
a két kezét. A hüvelykujjak összeérnek, a tenyér kifelé fordul.
Felismered az alakzatot?
– Természetesen – felelte Verlaine émelyegve. – Mint két
szárny.
Hozzászokott a sérülésekhez – megszámlálhatatlan
alkalommal sebesült már meg az elmúlt tíz évben –, de tudta,
hogy ezt a támadást sosem fogja elfelejteni. Az emita örökre
megjelölte.
Az orvos kiment, majd egy tálcával tért vissza, rajta kenőcs,
olló, kötszer és tisztító pálcikák. Verlaine mélyet lélegzett, és
benntartotta a levegőt, miközben az orvos kitisztította a
sebet.
– Ahol a hús megfeketedett, ott az idegvégződések elhaltak.
A fájdalmat a seb széle körüli kevésbé súlyos sebek okozzák. –
A doktornő egy pillanatra elhallgatott, és a sérülés alakját
tanulmányozta. – Jó ideje nem találkoztam ilyennel. –
Kenőcsöt dörzsölt a bőrre, majd új kötést tett rá. – Ez
enyhíteni fogja a fájdalmat. Régebben hetekbe, talán
hónapokba telt volna teljesen felépülni ebből.
Verlaine kellemes hűvösséget érzett a bőrén. A kenőcs
azonnal hatott.
– Hihetetlen – mondta. – Máris jobban érzem magam.
– A bőre gyorsan begyógyítja önmagát – magyarázta az
orvos. -A kenőcs nanoemulzió, megakadályozza a
baktériumok megtelepedését, miközben elősegíti a bőrsejtek
osztódását. Az égett rész fölött azonnal új bőrréteg alakul, ami
segít légmentesen zárni, így a fájdalom is csökken. Ritka
orvosság, alig néhány adagunk van belőle. Angelologusok
fejlesztették ki angelologusok számára. Hihetetlenül hatékony
szer. – Végighúzta kezét a seb felszínén, mintegy
alátámasztandó a szavait.
 – Hatékony vagy sem, szükségünk van erre az angelologusra
-mondta Jana. Képtelen volt leplezni türelmetlenségét. –
Mennyi pihenés kell neki?
A doktornő megfogta Verlaine csuklóját.
– A pulzusa rendben van – állapította meg. – Hogy érzi
magát? Verlaine megmozgatta a lábujjait, majd abokáját. A
füle már nemcsöngött, és a mellkasát gyötrő fájdalom is
megszűnt.
– Ragyogóan.
Az orvos fogta a tálcát, majd az ajtó felé indulva még
hátrafordult, és így szólt:
– Szerintem nem kell változtatniuk miatta a terven. A vonat
harmincöt óra múlva ér Tyumenybe. Azt javaslom, hogy addig
pihenjen. – Verlaine-re nézett, és hozzátette: – Vagyis ne
randevúzzon többet az ördöggel. Bár kétlem, hogy
megfogadja a tanácsomat. A magához hasonló ügynökök
sosem szokták.
Verlaine a padlóra csúsztatta a lábát, azután nagy levegőt
vett, és felállt. Egyetértett Tanával: szó sem lehet róla, hogy
ebben az istenverte kórházvagonban maradjon.
Miután a doktornő elment, Bruno így szólt:
– Vannak azért jó hírek is. Sikerült visszaszereznünk a tojást.
És ami a legfontosabb: elfogtuk Enot.
– Hol van? – kérdezte Verlaine.
– Biztos helyen – felelte Jana kihívóan, mintha próbára
akarná tenni az ügynököt.
Aztán Bruno Verlaine-re kacsintott, majd így folytatta: -Jana
ragaszkodott hozzá, hogy vigyük egy erre a célra
specializálódott szibériai börtönbe.
– Gondolhattam volna, hogy a ruszkiknak még saját
angyalguláguk is van – jegyezte meg Verlaine.
 – Megfigyelésre visszük oda – mondta Jana. – Örülhetnél,
amiért megengedtem, hogy velünk tarts.
– Azt gondolod, képesek lesztek valamit kiszedni Enoból? –
kérdezte Verlaine.
– Azt – felelte Jana. – Szibériában szóra fogják bírni.
– Láttál már ilyen kihallgatást? – fordult Janához Verlaine.
– A börtön szakembereinek megvannak a módszerei –
válaszolta Jana magabiztosan.
Verlaine gyorsan átpörgette magában az elmúlt huszonnégy
óra történéseit, és próbált megszabadulni az érzéstől, hogy
egy alternatív univerzumba került, egy fura, élethez hasonló
játszmába, ami egyszerre valóságos és irreális. Szibéria
hatalmas, fagyott tundráján haladt keresztül és egy félig
ember, félig angyal teremtményt igyekezett felkutatni, akiről
– tíz év bizonytalanság után – most már tudta, hogy szereti.
Azok után, amiktörténtek, azt gondolta, már semmi sem tudja
meglepni. Tévedett. Az igazán fura dolgok még csak ezután
következtek.

Szent Iván-sziget, Fekete-tenger, Bulgária

Azov helikoptere tökéletesen szimbolizálta azt a fajta

kulturális keveredést, amellyel Vera és a hozzá hasonló
tudósok nap, mint nap szembesültek a munkájuk során. Sveti
elmondása szerint a Vietnamban használt járművet
elveszítették az amerikaiak – egészen pontosan a legénység
hátrahagyta Kambodzsában egy kényszerleszállás után –, és
kalandos úton jutott végül Azov birtokába. Először lefoglalták
a kommunisták, majd a Szovjetunióban megjavították, végül
elküldték bolgár szövetségeseiknek a hetvenes években.
 Mire Azov kezére került, a hidegháború véget ért, Bulgária
pedig csatlakozott a NATO-hoz. Miközben Sveti a
botkormányt markolta a két térde között, Vera azon tűnődött,
vajon a ma született gyermekek miféle új világrendben fognak
felnőni.
Azov bólintására Sveti átfordított néhány kapcsolót,
ellenőrizte a kijelzőket a műszerfalon, majd a levegőbe
emelkedett. Vera az ablakból figyelte a távolodó szárazföldet,
miközben egyre magasabbra kapaszkodtak. A világítótorony
körvonalai lassan eltűntek a távolban, és mindent betöltött a
tenger monoton víztükre. A lenyugvó nap sötétlilára festette a
világot. Vera hunyorogva igyekezett kivenni az öbölben
nyugvó kis halászfalvakat és a sziklaként kuporgó szürke
viskókat. A strandok elhagyatottak voltak – sehol egy színes
napernyő, sehol egy jacht az öbölben, csak a végtelen sziklás
tengerpart. Megpróbálta elképzelni a több millió köbméternyi
sötét víz alatt lapuló településeket, a fénytől megfosztott
alvilág dermesztő hidegébe merevedett ókori civilizációk
romjait.
A helikopter enyhén oldalra dőlt, Sveti végigrepült a
partvonal fölött, majd élesen bevágott a szárazföld felé. A
motor lassú, ütemes ritmusban zúgott. Vályogtetős házak,
keskeny utak és üres szántóföldek váltották fel alattuk a
Fekete-tengert.
Vera a szeme sarkából hirtelen mozgást érzékelt. Egy
pillanatig azt hitte, csak egy piros sárkányrepülő sziluettjét
látja a lila látóhatár előtt. De aztán felbukkant egy másik, majd
egy harmadik, míg végül egész rajnyi vörös szárnyú
teremtmény keringett a helikopter körül.
– Nem is említette, hogy gibborik őrzik a Szent Iván-szigetet
-nézett Vera Azovra.
 – Nem. Biztosan a dzsipünket követték Szozopoltól –
mondta Sveti. Balra kapta a kormányt, mire az egyik
szörnyeteg a szélvédőnek csapódott. Vörös szárnya olajos
foltot hagyott a plexin.
– Idefent nem tudunk szembeszállni velük – motyogta Azov.
-Meg kell lógnunk előlük. Ha sikerül eljutnunk a repülőtérig,
ott már lesz segítségünk.
– Kapaszkodjanak! – figyelmeztette őket Sveti, és vadul
manőverezni kezdett.
De a gép hiába cikázott és hánykolódott, mint hajó a viharos
tengeren, nem tudták lerázni üldözőiket. A helikopter hirtelen
megrázkódott, és előrebillent. Vera érezte, hogy a biztonsági
öv a vállába mélyed. Az ablakból látta, hogy két gibbori
kapaszkodik a futóműbe. Szárnyukkal verdesve vonszolták
járművüket a sziklás part felé.
Sveti az ajkába harapott, és a műszerfalon matatott. Vera
csak akkor döbbent rá, mire készül, amikor meglátta az
elektromos vezetékeket és vészesen közeledő adótornyokat:
azt tervezte, hogy levakarja a teremtményeket a helikopter
aljáról. Előbb jobbra döntötte a gépet, majd balra, azután egy
hirtelen mozdulattal lejjebb ereszkedett. A gibborik
fennakadtak a vezetékeken, szárnyaik összegabalyodtak, a
helikopter pedig ismét felemelkedett, és visszarepült az öböl
irányába.
Néhány perc múlva feltűnt a burgaszi hajógyár. A parton
hatalmas sópiramisok sorakoztak, mint megannyi fehér
szikla. Sveti újra a repülőtér felé kormányozta a helikoptert,
mindössze néhány kilométerre távolodva el a parttól. A
távolban Vera megpillantotta a kifutópályát és a magányosan
veszteglő fémrovart, a Cessnát.
 Sveti finoman tette le a helikoptert az aszfaltra. Azonnal
egyenruhás férfiak vették körül őket, és az útlevélvizsgálatot
kikerülve a repülőtér kijáratához kísérték a három
angelologust. Vera határozottan lépkedett a hűvös esti
levegőben, és közben a sötétkék égboltot fürkészte:
gibborikat keresett. A drótkerítés mögött elnyúló kifutópálya
már félhomályba burkolózott.
Váratlanul egy farmert és fekete pólót viselő férfi sétált el
mellette. Fémes tárgy csapódott Vera tenyeréhez: egy
kulcscsomó. Az ügynök – a nő tudta, hogy csakis Bruno
küldhette – egy Range Rover felé intett a fejével, majd szó
nélkül továbbsietett.
Azov meglepett pillantást vetett Verára. Láthatóan nem volt
hozzászokva, hogy eszközök és emberek bukkannak fel a
semmiből. Vera sem számított efféle segítségre – soha nem
dolgozott még terepen –, de tudta, hogy Bruno vigyáz rájuk.
Megmarkolta a kulcscsomót, és elhatározta, hogy
tehetségéhez mérten mindent elkövet, minden követ
megmozgat, hogy eljusson dr. Valkohoz.
Szó nélkül bemászott a kormány mögé. Azov mellette foglalt
helyet, Svetinek pedig maradt a hátsó ülés. A sebességváltós
dzsip négykerék-meghajtású volt, és a kilométeróra
számlálója szerint alig ezer kilométert mentek vele eddig. A
bőrborítású kormánykerék lehűlt az esti hűvösben. A
műszerfalon barna boríték hevert. Vera Azov felé nyújtotta,
sebességbe tette az autót, és maguk mögött hagyták a
repülőteret.
Azov három műanyag poharat meg egy üveg italt vett elő a
hátizsákjából.
– Rakia – mondta Azov, és megkínálta Verát.
 A nő elfogadta a röviditalt. Nem volt olyan erős, mint a
vodka, de jólesett neki. Az alkohol kellemesen ellazította az
izmait, és a feszültség is enyhült benne, mire továbbadta az
üveget Svetinek a hátsó ülésre.
Azov ismét a hátizsákjába nyúlt, és ezúttal egy térképet vett
elő. A Fekete-tengertől a hegyekig vezető útvonalat mostanra
sötétség borította.
– Dr. Valko Szmoljanban él, Trigrad közelében; kocsival
durván ötórányira van ide. Az útviszonyok távolról sem
ideálisak, de így legalább nem kell tartanunk a gibboriktól.
Azovnak igaza volt a gibborikkal kapcsolatban – csak
repülés közben támadtak, amikor levegőben tudták elkapni
áldozataikat –, de Vera azt is tudta, ha Bulgáriában vannak
gibborik, akkor egészen biztos, hogy másfajta teremtmények
is előfordulnak errefelé.
Azov utasításait követve felhajtott az autópályára, és közben
próbálta kiszámolni, mikor érhetnek dr. Valkóhoz. A
műszerfalon világító óra szerint este kilenc volt. Ha valóban
öt óra az út Szmoljanig, akkor az éjszaka közepén fognak
megérkezni az idős férfihoz.
– Bármilyen jó viszonyban van is vele, akkor sem fog repesni
örömében, amiért éjnek idején kiverjük az ágyából.
– Való igaz, Raphaellel óvatosan kell bánni – ismerte el Azov.
-Nagyon óvja a magánéletét és a munkáját. Angéla halála után
gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakított a külvilággal.
Lehet, hogy szóba sem akar majd állni velünk. Valahogy meg
kell győznünk.
– Ami azt illeti, nem nagyon van más választásunk – mondta
Sveti, és kortyolt egyet a rakiából.
Vera tökéletesen tisztában volt azzal, hogy dr. Raphael
Valkóhoz pontosan úgy viszonyul, mint bármelyik fiatal
angelologus – nevének puszta említésére remegni kezdett a
lába. Dr. Valko élő legenda volt. Álmában sem gondolta, hogy
egyszer személyesen találkozhat vele.
Azov feltehetően látta, hogy a nő többet szeretne tudni az úti
céljukról, ezért így szólt:
– Valko egy kőhajításnyira él az Ördögtorok-barlangtól, és
nem véletlenül.
– Valkint bányászik? – kérdezte Vera.
– Az kétségkívül hasznos lenne a mi szempontunkból –
jegyezte meg Sveti.
– Senki sem tudja pontosan, mit csinál odafent – mondta
Azov. -Spártai körülmények között él a hegyen. Se telefon, se
elektromos áram. Fával fűti a házát, és kútból hordja a vizet.
Szinte lehetetlen eljutni hozzá. Ugyanabban az országban
élünk, mégis alig néhány alkalommal jártam az erődjében – ez
a legjobb szó arra, amit Szmoljanban épített magának -;
olyankor is csak azért, hogy a magokról beszéljünk és
kicseréljünk néhányat egymás között. Szakmai körökben
felfedezőnek és a tudomány emberének tartják, de szemtől
szembe leginkább bolgár kecskepásztorra hasonlít: nehéz
kihozni a sodrából, de félelmetes bosszút áll azokon, akik át
akarják verni. Kemény, mint a szikla, még százévesen is. Vera
döbbenten fordult Azov felé.
– Százéves?
– Igen – bólintott Azov. – Amikor először találkoztam vele
1985-ben, pontosan hetvenhat éves öregembernek látszott,
annyi volt akkor. Később, miután megosztottam vele néhány
Özönvíz előtti magot, már nem nézett ki többnek ötvennél.
Jelenleg egy negyvenöt éves nővel él együtt, akinek tíz évvel
ezelőtt lánygyermeket nemzett.
 – Kilencven évvel idősebb a lányánál? – kiáltott fel Sveti. -
Lehetetlen!
– Nem az, ha a magokat a saját céljaira használja fel –
mondta Azov.
– Hallottam pletykákat arról, hogy a kilencvenes években
Valko a kertjében termesztett növényekből párlatot készített,
és abból rendszeresen adott egy-egy üvegcsével a második
feleségének, Gabriellának – mondta Vera. – Gabriella még
jóval túl a nyolcvanon is aktívan részt vett a nefilimek elleni
harcban, bevetésekre indult, és olyan feladatokat vállalt,
amilyenekbe feleannyi idős ügynököknek is beletört volna a
bicskája. A halál is ilyen bevetésen érte utol. Senki sem
értette, honnan meríti hozzá az erőt. Teste meghazudtolta az
életkorát. Raphael Valko és a neki adott magok lehet az
egyetlen magyarázat erre. Biztosan létrehozott magának egy
Özönvíz előtti kertet odafent.
– Hogy olajat sajtolt-e a magokból vagy kicsíráztatta őket,
azt nem tudom. De nem szabad elfelejtenünk, hogy
ugyanazokhoz a magokhoz jutott hozzá, amiket Noé is
termesztett az Özönvíz előtt, és, mint tudjuk, Noé majdnem
ezer évig élt. Lehetetlen megállapítani, milyen tápértékkel és
élettani hatásokkal rendelkeztek azok a növények, de
nyilvánvaló, hogy Valko hasznot húzott belőlük.
– Gondolt arra, hogy talán már meg is találta Noé
orvosságának receptjét? – kérdezte Vera.
Azov felsóhajtott, mint aki számtalanszor morfondírozott
már a kérdésen.
– Az az igazság, hogy sosem lehet tudni, mi zajlik Raphael
Valko műhelyében. Ő fedezte fel 1939-ben a Vigyázók
börtönét. Ő szervezte meg és irányította a társaság
ellenállását a második világháború alatt. Dr. Raphael Valko
nem az az ember, aki bármit is a véletlenre bíz. Biztos vagyok
benne, hogy akármit művel is odafent a Rhodope-hegységben,
azt ugyanolyan megalkuvást nem ismerő elszántsággal teszi,
mint ami mindig is kiemelte a többi tudós közül.
– Nem fél attól, hogy egy nap felkeresi, és holtan találja? –
kérdezte Vera.
– A legkevésbé sem – felelte Azov. – Attól viszont tartok,
hogy elzavar minket. Semmilyen garancia nincsen rá, hogy
hajlandó lesz segíteni nekünk. Bár különböző nem hivatalos
csatornákon – például rajtam – keresztül továbbra is
kapcsolatban áll a társasággal, az angelologiával évtizedekkel
ezelőtt szakított. Jó esély van rá, hogy nem fog kisegíteni
bennünket a hiányzó hozzávalóval, a valkinnal, még akkor
sem, ha olyan csábításról van szó, mint Noé orvossága.
Hamarosan elérték a Rhodope-hegység lábát. Noha Vera
szeretett volna minél előbb Szmoljanba jutni, a
terepviszonyok nem tették lehetővé, hogy gyorsan menjen.
Egyre feljebb és feljebb kapaszkodtak, az út pedig egyre
meredekebbé vált. Az egyik oldalról szinte függőleges
sziklafal, a másik oldalról több száz méteres szakadék fogta
közre a keskeny, kanyargós utat. Vera tudta, hogy elég
egyetlen rossz mozdulat, és mindnyájan szörnyethalnak. Az
éles hajtűkanyarok még napvilágnál is nagy kihívást
jelentettek volna. Kettesben haladt felfelé a Rangé Roverrel,
igyekezett állandó, de biztonságos tempót tartani.
Az egyik hegygerinc tetejére érve váratlanul holdfény ömlött
rájuk, és megvilágította a nyírfákból, tölgyekből és fenyőkből
álló erdőt a mögöttük hagyott meredek hegyoldalban. Az út
alábukott a holdfény szabdalta kanyonokba, majd ismét
felfelé kapaszkodott, hogy aztán újra lefelé haladjon még
keskenyebb átjárókon. Verának kezdett olyan érzése lenni,
mintha egy gondosan megtervezett útvesztőben
bóklásznának, amely nem vezet sehová. Több órányi vezetés
után végül a környék valószínűleg legmagasabb csúcsára
értek. Vera felnézett, és csak a csillagos égboltot látta maga
fölött. Szmoljan házai sziklatömbökként kuporogtak a
sötétségben.
Azov kavicsos útra navigálta Verát, ami addig kanyargott,
míg elvezette őket egy kis ortodox templomhoz. Torony
magasodott a közelében, órája védelmezőén tekintett le a
falura. Már majdnem hajnali három volt. Azov utasításait
követve Vera továbbhaladt, elhaladt a régi erődfal mellett, és
egy örökzöldekkel szegélyezett térre érkezett. Leállította a
motort. Egyikük sem szólalt meg, de a reményteljes várakozás
szinte tapintható volt a kocsiban. Mindnyájan úgy érezték,
hogy karnyújtásnyira vannak a megoldástól, és azok után,
hogy sikerült eljutniuk dr. Valkóhoz, most már bármilyen
nehézséget leküzdenek.
– Itt vagyunk – mondta Azov. – Reménykedjünk, hogy
Raphael fogad bennünket.

Transzszibérial vasútvonal, Kirov és Perm között

Bruno hátradőlt a puha ülésen, és az ablakon kibámulva

nézte a havon sziporkázó csillagfényt. A vonat kerekeinek
kattogása szaggatott ritmust kölcsönzött gondolatainak.
Megpróbálta elképzelni a Csendes-óceánig húzódó több ezer
kilométeres nyílt térséget, az örökké fagyott permafrosztot,
az erdőket, a tőzeget, a magashegycsúcsokat. A vonat több
mint nyolcezer kilométert tett meg Moszkva és Peking között.
A táj idegennek, távolinak tűnt a mostani Oroszországtól,
szinte látta maga előtt a Romanovok letűnt korszakát, a
fényűző bálokat, a szántalpas hintókat, a vadászatokat és a
lóháton parádézó délceg katonákat. Egy ilyen hatalmas,
barátságtalan vidéken akár örökre el lehet temetni a titkokat.
T alán maga Raszputyin is eltemetett néhányat.
Elfordította a fejét, és lopva Verlaine-re pillantott. Társának
sápadt volt a bőre, hullámos haja kusza csomóba tapadt a
fején, válla enyhén megereszkedett. Még ha az orvos
gyógykenőcse segített is enyhíteni a támadás okozta fizikai
fájdalmat, az Enotól kapott áramütés pszichológiai hatásai
kitörölhetetlen nyomot hagyhattak benne. Bruno aggódott
érte. Néhány órával korábban még elsősorban dühöt érzett,
haragudott saját vakmerőségére, amiért hagyta, hogy
Verlaine egyedül vegye üldözőbe Enot, ezt a haragot azonban
mostanra felváltotta afelett érzett megkönnyebbülése, hogy
legjobb vadásza életben maradt. Még a medál miatt sem
tudott igazán haragudni rá.
Büfékocsit toltak végig a vagonon, kávét és teát kínálgatva.
Bruno igyekezett stabilan tartani a porcelán teáscsészét,
miközben a büfés teletöltötte, de a csésze megremegett a
kezében, és a forró folyadék a nadrágjára löttyent. Beszívta a
fekete tea jellegzetes illatát, és azzal próbált lazítani, hogy
átgondolt újra mindent, amit Nadia mondott, mielőtt a
szárnyas teremtmények megtámadták őket. De akármennyit
is elmélkedett a helyzeten, úgy tűnt, nincs egyetlen üdvözítő
mód a megoldásra. Nadia láthatóan nem fejtette meg a
Raszputyin albumában szereplő információkat. Sőt, mintha
éppen az lett volna a szándéka, hogy azok maradjanak meg a
múlt rejtélyeinek. Brunora és társaira várt a feladat, hogy
rájöjjenek, mi volt Raszputyin szándéka a virágos könyvvel.
Jana keze nehezedett a férfi vállára.
– Gyere – mondta a nő.
 Mintha soha nem akarnának véget érni a vagonok, miközben
keresztülgyalogoltak rajtuk. Jana ment elöl, mutatta az utat.
Bruno figyelmét nem kerülte el a kabátja alatt diszkréten
dudorodó fegyver. Eszébe jutott, mennyire lenyűgözte Jana
szakértelme és profizmusa, ahogy foglyul ejtette Enot
Péterváron. Eltűnődött, vajon őt mi hátráltatta abban, hogy
hasonlóan hatékonyan harcoljon Eno-val. Talán öntudatlanul
gátolta önmagát. Talán a lelke mélyén azt akarta, hogy az
emita szabad maradjon. Talán a női vadászok nem küzdenek
efféle dilemmákkal.
Jana megtorpant egy acélajtó előtt az utolsó személyvagon
végében, jókora kulcscsomót vett elő, és az egyik kulcsot a
zárba illesztette. Azután Brúnóhoz fordult, és így szólt:
– Az utolsó tíz vagon nekünk van fenntartva, azokban
szállítjuk a Szibériába szánt felszereléseket és foglyokat.
Akárcsak a kórházvagon, ezek is speciálisan kialakított kocsik,
minden angyalfajtát olyan cellába zárunk, ami ellensúlyozza
az erősségeit. A nefilime-ket magas frekvenciájú elektromos
árammal tartjuk kómás állapotban. Eno hűtővagonban van,
azokat a legerőszakosabb angyalok számára tartjuk fent – a
harcosoknak, mint a gibborik, a refiták vagy az emiták. Az
alacsonyabb hőmérséklet lelassítja a szívverést, gyengíti a
szárnyak erejét, és minimumra csökkenti az agresszivitást. -
Jana elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. – Eno rossz bőrben
van. Alig fogsz ráismerni.
Szűk, sötét folyosóra jutottak, arról nyíltak a cellák. Menet
közben Bruno mindegyik vagonnál megállt megnézni a
foglyokat. Az egyikben három angyal utazott összekötözve –
egy leogan, egy nestig és egy kis vörös mendax, csupa olyan
teremtmény, akiknek egyetlen szavát sem lehet elhinni.
Elmélyülten sugdolóztak egymás között, észre sem vették
Brunot. A vonat végén az utolsó vagon üvegajtaját jég
borította.
– Ez az e heti transzportom – mondta Jana büszkén.
– Lenyűgöző – felelte Bruno vigyázva, nehogy elárulja,
milyen nagy hatással voltak rá a látottak.
– Eno különlegesen értékes zsákmány, évek óta
reménykedem egy ilyen fogásban. Nem hiszem, hogy egyedül
sikerült volna, ezért köszönetet kell mondanom. – Jana
megállt a jeges ajtó előtt. -Gyere, nézd meg a mi kis
angyalkánkat!
A nő kinyitotta az ajtót. Bruno belépett a fülkébe. Libabőrös
lett a hidegtől, lehelete fehér köddé vált a levegőben, cipője
alatt zúzmara ropogott. Kellett néhány másodperc, hogy a
szeme hozzászokjon a hűtőkamrában uralkodó viszonyokhoz.
Eno csupasz lábát látta meg először, kékesszürke bőrét, aztán
tekintete feljebb siklott az emita arcára, lehunyt szemére, lila
ajkaira. Az angyal fejét leborotválták, vastag erek kígyóztak
lüktetve a koponyáján. így, hogy szépségétől megfosztva
hevert előtte, Brunot elemi erővel érte a felismerés, hogy
mennyire nem emberi lény. Letérdelt mellé, hallotta
szaggatott légzését, mintha a fagyos levegő a tüdejébe szorult
volna. Egyik ujjával megérintette az arcát, és újra érezte a
régi, delejes vonzalmat. A vonat zökkentegyet, és Eno
váratlanul kinyitotta a szemét. A hüllőszerű hártya
visszahúzódott. Találkozott a tekintetük. Bruno látta, hogy
felismeri, hogy mondani akar valamit, de nincs hozzá ereje.
Eno kinyitotta a száját, hosszú, fekete, kígyószerűen villás
nyelve lecsüngött az ajkairól. Bruno megmagyarázhatatlan
késztetést érzett, hogy magához húzza, érezze a leheletét a
nyakán, érezze a vergődését. Látta Eno pillantásában a
haragot. A játszmájuk véget ért. Bruno legyőzte.
 – Van fogalmad róla, milyen veszélyes ez az emita? –
kérdezte végülJana.
Bruno néhány másodpercig még szótlanul nézte a tehetetlen
angyalt. A fél életét azzal töltötte, hogy rá vadászott. Úgy
érezte, kettőjük közül Jana az, akinek fogalma sincs arról,
mennyire veszedelmes.
– Sajnos igen – válaszolta végül, majd követte Janát vissza a
folyosóra.
– Szerinted beszélni fog?
– Talán – mondta Bruno. – Most, hogy különválasztottuk a
Grigoriktól, több esélyünk van rá.
Jana cigarettát vett elő, és megkínálta Brúnót. Bruno
normális körülmények között nem dohányzott, de az elmúlt
néhány napot mindennek lehetett nevezni, csak normálisnak
nem. Kihúzott egy szálat a dobozból, meggyújtotta, mélyen
leszívta a füstöt, és érezte, hogy kitisztul az elméje.
– Be kell vallanom, ez az első alkalom, hogy külföldi
angyalvadász segített elkapni egy célpontot – mondta Jana
elfordítva a fejét, hogy ne Brunóra fújja a füstöt.
– Nem túl nagy a csapatod, igaz?
– Az utóbbi öt évben egyre aktívabbak vagyunk, de csak
mert a nagy olajcégeknek köszönhetően ismét sok a tennivaló
a világnak ezen a részén. A régi nefilim családok, akik a
forradalom után elhagyták Oroszországot, most visszatérnek,
és palotákat építenek, cégeket alapítanak. Az új oligarchák a
Grigori családdal karöltve tettek szert mesés gazdagságukra.
Azelőtt nem volt itt más, csak én, egy-egy eltévedt anakita
meg az istenverte szibériai tél. – Jana a vonat fémpadlójára
pöccintette a csikket, a parázs sisteregve aludt el a zúzmarán.
– Ha nefilimeket keresel Nyugat-Szibériában, én tudom,
hogyan találhatod meg őket. Minden teremtmény, aki csak
áthaladt ezen a vidéken az elmúlt ötven évben, szerepel az
adatbázisomban.
– Hatalmas terület jutott neked – mondta Bruno egyre
nagyobb elismeréssel.
– Hallottam, milyen módszerekkel dolgoztok Párizsban. Itt
máshogy mennek a dolgok. Eno kivételes eset volt. Nem
engedhetem meg magamnak, hogy mindegyikükre ennyi
energiát fecséreljek. Legtöbbször csak addig foglalkozom
velük, amíg eljuttatom őket a börtönig. Amint becsukódik
mögöttük az ajtó, én kilépek a történetből. Nem tudnám
elképzelni, hogy a panoptikonban töltsem a napjaimat.
– A panoptikonban?
– A panoptikon Jeremy Bentham tervei alapján készült. A
tizennyolcadik század végén ő alkotta meg a tökéletes börtönt
– magyarázta Jana. – Klasszikus, kör alakú építmény, ahol az
őrök egyszerre tarthatják szemmel valamennyi elítéltet. Alig
néhány változtatást kellett eszközölni az eredeti terven, hogy
megfeleljen a mi speciális igényeinknek.
Bruno megpróbálta elképzelni a hely méreteit. Szakmai
féltékenységet érzett, amikor arra gondolt, hány angyali
teremtményt tarthatnak fogva benne.
– Be tudsz juttatni oda?
– Az nem olyan egyszerű – válaszolta Jana. – A panoptikon
minden idők legnagyobb és legszigorúbban őrzött
angelologiai létesítménye. Ráadásul Cseljabinszkban van, egy
nukleárishulladék-lerakóhelyen, ezért a világ legfertőzöttebb
területeként tartják számon. Orosz angelologusok és katonák
őrzik minden egyes négyzetméterét. Annak ellenére, hogy
tőlük kapom a fizetésemet, a bejárási engedélyem a
peresztrojka kezdete óta nem érvényes. Ha be akarsz jutni,
belső ember segítségére lesz szükséged.
 Bruno a nő arcát tanulmányozta, próbálta megfejteni a
szavai mögött rejlő mondanivalót.
– Merlin Godwin a börtönben van? – kérdezte. Nem sokat
remélt a kérdéstől, de Godwin volt az egyetlen, akinek a neve
felmerült Angéla filmje kapcsán, és akinek semmit sem tudott
a hollétéről, ezért meg kellett próbálkoznia vele.
– Természetesen – felelte Jana. – Több mint húsz éve ő a
Szibéria-projekt vezetője.
Bruno végiggondolta a lehetőségeit. Megtarthat magának
minden információt, amit Angéla Valko felvételén látott,
illetve az Ermitázsban megtudott. Vagy megbízhat Janában és
a segítségét kérheti.
– Hallottál már valaha egy Angelopolis nevű helyről? Jana
megdermedt, arcából kifutott a vér.
– Ezt meg hol hallottad?
– Úgy látom, több puszta legendánál – mondta Bruno egyre
fokozódó kíváncsisággal.
– Valóban – felelte Jana, aztán nagy levegőt vett, mielőtt
beszélni kezdett. – Angelopolis rejtély mindnyájunk számára,
akiknek nincsen bejárásunk a börtön legbelső köreibe. Sok
pletyka kering róla, hogy a börtön nagyszabású kísérlet
helyszíne, sci-fibe illő génlabor, ahol Godwin alacsonyabb
rendű angyali lényeket kiónoz, akik majd a nefilimek szolgái
lesznek. De senki sem tudja biztosan, mi folyik odabent. Mint
említettem, a börtönt rendkívül szigorúan őrzik. Majdnem
húsz éve dolgozom itt, de sosem jutottam még túl az első
ellenőrzőponton. – Jana újabb cigarettára gyújtott. – Mit tudsz
róla?
– Nem sokat – vallotta be Bruno. – Tudom, hogy dr. Merlin
Godwin egykor a Grigoriknak dolgozott, talán még mindig
nekik dolgozik, de ez minden.
 – Megnézted az aktáját? – kérdezte Jana.
– Nem, sajnos nem – válaszolta Bruno.
Jana a szemét forgatta, mintha azt mondaná, nincs értelme
addig továbbmenni, amíg nem ellenőrzik. Minden
angyalvadász tudja, hogy ez az első lépés.
– Nem volt rá lehetőségem – szabadkozott Bruno.
Jana elővett egy laptopot a hátizsákjából, és a folyosó
padlójára fektette.
– Biztosra veszem, hogy a mi adatbázisunk nem olyan
ultramodern, mint a tiétek, de ehhez van hozzáférésem. Ha
fent van valami Godwinról, azt hamarosan megtudjuk.
Bruno figyelte, ahogy Jana bejelentkezik az orosz
angelologia társaság adatbázisába, és keresni kezd az
ellenséges akták, a titkosított események és a társaság
tagjainak életrajza között.
A nő néhány percig nyomogatta a billentyűzetet, majd
hirtelen megjelent Merlin Branwell Godwin adatlapja a
képernyőn ugyanolyan tömör és áttekinthető pontokba
szedve, mint Enoé az ő okostelefonján.
– Itt is van.
– Találtál valamit?
– Olvasd el magad – felelte Jana, és Bruno felé fordította a
számítógépet. – Választhatsz, hogy franciául, angolul vagy
oroszul akarod.
Bruno rákattintott az adatlapra. Godwin Newcastle-ben
született 1950-ben, kémiából szerzett diplomát a Cambridge-i
Egyetemen, majd 1982-ben az akadémia tagja lett, ahol több
titkos projektben is részt vett. Számos díjat és kitüntetést
kapott a munkájáért. Bruno azonban az életrajzi adatoknál
sokkal érdekesebbnek találta a szöveghez csatolt fényképet.
Vékony, vörös hajú férfi nézett vissza rá, akinek markáns
sasorra és metsző fekete szeme volt.
– Hát, ez nem valami sok – szólalt meg végül Bruno.
– Az általános aktákban sosincsenek szaftos részletek –
mondta Jana, ravasz pillantást vetve a férfira. – Ezekhez az
adatokhoz szinte bárki hozzáférhet.
Ismét gépelni kezdett; újabb és újabb ablakok villantak a
képernyőn, de olyan gyorsasággal, hogy Bruno alig tudta
követni őket. Jana keze hirtelen megállt.
– Különös. Létezik egy másik dosszié is Merlin Godwinról,
titkosított dosszié 1984-ből, de azt törölték.
– Az meg hogy lehet?
– Valaki, akinek volt jogosultsága, belépett, és törölte –
válaszolta Jana.
– Egy titkosított aktát nem olyan könnyű kitörölni. -Valaki
láthatóan nem sajnálta a fáradságot, hogymegtegye.
– Lehetséges valahogy mégis előhívni?
– Semmit nem lehet nyomtalanul eltüntetni ebből az
adatbázisból – felelte Jana. – A dokumentum valószínűleg a
titkosított anyagok archívumában volt, feltehetően kódolva,
ami azt jelenti, hogy ott kell lennie valamilyen nyomnak, amin
elindulhatok. – Visszafordította maga felé a laptopot. –
Nézzük, sikerül-e megtalálnom.
Egy kattintás, és a cirill betűket bináris jelek tömkelege
váltotta fel. Egy beszámoló jelent meg a képernyőn. Bruno a
fejlécén ki tudta venni Angela Valko nevét. Jana olvasni
kezdte, és Bruno látta az arcán, hogy valami érdekesre
bukkant. Azt remélte, bármi is az, közelebb viszi őket a
céljukhoz.

Szmoljan, Rhodope-hegység, Bulgária

 Azov úgy érezte, elhagyták a civilizációt, és egy félreeső,
titkos helyen vannak, ahol elég egy rossz lépés, és elnyeli őket
egy hegyszoros. Bármerre fordultak, mindenhol néma csönd.
Hátrapillantott a válla fölött, bizalmatlanul pásztázta az utcát.
Útközben végig figyelte az utat maguk mögött, és biztos volt
benne, hogy senki nem követte őket, mégsem tudott
szabadulni a gondolattól, hogy figyelik őket, veszedelem lapul
a sötétben, és bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk.
A hold fénye megvilágította a masszív kőjárdát. A boltok és a
kávéházak sötétségbe burkolózva, behúzott ponyvatetővel
szunnyadtak. Több száz éves épületek magasodtak körülöttük
fenyegetően. Intett Verának és Svetinek, hogy kövessék.
Elhagyták a teret, és Azovnak úgy tűnt, mintha az egész falut
egyetlen hatalmas sziklatömbből faragták volna. A falun túl
szurdokok és völgyek ásítottak, magukba szíva az éjszaka
vaksötétjét.
Kanyargós utcákon siettek felfelé. Egy zsákutcához érve
Azov megtorpant, hátranézett, majd visszafordult. Járt már
Valko házában, de akkor nappal volt; a szűk, sötét utcácskák
útvesztőjében egy pillanatra összezavarodott. Néhány lépés
után azonban sikerült betájolnia magát.
– Ez az – mondta, és hirtelen megállt egy omladozó
homlokzatú ház magas, keskeny, fekete ajtaja előtt. Az épület
kívülről ugyanolyan volt, mint az összes többi az utcában:
háromszintes, utcai ablakain halványkék zsalugáterek. A férfi
megragadta a réz kopogtatót, és nekicsapta az ajtóra erősített
fémkorongnak.
– Azonosítsa magát!
A hang ismerős volt, Azov mégis összerezzent a hallatán.
Felnézett: szemüveges, hosszú ősz hajú férfitpillantott meg,
aki mintha katonai kabátot viselt volna. Kezében fegyvert
tartott.
– Ki a pokol az, és mit keres hajnali fél négykor az ajtóm
előtt? -mennydörögte a férfi.
– Dr. Valko – szólalt meg Azov higgadtan. – Hriszto Azov
vagyok a Szent Iván-sziget angelologiai bázisáról. Bocsásson
meg, hogy csak így, minden figyelmeztetés nélkül
felbukkanunk, de feltétlenül beszélnünk kell magával. Sürgős.
Raphael Valko szemét összehúzva egyenként nézett
mindhármuk arcába. Azovot felismerve vonásai
megenyhültek.
– Azov, barátom, mi szél hozta erre?
– Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt odabent beszélnénk meg –
felelte az, és idegesen oldalra kapta a fejét, de csak egy
macska szaladt elő az árnyékból.
– Reméltem, hogy hamarosan visszatér – mondta Valko. – De
arra számítottam, hogy üzen előtte valamilyen módon...
esetleg küld egy levelet. Nem túl bölcs dolog csak úgy
idejönni. Nemcsak a saját életét kockáztatja vele, hanem az
enyémet is. – Leeresztette a fegyvert. – Jöjjenek be! Ne
maradjunk az utcán! Itt a falnak is füle van.
Követték Valkot, és szűk, macskakövekkel kirakott folyosóra
léptek. Az idős férfi egy vasajtón keresztül hatalmas,
virágokkal teli udvarra vezette őket. A belső udvar pont az
ellentéte volt az odavezető szűk sikátornak: magas kőfalakkal
körülvett, tágas tér, amelyet lámpások világítottak meg. Ha
Azov nem járt volna már korábban Valko otthonában, sosem
gondolta volna, hogy ilyen káprázatos kert rejtőzik a
rogyadozó homlokzat mögött. A kert minden
négyzetcentiméterét zöld növényzet nőtte be. A falak mentén
gyümölcsfák sorakoztak, ágaik roskadoztak a sok terméstől;
agyagcserepekben mindenféle fajtájú és színű virágok
tündököltek; a lugas rácsain indák tekeregtek a sápadt
holdfényben. Rózsa– és levendulaillat töltötte be a levegőt. Az
udvar közepén kőkút bugyogott, és ahogy egyre beljebb
hatoltak ebbe a színektől és illatoktól terhes édenkertbe,
Azovban végtelen nyugalom áradt szét. Itt, ebben a titkos
kertben, ennek a természetellenesen termékeny vegetációnak
a kellős közepén úgy érezte, barátok veszik körül.
A kert másik végében üvegházat pillantott meg. A
vaskeretbe üveglapokat illesztettek, viktoriánus kupolára
emlékeztette. Az építmény kristályként csillogó üvegfala az ég
felé tört. Azov, legnagyobb meglepetésére, az üvegház mögött
déli irányba fordított napelemeket vett észre. A belső világítás
kissé homályos volt, mintha vízpára keringett volna odabent a
langyos levegőben. Közelebb érve zöld leveleket látott az
üveghez préselődni. Gondolatai azonnal a Szent Iván-szigeten
összegyűjtött több ezer magra terelődtek, és egyszerre úgy
érezte, több millió kilométerre került tőlük.
Valko kinyitotta az üvegház ajtaját, és beléptek. A hűvös
éjszakai levegőt párás, virágillattal terhes nyirkosság váltotta
fel. UV-lámpák világítottak a fejük fölött. A napenergia
táplálta generátor halkan zümmögött.
Az asztalokon különféle növények sorakoztak. Széles
kerámiaedényekben gyümölcsfák nőttek. Azov megállt az
egyik fa mellett, amelynek körte alakú gyümölcse sötétlila
színű volt, akár egy fürt szőlőé. Közelebb hajolt, és beszívta az
illatát. Fűszeres, telt aroma csapta meg az orrát, ami inkább
emlékeztette fahéj és kardamom ízesítésű teára, semmint
valamilyen gyümölcsre.
– Ezt szagolja meg! – szólt Verának.
 A nő is beleszippantott, és tanulmányozni kezdte a különös
alakú fát.
– Mi ez? – kérdezte.
Valko elmosolyodott, láthatóan imponált neki vendégei
elragadtatása.
– Ebben az üvegházban csupa olyan növény él, ami
évezredekig nem létezett. Az asztalon nyíló virágok, a
túloldalon termő zöldségek, a gyümölcs, amit most szagoltak
meg – ezek egyike sincs jelen a földön az Özönvíz óta. Eredeti
terveim szerint az üvegházban több mint kétezer Özönvíz
előtti növényfajt akartam újraéleszteni. Azovnak a növények
egyszerre tűntek ismerősnek és idegennek, magukban
hordozták azokat az általános tulajdonságokat, amelyekkel
mindennap találkozott, mégis – ahogy megérintette a
leveleket – tudta, hogy ezekkel a változatokkal még nem
találkozott korábban. A levelek csillogóbbak voltak, a
gyümölcsök illatosabbak. Tökéletesen kerek almák csüngtek
az egyik ágról, héjuk ragyogó rózsaszínben pompázott. Valko
letépett egyet, és Azov felé nyújtotta.
– Kóstolja meg! – biztatta.
Azov megforgatta a kezében. Közelről a héja hibátlan volt és
csillogó, mint egy gumilabdáé. A szára kék színben játszott.
– Ne aggódjon – mondta Valko. – Már nem kell attól tartania,
hogy kihajítják a Paradicsomból.
Azov beleharapott. Az íze intenzív volt és különös. Édesre
számított, valami hasonlóra a korábban elfogyasztott
almákéhoz. De furcsa, kellemetlen ízt érzett a nyelvén,
leginkább orvosságra vagy gyógynövényekből készült likőrre
hasonlított. Majdnem elejtette, de akkor megpillantotta az
alma húsát: ugyanolyan kéken csillogott, akár a szára, és
foszforeszkált, mintha belülről világítana.
 Valko kivette az almát barátja kezéből, és az asztalra
helyezte. Svájci bicskát halászott elő a zsebéből, és félbevágta
a gyümölcsöt. Az alma leve végigcsorgott a pengén. Kisebb
darabokra szelte, és megkínálta Verát, illetve Svetit is. Azov
ugyanazt az egyértelmű undort látta az arcukon, amit ő maga
is érzett néhány másodperccel korábban.
– Minden valószínűség szerint e miatt a gyümölcs miatt
űzetett ki Ádám és Éva az Édenkertből. De van itt más is –
mondta Valko, azzal továbblépett egy gyönyörű, dúslevelű
citrusfa mellé. A levelek között apró, élénksárga gyümölcsök
lapultak, leginkább miniatűr citromokra emlékeztettek. – Ha
van valami, amiért el kellene cserélnem a Paradicsomot,
akkor inkább ezt választanám. – Letépett egy fürtöt, és
vendégei felé nyújtotta. Vera lecsippentett róla egy szemet, és
a fény felé tartotta. A hüvelykujja körménél alig nagyobb
gyümölcs héja puha volt és rugalmas. – Nem kell meghámozni
– tette hozzá Valko.
Vera a szájába vett egy szemet. Azov követte a példáját.
Beleharapott a gyümölcsbe, és mennyeien édes íz áradt szét a
szájában, ami csak halványan emlékeztetett a citrusra, mintha
eper, cseresznye és valami erőteljesebb, talán füge vagy szilva
íze keveredett volna benne. A fára pillantott, legszívesebben
azonnal még egy fürtöt tépett volna.
– Hogyan tudott ilyen sok magból növényt termeszteni? –
kérdezte Sveti.
– Kifejlesztettem egy trágyából és növényi hormonokból
készített oldatot, abba áztattam a magokat, míg ki nem
csíráztak. Az üvegház védett környezetében többségük
növekedésnek indult. Naplót vezetek minden fa minden egyes
virágáról és gyümölcséről. -Valko büszkesége szinte
tapintható volt. – Amikor magamra csukom az üvegház
ajtaját, és egyedül maradok ezekkel az ősi létformákkal,
magam elé tudom képzelni, milyen lehetett a világ az Özönvíz
előtt.
Azov lopva végigmérte Raphael Valkot. A férfi bőre sápadt
volt és ráncos, ősz haját lófarokban összefogva hordta, fehér
szakálla egészen a hasáig ért. Amit Azov először
nagykabátnak nézett, arról a lámpák fényében kiderült, hogy
egy sötétkék, bokáig érő hálóing; az idős tudós úgy festett,
mint egy varázsló.
Azov szerette volna körbejárni a kertet, alaposan
megvizsgálni a növényeket.
Ezek az új fajták még különösebbek és csodálatosabbak,
mint képzeltem – szólalt meg végül. – Nem vesztett egyetlen
magot sem?
– De, néhányat – ismerte el Valko. – De nem annyit, mint
amennyire előzetesen számítottam. Mióta megvannak a
napelemek, szinte az összes elültetett magot életben tudom
tartani, és nagyot léptem előre a különböző orvosságok terén
is.
– Miféle orvosságokat készít? – kérdezte Vera remegő
hangon. Azov elbűvölőnek tartotta izgatottságát. Gyerekkora
óta lenyűgözte a lány intelligenciája és kíváncsisága.
– Leginkább saját fogyasztásra – felelte Valko.
– E z bölcs dolog? – tudakolta Azov. Svetinek és Verának
nem említette, de korábban vonzotta a gyógyhatású
készítmények tudománya, végül azonban ellenállt a
kísértésnek. Az efféle orvosságok kikeverésében rejlő veszély
felülmúlta a lehetséges előnyöket.
– A legtöbb hozzávaló fogyasztása kis mennyiségben
biztonságos – magyarázta Valko. – Csak egyszer kaptam
komolyabb mérgezést, amikor egy fürt történelem előtti szőlő
magjait őrölt formában a teámba tettem. Valószínűleg jobban
jártam volna, ha egyszerűen megeszem a gyümölcsöt, de
tudni akartam, hogy a magok tartalmaznak-e olyan tömény
polifenolokat, amelyek nyomokban a mai gyümölcsök
magjaiban is megtalálhatóak. Kiderült, hogy ezek a magok
sokkal erősebbek, mint gondoltam. És annak ellenére, hogy
megbetegedtem egy vagy két alkalommal, nagyon sokat
köszönhetek nekik. Öregember vagyok, de ez a kert második
fiatalsággal ajándékozott meg. Évről évre fiatalabbnak érzem
magam.
Azov néhány másodpercig szótlanul tanulmányozta
Raphaelt. Százéves kora ellenére vitalitása lenyűgöző volt.
– Miután megbizonyosodtam a magok hatásáról,
összekevertem őket némi bürökkivonattal. Rendkívül erős
hatású készítményt kaptam.
– Vagy inkább halálos készítményt, Raphael – jegyezte meg
Azov.
– Nem egészen – felelte Valko. – Minden a mennyiségtől
függ, ez a phamiakon lényege.
– Görög szó – mondta Sveti, és közben Verára pillantott,
ellenőrizte, hogy a másik figyel-e. – Egyszerre jelent
gyógyszert és mérget.
– Ahogy mondja, kedveském – bólintott Valko. – Ezek a
magok képesek megölni engem, de arra is képesek, hogy
meghosszabbítsák az életemet. Ez a homeopátia lényege: kis
mennyiségben nagy jót tehet, de a nagyobb adag végez az
emberrel. Ez egyébként a legtöbb orvosság esetében igaz.
Munkám során végig ez az elv lebeg a szemem előtt. De eleget
beszéltünk már rólam és az ifjúságom forrásáról. Kerüljenek
beljebb, és meséljék el, mi szél fújta ide magukat!
 Hatodik kör
Eretnekség
ÜGYNÖKI JELEMTÉ5 1984. JÚNIUS 9.
KÉSZÍTETTE: ANGELA VALKO
Ez az első ilyen jelentés, amelyet angelologusként készítek,
és bizonyos fokig kényelmetlenül is érzem magam miatta. De
borzalmas gyanúm és a dr. Merlin Godwin által betöltött
szerep olyan tevékenységekben, melyek veszélyeztetik
társaságunk biztonságát, arra késztetnek, hogy beszámoljak
az általam tapasztaltakról. Abban a reményben készítem ezt a
jelentést, hogy megfigyeléseim segítenek megóvni munkánkat
és annak eredményeit.
Gyanakvásom dr. Godwinnal kapcsolatban 1984. április 13-
án kezdődött. A férjemmel, Lucával vacsorázni indultunk egy
étterembe a rue de Rivolin, amikor véletlenül megláttam az
utcán Godwint. Előttünk haladt, egyedül volt. Háromrészes
öltönyt viselt, kezében aktatáskát vitt. Meggyorsítottuk a
lépteinket, hogy üdvözöljük, és meghívjuk egy pohár borra, de
mielőtt utolérhettük volna, csatlakozott hozzá egy magas,
nőnemű teremtmény jellegzetes angyali vonásokkal.
A férjem – akit legalább annyira kíváncsivá tett a jelenet,
mint engem – angyalvadász ösztönei azonnal működésbe
léptek, és úgy döntöttünk, utánuk megyünk. Tisztes
távolságból követtük Godwint és a teremtményt, akik végül a
rue de Temple egyik éttermének egy félreeső asztalánál ültek
le, távol az emberi lényektől. Nem mertünk bemenni utánuk.
Dr. Godwin jól ismer engem – a gyakornokomként kezdte
karrierjét –, azonnal felismert volna.
Luca felhívta egy kollégáját – Vlagyimir Ivanovot, akit dr.
Godwin nem ismert –, és utánuk küldte az étterembe, hogy
tartsa szemmel őket. Vlagyimir leült a bárpulthoz, és figyelt.
Egy óra elteltével Godwin és partnere elhagyták a helyet.
Vlagyimir nem sokkal később visszatért hozzánk, és meglepő
információkkal szolgált: Godwin végigbeszélgette a találkozót
a nővel, akit Vlagyimir emita angyalként azonosított.
Véleménye szerint Godwin együttműködött a teremtménnyel.
Hosszasan beszélt a munkájáról, és végül átadta neki az
aktatáskát.
Lucával alaposan megvitattuk a történteket, próbáltuk
kitalálni, mi lehet az aktatáskában, végül úgy döntöttünk,
hogy tovább figyeljük Godwint, mielőtt hivatalosan
jelentenénk az esetet. Az ellenséggel való érintkezés súlyos
vétségnek számít, de nem akartunk elhamarkodottan
cselekedni, hátha van magyarázat a viselkedésére. Abban
maradtunk, hogy egyelőre figyelünk és várunk.
Tervünk nem ütközött különösebb nehézségekbe, mivel
Godwin nemrég kapott saját laboratóriumot közvetlenül az
enyém mellett, így feltűnés nélkül figyelhettem heteken
keresztül. Semmi szokatlannal nem találkoztam. Godwin a hét
minden napján dolgozik; magányos, zárkózott férfi; szigorú
napirend szerint él. A heti rendszerességgel megtartott
megbeszéléseinken ellenőriztem a munkáját, és semmi
kivetnivalót nem találtam a kísérleteiben.
Eközben Luca átnézte a korábban vadászott, illetve foglyul
ejtett lények aktáit. Sikerült azonosítania a Godwin
társaságában látott emitát: a neve Eno. Nem megyek bele
részletesebben ennek a felfedezésnek a jelentőségébe, elég
hozzá annyi, hogy Lucával szinte sokkolt minket az angyal
kiléte, és még gyanúsabbá tette Godwin viselkedését.
Május 30-án éjjel tizenegykor láttam, ahogy sietve elhagyja a
laboratóriumát. Ismét öltönyben volt, és megint aktatáskát
vitt a kezében. Követtem a lifthez, ő pedig udvariasan
kinyitotta nekem az ajtót. Tiszteletteljes volt velem, és enyhén
fejet hajtott előttem, igazi úriember módjára. Most már azt
gondolom, hogy Godwin sokkal többet tudott rólam, mint azt
sejtettem. Félszegségét éveken át annak tudtam be, hogy
nincsenek tapasztalatai a nőkkel, és zavarba jön egy csinos
kolléganő jelenlétében. Ezt mindig az ártatlanság jelének
véltem, de hamarosan kiderült, mekkorát tévedtem.
Miközben egymás mellett álltunk a liftben, láttam, amint
rézsárga belépőkártyáját a zsebébe csúsztatja. Talán Luca
hatására, de rögtön azon kezdtem törni a fejemet, hogyan
szerezhetném meg a kártyát, milyen elterelő manőverrel
tudnám ellopni tőle, és aztán mit kezdenék vele, ha egyszer a
birtokomba kerül. Ha Godwinnak vannak titkai – ha valóban
információkat ad át a nefilimeknek, ahogyan azt gyanítottam
–, akkor a laboratóriumában kell rá lennie bizonyítéknak.
Áthaladtunk a biztonsági kapun, majd együtt hagytuk el az
épületet. Leintett egy taxit, és miközben egy pillanatra sem
találkozott a tekintete az enyémmel, megkérdezte, elvihet-e
egy darabon. Kihasználtam az alkalmat, és beültem vele a
taxiba. Munkahelyi ügyekről beszélgettünk, a tudósokra
vonatkozó új előírásokról és egyéb ártalmatlan témákról, de
közben egész idő alatt a zakója zsebéből kikandikáló
fémlapocskát néztem.
Szóltam a sofőrnek, hogy álljon meg. Kiszállás közben úgy
tettem, mintha megbotlanék, és Godwin karjába omlottam,
ahogy kinyitotta nekem az ajtót. A trükk annyira váratlanul
érte, hogy zavarodottságát kihasználva kikaptam a
belépőkártyát a zsebéből, és a ruhám ujjába csúsztattam.
Elnézést kértem ügyetlenségemért, ő pedig visszamászott a
taxiba, és eltűnt az éjszakában.
 Visszamentem a laborba. Godwin kártyájával könnyedén
bejutottam az irodájába, amelynek elrendezése megegyezett
az enyémmel. A kísérleteihez használt felszereléseken kívül
gyakorlatilag a labor minden sík felületét vaskos papírhalmok
borították. Nekiálltam átnézni őket, hátha találok valamit,
amiből kiderül, Godwin milyen kapcsolatban áll Enoval.
Mélységesen megrázott, amit felfedeztem. A mappák angyali
teremtményekről készült pornográf fotókkal voltak tele:hím–
és nőnemű nefilimek erotikus pozitúrákban, szadomazochista
képek emberekről és angyalokról, és mindenféle szexuális
perverzió, amit csak el lehet képzelni. A fotók egyre
erőszakosabbakká váltak, és végülolyan képekre akadtam,
amelyek nefilimek által megkínzott, megerőszakolt és
meggyilkolt embereket ábrázoltak. A képekről egyértelműen
kiderült, hogy a szörnyetegek élvezetüket lelték az emberi
szenvedésben. Nem akartam hinni a szememnek, képtelen
voltam elhinni, hogy léteznek ezek a felvételek. De ami még
ennél is hihetetlenebb volt, az egy vastag könyv, tele a véres,
összevert, megcsonkított áldozatok trófeaként lefotózott
fényképeivel. Soha életemben nem láttam még ehhez
foghatót, és hirtelen felfogtam, mennyire védve voltam a
nefilimek mindennapi gonoszságától és azoktól a
borzalmaktól, amiket elkövettek.
Tudósként úgy gondolom, hogy Godwinnak is jár az
ártatlanság vélelme, lehetséges, hogy ezek a fotók a munkája
részét képezik. Ha valóban az angyali szexualitás témáját
kutatja, akkor talán pusztán szakmai elhivatottságból merült
alá ebbe a perverz világba, távol tartva magát a konkrét
eseményektől, amelyeket lefényképezett. De
meggyőződésem, hogy nem erről van szó, és ennek okait az
alábbiakban fejtem ki.
 Sok időt töltöttem dr. Godwin laboratóriumában aznap éjjel.
A borzalmas felfedezésen kívül találtam mást is, amely mind
személyes, mind szakmai szempontból felkeltette az
érdeklődésemet. Az első egy anyám, Gabriella Lévi-Franche
által írt napló volt, és az 1939-43 közötti időszakból származó
feljegyzéseit tartalmazta, amikor fiatal akadémiai
hallgatóként beépített ügynökként dolgozott. A könyvet
hivatalos piros bőrkötés védte, ami jelezte, hogy a tanács
jóváhagyásával adták ki. Addig az éjszakáig Gabriella életének
ezt a szakaszát homály fedte előttem – sosem beszélt a
háború alatt végzett munkájának részleteiről, de nem csak
nekem, amennyire tudom, senkinek –, ezért kíváncsian és
némi felindultsággal kezdtem lapozgatni. A kérdésre, hogy
Godwin miképpen jutott e könyv birtokába, és miért
érdeklődött olyan intenzíven anyám emlékei iránt, nem tudok
választ adni ebben a jelentésben. Csak annyit szeretnék
rögzíteni, hogy Gabriella beszámolója sokkolóan hatott rám,
és utóhatásai életem minden szegmensére kihatással lesznek.
A másik felfedezésem – szerencsére – csak szakmai
jelentőséggel bírt, és szinte elhomályosította az előző okozta
fájdalmat. A polcon ezüst tartóban egy tojás pihent.
Azonnal felismertem, egyike volt a Fabergé által a Romanov
családnak készített tojásoknak. Gyerekkoromban sokat
lapozgattam a Romanovokról szóló albumokat – az
angelologusok kitüntetett figyelemben részesítették őket –,
anyámnak egész kis gyűjteménye volt a cárról szóló
könyvekből. A Godwin laboratóriumában talált tojás egy volt
a hiányzó nyolc közül. Lelki szemeim előtt rögtön
megjelentek az albumokban látott színes képek: a Hintó és
kerub; a Nefrit tojás; a Tyúk tojás; az Uralkodói tojás; a
Neszesszer; a Mályva tojás; a Dán jubileumi tojás; és a III.
Sándor tojás. A polcon a Tyúk tojás állt, kék zománcos
felszínén zafírok csillogtak. Levettem, forgattam egy ideig, és
amikor megtaláltam a nyitját, feltártam a szerkezetet.
A tojás szétnyílt. Egy tyúk volt a meglepetés benne, az
értékes miniatűr belsejében pedig muszlinba tekerve három
folyadékkal teli üvegcse lapult, mindegyik felcímkézve és
Godwin kézírásával ellátva. Nagyítóval vizsgálva sikerült
elolvasnom az ALEKSZEJ és LUCIEN neveket, de a harmadikat
olyan macskakaparással írta, hogy az agyam nem akarta
elfogadni, amit látott: EVANGELINE. Levettem a kupakot erről
a harmadik fioláról, és az orromhoz emeltem. Jellegzetes
vérszaga volt, egyszerre édeskés és fémes, de továbbra sem
akartam elhinni, hogy Godwin mintát tart magánál a lányom
véréből.
Miután magammal vittem néhányat a legbeszédesebb
fotókból – valamint Gabriella piros könyvét és a Tyúk tojást –
a saját laboratóriumomba, felhívtam Vlagyimir Ivanovot, aki
amellett, hogy Luca munkatársa, több orosz nefilimekkel
kapcsolatos projektben is segítségemre volt már. Megkértem,
hogy hozza magával a feleségét, Nadiát, az asszisztensemet,
akiről tudtam, hogy nagy szakértője a cári kincseknek –
beleértve Fabergé tojásait is. Vlagyimir és Nadia azonnal
csatlakoztak hozzám. Miközben megvizsgáltam a
vérmintákat, Nadia elmagyarázta, hogy a Godwin irodájában
talált tojás -közepén az arany tyúkkal – a Megváltó utáni
vágyakozást szimbolizálja, egy új teremtményét, akinek
eljövetele felszabadítja bolygónkat. Vlagyimir átnézte a
fotókat, és azt mondta,hogy az azokon megjelenő erőszak
egyáltalán nem szokatlan – a nefilimek a legszélsőségesebb
módszerektől sem riadnak vissza –, de soha nem látta még ezt
ilyen körültekintéssel dokumentálni. Figyelmesen hallgattam,
próbáltam összeilleszteni a kirakós kezembe került darabkáit.
Az üvegcsék különleges triót alkottak. A három közül
Alekszejé volt messze a legrégebbi – a vér nagy része feketére
száradt az üveg falán –, de egyben a legkönnyebben
beazonosítható is: egyértelműen nefilim. Ellenben a LUCIEN
felirattal ellátott fiola tartalma minden létező kategóriát
meghazudtolt. Sokkal sötétebb volt, mint a nefilimek
égszínkék vére – leginkább a római felső tízezer által annyira
kedvelt indigókékre hasonlított –, és nyomokban sem
hasonlított az emberi vérre. Ha nem lettem volna annyira
izgatott a lányom vérmintája miatt, ennél komplexebb
vizsgálatokat is végeztem volna rajta, így azonban minden
figyelmemet a harmadik – EVANGELINE feliratú – fiolának
szenteltem.
Egyértelmű volt, hogy a vörös vér embertől származik,
ugyanakkor akadtak benne abnormális értékek, amelyek
atipikusak a nefilim egyedekre is: a vastartalma
szélsőségesen magas volt, káliumot viszont egyáltalán nem
lehetett kimutatni belőle, ami igencsak különös, tekintve,
hogy egyetlen emberi lény sem képes életben maradni, ha
nincs a vérében kálium. Magam kértem Merlin Godwint, hogy
vizsgálja meg Evangeline vérét – évekig megfigyelés alatt
tartottuk –, de sosem említette ezeket a furcsaságokat. Éppen
ellenkezőleg, határozottan állította, hogy Evangeline vére
emberi, és semmilyen nefilim jellegzetesség nem mutatható
ki belőle. A fentiekből levont következtetés különösen
sokkolóan hatott rám: Godwin titokban mintákat vett a
lányom véréből, hogy azt a saját perverz céljaira használja fel.

Dr. Raphael Valko háza, Szmoljan, Bulgária

 Vera követte Valkót az udvar nyugati végében álló alacsony
épületbe, Azov és Sveti szorosan mögötte lépkedett. Tágas,
gázlámpákkal megvilágított szobába jutottak. Vera köteleket,
bakancsokat és kisebb kalapácsokat pillantott meg. Egy
kanapén vízálló dzsekik és hátizsákok hevertek, a falon egy
nagy térkép lógott a Rhodope– hegységről, teletűzdelve
színes rajzszögekkel. A szobában uralkodó rendetlenség
egyértelművé tette, hogy a vendégek ritka madárnak
számítanak Valko birodalmában. Vera egyszerre halálos
fáradtságot érzett. A néhány óra alvás a repülőtéren nem volt
elegendő ahhoz, hogy kipihenje magát. A küldetés kezdte
felőrölni az energiáit.
– Gyakorlatilag minden szegletét bejártam a hegységnek -
mondta Valko, látván, hogy Vera érdeklődve tanulmányozza a
térképet. – Angela halála után otthagytam a párizsi
akadémiát, képtelen lettem volna maradni, minden őrá
emlékeztetett. Kis idő után azonban rájöttem, hogy más okom
is volt a távozásra: vissza kellett találnom a munkám
kiindulópontjához, hogy ihletet tudjak meríteni a további
erőfeszítéseimhez.
Végighúzta ujját a térképen, és az Ördögtorok-barlangra
bökött.
– A legnagyobb felfedezéseimet mindig akkor tettem, amikor
visszatértem a nefilimek eredeti lakóhelyeire: az Alpokba, a
Pireneusokba vagy a Himalájába.
– Vagy a Rhodope-hegységbe – tette hozzá Azov.
– Így van. A nefilimek számára legfontosabb helyek mindig a
föld rejtett zugaiban voltak, távol az emberektől. Nyílt az ajtó,
és egy lány lépett be a szobába. Tíz-tizenkét éves lehetett,
farmert, teniszcipőt és halványsárga pulóvert viselt,
amelynek színe harmonizált szőke hajával. Kék szeme és
előkelő vonásai egyértelműen dr. Raphael Valkót idézték.
Vera azt gyanította, ő lehet Valko lánya, akit Azov említett.
Ahogy jobban megnézte, hosszú forradást fedezett fel a lány
arcán. A fehér csík végigfutott az állkapcsán, majd a füle
mögött folytatódva eltűnt a haja alatt. A lány egy csésze teát
helyezett apja íróasztalára, és kíváncsi pillantást vetett a
többiekre, mint aki nincs hozzászokva a látogatókhoz.
– Köszönöm, Pandora – mondta Valko.
Vera eltűnődött, vajon a tea is azokból a növényekből
készült-e, amelyeket Valko az Azovtól kapott feketetengeri
magokból termesztett. Nem mintha Valko különösebben
hálásnak tűnt volna értük. Beengedte őket, mert kíváncsi volt,
miért jöttek Szmoljanba, de Azovnak egyelőre nem sikerült
szóba hoznia a témát.
Vera pillanatnyi szünetet érzékelt Valko monológjában,
ezért megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Van valami, amiben, azt remélem, a segítségemre lehet, dr.
Valko.
– Ennyit magamtól is kitaláltam – felelte Valko, miközben
kortyolt a teából. – Hosszú utat tett meg, hogy beszélhessen
velem. Remélem, tudok segíteni.
– Vera rábukkant egy dokumentumra, aminek köze lehet
Noé orvosságához – mondta Azov.
Valko természetellenesen nyugodtnak tűnt, mint aki
transzba esett.
– A lányom valószínűleg nagyon szívesen megvitatná ezt a
témát önökkel, ha még élne.
– Szóval Angelát is érdekelte ez a recept? – kérdezte Vera.
Felállt, az ajtóhoz lépett, és kipillantott a kertre. A hajnal első
sugaraitól kivilágosodott az égbolt az udvar fölött. Vera a
táskájába nyúlt, kivette belőle a Virágok könyvét – elég volt
egyetlen éjszaka, és úgy érezte, az album sokkal inkább
tartozik őhozzá, mint Raszputyinhoz vagy a Romanovokhoz –,
és visszafordult a szoba közepe felé.
– Érdekelte? – ismételte Valko halvány mosollyal az ajkán.
Tekintete a könyvre siklott. – Több volt ez puszta
érdeklődésnél. A lányom nem csak elméleti síkon foglalkozott
a témával. Az angyali élet titkait kutatta ezen a bolygón. Végül
olyan tudás birtokába jutott, ami veszélybe sodorta.
– Úgy gondolja, hogy ez a tudás vezetett a halálához? –
kérdezte Azov.
– Minden valószínűség szerint – válaszolta Valko őszinte
szomorúsággal a hangjában. – De kezdetben ez lelkesítő, még
ha igencsak kétséges vállalkozás is volt. Raszputyin naplója
váratlanul hullott Angéla ölébe.
– Nadia említette, hogy Vlagyimir egyszer csak elvitte neki -
mondta Vera.
– Ez, természetesen, gyanakvóvá tette Angélát. Lehet, hogy
hamisítvány, lehet, hogy csak azért készítették, hogy őt lépre
csalják vele. Végül azonban elhitte, hogy Raszputyin könyve
hiteles, és az orosz is beállt azoknak a sorába, akik a
Jubileumok könyvében idézett szer receptjét keresték. Noé,
Nicolas Flamel, Newton, John Dee...hosszú a lista.
– És végül Angéla is hinni kezdett benne? – kérdezte Sveti. -
Talán ennél fontosabb kérdés, hogy Raszputyinmiért
akartelőállítani egy olyan szert, ami a közvélekedés szerint
ártalmas a nefilimekre, arra a családra, akiket szolgált? –
vetette fel Azov.
– Máris eljutottunk Angéla dilemmájához – felelte Valko. –
Bár az ő kétségei hamar eloszlottak, miután áttanulmányozta
a nefilimek családfáját.
 – A nemzedékek könyvéi – mondta Vera. Mindössze egyszer
fogta kezébe a hírhedt genealógiai gyűjtemény másolatát,
ugyanazon a párizsi konferencián, ahol Seraphina Valko fotóit
is látta a halott Vigyázóról, és ahol megismerkedett Verlaine-
nel. A nefilim genealógiák ritka és felbecsülhetetlen értékű
forrásoknak számítottak.
Valko megitta a teáját, és az asztalra helyezte az üres
csészét.
– Mint köztudott, Alekszej Romanov vérzékenysége
Alekszandra családjából származott. A cárevics Viktória
királynőtől örökölte a rendellenességet. Viktória az angol
történelem egyik legerőteljesebb és leghatékonyabb nefilim
uralkodója volt, míg a férje, Albert, felerészben golobita
származással bírt, ám családja ezt igyekezett titokban tartani.
A vérzékenység a nefilim vonalon öröklődött tovább. Vagyis
Noé orvossága ezt a jellegzetes nefilim vonást is
meggyógyította volna.
– Megölte volna vele – mondta Azov megelőzve Verát.
– Talán igen – ismerte el Valko. – De Raszputyinnak nem volt
vesztenivalója. Azt ígérte, hogy nem egyszerűen enyhíti
Alekszej vérzékenységét, hanem teljesen kigyógyítja belőle.
Ha Noé orvossága működik, és emberré változtatja a
cárevicset, azzal teljesíti fogadalmát; ha megöli, akkor még
mindig foghatja a betegségre.
– Raszputyint száműzetésre ítélték volna, talán ki is végzik,
ha Alekszej a felügyelete alatt meghal – mondta Vera.
– Ne feledjük, hogy Raszputyin milyen nagy befolyással bírt
Alekszej anyjára – emelte fel az ujját Valko. – Sokan azt
gondolták, hogy egyenesen megbabonázta Alekszandrát.
Mindenféle gonosz praktikákkal vádolták, fekete misével,
démonok megidézésével, a hliszt szektához köthető orgiákkal.
Talán volt némi alapja a pletykáknak. De tudta, ha nem áll elő
valamilyen gyógymóddal, elveszíti befolyását az uralkodó
család fölött. – Valko kinézett az ajtón, mintha réges-régi
emléket próbálna felidézni. – Kilencéves voltam, amikor a
cárevicset az egész családjával együtt kivégezték. Nefilim
származása és a cári Oroszország minden bűntette ellenére
mélységesen elborzadtam a gyilkosság hallatán. Átéltem
fájdalmát és szenvedését, amit akkor érezhetett, amikor őt és
a családját kiterelték a hidegbe és agyonlőtték. Elborzadtam
az emberiség kegyetlenségén. Nem tudom, miért, de úgy
éreztem, mintha rokonok, testvérek lettünk volna azzal a
meggyilkolt fiúval. Miután a teste eltűnt, és pletykák kaptak
szárnyra, hogy esetleg életben maradt, sokszor eszembe
jutott, vajon bujkál-e valahol a visszatérésre készülődve.
Azov összenézett Verával, majd így szólt:
– Alig egy hónapja a genetikai vizsgálat egyértelműen
azonosította Alekszej Romanov földi maradványait. Egy
tömegsírban találtak rá Jekatyerinburgban.
– Tehát Raszputyin sikere vagy kudarca nem osztott, nem
szorzott – állapította meg Valko. – A forradalom
megsemmisítette az Alekszejnél elért eredményeit.
– Én csak azt nem értem, hogy Angéla miért mélyedt el
ennyire ebben a témában – tűnődött Azov. – Mégis, mit remélt
ettől a szertől?
– Ne feledjük, hogy Raszputyin és nem Angéla volt az, aki
megpróbálta előállítani Noé orvosságát – mondta Valko. –
Kívülállóknak talán úgy tűnhetett, hogy ő is erre készül, de
valójában egészen más motiválta.
– Micsoda?
– Egy nász – felelte Valko, majd látva Vera meglepett
arckifejezését, hozzátette: – Egy kémiai értelemben vett
menyegző. Egy női és egy férfi elem egybekelése, hogy
közösen eltéphetetlen, örök egységet alkossanak. Különböző
alkotóelemeknek ez a frigye új elemet hoz létre, amit gyakran
neveznek alkímiai gyermeknek. – Valko Verához fordult, és
ahogy Raszputyin albumára tette a kezét, ujjai súrolták a nő
karját. – Szabad lesz? – kérdezte.
Vera önmagát is meglepte azzal, ahogyan Raphael Valko
érintésére reagált. Volt valami a férfiban, amitől zavarba jött.
Végigpillantott saját átizzadt, gyűrött ruháján, ugyanaz volt
rajta, amit előző éjjel viselt, amikor Verlaine és Bruno
felbukkant az Ermitázsban, és azon tűnődött, vajon
milyennek láthatja Valko.
A tudós lapozgatni kezdte Raszputyin naplóját, végül megállt
egy oldalnál, amelyen sietve odavetett mondatok sorakoztak.
– Ezt az oldalt harminckét évvel ezelőtt együtt olvastam el
Angelával. Megértette Noé orvosságának jelentőségét, és
feltett szándéka volt, hogy újra megalkotja. – Azov felé intett a
fejével. – így kerültünk kapcsolatba magával, kedves barátom.
De nem Raszputyin receptje volt az egyetlen, ami felkeltette
Angela érdeklődését. – Végighúzta az ujját a lapon, és az végül
egy arany és vörös színnel festett tojáson állapodott meg.
Vera azonnal felismerte a képet, két napon belül ez volt a
negyedik az elveszett nyolcból.
– Ezt az akvarellt az egyik nagyhercegnő készítette,
valószínűleg a tehetséges Tatyjana. Angéla úgygondolta, hogy
Raszputyin elődjének, Monsieur Philippe-nek az útmutatása
alapján festhette. Ő volt az a lelki vezető, aki vállalta, hogy fiú
örököshöz segíti a cárt és a cárnét. Mint látható, ez itt a
Neszesszer tojás, az egyik legpraktikusabb mind közül, az
összes olyan toalettszerrel, amire egy uralkodónőnek
szüksége lehet. A történészek vélekedésével szemben az
elkészítése rendkívül költséges volt, mivel a tojás rubinokkal
és színes gyémántokkal van kirakva, maguk az eszközök
pedig aranyból készültek.
– Mintha a tojás alatt egy saját farkába harapó kígyó
tekeregne -mondta Vera közelebb hajolva.
– Jó szeme van – dicsérte meg Valko. – Ez az egyik, amit
Angela különösen érdekesnek talált ezen a tojáson.
– Jól ismert szimbólum – szólalt meg Sveti. – Az uroborosz,
az alfa és az omega, a halál és az újjászületés, a megújulás és
az új élet jelképe. Az idézet alatta Jézustól származik: „Én
vagyok az Alfa és az Omega, az első és az utolsó, a kezdet és a
vég. "Jelenések könyve 22,13.
– Igen, természetesen – mondta Valko. – Ebből a
szempontból a Neszesszertojás hasonlít a Kék kígyó és óra
tojásra, amit Grace Kelly kapott az esküvőjére, és az egyik
legszebb Fabergé tojás; igazi remekmű, quatre couleur
technikával készült aranyból, gyémántokból, illetve királykék
és áttetsző fehér zománcból. A legérdekesebb rajta a
gyémántos kígyó a tojás talpazata körül. A feje és a farka
mutatja az órát a számlapon: az uroborosz, az örök megújulás
és a halhatatlanság szimbóluma.
– De mi köze ennek a kémiai menyegzőhöz? – kérdezte Vera.
-Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az egyetlen
eredmény, amit Monsieur Philippe fel tudott mutatni, az
Alekszandra álterhessége volt.
Valko elmosolyodott.
– Hallgasson végig, kedvesem. Egykor minden alkimista a
Bölcsek kövét kereste, ami állítólag képes arannyá változtatni
a fémeket. Ezt azóta számos alkalommal megcáfolták, csak a
kapzsik és az őrültek kergetik továbbra is ezt az ábrándot. De
a Bölcsek köve egy másik örök emberi vágyat is
megtestesített, egy olyan általános kívánságot, ami minden
kultúrában és mitológiában jelen van: azt gondolták róla,
hogy birtokosa számára örök életet biztosíthat.
– Az élet vize – mondta Azov.
– Sokféleképpen nevezték már a történelem során –
folytatta Valko. – Aab-Haiwan, Maha Ras, Chasma-i– Kausar,
Amrita, Manso-rovar, Soma Ras. Az első írott emlékek egy
efféle csodaszerről, Kínából származnak, és egy folyékony
aranyból készült ital szerepel bennük. Európában gyakran a
víz tulajdonságaival ruházták fel, és sok jól ismert ital kapta
róla a nevét, mint például a francia eau de vievagy a gael
whisky. Még bibliai utalást istalálni rá János evangéliumában
(4,14): „De aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha
többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki,
örök életre szökellő vízforrás lesz benne."
– Ezt kutatja hát a kertjében, Raphael? – kérdezte Azov. –
Miközben mi a nefilimekkel harcolunk, magát csak az érdekli,
hogyan maradhatna örökké fiatal?
– Nincs abban semmi meglepő, hogy a rendelkezésemre álló
eszközökkel a saját életben maradásomat igyekszem
biztosítani -felelte Valko nyugodtan. – De attól tartok, a
lényeg elkerülte a figyelmét, barátom, ha azt mondja, hogy
ennek nincs köze a harcunkhoz. Attól a pillanattól fogva, hogy
Vera elővette Raszputyin könyvét a táskájából, tudom, miért
jöttek ide.
Valko lapozgatott, majd az egyik oldalon hosszú ujjaival
közrefogta a szív alakú szimbólumot, ami miatt a három
angelologus útnak indult Szmoljanból.
– Hadd találjam ki, hogyan történt – mondta Valko. – Sikerült
megfejteniük a Raszputyin albumában szereplő szilfium
szimbólum jelentését. Azután továbblapoztak, és
megállapították, hogy mindössze némi valkinra van
szükségük ahhoz, hogy újra kikeverjék Noé orvosságát. Voilá,
már itt is vannak az otthonomban, és arra várnak, hogy
minden a helyére kerüljön. De szeretném, ha kicsit
lelassítanának és végiggondolnák, mit is jelent ez a kötet a
maga teljességében – a nyelv, amelyen íródott, Tatyjana rajza
a tojásról, az uroborosz. A BARÁTUNK, vagyis mind Monsieur
Philippe, mind Grigorij Raszputyin elmélyült az alkímia
szexuális és misztikus hagyományaiban. A Virágok könyve
sokkal több, mint egy recept Noé orvosságának előállításához.
Nyelve, szimbolikája és esztétikája mind a kémiai menyegző
dicséretét zengik – az alkímia apoteózisát, az emberi szellem
törekvésének csúcsát. Ahhoz, hogy megérthessük Angéla
érdeklődését az orosz művészet iránt, szimbólumait és énoki
nyelven írt kifejezéseit metaforikus, erkölcsi és anagogikus
síkon is értelmeznünk kell. Vera elméjében fény gyűlt. Alig
huszonnégy órával korábban ő maga tartott kiselőadást
Verlaine-nek és Brunonak arról, hogy Angela jungiánus
módon közelített a társaság legnagyobb becsben tartott
szövegeihez.
– Ez a könyv volt Angela számára Jákob lajtorjája – mondta
Vera az album után nyúlva.
– Magam sem választhattam volna találóbb analógiát –
bólintott Valko. Átadta Verának a könyvet, és tölgyfa
szekrényéből vastag mappát vett elő. – Ez a Szovjetunióból
kicsempészett elképesztő gyűjtemény első kézből vett
beszámolókat tartalmaz Raszputyin életéről. A lányom
bukkant rá mintegy húsz évvel azelőtt, hogy megvásároltam
volna. Raszputyin életéről szóló dokumentumok után
kutatott. Végigolvasta, majd miután végzett, eltemette az
egyik szovjet levéltár mélyére. Azt remélte, hogy talál benne
valamilyen említést a virágos könyvről. Nem volt róla semmi,
viszont ráakadt néhány arra vonatkozó utalásra, hogy
Raszputyin közeli barátságban állt egy
gyógynövényszakértővel. Ez a férfi orvoslással foglalkozott,
főleg tibeti orvoslással. Badmajevnek hívták, ő készítette a
különböző főzeteket a cárnak, leginkább kannabisszal kevert
teát, hogy helyreállítsa a nyugalmát – a cár kész idegroncs
volt az első világháború alatt. Angéla ebben nem talált semmi
szokatlant, mivel a gyógynövénykészítmények igen
népszerűek voltak az orosz parasztok körében, „ Isten
orvosságának" tartották őket. Raszputyin ráadásul maga is
paraszt volt Pokrovszkojéból, ezért feltehetően nem volt
különösebb jelentősége annak, mi került a cár teájába. Lehet,
hogy Badmajev is csak egy volt a sok kuruzsló közül.
– De az is lehet, hogy olyan információk birtokában volt,
amelyek Angélát is érdekelték – szólalt meg Vera. Kezdte
érteni, milyen irányba akarja terelni őket Valko.
– Pontosan – mondta Valko. – Ezen a ponton fordult hozzám
a lányom segítségért. Vlagyimir kapcsolatain keresztül
kiderítettem, hogy Badmajev lánya, Kátya, még él és
Leningrádban lakik. Több mint harminc évvel ezelőtt történt,
amikor még éltek olyanok, akik emlékeztek Raszputyinra.
Kátya beleegyezett egy találkozóba, és meghívott a lakására
az Anyicskov-palota szomszédságába.
– Kockázatos kaland lehetett – mormolta Vera alig
hallhatóan. -Mint kiderült, Kátya örült, hogy rábukkantam.
Régóta várta,hogy elmondhassa valakinek az apja történetét,
de nem tudta, kiben bízhat. Nagy árat fizetett a súlyos titok
hordozásáért. Sovány, hajlott hátú öregasszony lett belőle, aki
csontritkulással küzdött. Végighallgattam a történetét, amit
még én magam is, aki pedig azt gondoltam, mindent hallottam
már, egészen hihetetlennek találtam, majd megkértem, hogy
írjon le mindent, és lássa el a kézjegyével, hogy elvihessem
Angélának Párizsba.
– Fogadni mernék, hogy elképesztő vallomás lehetett –
jegyezte meg Sveti halkan füttyentve.
– Valóban az volt – felelte Valko, és egy piros bőrbe kötött
vékony könyvet húzott elő az egyik papírhalomból. Vera
felismerte gerincén a társaság emblémáját, és azonnal tudta,
hogy ez egy angelologus naplója.
– Angéla írta?
– Az édesanyja – válaszolta Valko komoran. – Csupa olyan
szerepel benne, amit a lányomnak sosem lett volna szabad
elolvasnia. Hivatalosan ezek Gabriella Lévi-Franche jelentései
a párizsi ellenállás tagjaként végzett munkájáról a náci
megszállás alatt. De a sorok között ott az igazság Angela
valódi apjáról is.
– Megbocsásson, hogy ezt mondom, Raphael – szólalt meg
Azov szabadkozva. – De köztudott, hogy milyen kapcsolat volt
Angela és Percival Grigori között.
– Ma már talán tényleg az – ismerte el Valko. – De Angela
életében ez kevesek által ismert és szigorúan őrzött titoknak
számított. Angela meggyilkolása után nagyon megviselt
bennünket Gabriellával, amikor a holmija között megtaláltuk
ezt a piros könyvet. Nemcsak azt tudta meg a halála előtt,
hogy nem én vagyok a biológiai apja, hanem azt is, hogy az
anyja és én szándékosan félrevezettük. Óriási fájdalmat
okozhatott neki a felismerés, hogy az ellenségeinktől
származik.
Valko nagyot sóhajtott, Vera pedig bűntudatot érzett, amiért
ilyen fájdalmas emlékeket kellett felidéznie miattuk.
 – Kátya vallomása a piros könyvben felért egy arcul
csapással -folytatta Valko. – Angela nyilvánvalóan üzenni
akart vele az anyjának és nekem. Azt akarta, hogy tudjuk,
megismerte az igazságot.
Vera tekintete a piros könyvre siklott. Tudta, hogy az
Ermitázs-ban Angela hagyatékának kutatásával eltöltött több
száz óra csak az első lépés volt egy nagyobb felfedezés felé
vezető úton. Tojásgyűjtő szenvedélye, a titokzatos utalások,
amelyeket Angela mindenhol hátrahagyott, amerre csak járt –
Vera ezeket korábban lényegtelennek gondolta. Valko
azonban néhány óra leforgása alatt megváltoztatta a
véleményét. A nő szinte leküzdhetetlen késztetést érzett,
hogy azonnal elolvassa Kátya vallomását.
– Biztosan akadnak meglepő dolgok az általa leírtakban -
mondta.
Valko kivett néhány papírlapot a piros könyvből, és Vera felé
nyújtotta őket.
– Valóban – felelte Valko csendesen. – Tessék, győződjön
meg róla a saját szemével.

Transzszibériai vasútvonal

Verlaine belépett a szűk mosdóba, felkapcsolta a villanyt, és

megnézte magát a tükörben. Több öltéssel összevarrt seb
éktelenkedett a homlokán, a bal szemét pedig fekete monokli
takarta el. Kinyitotta a csapot, és hideg vizet fröcskölt az
arcára. Felszisszent, ahogy a víz a sebhez ért. Rossz bőrben
volt. A mellkasa fájt, a feje zúgott, és olyan fáradtnak érezte
magát, hogy mozdulni is alig bírt. De tudta, hogy valahonnan
erőt kell merítenie, ha el akar jutni Evangeline-hoz, bárhol
legyen is.
 Miközben visszafelé botorkált a fülkéjéhez, orosz szavak
ütötték meg a fülét. Az orosz furcsán sziszegő nyelvnek hatott
Verlaine számára, ritmusában mégis volt valami
megnyugtató. Felemelt egy moszkvai napilapot a földről, és
megpróbálta kisilabizálni a cirill betűs szöveget, de egy árva
szót sem értett belőle. Tudta, hogy egész álló nap bújhatná a
szögletes szimbólumokat, akkor sem tudná megfejteni őket,
ám ez furcsamód egyáltalán nem zavarta.
Valaki elment mellette a folyosón, és közben súrolta a
vállával. Verlaine érezte, hogy feláll a szőr a tarkóján. Egy
pillanatra mintha minden megdermedt, majd darabokra
hullott volna körülötte. Jobban megnézte: a férfi bőréből
furcsa anyag szivárgott, vallanak és hátának alakja nefilim
szárnyakra utalt, ráadásul a nefilimek jellegzetes szaga áradt
belőle. Felismerte a bársony öltönyt és az előkelő testtartást:
a Szentpéterváron látott ikerpár egyik tagja volt az.
Verlaine követni kezdte a teremtményt, újra elhaladt a
mosdó mellett, átvágott egy vacak csipkefüggönnyel
felszerelt, másodosztályú hálókocsin, egy dohányzó vagonon
és egy fekete tea illatát árasztó büfékocsin. Közeledtek a
vonat végéhez. A teremtmény megállt egy ajtó előtt, amelyen
arany táblácska hirdette: PRIVÁT LAKOSZTÁLY. Megnyomott
egy gombot az interkomon, mire egy hang válaszolt oroszul.
Verlaine egyetlen szót sem értett belőle, és amit az imént még
kellemesen egzotikusnak talált, az hirtelen bosszantani
kezdte. Kulcsfontosságú volt, hogy mindent értsen, ami
körülötte történik.
Néhány másodperc múlva hatalmas termetű férfi nyitott
ajtót, váltott néhány szót a nefilimmel – Verlaine felismerte a
hangját az interkomról –, majd intett, hogy mehet. Verlaine
követte. Biztosra vette, hogy az őr ember, ezért egy köteg
eurót csúsztatott a kezébe. Az ajtónálló a farmerja zsebébe
csúsztatta a pénzt, és beengedte Verlaine-t. Lüktető zene,
valamint alkohol– és cigarettaszag fogadta odabent.
Neoncsövek világították meg a vagon belsejét, ahol tűsarkú
cipőt és csipkefűzőt viselő felszolgálók vitték az italokat a
bőrkanapékon terpeszkedő nefilimeknek. A belépő angyal
biccentett a pultosnak, aki felemelte a telefont, váltott néhány
szót valakivel, majd egy hátsó szoba felé intett.
Verlaine emlékezett az orvos szavaira – hogy ne sodorja
magát veszélybe –, és azon tűnődött, vajon bölcs-e
belemennie ebbe a helyzetbe. Mindenki hallott már
történeteket leleplezett ügynökökről, akiket brutálisan
meggyilkoltak. Meglehetősen gyakori eset volt, különösen a
félreeső vidékeken. A nefilimek minden további nélkül
végezhetnek vele, és Párizsban senki sem fogja tudni, mi
történt. Jana talán eljuttatná a halálhírét Franciaországba,
gondolta, bár egyelőre azt sem tudta, megbízhat-e benne.
Brúnóval ösztönösen elhitték a nőnek, hogy az, akinek
mondja magát, jártassága az angyalvadászatban
mindkettőjüket azonnal meggyőzte. Egyre beljebb haladva a
nefilimek vagonjába, Verlaine-t hatalmába kerítette a félelem.
Tudta, ha menekülnie kell, innen nincs kiút.
Bár még sosem találkozott Sneja Grigorival, ahogy
megpillantotta, azonnal felismerte a Grigori család
matriárkáját. Bőrkanapén feküdt teljes hosszában kiterülve.
Két anakita sürgölődött körülötte, egyikük baklavafalatokkal
etette, a másik pedig tálcát tartott előtte, rajta
pezsgőspohárral. Sneja olyan hatalmas volt, hogy Verlaine
önkéntelenül azon tűnődött, vajon hogyan szállt fel a vonatra,
és célhoz érve vajon hogyan fog leszállni róla. A testére tekert
ruha leginkább selyemfüggönyre hasonlított, haját pedig
turbánná tornyozva hordta a feje tetején. Ahogy közelebb ért
hozzá, Sneja ráemelte varangyra emlékeztető szemét.
– Isten hozta Szibériában – mondta, végigmérve Verlaine-t.
Rekedtes hangja kavicsként csikorgott. – Az unokaöccseim
megjósolták az érkezését, bár azt ők sem sejtették, hogy az én
személyes vendégemként fogja megtenni ezt az utat.
– Az unokaöccsei? – kérdezte Verlaine. Sneja mögé pillantva
azt látta, hogy az őt idevezető nefilimhez csatlakozott az
ikertestvére. Egymás mellett álltak, mint két gyönyörű kerub,
szőke fürtjeik a vállukra hullottak, nagy szemük Verlaine-re
szegeződött.
– Szentpéterváron már találkozhatott velük – felelte Sneja,
és egy darab baklavát helyezett a nyelvére. – Akárcsak a
kedvenc emitánkkal, Enoval, aki az unokaöccseim
segítségével perceken belül kiszabadul.
Sneja apró fejmozdulattal intett az ikreknek, akik sarkon
fordultak, és a kijárat felé indultak.
– Most pedig – Sneja felemelte a hosszú pezsgőspoharat, és
nagyot kortyolt belőle –, árulja el, mit tud a dédunokámról!
Verlaine összehúzott szemmel próbálta megfejteni Sneja
arckifejezését a sűrű cigarettafüstben. Mintha az óceán
mélyéről felbukkant szörnyeteg színe előtt állna.
– Nem tudom, miről beszél – mondta végül.
– Mivel legalább ezerféle módon végezhetek magával –
lassan és fájdalmasan, gyorsan és kegyetlenül, esetleg
játékosan–, én a helyében igyekeznék kicsit együttműködőbb
lenni. Evangeline egy előkelő és híres család leszármazottja,
Percival fiam egyetlen unokája.
– Nincsen maguknál?
Sneja németül morgott valamit, és megvető pillantást vetett
Verlaine-re.
 – Ne szórakozzon velem!
Verlaine agya lázasan járt, próbálta felfogni, miről beszélhet
Sneja. Eno Párizsban foglyul ejtette Evangeline– t. Ha nem
adta át a Grigoriknak, akkor vajon mit művelt vele?
– Szerintem téved az apja kilétét illetően – mondta Verlaine,
továbbra is értetlenséget színlelve. – Evangeline nem is
hasonlít Percivalra.
Sneja viselkedése hirtelen megváltozott.
– Ismerte a fiamat?
– Dolgoztam neki – válaszolta Verlaine. – Láttam meghalni
New Yorkban. Szánalmas volt, mint egy levágott szárnyú
madár.
Sneja visszatette a pezsgőspoharat az ezüsttálcára, és
Verlaine-re bökött az ujjával.
– Vigyétek!
A férfi egy képzett angyalvadász rutinjával kapta elő a
fegyverét, és azonnal Snejára emelte. De mielőtt meghúzhatta
volna a ravaszt, angyali teremtmények ugrottak elé, testükkel
védve Sneját. Villant egy szárny, és kiütötte Verlaine kezéből a
fegyvert.
– Kötözzétek meg odakint – mondta Sneja. – Legszívesebben
itt és most megölném, de utálom a felfordulást.
Az egyik angyal hátrarántotta Verlaine karjait, és
összekötözte őket, majd a vagon vége felé taszigálta. Lábával
kinyitotta az ajtót, kivonszolta Verlaine-t a keskeny kilépőre,
leszorította és a fémkorláthoz kötözte. Verlaine arca szorosan
a jeges korláthoz préselődött. Látta a vonat alatt elsuhanó
síneket – barna csíkok a fehér havon. Próbált kiszabadulni, de
a kötél erősen tartotta. Lehelete fehér ködként lebegett a
hidegben. A jeges szél könyörtelenül korbácsolta a bőrét.
Felnézett. Halovány csillagokat látott a hajnali égbolton. A
száguldó vonat mögött a végtelen, fehér szibériai pusztaság.
Kitartóan haladtak kelet felé, ahol a napkorong lassan egyre
feljebb kúszott a horizonton. Verlaine érezte, hogy a
szemhéján vékony jégréteg képződik, és tudta, hogy egy órán
belül halálra fog fagyni.

KÁTYA BADMAJEVA TANÚVALLOMÁSA, SZENTPÉTERVÁR,

1976
Tízéves voltam, amikor apám elhozta Raszputyint az
otthonunkba. Tudtam, ki ő – még történeteket is hallottam
róla –, de csalódottan állapítottam meg, hogy egyáltalán nem
olyan jóképű, mint amilyennek képzeltem. Nem értettem,
hogyan bűvölhette el a cárnét a bozontos, fekete szakállával, a
kivörösödött arcával és az ijesztő tekintetével. Az első
benyomásom az volt, hogy egy jobbágyruhába bújt
szélhámos. De hamarosan megváltozott a véleményem. A
következő hónapokban gyakori vendég lett nálunk, és
kezdtem jobban megismerni őt. Nem viselkedett úri módon,
nem bókolt a nőknek, mégis volt benne valami, amit
csábítónak találtam. A harmadik vagy negyedik alkalommal
már egészen másmilyennek láttam, hitvány csavargó helyett
kedves, szinte elbűvölő embernek. Azt hiszem, ez volt
Raszputyin csáberejének a titka: csúnya ember létére képes
volt elhitetni másokkal, hogy szép. Végül, akárcsak másokat,
engem is megigézett.
Minden alkalommal, amikor Raszputyin ellátogatott az
otthonunkba – egy kis lakásba a szentpétervári Anyicskov-
palota közelében–, apámmal bevonultak a dolgozószobába, én
pedig folytattam a zongoraleckémet, a francialeckémet, a
hímzést vagy bármi egyebet, amivel éppen azon a napon
foglalkoztam. Nem voltunk gazdagok, de sok tanár járt
hozzam, hogy elfoglaljanak, amíg apám dolgozik. Legtöbbször
csak annyi időre találkoztam Raszputyinnal, amíg a bejárattól
elsétált apám dolgozószobájának ajtajáig. Nagyjából egy év
múlva lassan elmaradtak a látogatások, nekem pedig egyre
ritkábban jutott eszembe. Raszputyin meggyilkolása és a
forradalom után már semmi okom nem volt arra, hogy rá
gondoljak.
Vagy legalábbis azt hittem. Az 50-es években apám
megbetegedett, rákos lett. A halálos ágyán, amikor a
betegsége miatt már nem érzékelte a külvilágot, döbbenetes
történetet mesélt el. Delíriumos állapotban volt, ezért nem
tudhattam biztosan, nem csak egy haldokló összefüggéstelen
zagyválásáról van-e szó, vagy valóban igaz ez a bizarr
történet, de édesanyám is ott volt velem, és megerősítette,
hogy jól hallottam. Leírom úgy, ahogyan emlékszem, döntse el
mindenki hite szerint, hogy mit gondol róla.
Apám elmesélte, hogy Grigorij Raszputyin 1916-ban kereste
fel, hogy a segítségét kérje. Apám korábban már elnyerte a cár
jóindulatát nyugtató hatású teakészítményével, amit
kannabisz és sisakvirág keverékéből főzött. Aztán egy napon
Raszputyin azt mondta apámnak, hogy a cár új kéréssel állt
elő. Azt akarták, hogy apám keverjen ki nekik egy orvosságot.
Raszputyin állította, hogy az orvosság segít a cárevicsen,
Alekszej Nyikolajevics Romanovon, hogy kigyógyuljon
szörnyű betegségéből. Apám tudott a fiú betegségéről,
Alekszej 1911 karácsonyán kis híján meghalt, és akkor azt
hallotta, hogy vérzékenységben szenved. Apám azt felelte
Raszputyinnak, hogy a vérzékenységnek nem létezik ismert
gyógymódja, Raszputyin azonban nem volt hajlandó elfogadni
ezt a választ. Egyre azt hajtogatta, hogy van egy orvosság,
amelynek előállításához ezer különböző virág ezer szirmára
van szükség. Apám azzal érvelt, hogy sok közülük nem él meg
Oroszországban, és lehetetlen beszerezni őket, különösen a
háború alatt. 1916 tele dermesztően hideg volt; bármerre
nézett az ember, csak havat, jeget és szenvedést látott.
Raszputyin azonban lesöpörte apám érveit, és egy
virágokkal teli albumot mutatott neki. A cárné gyűjtötte össze
őket az évek során – lányaival, a nagyhercegnőkkel több
európai országban is jártak virágvadászaton, és közös
naplójukban őrizték a begyűjtött szirmokat. Apámnak csak
annyi lett volna a feladata, hogy ellenőrizze avirágok nevét, és
összekeverje őket az elixírben. Raszputyin azt mondta, hogy a
cárné személyesen ajánlott fel egy tekintélyes összeget
valamint egy befolyásos pozíciót a moszkvai egyetemen
annak, aki elkészíti az orvosságot. Raszputyin apámnál hagyta
a virágokkal teli albumot, és távozott.
Egy hónappal később Raszputyin visszatért, hogy
ellenőrizze, mit végzett apám. Ő végignézte az összes
albumban szereplő virágot, és megerősítette, hogy a
receptben szereplő ezer virág megegyezik a könyvben
található ezer virággal – minden stimmel. Raszputyin
ígéretével kapcsolatban azonban voltak kétségei. Nem bízott
benne, hogy megkapja a pénzt. Az elixírt átadta
Raszputyinnak, de a naplót a virágokkal magánál tartotta
biztosítékként.
Amikor Raszputyin visszatért a pénzzel, részeg volt. Jól
emlékszem arra az estére, mert egész idő alatt a nappaliban
voltam. Hallottam, hogy Raszputyin azzal dicsekszik, a cárné
szinte vallásos áhítattal rajong érte, és még azt is megengedi
neki, hogy „Mamá"-nak szólítsa. Raszputyin azt állította, hogy
a Mama minden titkát ismeri, a cárné semmit sem hallgat el
előle. Hogy bebizonyítsa, mennyire bízik benne, Raszputyin
azt mondta apámnak, menjen el a szülőfalujába,
Pokrovszkojéba. Ott olyan kincs van Raszputyin feleségének
gondjaira bízva, amilyet még nem látott a világ, és többet ér,
mint amit bárki el tud képzelni. Raszputyin megígérte
apámnak, hogy táviratot küld a feleségének, amiben jelzi,
hogy apám hamarosan felkeresi, és megvizsgálja a kincset. A
történet annyira nevetséges volt, Raszputyin pedig olyan
részeg, hogy apám elvette tőle a fizetségét, visszaadta neki az
albumot, aztán kidobta Raszputyint. Néhány nappal később
Feliksz Juszupov és Dmitrij Pavlovics meggyilkolta Grigorij
Raszputyint a Moika-palotában, holttestét pedig a Névába
dobták.
Apám soha nem ment el Pokrovszkojéba, hogy megnézze a
kincset. Szerintem megfeledkezett róla – sokkal súlyosabb
problémák kötöttek le bennünket azokban az években.
Raszputyin halála után azonban küldönc érkezett Carszkoje
Szeloból, átadott apámnak egy pénzzel teli erszényt, amit
személyesen a cárné küldött hálája jeléül, és figyelmeztette,
soha senkinek nem beszélhet arról, ami kettőjük között
történt.
Apám halála után, 1951 nyarán, anyámmal elgondolkodtunk
ezeken a különös eseményeken. Végül vonatra szálltunk, hogy
elmenjünk Raszputyin szülőfalujába, és megnézzük, életben
van-e még az özvegye. Hosszú volt az út Petrográdról
Tyumenszkaja Oblasztig, és mindketten tudtuk, hogy nagy
valószínűséggel hiábavaló is. De nagyon szegények és nagyon
kíváncsiak voltunk, ezért úgy döntöttünk, saját szemünkkel
bizonyosodunk meg Raszputyin történetének hitelességéről,
hogy megnyugtassuk magunkat.
Gond nélkül megtaláltuk az özvegyet. Ugyanott élt, ahol
évtizedekkel korábban Raszputyinnal. Kedves asszony volt,
behívott a házába, leültetett és teával kínált bennünket.
Anyám bemutatkozott, és megemlítette apám nevét.
Raszputyinné egy pillanatra elgondolkodott a név hallatán,
majd egy faládikához lépett, és táviratot vett ki belőle:
Raszputyin küldte harmincöt évvel korábban, utasította
benne, hogy mutassa meg apámnak a cárné kincsét. Az özvegy
egy fémládával tért vissza, rajta a Romanovok sast ábrázoló
címerével. Szegény asszonynak fogalma sem volt, mi lehet
benne, vagy hogy miért kell őriznie, csak annyit tudott, hogy
valaki – a táviratban megnevezett doktor – jön majd érte.
Láthatóan szeretett volna megszabadulni tőle, és azt
hajtogatta, hogy csak a helyet foglalja.
Abban reménykedtünk, hogy drágaköveket, aranyakat vagy
valami egyéb értéket találunk benne, amit esetleg eladhatunk.
És a láda míves csatjaiból és finom bőrbevonatából ítélve úgy
tűnt, hamarosan megjutalmazzák fáradozásainkat. De a ládát
felnyitva egészen mást találtunk, mint amire számítottunk.
Piros bársonypárnán egy hatalmas tojás hevert benne –
aranyszínű tojás vörös pettyekkel a héján. Megfogtam, és
kivettem a ládából. Hangsúlyoznom kell, hogy nem műtárgy
volt, mint azok a híres zománcozott tojások, amiket Fabergé
boltjában lehetett vásárolni a forradalom előtt. Élő tojás volt,
nagy, mint a struccoké, nehéz és meleg, amikor a kezembe
fogtam. Soha életemben nem láttam ehhez hasonlót, és
azonnal vissza akartam tenni, de Raszputyin özvegye
ragaszkodott hozzá, hogy vigyük magunkkal. így hát
visszaraktuk a tojást a Romanov sassal megjelölt ládába, és
hazavittük magunkkal Petrográdba.

Dr. Raphael Valko háza, Szmoljan, Bulgária

 Vera megfordította a lapot, de a másik oldala üres volt. –
Ennyi az egész? – kérdezte.
– A beszámoló itt véget ér – mondta Valko. Kivette Vera
kezéből a lapokat, és visszacsúsztatta őket a piros könyvbe. –
Miután Kátya mesélt nekem az óriási tojásról, kutatni
kezdtem az uralkodó család múltjában, hátha magyarázatot
találok ennek a tojásnak a létezésére. – Komor kifejezés
suhant át az arcán; talán eszébe jutott, milyen nehézségekbe
ütközött a keresés során. – De az utolsó tojásból kikelt orosz
uralkodó Nagy Péter volt. Az ő tojása is aranyszínű volt vörös
pettyekkel – egyébiránt a Romanovok címerét is ez a két szín
dominálja –, de semmilyen dokumentumban nem akadtam
nyomára újabb tojásnak. A Romanovok új aranykor eljövetele
után sóvárogtak, olyan uralkodóra vágytak, akinek mindenek
felett álló hatalma egyesíti az embereket a dinasztia zászlaja
alatt. Ugyan mi lehetett volna jobb módszer ennek elérésére?
De az aranykor csak nem akart eljönni, hiába várták. Míg
végül, majdnem háromszáz évvel később, végre megérkezett
egy tojás. Ami Kátya birtokába került.
– De maga biztosan tudja, mi történt Kátyával, miután
elindult Szibériából – erősködött Vera.
– Kátya a későbbi eseményeket nem volt hajlandó papírra
vetni. Túlságosan veszélyes volt, attól félt, valaki elolvashatja.
Nekem azonban elmondta, hogy magával vitte a Romanovok
ládáját Leningrádba, és a lakásában rejtette el. Ha a
kommunisták tudomást szereztek volna róla, biztosan
nyomozni kezdenek.
Vera megpróbálta elképzelni azt a furcsa és egyben
csodálatos valamit, amiért Kátya az életét kockáztatta.
– Sosem találták meg?
 – Nem – felelte Valko. – Kátya óvatos volt. De 1959 tavaszán,
ötvenhét évvel azután, hogy megszülték, a tojás szétrepedt.
Aranybőrű gyermek hevert a tojás maradványai között, a
szeme vörösen izzott, és két kis szárny simult a vállára. Kátyát
elvarázsolta a teremtmény, saját fiaként nevelte fel. A Lucien
nevet adta neki.
Verának tátva maradt a szája a döbbenettől. Valkóra bámult,
várta, hogy a férfi folytassa. Végül nagy nehezen sikerült
megszólalnia:
– Azt akarja mondani, hogy élt?
– Ó, igen, nagyon is. Élt és virult. Ugyanúgy cseperedett, mint
minden normális gyerek. Kátya próbált úgy bánni vele,
mintha ember lenne. Természetesen Lucien sosem járt
iskolába, és Kátyán kívül nem találkozott más emberi lénnyel,
de megtanult írni, olvasni, beszélni, enni és emberként
öltözködni. Mire Leningrádba érkeztem, kifejlett, felnőtt
példány lett belőle. Soha életemben nem láttam hozzá
fogható, lenyűgöző teremtményt.
– Egy nefilim Özönvíz előtti tulajdonságokkal? – kérdezte
Azov.
– Elég volt egyetlen futó pillantást vetnem Lucienre, hogy
lássam, nem nefilim. Tökéletesen megtestesítette a mennyei
sereg tagjairól szóló leírásokat: aranyszínű bőr, selyem
fürtök, lángoló tekintet. Táviratoztam Angelának, akinek
végül, nem kevés nehézség árán, sikerült utánam jönnie a
Szovjetunióba. Az 1970-es években a nyugatiak nem
számítottak szívesen látott vendégnek a vasfüggöny mögött.
– Sem az arkangyalok, ha jól sejtem – szúrta közbe Sveti.
– Ahogy mondja – felelte Valko. – Talán ez volt az oka, hogy
Lucien egész életében alig néhány alkalommal hagyta el a
lakást. Jelen voltam, amikor Angela és Lucien találkoztak.
Lucien előbb Angelára nézett, majd rám, a szeme elkerekedett
a kíváncsiságtól. Olyan tisztaság és béke sugárzott a
tekintetéből, hogy úgy éreztem, isteni jelenség tanúja vagyok.
Abban a pillanatban megértettem a kémiai menyegző
metaforájának lényegét: a szinergiát, az újjászülető létet, a
tökéletes találkozás eredményét.
– Angela is így érzett? – kérdezte Vera. Nehezen tudta
elképzelni, hogy a mindig gyakorlatias Angela bedőljön efféle
misztikus halandzsának.
– Úgy hiszem, igen – mondta Valko. – Mindenesetre sikerült
meggyőznie Katyát, hadd vigye ki Lucient a lakásból. A
teremtményt lenyűgözte a levegő, a hó, a kék ég, a tágas tér.
Soha nem látta még a Névát, nem érintett jeget, nem hallott
muzsikát a színházban. Angela megmutatta neki az emberi
világot, cserébe Lucien megismertette az éteri szó valódi
jelentésével. Nem tudom, hogy Angelának kezdettől fogva az
volt-e a terve, hogy elcsábítja, de attól a pillanattól fogva, hogy
meglátta, nem létezett más a lányom számára. A szemem
láttára szerettek egymásba. Hamarosan viszonyt kezdtek.
1978-ban Angela visszatért Párizsba, és életet adott Lucien
gyermekének.
Vera alig tudott megszólalni a döbbenettől.
– Evangeline apja Luca Cacciatore volt.
– Biológiailag Lucának semmi köze nem volt Evangeline
világra jöttéhez. A lány biológiai apja Lucien.
– Luca tudta ezt? – kérdezte Azov. Valko felsóhajtott.
– Sosem derült ki számomra. Evangeline születése után
Angela teljesen bezárkózott.
– Készült valamilyen felvétel erről az angyalról? – szólalt
meg Vera. Egy ilyen teremtmény létezése végre egyértelműen
igazolhatta volna az elméleteit. – Fényképek? Videó? Bármi,
ami bizonyíthatja a létezését?
– Nincs szükség videofelvételre – mondta Valko. Két karját
összefonta a mellkasa előtt, és Vera szemébe nézett. – Lucien
itt van velünk.

Transzszibériai vasútvonal

Bruno gondolatait annyira lefoglalta Angéla Valko jelentése

– a Godwin laboratóriumában tett felfedezésének részletei és
annak következményei –, hogy nem hallotta nyílni az ajtót.
Mire felfogta, mi történik, már túl késő volt. A Grigori ikrek és
a mögöttük érkező gibborik egy szempillantás alatt
özönlöttek a vagonba. Jana előrántotta a fegyverét, és tüzelni
kezdett. Bruno a földre vetette magát, és ő is a fegyveréért
nyúlt, hogy fedezze Janát. A nő lövései célba találtak, de
mindketten tudták, hogy a hagyományos lövedékek nem sok
kárt tehetnek a gibborikban. Körülbelül annyi
kellemetlenséget okoztak nekik, mintha szúnyogok
csipkednék őket. Pusztán elméleti szemszögből az ikrek
lenyűgöző látványt nyújtottak. Magas, vékony, tejfehér bőrű,
nagy szemű teremtmények voltak – a nefilim faj
mintapéldányai. A tény, hogy kettő volt belőlük, csak még
különlegesebbé tette őket. Bruno próbálta célba venni őket a
gibborik tömegén keresztül, de olyan ügyesen bújtak
fedezékbe, hogy már abban sem volt biztos, egyáltalán a
vagonban tartózkodnak-e.
Harag tolult fel benne: el kellett volna kapniuk ezeket a
rohadékokat Szentpéterváron.
Bruno felpattant, és a gibboriknak rontott, hátrakiáltva
közben Janának, hogy fedezze. A gibborik rávetették magukat,
karmuk felhasította a ruháját. Karja és háta égett a
fájdalomtól, mintha meztelenül mászott volna át egy
szögesdrótkerítésen. A harc mégis megnyugtatta, nem
gondolkodott, ökle és lábai önálló életre keltek. Hirtelen hideg
levegő csapta meg: valaki kinyitotta Eno cellájának ajtaját.
Mire átverekedte magát a gibborik gyűrűjén, az ikrek
kiszabadították Enot, és már kifelé tartottak a vonatból.
Jana kiáltott valamit a távolból – nem értette a szavait –, a
következő pillanatban pedig erős ütés érte Bruno fejét.
Összeesett, a szeme lecsukódott, de igyekezett nem
elveszíteni az eszméletét. Amikor kinyitotta a szemét,
gibborik hevertek mindenütt a fülkében, testük
megfeketedett. Jana hajolt fölé aggodalmas arccal.
– Bruno – suttogta. – Jól vagy?
A férfi megfogta a kezét, és felült. Döbbenten állapította meg,
hogy Jana valamennyi gibborival végzett. Felvonta a
szemöldökét, és elképedve meredt a nőre.
– Ezt meg hogy csináltad?
– Gibbori bűbájjal – felelte Jana mosolyogva, miközben
felsegítette. – Ez az egyik trükköm a sok közül.
– Alig várom, hogy lássam a következőt. – Bruno az ajtóra
nézett. A Grigorik eltűntek. – Kiszabadították a foglyaidat.
– Gyerünk – mondta Jana. – Visszaszerezzük őket!
Bruno szorosan a nyomában haladt, ahogy végigszaladtak a
vonaton. A vagonok csendesek voltak, az utasok nem
érzékelték, hogy bármi rendkívüli történt volna. Pedig Bruno
azt hitte, hogy a dulakodás és a lövések zaja odavonzza majd
az embereket, de tévedett: az emberi természet normalitás
iránti vágya minden más késztetésnél erősebbnek bizonyult.
Sokkal egyszerűbb volt úgy tenniük, mintha mi sem történt
volna.
 A vonat végén PRIVÁT LAKOSZTÁLY feliratú ajtóhoz értek.
Jana beütött egy kódot a billentyűzeten, de az ajtó nem nyílt
ki.
– Különös – mondta másodszor is próbálkozva. – Az
indulásnál nem láttam ezt a vagont. Biztosan Moszkvában
csatolták hozzánk.
Bruno tudta, mi jár Jana fejében: ha a szárnyas
teremtmények a vonaton vannak, akkor csak itt lehetnek.
– Ha erre nem megy – mutatott Bruno az ajtóra –, próbáljuk
meg kívülről.
Jana egy pillanatra elgondolkodott, majd sarkon fordult, és
elindult vissza a hálókocsikhoz. Ott aztán félrehúzta az egyik
fülke ajtaját. Egy férfi és egy nő aludt a két egymással
szemben lévő ágyon. A férfi felpattant, és oroszul kezdett
ordibálni. Hevesen gesztikulálva igyekezett kiterelni őket a
fülkéből, és közben azzal fenyegetőzött – ha Bruno jól értette
–, hogy hívja a kalauzt. Jana a vállára tette a kezét, és halkan
mondott neki valamit. Próbálta lecsillapítani. Addigra a
feleség is felkelt, és ő is magyarázni kezdett. Végül kinyitották
nekik az ablakot. Jana intett Brunonak, hogy kövesse, felhúzta
magát, és kimászott az ablakon. Néhány másodperc múlva
már csak a párkányon egyensúlyozó fekete bakancsa látszott
belőle.
Bruno biccentett az orosz házaspárnak, és a nő után mászott
a viharos erejű szélbe. Brutális hideg fogadta odakint, soha
életében nem találkozott még ehhez foghatóval. Könnybe
lábadt a szeme; és lecsorgó könny cseppjei azonnal a bőrére
fagytak. Jana légtornászként, két karját kinyújtva
egyensúlyozott a vonat tetején. A felkelő nap fényében szőke
haja szinte lángolt.
 – Mit mondtál nekik? – A vonat zakatolása és a süvítő szél
miatt Brunonak kiabálnia kellett, hogy Jana meghallja.
– Hogy a nagybátyám berúgott, és kimászott a vonat tetejére
-ordította Jana. – Azt mondtam, muszáj kimennünk utána, és
visszahoznunk, különben lezuhan.
– És elhitték?
– Ez Oroszország – felelte Jana lesújtó pillantással. –
Mindenkinek van olyan nagybátyja, aki mászott már ki vonat
ablakán. A rendőrség általában halálra fagyva, vodkásüveggel
a kezükben talál rájuk a hómezőn.
– Igazán bájos – jegyezte meg Bruno.
– Nem véletlen, hogy az orosz férfiak várható élettartama
csak hatvanhárom év – kiabálta Jana. – Most pedig el kell
jutnunk a vonat végére. De óvatosan, különben a kalauzzal
gyűlik meg a bajunk. Mit gondolsz, menni fog?
Bruno felfortyant. Az, hogy a gibborik meglepték, még nem
jelenti, hogy ne tudná tartani a lépést Janával.
– Persze – vágta rá. – Ott találkozunk.
Bruno elindult a vonat tetején az erős szélben. Cipője bokáig
süppedt a vagon tetejére rakódott hóba. Lábfeje először
sajogni kezdett, majd néhány perc múlva elzsibbadt. A
vagonok közötti réseken könnyedén átugrott, de a harmadik
kocsi tetején jégfoltra érkezett, elveszítette az egyensúlyát, és
elesett. A táj oldalra billent a szeme előtt, és úgy érezte,
mintha magas szikláról zuhanna a feneketlen ködbe.
Nagyot nyekkenve landolt a hólepte fémtetőn. Ahogy
magához tért, erőtlen nyöszörgést hallott valahonnan lentről.
Elkúszott a vagon széléig, és lenézett: Verlaine-t pillantotta
meg a keskeny kilépő korlátjához kötözve. Bruno odaintette
Janát, és lemásztak az ijesztően mozdulatlan társuk mellé.
 Bár próbált beszélni, Verlaine borzalmas állapotban volt.
Bőre szürkére változott, ajka elkékült, drótkeretes
szemüvegén jégvirágok csillogtak. Jana segítségével Bruno
eloldozta a köteleket, talpra állította a férfit, majd félrehúzott
egy ajtót, és beléptek a vagon folyosójára. Jana Verlaine kezét
és karját dörzsölte, próbálta újraindítani a vérkeringést a
végtagjaiban. Bruno elrohant a büfékocsiba, és egy kancsó
fekete teával meg egy csészével tért vissza. Addigra Janának
sikerült Verlaine-t annyira magához térítenie, hogy a falnak
támaszkodva meg tudjon ülni. A nő levette róla a cipőt, és a
lábfejét dörzsölgette. Bruno öntött a teából, és
megkönnyebbülten látta, hogy Verlaine az utolsó cseppet is
kiissza a csészéből. Újra teletöltötte, és közben enyhén
megborzongott, amikor észrevette a Verlaine hajába fagyott
jégdarabokat.
– Arról volt szó, hogy nem keresed a bajt – rótta meg.
Verlaine lassan kortyolgatta a forró teát.
– Elvezetlek titeket a Grigori ikrekhez – felelte.
– Rossz ötlet – mondta Jana. – Kétszer is majdnem végeztek
veled. A helyedben nem kísérteném a sorsot. Bruno Janára
pillantott.
– Ha a Grigorik odabent vannak, akkor Eno is.
– Sneja is itt van, ő irányít mindent – szólt közbe Verlaine
Brunora nézve támogatásért.
– Ez nyilvánvaló volt a módszerből, ahogy végezni próbált
veled – jegyezte meg Jana.
– Hogyhogy? – Bruno uralkodott magán, nem akart vitába
szállni Janával. Elvégre megmentette az életét, tartozott neki
annyival, hogy legalább meghallgassa a véleményét.
Ugyanakkor Sneja Grigori évtizedek óta az angelologusok első
számú célpontjának számított. És most itt volt a vonaton,
mindössze karnyújtásnyi távolságra tőlük.
– Sneja szereti félholtra fagyasztani az áldozatait, mielőtt
végez velük – magyarázta Jana. – így maga a gyilkosság
kevésbé véres.
– Igazán kedves tőle – mondta Verlaine, még jobban
elsápadva.
– A Grigorik most már megperzseltek és lefagyasztottak –
folytatta Jana. – Már csak a vízbe fojtás és az élve eltemetés
van hátra, ha mind a négy elemet ki akarod próbálni. Ne
kísértsd a szerencsédet, és az enyémet se. Néha balul sülnek
el ezek a szállítmányok, és olyankor nem marad más, mint
minimalizálni a veszteségeket. Ráadásul Bruno ezúttal
nagyobb vadra vetette ki a hálóját, mint néhány nyavalyás
nefilim.
Verlaine kérdő pillantást vetett mentorára.
– Megtaláljuk Godwint – mondta Bruno. Tisztában volt vele,
mekkora kockázatot vállal, de feltett szándéka volt, hogy
behatol a panoptikonba. A falnak támaszkodva bámult a hó és
jég borította pusztaságra. Néhány óra múlva átkelnek az Ural-
hegységen Ázsiába, és elindulnak Cseljabinszk híres
angyalbörtöne felé.

Dr. Raphael Valko háza, Szmo[jan, Rhodope-hegység,

Bulgária

Vera Azovot figyelte, a gesztusait elemezte. Éppen elég jól

ismerte ahhoz, hogy lássa, alig tudja palástolni az érzelmeit.
Dühös volt; Vera nemigen látta még ilyennek.
– Évek óta tud róla, és egyetlen szóval sem tájékoztatott –
mondta Azov halk, indulatos hangon.
 – Mert semmi nem úgy sült el, ahogy kellett volna – felelte
Valko.
– Mi történt? – kérdezte Sveti.
– Evangeline ember volt – magyarázta Valko. – Vagy
legalábbis az anyja annak hitte. Évek teltek el, és Angela
abbéli reményei, hogy lánya angyali öröksége a felszínre tör,
lassan szertefoszlottak. Minden egyes vérvizsgálattal tovább
fokozódott a csalódottsága.
Vera az Ermitázs alagsorában látott filmre gondolt – a
különböző nevekkel felcímkézett fiolákra. Most már értette,
hogy Angela miért őrzött mintát Alekszej és Lucien véréből.
– Angela vért vett a saját lányától?
– Felügyelte a vérvételt és a vérvizsgálatot – pontosított
Valko.
– Nem félt, hogy veszélybe sodorja Evangeline-t? – kérdezte
Vera.
– Ez úgy hangzik, mintha Evangeline vérében semmi
különöset nem találtak volna – mondta Sveti.
– Mert így is volt – felelte Valko. – Abban az időben
Evangeline vére ugyanolyan volt, mint egy emberé. Angela
pedig elfogadta, hogy a lánya hétköznapi, és más projektek
felé fordította a figyelmét. Az egyiknek valósággal a
megszállottja lett.
– A vírusra gondol? – kérdezte Vera. -Igen.
– Hatalmas eredmény volt.
– Nem hiszem, hogy Angela elégedett volt vele – ingatta a
fejét Valko. – Többre vágyott szimpla járványnál. Egy
vírusnak meg lehet találni az ellenszerét. A nefilimek
védekezni tudnak a fertőzés ellen. Angela pontosan tudta,
hogy ez a vírus önmagában kevés, hogy megsemmisítse a
nefilim fajt. Erősebb, hatékonyabb fegyverre volt szüksége.
 – Ezért gyilkolták meg a nefilimek – jegyezte meg Azov
tétován, mintha még mindig nem hinné el Angéla halálát.
– Nem egészen – mondta Valko. – Gondoljanak csak Tatyjana
tojására a Virágok könyvében. Azt kértem, próbáljanak úgy
tekinteni arra a festményre, mint kapura egy nagyobb cél felé.
Ez az album nem pusztán Noé orvosságáról szól, több
egyszerű receptgyűjteménynél.
– Igen, természetesen – bólintott Sveti. – Angela Jákob
lajtorjája. De akkor sem értem, hová vezet ez az értelmezés.
Nem látom a jelentőségét.
– Angelának valami azt súgta, hogy ez a rajz nem csak
valamelyik nagyhercegnő egy próbálkozása a sok közül. A
segítségemet kérte, és némi kutakodás után rájöttem, hogy
igaza van: a festett tojásnak sokkal egyértelműbb üzenete
van, mint azt bárki gondolta volna.
– De micsoda? – kérdezte Sveti.
– Azt hiszem, most már értem – szólalt meg Vera. Kivette
Sveti kezéből a Virágok könyvét, és visszalapozott az elejére,
OTMA Barátunknak szóló ajánlásához. – Amikor Nadia átadta
nekem ezt a könyvet tegnap, elmesélte, hogy az első
Barátunk, egy bizonyos Monsieur Philippe, fiúörököst jósolt a
cárnak 1902-ben, és nem sokkal ezután következett be a
cárné elhíresült álterhessége.
– Alaposan utánanéztem annak a terhességnek, amikor
Lucien világra jöttének magyarázatát kerestem – mondta
Valko. – De semmit nem találtam róla, azt leszámítva, hogy
rendkívül kellemetlen volt mind a cár, mind a cárné számára.
Az eset után kirúgták az összes orvost, ápolónőt és bábát.
Monsieur Philippe-et pedig visszaküldték Franciaországba.
Igazán szomorú végkifejlet.
 – De mi van, ha Alekszandra álterhessége mégsem volt ál? –
tette fel a kérdést Vera.
– Úgy érted, Alekszandra világra hozott egy gyermeket? –
kérdezte Azov.
– Nem – felelte Vera, miközben gyors mozdulattal lófarokba
csavarta a haját. – Mi van, ha Alekszandra valóban a világra
hozott valamit, csecsemő azonban nem volt, amit
megmutathattak volna? Mi van, ha végre megszülte a hőn
áhított Romanov tojást, és hogy titokban tartsa, megszabadult
a lehetséges szemtanúktól?
Valko néhány másodpercig gondolkodott, majd
elmosolyodott.
– Lehetséges, nagyon is lehetséges – mondta. – De ez még
mindig nem ad magyarázatot a tojásszülésre. Miért éppen
akkor következett be több száz évnyi hiábavaló várakozás
után?
Vera egy pillanatra elhallgatott, és azt mérlegelte, hogyan
tálalja az elméletet, amelyre feltette a karrierjét.
– Véleményem szerint Monsieur Philippe azért jövendölte
Alekszandrának, hogy hamarosan terhes lesz egy
fiúgyermekkel, mert akárcsak előtte John Dee, utána pedig
Raszputyin, ő is megtanulta, hogyan kommunikálhat az
angyalokkal.
A másik három elképedve meredt rá.
– Ez megmagyarázná az album lapjaira énoki nyelven írt
bejegyzéseket – szólalt meg Sveti bizonytalanul. – De mi köze
ennek Alekszandra álterhességéhez, tojással vagy anélkül?
Nem látom az összefüggést.
– Ha Monsieur Philippe képes volt megidézni Gábriel
arkangyalt, akkor nagyon is sok összefüggés van köztük –
folytatta Vera. – Gondolják csak végig: nem a Vigyázók voltak
az egyetlen angyalok, akik közösültek az ember lányaival.
Meggyőződésem, hogy az Angyali üdvözletnek sokkal találóbb
elnevezése lenne az Angyali üzekedés, és Mária elhíresült
egyesülése Gábriellel nem az első és nem is az utolsó
szexuális kapcsolat volt egy ember és a mennyei sereg egy
tagja között.
– Most csak viccel – hüledezett Sveti.
– Komolyan beszél – suttogta Azov. – Hallgassuk végig!
– Az elmúlt éveket azzal töltöttem, hogy az angyali jelenlét
és a szűz fogantatás dokumentált eseteit tanulmányoztam –
különös tekintettel Lukács beszámolójára az angyali
üdvözletről –, hogy kiderítsem, van-e igazság abban az
elméletben, miszerint Jézus Mária és Gábriel arkangyal
szexuális együttlétének eredményeképpen fogant.
Megjegyzem, ez nem teljesen új elmélet. Az angyali üdvözlet
körüli ellentmondások évszázadokon át foglalkoztatták az
angelologusokat. Az egyik tábor azt vallotta, hogy Jézus
fogantatása pontosan úgy történt, ahogyan azt Lukács leírta: a
Szentlélek nemzette Máriának Jézust, Isten fiát, Gábriel pedig
csak a hírvivő volt, ami egyébként az angyalok hagyományos
szerepe a Szentírásban. A másik tábor szerint Gábriel
elcsábította Máriát, mint ahogy korábban az unokatestvérét,
Erzsébetet is, és az így fogant két gyermek – Keresztelő János,
illetve Jézus – egy felsőbbrendű faj első egyedei lettek:
erkölcsös, isteni lények, akiknek jelenléte ellensúlyozta volna
a nefilimek gonoszságát. De mivel sem Keresztelő Jánosnak,
sem Jézusnak nem született gyermeke, a vérvonal kihalt
velük.
– Azt akarod mondani, hogy Keresztelő Szent Jánosnak,
Jézus Krisztusnak és Lucien Romanovnak ugyanaz az apja? –
kérdezte Azov.
 – Pontosan ezt akarom mondani.
– Vannak emberek a világnak ezen a részén, akik máglyán
égetnék el efféle kijelentésekért – jegyezte meg Sveti.
– Akkor bele sem merek gondolni, mit szólnának, ha
hallanák az előbbiekből levont következtetésemet – folytatta
Vera. – Arkangyal apja és nefilim anyja révén Lucien
egyszerre származik egy mennyei lénytől és egy elátkozott
angyaltól.
– Igazi manicheista – szúrta közbe Sveti.
– Ha mindehhez hozzávesszük Percival Grigorit, Evangeline
másik nagyapját, igazán különleges koktélt kapunk – mondta
Vera.
– Elég ebből – csattant fel Valko. – A lányom munkájáról
beszél, amiért az életét áldozta. Nem engedem, hogy
elbagatellizálja a művét.
– Evangeline a műve volt? – kérdezte Vera hitetlenkedve.
Megdöbbentette, hogy Valko ilyen ridegen beszél Evangeline-
ről, mintha csak kísérleti nyúl lenne.
– Evangeline fogantatása Angela karrierjének
legzseniálisabb és egyben legkockázatosabb húzása volt –
mondta Valko. – Angela pontosan tudta, mit csinál, és
szándékosan cselekedett így. – Összefont karral a mellkasa
előtt, szigorú arccal nézett rájuk. – A gyermek nem holmi
pillanatnyi szeszélynek köszönhetően született meg. A
lányom a saját testét és biztonságát tette kockára annak
érdekében, hogy létrehozza Evangeline– t.
– De az előbb azt mondta, hogy Angela és Lucien egymásba
szerettek – vetette közbe Azov.
– Csak nem várt következmény volt.
– Mégis mit gondolt Angela, mi fog történni pontosan? –
Vera elborzadva vette tudomásul, hogy Angela sokkal
számítóbb volt, mint azt valaha gondolta volna róla. – Ha jól
értem, egész idő alatt tökéletesen tisztában volt vele, hogy mit
csinál. Mire számított, mi lesz Evangeline-ből?
– A végső fegyver – felelte Valko. – Fegyver, ami az angyali
lények természetes hierarchiájából származik. Megvannak a
mennyei teremtmények különböző szférái – az arkangyalok, a
szeráfok, a kerubok –, aztán ott vannak az egyéb szférák: az
ördögök, a bukott angyalok, a mennyből kitagadott
teremtmények, a démonok. Angela jól ismerte ezeket a
lényeket. Tudta, hogy egy angyal erejét csak egy másik
angyaléval lehet összehasonlítani. Tudta, hogy a
mesterségesen létrehozott teremtmények – robotok,
gólemek, klónok és egyéb lények – nem vezethetnek
eredményre, mert ellentmondanak az isteni hierarchia
elvének. Angela azzal is tisztában volt, hogy egy emberi és
angyali szülőktől származó teremtmény, egy ilyen mennyei
torzszülött legyőzéséhez egy másik, még nagyobb
hatalommal rendelkező lényt kell létrehoznia. Ezért
megkísérelt életre hívni egy új angyalfajt, amelyik erősebb a
nefilimeknél.
– Úgy beszél Angéláról, mint valami Frankensteinről, aki
szörnyeteget alkotott – mondta Azov feszült hangon.
– A lányom ennél is vakmerőbb dolgot tett – jelentette ki
Valko. Vera nem tudta eldönteni, hogy az idős férfi büszke
vagy inkább szégyenkezik a lánya miatt.
– Tényleg azt akarja mondani, hogy Angela azért szült meg
egy gyereket, hogy aztán fegyverként használja fel? –
hitetlenkedett Azov.
– Talán nem a fegyver a legmegfelelőbb szó – felelte Valko. -
Nézzék a nevét! Az mindent elárul. Evangeline. Eve, vagyis
előeste, és Angel, mint angyal. A gyermeket egy új kor
előestéjének szánta, aki arra születik, hogy megváltoztassa a
világot.
– A szemantikát félretéve, akkor is nehéz elhinni, hogy
Angela egyfajta genetikai kísérletnek használta a saját lányát
– mondta Azov még mindig kétkedve.
– A végeredmény szempontjából lényegtelen. A kísérlet
kudarcot vallott – mondta Valko.
– Mert Evangeline-ből ember lett? – kérdezte Vera.
– Nőnemű emberi lény, akinek rózsaszín és nem átlátszó a
bőre, vörös a vére, hajlamos a betegségekre, van köldöke, és
zavarba ejtő módon hasonlít Gabriella nagyanyjára. – Valko
lesütötte a szemét, és halkan hozzátette: – Ezért Angela újra
megpróbálta.
– Micsoda? – Amikor Vera rájött, hogy ezt szinte sikította,
gyorsan összeszedte magát, és valamivel higgadtabban
folytatta: – Nem értem. Sok időnek kellett eltelnie, mielőtt
Angela megbizonyosodhatott arról, hogy Evangeline nem az
lett, akit létre akart hozni. Hogy a pokolba próbálhatta meg
újra?
– Angéla 1983-ban visszament Szentpétervárra, és
felmelegítette viszonyát az angyallal. Luciennek sosem árulta
el Evangeline létezését, és az indokait sem fedte fel előtte,
hogy miért akarja megújítani kettejük kapcsolatát. Nem
hiszem, hogy Angela szívtelennek vagy felelőtlennek tartotta
volna magát. Mindent abban a reményben tett, hogy a
második gyermek fiú lesz, és megszüli azt a harcos angyalt,
akire várt. Ezzel bevégezte volna a nefilimek elleni művét.
– És sikerrel járt? – kérdezte Vera.
– A lányom terhes volt, amikor meggyilkolták – válaszolta
halkan Valko. – A boncolás során kiderült, hogy egy tojás
növekedett a méhében. Fiúgyermeket várt. Láttam a
holttestét. A bőre aranyszínű volt, és egy arkangyal fehér
szárnyai nőttek a hátán. Angela második gyermeke harcos lett
volna. Elhozhatta volna a békét a világnak. De ez a gyermek
Angelával együtt meghalt.
– Mi lett az angyallal?
– Angéla halála után tudtam, hogy meg kell találnom Lucient.
Hónapokig kutattam utána, míg végül egy szibériai börtönben
akadtam rá.
– Biztosan a panoptikonba vitték – mondta Vera. Orosz
angelologus körökben régóta keringtek pletykák egy nagy
szibériai börtön létezéséről. Egy fegyintézet a világ végén –
régimódi, hibátlanul megtervezett, szökésbiztos létesítmény.
De hivatalosan soha senki nem erősítette meg, hogy valóban
létezik.
– Pontosan. Azon a napon, amikor Angelát meggyilkolták,
Lucient orosz angyalvadászok foglyul ejtették, és vonattal
Szibériába szállították.
– Tanulmányozni akarták? – kérdezte Vera.
– Nyilvánvalóan – felelte Valko. – Egy ilyen lenyűgöző
teremtményen sok vizsgálni és felfedezni való akadhat. Egy
arkangyal fiának biológiai feltérképezése csapatnyi kutatónak
adna hosszú évekre munkát.
– De a társaságot azért alapították, hogy a nefilimek ellen
harcoljunk – szólalt meg Sveti. – Hogyan börtönözhettek be
egy más fajhoz tartozó, egyértelműen angyali eredetű
teremtményt?
– Nem vagyok benne biztos, hogy az őrök felismerték a
különbséget – mondta Valko. – Ráadásul a börtön nem
tartozik beszámolóval az angelologiai társaságnak.
Valko váratlanul felállt, és intett vendégeinek, hogy
menjenek vissza a kertbe; terített asztal várta őket a Valko
kertjéből származó Özönvíz előtti gyümölcsökkel –
narancsszínű eprek, kék almák, zöld narancsok. Vera
megborzongott a csípős hegyi levegőtől.
– Üljenek le – mondta Valko, és előzékenyen kihúzott egy
széket Vera számára. –
Együnk valamit, miközben befejezzük a beszélgetést.
Vera leült a többiek mellé, és figyelte, hogy válogatnak a
gyümölcsök közül. Ő epret vett magának, majd késsel és
villával félbevágta. Sűrű narancsszínű lé csordult ki a
közepéből. Valko kinyitott egy termoszt, és kávét töltött a
bögrékbe.
Azután onnan folytatta, ahol abbahagyta.
– A panoptikont elképesztő precizitással tervezték és
építették. Hihetetlenül jól felszerelt és biztonságos
létesítmény. Az ott dolgozó tudósok kísérleti alanyokként
használják a foglyul ejtetteket. Vért vesznek tőlük, DNS-
mintát, szövetmintát, csontmintát, MRI-vizsgálatot végeznek
rajtuk, még akár meg is operálják őket. Minden joguktól
megfosztják a foglyokat. – Valko egy pillanatra elhallgatott,
amíg felvágott egy különös, kivi és körte keverékének látszó
gyümölcsöt. – A kutatások vezetője egy brit tudós, bizonyos
Merlin Godwin.
Vera kis híján megfulladt a kávétól. Merlin Godwin neve
olyan sokkolóan hatott rá ebben az édeni kertben, hogy
nyelni is alig tudott. Az órájára pillantott. Mindössze
huszonnégy óra telt el azóta, hogy megnézte az Angela
laboratóriumában készített filmet a Téli Palota alagsorában.
Végül megtalálta a hangját, és így szólt:
– Merlin Godwin áruló.
– Godwin kezdettől fogva a Grigorik zsebében van – ismerte
el Valko.
 – Akkor miért engedik neki, hogy folytassa a munkáját? –
kérdezte Azov felháborodva. – Svetivel folyamatosan
küszködünk, hogy életben tudjuk tartani a projektünket,
miközben ennek a bűnözőnek korlátlan anyagi és tárgyi
lehetőségek állnak a rendelkezésére.
– Az akadémia szerint Godwin munkája nekik is hasznukra
válik – magyarázta Valko. – Ráadásul ezzel a megoldással ki is
vonják a forgalomból, Godwin állandó lakója a
panoptikonnak. Semmiféle kapcsolata nincsen a külvilággal.
– Ő maga is fogoly – állapította meg Vera.
– Mint az intézmény igazgatója és vezető tudósa, ez azért
túlzás – mondta Valko. – Teljhatalommal rendelkezik a
börtönben, de hatalma véget ér az intézmény falainál.
Láthatóan valahogy sikerült fenntartania kapcsolatát a
Grigorikkal, de fogalmam sincs, hogyan.
– És hogy miért – tette hozzá Sveti. – Nem értem, hogy a
nefilimek miért hagyják, hogy kutasson. Hogyan járulhatnak
hozzá a Grigorik, hogy Godwin a saját fajtájukat kísérleti
nyulakként használja?
– Erre megvan az elméletem – felelte Valko Verára
kacsintva. -Azt gyanítom, hogy új genetikai állomány
létrehozására törekszenek, amivel megújíthatnák önmagukat.
Csak azt nem veszik észre, hogy ez reménytelen vállalkozás
egy biológiai mintaként szolgáló teremtmény nélkül,
– De ott van Lucien – jegyezte meg Azov.
– Lucienről gondoskodtam – mondta Valko, és Vera
kihallotta a büszkeséget a hangjából, amiért ezúttal is sikerült
túljárnia a nefilimek eszén. – Kimenekítettem Szibériából,
mielőtt komolyabb kárt tehettek volna benne.
– Ő is itt van? – kérdezte Vera.
 – Mindent a maga idejében, kedvesem – csitította Valko. –
Válaszokért jöttek, én pedig igyekszem megfelelni a
kérdéseikre. – Hátradőlt a széken, és kezébe vette gőzölgő
kávéscsészéjét. – Mint tudják, az angyali genetika tudományát
a lányom teremtette meg. Azt viszont valószínűleg nem
tudják, hogy tevékenységét mindvégig árgus szemekkel
figyelte az ellenség. Azt remélték, hogy Angela eredményeit
felhasználva a génsebészet segítségével angyalokat
hozhatnak létre.
– De nem azt mondta az imént, hogy Angéla nem hitt a
klónozásban? – kérdezte Azov.
– Nem gondolta, hogy életképes lenne. A genetikai
öröklődés, a mitokondriális és a nukleáris DNS működésének
szabályaira alapozott.
– A származást kutatók két alappillére – bólintott Azov. –
Nem egy vallásos tudós keresett már meg bennünket azzal a
kéréssel a Szent Iván-szigeten, hogy exhumálhassák
Keresztelő Szent János maradványait, hogy megvizsgálják a
DNS-ét.
– Maguk pedig minden egyes alkalommal elmagyarázzák,
hogy ennek miért nincs túl sok értelme – mondta Valko.
– Elmondom nekik, hogy a család női tagjainak
mitokondriális DNS-e az, ami időkapszulaként funkcionál: egy
lány mitokondriális DNS-e megegyezik az anyjáéval, a
nagyanyjáéval, a dédnagyanyjáéval, és így tovább. Szóval
Keresztelő Szent János, lévén férfi – és mint megtudtuk, talán
Gábriel arkangyal fia –, ilyen szempontból értéktelen.
– Angéla kutatásai bebizonyították, hogy ugyanez igaz a
nőnemű nefilimekre is – folytatta Valko. – Anyai ágon
ugyanaz a DNS-szerkezet öröklődik tovább, így bármikor
megvizsgálhatjuk, milyen DNS-sel rendelkeztek a nőnemű
teremtmények az ókorban.
– De a nefilimek angyaloktól és emberi asszonyoktól
származnak – szólt közbe Vera. – így a mitokondriális DNS
nem az angyalokhoz, hanem az emberiséghez vezetne vissza
bennünket.
– Így van. Godwin ezért találta végül használhatatlannak
Lucient. Angyaltól származó rendkívül tiszta teremtmény. De
mivel az apja angyal, az anyja pedig tisztavérű nefilim volt,
Lucien génjeivelnem sokra ment Godwin az 1980-as évek
technológiájával. Lucien mitokondriális DNS-e tökéletesen
megegyezett Alekszandra Romanovéval. A nukleáris DNS-e
pedig a szülei vegyes génjeinek a keveréke volt – emberi,
nefilim és még egy azonosíthatatlan származási törzs, amit
Godwin nem tudott megfejteni, ezért értéktelennek ítélte a
projekt szempontjából.
– És Lucien? – kérdezte ismét Vera. Képtelen volt szabadulni
a gondolattól, mennyire csábító lenne a saját szemével látni
az angyalt, megérinteni, érezni bőrének melegét.
– Amikor 1986-ban végül rátaláltam, Godwin szibériai
börtönében raboskodott. A borzalmas körülmények láthatóan
nem viselték meg. Éteri lény, a szó legszorosabb értelmében,
az anyagi világ nehézségei nincsenek hatással rá. Ennek
ellenére tudtam, hogy ki kell juttatnom onnan, ezért
meggyőztem Godwint, hogy a birtokomban van valami, ami
még Luciennél is értékesebb: Noé orvosságának egyik
hiányzó összetevője.
– Szilfium – mondta Azov.
– Két mag volt abban a tasakban, amit maga hozott nekem
1985-ben – folytatta Valko. – Az egyiket Godwinnak adtam
Lucienért cserébe.
 – De miért? – csattant fel Azov. – Hogy lehetett ennyire
felelőtlen?
– Először is azért, mert ha Lucien Szibériában marad, előbb
vagy utóbb Godwin, és rajta keresztül a Grigorik, valamilyen
módon felhasználták volna. Ez biztos. Másodszor, és ez a
legfontosabb, tudtam, hogy nem ismerik a receptet. Azt
mindössze egyetlen helyre jegyezték le.
– Raszputyin virágos könyvébe – mondta Vera. – Ami egy
idős hölgy régiségboltjában hevert eltemetve, a Grigorik orra
előtt.
– Egészen mostanáig – felelte Valko Vera táskájára pillantva.
-Ha Godwinnak olyan szerencséje volt, hogy kicsírázott nála a
szilfium mag, használni akkor sem tudta volna.
– Lucient pedig magával hozta Oroszországból – állapította
meg Azov.
– Eljöttem ide, a hegyek közé, Luciennel. Azt reméltem,
jobban megismerhetem, hallgathatom, megérthetem a
természetét. Nem kis dolog, ha az embernek egy szeráf
közvetlen leszármazottja a lakótársa. Lucien apja az angyali
hierarchia legmagasabb fokához tartozik.
– Ő is itt van, a hegyekben? – kérdezte Vera. Nem tudta nem
észrevenni a Valko hangjából sütő eltökéltséget és a
tekintetében izzó becsvágyat, amikor Lucienről beszélt. Csak
néhány napja nézte meg újra a Seraphina Valko készítette
fényképeket a halott Vigyázóról. Alig bírta elhinni, hogy talán
szemtől szembe találkozhat egy ilyen lénnyel, beszélhet
hozzá, megérintheti.
Valko bólintott, hangjából büszkeség csendült ki, amikor
megszólalt.
– Kialakítottam neki egy szobát a házban, de sosem volt
képes megmaradni itt. Keresztül-kasul bebarangolta a
Rhodope-hegységet, napokra, néha hetekre eltűnt. Hol egy
hegycsúcson találtam rá napkorongként ragyogó alakjára,
amint énekelve zengte a mennyek dicséretét, hol a
barlangokban próbált önnön lelke mélyére hatolni. így hát
levittem az Ördögtorokba, ahonnan évekig nem is jött fel.
Talán angyaltársai közelsége miatt, nem tudom, de
megnyugtatja, hogy a Vigyázók mellett lehet. Háborgó lelke
végre megbékél a pokolnak ebben a körében.
 Hetedik kör
Erőszakosság
Szmoljan, Rhodope-hegység, Bulgária

Valko túrabakancsba bújt, lehajolt, és bekötötte a fűzőjét. A

hegyekben hideg volt a tavasz, vastag kabátot és kesztyűt
kellett húzniuk, hogy ne fázzanak. Az üvegházból néhány
vízhatlan katonai zubbonyt vett elő vendégeinek. Egy
fémszekrényből kis, lakkozott dobozokat, fémkanalakat,
mozsarat, mozsártörőt és üvegedényeket emelt ki, majd
gondosan a hátizsákjába pakolta őket. Ruhába csavart egy
hordozható gázfőzőt, és azt is elcsomagolta. Minden
szükséges felszerelést magához vett, ami ahhoz kell, hogy
alászálljanak a barlangba.
Felhúzta a cipzárt a kabátján, és a többiek felé fordult.
Kiosztotta nekik a katonai zubbonyokat, és adott
mindegyiküknek egy sapkát meg egy pár kesztyűt. Sveti és
Vera miatt aggódott. Bár Sveti vékony volt és napbarnított a
Fekete-tenger partján végzett munkától, alapvetően
nyelvészként dolgozott, ezért a legnagyobb fizikai
megterhelés a munkája során az volt, ha egy könyvet egyik
polcról a másikra kellett raknia. Verát ugyanebbe a
kategóriába sorolta. Mind a tapasztalatuk, mind a testi erejük
hiányzott egy valódi expedícióhoz.
Igyekezett emlékeztetni magát, hogy ő is volt újonc, és
türelmesnek kell lennie fiatalabb kollégáival. Első expedícióit
a Pireneusokban hajtotta végre, ott szerettek egymásba a
feleségével, Seraphiná-vval. Esküvőjük után sem hagytak fel
azzal, hogy hegységekben keressék a nefilimek nyomait.
Seraphina felfedezése a Rhodope– hegységben mindkettőjük
életét megváltoztatta. A valkin, a Vigyázók, a halott angyalról
készített fotósorozat és – legnagyobb eredményük – a lant: az
volt minden idők legsikeresebb angelologiai expedíciója, és az
azóta eltelt hetven évben sem sikerült hasonló magasságokba
jutni. Raphael azóta kétszer is újranősült, de sosem felejtette
el a zseniális Seraphinát. Talán csak a nosztalgia miatt, de a
hegyekben valahogy mindig közelebb érezte magához, mint
egyébként.
Elindultak a Szmoljan fölött magasodó csúcsok felé a sűrű
erdőn keresztül. Elkerülték a Trigrád közelében haladó
utakat, hátulról közelítették meg az Ördögtorok-barlangot.
Valko számtalanszor megtette már ezt az utat az elmúlt
években, legtöbbször videokamerával felszerelkezve, hogy
rögzíteni tudja a megfigyeléseit. Most azonban nem pakolta
be sem a jegyzetfüzetét, sem a kameráját. Tudta, hogy ez lesz
az utolsó látogatása a barlangban.
A hó márciusban elolvadt, ezért a hatalmas örökzöldek alatt
fenyőtüskék borították a földet. A nap átsütött egy hársfa
kopár ágai között, és aranyszínűre festette az erdő talaját.
Valko mászás közben hátrapillantott a válla fölött, látta a háza
kéményéből felszálló füstöt – ahogy haladtak előre, a füstcsík
egyre vékonyabbá vált, míg végül teljesen elenyészett.
Mire az Ördögtorokhoz értek, a nap már felkapaszkodott az
égbolt aljára. A sziklák ezüstösen ragyogtak a fényben. Valko
sűrű erdőfolton keresztül vágott neki a meredek
emelkedőnek. A szorosan egymás mellé nőtt bokrok mögött
volt a jókora sötét barlang. Sok-sok évvel korábban ezt a
bejáratot jóval nagyobb becsben tartották. A trákok
ereklyetartókat helyeztek el a barlang szájánál -mítoszok és
legendák övezték ezt a helyet. A helyiek úgy tartották, hogy
Orpheusz a barlangból ereszkedett le az alvilágba, és a föld
alatti labirintusban ördögök laknak. Ki itt belép, átkozott lesz,
sosem térhet vissza a felszínre, örökre elnyeli a sötétség.
A bejárathoz közeledve Valkónak eszébe jutott az első
alkalom, amikor erre járt. Ugyanolyan tátongó lyuknak tűnt a
sziklafalban, mint sok más barlang, amellyel utazásai során
találkozott, de sokkal érdekesebb dolgokat rejtett. A mai
napig előtte volt Seraphina diadalmas arckifejezése, amikor
felesége visszatért Párizsba a második angelologiai
expedícióról. Seraphina megtalálta az alvilág bejáratát, és
felhozta onnan a legértékesebb kincset. Az asszony halála
után minden megváltozott. Raphael Valko Párizsban maradt,
újra megnősült, felnevelt egy gyereket, elvált, és eltemette a
lányát.
Csak Angela halála után, amikor már semmi sem kötötte
Párizshoz, akkor kereste fel maga is az Ördögtorok-barlangot.
Huszonöt évig járta a kopár sziklákat, hallgatta a vízesés
zubogását, figyelte a Vigyázókat, és várta a napot, amikor
visszatérhet. Évekig élt ebben az isten háta mögötti
falucskában. Olyan jólálcázta magát, hogy senki sem tudta
róla, kicsoda és mit csinál. Feleségül vett egy bolgár nőt,
anyanyelvi szinten beszélt bolgárul, együtt iszogatott a
helyiekkel a falu kocsmájában, és mindent elkövetett, hogy
beilleszkedjen. Ha a nefilimek rájöttek volna, hogy ő Raphael
Valko, azonnal megölik. De nem jöttek rá.
Nekidőlt a barlang bejáratának, elnézett fiatal útitársai feje
fölött, és igyekezett az előtte álló feladatra összpontosítani.
Kötélhágcsót vetett át a szikla peremén. Vera megfogta az
első létrafokot, és elindult lefelé. Hosszú és fájdalmas művelet
volt leereszkedni a barlang aljára. Odabent a vízesés ismerős
dübörgése fülsiketítő robajjá változott. Valko azon tűnődön,
vajon Vera és Azov miért nem kértek tőle pontosabb
információkat az Ördögtorok belső elrendezéséről, miért
hittek el neki mindent Lucienről, miért nem követelték, hogy
igazolja valamivel a történetet. Az ő idejében az ügynökök
senkiben sem bíztak.
Ismerte a barlanghoz kötődő mítoszokat, de a geológiai
paramétereivel is tisztában volt. Pontosan tudta a mélységét
és a határait, felismerte a folyó vizének morajlását és a
vízesés hangját. Gyorsan haladt lefelé, a gravitációra bízta
magát. Számolta a lépéseit, óvatosan helyezte egyik lábát a
másik után. Szemét meresztve próbált kivenni valamit a mind
áthatolhatatlanabb sötétségben. Tudta, hogy a víz robaja
hangosabb és hangosabb lesz, ahogy egyre lejjebb ereszkedik,
a sötétség pedig sűrűbbé válik. Amikor már keze fehér
bütykeit sem látta a hágcsó fokain, tudta, hogy hamarosan
megérkezik a barlang aljára.

Ördögtorok-barlang, Szmoljan, Bulgária

Vera követte Valkót a sötétben, és egyszerre csontvázszerű

alakot pillantott meg kiterítve a barlang sziklapadlóján.
Sápadt karjai a mellkasán pihentek. Annak idején, amikor
Seraphina Valko fényképét látta a halott Vigyázóról, Verának
a lélegzete is elakadt ámulatában, most pedig itt állt
karnyújtásnyira ugyanattól az angyaltól. A teremtmény bőre
ragyogott, mintha élne, aranyszínű fürtjei a vállára hullottak.
Vera tátott szájjal meredt erre a földöntúli szépségre, és
hirtelen olyan érzése támadt, mintha az ösvény, amelyen jár,
jóval a születése előtt elkészült volna.
– Mintha élne – mondta Vera. Felemelte az angyal fehér,
fémes köpenyének sarkát, és két ujja között dörzsölgetve
tanulmányozta az anyagot.
 – A maga helyében nem nyúlnék hozzá – figyelmeztette
Valko. -Az angyalok testét földi halandó nem érintheti.
Valószínűleg még mindig erősen radioaktív.
Azov a tetem fölé hajolt.
– Azt hittem, nem lehet megölni őket.
– A halhatatlanság ajándék, amit ugyanolyan könnyen
elvehetnek, mint ahogyan adják – felelte Valko. – Clematis úgy
gondolta, hogy az Úr bosszúból sújtott le erre az angyalra.
Lehet, hogy az angyalok ugyanúgy élnek, mint mi, emberek:
Teremtőjük árnyékában létük az istenség szeszélyétől függ.
Valko, aki jó néhányszor látta már a halott Vigyázót,
továbbindult a barlang belsejébe. Vera követte
elemlámpájának remegő fénykörét a hideg, nedves helyen. Az
idős férfi megállt egy mélyedés előtt a falban, amiről kiderült,
hogy sziklába vájt folyosó. Tágas terembe vezetett. Odabent,
távol a víz robajától, Vera fényt látott és toll sercegésének
hangját hallotta. Felállt valaki, és elindult feléjük, karcsú
alakját alig lehetett kivenni a sötétben.
– Lucien? – suttogta Valko.
– Igen? – kérdezett vissza egy halk hang.
– Lucien, szeretnék neked bemutatni néhány embert –
mondta Valko. – Bejöhetünk?
Az angyal néhány másodpercig habozott, majd, belátva, hogy
nincs más választása, félreállt, és beengedte őket odújába.
Gyertya égett a sarokban álló asztalkán, pislákoló fénye
papírlapokra és egy tintatartóra vetült. A barlangban nem sok
berendezési tárgy volt – egy könyvekkel teli polc, egy ágy, egy
kopott szőnyeg és egy kis asztal székkel –, Verának pedig
olyan érzése támadt, hogy egy világtól elvonultan élő remete
kuckójában jár. Tudta, hogy az angyalok képesek életben
maradni az anyagi világ kényelme nélkül, hiszen a testüket
tűz és levegő alkotja.
Végtelen nyugalom áradt Lucienből, felette állt az idő
múlásának. Vera egyszerre érzett félelmet és csodálatot.
Legszívesebben térdre rogyva fejezte volna ki hódolatát az
angyal szépsége előtt.
Lucien lassan kinyitotta a szárnyát, és védelmezőn burkolta
be vele a testét. Vera a szemét erőltetve próbálta jobban
kivenni az alakját, de a gyertyafényben folyadékként
hullámzott a bőre. Mintha állandóan változtatta volna a
halmazállapotát, karja összefolyt a szárnyával, szárnya
beleolvadt a sötétségbe. Vera biztos volt benne, ha a vállára
helyezné a kezét, ujjai egyszerűen áthatolnának rajta.
Lopva Azovra és Svetire pillantott. Arckifejezésük elárulta,
hogy ők sem találkoztak még ilyen káprázatos lénnyel
korábban. Ugyanolyan távol kerültek jól megszokott
közegüktől, mint Vera.
– Hoztál tintát? – kérdezte Lucien.
– Természetesen – felelte Valko. Üvegedényt húzott elő a
zsebéből, és az asztalra helyezte. – Van elég papírod?
– Egyelőre igen – felelte Lucien. Valko Azovhoz fordult.
– Lucien részben szeráf, ezért állandó késztetést érez, hogy
dicsőítő dalokat énekeljen az Úrnak. Kátyától megtanulta a
hangjegyek jelölését, és azóta minden zsoltárt lejegyez.
– Nem azért jöttetek, hogy az énekeimet halljátok –
állapította meg Lucien, miután végighordozta tekintetét Vera,
Sveti és Azov arcán.
– Ma nem – ismerte el Valko. – Azért jöttem, mert szükségem
van a lombikra.
Vera érzékelte a kettejük közti cinkosságot, mintha régen
kiagyalt terv végrehajtásához készülődnének.
 Lucien az ágyához lépett, és ütött-kopott bőröndöt húzott
elő alóla. Kinyitotta a csatokat, felemelte a tetejét, és egy
faládikát vett ki belőle. A ládikában az egyik Fabergé tojás
lapult, rubintokkal és gyémántokkal kirakott aranyszínű
példány, tetején jókora, gömbölyűre csiszolt gyémánttal.
Lucien átnyújtotta Valkonak, aki megforgatta, majd
beleegyezően bólintott. Vera látta, hogy a férfi egyik körmét a
gömbölyű drágakő alá dugja, és megnyom valamit. A
szerkezet szétnyílt, és aranyból készült piperecikkek
bukkantak elő a belsejéből. Valko kivette őket, és felemelte a
tojás belsejét borító finom drapériát. Átlátszó, sima
kristályból készült edény vált láthatóvá.
– A Neszesszer tojás – szólalt meg Vera félhangosan. – Az
igazi, amelyikről Tatyjana mintázta a rajzát.
– Úgy van – mondta Valko. Két toalett eszközt felemelt, hogy
jobban lássa őket. Hosszú, vékony, briliánsokkal díszített
csövecskékre emlékeztettek. A tojás, illetve a kristályedény
egy-egy lyukába dugta, és becsavarta őket.
– Haszontalan csecsebecsének tűnik – folytatta Valko. – De
valójában ez a tojás egy lombik, edény, amiben
összekeverhetjük egy alkímiai recept hozzávalóit. A tojás
kvarcbevonata tökéletes az elixír szempontjából. Az arany
csövecskék juttatják el a folyadékot az egyik edényből a
másikba, mint egy lepárló készülékben. A tojás pedig magába
zárja az elkészült vegyületet, és megvédi. Ezt a lombikot a
lányom adta Luciennek. Azóta magánál tartja. Mielőtt
börtönbe zárták, elrejtette, de ahogy kiszabadítottam, újra
magához vette.
Vera a természetellenesen csillogó lombikra pillantott.
Hihetetlen előrelátásról tanúskodott Angela Valko részéről,
hogy a tojást Luciennél hagyta. Mindent gondosan el kellett
terveznie – az összetevők felkutatásától egészen addig a
pontig, hogy azok valamilyen módon Lucien közvetlen
közelében maradjanak. Hirtelen beléhasított a felismerés,
hogy ezt a tojást egykor maga a cárné tartotta a kezében. Ez
állt Monsieur Philippe – majd később Raszputyin – tervének
középpontjában.
Vera megérintette a kristályedényt, végigfuttatta ujját sima
felületén.
– Nehéz elhinni, hogy ez az, amit olyan sokan kerestek.
– El se hinné, hányan – sóhajtott fel Valko. – Egészen
hihetetlen utat járt be ez a recept, mire Noétól ebbe a
barlangba jutott. Hiába adták tovább egymásnak titokban
nemzedékről nemzedékre mágusok, alkimisták, tudósok és
misztikusok, erőfeszítéseik mind hiábavalóak voltak, mert
létfontosságú összetevők hiányoztak hozzá.
– Szilfium – mondta Azov.
– És valkin – tette hozzá Sveti.
– Igen, természetesen. De leginkább egy angyali
teremtmény, mint Lucien, aki tojásból kelt ki, és egy
arkangyal leszármazottja. Jelenléte elengedhetetlen az
orvosság elkészültéhez. Luciennél azonban minden működni
fog.
– Tényleg azt gondolja, hogy ez lehetséges? – kérdezte Azov
izgatottan. Vera látta a tudós kíváncsiságát és őszinte
érdeklődését.
– Hamarosan kiderül – válaszolta Valko. – Először is tűz kell.
-Előhúzta hátizsákjából a kis hordozható gázfőzőt, katonai
zubbonya zsebéből gyufát vett elő, és meggyújtott egy szálat.
A kék láng sziszegve kelt életre.
– Most pedig kérem a receptet – mondta Valko.
 Vera kivette Raszputyin albumát a táskájából, és Valkónak
nyújtotta. A férfi egyenként kiszedegette a virágokat a
zsírpapír alól, és az edénybe ejtette őket. Néhány perc alatt
végzett. A szirmokat ezután addig keverte, míg gyantás, fehér
folyadékká álltak össze.
Aztán a tojásban őrzött folyadékot forgatta, míg az bugyogni
kezdett, és ragacsos, karamellszerű váladék tapadt a kristály
oldalára. Hosszú rézpálcát dugott bele, majd így szólt:
– Ideje megolvasztani a szilfiumot és a valkint.
Üvegfiolát vett elő a zsebéből. Vera porzószálakat látott az
üvegcse alján, alig nagyobbakat egy légy lábánál.
– Ez a kevéske szilfium minden, amit össze tudtam gyűjteni
az évek során – magyarázta Valko. – Remélem, elegendő lesz.
– Lecsavarta a fiola kupakját, és a keverékbe szórta a
porzószálakat. – Lassan kell hozzáadni – mondta anélkül,
hogy felnézett volna. – Egyszerre mindig csak kevéske
gyantát.
Az első néhány csepp hatására a sűrű, barna folyadék
felsistergett és hígabbá vált. A következő adagtól a színe
ugyanolyan borostyánsárgára változott, mint maga a gyanta,
harmonizálva a Fabergé tojással. Valko a megmaradt gyantát
is a főzetbe öntötte, és megvárta, míg az teljesen felolvad.
Vera távolabb lépett az asztaltól; azok a tudósok és kutatók
jártak a fejében, akik egész életüket kísérletezéssel töltötték,
nem létező összetevőkre vadásztak, haszontalan recepteket
hoztak létre, metaforák értelmét kutatták, és
végeredményben egy elérhetetlen álom hajszolására
fecsérelték az életüket. Képtelen volt szabadulni a kérdéstől,
vajon ők is ugyanezt az utat járják-e be.
– Vera, kedvesem, segítsen, kérem. – Valko tekintetében
valódi tűz csillant. – Vegye le a medálomat!
 Vera a férfi háta mögé lépett, és kikapcsolta a nyakláncát. A
kezébe fogta a medált, az őrizte Valko bőrének melegét.
– Fel fog olvadni? – kérdezte Sveti.
– A valkin elképesztően puha, könnyen olvasztható – felelte
Valko, miközben tovább keverte az edényben fortyogó
masszát. Vera levette a medált a nyakláncról, és a főzetbe
ejtette.
– Most pedig jöhet a vér – mondta Valko.
– A vér? – kérdezte Vera meglepetten. Értetlenül pillantott
előbb Azovra, majd Valkóra. – Vérről eddig nem volt szó.
– Mit gondol, miért van szükségünk Lucienre? – kérdezte az
idős tudós. – Bizonyos típusú angyali vér is kell az
orvossághoz. Egy tojásból kikelt angyal vére sokban
különbözik az emberekétől, de még a nefilimekétől is.
– Ami megmagyarázza, Godwin miért akarja annyira
Evangeline-t – mondta Vera.
– Nem egészen – ingatta a fejét Valko. – Evangeline vére
valóban érdekli őket, ez biztos, de pusztán mint ritka keverék,
mivel ő nem tojásból kelt ki, és nem is arkangyal nemzette. A
lényeg az, hogy az ő vére feltehetően kevés lenne ahhoz,
aminek a létrehozására most mi készülünk. – Lucienre
pillantott, és intett, hogy jöjjön az asztalhoz. A szárnyas lény
közelebb lépett, ragyogó bőrének fénye a lombikra vetült.
Valko a Neszesszer tojás körömvágó ollójával megvágta
Lucien ujját. A vércseppek az edénybe hullottak.
– Segítsen! – Valko műanyag fiolát adott Verának, amit a
hátizsákjából vett elő. Vera biztos kézzel tartotta, miközben a
férfi óvatosan belétöltötte az elkészült orvosságot. Vera
rácsavarta a kupakot, majd a fény felé emelte a sűrű
folyadékot. A kristályedény, amely az imént ragacsos
anyaggal volt tele, tökéletesen tiszta lett, az utolsó csepp
orvosság is kifolyt belőle, semmi nem tapadt az oldalára.
Azov közelebb hajolt a fiolához.
– Ez nem túl sok.
– Nagyon erős koncentrátum – magyarázta Valko, és kivette
Vera ujjai közül. Rongyba csavarta, a tojásba tette, majd
bezárta azt. -Néhány csepp bármely nagyváros víztározójába
elegendő, hogy az egész nefilim populációhoz eljusson.
– Ha ezt megtesszük, mi lesz Luciennel? – kérdezte Vera.
Valko felsóhajtott. Láthatóan ő is sokat töprengettmár ezen,
ésmost zavarba jött, amiért egy másik angelologus szájából
hallja a kérdést.
– Azt remélem, hogy csak az angyali teremtmények
legalapvetőbb tulajdonságaira lesz hatással – mondta végül
kissé védekezően. – De nem tudhatom biztosan. Ezt az
áldozatot Luciennek muszáj meghoznia. Máskülönben sok
szenvedés vár ránk. Határozottan kell fellépnünk az angyali
lények ellen, minden rendelkezésünkre álló fegyvert bevetve.
Noé orvossága is része a támadásnak. És mostantól a
Vigyázókkal, ennek az egész szenvedéstörténetnek az
okozóival is számolnunk kell.
– Ezt nem mondhatja komolyan – csattant fel Azov. Harag
csendült ki a hangjából. Közelebb lépett Valkohoz, és
egyenesen a szemébe nézett. – Ön is tisztában van azzal,
milyen következményei lehetnek a Vigyázók szabadon
engedésének. Igen, elképzelhető, hogy a nefilimek ellen
fordulnak, de az is, hogy az emberiséget tekintik
ellenségüknek. Mindnyájunkat veszélybe sodor!
Valko összekulcsolta a kezét az asztalon, és behunyta a
szemét Vera egy másodpercig azt hitte, imádkozik, talán
isteni útmutatást kér azzal kapcsolatban, amire készül. Végül
kinyitotta a szemét, és így szólt:
– Elődeink, azok a nagyszerű emberek, akik eljöttek ide az
első angelologiai expedíció során, ugyanebben a helyzetben
voltak, és nekünk most is ugyanaz a feladatunk. A veszély
hozzátartozik a munkánkhoz, Hriszto. Aki erre a pályára lép,
annak el kell fogadnia a halál lehetőségét. Most már nem
fordulhatunk vissza. – Valko a zsebébe süllyesztette az
üvegcsét. – Eljött az idő, Lucien. Induljunk!
A fekete folyó örvénylő vize dübörögve száguldott a
sötétben, miközben bemásztak az imbolygó csónakba. Vera a
hajóorrban foglalt helyet Sveti mellett, és a vízesést bámulta.
A felszálló vízpára titokzatos ködbe burkolta a barlang
belsejét. Most már értette, hogy a legenda miért nevezte
Sztüxnek, a holtak folyójának. Végtelen kimerültséget érzett,
sötét üresség telepedett a lelkére, mintha megfosztották
volna az életétől. Az élők nem léphetnek a holtak földjére.
Valko és Azov segítségével Vera és Sveti evezni kezdtek a
túlpart felé. A csónak bukdácsolt az erős áramlat korbácsolta
hullámokon. Lucien már odaát várta őket. Előrement, hogy
kinyissa a Vigyázók börtönének ajtaját. A barlang tökéletes
sötétségében teste még fényesebben világított, mint szobája
gyertyalángjánál. Fehér szárnyai sziporkázva csillogtak,
mintha minden egyes tolla kristályokkal lenne díszítve. Vera
sosem mérte még magát – testét, elméjét, erejét, gyorsaságát
– egyetlen angyali teremtményhez sem. Korlátai, emberi
gyengeségei bántóan nyilvánvalóak voltak az összevetésben.
A folyó túlpartja első pillantásra üresnek tűnt, de ahogy
jobban megnézte, Vera ragyogó testű lényeket látott
félkörben gyülekezni Lucien mögött. Bőrük halvány, éteri
fényt bocsátott ki magából. Ötvenen, százan lehettek, egyik
teremtmény csodásabb volt, mint a másik. Szárnyukat mintha
aranylemezek alkották volna, fénygyűrűk lebegtek szőke
fürtjeik fölött. De bármilyen csodás lények voltak, a Vigyázók
szépségét így sem lehetett egy napon említeni Lucienével.
Verát megbabonázta a látvány, egyszerre érzett rémületet,
amiért ilyen helyzetbe került, és leküzdhetetlen vágyat, hogy
közelebbről is megvizsgálja az angyalokat. Néhány Vigyázó
láthatón a többiek vezetője volt. Csatasorba rendezték
fivéreiket, megszervezték a légiókat, ütközetre készültek.
Miután tökéletes alakzatba szerveződtek, a vezetők
felsorakoztak Lucien két oldalán, akár a királyi testőrség
tagjai.
Szárnyukat csattogtatva vigyázzba vágták magukat, testük
ragyogóan tündökölt a sötétségben. A vízpart felé indultak,
határozott léptekkel közeledtek a csónakhoz. Vera rettegése
tovább fokozódott, ahogy közelebb értek. Az angyalok fénye
bearanyozta a folyó sötét felszínét.
Lucien egy szemmel alig követhető szárnymozdulattal
hirtelen a levegőbe emelkedett, majd leereszkedett az
angelologusok és a Vigyázók közé. Minden szempontból
felsőbbrendű volt hozzájuk képest. A Vigyázók megtorpantak
az arkangyal fia előtt, és térdre borultak.
– Fivéreim – szólalt meg Lucien. – A mennyben
feljebbvalótok vagyok, egy másik kaszt tagja. De itt, a
száműzetésben, egyenlők vagyunk.
A Vigyázók felálltak, a testükből áradó fény végighullámzott
a szurdok egyenetlen falain. Vera kíváncsiságot, félelmet és
tétovázást olvasott ki hallgatásukból.
– Történetetek híres a mennyben és a földön egyaránt –
folytatta Lucien. – Isten bebörtönzött benneteket. Vártátok,
hogy kegyelmet kapjatok, és visszatérhessetek hozzá. íme,
most szabadok vagytok. Gyertek velem a föld felszínére!
Ünnepeljünk együtt! Dicsőítsük közösen a mennyet! Vállvetve
fogunk harcolni, és legyőzzük az ellenséget!
Egy angyal előlépett. Ezüstszínű köpenyt viselt, káprázatos,
fehér szárnya – méltó Lucienéhez – a vállára lapult. –
Testvérem, készen állunk a harcra.
– Nekünk nem kell harcolnunk egymással – mondta Lucien.
– Nem veled, hanem velük – felelte a Vigyázó, és Vera meg
Sveti felé intett. – Ők tehetnek róla, hogy kegyvesztettek
lettünk.
– Nem. A háború a nefilimek és az emberek között dúl.
Nekünk, tiszta teremtményeknek, a fény szülötteinek, nem
kell foglalkoznunk gyerekes civakodásukkal.
Újabb Vigyázó lépett elő.
– De a nefilimek a gyermekeink.
– Ők a következményei a menny ellen elkövetett
bűnötöknek – érvelt Lucien. – Ha elfogadjátok őket, azzal
elutasítjátok a bűntudatot.
– Igaza van – szólalt meg egy másik Vigyázó. – Meg kell
tagadnunk a nefilimeket, hogy megválthassuk magunkat.
– Gyertek ide – mondta Lucien, és a bukott angyalok serege
felé lépett. – Ugyanabból az égi matériából alkottak
bennünket, nincs bennetek semmi emberi. Csatlakozzatok
hozzám! Együtt visszaszerezzük azt, amit elveszítettetek.
Hamarosan újra a menny legfényesebb angyalai között fogtok
tündökölni. A fény teremtményei találkoznak az árnyak
teremtményeivel. Az éteri lények egymás oldalán harcolnak
majd föld alá száműzött testvéreikkel! Angyalok, készüljetek!
Elérkezett a háború!
Hirtelen vakító villanás töltötte be a barlangot. Verát forró
lökéshullám döntötte le a lábáról, és úgy érezte, mintha tüzes
kátrányba zuhant volna. Hallotta, hogy Azov felüvölt
fájdalmában, majd a szárnyak émelyítően hangos verdesése
minden más zajt elnyelt. Valko éppen kiszállt a csónakból és a
part felé gázolt a vízben, amikor a második lökéshullám is
elérte Verát; még fájdalmasabb volt, mint az első, úgy érezte,
egyetlen rántással lenyúzza a bőrét. A csónak aljára
kuporodva próbált megszabadulni a gyilkos kíntól. Borzalmas
halálfélelem uralkodott el rajta. Korábban elképzelte, hogyan
szállna szembe valamelyik teremtménnyel. Azt gondolta,
lenne hozzá bátorsága, vakmerőn vetné bele magát a harcba,
de ennek most a szikráját sem érezte önmagában. Nem
maradt más, csak élet és halál végtelenségig leegyszerűsített
kérdése, annak a fájdalmas realitása, hogy egyik állapotból
áttűnik egy másikba.
Amikor felébredt, az volt az érzése, hogy meghalt, Charon
átvitte a Sztüx túlpartjára, és a pokolban tért magához.
Miután teljesen magához tért, kínzó fájdalom hasított a
tagjaiba. A teste merev volt és forró, mintha viaszba
mártották volna. Zseblámpa fénye imbolygott fölötte. Valaki
megérintette a karját, gyengéden, mégis kitartóan noszogatta.
Vera ebből két dologra következtetett: először is, hogy még
nem halt meg, másodszor pedig hogy az angyalok
kiszabadultak.
Megpróbált felülni. A csónak a vízen ringatózott. Émelygés
tört rá, és a csónak pereme fölött áthajolva kiadta gyomra
tartalmát.
– Nyugalom – szólalt meg Azov, és átkarolta. – Lassan.
Vera tudta, hogy valami borzalmas történt. Elnézett Azov
mellett, és dr. Raphael Valko felismerhetetlenségig összeégett
holttestét pillantotta meg a barlang sziklapadlóján. Azov a
tetemhez lépett, és óvatosan – mint aki nem akar
felébreszteni egy alvó gyermeket -kivette a Noé orvosságával
töltött fiolát Valko kezéből, és a zsebébe csúsztatta.
– Halott – mondta Azov alig hallható hangon. – Telibe kapta
a fény ereje.
– Hol van Sveti? – kérdezte Vera. Körülnézett a csónakban,
majd a riasztóan csendes barlangban, de sehol sem látta.
Életében először látta, hogy Azov nem találja a szavakat. A
tudós válasz helyett csak a víz felé intett, az Ördögtorok sötét,
néma bugyrai felé. Szemében könnyek csillogtak. Vera
mondani akart valami vigasztalót, de cserbenhagyta a hangja.
Azt remélte, hallgatása így is kifejezi, amit mondani akar.
Azov megköszörülte a torkát.
– Most arra kell koncentrálnunk, hogy kijussunk innen.
Megsebesültél. Orvosi ellátásra van szükséged.
Azov megérintette a karját; Vera összerándult. Éles, kínzó
fájdalom járta át a testét. A férfi lassan, óvatosan segített
felállnia. Mentorának támaszkodott, és érezte, hogy az arca
összeégett.
– Nagyon rossz bőrben vagy, Vera – mondta Azov. – Nem
tudom, hogyan foglak átjuttatni a folyón anélkül, hogy még
több fájdalmat okoznék.
Hirtelen fehér fény vetült a sziklákra. Verát ismét hatalmába
kerítette a rettegés, és elhányta magát, amikor Lucien leszállt
melléjük. Az angyal végigmérte, majd lassan felemelte, a
karjába vette, és átrepült vele a folyó fölött. Vera a nyakába
kapaszkodott, arcát a szárnyak puha tollai közé fúrta. A
kötélhágcsó magányosan csüngött a sötétben, teteje eltűnt a
hasadék kanyarulatában.
– Kapaszkodj erősen – mondta Lucien. Vera kezét a saját
dereka köré fonta. – Felviszlek.
– Nem – tiltakozott Vera. – Előbb Azovot!
 Lucien kicsit habozott, de lerakta Verát, és visszarepült
Azovért.
Vera a fal mellé rogyott, füle csöngött a vízesés hangos
robajától. Lucien testének fénye nélkül ismét áthatolhatatlan
sötétség borult rá. Szemét meresztgetve próbált kivenni
valamit. Fel akart állni, de a lába nem engedelmeskedett. Egy
pillanatra behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, halvány
ragyogást pillantott meg a távolban. Lucien visszatért,
gondolta, hamarosan újra meg kell mozdulnia, igyekezett
felkészülni a fájdalomra. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta
magát, a fény egyre közelebb jött. Fehér szárnyak bukkantak
elő a sötétből, majd egy ezüstszínű köpeny: nem Lucien volt,
hanem az egyik Vigyázó. Az angyal megállt előtte, és
kíváncsian végigmérte.
– Ember vagy? – kérdezte végül.
Vera bólintott, és közben egy másodpercre sem vette le a
tekintetét az angyalról. Vonásai fennköltek és mennyeiek
voltak, és most először tudatosult benne, milyen igazságtalan
volt ezeket a gyönyörű teremtményeket ilyen súlyosan
megbüntetni. Vera szerette volna megérteni, hogy egy
szerelemből elkövetett bűn – hiszen a Vigyázók,
végeredményben, szerelemből tagadták meg Isten parancsát
– hogyan hozhatott ennyi szenvedést a világnak. Az angyal
több ezer évet töltött ebben a földalatti sziklabörtönben.
Kiűzetett a mennyekből, és most a társait is elveszítette.
Semjazaként mutatkozott be, és Vera vállára tette a kezét. A
nő izmaiban melegség áradt szét, csillapította a fájdalmát,
mintha morfiumot fecskendeztek volna belé. Annyira
megkönnyebbült, hogy úgy érezte, akár fel is tudna állni.
 – A többiek odafent vannak – mondta Vera, és a
kötélhágcsóra mutatott. – Nem akarsz csatlakozni a
fivéreidhez?
– Úgy döntöttem, itt maradok – felelte Semjaza.
– De hát miért? – Vera nem értette. Felkínálták neki a
szabadságot, ő mégis inkább e sötét barlang magányát
választja?
– A hozzád hasonló teremtmények közelében nagy
szenvedést kell kiállnom. Évezredekig a pokol lakója voltam.
Nem tudom, képes lennék-e megszokni a fényt. – Semjaza
elmosolyodott. – Ráadásul a föld az emberiségé. Nincs ott hely
számomra. Rab vagyok, nem a barlangnak, hanem bukott
angyalként egész életem rabja. Szeretném, ha csak egyetlen
percre is, megérteni, milyen lehet embernek lenni. Élénken
élnek bennem a szerelem emlékei. Soha nem tapasztaltam
ahhoz foghatót. Érezni a felforrósodó vért az ereimben,
magamhoz szorítani egy másik testet, félni a halált. Ha másért
nem, ezért visszatérnék a földre.
 Nyolcadik kör
Csalás

I.
Dr. Merlin Godwin az érzékelőre szorította a hüvelykujját, és
a vastag fémajtó kinyílt előtte. Sötét betonalagútban haladt
tovább, neoncsövek világították meg útját. Minden reggel a
déli bejáraton keresztül lépett be az alagútba, megtette a
külső és belső kamrát elválasztó négyszáz méteres távolságot,
egyik kezében az aktatáskájával, a másikban egy bögre
kávéval. Alig tíz percig tartott ez a reggeli séta, de így legalább
volt egy kis ideje, amit teljes nyugalomban tölthetett,
megfeledkezhetett a világról, ahol úgy éltek az emberek, hogy
a leghalványabb fogalmuk sem volt az igazságról. Az alagút
végére érve belépett oda, ami még huszonöt év után is valóra
vált rémálomnak tűnt.
Valójában mindössze negyven méterrel volt a szibériai
permafroszt alatt egy sziklába vájt hatalmas üregben. Kész
csoda, hogy a létesítmény egyáltalán megépülhetett. Bár a
társaság évszázadok óta tanulmányozott élő egyedeket – első
találkozásukra egy igazi angyallal a tizenkettedik században
került sor, amikor tiszteletreméltó Clematis atya eljutott a
Vigyázók börtönébe –, a Nyugat-Szibériában épült börtön volt
az angelologia történetének legnagyobb ilyen témájú
projektje. A börtönben voltak zárkák, vizsgálók,
laboratóriumok, egy jólfelszerelt orvosi központ, valamint
egyszemélyes cellák is az angyali létformák, illetve – ha a
szükség úgy hozta – a munkájukat akadályozó emberek
számára. Külön krematórium gondoskodott a kimúlt
teremtmények holttestének eltüntetéséről. A program vezető
tudósaként Godwin előtt nem voltak titkok az intézmény
falain belül.
A börtön több tervezési fázison ment keresztül az utóbbi
évek óta, amikor az orosz angelologiai társaság olyan helyet
keresett ahol elhelyezheti a rengeteg őrizetbe vett
teremtményét.
Több évtizednyi eredménytelen kutatás után végül sikerült
megegyezniük a Kremllel, hogy birtokba vegyék a Szovjetunió
legnagyobb atomerőműve alatti területet Cseljabinszkban. A
megegyezés vitákat szított az angelologusok körében –
különösen a nyugati angelologiai társaságok elleneztek
mindenféle alkut a szovjet kormánnyal, amely tudatosan
akadályozta kelet-európai törekvéseiket –, de hosszas
tárgyalások után végül sikerült egyezségre jutniuk: a fagyott
talaj alatt, a plutóniumreaktor betonalapzatában hatalmas
kiterjedésű, titkos létesítményt alakítanak ki az angyali
teremtmények megfigyelésére és fogva tartására.
Bár hasonló intézmények léteztek máshol is – Godwin
személyesen járt egy Indiana állambeli és egy kínai
angyalbörtönben is –, a szibériai panoptikon méreteivel egyik
sem kelhetett versenyre. Befogadóképessége hatalmas volt,
több ezer cella a föld alatt. Mintegy húszezer angyali
teremtmény őrzésére volt alkalmas, a legalacsonyabb rendű
létformáktól egészen a legtisztábbakig. Jelenleg teljes
kihasználtsággal működött.
A panoptikonba csak különleges engedéllyel és a
kimondottan erre a célra épített alagutakon keresztül lehetett
bejutni. Godwin mindig a déli alagutat használta, de mind a
négy égtáj felől meg lehetett közelíteni. Az alagutak egyenlő
távolságra épültek a központi üregtől, ahol az üveg és acél
cellák egy végtelennek tetsző körív mentén helyezkedtek el.
Minden cellát neonfény világított meg, és – amikor a börtön
tele volt – mindegyikben egy-egy angyali teremtményt
tartottak fogva. A börtönnek három szintje volt. A földszinten
raboskodtak a legalacsonyabb rendű angyalok. A következő
szinten az egy fokkal veszélyesebb fajok – refiták, gibborik,
emiták. Az elsőn pedig a nefilimek, akiknek fogva tartása
szigorú biztonsági intézkedéseket igényelt. A három emelet
elegáns, tojásdad alakú szerkezetet alkotott, leginkább
átlátszó kaptárra emlékeztetett, ahol mindegyik sejtben egy
dühös darázs dörömböl.
A létesítmény közepén, a celláktól jókora, kék fénnyel
megvilágított területtel elválasztva, megfigyelőtorony állt,
hatalmas üvegkapszula, ami űrhajóként emelkedett ki a
börtön betonalapzatából. A torony külső falát örökké
elsötétített, színezett üvegtáblák borították, amit a cellák
fényesen ragyogó gyűrűként vettek körül.
A kapszulában éjjel-nappal tudósok dolgoztak, és a fogva
tartott teremtményeket tanulmányozták.
Zseniális építmény volt, ötlete a tizenkilencedik században
pattant ki Jeremy Bentham elméjéből. Mérnökök egy csapata
leporolta az eredeti terveket, és az angelologia céljaihoz
igazította őket. A panoptikon alapkoncepciója az volt, hogy
állandó pszichológiai nyomást gyakoroljon az elítéltekre. A
központi torony ablakait redőnyökkel szerelték fel, hogy a
rabok ne állapíthassák meg, mikor figyelik őket az őrök. Ha a
redőnyöket lecsukták, a rabok akkor is úgy viselkedtek,
mintha látnák őket. Az angelologusok ugyanezt az elvet
alkalmazták. A toronyban álló megfigyelő minden cellát
szemmel tudott tartani. Ha változtattak a plexi árnyalatán, és
elsötétítették az ablakokat, az angyalok nem látták, áll-e
valaki mögöttük. Nem tudták megítélni, figyelik-e őket vagy
sem. Az eredmény az állandó megfigyelés illúziója lett. Az
angyalokat minden szabálysértésért szigorúan megbüntették,
ezért idővel engedelmessé váltak.
A foglyoknak nem volt hová rejtőzniük. A háromszor három
méteres szürke cellákban hideg uralkodott, mintha a zord
szibériai klíma utat talált volna a létesítmény belsejébe is. A
cellákban nem volt takaró, ágy vagy vécé, semmi azon felül,
ami a teremtmények életben tartásához feltétlenül szükséges.
Némelyiküket évtizedek óta tartották ilyen körülmények
között, az angelologusok szüntelen megfigyelése alatt. Ezek az
angyalok fásulttá és apatikussá váltak. Az újonnan elfogott
lények szemében még volt tűz, reménykedtek a
szabadulásban, és mindig felálltak, ha megpillantották
Godwint. A gesztus értelmetlen és szánalmas volt, Godwinnak
mindig nevet-hetnékje támadt tőle.
A torony felé igyekezve kék fénnyel megvilágított területen
haladt át, és egy fémlépcsőn felmászva eljutott a cellák
gyűrűjéhez. Néha úgy érezte, egzotikus halakkal teli
akváriumban van. Amikor az angyali teremtmények felálltak,
és fehér tenyerüket az üvegre szorították, Godwin fehér
tengeri csillagok ezreit látta lebegni a sötét vízben. A
földalatti létesítménybe nem hatoltak le a nap sugarai, ezért a
foglyok állandó neonfényben fürödtek. A nappalok és az
éjszakák ritmikus váltakozásának hiánya hasznosnak
bizonyulta foglyok kizökkenlek az Időből, és kapaszkodó
nélkül lebegtek, semmi mással nem tudták mérni az idő
múlását, csak saját, nem emberi szívük lassú dobogásával.
A rabok többsége szokatlan teremtmény volt; nem kívánatos
lények, akiket orosz angelologusok szemeltek ki és ejtettek
foglyul. Sokan közülük Angela Valko vírusával megfertőzött
nefilimek voltak; mások markáns emberi tulajdonságokkal
rendelkeztek fizikai vagy viselkedési szempontból, ezért nem
feleltek meg a nefilim ideálnak; megint mások azzal árulták el
fajtájukat, hogy emberi lénnyel léptek házasságra.
Godwinnak volt annyi humorérzéke, hogy lássa a helyzet
iróniáját. Az ellenségnek dolgozott. Csak így, ilyen
egyszerűen. Nem ő volt az első angelologus, aki eladta magát
– semmilyen szempontból nem számított különlegesnek –,
árulásának mértéke azonban példa nélküli volt.
Természetesen az emberi természet alapvető jellemhibáit
okolta viselkedéséért. Kapzsi volt, hiú és hataloméhes.
Segített létrehozni egy angyalok fogva tartására alkalmas
létesítményt, amely messze túlmutatott minden korábbi
angelologiai vállalkozás jelentőségén, majd felajánlotta az
ellenségnek. Ha analitikus hangulatában volt, néha
eltűnődött, vajon nem csak a szülei ellen lázadt-e ezzel, akik
elhivatott brit angelologusként ragaszkodtak hozzá, hogy ő is
erre a pályára lépjen. Egykor mindent elkövetett, hogy
megfeleljen az elvárásaiknak. Lelkiismeretes fiatal
angelologus volt, akinek a munkáját fegyverként használták a
nefilimek ellen. Segített Angela Valkonak feltérképezni a
teremtmények genetikai kódját, hogy az angelologusok
elpusztíthassák őket. Most viszont, évekkel később, arra
használja kutatását, hogy a Grigori családot segítse vele, olyan
kísérleteket végezve, amelyekről Angéla csak ábrándozott. Ha
sikerrel jár, és elérik céljukat, ő lesz a legnagyobb hatalommal
rendelkező emberi lény ebben az új világban.
Még ennyi év után is elmosolyodott, amikor eszébe jutott,
hogy ő volt Angela Valko segédje. A nő az angelologiai
társaság legelhivatottabb katonájának számított, ha a
nefilimek legyőzéséről volt szó. A szárnyakat megtámadó
influenza megalkotása egy okos tudós cselekedete volt; a
vírust a Grigori családon keresztül szabadítani az angyali
populációra pedig zseniális húzás. Percival Grigori
valamennyi jelentősebb nefilim családot megfertőzte vele, és
sokan bele is haltak az elit tagjai közül. Godwin évtizedeken át
csodálta és átkozta érte Angelát. A betegség minden
gyógymódnak ellenállt. Huszonöt év elteltével is csak annyit
tudott elérni, hogy megakadályozza előrehaladását és
enyhítse a tüneteit.
Amikor az oroszok először hozták Godwint Szibériába, és a
végtelen jégmezőn állva felmérte a terepet, megértette,
micsoda lehetőség rejlik a földalatti börtönben. De
munkájának valódi, titkos célja sokkal izgalmasabb és
jelentősebb volt annál, semmint újraalkotni az eredeti
nefilimek erejét, vagy – ahogy Arthur Grigori mondogatta
előszeretettel – ismét felruházni fajukat azokkal az angyali
tulajdonságokkal, melyeket elveszítettek az évezredek során.
Első próbálkozása zajos sikert aratott: az ikrek
megalkotásához jó alapanyag, génmanipuláció és némi
szerencse is kellett. A néhai Percival Grigori lefagyasztott
sejtjeiből történt – kétszeri – klónozás korlátlan hozzáférést
biztosított számára a Grigorik vagyonához. Békén hagyták,
zavartalanul dolgozhatott.
Godwin felnézett a törhetetlen üveglapokkal borított
megfigyelőtoronyra. A belsejében angelologusok dolgoztak, ki
a számítógépnél, ki a megfigyelő állásokban. Jegyzeteket
készítettek, frissítették a rabok aktáit. Az éjszakai műszak
hamarosan hazatér, és megérkezik a váltás – ez az állandó
körforgás biztosította a panoptikon gépezetének működését.
Godwint mindig furcsa érzés kerítette hatalmába, amikor
átvágott a megfigyelőtornyot körülölelő betonmezőn. Több
ezer szempár követte a mozdulatait, és óhatatlanul is érezte a
belőlük áradó erőt. Néha elbizonytalanodott, hogy talán
minden fordítva van, mint azt gondolja: ő a fogoly, és a
nefilimek kedvtelve bámulják, ahogy elvonul előttük. Minden
áldott nap emlékeztetnie kellett magát, hogy ő az úr, és ezek a
gyönyörű teremtmények, akiknek a teste erősebb az övénél, a
foglyai.

II.
Hétköznapi körülmények között Jana semmi pénzéit nem
lépett volna be a panoptikon bejáratán. Több mint húsz éve
nem tette be a lábát a Cseljabinszk-40 nevű
nukleárishulladék-lerakóhelyre, de még mindig félelemmel
töltötte el a létesítmény puszta látványa is. Jana ősi
angelologus családból származott, felmenői már Nagy Katalin
cárnő idejében is az ügyért harcoltak, egy nagybátyját
azonban kémkedéssel vádoltak az 1950-es években, és itt
börtönözték be. Jogaitól megfosztva egy magánzárkában
raboskodott. Napközben a reaktorban kellett dolgoznia, a
szivárgó nukleáris hulladékot takarította. A környékbeli
tavakban és erdőkben a radioaktivitás mértéke többszörösen
meghaladta az egészségügyi határértéket, az itt élőket
azonban senki sem tájékoztatta erről. Jana nagybátyja rákban
halt meg, és a reaktor területén temették el. Mostanra a
létesítmény körül szinte minden fa elpusztult, kopár
pusztasággá vált az egykor zöldellő erdő. Az orosz kormány a
közelmúltban elismerte a fertőzés tényét – évtizedekig
magának a reaktornak a létezését is tagadták –, és
radioaktivitásra figyelmeztető táblákat helyeztek ki. Janára
általában hatástalanok voltak az utolsó ítéletet megjövendölő
jóslatok, de valami azt súgta neki, ha eljön a világ vége, akkor
a katasztrófának ez az elátkozott hely lesz a kiindulópontja.
Megtorpant a szögesdróttal megerősített kerítés előtt,
előhalászta az orosz angelologiai társaság azonosító kártyáját,
azután továbbindult egy hullámlemez épület felé, amely a
keleti alagút bejáratául szolgált. Saját magát legalább tudta
igazolni, de Bruno és Verlaine francia igazolványa vajmi
keveset jelentett volna az izomagyú őröknek. Tisztában volt
vele, hogy nem lesz egyszerű feladat bejuttatni őket. Komoly
szívességet kell kérnie, ha segíteni akar nekik.
Két nagydarab, ostoba tekintetű őr – a moszkvai
angelologusok hadseregből leszerelt bakákat alkalmaztak
biztonsági őrnek -állta útját.
– Találkozóm van Dmitrij Melacsevvel – mondta Jana
ellentmondást nem tűrő határozottsággal.
Az egyik őr végigmérte véreres szemével, majd gúnyosan
elvigyorodott. Janát megcsapta a leheletéből áradó
vodkaszag.
– Kicsit öreg vagy Dmitrijhez, aranyom.
– A csajai mindig a nyugati alagúton szoktak bemenni hozzá
-tette hozzá a másik.
– Mondják meg neki, hogy Jana Gyemigyova van itt.
Jana karba tett kézzel várta, hogy az őr telefonáljon Dmitrij
irodájába. A férfi bemondta a nevét, majd a lift mellett álló
műanyagszékekre mutatott.
– Ott várjátok meg! Felküld valakit értetek.
Jana behunyta a szemét, nagy levegőt vett, és imádkozott,
hogy Dmitrij szakítson rájuk időt. Dmitrijjel együtt nőttek fel
Moszkvában, és kisgyerekkoruk óta szerelmesek voltak
egymásba. Vakon, őrülten szerették egymást, ahogyan csak a
fiatalok tudják – egészen addig, míg Jana fel nem bontotta az
eljegyzésüket. Szibériában lett angyalvadász, Dmitrijnek
pedig segített álláshoz jutni: beajánlotta az egyik vezető
angelologus testőrének. A férfi karrierje onnantól töretlenül
ívelt felfelé. Mostanra a panoptikon biztonsági szolgálatának
vezetője lett, befolyásos ember, aki nem ijedt meg a saját
árnyékától. Ráadásul tartozott egy szívességgel Janának.
Tizenöt percnyi várakozás után nyílt a lift ajtaja, és Dmitrij
lépett ki rajta. Jana húsz éve nem látta, de nem sokat
változott. Alacsony, izmos férfi volt, kék szeme szinte
világított, hajába ősz szálak vegyültek. Jana látta, hogy
sikerült meglepnie.
– Menjünk az irodádba, Dmitrij, mindent megmagyarázok -
mondta Jana a szemébe nézve. Remélte, hogy a férfi annyi év
után is barátként tekint rá.
Dmitrij bólintott, a két biztonsági őr pedig munkához látott.
Átkutatták az angelologusok táskáit és ruháit, ellenőrizték a
fegyvereiket, és csak azutánengedélyezték, hogy beszálljanak
a liftbe. Dmitrij megnyomta a 31-es gombot, a lift ereszkedni
kezdett, és egyre mélyebbre süllyedt a föld alá. Jana tudta,
hogy valószínűleg csak a képzelete játszik vele, mégis úgy
érezte, mintha ránehezedne a föld, és alig kapna levegőt.
Végül nyílt a felvonó ajtaja, és beléptek a keleti alagútba.
Hűvös légáramlat csapta meg őket, Jana megborzongott.
Eszébe jutottak a börtönről hallott beszámolók – hideg,
barátságtalan, sötét hely. Végigsétáltak a keskeny alagúton,
fejük fölött neonlámpák világítottak. Nem volt hosszú az út,
Jana mégis úgy érezte, hogy egy másik univerzumba érkezett.
Mindig is hátborzongatónak találta, hogy a felszínen élő
emberek semmit sem tudnak erről a helyről. Bármikor
beomolhat, maga alá temetve több ezer élőlényt, és még csak
észre sem vennék.
 A panoptikon közepén a hatalmas tér szinte mágnesként
vonzotta Jana tekintetét. Miután szeme megszokta a
grandiózus méreteket, meglátta az üvegkalitkába zárt, éles
neonfénnyel megvilágított számtalan szárnyas teremtményt.
Brúnóra és Verlaine-re pillantott, kíváncsi lett volna, mi a
véleményük erről a földalatti börtönről. Más
büntetőintézményekben, ahol megfordult, a környezet tiszta
és steril volt, mint egy kórházban, a panoptikon azonban
inkább emlékeztetett középkori várra. A betonpadlón
vérfoltok sötétlettek. A mennyezeti lámpák fénytócsáin kívül
félhomály uralkodott. Ebben a roppant cellarengetegben volt
valahol egy laboratórium, ahol férfiak és nők görnyedtek
angyali teremtmények biológiai mintái fölött. Minden élőlényt
fel lehet nyitni, meg lehet vizsgálni, be lehet sorolni.
Természetesen úgy tettek, mintha a tudomány érdekeit
szolgálnák, de végeredményben azt tehettek a rabokkal, amit
csak akartak. Jana tapasztalatból tudta, hogy minden
teremtmény fogva tartójának a tulajdona.
– Az irodám erre van – mondta Dmitrij, és a panoptikon
falának egy bemélyedése felé indult.
Jana lelassította lépteit, és amikor Verlaine mellé ért, halkan,
hogy a többiek ne hallják, a férfi fülébe súgta:
– Ha a te Evangeline-ed itt van, akkor valamelyik cellában
tartják fogva.
Verlaine hálás pillantást vetett rá. Jana megszorította a
karját, és ahogy Verlaine közelebb húzódott hozzá, benyúlt a
pulóvere alá, kivett valamit, és a férfi kezébe nyomta. Az egy
pillanatig zavartan meredt rá, majd elmosolyodott: a részeg
őr összegyűrt dzsekije volt. Jana elemelte a székéről, amikor
beszálltak a liftbe.
 III.
– Ez az egyetlen hely a börtönben, ahol nincsen biztonsági
kamera – magyarázta Dmitrij, és becsukta mögöttük az iroda
ajtaját. -Itt nyugodtan beszélgethetünk.
Verlaine járkálni kezdett fel-alá a szobában.
– Nincs túl sok minden, amit meg kellene beszélnünk –
mondta. – Csak azt akarjuk megtudni, Godwin hol tartja fogva
Evangeline-t.
Bruno nem tudta eldönteni, csodálja-e Verlaine-t
megszállottságáért, vagy inkább figyelmeztesse, hogy
higgadjon le, és hagyja, hogy Dmitrij diktálja a tempót.
Verlaine vérében volt, hogy minél közelebb jut a célponthoz,
annál elszántabbá válik. Mindig ajtóstul akart rontani a házba,
nem érdekelte, milyen kockázattal jár. Ismerős terepen, ahol
felszerelés és erősítés állt a rendelkezésükre, ez
megsüvegelendő magatartás. Egy atomreaktor alatt a fagyott
talaj mélyén, ahol több száz orosz angelologus dolgozik, és
több ezer szárnyas lényt tartanak fogva – nos, az már egészen
más történet. Jana biztosította őket, hogy Dmitrijtől nem kell
tartaniuk, Bruno azonban nem tudott maradéktalanul bízni
valakiben, aki szinte az egész életét a fagyott tundrán töltötte.
Bruno Godwint kereste a monitorokon, de csak fehér
köpenyes alakokat látott a laboratóriumokban.
– Godwin felbukkan néha ezeken a bigyókon?
– Tizenöt éve figyelem Merlin Godwint – felelte Dmitrij,
lemondóan legyintve a plazmaképernyőkre. – Higgye el, én
lennék a legboldogabb, ha sikerülne rajtakapnom valamin. De
Godwinnak és az embereinek mindig van annyi esze, hogy az
igazán fontos dolgokat titokban tartsák. – Dmitrij az
íróasztalának dőlve összefonta két karját a mellkasa előtt. –
Az én lehetőségeim csak eddig terjednek.
Bruno próbálta elképzelni a Godwin után kémkedő Dmitrijt
telefonbeszélgetéseket hallgat le, e-maileket olvas. Kezdte
érteni, milyen lehangoló munka lehet ez.
– Esetleg ha elmondaná, mi az, amit tud Godwinról... –
vetette fel Bruno.
– Hadd kezdjem azzal, hogy én sem most jöttem le a
falvédőről -mondta Dmitrij. – Sokféle gazemberrel
találkoztam már a pályafutásom során. Oroszország hemzseg
a tolvajoktól. A többségük pénzt, hatalmat vagy presztízst
akar magának. De Godwin nem. Ő valami egészen másra
vadászik.
– Úgymint? – kérdezte Verlaine.
– Godwin a Grigorikkal együttműködve eltávolítja a gyenge
nefilimeket a társadalomból, megvizsgálja őket, és ha nem
találja bennük a keresett genetikai tulajdonságokat, akkor
megszabadul tőlük.
– Ez úgy hangzik, mintha szívességet tenne nekünk ez a
rohadék – jegyezte meg Jana.
– Ha valóban csak ezt a genocídiumot folytatná, még akár
hasznos is lehetne – ismerte el Dmitrij. – De a végső célja
sajnos az, hogy újra benépesítse a földet egy Grigoriknál is
tisztább angyaltípussal, egy felsőbbrendű fajjal, ha úgy
tetszik. Ehhez azonban szüksége van egy felsőbb rendű
példányra.
– Jó okunk van azt gondolni, hogy sikerült szert tennie egy
ilyen teremtményre – mondta Bruno. Dmitrij Verlaine– re
pillantott.
– Ő lenne az az Evangeline, akit említett?
 – Pontosan – felelte Verlaine kimérten. A képernyők felé
fordult.
– Rajta lehet valamelyiken ezek közül?
– Papíron senki nincs a panoptikonban, akiről ne lenne
tudomásom – válaszolta Dmitrij. – Minden rabot ellenőrzünk
és nyilvántartásba veszünk, amint belép ide.
– És a gyakorlatban? – kérdezte Jana.
– A gyakorlatban Godwin azt tesz, amit akar – vallotta be
Dmitrij.
– Megvannak a módszerei, hogy kijátssza a szabályzatot.
Könnyedén bejuttathatta Evangeline-t anélkül, hogy tudnék
róla.
– A kérdés már csak az, hogy hol van – mondta Verlaine a
monitorokat fürkészve.
– Mi a helyzet az atomerőművel? – vetette fel Jana.
– Az erőművet rendkívül szigorúan őrzik.
– Godwin az atomreaktoron keresztül is bejuthat a
panoptikonba-mondta Jana.
– Öngyilkos vállalkozás lenne még egy olyan pszichopata
számára is, mint Godwin, de nem lehetetlen. – Dmitrij az
egyik falhoz lépett, megnyomott egy kapcsolót, mire a fal
félrecsúszott, és hatalmas belső tároló helyiség tárult fel
mögötte, benne fehér, téglalappá préselt robbanóanyagokkal,
amelyeket piros és kék drótokkal csavartak körbe. – Ez
Godwiné volt.
– PW5A – állapította meg Jana döbbenten. -Januárban
lefoglaltam egy szállítmányt – mesélte Dmitrij.
– Ennyivel az egész börtönt le lehetne rombolni – mondta
Bruno.
– Tekintve, hogy egy atomreaktor alatt vagyunk, nem
szeretnénk, hogy ez megtörténjen. – Dmitrij felemelte az
egyik fehér tömböt, és az asztalra helyezte. – Godwin a börtön
minden zugát telerakta ezzel a cuccal. Miután megtaláltam a
PW5A-t, tudtam, hogy valami rosszban sántikál, ezért
kutyákkal kerestettem meg a többit. Itt az van, amit a
panoptikonban találtam. De semmi garancia nincsen arra,
hogy a privát kutatóközpontja vagy a reaktor nincsen
telepakolva vele.
Bruno meglepetten látta, hogy kövér izzadságcseppek
gördülnek le Dmitrij arcáról.
– Szóval szeret a tűzzel játszani – mondta rekedten. – De
vajon mi a célja vele?
– Godwin pontosan tudja, hogy egy robbanás a cellákban
aktiválja a panoptikon biztonsági rendszerét – folytatta
Dmitrij. – Láncreakció indul el, ami önmegsemmisítéshez
vezet. Az épület néhány óra alatt szintről szintre, alagútról
alagútra lerombolja önmagát, mígnem az egész börtön
elhamvad.
– Mégis milyen mértékben? – kérdezte Jana.
– Oly mértékben, hogy minden és mindenki – beleértve az
angyalokat, a laboratóriumokat és az elmúlt négy évtized
során összegyűjtött adatokat – teljesen megsemmisül.
Védekező mechanizmus, mint amikor felégetik a
termőföldeket és a falvakat, nehogy az ellenség élelemhez
jusson. Először a torony. Azután a laborok. Amikor a
létesítmény különböző szintjei megsemmisülnek, gáz árasztja
el a panoptikont, és minden élőlényt, embert és szörnyeteget,
megmérgez. Azért hozták létre a rendszert, hogy minden
nyomot el tudjanak tüntetni. A panoptikon emiatt épült a föld
alá: ha meg kell semmisíteni, akkor ne maradjon nyoma, hogy
több ezer angyalt tartottak itt fogva.
 – Logikus biztonsági óvintézkedés – mondta Bruno. – De
Godwin miért akarhatja működésbe hozni?
– Nem tudom – ingatta a fejét Dmitrij. – Csak arra tudok
gondolni, hogy nem akarja befejezetlenül itt hagyni a
munkáját. Ha fenyegetve érzi magát, inkább elpusztítja az
egészet.
– Akkor meg kell találnunk Evangeline-t, mielőtt Godwinnak
lehetősége lenne beindítania az önmegsemmisítőt – jelentette
ki Verlaine.
– Több száz, de az is lehet, hogy több ezer őr járőrözik az
intézményben – mondta Dmitrij. A tároló titkos rekeszéből
három gázmaszkot, két félautomata fegyvert munícióval, két
elektromos sokkolót és három golyóálló mellényt húzott elő.
– Godwinhoz órát lehet igazítani. Minden reggel ugyanabban
az időpontban érkezik a déli alagúton keresztül, és bemegy a
laborjába. Egy órakor elmegy ebédelni. Nagyjából fél órájuk
lesz, hogy behatoljanak, körülnézzenek, megtalálják az
angyalukat, és visszatérjenek – magyarázta Brúnónak. –
Minden azon múlik, hogy el tudnak-e jutni a laboratóriumáig
anélkül, hogy észrevennék magukat. A panoptikonban ki
tudom kapcsolni a kamerákat, de ennél többet nem tehetek.
Ha végeznek, maguk elhagyhatják Oroszországot, nekem
azonban itt kell folytatnom a pályafutásomat.
Miközben Bruno belebújt a golyóálló mellénybe, óhatatlanul
is átfutott az agyán, vajon amit tesznek, megéri-e a
kockázatot. Gabriella valószínűleg azt akarta volna, hogy
keressék meg Evangeline-t bármi áron – ezt tudta a lelke
mélyén, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy jóval több
forog kockán, mint hogy megtaláljanak egy félig ember, félig
angyal árulót, aki talán ellenük fordult. Evangeline azonban
neki sem volt közömbös. Maga előtt látta a kislányt, ahogy
szaladgál az akadémia kertjében, vadul és boldogan, ahogyan
csak a gyerekek tudnak. Képtelen lett volna azzal a tudattal
élni, hogy megmenthette volna, de nem tette meg.

IV.
Verlaine éppen elég ideig várt; képtelen tovább hallgatni ezt
a szó-cséplést. Brúnónak megvolt a saját módszere –
információgyűjtés, a feladatok kiosztása, majd a támadás
tervének fegyelmezett végrehajtása –, de Verlaine-nek most
nem volt türelme ehhez. Evange-line itt van valahol, és semmi
sem akadályozhatja meg, hogy megtalálja. Nem kért abból,
hogy Bruno nyomában kullogjon. Elmúltak már azok az idők,
amikor minden utasítást szó nélkül teljesített. Elhatározta,
hogy egyedül keresi meg Evangeline-t.
Belebújt a biztonsági őr dzsekijébe, kilépett Dmitrij
irodájából, és elindult a cellák előtt futó járdán. A börtön
alacsonyabb szintjein elgyötört, lesoványodott teremtmények
raboskodtak. Verlaine soha nem látott még ilyen sokféle
angyalt egy helyen. Mintha múzeumban járkált volna.
Megállt, megmarkolta a fémkorlátot, és végighordozta
tekintetét az óriási börtönön, amelynek közepén ott
magasodott a megfigyelőtorony. Hirtelen elfordultak a
redőnylemezek, és éles fény vetült rá a panoptikon falai
mögül. Verlaine előtt váratlanul kitágult a tér. Hátrafordult a
cellák alkotta kaptár felé, ahol minden fülkében egy angyal
raboskodott. A szűk cellákban nem volt elegendő hely, hogy
kiterjesszék a szárnyukat, ezért tollaik olajos nyomokat
hagytak az üvegen. A megfigyelőtorony ablakai mögött
angelologusok ültek, és tudományos objektivitással
tanulmányozták a foglyok mozdulatait. Aztán az ablaktáblák
váratlanul elhomályosultak, és a fekete üvegeken már nem
lehetett keresztüllátni. Verlaine-t kirázta a hideg a gondolatra,
hogy a tudósok továbbra is az ablakok mögül vizslatják. Nem
akart a kísérletük alanya lenni.
Egy fémlépcsőt megmászva felment a legfelső emeletre. Ha
Evangeline-t idehozták, akkor valószínűleg ezen a szinten
tartják fogva, a nefilimek között. A folyosón uralkodó
félhomály hangsúlyozta a cellákat megvilágító éles neonfényt.
Miközben elsétált a cellák előtt, mindegyikre vetett egy
pillantást. Nagy, erős nefilimek raboskodtak odabent,
sziszegve, szárnyaikat csattogtatva átkozták az elhaladó
Verlaine-t. Az egyik teremtmény az üveget kaparta kínjában,
kék vércsíkokat hagyva maga után. A borzalmas körülmények
gondoskodtak arról, hogy a fogva tartottak jelentős hányada
minden évben elhunyjon, helyet csinálva ezzel az új
egyedeknek. Verlaine az évek során elveszítette azt a
képességét, hogy sajnálatot érezzen a nefilimek iránt, de
most, látva a megkínzott lényeket, mégis eltűnődött, vajon az
orosz angelologusok nem mentek-e túl messzire.
Léptek zaja riasztotta fel gondolataiból. A panoptikon
ablakain tükröződő képre pillantott: egy őr közeledett felé.
Hátrapillantott a válla fölött – ott is őr állt, és egyenesen rá
szegezte a tekintetét. Felhajtotta a gallérját, és ment tovább.
Tisztában volt vele, hogy sehová nem tud elbújni. Ha elkapják,
aligha ver át bárkit is az álruhájával. Nem beszél oroszul, az
arca nem hasonlít az őr mellényzsebére tűzött fényképre,
ráadásul farmert és utcai cipőt visel. Angelologus, és ezt
bizonyítani is tudja, mégis előfordulhat, hogy őrizetbe veszik,
és nem engedik el addig, míg Párizsból ide nem jön valaki
közbenjárni az érdekében. Tudta, ha az őrök megállítják,
mindennek vége.
A háta mögött álló fickó odakiáltott neki valamit oroszul.
Verlaine meggyorsította a lépteit, és a cellákat fürkészte,
mintha abban reménykedne, hogy varázsütésre kinyílik egy
ajtó, és feltárul előtte a menekülő útvonal. Az őr futásnak
eredt – Verlaine hallotta nehéz bakancsának kopogását a
betonon –, mire a másik őr is elindult felé. Bekerítették, nem
mehetett egyik irányba sem, csak egyetlen választása maradt:
hirtelen mozdulattal átugrott a korláton, és erősen
kapaszkodva belendült a második emeletre. Egy mara
angyalokkal telezsúfolt cella mellett landolt.
Rohanni kezdett, szíve vadul zakatolt. Fokozta a tempót,
cipőjének talpa szinte alig érintette a talajt. Végül egy
vasajtóhoz ért a második szint végén. Izgatott kiabálást és
még több bakancs dübörgését hallotta a háta mögül, ezért
lenyomta a kilincset.
Zárva volt. Halkan szitkozódva nekifeszült az ajtónak,
mintha pusztán a testsúlyával ki tudná nyitni. A kiáltások
egyre közelebbről hallatszottak, az őrök már majdnem
elérték. Bruno és a többiek valószínűleg nem tudták mire
vélni a felfordulást.
Verlaine előkapta a fegyverét, és belelőtt a zárba. A hangos
dörrenés most már végérvényesen elárulta, hol van, de akkor
is meg kellett kockáztatnia, mert így volt némi esélye, hogy ha
kinyílik az ajtó, akkor elmenekülhet. Nagyot rúgott a szétlőtt
zárba, mire az ajtó kitárult. Gyors pillantást vetett a sötét
helyiségbe, ami leginkább üres raktárnak látszott. Éppen elég
nagy, hogy elrejtőzzön, állapította meg. Akárhogy is, nem volt
más választása. Belépett, magára csukta az ajtót, és
felkapcsolta a villanyt.
 Körülnézett, és légaknákat pillantott meg, jókora
alumíniumcsöveket, amelyek a börtön szellőzését
biztosították. Az őrök hangját már egészen közelről hallotta,
ezért levette a rácsot az egyik aknáról, és bemászott. Csak
négykézláb tudott haladni. Óvatosan mászott előre, nem mert
túl gyorsan menni, nehogy a vékony alumínium
megroppanjon a súlya alatt. Nagyjából tíz méter után
fémrácsot pillantott meg a cső alsó részén, és ahogy odaérve
lenézett, több tíz méteres mélységet látott maga alatt. A cső az
építmény tetején futott keresztül.
Verlaine émelyegni kezdett. Úgy érezte magát, mint a
kötéltáncos, akinek egy kanyon felett kifeszített kötélen kell
egyensúlyoznia. Szinte látta magát tehetetlenül zuhanni lefelé
az angyalok kárörvendő tekintetétől követve.
Nyelt egyet, és mászott tovább, fél füllel az őrök kiabálását
hallgatva. Szabályos időközönként újabb rácsokhoz ért, és
vethetett egy-egy pillantást arra, mi történik a
panoptikonban. Látta a szürke betonoszlopokat, a fémből
emelt falakat, a központi tornyot -a részletekből elméjében
lassan összeállt a teljes kép. Látta a mérgezett egérként
rohangáló őröket és a cellájuk üveglapja mögött raboskodó
angyalokat. Tíz perce mászhatott, amikor a légakna hirtelen
lejteni kezdett, ő pedig azon kapta magát, hogy csúszik lefelé.
Két karjával igyekezett fékezni, de egy idő után hiába küzdött
a gravitáció ellen, ezért sorsába beletörődve megadta magát a
nehézkedési erőnek.
Az akna aljára érve átszakított egy vasrácsot, és jókora
csattanással ért földet a kemény betonpadlón. Néhány
másodpercig mozdulatlanul hevert, zihálva kapkodta a
levegőt, és próbálta megállapítani, nem tört-e el valamije.
Negyvennyolc óra leforgása alatt megverték, áramot vezettek
bele és lefagyasztották. Az izmai sajogtak, testét zúzódások
borították, mindene fájt. Kész csoda, hogy egyáltalán életben
volt még, és ahogy rádöbbent helyzete abszurditására, kitört
belőle a nevetés. Ujjaival a Rolling Stones Sympathy for the
Devil című számának kezdő taktusait dobolta. Megmozgatta a
lábujjait, és különös örömérzés kerítette hatalmába, amiért a
teste engedelmeskedik az akaratának. Tudta, hogy egy nap
elfogy majd a szerencséje. De egyelőre még kitartott.
Feltápászkodott, és szemügyre vette a helyet, ahol kikötött.
Nyilvánvalóan a börtön egy egészen más részlegébe jutott.
Első ránézésre külső folyosónak látszott, ahonnan el lehet
jutni a létesítmény különböző pontjaira. A folyosó két oldalán
ajtók sorakoztak. Megpróbált benyitni az egyiken, de az zárva
volt, ezért továbbment, és csak akkor torpant meg, amikor
hangokat hallott kiszűrődni az egyik helyiségből. Gyorsan
körülnézett, és miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül
van, fülét az ajtóra tapasztva igyekezett kivenni a
beszélgetést.
– Elvégeztem a feladatomat – mondta egy női hang. – Nem
kívánhatja tőlem, hogy várjak.
Verlaine felismerte, az emita angyal volt, akit
Szentpéterváron üldözött. Minden idegszálával Enora
összpontosított. Ha ő itt van, Evangeline sem lehet messze.
– Maga pedig nem kívánhatja, hogy munkához lássak, amíg
ilyen állapotban van – felelte egy férfi. Verlaine gyanította,
hogy Godwin az. – A vére még tele van nyugtatókkal. –
Godwin hangja megenyhült. – Nézze, hosszú ideje várunk
erre. Néhány órát még igazán kibírunk.
Verlaine lépéseket hallott, Godwin valószínűleg közelebb
lépett a falhoz.
 – Addig elmondom, hogyan zajlik a folyamat. Verlaine
hallotta Eno beleegyező mordulását, Godwin hangja pedig
felerősödött. Alig egy méterre lehetett az ajtótól.
– Ez a gép eltávolítja az angyal vérét, és megszűri –
magyarázta Godwin. – Mint tudja, bennünket leginkább a kék
vérsejtek érdekelnek, ez a masina pedig különválasztja a
kékeket a vörös és a fehér vérsejtektől. Evangeline
ugyanazért érdekes számunkra, amiért az apja érdekes volt a
Romanovok számára száz évvel ezelőtt. Mert ritka vér
csörgedezik az ereiben. Az ő vére biológiai értelemben vörös,
nem kék, de sok kék vérsejtet tartalmaz, amiben rendkívül
alkalmazkodó és kreatív őssejtek találhatóak, amelyek sokkal
nagyobb újraalkotó potenciállal rendelkeznek, mint az emberi
őssejtek. A szerkezet precizitása nagyban megkönnyíti a
dolgunkat. Raszputyin szintén egy angyal vérét használta, de
a megfelelő eszközök híján nem tudta megszűrni. Fehér,
vörös és kék vérsejtek különválaszthatatlan egyvelege volt.
így adta be a cárevicsnek, amitől a fiú óhatatlanul rosszul lett,
mielőtt javulni kezdett volna az állapota. Mi azonban nem
követjük el ezt a hibát. Csak azokat a sejteket használjuk,
amelyekre szükségünk van. És ezeknek a sejteknek a
segítségével folytathatjuk a projektet, amit a Grigori ikrekkel
elkezdtem. Hamarosan kézzelfogható eredményeink lesznek.
– Akkor ez nyilván tízszer olyan jó móka lesz, mint amit a
gazdáimmal csinált – mondta Eno. – Ha sikerül véghezvinnie.
– Isten óta egyetlen teremtő sem mutatott fel ilyen komoly
eredményt, mint én – jelentette ki Godwin.
– Talán így van. De ha nem tudja megismételni, azzal
csalódást okoz a gazdáimnak.
– A panoptikon nem okozhat csalódást – vágta rá
magabiztosan Godwin.
 – Ne legyen olyan biztos benne – mondta Eno. – A Grigorik
kudarctűrő képessége elég alacsony. Engem azért küldtek ide,
hogy ellenőrizzem, nem cseszi-e el.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Verlaine szemtől szembe találta
magát egy halálosan sápadt bőrű, rikítóan vörös hajú férfival.
Verlaine meglepetésében hátrált egy lépést, és a fegyvere
után kapott, de Godwin elkapta a dzsekijét, és berántotta a
szobába. Eno jéghideg tekintettel méregette, mint ragadozó a
zsákmányát. Verlaine alig hitte, hogy ennyire ostoba volt.
Godwin érzékelte, hogy az ajtó mögött van, kivárta a
megfelelő pillanatot, és lecsapott rá. Mielőtt Verlaine
felocsúdhatott volna, Godwin belökte egy ketrecbe, és
rácsapta az ajtaját.
Tíz éves angyalvadász pályafutása során Verlaine szinte
minden elképzelhetőt megtapasztalt. Találkozott a
legkülönfélébb teremtményekkel, megismerte, milyen
körülmények között élnek az angyalok, elfogadta, hogy
erőszakossá kell válnia, ha el akarja fogni a nefilimeket. De
soha életében nem látott még ahhoz foghatót, mint ami most
tárult a szeme elé. Beletelt néhány másodpercbe, mire
felfogta, mit is lát.
A szoba közepén a Grigori ikrek feküdtek egy-egy
vizsgálóasztalhoz szíjazva. Verlaine nem tudta megállapítani,
hogy életben vannak-e vagy meghaltak: teljesen
levetkőztették őket, és mozdulatlanul hevertek. Aranyszínű
szárnyuk szikrázó takaróként borult a testükre. Bőrük
kékesszürke volt, mint a hamu. Biztosan meghaltak, gondolta
Verlaine, de aztán látta, hogy egyikük pislog, és tudta, hogy
valamilyen módon az ikrek is részei Godwin kísérletének.
Valaki megszólalt Verlaine háta mögött.
– Tudtam, hogy eljössz – mondta Evangeline.
 Verlaine megfordult. Evangeline törökülésben ült a ketrec
túlsó végében, az árnyékban, szárnyait magára terítve.
– Megéreztem, hogy az ajtó előtt állsz. Figyelmeztetni
akartalak, de Godwin megelőzött.
– El se hiszem, hogy te vagy az – mondta Verlaine, amikor
végre meg tudott szólalni. Másodpercekig nem találta a
hangját megkönnyebbülésében és örömében.
– Tudom, hogy nehéz elhinni – felelte Evangeline halvány
mosollyal.
Míg beszélt hozzá, Verlaine úgy érezte, mintha az egész
univerzum megváltoztatná az alakját. Ha mellette volt,
egyszerre minden tökéletesen értelmet nyert. Most már
értette, miért gondol rá olyan gyakran, és miért követte a
világ másik végére is. Szíve vadul kalapált a mellkasában,
izzadságcseppek csorogtak a homlokáról, végigfolytak a
nyakán. Ez a nő mindent megváltoztat, gondolta. Nem mehet
el innen nélküle.
– Ki kell jutnunk – suttogta, azzal megfogta Evangeline kezét,
és megszorította. Körülnézett az üvegkalitkában, de nem
talált benne semmit, ami a segítségükre lehetett volna. Nem
voltak túl jók a kilátásaik. Nekifeszült a plexinek, de esélye
sem volt kárt tenni benne. – Attól tartok, valami Houdinihez
méltó mutatványra lesz szükségünk.
Néhány perc múlva Verlaine zajt hallott az ajtó felől – a
következő pillanatban Bruno és Jana rontott be a
laboratóriumba. Verlaine látni akarta, mi történik, de Godwin
előkapott egy fehér lepedőt, és az ikrekre terítette, ami
átmenetileg eltakarta előle a kilátást. Amíg Bruno Godwint
próbálta ártalmatlanná tenni, Jana felkapott egy kulcscsomót,
és az üvegketrechez rohant. Amint kinyitotta az ajtaját,
Verlaine megfogta Evangeline-t, és – a harcot társaira hagyva
-maga után húzta a folyosóra.
Már odakint jártak, amikor robbanás rázta meg a talajt a
lábuk alatt. Másodpercekkel később füst és hamu gomolygott
elő a laborból. Megszólalt egy vészjelző; vijjogó hangja
visszhangot vert az egész panoptikonban. Égő műanyag
mérgező szaga keveredett a megperzselt hús émelyítően édes
illatával. Verlaine kétségbeesetten próbálta megtalálni a
kiutat a sűrű füstben. Amikor meghallotta a következő
robbanást – még nagyobbat, mint az előző –, Verlaine tudta,
hogy nagy veszélyben vannak.
Hirtelen Godwin alakját pillantotta meg a tűz irányába
rohanni. Követni akarta, de Evangeline visszatartotta.
– Rossz irányba megyünk – mondta.
– Honnan tudod?
– Itt már nem érzem az angyali teremtmények jelenlétét –
felelte. – Nem tudom, miért, de rájuk vagyok hangolódva.
Arrafelé biztosan nincsenek nefilimek. A panoptikonnak erre
kell lennie.
Megfordultak, és futva indultak az ellenkező irányba.
Hamarosan remegni kezdett a padló a lábuk alatt. Egymást
követték a detonációk. A robbanások egyre hangosabbá
váltak, és Verlaine hirtelen rájött, hogy egyenesen az
epicentrum felé tartanak. A folyosó a panoptikonba vezetett,
az egyes szint cellái mind üresen tátongtak, sokat közülük
szürkére égett, eredetileg aranyszínű váladék borított. A
panoptikon belsejében fejvesztve menekülő teremtmények.
Az alagutak felé igyekeztek, próbáltak kijutni. A rabok
többsége azonban döbbenten ténfergett, gyanakodva
méregette a megfigyelőtornyot, hátha ez is csak egy újabb
kegyetlen teszt. A tornyot refiták egy csoportja vette körül.
Rikoltozva ütlegelték a torony ablakait mindennel, ami a
kezük ügyébe került – összecsukható székekkel, letört
fémrudakkal. Két gibbori azzal szórakozott, hogy az emeleti
korlátról elrugaszkodva felkapták a rémülten menekülő
emberi lényeket, majd a magasból visszaejtették őket a
betonra. Férfiak és nők holtteste hevert a padlón, egyesek
üvöltöttek kínjukban, mások eszméletlenül vagy holtan
feküdtek.
A sűrű füstben Evangeline és Verlaine talált egy lépcsőt, ami
levitte őket a második, majd a harmadik szintre. Minél lejjebb
ereszkedtek, annál áthatolhatatlanabbá vált a füst, a káosz
pedig még jobban megnehezítette az előrehaladást.
Evangeline kezét kicsinek és hidegnek érezte a sajátjában.
Erősen szorította, nehogy elveszítsék egymást a füstben.
Az egyik alagúthoz siettek, összeroncsolt, eltaposott
holttestek fölött léptek át. Verlaine érezte, hogy Evangeline
tétovázik. Egyenruhás emberek feküdtek egy hatalmas
vértócsában, néhányuknak még mindig a kezében volt a
fegyvere. Az őröket, akik megpróbálták megakadályozni, hogy
a foglyok megszökjenek, egyszerűen lemészárolták. A nehéz
biztonsági kapu lassan lefelé gördült.
– Be akarják zárni az angyalokat – mondta Evangeline.
Verlaine a szájára és azorrára szorította a kezét, deígy sem
tudta elkerülni, hogy belélegezze a maró gázokat. Egy újabb
robbanás üvegszilánkokat spriccelt széta levegőbe. A
következő pillanatban sötétség borult a panoptikonra.
– Kihunytak a fények. – Verlaine nem tudhatta biztosan, de
az a borzalmas sejtése támadt, hogy a börtön áramellátását az
atomreaktor biztosítja.
Evangeline keze kicsúszott az övéből. Verlaine
megtántorodott, miközben próbált utánanyúlni.
 – Evangeline! – kiáltotta, de a menekülő teremtmények
ezreinek lábdobogása elnyomta a hangját.
– Itt vagyok fölötted – szólalt meg hirtelen egy hang.
Verlaine felnézett; Evangeline ragyogó kolibriként lebegett
fölötte a sötétben. A panoptikon kupolájában furcsa, meleg
fény világított. Mintha a nap sugarait egyetlen pontba
gyűjtötték volna össze. Evangeline nem lehetett nefilim, sem
más hétköznapi teremtmény leszármazottja. Nem volt se
anakita, se mara, golobita vagy gibbori. Az igazság letaglózta
Verlaine-t, és csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt rá
korábban: az angelologusok el sem tudják képzelni, milyen
távol kerültek a kegyvesztett nefilimek egy igazi angyal
tisztaságától és szépségétől.
– Találnunk kell egy másik alagutat, amit még nem
barikádoztak el – próbálta túlüvölteniVerlaine a hangzavart. –
Ha a reaktor megsérült, akkor ez a hely halálos csapdává
változik. Találnunk kell egy nyitott alagutat, különben itt
halunk meg.
– Talán van más megoldás is – mondta Evangeline.
Verlaine próbálta elképzelni, mit láthat odafentről.Azépület
tetején lebegett.
– Látsz valamit? – üvöltötte.
Evangeline leereszkedett, Verlaine pedig gondolkodás nélkül
belekapaszkodott. Úgy röpködtek fel-alá, mint csónak a
viharos tengeren. A férfi két kézzel szorította, az adrenalin
szétáradt az ereiben. Az élmény, hogy elszakadt a talajtól,
szinte megrészegítette. Semmi mást nem akart, csak örökre
így maradni: kapaszkodni Evangeline-be és mind magasabbra
szállni vele. Úgy érezte, egész életében erre a pillanatra várt,
és nem számít, mi történik, amíg Evangeline-nel lehet.
 Egy újabb robbanás lángcsóvákat lövellt feléjük. Evangeline
lebukott előle, majd ismét felemelkedett, Verlaine keze
azonban lecsúszott a testéről. Kétségbeesetten kalimpálva
zuhant lefelé. Mielőtt azonban segítségért kiálthatott volna,
Evangeline ott termett -szeme zölden világított, teste
ragyogott, mint a nap –, és elkapta. Verlaine soha többé nem
akarta elereszteni.
Ámulva nézett erre a lényre. Angyali vonásai végtelen derűt
és gyengédséget fejeztek ki annak ellenére, hogy erősebb volt
Verlaine-nél, és épp az imént mentette meg az életét.
– Köszönöm – suttogta a fülébe. – Az adósod vagyok.
– Nem hagyom, hogy lezuhanj – felelte Evangeline. – Soha.
Leszálltak a földre. Verlaine hátrált, és szemügyrevette
megmentőjét a romok között. A füstben, visszahúzott
szárnyakkal, egészen olyan volt, mint egy ember.
– Látod? – intett Verlaine egy alagút felé. – Arra kijuthatunk,
nem? Evangeline bólintott.
– Nyitva van – mondta. – Valószínűleg ez az utolsó.
Verlaine megragadta a nő jéghideg kezét, és az alagút felé
húzta. Sűrű, mérgező füst homályosította el a látását. –
Mennünk kell, mielőtt ezt is lezárják.
A folyosó másik vége felől egyre erősödő aranyszínű fény
közeledett. Minél közelebb ért, annál fényesebbé vált, míg
végül elnyelte a sötétséget. Verlaine megbabonázva állt a
ragyogásban. A panoptikon falaira erősített hatalmas
titániumlemezek remegve verték vissza a fényt. A lenyűgöző
jelenség kúpként forgott a levegőben, Verlaine azonban így
sem tudott rájönni, mi van előtte. Levette a szemüvegét, és
ettől egyszerre kitisztult a látása. Gyönyörűséges teremtmény
állt előtte, Verlaine biztos volt benne: csak a mennyországból
érkezhetett. Térdre rogyott, karjával védve szemét a vakító
fényességtől.
Mire visszanyerte a látását, az angyal már Evangeline
mellett állt. Hatalmas fehér szárnyai ellenére megjelenésében
volt valami egyszerű, szinte gyermeki.
Verlaine látta, hogy Evangeline dermedten bámulja az
arkangyalt.
– Mi vagy te? – kérdezte végül.
– Tudod te nagyon jól, mi vagyok – felelte az angyal, kinyitva
káprázatos szárnyát. – És én is érzem, te mi vagy.
Mindazonáltal a szokásoknak megfelelően elárulom a nevem.
Lucien vagyok. És ugyan tudom, hogy ki és mi vagy, én is
megkérlek, hogy mutatkozz be.
Evangeline körbejárta az angyalt, előbb balra, majd jobbra
lépve, végül egy elegáns mozdulattal kinyitotta a szárnyát, és
megmutatta őket Lucien testének fényében. Lila és ezüst
tollai éles kontrasztot alkottak Lucien fehér szárnyaival.
Verlaine szívverése felgyorsult, amikor rájött, hogy
Evangeline szépsége, fénye és nagyszerűsége egyenrangú az
előtte álló teremtményével. Ők alkották a legtisztább
angyalpárt, akikkel Verlaine valaha találkozott.
– Elbűvölő vagy – mondta Lucien halványan elmosolyodva.
– Ez rendkívüli. – Tett egy lépést előre, és fejet hajtott
Evangeline előtt. -Alig vártam, hogy újra láthassalak.
Evangeline Lucienre emelte a tekintetét, és egy ütemnyivel
hosszabb ideig meredt rá, mint indokolt lett volna. Verlaine
tudta, hogy olyan történt a két angyal között, amit sosem lesz
képes maradéktalanul megérteni. -Találkoztunk már?
– Egyszer még csecsemőkorodban a karomban tartottalak.
Édesanyád hozott el.
– Ismerted anyámat? – kérdezte Evangeline.
 – Olyan törékeny voltál, olyan apró, és annyira emberi, hogy
csak egy pillanatra volt bátorságom megfogni. Attól féltem,
hogy valami bajod esik. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen
gyönyörű leszel.
– De miért? – értetlenkedett Evangeline. – Miért vitt el
hozzád anyám?
– Sok éve várok erre a percre – felelte válasz helyett Lucien.
Verlaine előrelépett.
– Evangeline – mondta, és kinyújtotta a kezét. – Ki kell
jutnunk innen.
– Azért jöttem, hogy mindent elmondjak neked – folytatta
Lucien. – De a szíved mélyén már te is tudod: én vagyok az
apád.
Evangeline percekig némán állt. Azután Lucienről Verlaine-
re nézett, és mielőtt az felkészülhetett volna rá – egész
testével hozzásimulva –, szenvedélyesen szájon csókolta.
– Menj – mondta, és gyengéden ellökte magától a férfit. –
Menj innen! Ki kell jutnod a felszínre, amíg nem késő!
 Kilencedik kör
Árulás
Cseljabinszk, Oroszország

Verlaine kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy a

hómezőn fekszik. Fogalma sem volt, milyen hosszú ideig
aludt. Vérfoltok piroslottak körötte a havon – a saját vére. A
lába megsérült, és a fején is újra felszakadt a seb. A vágást
vizsgálgatta a lábán, és közben felrémlett előtte, ahogy
négykézláb mászik kifelé a panoptikonból, minden lángol
körülötte, a robbanások hangjától csöng a füle. A börtön felé
fordulva csak egy füstfelhőt látott a távolban. Az egész
építmény összeomlott.
Fokozatosan erősödő berregésre lett figyelmes, kitartóan
zümmögött, mint egy rovar. Terepjáró közeledett a havon.
Amikor már csak néhány méterre volt tőle, Verlaine Dmitrijt
ismerte fel a Lada Niva volánja mögött. Jana ugrott elő a hátsó
ülésről, mellette pedig a sebesült Brunot pillantotta meg. Jana
és Dmitrij mögött egy Verlaine számára ismeretlen férfi
bukkant fel. Kezet nyújtott, Azovként mutatkozott be, és
elmagyarázta, hogy Vera kérésére jött ide.
– Mi történt? – kérdezte Verlaine, leporolva a havat a
ruhájáról.
– Pontosan az, amit Godwin eltervezett – felelte Dmitrij.
Arcán fekete koromcsíkok sötétlettek, a ruhája széle
megpörkölődött.
– Odabent maradt?
– Nem lehet biztosan tudni – mondta Dmitrij.
Verlaine elkomorodott.Godwin lehet, hogy meghalt, de az is
lehet, hogy elmenekült. Bárhol lehet.
 – Mi lesz az atomerőművel? – kérdezte Verlaine.
– Elméletileg egy ilyen balesetnek nem lenne szabad kárt
tennie benne – mondta Dmitrij a gomolygó füstre pillantva. –
De én inkább nem kockáztatnék. Amondó vagyok, hogy
tűnjünk el innen, amilyen gyorsan csak tudunk.
– Nem mehetünk – felelte Verlaine. – Még nem.
– Ha maradunk, velük kell szembenéznünk – mondta
Dmitrij, és a távolba mutatott.
A kiszabadult angyalok ellepték a hómezőt. Verlaine
kétségbeesetten pásztázta a kaotikus tömeget, Evangeline-t
kereste a tekintetével. Egyszerre látta mindenütt és sehol, míg
végül megtalálta. Kézen fogva sétáltak Luciennel a felfordulás
kellős közepén. Ahogy közelebb értek, Verlaine felismerte
benne az apja vonásait. A szív alakú arc, a nagy szemek, a
bőréből sugárzó fény – egyértelmű volt, hogy Evangeline-t és
Lucient ugyanabból az éteri anyagból alkották.
– Evangeline-nek velünk kell jönnie – mondta Verlaine,
miközben percről percre egyre tehetetlenebbnek érezte
magát.
– Nem tudom, Lucien mit fog szólni hozzá – jegyezte meg
Azov óvatosan. – Több ezer kilométert utaztunk, hogy
ideérjünk. Tisztában vagyok az erejével, de ami még
fontosabb, azt is tudom róla, hogy kedves, gyengéd
teremtmény, akinek jók a szándékai. Ha igaz, amit
Evangeline-ről hallottam, ő sosem fog harcolni Lucien ellen
vagy beleegyezni, hogy bántódása essen. Ha magunkkal
akarjuk vinni Evangeline-t, annak csak egyetlen módja van.
Azov kis fiolát vett elő a zsebéből, és megmutatta Verlaine-
nek. Verlaine emlékezett, hogy Vera mennyire megbízott
Azovban. Elvitte neki Raszputyin albumát, és sikerült
kikeverniük az orvosságot.
 Verlaine az üvegcse után nyúlt, de Azov nem adta oda neki,
hanem maga indult a két angyal felé, a nevükön szólítva őket.
Reménykedő hangja hallatán Verlaine megértette, hogy Azov
legalább annyira szeretné meggyőzni Evangeline-t, hogy
hagyja el Lucient, mint ő. Verlaine meglepetésére Azovnak
sikerült magára vonnia Evangeline figyelmét. Oldalán
Luciennel közelebb sétált hozzájuk.
– Ki maga? – kérdezte Evangeline. – És mit akar tőlünk?
Lucien az Azov kezében lévő fiolára pillantott, ésazonnal
átlátta, mire készül.
– Ne menj közelebb – mondta, és védelmezőén átölelte
lányát a szárnyával.
Azov felmutatta a fiolát.
– Ezt neked hoztam – mondta Azov, mintha a saját lányához
beszélne. – Neked és a többi teremtménynek.
Ennek segítségével visszatérhetsz.
– Hova vissza? – kérdezte Evangeline értetlenül.
– Rajtad áll, hogy mit választasz – magyarázta Azov.
– Nem kell többé olyannak lenned, mint ők – szólt közbe
Verlaine, és tett egy lépést Evangeline felé.
– Ha nem vagyok olyan, mint ők – mondta Evangeline
Verlaine-re pillantva –, akkor mi leszek?
– Ember – felelte Verlaine. – Olyan, mint mi.
– Nem vagyok benne biztos, hogy tudom még, milyen
embernek lenni.
– Én megtanítalak rá – könyörgött Verlaine. – Segítek neked
visszatalálni oda, ahová tartozol. Ha engeded.
Evangeline kibújt Lucien szárnya alól. A hó hangosan
ropogott a talpa alatt, ahogy Azovhoz lépett, és elvettetőle
Noé orvosságát. Verlaine szinte látta a fejében átsuhanó
gondolatokat – döbbent arckifejezését előbb kíváncsiság,
majd eltökéltség váltotta fel. Körmével megkocogtatta a fiola
kupakját, majd oldalra billentette, hogy a folyadék a cső egyik
végéből a másikba csorogjon. Aztán gyors, határozott
mozdulattal a zsebébe süllyesztette, majd sarkon fordult, és
visszafutott apjához.
Verlaine utána akart menni, de Dmitrij és Azov erővel
visszatartották, majd a Niva felé vonszolták.
– Gyerünk – kiáltotta Jana a volán mögül. – Indulnunk kell!
Miközben Verlaine erejét megfeszítve küzdött,hogy
eljussonEvangeline-hez, a reaktorból felszálló fekete füst
egyre sűrűbb lett. Különös hangot hallottak. Rezgésnek indult,
aztán felerősödött, mint a kabócák ciripelése. Éles villanások
homályosították el az égboltot halványrózsaszínre festve a
felhőket. A levegő másodpercek alatt megtelt hamuval. És
akkor megkezdődött az exodus. A füstfelhőből hatalmas
tömegben rajzottak elő a szárnyas teremtmények, mögöttük
lángolt az atomreaktor.

M5 autópálya, Szibéria, Oroszország

Bruno az ajtóba kapaszkodott. Jana gyorsan és

kiszámíthatatlanul vezetett. A kerekek néha megcsúsztak,
ahogy gázt adott a tundrán. Minden egyes bukkanó kész
kínszenvedés volt. Az ablakon kipillantva Bruno látta, hogy a
világ megváltozik körülöttük. Az égbolt színe előbb
hamuszürkére, majd vérvörösre váltott. Dermedten álló
falusiak mellett hajtottak el, akik az eget bámulták; láttak egy
kecskenyájat, amit halálra sújtott valami, a tetemek a hóban
hevertek; vértől vörösre festett folyók fölött száguldottak át;
kiégett fák meg-szenesedett tönkjei szegélyezték útjukat. Jana
még jobban felgyorsított, veszélyesen közel kormányozva az
autót a felfagyott padkához. Vigyázók raja emelkedett fel a
földkéreg alól, őrjöngő madarakként cikáztak az égen.
Villámlás hasította ketté a látóhatárt, megvilágítva egy
hegycsúcsot előttük. A föld mintha kibillent volna
tengelyéből, a csillagok ragyogva hulltak a mélybe. A
megnagyobbodott hold lila köntöst öltött. Eleredt az eső, és
feketére festette a havat. A bukott angyalok fellázadtak. A
csata elkezdődött.
Jana félreállt a kocsival. Verlaine kiszállt, gyűjtött némi
havat, és visszatért Brunohoz. A hó megkeményedett a
kezében, és jólesően hűsítette Bruno összeégett bőrét. A
hideg csillapította a fájdalmát. Bruno reszketett, de nem tudta
eldönteni, hogy a hidegtől, a fájdalomtól vagy a lelkében egyre
fokozódó rettegéstől.
Cseljabinszkban, abban a sistergő lyukban ott feküdt a férfi,
aki mindezt elindította. Bruno behunyta a szemét, próbálta
elfelejteni, amit látott, a leírhatatlan borzalmakat – ahogyan a
nefilimek kiszabadultak celláikból, a magasból lesújtó
Vigyázókat, a földalatti börtönt megrázó robbanásokat. De
mindez semmi nem volt ahhoz képest, amikor Merlin
Godwint utolérte a végzet Eno alakjában. Bruno távolról látta
a jelenetet. Eno kobraként magasodott Godwin fölé, magához
ölelte fekete szárnyaival, és addig szorította, mígBruno semmi
mást nem látott, csak a fekete tollak közül földre csorgó vért.
Miután végzett vele, Eno a laboratórium romjai között hagyta
a megcsonkított holttestet. Legjobban mégis az
nyugtalanította Brunot, hogy az Enoról szóló beszámolók
tévedtek: az emita nem őrzött meg trófeákat. Mihelyt végzett
Godwinnal, Bruno felé fordult, ajka vértől vöröslött, és a férfi
egyszerre megértette, micsoda borzalmas halál vár Eno
áldozataira. Tudta, hogy Godwin sorsa akár az övé is lehetett
volna.
A kocsiban ülve igyekezett blokkolni a fájdalomérzetet, hogy
az ne homályosítsa el a tisztánlátását. Bármilyen kínokat kell
is átélnie, nem veszítheti el az eszméletét, gondolnia kell a
jövőre. Az igazi csata most kezdődik. Ha sikerül élve kijutniuk
Szibériából – és Janával a kormánynál erre minden esélyük
megvolt –, az még csak a kezdet. A valódi nehézségek csak
akkor következnek. Hamarosan nem lesz hová elrejtőzniük.
– Mit gondolsz, sikerül egy darabban visszavinned
bennünket Szentpétervárra? – kérdezte suttogva Janától.
Jana nem vette le a szemét az útról.
– És ha igen? Ugyan mihez kezdünk utána?
A Bruno arcára szorított jégdarab lassan elolvadt. A hideg lé
végigfolyt a kezén, be a nyakába. Válaszolni akart Jana
kérdésére, de Verlaine megelőzte.
– Megküzdünk velük – mondta. – Megküzdünk velük, és
legyőzzük őket.

Angelologia! Akadémia, Párizs tizennegyedik kerülete

HÚSVÉT VASÁRNAP
Verlaine a hosszú tölgyfa asztalnál ült, hallotta a templom
harangjának zúgását a távolból. A tanácstagok bármelyik
percben megérkezhetnek; felkészülten akarta várni őket. Két
napja gyakorolta a beszédét. Konzervatív döntésekre való
hajlamuk ellenére tudta, hogy nem lesz nehéz meggyőznie
őket. A katasztrófa méretei önmagában elegendőek voltak
ahhoz, hogy az összes ügynöküket csatasorba állítsa. Az
atomerőmű felrobbanása a bolygó egyharmadát
megmérgezte. A Vigyázók szabadon garázdálkodtak. Az
emberi lények rettegtek, és hadseregekbe tömörültek. Az
angelologusoknak sem maradt más választásuk, harcolniuk
kellett.
Nyílt az ajtó, és a tanács tagjai beléptek az Athenaeumba.
Verlaine, Jana, Dmitrij, Azov és Bruno megvárták, míg
elfoglalják helyüket az asztal körül. Verlaine tekintete
találkozott Brunoéval. A férfi fáradtan elmosolyodott. Még ha
sikerül is elérniük, amiért idejöttek, akkor sem lesz okuk az
ünneplésre. Mindnyájan tudták, hogy addig nem hagyhatják
abba a harcot, míg akár egyetlen teremtmény is életben van.
Az egyik tanácstag, egy ősz hajú, szemüveges nő Verlaine és
társai felé biccentett.
– Azért hívtunk ma ide benneteket, hogy a segítségeteket
kérjük.
Megköszörülte a torkát, és Verlaine szemébe nézett. A férfit
ámulattal töltötte el a nő viselkedése. Félelmet nem ismerő
bátorság sugárzott belőle.
– Tanácsunk hosszasan értekezett a kialakult helyzetről.
Tökéletesen tisztában vagyunk a bennünket fenyegető
veszéllyel. Azt is tudjuk, hogy a harc tétje nem kevesebb, mint
világunk léte. – Nagy levegőt vett, majd folytatta. – Ezért
alapos megfontolás után arra a döntésre jutottunk, hogy
feloszlatjuk a tanácsot. Nyilvánvalóan új korszakba léptünk, a
pusztítás, a veszély és a szomorúság korszakába. Ugyanakkor
tisztában vagyunk az ősi próféciákkal is. Az apokalipszis
elérkezett, de romjain talán felépülhet egy új és jobb világ. Új
vezetőre van szükségünk, aki jól ismeri az ellenséget, és aki
bírja erővel a harcot. Azt szeretnénk, ha ez a vezető legjobb
angyalvadászaink közül kerülne ki.
Verlaine érezte, hogy minden szempár rászegeződik, és
hirtelen rájött, azt várják tőle, hogy önként jelentkezzen a
posztra. Bruno finoman oldalba bökte, hogy lépjen előre. A
tanácstagok tekintetének kereszttüzében, oldalán Brúnóval, a
lelkében izzó félelemmel és haraggal felvértezve, Verlaine
pontosan tudta, mit kell tennie. Vállalja a feladatot, az
angelologusok élére áll, és vezeti őket a harcban. Kiirtja a
nefilimeket, elpusztítja a Vigyázókat, és elhozza a győzelmet
az emberiség számára. De mindenekelőtt megkeresi
Evangeline-t. És amikor megtalálja, még egyszer utoljára
belenéz halványzöld szemébe, mielőtt megöli.
 Table of Contents
Első kör A Pokol tornáca
Második kör Bujaság
Harmadik kör Torkosság
Negyedik kör Kapzsiság
Ötödik kör Harag
Hatodik kör Eretnekség
Hetedik kör Erőszakosság
Nyolcadik kör Csalás
I.
II.
III.
IV.
Kilencedik kör Árulás