2011. augusztus 27., 28., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 21
ÖTVENÉVES A
SZERKESZTI: KONTRA FERENC L. évfolyam, 34. szám
Sinkó, Vén András
és a Lenin-fiúk
S az árnyékok hosszát méricskélem.
inkó Ervin (1898–1967) több művében is visszatér 1919-es kecs-
keméti városparancsnoki ténykedéséhez, s annak kapcsán Vén
András csendőr brutális meggyilkolásának eseménytörténeté-
hez. A fiatal Sinkó a társadalmi igazságtalanságok megszüntetését
– sok kortársához hasonlóan – a kommunista világmegváltásba vetett
már-már vallásos hitnek a mindennapi politikai gyakorlatba átvitt
erejével kívánta megvalósítani. Sinkó abban különbözött a baloldali
messianizmustól kábult társaitól, hogy – legalábbis életének ebben
a szakaszában – következetes logikával és nagyfokú morális érzé-
kenységgel igen gyorsan eljutott a hatalom és az erőszak (minden
hatalom és minden erőszak) radikális elutasításáig. A kommunista
messianizmussal való szakításhoz vezető, lelkiismereti önmarcango-
lásokban és etikai dilemmákban bővelkedő úton végképp megerősíti
Vén András vörösőr (a kommün alatt ezt az új elnevezést kapták
a csendőrök) oktalan megölése. „Egész elementárisan éreztem, hogy
az egész emberiség üdvözülése fabatkát sem ér, nem kell, ha egyetlen Vén
András, egyetlen embernek a megölése is az ára.”
Az etikai konklúzió levonását eredményező megrázó eseményt
Sinkó lényegében hasonló módon beszéli el az Optimisták önélet-
rajzi jellegű történelmi kulcsregényében, Az út című visszaemléke-
zésében (1920) s Szemben a bíróval címmel először franciául megje-
lent (1935) esszéjében. Eszerint a pestről különvonattal az alföldi
városba érkező Lenin-fiúk (a kommunista diktatúra terrorlegényei)
puszta kedvtelésből, hogy ne menjenek vissza a fővárosba „száraz
Önarckép, 1930
Tíz évvel ezelőtt hunyt el Max Weiler (1910–2001), ebből az
alkalomból rendezett kiállítást a bécsi Albertina a művész
munkásságának legjellegzetesebb darabjaiból. Nemzedékének
példaképe volt. Nehezen besorolható munkái máig frissek,
inspirálóak. Nem is lehet igazán meghatározni, mi az, ami
nála festészet, rajz, grafika vagy falról leváló objektum. Saját
magáról azt nyilatkozta, hogy „műszaki rajzoló vagyok”, ami
természetesen többszörösen is idézőjelbe kívánkozik, nem tudni,
hogy a pontosságot értette ezen vagy pedig a tömörséget, hogy
valóban ne legyen egyetlen vonallal sem több a papíron, mint
amennyi kellene. Az életmű különböző korszakait 180 alkotáson
kísérhetjük végig. A kiállítás október 16-ig tekinthető meg. Az
erre az alkalomra megjelent, több tanulmányt is közlő katalógus
valamennyi kiállított alkotását tartalmazza, ebből válogattuk a
mai Kilátó illusztrációit.
n CSORBA BÉLA
kézzel”, minden különösebb ok nélkül, szinte már szórakozásból,
megölték az egyik vörösőrt. Az emlékiratíró így folytatja: „Elővettem
a megölt ember holmiját. Vén Andrásnak hívták, csendőrőrmes-
ter volt. A noteszében jegyzetek mosásról, kiadás és bevételről. A
tárcájában benn egy fénykép. Ő és a felesége ülnek egymás mellett,
szép, nyugodt, egyszerű házas pár, kicsit feszélyezet-
ten a fényképezés tudatában. A Vén András ölében
pedig egy kis gyerek, pufók, kedves, pár hónapos
emberke.” Sinkó nyilván nem tudta, de ha tudta
volna is, legföljebb kevésbé fontos életrajzi adalék-
nak, kuriózumnak bizonyult volna számára, hogy
Vén András temerini volt, vagyis bácskai, akárcsak
az író maga is. Vén őrmester halálának körülmé-
nyeit, úgy, ahogyan tudta, a nyolcvanas években
még élő öccse magnóba mondta e sorok írójának
és ifj. Paska Oszkárnak. Tőle tudjuk azt is, hogy
bátyja, mielőtt Kecskemétre került volna, a tria-
noni békekötés után Romániához került területen
szolgát. A beszélgetés szövege 1985-ben megjelent
az újvidéki Hídban.
Vén András haláláról azonban nemcsak ő és
Sinkó Ervin számolt be. 1922-ben Martírjaink
címmel Olysói Gabányi János ezredes több mint
négyszáz oldalas munkát tett közzé az őszirózsás
forradalom és a proletárdiktatúra során megölt vagy
megkínzott áldozatokról, s ebben közli a budapes-
ti m. kir. csendőrkerületi parancsnokság részletes
jelentését a csendőr 1919. május 5-ei megöléséről.
Hősünket nem őrmesternek, hanem „csendőrse- Esőfelhő, 1969
gédfelügyelőnek” nevezi a jelentés, melyből álljon itt a következő,
az akkori idők hisztérikus légkörét is jól illusztráló részlet:
„Vén András mint nős s aki családját a román megszállás miatt
Aradon hagyta vissza, Kecskeméten állapodott meg és teljesített szol-
gálatot. A városból a laktanyába igyekezett s látva, hogy a terroristák
őt körülveszik, a szőlők felé futásnak eredt, mit a terroristák észreve-
vén, reákiabáltak, hogy ’hazaáruló! fehér kém!’ és rálövöldöztek.
Vén András több sebet kapott és elesett. Erre több terrorista
hozzáment s fegyvertusával annyira bántalmazták, hogy karja is
eltörött. Majd pedig két terrorfiu kézenfogva vonszolta a legköze-
lebbi temetőbe, ahol több terrorista és az összegyült kommunista
csőcselék itéletet hoztak oly értelemben, hogy az ilyen fehér haza-
árul mit érdemel? Egyhangulag kiáltották:
– Agyon kell lőni! – mire Vén Andrásba, aki már akkor a földön
fetrengett, még három lövést tettek.
Viharfa, 1982
kilato@magyarszo.
A hely n ANTALOVICS PÉTER
minden nap rendet rakok a szobámban,
ha jön valaki.
a padlóról felseprem a morzsákat,
a sarkokból lekaszabolom a pókhálókat.
a szemetest kiürítem,
ha jön valaki.
ezeréves slágereket hallgatok,
ha nem jön senki.
ablakokat és ajtókat nyitok, szellőztetek.
keresem magam a duruzsoló zenében.
kitekingetve levegőzök,
ha nem jön senki.
már nem is rakok rendet, sohasem. csendben
ösvényeket keresek.
a padlódeszka alatt kutatok meglepetéseket,
tapogatom a bútorokat,
ösvényeket keresek.
Az igy agyonkinzott testről a csizmát lehuzták és neki egy gödröt
ásva, állati módon eltemették.”
Huszonhárom évvel később a budapesti kiadású Csendőrségi
Lapok ismeretlen szerzője Hatvannégy bajtárs című cikkében szen-
telt pár sort a kecskeméti áldozat emlékének.
„Vén András 2. oszt.(ályú) őrmester, oláhbrettyei őrsparancsnok,
menekült erdélyi csendőrökkel Kecskeméten tartózkodott 1919.
május 5-én a csendőröket vörös karhatalom lefegyverezte és elfogta.
Vén őrmester el akart menekülni, de meglőtték, majd sebesülten
tovább üldözték, a temetőnél utolérték és legyilkolták.”
Bosnyák István Az út jegyzetapparátusában közli a szövegét
annak az átvételi elismervénynek is, amit a Bács-Kiskun megyei
Levéltárban őriznek:
„Vén András 1919 május 5-én agyonlőtt rendőrnél talált 2581
koronát egy órát egy zsebkést átvettem valamint az idevonatkozó
jegyzőkönyvet – Kecskemét 1919. május 6.
– Deák László nyomozó testület vezetője.”
Mind Az út, mind a Mártírjaink beszámol
Vén András eltemetéséről is. Sinkó szerint a
hozzá bizalommal forduló vörös őrség, vagy-
is a megölt őrmester bajtársai kérték, hogy
adjon engedélyt „csendes eltemetésére”: „–
Szegény ott fekszik kint temetetlenül a szán-
tóföldön...” Mindez ellentmond az 1922-ben
megjelentetett hivatalos csendőrkerületi jelen-
tésnek, miszerint Vén Andrást „állati módon”
kaparták volna el. S ezt látva „ a kecskeméti
nőegylet, nem birván türni, hogy egy ember
állati módon legyen elásva, kegyeletből Vén
András hulláját kiásatta s nagy részvét mellett
az áldozatul esetthez illó módon a kecskeméti
római katholikus temetőbe eltemettette.”
Hogy először kik (a Lenin-fiúk-e vagy
a csendőrök) és pontosan miként (csendes
kegyelettel vagy a csizmáját lehúzva) hantol-
ták el Vén Andrást, az valószínűleg örökre
titok marad. Az viszont szinte biztosra vehe-
tő, hogy az újratemetésre csak a kommün
bukása (tehát 1919 augusztusa) után kerül-
hetett sor.
Érdemes volna kideríteni, megvan-e még
a sírja a kecskeméti temetőben.
22 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
A tudás fogalmának
átalakulásáról
A For Dummies könyvsorozat kapcsán
A
z angol nyelven megjelenő For Dummies könyvsorozat
mintegy 1600 kötetet és összesen több mint 200 millió
példányt számlál. Ilyen módon ez eddig a legjelentősebb
felvilágosító sorozat a könyvnyomtatás történetében. A cím nem
szó szerinti magyar fordításban annyit tesz, mint „a tájékozatlanok-
nak”. A kiadó önreflektálási kísérletében kiemeli, hogy egyik titka
az, hogy szerzői bármilyen témáról képesek
szakkifejezések használata nélkül írni úgy,
hogy az olvasó kellő ismereteket szerezzen
az adott témában csupán egy könyv elolva-
sása után. Az eddigi hagyomány szerint az
adott témáról való vitában résztvevők isme-
reteiket egy alapos tanulási folyamat során,
különböző forrásokból, nézetek ütköztetése
során szerezték. Ez alól természetesen kivéte-
lek a „kötelező olvasmányok röviden”, vagy
„sok legfontosabb magyar regény” jellegű
kötetek, hiszen ezek népszerűsége egyrészt
elenyésző, másrészt pedig céljuk az emlékez-
tetés, az ismeretek frissítése volt. A témák
széles skálán mozognak és felölelik az olyan
tudományterületeket, mint a filozófia, szoci-
ológia, pszichológia vagy éppen az irodalom-
tudomány, melyre cikkem összpontosít. Ezen
a ponton egy pillanatra fel kell idéznünk a mindennapi olvasó
lehetséges érdeklődését, aki nem bizonyos, hogy általában figyel-
met szentel a tudományos diskurzusnak. A tudományterületek
mellett a For Dummies sorozatban lényegesen nagyobb mérték-
ben reprezentálódnak a világ megismeréséhez kötődő általános
ismeretek. A sorozat egy-egy kötetéből megismerhetjük a keresz-
ténységet vagy iszlámot, megtanulhatunk honlapot készíteni, vagy
vegetáriánusoknak főzni. A kiadó szerkesztői az információs korra
jellemző, általában a világháló kontextusában tapasztalt sebesség-
gel reagálnak egy-egy új, a széles olvasóközönség érdeklődésére
szerintük méltán számító jelenségre. Kézzelfoghatónak tűnik az
a konkrét eset bemutatása, amikor a világszerte élőben közvetített
brit királyi esküvő előtt pár nappal a sorozatban megjelent egy
kötetet, mely Vilmos herceg és Kate Middleton körül kialakult
jelenséget igyekszik elmagyarázni, kitérve a brit királyi család
történetére és a tradíció szerepére is.
Az irodalomról való beszéd is több kötetben reprezentálódik
a For Dummies sorozatban. A szerzők leegyszerűsített módon
egy-egy kötetben interpretálják az irodalmi műfajokat, korsza-
kokat, bemutatják a beszélő lehetséges megjelenési formáit az
alkotásokban, de kitérnek néhány, általuk az irodalmi kánonba
tartozó konkrét szerző műveinek elemzésére is, mint például a
Shakespeare vagy Jane Austin.
Anélkül, hogy e tekintetben a legcsekélyebb mértékben is jogot
formálnék az egyértelműség látszatát keltő megoldási javaslatra,
cikkemben a For Dummies sorozat popularitásának okát a tudás,
az ismeretszerzés megváltozott funkciójában keresem. Korunk
jelenleg is domináló irányzata, a posztmodern szerint a modern-
ség tradíciója megszűnt vagy átalakulóban van. Az előző század
történeti eseményei, a tömegkommunikáció fejlődése, illetve az
ideológiai rendszerek az élet valamennyi területére gyakorolt
hatása megtépázta az addigi kulturális intézményrendszerek,
ezen belül a könyvek, egyetemek, illetve a tudomány szerepé-
nek tekintélyét is. A tömegmédia által közvetített ellentmondó
üzenetek és egymással szemben álló értékek gyakran a befogadó
tudatában kognitív disszonanciához vezetnek. Véget ért tehát a
nagy narratívák, tehát a kizárólagos és totális világokat rekonst-
ruáló szépirodalmi és tudományos művek kora.
Hasonló változásoknak lehetünk tanúi, ha a vizsgálat közép-
pontjába az ismeretszerzés folyamatát, és a tudás szerepét helyez-
zük. Cikkemben ezért már említett könyvsorozat kapcsán a nyom-
tatott szöveg dimenziójában, tehát a világháló tág kérdéskörét
nem érintve, a tudás megváltozott szerepének és a szerzők, illet-
ve olvasók által az új kontextusban felmerülő kérdésekre adható
egyik lehetséges választ vizsgálom.
Ahhoz, hogy a jelenséget jobban megérthessük, vissza kell
tekintenünk, és szélesebb történeti kontextusba helyeznünk a
kérdést. A maga korában a könyvnyomtatás nemcsak, hogy lehe-
tővé tette az ismeretek, információk széles körben való elterjeszté-
sét, hanem megváltoztatta a recepció addig megszokott formáit is.
Paradigmaváltás játszódott le: a tudomány az ok-okozati kapcso-
latok kutatását kezdte el, és az analízis vált az uralkodó módszer-
ré, a dolgok már nem csak úgy léteztek, hanem az őket vizsgálók
igyekeztek összefüggéseket találni köztük. Ez az új, elemzésen
és összefüggések keresésén alapuló rendszer a nyugati világban
egészen a modernség végéig tartotta magát, és gyökeres változást
az sem hozott, hogy közben eszme- és kultúrtörténeti korszakok
váltották egymást, hol egyeduralkodó módon, mint például a
felvilágosodás vagy a romantika, hol pedig párhuzamosan létezve
n SZŰTS ZOLTÁN
egymás mellett, erre a legjobb példa a múlt század elején megha-
tározó szerepet betöltő izmusok.
A könyvnyomtatás tömegtermelést tett lehetővé, így az ember a
természeti és társadalmi környezetét is lassan saját akarata szerint
formálta, s ezek a változások visszahatottak a gondolkodására.
Radikális módon megváltozott a tudás gyűjtésének, megismeré-
sének és terjesztésének folyamata. A tudás
frissítésének, ellenőrzésének, újraírásának a
Leed szerint a nyomtatott könyv a kézírásos
könyvekkel szemben egy „sztenderd termék”
volt, melyből több ezer azonos másolat
készült. Érdekes módon a kiadók szokása
volt a javításokat és hozzászólásokat begyűj-
teni az olvasóktól. Ez a visszajelzési rendszer
megállította a lejegyzett tudás leépülését, és
tudományos forradalomhoz vezetett. Azzal,
hogy azonos másolatok jutottak el a külön-
böző tudományágak képviselőihez, hatal-
mas mennyiségű javítás is érkezett vissza.
Amíg előtte a változatlan tudás öröklődött
a következő generációkra, addig a nyomta-
tás megjelenésével az olvasók folyamatosan
„nyomoztak”, ezzel előbbre vitték a tudomá-
nyokat, hozzájárulva így fejlődésükhöz.
Ropolyi László azt írja, hogy a könyv a modernizálódó világ
értékrendjével összhangban lévő eszköz volt, míg ma az elvont
tudásformák helyett az emberek nagy tömegei a konkrét, csak
saját magukra vonatkozó, egyéni formákat részesítik előnyben.
A tudásról való beszéd során fontos kiemel-
nünk, hogy az információs kor természeté-
nek köszönhetően mind tágabb horizonton
kívánunk ismereteket szerezni. Mielőtt azon-
ban úgy gondolnánk, hogy újra a reneszánsz
embert ünnepelhetjük, aki számára a művésze-
tek ugyanolyan fontosak voltak, mint a humán
vagy természettudományok, ki kell ábrándul-
nunk. A tudás mélyebb rétegei, illetve az isme-
retek közti szelektálás, az eddigi tapasztalata-
inkon alapuló kritikai gondolkodás háttérbe
szorul. Ennek egyik oka lehet, az intézménye-
sített kultúra egyelőre képtelen felzárkózni
az ismeretszerzés felgyorsult tempójához és
egyre szélesedő horizontjához. Ehhez pedig
egy védekezési reflex kapcsolódik.
Cikkemben anélkül igyekszem leírni ezt a
jelenséget – védekezési reflexet –, hogy ítéle-
tet mondanék felette. Úgy tűnik, hogy a korábbi szégyenérzet,
mely az ismeretek hiányából fakadt, most eltűnőben van. A jelen-
ség ennél természetesen sokkal összetettebb. Hosszasan lehetne
vitázni tudás változó szerepeiről különböző kulturális síkokban.
Természetesen az intézményesített tudás a könyvtárak, egyete-
mek, kutatóhelyek falain belül többnyire ellenáll a mindennapi
Mint egy tájkép, 1963
2011. augusztus 27., 28., szombat–vasárnap
Akár rangjelző
csillagok
Kónya Sándornak
n N. CZIROK FERENC
Megpattant akár
túlfeszített húr a gitáron,
s beépült szíved a dalba,
mint akaratom a felújított vakolatba.
(Ilyen furcsaság is megesik velem,
mióta festékből gyúrom kenyerem.)
Időnként belefeledkezem a dalba,
amely barázdát hasított a Tisza-parti agyagba.
Vállalom büszkén a kudarcot,
s mutatom másik arcom;
hiszen rajtam múlott, hogy
bárkám kietlen tájba csapódott.
Azóta akár rangjelző csillagok,
köpetek ragyognak vállamon.
Kövesednek mint mészkő foszíliák,
s idővel patinásak lehetnek,
akár a bécsi klinikák.
befogadó és a világháló kihívásainak. Az általános műveltség fogal-
ma azonban már jelentősen átalakult. A tömegmédia hősei az új
műsortípusoknak köszönhetően éppen a tudás büszkén vallott
hiányával képesek magukat megkedveltetni a
nézőkkel. Ilyen műsorok például a docurea-
lityk. A szereplők ezzel egyszerre biztosítják az
helyüket a műsorban, hiszen a magas nézettség
magas reklámbevételeket is hoz. A jelenségnek
van egy másik, talán még fontosabb olvasata
is, mely szerint az etalonként bemutatott atti-
tűd, miszerint elég csupán felszínes ismere-
tekkel rendelkezni, és csekély esztétikai vagy
tudományos értékkel bíró műveket olvasni.
Ez a látszólag helyesnek bemutatott attitűd a
befogadóban szocializációja során a tudáshiá-
nyából fakadó szégyenérzetet kioltja, és ezzel
együtt megszünteti benne a kötelességtudatot
vagy vágyat, melynek tárgya a tudás mélyebb
rétegeinek megismerése.
Végezetül Spengler A Nyugat alkonya című
művéből idéznék: „A kritikai tudás azon a hiten
alapszik, hogy a ma megértése fölényben van a tegnap megértésé-
vel szemben. Megint csak az élet az, amely erre a hitre kényszerít.
Megoldhatja-e a kritika a nagy kérdéseket, vagy csak megoldhatat-
lanságukat rögzítheti? A tudás kezdetén még az előbbiben hiszünk.
De minél többet tudunk, annál biztosabbak leszünk az utóbbiban.
Amíg még reménykedünk, a titkot problémának nevezzük.”
2011. augusztus 27., 28., szombat–vasárnap kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 23

A franciatanárnő
miért. Nem érzett szerelmet, de vágyott a férfi közelségére. Arra
számított, hogy majd elviszi valahová, moziba, színházba vagy
étterembe, de hiába várt. Pedig egészen kivirult, vett néhány
csinos új ruhát is, azokat viselte, mikor a férfi jött, és már sminket
n MOGYORÓSI LÁSZLÓ is használt, amit korábban soha, annyira szürkének és esetlen-
nek érezte magát kapcsolatuk előtt. De végül is miben bízhatna?

E
dit arra riadt, hogy nyílik a könyvtár ajtaja, ahová már
percek óta bámult. Előtte egy nyitott könyv hevert, de
nem volt kedve olvasni. Nem volt forgalom, csak egy idős
férfi böngészgette az újságokat ezen a téli délutánon, zárás előtt
egy fél órával. Péntek volt, de Edit még annak sem tudott örül-
ni, hogy mindjárt vége a hétnek. Szombatonként zárva volt a
könyvtár a takarékosság miatt. De mint megtudta, hiába, az egy
évvel ezelőtti racionalizálás, mikor a városi könyvtárat összevon-
ták az iskolák könyvtáraival, és lerövidítették a nyitvatartási időt
is, nem hozott eredményt. Ezért két hónap múlva nem fogják
meghosszabbítani a szerződését.
Egy harminc év körüli férfi lépett be. A fogasra tette a kabátját,
amely alól előtűnt elegáns zakója. Mire a könyvtárosi asztalhoz
ért, Edit már állva várta, segíthet-e valamiben. Az utóbbi időben
szinte már túl nyájasak voltak a betévedő olvasókhoz a kolléganői
és ő is, mindenki féltette a munkahelyét.
Francia nyelvkönyvet keres, mondta a férfi. Edit odavezette a
polchoz, előre szégyenkezve a szegényes kínálat miatt. Volt ott egy
kezdő és középhaladó tankönyv a „Tanuljunk nyelveket!” sorozat-
ból, még a nyolcvanas évek elejéről, nem sokkal újabb kiadásban
egy társalgási zsebkönyv és egy nyelvtani összefoglaló,  az olvasó-
teremben pedig egy hasonlóan régi kézi- és nagyszótár.
Nos, ő igazából nyelvvizsgára szeretne felkészülni, ahhoz
kellene valami, mondta a férfi, miután végignézte a könyveket.
A mosolyában volt valami csibészes, de egyébként úriemberkül-
seje volt. Itt végzett a helyi gimnáziumban, magyarázta, most
a második diplomájához van szüksége még egy nyelvvizsgára,
a gimnáziumban pedig franciát tanult, azt szeretné felfrissíte-
ni. Milyen nyelvből van már nyelvvizsgája, kérdezte tőle Edit.
Angolból, válaszolta a férfi, angolt tanít a szomszéd város gimná-
ziumában. Egyébként, ha már találkoztak, folytatta, Editről azt
hallotta, hogy francia szakot végzett. Nem vállalná esetleg, hogy
felkészíti?
Megadta a férfinak a telefonszámát és a címét, megbeszélték,
hogy szerda este hatkor találkoznak Edit lakásán.
Hétfőn Edit szabadnapos volt, miután a hétvégén az inter-
neten kiválasztott egy megfelelőnek tűnő nyelvvizsgafajtát. Egy
tesztkönyvet kellett hozzá szereznie, amely a könyvtárban sem volt
meg, de úgy gondolta, ez a befektetés egy-két óra alatt megtérül
majd, ezért megvette a könyvesboltban. A következő két napon
azt tanulmányozta munkaidő alatt is, otthon pedig előszedte
egyetemi jegyzeteit, régi tankönyveit, hogy felfrissítse tudását.
Egyedül élt az anyjával, aki félrevonult a konyhába arra a másfél
órára, míg tanítványa nála volt. Edit feltúrta a ruhatárát, hogy
az órára valami elegánsabbat vegyen fel, végül egy fekete szövet-
szoknya és egy fehér blúz mellett döntött.
Először a bemutatkozást gyakorolták. Sándornak hívták, 32
éves volt, házas, volt már egy kétéves kisfia is. Most épp magyar
szakra járt, valaki nyugdíjba készült, és az iskolában szükség lett
egy új magyarosra. Otthon rengeteg különórát tartott, és még a Hogy otthagyja miatta a családját? Hiszen még azt sem kockáz-
sportot is be tudta iktatni a napirendjébe. Időnként késve érke- tatta meg, hogy együtt lássák őket.
zett a tanítványai miatt, de mindig vidáman, „Jó estét,
kolléganő!”-t köszönve Editnek, akinek a nevét sms-ben
mindig th-val írta.
Mikor már csak öt nap volt hátra a nyelvvizsgáig,
hirtelen beköszöntött a tavasz. Edit a ragyogó napsütés-
ből nem sokat érzékelt, mert a legutóbbi racionalizálás-
kor a szakiskola pincéjébe költöztették a könyvtárat. Így
ráadásul déltájban éretlen kamaszok hangoskodtak az
olvasóteremben, buszukra várva, ami ellen a könyvtá-
rosnők többször ki is fakadtak, de aznapi randalírozásuk
Editben nem is tudatosult. Délelőtt már aláíratták vele a
megszüntető határozatot, ez volt az utolsó napja itt.
Sándor is ma jött hozzá utoljára. Edit nem akarta
lemondani az órát, nehéz lett volna új időpontot találni,
és kellett a pénz is, ki tudja, mikor lesz újra munkája.
Igyekezett összeszedni magát, de az órán el-elkalando-
zott a figyelme, míg végül kibuggyantak a könnyei is.
Nem akarta elmondani, hogy munkanélküli lesz, de
valami magyarázatot adnia kellett viselkedésére. Nem
jutott eszébe semmi, amivel szépíthette volna a valósá-
got, úgyhogy végül is kibökte, mi bántja.
Jólesett ennek az erős férfinak a vigasztalása, aki
odahúzta hozzá a székét, átkarolta, csókot nyomott a
feje búbjára, és azt hajtogatta, hogy minden rendbe jön.
Mikor Edit percek múlva felemelte a fejét, tekintete
találkozott a férfiéval. A szemében most a derű mellett
együttérzést és bátorítást látott. Nem tiltakozott Sándor
egyre hevesebb csókjai ellen sem, kábultan adta át magát
a biztonságot árasztó testnek, észre sem vette, hogy
kerültek az ágyra. Szeretkezés után ágyban maradt,
rámosolygott Sándorra, aki közben felöltözött. Bágyadt
hangon köszönt el tőle, majd elaludt. Csak mikor reggel
felébredt, akkor vette észre, hogy Sándor a nyelvóra árát
az asztalon hagyta, de a szokásos háromezer helyett most
ötezret adott. Megsajnált, gondolta Edit, nem hagyva
felszínre törni a nyugtalanító érzést, hogy a férfi ezúttal
a nyelvórán túl a szeretkezésért is fizetett.
Egy hónap múlva Sándor újra meglátogatta. Egy
nagy csokor virággal köszönte meg Edit munkáját. A
nyelvvizsga sikerült, de ő egészen beleszeretett ebbe a
Erdőrészlet, 1984
nyelvbe, mondta, és megkérdezte Editet, vállalná-e,
hogy tovább tanítja franciára. A nő igent mondott; nem sikerült Pénzzavara egyre nőtt. Arra gondolt, hogy íme, sikeresen
még új munkát találnia, és a munkanélküli segély mellé igencsak felkészített valakit a nyelvvizsgára, miért ne vállalna újabb tanít-
elkelt egy kis kiegészítés. ványokat? Feladott a helyi lapban egy hirdetést: „Nyelvvizsgára,
Sándor újra eljött hetente egyszer, és az órák hatvan perc után érettségire készülsz? Vagy csak egy kis segítségre van szüksé-
rendre szeretkezéssel folytatódtak, a férfi pedig mindig ötezer- ged? Fiatal, tapasztalt tanárnő jó hangulatú óráin megtanít a
rel fizetett ezután. Edit szó nélkül elfogadta, sohasem kérdezte, franciára”.

Visszapödörödő hazugság
áknak. A saját maga után nyomozó fő elbeszélő
Oidipuszt idézi, egyszerre viseli tehát magán a
nyomozó és az elkövető jellemvonásait, amen-
nyiben egyetértünk Benyovszkyval, aki szerint
Vörös István: Keresztelés özönvízzel. Noran Könyvesház, Budapest, 2011 a tettes állandóan ködösít, és kétszínű játékával
n NOVÁK ANIKÓ félrevezetni igyekszik a többieket. A tanú szerepe

D
etektívregényekről írni hálátlan feladat,
hangsúlyozza Miklós Ágnes Kata Bűnös
szövegek című esszékötetében, hiszen
a kritikaírónak nagyon óvatosnak kell lennie,
nehogy lelője a poént, elárulja a gyilkos kilétét.
Vörös István Keresztelés özönvízzel című, befejezhe-
tetlen krimi alcímmel ellátott regényéről írva ez a
veszély nem fenyeget, mivel a gyilkos leleplezése
lehetetlen, viszont – vagy éppen ezért – a kriti-
kaíró feladata még inkább hálátlan.
A klasszikus detektívtörténetek hagyomá-
nya feltételez egy bűntényt, nyomozást, és az
ügy sikeres megoldását. Ám ez a könyv semmi-
képpen sem hagyományos, inkább anti-detek-
tívtörténet, vagy ahogyan az alcím is jelöli,
befejezhetetlen krimi, amelyben még maga a
bűntény megtörténte is kérdéses. Az író újra és
újra elbizonytalanítja az olvasót, ebben a könyv-
ben lényegében semmi sem az, aminek látszik,
és mégis az. Jó példa lehet erre a következő
szövegrész: „Természetesen egy szó sem igaz
abból, amit most elmondtam. Vagy csak egy,
de nem árulhatom el, melyik az”. Az olvasóval
kötött szerződés maga a szerződésszegés. Folya-
matosan szándékos fehér foltok, visszapödörödő
hazugságok, félrevezető testcselek nehezítik az
olvasást, a nyomozást, amennyiben egyáltalán
beszélhetünk nyomozásról. A klasszikus Nagy
Detektív hiányzik a történetből. Van helyette két
narrátorunk: az egyik az elbeszélő (1. elbeszélő),
aki egy másik ember története révén jut a magá-
énak a végére, a másik pedig az énként megszó-
laló elbeszélt személy (2. elbeszélő), egy pap, aki
gyereket szeretne, és ezért otthagyta a papi szol-
gálatot. Ő folyton kiszól a történetből, veszekszik
az elbeszélővel, olykor maga akarja mindenható-
ként irányítani az eseményeket. Kettejük szóla-
mai tipográfiailag is elkülönülnek. Van továbbá
két egymást tükröző cselekményszálunk
(„Összevissza tükröz, mintha egy csilla-
gász nagy látcsövébe kerültünk volna”),
néhány lehetséges áldozatunk, több önje-
lölt gyilkosunk, és egy-két vélt vagy valós
(ön)gyilkossági kísérletünk.
Daniela Hodrová, a neves cseh iroda-
lomtudós és kiváló regényíró nyomán
Benyovszky Krisztián a detektívregé-
nyeket a beavatási regények felől köze-
líti meg. Ez utóbbinak a beavatási szer-
tartáshoz hasonlóan három főszereplője
van: a beavató, az adeptus és a szűz. A
szereplők viszonyrendszerének három-
szögében az isteni lény áll. Benyovszky e
formulát megpróbálta a krimikre is alkal-
mazni, szerinte a detektív a beavató, a
szűz szerepét a tanúk látják el, az adep-
tus, avagy a beavatott pedig az olvasó. A
gyilkost és az áldozatot pedig a három-
szög közepére helyezi. A többszólamú és
sok műfajú, irodalomelméleti arzenál-
lal erősen felfegyverkezett Vörös István
könyvében ezek a szerepek tovább vari-
álódnak, a szereplők egyöntetűen nem
feleltethetőek meg ezeknek a kategóri-
sem áll távol az elbeszélőtől, leginkább a hamis
tanúé. Az olvasó az a személy, akinek leginkább
érdekében áll a rejtélyek felderítése, így a beava-
tott szerepe helyett inkább a nyomozóé illik rá. A
kettes számú elbeszélő az olvasóban igen kemény
ellenfelet lát, aki vele szemben jelentős többlet-
tudással rendelkezik: „Ezt a könyvet olvassák,
olvasnak a sorok között is, ahová nekem nincs
belátásom. Elképzelnek engem, ami számomra
elképzelhetetlen. Gondolnak rólam valamit, de
nem az én fejemmel. Tudnak rólam ezt-azt, amit
én csak sejtek magukról.”
A tisztázatlan, bonyolult viszonyrendszerek
árnyékában egy nagyon hétköznapi, ismerős
történet áll, egy család története, ahol az apa
és három lánya kölcsönösen gúzsba kötötték
egymást, és semmiféleképpen sem tudnak kitör-
ni saját börtönükből. Valójában meg sem próbál-
ják. Jól kifejezik ezt a helyzetet Csehov sorai:
„A boldogságot nem élvezzük, és nem is tudjuk
élvezni. Csak kívánjuk.” Nem véletlenül kerültek
ide a Három nővérből Versinyin mondatai, Vörös
István regényében a családhoz beköltöző papnak
többször is eszébe jut ez a Csehov-dráma. A két
történet hangulata, alapélménye nagyon közel áll
egymáshoz. Az elhibázott életüket vonszoló, an-
nak terhétől megszabadulni képtelen jellegzetes
csehovi hősök népesítik be a Keresztelés özönvízzel
szövegtereit, és ahogyan Csehov három nővéré-
nek élete még nem fejeződött be, ez a krimi sem
fejezhető be, csak elmenekülni lehet belőle.
24 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Jakab
(Folytatás múlt heti számunkból)
I
gaz, hogy nem stimmeltek a dolgok, már másnap reggel nem
a megszokott bizsergés ébresztette, hanem a kalitka könnyű
kis ajtajának gyors kicsapódása, s a lány kezének rutinosan
kemény mozdulatai, amikor szó nélkül, Jakab gombszemeinek
csillanását, szépen tollasodó szárnyainak enyhe meglobogtatását,
amit a jó reggelt helyetti üdvözlésnek szánt, figyelembe sem véve,
kicserélte a vályúcskában a vizet, s fél marék magot szórt a másik-
ba, majd, alighogy becsukta az ajtócskát, már ment is, délutánig
a rádiót teljes némaságra, Jakabot viszont egyre növekvő aggo-
dalommal teli töprengésre ítélve, hisz hiába próbálta, több ízben
is, a lehető legszebb hangszínével, mind hangosabban előadott
tuturú-tutturú-val szóra bírni furcsamód megnémult barátját,
egy rövidke zümmögést sem tudott belőle előcsalogatni; hiába
figyelte kitartóan reménykedve a rádió feketéspirosra változott,
tompán megkopott fényű szemét, az sehogy sem akart felcsillanni;
a délután hosszúra nyúlt óráira értelmetlen közönnyel tapadt rá
a csend, és tette őket szomorkásan unalmassá, az edénycsöröm-
pölés zörejei csak alig néhány percig voltak hallhatók, elmarad-
tak a lány becéző szavai, az esti olvasás; még inkább aggasztotta,
hogy a következő néhány nap is hasonlóan telt el, véget nem érő
várakozásban, tehát valóban nem stimmeltek a dolgok, Jakab
mégsem értette, honnan ez a hívatlan, szürke, terjeszkedő, sűrű-
södő homály, amely mindinkább napjaira telepedett, ijesztően
vastagodó falat húzva közte és Ivett közt, olyannyira, hogy még az
enyhe ibolyaillat is csak gyenge fuvallatokban, erőlködve hatolha-
tott át rajta imitt-amott, és gubbasztással meg bóbiskolással teltek
a délelőttök és a délutánok. A rádió makacsul hallgatott, Ivett
hallgatása azonban ennél is nyomasztóbb volt, s odáig terjedt,
hogy Jakab időnként megkockáztatott, bátortalan gurukkolásait
sem méltatta figyelemre, így az, keservesen mélyülő magányában,
már alig érzékelte a lány csöndes jelenlétét.
Egy délután Ivett társasággal érkezett haza, és ezzel majdhogy-
nem egyidőben, piros fénnyel villant a rádió szeme, a szobába
beszorult, langyos, galambürüléktől bűzös levegő pedig, egy
pillanat alatt felgyorsult tempóban, kavarogva perdült körtáncra.
Jakab a hirtelen jött meglepetéstől zavartan borzolta fel tollait, s
a kis, villogó pöttyre meredt, mint aki nem hisz a szemének, de
a fülének sem, mert a szürke, fémtestű madárból most a kelle-
mesen zsongó melódiák helyett fékevesztett ritmusú, bömbölő
zene áradt, erőszakos dübörgésével betöltve a szobát. A vadul
pattogó förgetegben csak enyhe mellékzöngeként voltak kive-
hetők a föl-le járkáló léptek, a több színárnyalatban harsogó
nevetések, a sörösüvegekről felugró kupakok pukkanásai, a
poharak koccanásai. Valaki kitárta az ablakot, s a hideg, nyirkos
levegő, rétegenként szorítva ki az áporodott, már alkoholbűzzel
elkeveredett szobalevegőt, néhány perc alatt betöltötte a helyisé-
get, megújult erővel telítve a pattogó zene ritmusára viháncolók
Cím nélkül, 1998
2011. augusztus 27., 28., szombat–vasárnap
n KOVÁCS JOLÁNKA
zsigereit. Egyikük, felfigyelve a kalitka
alján csúfoskodó, kétujjnyi vastag, galam-
bürülékkel összetapadt faforgácson riad-
tan ide-oda tipegő Jakabra, a kalitkához
ugrott, egy mozdulattal kirántotta az ajta-
ját, benyúlt, azonnal feldöntve a vizes-
vályút, amelyből a galambeledellel szen-
nyezett, már nyálkásodásnak indult állott
víz a mocskos faforgácsra ömlött. Jakab,
rémülten csapkodva szárnyaival, a kalitka
szűkös terében, szállni próbált, néhány-
szor az utána kapkodó kéz begörbített
ujjaira csapva, mígnem, a fejét elmar-
koló szorítástól elvakulva, vadul repde-
ső szárnytollaival belecsapott az életére
törő haramia arcába, mire az hangos
káromkodással engedte el, és homloká-
hoz kapva felüvöltött. A többiek csak egy
pillanat erejéig figyeltek fel az üvöltésre,
hisz a szobát uraló, a vad zenei aláfes-
tés által rikító színekkel tarkított káosz
kellős közepébe fejvesztetten belerepülő
galamb ennél sokkal érdekesebb attrak-
ciónak ígérkezett. Jakab magánkívül a
rémülettől cikázott összevissza, néhány-
szor szerencsésen kikerülve az egymással
versengő, hangos röhögéssel egymásnak
ütköző, ide-oda ugráló üldözői markát,
akiket egyre nagyobb jókedvre derített a Önarckép, 1990
hirtelen kialakult, kegyetlen játék heve.
– Ne bántsátok! – sikoltotta Ivett a fürdőszobából kilépve, és novembervégi alkonyat jeges hideget árasztó, ereszkedő, óriási
felemelt kézzel közéjük rontva. fátylán keresztül döbbent iszonyattal tartva terepszemlét a park
Jakabnak elég volt ez a pillanat, hogy a csillár egyik ágának hatalmas fáinak ég felé meredező ágai s a bokrok barátságtalan,
legfelső gombjára meneküljön, majd onnan néhány szárnycsa- sötét alakjai fölött, kilátástalan helyzetének teljes magára hagya-
pással egyenes vonalban kirepüljön az ablakon. tottságában ösztönösen menedék után kutatva szemeivel, jeges
borzongással észlelve az éppen megeredő ólmos eső szúrósan
n jéghideg cseppjeit, amelyek tollazatára telepedve fenyegető,
Néhány méteren, torkában dobogó szívvel, a kiszabadulás
ellenséges határozottsággal igyekeztek bőréig hatolni. Halál-
ősi ösztönének lökésétől hajtva nyílegyenesen szelte a levegőt. ra rémülve a tudatába becsapódó felismeréstől, hogy itt nem
Szárnyai maguktól engedelmeskedtek az önkéntelenül kiadott
maradhat, de nincs hová mennie, vaktában vágott neki a mind
parancsnak, ami testében még világrajövetelekor megfogant, és jobban sűrűsödő, tollait könyörtelenül eláztató közegnek, s a
szunnyadt eddig galambagya pici rejtekében, az alkalomra várva,
park ívlámpái által gyéren megvilágított ösvényt felfedezve, a
amikor majd, az életre kelt parancs utasításait pontosan követve, sűrűre szőtt vízhálót alkotó esőcseppek tömegén áthatolva, egy
fajához méltó tökéletes szintre fejlesztheti a repülés művészetét.
cikornyás karfájú, támlás fapad mellett ért földet, amely alá,
Ez azonban csak az első nekifutás volt, amely kényszerű helyzeté- maradék erejével, még sikerült bevonszolnia magát. Aztán már
ből fakadt, és annyi idő sem állt rendelkezésére, hogy az önfeledt
csak szédülést érzett, jóleső szédülést, amely, akárcsak egy lassított
szárnyalás szabadságának könnyű és gondtalan állapotába kerül- körforgású örvény, az álom puha alagútjába sodorta, melynek
jön, mert a nyirkos, dermesztően hideg levegő behatolt orrlyuka- enyhe ibolyaillata volt, és körkörös, egyre táguló falai, amelyek
in, metsző, éles áramlatával lehűtve torkát, néhány pillanat alatt közt hintázó lebegéssel ereszkedett lefelé, majd szárnyai lassan
átjárva testét, és hirtelen támadt, újabb rémülettel emelkedni kezdtek, egyenletes mozdulatokkal kiegészítve és
érzékelte, hogy ereje fokozatosan cserbenhagyja. A tartva egymást egyensúlyban. Jakab szállt: galambfejét szép egye-
tömbház közelében levő parkot övező, lombtalan nesen előre tartva, szabályosan lélegezve, ellazult testtel haladt
gesztenyefák egyikéig jutott el, gyorsított ütemben lefelé az ibolyaillatú, langyos, ritkás közegben, a messziről pislá-
landolva egy göcsörtös, karvastagságú ágon. Pihegve, koló fényt figyelve, amely pici, piros villanásokkal, barátságosan
kapkodva szedte a levegőt, a még áttetszően feketülő jelezte neki a hazafelé vezető utat.
S Z Ó F I GY E L Ő
Idővallum n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
Egy tévébeszélgetésben ütötte meg a fülemet az idővallum szó. Eleinte azt hittem, hogy nem jól hallottam. De
aztán másutt is találkoztam ezzel a különös főnévvel: Van egy bizonyos szakasz (idővallum), amikor is egyáltalán
számításba veszi a kereső a rád mutató linket. – Nem jár le valamilyen idővallum. – Mi az az idővallum, ami után
újra teljes értékű munkát végezhetek? – A feltüntetett kölcsönzési díj 24 órás idővallumra érvényes. – Az ételexpres-
sz szolgáltatást hétfőtől péntekig 10 órától 13-óráig tudják kedves vendégeink igénybe venni, jelenleg csak ebben a
rövid idővallumban működik. – Az Ön által vállalt előtakarékossági idővallum lejártakor rendkívül kedvező hitel-
konstrukciót kínál.
Semmi kétség, van ilyen szavunk. De hogyan jöhetett létre? Talán az időtartam és az intervallum összetételi
tagjaink a kombinációjával, vagyis egyfajta szókeveredéssel (ahogyan például a csokor és a bokréta elemeiből kelet-
kezett a csokréta)? Amikor tudomást szereztem arról, hogy van időintervallum szó is, inkább afelé kezdtem hajlani,
hogy szórövidülés történt, hosszúnak találták a beszélők ezt a szót, és a második összetételi tagját eltávolították. Az
igaz, hogy az így megmaradt idővallum értelmetlennek tűnik. Ugyanis a latin vallum jelentése ’sánc, cövek’, illetve
’védősánc, védelem’’. Viszont az időintervallum szóban levő intervallumnak ’köz, különbség’ az értelme, vagyis az
időköz, időkülönbség szinonimájával állunk szemben. Persze azoknak, akik nem ismerik az intervallum és a vallum
közti jelentéskülönbséget, szinte mindegy, hogy az időintervallumot használják-e vagy az idővallumot. Egyébként
az előbbinek a gyakorisága ötvenszeres az utóbbiéhoz képest. Egyelőre.
A idővallum leginkább ’időköz’ vagy ’időtartam’ jelentésben fordul elő: Reméljük, mindenki megtalálja azt az
idővallumot, amikor épp kedvenc rádióját véli felfedezni a Sun FM Rádióban! – Más kedvezménnyel nem társítható,
a foglalás, és fizetés fél órás idővallumokban történik. – Arra ad választ, hogy minden idővallumban szabályozza a
jogviszonyokat, mettől meddig kell a jogszabályt alkalmazni. – A garanciális idők betartása, a megbeszélt idővallum-
ban való pontos érkezés, kedves ügyfél-szolgálat, segítőkészség szintén fontos elvárás magunkkal szemben. – A UPC
tárhelye 60 óra felvételt tesz lehetővé,jó lenne ha ez az idővallum nagyobb lenne. – Nem jár le valamilyen idővallum.
– Azért is lenne jó a 10 éves idővallum, mert mind a bérlő, mind a Lakás Bizottság, mind pedig a PR Telekom Zrt
jobban tud számolni.
Olykor egyéb jelentésben is használják, például gyakorisági közt fejeznek ki vele: A „normális” székletürítés 3-
szor egy nap és egyszer 3 nap alatt közötti idővallumban mozog.