2014. március 8., 9., szombat–vasárnap
com KILÁTÓ 13
SZERKESZTI: KONTRA FERENC LIII. évfolyam, 10. szám
Megint büdös a víz
A fiú im­bo­lyog­va fel­állt, és a pult­ra kö­nyö­költ. Gön­dör, fé­nyes ha­ja
iz­zad­tan ta­padt a hom­lo­ká­ra. Kért még egy pá­lin­kát.
– Íz­lik? – a pultosnő rá­le­helt a kis po­hár­ra, az­tán pe­re­mig te­le­
töl­töt­te. Nem az ada­go­ló­ba mér­te ki az italt, ha­nem köz­vet­le­nül a
cső­rös üveg­ből ön­töt­te.
– Mi főz­zük. Eb­be’ csak szil­va van.
A fiú a mo­raj­lá­son és a ré­szeg­ség kö­dén át is érez­te a há­tán, hogy
né­há­nyan fi­gye­lik. A nő nyo­mott egyet a táv­irá­nyí­tón, ki­kap­csol­ta
a fal­ra sze­relt té­vét, ami azt je­len­tet­te, hogy nem­so­ká­ra, leg­ké­sőbb
fél óra múl­va zár­nak, ám a ma­ra­dék né­hány ven­dég to­vább­ra is a
he­lyén ült, és el­szán­tan vi­tat­ko­zott va­la­mi kör­nyék­be­li ser­tés­hiz­lal­
dá­ról, amit be akar­nak zár­ni. A fiú egy pil­la­nat­ra hát­ra­né­zett, mert
olyan ér­zé­se tá­madt, mint­ha azok ott az asz­tal kö­rül rá vár­ná­nak.
Va­gyis ar­ra, hogy vég­re el­men­jen. Fel­haj­tot­ta a pá­lin­kát, vis­­sza­for­
dult a nő fe­lé.
– Ne­künk is van szil­vánk. Har­minc fa. Most érik. Ha aka­rod,
el­vi­he­ted. Nem kell ki­fi­zet­ni.
Oda­bo­tor­kált az egyik alu­mí­ni­um­szék­hez, elő­sze­dett egy ös­­sze­
pré­se­lő­dött, szottyadt gyü­mölc­­csel te­li zacs­kót a há­ti­zsák­ból. Az út­ra
ké­szí­tet­te be reg­gel, de meg­fe­lejt­ke­zett ró­la, csak az imént ju­tott
eszé­be. Szét­nyi­tot­ta a pul­ton, csö­pö­gött a sár­ga lé a bá­dog­ra. A nő
egy moz­du­lat­tal le­tö­röl­te, az­tán tisz­to­gat­ta to­vább a sör­csa­pot. A fiú
át­nyúlt a ned­ves pult fe­lett, oda­nyúj­tott egy ép sze­met, de a nő nem
vet­te el, csak kö­ze­lebb ha­jolt, hogy te­gye be a szá­já­ba.
Karen Darling: Nő székkel
– Jó érett – for­gat­ta a nyel­vé­vel, rá se pil­lant­va a fi­ú­ra.
– Édes.
– Ki­csit már mál­lik is. Most kell meg­ráz­ni a fát, ilyen­kor jó
pá­lin­ká­nak.
– Ak­kor a ti­éd, mind.
A nő fe­lé for­dult, és na­gyon las­san, csü­csö­rít­ve ki­tol­ta a ma­got.
A fiú fel­fog­ta a te­nye­ré­ben, az­tán vá­rat­la­nul be­vet­te a sa­ját szá­já­ba.
A nő vég­re el­mo­so­lyo­dott.
– Ha le­sze­ded, el­vi­szem. De most szedd le, mert meg­kez­di a
da­rázs. Ak­kor már dob­ha­tod ki – tet­te hoz­zá meg­pör­dül­ve, és ru­ti­
no­san el­kezd­te hely­re­pa­kol­ni a meg­szá­radt kor­só­kat.
A fiú más­nap a föl­dön éb­redt, el­zsib­badt kar­ral. Erős fer­tőt­le­ní­tő­
szer-szag ter­jen­gett a ned­ves le­ve­gő­ben. Egy szi­va­cson fe­küdt, ahogy
így el­ső­re ki­vet­te, va­la­mi rak­tár­ban. A fal mel­lett fel­tor­nyo­zott, üres
re­ke­szek áll­tak, ar­rébb mű­anyag­kan­nák. A klór­szag kint­ről szi­vár­
gott, a nő ép­pen fel­tö­röl­te a sön­tést, de kör­ben a re­dő­nyök még le
vol­tak ereszt­ve. Hát­tal állt, láb­bal tol­ta ma­ga előtt a vöd­röt, és csak
ar­ra a hang­ra fi­gyelt fel, ahogy a fiú meg­eresz­ti a csa­pot.
– Te az­tán jól ki­dől­tél, hal­lod.
n TÓTH KRISZTINA
– In­dul­nom kell. Nem szól­tam, hogy nem me­gyek ha­za.
A mo­bil­ját néz­te, egy­más után csi­pog­tak a be­jö­vő üze­ne­tek.
– Fél­té­keny a ba­rát­nőd, mi?
A fiú nem akar­ta mon­da­ni, hogy nem a ba­rát­nő­jé­vel van, ha­nem
a szü­le­i­vel nya­ral­nak a nagybátyjáék há­zá­ban. Ho­má­lyo­san em­lé­
ke­zett a teg­nap es­ti be­szél­ge­tés­re, és nem sze­ret­te vol­na, ha szó­ba
ke­rül a szil­va. Iga­zá­ból csak egy ár­va szil­va­fa volt a tel­ken, az se az
övé­ké, bár nyu­god­tan szed­het­tek ró­la.
– Azért egy ká­vét meg­iszol, nem?
– Kö­szö­nöm.
Amíg a ká­vé főtt, kö­rül­né­zett a mű­kö­ves he­lyi­ség­ben. Az alu­mí­
ni­um­szé­kek fel vol­tak for­dít­va a négy­szög­le­tű asz­ta­lok­ra. A fa­lon
kör­ben tró­fe­ák lóg­tak, ezek­re elő­ző nap va­la­hogy nem fi­gyelt fel.
A nő fel­rán­tot­ta az egyik ol­dal­só re­dőnyt, az­tán ki­hoz­ta és le­rak­
ta a ká­vét. Amint a fiú ki­ürí­tet­te a csé­szét, és az asz­tal sar­ká­ra tet­te,
vé­gig­si­mí­tot­ta a kar­ját, és ki­csit kö­ze­lebb lé­pett hoz­zá.
– Reg­ge­lit nem kérsz?
Amaz csak meg­ráz­ta a fe­jét, nem mer­te az ar­cá­ba le­hel­ni a sa­va­
nyú ká­vé­sza­got. A nőt vi­szont lát­ha­tó­lag nem za­var­ta a le­he­le­te,
mert szin­te a szá­já­hoz ha­jolt, úgy sut­to­gott to­vább.
– Ha akarsz, le is tu­sol­hatsz há­tul.
Mi­köz­ben ezt ki­mond­ta, a fiú azt érez­te, hogy kis ké­sés­sel ugyan,
de an­nál ha­tá­ro­zot­tab­ban meg­ér­ke­zik a reg­ge­li me­re­ve­dé­se. A nő
de­kol­tá­zsát bá­mul­ta, a kö­zép­re szo­rí­tott, ki­csit már meg­eresz­ke­dett,
pu­ha mel­le­ket. A nő le­né­zett a blú­zá­ra, mint­ha el­len­őriz­ni akar­ná,
hogy nincs-e ott va­la­mi mor­zsa vagy pi­szok, az­tán egy moz­du­lat­tal
elő­vet­te a bal mel­lét.
Le­szop­ja­lak? – sut­tog­ta, és már gom­bol­ta is ki a fiú a nad­rág­ját,
az­tán térd­re eresz­ke­dett.
Las­san, szak­sze­rű­en dol­go­zott, köz­ben időn­ként fel­né­zett, ahogy
a por­nó­fil­mek­ben lát­ta. A fiú ilyen­kor nem né­zett vis­­sza rá, le­huny­
ta a sze­mét, és szé­dül­ve igye­ke­zett nem tu­do­mást ven­ni a tom­pa,
más­na­pos fej­fá­jás­ról, a szem­hé­ja mö­gött fel­vil­la­nó ne­on­szí­nű áb­rák­
ról. Ami­kor új­ra ki­nyi­tot­ta a sze­mét, már kö­ze­led­ve az or­gaz­mus­hoz,
arasz­nyi­ra az ar­ca előtt egy fél mé­te­res, le­gyek­kel te­li­pöt­­työ­zött,
ra­ga­csos légy­pa­pírt fe­de­zett fel, ami az előbb még nem volt ott.
Rá­jött, hogy köz­ben ész­re­vét­le­nül ar­rébb ara­szol­tak egy ki­csit, és
igye­ke­zett fél­re­for­dí­ta­ni a fe­jét, ne­hogy le­fe­jel­je a légy­pa­pírt. Ar­ra
az ol­dal­só ab­lak­ra lá­tott, ame­lyi­ken a nő már fel­húz­ta a re­dőnyt.
Bán­tó­an dőlt be a fény a csí­ko­san szá­ra­dó kö­ve­zet­re.
Még min­dig ugyan­ab­ba az irány­ba né­zett bam­bán, ön­tu­dat­la­nul,
ki a kert­be, ami­kor a nő már papírzsebkendővel tö­röl­get­te a szá­ját,
az­tán fel­egye­ne­se­dett, és hoz­zá­si­mult.
– A fát né­zed? Na­gyon öreg fa. Majd­nem száz­éves. Nagy­apám
ar­ra akaszt­gat­ta a zsi­dó­kat. Le is van ve­lük fény­ké­pez­ve, ha aka­rod,
megmutatom… Ho­va mégy, mi? Ki se fi­ze­ted a ká­vét? Hü­lye kis
pöcs!
A fiú két sar­kot fu­tott, és csak ak­kor las­sí­tott le, ami­kor a föld­út
emel­ked­ni kez­dett az er­dő fe­lé. Üte­me­sen ha­so­ga­tott a fe­je, mint­
ha az agya min­den lé­pés­nél ide-oda zöty­kö­lőd­ne a ko­po­nyá­já­ban.
Érez­te, ahogy a ká­vé fel­to­lul a gyom­rá­ból, és mar­ni kez­di a tor­kát.
Há­nyin­ger tört rá, le akar­ta dob­ni a há­ti­zsá­kot, de már nem volt
rá ide­je. Elő­re­gör­nyedt, és az út szé­li, po­ros fű­cso­mók­ra ró­ká­zott.
Tő­le pár mé­ter­re vi­lá­gos­kék ar­té­zi kút állt. Oda­bo­tor­kált, le­nyom­
ta a kart, mű­kö­dött. Meg­mos­ta az ar­cát, de a ha­jol­ga­tás­tól megint
rá­jött a há­nyás, ök­len­dez­ve lé­pett el a kút­tól.
Ek­kor vet­te ész­re a kis­gye­re­ket, pon­to­sab­ban elő­ször csak a
mez­te­len, ko­szos lá­bát. A kis­fiú ott állt a kút­nál, ar­ra várt, hogy
ő el­men­jen. Ke­zé­ben bá­dog­vöd­röt tar­tott. Ami­kor egy pil­la­nat­ra
le­tet­te, majd­nem a de­re­ká­ig ért. Gya­na­kod­va fi­gyel­te, mit csi­nál
a tor­na­ci­pős ide­gen, az­tán egy­szer csak meg­for­dult, és sza­lad­ni
kez­dett vis­­sza­fe­lé a föld­úton a tá­vo­li, roz­zant ház­sor fe­lé. Ló­bál­ta a
ke­zé­ben a vöd­röt, úgy ki­a­bált:
– Megint bü­dös a víz! Megint bü­dös a víz!
A fiú még egy­szer meg­lögy­böl­te az ar­cát, meg­sza­gol­ta és a
nad­rág­já­ba tö­röl­te a ke­zét, de nem ér­zett sem­mit. Az­tán kö­rül­né­
zett, hu­nyo­rog­va pró­bál­ta ki­ta­lál­ni, mer­re le­het itt a leg­kö­ze­leb­bi
busz­meg­ál­ló.
A Gallery Free Berlinben alkalmi kiállítás nyílt Nők a festészet-
ben címmel. Kétségtelenül a nőnapra időzítették a megnyitót,
emellett a másik célkitűzés az volt, hogy olyan képek kerüljenek
együtt a nyilvánosság elé, melyek ismert festőművészek kevéssé
ismert alkotásai. A mai Kilátó ebből nyújt válogatást.
kilato@magyarszo.
A tarolás
Varróné n CSÍK MÓNIKA
A z istennek sem akart megkelni a fánktészta. Varróné egyre
türelmetlenebbül emelintgette meg a kisvájdlingra terített
konyharuhát. Nem fért a fejébe, miért nem kezd már dolgozni a
cukros tejbe vegyített élesztő. Pedig ugyanúgy készítette, ahogy
az elmúlt negyvenhat év minden egyes péntekjén, tésztanapkor.
Máskor fél óra után már domborodott a tészta a konyharuha
alatt, akár egy várandós asszony pocakja, most mégsem sike­
rült. Meg sem mozdult a nyavalyás, pedig legalább húsz percig
verte fel fakanállal. Ad neki még negyed órát, döntötte el, és
a konyhaablak párkányára helyezte a vájdlingot, ahová odasü­
tött a nap.
Mialatt a függönyt igazgatta, egy nyakigláb fiúra lett figyel­
mes. A jövevény furcsa, ruganyos léptekkel vágott át az udva­
ron, akár ha ortopéd cipőben járna, pedig papucs volt a lábán,
az egyujjas, japán, és bár bal kezét hanyagul zsebre vágta, ciga­
rettát tartó jobb kezét olyan formán tartotta, hogy Varrónénak
úgy tűnt, remegnek az ujjai. Az asszony, megfeledkezve a kelet­
len fánktészta okozta bosszúságról, kicsit kijjebb hajolt, hogy a
párkányra könyökölve a bejárati ajtóra láthasson, kíváncsi volt,
vajon kihez csönget fel a langaléta. A fiú a kaputelefon gombjai
mellé függesztett névjegyzéket silabizálta. Azt ugyan betűzheti,
gondolta Varróné. Az utóbbi években szinte teljesen kicseré­
lődött a lakóközösség, de senkinek sem jutott eszébe, hogy a
névtáblák adatait átjavítsa. A postás úgyis tudja, melyik lakás­
ba kik költöztek, a látogatók meg találják fel magukat. Ezek az
újoncok maguknak valók, csak reggelente, meg néha este látni
őket. Akkor sem állnak le beszélgetni, mintha rettentő fontos
elfoglaltságuk lenne, sietnek, köszönést is menőben vetnek oda,
foghegyről. Kivéve a tizenkettest. Az közvetlen gyerek. Igaz,
mikor két éve beköltöztek ide a barátnőjével, azzal a nyurga, feke­
te lánnyal, idegenkedve figyelte őket, csak miután megkérdezték,
hogy vállalna-e náluk takarítást heti kétszer, s ő igent mondott,
megbarátkozott velük. Persze, hogy elvállata, a varrogatás mellett
tud szakítani annyi időt, hogy kiseperjen náluk.
A langaléta továbbra is tanácstalanul ácsorgott. A második
szálra gyújtott rá éppen, amikor megcsörrent a mobilja. Olyan
szögletesek a mozdulatai, akár az ő boldogult férjének, állapí­
totta meg Varróné, és odahúzott egy ülőpárnát a könyöke alá,
feltörte a párkány.
A fiú gesztikulálva telefonált. Néhányszor a hajába túrt,
miközben érvelt.
Vitázik valakivel, gondolta Varróné.
Szeretett efféle megállapításokat tenni. Az elmúlt évtizedek
során annyi mindent látott már innen, a harmadikról, hogy úgy
érezte, az emberi viselkedés szakértőjévé vált. Egy vállrándításból
is történeteket tudott kiolvasni. Ezt az idegen fiút, a fura járá­
sával meg a remegő kezével, afféle besorolás előtti jövevénynek
tartotta, viszont szinte biztos volt benne, hogy ha elég szemfü­
lesen figyel, lényeges tudnivalókat deríthet ki róla.
A langaléta abbahagyta a beszélgetést. A mobiltelefonját farmer­
nadrágja hátsó zsebébe süllyesztette, majd felcsöngetett.
Gondolhattam volna, hogy a tizenketteshez jött, az effélék
oda járnak, dünnyögte félhangosan Varróné. A kissé gúnyosra
sikeredett efféléket a csalódottság mondatta vele. Nem volt semmi
baja Ottóval, mindig időben fizetett, a tizenkettes ráadásul épp
alatta, a folyosó elején állt, nem is kellett sokat lépcsőznie taka­
rítani menet, de az oda járkáló csürhét nem szerette. Ez a fiú is
olyan anyagos, mint a többiek, kár volt vesződni vele, gondolta,
és behajtotta a nyitott ablakszárnyat. A spájzból becipelte a nagy
gyalult gyúródeszkát, nyújtófát, lisztet készített, és egy serpenyő­
ben étolajat kezdett hevíteni.
Az ablakpárkányon álló vájdlingból szinte kidagadt a fánk­
tészta, már megemelte a ráterített konyharuhát.
Rembrandt: Egy idős hölgy arcképe
14 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
A nagykutya
A
Győző ma hozta a baglyot, és rögtön kapott a tanító nénitől
egy szép nagy, piros ötöst. Én akkor felemeltem a kezem, hogy
szót kérjek.
A tanító néni intett, én meg azt mondtam, hogy szerintem az a
bagoly, amit a Győző hozott, túl gyönyörű. Nemrégen rajzoltuk az
iskolában a baromfiudvart, és mindannyian láthattuk, hogy a Győző
még csirkét sem tud rajzolni, nemhogy baglyot. Olyanok voltak a csir­
kéi, mint a nagyított bolhák gólyalábon. Azonkívül úgy beszéltük meg,
hogy a baglyot az iskolában fejezzük be, nem otthon. Még hozzátet­
tem, hogy azt a baglyot egészen biztosan nem a Győző csinálta, hanem
a szülei. Közben hirtelen eszembe jutott, hogy hányszor voltam már
mérges magamban a Győzőre, mert nem is okos, és mégis szinte mindig
ötösöket kap. Akkor azt gondoltam, hogy most már úgyis mindegy, ha
a baglyot megmondtam, megmondom azt is, hogy a Győző tegnap se
érdemelte meg az ötöst olvasásból, mert a helyest úgy olvasta, hogy
heljes, és lefogadom, hogy a baglyot is bagoljnak olvasná. Ekkor a tanító
néni közbeszólt, mégpedig mérgesen, hogy elég volt, Orsi, megint túl
sokat beszélsz, és azon nyomban mozogni kezdett az egyik szemöldöke.
Az pedig csak akkor mozog, ha a tanító néni ideges.
Persze miért volt ideges? Mert a Győző akkor már sírt, és azt kiabálta,
hogy nem is igaz, csak a tatám segített egy kicsit, ő vágta ki a tollakat
papírból a bagoly hasára, és igenis gyakoroltam tegnapra az olvasást.
A tanító néni akkor elkiáltotta magát, hogy elég a vitából, mindenki
vegye elő a bagolyhoz valókat és dolgozzon, Győző pedig máskor ne
otthon fejezze be azt, amit az iskolában kellene.
Erre már nem szóltam semmit, hanem elővettem a bagolyhoz való­
kat, és elhatároztam, hogy most csinálok egy olyan baglyot, amilyet még
a tanító néni se látott. Szebbet, mint a Győzőé.
Fogtam a bagoly fejét, amit még a múlt rajzórán kinyírtam papírból,
és lenyisszantottam a füleit. A Győzőének füle is volt, hát gondoltam,
ennek azért se lesz. Nem minden bagoly füles, ezt láttam a múltkor
az enciklopédiában. A könyvtárban, igen, a könyvtári enciklopédiá­
ban direkt. A bagoly hasa már nem sikerült egyből, az egyik feléből le
kellett vágnom, mert túl domborúnak tűnt, aztán a másik feléből is,
addig-addig, hogy elég soványra sikeredett. Mondta is a tanító néni,
hogy azért egy bagolynak nagyobb hasa van, de én azonnal kivédtem
a baglyomat, hogy ez egy nőstény bagoly. Nő, tulajdonképpen. És
melyik nő szeret kövér lenni? Erre már nem felelt semmit a tanító néni,
hanem a másik padsor felé fordult, én meg azonnal rájöttem, hogy
ezt talán nem kellett volna mondanom. Mert a tanító néni a vállától a
szoknyája aljáig egyforma széles, szerintem nincs is dereka. De lehet,
hogy így született, ezt nem tudhatom. Eszembe villant, hogy most
talán meg is haragudott rám, de nem sokat törődtem ezzel, mert én is
haragudtam még rá magamban, hogy a Győzővel úgy bánik, velünk,
többiekkel meg így.
Egy fél tojástartó kartont is kellett hozni otthonról a bagolyhoz.
Abból kinyírtam egy darabot, ráragasztottam a nőstény bagoly arcára,
hű, hirtelen igazi bagoly lett belőle! Lett két mélyen ülő szeme meg egy
kiugró csőre. Ki is festettem mindjárt, aláragasztottam az ágdarabot,
kivágtam a tollait papírból, vízcsepp alakúakra. No, azzal jól elbajlód­
tam, nem is lettek egyformák a tollak. Mindegy, a hasára ragasztottam
mind az ötöt, és nekiláttam a háttér kifestésének. Akkor láttam, hogy
a barnám szinte egészen kifogyott, hát kékre festettem a hátteret. Már
épp megvoltam vele, mikor kicsöngettek. Ki se mentem szünetre, csak
nézegettem a baglyomat. És egyre jobban tetszett. Ahogy farkasszemet
nézett velem azokkal a szép sárga szemeivel, a tojástartó két lyukából,
mintha azt mondta volna: „Gratulálok, Orsi! És köszönöm, hogy ilyen
szép karcsúra nyírtad ki a hasamat. Én nemcsak hogy nőstény bagoly
vagyok, hanem nagyon fiatal is, még lánybagoly. Úgyhogy ne is törd
a fejedet, elég lesz-e az öt darab toll a hasamon. Éppen elég lesz, mert
a többi még pihe, az úgyse látszik. Különben is, már becsöngettek, ne
alakíts rajtam már semmit. Nagyon jó leszek így, ahogy vagyok.”
Rámosolyogtam a baglyomra, és alig vártam a tanító nénit, mert azt
mondta, a következő órán le is osztályozza a baglyokat.
Hármast kaptam.
Mert a bagoly túl sovány, mert csak öt szál tolla van, mert kék a
háttér, mintha a bagoly a levegőben ülne az ágon.
Hiába mondtam, hogy pihés, hogy lánybagoly, hogy a fa legfelső
ágán ül, tehát a háttér maga az ég.
De legalább ilyen maszatos ne lenne az a kék, mondta a tanító
néni.
Az ég nem mindig tiszta kék, mondtam, de hiába.
Egy ronda, piros, kövér hármast rajzolt a baglyom alá.
Elcsúfította vele az egészet.
Abban a pillanatban elhatároztam, hogy nem fogok sírni. Pedig ezt
még elhatározni is nagyon nehéz volt. Arra gondoltam, hogy ha kibírom,
egészen hazáig nem fogok sírni. De otthon elmesélem az egészet.
Leültem a helyemre, a baglyot a padra tettem, a fejére helyeztem
a kezemet. Mintha éreztem volna az ujjaim alatt a pihéket a fején.
Néztem-néztem a szemébe, ő meg vissza rám. Egyszer csak úgy tűnt,
mintha pihegne a hasa. Mintha lélegezne. Úgy elcsodálkoztam, hogy
el is felejtettem sírni. „Te az én baglyom vagy, az én bagoly-barátnőm”
– súgtam neki halkan, és egyáltalán nem bántam, hogy közben a többiek
viháncoltak, mert a tanító néni azt mondta, hogy na most a legszebb
baglyokat felragasztjuk erre a nagy papírra, és kitesszük a falra. Csak
hatan maradtunk ki a kiállításból, de én nem bántam, mert amikor a
Csaba megkérdezte, hogy akkor mi most mit csináljunk a baglyainkkal,
kiderült, hogy hazavihetjük őket.
Mielőtt hazaindultunk, még ránéztem a falon díszelgő baglyokra. A
Győzőé volt a nagy papír közepén. A szemei bután bámultak előre, és
nem pihegett a hasa. A rajzblokkba tettem a baglyomat, és siettem haza.
Nem volt sírhatnékom, egyáltalán nem. Csak azon gondolkoztam egyre,
2014. március 8., 9., szombat–vasárnap
n KOVÁCS JOLÁNKA
Költőszobor jelen
n LÁNG ORSOLYA
hogy vajon miért van ez így. Miért jár Győzőnek a sok ötös, amikor 1.
Győző valóban nem okos? Senki az osztályban nem kap ötösöket úgy,
ahogyan a Győző. Arra gondoltam, hogy talán azért, mert Győzőnek Visszakerült. Noha kissé lennebb.
hívják? Hogy az nem is lehet, hogy a Győző ne győzzön valamiben, Közelebbről nézi a vizet.
hiszen ő maga egy győző Győző. Erről lehet szó? Vagy arról, hogy azért Engedményeket tesznek egy szobornak
is keresztelték Győzőnek, hogy amíg csak él, mindig győzzön? Törtem a
fejem, ugyan minek kellett volna engem keresztelniük a mamáméknak, oltalmazó, kegyes égiszek.
hogy mindig ötöst kapjak? „Or-si, Or-so-lya” – próbáltam mondogatni
magamban, hogy megértsem valahogy a nevemet, de semmi értelme
„A mű jelenleg háromnegyedes
nem volt. Mégha Borsi lennék, talán akkor… akkor a borsra emlé­ készültségben van, hiszen
keztetne, de hát mire jó egy bors? Hát még egy szem bors, az mire jó nem csak a főalakból áll.
ugyan? Vagy: ha nem lennék Orsolya, hanem Korcsolya? A tanító néni­
nek úgysem jelentene semmit, ha engem Korcsolyának hívnának. Még
Lesz mellette egy kabát
nevetne is rajtam, sőt, el sem hinné, hogy úgy hívnak, azt mondaná: és egy idézet is.” (hírek)
„Te már megint fantáziálsz.” Mint ahogy mondogatja is gyakran.
Hát ennyire jöttem rá, mire hazaértem. A baj tehát az lehet, hogy (Több egy főalak tehát,
nincs értelme a nevemnek. mint egy idézet s egy kabát,
Meg is mondtam ezt rögtön a mamáméknak, ahogy az asztalhoz
ha személyében összesen
ültem. „Hogyhogy nincs értelme a nevednek?” – kérdezte a mamám.
Mondtam, hogy hiába ismételgetem, nem jelent semmit. De a Győzőé három negyed van jelen.
jelent. „Mi bajod a Győzővel?” – kérdezte a tatám, és még hozzátette, Mellékletnek még jön egy
hogy nekem igenis szép nevem van, hisz mondta már, hogy ő választotta
itt-ne-lássam-köpönyeg,
ki nekem a legszebb nevet a kalendáriumból, amikor megszülettem.
Erre aztán elmeséltem az egész Győző-históriát. s két sor, mit az ár hagyott...
„Melyik az a Győző?” – kérdezte a tatám, de mire feleltem volna, A sorsban egy állapot.)
a mamám legyintett a kezével és azt mondta, nem is nekem, hanem a
tatámnak: „A Horváth Győző, na. Ismered az apját, tudod, az a nagy­
2.
kutya a városházán…A főutcán laknak, a kínai bolt mellett, abban a
Radnóti szobrát mára virradólag
nagy emeletes házban…A felesége zongoratanárnő.”
Erről aztán nem lehetett többet beszélni, pedig rögtön megkérdez­ térdtől kitörte egy fekete kocsi.
tem, hogyhogy egy nagykutya az apja a Győzőnek? A mamámék mintha
nem is hallották volna ezt a kérdést, a baglyomat szerették volna látni.
Akit egykor Abdán fejbe lőttek,
ma ott egy Mercédesz újra megöli.
Elővettem, és mindketten azt mondták rá, hogy gyönyörű, és ha meget­
tem az ebédet, kitesszük a falra. Ha hármast kaptam rá, akkor is. Nincsen helye itt hasonlatoknak:
Ekkor valóban megnyugodtam, de még egyszer megpróbáltam
rákérdezni, hogy lehet a Győző apja egy kutya. Még azt is mondtam,
költészet sincs – de szükség volna rá,
hogy ha zongoratanárnő az anyja, azt értem, de hogy az apja…? Erre ott, ahol csak csámcsog a homály,
a tatám azt felelte, hogy hagyjam már a csudába az egészet, és gyerünk, s báván gyűr, amit tud, maga alá.
tegyük fel a baglyot a szobám falára.
Akkor abbahagytam a kérdezősködést, feltettük a baglyot, közben Mint a súlyos szélütött, ki újra
elmeséltem, hogyan pihegett a hasa, amikor a padra tettem. A mamám felépül, és rögvest káromkodni kezd,
már nevetett, én meg hagytam, hogy nevessen, és csak hadd mondogas­
sa, hogy te Orsi, ez mese a holdban. Hagytam, mert már világos volt, úgy rekonstruálja magát mindahányszor
hogy ez a kérdés a nagykutyáról már megint egy olyan kérdés. a történelem – játsszuk juszt is újra ezt!
Volt így, nem is egyszer, hogy kérdezek a mamáméktól valamit, nem Többször megtanultuk, hogy az éget könyvet,
is magamtól, hanem azért, mert olyat mondanak, amit nem értek. Aztán
meg nem akarnak rá válaszolni. Ilyenkor mindketten olyanok, mintha aki később embereket öl,
megijedtek volna valamitől, vagy inkább olyanok, mint amikor valaki de sohasem tudjuk, ki enged utat,
megsüti a kezét a kályhánál, és gyorsan visszakapja, mert megbánta, amikor a sötét hatalomra tör.
hogy odanyúlt.
Én meg aztán törhetem a fejem. Mint ahogy azóta is, a nagyku­ Vállunkat vonjuk: okosak vagyunk.
tyán. Mert láttam én a Győzőéket, nem is egyszer, az autójukban. A Felszisszenünk, ha már túl evidens
kormánynál a Győző tatája ült (legalábbis eddig biztos voltam benne), az utánérzet, rossz a szájízünk.
mellette a mamája, akiről most már tudom, hogy zongoratanárnő, a
hátsó ülésen a Győző, mellette pedig egy hatalmas, nagypofájú kutya, Béke van. Remélhetőleg renitens.
aki mindig kifelé bámult az ablakon.
Akkor most honnan tudjam, mi itt az igazság?
Vincent van Gogh: Olajbogyót szedő asszonyok
2014. március 8., 9., szombat–vasárnap
Előkészületeket teszek
E
béd után az asztalra borulva szunyókálok egy kicsit, és azt
álmodom, hogy egy tízemeletes ház erkélyén állok, háttal
a korlátnak, amelyik hirtelen kizuhan – és kizuhanok én
is: de ezen már meg sem lepődöm.
És még nincs vége. Szviccsel az álom, és azt látom, hogy épp az
ágyamon heverészek, amikor a felső szomszéd, nyakában kötél­
lel az erkélyem korlátjának csapódik. Mire kirohanok (a hálóból
ugyanis, ahol az ágyam áll, nincs kijárat az erkélyre, csak egy
ablak: ezért kerülnöm kell, körbe, a nappali felé), már fel is akadt
a szeme. Visszaszáguldok a konyhába, kést keresek, a fiók tartal­
ma éles csörömpöléssel a földre borul, majd megint az erkélyen
termek, hogy levágjam a kötelet. Levágom, ám a súlyos test kizu­
han a harmadik emeletről, mert én, dőre csak derékig húztam be,
így súlyos gondoktól terhelt feje sem tudta ellensúlyozni a segge
nehézkedését. Inkább felébredek. Bármennyire is próbálkozom,
évek óta nem álmodom nővel, és hogy azt csináljuk.
Ébredés után összecsomagolok: fontos, hogy úgy tűnjön,
munkát viszek haza hétvégére, úgyhogy egy aktát teszek az akta­
táskám elé, és hónom alá fogva az egészet, beköszönök Editthhez
meg Daniellához. Daniella tekintetéből semmit sem tudok kiolvasni,
ami aggodalommal tölt el, de várjuk ki a végét, biztatom magam.
Editth nagyon kedvesen és sokat ígérően néz, majd sajnálkozva
megvonja a vállát, amiért ezt a hétvégét – egyelőre, de csak egye­
lőre! – nem sikerül együtt töltenünk (ő már végigolvasta a román­
cunkat, melyet én még csak most kezdek felvágni).
Daniellára próbálok pislogni, de mivel ez már ugyancsak feltűnő
kezd lenni, inkább kisomfordálok. Remélem, eljön.
Hazafelé bevásárolok: sört és pezsgőt veszek. Otthon első a
lakás kitakarítása (már persze a Cukormáz feltelefonálását köve­
tően): mert soha nem lehet tudni, hátha már ma este összejön,
hogy nálam aludjon a drága. (Ha eljön egyáltalán, te szánalmas
idióta… Hiszen az is lehet, hogy barátja van! Na és? Még hogy itt
aludjék! Normális vagy te? Remélni azért csak szabad, hm?)
A belső hangok elcsitítása végett (no és hogy a takarítás se
menjen az idegeimre) felhörpintek néhány sört, és mire végzek,
rendesen be vagyok állva. Úgy döntök, megiszom még egyet, hogy
utolérjem magam, és enyhítsem a berúgás hatásait. Megtörténik,
működik, jó.
Mikor a végére érek, és éppen felpol­
colom a lábam, hogy amúgy igazán ella­
zuljak, a tűzhelyen vöröslő órára esik a
pillantásom, és elszörnyedek: fél öt van,
és én hat-kor ran-de-vú-zom!
Nem töprengek azon, egészséges
dolog-e kolléganővel munkaidőn túl
találkozni, mert a hormonjaim már
megmondták: igen!
Tigrisugrással vetem magam a
fürdőszobába, és levetkőzvén megál­
lok a nagytükör előtt: nagyon rendben
valónak találom magam, már eltekintve
attól, hogy kicsit alacsonyabb vagyok
az ideálisnál, és mintha némi pocakot
is kezdenék ereszteni. Ez persze nem
csoda, mert annyit, mint a hivatalban,
még soha életemben nem ültem. Néha
ugyan összeszedem magam, és felme­
gyek lépcsőn az irodámig, de ilyenkor
olyan csúf lihegést produkálok, hogy
az egész délelőtt nem elég kipihenni:
marad inkább az emberszagú lift.
Pedig régebben karatéztam, annak
köszönhetem (még viszonylag) szálkás
alkatomat, és izmaim tetszetős elrende­
zését – őszintén remélem, hogy Daniel­
la is ugyanígy gondolja. Furcsa beleborzongani abba, hogy esetleg
nem: hanem mondjuk egy kis kriplinek tart.
Nyomban el is határozom, hogy szombaton sportolni fogok,
mégpedig rögtön kétfélét.
Persze, tudom, hogy nem helyes megerőltetni a szervezetet,
ráadásul hirtelen, de kit érdekel. Pláne ha már ivott kicsit az ember:
erősnek érzi magát, és úgy véli, vele nevet a medence vize és a
kerékpár lánca is.
Alaposan fürdöm, erre mindig kényes voltam és vagyok: ha
igazán zavar valami, az csak az emberszag. Őszintén remélem,
hogy Daniella bugyijának nem lesz dohos szaga (Miért is lenne?
Miért is ne lenne?), ami sokat árthat egy bimbózó románcnak. Én
értem, hogy régebben így meg úgy, de büdös nő akkor sem kellett
volna nekem, ha ő Katalin cárnő.
Mosom, mosom magam, és érzem: kitisztul az agyam is. Ha
elég gyorsan húzogatod, bizony megtörténik a csoda.
Megborotválkozom, nehogy felsértsem majd a csiklófedő redő­
ket, a finomabbik arcszeszből szórok magamra bőséggel, nem
sajnálom tőle. Majd gondosan felöltözöm, ami azt jelenti, hogy a
világért se veszek hivatali ancungot: farmer rövidnadrág, amelyik
látni engedi tesztoszterontól szőrös és izmoktól dagadó focista-
lábszáramat, rövid ujjú inget, mely enyhén ráfeszül domború
mellkasomra, és jó pár négyzetcentiméternyi gondosan szoláriu­
mozott és szőrtelenített bőrt is látni enged.
kilato@magyarszo.com KILÁTÓ 15
n NAGY KOPPÁNY ZSOLT
Aztán besprézem magam, de alaposan.
Ki-bejárok a fürdőszobából, újra és újra
megszemlélem magam, az eredmény nem rossz.
Felpróbálok egy kendőféleséget a nyakamra, de túl
nagy területet takar (noha sokat sejtetően alterna­
tív művészes), úgyhogy inkább egy Brian Johnson-
sapkát teszek a fejemre: nyomban úgy is nézek ki
tőle, mint egy angol sószóró munkás, ami egyszer­
re előkelő és mocskos létállapot, viszont megvan az
a tagadhatatlan előnye, hogy emlékezteti Daniellát
a ma délelőttre, amikor tisztelt és tán még rajon­
gott is kicsit értem.
Bemegyek a fürdőszobába, és alaposan bespré­
zem magam még egyszer, hadd szaglódjon.
Felhörpintek még egy sört, majd pisilek, aztán
gondosan újra megmosakodom lenn, nehogy má’,
és újra besprézek mindenhova, ahova csak lehet.
A magamra fújt matéria illata összekeveredik saját
kellemesen férfias aromámmal, és én bizony azon­
nal elmennék magammal, ha a Daniella helyében
volnék.
Még egy keveset fújok ide és oda, hogy biztos
legyen: ha bele is izzadok a várakozásba, ez az
illatfelhő könnyedén legyőzi az ellent.
Mivel túl hamar elkészültem, idegesen járok James Carroll Beckwith: Nő gitárral
fel-alá, majd úgy döntök, iszom még egy sört – az eddig sosem
ártott. Sőt, inkább használt, hűvös kezével végigsimította a borzolt
biztos nyarak
és lázas kedélyt, segített kiengedni a pattanásig feszített rúgókat,
és egész testet betöltő enyhet adott.
Aztán hirtelen eszembe jut, hogy mi van, ha nem tudom haza­
csalogatni ezt a széplányt, és ivásba csúcsosodik ki az este: egy
ideje már nem is óvatos, hanem aggályos duhaj vagyok. Ezért n ANTALOVICS PÉTER
a konyhába megyek, töltök magamnak egy fél deci olívaolajt, és
behunyt szemmel, hátratartott fejjel és befogott orral megpróbá­ az opálszínű égburok alatt sétálsz,
lom felhajtani. Azt tanultam ugyanis, hogy ez kibéleli a gyomrot, felfelé fordítod az arcod, és kitátod a szád.
és lassabban szívódik fel az alkohol, tovább tart a mámor: néhány­
szor már be is vált, pedig igazán nem könnyű lenyelni. Na, majd elképzeled, ahogy kövér esőcseppek hullanak,
korábban pont ilyennek gondoltad az idillt.
egyik nyár épp olyan, mint a másik.
a felhők beleakadnak az épületek csúcsaiba,
és nem haladnak tovább. mindennek
szeme van, bármerre is fordulnál.
*
egyik nyár épp olyan, mint a másik,
az emlékezés nem ismer időrendet.
egyik nyár épp olyan, mint a másik.
nem szólok hozzád, mert te sem tennéd
fordított helyzetben. tanulságot próbálok
levonni, de mire az élmény múlttá válna,
elfelejtem, mikor gondolok rád
a megfelelő idegenséggel.
delphoi fények
ha egészen tömör és őszinte
James McNeill Whistler: Mama
szeretnék lenni, be kéne vallanom:
soha senkit nem akartam megismerni.
megkérdem Daniellát, mi a titok, hogy ne úgy érezze az ember: mégis, a mindennapi rutin nyomása megszüli
takony csúszik le a torkán éppen.
Ahogy történni szokott: megint megfeledkeztem arról, hogy a pótcselekvéseket. amikor utoljára nálam voltál,
állagánál fogva az olajt nem lehet felhajtani, hogy undorító és nem tudtam eldönteni,
öklendeztető lassúsággal folyik végig a nyelőcsövön, úgyhogy
sürgős öklendezésbe kezdek, majd a mosdókagylóba loccsan a sok
mit gondolok rólad. maradj,
megivott sör és az olaj egyaránt. vagy menj azonnal. maradjak, vagy menjek el hozzád,
Eléggé megvisel a dolog, úgyhogy még egyszer lezuhanyo­ ahol te nem vagy. ilyenkor derül ki,
zom, ezúttal hideg vízzel, és alaposan fogat mosok, még fogsely­
mezek is. létezik-e felesleges mozdulat.
De valahogy furcsán fáradtnak érzem magam a végén, és hirte­ ha egészen őszinte szeretnék lenni, azt mondanám,
len semmi kedvem nincs az egész reménytelennek ígérkező estéhez:
Daniella biztosan nem jön el, de ha el is jön, a pasijával jön, de
amit hallanod kéne. nem akarlak megbántani, de
ha nincs is pasija, nem engedi megfogni – a változatosság kedvé­ van az a bűn, amiért már eladható egy lélek.
ért ezúttal: – Julia Orayenére emlékeztető mellét, ha engedi is teljesen mindegy, melyikünk és mit kér-
megfogni a mellét, nem enged benyúlni a bugyijába, ha enged is
benyúlni a bugyijába, nem engedi, hogy levetkőztessem, ha engedi dez, a szemedbe hazudom örökké
is, hogy levetkőztessem, biztosan nem szopik, ha szopik is, biztosan ugyanazt. nem tudok igazat válaszolni
nem nyeli le. Akkor meg minek, kérdezem mogorván és keserűen,
majd a kanapéra dőlök.
neked, ha megszakadok, sem tudok
És most vagy elindulok találkozni vele, vagy pedig lefekszem, igazat válaszolni magamnak.
elalszom, és már megint álmodom, mégpedig azt, hogy.
16 KILÁTÓ kilato@magyarszo.com
Útközben
A
115.
gondolat anyagi megkötöttséget
felszámoló erejét először a kilencve­
nes években volt alkalmam megta­
pasztalni. Vagyis azt, hogy valóban, kezdet­
ben volt az Ige és az Ige Istennél volt/van.
A földi létezésben tulajdonképpen minden
ennek az alaphelyzetnek vetődik alá és a
gondolat megfellebbezhetetlen erejéről tesz
tanúbizonyságot. Aki ezt az alapigazságot
időben felismeri meg élni is tud vele, lett
légyen az bármennyire is egy értékét vesz­
tett világban való létezés, képes lesz majd
az egyetemes értékek mentén realizálni az
életét.
A szellemi szabadság minden ember
számára lehetőségként megadatott. Mindent
elvehetnek az embertől, ami az anya­
gi világ megnyilvánulásának koordináta­
rendszerében megtalálható, de az egyszer
megszerzett szellemi egyéniség- és tudat­
formáló folyamatokat csak birtokosának fizi­
kai megsemmisítésével lehet leállítani. Az
egyszer jó földbe vetett mag azonban – mint
Jézus tanítása is igazolja –, gyökeret ereszt a
befogadók gondolatvilágában és azt onnan
nem lehet kiebrudalni.
A gondolat erejének megtapasztalá­
sát említettem. Íme! Azokban az időkben,
amikor nem volt benzin, s az Újvidék–
Zombor közötti száz kilométer távolságot a
Szerbiai Vasutak vonatjaival lehetett megten­
ni, ami egy irányban a verbászi átszállással
együtt akár nyolc óra is lehetett, nos, egy
ilyen helyzetben adatott meg nekem érzé­
kelni azt, hogy miként semlegesíthetők az
anyagi világból eredő kellemetlenségek,
fonákságok hatásai.
A Zombor–Verbász közötti utat két óra
alatt sikerült megtennie annak az ősrégi
motorvonatnak, amely a hatvanas évektől
kezdve üzemelt ezen az útvonalon. Melles­
leg még ma is üzemel. Verbászon leszáll­
va meg kellett várni a Szabadkáról érkező
személyvonatot, amely elég hamar befu­
tott az ajtókban lógó utasokkal. Tudtam,
ha nem sikerül felszállni erre a vasárnap
délutáni, főleg egyetemi hallgatókkal teli
szerelvényre, belátható időn belül nem lesz
alkalmam tovább utazni. Valamilyen csoda
Pablo Picasso: Nő könyvvel
folytán közvetlenül a mozdony utáni első
vagon ajtaja csukva volt. Úgy döntöttem,
megkísérelem a felszállást, legfeljebb én is a
nyitott ajtóban állva „lógok majd a szeren”. A
lépcsőre álltam, az ajtó egy kissé megnyílott,
s nekem sikerült bepréselődnöm a többi­
ek közé. Nekitámaszkodtam az ajtónak. A
túlzsúfoltság oly mértékű volt, hogy alig
lehetett lélegezni. Meg nem is volt csábító,
mivel tőlem jobbra ott volt nyitott ajtajával
a toalett, melyben szintén jutott hely két
fiatalnak. Most már csak el kellett indulni.
Megtörtént.
Aprókat lélegezve azon gondolkodtam,
miként tudnék ideig-óráig megszabadulni
az ammóniaszagú valóságtól. Hamvas Béla
az Anthologia humana előszavában beszél
arról, hogyan lehet egy-egy gondolatra össz­
pontosítva mentesülni a környezet kellemet­
2014. március 8., 9., szombat–vasárnap
n KÁICH KATALIN
Frida Kahlo:
Önarckép Bonitóval
Amedeo Modigliani: Lány csipkegallérral
len kisugárzásaitól. Meg Romhányi Ibi barát­
nőm is egyszer azt tanácsolta: kapaszkodjam
A tűz nem válaszol
a nekem kedves gondolatokba, olyankor pl.
amikor órákon át tartó önigazgatói gyűlések
idegölő ártalmaitól szerettem volna megsza­
badulni. Azt mondta szó szerint: dobbants és
repülj a gondolatok segítségével. Hát most n N. CZIROK FERENC
sikerült dobbantanom!
A kétórás út alatt csak egyszer figyel­ Átírom, lefejtem,
tem oda a körülöttem lévő világra. A reám
támaszkodó leányka ugyanis kezdett a megtisztítom a villámnyi
padló felé csúszni, hát elkaptam a hóna verset, ám előtte még
alatt, nehogy lerogyjon. A kétórás állítóla­
gos valóságból csak erre emlékszem, mert
elvégzem napi feladatom.
számomra a környezet megszűnt létezni. A Készítek fát és szenet.
szagok, a tömegnyomor kiesett a tudatom­ Szerbiai csoda, hogy ez megadatott,
ból. Sikerült a gondolatok felszabadító erejé­
vel legyőzni a fizikai realitásban megnyilvá­ s beszélhetek a tűzhöz,
nuló körülményeket. igaz, ő sem válaszol,
Azóta gyakran megesik velem, hogy
dobbantok. Hiszen egy csodálatos univer­ miként a farkasok sem
zumban élünk! Van miről tehát tűnődni, a hegyekben és a sivatagban.
elmélkedni.
S Z Ó F I GY E L Ő
Garázsbolt n MOLNÁR CSIKÓS LÁSZLÓ
Ismét divat lett a garázsbolt a lakótelepeken, a külvárosi tömbházakban és a családi házas övezetekben.
Kisbolt, fodrászat, tejivó, pékség, zöldséges üzlet, kulcsmásoló stb. nyílik garázsokban. Ezek olcsóbban működ­
tethetők, mint a szokványos üzletek, a vevőkörük is állandóbb, a közelben élők rendszeresen ide járnak
vásárolni. Kiszolgálásban és az áru minőségét illetően felveszik a versenyt a nagy boltokkal, csak választék­
ban nem. Korábban sok hasonló üzlet zárt be, mivel nem voltak eléggé nyereségesek a környékükön nyílt
nagyobb üzletek miatt.
A garázsboltok hangulatát szemléltetik a következő mondatok: Egy kis garázsboltban dolgozom, mellet­
tünk kb. 5 garázzsal van a raktárunk. A kettő között van egy tetováló- és műkörmös „szalon”. – A nádorvá­
rosi garázsboltban két darab százhúsz literes hordó várta a szomjas győrieket. – A garázsboltban is adhatunk
fel postai csomagot. – Viszont az alkatrészek nem drágák, és a sarki garázsboltban is rendelhetünk hozzá
mindent. – Nem egyszer előfordult, hogy a márkakereskedésben drágábbak a cuccok, mint a “garázsboltban”.
– Nagy áruházakban, multiknál láttam már ilyen használtelem-gyűjtő edényt, de eszembe sem jutott, hogy egy
ekkorka garázsboltban is kötelezővé teszik. – Egy háztartásban általában megtalálható alapanyagokból készül,
vagy könnyen beszerezhetjük akár egy kicsi garázsboltban is. – A felajánlásokat a Kossuth utca 17. szám alatti
garázsboltban lehet folyamatosan leadni december elsejéig. – Egy kis vegyeskereskedésben, garázsboltban a
vevők megtartása, visszacsábítása nagyrészt az eladó kedvességén, előzékenységén múlik.
Vannak, akik a garázsboltokról rosszallóan beszélnek: A garázsboltban olyan rohadt forróság van az állandó
ajtónyitogatás és a rendszeres ritmusban egyszerre betóduló utcai sörfogyasztók miatt. – A garázsboltok egy
része kocsmaként funkcionál Szegeden. – Szegeden mást nem nagyon tudok, csak egy pár garázsboltot, de
azokban kicsi a választék, és nem is olcsóbb annyival. – A garázsboltban általában nagyon alacsony haszonkulcs
alatt dolgoznak a „kereskedők”. – A bevásárlást nem kezdhették valami kis garázsboltban, nekik igazi áruház
kellett, mert ott lehet igazán shoppingolni! – Középszerű már senkinek nem kell, mert a kis keresetű a kínaihoz
hasonlítja, a gazdagnak meg ciki lakótelepi garázsboltban vásárolni.– A garázsboltban csak 3 napos, penészes
kenyér van vasárnap, 3x-os áron. – Gyakorlatilag soha nincs itthon kaja, csak a garázsboltban megvehető tej
és zsemle. – Hiszen iszik ő annyit, amennyit egy szállító valamely garázsboltban hetenként lead.