(Eltitkolt múlt – A szökés)

különkiadás
 Copyright © Anne L. Green
Hungarian edition © Álomgyár Kiadó

Borítóterv: Faniszló Ádám

Szerkesztette: Kalocsai Judit
Korrektor: Hoppe Adrienn

Felelős kiadó: Nagypál Viktor

Álomgyár Kiadó, Budapest, 2016

www.alomgyar.com

ISBN 978-615-5692-14-7
Lexie
 Újjászületés…

„Az élet folyamatos újjászületés. Legtöbbünk

számára az az igazi tragédia, hogy meghalunk,
mielőtt igazán megszülettünk volna.”
(ERICH FROMM)

Hogy ki vagyok én? Alexandra O’Brien. De hogy ki is ő

valójában? Csupán egy robot. Egy lélektelen, emberszerű
gépezet, ami pontosan arra a feladatra jött létre, hogy egy
érzelemmentes lényként tegye, amit tennie kell.
Feladatom volt, melynek a végrehajtásához újjá kellett
születnem. El kellett tépnem és ki kellett törölnöm
mindent, ami valaha is a múltamhoz kötött, hiszen csak
így érhettem el, hogy ne legyenek vágyaim vagy érzéseim,
amelyek erről az útról eltéríthettek volna.
Valaha Miranda Continak hívtak, de mára fogalmam
sincs, ki is ő valójában, vagy hogy létezett-e valaha. Az
életem már nem az enyém, a sorsomat már nem én
irányítom. Elvettek tőlem mindent, ami valaha is fontos
volt nekem. Ma Alexandra O’Brien vagyok. Egy anya, egy
nő, aki lemondott mindenről, hogy az ígéretét megtartva
teljesítsen egy utolsó kívánságot.
 A káosz előtt…

„Mindenki megválaszthatja azt az utat, amelyen

haladni akar, és azt is, amelyiken nem. Persze
nem mindig. Néha a sors csak megragad
minket, elindul velünk valamerre, aztán egyszer
csak kitesz valahol, és ennyi.”
(J. R. WARD)

Leültem a zongorám elé, de rögtön föl is álltam,

állítottam a szék magasságán, és visszahelyezkedtem rá.
Megkerestem a megfelelő távolságot, kihúzott testtel,
büszkén a hangszer billentyűi fölé helyeztem a kezemet,
hogy csak az ujjbegyeim súrolják a finom elefántcsont
lemezeket, amelyek fehérre és feketére voltak festve.
Néma, várakozó csend telepedett a nézőtérre. Aztán
lehunyt szemmel, lassú ütemben kezdtem el játszani a
számomra oly kedves dallamot.
A zongora életem hangszere volt. Ahogy megszólalt,
minden szőrszálam égnek meredt, és végigfutott rajtam a
borzongás. Minden alkalommal, amikor megérintettem a
billentyűket és leütöttem egy hangot, a szívem megnyílt.
Most is, mint minden alkalommal, gyönyörűen szólt a
hangszer, én pedig teljes odaadással játszottam rajta. Az
ujjaim határozottan, mégis gyengéden futottak végig a
billentyűkön. A húrok a faburkolat mélyén csodásan
zengtek, szinte látni lehetett a hangokat, ahogy
megformálódnak a levegőben. Valósággal életre keltek,
hol erdőkké, aztán rétekké, emberekké, később konkrét
arcokká és csodálattól sugárzó szemekké váltak. A
hangok megnyúltak és összemosódtak, máskor egész
élesen pattogtak. Félelmetes volt, hogyan töltötte meg
egyetlen zongora hangja az egész koncerttermet, de
messzire jutott, a leghátsó sorokban ülők ugyanúgy
hallottak mindent, mint az elsőben elhelyezkedők.
Az első tétel gyors volt és élettel teli, kellemes volt
hallgatni, szinte felrázta az embert. Aztán következett a
második, ami lassú és finom volt, ellágyította a
hallgatókat, akik ellazulva lejjebb csúsztak székeikben,
sokan még a szemüket is behunyták. A zene átjárta a
testüket, pont ugyanúgy, mint az enyémet. A
gondtalanság csodás élménye volt ez. Az ujjaim suhanva
futottak a billentyűkön, vagy a billentyűk futottak végig a
hosszú ujjaim alatt, már nem is tudom. Eggyé váltam a
dallammal, a szívem a zene ritmusára dobbant. Az egész
terem elhalványult, még a falon függő, halvány fényű kis
lámpák is kialudtak, és most a fehér fény egyetlen forrása
a zongorám volt. A testem beleolvadt a hangszerembe, de
a zene még mindig szólt, egészen a negyedik tétel utolsó,
hosszú hangjáig. A fények kigyúltak, és a nézők úgy álltak
fel a sötétből, mint akiket elnyelt a mély, és most
feléledtek. Tapsvihar rezegtette a falakat.
A nővéremre pillantottam, aki könnyes szemmel
csodált. Ott volt a tekintetében minden. „Benne volt a
lelked” – suttogta felém. Az én szemem is tele lett
könnyekkel. Gyakran elérzékenyültem, ha játszottam.
Nekem ez volt a lelki megtisztulás.
Miután felpattant, felfutott a színpadra, és a nyakamba
vetette magát. Amanda és köztem eltéphetetlen kötelék
volt. Erősebb bárminél. Mindennél és mindenkinél. Ő
volt a legfontosabb ember az életemben. Mikor a szemébe
néztem, tudtam, ő is ugyanígy van ezzel. A karjaiban
ringatott, majd nyomott egy puszit az arcomra.
– Büszke vagyok rád, Miri – majd együtt pillantottuk a
közönség felé.
A tapsviharból egyértelmű volt a hatalmas siker, amit a
zenémmel váltottam ki. Ahogy a nővérem ölelésében
ringatóztam, összeakadt a tekintetem élete párjáéval,
Enrico Rossiéval. Lehervadt az arcomról a mosoly. Soha
nem sikerült megbékélnem Amanda választásával. Senki
nem értette, miért vagyok vele ilyen ellenséges.
Tulajdonképpen én magam sem. Az anyám vágta egyszer
a fejemhez, hogy ez csak féltékenység. Gyerekes vagyok.
Ki akarom sajátítani a nővérem szeretetét. Talán igaza
volt, de ez akkor sem volt magyarázat a szorongásra, amit
ez a férfi képes volt kiváltani belőlem. Én szerettem a
testvéremet. Nagyon szerettem őt, de végül nem tudtam
mellé állni… Képmutatás lett volna azt mondani, hogy
örülök ennek a kapcsolatnak, mikor féltettem őt. Volt
ennek a férfinak a tekintetében valami… valami ördögi.
Nem értettem, Amanda hogy nem látja ezt. Engedtem,
beletörődtem, mert nem hagyhattam, hogy ez az alak éket
verjen közénk. Jó testvérnek lenni olykor nehezebb, mint
gondolnánk, mert feltétlen szeretet, egymás elfogadása és
támogatása szükségeltetik. Ám ebben a pillanatban még
ez sem szeghette kedvem, minden fájdalom és kín
tovaszállt az utolsó dallammal együtt. A boldogság és a
siker érzése járta át az egész lényem.
– Istenem, Miranda – lépett mellénk az anyám is, majd
átölelt mindkettőnket. – Olyan büszkék vagyunk rád –
suttogta. Minden olyan tiszta volt és idilli.
Még napokkal később is az én sikeres koncertemről
cikkeztek az újságok, jöttek a jobbnál jobb felkérések,
megkeresések. Az apám volt a menedzserem, így
igyekezett a legjobb belátása szerint tanácsot adni, és
velem együtt dönteni. Ám hiába szántam el magam, hogy
az életem csak a zenének szentelem, az apám a saját
derékba tört karrierjéből okulva, fontosnak tartotta, hogy
ne tegyek fel mindent egy lapra. Sőt. Tanulnom kellett.
Magániskolába jártam, ennek ellenére minden igyekezete
hiábavalónak bizonyult, hogy a földön tartson, mert
engem teljesen beszippantott a zene világa, az én igazi
lelki társam a zongora volt.
Akkor is lelkesen gyakoroltam, amikor az apám lépett
be a szobába.
– Elég lesz mára, ideje lenne tanulnod is. Holnap
fontos vizsgáid lesznek – figyelmeztetett szigorúan.
Ilyenkor mindig a szememet forgattam, hiszen nekem
semmi nem volt fontosabb, mint a zene.
– Jaj, apa, ez is fontos. Nekem ez a legfontosabb –
csattantam fel.
– Miri, ismered az álláspontomat – közölte
ellentmondást nem tűrően.
– Persze hogy ismerem. Hogyne ismerném, hiszen vagy
százszor elmondtad már. De azért, mert a te karriered
tönkrement, nem törvényszerű, hogy az enyém is így ér
majd véget – vágtam vissza durcásan.
 – Én csak nem akarom, hogy neked is olyan nehéz
legyen, mint nekem volt. Mindig kell egy B terv –
szajkózta.
Na persze! Tudomást sem véve apámról, újra a
zongorának akartam szentelni a figyelmem, de ő mellém
lépett, és határozottan lecsukta a hangszer fedelét.
Ismertem ezt a pillantást.
– Apa! – háborogtam.
– Majd ha befejezted a tanulást. – A hangja kemény
volt, és a pillantásából kiolvastam, nem érdemes
vitatkoznom vele, bármit is mondanék, nem számítana.
Megadtam magam az akaratának. Hosszan lehunytam a
szemem, majd dühösen a szobámba rohantam. Én nem
fogom úgy végezni, mint ő. Az teljesen kizárt! Ahogy
bevágtam az ajtót magam mögött, csörgött a mobilom. A
kijelzőn a nővérem, Amanda neve villogott. Szörnyen
ingerülten kaptam fel a készüléket.
– Szia! – üdvözöltem. – Pont a legjobbkor. Apával már
megint nem jutok dűlőre – panaszkodtam mérgesen.
– Miranda, figyelj most rám, nincs sok időm –
remegett a hangja.
– Mi a baj? Mi történt? – álltam meg a szoba közepén.
Sosem volt az a sírós típus.
 – Mindenben igazad volt. Most már tudom. Bocsáss
meg nekem, hogy nem hallgattam rád – zokogott.
Rossz érzés kerített a hatalmába.
– Amanda, az istenért, beszélj világosan!
A gyomrom görcsbe rándult. Elképzelni sem tudtam,
mitől borult ki ennyire.
– Enrico… – nyekeregte, majd hosszú hallgatás
következett. Már éppen meg akartam szólalni, mikor
folytatta. – Nem az az ember, akinek hittem. Meg
akartam ma lepni őt, és bementem hozzá az irodájába, de
már bánom – sírt szakadatlanul.
– Mandy – suttogtam. Mindig így hívtam, amikor
vigasztaltam vagy vigaszra vágytam.
– Hallottam, hogy sötét alakokkal üzletel, és láttam,
ahogy valakit szemrebbenés nélkül lelőtt. Rettenetesen
félek – hadarta. – Nem tudom, mit tegyek. A férjem egy
hidegvérű gyilkos – suttogta.
Hirtelen félelem hasított a belsőmbe.
– El kell bújnod előle, hallod, Mandy! Gyere haza!
Biztonságban szerettem volna tudni őt.
– Nem tudja, hogy ott voltam – szipogta. –
Elrejtőztem.
Ez a legkevésbé sem nyugtatott meg.
– Mihez akarsz most kezdeni?
 – Elmentem a rendőrségre. Elmondtam nekik, amit
láttam. De minden hiába, mert holttest az nincs. Egyelőre
nem tesznek semmit, amíg a hulla elő nem kerül. Enrico
ügyesen elrejtette valahová.
– Mandy, ez nagy hiba volt! Mi lesz, ha Enrico
tudomására jut, hogy megláttad? Nem maradhatsz
mellette. Nemcsak magad miatt, Emilio miatt sem.
Gondolj a fiadra! Veszélyben lehet az életetek. Találj ki
valamit, és lépj le. Most! – parancsoltam rá.
– Nem lehet. Színlelni fogok. A rendőr, aki kihallgatott,
azt mondta, minden rendben lesz. Segíteni fognak.
Vigyáznak rám. Alkut kötöttem.
Nem bíztam senkiben. Zsaruk, ugyan már!
– Odamegyek – akartam máris indulni.
– Nem, nem, nem! Nem szabad. Nem kelthetünk
feltűnést. Ja, és apáéknak sem szólhatsz! Enrico nem
gyaníthat semmit. Neked is csak azért mondom el, mert
te voltál az egyetlen, aki az elejétől átlátott rajta.
Figyelmeztettél engem, én mégsem hallgattam rád.
– Igen, de… – vágtam a szavába.
– Miranda, kérlek… – suttogta. – Szükségem van most
rád!
– Oké, de én is kérek cserébe valamit: Mindennap hírt
kell adnod magadról. Apáék jövő héten elutaznak az
évfordulós körútjukra. Valahogy el kellene érni, hogy
mégse menjenek – töprengtem.
– Eszedbe se jusson! Ha Enrico kiszagol valamit, még
engem is… – de félbehagyta a mondatot. Mély
hallgatásba merült.
– Megöl? – fejeztem be helyette a gondolatot. Bár
titkon reméltem, hogy az állítólagos nagy szerelem, amit
Enrico érzett a nővérem iránt, eddig nem engedné fajulni
a dolgokat. Még egy szörnyetegnek is lehetnek érzelmei,
mégiscsak a gyermeke anyja.
A nagy csend rám hozta a frászt.
– Mandy? Ott vagy még? – aggodalmaskodtam.
– Szeretlek, Miri, most mennem kell… – és hirtelen
letette. Hosszan járkáltam zaklatottan fel s alá, nem
tudtam, mivel teszek neki a legjobbat. Ki kellene tálalni a
szüleimnek, de ha megteszem, vége. Tuti kiborulnak, és
nem lesznek képesek színlelni. Igaza van Mandynek,
totál lebukás.
– Miri, vacsora – nyitott be az anyám egy órával
később. Ijedtemben majdnem szívrohamot kaptam.
– Mama, miért nem kopogsz? – korholtam.
– Baj van, szívem, olyan sápadt vagy? – lépett
közelebb.
 Hosszan néztem a szemébe, és minden teketóriázás
nélkül vetettem bele magam az ölelésébe.
– Szeretlek, mama.
– Megijesztesz, kicsim. Történt valami? –
bizonytalanodott el.
– Semmi – törölgettem le a könnyeim. Akkor
elhatározásra jutottam. Ha nekem ilyen nehéz
megjátszanom magam, akkor hogyan várhatnám el
tőlük? Így hallgattam.
A titok nyomása alatt a hét minden napja gyötrelmesen
telt, amíg Mandy minden egyes nap fel nem hívott, és
nem biztosított róla, hogy jól vannak. Fokozta a rossz
érzéseimet, hogy közben mamáék is elutaztak. Magamra
maradtam. Egyre borzalmasabb volt ez az egész, már a
zongora sem nyújtotta azt a kikapcsolódást, amit azelőtt.
Csak remélni tudtam, hogy nem kerülök szemtől szembe
Enricóval. Képtelen lennék összeszedni magam… Igaz,
hogy művész vagyok, de nincs egy cseppnyi színészi
tehetségem sem.
Az egyik este a házunk kanapéján vackoltam be magam
egy könyv társaságában, amikor váratlanul Mandy esett
be az ajtón. Borzalmas állapotban volt. A szája felrepedt,
bedagadt, az arcát több vérző seb és kék folt borította, a
szőke haja pedig rózsaszínben tündökölt a vértől.
 – Jesszusom, mi történt veled? – ugrottam fel a
rémülettől.
– Erre most nincs időnk, menekülnünk kell. Hozd a
cuccod! – utasított.
Futottam a szobámba, és felkaptam a bőröndöm, ami
azóta volt összekészítve, mióta megegyeztünk Mandyvel,
bármi történjék is, én nem hagyom magára.
Elhatároztam, nem számít, mi lesz a vége, dacolva a
veszéllyel is, de vele tartok. Ott leszek, ha szüksége lesz
rám.
– Hová megyünk? – faggattam, miközben bevágtam a
cuccom a csomagtartóba. Beugrottam a vezetőülésbe, és a
gázra tapostam. A kis Emilio rendületlenül üvöltött
Mandy karjaiban. Megérezte az édesanyja zaklatottságát,
aki vigasztalanul sírt.
– Elszabadult a pokol – hebegte. – Enrico valahonnan
megtudta, hogy egyezséget kötöttem – vágott bele.
– De hogyan? – döbbentem meg.
– Collins ügynök szerint belső embere lehetett a
hatóságoknál. Figyelj most rám nagyon – kapta el a
kezem. – Erre a címre kell mennünk – nyújtott át egy
papírfecnit. – Az ügynök, aki nekem segített, már várni
fog ránk.
 – Honnan tudod, hogy nem ő az áruló? – kaptam felé a
tekintetem.
– Benne egészen biztosan megbízhatunk. Kijuttat majd
benneteket az országból.
Benneteket? És vele mi lesz?
– És te, Mandy? – rökönyödtem meg.
– Nekem van még itt egy kis elintéznivalóm – pillantott
jelentőségteljesen a szemembe. És akkor megértettem:
Ha valaki segít rajtad, annak mindig ára van.
– Nem – ráztam a fejem. – Mandy, nem – sírtam el
magam. – Ezt nem teheted. Nem maradhatsz itt. Ha
Enrico megtudja, hogy elrejtetted előle a fiát, akkor ki
tudja, mire lesz képes.
– Márpedig nekem maradnom kell. A fiamért. Amíg
Enrico úgy tudja, hogy a kezében tart, azt feltételezi, nem
kerülnék messze a gyerekemtől. Miri, vigyázz rá nagyon!
– pillantott elérzékenyülten a pár hónapos babára.
– Nem. Én ezt nem. Nem teheted velem! Azt sem
tudom, eszik vagy isszák a gyereket. Ez nem jó ötlet.
Felejtsd el! Ki a fene ez az Enrico, hogy nem tudják
megállítani? – csaptam dühösen a kormányra.
– Az olasz maffia egyik tagja. Egy gátlástalan bűnöző,
aki sok ember haláláért felelős – mondta ezt olyan
hangsúllyal, mintha csak egy vadidegenről beszélne. –
Csak benned bízhatok. Sajnos nincs választásod, Miri.
Tekintettel arra, hogy segítettél nekem, ha megtalálna,
így is, úgy is megölne téged. Nem számít, akarod-e ezt,
vagy sem – szánakozva pillantott felém.
– És apuék? – estem kétségbe.
– Őket Collins ügynök intézi. Nem jönnek haza még
egy ideig. Bizonyítékom van Enrico ellen, ha sikerül
átadnom Collins ügynöknek, hamarosan vége, és
mindenki biztonságban lesz.
– Te vissza fogsz menni abba a házba? Ez kész
öngyilkosság. Nem sikerülhet – ordítottam, hátha ettől
jobb belátásra tér.
– Sikerülnie kell – majd hosszú szünetet tartott.
Szorosan kapaszkodtunk egymás tekintetébe, így csak
néha-néha pillantottam az útra. – De ha mégsem, akkor
neked kell megmentened tőle a fiamat – tette hozzá. –
Nem válhat olyan emberré, mint az apja. Nem
engedheted, hogy ez megtörténjen. Neked kell őt
felnevelned, Miri.
Ezzel kimondta a halálos ítéletemet. A vállamra
helyezett egy olyan terhet, amit tudta, hogy amíg élek,
cipelnem kell majd. Mégis megtette.
– Oh, nem! Szó sem lehet róla! Én még magamról sem
tudok gondoskodni. Tudod, hogy a mami a mai napig
elkészíti a reggelimet – próbáltam észérvekkel
meggyőzni.
– Jaj, Miri, annyira szeretlek. Tudom, hogy jobb anyát
nem is kívánhatnék nálad a fiamnak. Még nálam is jobb
leszel. Te, velem ellentétben, sosem ugranál vakon egy
szerelembe. Sosem szeretnél bele egy férfiba sem, akiről
nem tudsz semmit. Te nem követnéd el azt a hibát, amit
én – nyelte a könnyeit. – Ismerlek, Miri – majd a
kezében síró kisfiához fordult. – Semmi baj, kincsem. Ne
sírj! A mami nagyon szeret téged – ringatta könnyáztatta
szemekkel. – Nem fogom hagyni, hogy olyanná válj, mint
az apád – folytatta. – Te ennél sokkal jobbat érdemelsz.
Éppen ezért, kincsem, nekünk most el kell válnunk, de
anya tudja, hogy jó kezekben leszel.
A szívem hasogatta a fájdalom. Szinte láttam, ahogy a
szemem előtt omlik össze minden, mint egy kártyavár.
– Ne mondj neki ilyeneket! Ti nem fogtok elválni,
ahogy mi sem – fakadtam én is sírva.
– Miri, neked nem fogok hazudni. Nekem nagy
valószínűséggel végem. Enrico sosem bocsátja meg az
árulást. Ha le is csukják, tesz majd róla, hogy megfizessek
az árulásomért.
– Nem adhatod fel ilyen könnyen – olyan erősen
szorítottam a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjaim.
 Közben megérkeztünk a megadott címre. Egy sötét,
kihalt parkoló volt, csak egy autó fényszórói világítottak.
Reszkettem a félelemtől. Mi van, ha ezek nem a jó-,
hanem a rosszfiúk? Mikor kiszálltunk, egy férfi igyekezett
felénk. Rémülten taszítottam magam mögé a nővérem.
– Ő Collins ügynök – került meg, és fürgén kapkodta a
lábait, ahogy a férfi felé sietett.
– Igyekeznünk kell! Rossi teljesen kikelt magából, és
már a nyomában van – karolta át Amandát védelmezőn.
Megvizsgálta a sérüléseit. – Biztos, hogy végigcsinálja? –
érdeklődött aggodalmasan. A nővérem határozottan
bólintott, én pedig nagyot nyeltem. Olyan hirtelen történt
minden.
– Akkor teszem, amiben megegyeztünk – majd felém
fordult. – Jöjjön – ragadta meg a karom az ügynök.
– Honnan tudhatjuk, hogy magában bízhatunk? –
téptem ki magam a karjaiból.
– Sehonnan, de meg kell próbálnia. Vagy én, vagy a
biztos halál – mélyen belenézett a szemembe, mintha
meg akarna félemlíteni. Engedelmességre akart
ösztönözni. Elbizonytalanodtam.
– Erre nincs időnk, Miri. Fogd! – nyújtotta át Emiliót,
majd a két bőröndöt mellém tette. – Vigyázz rá! Nagyon
szeretlek benneteket – szorított magához.
 –Ő miért nem jöhet velünk? – pillantottam
könnyáztatta szemekkel könyörgően az ügynökre.
– Mert vele még terveink vannak. Ez volt az egyezség.
– Az ő élete a mienkért cserébe? Ez lenne az ár? –
üvöltöttem. – Neeem! – borultam ki.
– Nyugodj meg, Miri, minden rendben lesz. Én mindig
veletek leszek – zokogott. – Sajnálom, hogy te fizetsz meg
az én hibáimért – a hangja alig volt hallható.
– Nem mondhatsz nekem ilyet – gyengültem el.
– Erre most nincs idő, Rossi bármikor megtalálhat
bennünket – sürgettek.
– Ígérje meg, bármi történik is, vigyázni fog rájuk –
lépett el tőlem Mandy, és az ügynök szemébe mélyedt.
Akkor tudatosult bennem, ő is tudja, hogy az őrült tervük
nem sikerülhet.
– Neee! – üvöltöttem, de hiába, mert már rángattak is
a fekete autó felé. Betuszkoltak, majd rám csapták a
kocsiajtót. Az ablakot csapkodtam, ahogy Mandy nevét
kiáltoztam. Ekkor még nem sejtettem, hogy ez a búcsú
tényleg örökre szólt, és hogy soha többé nem fogom már
látni őt. Hosszan néztem, ahogy távolodtunk. A sötét
parkolóban reményvesztetten állt és velőt rázóan
zokogott. Mandy…
 Pillangóhatás…

A pillangóhatás elmélete szerint a pillangó

egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán
tornádót idézhet elő a másikon. Ha jól
belegondolunk, hatásait tekintve minden
lépésünk akár hamis is lehet, és minden
megnyilvánulásunk akaratlan
következményekkel járhat.
(DAVID LEVITHAN – Nap nap után)

A négy kísérőből álló csoport egy védett helyre vitt

bennünket. A lakás egészen silány és lélektelen volt.
Hosszan pillantottam körbe, és szinte kívülről láttam
magamat is, ahogy ott ácsorgok megtörten, tehetetlenül.
Ez nem én vagyok! Én nem ilyen vagyok! Ez csak
valami rossz álom. Én nem tettem semmi rosszat –
üvöltötte a belsőm. Én nem bűnhődhetek mások hibáiért.
Nyomorult… átkozott Enrico Rossi! Jobban gyűlöltem,
mint eddig bármikor. Ki láthatta ezt előre? A nővérem
egyetlen, vak szerelemből meghozott döntése rányomta a
bélyegét a családunk egész további életére. Vajon mi
történik ezután? Mi lesz Mandyvel? Istenem, segíts neki,
hogy ne az életével fizessen a vakságáért.
Merengésemet pár óra elteltével Collins ügynök zavarta
meg. Egyedül jelent meg. Rám telepedett a félelem,
amikor észrevettem, hogy elküldte a ránk vigyázó őröket
is. Nem tudtam, mire készül, de feltűnően túl sokat
leskelődött ki az ablakon. Olyan fokú rettegést még
életemben nem éltem át. Elhatalmasodott bennem a
félelem. Meg fog ölni. Ő az áruló! Meg fogok halni.
– Jöjjön, mennünk kell! – zökkentett ki a
gondolataimból. Elég zaklatottnak tűnt ő is.
– Mi történt? – aggodalmasan gubbasztottam az egyik
fotelben, és megállás nélkül záporoztak a könnyeim. A kis
Emilio a remegő testem ellenére édesdeden szunyókált a
karjaimban.
– Nem bízhatunk senkiben. Mielőbb el kell tűnnünk
innen. Most már biztos, hogy áruló van a csapatomban –
közölte sápadtan.
– Ezt honnan veszi? Történt valami? – kerekedtek ki a
szemeim.
– Akárki is az, ő dobta fel a nővérét is. Mennünk kell!
– Honnan tudjam, hogy ez nem egy csapda?
Előfordulhat, hogy maga az áruló, és tálcán kínál majd
Enricónak – ellenkeztem.
 – Ne nehezítse a dolgomat – emelte fel a hangját. – Ha
így lenne, még az éjszaka lebuktathattam volna magukat.
Volt benne valami. Összeszedte a dolgainkat, és kivitte
az autójába.
– Amandáról tud valamit? – aggodalmaskodtam.
Nem válaszolt, csak sürgetően betessékelt az autóba,
karomban az alvó kisbabával, majd ő is beszállt.
– Mondjon már valamit – visítottam. Éreztem, hogy
baj lehet. A rosszullét kerülgetett a félelemtől, hogy
történt valami Mandyvel.
– Rossi elkapta – közölte egyszerűen.
– És mi történt? – szinte vágni lehetett a feszültséget a
levegőben.
– El kell magukat rejtenem. Megígértem neki, hogy
nem engedem a közelükbe Rossit – terelte el a szót.
Amanda meghalt. Biztos, hogy meghalt.
– Nem – ráztam a fejem. – Meghalt? – csuklott el a
hangom.
– Kórházban van, de az orvosok szerint kevés az esélye,
hogy túléli – pillantott rám együttérzőn. – Sajnálom.
– Istenem, neee! – összegörnyedtem a kíntól.
Fájdalmas zokogásban törtem ki. – Neee!
Nem bírtam abbahagyni a sírást.
 – Mit csinált vele az az aljas gazember? – tudnom
kellett. Collins rám pillantott, majd hosszan lehunyta a
szemét.
– Menet közben, nagy sebességnél kilökte őt az
autójából.
Ez lehetetlen. Enrico szereti a nővérem. Nem tehetett
vele ilyet. Egy szörnyeteg ugyan, de a nővérem iránti
érzelmeit sosem vontam kétségbe. A szerelem erősebb
ennél. Erősebbnek kell lennie – próbáltam saját magam
is meggyőzni.
Meredten bámultam az ügynökre. Szinte láttam a
képet, ahogy a nővérem az életéért könyörög, és ahogy az
a szemét menet közben kinyitja az ajtót, majd a lehető
legnagyobb lelki nyugalommal taszítja ki Mandyt a
száguldó járműből. A nővérem pedig torkaszakadtából
sikoltozik, ahogy zuhan, majd becsapódik a kemény
aszfaltba.
Hányingerem lett. Szédültem. Remegett a lábam, és a
reszketés kezdett szétterjedni az egész testemben. Arra
akartam kényszeríteni magam, hogy lenyugodjak.
– Azonnal a nővéremhez akarok menni. Látni akarom!
– teljesen elvesztettem az önkontrollom.
– Nem lehet. Hát nem érti? – üvöltött az ügynök. –
Enrico pont erre bazíroz! Ahogy megjelenik, maga lesz a
következő. Gondolja csak el, a feleségét állítólag szerette,
és ezt tette vele. Magát zsigerből utálja, bele sem
gondolok, mire lenne képes. A nővérén már nem segíthet,
jelenleg még kómában van. Segítsen a fián – pillantott a
kezemben fekvő gyerekre.
Hosszan bámultam magam elé. A körülmények
áldozatává váltam. A következő napokban, mint egy
zombi, tettem a dolgom a gyerek körül, de azt hiszem,
sokkot kaphattam, mert nem igazán reagáltam a
környezetem ingereire. Az ügynök a saját lakásában, a
családjánál rejtett el bennünket, amíg nem dőlt el, mi lesz
a sorsunk. Végig rettegtem, mert Enricónak mindenhol
voltak emberei, nem hittem, hogy élve kijuthatunk ebből
a pokolból. Aggasztó volt, hogy sokszor azt láttam, maga
Collins ügynök sem bízik meg senkiben. Egyetlen ember
vállán sírhattam ki magam, a feleségéén, akit még csak
nem is ismertem. Stephanie igazán rendes volt velünk.
Szerető gondoskodással fogadott bennünket, és segített
abban is, hogyan lássam el a lehető legjobban Emiliót.
Az egyik nap magamba roskadva cirógattam az alvó
gyerek arcocskáját, mikor végigpillantottam a szobán, és
megakadt a szemem a bőröndön, amit Mandy hagyott
nálam. Furcsa megérzés lett rajtam úrrá. Szinte nem
engedte a tekintetem. Felálltam, az ágyra helyeztem, és
kinyitottam. Legnagyobb meglepetésemre a táska tele
volt amerikai dollárral. Jesszus Isten! Belenyúltam, és
végigsimítottam a szépen elrendezett pénzkötegeken.
Vajon honnan van ez a rengeteg pénz? Ezek szerint
Mandy tényleg készült a szökésre… a saját szökésére.
Mandy… Váratlanul Collins ügynök lépett be,
reflexszerűen összecsuktam a táskát.
– Beszélnünk kell – nézett rám keserűen.
– Amanda? – kaptam fel a fejem.
– Nem. Az ő állapota még mindig válságos. Magáról és
a kisfiúról kell beszélnünk.
– Miért? Mi a terve velünk? – rémültem meg.
– Őszinte leszek magával. Enrico Rossi és társai
hatalma nagyon nagy. A kezük messzire elér. Mi nem
fogjuk tudni megvédeni magukat. Az ön és a kisfiú testi
épsége súlyos fenyegetésnek van kitéve. Maga egy
különösen védetté nyilvánított tanú.
– Ez mit jelent? – kaptam fel a fejem.
– Tudja, ha egy fontos személy védelme más módon
nem oldható meg, úgy az úgynevezett tanúvédelmi
programba vonható be. A maga védelmét ellátó szerv az
Interpol lesz. Van ott egy jó barátom, akiben megbízom.
Gyűlöli Enrico Rossit.
 – Tanúvédelmi program? Ez csak valami rossz vicc? –
ráztam hitetlenkedve a fejem.
– Sajnos nem. Új személyazonosságot és új életet fog
kapni.
– Nem – ráztam a fejem. – Én szeretem az életem.
Eszem ágában sincs lemondani róla. Magának elment az
esze! – ugrottam talpra.
– Nem, Miranda, a magáé ment el, ha azt hiszi, Enrico
megkegyelmez majd magának. Az az igazság, hogy attól
az élettől, amit eddig élt, így is, úgy is elbúcsúzhat. A
búcsú módját azonban megválaszthatja.
– Ez nem igazságos – rogytam vissza.
– Nem. Igaza van, nem az. Viszont nincs más
megoldás. A kérdés csak az, hogy készen áll-e. Ahhoz,
hogy dönthessen, el kell mondanom, hogy nem lesz
egyszerű. Arra lesz kötelezve, hogy a biztonságuk
érdekében a családjukkal, barátaikkal mindenféle
kapcsolatot megszakítva, eredeti lakhelyüktől távol,
álnéven éljenek akár évekig, évtizedekig.
Megráztam a fejem.
– Nem! Én ezt nem vállalom – feleltem teljes
meggyőződéssel.
– Rendben, de ebben az esetben nem adok magának 24
órát. Nem sokkal az után, hogy ezen az ajtón kilép –
intett a bejárat felé –, tarkón lőve végzi majd, a holttestét
pedig betonba öntve süllyesztik el valamelyik barátságos
tengeröbölben.
Kikerekedett szemekkel meredtem rá. Ha a
megfélemlítésem volt a cél: bejött.
– Nézze, ez egy üzlet – folytatta. – Egyszer tanúskodnia
kell a védelemért cserébe. Figyelmeztetnem kell, hogy az
itáliai védelmi program a védett tanúban nem az
önkéntes együttműködőt látja, hanem a
kényszerszövetségest, aki az első adandó alkalommal
beleharaphat az őt etető kézbe, így nagyon szigorú
felügyeletre számíthat majd. Ami egyrészről jó,
másrészről viszont korántsem. A nap 24 órájában, az év
365 napján készenlétben állnak majd, hogy szükség
esetén beavatkozzanak és mentsék, ami menthető.
Mikor meglátta az elképedt ábrázatom, folytatta:
– Na, nem kell feltétlenül golyózáporra meg látványos
autós üldözésekre gondolni. Ugyanakkor bármikor
előfordulhat, hogy vasárnap hajnalban, mínusz húsz
fokban szerelőre van szüksége, mert elromlott a
gázkonvektor, és akkor meglesz a segítsége. Persze
közben rövid pórázon tartják majd. Nem szeretném, ha
hiú ábrándokba ringatná magát: a tanúvédelmi
programba történő bekerülés igen szigorú feltételekhez
kötött.
– Ez olyan véglegesnek tűnik – nyekeregtem. – Mi van,
ha időközben meggondolom magam?
– A programban való részvétel teljesen önkéntes,
bármelyik pillanatban, indoklás vagy magyarázkodás
nélkül kiléphet. Visszakapja az eredeti okmányait, aláír
egy titoktartási nyilatkozatot arról, hogy a megismert
módszerekről és technikákról nem beszél, leadja mindazt,
amit biztosítottunk a maga számára a védelem során,
majd mehet isten hírével. Én mégis azt mondom, ha már
egyszer belevág, akkor csinálja is végig. Nem szabad
félúton feladni. Egyszer, reméljük, vége lesz.
– Vége? De mikor? – temettem az arcom a kezembe.
– Nem tudom – ingatta a fejét. – Még egy fontos dolog
– pillantott fel. – Ugye mondanom sem kell, mindent és
mindenkit el kell felejtenie ahhoz, hogy ne lelhessenek
magukra. Sok mindenről le kell mondania, ami
elárulhatná. Önmagáról, a zenéről, a családjáról, a
barátairól és az otthonáról is. Soha többé nem keresheti
őket. Egyszer sem! – figyelmeztetett.
– Hogy kérhet tőlem ilyet? Ez olyan, mintha
megszűnnék létezni – nyeltem a könnyeim.
 – Nem én kérem. Én csak tájékoztatom arról, hogyan
maradhat mégis életben. Ja, és Miranda, van itt még
valami… – elhallgatott, és hosszan a szemembe nézett.
Remegett az egész belsőm. Elgyengültem. Abban a
pillanatban szerettem volna inkább meghalni. – A
tanúnak a védelmi program alatt lehet ugyan családot
alapítania, de nem ajánlott.
– Mire akar ezzel kilyukadni? Ez nem tarthat olyan
sokáig. Csupán pár hónap, és vége.
Nem voltam hajlandó ebbe beletörődni. Hinnem,
bíznom kellett, hogy még élhetem a megszokott életem.
– Nem tudhatjuk, meddig kényszerül majd bujkálni.
Tekintettel a fiatal korára figyelmeztetnem kell, hogy
magának extra veszélyekkel járhat, ha időközben úgy
dönt, hogy saját családot alapít. Ha netalántán szerelmes
lenne – sandított rám.
– Jól értem, hogy maga elveszi az életem, és még azt is
megtiltja, hogy egy újat hozzak létre? – háborodtam fel.
Meg akarnak fojtani.
– Higgye el, én borzasztóan sajnálom, hogy ezen kell
keresztülmennie. De szeretném, ha mindennel tisztában
lenne.
– Ezek után elvárja tőlem, hogy ezt csináljam végig? –
döbbenten meredtem az ügynökre. Az eddigi életemnek
befellegzett, és újat sem teremthetek. Lebegek majd a
semmiben.
– Nem én várom el magától, hanem Amanda. Gondolja
át! – fogta meg bátorítóan a kezem. – Nem sokáig
maradhat már itt. Szedje össze magát! Érte – bökött az
alvó Emilio felé.
Felállt és távozni készült, de visszafordult. – A
tanúvédelem szike, és nem fejsze; ésszel, érzéssel,
finoman kell bánni vele, nem izomból és nem indulatból.
Ne adjon azonnal választ. Nekem is ez lesz az első. Lehet,
hogy nem hiszi el, de pocsékul érzem magam. Ez egy
idegőrlő állapot, ami elképesztő mértékben megviseli az
embert.
Nem válaszoltam, csak bámultam a padlót. Magamra
hagyott, én pedig csendes sírásban sajnáltam magam.
Tönkrement az egész életem. Aztán eszembe jutott
Amanda. Az ő élete véget ért. Én legalább
újrakezdhetem. De milyen áron? Hosszan tipródtam
magamban. Ha csak rajtam múlott volna, inkább a halált
választom. Világéletemben társasági ember voltam,
gyűlöltem a magányt. Ráadásul folyton hatalmas
karrierről álmodoztam, most pedig a realitás talajára kell
vetnem a lábam. Egyszer sem hozhatok majd
meggondolatlan döntést. Nem engedhetek ki egyetlen
pillanatra sem, mert az végzetes is lehet. Hogy titkoljam
el mások elől, ki vagyok valójában? Hogy csináljam,
hogy ne keltsek gyanút? Hogyan váljak gyerekből
egyszeriben felnőtté? Borzasztó. Az arcom a kezembe
temettem. Ha létezik pokol, akkor ez az. Tényleg a
mindentől való elzárást válasszam? Feláldozzam az
álmaimat?
Aztán eszembe jutottak a szüleim. Az, hogy soha többé
ne beszéljek velük, olyan elképzelhetetlennek tűnt. Még
csak el sem búcsúzhattam tőlük. Biztos megszakad majd
a szívük, ha megtudják, mi történt. Collins ügynök azt
mondta, amíg csak lehet, igyekeznek elodázni, hogy
tudomást szerezzenek a történtekről, így nem tudhatták
azt sem, milyen nehéz döntés előtt állok. Akármennyire
szerettem volna hinni, hogy ők megóvhatnak minket,
tudtam, ha maradok, az ő életük is veszélybe kerül majd.
Akármennyit is agyaltam, rá kellett jönnöm: nincs
választásom. Amanda számít rám, és ez nem egy olyan
dolog, amiből kiléphetek, ha nem tetszik. Hirtelen
rádöbbentem, hogy itt sajnáltatom magam, de ez az egész
nem is rólam szól, hanem Emilióról. Az ő élete, jövője a
tét. Éppen ezért, az iránta és a nővérem iránt érzett
szeretetem döntött. Eljött az idő a bizonyításra. Hosszan
lehunytam a szemem, és láttam magam a zongora előtt,
ahogy játszom. Azután Amandát, ahogy a hajam fonja a
fellépések előtt. A szüleimet, ahogy a nézőtéren könnyes
szemmel tapsolnak… Potyogtak a könnyeim, ahogy
búcsúztam minden kedves emlékemtől. Légy átkozott,
Enrico Rossi! Remélem, a pokol tüzében fogsz elégni. A
lelkem nem lelt nyugalomra. Pár órával később mégis
erőt vettem magamon, összeszedtem minden erőmet, és
Collins ügynök elé álltam.
– Csináljuk – bólintottam. A hangom erős volt és
határozott. Lezártam mindent, hogy kinyissak egy újabb
kaput, ami talán tartogat még nekem is valami jót. Hinni
akartam ebben. Hinnem kellett. Talán a sors nemhiába
sodor oda, ahová.
– Akkor isten hozta magukat, Alexandra és Aiden
O’Brien – felelte mosolyogva, majd meglebegtette az új
személyazonosságunkat bizonyító dokumentumot. A két
név olyan idegenül hangzott. – Amerikába fogjuk
kijuttatni magukat.
– Olyan messzire – kaptam fel a fejem.
– Muszáj! Európa magának kockázatos. A zene miatt
maga közismert ember itt, a kontinensen, könnyen
beazonosíthatják, és oda az álcája.
– A világ túloldala? Ez olyan, mintha száműznének,
mintha meghalnék – habogtam.
 Megsemmisültem.
– Pontosan ez a lényeg – mondta őszinte sajnálattal. –
Igyekeznünk kell. Nemsokára itt lesznek magukért.
Készüljön fel, hosszú utunk lesz.
– Velem jön? – lepődtem meg.
– Szeretném, ha biztonságban átjutna – mosolygott
biztatóan. – Addig úgysem lennék nyugodt.
– Köszönöm – öleltem át. Számomra ő jelentette most
az egyetlen biztos pontot. Nem bízhattam másban, csak
benne.
– Jöjjön, Alexandra… – suttogta alig hallhatóan.
Borzasztóan furcsa volt, ahogy ezt kimondta. Vajon hozzá
tudok ehhez a névhez szokni? Meg tudok valaha is
békélni Alexandra életével, szokásaival? Nem volt sok
időm ezen merengeni. Felpörögtek az események.
Pár órával később megérkezett értünk az autó.
Bepakoltunk mindent, majd elindultunk. Két másik
jármű kísért minket biztos távolságból. Az ablaknak
támasztottam a fejem, úgy záporoztak a könnyeim.
Mindent elvesztettem. Mindent. Emilióra pillantottam, és
elfogott a pánik. Hogy legyek én jó anya? Azt sem
tudom, hogy kell gondoskodni egy gyerekről. Mandy ezt
totál nem gondolta végig. Az, hogy jó nagynéni voltam a
távolból, korántsem jelentette azt, hogy az anya
szerepében is tündökölni fogok. Sőt! Bele sem mertem
gondolni, mi vár ránk, ha történik valami a nővéremmel.
Az utolsó pillanatig bíztam a csodában. Elmerültem a
kisbaba látványában. Mi lesz most velünk? Álmában
megmozdult, és apró arcocskáját a cirógató ujjam
irányába fordította. Milyen bájos – tűnődtem el rajta.
Vajon megbocsátom neki valaha is, hogy a létezése teszi
tönkre az életem? Istenem! Miért vannak ilyen kegyetlen
gondolataim? Hiszen szeretem. Szeretem őt. Szeretnem
kell! – győzködtem magam. A sopánkodásom végül mély
lelkifurdalásba fordult.
– Bocsáss meg nekem, édesem! – nyeltem hangtalan a
záporozó könnyeim. – Bocsáss meg nekem mindenért. A
bűnös gondolataimért… az önzésemért, a bizonytalan
érzéseimért és a még el nem követett hibáimért is… mert
lesznek… biztos, hogy lesznek… – suttogtam.
Már jó ideje úton voltunk, és a kimerültségtől el is
bóbiskoltam, mikor hangoskodásra lettem figyelmes, és a
hirtelen irányváltástól fájdalmasan koppant a fejem az
ajtó üvegén. Azonnal magamhoz tértem.
– Arra. Gyerünk! Taposs a gázra!
Mikor körülpillantottam, láttam, ahogy őrült
sebességgel száguldunk, majd pillanatokkal később a
sofőr berántotta a kormányt, és csikorgó kerekekkel
irányt váltott, amitől sikoltozva kenődtem fel újra az
ajtóra.
– Ne rémüljön meg, de ránk találtak! – szólt hátra
Collins.
Megvalósult, amit a filmekben számtalanszor láttam
már. Egy autós üldözés kellős közepében találtam
magam. Az üldözőink elszántan igyekeztek bennünket
megállásra kényszeríteni. Leírhatatlan, mennyire féltem.
Emilio pedig teli torokból ordított mellettem az ülésben.
Igyekeztem őt a remegő kezeimmel megnyugtatni, de
mikor felpillantottam, egy férfi alakját láttam előttünk az
úton.
– Ne állj meg! Gázt! – utasította a sofőrt Collins.
– Uramisten! – sikoltottam fel, és elfedtem a szemeim.
Nem akartam látni, hogyan csapódik a teste a
motorháztetőnek.
Az utolsó, amit láttam, hogy a férfi széles terpeszben
rendületlenül áll, majd felemeli a kezét. Pisztoly volt nála,
és egy lövést adott le a menekülő autónk felé. Eltalált. Az
ütközés elkerülése és a saját testi épsége védelme
érdekében elugrott a száguldó jármű elől. Az autónk
irányíthatatlanná vált, ám a sofőrünk nem riadt meg
annyira, mint én. Hisztérikus zokogásban törtem ki. Az
imbolygó autóból a bennünket védelmező ügynökök tüzet
nyitottak a támadókra. A becsapódó golyók zaja a
rémületbe kergetett. Biztos voltam benne, hogy itt és
most mindennek vége.
– Nyugodjon meg! Ne féljen! Az autónk páncélozott –
fogta meg a jéggé dermedt kezem. Képtelen voltam
odanézni. A fejem a térdemre szorítottam, és vártam,
hogy végre vége legyen.
Kicsivel később minden elcsendesült. Collins kiugrott,
majd feltépte az én ajtómat is.
– Jöjjön! – segített ki. Mikor körülkémleltem,
holttestek hevertek az aszfalton. – El kell tűnnünk –
terelgetett, én pedig gépiesen követtem az utasításait.
Átkísért egy másik járműhöz, besegített a gyerekkel
együtt. Beszállt ő is, majd a gázra taposott.
– Collins, várj! – üvöltötte a társa az út mentén. Nem
értettem semmit. Kérdő pillantásom láttán megszólalt.
– Tényleg nem bízhatok senkiben. Nem azon az úton
megyünk, ami az eredeti terv lett volna. Patkány van a
fedélzeten. Alig tudta pár emberem, hogy hol és mikor
megyünk. Ne féljen! Enrico Rossi nem győzhet – közölte
elszántan.
Nekem úgy tűnt, hogy máris nyert. Halálra rémülten,
kilátástalan helyzetben kuporogtam egy autó hátsó
ülésén. A családomat, karrieremet és az egész életem
elvette. Mi lehetne ennél rosszabb?
– A fiát akarja, de abból nem eszik – szűrte ki a fogai
közt.
– Maga… maga is gyűlöli – préseltem ki a vacogó
fogaim közt.
Határozottan bólintott.
– Akit a nővére szeme láttára megölt, az az én beépült
társam volt – szomorodott el. A tekintetében ott volt
minden. Elkeseredés és a véres bosszúszomj. – Még
tisztes temetés sem adatott meg neki – feszült meg az
álla. – Aljas féreg – szitkozódott. – Ha megtalálom az
árulót, gondoskodom róla, hogy ő is hasonlóan végezze.
Esküszöm magának, nem nyugszom, amíg Enrico Rossi
meg nem kapja a méltó büntetését – tett ígéretet. Nekem
ez mégsem nyújtott vigaszt.
Pár órával később egy kihalt magánrepülőtéren
találtam magam, ahol egy kisebb repülőgép felé vezetett.
A lábam azonban abban a pillanatban gyökeret vert egy
pillanatra. Belém hasított a kellemetlen érzés: Talán soha
többé nem láthatom a hazámat, nem érinti majd a lábam
ezt a földet. Kétségbeesetten néztem Collinsra, aki
kiolvasta a szememből a fájdalmam.
 – Sajnálom, Miranda. Nincs más választása. Jöjjön –
irányított fel a gépre.
Ahogy emelkedtünk, a szívem mardosta a fájdalom.
Ott, abban a pillanatban meghalt Miranda Conti.
Megszűnt létezni. Az utolsó szívdobbanásaim hallottam,
és egész úton reményvesztetten bámultam magam elé.
Nincs két egyforma élet. Lehet az nyugodt és
kiegyensúlyozott, mint a csendes hullámok a tenger
partján, vagy lehet feldúlt, küzdelmekkel teli is, mint a
legvadabb vihar. Nekem életem során kijutott
mindkettőből. Már nem tudtam, ki is vagyok valójában.
Voltam valaki, de mára egy senki vagyok. Nem lehettem
többé Miranda Conti, de Alexandra O’Briennek sem
éreztem magam, hiszen azt sem tudtam, ki is ő valójában.
Semmit sem tudtam róla. Hol lakik? Mivel foglalkozik?
Mit szeret?
Egyvalamibe kapaszkodhattam csupán: neki nincs
múltja, ezáltal nincsenek érzései. Elhatároztam, hogy
teszek róla, hogy ne is legyenek soha. Többé nem érhet
ilyen fájdalom és kín. Amikor a repülőgép landol majd,
egy teljesen új ember lép ki, egy teljesen új világban –
határoztam el magam. Egy egyedülálló anya leszek a
semmiből, a semmiben. Az én jövőm sötét, de tudtam,
habár minden olyan ködös, nekem feladatom van:
gondoskodnom kell róla, hogy a fiam, Aiden jövőjét ez ne
árnyékolhassa be. Lehet, sosem fogja megtudni, honnan
származik, kik a valódi szülei, de egyvalamiben mindig
biztos lehet majd: rám számíthat. Nekem kellett
gondoskodnom róla, hogy boldog gyerekké, majd felnőtté
váljon. Az új életemmel így új célt is kaptam.
 Isten útjai…

„Hogy mi a baj azzal, ha az ember a csúcson

van? Az, hogy onnan már csak lefelé vezet út,
felfelé már aligha. Én már megláttam a csúcsot.
Most a pokol következik!”

Ahogy a gépünk végtelennek tűnő órákkal később

Amerika földjén landolt, azt sem tudtam, hol is vagyunk
valójában, de hogy őszinte legyek, nem is érdekelt.
Tehetetlenül sodródtam, de tudtam, jó ideig nem fogok
biztos talajt érezni a lábam alatt.
Collins ügynök, mintha csak kitalálta volna a kavargó
gondolataimat, megtörve a kínos hallgatást, megszólalt:
– New Jersey. Ez lesz az új otthona – mosolygott
biztatóan, de nem tudtam viszonozni a kedvességét.
Csüggedten bólintottam, majd körülkémleltem, de
igazából nem érdekelt semmi. Hidegen hagyott, hová is
cipeltek, mert a lelkem mélyén éreztem, sosem lelhetek
itt igazi, meleg otthonra.
Az otthon fogalma számomra a remény, amihez
mindennél jobban szeretnék visszatalálni. A boldogság,
ami erőt ad a nehéz napokhoz, hiszen ha hazaérek, ott vár
a szerető családom. A melegség, ahová jólesik besurranni
egy hideg estén. Az otthon, ami megnyugtat és szeretettel
tölt el. Az életünk kisebb-nagyobb hullámvölgyein átívelő
híd, ahol jó érzés megpihenni és erőt gyűjteni az előttünk
álló akadályokhoz.
Az én hazám Olaszország, a hely, ahol minden gátlás
nélkül magam lehetek… illetve csak lehettem. Nyomasztó
szomorúság lett rajtam úrrá. Soha többé nem láthatom a
hazámat. Egyetlen dolog kattogott bennem szüntelen:
véget ért az életem.
Volt idő, mikor még én is hittem a rózsaszín ködös
mesékben. Hittem benne, ha erős vagyok, akkor minden
jóra fordul. Hittem a csodákban, a boldog
befejezésekben. Abban, hogy egy mosoly elűzi a bánatot.
Hogy a holnap egy újabb nap, egy új kezdet! Úgy tűnt
azonban, hogy nincs igazság a földön, és nekem még csak
reményem sincs arra, hogy valaha is legyen. Egy
szempillantás alatt elvesztettem a hitem.
Anya… apa… Belegondoltam, nekik milyen szörnyű
lesz majd. Meg kell majd birkózniuk azzal, hogy mindkét
lányukat, és velük együtt az unokájukat is örökre
elvesztették.
Elkalandoztam, mialatt Collins ügynök elkísért
bennünket a kijelölt új „otthonunkba”, ahol minden
olyan barátságtalan és rideg volt. Megfagyott tőle a
belsőm. Dermedten, megtörten álltam a szoba közepén,
és nem bírtam tovább. Megállíthatatlanul kezdtek
záporozni a könnyeim.
Azon az estén nem tudtam aludni, csak a csillagokat
bámultam. Az égboltot, ami az egyetlen kapocs volt a régi
életemmel. A következő pár éjszakán rémálmaim és
vízióim voltak. Gyűlöltem a félelmet, ám mégis ez volt az,
ami életben tartott. Magamban folyamatosan
imádkoztam. Kerestem a reményt.
Az első pár napban igyekeztünk Aidennel
berendezkedni, de olyan ellenérzéseim voltak, amire
nincs szó. Taszított az egész. Ez a világ olyan messze állt
tőlem. Amerika… Soha életemben eszembe sem jutott ide
jönni… most pedig itt álltam és bambultam magam elé.
Fogalmam sincs, mihez fogok itt kezdeni.
– Alexandra – szólt hozzám búcsúzáskor Collins. –
Tudom, hogy ez most nagyon nehéz, de ígérem, idővel
könnyebb lesz. Ez az elérhetőségem – nyomott egy
névjegykártyát a kezembe. – Legyen nagyon óvatos –
suttogta, és a mellém kijelölt ügynökök felé sandított. –
Ha bármilyen gyanúsat észlel, ne habozzon hívni.
– Miért? Mi történhet még? – rémültem meg.
 – Továbbra sem tudjuk, ki volt Rossi forrása.
Igyekeztem eltüntetni minden nyomot, ami elvezethet
magához, de semmire sincs garancia.
A bizonytalansága megrémített.
– Ezzel most mit akar mondani? – hebegtem.
– Csak azt, hogy legyen nagyon elővigyázatos. Egy
rossz lépés, egy apró hiba, és mindennek vége. Most a
legfőbb feladata: felszívódni, beolvadni. Ugyanakkor
mindig legyen gyanakvó. Nem lehetünk biztosak benne,
hogy Rossi nem talál-e minden igyekezetünk ellenére
magukra.
– Tud valamit Amandáról? – reményteli pillantásom
láttán nagyot sóhajtott.
– Nem sokkal azután, ahogy a gépünk földet ért,
tájékoztattak róla, hogy a szervezete feladta a küzdelmet,
belehalt a sérüléseibe – közölte gyászos ábrázattal.
– Neeem! Az nem lehet – kaptam a szám elé a kezem.
– Sajnálom, Alexandra, de most erősnek kell lennie,
nem roppanhat össze – ragadta meg a vállamat, mintha a
földön akarna tartani. – Most nem engedheti, hogy
lankadjon a figyelme.
– Mégis honnan tudhatnám, milyen helyzetben kell
vészriadót fújnom? – szipogtam.
 – Megérzés. Egy olyan helyzet lesz, csak egy pillanat,
amikor akármi megtörténhet. Egy olyan körülmény,
amikor az életét a másodpercek töredéke határozza majd
meg. A veszélynek arca is lehet – bökött alig
észrevehetően az ügynökök felé –, lesz, aki elmegy majd
maga mellett, csak annyit mond, hogy jó reggelt, vagy
talán csak magára mosolyog, de lesz valami furcsa a
mosolyában vagy a nézésében. Ez csak egy előérzet, hogy
valami nem stimmel, és egy pillanat múlva már vagy
meghalt, vagy menekül, ez csak magától függ.
A gőgicsélő gyerekkel a kezemben rémülten
pillantottam felé. Erre én alkalmatlan vagyok. Én a régi
nyugodt, harmonikus életemet akarom!
– Ne hagyjon magamra, kérem – szinte könyörögtem
neki. Karomban a kisfiúval kapaszkodtam belé görcsösen.
Féltem a magánytól.
– Nem maradhatok. Mennem kell! A saját biztonsága
érdekében is. Én elvileg itt sem lehetnék. Veszélyes…
Nagyon vigyázzon magára! – préselte össze az ajkait. –
Sok sikert! Isten vele, Miranda – ölelt át. Ekkor hallottam
utoljára ezt a nevet. Collins távozásával elvesztettem az
utolsó darabot is, ami a múltamhoz kötött.
Miután az ügynök visszatért Olaszországba,
eluralkodott rajtam a félelem és a paranoia. Mindenben
és mindenkiben az ellenséget láttam. Amikor
félrepillantva érzékeltem, hogy összesúgtak, időnként
felém sandítottak, amikor hirtelen túl gyorsan tették le a
telefont, ha a szobába léptem… Ha megnyílt az ajtó,
láttam rajta Enricót belépni. Szinte minden pillanatban,
ha becsapódott az ablak vagy leesett egy pohár, a
rettegéstől sírva fakadtam. Képtelen voltam továbblépni.
Kikészültek az idegeim, így elhatározásra jutottam.
Az áttelepülést követően a saját, de leginkább Aiden
biztonsága érdekében, a rám vigyázó ügynökök elől is
megléptem. Eltűntem. Nem éreztem magam
biztonságban mellettük. Folyamatosan a mondataikat, a
pillantásukat elemeztem, és ez felemésztette minden
maradék energiámat. Nyugalomra vágytam, hogy
végiggondoljam, hogyan tovább. Nem kockáztathattam,
mert tudtam, mindenki megvehető, senkiben sem
bízhatok, főleg nem ezekben az idegenekben.
Mindegyikben az árulót láttam. Úgy véltem, amíg egy
ember is tudja, hol vagyok, valahogy mégis ránk
bukkanhat Enrico. Éppen ezért, úgy tartottam a
legbiztonságosabbnak, ha mindent és mindenkit –
beleértve a hatóságot is – hátrahagyok. Egy óvatlan
pillanatban felszívódtam. Aidennel a karomban az egyik
éjszaka összeszedtem minden bátorságom, és kihasználva
az engem őrző ügynökök lankadó figyelmét, kilopóztam a
házból. Ezzel a lépésemmel azonban teljesen magamra
maradtam. Alaposan utánanéztem előzőleg mindennek
az interneten, és elindultam megkeresni a saját utamat,
az új otthonunkat. Itt nem tudnék soha kiengedni.
Búcsút vettem mindentől. Elözönlöttek az emlékek.
Régi lábnyomok emlékét őrző kőpadlón érkezem a
szobámba. A nap sugarai fényesen ragyogják be a
helyiséget, mely tökéletes citromsárga színben
pompázik. Szerettem azt a színt, szerettem a szobámat.
A plafonon az eredeti mestergerenda alatti boltív
számomra azt jelképezte: az idő megállt. Hol van most
az a gerenda? Hol vannak az elvesztegetett percek,
hiszen még nem is élveztem a lehetőségeimet?
A reggeli órákban céltalanul bolyongtam az autópályán.
Lelkiismeret-furdalás gyötört, így felhívtam Collins
ügynököt.
– Hol a pokolban van? – kérdezte ingerülten, mikor
felismerte a hangomat. – Nagyon rám ijesztett. Már
értesítettek, hogy eltűnt. Mindenki magát keresi.
– Nézze, nagyon hálás vagyok magának mindenért,
komolyan… de félek. Ez sohasem fog megváltozni. Az
életem mostantól örök rettegés. Képtelen vagyok
megbízni bárkiben is… Már aludni sem tudok nyugodtan.
Inkább egymagam vágok ebbe bele. Ne haragudjon! –
csuklott el a hangom.
– Nem maradhat védelem nélkül – háborgott.
Hosszú csend állt be. Én elhatároztam, lesz, ami lesz,
nem fordulok vissza.
– Hogy fog tudni boldogulni? – sóhajtott.
– Megoldom – pillantottam a pénzzel teli táskára, ami,
biztos voltam benne, kitart majd valameddig.
Újabb hallgatás volt a válasza.
– De ígérje meg, ha szüksége lenne rám, akkor hívni
fog! – aggodalmaskodott.
– Elenged? – hüledeztem.
– Tehetek mást? Ez a maga élete. A maga döntése.
Ezenkívül még mindig nem tudom, ki a spicli, de megvan
a gyanúm, hogy túl közel jár. De ha én magam sem
tudom, hol tartózkodik, akkor nem is árulhatom el
magát, még akaratlanul sem. Így nagyobb biztonságban
lesz, Alexandra…
Olyan idegennek tűnt ez a név.
– Igen? – suttogtam.
– Ugye mondanom sem kell: legyen nagyon óvatos, és
lehetőleg kerülje a feltűnést!
– Természetesen – bólintottam, bár ezt Collins nem
láthatta.
 – Rendben. Akkor nem marad más hátra, kívánom
magának, habár most kilátástalannak hiszi a helyzetét,
találja meg a boldogságát és az új céljait. Leljen békére és
otthonra.
– Köszönöm – nyeltem a könnyeim. Ez a búcsú fájt.
Végleges volt, és örökre szólt.
Amerika másik felén, San Franciscóban kötöttem ki,
ahol végül belekezdhettünk a közös életünkbe Aidennel.
Hogy miért pont itt? Én magam sem tudtam volna
megmagyarázni, de ahogy megpillantottam a Golden
Gate hidat, elfogott egy különös érzés… A csillogó
felhőkarcolók tövében megbújó viktoriánus házak, a
takaros kis porták, parkok, a filmekből jól ismert
villamosok, a mólókon sütkérező fókák és a meredek
utcák tetejéről elénk táruló óceáni panoráma elfeledtetik
az emberrel a legzordabb időjárási körülményeket is. A
parton álltam, és hagytam, hogy a szél a hajamba kapjon.
Mélyeket lélegeztem, és próbáltam ezt az egészet
nyaralásnak felfogni. Nyaralásnak, ami sosem ér majd
véget…
Azonban nem volt ez olyan egyszerű. Az egyik rémálom
követte a másikat. A feladás volt a legfontosabb döntés,
amit meghoztam, mert egy komoly, végleges
elhatározásom állt mögötte. Soha nem kellett azelőtt
azon agyalnom, mihez is kezdjek az életemmel.
Gondoskodtak rólam, és világéletemben elszántan
tudtam, mit akarok. Most azonban sürgetővé vált egy
terv. Egy B terv.
Irgalmatlanul kemény évek következtek. Az Aidennel
való együttlét ment eleinte a legnehezebben. Gőzöm sem
volt, hogyan kell egy kisgyerekről gondoskodni. Az első
hónapokban igyekeztem magam megnyugtatni:
természetes dolog, hogy mint újdonsült szülő szorongok,
hiszen nem is én választottam magamnak ezt az utat.
Féltem, hogy nem fogom tudni ellátni Aident, nem
ismerem fel a jelzéseit. Emellett aggodalomra adott okot
az is, hogy a gyermekvállalással járó költségek egyre csak
nőttek. A pénzünk sem tartott ki örökké. Eleinte még
munkát sem tudtam vállalni, hiszen ott volt nekem
Aiden. Gondoskodnom kellett róla. Bevételem nem volt, a
pénzünk viszont vészesen megcsappant, így az
életkörülményeink is egyre romlottak. Nem tudtam,
mihez is kezdhetnék ebben a helyzetben. A korábbi
életem, a függetlenségem elvesztése és a kisbabával járó
kötöttségek növekedése további mélységekbe taszítottak.
Teljes kilátástalanságban vergődtem. Egyedül maradtam
a fájdalmammal, a kérdéseimmel és egy pár hónapos
kisgyerekkel.
 Aiden sajnos nem olvasta azokat a szakkönyveket,
amelyek a kisbabák állítólagos rendszeres napirendjéről
szóltak. Sose hallott az eszik-alszik korszakról. Szinte
folyamatosan kézben kellett tartanom, csak rajtam volt
hajlandó aludni, éjszaka is többször felkelt, szinte
folyamatos testközelséget igényelt. Nem is volt ezen mit
csodálni, őt is kiszakították a megszokott közegéből,
elvesztette az egyetlen biztos pontot az életében, az
édesanyját. Új kapaszkodóra volt szüksége. Én fizikailag
és lelkileg is teljesen kimerült és magányos lettem.
Lefogytam, és szinte folyamatosan úgy éreztem, hogy
nem bírom tovább. Rám telepedett a gondolat, hogy nem
kapok levegőt, hogy Aiden megfojt, hogy rövid időn belül
ideg-összeroppanást fogok kapni! Az első pár hónap a
mai napig ködös és összefolyt, mély depresszióban
szenvedtem. A gyerek mellett jóformán se enni, se aludni,
se zuhanyozni nem tudtam, mert ha magára hagytam,
szüntelenül ordított. Azt hittem, megbolondulok.
Szinte már általánossá vált, hogy a fürdőszobába
zárkózva a fülemre szorítottam a kezem, hogy ne halljam,
ahogy szakadatlanul sír. Istenem! Ezt csak álmodom!
Mindjárt vége! Mindjárt felébredek! Lázadtam a sorsom
ellen. Lázadtam, mert ez nem lehetett az én életem, az én
utam. Minden porcikám ellenkezett.
 Voltak gyenge pillanataim… Sosem felejtem el, amikor
a zuhogó esőben, karomban Aidennel, egy utcai
telefonfülkében vészeltük át a hirtelen jött zivatart.
Álltam ott átfagyva, a telefonra meredve. Óriási volt a
kísértés. Feltámadt bennem a legyűrhetetlen vágy.
Leemeltem a kagylót… annyira akartam hallani a
hangjukat… csak egy kicsit… tárcsáztam a szüleim
számát, de az utolsó pillanatban kijózanodtam. Az eszem
győzedelmeskedett a vágyaim felett.
Elfáradtam, és feladtam. Mégis össze kellett szednem
magam. Mit ártottam? Milyen súlyos hibát, vétket
követtem el, hogy ezt érdemlem? Vezekelek. Értem én, de
mikor jön már a kegyelem, a feloldozás? Hiába vártam,
nem jött. Ilyenkor Amandát láttam, ahogy fölém
tornyosul és szinte könyörög nekem:
– Légy erős, Miri! Érte! Aidenért! Kérlek! Tarts ki!
Szégyenkezve mindig erőt vettem ilyenkor magamon,
és végre lenyugodtam. Időbe telt, de lassan elfogadtam,
hogy kötelességeim vannak, és ha tetszik, ha nem, már
meghoztam a döntést. Aidennel együtt kell egy közös
jövőt felépítenem. A legnehezebb lépés volt ez, amitől a
legjobban féltem: Az újrakezdés. Hiszen még én magam
is szinte gyerek voltam. Meg kellett tanulnom hinni a
szeretet erejében. Magamban és persze Aidenben. Ő csak
egy ártatlan gyerek volt, aki nem tehet arról, hogy a
körülmények áldozatává vált, ahogy én sem. Mindketten
elszenvedő alanyai voltunk mások hibáinak. Áldozatok.
Így lettünk idővel egymás segítői. Az iránta táplált
szeretetem egyre nőtt az idő előrehaladtával, ez volt
számomra a kegyelem, és persze az, amilyen odaadással
képes volt viszonozni is azt. Aiden a velünk történtekből
semmit sem fogott fel. A világra nyitott apró lény volt. A
simogatásra simogatással, a jókedvre jókedvvel,
szeretetre szeretettel felelt. A gyereknevelés nehéz
vállalkozásnak bizonyult. Művészember lévén lassan
rádöbbentem, ez inkább áll közelebb a művészethez, mint
a tudományhoz. A szívemet kellett adnom hozzá, csak így
lehettem jó anyja Aidennek.
Amivel nem számolhattam, az az volt, hogy mennyire
fog majd hiányozni Olaszország, az olasz mentalitás és
kultúra. Világéletemben büszke voltam arra, hogy olasz
vagyok, belém nevelték, hogy tiszteljem a gyökereimet. A
nagyapám mondta egyszer: „Egy vérbeli olasz gyökerei
sokkal mélyebben vannak, hogy csak úgy átültessék egyik
földből a másikba.” Velem mégis megtették.
Sokszor támadt fel bennem Miranda honvágya. Néha
azt éreztem, beleőrülök. Az olaszok azért dolgoznak, hogy
éljenek, nem pedig azért élnek, hogy dolgozzanak. Hát itt
merőben más volt a helyzet. Itt minden a pénz körül
forgott.
Az olaszok tudják, hogyan kell élvezni az egyszerű
dolgokat, mint az ételt, a napsütést, a mosolyt, a csókot,
úgy, hogy azok csodának tűnjenek. Szerintem
Olaszország az egyik legjobb hely a világon! Énekelünk,
sétálunk, egy pohár bor mellett képesek vagyunk órákat
üldögélni és beszélgetni. Igaz, hogy hangosan beszélünk,
és rettentő magabiztosak vagyunk az élet minden
területén, de lényegesen lazábban kezeljük a dolgokat,
mint az amerikaiak: nem láttam még szomorú,
problémán rágódó olaszt… kivéve talán most
önmagamat. Habár… Miranda Conti meghalt. Alexandra
O’Brien pedig a papírjai alapján vérbeli amerikai volt. Az
új személyazonossággal új emberré is kellett válnom, de
nem szerettem az új egyéniségem. Nekünk, olaszoknak
azonban van egy nagyon előnyös tulajdonságuk, amibe
most kapaszkodhattam: végtelenül kitartóak vagyunk.
 Öt évvel később

„Túl hosszú ideje érzek már csillapíthatatlan

szomjat, túl régen gyötör már az éhhalál,
mégsem haltam meg.”
(A Karib-tenger kalózai c. film)

Zsebre dugott kézzel, a pulcsim kapucniját a fejemre

hajtva loholtam Aidenért az óvodába. Az aszfaltot
bámultam magam előtt, ahogy haladtam előre.
Rengetegszer álmodom, álmodozom, és ilyenkor azon
kapom magam, hogy olaszul beszélek. Io qui in ombra e
senza cielo{1} – mormoltam magamban olaszul a dallamot.
Szerettem az anyanyelvem és a zenét, ám itt egyiket sem
élvezhettem. Olaszország annyira más volt, ott
erősebbnek éreztem magam; átléptem a határaimat, nem
ismertem a félelmet; és a saját bőrömön tapasztaltam azt,
amit addig csak egy üres klisének tartottam: nincs
lehetetlen. Mindig is olyan ember voltam, aki az utolsó
pillanatig kitartott, hitt abban, hogy van remény, legyen
szó bármiről. Aztán egyszer csak kirántották a talpam alól
a talajt, és odalett a hitem. Azon kaptam magam, hogy
elvesztem önmagamat is. Most pedig borzalmas súllyal
nehezedik rám a kétségbeesés és az útkeresés. A nyárból
az örök télbe értem, és itt kemény hideg van. Az arcom
megfagyott, és képtelen vagyok a mosolygásra, pedig
most kellene igazán nevetnem, előttem az élet: ráadásul
fel kell nevelnem egy ártatlan gyereket. Aiden lett az én
reménysugaram. A részemmé vált. Mindent megtettem
volna érte. De a szívem mélyén sosem tudtam
megbarátkozni azzal, hogy fel kellett adnom a saját
életem.
Mára elfogadtam, és elhatároztam, úgy csinálom ezt
végig, mintha meghaltam volna. Ám még soha nem
éreztem magam ennyire távol az otthonomtól és
önmagamtól, mint most. Borzalmasan magányos voltam.
Egy reményvesztett senki lettem. A híres és sikeres
Mirandát eltemettem, hogy megszülethessen a szürke és
hétköznapi Alexandra. Hurrá! Micsoda karrier! Meg kell
küzdenem minden egyes nap önmagammal, a
sorsommal, és nem számíthatok senkire, nem hívhatok
fel senkit, hogy segítsen. A legszomorúbb az egészben,
hogy lelkem mélyén biztos vagyok benne, hogy mindez
hiába volt. Enrico egyszer egészen biztosan ránk talál
majd. De vajon mi lehet apuékkal? Milyen rég is volt…
Azelőtt soha nem hiányzott az életemből egy férfi sem,
ám ahogy telik az idő, egyre inkább vágyom egy stabil,
biztos pontra. Melegségre. Nyugalomra. Szeretetre.
Fázom a magánytól. Család. Barátok. Szerelem…
Bármilyen felnőtt emberi kapcsolatok. Minden emberi
kapcsolat az őszinteségre építkezik. Nekem azonban még
magamnak is hazudnom kell. Ahányszor csak
bemutatkozom, vagy a múltamról találok ki történeteket,
önmagamat is becsapom. Vajon idővel én magam is
elhiszem majd ezeket a hazugságokat? Könnyebb lesz ez
valaha? Öt év távlatából sem állíthatom, hogy az lenne.
Sodródva az árral haladok. Időnként pánikba esem,
mert azzal, hogy már nem lázadok, egyre messzebb
kerülök önmagamtól. Mirandától. Egyre halványodik az
emléke, mintha a képzeletem szüleménye lenne csupán.
Még most sem ismerem Alexát. Élem az életét, de
fogalmam sincs, ki is ő. Szánalmas és magányos alak, aki
megfosztja magát mindentől és mindenkitől. Vajon
leszek én valaha szerelmes? Meg tudom adni Aidennek,
amit megérdemelne: egy boldog, szerető, meleg otthont?
Aligha – pillantottam az órámra. A francba! Megint el
fogok késni – szaporáztam meg a lépteim. Ekkor a
semmiből ott termett egy autó, és én hatalmas erővel
csapódtam a szélvédőjére, majd a motorháztetőre, végül
egy erőteljes puffanással lecsúsztam a szürke aszfaltra…
A könyv mágikus eszköz. Az író a bűvész, a toll pedig a
varázspálca. A jó „bűvész” magán tudja tartani a figyelmet,
és az olvasó reméli, hogy még sokáig a bűvkörében
maradhat.

A 2012-ben alapított Álomgyár Kiadó ezeket a bűvészeket

keresi. Azokat, akik fantáziájukkal olyan helyekre
merészkednek, ahová mások nem képesek. Akik le merik írni,
amit a többiek nem, és ezt világgá is akarják kürtölni.

Az Álomgyár írókat keres, nekik segít írásaik könyvvé

formálásában, kiadásában, terjesztésében.

Bárki jelentkezhet kéziratával, és együtt megtaláljuk az utat,

amely a könyvespolcokhoz vezet!

konyvetirok@alomgyar.hu
{1} Itt vagyok árnyékban, égbolt nélkül