Académique Documents
Professionnel Documents
Culture Documents
R. A. Salvatore
Démonapostol
Szukits könyvkiadó
Alapítva 1929
1. Rész
Sosem gondolkodtam ezen korábban, Mather bácsi, mert sosem volt fontos, és
úgy tűnt, hogy nem számít. És talán azért, mert még soha senki sem kérdezte
meg. Danube Brock Ursal nem Éjmadár királya?, érdeklődött Shamus, s ez első
hallásra egyszerű kérdésnek látszik, de engem annyira váratlanul ért, hogy nem
tudtam rá mit válaszolni. Morogtam valamit, de a szívemben még most sem
tisztáztam a feleletet.
Hazátlan bitang lennék? Dundalisban töltöttem a gyermekkoromat, de Dundalis
nincs többé, még akkor sem, ha új házak épültek a romjain. Andur’Blough
Inninnesssben értem férfivá, az elfek között, akiket legjobb barátaimnak
tartok.
De ők lennének a családom?
Nem, nem nevezhetem Belli’mar Juravielt fivéremnek, sem Dasslerond úrnőt
királynőmnek. Igaz, hogy testvérként szeretem Juravielt és engedelmeskednék
Dasslerond úrnő parancsainak, de tény, hogy nem ugyanúgy látjuk a világot. Az
elfek szeme az igazság és a lényeg egy más árnyalatát látja, mint az embereké.
Tehát Andur’Blough Inninness sem a hazám, hisz nem lehet az, bármennyire is
szeretném. Mikor visszatértem oda, még be sem engedtek. Juraviel egyszer azt
mondta, hogy n’Touel’afar vagyok, s bár szembeszálltam vele, s még meg is
győztem őt gondolkodásmódomról, mindketten tudtuk, mit jelentenek ezek a szavak
valójában: Elbryan - Éjmadár - minden kiképzése és szeretete ellenére nem
tartozik a Caer’alfar népébe.
Dasslerond úrnő nem királynőm, de ettől rögtön Danube lesz a királyom?
Nem, Mather bácsi, és most már tudom, hogy az ő apja sem volt a királyom.
Hazátlan bitangok lennénk mi ketten? Aligha. Az én hazám itt van, Erdővidék fái
közt, a Vadonvidéken, Észak-Medvehonc mezőin, vagy éppen Dél-Alpinador meredek,
sziklás hegyoldalain. A kósza-életnek olyan oldala ez, mely nemrég világosodott
meg előttem. Az otthon egy érzés, nem egy hely, s ez az érzés egy kósza számára
afféle hordozható dolog, mely bizonyos helyekhez talán kötődik, de sosem
falakhoz. Azért vagyok otthon itt, Erdővidék rengetegeiben, mert így érzem a
szívemben, valahányszor visszatérek ide.
Úgyhogy ne beszélj nekem királyokról és királynőkről, birodalmakról és
királyságokról. Teljességgel érdektelen az, hogy melyik uralkodó terjeszti ki
határait erre a területre, hisz a határ láthatatlan, csupán a térképen lehet
látni, nem a terepen. Csak az én kiterjesztése, a hatalom kinyilvánítása, a
gazdagság megszerzésének eszköze. Ez az én azonban hazugság, ez a hatalom
inkább csapda, mint szabadság, s ez a gazdagság csupán felszín.
Igen, felszín, Mather bácsi, s csupán arra szolgál, hogy általa az egyik
ember felsőbbrendűbbnek érezhesse magát a másiknál. Avelyn egyszer elmondott
nekem egy történetet egy toronyról, ami Ursal külterületén található. Ez a hely
börtön volt azoknak, akik rosszat mondtak a Királyról, s aki egyszer bement a
kapuján, az ritkán jött ki onnan. Évtizedekkel később új börtönt építettek, így
a toronyra nem volt többé szükség. A király egy nagylelkű gesztussal egy
vállalkozó szellemű hercegnek ajándékozta. A herceg koszszú évekig nem tudott
mit kezdeni az épülettel, mert bár kényelmesnek elég kényelmes volt, miután
megtisztították a kínzóeszközöktől és bilincsektől, de távol esett az ursali
kastélytól, ahol a herceg a hölgyeknek udvarolgatott.
Ez a herceg azonban vállalkozó szellemű ember volt, Mather bácsi, így aztán
emlegetni kezdte Ursal nemesei között a nagyszerű kilátást, melyet vidéki
birtokán lehet élvezni. Ennek a szépségnek meg kell maradnia a hatalmasok
számára, mondogatta a herceg, s mivel ő nem tud elegendő időt tölteni a
toronyban ahhoz, hogy kellőképpen gondoskodni tudjon a fenntartásáról,
felajánlotta, hogy nemes társai vegyék ki a tornyot ötszáz aranyas méregdrága
áron. Már pusztán ez az ár számos érdeklődő nemest vonzott a toronyhoz, s
valahányszor összegyűltek ott, a herceg ügyesen mindig napirenden tartotta a
kilátás kérdését.
A kilátás! A hiúságokra játszott, s az ár lett a vásárlás fő hajtóereje.
Avelyn elmesélte, hogy a torony bérleti joga feletti viták véres párbajokba
torkolltak - s kis híján háború is kirobbant három tartomány között. Hölgyek
könyörögtek nemesi férjeiknek, hogy a toronyban lakhassanak, s facér urak
áhítoztak a helyre, hogy elbűvölhessék vele álmaik asszonyát.
A végén Medvehonc királynője kérte férjét, hogy vegye vissza a várat, de a
király, a becsület bajnoka lévén, nem vehette vissza a hercegnek adott szavát.
Ehelyett ő maga vette ki a tornyot szerény ezer aranyas bérleti díj fejében.
Így a királynőé lett a hőn áhított kilátás, ugyanaz a kilátás, amit a korona
ellenségei évtizedekig ingyen élvezhettek.
Mi a vagyon, Mather bácsi, ha nem felfogás kérdése? Az égető vágy pedig, hogy
jobbak legyünk másoknál, nem más, mint az egyén gyengesége. A királyt fogva
tartják hivatalának formaságai, alattvalói irigységének veszedelmet, s
ellenségei bosszújának nagyon is valós lehetősége.
Én meg akarom őrizni a szabadságomat, Mather bácsi. és a szerelmemet,
Jilseponie-t, és mindenhová magunkkal visszük a házunkat, bárhová megyünk, de
gazdagok leszünk a szívünkben és a lelkünkben.
Minden kincs közül ez a kettő az, ami igazán számít.
Elbryan Wyndon
1. fejezet
Magok
...
...
- Kölyök, add má’ ide aztat a kupát! - bődült el a részeg, s olyan lendülettel
intett az utcán heverő, viharvert ivóalkalmatosság felé, hogy elvesztette
egyensúlyát és elterült a fal mellett.
Belli’mar Juraviel, aki utcagyereknek álcázta magát - arcát földdel maszatolta
be, szárnyait kényelmetlenül köpeny alá szorította -, a kupa felé pillantott, de
nem mozdult.
- Nem hallasz, kölyök? - morogta a részeg, és nehézkesen újra felült, majd -
lassan araszolva, a fal segítségével - feltápászkodott. - Hozzad ide, vagy
elagyabugyállak!
Juraviel undorral csóválta a fejét. Ez a fickó az emberiség egyik legrosszabb
példája volt - még a három orvvadásznál is rosszabb, akikkel Éjmadár mellett
találkozott. Tudta, hogy elf rokonai, akik már elfoglalták a környék stratégiai
pontjait, hasonlóan éreznek, és talán még jobban is idegesíti őket a részeg
fárasztó, nehézkes zsörtölődése.
- Nem hallasz, fiú? - ordította a részeg egy kicsit hangosabban - túlságosan
is hangosan. Tett egy ingatag lépést előre.
Juraviel is, megindult: egy gyors rúgást helyezett el a férfi ágyékán, aztán
felugrott - miközben ösztönösen próbált a szárnyával verdesni... micsoda
fájdalom! -, s beleöklözött a részeg arcába, aki a falnak tántorodott.
- Szóval játszani akarsz - motyogta a részeg, s próbálta ellökni magát az
épülettől.
Hirtelen megrándult - Juraviel is mikor egy tégla pattant le a fejéről, s
hullt a földre. A részeg némán lehanyatlott.
Az elf fölpillantott, s egyik fajtársát pillantotta meg a tető peremén.
- Meg is ölhetted volna - suttogta keményen.
- Ha fölkel és folytatja ezt a szörnyű zajongást, meg is ölöm! - csattant fel
a másik elf. Juraviel felismerte Dasslerond úrnő hangját, és tudta, hogy nem
tréfál.
Az elf úrnő a legügyesebb embert is megszégyenítő fürgeséggel lecsusszant az
utcára Juraviel mellé, aki éppen lehajolt, hogy ellenőrizze a részeg légzését.
- Visszajött már? - kérdezte Dasslerond.
- Odabent van, felszolgál - felelte Juraviel. - Mint Belster felesége.
- Belster várandós felesége - jegyezte meg Dasslerond. - Ha valaki jobban
megnézi.
Belli’mar Juraviel nem ellenkezett: Pony állapota napról napra szembetűnőbbé
vált.
- Könnyen és elegánsan intézte el azt a szerzeteset - folytatta Dasslerond
derűsen. Juraviel tudta, hogy az úrnő ezt csak az ő kedvéért mondja, hogy
jelezze: igazából nem haragszik Jilseponie-ra.
- Mégis félelmetesek lehetnek a következményei annak, hogy találkozott az
Abellita Egyház egyik tagjával egy ilyen nyugtalan időszakban - felelte
Juraviel.
- Veszélyes játékot űzött az a katonanő, amikor magával vitte a papot - szólt
Dasslerond.
- Ennyire tartasz az Abellita Egyháztól? - kérdezte Juraviel.
- Én nem, de a barátod okkal tarthat.
- Szerintem tarthat Dasslerond úrnő is - mondta merészen Juraviel.
Legnagyobb megkönnyebbülésére az úrnő nem ellenkezett. - Tartok minden
embertől, aki azt hiszi, hogy az istene megtorolja az ő tetteit - vallotta be. -
És ez az Egyház már megmutatta, hogy szívesen csinál ellenséget abból, aki más.
Láthattad a behrenieket a dokkoknál. A Touel’alfar miért részesülne jobb
elbánásban?
- Miért érdekli ez a Touel’alfart? - kérdezte Juraviel.
- Mert jobban össze vagyunk kötve az emberekkel, mint ahogy azt hajlandóak
vagyunk beismerni - felelte komoran Dasslerond.
Juraviel nem értette a dolgot: ő csak néhány kapcsolatról tudott a kószákon
kívül: néhány kiválasztott kereskedőről, akikkel az elfek mocsit cseréltek a
völgyben nem található árucikkekért. Ez is teljesen titokban történt: az árút
egyszerűen csak kitették, s a kereskedők sokszor nem is tudták, honnan jön a
bor.
- A háborúnak vége - magyarázta Dasslerond. - S háborúk után az emberek
elkerülhetetlenül terjeszkedni kezdenek. Dél felé nem mehetnek, mert
Medvehoncnak nem fűlik a foga ahhoz, hogy csatázzon a behreni királysággal,
hiába kakaskodik ellenük itt a püspök. Északra sem mehetnek, ahol esetleg
feldühítenék a vad alpinadoriakat. Keletre ott a tenger.
- Nyugatra pedig Andur’Blough Inninness - fejezte be Juraviel.
- Máris túl közel vannak, főleg ha a vezetésük belemerül az Abellita Egyház
fanatizmusába és önhittségébe - felelte Dasslerond úrnő.
- De hogyan lehetne őket megállítani háború nélkül? - kérdezte Juraviel. - Nem
remélhetjük, hogy győzünk az emberek tömegeivel szemben.
- Ideje lenne nyíltan beszélni Medvehonc királyával - felelte egyszerűen
Dasslerond, s a megdöbbentő kijelentéstől Juravielnek kiszállt az erő a lábából.
- Ahogy az elmúlt évszázadokban.
- Vajon a mostani király emlékszik egyáltalán a Touel’alfarra? - érdeklődött
Juraviel. - Nem csak a gyermekmesékben élünk előtte?
- Ha esetleg nem emlékezne, majd ráébresztjük a valóságra - mondta Dasslerond.
- Vagy talán nem is lesz szükség erre. Lehet, hogy Palmaris lesz az Egyház
törekvéseinek kulcsa.
- Ha jól tudom, a Király is oda tart, vagy hamarosan oda indul - szólt közbe
Juraviel.
- Akárcsak a főapát - emlékeztette Dasslerond.
Ezt persze Juraviel is tudta, mégis összerezzent a mondat hallatán.
- Azért jöttünk, hogy értesüléseket szerezzünk - mondta szilárdan az úrnő. -
Erre sokkal több lehetőségünk van, ha az egész királyság erői összegyűlnek
előttünk. Ne félj hát, Belli’mar Juraviel. Ezek az események a Touel’alfar javát
szolgálják.
- Márpedig neked is csak ez kell, hogy számítson - tette hozzá az úrnő
nyomatékosan.
Belli’mar Juraviel halkan elfüttyentette magát és a fogadó falára meredt.
Tudta, hogy kezd elborulni az ég ember barátja, Jilseponie felett, s úgy tűnt,
hogy ő, Juraviel nem sokat tehet ez ellen.
...
2. fejezet
Elszabadulva
...
Markwart próbált imájára koncentrálni, de minden második sor egy oda nem illő
mondat volt, melyet egyre erősödő hang ismételt az agyában: Engedd el őt!
...
3. fejezet
Vakító kilátások
...
...
Danube király útja Palmarisba korántsem volt ilyen gyors, viszont kétségkívül
kényelmesebb. Danube, Targon Bree Kalas herceg és Constance Pemblebury több
további nemesúr kíséretében a Folyami Palota nevezetű királyi hajón utaztak,
melyet a király seregének legtapasztaltabb hajósai és evezősei irányítottak. A
személyzetet szépséges nők alkották, s az utasok a legkiválóbb, ételeket s a
legzamatosabb italokat kapták a fedélzeten.
A hajót körbefogva haladt Ursal fele flottája, tíz hadihajó tömve fegyverekkel
és katonákkal. A miniatűr flotta a ballándzsa nevezetű védelmi alakzatban haladt
- két hajó a Folyami Palota mögött, kettő jobb oldalt, egy előtte, a maradék öt
pedig jobb oldalt. Az első hajó hat-nyolcszáz lábnyival a többiek előtt haladt,
s őrszemek kémlelték a veszélyt a parton és a vízen egyaránt.
Nem mintha bármiféle bajra számítottak volna: lovasokat küldtek előre mindkét
parton, s figyelmeztették a helybélieket, hogy tartsák magukat távol a víztől, s
ne fussanak ki csónakkal, mikor Danube király dühöngő fekete medvéjével
ékesített vörös zászló - az ursali hadihajók jele - feltűnik.
Mivel nem siettek, szinte minden kikötőben megálltak: a király teljes három
hetet szánt a kényelmes utazásra. Így is történt. A napok lustán és
eseménytelenül bandukoltak.
A kis társaság éppen délutáni csevegésbe merült, mikor a hajó hirtelen
megrándult, és néhányan a fedélzetre estek.
- Kapitány, legközelebb figyelmeztessen! - kiáltotta oda a király a hídon álló
embernek.
- Harci vitorla! - szólt közbe Targon Bree Kalas, s előrerohant a király
mellett. Danube látta, hogy a herceg a korláthoz ugrik, elkap egy kötelet és
messze kihajol, hogy előre lásson a folyón.
- Az elülső hajó levonta a fővitorláját! - jelezte Kalas. - És a második is!
Mi ez? - kérdezte a kapitányt Danube.
- Egy hajó, van előttünk a folyón - felelte Kalas, mielőtt a kapitány
válaszolhatott volna. - A vitorlázatából ítélve egyszerű kereskedő.
- Azt hittem, mindenkinek megmondták, hogy ne szálljon vízre - szólt Danube
király.
- Ahogy parancsolta, királyom - felelte a kapitány.
- Ez itt vagy nem hallott róla, vagy nem törődik vele - mondta Kalas.
- Akkor szóljanak neki, hogy húzódjon félre - adta ki a parancsot a király. -
Vagy süllyesszék el!
- Ennek megfelelően helyezkedünk - biztosította a kapitány.
Kalas herceg a királyra pillantott és mosolyogva nyugtázta a kapitány hamis
hősködését. Danube, aki a tettek embere volt, valószínűleg épp úgy élvezte a
hirtelen izgalmat, mint Kalas. Ez volt az első igazi esemény az út kezdete óta.
Danube-nak azonban adnia kellett a méltóságra, ezért volt a látszólag komoly
parancs a hajó elsüllyesztésére. Mindketten tudták, hogy a hajó úgyis elhúzódik
majd, hisz semmi esélye nem lehet a királyi flottacsatahajói ellen.
A Folyami Palota és kísérői levonták a vitorlát és evezősökkel haladtak
tovább. A kereskedő fehér zászlót húzott fel és horgonyt vetett, a tárgyalási
szándék jeleként. A hadihajók háromszöget alkottak körülötte, lövésre készen
álló katapultokkal és íjászokkal.
- Előtte nincs semmi a vízen - jegyezte meg Kalas.
Mindnyájan érdeklődve figyelték, ahogy egy kis csónak ereszkedik le a
kereskedőhajóról, és elindul a legközelebbi ursali hajó felé.
- Saudi Jacintha! - érkezett egy kiáltás a hajóról, s a nevet ajkak
visszhangozták tovább, egészen Danube király füléig.
- Saudi Jacintha? - kérdezte Constance Pemblebury értetlen arccal. A név
semmit sem mondott neki.
- Ez a hajó neve - magyarázta Kalas, és elgondolkodva simogatni kezdte az
állát. Mintha hallotta volna már ezt a nevet valahol.
Egy második üzenet indult el a hírláncon, ezúttal Al’u’met kapitány nevével,
aki Palmarisból jött idáig, abban a reményben, hogy beszélhet Danube királlyal.
- Nem ismerek ilyen nevű embert - mondta Danube. - Kapitány, üzenje vissza a
hajónak, hogy húzódjon félre, vagy a folyó fenekére kerül. Nincs időm...
- Al’u’met! - csapott a homlokára Kalas. - Hát persze!
- Ismered? - kérdezte Danube.
- Behreni - felelte Kalas. - Úgy tudom, kiváló hajós.
- Behreni? - visszhangozta hitetlenkedve a király. - Ez a hajó, ez a Saudi
Jacintha behreni?
- Ursali és palmarisi - felelte Kalas. - Al’u’met behreni, de a legénység nem
az, és a hajó sem. Azt hiszem, ő maga is Medvehonc királyi alattvalójának vallja
magát. - Kalas ezen felül tudott ezt-azt a kapitány vallási meggyőződéséről is,
de jobbnak látta ezt most nem említeni.
- Ismered?
- Hallottam már a nevét, ez minden - vallotta be Kalas. A Masur Delavalon
ritkaság a behreni kapitány, talán azért lett híres Al’u’met.
- És Palmarisból jött, hogy beszéljen velem - mormogta Danube király. - Milyen
arcátlan.
- Meglehet - felelte Kalas békítőleg, aztán összenéztek a királlyal.
Mindketten megértették a jelentőségét annak, hogy egy behreni tengerész jött
eléjük Palmarisból. Miféle híreket hozhat Al’u’met? Miféle rémtörténeteket
De’Unnero püspökről?
Kissé távolabb Je’howith apát feszengett kényelmetlenül, s ez csak még jobban
megerősítette Kalast elhatározásában.
- Hallgasd meg őt - kérte a királyt a herceg. - Nem ismerjük a valós palmarisi
helyzetet, csak azt tudjuk, amit a kereskedőktől és az egyháztól hallottunk,
márpedig ők mind elfogultak.
- Akárcsak a behreni tengerészek - jegyezte meg Je’howith.
- De ő legalább egy harmadik nézőpontot jelent - vágott vissza Kalas, s a két
ember veszedelmesen kezdte méregetni egymást.
Danube király körülnézett, s próbálta felmérni a társaság hangulatát. Nem
akarta megzavarni a kellemes utat egy egyszerű tengerész kedvéért - főleg nem
egy behreniért. Egy ilyen találkozás azonban tulajdonképpen elviselhetőbbé tette
volna a helyzetet.
- Nem hallgathatsz meg minden közembert, aki kéri - szólt Je’howith, de
ellenkezése csak erősítette Danube eltökéltségét.
- Küldj oda valakit, hogy tudakolja meg, mit akar - mondta a király Kalasnak.
- Ha a téma érdemes a figyelmemre, intézd el, hogy a kereskedőhajó elvezessen
minket Palmarisig, ahol talán tudok szakítani egy pár percet, hogy beszéljek
vele.
- Engedjetek le egy csónakot és két evezőst! - adta ki az utasítást Kalas,
átvéve a helyzet irányítását. A legénység, nem mervén megkérdőjelezni
fennhatóságát, azonnal engedelmeskedett. Mindenki meglepetésére, s a hölgyek
csodálatára a herceg ezután átvetette magát a korlát fölött, s kecsesen a
csónakba szökkent. Megállt a hajó orrában, a két ember pedig evezni kezdett.
- Micsoda tettre kész ember - morogta Constance, de gúnyos megjegyzése nem
jutott el a gyönyörűségtől ájuldozó hölgyekhez.
Targon Bree Kalas szerette a vizet, a csónak ringatózását s az arcába csapódó
vízcseppeket. Szíves-örömest feladta volna összes földbirtokát a Miriani Herceg
címért, de ezt a titulust sajnos már az enteli Bretherford herceg birtokolta,
aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy a közeljövőben el kívánna halálozni,
ezen felül pedig rengeteg örököst tudhatott magáénak. Ezért aztán Kalas ott
kereste a vízi örömöket, ahol csak lehetett - és most épp ilyen alkalom
kínálkozott, miközben a két ember ereje szinte repítette a csónakot.
A három ursali hadihajó látványa büszkeséggel töltötte el. Az egyiken két
súlyos hajítógép állt, s Kalas tudta, hogy ezek láncba tekert rövid, kör alakú
szíjakat lőnek ki. A szíjak pörgése szétpörgeti a láncokat, melyek elszakítják
az ellenséges vitorlákat.
A másik hajó égő lövedéket kilövő két kisebb katapulttal rendelkezett, a
harmadik pedig fémvégű hajítólándzsákat lövellt, melyek végzetes rést tudtak
ütni még a legerősebb hajó oldalán is. Ezek mellett a nehézfegyverek mellett
persze még ott voltak az íjászok - megfeszített hatalmas íjaikkal, gyújtásra
kész, rongyba csavart végfa nyílvesszőkkel -, s Kalas minden kétséget kizáróan
tudta, hogy a Saudi Jacinthának nincs választása: az ellenállás bármiféle jele
esetén elpusztul.
Kalas megparancsolta evezőseinek, hogy vigyék a Jacintha oldala mellé, az
időközben leeresztett kötéllétrához. A korlátnál maga Al’u’met kapitány állt.
- Te kértél kihallgatást a királytól? - kérdezte a herceg, s elfogadta a
kapitány segítő kezét, miközben felmászott a fedélzetre.
- Igen, s csak ezért hajóztam idáig - felelte Al’u’met. - Palmarisban régóta
beszélik, hogy a király úton van, s tudom, hogy ebben a nehéz évszakban nem
szokása utazgatni. Reméltem, hogy a kényelmesebb utat, a folyót választja.
Kalas végigpillantott a hadihajókon. - te ezt kedvező helyzetnek látod? -
kérdezte nyilvánvaló gúnnyal.
- Nem reméltem mást - felelte Al’u’met. - és az igazat megvallva, ha nem
láttam volna, királyomat ilyen jól védve, aggódni kezdtem volna.
Kalas elmosolyodott a szép válaszra, főleg arra, amikor Al’u’met azt mondta,
királyom.
- Nagyon szeretném, hogy Danube király meghallgasson folytatta Al’u’met. - Ez
minden, amit kérhetek, s ez több, mint amit egyszerű tengerészként megérdemlek.
De olyan gondok vannak Palmarisban, melyekről tudnia kell, s én abban a
helyzetben vagyok, hogy talán mindenki másnál jobban el tudom mondani neki.
- A saját szemszögedből - vélte Kalas.
- Becsületes szemszögből - húzta ki magát a fekete bőrű férfi.
- És ezek a gondok a palmarisi behreniekre vonatkoznak?
Al’u’met bólintott. - igazságtalanul üldözi őket egy fékevesztett püspök... -
Kalas mosolya és felemelt keze elhallgattatta.
- A király tud minderről - mondta a herceg. Agyában kavarogni kezdtek a
lehetőségek, hisz nyilvánvaló volt, hogy Al’u’met is a püspök - s így az egyházi
irányítás ellen fog tanúskodni. Danube király megszabta az esetleges találkozó
feltételeit mely csak Palmarisban lehet. De Kalas félt, hogy addigra Je’howith
már kitalál valamit, amivel elsimítja a helyzetet, s az is lehet, hogy a főapát
is Palmarisban lesz, mire megérkeznek. - De talán jó lenne, ha igazi szemtanú
szájából hallaná - határozott a herceg, s félrefordult. Al’u’met egy óvatos
körbenézés után elindult lefelé a hágcsón.
Kalas herceg ismét elfoglalta helyét a hajóorrban, így ő látta először a
király hitetlenkedő arcát, mikor a Folyami Palota közelébe értek, s Danube
észrevette az új utast.
- Kérlek, hogy hallgasd meg ezt az embert itt és most királyom - mászott fel a
fedélzetre a herceg a király és kísérete - köztük a láthatóan ideges Je’howith -
elé. - Palmarisból érkezett, a püspök legújabb tetteiről szóló hírekkel. -
Megfordult, megragadta Al’u’met kezét, és magával húzta a kapitányt.
Danube király hosszan és zavarbaejtően meredt az engedetlen hercegre,
ugyanakkor viszont eleresztette a füle mellett Je’howith tiltakozását s felemelt
kézzel hallgattatta el az apátot.
- Tehát azért jöttél, hogy szólj a néped érdekében - mondta a király
Al’u’metnek.
- Azért jöttem, hogy Palmaris népének érdekében szóljak, akikkel rosszul
bánnak királyuk nevében - helyesbített Al’u’met.
- Behreniek - morogta undorral az egyik úrhölgy, de mikor minden szem felé
fordult, zavartan elfordította a fejét.
- Behreni származásúak - helyesbített Al’u’met - akik közül soknak a családja
majdnem egy évszázada él Palmarisban. Más a külsőnk, és ez zavar benneteket -
mondta teljes nyíltsággal. - A szokásaink is furcsának tűnnek, akárcsak a
tieitek nekünk. De nem vagyunk bűnözők, s becsületesen telepedtünk le a
városban. Nem szolgáltunk rá erre a bánásmódra.
- Ezt tanítja nektek az istenetek? - jegyezte meg Je’howith gúnyosan.
Kalas herceg összeharapta a száját, hogy ne nevessen, mert tudta, hogy az apát
veszélyes talajra tévedt - Al’u’met ugyanis abellita volt.
- Az én istenem a te istened mondta higgadtan a kapitány. - És csakugyan, azt
tanítja, hogy bánjunk egymással tisztelettel, bármilyen is a bőrünk színe.
Dobrinion apát is jól tudta ezt.
- Dobrinion apát halott - csattant fel Je’howith, s hangja elárulta, mennyire
rosszul viseli ezt a találkozást.
- A város gyászolja - felelte Al’u’met.
- Vajon nem Dobrinion volt St. Precious apátja, amikor a démon daktilusz
felébredt, s háború szakadt az országra?
- Azt akarod mondani, hogy Dobrinion apátnak szerepe volt a... - kezdett volna
ellenkezni Al’u’met, de Danube már eleget hallott.
- Nem óhajtok szópárbajt rendezni a hajómon - jelentette ki a király. - Ha
mindenáron vitatkozni akarsz ezzel az emberrel, Je’howith apát, akkor várj, amíg
elérünk Palmarisba, vagy menjetek át az ő hajójára, ha végeztünk itt. Most pedig
- fordult Al’u’methez - hallgatlak, hisz azért jöttél, hogy mesélj.
Kalas önelégülten elmosolyodott. Tudta, hogy Je’howith hőbörgése az ő malmára
hajtja majd a vizet, akárcsak az a történet, amit Al’u’met elmesélni készül.
Erősen remélte, hogy az egyházi uralom rövidéletű lesz Palmarisban.
Persze Kalas herceg nem tudhatott a király és a főapát félelmetes szellemének
találkozásáról.
Al’u’met kapitány hosszas és részletes beszámolója a palmarisi eseményekről
nem csak hogy alátámasztotta a kereskedők képviselőinek panaszait, s Rahib Daibe
nagykövet tiltakozását, de új fontosságot és sürgősséget is kölcsönöztek
ezeknek. Amikor a kapitány arról beszélt, hogy nőknek, gyerekeknek és öregeknek
kellett a jeges vízbe vetniük magukat, hogy megmeneküljenek a városi katonák
kínzásaitól, a hölgyek levegőért kapkodtak, a nemesurak felhördültek és a
fejüket csóválták, a király pedig jelentőségteljes oldalpillantásokat vetett a
feszengő Je’howithra. Nem mintha a hajó arisztokratikus utasai csakugyan
törődtek volna a köznéppel, főleg holmi fekete bőrű behreniekkel - talán az egy
Constance Pembleburyt kivéve -, a személyes beszámoló valamiképp mégis hatással
volt rájuk, s a király tulajdonképpen elszégyellte magát, hogy alattvalóval
ilyen rosszul bánnak.
Mire Al’u’met befejezte, Je’howithnak jócskán lett oka a feszengésre.
- Hallottam már ezekről a szóbeszédekről - felelte Danube a kapitánynak. -
Tulajdonképpen miattuk jöttem most a városba.
- És tervezed az igazságtalanságok orvoslását? - kérdezte Al’u’met.
A király, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy közönséges alattvalók így
beszéljenek vele - a kapitány csak arra kapott engedélyt, hogy elmondja
történetét, de arra nem, hogy kérdőre vonja a királyt -, összehúzott szemmel
meredt a férfira. - Azt tervezem, hogy megszemlélem a helyzetet - felelte
hűvösen.
- Csak remélhetem, hogy azok szemével tudod látni Palmarist, akik
megszenvedték De’Unnero püspök kéretlen haragját - mondta Al’u’met. - Ha
beszámolómmal csupán ennyit elértem, akkor megérte lejönni a folyón.
Ekkor Kalas herceg megfogta a kapitány könyökét, mert mindketten érezték, hogy
Al’u’met kezdi kimeríteni a szíves fogadtatás tartalékait. - Köszönöm, hogy
meghallgattál, királyom - hajolt meg mélyen a kapitány. - Nem ok nélkül tartanak
nagy és becsületes férfiúnak. - Ezzel ismét meghajolt, és követte Kalas herceget
a várakozó csónak felé.
- Jó munkát végeztél a néped érdekében - súgta oda neki Kalas, amikor elváltak
a korlátnál.
A fedélzetre kényelmetlen csend telepedett, s egyre több tekintet kezdett
Je’howith-ra szegeződni. Szólni azonban senki nem szólt: mindenki arra várt,
hogy a király kezdeményezzen.
Danube Brock Ursal azonban még élénken emlékezett éjszakai találkozására
Markwart főapát szellemével. Nem volt túl sok mondanivalója, de sok mindenen el
kellett gondolkodnia.
...
4. fejezet
Fel északra
Caer Tinellát békességben találta. A földeket kezdték újra művelés alá vonni,
a házakat újjáépíteni, javítani, új épületeket emelni. Bár csak néhány hónap
telt el a megszállás óta, De’Unnero tudta, hogy a szörnyek bűze már
kiszellőzött, s a nép látszólag kezd visszazökkeni a normális kerékvágásba.
A püspök nem is akart ezen változtatni. A falu szélén, egy dombtetőn
megszüntette a tigrismancs mágiáját, de nem szívesen. Az eltelt öt nap java
részében De’Unnero a saját belső éhségétől és Markwart útmutatásaitól vezérelve
egészen elmerült az ékkőben, s legalább annyira macska volt, mint ember -
tetszett neki az erő és a szabadság érzése.
Talán túlságosan is, gondolta magában. Tudta, hogy a roppant tigrislábak
három, vagy akár két nap alatt is leküzdötték volna a Palmaris és Caer Tinella
közötti százötven mérföldes távolságot, mivel rájött, hogy Aloysius Crump
gyűrűjének lélekköve révén el tudta szívni más állatok életerejét, mely módszer
egy kifinomultabb változata volt annak, amit a szerzetesek a lovak frissítésére
alkalmaztak. Most, tigrisként De’Unnero egyenesen oda tudott menni az
áldozathoz, s összekapcsolta vele életerőit, majd szó szerint kiette belőle az
energiát. Tökéletesnek érezte az eljárást, az erő tökéletes átadását - egy ilyen
lakoma után De’Unnero, a tigris újra útra készen állt.
Ez a szépség és erő azonban tulajdonképpen lelassította, annak ellenére, hogy
sietnie kellett Éjmadár után, mert útja során sokszor letért az ösvényről,
pusztán azért, hogy kiélvezzen egy újabb ilyen vadászatot.
Mégsem bánta ezt, mert gyorsan tudott haladni, s Éjmadár úgysem rejtőzhetett
el előle.
Caer Tinellába egyszerű szerzetesi ruhában ment be, arcán komoly, lefegyverző
kifejezéssel.
- Jó napot, atyám! - üdvözölték lelkesen a parasztok, akik kemény munkával
javították házaikat, s - meglepő módon, hisz a tavasz még két hét múlva volt
csak esedékes -, elkezdték előkészíteni a furcsamód hómentes földeket. Az utolsó
esős vihar elolvasztotta az összes havat az alföldeken, s a gazdák most köveket
halmoztak fel, hogy kijelöljék földjeik új határait.
- Neked is, gyermekem - felelte De’Unnero udvariasan minden alkalommal. -
Kérlek, mondd meg, hol találom ennek a falunak a vezetőjét. - A falusiak
készséggel megmondták a nevet, és észak felé mutogattak, ahol a földeket sűrű
erdő keretezte, s ahol a fák tövében még megbújt egy-egy hófolt.
A vezetőt nem volt nehéz megtalálni: negyven év körüli, zömök asszonyság volt,
aki éppen a földjén tevékenykedett. Mikor De’Unnero odaért, letette a kapáját, s
rátámaszkodott.
- Te vagy Tavi Janine? - kérdezte derűsen De’Unnero, megismételve a nevet,
amit a gazdáktól hallott.
- Az vónék - felelte a nő. - És maga? Vándorprédikátor, aki itt akarja felütni
a templomát?
- Egyszerű testvér vagyok - hazudta De’Unnero. - Csak átutazom szerény
községeteken, ez minden. Bár azt hiszem, hogy az Egyház hamarosan küld ide
valakit, amint elrendeződött a helyzet.
- Nekünk már van egy Pembleton barátunk - felelte Tavi Janine. - Alig egy napi
lovaglásra kelet felé. Ennyi elég is az itteni népnek a malasztból, asszem.
De’Unnero ellenállt a késztetésnek, hogy pofon vágja.
- De maga úgy fest, mint akire ráfér egy kis evés - folytatta a nő.
- Csakugyan - sütötte le a szemét szerényen a szerzetes. - Egy kis élelem, meg
némi hír északról, mert Erdővidékre tartok, ahol mostanában még nincs
lelkipásztora a népnek.
- Régen se nagyon vót, amennyire tudom - nevetett Janine. - Keressen egy sötét
zugot és pihenjék. Nemsokára végzek a munkával, és akkor egy kicsit felerősítem
az útra.
- Kérlek, jóasszony - nyúlt a kapa után a szerzetes. - Engedd, hogy
megszolgáljam az élelmem.
Janine őszintén meglepettnek tűnt, de a kapát nem eresztette el. - Nem
számítottam rá, hogy egy St. Precious-béli szerzetes munkát fog keresni -
magyarázta - de elfogadom a segítséget, és meg is hálálom!
De’Unnero szorgalmasan dolgozni is kezdett a mezőn. Ilyesféle erőfeszítést nem
lehetett volna elvárni Palmaris püspökétől, de talán még a legegyszerűbb
szerzetestől sem. Ezután Tavi Janine megvendégelte őt és a közösség néhány
válogatott tagját egy ízletes meleg vacsorával, bár De’Unnero némi csalódást
érzett a mágikus vadlakomák után.
A társalgás meglehetősen udvarias keretek közt folyt, de értesüléseket is
hozott: a püspök megtudta, hogy az északi út nagyjából biztonságos, s utazása az
Erdővidékre nem lesz nehezebb, mint amilyen Palmaristól idáig - hacsak a tél
hirtelen vissza nem tér. Úgy mondták, hogy a hó vastagabb odafönn.
Evés után Egyszerű Testvér kimentette magát, elfogadta az invitálást, hogy
Jane csűrjében aludjék, s jelezte, hogy reggel valószínűleg már nem látják őt,
mert kora hajnalban szándékszik elindulni.
Valójában már egy óra múlva megszökött a csűrből, s útban volt Caer Tinella
felé, egyre mélyebbre hatolva a tigrismancs kő mágiájában a holdsütötte mezőkön.
Olyan teljes volt az átalakulás, hogy a ruhái tigrisbőrré változtak, gyűrűje
pedig sáv a mancsa egyik ujján. Mire elhagyta a legészakibb földeket is,
De’Unnero már nem esetlen emberi járással haladt, hanem párnás tigrismancsokon,
s nem az ember fényhez szokott szemével látott, hanem a nagymacskák éles
látásával.
Szökellni kezdett, elülső lábai puhán érintették a talajt. Megérezte egy
kisebb állat szagát. De’Unnero fokozta a tempót követte a szagot, szinte fürdött
benne, mert ürülékszag volt, nem is nedves bunda szaga. A félelem szaga volt, a
tőle való félelemé, s De’Unnero édesnek érezte, tisztának és természetesnek.
Mindenfelől körülvette az illat. A tigris meglassúdott, s zajtalanul
beleolvadt az éjszakai erdőbe. Láthatatlan és hallhatatlan volt, de áldozata
tudta, hogy közeledik.
Ettől csak még édesebb volt az egész.
Éles fülei zizegést fogtak oldalról, s megpillantotta őket: egy őzpár volt,
egy bak és egy suta. A baknak ágas-bogas agancsa volt.
A tigris lágyan közelebb húzódott és lekuporodott.
Az őzbak a földet kezdte kapálni, a suta megugrott, mintha menekülni akarna.
De’Unnero azonban tudta, hogy nem futhatnak sehová. Közel volt már, nagyon
közel, egyetlen hatalmas ugrásnyira. A bakot vette célba, mint nehezebb
zsákmányt.
Megdöbbentő, rémisztő bődüléssel szökkent előre, karmait kieresztve, mancsát
széttárva, de a bak nem menekült el, nem is dermedt meg. Leszegett fejjel
fordult szembe a ragadozóval, veszedelmes agancsát a támadó ellen feszítve.
De’Unnero érezte, ahogy az egyik agancság belefúródik a mellkasába, de nem
törődött vele, annyira elkapta a vadászat láza. Egy második bődüléssel a tigris
mancsa lecsapott az őz fejére, s az agancsánál fogva oldalra rántotta - csont
roppant, s az őzbak összerogyott.
De’Unnero egyenesen a nyakába harapott: feltépte a vastag ereket, s fürdött a
kiömlő vérben. Gondolatai ösztönösen a lélekkő felé vándoroltak, s magába szívta
az őz elillanó életerejét is a vérével.
Mikor befejezte, nem keresett nyugodt és homályos helyet, hogy lepihenjen,
hisz csakúgy pezsgett benne az energia. Nyughatatlan volt. Tudta, hogy mennie
kéne egyenesen északra, Dundalis felé, teljes sebességgel, de a szag, a félelem
szaga még mindig ott lengedezett.
Elindult a suta nyomába, s miután megtalálta és leterítette, újabb lakoma várt
rá.
...
...
...
5. fejezet
A gyilkos
...
...
Jókora karaván közeledett a Masur Delaval partjaihoz. Húsz szekér, lovon ülő
fegyveres szerzetesektől kísérve így érkezett a folyóhoz a főapát azzal a
szándékkal, hogy mágikus úton kel át a vízen. Amikor azonban meglátta a
várakozó, feldíszített kompokat és a kísérő flottát, utasította társait, hogy
tegyék el borostyánjaikat.
Több mint húsz hajó ringatózott a vízen az amvoyi dokkoknál, s több bárka is
állt a mólókhoz kikötve, a szekerekre várakozva. Ezek egyikén foglalt helyet a
főapát új kocsija, egy csodálatos, díszes alkotmány négy tökéletesen idomított,
fényes szőrű fehér paripával, melyek türelmetlenül kapáltak a deszkákon. A
kocsis, egy városi őr, fényűző egyenruhában feszített, Bildeborough báró
testőrségének teljes díszében.
Amikor a flottilla elindult a folyón át, az egyik kísérőhajón harsonák
szólaltak meg, s az üdvözlő dallamot mindegyik hajó elismételte egymás után:
trombita felelt trombitának, hírt adva a közelgő érkezésről. Francis grandiózus
tervének megfelelően a hang elvándorolt mérföldeken keresztül Palmarisba, ahol a
dokkokban kürtök visszhangozták a jelet.
Egy dolog azonban volt, amin Francis nem tudott segíteni: a testes, nehézkes
bárkák lassú haladásán. A percekből egy óra lett, majd kettő. Végül
megpillantották Palmaris kikötőjét, s a főapát hallhatta a trombiták hangját és
az éljenzést.
Az emberek éljeneztek!
Milyen más az, mint a legutóbbi látogatásom - mondta az öreg a két mesternek,
Theorelle Engressnek és egy fiatalabb embernek, akik mellette álltak. - Talán
végre megtanulták tisztelni az Egyház dicsőségét.
- Ez De’Unnero püspök munkáját dicséri - jegyezte meg a fiatalabbik mester.
Markwart bólintott, mert nem volt kedve magyarázkodni, de persze tisztában
volt az igazsággal, hogy a szívből jövő üdvözlés csakis Francis műve lehet. Azon
túl pedig az ő saját fondorlata és mesteri tervezése.
A tömeg egészen a kikötőig leért, s mindkét oldalról végig szegélyezte az
utat. Markwart észrevette, hogy sok behreni is ott van, s bár éljenzésük nem
volt olyan lelkes, mint a fehérebb bőrű palmarisiaké, többen tapsoltak és
Markwart főapát nevét kiáltozták.
- Ó, Francis - mormogta magában az öreg. - Bizony alaposan megkönnyítetted a
dolgomat itt.
Markwart elégedetten foglalta el helyét a díszes kocsiban, s megkérte a
személyes testőreinek kijelölt szerzeteseket, hagy lépjenek fel két oldalt a
lépcsőkre. A mesterek a kocsi két oldalán sorakoztatták fel a többi szerzetest,
és egy hozzáértőt felültettek a bakra a kocsis mellé.
Ezzel a parádé kezdetét is vette, s a város főbb pontjain felharsantak a
fanfárok, de az üdvrivalgás szinte még ezeket is elnyomta. Mindenféle
mutatványosok - zsonglőrök, bűvészek, énekmondók - követték a tömeget énekelve,
táncolva. És persze ott voltak a katonák is, akik próbáltak nem szem előtt
lenni, miközben a sokadalmat biztosították.
Markwart szinte fürdött az ünneplésben, sütkérezett a dicsőségben, melyet hite
szerint meg is érdemelt. Hát nem vezette át Medvehoncot a háborún, személyesen
irányítva a csapdát a powrik főflottája ellen St.-Mere-Abelle-nél? Nem ő
állította helyre a rendet Palmaris sokat szenvedett városában, míg a tehetetlen
király Ursalban maradt, s bizonnyal lovaival és asszonyaival volt elfoglalva?
Persze nem vette számításba azokat a titkosabb és kevésbé dicsőséges akciókat,
melyek ide vezették, csak arra emlékeztette magát, hogy Dobrinion és
Bildeborough használhatatlannak bizonyultak, s nem látták meg a szélesebb és
fontosabb lehetőségeket a háború nyomában. Igen, mindezek sötét dolgok voltak,
melyek nem erre a szép napra tartoztak. Most Markwart inkább csak hátradőlt,
néha integetett, de még mosolygott is, ha integetése még lelkesebb ujjongást
váltott ki.
Francis lesz a püspök, döntötte el a pillanat hatása alatt. Ha De’Unnero
hősként tér vissza, Éjmadár fejével és az ellopott kövekkel - és talán az öt
eretnekkel -, akkor valami más feladatot keres neki, ami jobban illik
személyéhez, aki inkább a tettek embere mint a politikáé. Igen, kezdett
összeállni a kirakós, mely lehetővé tette, hogy az Abellita Egyház egyre többet
és többet csípjen le Danube király birodalmából, s hogy visszaállítsa
Medvehoncban a valamikori dicsőséges papi uralmat.
Minden itt kezdődött, Palmarisban, s ugyanaz az álom köszönt vissza
Markwartnak minden harsonaszóban, minden üdvrivalgásban.
Márpedig a tömegben szinte mindenki ujjongott, s ez az ujjongás őszinte volt,
az egyszerű nép vágya arra, hogy élete immár visszatérjen a normális
kerékvágásba, és elfeledkezhessen a háborúról és annak utóhatásairól. Ezt a
főapát is tisztán látta, s élvezte élete nagy pillanatát.
Több száz méternyire tőle, egy magasabb épület rézsútos tetejének támaszkodva
Pony is a menetet szemlélte, s ő is tudta, mi a lelkesedés oka: a feledés utáni
vágy. Szeretnék le zárni a múltat - persze nem mindenki, de nagyon sokan - túl
sokan ahhoz, hogy támogatást lehessen tőlük várni az egyház uralma ellen. Vakok
lesznek a gyilkosságokra és igazságtalanságokra, s Chilichunkék halálát
„véletlen balesetnek” fogják minősíteni gazság, megtorlandó bűn helyett. A
szerencsétlen polgárok túl sok háborút láttak már, többször is fenekestül
fordult már fel az életük az elmúlt hónapokban, annyi év biztonsága és békessége
után. Hány évig szolgálta Dobrinion apát St. Precioust és Palmaris lelki
épülését? Hány évtizeden - sőt, évszázadon! - keresztül uralkodott meglehetős
jóindulattal a Bildeborough család a Chasewind Udvarházból? Mindennek néhány hét
alatt vége szakadt, és az egyszerű emberek most nem akartak mást, mint ennek a
békességnek a visszatértét.
És azt hitték, hogy Dalebert Markwart főapát az egyetlen, aki ezt megadhatja
nekik.
Ez a gondolat gombócot dugott Pony torkába, s reszketni kezdett a haragtól.
Beharapta a száját és megpróbált kigondolni valamit, amit ordíthatna, hogy ne
hallja az éljenzést.
Az éljenzést, ami mintha sosem akart volna megszűnni és mindez Markwartnak
szól, annak, aki kiátkozta Avelynt, s aki halálra kínoztatta Chilichunkékat! Aki
láncra verve St.-Mere-Abelle-be hurcoltatta Bradwardent! Aki meggyilkoltatta
Dobrinion apátot és Bildeborough bárót!
A kiáltozás szinte kalapácsként verdeste Pony lelkét, s egyre távolabb lökte
őt attól, hogy visszavághasson ennek az embernek és az általa képviselt korrupt
intézménynek. Itt most minden véget ért, gondolta magában. Minden kis szikrányi
remény a lehetséges felkeléssel kapcsolatban meghal most Palmaris utcáin, az
éljenzők szavától.
Pony ökölbe szorította a kezét, s csak most vette észre, hogy öntudatlanul
előhalászott egy követ a zsebéből. Megnézte, de már előbb tudta, mi az:
magnetit, azaz telérkő, s nem véletlen, hogy éppen ez akadt, a kezébe.
A kőről visszanézett a díszes hintóban pöffeszkedő főpapra. Markwart egyre
közeledett azon az úton, mely alig néhány száz lépésnyire vezetett el Pony
mellett.
Ponynak pedig ez a távolság egy kis koncentrálással nem okozott gondot.
...
...
...
Tökéletes káosz robbant ki Dasslerond úrnő és társai körül, mert a kocsi éppen
előttük járt, amikor a főapátot eltalálták. Az elfek próbálták kitalálni, mi
történt, de Juraviel és Dasslerond már tudták.
- Drágakő - mondta komoran Juraviel.
- Úgy látom, a barátod nagyon buzgó - felelte Dasslerond, nem kifejezetten
dicsérőleg. Undorral megcsóválta a fejét, s a kocsi felé fordította figyelmét.
Katonák és szerzetesek zártak össze a sebesült mellett, s kiáltoztak a
kocsisnak, hogy siessen St. Preciousbe.
Dasslerond csak nézhette, ahogy felderítői kirajzanak, hogy minél hamarabb
pontos értesüléseket szerezzenek neki. Tudta, hogy a helyzet csak még
bonyolultabbá vált. Juraviel is tisztában volt ezzel, s remélte, hogy gyanúja a
támadás módját és forrását illetően tévesnek bizonyul majd.
...
6. fejezet
Némi derűvel és nem kis büszkeséggel figyelték, ahogy mászik a sziklán, mert
Elbryan embert - de főleg egy ekkora embert - meghazudtoló ügyességgel és
kecsességgel mozgott. A Touel’alfar számára ezek a természetes, állatias
mozdulatok igazolásul szolgáltak kiképzési módszereikre, életmódjukra. Úgy
gondolták, hogy Éjmadár eredményei az ő eredményeik, de az ő szemükben mégsem
ért fel még akár a legügyetlenebb elffel sem.
Messze lent, a köves folyómeder másik oldalán, egy fenyőcsoport árnyékában
Bradwarden, Roger és a szerzetesek éppen táborveréssel foglalatoskodtak. A két
elf észrevétlenül figyelte őket, akárcsak az út nagy részében, majd Éjmadár után
eredtek, olyan titokban, hogy még a kósza sem figyelt fel rájuk.
A kósza keze felnyúlt és repedést kapaszkodót keresett. Elbryan lehunyta a
szemét, csak a tapintási érzékére koncentrált, hagyta, hogy az ujjai lássanak a
szeme helyett. Olyan magasan, hogy lábujjhegyre kellett emelkednie, talált egy
apró rést, amibe épp hogy csak bele tudta illeszteni az ujjhegyeit, és csak az
egyik kezének volt elég a hely. A kósza az abszolút nyugalom állapotába merült,
s megmerevítette keze izmait. Szinte észrevétlen mozdulatokkal araszolt felfelé,
mélyen a gondolataiba temetkezve, s akaratereje a kezére összpontosult.
Végül a válla a könyöke fölé emelkedett. Most a másik kezével is kúszni
kezdett fölfelé, a következő fogásra vadászva. Most egy mélyebb repedést lelt,
és sikerült belemélyesztenie az ujjait, aztán lendítette a lábát, és lábujjait
dugta a résbe. A következő mozdulat már könnyű volt: karja és lába izmai
közelebb húzták, majd felnyomták. A következő fogás szélesebb lyukba esett,
onnan pedig kétkezes fogást talált, egy keskeny párkányt, ahol megpihenhetett.
Elbryan felhúzódzkodott - és majdnem visszaesett meglepetésében, mert odafent
Ni’estiel várt rá, szájában pipával, békésen pöfékelve.
- Lassú vagy - ingerkedett az elf.
A kósza lerogyott és nagy levegőt vett. - Én is gyorsabb lennék, ha szárnyaim
lennének - felelte szárazon.
- És még gyorsabb lehetnél, ha nem lenne ilyen nagy és ormótlan tested - szólt
Ni’estiel. - Miért vállalkoztál egy ilyen hosszú és fárasztó mászásra, mikor a
nap már alacsonyan jár? Kegyetlen lesz a hideg ilyen magasságban, ha
besötétedik. Hogy tudsz ügyetlen emberi ujjaiddal megkapaszkodni a jéghideg
sziklában?
- Szerettem volna előrenézni - felelte a kósza. - Roger goblinnyomot talált.
- Egyszerűen rá is kérdezhettél volna - röppent társa mellé Tiel’marawee.
- Rákérdezhettem volna? Nem is tudtam, hogy a Touel’alfar végig velem jött -
vallotta be a kósza. - Eddig nem is nagyon igyekeztetek segíteni, bárhol is
jártam.
Az elfek összenéztek. Ni’estiel megrázta a fejét, aztán visszafordult a
kószához. Egyikük sem volt túl jókedvű.
- De hát mit követtem el? - kérdezte kertelés nélkül Elbryan. - Az biztos,
hogy nem barátként viselkedtetek velem, és nem értem, mi változtatta meg a
barátságunkat.
- Barátság? - visszhangozta szkeptikusan Tiel’marawee. Egyáltalán nem
beszéltem veled azok alatt az évek alatt, amit Andur’Blough Inninnessben
töltöttél. Miért gondolod hát, hogy te meg én barátok vagyunk, vagy valaha is
azok voltunk?
Ezek a szavak bántották a kószát, de igazak voltak. De hát én az elfek barátja
vagyok mondta. - Hát Dasslerond úrnő barátja nem barátja az egész Touel’alfarnak
is?
- Alaposan próbára tetted ezt a barátságot - jegyezte meg Ni’estiel
szenvtelenül.
- De hát mit tettem? - emelte fel hangját a kósza. - Mikor Belli’mar Juraviel
elment...
- Megtanítottad a lányt - mondta Ni’estiel.
- Megtanítottam? - lepődött meg Elbryan, de aztán hirtelen mindent megértett.
- A Bi’nelle dasada a mi ajándékunk volt - magyarázta Tiel’marawee. - Nem volt
jogod továbbadni másnak.
- Juraviellel már megbeszéltük ezt - próbált magyarázkodni a kósza.
- Ebben az ügyben nem Belli’mar Juraviel az, aki kimondja az utolsó szót -
vágott vissza Ni’estiel. - Dasslerond úrnő majd eldönti, hogy kapsz-e büntetést
ostoba tettedért. De tudd meg, Éjmadár: még ha az úrnő úgy is dönt, hogy elnézi
hibádat, a Touel’alfar akkor sem felejti el, hogy mit tettél, és nem örül.
- Egyáltalán nem - tette hozzá Tiel’marawee.
- Pony az én szívem és lelkem - felelte Elbryan. - Még Belli’mar is el volt
képedve, amikor látta, hogyan táncolunk együtt. Vajon én Touel’alfar vagyok,
vagy a népetekhez tartozó? Melyik vagyok, kérdem én, a barátság és a rokonság
megnyilvánulásai után...
- És hány évet töltött Jilseponie Andur’Blough Inninnessben? - vágott közbe
gúnyosan Ni’estiel. - Mennyit beszélgetett a Touel’alfar bölcseivel, hogy
megtanulja azt az érzelmi erőt, ami egy olyan erős fegyverhez kell, mint a
bi’nelle dasada?
- A mi táncunk... - kezdte a kósza.
- Az csak a test - szakította félbe Ni’estiel. - A bi’nelle dasada igazi
lényege viszont túlmegy a testen, a szellembe. Bárki megtanulhatja a
mozdulatokat, de a bi’nelle dasada nagyon veszélyes lenne, ha pusztán ebből
állna.
- A harcos test és lélek egysége - tette hozzá Tiel’marawee. - A lélek
behatolása a test mozdulataiba az, ami a szívet és a szenvedélyt adja, és ami
megmondja azt is, hogy mikor kell használni a pengét, nem csak azt, hogy hogyan.
- És te ezt sértetted meg, Éjmadár - folytatta Ni’estiel Te megtanítottad a
lányt, és ugyan kit fog még ő megtanítani? És azok kinek adják még tovább? Mi
marad a mi ajándékunkból?
Elbryan csak a fejét rázta, mert tudta, hogy Pony meg fogja tartani a titkot.
Szíve legmélyéig ismerte a lányt, és tudta, amit elf vádlói nem: hogy nincs
senki más, akivel megosztanának egy ilyen intim élményt. A kósza azonban nem
mondta ki ezeket a gondolatokat, és megértette elf barátai félelmeit.
Testméreteik és erejük különbsége ellenére - vagy talán éppen ezért - az átlagos
elf könnyedén legyőzte az ember-katonákat harcban. A bi’nelle dasada volt a
fegyverük, egy olyan harci stílus, mellyel a nehézkesebb emberek kardsuhogtató
módszere nem tudta felvenni a versenyt.
A kósza azonban ezzel együtt úgy érezte, hogy nem élt vissza az elfek
bizalmával, mert Pony a saját lelkének meghosszabbítása, és minden ízében méltó
arra, hogy megismerje a táncot.
- Dasslerond úrnő majd elmegy hozzá - vélte.
- Dasslerond úrnő, Belli’mar Juraviel és sokan mások máris Palmarisban vannak
- közölte Ni’estiel.
A kószán egy pillanatra átfutott, hogy az elfek talán bánthatják Ponyt, hogy
megvédjék titkukat, de aztán ez a sötét gondolat elmúlt. Az elfek tudnak
veszedelmesek lenni, és fogalmaik a jóról és rosszról eltérnek az emberi
gondolkodástól. De biztosan nem bántják Ponyt.
- Bocsánatot kerek a kihágásomért - mondta Elbryan. - Pontosabban bocsánatot
kérek, amiért kényelmetlenséget okoztam nektek a döntésemmel. De biztosíthatlak
benneteket, hogy ha Dasslerond találkozik Ponyval és megismeri őt és látja Pony
kardtáncát - melyben benne van a lélek szépsége is, nem csak a testé meg fog
érteni és helyreáll a lelki békéje.
Látta a két elf arcán, hogy némileg megnyugtatta őket amennyire ez az adott
helyzetben lehetett.
- Dasslerond úrnő nem azért ment Palmarisba, hogy felmérje a szerelmesed
képességeit a kardtáncban - mondta Ni’estiel, és társára pillantott, mintha
jóváhagyást várna - mindez nem kerülte el a kósza figyelmét. Elbryan keményen az
elfre meredt, mintha további beszédre nógatná.
- Elment Jilseponie-hoz, Éjmadár szerelmeséhez, aki hamarosan Éjmadár
gyermekének anyja lesz - folytatta Ni’estiel.
- Pony meg én úgy határoztunk, hogy nem lesz gyermekünk, amíg... - kezdte a
kósza.
Aztán abban a szörnyű és csodálatos pillanatban a legkisebb szellő is le tudta
volna billenteni a sziklaoromról: szédítő és bénító rezgések lepték meg
Elbryant.
- Honnan tudjátok? - lehelte a kósza.
- Belli’mar Juravieltől. Ő mondta nekünk a déli úton, amikor összefutott a
csapatunkkal, mely Zárverő Rogert és az öt szerzetest követte - vallotta be
Tiel’marawee. - Ezért döntött Dasslerond úrnő úgy, hogy délre indul, a társaink
nagy részével, míg mi ketten jöttünk tovább északra.
Elbryan alig kapott levegőt. Hirtelen minden világos lett, és sok dolog a
helyére került, az egésznek mégsem volt értelme. Honnan tudhatta Juraviel, hogy
Pony várandós? Az elf együtt volt vele, amióta Pony elment Palmarisba.
Elbryan ekkor döbbent rá az igazságra. Pony már akkor tudta. És ezért hagyta
el. Palmarisba sietett, mert félt, hogy az északi út ártalmára lehet a
gyermeknek. És nem mondta el!
- Máris ítélkezel fölötte - jegyezte meg Ni’estiel.
Elbryan kifejezéstelenül meredt rá.
- Pedig még nem tudod az igazságot - folytatta Ni’estiel.
- Honnan tudta Juraviel? - kérdezte a kósza. - Pony elmondta neki? És ha neki
elmondta, nekem miért nem?
- Csak azt tudod, amit a félelmed súg neked - szólt Tiel’marawee. - A
legrosszabbra gondolsz, pedig örülnöd kellene.
Elbryan tehetetlenül széttárta a kezét, mert nem tudta, mit gondoljon vagy mit
érezzen. - El kell mennem hozzá mondta.
- Tipikus ember - jegyezte meg szárazon Ni’estiel.
- Ha feltevéseid helyesek, talán éppen most válaszoltál a kérdésre - tette
hozzá Tiel’marawee. - Mindent itt hagynál és sietnél hozzá, pedig semmi
értelmeset nem tehetsz.
- Szerinted nem Pony mellett lenne a helyem?
- Ha a helyzet megengedné, akkor természetesen ott lenne - felelte keményen
Ni’estiel. - De ez csak azért lenne, hogy jól érezd magad, nem pedig gyakorlati
okokból. A józan ész azt diktálja, hogy hajtsd végre a feladatod itt, csak aztán
menj a szerelmesedhez.
- Most pedig eredj vissza és aludj - tanácsolta Tiel’marawee. - Majd mi
felderítjük az utat és beszámolunk reggel.
A kósza bólintott, és lassan kezdte magából kivetni a rossz feltételezéseket.
Már tudta élvezni a helyzetet, s széles mosoly ült ki arcára. Persze hogy
szeretett volna gyermeket Ponytól - akár százat is! Áldás ez, az igazi szerelem
gyümölcse.
- A nap alja mára láthatárt súrolja - figyelmeztette Ni’estiel.
Elbryan arcáról lehervadt a mosoly, amikor lenézett a magas sziklafalra. -
Hosszú mászás lesz - nyújtóztatta ki fáradt izmait.
- Hát nem most erősködtél, hogy nem vagy Touel’alfar? ingerkedett
Tiel’marawee. - Hát akkor repülj, elf!
A kósza felmordult, és kúszni kezdett lefelé.
Ni’estiel és Tiel’marawee ígéretüknek megfelelően azonnal elindultak északra.
Megtalálták a nyomokat, amiket Roger felfedezett, s találtak egy nemrég
elhagyott tábort is. A felfedezés nem különösebben lepte vagy ijesztette meg
őket, hisz mélyen a Vadonvidékben jártak, mely kétségkívül goblin járta terület
volt. Meglepőbb lett volna, ha nem találnak goblinnyomokat, s jobban megriadtak
volna, ha azt látták volna, hogy powrik vannak a környéken. De szerencsére nem
ez volt a helyzet, mert a powrik sokkal nagyobb és erősebb táborokat építettek,
mint a goblinok.
- Csak goblinok - mondta Ni’estiel Tiel’maraweenek, mikor a Sheila emelkedni
kezdett a keleti égen, s megvilágította az összetákolt építményeket. Most már
csak az ostoba szörnyetegeket kellett megkeresni, és értesíteni Éjmadárékat
arról, hogyan kerülhetik el őket.
...
...
7. fejezet
Következmények
...
...
...
8. fejezet
9. fejezet
Sötétség és fény
...
...
...
Pony visszament a pulthoz, hogy felvegyen egy újabb tele tálcát Belstertől.
Hirtelen azonban megtorpant. Különös érzés vett rajta erőt. Körülnézett, hogy ki
szólítja.
- Jobban kell igyekezned, ha azt akarod, hogy elégedettek legyenek - nevetett
Belster.
Pony tett még egy lépést, s újra idegesen körülpillantott. A tarkóján
meredezni kezdtek a szőrszálak, s harcos ösztöne éberséget parancsolt.
- Caralee! - szólongatta Belster a begyakorolt álnéven.
Pony odafordult, és zavartan vállat vont. Hirtelen levette s a pultra tette
kötényét. - Mindjárt jövök - mondta, s elsietett Belster mellett a személyzeti
szobák felé.
Mielőtt a szobájához ért volna, újra megtorpant. Nem volt egyedül - ezt minden
kétséget kizáróan tudta. Aztán hirtelen mellbe vágta az igazság, vagy legalábbis
annak egy része: egy szellemjáró szerzetes figyeli!
Pony a szobájába sietett, és fogalma sem volt, mit tegyen. Keressen egy követ,
amivel útját tudja állni a szellemi betolakodásnak? Folytassa nyugodtan a
munkáját Belsternéként, mintha minden a legnagyobb rendben lenne?
Jill, hallatszott egy hang a fejében. A lány megállt és koncentrálni kezdett,
hogy azonosítsa a forrást.
Szóval te vagy Jill, állapította meg a hang, és Pony ebből tudta, hogy nem jó
baráttal áll szemben. Megpördült, hogy visszamenjen az ivóba és elvegyüljön a
tömegben, de aztán megdermedt.
Markvart főapát jelenése meredt rá, jól látható alakban lebegve az ajtóban.
- Jill, Éjmadár barátja, Avelyn Desbris barátja - hallatszott a főapát
hangja... füllel hallhatóan!
Pony nem tudta, mit tegyen. Még sosem találkozott a mágikus megjelenés ilyen
formájával, s fogalma sem volt róla, hogy a szellemjárás ilyen szintre is
emelhető.
- Jill, az orgyilkos - folytatta a főapát. - Jól eltaláltál, kedvesem -
nevetett, s a gonosz kacajba Pony beleborzongott.
- Azt hiszem, van nálad valami, ami az enyém, Jill, Avelyn barátja - szólt a
szellem. - Valami, amit Avelyn vitt el tőlem.
- Tűnj el innen - mondta a lány olyan erőteljesen, ahogy csak tudta. - Nem
vagy szívesen látott vendég.
A szellem csak még hangosabb kacajra fakadt. - Vissza akarom kapni a köveimet
- jelentette ki Markwart. - Még ma éjjel. Ismerlek, Jilseponie Chilichunk.
Ez a név fájdalmasan hasított bele Ponyba - és a düh falát emelte a lány
nagyon is valós félelmei elé. Ez az az ember, aki megölte a szüleit, akit el
akar pusztítatni, de nem hagyhatja figyelmen kívül a jelenléte erejét, ezt a
sosem tapasztalt hatalmas erőt...
Mert legnagyobb rémületére rádöbbent, hogy sosem látott még ehhez foghatót.
- Látod, mit tettél velem? - kérdezte a szellem, s hirtelen alakot
változtatott. Az alsó álla szinte teljesen eltűnt, s szétszakadt szájából
ernyedten lógott cafatos nyelve. - Bizony, te tetted! És csak a drágakövek
erejével vagyok képes olyanná festeni az arcomat, amilyen azelőtt volt, s csak a
lélekkő telepatikus erejével tudok úgy társalogni, hogy a körülöttem lévők azt
higgyék, csakugyan a szájammal beszélek.
Ponynak leesett az álla, amikor belegondolt a főapát szavaiba - mert
kételkedni egy pillanatig sem kételkedett bennük. Az öreg arca szétroncsolódott,
s mégis, a drágakövek segítségével olyan illúziót hozott létre, mintha füllel
hallhatóan beszélne! Pony alig tudta felfogni azt az erőt, amit egy ilyen
illúzió jelent, és méghozzá ilyen hosszú ideig fenntartva!
- Ismerlek, és eljöttem érted - szólt a szellem.
A lány hirtelen nekilódult, lerántotta magáról az álruhát, és Védelmező meg a
kövek után kapott. - Megtagadlak téged! - sziszegte a lebegő jelenésnek, s
átfutott rajta, ami fölöttébb nyugtalanító élmény volt. Arra gondolt, hogy
Belsterhez megy, de rájött, hogy azzal teszi a legjobbat barátainak, ha elmegy
tőlük.
Dainsey Aucombbal futott össze, mielőtt elérhette volna a hátsó ajtót.
- Ó Pony, jól vagy? - kérdezte a lány. - Belster azt mondta, hogy úgy rohantál
el...
- Idehallgass, Dainsey! - mondta neki Pony, miután egy ideges pillantással
meggyőződött róla, hogy a szellem nem követi. - Én most elmegyek, valószínűleg
örökre.
- De a gyerek...
Pony gyorsan beléfojtotta a szót, nehogy Markwart meghallja. - Nem tudjátok
rólam az igazat - mondta Pony hangosan, hogy próbálja menteni barátait. - Fogd
Belstert, fussatok és rejtőzzetek el. Jobb, ha nem keveredtek bele.
- De Pony... - hebegte Dainsey.
- Ennél többet most nem mondhatok - erősködött Pony. és megrázta Dainsey
vállát. - Ég áldjon, Dainsey. Mindig jó barát voltál - csókolta meg Pony a
lányt. - Csókold meg Belstert helyettem, és siessetek menedékbe.
Dainsey villámsújtottan állt.
- Ígérd meg! - sürgette Pony. - Menjetek el. Azonnal. Ígérd meg!
A döbbent leány bólintott, s Pony zúgó fejjel kirohant a viharos éjszakába.
Rátaláltak, s szerettei drágán megfizethetnek hibáiért, de tudta, hogy az a
legjobb, ha minél messzebbre megy tőlük. Megértette, hogy nagyon messzire kell
szaladnia, és tudta, hogy csak egy út áll előtte. Nem a sikátorok felé indult,
hanem az északi kapu és az istálló felé, ahol Kősziklát hagyta.
...
...
...
...
...
Markwart tudta, hogy most elkapta! Úgy döntött, hogy legyőzi, de nem pusztítja
el. Most még nem. Milyen édes is lesz!
A szellem térdre kényszerítette Ponyt, s Markwart jóleső érzéssel figyelte,
ahogy a lány testkezei a saját nyakához kapnak és cibálni kezdik - természetesen
minden hatás nélkül - Markwart szellemkezeit. Nem, nem tarthatom, vissza,
gondola a főapát. Túlságosan erőteljes és elragadtatott ez a pillanat, amikor
elpusztítja élete legnagyobb ellenségét!
Látta a Pony nyakából kibuggyanó vért, haldokló vergődését.
De aztán megérzett valami mást is, egy másik jelenlétet. Körülnézett, mert
arra gondolt, hogy egy harmadik személy is belépett a harcba ellene.
Először zavar, majd öröm lett úrrá rajta, amikor azonosította a kicsiny
szellemet: egy magzat szellemét, mikor figyelmesebben megnézte a nő domborodó
hasát.
...
A sötétség összezárult Pony körül, s a világot már csak mintha egy hosszú,
sötét alagúton keresztül látta volna. Nem tudott levegőt venni, nem tudta
megfogni a torkát szorongató ujjakat, pedig valahol mélyen tudta, hogy ott
markolászik. De hiába tudta, hogy testi kezével nem tud hatni a szellemujjakra,
egyszerűen nem tudta abbahagyni, nem tudott úrrá lenni túlélő ösztönein.
Az árny szorítása hirtelen alábbhagyott, s Pony szúrást érzett a hasában.
Mikor rádöbbent, hogy gyermekét veszély fenyegeti, rémületében minden mágikus
energiáját kilőtte egyetlen hirtelen nyalábban, egy szellemsikolyban, mely
ellökte tőle a főapátot.
Aztán a föld feléje lódult, mintha el akarná nyelni, s a hátán feküdt,
teljesen kimerülten, zihálva, a halál küszöbén. És az a másik ott állt fölötte
és lenézett rá. A győztes.
Lenyúlt, mintha fel akarná nyalábolni az ő összetört testét.
És ő nem tudott ellenállni.
De ekkor vadul megremegett a föld, s Markwart szelleme meglepetten nézett
körül. - Nyomorult elf! - hallotta a kiáltását Pony, s a szellemalak hangja,
alakja, egyszeriben elenyészett.
De Pony már zuhant a sötétségbe, melyhez hasonlót még sosem érzett életében.
...
Dasslerond úrnőnek nem sok energiája maradt, amit átadhatott volna a halálosan
sebesült lánynak, hisz szinte minden erejére szüksége volt, hogy
visszakényszerítse Markwart lelkét a testébe. A saját jókora ereje és a hatalmas
smaragd potenciálja is alig volt elegendő ehhez, pedig meg is lepte a főapátot!
Markwart megdöbbentő ereje megrémítette.
Az elfek ott nyüzsögtek Pony körül. Juraviel járt az élen a gyógyítási
próbálkozásokban, melyeket leginkább növényi balzsamokkal kíséreltek meg. Némely
sebet, mint például a nyaki karmolásokat könnyen el lehetett látni, de a többi
mély volt, lélekig ható. Minden erőfeszítésük ellenére azonban, mikor
Juravielnek jelentést kellett tennie az úrnőnek, csak a fejét csóválta.
- Mi van a gyermekkel? - kérdezte Dasslerond.
Juraviel a vállát vonogatta: fogalma sem volt róla. - Lehet, hogy éppen a
gyermek öli meg - vélekedett. - Jilseponie-nak talán nem elég az ereje
mindkettejük számára.
Újabb elf érkezett sietve a hírrel, hogy Palmaris északi kapui megnyíltak, s
katonák, szerzetesek özönlenek kifelé rajta.
Dasslerond úrnő ekkor már tudta, mit kell tenniük.
10. fejezet
A szentség háza
...
- Mindig is tudtad - mondta higgadtan a dallamos hang, s egy karcsú kis alak
bukkant elő.
Danube királynak elállt a lélegzete, s rögtönzött fegyverként egy
gyertyatartót a kezébe kapva hátrált egy lépést.
- Nemesi vérből származol - feddte Dasslerond úrnő. Atyád és az ő atyái révén.
Gyerekkorodtól ismerned kell a Touel’alfar történetét, hacsak a családod nem
lett ostobább, mint hittem.
- Tündérmese - lehelte erőtlenül Danube király.
- És ismered a questel ni’touelt is, amit ti mocsinak neveztek - folytatta
nyugodtan Dasslerond. - Mindenről tudsz, Danube király, úgyhogy szedd össze a
bátorságod és a méltóságod. Nincs sok időm itt, és sok mindent kell elmondanom.
Danube Medvehonc királya volt, az egész világ leghatalmasabb birodalmáé,
uralkodók hosszú sorának leszármazottja. Most mégis megijesztette ez a kis
szárnyas jószág, ez az életre kelt tündérmese. De Dasslerond igazat beszélt -
csakugyan hallott meséket a Touel’alfarról gyerekkorában -, így a király lassan
összeszedte magát.
Az elf úrnő hamarosan távozott a titkos bejáraton keresztül, melyet felderítői
alakították ki egy használaton kívüli kéményből.
Danube megismerte az elfek véleményét a Palmarisban lejátszódott nagy
horderejű eseményekről, s ez a vélemény nem kedvezett sem Markwart főapátnak,
sem az Egyháznak. Danube azonban még most is tisztán látta maga előtt Markwart
jelenését, az éjszakai látogatót, s ezen a látomáson képtelen volt túltenni
magát.
...
Dasslerond úrnő intett Juravielnek, aki átadta az ékköves zacskót, benne Pony
köveinek teljes állományával, Belster O’Comelynak.
A fogadós remegő kézzel vette át a zsákocskát. - Mi lesz, ha nem épül fel? -
kérdezte, és Ponyra pillantott, aki egy kipárnázott priccsen hevert az alagsori
fal mellett.
- Azt neked kell eldöntened - felelte Dasslerond. - A te gondjaidra bízzuk
Jilseponie-t, és vele együtt az ékkövek felelősségét. Sem ő, sem a kövek nem
tartoznak a Touel’alfarra.
Juraviel megrándult e szavak hallatán. Nem tudott napirendre térni Dasslerond
kegyetlen döntése felett, de tudta, hogy kénytelen lesz belenyugodni.
- V... vannak barátaink - hebegte Belster. - A behreni tengerészek...
- Nem érdekel - fojtotta belé a szót hidegen Dasslerond. - Ti emberek
akartátok ezt a harcot saját magatok közt, úgyhogy vívjátok is meg ti. Még a
jóindulatom is több, amit ehhez megérdemeltek. Tégy a lánnyal, amit akarsz.
Azzal, hogy belevonta Markwartot ebbe a harcba, ő maga döntött - méghozzá
rosszul, bár én semmi rosszat nem kívánok neki.
Belster felelni akart, de Dasslerond elfordult, összeszedte társait, s
távozott a Cimboraság Útjának pincéjéből. Belster követte őket fel a lépcsőn.
Biccentett a rémült Dainsey-nek, s kezébe nyomta az ékköveket a lépcső tetején.
A lány idegesen pillantott a hívatlan szárnyas vendégekre, aztán sietett le
Ponyhoz.
- Semmit nem tudok mondani, amitől meggondolnád magad? - próbálkozott még
egyszer utoljára Belster, és több elf meg is torpant - de csak az ablakot
nyitották ki s végigfürkészték az utcát, hogy nincsenek-e katonák a közelben.
- El kell vinned őt innen - felelte Dasslerond. - A főapát egyszer már
megtalálta itt, és újra keresni fogja. Fogd őt és menekülj magad is. Ennyit
tanácsolhatok.
Mikor távozott, Belster magára maradt a nyitott ablaknál, félve és
bizonytalanul. Máris kiküldte Malloryt és Prim O’Bryent, hogy biztosítsák a
menekülési utat. Az egyetlen reménye az lehetett, hogy Al’u’met kapitány és a
behreniek befogadják Ponyt - meg őket többieket.
Sokáig állt töprengve az ablaknál.
- Magához tért - csendült mögötte Dainsey hangja. Belster azonnal a lépcső
felé indult, de Dainsey megállította.
- Épp csak egy pillanatra - folytatta a lány. - Csak annyi időre, hogy tudja:
nincs már meg a gyermeke.
Belster feljajdult. Fájt a szíve Ponyért, aki annyi tragédiát szenvedett már
el rövid élete során.
- Azt mondja, hogy Markwart tette - szólt Dainsey. - Mondja, hogy érezte a
szúrást ott kint a mezőn, és tudta, hogy ő csapott le. Most megfogadta, hogy
megöli azt a szörnyeteget.
Belster a fejét csóválta és felsóhajtott. Egy könnycseppet törölt ki a
szeméből. Szegény Pony, mennyi fájdalom és düh abban a megtört testben.
- Aztán sírni és ereszkedni kezdett, de nem bírta a fájdalmat - mondta
Dainsey. - Próbálta használni a szürke követ, és belőlem erőt meríteni, de túl
nagy lehet a fájdalma, és nem csak a testében.
- Jó, hogy felébredt - próbált derűlátó lenni Belster.
Dainsey a fogadós karjára tette a kezét. - Nem biztos, hogy életben marad -
jegyezte meg őszintén. - Súlyosak a sebei. Sose felejtsd el, mennyire súlyosak.
Belster felsóhajtott.
Ekkor érkezett vissza a lesújtott Heathcomb Mallory.
...
...
Ahogy az méltó volt, Braumin Herde pillantotta meg elsőként a sírhelyet, s bár
tudta, hogy a szörnyetegek közelednek és talán nem fogja megérni a másnapot,
lenyűgözte a kinyújtott kar látványa.
Mind a tizenkilencen, némán gyűltek Össze a mumifikálódott kéz körül, s még
Roger vagy a katonák sem méltatlankodtak. Hirtelen minden olyan könnyűnek tűnt,
pedig hallották lentről a csatazajt, s tudták, hogy a szörnyek hamarosan rájuk
találnak.
...
...
...
...
- Talán úgy a jó, hogy itt haljunk meg - jegyezte meg komoran a kósza.
- De inkább csak száz év múlva - replikázott Bradwarden.
Marlboro Viscenti sírva fakadt. Roger próbálta megnyugtatni, de az ő vállát is
rázta a zokogás.
- Avelyn Desbris örökében - kezdte Braumin testvér, kántálva, mint egy misét
celebráló pap. - És kudarcot vallottunk, de talán mégsem - folytatta. Mi voltunk
az elsők, de talán nem az utolsók, akik a szívünket követve eljöttünk erre a
helyre. És meg is találtuk őt, ihletünket, utunkat Istenhez, ezért áldással
halunk meg.
Lehajolva folytatta imáját, hogy a sebesült, aki nyilvánvalóan halálán volt,
hallja őt és vigaszt találjon. A katona abbahagyta a vergődést és kiáltozást, s
Viscenti és Roger is a sírást. Mind figyelmesen hallgatták az imát, az utolsó
földi reményt, Braumin Herde testvér szavát.
Néhány perc múlva megszólalt Shamus Kilronney: - Jönnek.
- Imádkozzatok! - kiáltotta Braumin testvér.
- Harcoljatok - helyesbített komoran a kósza, de mikor a térdeplő szerzetesre
nézett, megingott eltökéltsége. - Harcoljatok és imádkozzatok - adta be a
derekát mosolyogva.
Imádkoztak, énekeltek, a goblinok pedig - több százan lassan közeledtek. Aztán
a dal elhalt, mert mindnyájan észrevettek valami mély, zümmögő búgást.
- A legjobb pillanatot választja, hogy újra felrobbanjon jegyezte meg
Bradwarden, a talpa alá pillantva.
De aztán kénytelenek voltak csak a goblinokkal foglalkozni, mert azok hirtelen
felordítottak és rohamra indultak.
Ekkor valami mély búgás, egy hangos, hömpölygő impulzus tört elő Avelyn
kezéből, és mindenki - goblinok, kentaur és emberek egyaránt megmerevedett,
mikor bíborszín energiagyűrű hullámzott át a védőkön.
Át a védőkön, bele a goblinokba, átjárva testüket. Újabb impulzus keletkezett,
aztán még egy, s valamennyi hullámként ostromolta az immár mozdulatlan goblinok
gyűrűjét.
A szörnyetegek sikolyra nyitották szájukat, de a múmiakéz búgása mellett
semmilyen hang nem hallatszott. A szörnyetegek menekülni próbáltak, de csak a
felsőtestüket tudták elfordítani, mintha lábuk a kőbe gyökerezett volna.
Az emberek és kentaur megborzongtak, amikor meglátták a goblinok csontjait,
mintha a szörnyek húsa áttetszővé vált volna.
Aztán csak a csontok maradtak, egy csontvázsereg a goblin horda helyén.
A búgás abbamaradt, a bíbor izzás elenyészett.
Száznyi goblin csontváz roskadt össze zörögve.
Braumin testvér térdre vetette magát a kéz előtt, s zokogva kiáltotta: - Csoda
történt!
Sem Elbryan, de még az örök hitetlen Bradwarden sem próbálta őt kiábrándítani:
egyáltalán nem jutottak szóhoz abban a pillanatban.
2. RÉSZ
A TÜKÖRKÉP
11. fejezet
Az áldott kéz
Miközben Palmaris északi kapuja felé tartott, Marcalo De’Unnerót csak a főapát
haragjától való félelme tartotta vissza, ha Markwart megtudja, hogy nem sikerült
elfognia Éjmadárt. A kapunál megállítottak az őrök, akik nem ismerték fel, de ő
rájuk meredt, s azok elbizonytalanodtak. Végül, jött egy katona, aki személyesen
ismerte a püspököt, rémülten bevezette a dühös De’Unnerót. Miközben a Chasewind
udvarházba siettek, De’Unnero értesült minden hírről: a Markwart elleni
merényletről, az Aloysius Crump házában elszállásolt király és a főapát közti
állítólagos huzakodásról, aki elfoglalta a fényűzőbb Chasewind udvarházat.
De’Unnero legnagyobb dühére azt is hallotta, mennyire támogatja a nép az új
püspököt, Francis Dellacourt-t.
De’Unnero beviharzott az udvarházba, s bejelentés nélkül berontott az üvegfalú
kertbe, ahol Markwart főapát fogyasztotta reggelijét, Francis testvér - vagy
mester, vagy apát, vagy püspök? - társaságában.
- Már az arcodon látom, hogy az Éjmadár nevezetű eltűnt előled - jegyezte meg
a főapát, némi gúnnyal. Meglehetősen jól berendezkedett az udvarházban. A
királlyal történt váratlan kolostorbéli találkozása után jött ide, miután
legyőzte Jillt a város melletti mezőn, mert tudta, hogyha nem foglalja el a
házat saját rezidenciájaként, akkor majd megteszi a király.
- Már a kezemben volt - vágott vissza De’Unnero dühösen. - Odafönt
Vadonvidéken, messze északra Erdővidéktől, a Barbakán felé.
- Barbakán? - visszhangozta Francis hitetlenkedve, hangot adva egyben Markwart
érzéseinek is, bár a főapát arca kifejezéstelen maradt.
- Ha nem lettek volna a barátai, már az enyém lenne - folytatta De’Unnero. -
Nyílt harcban vívtunk meg, és én vagyok az erősebb.
- Mégis szabadlábon maradt - jegyezte meg szárazon a főapát.
De’Unnero egy kissé már lehiggadt, és csak bólintott. Erre nem tudott mit
felelni.
- És mi van a nővel, azzal a Jillel? - kérdezte a főapát.
- Lehet, hogy azok között volt, akik miatt el kellett jönnöm, mielőtt
biztosíthattam volna a győzelmemet - hazudta De’Unnero.
- Csakugyan messzire nyúlhat a keze, ha Palmaristól egészen Erdővidékig elér -
szólt Markwart.
De’Unnero eltöprengett ezen a kijelentésen, aztán elkerekedett a szeme, amikor
megértette. - Te megtaláltad?
A főapát mosolyogva bólintott.
- Hol van? - kérdezte De’Unnero. - Kiszedek belőle bármit, amit csak akarsz,
főapát uram. Ígérem...
- Nem fogtuk el - vallotta be Markwart. - Csak semlegesítettük. Bár nála
maradtak az ékkövek, nem hinném, hogy a továbbiakban veszélyt jelentene ránk.
Valószínűbb, hogy figyelme ezentúl inkább az önvédelemre irányul majd. Nekünk
pedig a városra kell figyelnünk, a királyra, aki éppen most költi el reggelijét
az általad kivégzett kereskedő házában. De miközben megbékítjük Danube-ot,
erősítenünk kell a szorításunkat is Palmarison. - Intett De’Unnerónak, hogy
üljön le, majd jelzett a felszolgáló szerzetesnek, hogy hozzon terítéket a
vendégnek.
- Palmarisban alaposan megváltozott a helyzet - folytatta Markwart.
- Az őr a kapunál azt mondta, hogy súlyosan megsérültél - jegyezte meg
De’Unnero, s igyekezett nem ránézni a forradásra, mely Markwart aszott arcának
oldalán éktelenkedett, - Mágikus támadás ért, mondja az őr, tehát hajlok arra,
hogy az a nő benne volt.
- Megfizetett a tettéért - felelte Markwart. - Megtaláltam és összezúztam, s
akár nálad, itt is csak a barátai akadályozták meg, hogy fogságba essen. De
semmi kétség, a helyzet hamarosan megváltozik. A katonák és a szerzetesek
kimentek a városba. Most nem menekül előlünk.
- És akkor visszaszerezzük a köveket - szólt közbe Francis bátortalanul.
Érthetően feszengett De’Unnero társaságában, akinek a helyére lépett a püspöki
székben.
- Jó, hogy visszatértél - szólt a főapát, mintha csak most jutna eszébe
valami. - Bár jó lett volna, ha az árulóval együtt. Milyen hatásos szimbólum
lehetne az az Éjmadár!
- Ezt a szimbólumot kétféleképpen is lehetne értelmezni - jegyezte meg
merészen Francis.
- Igen, az igazság a felfogásban rejlik - helyeselt Markwart. - De ha nálunk
lenne a fickó, vagy legalább a feje, irányíthatnánk a parasztok felé sugárzott
képet, és megértenék, hogy az igazi fenyegetést, az igazi gonoszt Avelyn és
követői jelentik számukra. De nem baj. Danube király most nem fog szembeszállni
velünk, azután, ahogy a nő rám támadott, és az után, Francis testvér, ahogy
megbékítetted a tömegeket. Próbára tettem, amikor meglátogatott. Kijelentettem,
hogy a királyság minden ékkövét be kell szolgáltatni az Egyháznak, és ő nem
vitatta az igényemet. Palmaris a miénk, hogy nagylelkűen és bőkezűen uraljuk.
De’Unnero sötét szemei tágra nyíltak. Francis testvér? Megbékítette a
tömegeket? De’Unnero utolsó hivatalos ténykedése a távozása előtt Aloysius Crump
kivégzése volt!
- A helyzet megváltozott - ismételte Markwart. - Az Egyház nagylelkű jótevő
lett Francis testvér felügyelete alatt. - Felemelt kezével hallgattatta el
De’Unnerót, mielőtt az elkezdhetett volna panaszkodni. - A fiatal testvéredre
ruházott címet ideiglenesnek szántam, de most arra a következtetésre jutottam,
hogy véglegessé teszem. Már beszéltem Je’howith apáttal, aki szintén Palmarisban
tartózkodik, és ő nem ellenzi.
De’Unnero veszedelmes pillantást vetett Francisra.
- Úgy érzed, hogy te lennél méltó a címre? - kérdezte egyenesen Markwart.
- Én csak az utasítások szerint cselekedtem - felelte De’Unnero. Csak most
kezdte megérteni, hogy Markwart kimondott parancsai, többek közt Crump
kivégzésére, gondoskodtak arról, hogy az ő püspöki megbízatása csak időleges
legyen. Markwart felültette, s olyan sötétre festette őt, hogy Francis kedvére
tündökölhetett az árnyékában.
- Méghozzá kiválóan - helyeselt széles mosollyal Markwart. - Semmiféleképpen
nem bírálom De’Unnero püspök ténykedését. Te pontosan az voltál, amire
Palmarisnak szüksége volt abban a sötét és bizonytalan időszakban, de azóta
megváltozott a helyzet. Eljött a szelídebb kéz ideje, melyet a király nem tud
félretolni.
- Ahogy kezdettől fogva tervezted? - kérdezte De’Unnero.
Francis kényelmetlenül fészkelődni kezdett, s kitörésre számítva kissé hátrább
tolta a székét.
De Markwart bólintott. - Ahogy lennie kellett.
- És most büntetést kell kapnom? - vicsorogta De’Unnero.
- Hogyhogy?
A volt püspök hitetlenkedve felemelte kezét, és körülnézett, mintha ki akarná
nyilvánítani, hogy elvesztette ezt az egészet - ezt a helyet, a címet, a várost.
De Markwart megingathatatlanul higgadt maradt. - Azt hiszed, hogy nem
jutalmazom meg a hűségedet és szorgalmadat? - nevetett. - Barátom, számos
pozíció vár betöltésre, s terveim vannak veled, olyan tervek, melyek mindent
megadnak neked, amit csak kívánsz. Ahogy az Egyház egyre inkább behatol a világi
politikába, arra számítok, hogy sok ellenséget szerzek majd. Nagyhatalmú
ellenségeket, mint Targon Bree Kalas, Nyugat-Honc hercege, aki nem örül annak,
hogy hercegsége legnagyobb városa egyházi uralom alá került. Én öreg és
megfáradt ember vagyok, s meglehet, hogy erős bajnokra lesz szükségem. Ki lenne
erre Marcalo De’Unnerónál alkalmasabb?
- De’Unnero mesternél? - kérdezte dühösen a férfi. - Vagy talán egyszerűen
csak De’Unnero testvérnél?
Markwart felkacagott. - St. Precious apátjánál - döntött ott helyben. -
Francis püspöknek máris túl sok a dolga. Ő lesz az állam keze, te pedig az
egyházé Palmarisban, bár nem korlátozom a befolyásodat és fennhatóságodat
pusztán erre a városra, erről biztosíthatlak.
- És ki számol be kinek? - kérdezte De’Unnero, és Francisra meredt.
- Az egyház keze és az állam keze mindketten nekem felelősek - mondta
Markwart. - Most pedig elég ebből a széthúzó beszédből. Van egy közös
ellenségünk: Danube Brock Ursal király. Rá kell koncentrálnunk, s az ő világi
tanácsadóira, főként Kalasra, aki Je’howith apát szerint nem lesz könnyű
ellenfél. Valaha Kalas vezette az Egyszívű Gárdát, és két jókora tollat szerzett
a sisakjára. Ezek közül az elit katonák közül sokan elkísérték a királyt ide
Palmarisba is. Így hiába tűnik erősnek a helyzetünk ebben a pillanatban, elég
egy kis hiba, és a herceg máris magához ragadhatja a kezdeményezést.
Markwart végignézett a két emberen. Hideg tekintete megborzongatta Francist és
mohó tüzeket gyújtott De’Unnero szemében. - Számba kell vennünk minden
eshetőséget - jelentette ki a főapát komoran.
...
- Úgy játszik rajtad, mintha lant volnál! - dörögte Targon Bree Kalas. Ilyen
hangos és dühös hangot még, soha nem használt a királlyal szemben.
Danube tekintete azonban helyre tette az izgága herceget. - És te mely húrokat
óhajtod megpengetni? - kérdezett vissza gúnyosan.
- Bocsáss meg, királyom - állt a két, férfi közé Constance Pemblebury. -
Szerintem Kalas herceg a koronára leselkedő esetleges gondok miatt aggódik -
meredt Kalasra. - Biztosan nem akart megbántani téged.
Danube kuncogni kezdett, feloldva a feszültséget. Mindnyájan ismerték a város
hangulatát. A főapát afféle hőssé vált az egyszerű nép szemében. Mindez Francis
püspök ténykedésével együtt - aki nagyvonalú és rátermett vezetőnek bizonyult -
meggyengítette a király pozícióját arra az esetre, ha Danube esetleg vissza
akarná vonni a püspöki címet.
- Hagytad, hogy bejelentse igényét az összes mágikus kőre - folytatta merészen
Kalas. - Milyen erős lesz akkor az Egyház, és milyen gyenge a korona?
- Gyengélkedésére való tekintettel hagytam, hogy meglegyen, amit a főapát
szeretne - felelte a király, és Constance legnagyobb megkönnyebbülésére cseppet
sem tűnt dühösnek. - Egy nemhivatalos megbeszélésen elhangzottaknak nincs jogi
súlyuk. De még ha nyíltan és nyilvánosan bejelenti is, hogy minden követ vissza
kell adni az Egyháznak, hogyan fogja ezt kikényszeríteni Ursalban? Vagy
Entelben, vagy bármelyik másik déli városban, ahol az Egyház korántsem olyan
befolyásos, mint idefent, ezeken az isten háta mögötti helyeken?
- De itt, Palmarisban, ahol meg akarták ölni és csodás módon életben maradt,
veszedelmes ellenfél - jegyezte meg Constance.
Ezt még a szemlátomást csalódott Kalas is jól tudta.
- Igaz - felelte Danube, és ezt komolyabban gondolta, mint a másik kettő
hitte, mert csak ő egyedül volt tanúja Markwart félelmetes éjszakai
látogatásának.
- A hintója, felség - jelentette Danube kedvenc testőre.
- Neki kellene ide jönnie - morogta Kalas. - És nekünk kéne a Chasewind
udvarházban laknunk, nem neki - Danube és Constance ügyet sem vetettek rá, csak
vették köpenyüket és indultak kifelé.
Az udvarház kapujánál már várta őket Je’howith. Az öreg fesztelennek tűnt, s
széles mosollyal, kedélyes vállveregetéssel üdvözölte a királyt. - De’Unnero
püspök ma tért vissza Palmarisba - újságolta. - Már leültek Markwart főapáttal
és Francis Dellacourt testv... mesterrel, aki a főapát szándéka szerint továbbra
is részt vesz Palmaris életének alakításában.
- De’Unnero - fröcsögte Kalas. - Le kéne vágnom a fejét.
Je’howith csak mosolygott és bólintott. Nem akart vitát kezdeni, és azt is
tudta, hogy Kalas, bár maga is jó harcos, ha valaha is megpróbálkozna ezzel,
De’Unnero ízekre szedné. A király katonái nem értik a helyzet igazi lényegét,
tűnődött az öreg apát, miközben a fogadóterembe vezette a királyt és kíséretét.
Lehet valaki magas rangú katona, s felküzdheti magát az Egyszívű Gárda
vezérének, de akkor is messze van egy Igazság testvér szintjétől, s semmiképpen
sem veheti fel a versenyt De’Unneróval, aki kiképzi ezeket az Igazság
testvéreket!
Markwart, De’Unnero és Francis egy-egy hosszú tölgyfa asztal végében ültek,
mikor Je’howith bevezette a menetet. Je’howithnak azonnal feltűnt, milyen
ravaszul készített elő mindent a főapát. Egy helyet az asztalfőn természetesen
üresen hagyott Danube királynak, de ez a keleti ablakkal volt szemben - a király
kénytelen lesz a felkelő reggeli napba nézni hat üres szék - mindkét oldalon
három-három - volt az asztal mentén, s Kalas meg Constance azonnal leültek
közvetlenül a király mellé.
Je’howith apát a négy üres székre meredt. Meglepte, hogy Markwart ennyi
ülőalkalmatosságot hozatott be, mikor tudta, hogy Danube csak két tanácsadóval
érkezik. De aztán rájött a cselre, s csak még nagyobb tisztelettel nézett a
főapátra. Ez afféle próba: melyik széket választja majd ő, Je’howith? Azt, ami a
királyi tanácsadók mellett van, vagy azt, ami Markwart emberei mellett?
Az öreg apát ideges pillantást vetett a királyra, aztán leült - De’Unnero apát
mellé.
Kalas megvetően szortyintott: a frontvonalak kialakultak. - Nem fogok kertelni
- kezdte Danube király, félbeszakítva a főapát hivatalos üdvözlő szavait. -
Azért jöttem ide, hogy gondoskodjam róla: Palmaris polgárai az én polgáraim -
megfelelő bánásmódban részesüljenek, és a város megfelelő irányítás és
gondoskodás alatt álljon.
Markwart rámeredt, s alakja még tiszteletet parancsolóbb lett a felkelő nap
fényében. - Ismered De’Unnero püspököt? - kérdezte, s a szerzetes felé mutatott.
Kalas és De’Unnero farkasszemet néztek, s érezték, hogy hasonló pozíciót és
feladatot töltenek be saját vezetőik mellett, ami azonnal vetélytársakká teszi
őket.
- Ez pedig Francis Dellacourt - folytatta Markwart, bal felé mutatva. - A mai
reggelig Francis testvér volt St. Precious kolostorfőnöke, de most elő kívánom
léptetni Palmaris püspökévé.
Ez csodálkozó pillantásokat váltott ki Danube asztalfelén, de még Je’howith
részéről is, aki nem értesült arról, menynyire akarják kiemelni az ifjú
Francist.
- Az előbb azt mondtad, hogy a püspök a jobbodon foglal helyet - szólt Danube
király.
- Ő az előző püspök - magyarázta a főapát. - De’Unnero mester jól szolgálta
Palmarist a maga idejében...
Kalas herceg ismét szortyintott.
- A városban teljes zűrzavar uralkodott - fejezte be Markwart, ügyet sem vetve
a szemtelen hercegre. - Most azonban elmúlt ez az idő, és így véget ért az ő
uralma is. Ő St. Precious apátja lesz.
Constance-nak sikerült magára vonnia a király figyelmét, aki alig
észrevehetően biccentett, megadva a nőnek a szót. - Hát Palmaris püspöke nem
egyben St. Precious apátja is? - kérdezte, hangot adva a minden ursaliban
felmerült kérdésnek. Hallható aggodalom volt a hangjában, jeleként annak, hogy ő
is és a többiek is aggasztónak találják a főapát kijelentését. Markwart két erős
egyházi vezetőt akar Palmarisba?
- Most terveim vannak St. Preciousszel - magyarázta Markwart. - Az északi
falvak és Erdővidék visszafoglalása nagy figyelmet követel az Egyháztól. Francis
testvérnek nem lesz ideje arra, hogy tekintetét északra fordítsa, mikor annyi
mindent kell még elrendezni Palmarisban.
Danube király hátradőlt, hogy megeméssze a meglepő, és némiképp nyugtalanító
fejleményeket. - Akkor talán újra eljött az ideje az egy apát - egy báró
párosításnak - jegyezte meg, és Kalasnak fülig szaladt a szája a vágyott
kijelentés hallatán.
- Talán nem - felelte Markwart apát szemrebbenés nélkül.
Ez némi feszengést okozott a királyi oldalon. A főapát nyíltan szembeszállt
Danube királlyal!
- Főapát! - kezdte a király erőteljesen, de nyugodtan. Én csak próbaként
egyeztem bele a püspöki pozícióba, mely, mint a jelentésekből tudom,
nyomorúságosan csődöt mondott.
- Akkor nem láttál eleget - felelte Markwart. - Az első néhány hét alapján
akarsz ítélni, amikor a város zűrzavarban és közvetlen veszélyben leledzett?
- Túlzol - jegyezte meg a király.
Markwart felállt, az asztal fölé hajolt, és úgy fordította az arcát, hogy
látható legyen a forradása. - Csakugyan? - rikoltotta.
Kalas is felpattant, s De’Unneróra meredt, de a volt püspök ülve maradt.
- Ez már önmagában is elég bizonyíték arra, hogy a drágakövek nem valók a
világi népnek - zengte a főapát.
A király hátradőlt, és próbálta megőrizni higgadtságát. - És vajon nem maga
Markwart főapát adta el azokat a köveket a világi ostobáknak? - kérdezte. - A
szavaid nincsenek összhangban a tetteiddel, főapát, és így nehéz helyzetbe
kerültünk. Nem engedhetem, hogy az egész kereskedői réteg feldühödjön ellenem.
Markwart rámeredt, ugyanazzal a pillantással, amivel a szellem nézett az
éjszakai ursali látogatáskor. A király lélekben összezsugorodott ez alatt a
tekintet alatt. De végső soron mégis király volt, ezért nem hagyta magát. - Jó
főapátom - mondta, s igyekezett uralkodni magán, hogy ne remegjen a hangja. -
Nem tarthatok fent megfelelő kapcsolatokat Behrennel, s nem elégíthetem ki a
legfontosabb kereskedőcsaládok igényeit - akik oly sok létfontosságú jószággal
támogatják Medvehoncot -, amíg te üldözöd őket ebben a városban. Ezt nem fogom
eltűrni, főapát. Nem tűrhetem el.
- A koronára a legnagyobb fenyegetést olyan valakik jelentik, akiknek ékkő van
a birtokukban - szólt közbe De’Unnero. - Világi emberek, akik nem érdemlik meg
Isten eme szent ajándékait, s nem ismerik a kövek hatalmát és felelősségét.
A főapát, aki maga akart megfelelni a királynak, visszaszívta a saját
mondandóját, s dühösen meredt De’Unneróra, hisz nem az övé lett volna a szó.
Egyáltalán nem. De mivel nem akart széthúzást mutatni saját soraikban, hagyta,
hogy De’Unnero folytassa.
- Az eretnek Avelyn Desbris tanítványai, s nem fér kétség sem erejükhöz, sem
az Egyház és felé irányuló pusztító szándékuk tekintetében - folytatta
De’Unnero. - Az ő egyik emberük támadt rá a főapát úrra, és minden bizonnyal
hasonló merényletet terveznek felséged élete ellen is.
- A király hathatós védelem alatt áll - ült vissza a helyére Kalas. Most a
királyon volt a sor, hogy dühös pillantást vessen embereire. De aztán a
tenyerébe támasztotta az állát, s Markwart is visszaült. Mindkettőjükön
látszott, hogy inkább szórakoztatja őket a dolog, nem pedig bosszantja.
- Kérlek, folytasd, Kalas herceg - szólt Danube.
- És te is, De’Unnero apát - tódította Markwart.
- Nem értékeled elég nagyra az eretnek tanítványainak erejét, és ez könnyen a
bukásodat okozhatja - jelentette ki De’Unnero, mielőtt Kalas beléfojthatta volna
a szót.
Kalas herceg újra felpattant ültéből, s fenyegetően a volt püspök felé hajolt
az asztal fölött, de Constance elkapta a karját és visszatartotta.
- Mondd csak - biztatta a király.
Markwart elkapta De’Unnero pillantását, s némán emlékeztette őt, hogy
vigyázzon. Elvégre a király és a birodalom pusztulásáról beszél, ami nem kis
dolog!
- A csapat vezetője, egy veszedelmes, Éjmadár nevű harcos északon működik, s
jelenleg a Barbakán körzetében tartózkodik. Nyilván szörnyetegeket gyűjt maga
köré - magyarázta az új apát. - Mindez elkerülhető lett volna, mert a kezemben
voltak, ő is meg az összeesküvő társai is. Ott helyben megölhettem volna őket,
vagy visszahozhattam volna Palmarisba nyilvános perre, mely felett Danube király
és Markwart főapát elnökölt volna, hogy szövetségük, ez a dicsőséges egység
megmutatkozzék Palmaris sokat szenvedett népe előtt.
- Sokat szenvedett - visszhangozta Kalas, s egy szortyintással mutatta, milyen
ironikusnak találja, hogy éppen a zsarnoki előző püspök jellemzi így Palmaris
lakóit. - Micsoda jó kifejezést!
De a király nem volt olyan hangulatban, hogy értékelje hercege humorát, mert
érezte, hogy De’Unnero veszedelmes ellenfél lehet. - Azt mondod, a kezedben
voltak - mondta De’Unnerónak. Mégsem fogtad el őket?
- Nem - vallotta be De’Unnero. - Az az Éjmadár és társai szabadon járnak-
kelnek északon - a korona katonái miatt.
- Ha valamelyik harcosom hibázott... - kezdte a király.
- Hibázott? - visszhangozta hitetlenkedve De’Unnero, mire a király összehúzott
szemekkel meredt rá, nem lévén hozzászokva, hogy félbeszakítsák. Markwart is
parázsló tekintettel intette óvatosságra. - Az a vezér és a katonái nem
hibáztak, felség - magyarázta De’Unnero. - Ebben a kritikus pillanatban, amikor
a lázadást el lehetett volna fojtani, a korona ellen fordultak.
Erre a király már felkapta a fejét, Kalas herceg pedig kissé megnyugodott,
mert ami eddig egy jelentéktelen ember fecsegésének tűnt, az most jelentős
súlyra tett szert.
- Így igaz - meredt De’Unnero Kalas hercegre. - Északon, messze északra
Erdővidéktől csapdába csaltam Éjmadárt, de egy királyi tiszt és ostoba katonái
nem támogattak. Sőt, ellenem fordultak, s a lázadó Éjmadár mellé álltak jog
szerinti vezérük, a király és a főapát által kinevezett palmarisi püspök
helyett.
- Már nem illet meg ez a cím - emlékeztette célzatosan Kalas.
- Akkor még én voltam a püspök Kilronney kapitány és a katonái számára -
vágott vissza De’Unnero, s nem hátrált. Tudta, hogy a királynak ez sebezhető
pontja. - Ez a királyi kapitány, a korona tisztje mégis ellenem fordult, és
ezzel lehetővé tette, hogy egy veszedelmes bűnöző szabadlábon maradjon a vad
északon.
- Egy olyan ember, akinek összeesküvő társai vidáman ténykednek Palmarisban -
szólt közbe Markvart. Biccentett a volt püspöknek a produkció jóváhagyásaként.
De’Unnero tökéletesen játszotta a szerepét, s nagy mértékben a főapát javára
fordította a találkozót.
És ez így ment tovább. A főapát részletesen ecsetelte a Palmarisban jelenlévő
veszedelmeket: a behreniek földalatti mozgalmának nagyon is valós veszélyét, s a
majdnem-orgyilkos Jillét, Éjmadár társnőjét, Avelyn Desbris tanítványáét, aki
szintén szabadlábon maradt.
A király ült és hallgatta, türelmetlenül intve Kalasnak, hogy maradjon ülve és
tartsa a száját, valahányszor a herceg közbeakart szólni.
Ezután a hintó visszavitte őket a Crump-házba. A király is, Kalas is,
Constance is hallgatott. Mind tudták, hogy ez a nap Markwarté volt. De’Unnero
azon állítása - hogy a korona egy tisztje segített a főapát merénylőjének társán
- olyan előnyt adott Markwartnak, ami az egész beszélgetés alatt kitartott.
A Chasewind udvarházban Je’howith figyelmesen hallgatta, ahogy Markwart
gratulál De’Unnerónak.
- Úgy mutattad ki rátermettségedet, ahogy nem is vártam - jegyezte meg a
főapát, és biccentett, de még vállon is veregette De’Unnerót.
- Eléggé ahhoz, hogy visszahelyezz engem Palmaris püspökének? - kérdezte
De’Unnero, s veszedelmes tekintetét Francis felé fordította.
- Nem - vágta rá Markwart. - Ennek a pozíciónak a fontossága jelentősen
lecsökkent. A püspök feladata ezentúl csak annyi lesz, hogy lecsillapítsa a
tömegeket és a szemtelen kereskedőket. Felettébb undok munka - Marcalo De’Unnero
tehetsége csak elpocsékolódna vele.
Ez mosolyt csalt De’Unnero arcára, s megborzongatta Francist.
- Nem, barátom, bajnokom - dorombolta Markwart. - Más terveink vannak, s más
meghódítandó területeink.
Je’howith apát úgy érezte, hogy ez az önbizalom nem alaptalan - s tartott is
ettől, hisz meglepő módon mellőzték a beszélgetésnél. Puszta szemlélője volt
csak a győzelem ünneplésének, semmi több.
De a bölcs öreg lenyelte mérgét és emlékeztette magát, hogy még mindig jobb
neki itt, mint az acsargó Kalasszal vagy az ideges királlyal. Je’howith tudta,
hogy ma Markvart győzött, úgy is, mint az Egyház az Állam felett, s a Palmarist
irányító püspök pozíciója megszilárdulni látszott.
Hamarosan elváltak. Je’howith elment a szobájába, amit az apátságban Francis
biztosított neki, hogy végiggondolja a helyzetét. Szeretett volna a győztes
oldalon lenni, bármelyik is legyen az. Azt tervezte, hogy a középvonalon marad,
és nem dühíti fel sem a főapátot, sem a királyt. Most inkább Markwart felé
hajlott, mert fájdalmasan világosnak tűnt előtte, hogy a főapát az erősebb.
12. fejezet
Messze egymástól
Pony eléggé magához tért ahhoz, hogy felfogja: a gyermek nincs többé. Bár
aludnia kellett volna, mert összetört testének nagy szüksége lett volna a
pihenésre, nem tudott álomba merülni. Csak ült a Saudi Jacintha gyomrának
csendes sötétjében.
Colleen Kilronney lépett be hamarosan a kis szobába, de Pony nem vett tudomást
róla, csak himbálta magát és nézte a sötétséget,
- Jó, hogy fent vagy - mondta Colleen.
Nem kapott választ.
- Még hogy ördög - köpött a katonanő. - A főapát? Hah! Ha ördög, akkor is
megfizetek neki érted, ne félj!
Semmi válasz.
- És a saját unokafivérem - folytatta Colleen. - Látszatra tiszta és ragyogó,
a király kapitánya, de belül épp olyan sötét és nyomorult, mint a püspök. Ó,
neki is megfizetek!
Semmi válasz - Pony még csak nem is nézett oda, és Colleen feladta: kiment.
- Tényleg rossz bőrben van - mondta kint a nő Belsternek és Al’u’met
kapitánynak, mikor csatlakozott hozzájuk a kapitány szobájában. Az a sátán
elvette a gyerekét, és olyan sebet hagyott, ami nem fog egyhamar begyógyulni.
- Én próbáltam rávenni, hogy ne szálljon szembe vele - mentegetődzött Belster.
- Jó ügyért harcolt - erősködött Al’u’met.
- Ezt én sem vitatom - felelte a fogadós. - De nem lehet háborút kezdeni a
győzelem legkisebb esélye nélkül. Markwart túl erős, akárcsak a püspök.
- Ez nem jelenti azt, hogy rosszul tette, amikor megpróbálta - ellenkezett
Al’u’met.
- Rosszul nem, csak bolondul - jegyezte meg Belster, és elfordult. Tudta, hogy
nem tudja meggyőzni a behreni tengerészt, de ő sem akart változtatni saját
álláspontján.
- Talán csak úgy gondolod, hogy az ügy nem érte meg a kockázatot - szólt
Al’u’met.
Belster megrezzent. Tudta, hogy hátrányban van a fekete bőrű behrenivel
szemben. Csakugyan el kellett ismernie magában, hogy szívesebben vállalta volna
az Egyház elleni harcot, ha az üldözöttek saját barátai lettek volna:
medveemberek, ahogyan Medvehonc lakóit néha nevezték, vagy Belster személyes
ismerősei. Egyszerűen keresztül akart nézni a kapitányon, de Ponyt jutotta
eszébe, és arra gondolt, hogy ideje szembenézni az igazsággal.
Belenézett Al’u’met szemébe. - Talán igazad van mondta. - Palmaris sok
lakójához hasonlóan én sem kedveltem különösebben soha a fajtádat, kapitány.
- Pony nem örülne, ha hallaná, hogy marakodunk - jegyezte meg Colleen.
Egyik férfi sem hallgatott rá, csak meredtek egymásra. Ez nem az akaratok
párbaja volt, hanem inkább a másik felmérése.
Al’u’met törte meg először a hallgatást egy kacajjal. - Nos, O’Comely uram,
akkor meg kell mutatnunk az igazi arcunkat, hogy jobb véleménnyel légy rólunk.
Belster mosolyogva bólintott. Talán tényleg itt az ideje, hogy tisztább és
igazabb képet kapjon a déliekről.
Erre azonban csak később kerülhetett sor, mert hirtelen kivágódott az ajtó, s
a megviselt kinézetű Pony lépett be. - El kell mennem Elbryanhoz - suttogta.
- Ő messze északon jár - lépett oda hozzá Belster és támogatóan átfogta -
amire Ponynak szemlátomást szüksége is volt.
Pony megrázta a fejét. - El kell mennem Elbryanhoz - ismételte tárgyilagosan,
mintha a távolság mit sem számítana. - Most azonnal.
Belster előbb Colleenra, majd Al’u’metre pillantott.
- Meg kell erősödnöd, te lány - szólt Colleen határozottan. - Ha majd elég jól
leszel, én magam viszlek északra, hogy megkeressük a szerelmesed.
- Colleen... - ellenkezett volna Belster, de Al’u’met közbevágott.
- El tudom vinni őket a várostól északra hajón - jegyezte meg.
- Miféle ostobaságot beszélsz? - kérdezte Belster. - Majdnem megölték, és te
ilyen hosszú útra akarod vinni, amikor még el sem múlt a tél?
- Gondolod, hogy Palmarisban nagyobb biztonságban van? - kérdezte Colleen. -
Én azt mondom, jobb, ha a szerelmeséhez szalad, mint ha itt marad, ahol az az
ördögi Markwart biztosan rátalál.
- Én magamért beszélek és magam választom meg az utam - jelentette ki Pony
hidegen. - Még pihenek egy vagy, két napot, de nem többet. Aztán elmegyek
Elbryanhoz, bármit is határoztok rólam ti hárman. - Ezzel távozott.
- Vele megyek - mondta Colleen, s csak úgy fortyogott benne a düh. - Meg kell
látogatnom az én kedves Shamus unokafivéremet. De az biztos, hogy nem fog nekem
örülni!
Belster és Al’u’met összenéztek. Mindketten tudták, milyen veszélyes a helyzet
Palmarisban, s mindketten tartottak tőle, hogy a dolgok hamarosan még rosszabbra
fordulnak.
...
Nem volt ez igazi menedék, csak egy kőhalom, bozótágakkal lefedve. De míg
újabb vihar temette a Barbakánt több láb mély hóba, s bár a dél felé vezető
hágók, gyakorlatilag járhatatlanokká váltak, a szent fennsíkon lévő menedéknek
nem kellett túl erősnek vagy védettnek lennie. A goblinokhoz hasonlóan a tél sem
merte érinteni ezt a különös helyet, és az itt tartózkodók - emberek, elfek,
lovak nem csak hogy kényelmesen éltek, de még kellemesen is. A goblinok elleni
harcban megsebesült két ember és a súlyosan sérült Bradwarden gyorsan
gyógyultak, Tiel’marawee pedig teljesen felépült.
Elbryan nem tudott magyarázatot erre, ahogy egyikük sem - egyszerűen
kijelentették, hogy ez csoda, és hálásak voltak érte.
Elbryan ugyan örült, hogy életben maradtak, de sokat nézett elrévedve az
elzárt déli ösvények felé, s gondolatai Ponyhoz és a gyermekhez szálltak. -
Gondolom, a tavasz beállta után nem sokkal - mondta Bradwardennek, amikor a
kentaur arról érdeklődött, mikor fog megszületni a kicsi.
- Ott kell lenned, mikor megtörténik - erősködött a kentaur, pedig tudta, hogy
ha nem jutnak ki a Barbakánból az elkövetkező két hétben - márpedig erre nem
volt remény -, akkor aligha tudják megtenni azt a hatszáz mérföldet időben
Palmarisig.
Elbryan csak állt és merengett, s remélte, hogy drága Ponyja jól van, s a
gyermek egészségesen jön majd a világra.
Nem tudhatta, hogy a gyermek nincs többé.
- Én megyek - jelentette be Tiel’marawee, odalépve Elbryanékhoz.
- Nagy a hó, mélyebb, mint egy magas elf – figyelmeztette Bradwarden.
Tiel’marawee lebiggyesztette a száját: a hó sosem jelentett gondot egy
könnyűléptű Touel’alfarnak!
- Merre mégy? - kérdezte a kósza őszinte érdeklődéssel. – Palmarisba?
- Dasslerond úrnőt értesíteni kell De’Unnero püspök veszedelméről - magyarázta
az elf. - És őt valószínűleg Palmarisban találom.
- Veled megyek - jelentette ki váratlanul, a kósza.
Az elf a homlokát ráncolta. - A lovaddal most nem jutsz át a hágókon -
jelentette ki. - Még erről a fennsíkról sem tudsz lemenni a völgybe.
- Akkor megyek gyalog.
- Nekem nincs időm rád várogatni, kósza - felelte keményen Tiel’marawee. Ezzel
leszökkent a fennsíkról, s verdesni kezdett szárnyaival, leereszkedve egy
mélyebb párkányra, ahová Elbryan körülbelül fél óra alatt tudott volna lejutni.
Vissza sem nézett.
- Vissza fogsz jutni Ponyhoz - mondta Bradwarden vigasztalólag, mikor az elf
eltűnt a szemük elől.
- De nem elég hamar - felelte Elbryan.
- És velük mi lesz? - bökött fejével a többiek felé a kentaur
- Szerintem Braumin testvér és a többi szerzetes úgy döntött, hogy itt
maradnak - felelte a kósza. - Roger pedig biztosan velem tart.
- Itt elég meleg van, és biztonságban lesznek a szörnyektől is - mondta a
kentaur. - De élelmet nem igen találnak a közelben.
- Azt nem tudom, hogy Shamus meg a katonák mit akarnak tenni - vallotta be a
kósza. - Kétlem, hogy vissza akarnának menni Palmarisba - legalábbis addig nem,
amíg nem tudnak valahogy kapcsolatba lépni a királlyal vagy a főapáttal, hogy
tisztázzák a helyzetüket.
- Itt nem nagyon van mit tisztázni - szólt a kentaur. - Ha visszamennek,
felakasztják őket. - Vagy megégetik. Ezek a szerzetesek imádják az égetést.
- Shamus majd eldönti, mit akar - vont vállat a kósza. - Nekem Pony mellett a
helyem.
- Ő pedig örülni fog neked.
- Biztos?
Ez a kérdés kissé meglepte a kentaurt - amíg bele nem gondolt abba, amit
Tiel’marawee mondott neki Elbryan érzéseiről az elválással kapcsolatban, s a
félelmeiről, hogy Pony már tudott a terhességről, de szándékosan hallgatta el.
- Ő a legbátrabb lány, akit valaha ismertem - mondta a kentaur. - És még
bátrabb, ha úgy ment el, hogy már tudott a gyermekről.
Erre Elbryan vágott értetlen arcot.
- Tudta, hogy előtted más út áll, fiú - magyarázta Bradwarden. - Tudta, hogy
menned kell, és azt is tudta, hogy ő nem jöhet.
- Úgy csinálsz, mintha neked elmondta volna - vádaskodott a kósza.
- Hát ilyen kevésre tartod? - kérdezte a kentaur. - Te jobban ismered, és
tudod, hogy bármit tett, a te javadért tette.
Elbryannak nem volt ellenérve, s minden dühe elszállt ebben a pillanatban,
mikor felidézett magában mindent, amin Pony keresztülment az elmúlt hónapokban.
Csak még jobban vágyott rá, hogy elindulhasson délre, de egyre jobban féltette
is Ponyt.
...
13. fejezet
Egyeduralom
Danube király kinézett palmarisi szállásának ablakán, s maga a tény hogy ebben
házban lakik - mely sokkal szerényebb a Chasewind udvarháznál -, emlékeztette
arra, hogy itt a hatalma veszélyben forog. Danube számára - aki több mint
negyedszázada, több mint fél életén keresztül uralkodott Medvehoncon -, ez a
konfliktus Markwarttal most fenyegetőbbnek tűnt számára, mint a háború a démon
szolgáival.
Csak most, miután szemtől szemben állt Markwarttal és tanácsadóival, kezdte a
király igazán felfogni ennek a fenyegetésnek a mélységét. Az Abellita Egyház
mindig jelentős befolyást képviselt a királyságban, néha nagyobbat, mint a
korona. Uralkodásának kezdetén, Danube tizenéves korában az egyháznak nagy volt
a hatalma a St. Honce-i Je’howith apát nagyobb szerepet játszott Ursalban, mint
a királya. Ez azonban csak időlegesnek bizonyult, egyfajta szükséges segítség
volt a fiatal uralkodónak, aki a monarchia szerepébe csöppent, teljesen
felkészületlenül. S miután Danube megerősödött, miután kitanulta a nép
megszelídítésének s a behreni követtel való együttműködésnek a fortélyait, az
Egyház lassan kivonult a hatalomból, s Je’howith apát szemlátomást megelégedett
kényelmes, kulisszák mögötti szerepével.
Danube most látta, hogy a helyzet drámaian megváltozott. Ez nem pillanatnyi
villongás volt a főapáttal és régi barátjával, Je’howith-tal -, hisz Je’howith
volt az, aki rávette a királyt, hogy báró helyett püspököt helyezzen Palmaris
élére. Hagyta, hogy az Egyház megvesse lábát, s most nagyon nehéz lesz
elmozdítani.
Tudta, hogy sürgősen vissza kell vonnia a püspöki kinevezést, s titokban
figyelmeztetnie kell Markwartot, hogy emlékezzen rá, hol a helye, s maradjon is
ott, különben olyan háborút kockáztat, mely az egész állam erejét az Abellita
Egyház ellen fordítja.
Márpedig Danube úgy gondolta, hogy megnyerne egy ilyen háborút. Talán nem
tudná bevenni St.-Mere-Abelle-t, ezt a roppant erődöt, de seregei - húszezer
katona, s a rettegett Egyszívű Gárda - bizonyosan be tudja szorítani a
szerzeteseket kolostoraikba, és ott is tartja őket.
Erre azonban nem fog sor kerülni, mondogatta magának Danube, mert a főapát nem
ostoba, s bizonyosan belátja ostobaságát, s meghátrál.
De a király tisztában volt vele, hogy van egy másik tényező is. Markwart
eljött az ő ursali hálószobájába, kicselezve az összes őrt, legyőzve minden
zárat és falat. A királyság győzhet, vagy legalábbis kedvező patthelyzetet
alakíthat ki az Abellita Egyházzal szemben, de ez a harc személyes párbajjá
fajulhat közte és a főapát között, s ezt - maga is tudta - nem nyerheti meg.
Így csak bámult ki az ablakon, jobban félt, mint valaha, s felnőtt életében
először tehetetlennek érezte magát.
- Hívattál, királyom - hallatszott a háta mögül Constance Pemblebury szelíd
hangja.
Danube hátra fordult. Constance még mindig vonzó teremtés volt. Vörösesszőke
hajának színe némiképp megfakult, de a harmincöt tél nem oltotta ki csillámló
kék szemének tüzét és ajka puhaságát. Hosszú évekkel korábban Danube szeretője
volt - ez nem volt titok az ursali udvarban -, s sokan feltételezték, hogy ez a
viszony volt az egyetlen oka Constance személyi tanácsadóvá történő
kinevezésének. Személyes kapcsolatuknak azonban semmi köze nem volt a nő
felemelkedéséhez. A király nagyra becsülte Constance intelligenciáját és
éleslátását. Ez a nő volt a legjobb emberismerő, akivel valaha is találkozott -
Kalasnál mindenképpen jobb.
- Északra kell mennem Kalasszal - mondta Danube.
Constance összehúzta a szemét: őt miért zárják ki?
- Markwart főapát tudja, hol rejtőzik ez az Éjmadár, és úgy döntött, hogy
személyesen megy ki utána vagy száz abellita szerzetessel, köztük a korábbi
püspökkel - magyarázta Danube.
- És te persze nem maradhatsz ki ebből - helyeselt Constance. - Ha a főapát
visszatér Palmarisba, láncra verve a szökevényt, akkor drámaian megnő a
népszerűsége. Danube király rovására.
- Úgy látszik - ismerte be a király.
- Kalast pedig De’Unnero ellensúlyozására viszed magaddal - folytatta az éles
szemű Constance. - Ő a te bajnokod Markwart ellen?
A király megrezzent.
- Ügyelj, hogy ne kerüljön sor ilyesfajta viaskodásra - figyelmeztette a nő. -
Én tisztelem Kalas herceget és mindazt, amit elért, harcosként is, nemesként is,
de De’Unnero messze felülmúlja őt, azt hiszem, és Kalasnak a büszkesége sosem
fogja megengedni, hogy ezt beismerje. Ha Kalas nekimegy De’Unnerónak, akkora
királyság veszíteni fog.
Ez jó tanács, gondolta Danube, s mindez csak megerősítette a nővel kapcsolatos
döntéseiben. Odament Constancehoz, és szelíden megsimogatta az arcát. -
Szükségem van rád mondta. - Jobban, mint talán bármikor.
A nő váratlanul megcsókolta, de nem szenvedéllyel, aztán visszahúzódott. -
Csakugyan - bólintott. - Je’howith apát nem a korona mellett áll. Csak akkor áll
az oldaladra, ha úgy látja, hogy te vagy fölényben Markwarttal szemben. Láttad,
hová ült a megbeszélésen.
- És mit tegyek? - kérdezte Danube.
- Szüntesd meg a püspöki posztot - tanácsolta a nő. - Tedd ki Markwartot a
Chasewind udvarházból, s nevezd ki Kalas herceget ideiglenes bárónak, amíg
megfelelő utódot nem találsz Bildeborough helyett.
Danube tudta, hogy ezek praktikus tanácsok, de nem tudta kiverni a fejéből
Markvart éjszakai látogatását.
- A főapát máris eldöntötte, hogy St. Preciousnek újra lesz kinevezett apátja
- folytatta Constance. - Ez épp elég hatalom az egyháznak Palmarisban.
- Egyetértek, de a dolog annyira nem egyszerű - sóhajtotta Danube, és
elfordult. Majdnem elmondta az igazságot, de rájött, hogy nem képes bevallani
félelmeit.
- Hogyhogy? - faggatta Constance.
A király hirtelen visszafordult hozzá, és legyintett. - Majd megbeszéljük
Palmaris hatalmi szerkezetének átalakítását, ha visszatértünk északról - mondta.
- Most arra van szükségem, hogy te legyél az én szemem és fülem itt Palmarisban.
Az én erőm ebben az északi expedícióban nem lehet kisebb a főapáténál, ezt jól
tudom. Kalas és a Gárda elkísérnek engem, mint hatalmam megtestesítői. Veled is
hagyok egy erős csapatot, és tengerészeket, hogy hatalmad bázisául szolgáljanak,
melyre építkezni lehet. Hivatalosan te leszel az én szemem, és fülem, aki
figyeli Francis püspök ténykedését, akit tudtommal itt hagynak St. Preciousben.
- Nem az udvarházban? - kérdezte Constance, mert arra gondolt, hogy ennek
lehet valami jelentősége.
- Nekem St. Precioust mondtak - felelte a király. - Talán Markwart még nem
akar akkora felelősséget Francisra bízni, mint ahogy kifelé állítja.
- Akkor valószínű, hogy az új püspök nem sok mindent fog tenni a főapát
távollétében vélte Constance.
- Ezt remélem én is - felelte a király. - És Markwart, De’Unnero, a király és
Kalas távollétében Palmarisban csakis Constance Pemblebury lehet a legnagyobb
erő.
- Mégsem jelentetted be, hogy a szád is én leszek - jegyezte meg keserűen a
nő.
- Nyilvánosan nem - felelte a király. - Nem szabad feltűnést keltenünk.
Kérlek, hogy tartsd szemmel Francis püspököt, nehogy lépéseket tegyen az Egyház
hatalmának megerősítésére. Ebben az ügyben szabad kezet adok neked. Fordítsd a
katonákat St. Precious ellen, ha úgy gondolod, hogy elkerülhetetlen.
Constance döbbenten lépett hátra. - Azt akarod, hogy háborút kezdjek az
Abellita Egyház ellen?
- Nem, nem kérlek ilyesmire - felelte a király. De megbízom az
ítélőképességedben. Ha az egyház meg akarja kaparintani a hatalmat a
távollétemben, akkor Constance Pembleburynek meg kell állítania őket.
A nő bólintott.
- Szükségem van rád, Constance - húzódott közelebb Danube, és átfogta a nő
vállát. - Ha most cserben hagysz, akkor tudd meg, hogy a korona jócskán
megszenvedi, és életünk hátralévő részét az Abellita Egyház árnyékában leszünk
kénytelenek leélni.
A kimondott szavak súlyától elállt Constance lélegzete. Danube király még
közelebb húzódott, s szenvedélyes csókkal tapadt Constance ajkára. Tovább is
ment volna, de Constance elhúzódott.
- Mikor visszatérek északról, sok mindent meg kell majd beszélnünk - mondta
csendesen a király.
- Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy szerető legyek - jelentette ki a nő.
A király bólintott, tudtára adva Constance-nak, hogy ennél többre gondolt.
Aztán futó puszit nyomot a nő arcára, ígéretet tett, hogy még a nyár vége
előtt visszatér, s távozott.
Constance sokáig állt mozdulatlanul az üres szobában. Eszébe jutott az első
alkalom, amikor szeretkeztek Danube királlyal - Danube alig múlt húsz, Constance
tizenhét. Ugyanannyi idős volt, mint Vivian, akit a király elvett feleségül
másnap reggel.
Viszonyuk hosszú hónapokig tartott - majdnem egy teljes év szenvedély és
izgalom. Vivian persze tudott róla - tudnia kellett! -, de sosem szállt szembe
Constance-szal. Persze, hisz ha férje minden szeretőjével le akart volna
számolni, aligha maradt volna ideje a saját lovagjára.
Hosszú évekkel később, jóval Vivian halála után Danube újra elment Constance-
hoz, és Constance beengedte az ágyába. A király szenvedélyei addigra
lecsillapultak: Constance meglehetősen biztos volt benne, hogy abban az
időszakban ő volt a király egyedüli szeretője. Danube mégsem vette el,
állította, hogy nem lehet, mert Constance származása nem elég előkelő ahhoz,
hogy a nemesek elfogadják. A nő tudta, hogy ez igaz. Csak nagy személyes sikerek
tehetik alkalmassá Medvehonc királynőjének. Most, annyi év után, mikor a
korosodó királyra egyre erősebb nyomás nehezedik, hogy örököst produkáljon -
méghozzá törvényest, hisz törvénytelen ivadéka talán tucatnyi akadt -, Constance
elég sikeres lett, s így méltónak ítéltethetett.
De már épp olyan közeljárt a negyvenhez, mint a harminchoz, gyermekszülő
éveinek vége felé, a királynak pedig az utódnemzés lenne a legfőbb indoka a
házasodásra.
Constance a maga valóságában látta a helyzetet, a lehetséges kockázatokat, s a
szívfájdalmat, mely bekövetkezne, ha nem tudna gyermeket szülni. Akkor a király
gyorsan érvénytelenítené frigyüket - szerencsés esetben -, vagy, ha az Egyház
nem lenne hajlandó erre, akár meg is gyilkoltatná!
De a lehetséges előnyök túl csábítóak voltak ahhoz, hogy Constance figyelmen
kívül hagyhassa őket. Tetszett neki a királynőség gondolata, bár nem volt
illúziója a ranggal járó hatalom nagysága felől. Az ursali törvény e tekintetben
világosan fogalmazott: Danube felesége királynő mindaddig, amíg Danube a király,
de ha gyermek nélkül hal meg, akkor fivére, Midalis Brock Ursal, Vanguard
hercege kerül a trónra. S Constance azt is tudta, hogy még a király életében sem
lehet nagy hatalma semmiféle királynőnek az erőteljes Danube mellett. De akkor
is...
Constance-nak tetszett a gondolat, hogy a király majd mindenben hallgat rá, s
neki még Kalasnál is nagyobb lesz a befolyása, de ennél még jobban tetszett neki
az, hogy a király jövendő gyermekének anyja legyen, s a saját képére formálja a
gyermeket, hogy az majdan úgy uralkodjék, ahogy ő maga uralkodott volna.
Igen, bölcsen fogja majd kezelni Palmarist. Itteni ténykedése elégedettségére
szolgál majd a visszatérő királynak, s akkor majd továbbléphet: ráveheti Danube-
ot hogy véghezvigye azt, amire most, a távozása előtt célzott.
Constance az ablakból figyelte, ahogy a pompás kíséret, élén a királlyal és
Kalas herceggel kiporzik a kapukon, a fényes Egyszívű vitézekkel, kiknek
páncélja, fegyvere, sisakja fényesen ragyogott a reggeli napfényben. Ők voltak
talán egész Medvehonc legerősebb gárdája, a király személyes testőrsége.
És majdan a királynőé, gondolta elmélázva Constance.
...
- Nagy erőket hagyok itt veled - mondta Markwart főapát Francis püspöknek, s
egy iszáknyi ékkövet nyomott a kezébe - főkent grafitot és más támadásra
alkalmas köveket. Kritikus lesz a szereped itt azokban a hetekben, amíg én és
De’Unnero apát távol leszünk.
- Mondd, hogy mit kívánsz, és én megteszem - felelte kötelességtudóan Francis.
- Legjobb esetben semmit sem kell tenned - felelte Markwart - Tartsd fenn a
mostani helyzetet, s ne bőszítsd fel sem a népet, sem azt, akit Danube király
hátrahagy képviselőjeként a városban. Ez a valaki valószínűleg Constance
Pemblebury lesz, s ne becsüld őt alá: Je’howith apát nagyra tartja. Az is nagyon
valószínű, hogy más hercegek, talán a miriani herceg is Palmarisba jönnek,
tekintve a helyzet súlyosságát.
- Engress mester lesz a helyettesed - folytatta Markwart. - Ne várj tőle
sokat. Öreg és megfáradt, s szívesebben maradt volna St.-Mere-Abelle-ben, s most
így visszagondolva, talán ott is kellett volna hagynom, hogy egy erősebb és
fiatalabb embert hozzak magammal. De azért ő a rangidős mester, s mivel itt van,
ügyelnünk kell arra, hogy tisztelettel bánjunk vele. De aggodalomra semmi ok,
mert orvosoljuk a helyzetet s soraink alacsonyabb szinteken kapnak erősítést.
Hatszor húsz testvér van máris útban az apátságunkból.
- Szóval ne tegyek semmit - mondta Francis.
- Legjobb esetben ne - utasította Markwart. - Szeretném ugyanúgy a hatalmi
egyensúlyt Palmarisban, mint ahogy most itthagyom. Ha visszatérek és ugyanígy
találom a várost, akkor nagy szolgálatot tettél nekem. Mégis tartok tőle, hogy
ez a feladat nem lesz könnyű. Meglehet, hogy Danube király a távollétemet
kihasználva megpróbálja a maga javára billenteni a helyzetet, s ezt kell neked
megakadályozni.
- Hogyhogy? - kérdezte Francis. - A királynak nincs sok hivatalos szava,
hiszen távol lesz, és nincs helyette báró.
- A csatateret a városi katonák szíve jelenti majd - felelte Markwart. - És
közülük sokan máris a király udvarában vannak. Meg kell tartanod azokat, akik
hűek az Egyházhoz.
- Nem, fogok csalódást okozni neked, főapát uram - ígérte Francis, megértve
feladatát.
Markwart bólintott és már indulóban volt, de aztán megtorpant, és mintegy
utólagosan, hozzátette: - És költözz át a Chasewind udvarházba. Uralkodjon
Engress mester St. Precious felett De’Unnero távollétében, Talumus testvérrel
együtt, aki majd lecsillapítja a Palmaris szerzeteseket. Nem kívánom megtörni
azt a hagyományt, hogy a mindenkori püspök lakozzon a nagy házban.
Francis nem felelt, de nem tudta palástolni meglepetését a „hagyomány” szó
hallatán.
- Minden hagyománynak el kell kezdődnie valahol és valamikor - mondta ravaszul
a főapát. - A mai naptól fogva ott fogsz élni, és a St.-Mere-Abelle-ből
érkezőket is oda vitesd. Szedd össze a városi őrök zömét is. Bánj velük jól,
tápláld az önbizalmukat és a hűségüket, de semmiféle körülmények között ne bízz
rájuk semmi fontosat.
Ezzel a főapát végleg távozott, s Francis ugyanazzal az elszánt tekintettel
nézett ki az ablakon, ahogy Constance Pemblebury, s eltökéltsége sem volt kisebb
a törekvő asszonyénál.
...
14. fejezet
A zsákmány szaga
- Nincsenek olyan messze mögöttünk jegyezte meg kétkedve Pony, mert Colleennal
együtt látták Markwart és Danube király észak felé tartó erőit két nappal
korábban. A csapat minden nappal közelebb került hozzájuk. A két nő persze nem
ismerte a sereg összetételét, de az a tény, hogy egy ekkora tömeg gyorsabban
halad náluk, elárulta nekik, hogy itt nem közönséges emberekről, még csak nem is
közönséges királyi katonákról van szó.
- Nem tehetünk semmit - felelte Colleen. - Alattad Connor táltosa van, de az
én gebém már nem bírja sokáig. Különben is meglehet, hogy a te Éjmadarad Caer
Tinellában van.
Pony megrázta a fejét. Tudta, hogy Elbryan már rég elment onnan, s vagy
Dundalisban, vagy még északabbra ját. Visszanézett a válla fölött a déli útra.
Néhány órával jártak csupán a sereg előtt, s az a gondolat, hogy megálljanak új
lovat szerezni Colleennak, s szóba elegyedjen a falusiakkal. - akiket később
valószínűleg kifaggatnak nyugtalanította. De látta társnőjének verítéktől
csatakos, egy patkót vesztetten sántikáló hátasát, nem nagyon ellenkezhetett.
Tudta, hogy ha Colleennak nem szereznek új lovat, akkor hamarosan gyalogolhat.
- Talán találunk valakit a falu szélén - mondta Pony. - Egy szántóvető vagy
rőzsegyűjtő gazdát, aki segíthet nekünk.
Colleen bólintott és Pony ment tovább előre, megkerülve Mélyföld faluját, majd
Caer Tinellát, keletről. Észrevettek néhány favágót, s egy ideig figyelték a két
embert az erdő szélének rejtekéből. De aztán kocsizörgés és lónyihogás - ütötte
meg a fülüket.
A fák közt a két nő egy dombtetőre kaptatott fel, ahonnan be lehetet látni a
keletre tartó utat, s itt dübörgött el kocsijával egy bozontos, fekete hajú
éneklő és kacagó férfi. A kocsi elé is, mögé is két ló volt fogva.
És a férfi az abellita szerzetesek csuháját viselte.
- Eszedbe ne jusson megölni - súgta Colleen.
Pony döbbenten meredt rá. - Miért akarnám megölni? - kérdezte. - Hisz nem is
ismerem!
- De a ruháját igen - felelte Colleen csendesen.
Pony felsóhajtott és lesütötte a szemét. Nem gyilkos ő: sosem fog olyanra
lesújtani, aki nem szolgált rá. Arra gondolt, hogy hol húzza meg a határvonalat.
Eldöntheti ő, hogy ki érdemli meg az életet, és ki nem? Bár gyűlölete Markwart
iránt nem hagyott alább, s biztosan újra lecsapott volna a főapátra, Pony kissé
aggódott, hogy talán elveszett lélek.
Lerázta magáról a zavaró gondolatokat. Most meg kell szereznie egyet a lovak
közül, lehetőleg úgy, hogy a szerzetes ne vegye észre. De hogyan? Pony az
ékkövekre gondolt. Talán a gyémánttal elvakíthatja a szerzetest, a malachittal
pedig a levegőbe emelheti. A fickó nem szerezne tudomást a ló eltűnéséről, amíg
Pony le nem teszi és meg nem szünteti a sötétséget - vagy talán még később sem,
ha nem tűnik fel neki, hogy egy másik ló poroszkál a kocsija mögött.
Persze tudná, hogy mágiát használtak ellene, ékkő mágiát. Talán még
azonosítani is tudná a köveket, s ez könnyű nyom lenne Markwartnak...
Nem, óvatosnak kell lennie. - Menj ki az útra vagy száz yardnyira elé - mondta
Colleennek. - Szállj le a lovadról és nyergeld le. Ha elhaladt melletted,
gyorsan és halkan cseréld ki a lovat az egyik hátsóra.
- Én inkább elölről szeretnék - felelte a harcosnő, de mikor Pony bosszúsan
feléje fordult, látta, hogy a nő mosolyog.
- Menj csak - mondta szárazon.
Rosszkedve ellenére Ponynak sikerült kipréselnie magából egy halvány mosolyt,
amikor Colleen elindult. Barátjává fogadta a katonanőt, és örült jelenlétének.
Társnője szinte olvasni tudott Pony hangulataiban, és mindig épp a megfelelő
dolgot mondta, hogy kirángassa a sötétségből és gondolatait a jelenben tartsa.
Pony az iszákjába nyúlt és elővette lélekkövét. Elmélyült magában, s felidézett
egy képet, saját magát, amint egy tó partján áll a bi’nelle dasada után.
Beleégette ezt a képet az elméjébe, s megváltoztatta úgy, hogy alakja ne legyen
felismerhető, s meztelen testének néhány részét áttetsző fátylakkal takarta el.
Pony megmarkolta a hematitot, s azon tűnődött, hogy vajon sikerrel járhat-e.
Tudta, hogy a jelenésnek tökéletesnek kell lennie. Egyetlen apró hiba, s a
szerzetes rájön az igazságra, akkor pedig minden elveszik.
Újra belemélyedt a kőbe, felidézte a képet, s átküldte a szerzetes elméjébe.
...
...
A menet különösebb felhajtás nélkül haladt át Caer Tinellán és Mélyföldön, de
a környékre visszatelepült mintegy kétszáz embert így is lenyűgözte a fényes
Egyszívű Gárda a híres To-gai-ru paripákkal.
A sereg megállt Caer Tinellában, hogy pihentessék a lovakat, ellenőrizzék a
patkókat és nyergeket, megolajozzák a fegyvereket és a páncélokat. Markwart és
Danube egyetértettek abban, hogy egy óránál tovább nem maradnak egyhelyben, bár
napnyugtáig már csak két órájuk maradt.
- Egyszerű testvér! - kiáltotta Tavi Janine, mikor megpillantotta De’Unnerót
az egyik házban gyülekező vezérek között. - Ilyen hamar visszajöttél délre? Azt
hittem, Dundalisba mégy, hogy elhozd istenedet Erdővidékre.
De’Unnero elfordult: nem volt kedve beszélgetni a parasztasszonnyal.
- Sokan mennek mostanság észak felé - jegyezte meg Janine, és az ajtó felé
indult.
Markwart hallotta a szavait, és azonnal elébe állt. - Ez alatt mit értesz? -
kérdezte. - Kiről beszélsz?
A nő vállat vont. - Egy barátom azt mondja, hogy látott két embert észak felé
lovagolni épp ma reggel, alig hat órával azelőtt, hogy ti megérkeztetek Caer
Tinellába, ennyi az egész felelte. - Csak ők meg Egyszerű Testvér jártak erre,
aki néhány hete járt itt.
- Két lovas? - kérdezte Markwart. Az egyik nem egy nő volt véletlenül?
Vállvonogatás. - Csak annyit mondott, hogy két embert látott. Messze voltak,
ezért nem látta jól. Egész nap töprengett. A rendetekbéli Pembleton barát reggel
jött lovakat eladni, és most valamit zagyvál, hogy az egyik ló nem is az övé,
hanem átváltozott az út alatt, sánta is lett meg az egyik patkója is hiányzott -
pedig az övén megvolt minden patkó még reggel!
- Van egy abellita szerzetes a városban? - kérdezte Markwart. A belső hang
figyelmeztette, hogy itt valami fontos lappanghat.
- Hisz most mondtam - felelte Janine. - Csak egy kicsit zavarba hozta a
látogatásotok. Kicsit összetakarít, és szerintem hamarosan itt lesz.
Alig fejezte be, mikor kezét tördelve, idegesen megérkezett Pembleton barát.
Észrevette a főapátot és De’Unnerót, s sűrű hajlongások közepette elindult
feléjük.
- Nem tudtam a jöveteledről, főapát uram - hebegte. - Ha tudtam volna…
Markwart felemelt kézzel csillapította le az izgatott embert. - Úgy hallom,
gondjaid voltak a lovakkal - jegyezte meg.
Pembleton barátnak elkerekedett a szeme, s Janine-ra pillantott: megrémült,
hogy a főapát tudomást szerzett a történetről. Vajon most bolondnak tartja ez-a
nagy ember? - Hát... zavart voltam - hebegte. - Tényleg nem olyan volt, mint az
én lovam, de hát annyi van - sokat cseréltem azzal a karavánnal is, amelyiket te
küldtél északra St.-Mere-Abelle-ből tavaly, főapát uram.
Markwart megint csillapító mozdulatot tett. - A ló megsántult?
Pembleton vállat vont. - Nem is tudom, mit feleljek - felelte. - Nem
emlékszem...
- Be akarod csapni ezeket az embereket, derék barát? - kérdezte Markwart.
De’Unnero odament hozzájuk, s Pembletont, bár vagy huszonöt kilóval több volt
nála, igencsak aggasztotta a jelenléte.
- Ugyan, főapát uram, szó sincs róla! - kiáltotta. - Évek óta kereskedem Caer
Tinellával, és sosem csaltam volna...
- Jó ember, tisztes árakkal, becsületes áruval - szólt közbe Janine.
- Szóval, Pembleton? - kérdezte higgadtan a főapát. - Ez volt az a ló, amivel
elhagytad a kápolnád?
A barát teljesen elveszettnek tűnt, s zavartan nézegetett körbe. - Az kell
hogy legyen - motyogta. - Csak az lehet. Elvégre senki sem tudja úgy kicserélni
a szekér mögül hogy a kocsis ne vegye észre! Csak nem ismertem meg...
- Ugyanaz a ló? - faggatta tovább Markwart.
Pembleton idegesen körülnézett.
- Nézz rám! - meredt rá Markwart. - És felelj őszintén!
- Nem az én lovam - felelte a szerzetes.
Janine szortyintott és a szemét forgatta.
- Igazat beszélek, főapát uram - mondta kétségbeesetten a barát. - Minden
egyes ló hónapok óta van az istállómban, a karaván áthaladása óta, és
mindegyiket ismerem, ez pedig nem közülük való. Mindegyiket megpatkoltattam,
ezen pedig olyan patkó volt, amit nem ismerek.
Markwart De’Unneróra pillantott. - Néhány St. Precious-i szerzetessel nézzétek
meg azt a lovat - rendelkezett. - Hátha felismerik a patkót. - Aztán
visszafordult Pembletonhoz és igyekezett megnyugtatni a barátot, majd kikérdezte
az útja minden részletéről. Pembleton el is mondott mindent, csak egy helyen
kezdett hebegni-habogni, s Markwartnak azt súgta a belső hang, hogy ez fontos
lehet.
Félrehúzódott a baráttal, az meggyónta neki gondolatban elkövetett vétkét.
A főapát persze sejtette, hogy ennél többről van szó, s gyanúja csak
megerősödött, amikor De’Unnero visszatért a hírrel, hogy az egyik szerzetes
felismerte a patkókban a néhai báró kovácsának munkáját, aki különleges jellel -
neve kezdőbetűivel - látta el az összes általa készített patkót.
A ló, mely oly rejtélyesen került a Pembleton által ismert állat helyére -
noha a barát erősködött, hogy egy pillanatra sem hagyta el a kocsit -
Palmarisból való, s De’Unnero megítélése szerint nemrég alaposan meghajtották.
Markwartot ugyan furdalta a kíváncsiság, de nem feszegette tovább a dolgot.
Később, mikor a csapat letáborozott két órányira Caer Tinellától, a főapát
elvonult sátrába és mohón a lélekkő után nyúlt. Sietett északra, fürkészte a
vidéket - s meg is találta zsákmányát, letáborozva egy ősöreg fenyő lehajló ágai
alatt. Markwart felismerte az egyik kikötött lovat - már látta a Palmaris
melletti mezőn -, így nem volt meglepve, amikor ősellenségét pillantotta meg a
fa alatt egy másik nővel, aki a palmarisi őrség egyenruháját viselte.
Markwart arra gondolt, hogy azonnal akcióba lép, de aztán úgy vélte, hogy a nő
talán már felkészültebb, s most már nincs a gyermek, akit fel lehetne használni
tagadhatatlanul erős akaratának megtörésére. Afelől sem lehet biztos, hogy
Dasslerond nincs-e a környéken.
Szelleme visszasietett várakozó testébe. Kiment a sátorból, és hívta
De’Unnerót.
A tigris hamarosan útnak indult, egyenesen a rejtekadó fenyő felé.
Vagy legalábbis De’Unnero úgy hitte. Sok olyan akadállyal találkozott, ami
mellett Markwart szelleme is, elhaladt, de mire a megjelölt helyre ért, pirkadni
kezdett, és az asszonyok eltűntek. De’Unnero csalódottsága azonban csak addig
tartott, amíg rá nem jött, hogy nincs egyedül: vele van a főapát szelleme.
- A lélekkövön keresztül hallasz, amit a gyűrűdben viselsz - mondta a főapát.
- Hangolódj rá a gondolataiddal a szellememre. és én majd vezetlek.
Markwart elsuhant, sebesebben, mint az északi szél.
Megkereste a két nőt, aztán visszaszólt De’Unnerónak: a hajsza megkezdődött,
noha Ponyéknak erről fogalmuk sem volt.
Kora délelőttre a fáradhatatlan De’Unnero megpillantotta ellenfeleiket,
Markwart szelleme pedig - miközben teste kényelmesen pihent egy szerzetesek-
cipelte hordágyon - a közelben lebegett. Markwart ismerte Pony erejét, s félt,
hogy De’Unnero emberére talál majd, ha a lány fel van készülve rá, s nála vannak
az ékkövek.
Ezért ő lépett először: telepatikus úton behatol Jill lovának elméjébe.
Kőszikla felágaskodott, s Pony alig tudott a hátán maradni. A ló megfordult, a
levegőbe rúgott. Colleen felkiáltott: próbálta megérteni, mi történik.
Pony kirepült a nyeregből, s minden levegő kiszállt a tüdejéből, amikor a
földre csattant. Annyi lélekjelenléte azonban volt, hogy odébb guruljon Kőszikla
patái elől.
- Mit műveltél azzal a lóval? - kiáltotta Colleen, de hirtelen torkára fagyott
a szó, amikor valami nagy rontott rá, és kilökte a nyeregből. Eltartott egy
darabig, amíg magához tért. Összeszedte magát, s kitörölte szeméből a véres
sarat. Aztán megpillantotta a Pony fölé tornyosuló szörnyalakot. Sikoltani
akart, de nem volt rá képes, mert nem tudta elhinni, amit lát: egy lényt, ami
deréktól fölfelé izmos férfi, arca félig emberi, félig nagymacskaforma. Pony
fölött kuporgott macskalábain, csíkos farka lengett, s bámulta a lányt. Pony
próbálta felemelni a karját védekezésül, de De’Unnero belevágott a mellkasa
közepébe, megfosztva őt a levegőtől. Pony összerándult, s lendítette a kezét, de
kába volt, minden erő kiszállt belőle.
Colleen feltápászkodott és kezdte kihúzni a kardját.
Ekkor a lény elugrott Ponytól, és Colleen felé fordult.
- Ezért megfizetsz! - rikoltotta Colleen, s kardját villogtatva rohamra
indult.
De’Unnero a levegőbe szökkent a lendülő kard fölött, aztán lehuppant, s egy
hatalmas csapással leütötte Colleent.
A nő erőtlenül csapott egyet a karddal s tehetetlenül nézte, ahogy ellenfele
kikerüli a csapást, s túl gyorsan mozog ahhoz, hogy a támadást menet közben
módosítani lehessen. Az emberkéz elkapta a pengét és messzire ellökte, aztán
De’Unnero megpördült, Colleen felé gördült, s arcon ütötte. A katonanő megint
több lépést tántorodott vissza.
Aztán De’Unnero már ott is volt Colleen előtt, megfogta kardot tartó kezét,
aztán elhajlította a csuklóját, könnyedén lefegyverezve őt.
Majd szökkent és a földre vitte Colleent és saját ideges lova lábai alá
hajította.
- Menekülj! - hallotta Pony kiáltását, s látta, hogy a tigrisember társnője
felé fordul, aztán látta, ahogy a furcsa lény megtántorodik egy mesterséges
villámtól.
A nagy erejű teremtmény felhördült és nekirontott Ponynak, leterítve a lányt,
mielőtt az újabb mágikus támadásba kezdhetett volna.
Colleen újra feltápászkodott, s felmászott a lova másik oldalán. Még nem is
volt teljesen a nyeregben, máris vágtára ösztökélte az állatot, mert a tigris
gyorsan a nyomába eredt. A ló átvágott az erdőn, s Colleent kegyetlenül
csapkodták a faágak, míg szinte el nem veszítette az eszméletét. Hallotta maga
mögött az üldözőt, s hirtelen rádöbbent szeretett bárója halálának igazi
valóságára.
Lova élesen fordult, s Colleen nem tudott a nyeregben maradni. Örökzöld bokrok
közé zuhant, majd csúszni kezdett lefelé egy mély nyiladék havas-sáros oldalán.
Már rég elveszítette az eszméletét, amikor egy fatönk megállította.
Mégis hallotta lova halálsikolyát, amikor a tigris lecsapott az állatra.
...
15. fejezet
Hívatlan hazatérés
Kőszikla véresen, összetörten talált rá, s Colleen túl kába volt ahhoz, hogy
megpróbáljon felmászni a hasadékból.
Pony! Colleennak jobban fájt a szíve, mint a csontja, amikor felnézett az
emelkedő tetejére, ahol újdonsült barátnője feküdt, kiszolgáltatva a szörnyeteg
kénye-kedvére. Ő pedig képtelen volt feljutni oda, s még ha fel is jutott volna,
a tigris akkor is leterítette volna Újra.
Colleen tudta, hogy ezen hiábavalóság tépelődni. Nagy nehezen felmászott
Kőszikla hátára. Észak felé fordította és elindította a lovat. Az elkövetkező
órában többször is elveszítette az eszméletét, de volt annyi lélekjelenléte,
hogy a nyeregbe kötözze magát.
Így poroszkált egyedül, s tudta, hogy a szörnyű tigrisember nincs messze
mögötte.
Aznap éjjel nem táborozott le. Annyi ereje sem volt, hogy lemásszon a lóról.
Kőszikla csak ment, menet közben legelészett, majd néha állva szunyókált, ahogy
utasa is aludt a hátán.
...
...
...
...
16. fejezet
Már napok óta nem havazott, s meglehetősen meleg volt, még Avelyn karjától
távolabb is, a Barbakán magasabb hegyein. Elbryan, Roger és Shamus embereinek
nagy része többször is lement a völgybe, de még a hegylábakig is, vadászni,
szabad utat keresni dél felé. Nem sok mindent találtak, de a kósza minden ilyen
út után derűsebb lett, mert mindig mélyebbre jutottak a hegységben, s a kósza
úgy érezte, hogy az indulás ideje rohamosan közeledik.
- Majd ma - bizakodott Elbryan reggel, amikor elindult szemrevételezni az
ösvényeket. De Bradwarden a visszatérő kósza arckifejezéséből tudta, hogy még
mindig nincs akadálytalan út kifelé a Barbakánból. A kósza nagyon szeretett
volna Szellődal hátán nekivágni délnek, Ponyhoz, de még ha ő az elfektől kapott
kiképzés segítségével át is juthatott volna, a lova semmiképp sem.
- Túl vastag a hótakaró a tetőn? - érdeklődött Bradwarden.
- El sem jutottam odáig - felelte komoran Elbryan. - Minden meredekebb lejtő
tele van lezúduló, fagyott hótáblákkal.
- Ez legalább azt jelenti, hogy olvad - örvendezett Bradwarden.
- De nem elég gyorsan - sóhajtott a kósza, s dél felé pillantott. - És ha
megint fagyni fog, egy hónapig megnézhetem magam.
- Nem lesz fagy és nem lesz több hó sem - erősködött Bradwarden. - És ha
mégis, elviszi a reggeli nap.
- Az a legrosszabb az egészben, hogy tudom: a hegyektől délre tiszta az út -
kesergett Elbryan. - Ha át tudnék törni, onnan már gyorsan haladhatnék.
- Pony rendben van - jelentette ki a kentaur. - Tudom, hogy aggódsz érte, és
jó okkal. De bíznod kell benne. Lefogadom, hogy tele van szövetségesekkel. Majd
csak megússza azt a Markwartot meg De’Unnerót - elég esze van ahhoz, hogy
meghúzza magát. Bíznod kell benne. Ha a hó lezúdult, pár nap múlva ott lehetsz.
Ha vihar lesz, akkor is. Csak egy kicsit később. Szellődal remek ló, a legjobb,
amit valaha is láttam, de nem arra való, hogy hóval befújt hegyi ösvényeken
járjon. Ahogy én sem - nem is mentem veletek vadászni. Bíznod kell, fiú, és
türelmesnek kell lenned. Addig kell itt maradnunk, amíg a tél úgy nem dönt, hogy
elenged minket.
Elbryan bólintott, s egy mosollyal nyugtázta, hogy megértette a kentaurt.
- Legalább ennünk van mit! - rikkantotta Bradwarden.
Ezt Elbryannak is el kellett ismernie. Elegendő élelmük volt, Avelyn karja
meleget adott, és biztonságot is, mert az első nagy támadás után egyetlen
szörnyeteg sem mert visszamerészkedni Elbryanék közelébe.
Tehát sokkal rosszabb is lehetett volna a helyzetük, de Elbryan úgy gondolta,
hogy jobb is lehetne. Lehetne Pony karjaiban is, vagy foghatná a kezét vajúdás
közben. Tudta, hogy Pony már az ideje vége felé jár, s ha ő nem jut ki gyorsan a
Barbakánról, akkor még a szélvészjárású Szellődal sem repítheti el idejében
Palmarisba.
...
...
...
...
17. fejezet
A lelkiismeret áldozata
Nem volt valami híres lovas, de Szellődal hátán, erre nem is volt szükség.
Roger délnek fordult, alighogy tanúja volt a fennsíkon történteknek: Avelyn
ereje nem mutatta meg magát, s a barátai fogságba estek.
Rogernek fogalma sem volt róla, hogy mit kéne tennie.
Arra gondolt, hogy beoson a táborba és kiszabadítja Elbryant meg Ponyt.
Csinált már ilyesmit a powriknál is Caer Tinellában: foglyokat szöktetett meg és
ennivalót szerzett az őrszemek orra előtt. De aztán mégis elvetette a
gondolatot. Ezek nem powrik. Ez itt Medvehonc királya legelitebb harci
egységével. Ami még rosszabb, itt van Markwart főapát és De’Unnero püspök is,
egy sereg ékkövekkel felfegyverkezett abellita szerzetessel. Talán bejuthatott
volna a táborba, de tudta, hogy ki nem megy élve. És még ha sikerül is
kimentenie Elbryanékat, s visszaszerezné fegyvereiket, köveiket, azzal sem menne
semmire. Hiszen akkor is volt fegyverük, amikor először találkoztak ezzel a
sereggel, s mégsem esett egyetlen karcolás sem a király emberein!
Így hát vágtatott a csodás csődörrel, megelőzve a csapatot. Megérkezett
Dundalisba, s nagyszomorúságára megtudta, hogy Tomast is elhurcolták.
Vágtatott tovább Caer Tinellán, Mélyföldön át Palmaris felé - bár fogalma sem
volt róla, hogy ott mit érhetne el. Elveszetten, magányosan töltötte az éjszakát
egy fenyvesben, s csak ekkor tudta meg, hogy nem minden barátját fogták el vagy
ölték meg. Belli’mar Juraviel megtalálta őt - pontosabban Szellődalt -, s abban
a reményben jött, hogy Éjmadár valamiképp megmenekült a főapát elől, s már
tervezi az ellencsapást.
Mikor Roger első öröme, majd csalódása elmúlt, elmesélte a Barbakánon
történteket. Az elf növekvő szomorúsággal hallgatta, s úgy érezte, hogy minden
elveszett.
- Mit tegyünk? - kérdezte Roger, mikor befejezte, de Juraviel nem felelt, csak
lehunyta aranyszín szemét.
Aztán az elf a fiúra nézett és megrázta a fejét. - Végignézzük - felelte,
Dasslerond utasítása szerint.
- Végignézzük? - hüledezett Roger. - Végignézzük, ahogy kivégzik őket?
- Meglehet - vallotta be Juraviel. - Átértek már Caer Tinellán?
- Nem tudom - felelte Roger. - Dundalisba mindössze egy nappal utánam
érkeztek, mert láttam őket az alsó úton. De ez már majdnem egy hete volt. fák
délnek tartottak, gondolom, Palmarisba. De nem tarthatnak lépést Szellődallal,
úgyhogy nem tudom, mennyire vannak mögöttem.
- Éjmadár és Pony még életben vannak? - kérdezte Juraviel. Roger
megborzongott: ezen ő is többször eltöprengett az elmúlt napokban.
- Valószínű, hogy a király bíróság elé akarja vinni őket Palmarisban -
folytatta az elf.
- Akkor hát nekünk is oda kell mennünk - vélte Roger.
- De a kapukon kívül maradunk - intette Juraviel. - Látni akarom a
megérkezésüket, hogy kiderüljön, a barátaink még velük vannak-e, élnek- e, s ha
gyorsak és ügyesek vagyunk, azt is kideríthetjük, hová zárják be őket.
Zárverő Roger válaszul elkeseredett pillantást vetett észak felé. A rémálom
oly, hirtelen szakadt a nyakába, hogy teljesen tehetetlennek érezte magát.
...
...
...
Roger szíve elszorult a Cimboraság Útja láttán. Az egykor nyüzsgő kocsma most
üresen, sötéten hallgatott: nem voltak benne se vendégek, se gazdák. Roger
remélte, hogy Belster esetleg tud valami fontosat, amivel közelebb juthatnak
barátaikhoz.
De Belster sehol sem volt. És senki más sem.
A fiú elkeseredetten megcsóválta a fejét, és bement a sikátorba, ahová
megbeszélték a találkozót Juraviellel. Az elf St. Precious-be ment felderíteni.
Prim O’Bryen és Heathcomb Mallory heverésző részeget tettetve figyelték
Rogert.
- Szerinted ő az? - kérdezte Mallory, mert Belster - aki sejtette, remélte,
hogy Roger felbukkan -, épp ezért állította őket ide. Mindketten ismerték Rogert
még északról, a daktilusz veresége előttről, de nem tudták eléggé megnézni a
gyorsan elsiető alakot.
- Megéri, hogy megkérdezzük - felelte Prim O’Bryen. Körülnéztek, hogy van-e a
közelben katona vagy szerzetes, aztán követni kezdték Rogert. Mikor látták, hogy
tiszta a levegő, közelebb léptek a fiúhoz.
Roger arca felderült: felismerte a két férfit, akárcsak azok őt. Alig egy
órával később szemtől szembe állt Belsterrel a Saudi Jacintha gyomrában.
- Markwart mind a kettőjüket elkapta - magyarázta Roger, s a fogadós
bólogatott minden szavára, hisz kémhálózata már ellátta a foglyokra vonatkozó
hírekkel.
- Al’u’met kapitány magához a királyhoz is elment - felelte Belster, s a magas
fekete férfi felé bökött.
Roger szemügyre vette Belster ismeretlen barátját.
- Úgy láttam, hogy a király együtt érző volt - mondta Al’u’met. - De nem fog
lépni a főapát ellen. A barátaink nem fognak segítséget kapni a koronától.
- Végük van - tette hozzá Belster.
- Ki kell hoznunk őket - szólt elszántan Roger, de nem tudott lelket önteni
társaiba.
- Ha összeszednénk minden szövetségesünket, és meggyőznénk őket ügyünkről,
aztán egyesült erővel St. Precious ellen vonulnánk, néhány pillanat múltán
mindenki holtan heverne az utcán - felelte Al’u’met. - Attól tartok, hogy
ugyanazt a hibát követed el, mint Jilseponie. Azt hiszed, hogy nyíltan ellene
szegülhetsz az Egyháznak, pedig ez, barátom, nem hoz semmit, csak katasztrófát.
- Talán hagyjuk őket meghalni? - szegezte nekik a fájdalmas kérdést Roger.
- Ha megöletjük magunkat is, miközben segíteni próbálunk nekik, azzal csak még
fájdalmasabbá tesszük a halálukat felelte a fogadós.
- Nincs még megpecsételve a sorsuk - mordult fel Roger. - Én Belli’mar
Juraviellel jöttem Palmarisba. Ő nem fogja tétlenül nézni, hogy meggyilkolják a
barátait!
Juraviel nevének említésére kissé felcsillant Belster szomorú tekintete. A
fogadós a kapitányra nézett. - Juraviel elf. Éjmadár és Pony jó barátja.
- Elf - visszhangozta Al’u’met, s halványan ő is elmosolyodott. A kapitány
ismerte Juravielt, pontosabban látta őt Elbryanékkal, amikor átfuvarozta őket a
Masur Delavalon. A kapitány nem ismerte az elfeket, s Juraviel külsején kívül
semmit nem látott belőlük, de Roger elszántságából és Belster reménykedéséből ő
is hajlani kezdett arra, hogy talán még nincs minden elveszve.
...
...
...
...
18. fejezet
Filozófiák összecsapása
A barlang kényelmes volt, s eléggé szellős ahhoz, hogy néhány apró tüzet is
lehessen gyújtani, bár az egyetlen, kijárásra alkalmas nyílás a víz alatt volt.
A tüzekre azonban szükség volt, hogy átmelegítse a csontokat és a Masur Delaval
fagyos vizében elázott ruhákat.
Elbryan egy pokróc alatt bújt össze Ponyval. A kósza átölelte a lányt,
emlékeztette, mennyire szereti, s minden igyekezetével próbálta értésére adni,
hogy nem haragszik rá, amiért elhagyta, s esze ágában sincs hibáztatni őt a
gyermekük elvesztéséért.
Valahányszor a gyermeket említette, érezte, hogy Pony megmerevedik, s
feszültség rántja görcsbe fáradtságtól ernyedt tagjait.
Senki sem aludt sokat a barlangban, bár nem tudhatták, nappal van-e vagy
éjszaka. Fényt csak a tüzek adtak - melyek alig pislákoltak, hisz nem volt sok
tüzelő, takarékoskodni kellett. Nem tudhatták, meddig kell itt maradniuk.
Elbryan ébredt fel először, s mozdulatlanul fekve maradt, nézte Ponyt. A lány
olyan szelídnek tűnt álmában: épp olyannak, mint az a kislány, akit először
csókolt meg ott a Dundalis feletti hegyoldalban, a goblin támadás napján. Eszébe
jutott az első alkalom, amikor hosszú távollét után újra találkoztak, amikor
Pony visszatért Avelynnel Dundalisba.
A kósza most épp olyan szépnek látta a lányt, s nem is nagyon értette ezt azok
után, amin keresztülmentek - főleg Pony. Elbryan végigsimított a finom arcon, s
Pony álmosan kinyitotta a szemét. Elbryan odafordult hozzá, hogy megölelje, de a
lány hirtelen felült, s Elbryan érezte, hogy Pony karizmai megfeszülnek.
- Add ki magadból a dühödet - kérte halkan a kósza.
Pony úgy nézett rá, mintha Elbryan megbántotta volna.
- Mára vége a harcnak - próbált magyarázkodni a kósza. - El fogunk szökni...
- Nem - szólt közbe Pony, s a fejét csóválta.
- Nem győzhetünk.
- Talán nem is kell győznöm - felelte Pony olyan hidegen, hogy a kószában
bennszakadt a szó. Elbryan megrázta a fejét és megint meg akarta ölelni a lányt,
de az elhúzódott.
- Volt a testemben egy gyermek - szólt Pony. - A te gyermeked, a mi
gyermekünk, és ő elvette. Markwart megölte a gyermekünket, ahogy megölte a
szüleimet is.
Braumin testvér mászott oda hozzájuk, és a két fiatal csak most döbbent rá,
hogy a többiek egész idő alatt hallották őket.
- Gyere velem - nyújtotta a kezét Ponynak Braumin. - Részesülj a közös ima
áldásában, hogy megnyugodjon a lelked.
Pony ellökte a kinyújtott kezet, s hitetlenkedve meredt a szerzetesre. -
Markwart - sziszegte. - A te egyházad főapátja gyilkolta meg a gyerekemet, az
ártatlan gyermekemet, a méhemben.
- Nekem ő nem főapátom - próbálkozott Braumin testvér, de Pony nem hallgatott
rá.
- El sem tudod képzelni, milyen mélységesen gonosz - folytatta Pony. - Én csak
egyetlen egyszer éreztem korábban ilyen jelenlétet, abban a hegyben ott messze
északon, ugyanott, ahol Markwart most elfogott benneteket.
Elbryanra pillantott, aki meglepettnek tűnt. - Igen - bólogatott Pony. - Épp
olyan erős és épp oly gonosz, akárcsak Bestesbulzibar volt.
- De hát ő ember - vetette ellene Braumin testvér.
- Sokkal több annál! - vágott vissza Pony. - Sokkal, én mondom. És ahogy
Avelyn bement az Aida sötétjébe, hogy szembeszálljon a démon daktilusszal, pedig
nem hitte, hogy győzhet ugyanúgy harcolni fogok én is Markwart ellen újra, hogy
megfizessek neki a bűneiért a gyermekem ellen, s megszabadítsam a világot sötét
jelenlététől.
- De majd máskor - erősködött a kósza. - Ha majd nem lesz felkészülve a
harcra. Ha nincs körülötte De’Unnero, a rengeteg szerzetes, meg a király és az
Egyszívű Gárda.
Pony csak nézett rá rebbenéstelenül, de nem felelt. Mindenki elnémult, s a
délelőtt - ha ugyan tényleg az volt - lassan telt. Elbryan mindig Pony közelében
maradt, de nem faggatta tovább kedvesét. Még sosem látta Ponyt ilyen dühösnek,
még Bradwarden megszöktetésekor sem, amikor a lány vissza akart rohanni, hogy
berontson St.-Mere-Abelle-be. Most nem tehetett mást, mint hogy támogatja Ponyt
és bízik benne, s megpróbálja lehetőleg távol tartani a legyőzhetetlen
ellenségekről, akikre szert tett.
Ez a feladat hirtelen nagyon nehéznek tűnt, amikor egy behreni bukkant elő a
vízibejáratból késő délelőtt. - Darabokra szedik az egész várost - zihálta,
miközben kimászott a kőre. - A Saudi Jacintha menekülni próbált a kikötőből, de
hadihajók vették üldözőbe, megelőzték, és tönkretették a vitorláját, aztán
visszavontatták. Al’u’met kapitányt és a legénységet foglyul ejtették.
- A király, vagy az egyház? - kérdezte Elbryan, s a sötétbőrű férfi értetlenül
meredt rá.
- A hadihajók Danube király flottájából valók voltak - felelte. - De a
szerzetesek is sok embert elhurcolnak az utcákról. És azok is szerzetesek
voltak, akik... - A férfi elhallgatott, s együtt érző pillantást vetett Ponyra,
ami nem kerülte el a többiek figyelmét.
- A kis barátotok mondta - hebegte a behreni.
- Mit mondott? - kérdezte dühösen Pony.
- A fogadót, ahol laktál - magyarázta a behreni. - Porig égették. Még most is
száll belőle a pernye.
Pony lehunyta a szemét, s mély, mordulásszerű nyögés tört fel belőle.
- Mi van Belsterrel? - kérdezte aggódva Elbryan.
- Elrejtőzött - felelte a férfi. - Nekem is veszélyes volt ide jönnöm, mert
minden tele van katonákkal és papokkal. Azt tanácsolom, hogy meneküljetek, ahogy
csak tudtok. Már sok embert elfogtak, s lehet, hogy a barlangok titka máris
tudomására jutott valamelyik kínvallatónak. Óvakodjatok a látogatóktól - tette
hozzá sötéten. - És ne csak a hús-vér emberektől, mert a szerzetesek ördögi
mágiájukkal képesek ideküldeni a csezcsujukat... - Megállt, hogy megkeresse a
yatol szó leghívebb fordítását - ...a szellemüket? - kérdezte.
Pony bólintott. - Képesek kilépni a testükből - mondta.
- És át tudnak menni a falakon is - folytatta a behreni. Senki sincs
biztonságban tőlük!
- El kell mennünk innen - vélte Castinagis testvér.
- De a város nyilván teljesen körül van fogva - felelte Dellman testvér.
- Az egész falat szerzetesek és katonák őrzik, több száznyi - helyeselt a
behreni.
- Akkor a folyón át - jegyezte meg a kósza. - Az éj leple alatt elhagyjuk a
barlangot, de a vízben maradunk, lesodortatjuk magunkat az árral, aztán valahol
Palmarison kívül partra mászunk.
- A folyót is erősen őrzik - figyelmeztette a behreni. - Mindenhol a király
hadihajói cirkálnak.
- Éjszaka nem látnak meg egy-egy vízből kibukkanó fejet - felelte Elbryan. -
És veled mi lesz? Újra elhagysz bennünket? Van hová menekülnöd?
A férfi meghajlással nyugtázta Elbryan invitálását. - Engem a kötelességem a
népemhez köt - magyarázta. - Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek
benneteket. A nap már túl jár a delelőn, de még nem érte lefelé vezető útja
felét. Csezru legyen veletek!
Ezt az áldást még az abellita szerzetesek is hálásan fogadták, pedig ők
tagadták Csezrut, a yatol istent.
- Mondd el Belsternek a tervünket - kérte Elbryan a behrenit. - És szólj a
barátainknak is, a kis embernek meg a még kisebb társának, ha el tudod érni
őket.
A férfi bólintott és visszamászott a vízbe.
Ha reggel nyomott volt a hangulat a barlangban, most egyenesen komor lett:
egyre fogyott a remény. Most már mindnyájuknak el kellett fogadniuk, hogy
szembeszállásukért Markwarttal sok palmarisi is megfizet.
Elbryan szemmel tartotta Ponyt, aki képtelen volt egyhelyben megülni. Aztán a
lány az ékköves iszák után nyúlt. A kósza meg akarta akadályozni, de Pony
pillantása visszakozásra késztette.
Pony kinyitotta a zsákocskát és tartalmát kiöntötte maga elé a takaróra. Hamar
látta, hogy a kövek hiánytalanul megvannak - még a magnetit is, amivel
átlyukasztotta Markvart ocsmány ábrázatát. Ahogy Roger mondta, egy helyen
tartották a bizonyítékot.
A lány megmarkolta a lélekkövet, ami után a kósza is nyúlt. Elbryan ekkor Pony
csuklóját kapta el, és szembefordult a lánnyal.
- Hová akarsz menni? - kérdezte.
- Hol az a kutya Markwart? - kérdezett vissza Pony hidegen.
- Képes lennél most odamenni, amikor mindnyájan itt rekedtünk, ebben a
csapdában? - kérdezte a kósza. - Ha követ visszafelé, mindnyájunkat bajba
sodorsz.
Pony kinyitotta az öklét, s megsemmisülten a takaróra ejtette a követ. -
Kimehetek nagyon óvatosan is, felderíteni - mondta, amikor Elbryan elkezdte
visszarakosgatni, a követek az iszákba, de a kósza már rázta is a fejét.
Így aztán ültek tovább csendben. A szerzetesek kört alkottak és imádkozni
kezdtek. Elbryanékat is kérdezték, nem tartanak-e velük. A kósza reménykedő
pillantást vetett Ponyra, gondolván, hogy a lánynak éppen erre van szüksége, de
Pony csak megrázta a fejét és elfordult.
Elbryan várt egy kicsit, hagyta, hogy a ritmusos, nyugtató kántálás betöltse a
kis barlangodút, aztán szerelmese elé állt, s egy ártalmatlan, lefegyverző, s
meglepően békés mosollyal magára vonta Pony pillantását. - Meséltem már neked
Avelyn csodájáról? - kérdezte csendesen.
A lány bólintott: a börtönfolyosón másról sem hallott.
- Nem csak arról, ami történt magyarázta a kósza. - Hanem arról is, ahogyan.
Hogy szeretett barátunk szelleme hogyan jött el a fennsíkra, s hozott békét,
megnyugvást.
Pony fanyarul mosolygott. - És hol volt akkor, amikor Markwart odament? -
kérdezte gúnyosan.
Elbryan elengedte a füle mellett a megjegyzést, s emlékeztette magát Pony
hatalmas fájdalmára. Újra belekezdett a goblin harc történetébe, s beszámolt a
kritikus pontoknál támadt sugallatairól is, melyeket Avelyn hatásának
tulajdonított. Tudta, hogy ha emlékezteti Ponyt a régi időkre, az Aida előtti
napokra, amikor oly-egyszerűnek tűnt az életük, talán kissé földerítheti a
lányt.
A dolog mintha be is vált volna, s Pony még el is mosolyodott, de aztán
csobbant a víz, és megérkezett Zárverő Roger.
- Mit keresel itt? - kezdte szidni a kósza a fiút, miközben kihúzta a vízből.
- Mondtam, hogy tartsd magad távol...
- A barátságunk kedvéért muszáj volt eljönnöm - szakította félbe Roger. - Mert
Juraviel mondta, hogy rátok találtak, hogy Markwart tud a barlangokról, s már
elindult a sereg a Masur Delaval felé!
A barlangban mindenki talpra ugrott és szedegetni kezdte a holmiját.
- Kifelé! Kifelé! - kiáltotta Roger. - És gyorsan!
- Az út északra vezet, de nem ez a mi irányunk - mondta nekik Elbryan. -
Bújjatok le a vízben és menjetek az ellenkező irányba, a part mentén - délre.
Kapaszkodjatok a kövekbe, bújjatok el köztük, és maradjatok csendben!
Először Braumin vetette bele magát a vízbe, aztán Viscenti, Castinagis és
Dellman. Roger is indult, miután megfogta és megszorította Elbryan csuklóját.
- Szeretlek - mondta Elbryan Ponynak, amikor a lány is készülődött.
Pony visszanézett és melegen elmosolyodott. - Tudom - felelte, és lemerült.
A behreniek által lefektetett vezetőköteleket követve a hét ember gond nélkül
kijutott a barlang kijáratáig, a Masur Delaval nyílt vizébe. A két első, Braumin
és Viscenti elindult délnek, ahogy a kósza meghagyta, a másik két szerzetes és
Roger pedig szorosan a nyomukban.
Pony azonban, mikor a felszínre bukkant, nem állt meg a víz színén, hanem
lebegni kezdett fölfelé, a sziklafal mentén, kezével segítve előrehaladását.
Elbryan, amint a felszínre bukkant, megértette a dolgot. A lány használatba
vette a malachitot. Markwart után akar menni!
- Pony! - kiáltott a lány után, de az vissza se nézett.
Elbryan a parthoz úszott és kimászott a vízből. Roger és a szerzetesek utána
siettek.
- Ti menjetek! - kérlelte őket Elbryan. - Meneküljetek el és vigyetek hírt
rólunk.
A többiek azonban nem hallgattak rá. A kósza ment Pony után, mert szerette, a
többiek pedig, mert mindkettejüket szerették.
...
...
...
...
...
St. Precious egyik homályba borult termének mélyén Belli’mar Juraviel azt
várta, hogy a zűrzavar csillapodjék. Titokban jött be, egy használaton kívüli
kéményen keresztül, közvetlenül azután, hogy elküldte Rogert a szökevények
figyelmeztetésére. Fergeteget és Sólyomszárnyat akarta visszaszerezni, hisz az
elf fegyverek nem maradhattak az Abellita Egyház kezében.
Eddig még remélte, hogy talán újra láthatja a barátait a várostól északra
fekvő mezőkön, de hallva a szerzetesek sietségét, az elf sejtette, hogy ebben az
örömben nem igen lesz része.
És ami még rosszabb, kénytelen volt csendben ülni, amíg nem nyílik lehetősége
arra, hogy megszökjön a megerősített apátságból.
Rengeteg volt a szerzetes és rengeteg a katona. Még el sem érték a
kereskedőnegyedet, amikor kiáltás harsant, s egy seregnyi szerzetes rohanta meg
őket. A csapat a kósza utasítására kettéoszlott. Castinagis testvért szinte
azonnal elkapták, de hősiesen küzdött, s sikerült két szerzetest is
ártalmatlanná tennie, mielőtt lefogták.
Viscenti testvér, akit fegyverekkel vettek körbe, megadón felemelte a kezét,
majd Braumin testvért érte utol a sorsa: ő sem állt ellen, csak kérte
szerzetestársait, hogy mindent véssenek emlékezetükbe, s lássák Markwart igazi
valóját.
Egy szerzetes Éjmadár elé ugrott, leguggolt és magasra emelt lábbal
megpördült.
A kósza lebukott és ököllel mellbe vágta a papot, aki messzire repült.
Egy másik szerzetes lépett társa helyébe, s a kósza fejét vette célba. Éjmadár
elkapta a levegőbe, s saját lendületét kihasználva hajította ki oldalra, egy
kofa halastalicskájába.
A kósza rohant tovább. Szomorúan látta, hogy barátai egyre fogynak mellőle.
Csak Dellman volt még mindig vele, de aztán ő is megállni kényszerült egy
Egyszívű gárdista rászegezett lándzsája előtt.
Éjmadár harci lovak patáinak csattogását hallotta egy mellékutca felől, s
őrjárattól tartva hirtelen elkanyarodott.
De aztán Roger kiáltása ütötte meg a fülét, hogy menjen vissza, s észre is
vette barátját, aki egy tetőről integetett.
A lovak utas nélkül, megvadulva vágtattak, mintegy a zűrzavaros helyzet
jelképeként. Éjmadár intett Rogernek, aztán futott elkapni az egyik állatot.
- Én jobban vágtatok, mint az a kivénhedt gebe! – hallatszott egy jól ismert,
örömmel hallott hang, s mikor Éjmadár odanézett, Bradwarden akkor dobta le
felsőtestéről az álcázó takarót.
A kentaur odavágtatott, s a kósza felpattant a hátára.
- A Chasewind udvarházba! - rikkantotta Elbryan.
- Azt hiszed, nem tudom? - kiáltott vissza a kentaur. Még ezek a nyavalyás
lovak is tudják!
...
...
...
...
...
Éjmadár futott tovább a hátsó kertekre néző hatalmas ablak mentén, s arra
gondolt, hogy betöri az ajtót. Aztán meglepett kiáltást hallatott: az ablak
betört és De’Unnero huppant be a folyosóba.
A két férfi azonnal farkasszemet nézett egymással.
- Hát teljesült a kívánságom - dorombolta a valamikori püspök.
...
...
Éjmadár tudta, milyen veszedelmes De’Unnero, s tudta, hogy hosszú táncra van
kilátás: csak apránként szerezhet előnyt. Előző párbajukból sejtette, hogy
De’Unneróban emberére akadt, s tudta, hogy különlegeset kell alakítania, mert ez
itt stratégiai játék, nem pedig gyorsasági.
Apró kis előnyök vezetnek mindig tovább.
De hogyan csinálja végig ezt a hosszú, számító küzdelmet, amikor az az ajtó
úgy hívogatja, amikor Pony odabent van Markwarttal, aki egyszer már legyőzte?
Hogy is húzhatná az időt?
Erőteljesen megrohamozta De’Unnerót, s feléje döfött az otromba karddal, amit
az őrtől szedett el odakint.
De’Unnero a döfés fölé, oldalra szökkent, aztán azonnal visszatámadott,
kitérésre kényszerítve a kószát, aki a falnak vetődött, hogy visszanyerje
egyensúlyát, s ártalmatlanul suhintott egyet a karddal.
- Már kínozza a lányt - ingerkedett a szerzetes, s elindult a kósza felé,
aztán kitért oldalra, Éjmadár és az ajtó közt maradva.
Éjmadár azonban nem harapott rá a csalira. Higgadtan elvált a faltól, teljes
önuralommal és kiegyensúlyozottsággal, s emlékeztette magát, hogy azzal nem tesz
jót Ponynak, ha megöleti magát. Előreszökkent és szúrt, aztán visszaugrott,
amikor De’Unnero - akinek egyik keze már tigrismancs volt - hirtelen rohammal
válaszolt.
A kósza előrelendült, de a szerzetes jól mérte fel Éjmadár hatótávolságát, s
óvatosan visszavonult, mielőtt a kard megközelíthette volna.
A harc így folytatódott, ide-oda: egyikük sem tudott hatásos támadást
végrehajtani, de egyik sem hagyta magát védtelenül.
Ekkor aztán Pony kiáltása hallatszott az ajtó mögül.
De’Unnero arca széles mosolyra húzódott, ahogy először a kószára, majd az
ajtóra nézett.
Éjmadár nekirontott a karddal.
De’Unnero sem tétlenkedett; ugrást színlelt, de a földre vetette magát -
tigrislábaihoz illőbben -, az előrenyújtott kard alatt belemart a kósza térdébe,
és a földre döntötte Éjmadárt.
Éjmadár a hátára hengeredett és feltartotta kardját, megtorpanásra
kényszerítve De’Unnerót. A kósza ezt a szünetet használta fel, hogy
visszafordítsa a lendületét, könnyedén felpattanjon, majd két gyors lépéssel
előretörjön és De’Unnero válla felé döfjön. Ha Fergeteg lett volna a kezében, a
penge áthatolt volna izmon és csonton, de a szúrás így elcsúszott.
A szerzetes így is megtántorodott a fájdalomtól, s tigrismancsával
embervállához kapott.
Éjmadár tökéletes egyensúllyal folytatta a támadást, de nem mérte fel a
nagymacskalábak igazi erejét. De’Unnero hátrabotlott, de gyorsan megkapaszkodott
karmaival és a kószára vetette magát. Két döfés között kapta el, félrecsapta a
pengét és nekiugrott Éjmadárnak, gyilkos ölelésben szorítva le a kósza karjait.
Ez a fogas annál is veszedelmesebb volt, mivel a szerzetesnek hatalmas
tigriskarmokban végződtek az ujjai.
Éjmadár érezte, ahogy ezek a karmok a hátába marnak, közel a veséjéhez. Úgy
gondolta, hogy egy hirtelen, erős feszítéssel ki tudna törni a szorításból, de
aztán rádöbbent, hogy akkor a tigrismancs leszakítaná a fél hátát. Elengedte a
kardját és megpróbálta az egyik kezét a szorító tigriskarok fölé húzni.
De’Unnero még erősebben kezdte szorítani, s karmai mélyen belevájtak a kósza
húsába.
De Éjmadárnak addigra már a tigrismancs alatt volt a jobb karja, s a kósza
hatalmas erejével próbálta lassan a szerzetest kibillenteni egyensúlyából, hogy
De’Unnerónak legalább annyira kelljen a lába alá is figyelnie, mint a
szorítására.
A kósza megfeszítette vállát, meggyengítve a szerzetes ölelését. A vaskemény
izmok kidagadtak, s a kósza is mozdult, hogy háta kövesse a tigrismancsot, míg
az emberkéz egyre távolabb csúszott.
Aztán látta a változást De’Unnero arcán, akinek szája félelmetes agyarakkal
teli macskapofává alakult át.
Éjmadár hirtelen előrevágott a fejével, s alaposan megütötte a szerzetes
átváltozó orrát. Aztán a kósza újra csapott a homlokával, mert tudta, hogy kezd
kifutni az időből: érezte, hogy ellenfele másik keze is karmos manccsá lesz.
Felordított, szétcsapta karjait, s nem törődött a fájdalommal, ahogy De’Unnero
karmai végigszántottak a derekán, egészen a bordójáig hasítva.
A kósza jobb keze belecsapott az átváltozó arcba, míg a másik De’Unnero
ágyékába vágott. Mindkét helyen megragadta a szerzeteset, ordítva megfordult,
felkapta De’Unnerót a földről és a falnak vágta. Ezután újra felszedte
ellenfelét és újból a falhoz csapta, aztán még egyszer, hiába kapálózott a
mancsaival De’Unnero, véres karomcsíkot húzva a kósza szeme mellett.
Éjmadár a harmadik csapással elengedte a szerzetest, s váltott kézzel öklözni
kezdte De’Unnero arcát és mellkasát. Ezután hátralépett, majd homlokkal előre a
szerzetes immár formátlan ábrázatába vetődött.
De’Unnero lábai megroggyantak, de a kósza nem engedte el. Egyik kezével
elkapta a szerzetes állát, másikkal az ágyékát, s magasra emelte De’Unnerót a
levegőbe. Megfordult és a már betört nagy ablak felé sietett, majd kihajította
rajta elkábult ellenfelét a harminclábnyi mélységbe.
Éjmadárnak mindene égett a fájdalomtól, s úgy érezte, mintha belső szervei ki
akarnának szakadni, mégis elégedetten szemlélte az üvegcserepekkel borított
véres, mozdulatlan alakot odalent.
A kardjáért már el sem ment - hisz sejtette, hogy amúgy sem venné hasznát
Markwart ellen, s amúgy is fogytán volt az ereje -, hanem azonnal az ajtó felé
indult.
...
A küzdelem, mely nehezebb volt, mint azon a szörnyű éjszakán Palmaris mezőin,
mostanra oly erőteljessé vált, hogy átlépte a szellemi világ határát, s kezdett
átszüremleni a fizikai valóságba.
Az udvarházon kívül a tömeg egy emberként fojtotta vissza lélegzetét és hőkölt
hátra, mert a ház hirtelen zümmögni kezdett az energiától, fekete és fehér
fények csaptak fel, ablakok robbantak ki keretükből.
- Imádkozzunk, hogy ne Markvart legyen a győztes - súgta oda Danube király két
tanácsadójának, s Je’howithnak, aki közelebb húzódott a kocsihoz.
Kalas és Constance máris ezen volt, s még a látványtól elhűlt öreg apát sem
merte rendreutasítani az uralkodót.
Francis testvér, aki a gyepen állt, a legközelebb a házhoz, ugyancsak
tehetetlenül meredt az épületre.
Ekkor kivágódott az ajtó, s két fiatal szerzetes tántorgott elő. Lebuktak a
fűre és kúszni kezdtek, Isten kegyelméért könyörögve.
A villámsújtotta Francis azonban nem mert bemenni utánuk a házba.
...
Pony most nem várt gyermeket, nem volt sebezhető pontja, s minden erejét,
dühét beleadta a harcba.
De nem győzhetett. Tudta jól. Az a szellem Markwartban túl erős volt,
hihetetlenül erős, és sötétebb, mint bármi, amivel Pony valaha találkozott. A
lány hősiesen küzdött, latba vetette minden erejét és akaratát, s nem hagyta
magát visszaszorítani.
Markwart ereje, megdöbbenve a lány szívósságától, egyre nyomult előre, s
megnőtt, hogy a lány szelleme fölé tornyosuljon s magába olvassza, elnyelje.
Erre azonban nem volt képes, így aztán küszködtek tovább, bár mindketten tudták,
hogy az idő Pony ellen dolgozik, hogy ő fog előbb kifáradni, bármekkora is a
dühe.
De ekkor a lány érintést érzett a vállán - a testén -, s ez a pillanatnyi
figyelem-kihagyás azt eredményezte, hogy Markwart szelleme hátrébb lökte. Az
érintés viszont gyengéd volt, a barát, a szerelmes érintése, s ekkor valamiképp
egy harmadik szellem is belépett a párbajba - Éjmadár szellemalakja, mely Pony
segítségére sietett.
Hát itt vagytok mindketten!, mondta Markwart szelleme. Jobb is így, hogy
egyszerre végzek veletek, és egyszer s mindenkorra megszabadulok ettől a
kellemetlenkedő párostól. A főapát támadásba lendült: szellemárnya hatalmas
denevérszárnyakat bontott, s föléjük magasodott.
Elbryan szelleme Ponyéhoz simult, s sosem tapasztaltan szoros ölelésbe
fonódtak össze.
Markwart jött, de addigra a két lélekből már egy lett, ugyanúgy
összekapcsolódva, mint ahogy a bi’nelle dasadánál. Együtt meg tudták állítani a
főapát előrenyomulását, s együtt tolták vissza a sötét szellemet gazdateste
felé. Azonban minden egyes centiméternek súlyos ára volt: elszívta életerejüket,
energiájukat.
Mentek rendületlenül előre, a kósza vezetésével, aki szellemét elétolta
Markwart csapásainak, s állta az ütéseket, mert Elbryan tudott valamit, amit
Pony nem: hogy testi alakja gyorsan halványul, vére elfolyik. Ha Pony ezt tudta
volna, nem törődött volna a harccal, hanem őt kezdte volna gyógyítani a
hematittal.
Elbryan azonban tudta, milyen áldozat kellett ehhez a küzdelemhez, s azt is
tudta, hogy Pony nem engedheti meg magának ezt a visszavonulást: Markwart akkor
mindkettejüket elpusztítaná.
Most már közel voltak a főapáthoz, s mindnyájan tisztában voltak vele, hogy ha
visszanyomják a szellemet a testébe, aztán követik, az győzelmet jelent.
Markwart megvetette lábát, felhördült, s ellenszegült.
A kósza testét hidegség kezdte ellepni. Elbryan érezte ezt, s tudta, mit
jelent. Tudta, hogy ez a hűsége próbája, minden kiképzése megméretése. A végső
áldozat, amit kószának lenni jelent.
Minden ösztöne azt súgta, hogy álljon meg, szóljon Ponynak, hogy éljen.
Mégis nyomult tovább előre.
Markwart felsikoltott, lélekben és testben is. Elbryan hallotta, de már csak
távolról.
Az egész világ oly távolinak tűnt.
...
...
...
Epilógus
...
Ünnepélyesen vonultak, előremeredő tekintettel, nem nézve az utcák mentén
összesereglett tömegekre, a koporsóra virágot dobálókra. Elbryanból, Éjmadárból
hamar legendás alak vált Palmarisban, de ezt mind Roger, mind a kentaur óvatosan
fogadták, mert mindketten tudták, hogy barátjuk méltó bármiféle tiszteletre, de
az igazi emberre akartak emlékezni, s nem akarták, hogy ezt az igazságot - mely
önmagában is épp elég lenyűgöző - elhomályosítja valami nevetségesen eltúlzott
legenda.
Ez a pillanat - Elbryan pillanata - minden szemlélő emlékezetében örökre
megmaradt, többek közt Danube Brock Ursal királyéban is.
Egy csapat Egyszívű gárdista vezette a menetet, s kísérte a koporsót egészen
Dundalisig.
Palmaris északi kapuján kilépve további sokaság fogadta őket: az északi
vidékek földművesei. És még valaki: a csodás Szellődal egy közeli domboldalon.
- Ő is tudja - mondta Bradwarden Rogernek.
Mintha csak erre várt volna, a paripa levágtatott a dombról, hogy csatlakozzon
hozzájuk. Elporzott az Egyszívű gárdisták mellett, akik néma csodálattal
figyelték az állatot, aki még az ő híres To-gai-ru lovaiknál is erősebb és
gyorsabb volt.
Szellődal kapálni kezdett a koporsó mellett, s Bradwarden, aki oly jól értette
a lovak nyelvét lehúzta a hámot saját nyakából, s Szellődalra vetette.
Így mentek tovább csendesen észak felé.
...
...