- Most képzeld el, hogy a lábujjadból egy cérna indul el a föld közepébe, a

Földanyához. A Földanyától a cérnán keresztül energia kúszik fel a testedbe...

A párna a térd alatt jó ötlet volt, megemeli egy kissé a testem. Kifordítom a tenyeremet, ahogy
a jógán szoktam, hogy az energiák jobban tudjanak áramlani bennem.
- A fejedből is kijön egy cérnaszál, ami az Egekbe nyúlik fel, az ottani energia fentről
lefelé áramlik beléd...
A testem egy találkozóponttá válik ég és föld között. A két különböző fajtájú energia
összekeveredik bennem, lusta mentális köd terjeng szét az elmémben.
- Lélegezz be, egy-kettő, majd ki, három-négy...
A mellkasom a szám ritmusaira emelkedik és süllyed, az önakaratom irányitás alá kerül.
Aggódom. Apró negativ érzés úszkál a hasamban, gyengén, de jelen van, de úgy döntök, nem
veszek róla tudomást, hisz valószinűleg csak félek egy kicsit.
- Elindulunk. Képzelj el egy kagylót, amibe beleülünk, és elindulunk a fénytemplomod
felé.
Az asztrális testünk a Vezetőével együtt kivetül, visszatekintve látom magam, ahogy a földön
fekszem. Az ablak előtt hatalmas, rózsaszin kagyló körvonala élesedik. Barátságos lénye
bizalmat sugároz, beleszállunk. Puha a kagyló belsejében lévő teste, mintha vízágyra ülnék.
Távolodunk a háztól. Egyre magasabbra megyünk, ki, a felhők közé, mikor hozzánkérne,
semmivé válik, majd miután otthagyjuk, újra egyesül.
Kirajzolódik Magyarország formája, egyre kisebb, egészen addig, amig csak egy egész
szárazföldi masszává nem válik.
- Látod a fénytemplomot?
Megfordulok és a világos semmiben ott áll a templom. Bólintok. A felhők ködben úsznak
körülötte. Egyszerű templomnak tűnik, szögletes, márványból készült kockatemplom. Tudom,
hogy láttam már korábban, így habozás nélkül belépek az amúgy is tárva nyitva álló ajtón.
Képek, mindenhol képek. Akárhova nézek a falakon, képek milliói lepik el a falat, a lábam
alatt ugyanúgy, mint ahogy a fejem felett is. Kettős érzés uralkodik el rajtam: ezek az
emberek idegenek, mégis tudom, hogy ismerem őket.
- Látod az angyalokat a hátad mögött? Mennyit látsz belőlük?
Hátrafordulok. Három pár szárny türelmesen figyel engem.
Különös. Nem látom az arcukat.
- Nincs arcuk, de...de nincs testük sem. Csak a szárnyaikat látom és a körvonalaikat.
Visszafordulok, középen egy egyszerű pulpitus áll egy furcsa, átlátszó képernyővel. A
képernyő lebeg a képek előtt, néha anyagot ölt és eltakarja a háta mögött lévő képeket, olykor
viszont visszavált és átlátok rajta.
- Látsz valahol könyveket? Az Akasha krónikádat keressük.
Sehol semmilyen könyv nem volt, csupán a végtelen számú képek lepték el a templomot.
- Nem, nincs sehol.
- Angyalok, segítsetek megtalálni az Akasha krónikát!
Ahogy a Vezető kimondta a szavakat, jobbra megjelent mellettem egy tizenkét soros
könyvespolc, telis tele könyvekkel. Mindből árad a fény. Fekete, szürke, fehér könyvek
váltották egymást a sorok közt, néhol egy élénkebb piros, kék is feltűnt.
- Látod azt a könyvet, amelyik fénylik?
- Mindegyik fénylik.
A Vezető ismét az angyalok segitségét kéri, mutassák meg, melyik az a könyv, amelyik
választ ad arra, hogy miért nem tudjuk egymást elengedni Aurórával.
Figyelem a könyveket, mindegyik máshol fénylik. Van, amelyik pulzálva, van amelyik
pislákolva, és...
Ott, igen!
- Látom!
Leveszem a könyvet a helyéről. Ránézésre öregebb könyvre számitok, a kezembe emelve nem
tűnik olyan réginek. A boritóján egy kör formájú kivágás található, amiben körben szavak
vannak írva, egy számomra idegen nyelven.
- Mi van ráírva?
- Nem...nem tudom, nem értek ezen a nyelven.
- Latin betűket látsz?
- Igen.
- Tedd be a könyvet az üregébe.
A kis szögletes, barátságos terem közepére nézek, ahol a pulpitus emelkedett, a könyv
tartójával. Felsétáltam és belehelyeztem, majd kinyitottam. Idegen szavak ezredete ömlik rám
belőle, kerestem a jelentését, de mindhiába.
- Látsz benne képet?
A könyv jobb oldali lapjára esik a tekintetem. A jobb sarkában meg volt hagyva a hely a
képnek, egy fotó alakú téglalap körvonalai voltak odanyomtatva, de semmi más. Épp, amikor
elkapnám a tekintetem, egy szempillantásnyi időre megláttam Aurórát egy férfivel és két
gyerekkel. Nyugtázom és érzelemmentes maradok.
- Nézz a kivetítőre, mit látsz?
- Mmm...
Mi...mi ez a nehézség? Miért érzem ilyen nehéznek a testem? Mi történik az ujjaimmal? A
lábam, a karom, a fejem...Minden tizszer akkorára nő, húsos, erős lesz, és érzem, ahogyan
valami nyom bele a földbe.
Próbálok levegőt venni, de annyira nehéz, mintha ólmot lélegeznék be. Azt érzem, mintha
darabokra törtem volna minden egyes csontomat, mind sikolt a fájdalomtól.
Hol vagyok? Mi történt velem?
Tudom, hogy ártatlan voltam abban, ami ezt okozta velem. Valaminek a csúnya áldozata
lettem.
Felnézek, homályosan látom egy nő alakját, akin fehér köpeny van és kocka alakú sapka.
Tudom, hogy norvég. Norvégiában vagyok. Érzem, hogy tolnak valamin, de nem tudok
mozdulni. A nő kétségbeesetten mered rám. Auróra. Auróra? Mi történik?
Nem, ez nem ő, ennek a nőnek más vonásai vannak. Kísértetiesen hasonlit rá, mégse ő az. Az
ájulás határán vagyok, érzem, hogy egyre gyengébb vagyok...
- Nagyon fáj...
Ahogy kimondom a szavakat érzem, hogy más szájával beszélek, más nyelve mozog más
szájában, más ujját rángatja az ideg.
Én vagyok másban? Más vagyok én magamban?
Ég minden porcikám a fájdalomtól, reszketnek, utolsó erejükkel küzdenek értem, ezért a
testért...
- Angyalok, kérlek, segitsetek, hogy ne kelljen neki átélnie akkori testének a fájdalmait!
Az izmaim ellazulnak, nehéz ugyan a test, de fájdalommentes. Kissé megnyugszom.
- Mi következik utána? Megműtenek? Túléled?
A kép elmosódik, minden feketébe borul. Látni szeretnék, de nem látok semmit. Halkan
hangokat hallok. Lépések zajára figyelek fel, amik közelednek hozzám. Tudom, hogy Auróra
az. Kedvesen hozzám ér, megsimogat, biztató szavakkal lep el, hogy meg fogok gyógyulni, ő
tudja.
Miért ilyen kedves velem ez a nő? Hiszen nem ismerem őt... Ő viszont ismer. Tudja ki vagyok.
De vajon honnan?
Végtelen hála önti el az egész testemet, de hirtelen pofonként érte őt utol a bűntudat is.
Hogy fogom meghálálni ezt?
A tartozás érzése uralkodik el rajtam, hogy adnom kell ezért cserébe valamit.
- Menjünk tovább, mi történik utána?
Elmosolyodom.
- Auróra, vagyis ez a nő megcsókol.
Most kivülről látom azt a testet, amiben voltam. Robosztus, ijesztően nagy. A nővér
felültetett, a szemem be volt kötözve, mindenhol kötszerek boritanak. Úgy csókolt meg, hogy
közben az arcomat simogatta.
- Kómában vagyok.
- Értem...menjünk tovább. Kijutsz a kórházból? Felépülsz?
A kép gomolygó fekete füstként felrobban, ismét sötétséget látok. Minél erősebben
koncentrálok, annál jobban émelygek. Érzem, a mostani testemből kicsúszik a lelkem utolsó
része is, alig birom tartani.
 - Nem tudom, nem látok tovább...
Egy hordóba érzem magam, ahol balra kilengek, mintha nem is a földön feküdnék többé,
hanem szakadnék ki magamból, balra ki, szaggatottan... hányingerem van.
- Hozz vissza, nem jól vagyok...
A feketeségből megszületik ismét a templom velünk és a képekkel, a kivetítővel, a pulpitussal
és a könyvvel.
- Csukd be a könyvet, tedd a helyére.
Megteszem, amit kért a Vezető, alig élek, élek még?
Megköszönöm az angyaloknak a segitségüket, kimegyek és ráülök a kagylóra. Felhúzom a
térdeimet a mellkasomhoz, fázom és becsukjuk a könyvet, visszarakjuk, megköszönjük a
segitséget és a kagylóval visszamegyünk
a térdeimet felhúzva megyünk vissza és félek, figyelek és félek, vajon vissza tudok menni a
testembe? A kagyló közelit Európához, látom Magyarország formáját, egyre közelebb vagyok
a biztos ponthoz, majd leszállunk a kagylóról és ott állok a testem felett. Figyelem, milyen
rossz állapotba lett, érzem őt. Óvatosan belefekszem a testembe, magammal hozom a tudást
és a választ.
- Egy-kettő be, három-négy ki.