Vous êtes sur la page 1sur 107

Alice

Miller

A tehetséges gyermek drámája és az igazi

én felkutatása

OSIRIS KIADÓ • BUDAPEST, 2005

A fordítás alapjául szolgáló mű

Alice Miller: Das Drama des begabten Kindes und die Suche nach dem wahren Selbst. Eine U

Frankfurt am Main, 1997, Suhrkamp Verlag

Fordította PETŐ KATALIN

A fordítást ellenőrizte BERÉNYI GÁBOR

OSIRIS Könyvtár

PSZICHOLÓGIA

Sorozatszerkesztő Pléh Csaba

© Osiris Kiadó, 2002

Hungarian translation © Pető Katalin, 2002 © Suhrkamp Verlag Frankfurt am Main 1996, 199

Tartalom

A TEHETSÉGES GYERMEK DRÁMÁJA ÉS AZ IGAZI


ÉN FELKUTATÁSA..........................................1

A TEHETSÉGES GYERMEK DRÁMÁJA - AVAGY HOGYAN LESZ BELŐLÜNK

PSZICHOTERAPEUTA............................................................................................................
1.1

MINDENT INKÁBB, CSAK NE AZ IGAZAT!..........................................................................

1.2

SZEGÉNY GAZDAG GYERMEK..............................................................................................

1.3

AZ ÉRZELMEK ELVESZTETT VILÁGA.................................................................................

1.4

AZ IGAZI ÉN NYOMÁBAN......................................................................................................

1.5

A PSZICHOTERAPEUTÁK HELYZETE...................................................................................

1.6

AZ ARANY AGY.........................................................................................................................

DEPRESSZIÓ ÉS NAGYZÁS - A TAGADÁS KÉT MEGJELENÉSI


MÓDJA..................................12

2.1

A GYERMEKI SZÜKSÉGLETEK SORSA................................................................................

2.1.1

Az egészséges fejlődés...................................................................................................................

2.1.2

A
zavar............................................................................................................................................1
2.2

A SZERETET ILLÚZIÓJA..........................................................................................................

2.2.1

A nagyzás
mint öncsalás.................................................................................................................14

2.2.2

A depresszió, mint a nagyzolás


fonákja..........................................................................................15

2.2.3

A depresszió, mint az én
tagadása..................................................................................................16

2.3

DEPRESSZIÓS SZAKASZOK A TERÁPIA FOLYAMATÁBAN.............................................

2.3.1

Jelműködés....................................................................................................................................

2.3.2

„Az
én túlhajszolása"......................................................................................................................20

2.3.3

Erős
érzelmekkel „terhesen"..........................................................................................................20

2.3.4

Szembekerülés a
szülőkkel..............................................................................................................20
2.4

A BELSŐ BÖRTÖN.....................................................................................................................

2.5

A DEPRESSZIÓ TÁRSADALMI VETÜLETE..........................................................................

2.5.1

Narcisszusz
legendája.....................................................................................................................23

A MEGVETÉS ÖRDÖGI
KÖRE..............................................................................................................24

3.1

A GYERMEK MEGALÁZÁSA, A GYENGESÉG MEGVETÉSE - HOVÁ VEZET MINDEZ

3.1.1

Mindennapi példák........................................................................................................................

3.1.2

A megvetés terápiás
tükröződése....................................................................................................27

3.1.3

Megtört énkifejeződés az
ismétlési kényszerben.............................................................................28

3.1.4

Megvetés a perverziókban és a
kényszerneurózisban.....................................................................29
3.2

A „ROMLOTTSÁG" HERMANN HESSE GYERMEKVILÁGÁBAN: PÉLDA A KONKRÉ

3.2.1

Az anya az első évek során mint a


társadalom közvetítője.............................................................33

3.2.2

A
megvető ember magánya.............................................................................................................3

3.2.3

Szabadulás a
megvetéstől...............................................................................................................35

UTÓSZÓ......................................................................................................................................

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS....................................................................................................

Alice Miler (A Wikipédiából,


kieg.: TU)..........................................................................................................41

1 A tehetséges gyermek drámája -

avagy hogyan lesz belőlünk

pszichoterapeuta

1.1 Mindent inkább, csak ne az igazat!


A gyakorlat arra tanít, hogy a lelki betegségek elleni harc egyetlen hatásos fegyvere: saját gye

egyedi és egyszeri történetének érzelmi felfedezése. Meg tudunk-


e valaha is szabadulni minden illúziónktól?

Minden élet telis-


tele van illúziókkal, valószínűleg azért, mert a valóság elviselhetetlennek tűnik számunkra. Az

igazságot mégsem nélkülözhetjük, hiszen elvesztéséért súlyos betegségekkel kell fiz

folyamat során próbáljuk felkutatni saját személyes igazságunkat, amely, mielőtt eg

ajándékozna meg, mindig fájdalmas - hacsak be nem érjük az intellektuális belátással. Ez esetb

ismét megmaradunk illúzióink világában.

Múltunkat a legkevésbé sem tudjuk megváltoztatni, a sérüléseket, melyeket gyerm

elszenvedtünk, nem tehetjük meg nem történtekké. Ám


saját magunkat megváltoztathatjuk, „kijavíthatjuk", s

saját elvesztett integritásunkat visszanyerhetjük. Ezt akkor tehetjük meg, ha elhatár

történéseiről magunkba raktározott tudást közelebbről is megszemléljük és tudatosítjuk. Ez pe

- ám megteremtheti számunkra a lehetőséget, hogy kiszabaduljunk a gyermekkor lá

rémületes fogságából, s múltunk tudattalan áldozataiból olyan felelősségteljes emberekké

ismerik saját történetüket, és képesek arra, hogy együtt éljenek vele.

A legtöbb ember ennek pont az ellenkezőjét teszi. Semmit nem akar tudni saját történetéből, s

tudja, hogy alapjaiban az határozza meg, hiszen feloldatlan és szorongatott gyermekkori helyz

az emberek nem tudják, hogy olyan veszélyektől félnek és olyan veszélyekkel küszködnek, am

valódi veszélyek voltak, de már régóta nem azok.

Tudattalan emlékek, elfojtott érzések és szükségletek hajszolják őket, s ez szinte minden tettük
eltorzítja, mindaddig, míg azok tudattalanok és tisztázatlanok maradnak.

Az egykori brutális bánásmód következtében kialakult elfojtás például sok embert arra ösztön

saját és mások életét tönkretegye, az országban élő külföldiek házait felgyújtsa, bosszúállóvá v

mindezt „hazafiasságnak" nevezze. Így rejti el saját maga elől is az igazságot, hogy ezáltal ne

gyermek kétségbeesettségét érezze. Mások az egykor elszenvedett kínokat önsanyar

mindenfajta kínzás-
kultuszokban, szadomazochista szcénákban élik tovább, s ezt felszabadulásnak nevezik.

Nők szúratják át a mellbimbójukat, hogy aztán gyűrűt húzzanak át rajta, hagyják

lefotózzák őket, s büszkén mesélik, hogy semmiféle fájdalmat nem éreztek, sőt, hogy mindez

nekik. Nem szabad kételkednünk az ilyen kijelentések őszinteségében, mivel ezeknek az asszo

nagyon korán meg kellett tanulniuk, hogy ne érezzék a fájdalmat. És ma is mindent megtennén

érezzék annak a kislánynak a fájdalmát, akit az apja szexuálisan kizsákmányolt, és akinek azt

hogy mindezt élvezi. A gyermekkorában szexuálisan kizsákmányolt nő, aki eltagadta valódi g

megtanulta, hogy ne érezzen fájdalmat, mindig az éppen megtörténtek elől menekül - férfiak,

vagy pedig teljesítmények segítségével. Az állandó „rúgásokra" az „unalom" ellen van szüksé

egyetlen nyugodt pillanata sem, amelyben gyermekkori valóságának égető magánya

hiszen ezektől az érzésektől jobban fél, mint a haláltól - hacsak nem volt akkora szerencséje, h

a gyermekkori érzések feléledése és tudatossá válása nem öl, hanem szabaddá te

azoknak az érzelmeknek az elhárítása, amelyek révén a tudatos élmény fellebbentené a fátylat

A gyermekkori szenvedések elfojtása nemcsak az egyén életét határozza meg, hanem a társada

Ezt jól tanúsítják a szokványos életrajzok. Ha az ember elolvassa például egy híres művész éle
hogy az valahol a serdülőkor táján kezdődik. Azt megelőzően a művész gyermekkora vagy „b

„gondtalan" volt, vagy „tele volt nélkülözésekkel" vagy „biztatásokkal", de hogy


milyen is volt a kérdéses egyedi

gyermekkor, az teljesen érdektelennek tűnik. Mintha nem a gyermekkorban rejlenének az egés

gyökerei. Szeretném mindezt egy egyszerű példán bemutatni:

Henry Moore írja visszaemlékezéseiben, hogy kisfiúként reumaolajjal kellett masszíroznia a m

Ahogy ezt elolvastam, szinte azonnal teljesen személyes vonást öltöttek számomra Moore szo

fekvő nőalakokban, melyek feje egészen kicsi, annak a kisfiúnak a szemével láttam meg a mam

perspektivikusan kicsinek, a közeli hátat pedig óriásinak látta. Ez sok művészetkritikust talán

hagyna. Számomra azonban azt jelzi, hogy milyen soká megmaradnak a gyermeki élmények a

hogy milyen kifejeződési lehetőségekre lelhetnek, ha a felnőtt szabadon engedi érvényesülni ő

Moore emléke persze ártalmatlan, és ezért nem fojtódott el. A traumatikus gyermekkori élmén

sötétben maradnak. Ebben a sötétben marad elrejtve a teljes további élet megértéséhez szükség

1.2 Szegény gazdag gyermek

Régebben gyakran gondolkodtam azon, hogy egyáltalán lehetséges-


e, hogy teljesen megértsük gyermekkori

egyedüllétünket, elhagyatottságunkat. Időközben már rájöttem, hogy lehetséges. Nem azokról

van szó, akik nyilvánvaló elhanyagoltságban nőttek fel, és ennek tudatában is voltak. Sok olya

egy boldog és óvott gyermekkor tudatával jön terápiába. Olyan betegekről van s

kifejlődött lehetősége, sőt, tehetsége volt, s akiket tehetségük és teljesítményük miatt olykor m

Szinte minden ilyen gyerek már az első évben szobatiszta, és már másfél és ötéves kora között
ügyesen segít kistestvére gondozásában.

A közgondolkodás szerint ezekben az emberekben - kik szüleik büszkeségei - szilárd és erős é

kialakulnia. Az igazság azonban ennek pontosan az ellenkezője. Akármibe kezdenek, mindenb

teljesítményt nyújtanak, csodálják és irigylik őket, sikert aratnak, ami mindig nagyon fontos sz

mindez semmit sem segít. Mihelyt a nagyság mint drog már nem hat, abban a pillanatban, aho

„csúcson", vagy ha hirtelen olyan érzésük támad, hogy valamilyen önmagukról alkotott ideálk

felelnek meg, ha már nem bizonyosak abban, hogy ők a szupersztárok - rögtön ott leselkedik a

depresszió, az üresség és az elidegenedettség, létezésük értelmetlenségének érzése, alkalmank

szorongások, bűntudat és szégyenérzések gyötrik őket. Mik az okai e tehetséges emberek ilyen

zavarának?

Már az első beszélgetés során rögtön tudatják a hallgatóval, hogy igen megértő szüleik voltak,

egyik szülő biztosan az volt. Mikor a környezet megértését hiányolják, azt gondolják, hogy ez

mivel nem tudták magukat jól kifejezni. Első emlékeikben nincs sok együttérzés az iránt a kis

egykoron voltak, és ez azért is feltűnő, mivel ezeknek a betegeknek nemcsak hogy kifejezett k

introspekcióra, hanem aránylag könnyen át tudják érezni más emberek érzéseit. S

érzésvilágukhoz való viszonyukat azonban a tisztelet hiánya, kontrollkényszer, mani

teljesítménykényszer jellemzi. Nemritkán megvetőek és ironikusak, ami gúnyolódási

fokozódhat. Általános jelenség továbbá, hogy elmarad saját gyermeki sorsuk igazi,

komolyan vétele, és sejtelmük sincs a teljesítménykényszerek mögött rejlő valódi

mértékben sikerült bensővé tenniük az eredeti drámát, hogy a jó gyerekkor illúziója megmenth

Ahhoz, hogy egy ilyen gyermekkor lelki légkörét ecsetelni tudjam, kiindulópontként hadd fog
néhány előfeltevést.

1. A gyermeknek őseredeti igénye, hogy mindazt, ami ő, kezdettől fogva tiszteljék és vegyék k

2. A „mindazt, ami ő" már a csecsemőkori


érzeteket, érzéseket és azok kifejeződését is jelenti.

3. A
figyelem és a tolerancia légkörében válik a gyermek képessé arra, hogy az elválás szakaszába

anyával való szimbiózist, és megtegye az önállóság felé vezető lépéseket.

4. Ahhoz, hogy az egészséges fejlődésnek ezek az előfeltételei lehetővé váljanak, a gyermekek

hasonló légkörben kell felnőniük. Az ilyen szülők a biztonság és a védettség olyan érzését köz

felé, amelyben azok bizalma fokozódhat.

5. Azok a szülők, akiknek gyermekkora nem ilyen légkörben telt,


szükséget szenvednek, azaz egész életükben

keresik azt, amit szüleiktől nem kaphattak meg a


kellő időben: olyan lényt, mely teljesen hozzájuk idomul,

megérti és komolyan veszi őket.

6. Ez a kutatás persze soha nem sikerülhet teljesen, hiszen egy


visszavonhatatlanul elmúlt helyzetre, a

születés utáni első időszakra vonatkozik.

7. Ám egy ember, akinek csillapíthatatlan, ám - az elfojtás következtében -


tudattalan szükséglete van, az

arra kényszerül,
hogy mindaddig, míg elfojtott élettörténetét nem ismeri meg, szükségleteitől kárpótlás révén

szabaduljon.

8. Erre a
saját gyermek a legalkalmasabb. Az újszülött teljes egészében kiszolgáltatott szüleinek. S miv
attól függ, hogy foglalkoznak-
e vele, mindent megtesz, hogy el ne veszítse őket. Az első naptól kezdve kihasznál

minden lehetőséget, hogy fennmaradjon, mint egy kis növény, amely forog a nap után.

Húszéves terápiás tevékenységem során olyan gyermeksorsokkal szembesültem, amelyeket be

segítő foglalkozásúaknak.

1. Mindig jelen volt egy érzelmileg mélységesen bizonytalan anya, aki érzelmi e

bizonyos viselkedésére vagy létmódjára alapozta. Ez a bizonytalanság mind a gye

környezet számára egy kemény, tekintélyelvű, sőt totalitárius háttér mögött rejtve maradhatott

2. Ehhez járul a gyermek meglepő képessége,


hogy intuitív módon, tehát tudattalanul megérezze az anya

vagy mindkét szülő eme szükségletét, és hogy válaszoljon ezekre, azaz a tudattalanul ráosztott

átvegye.

3. A gyermek ekképpen biztosította a maga számára a szülők „szeretetét". Erezte, hogy szüksé

adta meg létjogosultságát. Alkalmazkodási képességét fejlesztette, tökéletesítette, és

nemcsak anyjuk anyjává váltak (bizalmasokká, vigasztalókká, tanácsadókká, támaszo

felelősséget testvéreikért is, és végül egész


különleges érzékük alakult ki arra, hogy megérezzék mások

tudattalan szükségleteit.
Nem csoda, ha később gyakran pszichoterapeutákká válnak. Ezen előtörténet híján ki

másban támadhatna fel az érdeklődés arra, hogy egész napját azzal töltse, hogy kitalálja, mi já

tudattalanjában? Ám e megkülönböztetett érzékelés kialakulásában és tökéletesítéséb

gyermek fennmaradását segítette, és a felnőtt embert arra ösztönözte, hogy segítő foglalkozást
benne rejlenek a zavar gyökerei.
Ez a zavar űzi a segítőt állandóan arra, hogy saját be nem teljesült

gyermekkori szükségleteit ilyen pótszemélyek segítségével elégítse ki.

1.3 Az érzelmek elvesztett világa

A korai alkalmazkodás miatt a csecsemő szeretet, tisztelet, megértés, részvét, tükrözés iránti ig

fojtódnia. Ugyanez áll a súlyos csalódásokra adott érzelmi reakciókra is. Ez oda vezet, hogy b

érzéseit (féltékenység, irigység, harag, elhagyatottság, tehetetlenség, félelem) sem g


, sem

felnőttkorában nem képes megélni. Ez annál tragikusabb, mivel olyan emberekről van szó, aki

legkülönbözőbb érzésekre képesek. Erre akkor figyelhetünk fel, amikor gyermekkoruk szoron

nélküli élményeiről mesélnek. Ezek legtöbbször természeti élmények. Itt érezhettek anélkül, h

ezzel megsértették, bizonytalanná tették volna, nem csorbították hatalmukat, nem v

egyensúlyukat. Ám igen feltűnő, hogy ezek a fölöttébb figyelmes és érzékeny gyermekek nagy

emlékeznek arra, hogy például négyéves korukban felfedezték a napfényt a ragyogó

korukban terhes mamájukat megpillantva „semmit sem láttak", testvérük születésekor „egyálta

féltékenyek, s amikor kétéves korukban, a megszállás idején egyedül hagyták őket, a katonák

házkutatást sírás nélkül, nyugodtan és „nagyon jól viselkedve" tűrték. Művészi tökélyre kellet

hogy az érzelmeket távol tartsák maguktól, mivel egy gyermek ilyesmit csak akkor tud átélni,

aki ezeket az érzéseket átveszi, megérti és végigkíséri. Ha ez hiányzik, ha a gyermeknek azt ke

hogy anyja vagy az azt helyettesítő személy szeretetét elveszti, akkor még a leg

reakciókat sem képes „egymagában" átélni, el kell fojtania őket. Csakhogy azok

elraktározódnak benne.
Ezek az érzések ezt az embert egész későbbi életében a múltra emlékeztethetik, de anélkül, ho

az eredeti összefüggést. Értelmük megfejtése csak akkor válik lehetővé, amikor si

eredeti helyzetet a jelenben átélt erőteljes érzelmekkel. Az új, feltáró terápiás mó

törvényszerűségből indulnak ki, és lehetővé teszik számunkra, hogy e törvényszerűségekből o

Vegyük példaként az elhagyatottság érzését. Nem a felnőttét, aki egyedül érzi magát, és ezért t

szed, drogokon él, moziba jár, felkeresi ismerőseit, felesleges telefonbeszélgetéseket folytat, h

áthidalja az ürességet. Nem, én annak a kisgyermeknek az eredeti érzésére gondolok, akinek n

elterelési lehetőségei, s akinek közlései, akár a verbálisak, akár a preverbálisak, nem jutottak e

nem azért, mintha a szülei kifejezetten gonoszak lettek volna, hanem azért, mert a szülők mag

szenvedtek. Szükségük volt a gyermek visszhangjára, lévén a lelkük mélyén maguk is gyerm

elérhető ember után kutattak. S bármilyen paradoxnak tűnik -


a gyermek elérhető. A gyermek nem tud

elszökni, ahogyan azt egykor, az ő gyermekkorában saját mamája megtette. A gyermeket lehe

hogy olyan legyen, amilyennek szívesen látnánk.


Előtte tekintélyt szerezhetünk, elvárhatjuk, hogy a mi

érzéseink éljenek benne, tündökölhetünk szeretetében és csodálatában, mellette erős

magunkat, ha pedig már túl sok van belőle, ráhagyhatjuk egy idegenre. Végre a figyelem

érezhetjük magunkat, mivel a gyermekszemek a mama minden lépését követik. Ha egy nőnek

mellett minden effajta igényét el kellett nyomnia és el kellett fojtania, bármennyire művelt leg

gyermekével kapcsolatban tudattalanja mélységeiből előtörnek, és kielégülésre töreks

mindezt világosan érzi, és már nagyon korán leszokik arról, hogy saját elvárásainak hangot ad

6
Mikor aztán felnőttkorban a terápia során felbukkan az egykori
elhagyottságérzés, az olyan erőteljes

fájdalommal és kétségbeesettséggel jár, hogy teljesen világossá válik számunkra: ennyi fájdalm

túlélni. Ehhez olyan empatikus, figyelmes környezetre lett volna szükségük, amely esetükben

kellett mindent elhárítaniuk. De azt mondani, hogy nem éltek át ilyesmit, minden terápiás tapa

ellentmondana.

A kora gyermekkori
elhagyatottságérzések elhárításakor sokféle működéssel találkozhatunk. Az egyszerű

tagadás mellett többnyire jelen van az állandó, kimerítő harc, hogy szimbólumok

anyagok, csoportok, mindenfajta művészet, perverziók) segítségével az elfojtott és

igények kielégülhessenek. Gyakori az intellektualizáció, mert ez nagyon megbízható védelme

végzetes is lehet, ha a test, ahogyan ez súlyos betegségek esetében is megtörténik, átveszi az u

erről fejtegetéseimet Nietzsche betegségéről in Gemiedene Schlüssel, 1988 és


Abbruch der Schweigemauer,

1990). Minden ilyen elhárító működést az eredeti helyzet és a hozzá tartozó érzések elfojtása k

A szülők igényeihez való alkalmazkodás gyakran, bár nem mindig, „mintha-


személyiség" kialakulásához

vezet, vagy ahhoz, amit gyakran


hamis énnek nevezünk. Az ember olyan magatartást alakít ki, melyben csak azt

mutatja, amit elvárnak tőle, és ezzel teljesen azonosul is. Az igazi én nem alakulhat ki, és nem

mivel nem élhető meg. Érthető, hogy ezek a betegek ürességérzésről, értelmetlenségről, otthon

panaszkodnak, hiszen ez az űr létezik. Ténylegesen megtörtént a kiürülés, az elszegényedés, a

részleges pusztulása. Megsérült a gyermek integritása, lehasadt élénksége, spontaneitása.


Gyermekkori álmaikban az ilyen emberek gyakran részlegesen holtként élik át magukat. Szere

két ilyen álmot bemutatni.

Lisa álma:

„A kistestvéreim egy hídon állnak, és egy dobozt hajítanak a folyóba. Tudom, hogy én fekszem

mégis hallom, ahogy dobog a szívem, és abban a pillanatban mindig felébredek."

Ez a visszatérő álom - a reakcióképződés segítségével - testvéreivel (akiknek Lisa mindig igen

volt) kapcsolatos tudattalan agresszióját (irigység és féltékenység) saját érzéseinek, vágyainak

„megölésével" sűríti egybe.

A 27 éves Kurt álma:

„Egy zöld mezőt látok, rajta fehér koporsó áll. Félek, hogy anyám fekszik benne, de kinyitom

anyám, hanem én fekszem ott."

Ha Kurtnak gyermekkorában lehetősége van, hogy kifejezésre juttassa, hogy csalód

megélhette volna harag- és dühérzéseit - élő maradhatott volna. Am ez anyja szeret

vezetett volna, ami egy gyermek számára magát a halált jelenti. Így aztán, hogy

„megölte" saját haragját, s vele halt saját lelkének egy része is.

A saját igazi érzelmek kifejezésének és kibontakoztatásának nehézségeiből következően alaku


állandó

kötöttség,
amely nem tesz lehetővé semmiféle elhatárolódást. A szülők a gyermek hamis énjében megle

vágyott bizonyosságot, saját hiányzó biztonságérzetük pótlékát, és a gyermek, aki nem tudta s

kiépíteni, előbb tudatosan, később tudattalanul szüleitől függő helyzetbe kerül. Nem

érzéseire, hiszen ebben semmi tapasztalata sincsen, nem ismeri saját valódi igényeit, azok telje
idegenek számára. Egy ilyen helyzetben nincs lehetősége elszakadni a szülőktől, és még felnő

utalva a szülőket megjelenítő személyek - partner, csoport és


mindenekelőtt a saját gyermekei -

megerősítésére. A szülői örökség a tudattalan, elfojtott emlékezés, mely kényszerít arra, hogy

saját magunk elől is mélyen elrejtsük. És így történik, hogy a szülői házban átélt magányt a ké

követi az énben zajló izoláció.

1.4 Az igazi én nyomában

Hogyan segíthet ilyen esetekben a pszichoterápia? Hiszen nem adhatja vissza elvesztett gyer

tényeket nem változtathat meg, utólag nem tehet semmit meg nem történtté. Illú

sérüléseket begyógyítani. Az ambivalencia előtti időszak paradicsomi harmóniája, amelyben s

reménykedik, soha nem érhető el. Ám a saját igazi történetünk megélése és a rá vonatkozó
ambivalencia utáni

ismeret lehetővé teszi, hogy felnőttként visszatérhessünk saját érzéseink világába - paradicsom

de képesek vagyunk a szomorkodásra, ami visszaadja elevenségünket.

A kezelés során fordulópontot jelent, amikor az emberek eljutnak annak az érzel

minden „szeretet", amelyet annyi erőfeszítés és önfeladás árán értek el, nem annak szólt, akik

voltak. Hogy szépségük és teljesítményeik csodálata a szépségnek és a teljesítménynek szólt, é

az egykori gyermeknek. A teljesítmény mögött a kezelés során életre kel az egykori kisgyerme

magától: „Mi lett volna, ha mérgesen, csúnyán, haraggal, féltékenyen, zavarodottan álltam vol

Hol lett volna akkor a szeretetetek? Hisz én mindez


is voltam. Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem engem
szerettetek, hanem azt, aminek kiadtam magam? A tisztességtudó, megbízható, érzékeny, meg

gyermeket, aki lényegében egyáltalán nem is volt gyerek? Mi történt a gyerekkorommal? Vajo

ítélem-
e meg? Hiszen nem térhetek vissza oda soha többé. Sohasem pótolhatom be. K

lényegében egy kis felnőtt voltam. És a képességeim - lehet, hogy egyszerűen visszaéltek velü

Az ilyen kérdések mindig sok bánathoz és régi, elfojtott fájdalmakhoz kötődnek,

következménnyel járnak, hogy egy új belső instancia képződik (mintegy a sohasem létezett an

a saját történetünkkel kapcsolatos, bánatból születő empátia. Egy beteg kezelésének ebben a sz

álmodta, hogy harminc évvel ezelőtt megölt egy gyereket, és senki sem segített

megmentésében. (Harminc éve feltűnt környezetének, hogy a gyermek teljesen magába zárkóz

kedves, de nem mutat semmilyen érzelmi reakciót.)

Kiderül tehát, hogy az igazi én, évtizedes hallgatást követően, az újonnan megszerzett érzelmi

képes életre kelni.

Megnyilvánulásait most már nem bagatellizálja többé, nem nevet rajtuk vagy nem csúfolja ki

sem, ha még sokáig tudattalanul át is siklik felettük, vagy egyszerűen nem veszi észre őket. Ez

szubtilis módon történik, ahogyan korábban a szülők bántak a gyerekkel, amikor még nem tud

hogy szükségleteit kifejezze. Később sem volt szabad nemhogy mondania, még gondolnia sem

szomorú vagy boldog, ha valami elszomorít vagy boldoggá tesz, senkit sem vagyok köteles fe

kell gondjaimat vagy félelmemet és egyéb érzéseimet mások kívánsága szerint elfojtanom. Le

sem fog belehalni, senkinek nem fájdul meg tőle a feje, szabad dühöngenem, ha megsértetek,

benneteket, a szüleimet elveszítenélek."


Mihelyt a felnőtt komolyan tudja venni jelenbeli érzelmeit, akkor kezd rájönni, h

érzéseivel, kívánalmaival. És arra, hogy ez volt a túlélésre az egyetlen esélye. Megkönnyebbü

saját magában észrevesz dolgokat, melyeket eddig el szokott fojtani. Egyre érthet

amikor önmagát védelmezendő néha saját érzésein csúfolódott, ironizált, megkísérel

magából, bagatellizálta őket, vagy egyáltalán nem vett róluk tudomást, esetleg csak néhány na

azok már elmúltak. Lassanként jön rá, hogy milyen erőteljesen próbálta elterelni

meghatotta, megrázta, vagy ha szomorú volt. (Mint amikor egy hatéves gyerek a

nagynénje azt mondta: „Az ember legyen bátor, és ne sírjon, most eredj a szobádba és játssz sz

olyan helyzet van, amelyben most is


mások szemével figyeli magát, és folyamatosan azt kérdezi, hogy mit

tegyen, most milyennek kell lennie, milyen érzései lehetnek?


Ám mindent egybevetve a beteg most már

valamivel szabadabbnak érzi magát.

A kezelés természetes folyamata, ha már egyszer beindult, halad tovább. A beteg elkezd beszé

alkalmazkodással, ám gyermekkori élményei alapján nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne anél

kerüljön ezáltal életveszélybe. Régi élményeiből következően, ha védekezik és kiáll az igazáér

visszautasítást vár, és ettől fél, majd ennek ellenére ismételten átéli a felszabadulást, valahánys

mert, és azt el is tudta viselni, és hű tudott maradni saját magához. Mindez kezdődhet egészen

Az embert meglepik azon érzelmei, melyekről legszívesebben nem vett volna tudomást... De m

feléledtek a saját indulatai, és nincs többé visszaút. Most a megfélemlített és hallgatásra ítélt g

meg saját magát, ahogyan eddig még lehetségesnek sem tartotta.

A kezelés természetes folyamata, ha már egyszer beindult, halad tovább. A beteg elkezd beszé
alkalmazkodással, ám gyermekkori élményei alapján nem hiszi, hogy ez lehetséges lenne anél

kerüljön ezáltal életveszélybe. Régi élményeiből következően, ha védekezik és kiáll az igazáér

visszautasítást vár, és ettől fél, majd ennek ellenére ismételten átéli a felszabadulást, valahánys

mert, és azt el is tudta viselni, és hű tudott maradni saját magához. Mindez kezdődhet egészen

Az embert meglepik azon érzelmei, melyekről legszívesebben nem vett volna tudomást... De m

feléledtek a saját indulatai, és nincs többé visszaút. Most a megfélemlített és hallgatásra ítélt g

meg saját magát, ahogyan eddig még lehetségesnek sem tartotta.

A férfi, akinek eddig soha nem voltak igényei, és aki fáradhatatlanul állt eddig

hirtelen megharagszik, mert a terapeuta „már megint" szabadságra megy. Vagy dühíti, ha új be

rendelőben. Hogy fordulhat ez elő? Féltékeny mégsem lehet! Ezt az érzést egyáltalában nem i

„Mit keresnek ezek itt? Jönnek ide rajtam kívül más emberek is?" Ezt eddig egyáltalán nem ve

csak más lehet, ő semmi esetre sem. És most az igazi érzés erősebbnek bizonyul, mint a jólnev

Szerencsére. Ám nem könnyű a harag igazi okait rögtön felfedni, mivel az először olyan embe

akik segíteni akartak nekünk, mint például a terapeuta vagy saját gyerekeink. Olyan emberek e

legkevesebb szorongást okozták nekünk, akik ugyan kiváltói, de nem okozói haragunknak.

Kezdetben nagy sérelem, hogy nemcsak jó, megértő, nagyvonalú, önuralommal ren

igénytelen vagyok, hiszen eddig egész önbecsülésem kizárólag erre épült. Ám ha

magunkon, le kell mondanunk az önámítás eme rendszeréről. Nem vagyunk mindig annyira bű

amennyire érezzük magunkat, de annyira bűntelenek sem, mint ahogy hinni szere

közömbösek és zavarodottak vagyunk, amíg nem ismerjük pontosan történetünket,


tudhatjuk. A saját valódi történetünkkel való szembesülés segít azon illúziók leép

múltunk felismerhetetlenné vált, és segíti tisztánlátásunkat is. Amikor a jelenben v

felszínre kerülnek, bocsánatot kell kérnünk attól, akit bántottunk. Ekkor tudjuk sz

gyermekkorunk tudattalan és jogosulatlan bűntudatérzéseit. Nem voltunk ugyan hib

kegyetlenségek miatt, mégis felelősnek éreztük magunkat.

Ezek a nyakas, zavaró és irreális bűntudatérzések csak akkor dolgozhatóak fel, ha azokat nem

jelen új, valódi vétkein keresztül.

Sok ember másoknak adja tovább az egykor átélt borzalmakat, s ekképpen őrzi meg a szüleirő

idealizált képet. Ők még idős korukban is úgy élnek, mint függőségben lévő kisgyerekek. Nem

igazabbak és őszintébbek lehetnének magukkal és másokkal szemben is, ha magu

gyermekkori érzéseiket.

Minél inkább megengedjük magunknak ezeket a korai érzéseket és minél inkább át is tudjuk a

annál erősebbnek és koherensebbnek érezzük magunkat. Így átengedhetjük magunk

gyermekkori érzéseknek is, átélhetjük akkori gyámoltalanságunkat, ami végül ismét sajá

Nagy különbség, hogy az ember felnőttként él-


e át egy másik emberrel kapcsolatosan ambivalens érzéseket,

vagy pedig - hosszú előtörténetet követően - hirtelen kétéves gyermeknek érzi magát, akit a ko

szobalány etet, s kétségbeesetten azon gondolkodik, hogy „miért megy el a mami minden este

bennem semmi öröme? Mi van bennem, amiért inkább más emberekhez megy? M

maradjon? Csak nem sírni, nem sírni!"

Akkor régen a gyermek nem tudott ilyen szavakkal gondolkodni, de most kettősen létezett: fel
kétéves gyermekként is, s képes volt arra, hogy keservesen sírjon. Ez nem katartikus sírás volt

mostanáig mindig tagadott, anyja utáni korai vágyakozásának integrálódását jelentet

hetekben a beteg átélte sikerekben gazdag gyermekorvos anyja iránti kínzó haragját, aki kapcs

tudta megadni a gyermeknek a folytonosságot. „Gyűlölöm ezeket az örökké beteg dögöket, ak

mindig elvisznek tőlem. Gyűlöllek, mert szívesebben voltál velük, mint velem." I

gyámoltalanságból fakadó és a soha el nem érhető anyával szembeni, hosszú ideig elfojtott ha

érzések. Az élményeknek, a tisztázásnak és az erős érzelmek jogosultsága elismer

eltűntek a beteget hosszú ideje kínzó tünetek, amelyeknek jelentését most már nem volt nehéz

Nőkkel való kapcsolata elvesztette kifejezett hatalmi jellegét, s idővel elmúlt a ké

felettük, és elhagyja őket.

A tehetetlenség, a harag és a kiszolgáltatottság érzése olyan intenzitással jelent meg a kezelés

korábban elképzelhetetlen lett volna. Ezek az érzések nyitják meg lassanként a bezárt kaput az

emlékek előtt. Az ember csak olyasmire emlékezhet, amit egykor tudatosan átélt. Am egy inte

gyermek érzésvilága már maga is szelekció eredménye, melyből a lényeg kimaradt. Csak a ke

ezek, a kisgyerek felfoghatatlan fájdalmát kísérő korai érzések


tudatosan átélhetővé. Szinte minden alkalommal

a szemünk előtt játszódik le a csoda: láthatjuk, hogy ennyi eltolás, tagadás, elidegenedés mögö

vonás maradt fenn és jutott felszínre, ahogy megleltük az érzésekhez vezető utat. Mégis félrev

elfogadnánk, hogy a hamis én mögött egy fejlett igazi én lett volna tudatosan elrejtve. A gyerm
nem tud

arról,
hogy mit rejt el. Kurt mindezt a következőképpen fejezte ki: „Üvegházban éltem, ahova a ma
pillanatban be tudott nézni. Egy üvegházban semmit nem lehet elrejteni - hacsak nem a föld al

az ember el ne árulná magát. Ám akkor magad sem láthatod." A felnőtt ember csak akkor képe

átélni, ha gyermekkorában szülei vagy azok helyettesítői fogékonyak voltak. Akikkel gyermek

bántak, ilyesmiről nem beszélhetünk. Őket nem lephetik meg érzések, csak olyan érzéseket en

kibontakozni, amelyeket belső cenzoruk - szüleik öröksége - megenged és jóváhagy. Ennek a k

depresszióval, belső ürességérzéssel kell megfizetniük az árát. Az igazi én nem tud kommunik

tudattalan, és ezért fejletlen állapotban mintegy belső fogságban maradt. A fegyőrökkel való é

segíti az eleven fejlődést. Csak a kiszabadulást követően kezdi az én kifejezni magát, akkor in

akkor fejleszti ki kreativitását. És ahol korábban csak a rettegett üresség vagy a szintúgy retteg

fantaziálások léteztek, váratlanul egy életerőben gazdag világ tárul elénk. Nem hazatérésről va

otthon soha nem létezett. Az otthonra találás most zajlik.

1.5 A pszichoterapeuták helyzete

Gyakran hallhatjuk azt a véleményt, hogy a pszichoterapeuták saját érzelmi élete

fejtegetéseimmel azt szeretném világossá tenni, hogy ezeket a véleményeket milyen mértékbe

tapasztalati tények. A terapeuta érzékenysége, beleérző képessége, „antennákkal" va

felszereltsége arra utal, hogy gyermekként szükségletek kielégítésére használták - vagy haszná

Természetesen megvan az elméleti lehetőség, hogy a gyermek olyan szülőknél nő

ilyenfajta visszaélésre szükségük, azaz a gyermeket annak látják, ami, megértik, e

tekintettel vannak rá. Az ilyen gyermek önértékelése aztán egészségesen alakul. Aligha tehetjü

1. hogy egy ilyen gyerek a pszichoterapeuta pályát választja,


2. hogy érzékszerveit oly mértékben fejleszti és építi fel mások számára, mint azt a kihasznált

teszik,

3. hogy -
saját élmények talaján - valaha is kellően megérti, mit jelent az, ha valaki saját énjét „elárulja

Ezért azt gondolom, hogy pontosan saját sorsunk tehet képessé arra bennünket, hogy a pszicho

hivatását gyakoroljuk, feltéve, hogy saját terápiánk során megkapjuk annak lehetőségét, hogy

igazi múltunkkal, s lemondjunk legvérmesebb illúzióinkról. Ez azt jelenti, el kell viselnünk an

önmegvalósításunkkal fizettünk azért, hogy szüleink tudattalan igényeit kielégítve ne veszítsü

is, ami a mienk volt. Ez azt is jelenti, hogy együtt tudunk élni azzal a lázadással és gyásszal, a

bennünk, mert szüleink nem elégítették ki elsődleges szükségleteinket. Ha sohasem

kétségbeesettségünket s az ebből eredő tehetetlen dühöt, s ezért soha nem dolgoztuk volna fel,

na annak veszélye, hogy saját gyermekkorunk tudattalanul maradt helyzeteit tesszük át betege

meglepő, ha a terapeutát mélyen elfojtott szükségletei arra ösztökélik, hogy egy g

használjon s helyezzen az elérhetetlen szülők helyébe. Ez legkönnyebben a saját

alárendeltekkel és a betegekkel történik meg, akik olykor gyermekként függenek a terapeutáva

Egy „antennákkal" jól felszerelt beteg azonnal reagál a terapeuta tudattalanjára. Igen gyorsan a

„érzi" magát, és úgy is fog viselkedni, ha megérzi, hogy a terapeutának fontos, hogy gyorsan a

fellépésű betegei legyenek. Ezt tudja, mindent tud, amit elvárnak tőle. Ez az autonómia azonba

torkollik, mivel nem igazi. A valódi autonómia esetében felszínre kerül a függős

szabadságot csak a mélyen ambivalens gyermeki függőség mögött találhatjuk meg. A terapeut

visszhang, megértés és megbecsülés utáni vágyát elégíti ki a beteg, ha olyan „a


terapeuta felkészültségéhez, koncepciójához, elvárásaihoz. így a terapeuta ugyanazt a
tudattalan manipulációt

hajtja végre művészi fokon, aminek ő maga volt kitéve gyermekkorában. A tudatos manipulác

már régen ismeri, és megszabadult tőlük. Azt is megtanulta, hogy nézeteit képviselje és érvén

Ám a tudattalan manipuláció egy gyermek számára soha nem válik áttekinthetővé. Az maga a

belélegez, soha nem ismert mást, és azt hiszi, ez az egyetlen normális létezési mód.

Mi történik, ha még felnőttként, terapeutaként sem ismerjük fel e levegő veszélye

Gondolkodás nélkül szolgáltatunk ki más embereket is eme manipulációnak, és azt gondoljuk,

azért tettük, hogy javukra váljék.

Minél inkább betekintést nyertem abba, ahogyan a szülők tudattalanul gyermekeike

betegeiket manipulálják, annál sürgetőbbnek tűnt az elfojtás feloldása. Nemcsak szülőként, ter

meg kell tanulnunk múltunk érzelmi megismerését. Ahhoz, hogy ne legyen többé

betegeinket elméleteinkkel tudattalanul manipuláljuk, hanem hagyjuk: azok legyenek

tanulnunk átélni és tisztázni gyermekkori érzéseinket. Csak a fájdalommal teli élmények és sa

felvállalása szabadít meg attól a reménytől, hogy mégiscsak rálelhetünk a megértő, empatikus

a betegeinkben -
, akik okos értelmezéseink hatására rendelkezésünkre állnak majd.

Nem szabad lebecsülnünk ezt a kísértést. Ritkán, vagy soha nem ajándékoztak meg saját szüle

figyelemmel, amennyivel gyakran betegeink, és soha nem szolgáltatták ki belső világukat olya

világosan, ahogyan sok beteg ezt megteszi. Életünk soha véget nem érő gyászmunkája azonba

hogy elkerüljük az ilyen illúziókat. Olyan szüleink, amilyeneket egykor annyira akart

megértő és érthető, mindig rendelkezésre álló és használható, átlátható, világos, e


félelmetes tulajdonságok nélküli emberek -
, ilyen szüleink sohasem voltak. Minden mama csak annyira lehet

empatikus, amennyire ő maga megszabadult saját gyermekkorától, és


nem lehet megértő ott, ahol a tagadás

következtében saját gyermekkori történetének láthatatlan bilincseit hordozza. Ugyanez vonatk

10

Amink viszont van: ilyen gyermekünk. Értelmesek, élénkek, figyelmesek, igen érzékenyek, s

szülők igényei irányítják őket, elérhetőek, rendelkezésre állnak, és mindenekelőtt á

manipulálhatóak - mindaddig, míg igazi énjük (érzéseik világa) ama átlátszó ház pincéjében m

laknia kell... néha a serdülőkorig, és gyakran egészen addig, míg ők maguk is szülőkké nem vá

A 31 éves Róbert gyermekkorában sosem lehetett szomorú, nem sírhatott anélkül, hogy ne ére

ezzel szeretett anyukáját boldogtalanná tette, és mélységesen elbizonytalanította, mi

mentette meg - még gyermekként - a mama életét. Gyermekei könnyei lelki egy

kifejezett érzékenységgel rendelkező gyerek azonban érezte magában azt a feneket

anyja, aki gyermekként koncentrációs táborba került és erről soha nem beszélt, elfojtott magáb

fia már felnőtt, és kérdéseket tudott feltenni, akkor mondta el, hogy egyike volt annak a 16 gy

végig kellett néznie, ahogyan szüleit gázkamrába hurcolták. A gyerekek közül senki sem sírt!

A fiú egész gyermekkora során vidámságra törekedett, és saját énjét, érzéseit, gondolatait csak

perverziókban élhette meg, melyek a terápiája megkezdéséig idegenek, szégyellni v

voltak számára.

Az effajta gyermekkori, művészi tökélyre vitt manipulációkkal szemben teljesen vé

dologban az a tragikus, hogy az eseményekkel szemben mindaddig maguk a szü


kiszolgáltatottak, míg nem hajlandók saját történetüket tudomásul venni. Ha az elfojtás felolda

akkor a szülői gyermekkor tragikuma tudattalanul megjelenik a saját gyermekekkel való kapcs

Egy másik példa mindezt még jobban szemléltetheti: egy apa, aki gyermekkorában anélkül, ho

valaha magyarázatot kapott volna, igen gyakran volt kitéve a szkizofrén anyja szorongásos roh

sokkhatásnak, szeretett kicsi lányának szívesen mesélt borzongató történeteket. A gyermek fél

tette, mivel végül mindig megnyugtatta: mindez csak kitalált történet, nem kell félned, itt vagy

manipulálta a gyermek félelmeit, magát pedig erősnek érezte. Tudatosan jót akart, olyat, amit

volna: megnyugtatást, védelmet, magyarázatot. Amit azonban tudattalanul közvetített, az saját

szorongása, a boldogtalanság várása és a tisztázatlan kérdés volt (szintén saját gyermek

miért okoz nekem az az ember, akit annyira szeretek, ilyen sok félelmet?

Minden emberben létezik egy saját maga elől jobban vagy kevésbé jól elrejtett

tragédiája kellékeit őrzi. Ide csak saját gyermekeinek van bejárása. Általuk a szoba újra életre

folytatódik. A gyermeknek nem volt lehetősége, hogy szabadon játszhasson ezekkel a kellékek

beleolvadt életébe. Még a „játékok" emlékét sem tudta átmenteni későbbi életébe, mindaddig,

során szerepükről fel nem tehette kérdéseit. Bár ezek a kellékek néha szorongást okoztak, tuda

nem tudta azokat anyjával vagy apjával összekapcsolni. Ezért tüneteket alakított ki. És aztán a

válik a felnőtt képessé arra, hogy amikor a tünetek mögé rejtett érzések tudatosulnak, azoktól

Ilyen érzések a rémület, a kétségbeesés, a lázadás, a bizalmatlanság és a tehetetlen düh.

A betegnek a kezelés alatt semmi biztosítéka nincs terapeutája tudattalan manipulációi ellen. É

terapeuta sincs minden tudattalan manipuláció ellen egyszer s mindenkorra felfegy

megvan az a lehetősége, hogy ha ilyesmire bukkan, azt fel is fedje, vagy ha a terapeutája va
csalhatatlannak mutatkozik, otthagyja. Az én tanácsaim sem mentesítenek senkit sem az alól,

kérdőjelezze ezeket a módszereket és az összes, ilyen módszereket alkalmazó terapeuta működ

Minél jobban ismerjük saját élettörténetünket, annál átláthatóbbak a mindig fellépő manipulác

gyakran megakadályozza gyermekkorunk. A mi jó öreg, nem teljesen kiélt vágyakozásunk egy

okos, mindent tudó és bátor szülő után arra csábíthat, hogy ne vegyük észre a terapeuta őszinté

tudattalan működéseit. Fennáll a veszély, hogy túl sokáig tűrjük a manipulációkat, ha tisztessé

különösen őszintének és higgadtnak képesek feltüntetni magukat. Ha az illúzió nagyon megfel

és szükségleteinknek, tovább tart, míg át tudunk rajta látni. Ám mindaddig, míg érzéseink birt

a gyógyító hatású igazság előbb vagy utóbb maga alá temeti ezeket az illúziókat is.

1.6 Az arany agy

Alphonse Daudet
Lettres de Mon Moulin című kötetében találtam egy elbeszélést, mely talán bizarrnak hat, de

sok közös vonása van az elmondottakkal. A kizsákmányolt gyermekről szóló fejez

összefoglalom a tartalmát.

Volt egyszer egy gyermek, akinek aranyból volt az agya. Szülei egy véletlen során vették észre

következményeként, amikor vér helyett arany folyt a fejéből. Ettől kezdve nagyon vigyáztak r

más gyermekek közelébe, nehogy ellopják. Amikor már nagyfiú lett, és ki akart

mondta az anyja: „Oly sokat tettünk érted, a gazdagságodból is részt akarunk." A fiú akkor kiv

nagy darab aranyat, és odaadta anyjának. Vagyonából nagy lábon élt egy barátjával, aki azon

11

kirabolta, és aztán odébbállt. Akkor úgy határozott, hogy ezentúl óvja a titkát, és dolgozni fog
láthatólag megfogyatkoztak. Egy nap beleszeretett egy szép kislányba, aki viszontszerette, de

szép ruhákat, amelyekkel a férfi bőségesen elhalmozta. Feleségül vette a lányt, és nagyon bold

asszony két év múlva meghalt, s fényűzően megrendezett temetésére minden maradék vagyon

Egy napon legyengülten, szegényen és boldogtalanul kilopakodott az utcára, s ott, egy kirakat

egy szép csizmácskát, ami pont jó lett volna a feleségének. Elfelejtette, hogy ő már nem él - ta

kiürített agya már nem működött -


, és betért az üzletbe, hogy megvegye. Ám abban a pillanatban elvágódott, s

a padlón egy halott feküdt.

Daudet, aki feltehetően gerincbetegségben halt meg, a következőket írta a történet végére: „Ez

kitaláltnak tűnhet, pedig az első szótól az utolsóig igaz. Vannak emberek, akiknek az életben a

dolgokért is lényegükkel és gerincükkel kell fizetniük. Ez állandóan visszatérő fájdalom szám

mikor már belefáradnak a bajokba..."

Nem tartozik-
e az anyai szeretet azon „csekély", de nélkülözhetetlen dolgok közé az életben, amikért sok

embernek, paradox módon, saját élete feladásával kell fizetnie?

2 Depresszió és nagyzás - a tagadás két

megjelenési módja

2.1 A gyermeki szükségletek sorsa

Minden gyermekben megvan az a jogos kívánság, hogy anyja észrevegye, megértse, komolyan

tekintettel legyen rá. Az első hetek, hónapok során rászorul, hogy rendelkezzék anyjával, birto

benne. Mindezt legszebben egy Winnicott által leírt kép szemlélteti: a mama nézi a karján tart

baba pedig a mama arcát nézi, és saját magát találja meg benne..., feltéve, hogy az anya tényle
gyámoltalan lényt látja karjaiban, és nem saját elvárásait, szorongásait, a gyerekkel kapcsolato

reményeit vetíti bele. Ez utóbbi esetben a mama arcán a gyerek nem saját magát pillantja meg

igényeit. Ő maga tükör nélkül marad, amit aztán hasztalan keres egész későbbi élete során.

2.1.1 Az egészséges fejlődés

Ahhoz, hogy egy asszony azt adhassa gyermekének, amire annak egész életében okvetlenül sz

feltétlen követelmény, hogy ne válasszák el az újszülöttől. Az a hormonkiáramlás, mely anyai

és „táplálja", közvetlenül a szülés után indul meg, és, hála a gyermekéhez fűződő egyre intime

a következő napok, hetek során erősödik. Ha a gyermeket elveszik az anyától, ami nem is olya

minden klinikán szokás volt, és sajnos kényelemből és tudatlanságból világszerte ma is gyako

gyermeke számára elvész a nagy lehetőség.

Az anya és a gyermek közötti kötődés (bonding) - szem- és bőrkontaktus - a szülést követően

számára az összetartozás, az egység érzését nyújtja, ami természetesen ideális esetben már a n

létezik, és együtt fejlődik a gyerekkel. Ez nyújtja azt a védettséget és biztonságot a babának, a

szükséges, hogy megbízhasson anyjában. És ennek következtében tölti el az anyá

amelynek segítségével megérti gyermeke jelzéseit, és azokra válaszolni is tud. Ez az első, kölc

többé nem pótolható, és hiánya kezdettől fogva sok mindent lehetetlenné tehet.

Tudományos ismereteink e kötődések meghatározó jelentőségéről még igen újak.


1 Remélhetjük azonban,

hogy nemcsak a különleges szülészeti klinikákon alkalmazott szülészeti gyakorlatban vesznek

hanem a nagyobb általános kórházakban is, és így ezek az ismeretek rövid időn belül minden e

válhatnak. Azt az asszonyt, aki megéli ezt a fajta kötődést, kevésbé fenyegeti a veszély, hogy r
gyermekével, és jobban megóvhatja attól, hogy az apa rosszul bánjon vele.

Még az a nő is, aki saját elfojtás-


története következtében nem nyújthatja gyermekének ezt a fajta kötődést,

képes arra, hogy később segítsen neki ezt a hiányt pótolni, ha, hála a kezelésnek és elfojtásai f

felismeri a hiány jelentőségét. Képes lesz még egy nehéz szülés következményeit is kompenzá

1 A témára vonatkozó sok érdekes könyv (Janus, Leboyer, Odent, Stern) közül a gyermeket vá

Desmond Morrisét tartom (Desmond Morris: Babywatching.


Jonathan Cape, London, 1991).

12

bagatellizálja azt, és tudatában van annak, hogy egy, már az élet kezdetekor traumatizált gyere

odafordulást és figyelmet igényel ahhoz, hogy leküzdje a már megtörténtekkel kapcsolatos szo

Ha egy gyerek olyan szerencsés, hogy egy elérhető, tükröző mama neveli fel, a

fejlődéséhez, akkor a felnövekvő gyermek önértékelése egészséges lesz. Optimális esetben oly

szó, aki maga is bensőséges érzelmi légkört biztosít a gyermeknek. De még a kissé ridegebb m

tehetnek ilyen fejlődést, már azzal is, ha azt nem akadályozzák. A gyermek más személyektől

azt, ami hiányzik az anyjából. Különböző kutatások bizonyítják, hogy a gyermek

„táplálékot", a környezet minden ösztönzését képes hasznosítani.

Egészséges én érzésen azt értem, amikor valaki érzéseit és vágyait kétségek nélk

önmagához tartozóként éli át. E bizonyosság léte nem tudatos, hasonlóan a szívveréshez, amel

mindaddig nem figyel, amíg rendben működik.

Az ember saját érzelmeinek és vágyainak eme reflektálatlan, magától értetődő elérhetőségében

támaszát és önbecsülését. Megélheti érzelmeit, lehet szomorú, lehet kétségbeesett és segítségre


anélkül, hogy attól kellene félnie, ezzel valakit elbizonytalanít. Szabad félnie, ha fenyegetettne

szabad dühösnek lennie, ha vágyai nem teljesülnek. Nemcsak azt tudja, hogy mit akar, de azt i

és mindezek kinyilvánítása független attól, hogy ezért szeretni vagy gyűlölni fogják-
e.

2.1.2 A zavar

Mi történik, ha az anya nem képes arra, hogy segítsen gyermekén? Mi történik, ha - mint oly g

nemcsak hogy nem képes arra, hogy gyermeke kívánalmait kitalálja és teljesítse, hanem maga

szenved? Akkor tudattalanul, gyermeke felhasználásával arra törekszik, hogy a saját igényeit e

nem zárja ki az érzelmi kötődést. Ám ebből a kizsákmányoló kapcsolatból életfo

hiányoznak, mint például a megbízhatóság, az érzelmek folyamatossága és állandó

hiányzik annak lehetősége, hogy a gyerek saját érzéseit, érzelmeit átélhesse. A gyerek o

magában, amire az anyának van szüksége, s ami az adott pillanatban megmenti az életét (azaz

vagy az apa „szeretetét"), ám egész életen át megakadályozza abban, hogy saját maga lehessen

a gyermek természetes, életkorának megfelelő igényei nem tudnak integrálódni, ha

elfojtottan léteznek. Az ilyen ember később, anélkül hogy erről tudomása volna, saját múltjába

A legtöbb, tőlem depresszió miatt segítséget kérő ember anyja rendkívül bizonytalan volt, és g

depresszióban szenvedett. Egyetlen vagy gyakran első gyermeküket saját tulajdonukként keze

annak idején nem kapott meg saját anyjától, meglelheti gyermekében: elérhető, sz

felhasználható, ellenőrizhető, figyelmének középpontjában ő áll, sosem hagyja el, figyel rá és

gyermek igényei túl nagyok (mint amilyenek annak idején saját anyjáé voltak vele kapcsolatos

annyira fegyvertelen. Nem hagyja, hogy zsarnokoskodjanak felette, képes arra, hogy
anélkül, hogy az sírna vagy zavarná őt. Végre képes megszerezni magának azt a figyelmet és r

élete és a jóléte feletti gondoskodást is, amellyel szülei adósak maradtak. Minde

szemléltetheti.

A 35 éves Barbara terápiája során először egy rettenetes történet kísérőjeként fel

szorongásait élte át. Tízéves kislányként az iskolából hazafelé tartott, éppen az édesanyja szüle

Otthon az anyját a szoba padlóján behunyt szemmel fekve találta. A kislány azt hitte, meghalt

kétségbeesetten felsikoltott. Akkor a mama kinyitotta szemét, és szinte elragadtatottan azt mon

kaptam a legszebb születésnapi ajándékot, most már tudom, van valaki, aki szeret engem." An

sorsával való együttérzése évekre megakadályozta a kislányt abban, hogy érezze:

viselkedés volt. Aztán a kezelés tette lehetővé, hogy minderre adekvát módon, haraggal és felh

reagáljon.

Barbarának, aki maga is négy gyermek anyja, saját anyjáról igen kevés emléke volt, de azokba

együttérzés mutatkozott. Eleinte mint mély érzésű, melegszívű asszonyt jelenítette meg anyját

korán beszélt neki saját gondjairól", sokat törődött gyermekeivel, és a családjáért élt. A szektá

tartoztak, sokan kérték ki tanácsait. Gyakran volt büszke rá, a lányára, tudósított engem Barba

anyja már öreg és törékeny, Barbara aggódott egészsége miatt, sokszor álmodta, hogy valami t

erre mindig nagy szorongás kíséretében ébredt fel.

Az anya képe a feltörő érzések nyomán változott meg. A tisztaságra szoktatásra

felbukkanásának idején élte át anyját uralkodni vágyónak, követelődzőnek, kontrollá

gonosznak, hidegnek, butának, kényszeredettnek, sértődékenynek, egzaltáltnak, hamisnak, pro

az élmény és az oly hosszú időn át felgyülemlett düh tisztázása idéztek fel olyan gyerme
melyek valóban ilyen vonásokra utaltak. Barbara most megkönnyebbülhetett, megismerhette a

13

képes volt haragja jogosságának felülvizsgálatára. Azt gondolta, hogy anyja akkor volt vele hi

amikor bizonytalannak érezte magát. Nagyon aggódott a gyerek miatt, mert ezzel az aggodalm

irigységét elhárítani. Amikor az anya maga is gyermek volt még, sokszor megalázták, s ezért k

keresztül érvényesülnie.

A különféle anyaképek fokozatosan egy olyan ember alakjában egyesültek, aki saját nehézség

bizonytalansága és sértődékenysége következtében igényelte, hogy gyermeke a rendelkezésére

szemlélő számára oly jól működő anya lényegében,


a gyermekéhez való viszonyában maga is gyermek maradt.

A kislány viszont átvette a megértő, gondoskodó szerepet, míg saját gyerekei kapcsán fel nem

tudomásul nem vett szükséglete, amelyet ő maga is a gyermekei segítségével törekedett kielég

2.2 A szeretet illúziója

Az alábbiakban következzék néhány olyan gondolat, amely évek alatt, munkám s

Tevékenységem számos rövidebb találkozást is magába foglalt, amelyek során csup

beszélgettem különböző emberekkel. Éppen e rövid találkozások nyomán került egyértelműen

egyedi sorsok sajátos tragikuma. Amit depressziónak nevezünk, amit ürességként,

értelmetlenségeként, elszegényedési félelmekként és magányként érzékelünk, az szám

énvesztés, az éntől való elidegenedés tragédiájának bizonyul, melynek eredete mindig a gyerm

vissza.

Ez a zavar a mindennapi gyakorlatban különféle kevert alakokban és árnyalatokban fordul elő


kedvéért azt a két extrém formát próbálom bemutatni, amelyeket egyazon dolog két megjelené

tartok: ezek a nagyzás (Grandiosität) és a depresszió. A manifeszt nagyzás mögött mindig ott

depresszió, s a depresszív lehangoltság mögött gyakran ott rejlik az elfojtott sejtelem saját trag

történetünkről. A nagyzás valójában azt szolgálja, hogy elhárítsuk a mélységes fájdalmat, mel

tagadásából eredő énvesztés miatt érzünk.

2.2.1 A nagyzás mint öncsalás

A „nagyzoló" embert mindenhol csodálják, és neki szüksége van erre a csodálatra, e nélkül ne

Amit elvállal, azt tökéletesen kell megcsinálnia, s ezt meg is tudja tenni. (Másként bele se k

csodálja saját magát - szépsége, okossága, tehetsége, eredményei és teljesítményei miatt. Ám a

meghiúsul, súlyos depresszió katasztrófája leselkedik rá. Az ember általában természetesnek v

vagy idős emberek, akik sok mindent vesztettek, vagy nők a klimaktériumban depressziósakká

azonban olyan személyiségek, akik szépségük, egészségük, fiatalságuk vagy egy szeretett szem

úgy gyászolják, hogy nem lesznek közben depressziósak. És megfordítva: vannak

emberek is, akik súlyos depressziótól szenvednek. Miért? Csak az mentes a depressziótól, akin

saját érzései igazságába vetett hitében, és nem bizonyos kvalitásai meglétében gyökerezik.

A „nagyzoló" emberek önértékelésének teljes összeomlása olyan „luftballon" (egy beteg á

kedvező széllel magasra száll ugyan, de hirtelen kilyukadva rongydarabként hull a földre. Nem

semmi saját, ami a későbbiek során tartást adhatott volna. Mert a gyermekre való büszkeség m

közelségben bújik meg a szégyen, mely előtör, ha a gyermek a kitűzött elvárásoknak nem fele
2

Azt a tragikus illúziót, hogy a csodálat azonos a szeretettel, a nagyzoló emberek terápia nélkül
feladni. Nemritkán egész életüket a szeretet pótlásának szentelik. Mindaddig, míg nem érthetjü

élhetjük át tudatosan az egykori gyermek valódi szükségleteit (hogy figyelembe vegyék, hogy

komolyan vegyék), folytatódik a harc a szeretet szimbólumáért. Egyszer egy nőbeteg azt mond

mintha eddig mindig gólyalábakon kellett volna futnia. Nem jogos-


e, ha valaki, aki mindig gólyalábakon kell

hogy fusson, irigyli azokat, akiknek a futáshoz ott a saját lábuk, még ha ezek

„középszerűbbek" is, mint ő maga? S nem jogos-


e az a felgyülemlett düh, melyet azok iránt érez, akik oda

juttatták, hogy gólyalábak nélkül nem mer járni? Lelke mélyén irigyli az egészségeseke

2 Egy terepkutatás során, 1954-ben, Chestnut Lodge-ban 12 mániás-


depressziós beteg családi környezetét kutatták. A kutatás eredményei

nagymértékben megfeleltek saját, a depresszió etiológiáját illető,


egész más módon szerzett ismereteimnek

„Minden beteg szociálisan izolált családból származott, és úgy érezte, környezete kevés figyel

hogy konformitásuk és kitűnő teljesítményeik révén növeljék presztízsüket környezetükben. A

lett, különleges szerepet kapott ebben az erőfeszítésben. Neki kellett a család becsületét garant

fajta családiideál-követelményt -
tehetségessége, képességei, szépsége útján - megvalósítani. (Kiemelés - A. M.) Ha mindez ne

akkor a büntetés teljes hidegség, a családi közösségből való kitiltás, s annak tudomására hozat

hozott (idézi M. Eicke-Spengler, 1977, 1104. o.).

A családi izolációt saját betegeimnél is megtaláltam, ám az nem oka,


hanem következménye volt a szülők rászorultságának.

14

szakadatlanul erőfeszítéseket tenniük azért, hogy elnyerjék a csodálatot, hogy nem kell semmi
így vagy úgy hassanak, hanem nyugodtan megengedhetik maguknak, hogy olyanok legyenek,

A nagyzoló ember soha nem szabad igazán, mivel mindig mások csodálatának függvénye, s m

tulajdonságokhoz, működésekhez és teljesítményekhez kötött, amelyek egy pillanat alatt semm

2.2.2 A depresszió, mint a nagyzolás fonákja

Az általam ismert betegeknél a depresszió sokféle módon kapcsolódott a nagyzoláshoz.

I. A depresszió gyakran akkor jelentkezik, mikor súlyos betegséget, lábadozást vagy megörege

a nagyzolás összeomlik.
így történt ez az egyedülálló és idősödő B. esetében, mikor megöregedvén sikerei

külső forrásai elapadtak. Az öregedés miatti kétségbeesése a felszínen a szexuális kontaktusok

következményének tűnt, a mélyben azonban korai elhagyattatási szorongások lappangtak, mel

már nem tudott újabb hódításokkal hatástalanítani. Minden pótszer-


tükre eltörött, s megint ott állt

gyámoltalanul és zavarodottan, mint az egykori kislány anyja arcába tekintve, amelyben azonb

magát, hanem anyja zavarodottságát találta. Hasonlóan élhetik meg az öregséget a férfiak, még

egy új szerelem egy időre vissza is adja az ifjúság illúzióját számukra, s ezzel a kezdődő örege

mániás szakaszok kerülhetnek.

II. A nagyzolás és a depresszió eme


fázisszerű, váltakozásai rokon vonásokat mutatnak. Ugyanannak az

éremnek a két oldalával van dolgunk, amelyet hamis énnek nevezhetünk, s amelyet egykori te

adtak. így tükröződik például a színész a siker estéjén az elvarázsolt közönség szemében, és íg

nagyságot és a mindenhatóság érzését. S mégis, már a következő reggel megjele

értelmetlenség, a szégyen és a düh, ha az előző este öröme nemcsak a játék kreat


kifejezésből származott, hanem és főként a régi igények - hogy visszhangot verjen, tük

megértsék - pótkielégítésében gyökerezik. Ha színészünk kreativitása viszonylag mentes ilyen

másnap nem depressziós lesz, hanem igen élénknek érzi magát, és már más dolgok foglalkozta

az előző esti siker a gyermeki frusztrációk elfojtására szolgál, akkor - mint minden pótlék - csa

megnyugvást eredményez. Igazi kielégülésre már nem kerülhet sor, mert


az az idő visszavonhatatlanul elmúlt.

Nincs már meg az akkori gyermek, és nincsenek meg az akkori szülők sem. A mostaniak, felté

élnek, időközben megöregedtek és dependensekké váltak, nincs hatalmuk többé a fiuk felett, t

sikereinek, ritka látogatásainak. A jelenben létezik siker és elismerés, ma azonban már ezek a

lehetnek többek, mint amik: a régi hiány nem betölthető. A régi seb mindaddig nem gyógyít

illúzióban, azaz a siker kábulatában tagadjuk a létezését. A depresszió a seb közelébe vezet, de
a

sorsdöntő időszak hiányának - meggyászolása vezet valódi sebgyógyuláshoz. 3

4.

Előfordul, hogy valakinek szakadatlan erőfeszítésekkel sikerül fenntartania annak illúzióját, ho

mindig ráfigyeltek és elérhetőek voltak számára (amelyek legkorábbi gyermekkori hiányát ug

mint ahogy saját érzelmi reakcióit is). Ez az ember gyakran képes arra, hogy a fenyegető depre

brillírozással fedje el, s mind környezetét, mind saját magát becsapja. Nem ritka azonban egyú

házastárs választása, aki már erősen depresszív jegyeket hozott magával, vagy aki a házasságb

depresszív összetevőit tudattalanul átveszi és érvényre juttatja. így a depresszió kívül marad. A

„szegény" partnere miatt, védi, akár egy gyermeket, erősnek és nélkülözhetetlennek érzi magá

támasztóoszlophoz jut saját személyisége építéséhez, melynek nincsenek szilárd alapjai,


teljesítmény, az „erő", illetve mindenekelőtt saját gyermekkori érzésvilága tagadásár

pillérekre.

Jóllehet a depresszió külső megjelenése pontosan az ellenkezője a nagyzolásének,

valamiképpen jobban kifejezi az énvesztés tragédiáját, mégis sok bennünk a közö

figyelhetőek meg:

1.

egy hamis én, mely az igazi én elvesztéséhez vezetett;

3 Igor Sztravinszkij egy megjegyzése a sikeres gyászmunka illusztrálására szolgálhat: „Meg v

onnan ered, hogy apám bensőleg nagyon távol volt tőlem, s hogy anyámtól sem kaptam szeret

meghalt, anyám nem ruházta rám az iránta való szeretetét, és apám is olyan visszavonult mara

napon megmutatom nekik. Napok jöttek, napok mentek. Senki nem emlékszik ezekre a napok

szemtanú." Mindez éles ellentétben áll Samuel Beckett kijelentésével: „Joggal mondhatom, bo

nagy tehetség a boldognak levésben. Szüleim mindent megtettek, amitől egy gyerek boldog le

éreztem egyedül magam." (Mindkét idézet H. Müller-


Braunschweig cikkéből való, 1974-
ből.) Itt a gyermekkor drámája teljesen elfojtás alatt

áll, a szülők idealizálása a tagadás segítségével vált fenntarthatóvá, ám a gyermekkor végtelen

kifejeződik.

15

2.

törékeny önértékelés, amely nem saját érzésünk és akarásunk biztonságában, hanem a hamis é

megvalósításának lehetőségében gyökerezik;


3.

perfekcionizmus;

4.

az elutasított érzések tagadása;

5.

kizsákmányoló jellegű kapcsolatok;

6.

nagy félelem a szeretetvesztéstől, emiatt nagyfokú alkalmazkodási készség;

7.

lehasított agresszivitás;

8.

betegségekre való hajlam;

9.

hajlam a szégyen- és bűntudatérzésekre;

nyugtalanság.

2.2.3 A depresszió, mint az én tagadása

A depressziót tehát felfoghatjuk az én elvesztésének közvetlen jeleként is, ami a saját érzelmi

megérzéseink tagadását jelenti. A tagadás az életben maradáshoz, a szeretetvesztés elkerüléséh

alkalmazkodással a gyermekkorban veszi kezdetét. Ezért a depresszió igen korai sérülésre utal

Már a kezdetekkor, az újszülött korban esnek ki olyan érzelmi tartományok, melyekre a szilárd

kialakításához lenne szükség. Vannak gyermekek, akik már a legkorábbi érzéseiket, például az
a haragot, az aggodalmat, a fájdalmat, a saját testük feletti örömet, sőt, az éhségérzetüket sem

badon. Anyák olykor büszkén mesélik, hogy csecsemőjük milyen szépen megtanulta éhségérz

ha figyelmét szeretetteljesen elterelték, nyugodtan kivárta az etetési időt.

Ismertem felnőtteket ilyen, levelekkel alátámasztott csecsemőkori tapasztalatokkal. S

bizonyosan, hogy valóban éhesek-


e, vagy csak „azt képzelik", s azon szorongtak, hogy az éhségtől tehetetlenné

válnak. Közéjük tartozott Beatrice. A gyermekek elégedetlensége vagy haragja anyjukban kéte

saját anyaszerepét illetően, testi fájdalmaik szorongásokat váltottak ki, a saját testük feletti örö

pedig irigységet és „mások előtti" szégyenérzetet hívott elő. Az anya szorongásai

gyermek érzelmi életét. Beatrice már nagyon korán megtanulta, hogyan nem szabad éreznie, h

anyja „szeretetét" kockára tenni.

Ha eldobtuk életünk megértésének kulcsát, akkor a depresszió okai - ahogyan szenvedéseink,

a gyógyulás is - szükségszerűen titokban maradnak előttünk.

Egy pszichiáter, akinek könyvét egy olvasó küldte el nekem, szilárdan állítja, ho

bántalmazások, az elhanyagolás és a kizsákmányolás nem adhatnak elegendő magy

pszichiátriai megbetegedésekre. Úgy véli, más, irracionális okai kell hogy legyenek

bántalmazások katasztrófáját követően ép marad, vagy hamarabb válik egészségessé

gondolja, ebben a „kegyelemnek" kell szerepet játszania.

Elmeséli egy betege történetét, aki első életévét egyedül élő édesanyjával nagy szegénységben

majd a hatóságok elszakították tőle. A gyermek egyik menhelyről a másikra kerü

legsúlyosabb bántalmaknak volt kitéve. Mégis amikor pszichiátriai pácienssé vált, állapota sok
javult, mint ugyanilyen szenvedéseken átesett társaié, akik pedig kevésbé látványos viszontags

keresztül életük során. Hogyan tudott ez az ember, akinek a gyermek- és ifjúkorában annyi szö

része, ilyen hamar megszabadulni tüneteitől? Isteni kegyelemről volna szó?

Sokan vannak, akik szeretik az effajta magyarázatokat, és megkerülik a lényegi kérdéseket. De


e

megkérdeznünk, hogy Isten vajon miért nem volt hajlandó ennek a pszichiáternek a többi bete

ahogy ezen a férfin sem segített egyszer sem, amikor gyermekkorában olyan könyörtelenül ve

isteni kegyelem volt-


e, ami ezen a férfin felnőttkorában segített, s nem lehetséges-
e, hogy a magyarázat sokkal

egyszerűbb?

Ennek a férfinak olyan édesanyja volt, aki szegénységük ellenére a meghatározó első életévbe

igazi szeretetet, védelmet és biztonságot nyújtani. Emiatt a gyermek jobb eszköztá

bántalmazások feldolgozására, mint az, akinek integritása már az első napokban megsérült, ak

volt joga arra, hogy saját életét élje, s a kezdetektől azt kellett megtanulnia, hogy élete egyetle

anyját „boldoggá tegye".

Ez volt az én betegem, Beatrice sorsa. Bántalmazni ugyan nem bántalmazták fia

csecsemőként meg kellett tanulnia, hogy ha anyját „boldoggá akarja tenni", akkor ne sírjon, ne

ne legyenek igényei sem. Előbb fogyási tébolytól, majd egész felnőtt élete során

szenvedett.

A szeretetre és morálra vonatkozó hagyományos elképzelések kritika nélküli fenntartása nagy

arra, hogy saját történetünk reális tényeit elkendőzzük vagy elfojtsuk. Ám, ha ni
16

tényekhez, akkor a szeretet gyökerei elvágva maradnak. Nem csoda, hogy az egymással való s

nagyvonalú és megbocsátó bánásmódra való felhívások terméketlenek maradnak. Nem szereth

ha tilos meglátnunk szüleinkről és nevelőinkről, sőt saját magunkról az igazságot. Csak úgy te
mintha

szeretnénk.
Ám ez az alakoskodó viselkedés ellentétes a szeretettel. Összezavar és becsap, tehetetlen düh

ébreszt a másikban, amelyet el kell fojtania, soha tudatosan át nem élheti, és emiatt rombolóan

ha a másik attól függ, hogy hisz-e ebben az állítólagos szeretetben.

Sok embert segítene hozzá, hogy őszintébb, azaz kevésbé ártalmas legyen, ha a vallási vezetők

ezeket az egyszerű lelki törvényeket. Ahelyett, hogy tudomást se vesznek róluk, egy kicsit job

nézniük az emberek között, s rögtön észrevennék, mennyi bajt okoz a családokban, a közéletb

társadalomban a színlelés.

Vera hozzám írt levele, amelyből az ő kívánságára idézek egy részletet, világos példa a színlel

zavarra. Ezt követi Maja története, mely azt mutatja be, hogyan vált lehetővé számára, hogy m

feloldania saját múltja elfojtását, magától értetődő módon szeresse gyermekét.

Az 52 éves Vera ezt írta:

„Évtizedekig voltam az alkohol rabja, és az antialkoholista (AA) klubokban nyert

megszabadulásért annyira hálás voltam, hogy 11 éven keresztül minden találkozóra elmente

gondolataimat elhessegetni. Egy súlyos megbetegedés, a szklerózis multiplex kezdetét sem

miként depresszív lehangoltságaim szaporodását sem. Most, hároméves kezelést követően tud

ki, mi több, miként kellett kialakulniuk ezeknek a nyugtalanító tüneteknek, hogy


észleleteimet és a jelzéseket.

Mindig bosszankodtam a csoportüléseken, amikor a »feltétlen« szeretetről beszéltek, amelyet

a csoport minden tagja. Ezt a bosszankodást azzal magyaráztam, hogy igazi szeretetet én soha

gyermekként ilyenben soha nem volt részem, s ezért nem is bíztam abban, hogy

legalábbis ezt mondták. Hinni akartam az ilyen bizonykodásokban, mert annyira ki voltam é

tudtam hinni, hiszen az alakoskodás, amivel a mamám etetett, volt a mindennapi kenyerünk, é

mást. Ma ezt már világosan látom. Csak a gyermeknek van szüksége feltétel nélküli szeretetre

adhatjuk meg és kell megadnunk. Ez azt jelenti, hogy a ránk bízott gyermeket szeretjük és akc

is, ha kiabál, akkor is, ha elégedetten nevetgél. Ám egy felnőttet feltétel nélkül szeretni, bármi

rideg tömeggyilkost vagy a notórius hazudozót is megpróbálnánk szeretni, amennyiben belép

ezt tenni? És meg kell ezt tennünk? Miért? És kinek használunk ezzel? Amikor azt állítjuk, ho

szeretünk, akkor csupán saját vakságunkat és őszintétlenségünket bizonyítjuk, mást nem."

Verának igaza van. Felnőttként nincs szükségünk feltétel nélküli szeretetre, még a terapeutánk

gyermeki szükséglet, amely a későbbiekben nem elégíthető ki. Aki ezt a gyermekkori vesztes

siratta el, illúziók rabja. Terapeutánk részéről őszinteségre, respektusra, bizalomra, empátiára,

szükségünk, s arra, hogy képes legyen saját érzéseit tisztázni, és ne bennünket terheljen velük.

is kaphatjuk. Ám amint valaki „feltétel nélküli" szeretetet ígér nekünk, óvakodjunk tőle. Az, h

alatt rájött arra, amire évtizedes keresés során nem, annak az elszántságának kös

igazságot akarta tudni, és nem hagyta, hogy továbbra is félrevezessék. Testi tapasztalatai segít

végigmenjen ezen az úton.

Maja 38 éves, néhány héttel harmadik gyereke születését követően jelentkezett, és


szabadnak és kiegyensúlyozottnak érzi magát az újszülöttel. Feltűnően nagy volt a különbség

szüléshez képest, amikor is úgy érezte, hatalmas követelményeket támasztottak vele szemben,

a gyermek hasznot húz belőle, „kizsákmányolja". Lázadt a gyermek jogos igényei ellen, és ekö

gonosznak érezte magát - mintha csak depresszióban kettévált volna az énje. Valószínű, gondo

gyerekek esetében saját anyja kívánságai elleni lázadás volt. Most semmi hasonlót nem tapasz

melynek elnyeréséért korábban fáradozott, most teljesen magától bekövetkezett, élv

kisbabával és saját magával. Aztán a következőket meséli anyjáról:

„Én voltam a gyöngyszem anyám koronájában. Mindig azt mondta: Majára rá le

problémákkal. És én ezt szó szerint megtettem, felneveltem a kisebbeket, hogy ő a szakmai ka

híresebb lett, de boldognak sosem láttam. Milyen gyakran vágytam utána esténké

megvigasztaltam őket, de én magam sosem sírtam. Kinek volna egy síró gyerekre szüksége? A

kaphattam meg, ha rendes, megértő, önmagamon uralkodó voltam, cselekedeteit sosem kérdőj

mennyire hiányzik, mert mindez gátolta volna a szabadságát, amelyre annyira szü

fordítottam volna. Senkinek nem jutott eszébe akkoriban, hogy ez a rendes, nyugodt, kellemes

milyen szomorú. Mi más maradt nekem, mint hogy büszke legyek anyámra, és segítsek neki?

Minél mélységesebb volt az űr anyám szívében, annál nagyobb gyöngyszem kellett a koronáb

a gyöngyre, mivel alapjában véve minden tevékenysége azt a célt szolgálta, hogy valamit elny

17

talán, nem tudom. Talán ő rájöhetett volna, ha van olyan szerencsés, hogy nem csak biológiai

Hiszen állítólag oly sok energiát fektetett bele, oly kötelességtudó volt. Ám a spontán szeretet

És ez az egész ismétlődött meg Péterrel! Hány értelmetlen órát töltött a gyerekem a háztartási
tudjam csinálni a diplomamunkámat, ami csak egyre távolabb vitt tőle, meg saját magamtól is

hogy észrevettem volna, mit teszek, mert hiszen soha nem volt szabad átélnem, amikor engem

kezdem sejteni, milyen lehet az anyaság korona nélkül, gyöngyök meg szentség nélkül."

Egy német női magazin a hetvenes években nyíltan próbált beszélni korábban ta

Közölte egy olvasója levelét, amelyben leplezetlenül írta le saját anyaságának tragikus történe

beszámolója a következőkkel zárult:

„És aztán a szoptatás! A babát teljesen rosszul tették mellre, és a mellbimbóimat azonnal széth

de nagyon fájt. És két óra múlva megint jött... újból... mindjárt... Mikor ott volt, és szopott,

izzadtam. Olyan borzasztó volt, hogy nem tudtam többet enni, s 40 fokos lázam lett. Akkor elv
és

hirtelen sokkal jobban lettem. Sokáig semmit nem éltem át az anyai érzésekből. Az se érdekel

meghal. És mindenki azt várta, hogy most nagyon boldog legyek. Egy barátnőm, akit teljes ké

felhívtam, azt mondta, hogy a vonzalom idővel megjön, ha az ember mindig elfoglalja magát

mindig együtt vannak. De hát ez nem így történt. Akkor kezdtem először
vonzalmat érezni iránta, mikor

visszamehettem dolgozni, és amikor hazaértem, és a kicsit ott találtam mint valami


szórakoztató dolgot, mint

egy játékot.
Ám, őszintén szólva, egy kiskutya is ugyanilyen hatású lett volna. Most, hogy már nagyobb le

látom, hogy fel tudom nevelni, hogy függ tőlem, hogy annyira megbízik bennem,
most alakul ki bennem egy

gyengéd vonzalom,
és örülök, hogy ő van nekem. Mindezt azért írtam meg önöknek, mert azt gondolom,

nagyon jó, hogy végre valaki elmondhatja: olyasmi, hogy anyai szeretet, nincs - anyai ösztönr
(vö. Emma, 1977. július).

A probléma sajátossága, hogy a levél szerzője sem saját, sem gyermeke tragédiáját nem tudta

mert a történet saját, számára érzelmileg hozzáférhetetlen gyermekkorában kezdődött. Pesszim

ezért félrevezető és nem korrekt. „Anyai szeretet" valóban létezik, ahogy létezik anyai ösztön

olyan állatoknál, amelyeket nem bántottak emberek. Születnek nők is „ösztönprogrammal", am

teszi őket arra, hogy a gyermeküket szeressék, megvédelmezzék, támogassák, táplálják,

leljenek. Ám gyakran korán elrabolják tőlünk ezt az ösztönös képességünket: gyermekkorunkb

módon kizsákmányolnak bennünket. Szerencsére, ahogyan ezt Johanna története is mutatja, m

vagyunk elfogadni az igazságot, visszanyerhetjük azt.

A 27 éves Johanna a feltáró terápiát röviddel azelőtt kezdte, hogy terhes lett. Jól felkészült a sz

volt az egészséges újszülöttel, és örült, hogy bőségesen tudott szoptatni. Ám hirtelen, minden

ok nélkül mellei fájdalmasakká váltak, s magas lázzal feküdt, miközben a nővér a gyereket üv

Lázas rémálmaiban ismételten, részleteiben átélte, hogy 3 hónapos korában mindkét szülője és

szexuálisan bántalmazzák. Azért lehet megállapítani az életkort, mert a család később elköltöz

Johanna jól ismerte saját érzéseit, és képes volt a csalás miatti haragját és az oly korai gyermek

erőszak miatti iszonyatát a kezdetektől teljességgel átélni. Most többnyire az a felismerés vált

milyen súlyosan károsították azt a képességét, hogy ösztöneit kövesse. Ezt érezte szülei legnag

Később azt mondta: „Három hónapos koromban rabolták el tőlem az anyaságot. Először képte

gyermekemet szoptatni, bár oly nagyon akartam." Sok idő telt el addig, míg Johanna képessé v

szüleivel belső párbeszédet folytasson, hogy a testébe zárt haragot és lázadást ki tudja fejezni,

igazságát, és az ellene elkövetett erőszakot feldolgozza. Ám még mielőtt ez a folyamat megind


felfoghatatlan igazság megértésére való puszta készség máris oda vezetett, hogy lemenjen a lá

meggyógyuljanak. Képes volt arra, hogy szoptassa a kisbabát, aki nagyon gyorsan megtanult l

üvegről, bár a nővér ezt „teljesen kizártnak" tartotta.

Johanna élvezte saját anyaságát és azt a boldogságot, hogy képes szeretetre, tud egy ártatlan lé

védelmezni, táplálni, megnyugtatni, és a szükségleteit kitalálni. Ám ezt a boldogságot újra me

időszakai szakították meg - nem csinál-e mindent rosszul, nem ér-


e ez a boldogság rossz véget, szabad-e ilyen

boldognak lennie. Mivel korábban tanult pszichológiát, mindjárt azt kérdezte magától, hogy n

szenved-e, vagy hogy önzésből nem kényezteti-


e el túlságosan a gyereket stb. A gyötrelmes önkritikát tovább

erősítették a barátok tanácsai, akiknek az volt a véleménye, hogy a gyermeknek kezdettől hatá

hogy megtanuljon egyedül maradni, különben zsarnokká válik. Jóllehet ezeket a gondolatokat

régen elutasította, a saját gyermeke esetében nem tudta a fenyegető elbizonytalanodást elkerül

A kezelés ismételten hozzásegítette, hogy érzelmei rendeződjenek, és újból világossá vált szám

fontos, hogy szabad szeretnie, s hogy szeretetét nyíltan kimutathatja, anélkül hogy félnie kelle

18

szeretetet kihasználják, elárulják, vagy megerőszakolják. Ez adta meg számára ism

elszenvedett sérülés előtti teljesség érzését. Szüleivel folytatott belső vitáiban gyakran kellett a

„Szeretem Michaelt, és szeretni is akarom. A lelkemnek szüksége van erre a szeretetre, ahogy

Ám oly sokszor fenyeget a veszély, hogy elnyomjam ezt az igényemet, hogy minden energiám

szükség van ehhez az elnyomáshoz, hogy magamat ettől a »hamisnak« vélt szeretettől »megsz

tehettétek meg ezt? Oly korán megértettétek velem, hogy egy kisgyerek nem érdemel semmily
személyiség, hogy a legjobb esetben csak játékszer, akivel játszani lehet, de akit

kizsákmányolni és bántalmazni anélkül, hogy ezért akár a legcsekélyebb felelősséggel tartozn

amely oly gyakran elbizonytalanított, ami stresszben tartott, és aminek túlteljesítéseim a követ

még mindig nem irántatok, hanem a gyerekem iránt érzek haragot. Olyan könnyű azt gondoln

szabadságom akadálya, mivel most állandóan szüksége van rám. De nem ő az akadály. Csak a

lássak, hogy meglássam azokban az ártatlanságot és az őszinteséget, és már tudom: megint őt

miattatok. Egy szeretett gyermek már a kezdetektől megtanulja, mi a szeretet. Egy elhanyagol

gyerek ezt soha nem tudja megtanulni. Ám én tudni fogom, és ezt Michaeltől tanulom meg, la

üzenetetek ellenére. Tudom, eljön az a nap, mikor biztonsággal fogom tudni, hogy képes vagy

Johanna csatája valódi érzelmei birtokbavételéért nemcsak a gyermeke jövőjét, han

megmentette. Anna története azt mutatja be, mi történhet korai szexuális visszaélés

(kezelés) nélkül. Az ötvenéves Anna, néhány nappal halála előtt, a következőket írta nekem:

„Ma meglátogattak felnőtt gyermekeim, és életemben először jöttem rá, hogy mindig szerettek

mai napig soha nem éreztem. Sokszor elhagytam a gyermekeimet különféle férfiak miatt, és v

iránti szeretet és saját valódi érzéseim elől menekültem férfiakkal való szexuális örömökhöz, a

okoztak nekem, és soha nem adták meg azt, amire igazán szükségem volt: szeretetet, megértés

arra szoktatott az apám, hogy a


fájdalomhoz és haraghoz kapcsolódó örömöt keressem, fojtsam el a valódi szeretetre való

vágyakozást, kerüljem el a szeretetre méltó férfiakat. Nem volt ez perverzió? Eg

megszabadulni. És most, hogy mindezt már látom, késő."

Késő volt, mert bár Anna most már át tudta élni a haragot és felháborodást, d
kapcsolatosan. Az apját továbbra is ugyanúgy „szerette" és tisztelte, mint korábban, ahogyan e

leveléből kiderült.

2.3 Depressziós szakaszok a terápia folyamatában

A nagyzoló ember csak akkor keres terápiát, amikor ehhez a depresszív lehangoltság hozzáseg

amíg a nagyzoló védekezések működnek, az ilyen zavarnál nincsen látható, szenvedés okozta

amikor a hozzátartozóknak (a házastársnak vagy a gyermekeknek) kell depresszív vagy pszich

problémák miatt terápiás segítséget keresniük. A terápiás munka során a nagyzolás depresszió

formájával találkozunk; depressziót viszont szinte minden betegünknél találunk, akár manifesz

formájában, akár depressziós hangulat egyedi fázisaként. E fázisok szerepe eltérő lehet. Ami k

hogy csak akkor oldhatóak fel, ha a figyelmeztető érzések és a régi helyzetek átélhetőkké és ti

váltak.

2.3.1 Jelműködés

Előfordul, hogy egy beteg depresszív panaszokkal jelenik meg, s a kezelőhelyiségből később k

ám igen megkönnyebbülten és depressziómentesen távozik. Talán át tudta élni rég felgyülemle

végre ki tudta fejezni anyjával szembeni bizalmatlanságát... vagy először tudta átélni a sok me

miatti bánatát, vagy a terapeuta szabadsága és a tőle való elszakadás miatti dühöt. Ebben nem

érzések természetének, csak az a fontos, hogy át tudta azokat élni, s ezzel megnyitotta az utat a

emlékekhez. Közel a depresszió, de a tagadása is. Egy jelenbeli ok lehetővé tette ezen érzések

depresszív hangulat eltűnt. Az ilyen hangulat azt jelez- heti, hogy az én tagadott részei (érzése

kívánságok, félelmek) erősebbekké váltak, anélkül hogy lehetőséget találtak volna a nagyzolás

menekülésre.
2.3.2 „Az én túlhajszolása"

Vannak olyan súlyosan sérült emberek, akik valahányszor saját belső tartalmaik közelébe kerü

megértve érzik magukat, szerveznek egy partit vagy valami hasonlót, ami teljesen közömbös s

újra magányosnak és fölöslegesnek érzik magukat. Néhány nap múltán elidegenedésről, üressé

19

homályos érzésről panaszkodnak, hogy elvesztették a saját magukhoz vezető utat. A beteg ilye

olyan helyzeteket hoz létre, melyek az ismétlésben meg tudják mutatni a gyermekkori történés

mikor játék közben érezte, hogy saját maga,


felszólították, hogy csináljon már valami „okosabbat", és ezáltal

legázolták éppen csak éledező világát. Valószínű, hogy ezek a betegek már gyermekként is de

tal reagáltak, mert a normál reakció, mely egy ilyen helyzetben talán a harag, túl nagy kockáza

volna számukra. Ha a felnőtt szakít arra időt, hogy összeszedje és feldolgozza az ilyen jelenbe

figyelmeztetéseket, akkor felébredt érzéseinek köszönhetően abbamaradhat a lázadás, és az elf

szükségletek (hogy önmaga legyen) világossá válnak. Az, hogy a depresszió újból fellép, szin

következmény: a védekező működésre nincs többé szükség. Az ágálás abban a pillanatban sze

ahogy az ember tudhatja, mi az, amire valóban szüksége van. Esetünkben valószínű, hogy ez a

számára szánt idő, és nem a hárítást szolgáló parti.

2.3.3 Erős érzelmekkel „terhesen"

Néha hetekig tartó depresszív fázisok előzik meg az erőteljes gyermekkori érzelmek áttörését.

depresszió tartaná visszafogva ezeket az érzelmeket. Ha újra átéli őket, a beteg ismét életteline

míg csak egy új depresszív fázis nem jelez új fejleményt. Ezeket az állapotokat valahogy a köv
írhatjuk le: „Nem érzem magamat. Hogyan lehetséges, hogy megint elvesztettem magamat? N

belsőmmel semmilyen kapcsolatom. Minden olyan reménytelen... Sosem lesz jobb. Minden ér

Vágyakozom saját életteli voltom után." Ezt egy dühkitörés követheti, erőteljes szemrehányás

kíséretében. Ha ezek a vádak jogosak, hatalmas a megkönnyebbülés, ha azonban nem jogosak

személyeket érintenek, a depresszió fennmarad, míg a tisztázás lehetővé nem válik.

2.3.4 Szembekerülés a szülőkkel

Depresszív hangulatok azután is előfordulnak, hogy valaki megpróbál ellenszegülni szülei ele

száműzött, például teljesítményre vonatkozó követeléseinek, ám még nem vált teljesen szabad

magára kiszabott értelmetlen túlteljesítések zsákutcájába kerül, és csak a fellépő depresszív ha

minderre felhívja a figyelmét. Mindez valahogy a következőképpen hangzik: „Tegnapelőtt bol

munka könnyen ment, többet készültem a vizsgára, mint amit egész hétre elterveztem. Akkor

kell használnod ezt a jó hangulatot, este csinálj meg még egy fejezetet. Egész este dolgoztam,

örömtelenül, és másnap egyáltalán nem ment az egész, teljesen idiótának éreztem magam, sem

meg a fejemben. Senkit sem akartam látni, olyan volt, mint a korábbi depressziókban. Aztán »

és megtaláltam a kiindulópontot. Azzal tettem tönkre az örömömet, hogy egyre többet akartam

miért? Akkor eszembe jutott, hogyan mondta az anyám: »Milyen szépen megcsináltad, ugyan

tenni ezt is ...« Dühös lettem, és otthagytam a könyveket. Aztán hirtelen bízni kezdtem abban,

fogom venni, mikor lesz ismét örömöm a munkában. És tényleg tudtam. De a depresszió már

akkor, mikor rájöttem, hogy megint túlhajszoltam magam."

2.4 A belső börtön

A depresszív hangulatot, amely természetesen megnyilvánulhat, illetve elrejtőzhet p


panaszokban is, valószínűleg mindenki ismeri saját élményeiből. Ha az ember figyel rá, nem n

hogy szinte mindenhol (ahol egy saját impulzust vagy egy nem kívánt erős érzelmet elnyomtu

gátja a spontán elevenségnek. Ha például a felnőtt egy közeli barát elvesztése m

szomorúságot, hanem valamilyen könnyed kikapcsolódás segítségével igyekszik elfojtani a bá

abbéli félelmében, hogy elveszít egy barátságot, saját maga elől elrejti az idealizált barát viselk

felháborodását, nagy valószínűséggel számolhat depresszív hangulat felléptével (hacsak a nag

nem áll folyamatosan a rendelkezésére). A jelenbeli helyzet ugyanis figyelmezteti a korábbi, e

függőségre. Amikor elkezd figyelni erre az összefüggésre, akkor depressziója a hasznár

igazságokat tudhat meg önmagáról.

A gyermeknek nincs még meg ez a lehetősége. Még nem láthat keresztül az önc

másrészt, ha nincs megtartó, empatikus környezete, érzelmei ereje sokkal jobban fenyegeti, m

Am még a felnőtt is mindaddig gyermekként félhet érzelmeitől, míg nem tudatosul benne, hog

alapszik. Hasonló, fölöttébb szélsőségesen intenzív érzelmekkel csak a pubertás táján találkoz

pubertás fájdalmaira való visszaemlékezés, az, hogy az ember nem képes saját im

20

megérteni, emlékezetünk számára sokkal könnyebben hozzáférhető, mint az első tr

gyakran egy idillikus gyermekkor képe vagy egy közel teljes gyermekkori amnézia mögött va

Ez lehet az oka, hogy a felnőttek kisebb nosztalgiával emlékeznek serdülőkorukra, mint gyerm

vágyakozás, a várakozás és a csalódástól való félelmek azon keverékében, mely sok embernél

ünnepeire való emlékezés kísérője, vélhetően saját gyermekkoruk érzelmi intenzitás

tükröződik. Ám pontosan azért, mert a gyermekkor érzelmei oly erősek, elfojtásu


következmények nélkül. Minél erősebb a fogoly, annál vastagabb börtönfalakra van

megnehezíti vagy teljesen meg is akadályozza a további érzelmi fejlődést.

Ahogy többször tapasztaljuk, hogy az erőteljes kora gyermekkori érzések áttörése, melyet fők

értés színez, fel tud oldani egy hosszabb depressziós hangulatot, úgy változik meg az idők sorá

nem kívánt érzelmeinkhez, mindenekelőtt a fájdalomhoz. Rájövünk, hogy nem kell örökösen k

régi sémákat követnünk (csalódottság - a fájdalom elfojtása - depresszió), hiszen van más lehe

csalódásaink kezelésére, nevezetesen az, hogy megéljük fájdalmunkat. Ezáltal nyílik meg elős

élményeinkhez vezető út, az út énünk eddig észrevétlen részeihez és saját történetünkhöz. Egy

terápiája végéhez közeledvén mindezt a következőképpen fejezte ki:

„Nem a szép és kellemes érzések nyújtották az új betekintést számomra, hanem azok, melyek

küzdöttem: érzések, melyekben ócska, kicsi, gonosz, gyámoltalan, megalázott, követelőző, sze

zavarodott voltam. És mindenekelőtt szomorú és magányos. Ám pontosan e sokáig elkerült élm

bizonyosodtam meg arról, hogy belülről értettem meg valamit az életemből, valamit, amit egy

sem tudtam fellelni."

Ez a beteg lényegében a pszichoanalízis során zajló érzelmi megismerés folyamatát írta le. Oly

értelmezései, akik saját gyermekkoruk igazi történetét sohasem fedezték fel, zavarh

akadályozhatják, elnyújthatják ezt a folyamatot, illetve intellektuális belátássá zsugoríthatják.

ilyen esetben hamar hajlamos arra, hogy feladja a felfedezés és a saját megnyil

alkalmazkodjon terapeutája elképzeléseihez, abbéli félelmében, hogy terapeutája odafordulásá

empátiáját - melyre egy életen át várt - eljátssza. A szülőkkel kapcsolatos korai élmények köve

hiszi, hogy ennek nem kell mindig így lennie. Ha enged félelmeinek és alkalmazkodik, a keze
birodalmába csúszik, s valódi énje, „szelfje" észrevétlen és fejletlen marad. Ezért rendkívül f

terapeuta ne a saját szükségleteiből fakadóan fogalmazzon meg összefüggéseket, melyeket a b

saját érzései segítségével próbál felfedezni. Különben úgy viselkedik, mint az a barát, aki egy

éppen abban a pillanatban visz annak cellájába finom étkeket, melyben az lehetőséget kap a ce

és éppen az első éjszakát töltheti védelem nélkül és éhezve, ám szabadon. Mivel azonban a tud

lépés nagy bátorságot igényel, megtörténhet, hogy a fogoly elszalasztja a lehetőséget, és fogsá

ebédjével és „biztonságával" vigasztalva magát. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy a beteg

múltat, akkor teljes tragikumával együtt először válhat tudatosan átélhetővé és végre meggyás

addig sosem felidézett helyzet. A gyászmunka dialektikájához tartozik, hogy az il

fokozzák, részben feltételezik az én felfedezését.

A zavar mélyén a depresszió ellenoldala, a nagyzolás rejlik. Ezért szabadulhat meg időszakosa

depressziótól, amikor a terapeuta vagy a terápiás csoport lehetővé teszik, hogy a

nagyzolásukból, azaz ha lehetővé teszik, hogy a beteg, mintegy a terapeuta részeként szinté

erősnek érezze magát. A zavar, ekkor egy bizonyos ideig megváltozott alakban, de továbbra is

van szabadulás a "betegség bármelyik megjelenési formájától a gyermekkori helyzet meggyás

A gyászolás képessége, azaz a „boldog" gyermekkor illúziójának feladása és az

szenvedéstömeg érző tudomásulvétele visszaadja a depressziós ember életteliségét é

nagyzoló lény kiszabadulhat sziszifuszi feladatának kötelékéből és az attól való függéstől. Ha

folyamat során képes átélni, hogy gyermekként nem önmagáért, hanem teljesítményeiért, ered

tulajdonságaiért szerették, s hogy gyermekkorát e miatt az állítólagos „szeretet" miatt áldozta

megrázkódtatást okoz, ám egy napon majd arra vágyik, hogy abbahagyja ezt az udvarlást. Felf
igényt, hogy igazi énje szerint éljen, s ne kelljen szeretetet vásárolnia, olyan „szeretetet", mely

semmit nem kapott, hiszen annak a hamis énnek szólt, melyet éppen most készül feladni.

A depressziótól való szabadulás nem tartós boldogsághoz vagy teljes szenvedésme

élővé tesz, lehetőséget teremt, hogy a spontán fellépő érzelmeket át tudjuk élni. Az élet sokszí

hozzátartozik, hogy ezek az érzelmek nem mindig derűsek, „szépek", hanem a teljes emberi él

megfelelően magukba foglalhatnak irigységet, féltékenységet, haragot, lázadást, kétsé

szomorúságot is. Az érzelmekhez azonban mindaddig nem juthatunk hozzá ilyen nyitottan és

21

gyermekkorban rejlő gyökerek el vannak vágva. Valódi önmagunkhoz néha csak akkor férhetü

kell félnünk kora gyermekkori élményeink világától. Miután átéltük ezt a világot, többé már n

fenyegető számunkra. Már ismerjük, és nincs többé szükségünk arra, hogy illúzióink börtönfa

Már tudjuk, ki és mi szedett rá bennünket, és pontosan ez a tudás az, ami sz

fájdalmaktól is megszabadít.

Sok tanács, amit depressziós betegeinknek adunk, egyértelműen manipulatív jellegű. Számos

gondolja, demonstrálnia kell betege számára, hogy reménytelenségérzése nem racionális, és tu

túlérzékenységét. Egy ilyen folyamat, véleményem szerint, a hamis ént és az érzelmi alkalmaz

ami szintén a depressziót mélyíti. Ha mindezt el akarjuk kerülni, a beteg minde

vennünk. Pontosan ez a túlérzékenység, szégyen és önvád az a vörös fonál (milyen gyakori, ho

beteg tudja, hogy túlérzékeny, és mennyire vádolja emiatt önmagát!), amely a régi érzések és a

panaszok eredetéhez megmutatta az utat, még mielőtt azok számunkra érthetőek l

reménytelenség érzése ugyanis pontosan megfelelhet a valóságos gyermekkori helyzetnek.


Minél kevésbé valósághűek ezek az érzések, minél kevésbé illenek a mostani helyzethez, anná

mutatják, hogy egy múltbeli elfelejtett helyzethez tartoznak, és hogy az a helyzet még felfedez

azonban ezt az érzést nem átéli a beteg, hanem „kibeszéli", akkor a felfedezés e

győzedelmeskedik.

A 40 éves Pia, akivel gyermekkorában nagyon rosszul bántak, igen hosszú, öngy

telített depressziós időszakot követően vált képessé arra, hogy apja iránti igen erős, hosszú ide

haragját átélje és igazolja. Ezt nem látható javulás, hanem egy könnyel és bánattal teli időszak

periódus végén mondta a következőket:

„A világ nem változott meg, nagyon sok gonosz és durva dolog vesz körül, és ezeket még éles

korábban. És mégis, most történik először, hogy valóban értelmét látom az életnek. Biztosan a

történik először, hogy érzem, a saját életemet élem. És ez egy izgalmas kaland. Ám most jobb

öngyilkossági gondolataimat, főként a fiatalkoriakat. Értelmetlennek tűnt tovább csinálni... po

mert egy idegen életet éltem, olyat, amit egyáltalán nem akartam, és amit kész voltam könnyed

2.5 A depresszió társadalmi vetülete

Feltehető a kérdés: vajon az alkalmazkodásnak szükségszerűen depresszióhoz kell vezetnie? N

nincsen rá példa, hogy egy érzelmileg alkalmazkodó ember szabadon élje életét? A múltban ta

ilyen esetetek. Olyan kultúrákban, amelyek még egy másoktól óvott értékrendszer

alkalmazkodó ember nem volt ugyan autonóm, nem volt saját identitásérzése sem, mely támas

volna, de támaszra lelt a csoportjában. Persze itt is adódtak kivételek, voltak emberek, akik szá

volt elég, és akiknek volt elég erejük ahhoz, hogy kitörjenek. Manapság azonban már aligha le

bármely csoport ilyen módon elkülönüljön más értékmércéket használó csoportoktól. Ez megk
egyén - ha nem akar különféle érdekek és ideológiák játékszerévé válni - saját magában leljen

Manapság számtalan, magát terápiásnak nevező csoport létezik, amely tagjainak ezt az „erősít

feladatként jelöli meg. Létrejöhet egy csoport utáni vágyakozás, mivel az az összetartozás érzé

azt az illúziót támasztja alá, hogy a gyermek szeretet, megértés és biztonság irá

mégiscsak, mégpedig a csoport révén, kielégíthetők. Am ezek a „drogok" mindaddig, míg a gy

elnyomva maradnak, nem oldják fel tartósan a depressziót. Az egyénnek, ha depresszió és sze

nélkül akar élni, saját énjében lelt támaszra, azaz a saját igazi szükségleteihez és érzéseihez va

ezek kifejezhetőségére van szüksége.

Még az alkalmazkodó gyermekben is szunnyadoznak erők, amelyek próbálnak elle

alkalmazkodásnak. A serdülőkorban az ifjú új értékeket választ, amelyek ellentétesek a szülők

épít fel, és azok megvalósítására törekszik. Ha azonban ezek a kutatások nem a saját igényekb

gyökereznek, akkor az ifjú hasonló módon alkalmazkodik új ideáljaihoz, mint kor

megtagadja igazi énjét, hogy hasonló legyen, mint a csoport, vagy hogy a partnere elismerje é

mindez nem igazán segít a depresszión. Ez az ember felnőttként sem önmaga, sem nem ismeri

szereti magát, és mindent megtesz, hogy valaki úgy szeresse, ahogyan arra gyermekkorában a

lett volna. S reméli, hogy alkalmazkodásával végre mindezt megkapja.

A következő két példa szemléltetheti az ilyen fejlődést:

22

1.

A 28 éves Paula szabadulni akart patriarchális családjától, amelyben anyja teljesen apjától füg

Egy alárendelődő emberhez ment férjhez, és úgy tűnt, mindent másképp csinált, min
hagyta, hogy barátaival a lakásban háljon. Ő pedig a féltékenység vagy gyengédség minden ér

magában, s úgy akart sok férfival viszonyt folytatni, hogy ne fűzze őt hozzájuk semmiféle érze

valami férfi, autonóm embernek érezhesse magát. Szükséglete, hogy „haladó szellemű" legyen

terjedt, hogy hagyta: barátai, ha éppen abban lelték kedvüket, bántalmazzák és m

magában minden sérelmét és haragját, mert azt hitte, hogy így lehet modern és előítéletektől m

módon kapcsolataiba átmenekítette gyermekkori alávetettségét, és tudattalanul átvette

kiszolgáltatottságát is. Mivel súlyos depressziótól és alkoholfüggőségtől szenvedett, feltáró ter

ami lehetővé tette, hogy átélje mindazon érzéseket, melyeket anyja kiszolgáltatotts

anyjával való közvetlen belső szembesülés tette lehetővé, hogy partnerkapcsolataiban ne folyt

és kényszeres módon anyja magatartását, s végre azokat a férfiakat szerethesse, akik érdemese

2.

A 40 éves Amart, egy afrikai család gyermekét anyja egyedül nevelte; az apja meghalt, amiko

még nagyon kicsi volt. Az anya határozott szabályok alapján nevelte, és semmilyen módon ne

hogy fia átélje gyermeki szükségleteit, azt pedig még kevésbé, hogy azokat kifejezésre is jutta

viszont, állítólag orvosi tanácsra, péniszét egészen serdülőkoráig rendszeresen masszírozta. Fe

fiú eltávolodott anyjától és annak világától, európai nőt vett feleségül, aki teljesen más társada

tartozott, mint a szülei. Nem a véletlen, hanem a testébe zárt, ám tudattalanul létező gyermekk

számlájára írható, hogy olyan asszonyt választott, aki őt a végsőkig kínozta, megalázta, elbizo

aki mellett sem kitartani nem tudott, sem elhagyni őt.

Ez a kínokkal teli házasság, ahogy a másik példa is, kísérlet a szülők szociális rendszeréből eg

segítségével történő kitörésre. A felnőtt ember képes volt ugyan arra, hogy megs
anyjától, ám érzelmileg mindaddig a tudattalanul létező gyermekkori anyaképéhez

feleség helyettesít), míg az egykori érzéseket nem volt képes átélni. A terápia során iszonyúan

számára annak felismerése, hogy gyermekként milyen mértékben csodálta anyját, s

gyámoltalanságában mennyi visszaélést élt át, hogy mennyire szerette és gyűlölte

kiszolgáltatott volt neki. Ezen érzések átélése nyomán azonban nem volt többé szüksége arra,

feleségétől, s első ízben látta őt olyannak, amilyen valójában volt. A gyermeknek alkalmazkod

szeretet, az odafordulás, a jóakarat illúzióját biztosítsa a maga számára. A felnőttnek a túlélésh

szüksége ilyen illúziókra. Szakíthat vakságával, és megláthatja, hogyan bántak vele.

A nagyzoló és depresszív ember egyaránt tagadja gyermekkora valóságát, mert úgy él, mintha

megmenthető volna a szülői támasz: a nagyzoló a siker illúziójában, a depressziós a mindenko

hogy saját hibája az, ami miatt elveszíti a törődést. Am egyikük sem hagyja érvényre jutni azt

a múltban nem kapott szeretetet, és hogy ezen a tényen az égvilágon semmilyen erőfeszítés ne

változtatni.

2.5.1 Narcisszusz legendája

Narcisszusz legendája az önelvesztés, az úgynevezett nárcisztikus zavar tragédiájáról szól. Na

saját tükörképét a vízben, és beleszeret saját szépséges arcába, melyre bizonyára anyja is nagy

Echo, a nimfa felel az ifjú hívására, mivel annak szépségébe ő is beleszeretett. Echo hív

Narcisszuszt. De saját tükörképe is megtéveszti, mivel abban csak saját tökéletes, csod

tükröződnek, más részei nem. Rejtve marad előtte a háta, az árnyéka, ezek nem

kirekesztődnek a szeretett tükörképből.

Az elragadtatás eme stádiuma a nagyzolással vethető össze, míg a másik, az önmaga utáni em
a depresszióval. Narcisszusz nem akart más lenni, csak csodaszép ifjú. Saját igazi énjét megta

képmással akart eggyé válni. Ez önmaga feladásához, halálhoz vezet, illetve Ovidius ábrázolá

virággá változik. Ez a halál logikus következménye a hamis énhez való rögzülésnek. Nemcsak

kellemes érzések azok, melyek élővé tesznek bennünket, elmélyítik létezésünket, és döntő feli

juttatnak, hanem sokszor pontosan a kellemetlen, a helytelen érzések, amelyektől legszívesebb

elmenekülnénk: a tehetetlenség, a szégyen, az irigység, az önzés, a hazugság, a harag és a bán

térben ezek az érzések átélhetőek, megértésre találnak és rendeződnek. Ezért ez a tér a belső v

világ sokkal gazdagabb, mint a „szép orca". Narcisszusz beleszeret saját idealizált képmásába,

nagyzoló, sem a depresszív Narcisszusz nem tudja magát igazán szeretni. Saját hamis énje irán

nemcsak azt teszi lehetetlenné számára, hogy másokat szeressen, hanem minden látszat ellené

szeresse azt az egyetlen embert, aki teljesen a bizalmasa - saját magát.

23

3 A megvetés ördögi köre

3.1 A gyermek megalázása, a gyengeség megvetése - hová

vezet mindez?

3.1.1 Mindennapi példák

Egyik szabadságom alatt gondolataim a „megvetés" témakörben forogtak, korábban ehhez a té

különböző feljegyzéseimet olvasgattam. Valószínűleg a téma iránti érzékennyé válás

hogy a szokásosnál jobban átéltem egy korábbi, minden látványos egyediséget nélkülöző baná

melyhez hasonló valószínűleg gyakran lejátszódik. Megfigyeléseimet a jelenet leírás

segítségével az indiszkréció veszélye nélkül bemutathatom, amit munkám során felismertem.


Séta közben egy fiatal házaspár ment előttem, mindketten magas termetűek, mellettük egy két

kisfiú szaladt és bőgött. (Megszoktuk, hogy az ilyen jeleneteket a felnőtt szempontjából vizsgá

szándékosan megkísérlem a kisgyerek élményeinek szemszögéből ábrázolni.) A házaspár az im

pálcikás fagylaltot vásárolt, és élvezettel nyalogatták. A kicsi is hasonló fagylalto

szeretetteljesen azt mondta: „Gyere, kaphatsz az enyémből, az egész túl hideg volna számodra

azonban nem csak egy nyalásnyit akart, kinyújtotta a kezét a pálcika után, amit az anyja elhúz

kétségbeesetten sírt, és most az egész jelenet megismétlődött az apával: „Itt van kicsikém - mo

szeretetteljesen ehetsz az enyémből." „Nem, nem" - kiabálta a gyerek, s újból futni kezdett, m

saját figyelmét elterelni, de mindig újból visszatért, irigyen és szomorúan nézett föl a magasba

felnőtt elégedetten és egyetértésben élvezte a fagylaltját. Ahányszor az egyik szül

nyalást, a gyerek újból nyújtotta a kezecskéit a fagylalt után, és akkor a felnőt

visszahúzódott.

S minél jobban sírt a gyerek, a szülők annál jobban szórakoztak.

Sokat kellett nevetniük, és azt remélték, hogy ezzel a nevetéssel a gyereket is felvidítják: „No

egyáltalán nem olyan fontos ügy, miért csinálsz belőle ekkora jelenetet?" Egyszer csak a gyere

és a válla fölött apró köveket kezdett dobni anyja felé, aztán hirtelen felkelt, és nyugtalanul kö

ott vannak-
e még a szülei. Amikor az apa a pálcikáról teljesen lenyalta a fagylaltot, azt odaadta a gyerekn

továbbment. A gyerek várakozással telve megpróbálta lenyalni a darabka fát, nézte, eldobta, ú

venni, de nem tette, és egy mély, magányos, kiábrándult zokogás rázta meg egé

engedelmesen ment a szülők után.


Számomra világos, hogy ezt a gyermeket nem „orális ösztöneiben" frusztrálták, hiszen bőv

lehetősége egy nyalásra, hanem tartósan megsértették és frusztrálták. Nem értették meg, hogy
ő a pálcikát

úgy akarta a kezébe, ahogy mások,


és ráadásul ezért ki is nevették, kívánalmain elszórakoztak. Két óriással állt

szemben, akik büszkék arra, hogy milyen következetesek, egymást támogatták, míg ő teljesen

fájdalmával, a „Nem"-
en kívül semmi más eszköz nem állt rendelkezésére, és gesztusaival (melyek pedig igen

kifejezők voltak) sem tudta magát megértetni ezekkel a szülőkkel. Az ő érdekeit nem képvisel

Milyen igazságtalan ez a helyzet: falként áll szemben két erős felnőtt egy gyere

következetességnek" hívjuk, amikor a gyerektől megtagadjuk, hogy az egyik szülőnél bepanas

Megkérdezhetjük, miért viselkednek ezek a szülők ennyire empátia nélkül. Miért nem jutott eg

eszébe, hogy vagy egyen gyorsabban, vagy hogy akár a fagylalt felét elhajítsa, vagy hogy egy

adja oda a gyereknek a nyalókát? Miért nevetgéltek, miért ettek olyan lassan, s miért voltak ol

gyermekük nyilvánvaló kétségbeesésével szemben? Nem voltak sem gonosz, sem rideg szülők

gyengéden szólt a kicsihez. És mégis, ezekben a percekben teljesen hiányzott belőlük az empá

Ezt a rejtélyt csak úgy tudjuk megoldani, ha képesek vagyunk a szülőket is bizonytalan gyerm

akik most végre egy náluk is gyengébb lénnyel kerülnek szembe, aki mellett erősnek érezhetik

gyerekkel nem történt meg, hogy például kinevették, mert félt valamitől, s azt mondták neki: „

azért mégsem kellene félned." A gyermek ilyenkor megszégyenül és úgy érzi, megvetik, mive

veszélyt felmérni; ezt az érzést az első adandó alkalommal tovább fogja adni egy még nála is k

Ilyen élmények minden alakban és változatban előfordulnak. Ami azonos bennük,


gyengesége és gyámoltalansága a felnőttnek az erő érzését kölcsönzi, s azt a lehetőséget, hogy

mások félelmét) manipulálja, amit persze a saját félelmével nem tud megtenni.

24

Semmi kétség, hogy húsz éven belül, de lehet, ha van kistestvére, hamarabb, a

lejátszódik, de akkor már ő lesz birtokon belül, és a másik a gyámoltalan, irigy, gyenge kis ter

nem kell már többé magában hordoznia, hanem lehasíthatja és kívülre helyezheti.

A kisebbek, gyengébbek iránti megvetés a legjobb védekezés a saját tehetetlenségérzésünk átt

nem más, mint a lehasított gyengeség megnyilvánulása. Ha valaki erős, és ismeri saját tehetetl

megélte azt, annak nincs szüksége arra, hogy a megvetés segítségével demonstrálja saját erejé

A tehetetlenség, a féltékenység és az elhagyatottság érzését sok felnőtt saját gyermekénél tapa

először, mivel saját gyermekkorában nem volt semmi lehetősége annak tudatos megélésére. K

írtam egy betegemről, aki mindaddig kényszeresen hódított, csábított és hagyott ott asszonyok

nem vált arra, hogy emlékezzen: anyja hányszor hagyta el őt. Ez idő tájt jutott eszébe az is, há

ki, és első ízben élte át az akkori megalázottság érzését. Mostanáig számára ez az egész a hátté

meg nem élt fájdalomtól úgy lehet „megszabadulni", hogy azt saját gyermekünkre ruházzuk át

ahogyan a fagylaltjelenetben ábrázoltam: „Látod, mi nagyok vagyunk, nekünk szabad, de

hideg, s csak majd ha elég nagy leszel, akkor élvezheted olyan zavartalanul, mint mi."

Nem az ösztönlemondás alázza meg a gyermeket, hanem személyiségének semmibevétele. A

fokozza, hogy a szülők a demonstratív „felnőttség" révén tudattalanul a gyermeke

megaláztatásaikat. Az ő kíváncsi tekintetében saját megalázó múltjukkal találják szembe magu

mostanra megszerzett erejükkel kell védekezniük. Még a legjobb indulat sem elegendő, hogy m
a szüleinktől oly korán megtanult mintától. De szabaddá válhatunk, mihelyt érezhetjük és észl

az, ami miatt szenvedtünk. Ekkor kerülünk először abba a helyzetbe, hogy megismerjük, menn

ezek a minták ma is.

Sok társadalomban a kislányokat még azért is diszkriminálják, mert lányok. Az asszonyok ped

újszülött vagy a kisgyerek felett hatalmuk van, saját gyereküknek, annak legérzékenyebb korá

az egykori kislány megvetettség miatti szenvedéseit. A felnőtt ember aztán saját anyját idealiz

emberi lénynek szüksége van arra a fantáziára, hogy valóban szerették, más asszonyokat pedig

így anyja helyett állhat bosszút. És ezek a felnőtt, megalázott asszonyok, ha nincs más l

terhüktől megszabaduljanak, saját gyermekükön vesznek elégtételt. Mindez titokban és büntet

a gyermek senkinek nem tudja elmondani, hacsak a későbbiek során perverzió vagy kényszer

melynek nyelve azonban eléggé rejtett ahhoz, hogy az anyát ne árulja el.

A megvetés a gyengék fegyvere, védelem azon saját érzések ellen, melyek saját

emlékeztetnek. S minden megvetés és diszkrimináció forrása az, hogy a felnőtt többé vagy kev

kontrollálatlanul és rejtetten hatalmat gyakorol a gyermeken, amit a társadalom (a gyilkosságo

testi sértést kivéve) tolerál. Amit a felnőttek gyermekük lelkével művelnek, teljesen az ő ügyü

gyermeket, mintha saját tulajdonuk volna, pont úgy, ahogy egy totalitárius állam bánik polgára

felnőtt soha nem lehet olyan mértékben kiszolgáltatott, ahogyan a csecsemő a szüleinek, akik

jogait. Mindaddig, míg nem válunk érzékennyé a kisgyermek szenvedésére, erre a hatalomgya

sem figyel fel, senki nem fogja komolyan venni, és általában bagatellizálják, hiszen ezek „csak

ezekből a gyermekekből húsz év múlva felnőttek lesznek, akik mindent visszafize

gyermekeiknek. Lehet, hogy úgy tudják, „a világ" borzalmai ellen harcolnak majd
környezetükben tudattalanul maguk is kegyetlenek; mert van ugyan belső tudásuk a kegyetlen

a tudáshoz nem férhetnek hozzá; olyan tudás ez, mely az idealizált gyermekkor mögött rejtv

romboló akciókba hajtja őket.

Égetően fontos, hogy érzelmi tudatosítás útján a destruktivitás eme egyik generác

„átörökítése" megoldódjon. Az ember, aki megpofoz vagy megüt valakit, vagy tudatosan szen

másik embernek, tudja, hogy a másiknak fájdalmat okoz, bár azt nem tudja, mindezt miért tesz

gyakran nem volt sem szüleinknek, sem nekünk magunknak fogalmunk arról, milyen fájdalma

hosszantartóan megsebeztük saját gyermekünk bontakozó énjét. Óriási szerencse, ha ezt gyere

és meg tudja mondani, mert lehetőséget ad arra, hogy mulasztásainkat, hibáinkat beláthassuk,

kérhessünk értük. Ekkor nyílik meg gyerekeink előtt a lehetőség, hogy levessék a hatalom, a d

lenézés nemzedékről nemzedékre áthagyományozott bilincsét. Ha a korai tehetetlen

tudatos élménnyé válik, nem lesz többé szükségük arra, hogy a tehetetlenség elle

magukat.

A legtöbb esetben azonban az ember gyermekkorban átélt szenvedése érzelmileg rejtve marad

ezért válik a következő generáció új és olykor igen körmönfont megalázásának rejtett forrásáv

védekező működések állnak rendelkezésünkre, mint például a tagadás (például sajá

racionalizálás (tartozom a gyermekemnek azzal, hogy fölneveljem), az áthelyezés (nem az apá

bántott), az idealizálás (az apai verés hasznomra vált), és így tovább, mindenekelőtt pedig a pa

25

aktív viselkedésbe való fordítása. A következő példák azt szemléltetik, hogy az e

személyiségszerkezetük és műveltségi fokuk jelentős különbségei ellenére is milyen feltűnően


védekeznek saját gyermekkori történetük ellen.

Egy görög paraszt úgy harminc év körüli fia - egy kis vendéglő tulajdonosa Nyugat-
Európában - büszkén

mesélte, hogy sohasem iszik alkoholt, és hogy ezt az önmegtartóztatást apjának köszönheti. Eg

éves lehetett, amikor ittasan ment haza, és apja annyira megverte, hogy egy hétig mozdulni se

olyan ellenszenvvel viseltetik az alkohol iránt, hogy egyetlen cseppet sem bír a szájába venni,

révén folyamatosan érintkezésbe kerül alkohollal. Amikor hallottam, hogy nősülni

fogja-e majd a gyerekeit verni. „Természetesen - felelte -


, csak veréssel lehet egy gyereket jól felnevelni, ez a

legjobb módszer arra, hogy tiszteljen bennünket. Idős apám előtt például sohasem dohányozné

dohányzik. Ezzel mutatom ki, mennyire tisztelem." Ez az ember nem volt sem buta, sem ellen

volt nagyon iskolázott. Emiatt az az illúziónk támadhat, hogy az intellektuális felvilágosítás eg

zavar ellen hathat.

De mi a helyzet ezzel az illúzióval a következő példánál, mely egy képzett emberről szól? Egy

író a hetvenes években saját írásaiból tartott felolvasást egy nyugat-


németországi városban. Amikor befejezte,

beszélgetésbe elegyedett a közönséggel, s ennek során életéről tettek fel kérdések

elfogulatlanul válaszolt. Bár annak idején részt vett a Prágai Tavasz megmozdulása

szabadságot élvez, gyakran utazhat Nyugatra is, mesélte. Azután országának az u

bekövetkezett fejlődéséről beszélt. Amikor gyermekkoráról kérdezték, lelkesedéstől csillogó s

tehetséges és sokoldalú apjáról, aki szellemi fejlődését támogatta, és aki igazi ba

mutathatta meg első elbeszéléseit. Apja nagyon büszke volt rá, és arra is, hogy amikor megver
megtett az anyja által elmondott vétségek miatti büntetésként, a fia sohasem sírt. Mivel a könn

verés is járt, a gyerek megtanulta azokat elfojtani, és ő maga is büszke volt arra, hogy bátorság

ajándékot adhat csodálatos apjának.

Ez a férfi arról, hogy rendszeresen megverték, mint a világ legtermészetesebb dolgáról beszélt

ez számára természetes is volt), aztán pedig ezt mondta: „Nem ártott nekem, felkészített az éle

tett, megtanított arra, hogy összeszorítsam a fogam. És ezért tudtam ilyen jól boldogulni a hiva

tehetjük hozzá, ezért tudott a kommunista rezsimhez ilyen jól alkalmazkodni.

Az idézett cseh szerző történetének ellenpéldája a filmrendező Ingmar Bergman. Ő

teljesen tudatosan és a gyermekkor összefüggéseit sokkal jobban (bár főként intel

beszélt. Elmondása szerint gyermekkora megalázások története volt; a megalázás volt nevelés

például nedves lett a nadrágja, egész nap piros ruhát kellett viselnie, hogy mind

szégyellnie kelljen magát. Egy protestáns lelkész két fia közül ő volt a fiatalabb. A tévéinterjú

jelenetet, amely gyermekkorában gyakran lejátszódott: Apja veri a bátyját. Anyja vattával itatj

hátát. Ő maga ül, és mindezt nézi.

A jelenetet Bergman izgalom nélkül, teljesen nyugodtan mondta el. Az ember sz

gyermekként nyugodtan ült és nézett. Nem futott el, nem csukta be a szemét, nem kiabált. Az

benyomása, hogy ez a jelenet valóban megtörtént, ám ugyanakkor fedő emléke valaminek, am

keresztül. Nem valószínű, hogy az apa csak a testvérét verte. Sok ember meg van arról győződ

testvére részesült megaláztatásban. Első ízben a feltáró terápia során emlékezhetnek és élhetik

tehetetlenül, a harag és a lázadás érzéseivel, hogy milyen megalázottnak, elhagyatottnak érezté

amikor a szeretett apa verte őket.


Bergmannak azonban a tagadáson és az eltoláson kívül volt más lehetősége is szenvedései kez

filmeket készített, és elhárított érzéseit a nézőbe vetítette. Elképzelhető, hogy nézőként azokat

éljük át, amelyeket ő egy ilyen apa gyerekeként akkoriban nyíltan sohasem élhetett meg, mely

magában mégis megőrzött. Ülünk a vászon előtt, mint az egykori kisgyermek, szembesülünk a

amely a „bátyánkkal" esett meg, és szinte nem akarjuk ésszel felérni ezt a brutalitást. Elhárítju

Bergman sajnálkozva mondja, hogy 1945-


ig nem látott keresztül a nemzetiszocializmuson, bár Hitler idején

sokszor volt Németországban, akkor számomra mindez ennek a gyermekkornak a

kegyetlenség volt a megszokott levegő, melyet gyermekkorában belélegzett. Mitől

számára?

Mire szolgál a három eset, olyan férfiakról, akiket gyermekkorukban vertek? Vajon nem határ

van-
e szó? A verés következményeivel akarok foglalkozni? Semmi esetre sem. Vegyük nyugodtan

ezek kirívó esetek. Részben azért választottam ezeket a példákat, mert nem titokként bízták rá

korábban nyilvánosságra kerültek, de részben azért is, hogy bemutassam: még a legszörnyűbb

is - a gyermek erőteljes idealizációs törekvései következtében - rejtve maradnak. Nincs igazsá

nincs ügyvéd, nincs ítélet, mindent elrejt a múlt sötétje. Amikor tényekről van s

26

jótéteményeknek is tűnnek. S ha mindez így van a legdurvább testi bántalmazások esetében, a

lehetne azokat a lelki kínzásokat fellelni, amelyek amúgy is kevésbé láthatóak és

maradnak? Ki vesz valóban komolyan egy olyan szubtilis megalázást, mint ami a kisfiú és a fa

szerepelt? Ahogy a felnőtt megtanult hozzáférni érzéseihez, a megalázás kivétel nélkül minde
megmutatkozik. Ha a szülő kihasználja a gyermeket, az szexuális és nem szexuá

megalázások hosszú sorát hozza magával, amelyekre később, már felnőttként (amikor gyakran

vagy anya), csak a kezelés alatt emlékszik nagy fáradságok árán vissza.

Egy olyan apa, aki puritán környezetben nőtt fel, adott esetben saját házasságában szexuális gá

küzd, és például saját kicsi lánya fürdetésekor meri először a női nemi szerveket alapo sabban

mer velük játszani, és mindezek következtében izgalmat érezni. Egy olyan anya, akit kislányk

bántalmaztak, akit a merev pénisz látványa megrémített és megalázott, félni fog a férfi nemi sz

mama először a pici fiával való kapcsolatában lehet úrrá félelmén. Például úgy „száríthatja" a

erekcióhoz vezessen, de olyanhoz, mely nem veszélyes vagy fenyegető számára.

serdülőkorig masszírozhatja fia péniszét a „a fimózis (fitymaszűkület) kezelése" ürügyén. Am

szeretet védelmében, amelyet minden gyermek anyja iránt érez, folytathatja igazi,

megszakadt szexuális kutatásait.

Mit jelent azonban egy gyermek számára, ha szexuálisan gátolt szülei kihasználják? Minden g

a szeretetteljes érintést, és boldog, ha megkapja. Ugyanakkor el is bizonytalanodi

keletkeznek benne, melyek fejlődésében spontán nem jelentkeznének. Az elbizonytalanodást t

hogy saját autoerotikus tevékenységeit a szülők tiltó szavakkal vagy figyelmeztető tekintetekk

A szexuális erőszaktétel mellett léteznek más formái is a gyermeken történő erős

indoktrináció, amely mind az „antiautoriter", mind a „jó nevelés" alapjául szolgál. Mindkét ne

előfordulhat, hogy nem veszik észre a gyermek fejlődési szakaszának megfelelő v

gyermeket tulajdonként kezeljük, sajátunkként birtokoljuk, bizonyos célok elérésére

fejlődése erőszakosan megtörik.


A nevelés magától értetődő része, hogy először átvágjuk az élő gyökereket, majd utólag próbá

mesterséges úton pótolni a természetes működést. így például elnyomjuk a gyermek kíváncsis

kérdések, melyeket az ember nem tesz fel"), s aztán, amikor már hiányzik belől

ösztöne, iskolai nehézségeire különórákat ajánlunk fel neki. Hasonló viselkedést ta

szenvedélybetegeknél. Akik kényszerűségből sikeresen elfojtották gyermekkoruk erőteljes érz

drogok vagy alkohol segítségével próbálják saját elvesztett élményintenzitásukat -

visszanyerni (vö. Alice Miller: Am Anfang war Erziehung, 133-168. o.).

Hogy a gyermek tudattalanul történő bántalmazását és diszkriminációját elkerüljük,

tudatosítanunk kell annak veszélyét. Csak akkor remélhetjük, hogy kifejlődik benn

tisztelet, amelyre lelki fejlődése szempontjából élete első napjától szüksége van, ha érzékenye

megalázás finom és szubtilis módjaira. Az érzékenység fejlesztésének különféle út

megfigyelhetünk idegen gyermekeket, és megpróbálhatjuk beleélni magunkat a hely

legfontosabb, hogy a saját sorsunkkal kapcsolatos empátiát kifejlesszük.

3.1.2 A megvetés terápiás tükröződése

Elmesélhető-
e egy ismeretlen történet? Olyan lehetetlennek tűnik, mégis gyakran megtörténik: hatástalan, v

ágálásként. Ahhoz, hogy a történetet megértsük és feldolgozzuk, megfelelő eszközre van szük

képesek vagyunk saját érzéseinket és szükségleteinket átélni, elfogadni, tisztelni és

fokozatosan rálelünk saját történetünkre.

Ez igaz a terapeutára is. Szemináriumokon és egyéni kontrollok során néha megkérdezték tőle

a beteg által a terapeutában keltett „nemkívánatos" érzésekkel (amilyen például a harag) bánni
terapeuta természetesen érzi ezt a haragot. A kérdés a következő: el kell-
e ezt magában fojtani, hogy ne

vetítse a betegére? Ám a beteg érzi az elfojtott haragot, és zavarodottá válik. Mondja meg a te

igazat? Akkor viszont a beteg megijedhet.

A haraggal és egyéb, nemkívánatos érzésekkel való bánásmód kérdése nem merül többé fel, h

hogy mindazok az érzelmek, amelyeket a beteg a segítőben kelt, a betegnek ahhoz a tudattalan

próbálkozásához tartoznak, hogy elmesélje, és ugyanakkor elrejtse saját történetét, s ezzel meg

betegnek semmiféle más lehetősége nincs arra, hogy történetét másoknak elmondja, mint pont

tudattalan módon, ahogyan ezt most teszi. Így hát minden, a segítőben felmerülő érzés ehhez a

történethez tartozik, és nem szabad elhárítanunk. A segítőnek képesnek kell lenni érzéseit átél

27

Akkor tapasztalhatja majd, hogy a segítséget keresőben felmerülő érzések saját elfojtott történ

figyelmeztetik, és életének ezt a részét is fel akarja majd dolgozni. Mindez azokra a tanácsadó

függőségben szenvedőkkel, illetve a gyermekkori szexuális és fizikális bántalmazás áldozataiv

Saját szorongásuk éppen csak megérinti őket, azoktól szinte hermetikusan zárják el magukat e

elméletekkel, ideológiákkal, bagatellizálással vagy autoriter viselkedéssel.

3.1.3 Megtört énkifejeződés az ismétlési kényszerben

Az érzelmek átélésének megszerzett képessége a betegben elfojtott régi szükségleteket és vágy

fel. Ezek azonban még nem elégülhetnek ki önbüntetés nélkül, illetve már egyáltalán nem kiel

múltbeli helyzetekre vonatkoznak. Az utóbbi esetet példázza többek között a hala

gyermeki vágy, amelyben egy rendelkezésre álló anya utáni vágy fejeződik ki. Vannak azonba
során rendszeresen felmerülő szükségletek, melyek kielégíthetők a jelenben, és melyeket felté

elégíteni. Ilyen például a minden emberben meglévő központi vágy, hogy szabadon fejezhesse

azt, ami ő maga, kifelé is megnyilvánítsa - szavakkal, gesztusokkal, viselkedéssel, művészette

kifejezésével, amely az újszülött első felsírásával veszi kezdetét. Azok, akiknek gyermekként

mások és saját maguk elől is el kellett rejteniük, nagy szükségét érzik, hogy felbontsák a koráb

még ha ez az első áttörés nagy szorongással kapcsolódik is össze.

Az első lépés nem mindig szabadsághoz, hanem a gyermekkori szorongásos helyzet ismétlés

átéljük a kínzó szégyen és a fájdalommal teli lecsupaszodás érzéseit, amelyek „önmagun

kísérik. Ez a lecsupaszodástól való félelem a korábbi, hasonló érzelmekre emlékeztet. Amikor

megértjük s tisztázzuk a korábbi helyzetekkel való összefüggését, akkor válik láthatóvá, hogy

egykor mennyire megalapozottak voltak. Ám ha ez a belső munka elmarad, akkor a beteg tová

alvajáró biztonságával találja meg azokat az embereket, akik, pontosan úgy, mint a szülei (ha m

képtelenek őt megérteni. S pontosan náluk tesz erőfeszítéseket arra, hogy végre

lehetetlent mégis lehetővé tegye.

Terápiájának egy bizonyos szakaszában a 42 éves Linda beleszeretett egy idősebb, intelligens

férfiba, aki azonban az erotikán kívül mindent vissza- és elutasított, amit intellektuálisan nem

Ő pedig pont ennek az embernek írt hosszú leveleket, és próbálta elmagyarázni, mekkora utat

terápiájában. Sikerült figyelmen kívül hagynia a férfi értetlenségének minden jelét,

erőfeszítését, míg be nem látta, hogy megint talált egy apapótlékot, s emiatt nem volt képes fe

hogy mégiscsak megértésre lelhet. Mindez először hosszan tartó, kínzó, maró szégyenérzetet v

Egyszer azt mondta: „Olyan nevetségesnek érzem magam, mintha egy falnak beszéltem volna
majd az felel nekem; mint valami buta gyerek." Én meg azt kérdeztem:
„Maga nevetne, ha azt látná, hogy egy

gyereknek a falra kell bíznia a bánatát, mivel senki más nincs jelen?" A kérdésemet követő ké

zokogás nyomán nyílt meg az út betegem előtt korábbi életének egy részéhez, az abban uralko

magányhoz. Egyszersmind sikerült megszabadulnia a kínzó, megsemmisítő szégyenérzettől is

Linda csak jóval később engedte meg magának először, hogy a „fal"-
élményt összekapcsolja

élettörténetével. Ez az asszony, aki mindig nagyon világosan fejezte ki magát, eg

bonyolultan és kapkodva mondott el, hogy esélyem sem volt arra, hogy egyszeribe megértsem

így történt ez annak idején szüleivel kapcsolatosan is. Linda a hirtelen gyűlölet és harag pillan

szemrehányásokkal halmozott el közönyöm és értetlenségem miatt. Nem ismert rám többé, bá

maradtam. Így a velem való kapcsolatban fedezte fel anyja idegenségét, aki életé

csecsemőotthonba tette, és aki semmilyen közelséget nem tudott nyújtani saját gyermeke szám

Ezt a kislány régóta tudta, de ez csak intellektuális tudás volt. Az anyjával való együttérzés me

hogy saját veszélyhelyzetét tudomásul vegye és átérezze. A „szegény anya" képe blokkolta sa

Először a rám, majd az anyjára irányuló szemrehányásokban vált érezhetővé az a határtalan ké

melyet a soha át nem élt kontaktus iránti vágy hagyott hátra benne. A távoli, kontaktuskerülő a

emléke éltette a kislányban azt a fal-


érzést, mely oly fájdalmasan választotta el más emberektől. A heves

szemrehányások által végül megszabadult az ismétlési kényszertől, amely abból állt, hogy min

képtelen partnernek szolgáltatta ki magát, és reménytelenül függött tőle.

3.1.4 Megvetés a perverziókban és a kényszerneurózisban


Ha abból indulunk ki, hogy egy ember teljes érzelmi fejlődése (és az erre épülő egyensúlya) at

szülei hogyan élték meg és hogyan válaszolták meg az első napokban és hetekben kifejezésre

28

és érzéseit, akkor fel kell tételezzük, hogy itt állították fel az első váltókat egy későbbi tragédia

Ha egy mama nem tudott tükörfunkciót betölteni, nem tudott örülni a gyermek puszta létének,

bizonyos „létmódját" követelte meg, akkor itt már bekövetkezik az első szelekció: elválik egy

„rossz", az „utálatos" és a „szép", az „igaz" és a „hamis", és ezt a szelekciót a gyerek belsővé t

a szülői értékek minden további introjekciójának.

Az ilyen csecsemőnek azt kell tapasztalnia, hogy van benne valami, amire anyjának nincs szük

elvárás például egy gyerekkel szemben, hogy a lehető legkorábban uralkodni tudj

állítólag azért, hogy ne váltson ki megütközést a társaságból. A tényleges ok az

elfojtását ne ingassa meg, akik gyerekként maguk is féltek, hogy megütközést okoznak

élmények elfojtottak maradtak.

Marie Hesse, a költő Hermann Hesse édesanyja írja le naplójában, hogyan törték meg a gyerek

négyéves korában. Amikor a fia négyéves lett, sokat szenvedett annak makacsság

eredménnyel harcolt ellene. Tizenöt éves korában gyengeelméjűek és epilepsziások

intézetbe küldték Stettenbe, hogy makacsságát végre megtörjék. Onnan egy megrázó, haragos

többek között a következőket írta: „Ha nem ember lennék, hanem pietista, akkor talán remén

abban, hogy megértetek." Csak akkor helyezték kilátásba az intézetből való elbocsátását, ha „m

hát „megjavult". Egy későbbi, szüleinek ajánlott költeményben helyreáll a tagadás

szemrehányást tesz magának, hogy életmódjával oly nehézzé tette szülei életét.
Sok embert egész élete során kísér az elnyomott bűntudatérzés, hogy nem felelt meg szülei elv

az érzés erősebb, mint az az intellektuális belátás, hogy egy gyermeknek nem lehet feladata a s

kielégítése. Ez a bűntudatérzés érvekkel nem módosítható, mivel eredete igen kor

makacssága ebből származik. Csak lassan, feltáró terápiával lehet feloldani.

A valószínűleg legnagyobb sebet - hogy nem azért szerették az embert, mert az, aki - gyászmu

nem lehet begyógyítani. Vagy többé-


kevésbé sikeres védekezés lesz az eredmény (mint például a depresszió

vagy a nagyzolás esetében), vagy az ismétlési kényszerben jelenik meg újra és újra. Ez utóbbi

találkozunk a kényszerneurózis, illetve a perverziók esetében. Szülők a gyermek viselkedésév

lenéző reakciói tudattalan emlékként regisztrálódnak, testébe zártan léteznek. Az anya gyakran

megütközéssel, undorral, rosszulléttel, felháborodással, megbotránkozással, szorongással és pá

gyermek legtermészetesebb mozdulataira, például az autoerotikus tevékenységre, saját testéne

felfedezésére, bepisilésére, bekakilására, kíváncsiságára vagy a csalódást és kudarcot kísérő ha

élmények a későbbiek során akkor is a mama borzadó szemeihez kapcsoltan léteznek, amikor

tevődnek át. Ez a hajdanvolt gyermeket kényszercselekvések vagy perverziók felé

korábbi traumatikus élmények megismétlődhetnek, miközben az érintett számára fel

maradnak.

A beteg szenvedések közepette beszél a terapeutának eddig titkolt szexuális vagy

kielégüléseiről. Megteheti persze mindezt érzelmek nélkül is, nyújthat tisztán intellektuális inf

aki egy másik emberről beszél. Egy ilyen elmondás azonban nem segít rajta, nem töri át a mag

vezet gyermekkora valóságához. Csak amikor kész érezni a szégyen és harag érzéseit is, akko
hogyan is érezte magát gyermekkorában. A legártatlanabb cselekedetek miatt is közönségesne

vagy teljességgel megsemmisültnek érezte magát. Ő maga is meglepődik, amikor ráébred, mil

ezzel az elfojtott szégyenérzéssel, s hogy az milyen sokáig jól megfért a szexua

előremutató nézeteivel. Ezek az élmények mutatják meg először a beteg számára, hogy korább

segítségével történő alkalmazkodása nem gyávaság volt, hanem túlélésének egyetlen

lehetősége a megvetés miatti szorongástól való menekülésre.

Lehet-
e az ember saját anyja ilyen veszélyes? Igen, akkor, ha valaki még mindig arra büszke, hogy ő

anyukája aranyos kicsi lánya, aki már hat hónaposan nem pisilt be, szobatiszta volt egyévesen

pedig „anyukája" a kisebb testvéreknek stb. Saját csecsemőjében most énjének sohasem szeret

részét látja, melynek tudatossá válásától retteg. De látja egyúttal azt a gátlástalan kistestvért is

korán ő volt a mamája, és akit első ízben most, saját gyermekén keresztül irigyel, és valószínű

szó szerint tekintetével idomítja gyermekét.

A gyermek így nő fel, ám nem tudja feladni saját igazságát, s azt valamiképpen, talán teljesen

mégiscsak kifejezésre juttatja. Így lehetséges, hogy valaki tökéletesen alkalmazkodik környez

egy hamis ént, ám perverziójában, kényszerneurózisában - kínok között, de mégis - megjeleni

ez utóbbi ugyanolyan körülmények között, illetve ugyanolyan feltételek mellett „él", mint ann

által megfélemlített gyermek, csak ennek az anyának a képe időközben elfojtás alá került. A p

kényszer mindig ugyanazt a drámát jelenítik meg: az ösztönkielégülés csak a me

29

feltételezésével lehetséges, azaz csak az


önmegvetés légkörében lehet orgazmushoz jutni, például fétis révén.
A kritika csak abszurd, megütközést keltő, rémületes kényszerfantáziákban juthat érvényre.

Semmi nem vezethet bennünket közelebb az egykori, tudattalan, kötődés nélküli anya-
gyermek viszony

rejtett tragédiájához, mint az ismétlési kényszer iszonytató hatalmának átélése és annak észlelé

némán, tudattalanul hozzájárul a régi dráma felelevenedéséhez.

A 32 éves Michael perverzióktól szenved, emlékeiben tudattalanul hordja anyja visszautasítás

hogy tudná, miért, állandóan más emberek visszautasításától fél. Olyan dolgokat tesz, amelyek

társadalom tilt, megvet, és retteg a büntetéstől. Ha a társadalom hirtelen szentesítené perverzió

bizonyos körökben megtörténik), bizonyosan kényszert kellene változtatni, ám szabadd

Mert nem ennek vagy annak a fétisnek a szabad használatát akarta kiprovokálni,

iszonyodó szemeket. És ezeket terapeutájánál is meglátta. Minden módon provokálnia kellett,

megütközést, iszonyt keltsen benne, hiszen nem volt képes arra, hogy szavakkal fejezze ki, am

szakaszában történt vele.

Ez a provokáció útján zajló közlés mindaddig nem lehetett hasznára, amíg gyermekkori érzése

hozzá, és az összefüggések rejtve maradtak előtte. A vak, önromboló ágálás csak az elfojtott é

tragikus emlékek felszínre törése nyomán adható fel, és ez ad helyet egy igazi,

szomorúságnak. Ha ismerjük a sebeket, hirtelen nincs többé szükség semmilyen t

nyilvánvaló, milyen zsákutcába kerülhetünk, ha arra törekszünk, hogy betegünket,


akit kora gyermekkora óta

arra idomítottak, hogy ne érezzen,


ösztönkonfliktusaival szembesítsük. Hogyan lehet ösztönkonfliktusokat,

ösztönvágyakat érzelmek nélkül megélni? Mit jelentenek ezek a harag, az elhagyatottság, a fél
egyedüllét, a szeretet érzése nélkül?

Az utóbbi tíz évben sok olvasómtól kaptam levelet, amelyben megírták, hogy fia

gyakran bántalmazták szexuálisan, elcsábították, érzelmileg kihasználták őket, de ezeket a tén

annak kezelték, amik voltak. Gyermekkoruk elfojtott emlékei tették vakká őket ez

szemben. Első ízben akkor ébredt bennük kétely és „gyanú", amikor azt olvasták: „Nem szaba

A tettes viselkedése és jelleme ekkor vált számukra kérdésessé. Korábban eszükbe sem jutott,

őket, hogy kihasználták szeretet és törődés utáni vágyukat, hiszen az okozott igazságtalanságo

átérezni, az ilyen érzéseket gyermekkorukban el kellett felejteniük. Egyetlen út maradt számuk

csábítók, a nagy barátok, megmentők, tanítók, mesterek idealizálása és egy bizonyos s

formától való függőség és/vagy a droghasználat. Még az a csata is, melyet valamilyen szexuál

szexuális mánia társadalmi elfogadtatásáért folytatnak, csak egyike azon utaknak, melyek révé

válik számukra a saját történetükkel való szembesülés.

Sok ember védelem, gondozás, gyengédség iránti szükséglete, illetve szeretet utáni vágyakozá

szexualizálódik. Különféle szexuális fixációkban élnek, anélkül hogy történetüket valaha meg

Csoportokhoz csatlakoznak, kritikátlanul fogadnak el elméleteket, amelyek fixációikat igazolj

arról győződve, hogy tudományosan megalapozott tudás birtokosai, míg valójában

történetüket leplezik. Mindaddig, amíg így tesznek, ugyanúgy tehetnek másokban k

bennük tettek mások, anélkül hogy emiatt aggályaik lennének.

Azt hiszem, az ilyen emberek és áldozataik jövőjére (a terápiára) nézve mindenfajta ideológia

Inkább arról kellene felvilágosítani őket, hogy van mód történetük megismerésére és átdolgoz

megszabadulhatnak a másokra és magukra nézve is romboló fixációiktól. Amint a beteg elkez


saját érzéseit

megélni és igazi ösztönkívánságait tudomásul venni, a


pszeudoszexuális ösztönök által vezérelt ágálás

látványosan omlik össze.

A hamburgi bordélynegyedről, St. Pauliról a Stern 1978. június 8-


ai számában megjelent tudósításból idézem

a következő mondatot: „Érzed az annyira csábító, ám abszurd férfiálmot, érzed,

dédelgetnek, mégis úgy uralkodsz rajtuk, mint valami pasa." Ez a „férfiálom" nemcsak abszur

csecsemő legigazibb,
jogos szükségletéből ered. Világunk biztosan egész máshogy nézne ki, ha a legt

csecsemőnek esélye nyílna arra, hogy anyján pasaként uralkodjék, miközben az dédelgeti, és n

korán anyja szükségleteivel törődnie.

A cikk szerzője megkérdezte a törzsvendégeket, mi szerzi számukra ezekben a lokálokban a le

örömöt, s a válaszokat a következőkben foglalta össze: „A lányok


elérhetősége, kiszolgáltatottsága: hogy nem

kell szerelmi vallomást tenni, mint egy barátnő esetében.


Nincs kötelezettség, nincs lelki dráma, lelkiismeret-

furdalás, mikor az öröm elillan; fizetsz és szabad vagy." A megalázás,


amelyet egy ilyen találkozás a kliens

számára jelent,
fokozhatja az izgalmat - ám erről sokkal kevésbé szívesen beszélnek." (Kiemelés A. M.)

A megalázás, az önmegvetés és az önelidegenedés emlékeztetnek a primer helyzetben átélt me

az ismétlési kényszerben teremtik meg ugyanazt a tragikus örömfeltételt, amit egykoron. Az is

ennyiben lehetőség. Akkor válik feloldhatóvá, ha megértjük, s egy feltáró terápia során feldolg
30

esélyt nem használjuk ki, ha nem vesszük figyelembe az ismétlési kényszer jelen

különféle megjelenési formákban életünk végéig tarthat anélkül, hogy valaha megértenénk.

A tudattalan nem törölhető el kiáltványokkal vagy tiltásokkal. Az ember csupán érzékennyé te

arra, hogy felismerje, tudatosítsa, és ezáltal ellenőrzése alatt tartsa. Az anya mindaddig nem ké

gyermekét, amíg nem érzi: ironikus megjegyzéseivel, amelyekkel csak saját bizony

palástolni, mennyire megszégyeníti. Ám mindaddig nem érezheti, gyermeke menny

értéktelennek érzi magát, amíg ezeket az érzéseket ő maga tudatosan soha nem élte át, hanem

védekezett ellenük.

Hasonló figyelhető meg a legtöbb pszichiáternél, pszichológusnál és terapeutánál. Bár nem ha

szavakat, mint rossz, piszkos, gonosz, egoista, romlott, viszont egymás közt „nárcisztikus", „e

„destruktív", „regresszív" vagy borderline betegekről beszélnek, és nem veszik észre, hogy ez

negatív jelentést kölcsönöztek. Lehetséges, hogy absztrakt szótárukban, objektív viselkedésük

elméletgyártásukban és diagnosztizálási szenvedélyükben, van valami közös a mama megvető

amit az alkalmazkodó hároméves kislányra vagy kisfiúra vet.

Nem ritka, hogy a beteg megvető viselkedése a terapeutát arra csábítja, hogy fö

segítségével védje meg. A beteg igazi énje azonban nem követi őt az ilyen fedezékekbe. Ugya

fog előtte, ahogy a mama iszonyodó tekintete elől is. Ha azonban érzékenységün
minden

megvetés mögött a megvetett gyermek történetének folytatódását észrevennünk, akkor a terap

fog nehezére esni, hogy ne érezze magát érintve, és többé nem kell elméletek védelme mögé h
elméleti tudás fontos. A
helyes elmélet azonban nem a terapeuta védekezési működéseként szolgál. Nem a

szigorú, ellenőrző szülők utódja.

3.2 A „romlottság" Hermann Hesse gyermekvilágában:

példa a konkrét „gonoszra"

Pontos és szemléletes példák nélkül nehéz ábrázolni, hogyan kezelte valaki a gyermekkorában

megvetést, különösen érzékiségének, életörömének megvetését. Persze különféle elm

segítségével bemutathatjuk az „érzelmek elhárítását", ám mindez nem tudja közvetíteni azt az

amelyben a kín először válik közvetlenül érezhetővé, és amely az olvasó beleérzését lehetővé

elméleti bemutatás során érzelmileg „kívül" maradunk, másokról tanácskozunk, besorolj

megnevezzük, klasszifikáljuk, diagnosztizáljuk őket, olyan szaknyelven vitatkozunk róluk, am

Szaknyelv használata helyett egy példát mutatok be.

Csak konkrét életeken keresztül mutatkozik meg, hogyan élte meg valaki azt, ho

gonoszsága a „magánvaló gonoszt" jelentette számára. Csak az egyes élettörténeten

érezhetővé, milyen kevéssé képes az ember arra, hogy gyermekkorában keresztüllásson a szül

hogy ez a vakság terápia nélkül adott esetben eltarthat egy életen át is, jóllehet az ember újbó

megpróbál ebből a belső, elvakító fogságból kitörni.

Elhatároztam, hogy ezt a bonyolult tényállást Hermann Hesse példáján mutatom be. Ennek az

hogy már ismert, és hogy maga az érintett tette ismertté.


Demian című regénye elején Hermann Hesse

bemutat egy jó és tiszta szülői házat, amelyben egy gyermek hazudozásainak nincs helye, és n

amely meghallgatná azokat. (Nem nehéz rájönni arra, s maga a szerző közvetett módon közli i
regényben saját szülői házáról van szó.) így a gyermek magára marad bűneivel.

kitaszítottnak érzi magát, bár senki sem szidja, sőt mindenki (mivel a „borzalmat" nem ismerik

barátságos vele.

Ez a helyzet sokunk számára ismerős. Egy ilyen „tiszta" otthon eszményítő ábrázolása sem ide

éppúgy tükröződik benne a gyermeki látásmód, mint az ismert nevelési stílus rejtett kegyetlen

„Mint általában a szülők, az én szüleim sem segítették ébredező ösztöneim kibontakozását, szó

ilyesmiről a családban. Csak abban támogattak kimeríthetetlen gondossággal,


hogy tagadjam a valóságot, és

ragaszkodjak az egyre irreálisabbá és


hazugabbá váló gyermeki világhoz. Nem tudom, egyáltalán segíthetnek-e

ilyenkor a szülők. Én az enyéimnek nem teszek szemrehányást. Csak én magam kereshettem é

meg utamat, egyedül az én dolgom volt ez, és - mint a jól nevelt gyerekek általában - el is ront

(Kiemelés A. M.)4

4 Hermann Hesse: Demian. Terricum, 1994, 56.o. Toldy Csilla fordítása.

31

A gyermek számára a szülők ösztönkívánságok nélkülinek tűnnek, mivel van lehe

szexuális aktivitásuk elrejtésére, a gyermek azonban ki van téve az ellenőrzésnek.


5

Azt hiszem, a
Demian első része más körökből származó emberek számára is átélhető. Ami számomra a

folytatást nehézzé teszi, az Hesse igen egyedi értékrendje. Ezeket bizonyára missz

nagyszüleitől vette át. Sok elbeszélésében érezhetőek ezek a jellegzetes tudattalan

legegyszerűbben a Demian ban mutathatók be.


Bár Sinclairnek volt saját
tapasztalata a kegyetlenségről (egy idősebb fiú általi zsarolás), élménye hatástalan

maradt, nem adott kulcsot a világ jobb megértéséhez. A „gonosz" számára a „romlottságot" je

misszionárius nyelv). Nem a gyűlölet, nem a kegyetlenség képviselte számára a

csekélységek, mint például a kocsmázás.

A gonosz mint „romlott" sajátos elképzelését a kis Hesse a szülői házból vette át. Ezért minde

isten - aki az istenit és az ördögit egy személyben jeleníti meg - megjelenése

elidegenedett, már nem érint meg bennünket. A rossz és a jó itt mintegy mesterségesen kapcso

embernek az a benyomása, hogy az ifjú számára ez valamilyen idegen, fenyegető és mindenek

amitől azonban nem bír szabadulni, mivel benne a „romlottság" érzelmileg már s

szégyenérzéssel kapcsolódott össze. Meg szeretné magában „ölni".

„Legőszintébb igyekezetemmel próbáltam »tiszta világot« építeni egy összeomlott élet romjai

annak az egyetlen vágynak éltem, hogy a sötétet és gonoszt kiirtsam magamból,


és teljes egészében a fényben

maradjak, istenek előtt térdepelve." (Kiemelés A. M.)6

1977-ben a zürichi Helmhausban rendezett Hesse-


kiállításon láttam egy képet. Ez alatt nőtt fel a kis

Hermann, az ágya fölött függött. A jobb oldalon látható a mennybe vezető „jó" út, teli tövissel

kellemetlenséggel. Bal oldalon van a kellemes, örömteli út, amely egyenesen a pokolba vezet,

fontos szerepet játszanak, a fenyegetéssel valószínűleg innen akarják a nők férjeiket, fiaikat vi

a kocsmák a
Demianban is fontos szerepet kapnak. Mindez azért olyan groteszk, mert Hessének arra egyált

nem volt szükséglete, hogy kocsmákban igya le magát, arra viszont nagyon is,
szorításából kitörjön.

Minden gyermek a szülői ház tiltásai, tabui, szorongásai nyomán alakítja ki a „

elképzeléseit. Hosszú utat kell addig megtennie, amíg ezektől megszabadul, amíg felfedezi saj

és többé nem „romlottnak", „rossznak" éli meg mindazt, ami ösztönvezérelt, hane

reakciónak azokra a sérülésekre, amelyeket gyermekként el kellett fojtania. Felnőttként van le

felfedje az okokat, s hogy megszabaduljon ezektől a lappangó dolgoktól. Arra is megvan a leh

amit e miatt a latencia miatt tudattalanul másoknak tett, azért bocsánatot kérjen. Alapjában vév

hanem saját magát tartja hibásnak. Csak akkor szabadulhatunk meg a gyermekkorunk óta kínz

ha nem terheljünk magunkat újabbakkal.

A
Demian következő részlete mutatja, milyen erősen fenyegette Hessét a szülők „szeretetének"

valós énjének keresésében: „De ha valakit nem illendőségből szeretünk és tisztelünk, hanem m

legmélye késztet erre, ha valakinek odaadó tanítványai és őszinte barátai voltunk a szívünk mé

keserű és szörnyű az a pillanat, amikor hirtelen felismerjük, hogy az áramlat, amelyben haladu

szeretett személytől. Akkor minden gondolat, amely a barátot és tanítót elutasítja, mint mérges

vissza szívünk felé, és minden védekező mozdulatunk saját arcunkba talál. Akkor az, aki erkö

magát, mint ocsmány szidalmat és mint szégyenbélyeget éli meg az olyan szavak

»hálátlanság«. Akkor a riadt szív rettegve menekül vissza a gyermekkori erények kedves völg

tudomásul venni, hogy ennek a szakításnak is be kell következnie, hogy ezt a kötést is el kell v
7

A Gyermeklélek ben ezt olvashatjuk:

„Ha minden érzésemet a kínzó ellenérzésekkel együtt egyetlen alapérzésbe kívánnám összesűr
szóval akarnám jellemezni, csak ennyit mondhatnék: szorongás. Igen, szorongás vo

bizonytalanság, amit a megzavart gyermeki boldogság óráiban éreztem: szorongtam a bünteté

meretemtől, lelkem rezdüléseitől, melyeket tiltottnak és bűnösnek éreztem." (Horvát

Kiemelés A. M.)

A
Gyermeklélek című elbeszélésben Hesse nagy gyengédséggel és megértéssel rajzolja meg egy

érzéseit, aki szárított fügét lopott imádott apja szobájából, hogy valamit, ami az apjáé, közvetl

5
Kinderseele (Gyermeklélek) című elbeszélésében írja Hesse: „A felnőttek úgy tesznek, minth

félistenek, míg mi, gyerekek nem volnánk egyebek, mint söpredék, szemét." „Újra és újra, min

aminek nem lett volna szabad, valami gazság, valami szomorú, valami szégyenletes. A legnem

ember hirtelen újra, menthetetlenül a szokásos bűnben és szemétben érzi magát. Miért volt ez

6 Hesse i.m., 92. o

7 Uo, 142. o.

32

tudhasson. Magányában gyötri a bűntudat, a félelem és a kétségbeesés, amelyeket a legmélyeb

és szégyen vált fel, amikor a „gonosz tett" végül kiderül. A történet erőteljes voltából gyanítha

saját gyermekkorának valós eseményéről van szó. Ez a gyanú, hála anyja 1889. november 11-
ei feljegyzésének,

bizonysággá válik: „Hermann fü g elopása lelepleződött]" (Kiemelés A. M.)

Az anya naplófeljegyzéseiből, a szülők különféle családtagokkal folytatott kiterjedt levelezésé

1966 óta hozzáférhetőek - látható a kisfiú szenvedéstörténete. Hasonlóan más tehetsé


Hesse nem belső gazdagsága ellenére, hanem pontosan
a miatt volt szülei számára oly nehezen elviselhető.

Gyakran megtörténik, hogy egy gyermek tehetsége (az érzések intenzitása, élményei mélysége

az intelligencia és az éberség, amely természetesen kritikát is rejt) a szülőket olyan konfliktuso

amelyeket hosszú ideje szabályokkal és előírásokkal tartottak távol maguktól. Így

gyermek fejlődése árán kell átmenteni. S ekkor következik be az a látszólag paradox helyzet, h

szülők is, akik büszkék gyermekük tehetségére és csodálják érte, saját veszélyhely

pontosan azt utasítják el, nyomják el, sőt: azt zúzzák szét a gyermekben, ami b

legigazibb.

Hermann Hesse anyjának két megjegyzése illusztrálhatja, hogyan lehet ezt a romb

szeretetteljes gondoskodással egyesíteni:

III. (1881): „Hermann gyermekotthonba megy, indulatos természete sok vesződséget okoz nek

10. o.). A gyermek ekkor hároméves.

IV. (1884): „Hermannal, akinek nevelése oly sok vesződséget és fáradságot okoz

mennek a dolgok. Január 21. és június 5. között végig a gyermekotthonban volt, csak a vasárn

velünk. Ott jól viselte magát, de sápadtan, soványabban és


lehangoltan került haza. Az utóhatás láthatóan jó

és egészséges. Most sokkal könnyebben kezelhető."


(Kiemelés A. M.) (1966, 13-14. o.) A gyermek most

hétéves. Korábban (1883. november 14-


én) az apa, Johannes Hesse a következőket írta: „Hermann, aki a

gyermekotthonban gyorsan az erény mintaképévé vált, némelykor


alig elviselhető. Bár megalázó számunkra,
de komolyan gondolkodom, hogy ne adjuk-e intézetbe vagy idegen házhoz.
Túl idegesek és gyengék vagyunk

hozzá, és az egész háztartás nem elég fegyelmezett és szabályos. Úgy tűnik, mindenben nagyo

figyeli a holdat és a felhőket, hosszasan fantaziál a harmónium előtt, csodás rajzokat fest tollal

egész rendesen énekel, ha akar, és sosem fogy ki a rímekből. (Kiemelés A. M.) (Vö. Hermann
Kindheit

und Jugend. 1966, 13. o.)

Az idealizált, gyermekkoráról és szüleiről alkotott képből, amellyel a


Hermann Lauscherban találkozunk, 8

Hesse kihagyja azt az eredeti, lázadó, „nehéz", szüleinek oly kényelmetlen gyermeket, aki egy

fontos része számára nem volt benne hely, ki kellett magából vetni. Igazi énje utáni határtalan

beteljesületlen maradt.

Hogy Hermann Hesse sem a bátorságnak, sem a tehetségnek, sem a mély érzéseknek nem volt

mutatják művei és sok levele, mindenekelőtt azok a dühödt levelek, amelyeket 15 éves korába

Ám a levélre kapott apai válasz (vö. 1966), anyja feljegyzései s a fent idézett, a
Demianból és a Gyermeklélek ből

való részletek szemléltetik, milyen súllyal nehezedett rá elfojtott gyermekkorának története. H

olvasottsága, sikerei, a Nobel-


díj ellenére érett éveiben Hesse attól a tragikus lelkiállapottól szenvedett, amelyet

valódi énjétől való elzártsága jelentett, s amelyet az orvosok röviden depressziónak neveznek.

3.2.1 Az anya az első évek során mint a társadalom közvetítője

Ha valakinek azt mondanánk, hogy perverziója egy más társadalmi rendben egyáltalán nem je

mert a mi társadalmunk beteg, korlátozó és kényszerítő, hát ez bizony emberünkön nem sokat
érzi, egyedi történetét, egyedi létét figyelmen kívül hagytuk, félreértettük, és igazi tragédiáját

bagatellizáljuk. Amit belőle meg kell értenünk, az személyes története, amelyet az ismétlési ké

velünk. Ebben szerepe van a társadalmi kényszernek is, ám ez nem absztrakt tudásként neheze

legkorábbi, szüleivel kapcsolatos gyermekkori élményekben gyökerezik. Ezért nem

élményekkel válik feloldhatóvá, méghozzá nem a felnőtt korrektív élményeivel, ha

megvetésétől való egészen korai félelmek s a lázadás és bánat ezt követő érzéseinek átélésével

az akár a legügyesebb értelmezés, meghagyja vagy elmélyíti az intellektuális gondolkodás és a

szakadékot.

8 Ha némelykor manapság a gyermekkor megérinti szívem, akkor az olyan, mint egy aranyker

gazdag mély tónusú kép, leírhatatlanul drága reggeli napfénnyel és a háttérben pompás hegyek

világtól távoli nyugalomra leltem; a magányos vándorlásokat szépséges hegyek között; pillana

mohóság nélküli szeretet távol repített a tegnaptól vagy a holnaptól, nem illethet

( Gesammelte Werke, I., 1970, 218. o.)

33

Azon az alapon nem szabadíthatunk meg egy szenvedélybeteget szenvedélyétől, ho

szenvedélye válasz csupán egy beteg társadalomra. Ilyen magyarázatokat a szenvedélybeteg s

bennük, mert megtakarítják számára az igazságot és a vele járó fájdalmakat. Ám amin keresztü

meg, mert megvan a lehetőség, hogy felélessze bennünk a felháborodás, düh, szomorúság és g

Ami beteggé tesz, az, ami átláthatatlan, a társadalmi kényszerek, melyek szüleink szemén kere

és amiktől sem olvasmányok, sem tanulmányok révén nem tudunk megszabadulni. A kénysze

a szülők bántalmazásai tudattalan emlékek formájában jelennek meg. Vagy máskén


segítségünket kérik, igen intelligensek. Újságokat és könyveket olvasnak fegyverkez

kizsákmányolásáról, diplomáciai hazugságokról, a hatalom arroganciájáról és manipu

alkalmazkodásáról, az egyén tehetetlenségéről, és minderről önálló gondolataik is vannak. Am

mert nem láthatnak, az szüleik abszurd, ellentmondásos viselkedése abban az időszakban, ami

gyermekek voltak. A szülőknek erre a viselkedésére az ember nem emlékszik vissza, mert arra

fájdalmát és dühét elfojtsa. Fordulat akkor következik be, amikor ezek az érzések felbukkanna

lesznek a régi helyzettel. Az egykori interakciók és velük a szülői kényszer lassan áttekinthető

A szabadság elnyomása, az alkalmazkodási kényszer nem az irodában, nem a gyárban vagy a

hanem mindjárt az élet első heteiben. Ez a kényszer a későbbiek során elfojtás alá kerül, ezért

nem befolyásolható. Mert az alkalmazkodás vagy a függőség lényegén mit sem változtat, ha c

meg.

Politikai elkötelezettség táplálkozhat a bántalmazott, fogva tartott, kizsákmányolt, b

gyermek tudattalan haragjából. A politikai ellenség elleni harc például részben levezetheti a tu

hogy a gyermekkor konkrét vonatkoztatási személyének idealizációját fel kellene adnunk. Ebb

függőség vezérfigurákra vagy csoportokra tolódik át.

Ha azonban az illúzióvesztést és az ezt követő gyászt átéljük, akkor ebből rendszerint nem a sz

politikai elkötelezettség gyengülése következik; csupán megszabadulunk az ismétlési kénysze

károsítása nélküli világosabb, célirányos és tudatos cselekvésre válunk képessé. Amint egysze

megismertük, eltűnik az új és új illúziók és tagadások kiépítésére irányuló belső szükségszerűs

valóságunk tudomásul nem vételére szolgált. Akkor majd látjuk, hogy egész életünkben olyas

olyasmi ellen védekeztünk, ami nem történhet meg többé, hiszen már
megtörtént, éspedig életünk kezdetén,

amikor még védekezésre képtelenek voltunk. A terápia hatásaként lehetséges ugyan átmeneti j

beteg „lelkiismereti" szigora helyére egy toleráns terapeuta vagy csoport kerül. Ám a terápiána

értelme, hogy korrigálja a beteg történetét, hanem hogy lehetővé tegye a saját történetével és a

következtében fellépő szomorúsággal való találkozást. Ahhoz, hogy a szülők tudattalan manip

bántalmazásai tudatosuljanak, és így megszabadulhassunk tőlük, meg kell találnunk korán elfo

Mindaddig, amíg a betegnek be kell érnie a terapeuta vagy a csoport toleranciájával, szülei me

pillantása - minden fokozódó tudása és akarata ellenére - változatlan módon benne él, mivel tu

elrejti, de átéli teste minden sejtje. Megmutatkozik ugyan más emberekhez és a saját magához

kapcsolatában, és kínozza is, de nem válik átdolgozhatóvá. A tudattalan tartalmak időtlenek és

csak a tudatosodás teszi lehetővé a változást.

3.2.2 A megvető ember magánya

A megvetésnek a beteg élettörténetében sokféle előfutára lehet, melyek közös funkciója a nem

elhárítása. Ez akkor szűnhet meg, amikor tudatossá válik a válasz nélkül maradt gy

kétségbeesettség és szégyen, és főként a szülők elérhetetlen volta fölött érzett harag. Mindadd

túlértékeljük a teljesítményt („ő nem képes arra, amire én"), amíg át nem éljük azt a bánatot, h

bennünket sem szerettek. A nagyzolás érzése biztosítja az illúzió fennmaradását: s

viszont magunk maradunk azok, akik megvetnek. Akkor mindent, ami bennem ne

megvetéssel kell sújtanom. Ezzel a gyermekkor magánya lesz részem: megvetem a gyámoltala

a bizonytalanságot, röviden a bennem és másban rejlő elhagyatott gyermeket. Az elhagyatott,

által kihasznált, no meg kellemetlen, nehéz gyermek megvetett marad. Mindezt Hans álomsor
A 45 éves Hans kínzó kényszerei miatt új terapeutát keresett. Ismétlődő álma volt, hogy egy k

amely egy általa szeretett város szélén, mocsaras területen állt. Onnan kellemes kilátás nyílt a

szomorúnak és elhagyatottnak érezte magát. A toronyban volt egy lift, s az álomban nehézség

körül, illetve akadályok voltak a toronyhoz vezető úton. A valóságban ennek a városnak nem v

egyértelműen álomvilágához tartozott, és Hans jól ismerte. Az álom gyakran ismétlődött, és m

érzése kísérte. A kezelés során alapvető változások történtek. Hans először csodál

megvolt a belépőjegye, ám a tornyot ledöntötték, és nem volt többé kilátás sem. Hátul egy hid

mocsaras területet összekötötte a várossal. Gyalog is oda tudott menni, és nem látott „mindent

volt. Hans, aki liftfóbiától szenvedett, némi könnyebbséget érzett, mivel a liftben való utazás j

váltott ki belőle. Az álomhoz kapcsolódó gondolata, hogy talán már nem kell mindig teljes átt

a dolgok felett, nem kell fent lenni, okosabbnak lenni másoknál stb. Talán most, teljesen mind

tudna járni.

Hans számára igen meglepő volt, hogy később egyik álmában ismét ebben a toronyliftben ült,

emelkedett felfelé, anélkül hogy emiatt bármiféle félelmet érzett volna. Élvezte az utazást, fen

módon színes élet zajlott körülötte. Egy fennsík volt ott, ahonnan egy völgy volt látható, és vo

bazár, telve színes áruval, iskola, ahol gyerekek balettoztak, és ő velük gyakorolhatott (ez gyer

beszélgető emberek csoportjai, akikkel együtt ült és beszélgettek. A közösséghez tartozónak é

volt. Bár az álom valódi eseményként fejezte ki a vágyát, valóságos igényeit is napvilágra hoz

szeressen és hogy szeressék.

Ez az álom mély hatást gyakorolt Hansra, és boldoggá tette, s azt gondolta:

„Korábbi toronyálmaim mindig izoláltságomat és magányomat jelezték. Otthon én mint a legi


előtt jártam, a szüleim intellektuálisan nem értek fel hozzám, szellemiekben egyedül voltam. E

kellett tudásomat, hogy végre komolyan vegyenek, másrészt el kellett rejtenem, hogy a szüleim

az agyadra ment. Jobbnak tartod magad másoknál, csak azért, mert lehetőséged van tanulni? A

nehéz fizikai munkája nélkül soha nem jutottál volna el ide.« Ez bennem bűntudatot ébresztett

érdeklődésemet, tehetségemet el akartam rejteni. Olyan akartam lenni, mint mások. Ezzel visz

hűtlen."

Szóval Hans kereste a tornyot, küzdött az akadályokkal (út, belépőjegy, szorongás stb.), s amik

okosabb volt, mint a többiek, akkor magányosnak és elhagyatottnak érezte magát.

Mindennapos ellentmondás a szülők gyerekkel szembeni irigy és rivalizáló magatartása,

egyre nagyobb teljesítményre ösztönzik őt és büszkék eredményeire. Ezért kellett Hansnak me

megharcolnia az akadályokkal. Végül fellázadt a teljesítménykényszer és a stressz ellen, és az

torony. Fel tudta adni nagyzoló fantáziáit, már nem kellett mindent fentről néznie, és közeleb

városához" (saját énjéhez).

Csak ekkor vált Hans számára világossá, hogy a megvetése miatt kellett másoktól i

mennyire elszigetelődött, mennyire el volt vágva saját valódi énje gyámoltalan, bizonytalan ré

Szinte szabályszerű, hogy amint fellép a megváltoztathatatlan miatti gyász, eltűnik a megvetés

tagadása a megvetés szolgálatában állt. Végül is kevésbé fájdalmas azt gondolni, hogy az emb

hogy nem értették meg. Az ember ilyenkor még tehet erőfeszítéseket, hogy megmentse a meg

jobban fejeztem volna ki magam"). 9

Csak ha felhagyunk az effajta erőfeszítésekkel, akkor derülhet ki, hogy a megértésre nem volt

szülőket meg saját gyermekkori történetük elfojtása tette vakká, és így nem vehették észre gye
Intelligens szülők sem mindig képesek arra, hogy megértsék gyermeküket. De attól, hogy nem

respektálhatják érzéseit. Ilyenkor a gyermeknek nem kell a megvetésben keresni menedéket -

gyakran megesik - a fájdalmas valóság elől.

A nacionalizmus, az idegengyűlölet, a fasizmus alapjában véve nem egyebek, mint ennek a

menekülésnek az ideológiai díszletei. Menekülés


az egykor megélt megvetés kínzó, elfojtott emléke

elől egy veszélyes, romboló, programmá emelt embermegvetésbe. Az egykor rejtetten a gyere

irányuló kegyetlenség erőszakos ifjúsági programokban manifesztálódik


ugyan, ám a gyermekkori

eredetet nemcsak az érintettek, hanem az egész társadalom is


messzemenően tagadja.

3.2.3 Szabadulás a megvetéstől

A szexuális perverzió, a kényszerneurózis vagy az ideologizálás nem az egyedüli lehetőségek

tragédiájának folyamatossá tételére. Számtalan alakban figyelhetjük meg e tragédia finom árny

afölötti csalódottsága, hogy szülei elutasítják énjét, először ugyanabban a formában fejeződik

magát, amikor szülei visszautasították.

A családi légkör akaratlan továbbadása különböző formákban történik. Vannak például olyan e

egyetlen hangos vagy dühös szavuk sem, csakis jónak és tévedhetetlennek látszan

embertársukkal, hogy nevetséges, buta vagy hangos, mindenesetre túl közönséges hozzájuk ké

és valószínűleg egyáltalán nem is ezt akarják, mégis valami ilyesmi sugárzik belőlük. Viselked

szülők teremtette légkör, amely sohasem tudatosodott bennük. Az ilyen szülők gyermekei szám

harag kimutatása, bármifajta szemrehányás megfogalmazása, míg csak a terápiában meg nem
Vannak olyan emberek is, akik igen barátságosak, olykor még jóságosak is tudnak lenni, ám je

érzi magát az ember. Azt a látszatot keltik, hogy csak ők léteznek, csak nekik van releváns és é

Mindenki más csak állhat, és álmélkodva csodálhatja őket, vagy szinte megsemmisülve csalód

távozhat, arra azonban képtelen, hogy a jelenlétükben megnyilvánuljon. Ezek valószínűleg oly

9 Megrázó példa minderre Van Gogh, vagy a svájci festő, Max Gubler munkássága, akik hasz

eszközzel arra, hogy anyjuk megértse őket.

gyermekei, akikkel szemben a gyermeknek semmi esélye nem volt a rivalizálásra, s felnőttk

továbbítja környezete számára.

Egészen más benyomást keltenek azok, akik gyermekként - intellektuálisan - messze felülmúl

szülők ugyan csodálták őket, ám problémáikkal magukra maradtak, hiszen a szülők nem tudta

hatalom érzését közvetítik, ugyanakkor arra ösztökélnek, hogy minden fellépő gyá

intellektuális eszközökkel hárítsuk el. Ilyen emberek jelenlétében az ember nem tárhatja fel pr

ahhoz, ahogy nekik is mindig erősnek kellett lenniük, nehogy a szülők észrevegyék nehézsége

A fentiekből következik, hogy vannak olyan professzorok, akik egyszerűen és közérthetően is

fejezni, mégis inkább a bonyolult, homályos előadásmódot részesítik előnyben, s a diák csak n

tud megbirkózni a feladatával. A diák eközben valószínűleg azt az érzést éli át, amit a professz

előtt el kellett fojtania. Ha ezek a diákok egyszer maguk is tanítók lesznek, lehetőségük nyílik

számára ezt a haszontalan tudást mint nagy értéket (hiszen oly nagy árat fizettek érte) adják to

A terápia eredményességét segíti, ha a beteg felismeri magában szülei destruktív mintáit. Am

ahhoz, hogy ezektől a mintáktól megszabaduljunk, az intellektuális belátásnál többre van szük

hogy közel kerüljünk saját érzelmeinkhez.


A terápia eredeti célját akkor éri el, ha a beteg, gyermekkori történetének érzelmi feldolgozása

életteliségét.

Az aztán az egyén dolga, hogy megfelelő munkát vállal vagy nem, hogy egyedül akar-
e élni vagy párt keres, hogy

melyik politikai pártba akar belépni - ezek az ő választási lehetőségei. Élettörténete, élményei,

szerepet játszanak döntéseiben. Nem a mi feladatunk, hogy „szocializáljuk", neveljük (politika

nevelés gyámkodás), hogy „barátságokra képessé" tegyük - ez mind az ő dolga.

Ha az ember átélte tudatosan,


hogy gyermekként hogyan manipulálták, és milyen sérülések érték, s hogy mindez

milyen megtorlás iránti vágyat hagyott benne, akkor gyorsabban átlát a manipulációkon és kev

hogy ő is ezt tegye. Aki saját gyermeksége kiszolgáltatottságát és alárendeltségét áté

csoportokhoz, hogy azokban gyámoltalanul kiszolgáltatott vagy alárendelt lenne. Ak

gyermekkorában anyja vagy apja minden szava a legszentebb igazságot jelentette számára, azt

egyes emberek vagy rendszerek idealizálásának veszélye. Megtörténhet, hogy egy valóban ros

vagy egy valóban rossz könyvet olvasva ugyanazt a gyermekes megigézettséget és csodálatot

ugyanakkor megpillantja a mögöttes ürességet vagy emberi tragédiát is, és beleborzong. Az ily

lehet hangzatos szólamokkal megszédíteni, mert élményei megszilárdították. Végül az, aki saj

minden tragikus buktatójával együtt végigszenvedte, sokkal egyértelműbben és gyor

szenvedését, még akkor is, ha a másik megpróbálja leplezni azt. Aki saját érzéseivel tisztába

komolyan veszi. A megvetés ördögi köre megszakad.

Ennek a fejlődésnek nemcsak személyes és családi következményei vannak, hanem

felfedte múltját, terápiája során megtanulta tisztázni érzéseit és felismerni valódi indítékait, az
kényszer hatása alatt, hogy haragját egy ártatlan emberre testálja, és azt kímélje,

megérdemli. Képes lesz a gyűlöletes dolgokat gyűlölni, és a szeretnivalókat szeretni. Tudni fo

képes lesz megtalálni az igazát, a bántalmazott gyermek vaksága nélkül, akinek szüleit kellett

szolgált bűnbakként.

A demokrácia jövője az egyénnek ettől a lépésétől függ. Mindaddig hiábavaló a

hivatkozni, amíg az érzelmek tisztázására nincs mód. A gyűlölet ellen nem lehet érvekkel harc

megtalálni, s olyan eszközt kell alkalmazni, mely lehetővé teszi a gyűlölet feloldását.

Az erős érzelmek élménye nemcsak azért felszabadító,


mert a gyermekkor óta megfeszült test

„megkönnyebbülhet", hanem mindenekelőtt azért, mert ezek az élmények nyitják r

szabadítanak meg illúzióinktól: visszaadják elfojtott emlékezetünket, és gyakorta megszüntetik

élmény erőt is ad, és a fejlődést is segíti. Amikor végül a haragot megéljük és jogosnak tartjuk

Csak akkor kerül megint előtérbe, éspedig jogosan, mikor ismét okunk van rá.

Ám a jogosulatlan, az ártatlan emberre irányuló gyűlölet végtelen,


sosem nyugszik. Zavarba ejtő, mert elleplezi a

valóságot, és lehetetlenné teszi, hogy felismerjük. Romboló, mert a rombolás elfojtott történet

kínjait a testi emlékezés teljes egészében megőrizte. Megmérgezi a lelket, felfalja a mentális e

belátásra és az átérzésre való képességet, hanem a megértést is alapjaiban pusztítja el. Az építm

építkezik, előbb vagy utóbb összedől, és könyörtelenül lerombolja az emberi életet. Ha nem az

gyermekéét, aki érzi a szülői hazugságot, de felismerni nem tudja, és pontosan ettől roppan ös

meg az árát, ha a szülő megússza.

Az olyan ember, aki saját érzéseivel őszintén, önbecsapás nélkül tud együtt élni, nem szorul id
másokra sem jelent veszélyt. A manapság annyira elterjedt nacionalista zűrzavar számtalan ala

hogy mindig ugyanarról az őrültségről van szó, amelynek motívumai az elfojtott

gyökereznek, és semmi közük racionális megfontolásokhoz.

Az élet gyűlölete és a rombolás szeretete az, amiben a világ minden nacionalist

nemzetközi egyenruhát hordana. Ezt a destruktivitást ugyanaz a forrás táplálja, nevezetesen ug

gyermekkorban átélt kínok, melyekre az ember vagy egyáltalán nem emlékszik, vagy nem aka

őket, s amelyek létét egészen a legutóbbi időkig a társadalom teljesen tagadta. Ma már nem en

gunknak ezt a tagadást, mert veszélyei robbanásszerűen nőnek. Azok, akik készek

homályából kiásni, más embereket is bátorítani fognak, hogy tegyék meg ezt a lépést, és feltám

több fényt és világosságot hoznak a mai „politikába", mint az eddig lehetséges volt.

4 Utószó

Tizenhat év telt el
A tehetséges gyermek drámája című könyvem megjelenése óta, mely évek alatt sok minde

megváltozott a terápia világában. Megkérgesedett struktúrák felbomlottak, új, néha

módszerek alakultak ki. Egy könyv, bármilyen beleéléssel írták is, nem helyettesítheti a jó tera

ébreszthet bennünket, hogy szükségünk van terápiára, hiszen annak segítségével kapcsolatba k

szorított vagy teljesen elfojtott érzéseinkkel, aminek révén néha egészséges folyam

kezdetektől napjainkig ez utóbbi folyamat szolgálatában áll.

A Dráma-
könyvvel megindult kísérleteimet, hogy a pszichoanalízis képviselőit az érzelmekne

fejlődésben játszott óriási jelentőségéről meggyőzzem, az évek során egyre nagyobb visszhang

gyermekkori traumatizációra és elfojtásának következményeire vonatkozó, egyre bővülő tudás


részben a médiában közzétett beszámolóknak, de főképp a feltáró terápiáknak köszönhetjük. Ú

újabban az emberi agyra vonatkozó neurobiológiai kutatások. Antonio Damaso 1995-


ben Münchenben megjelent

híres, Descartes tévedése. Érzelem, gondolkodás és az emberi agy


című könyvében számtalan megfigyelésre és

kísérletre alapozva állítja, hogy azok az emberek, akik baleset vagy sebészeti be

következtében elvesztik az agy érzelmeket szervező központját, képtelenné válnak érzelmek á

sem dönteni, sem életüket megszervezni. Az agy megmaradt részei jól működhetn

érintetlenek maradhatnak, amint ezt a pszichológiai tesztek szemléltetik, csak az érzelmek és k

bizonyítható jelentős károsodás. Nyilvánvalónak tűnik, hogy az ember számára az

nélkülözhetetlen, hogy hozzáférjen saját érzelmeihez.

Ezt a megállapítást különösen a gyermekkori traumák következményeinek megértés

fontosnak. Mi történt tehát neurobiológiai szempontból azokkal a gyerekekkel, aki

lehetőségük arra, hogy érzelmi életük kifejlődjön, azokkal a gyerekekkel, akiknek történ

Lehetséges, hogy az agy azon speciális központjai, amelyek lehetővé teszik számunkra, hog

magunkkal törődjünk, egyáltalán nem, vagy csak kezdeményeikben, elégtelenül tudtak kialaku

az itt leírt példák ezt a hipotézist támasztják alá. Azonban további széles körű vizsgálatokra va

mindezt bizonyítsuk is. Ez segítene abban, hogy megértsük, hogy sok bántalmazott és elh

nagyon korán kényszerültek rá arra, hogy valódi érzelmeiket elnyomják és elfojtsák, később, f

védik magukat, miért nem bánnak jól magukkal. S hogy miért viselkedik sok közülük destrukt

holott intellektuális területen igen jó lehet a teljesítőképessége.

Azoktól az emberektől eltérően azonban, akiknek agyát baleset vagy műtét követk
veszteség, a gyermekkori bántalmazás áldozatai felnőttként utólag kialakíthatják ma

képességet. Lortonban, egy Virginia állambeli amerikai börtönben súlyos bűnelköve

vizsgálatok alapján arra a megállapításra jutottak, hogy azoknál az elkövetőknél, akikre napon

hogy azokat gondozzák, a visszaesési ráta 20 százalék volt, míg az összehasonlító csoportban,

érzelmi iskola, a visszaesési ráta 80 százalékra rúgott. Ez az eredmény azt is mutatja, hogy azo

voltak vágva saját érzelmeiktől, s ezért saját és mások életére is károsak voltak, most végre eg

képesek voltak érzelmeket kifejteni. Ez az új tapasztalat lehetővé tette számukra, hogy sze

védekezzenek, hanem tudomásul vegyék, érezzék, hogy egy állat szereti őket, s így első ízben

jussanak, amit önmagunk tiszteletének nevezhetünk.

A régi traumák gyakran megfakulnak, jelentőségük, amely az illető számára lehet

érzelmeivel és szükségleteivel kontaktusban maradjon, elenyészik a jelenben. A hagyományos

kevésbé vette figyelembe az érzelmek jelentőségét. Ma már sok kutatás témájául szolgálnak.

Kívánatos volna, ha a gyermekek a jövőben korán megtanulhatnák saját érzelmeiket komolyan

helyükre tenni. Otthonok, óvodák, iskolák segíthetnék ezt a folyamatot, ha a „nevelés" e formá

szükségességét végre elismernék. Ebben az értelemben a neurobiológusok új vizsg

hozzájárulhatnak a pedagógusok felvilágosításához.

Amikor a hetvenes évek végén a pszichoanalízis egyoldalúan intellektuális módszerét bírálva

érzelmi élet jelentőségét az ember lelki fejlődésében, Európában még igen keveset tudtunk azo

módszerekről, melyek az érzelmekkel foglalkoznak. Azóta ezek a módszerek átszivárogtak az


ból Európába, s

az utóbbi években számuk sokszorosára nőtt. Testterápia, bioenergetika, Gestalt- és primerterá


csak néhány név, melyek az irányt mutatják.

Bár sok ember már csupán az érzések átélésének hatására is jelentős javulást érez, mert ennek

tehermentessé válik, sok az olyan eset is, ahol ez szenvedélyszerű fájdalomfüggőséghez vezet

segítőtől való függést fokozza, hiszen a megváltást tőle remélik.

Néhány éve még azon tanakodtunk, hogyan juttathatunk valakit erősen elfojtott érzéseihez. M

módszer áll rendelkezésünkre, amelyek gyorsan segítik az ellenállások leépítését. Á

kívánatos, és nem is mindig veszélytelen. A primerterápiában például a szoba elsötétítése a reg

teljes gyámoltalansághoz és a terapeuta teljes, minden kritikát nélkülöző idealizációjához veze

folyamat, de legfőképpen a korai traumával való konfrontáció feltételezi a hozzáé

képességét és készségét. Ilyen védelem alatt a beteg képessé válik felnőtt élete esélyeinek, val

38

erejének, a gyógyulási folyamat egészének hasznosítására, képes lesz elvégezni a vesztesége f

anélkül, hogy megrekedne egy regresszív állapotban, s ezzel adott esetben guruktól függő hely

nincs ilyen vezetés, a beteg a legsúlyosabb manipulációk áldozatává válhat, nemcsak ism

úgynevezett terápiás központokban is, amelyek a maguk részéről immár szektára emlékeztető

Szerencsére azonban manapság vannak más, pozitív irányú fejlemények is. Az a

lehetőségekkel könnyen vissza lehet élni, nem takarhatja el szemünk elől, hogy s

(elővigyázatosan és a kritika iránti nyitottsággal) használják őket.

A pszichoanalitikusoknak az áttétellel és viszontáttétellel végzett munkában szerzett

fáradozásokban szintén gyümölcsöztethetőek, kiváltképp, mivel a korábbinál jobban ismerik a

a különböző módszerekben kiképzett analitikusok talán segítenek abban, hogy a r


visszaéléseknek elejét vegyük. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a pszichoanalízis a gyer

tekintetében már nem teljesen a freudi álláspontot képviseli, s egyre jobban szakít korábbi mer

Hosszan kerestem gyermekkori történetem teljes feltárásának útjait. Időközben rájöttem, hogy

nem valósítható meg. Csak amióta lemondtam a „teljes feltárás" álláspontjáról, tárultak fel új u

új perspektívák előttem.

39

5 Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt Heide Mersmann asszonynak, a Suhrkamp Kiadó munkatársának kel

mondanom a könyvem érdekében tett jelentős erőfeszítéseiért. A gyermekekkel való helytelen

kapcsolatos hosszú és kiterjedt tisztázó munkám során mindig számíthattam teljes támogatásá

asszonynak nemcsak a könyv gondos, megértő, érzékeny és igen éber lektorálásáé

mondanom, hanem lényegében sokkal többért: a


Dráma 15 évvel ezelőtti megjelenése óta olvasók és

mindenfajta intézmény a legkülönbözőbb célokkal fordultak a kiadóhoz. Mersmann

ugyanolyan kedvesen, tapintatosan és világosan válaszolt ezekre a hívásokra és levelekre.

Kéziratom gondos és szakszerű kezeléséért mindegyik, de mindenekelőtt az utolsó, legneheze

a Suhrkamp Kiadó gyártási részlegében dolgozó munkatársaknak szeretnék köszönetet monda

mindig könnyű a technikai adottságokat összhangba hozni a szakmai igényekkel, ám Rolf Stau

Wehner urak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy támogassák a szöveg csorbíta

fáradozásaimat. Leköteleztek ezzel.

Már a könyv számos helyén is kifejeztem hálámat olvasóim leveleiért, itt azonban külön is me
emlékezni róluk. Sokan közülük valójában „együtt írták" velem ezt a könyvet, jóllehet erről se

mégis névtelennek kell maradniuk, mert közléseik bizalmas jellegűek voltak. Történeteik, trag

felfoghatatlan sorsuk s végül csalódást okozó tapasztalataik a legkülönbözőbb irán

terapeutákkal ismételten eszembe juttatták, mennyire könnyen vissza lehet élni a gyermekkoru

kezelt emberek tragédiájával.

Mindig sajnáltam, hogy a hozzám intézett számos levélre nem tudtam személyesen válaszolni

oka is volt. Ma ismét lehetőségem nyílik arra, hogy sajátos olvasói kérdésekkel foglalkozzam,

Remélem azonban, hogy sok korábbi levélíróm minden további nélkül felismeri a leveleikre a

immár rendelkezésre álló folytatását (miként mély lekötelezettségem érzését is).

Végül köszönetet szeretnék mondani barátaimnak és kollégáimnak, akik nyíltságukkal és odaf

mindig segítettek abban, hogy korábbi, megrögzött álláspontjaimat feladjam, s észleljem a tud

terápiában mutatkozó új fejleményeket.

40

6 Alice Miler (A Wikipédiából, kieg.: TU)

Alice Miller (Lwow, Lengyelország, 1923. január 12. – Saint-


Rémy de Provence, Franciaország, 2010. április 14. )
lengyel zsidó származású pszichológus, aki a második világháború után Svájcban

Élete, munkássága

Kezdetben Alice Miller Freud nyomdokain működő pszichoanalitikus volt. A gyerekkori traum

vizsgálta a felnőtt életre. Zürichben a 70-


es években az ottani pszichológus társadalom egyik fontos figurája
volt. Ebben a csoportban fejlődött ki az un. Etno-
pszihoanalízis. Ebben az időben fejlesztette ki Miller is a saját
elméletét, amelyet az 1979-
ben megjelent a "Das Drama des begabten Kindes" cimű könyv jelez. A könyvet 30

nyelvre, köztük magyarra is lefordították. A könyv szülők egész generációjának a nézeteit vált

Miller ebben a könyvben fedi fel azt a nézetét, hogy a "tehetséges", érzékeny gyerek, mint ő m

hajlamos arra, hogy azokat az érzelmeit elnyomja, amelyek ellentmondanának önimádó szülei

elvárt képének. A következmények depressziók, vagy éppen annak teljes elutasítása, saját nag

narcisztikus érzelmei, amelyektől azután majd a következő generáció fog szenvedni.

Miller, aki később szakított a pszichoanalízissel, szembehelyezkedett a tradicionális felfogássa

kapcsolatban, amely elvárja tőlük, mint az a tízparancsolatban is szerepel, hogy tiszteljék szüle

szemben, mondja Miller, a felnőtteknek kellene tisztelettel fordulni a gyerekek felé. A felnőtte

adnia a gyerekek manipulálását és megtévesztését. A felnőtteknek bele kellene tudni élni magu

világába, annak élményeibe, félelmeibe, és annak érzéseibe, hogy magát hatalomtól megfoszto

Nem szabad, mint azt a pszichoanalízis tette a gyerekkori emlékeket, mint fantáziákat letudnu

Adolf Hitler gyerekkorának elemzése alapján is bemutatta, hogy micsoda romboló energiák ke

gyerekkorban megélt erőszak következményeképp.

Miller saját gyerekkorához a festészeten keresztül talált utat.

Irodalom

The Drama of the Gifted Child, (1978), revised in 1995 and re-
published by Virago as The Drama of

Being a Child. ISBN 1-86049-101-4


Prisoners of Childhood (1981) ISBN 0-465-06287-3

Fo

r Your Own Good: Hidden Cruelty in Child-


Rearing and the Roots of Violence (1983) ISBN 0-374-

52269-3 (full text available on line at no cost)

Thou Shalt Not Be Aware: Society's Betrayal of the Child (1984) ISBN 0-374-
52543-9

Banished Knowledge: Facing Childhood Injuries ISBN 0-385-26762-2

The Untouched Key: Tracing Childhood Trauma in Creativity and Destructiveness


385-26764-9

Pictures of a Childhood: Sixty-six Watercolors and an Essay ISBN 0-374-23241-


5

Paths of Life: Seven Scenarios (1998) ISBN 0-375-40379-5

Breaking Down the Wall of Silence: The Liberating Experience of Facing Painful Truth
525-

93357-3

The Truth Will Set You Free: Overcoming Emotional Blindness (2001) ISBN 0-
465-04584-7

The Body Never Lies: The Lingering Effects of Cruel Parenting (2005) ISBN 0-
393-06065-9, Excerpt

Free From Lies: Discovering Your True Needs (2009) ISBN 978-0393069136

41
Document Outline
A tehetséges gyermek drámája és az igazi én felkutatása
1 A tehetséges gyermek drámája - avagy hogyan lesz belőlünk
pszichoterapeuta
1.1 Mindent inkább, csak ne az igazat!
1.2 Szegény gazdag gyermek
1.3 Az érzelmek elvesztett világa
1.4 Az igazi én nyomában
1.5 A pszichoterapeuták helyzete
1.6 Az arany agy
2 Depresszió és nagyzás - a tagadás két megjelenési módja
2.1 A gyermeki szükségletek sorsa
2.1.1 Az egészséges fejlődés
2.1.2 A zavar
2.2 A szeretet illúziója
2.2.1 A nagyzás mint öncsalás
2.2.2 A depresszió, mint a nagyzolás fonákja
2.2.3 A depresszió, mint az én tagadása
2.3 Depressziós szakaszok a terápia folyamatában
2.3.1 Jelműködés
2.3.2 „Az én túlhajszolása"
2.3.3 Erős érzelmekkel „terhesen"
2.3.4 Szembekerülés a szülőkkel
2.4 A belső börtön
2.5 A depresszió társadalmi vetülete
2.5.1 Narcisszusz legendája
3 A megvetés ördögi köre
3.1 A gyermek megalázása, a gyengeség megvetése - hová vezet
mindez?
3.1.1 Mindennapi példák
3.1.2 A megvetés terápiás tükröződése
3.1.3 Megtört énkifejeződés az ismétlési kényszerben
3.1.4 Megvetés a perverziókban és a kényszerneurózisban
3.2 A „romlottság" Hermann Hesse gyermekvilágában: példa a konkrét
„gonoszra"
3.2.1 Az anya az első évek során mint a társadalom közvetítője
3.2.2 A megvető ember magánya
3.2.3 Szabadulás a megvetéstől
4 Utószó
5 Köszönetnyilvánítás
6 Alice Miller (A Wikipédiából, kieg.: TU)