A katolikus megújulás

A reformáció Németországban indult el (Luther Márton, 1517), és hirdetői eredetileg nem

egyházszakadást, hanem a római katolikus egyház reformját szerették volna elérni. A különböző
egyház ellenes mozgalmak, társadalmi megmozdulások azonban végül vallásháborúhoz vezettek. A
reformáció a katolikus egyházat rendkívül súlyosan érintette, mivel jelentősen csökkent a befolyása,
a hatalma. Az egyház válaszlépéseit kétféle elnevezéssel illethetjük: az ellenreformáció elnevezést a
protestánsok, a katolikus megújulás kifejezést pedig a római egyház használta és használja. A cél az
volt, hogy az egyház visszaszerezze elpártolt híveit (rekatolizáció) és elvesztett pozícióját. Fontos
kiemelni, hogy nem csak egy ellenmozgalomról van szó, hanem az egyház jelentős átalakulásáról.

A katolikus megújulás (ellenreformáció) létrejötte:

1517-ben Luther fellépésre részben váratlanul érte a katolikus egyházat, X. Leó Pápa nem tudott
érdemben reagálni az egyház megújulását követelő tagokra. A német fejedelmek is megosztottak
voltak, egy részük szembefordult a katolicizmust következetesen képviselő V. Károly császárral. VI.
Adorján pápa elismerte az elvilágosodott katolikus egyház vezetőinek, papjainak bűneit, s tekintett
úgy a reformációra, mint Isteni büntetésre. Ez a felfogás egyben arra is lehetőséget adott, hogy a
bűnök beismerése, a vezeklés után – hitük szerint – a megtisztulás is bekövetkezzen, vagyis az egyház
újra elnyerje az isteni támogatást.

A katolikus megújulás (ellenreformáció) legfőbb célja:

A protestáns egyháznak a fejlettebb, polgárosultabb államokban nagyon jelentős befolyásuk volt (pl.
Németalföldön, Angliában). Az Itáliában, Spanyolországban, Francia Királyságban, Lengyel
Királyságban élők azonban jobban megőrizték a katolicizmust, itt népmozgalmakra nem került sor.
(A francia vallásháborúk mögött is inkább a trónharc, s nem a hit kérdése állt.) A III. Pál által
összehívott trienti (régi írásmóddal tridenti) zsinat (1545-1563) még azzal a céllal ült össze, hogy
megszüntesse a megosztottságot, vagyis megkeresse azokat a mindenki számára elfogadható
reformokat, amelyek biztosíthatják a kereszténység egységét. A reformáció elképzeléseit vették át,
amikor a búcsúcédulák eltörlésére, a papnevelő intézetek felállítására, jövedelmek és tisztségek
halmazának tilalmára és a püspökök feladatainak rögzítésére sor került. Megerősítették a pápai
hatalmat, a szerzetességet és szentek tiszteletét. Megerősítették a hétszentsége, szemben a
protestáns kettővel: keresztelés, áldozás (úrvacsora), bérmálás, házasság, betegek kenete (utolsó
kenet) gyónás, papság. Ezekkel az intézkedésekkel a lelki gondozást és az erre való felkészülést vették
az egyháziak egyik alapvető feladatává, tehát az volt a cél, hogy feddhetetlen és képzett papok
prédikáljanak a híveknek. Más kérdésekben azonban: pl. a pápai hatalom megerősítésével, a
szentségek megtartásával, az egy szín alatti áldozással, a latin nyelvű misékkel, a papi nőtlenség
megtartásával és a tiltott könyvek listájának összeállításával mereven elhanyagolták magukat a
protestáns hitelvektől. Mivel a protestantizmus akkori vezetői nem fogadták el a tridenti zsinatra
szóló meghívást, így a zsinaton azok kerültek többségbe, akik mindenféle egyezkedést, engedmény
elutasítottak ezekben a kérdésekben. A zsinat következtében az egyházszakadás visszavonhatatlanná
elvált, sőt hosszú időre az egyház mereven elzárkózott az egyházon kívülről érkező újító
törekvésektől.

A jezsuita rend szerepe:

Nem volt veszélytelen a hivatalos egyházi állásponttól eltérő tudományos vagy teológiai nézeteket
hirdetni. A pápaság vezetésével nemcsak megújulása zajlott, hanem Itáliában és Spanyolországban az
inkvizíció megújulásával a pápaság üldözni kezdte az „gyanúsan” gondolkodókat. Ebben a térségben
emiatt nem is vert gyökeret egyik reformációs irányzat sem. (A jezsuita eredetileg csúfoló elnevezés
volt, azokra használták a pápai udvarban, akik túl sokat emlegették Jézust.) A jezsuita rend, azaz Jézus
Társasága megalapítása (1540) spontán válasz volt a reformációra, hiszen nem a római katolikus
egyház kezdeményezése volt, hanem Loyola Ignácé, aki eredetileg baszk nemes volt, III. Pál és
környezete úgy gondolta, hogy alkalmas lesz a tridenti határozatok megvalósítására, képviseletére, a
reformáció elleni harcra. Mindezt a tagok tíz évnél is hosszabb, magas színvonalú, sokirányú képzésre
biztosította. A rend maga is a megújulást és a régebbi rendekhez képest gyökeresen más szemléletet
képviselt. Tagjait nem a klasszikus szerzetesi életre, hanem a világban való jelenlétre készítették fel: a
hívek előtti nyilvános prédikációk, a világ legeldugottabb helyein a hittérítő munka éppúgy feladatuk
volt, mint az inkvizíció vezetése vagy a királyi, főúri udvarokban a diplomáciai élet irányítása. Ezzel
párhuzamosan közzétették a katolikusok számára betiltott könyvek jegyzékét, az úgynevezett
Indexet. A rend sikereit tagjai felkészültségének és rugalmasságának köszönhette. A jezsuita missziók
sikeresen szolgálták a katolikus egyházat. Az oktatás mellett a látványos egyházi ünnepek a (pl.
körmenetek) a hívek hitének megerősítését, a „tévelygők” visszatérítését szolgálták. A rend belső
szervezete a katonai szervezetre hasonlított (vezetője a Rómában székelő generális), s a
feljebbvalónak, s legelsőként a pápának való feltétlen engedelmesség biztosította a sikert.

A katolikus megújulás (ellenreformáció) eredménye:

A katolikus megújulás részben megállította és részben megfordította a protestantizmus terjedését. A
katolikus maradt Dél-Európában (Itália, Spanyolország és Portugália) és Írországban. Rekatolizáció
maradt Közép-Európában (Lengyelország, Csehország és részben Magyarország) és Franciaországban.
Lengyel- és Magyarország ortodox lakói (ukránok és románok) csatlakoztak a katolikus egyházhoz: ők
a görög katolikusok. A gyarmatosítás miatt Latin-Amerika katolikus terület maradt.

A barokk és a katolikus megújulás (ellenreformáció) kapcsolata:

A katolikus megújulás művészeti kifejezése a barokk, ami szintén jelentős szerepet játszott az egyházi
hatalom, tekintély megerősítésében. Eredetileg Rómából indult ki, egyházi stílusként jött létre,
leghíresebb épülete kezdetben a jezsuiták római temploma, az Il Gesu. Legmonumentálisabb egyházi
alkotása a római Szent Péter-Székesegyház. A barokk végül egy egyetemes művészeti és korstílussá,
eszmetörténeti korszakká vált. Egyetemes, mert (az ortodox területeket leszámítva) egész Európában
és a gyarmatokon is hatást gyakorolt 1580/1600-1750 közt, egyetemes, mert a művészetek minden
ágában megtaláljuk a jeles alkotókat, s egyetemes, mert minden művészeti ágban hasonló
stílusjegyekkel hódított teret. A barokk főbb jellemzői: a monumentalitás, mozgalmasság, pompa, a
vallásosság, misztikum, a látvány centrikusság uralja a művészeti ágakat. A katolikus egyház, a világi
uralkodók és főurak nem egyszerűen reprezentálni akarták hatalmukat és gazdaságukat, hanem el
akarták kápráztatni az embereket (pl. Versailles). A templomok belsejében is a hívek elkápráztatására
törekedtek, hogy így nyerjék meg őket, hangsúlyossá téve a kontrasztot a protestáns templombelsők
egyszerűségével. A dús aranyozás, a márvány használata, a mozgalmas, élénk színű freskók
jellegzetes eszközei stílusnak.

Az ellenreformációt támogatták a kor jelentős katolikus uralkodói, egyházi személyeket állami

hivatalokká tettek, ettől a központi királyi/császári hatalom erejének növekedését is várták. Az
abszolutizmus (pl. Spanyolország, Franciaország, Habsburg birodalom) eszközként használta a
katolikus hierarchiát.