A bioszféra evolúciója

15 milliárd éve ősrobbanás. A Föld kb. 4 milliárd éves. Kb. 100 km vastag lemezek borítják a felszínt,
ezek állandóan mozognak. Ezt a kort elsősorban a földfelszín és a légkör kialakulása irányította.
őslégkör: vízgőz, NH3, N, CO2 és szénhidrogénekből álló redukáló. Az őslégkör kialakulása közben a
forró földfelszín annyira lehűlt, hogy a víz csapadék formában kivált – ősóceánok. Ez CO2-t,
kőzetekből ásványi sókat oldhatott ki. Az egyszerű szerves anyagok keletkezéséhez az energiát
valószínűleg a Nap ibolyántúli sugárzása, a gyakori villámlások és a vulkáni tevékenységek
biztosították. Stanley Miller – H, N, NH3, CH4, elektromos kisülések – aminosavak keletkeztek. A.
Oparin – az élet megjelenéséről alkotott elmélet. Kialakultak az első élő rendszerek, amelyek már
reprodukcióra és primitív anyagcserére is képesek lehettek. A fehérjék és a nukleinsavak
megjelenése döntő volt. Az ősi élő rendszerek az energiát, kiindulási vegyületeket az ősóceánból
vették fel, majd ennek kifogyásával kb. 3,5 milliárd éve meg kellett, hogy jelenjenek az autotróf
anyagcserét folytató rendszereknek is. Valószínűleg ezekből kb. 3 milliárd éve kialakultak a
prokarióták. ősi baktériumok és kékmoszatok – van már kőzetminta. A kékmoszatok fotoszintézisével
megjelent a légkörben az oxigén – kialakulhatott az ózonréteg – kiterjedtek az élővilág elterjedésének
határai – prokarióták adaptív szétterjedése az ősóceánban. Így nagy fokú változatosságra tettek
szert. Nagyobb alkalmazkodó készség csak egy új szerveződési forma megjelenésével jöhetett létre –
ez az eukarióta sejt kialakulásakor történt – egyesítette magában a különböző prokarióták evolúciós
előnyeit. A valódi sejtmag sokkal jobb genetikai változékonysághoz szolgált alapul. Sorozatos
endoszimbiózis elmélete. Mitokondrium – légzés fontos határkő volt a biológiai evolúcióban, mert a
jelentős energiatöbblet segítette elő a többsejtű eukarióták kialakulását kb. 1 milliárd éve – váz nélküli
leletanyagok. Az őskor végére megjelentek a többsejtű zöldmoszatok, csalánozók, gyűrűsférgek,
ízeltlábúak és a tüskésbőrűek szilárd váz nélküli elődei. Ezek az állatok mind kihaltak, tehát nem
közvetlen ősei a későbbi gerinctelen fajoknak.

A földtörténeti ókor evolúciós folyamatai

A mai kontinensek magjai a földtörténeti őskorban kialakult őspajzsok a földtörténeti ókor kezdeti
szakaszában a kambriumban zömmel a déli féltekén helyezkedtek el. Az őskor végétől fokozatos
felmelegedés történt. Ekkor még az óceán többsejtű állatai mind váznélküliek voltak, mert a hideg víz
nem kedvez a mészkiválasztásnak. A kambrium felmelegedő éghajlatával párhuzamosan számos
gerinctelen törzsben kialakult a szilárd váz. A légkör oxigéntartalma gyors ütemben nőtt. Ózonpajzs
vastagodott, majd távolodott a felszíntől – a szárazföld is alkalmas volt életre. A növényzetre a
moszatok adaptív szétterjedése jellemző, a kambrium végére minden ma ismert moszattörzs
kialakult. Az állatvilágban is már valamennyi gerinctelen törzs megtalálható. Szintjelző kövület a
háromkaréjos ősrák – kb. 10 cm hosszú, szelvényezett és szelvényenként hosszanti irányban is
három részre osztható testük volt. A tengerfenéken ragadozó életmódot folytattak.

A kambriumot követő ordoviciumban a kontinensek egy része megkezdi az északi irányba való
vándorlást. A zátonyképző korallok általános elterjedése a korszak száraz, meleg éghajlatára utal.
Zöldmoszatok számtalan faja. Az óceánban az egyre nagyobb tömegben lebegő szerves törmelékek
fogyasztására számos szűrőfeladatot ellátó állatfaj terjedt el, a szivacsok, a csalánozók, a kagylók és
a fénykorukat élő gerinchúrosok köréből. Nagy alakgazdaságú ősgerincesek – állkapocs nélküli,
hengeres testű, halszerű élőlények voltak.

A szilurban a légkör oxigéntartalma tovább növekedve elősegítette a szárazföldrelépés első kísérleteit

– telepes barnamoszatok időnként szárazra kerültek, de kihaltak.

A devonban sikerült a növényeknek végérvényesen birtokba venni a szárazföldet. Az első valódi

szárazföldi növények a tengerparti mocsarak zónájában alakultak ki. Ezek a nedves környezetet még
kedvelő, de a kiszáradás ellen már bizonyos fokig védett, spórákkal szaporodó ősharasztok voltak. A
szállítószövet és a kutikula kialakulásával egyre jobban elszakadtak a nedves környezettől, egyre
szélesebb sávban terjedtek el. Ebben az időben léptek az állatok is a szárazföldre: először a
növényevő, majd a ragadozó ízeltlábúak. A devon végére kialakuló dús mocsári növényzet már biztos
védelmet nyújtott a kiszáradás ellen. Ezidőtájt terjedtek szét a vizekben a halak – elsősorban
páncélos őshalak. Belőlük fejlődtek ki, még a devon időszakában a porcos és a csontos halak. A
csontos halak egy csoportja a bojtosúszósok, a kopoltyú mellett kifejlődött kezdetleges tüdővel, sőt
nyálkás bőrükön keresztül is képesek voltak az oxigén felvételére. A devon végére a szárazföldre már
időszakosan kilépő bojtosúszós halakból származtathatók az ősi kétéltűek. Ezek már szárazföldi
növényekkel, vagy ízeltlábúakkal táplálkoztak, de a vizes környezettől még nem tudtak igazán
elszakadni – szaporodás, könnyen kiszáradó bőr.

A kontinensek vándorlása a karbon végére létrehozta a Pangea kontinenst. A Föld eddig nagyjából
egységes éghajlata megváltozott. Hidegtől az egyenlítői (mocsárerdő) élővilágig. A vulkáni
tevékenységek következtében megnőtt a légkör CO2 tartalma, ugyanakkor az állandó esők kimosták
a vulkáni kőzetekből az ásványi anyagokat – feldúsította a mocsarakat – példátlan szervesanyag-
termelés indult el. Itt már függőleges szintezettség is kialakult: a fatermetű harasztok (pecsét-, zsurló-,
pikkelyfák) 30 m-es magasságban a lombkoronaszintet alakították ki, a cserje- és a gyepszintet a
különböző páfrányok, míg a mohaszintet az ősi máj- és lombosmohák alkották. Megjelent a
peremerdőkben a nyitvatermők elődje az ősfa. Nagy mennyiségű oxigén keletkezett. A kétéltűek
adaptív szétterjedése is ekkor volt. Ugyancsak sokféleség és hatalmas méret jellemezte az erőteljes
fejlődésnek indult százlábúakat és rovarokat (méteres szitakötő). Az elpusztult mocsárerdőkből lettek
a kőszéntelepek.

A földtörténeti ókor utolsó szakasza a perm volt. Az éghajlat szárazabbá vált, a mocsarak jórészt
kiszáradtak, feltöltődtek – a vízhez kötött fatermetű harasztok kihaltak. Helyükön a víztől függetlenül
szaporodó magvas nyitvatermők terjedtek el. Közöttük újabbak is megjelentek, főleg a különböző
szárazságtűrő fajok és a kedvezőtlen időszakban lombhullatásra képes páfrányfenyők. A kétéltűek
visszahúzódtak a mocsarak közelébe. Még a karbonkorban kialakult hüllőknek kiváló elterjedési
lehetőséget nyújtott a száraz időszak. Adaptív szétterjedtek. A hűvösebb területekre eljutva
kiszelektálódtak közülük az első emlősszerű hüllők, amelyekben már bizonyos mértékű
hőszabályozás alakult ki. A tengeri élőhelyek gerinctelen álltavilága is nagyon megritkult. Eltűntek a
nagy koralltelepek, kihaltak a háromkaréjos ősrákok, minimumra csökkent a tüskésbőrű csoportok
száma.

A földtörténeti középkor evolúciós szakaszai

A földtörténeti középkor kezdetén a triász időszakában, mintegy 100 millió év alatt az óceán
kettéválasztotta a Pangeát: északi Laurázsia, déli Gondwána. Az éghajlat kiegyenlítettebb, növényzet
a permihez hasonló. A harasztokat fokozatosan háttérbe szorították a nyitvatermők, az ősfák
kipusztultak, helyükön páfrányfenyők és ősi fenyőtípusok terjedtek el. A tengerekben tömegesen
terjedtek el a mészvázas zöldmoszatok, a puhatestűek (kagylófajok, fejlábúak közé tartozó
ammoniták – szintjelző állatok). A szárazföld legjellegzetesebb gerincesei a hüllők – a triászban jelent
meg a dinoszauruszok sokféle alakja. A triász végén a hüllők egyik csoportjából alakultak ki a
kistermetű első emlősök, de csak később terjedtek el.

A jura idejében a két kontinens tovább távolodott, a Gondwána feldarabolódása is megindult. Az

éghajlat kiegyenlített, óceáni jellegű – egységesen gazdag növénytakaró. Számos nyitvatermő
virágkorát élte: szágópálmák vagy páfrányfenyők, de az uralkodó fafajok a fenyők voltak. A
tengerekben továbbra is az ammoniták a szintjelzők. Ekkor jelentek meg a ma élő csontoshalak első
ősei. Néhány őshüllő mint az ichtyosaurus a tengeri élőhelyekhez is adaptálódott. A szárazföldön a
vízi élőhelyek kivételével mindenhová eljutottak a dinoszauruszok. Méretük ekkor maximálódott (20-
30 m is lehetett). A jura végén jelent meg az ősmadár – még sok hüllőbélyeg, de van szárny és tollak.