Simone de Beauvoir

Egy jó házból való úrilány emlékei

Ismertető a hátoldalról:
. . . Meggondolatlanul nagy kalandba bocsátkoztam, mikor beszélni kezdtem magamról: az
ember elkezdi, és sohasem ér a végére. Első húsz esztendőmet már régóta el akartam mondani
magamnak . . . Amikor ötvenéves lettem, úgy gondoltam, hogy elérkezett az ideje;
kölcsönadtam mai tudatomat a gyermeknek s a leánynak, akiket valaha az elveszett idő
mélyén hagytam, s akik az eltűnt idővel eltüntek maguk is. Életre hívtam őket fekete betükkel,
fehér papíron . . . " Simone de Beauvoir

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

FORDÍTOTTA
NAGY PÉTER
EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

SIMONE DE BEAUVOIR

EGY JÓHÁZBÓL
VALÓ ÚRILÁNY
EMLÉKEI
EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1975

EURÓPA ZSEBKÖNYVEK

A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT:

SIMONE DE BEAUVOIR
LES MÉMOIRES D'UNE JEUNE FILLE RANGÉE
@ÉDITIONS GALLIMARD, PARIS 1958
HUNGARIAN TRANSLATION @ BY NAGY PÉTER 1967
ELSÖ RÉSZ

Hajnali négy órakor születtem, 1908. január kilencedikén, egy fehérre lakkozott bútorú
szobában, melynek ablakai a boulevard Raspailra néztek. A következő nyáron készült
fényképeken hosszú ruhás, strucctollas kalapú ifjú hölgyeket, szalma- meg panamakalapos
urakat látni, akik egy csecsemőre mosolyognak: ezek szüleim, nagyapám, nagybátyáim,
nagynénéim meg én. Apám harmincéves volt, anyám huszonegy, én voltam első gyerekük.
Lapozok egyet az albumban: mamának csecsemő van a karján, de az nem én vagyok; én már
pliszírozott szoknyácskát, kalapkát hordok, két és fél éves vagyok, most született a húgom.
Állítólag féltékenykedtem, de csak rövid ideig. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig
büszke voltam rá, hogy én vagyok az el- sőszülött. Piroskának öltözve, kosárkámban
kaláccsal és vajasszilkével, sokkal érdekesebbnek tartottam magam, mint azt a bölcsőhöz
láncolt csecsemőt. Nekem volt egy kishúgom : de én nem voltam azé a kisbabáé.
Első éveimből csak valami zavaros benyomás maradt: valami vörös, fekete, meleg. A lakás
vörös volt, vörös a mokettszőnyeg, a II. Henrik stílusú ebédlő, a mintás selyem- függöny az
üveges ajtókon és a bársonyfüggöny papa dol- gozószobájában; e szentély bútorai feketére
pácolt körtefá- ból voltak; elbújtam az íróasztal alatti fészekbe, árnyékba burkolóztam; sötét
volt, meleg volt, és a szőnyeg vöröse a szemembe sikoltott. Így telt kisgyermek
korom.Néztem, ta- pogattam, védett helyzetben ismerkedtem a világgal.
A mindennap biztonságát Louise-nak köszönhettem. Ö öltöztetett reggel, vetkőztetett este, s
egy szobában aludt ve- lem. Fiatal volt, szépség és titkok nélküli, hiszen csak azért élt -
legalább én így hittem -, hogy húgomra és rám vigyázzon; sose kiabált, sose szidott ok nélkül.
Nyugodt tekintete védett, míg homoksüteményt készítettem Luxembourg-kert- ben, míg
Blondine nevű babámat dajkáltam, mely egy kará- csonyestén kis, kelengyével megrakott
bőröndjével együtt szállt alá az égből. Mikor bealkonyodott, Louise mellém ült, képeket
mutatott és mesélt. Jelenlétét éppoly szükségesnek és természetesnek éreztem, mint a földet a
talpam alatt.
Anyám, távolibb és bonyolultabb lény, szerelmes érzése- ket ébresztett bennem; ölébe, illatos
karjaiba fészkeltem ma- gam, összecsókoltam fiatalasszonyos bőrét; néha feltűnt éj- szaka az
ágyam mellett, gyönyörű volt, mint egy kép moha- zöld ruháján lila virággal vagy csillogó
flitteres feketében. Ha haragudott, "csúnyán nézett rám"; féltem ettől a vihar- villámtól, mely
elcsúfította arcát; szükségem volt a mosolyára.
Apámat ritkán láttam. Minden reggel elindult a törvény- székre; hóna alatt egy táskával, mely
érinthetetlen dolgok- kal volt tele, s melyeket aktának hívtak. Nem volt se sza- kálla, se
bajusza, szeme kék volt és vidám. Mikor este haza- jött, pármai ibolyát hozott mamának,
megcsókolták egymást, és nevettek, Papa velem is nevetett; elénekeltette velem az Egy
szürkeautó -t meg az Egyik lába fából volt -ot; ámulat- ba ejtett azzal, hogy az orrom
hegyéről ötfrankosokat sze- dett le, Mulattatott, és nagyon örültem, ha foglalkozott ve- lem;
de nem volt világosan meghatározott szerepe az életem- ben.
Louise és mama fő feladata abból állt, hogy engem táplál- janak; feladatuk nem volt mindig
könnyű. Számon keresztül bőségesebb kapcsolatba kerülhettem a világgal, mint a sze- mem
és kezem segítségével. Nem fogadtam el egészen. A búzadara, a zabpehely, a nyákleves
ízetlen unalma köny- nyekre indított; a zsiradékok képlékenysége, a kagylók ra- gacsos titka
felháborított; sírás, kiabálás, hányás; oly ma- kacs volt ellenszenvem, hogy végül is feladták a
harcot. Vi- szont szenvedélyesen kiélveztem a gyermekkor előjogát, hogy ehető a szépség, a
fényűzés, a boldogság; a rue vavini cukrászdák előtt kővé meredtem, megbűvölt cukrozott
gyümölcsök ragyogása, a gyümölcssajtok halk, simogató fé- nye, a savanyúcukrok színes
virágoskertje; zöld, sárga, lila: a színeket legalább annyira kívántam, mint az élvezetet,
amit ígértek. Gyakran ért a szerencse, hogy bámulatom élve- zetté válhatott. Mama
mozsárban törte össze a pörkölt man- dulát, s a szemcsés port sárga krémbe keverte; a
bombonok rózsa színe remek árnyalatokra foszlott: kanalamat napnyug- tába mártottam.
Azokon az estéken, mikor szüleimnél ven- dégek voltak, a szalon tükrei megsokszorozták a
kristály- csillár fényét. Mama a zongorához ült, egy tüllbe öltözött néni hegedült, egy rokon
bácsi gordonkázott. A fogam közt cukorálruhás gyümölcs páncélját ropogtattam, egy fénybu-
borék a szájpadlásomon pattant el, ribizke- vagy ananászízt árasztva: az enyém volt minden
szín és minden fény, a fá- tyolkendők, a gyémántok, a csipkék; az enyém volt az egész Ünnep.
A tejjel-mézzel folyó Kánaán sose csábított, de a bo- szorka mézeskalácsvára nagyon vonzott:
mennyire a miénk lehetne a világ, ha egészében ehető lenne! Felnőtten is sze- rettem volna
megízlelni a virágzó mandulafákat, beleharapni a naplemente cukros mandulájába. New York
egén a neon- reklámok is hatalmas nyalánkságnak tűntek, amelyhez nem nyúlhatok.
Az evés azonban nemcsak felfedezés és hódítás volt, ha- nem kötelességeim legkomolyabbika
is: "Egy kanállal anyu- nak, eggyel nagymamának . . . Ha nem eszel, nem nősz meg." Az
előszoba falának támasztottam a hátam, a fejem búbjánál vonalat húztak, s összehasonlították
egy régebbi vonallal: két vagy három centiméterrel nagyobb lettem, gra- tuláltak, s én büszke
voltam ; néha azonban meg is ijedtem. A nap simogatta a fényezett parkettát és a fehérre
lakkozott bútorokat. Mama karszékére néztem, s arra gondoltam: "Nem ülhetek majd többet
az ölébe." Hirtelen létezni kez- dett a jövő, mely valaki mássá fog változtatni engem, az a
más énnek nevezi magát, s az mégsem én leszek. Hirtelen átérez- tem minden elszakadást,
lemondást, elválást, a halottaim so- rozatát. "Egy kanállal nagypapának . . ." Azért ettem, s
büszke voltam. hogy növök; nem akartam örökké kisgyerek maradni. Nagy intenzitással
kellett átélnem ezt a konflik- tust, ha oly elevenen emlékezem arra képeskönyvre, mely- ből
Louise felolvasta Charlotte történetét.Charlotte egy reg- gel az ágya fejénél, egy széken
akkora rózsaszín cukortojást talált; mint ő maga; ez engem is elbűvölt. Anyaméh volt ez meg
bölcső, és mégis meg lehetett enni. Charlotte semmi 7
mást nem akart enni; s napról napra kisebb lett, amíg egész picire ösze nem ment: majdnem
belefulladt egy lábosba, a szakácsné tévedésből a szemetesládába dobta, egy patkány elvitte.
Megmentették; rémületében, bűnbánatában Charlotte oly mohón. kezdte tömni magát; hogy
felfúvódott, mint egy hólyag; anyja léggömbszerű monstrumot vitt ela doktorhoz.
Engedelmes vágyakozással nézegettem az orvos által előírt diéta képeit: egy csésze kakaó,
egy lágy tojás, egy arany- barna rántott szelet, Charlotte visszakapta természetes mé- reteit, és
én is ép bőrrel menekültem meg a kalandból, mely hol embrióvá kicsinyített, hol matrónává
vastagított.
Tovább nőttem, s tudtam, hogy száműzetésre vagyok ítél- ve: külsőmben kerestem
menedéket; Reggelente Louise pál- cikára csavargatta fürtjeimet, s elégedetten szemléltem a
tü- körben lokniktól környezett arcomat: a kék szemű barna lá nyok nem mindennapiak,
mondták, s már megtanultam, hogy a ritka dolgok értékesebbek. Tetszettem magamnak, s
igyekeztem másoknak is tetszeni. Szüleim barátai növelték hiúságomat: udvariasan
hízelegtek, kényeztettek. Hozzádör- gölőztem a szőrmékhez, az asszonyok selymes ruhájához;
a férfiakat; bajuszukat, dohányillatukat, mély hangjukat, föld- ről felrepítő karjukat jobban
tiszteltem. Különösen az ő ér- deklődésüket igyekeztem felkelteni: hülyéskedtem, nyüzsög-
tem, vártam a szót, mely kiszakítana az alvilágból, és való- ban létezővé tenne az ő
világukban. Egy este, apám egyik barátja jelenlétében makacsul eltaszítottam magam elől egy
tányér salátafőzeléket; a nyári vakáció alatt levelezőlapot küldött, melyen szellemesen
érdeklődött: "Simone még min- dig szereti a salátafőzeléket?" Az írásnak még nagyobb volt a
becsülete előttem, mint a kimondott szónak: boldogságban úsztam. Amikori legközelebb
találkoztunk Monsieur Dar- delle-lel a Notre-Dame-des-Champs temploma előtt, gyönyö-
rűséges tréfákra számítottam; igyekeztem előcsalogatni őket: de nem találtam visszhangra.
Makacskodtam: rám szóltak, hogy hallgassak. Keserűséggel fedeztem fel, mennyire mu-
landó a dicsőség.
De az ilyenfajta csalódás általában elkerült. Otthon a leg- kisebb eset is bőséges
kommentárokat váltott ki; szívesen hallgatták meséimet, ismételgették jó mondásaimat. Nagy-
szülők,nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek - bőséges 8
család biztosította fontosságomat. Ezenkívül egy egész ter- mészetfölötti hadsereg hajolt
érdeklődéssel fölém. Amint járni tudtam, mama elvezetett a templomba; viaszszoborban,
gipszszoborban, falfestményben mutogatta a kis Jézust, a Jóistent, a Szent Szüzet, az
angyalokat, akik közül az egyik, akárcsak Louise külön az én szolgálatomra van rendelve.
Egemen a jóindulatú szemek miriádjainak csillagképe ra- gyogott.
A földön mama nővére és anyja foglalkoztak velem tevékenyen. Nagymamának rózsás arca,
fehér haja s gyémánt fülönfüggője volt; gumicukrot szopogatott, ami kemény és kerek, mint a
cipőgomb, és áttetsző színe elbűvölt; szerettem őt, mert öreg volt; Uli nénit pedig azért, mert
fiatal: szülei- vel élt, akárcsakegy gyerek, és közelebb éreztem magamhoz, mint a többi
felnőttet. Vörös arcú, tar koponyájú, szürke bo- rostától mohos állú nagyapám
lelkiismeretesen meglovagol- tatott a térdén, de morgó hangjáról sose lehetett tudni: tré- fál-e
vagy veszekszik. Minden csütörtökön náluk ebédeltem; húspástétom, borjúbecsinált,
madártej; nagymama kényez- tetett. Étkezés után nagypapa gobelin karosszékben szunyó-
kált, én meg az asztal alatt játszottam csöndben. Aztán nagypapa elment otthonról. Akkor
nagymama kivette a po- hárszékből a fém búgócsigát, amelyre forgás közben színes
kartonkarikákat kellett dobálni; vagy egy ólomemberkét, akit "kólikatatá"-nak hívott, s
akinek a hátulján meggyúj- tott egy fehér kapszulát, amelyből barnás szerpentin tekergő- zött
ki. Dominózott, halmázott, marokkózott velem. Kissé fullasztó volt számomra ez a
régiségkereskedő raktáránál zsúfoltabb ebédlő; a falakon nem volt egy tenyérnyi hely se:
szőnyegek, fajansztányérok, homályos festmények; döglött pulyka hevert egy csomó zöld
káposzta között; az asztalkákon bársony-, plüss- és csipketerítők; a réz díszcserepekbe
börtönzött pálmák elszomorítottak.
Uli néni néha elvitt sétálni; nem tudom, milyen véletlen következtében többször is
lóversenyre mentünk. Egy délután mellette ülve, Issy-les-Moulineaux tribünjén repülőgépeket
láttam az égen billegni. Jól megértettük egymást. Egyik leg- távolibb és legkellemesebb
emlékem az az idő, amit vele töltöttem Chateauvillainben, Haute-Marne megyében, nagy-
mama egyik, nővérénél. Az öreg Alice néni régen elvesztette 9
férjét és leányát, egyedül, süketen kuporgott egy nagy kert közepén álló, hatalmas épületben.
A kisváros keskeny utcái, alacsony házai olyanok voltak, mintha egyik képeskönyvem- ből
másolták volna oda őket; a szív és lóhere formájú vilá- gítólyukkal díszített ablaktáblákat apró
emberke formájú horgok rögzítették a falhoz; a kopogtatónak kéz alakja volt; óriási kapu nyílt
egy parkra, melyben őzek futkostak; egy kőtornyot vadrózsa ölelt körül. A városka
vénkisasszonyai ünnepeltek. Mademoiselle Elise szív formájú mézeskalácsot adott.
Mademoiselle Marthe -nak bűvös egere volt bezárva egy üvegdobozba; egy nyíláson
kartonlapot csúsztattak be neki, amire kérdés volt ráírva; az egér körbe forgott, és or- rával
egy rekesz felé bökött: ott volt a válasz papírra nyom- tatva. Legjobban Masse doktor tyúkjai
ejtettek ámulatba, amelyek rajzos tojásokat tojtak; én magam szedtem ki a fé- szekből, ami
később lehetővé tette, hogy egy hitetlen kis ba- rátnőt letorkolljak: "Én magam szedtem ki
őket!" Alice néni kertjében szerettem a szépen nyírt bukszus okat, a pusz- páng jámbor
illatát s egy gyertyán alatt a kétértelműségében vonzó tárgyat, sziklát, mely bútor volt:
kőasztal; meglepő, amilyen egy húsból készült óra lehetne. Egy délelőtt vihar volt; az
ebédlőben játszottam Lili nénivel, mikor villám csapott a házba; komoly esemény, mely
büszkeséggel töltött el: valahányszor történt velem valami, az a benyomásom támadt, vagyok
valaki. Választékosabb örömmel is megis- merkedtem. A melléképületek falán vadszőlő
futott; egyik reggelen Alice néni szigorú hangon hívott; letépett virág he- vert a földön: azzal
vádolt, hogy én téptem le. Nagy bűn volt hozzányúlni a kert virágaihoz, ezt magam is
tudtam; de nem én követtem el és tiltakoztam. Alice néni nem hitt ne- kem. Lili néni tüzesen
védelmébe vett. Ö volt szüleim kép- viselője, egyetlen bírám; Alice néni foltos, öreg arcával
in- kább a gonosz boszorkák közé tartozott, akik a gyerekeket üldözik; élvezettel figyeltem a
harcot, amelyet a jó erői az én érdekemben folytattak a tévedés és igazságtalanság ellen.
Párizsban szülők és nagyszülők felháborodva keltek a pár- tomra, s én kiélveztem erényem
diadalát.
Védetten, kényeztetetten, a dolgok szakadatlan újdonsá- gát élvezve, nagyon vidám kislány
voltam. Mégis valahol 10

bajnak kellett lennie, mert néha dührohamok vágtak a föld- höz, lilán és rángatózva.
Három és fél éves vagyok, egy nagy szálló napos teraszán ebédelünk - ez Divonne-les-
Bains-ben volt -, egy vörös ringlót kapok, és elkezdem hámozni. "Ne" - mondja mama; s
én ordítva zuhanok a cementre. Végigorditom a boulevard Raspailt, mert Louise elhurcolt a
place Boucicault-ról, ahol homoksüteményt csináltam. Ezekben a pillanatokban sem mama
viharos tekintete, sem Louise szigorú hangja, sem papa kivételes közbelépése nem volt
hatással rám. Olyan hangosan orditottam és olyan sokáig, hogy a Luxembourg- kertben néha
gyermekmártirnak tartottak. "Szegény kicsi- ke!" - mondta egy hölgy, s bonbont nyújtott
felém. Egy rú- gással köszöntem meg. Ennek az epizódnak nagy lett a füst - je : egy kövér
és bajuszos nagynéni, aki tollforgató volt, el is mesélte a Poupée modele nevű
gyermekújságban. Osztoz- tam szüleimmel a nyomtatott szó tiszteletében: a történeten
keresztül, melyet Louise felolvasott, valakinek éreztem magam; lassacskán mégis zavar
uralkodott el rajtam. "A szegény Louise gyakran keserűen siratta báránykáit" - irta a
nagynéni. Louise nem sirt soha; nem voltak bárány- kái, engem szeretett: és hogyan lehetne
egy kislányt juhok- hoz hasonlítani? Ettől a naptól kezdve gyanitottam, hogy az irodalom és
az igazság között bizonytalan a kapcsolat.
Sokszor kérdeztem azóta magamtól, mi lehetett dühroha- maim oka és értelme. Azt hiszem,
részben viharos életked- vem magyarázza, és szélsőségekre való hajlamom, amelyről
különben sosem szoktam le teljesen. Utálataim a hányásig, vágyaim a megszállóttságig
fokozódtak, mély szakadék vá- lasztotta el azokat a dolgokat, amelyeket szeretek, azoktól,
amiket nem szeretek. Nem tudtam közömbösen fogadni, ha hirtelen a teljességből az űrbe
zuhantam a boldogságból a borzalomba; ha végzetesnek éreztem, beletörődtem: sosem
támadtam rá a tárgyakra. De nem voltam hajlandó egy ki- tapinthatatlan erőnek: a szavaknak
engedelmeskedni; fel- háborított, ha egy szórakozottan odavetett mondat : "Sza- bad . . .
nem szabad", egy pillanat alatt tönkretehette min- den vállalkozásomat és örömömet. A
parancsok és tilalmak önkényessége elárulta értelmetlenségüket: tegnap meghá- moztam egy
őszibarackot: miért ne hámoznám meg ma ezt 11
a ringlót? Miért hagynám abba a játékot épp ebben a pilla- natban? Mindenütt a kényszerrel
találkoztam, sehol sem a szükségességgel. A leomló szikla rendithetetlen könyörtelen- ségével
rám súlyosbodó törvény mélyén szédítő hiányt fedez- tem fel: ebbe a szakadékba
zuhantam sikoltozó ajakkal. A földhöz tapadva, rángatózva, testem súlyát szegeztem
szembe a fölöttem zsarnokoskodó, anyagtalan hatalommal; rákényszerítettem, hogy testet
öltsön; megragadtak, bezártak a sötét kamrába, partvis és tollseprű mellé; így legalább ke-
zem-lábammal valóságos falba ütközhettem, ahelyett hogy csak megfoghatatlan akaratokkal
hadakozzam. Tudtam, hogy ez a küzdelem hiábavaló; amint mama kivette a ke- zemből a
vérző ringlót, amint Louise szatyrába rakta ásó- mat és homokformáimat, legyőzött voltam;
de nem adtam meg magam. Tökéletessé tettem a vereség művét. Hánykódá- saim, a
szememet elöntő könnyek megtörték az időt, eltöröl- ték a teret, egyszerre semmisitették meg
vágyam tárgyát s az akadályokat, melyek elválasztottak tőle. A tehetetlenség éjszakájába
zuhantam; nem maradt más, mint meztelen lé- tem, mely hosszú ordítozásokban tört ki.
Nemcsak akaratomat korlátozták a felnőttek, tudatuk zsákmányának is éreztem magam. Ez
néha a kedves tükör szerepében nyilatkozott meg; máskor hatalmuk volt meg- igézni; állattá,
tárggyá változtattak. "Milyen kemény láb- ikrája van a kicsikének!" - mondta egy hölgy,
miközben fö- lém hajolt s megtapogatott. Ha azt gondolhattam volna: "Milyen ostoba is ez a
nő! Kiskutyának néz", meg lettem volna mentve. De hároméves koromban nem volt más me-
nekvésem a kenetes hang, nyalánk mosoly elől, mint hogy kiabálva a járdára dobjam magam.
Később kitanultam egy- pár védekezést; de emelkedtek az igényeim is: sértődésem- hez
elegendő volt, ha kisbabaként kezeltek; bármily korláto- zottak voltak is lehetőségeim és
ismereteim, azért teljes em- bernek tartottam magam. A place Saint-Sulpice-en Mar- guerite
nénémmel kéz a kézben ballagva - aki különben nem nagyon tudta velem megtalálni a hangot
-, hirtelen arra gondoltam: "Milyennek lát?", és rendkívül erős felsőbbségi érzés kerített
hatalmába: mert én ismertem mindazt, ami be- lül én vagyok, s amit ő nem is sejtett; a
látszattól megcsalat- va, kialakulatlan kis testemet látva, nem is gyanította, hogy 12
belül mily teljes vagyok, megfogadtam, ha majd megnövök, sose fogom elfelejteni: az ember
ötéves korában már teljes egyéniség. Ezt tagadták a felnőttek, mikor leereszkedően bántak
velem, s ezért sértődtem meg. Olyan érzékeny vol- tam, mint egy rokkant. Ha nagymama
csalt a kártyánál, hogy nyerhessek, ha Lili néni túl könnyű találós kérdést adott fel,
kijöttem a sodromból. Gyakran gyanúsítottam ko- médiázással a felnőtteket; túlzottan bíztam
bennük, hogysem elhihessem: ők is becsapják magukat; azt hittem, összebe- széltek mind,
hogy kinevessenek. Egy ünnepi ebéd után nagypapa koccintani akart velem: valósággal
nyavalyatörős rohamot kaptam. Egyszer futottam, és Louise zsebkendőt vett elő, hogy
letörölje izzadt homlokomot: dühödten véde- keztem, mert hamisnak éreztem a mozdulatot.
Amint joggal vagy jogtalanul úgy éreztem, hogy vissza- élnek együgyűségemmel, mert rá
akarnak venni valamire, megmakacsoltam magam.
Szenvedélyességem riasztó volt. Szidtak, néha megbüntet- tek ; ritkán fordult elő, hogy pofon
ütöttek volna. "Ha hoz- záérnek Simone-hoz, elkékül" - mondta mama. Egyik nagy- bátyám,
elvesztve türelmét, nem törődött a szabállyal: any- nyira megdöbbentett ezzel, hogy rohamom
azonnal meg- szűnt. Talán könnyen megszelídíthettek volna; de szüleim nem vették
komolyan dührohamaimat. Papa, már nem tu- dom, kit utánozva, szívesen ismételgette:
"Ez a gyermek vadóc." Azt is mondták, egy kis büszkeséggel a hangjukban: "Simone makacs,
mint a csacsi." Ezt kihasználtam. Szeszé- lyes lettem; nem engedelmeskedtem; pusztán az
engedetlen- ség öröméért. A családi fényképezéseknél kiöltöttem a nyel- vemet, hátat
fordítottam: nevettek körülöttem. Ezek a kis győzelmek felbátorítottak, hogy a szabályokat,
szertartáso- kat, a mindennapok törvényeit ne tartsam leküzdhetetlen- nek; itt gyökerezett az
az optimizmus, mely minden idomítás ellenére eleven maradt bennem.
Vereségeim viszont nem szültek sem megalázottságot, sem haragot; ha könnyeim és
zokogásom fogyta végül is meg- adtam magam, túl kimerült voltam ahhoz, hogy bánatomon
kérődzzek; gyakran el is felejtettem lázadásom okát. Szé- gyellve a túlzást, melyre már nem
találtam igazolást magam- ban, csak lelkiismeret-furdalást éreztem; ez is hamar elosz- 13
lott, mert könnyen nyertem bocsánatot. Mindent összevéve, düheim ellensúlyozták az
igájukban tartó törvények önké- nyességét; lehetővé tették, hogy ne kényszerüljek néma sér-
tődésben emésztődni. Soha nem tettem komolyan kérdésessé a tekintélyt. A felnőttek
magatartása csak annyiban volt gyanús előttem, amennyiben gyermeki állapotom kétértel-
műségét tükrözte: valójában ez ellen lázadtam. De a leg- kisebb ellenkezés nélkül fogadtam el
az előírt dogmákat és értékeket. A két döntő kategória, mely szerint világom el- rendeződött, a
Jó volt és a Rossz. Én a Jó országában lak- tam, ahol - szétválaszthatatlan egységben -
uralkodott a boldogság. és erény. Ismertem az indokolatlan fájdalmat; előfordult, hogy
megütöttem magam, lehorzsoltam a bőrö- met; egy ekcéma elcsúfított: az orvos ezüstnitráttal
égette keléseimet, s én kiabáltam. De ezek a balesetek gyorsan el- múltak, s nem ingatták meg
hitemet: az emberek érdemeik szerint részesülnek örömben és bánatban.
A Jó meghitt világában élve, hamar rájöttem, hogy fokai és árnyalatai vannak. Jó kislány
voltam, csak hibákat kö- vettem el; Alice néném sokat imádkozott, bizonyára a
mennyországba jut, mégis igazságtalan volt velem. Azok kö- zött, akiket szeretnem és
tisztelnem kellett, voltak olyanok, akiket szüleim bizonyos kérdésekben elmarasztaltak. Még
nagypapa, nagymama sem voltak mentek bírálatunktól, ők haragban voltak olyan rokonokkal,
akikkel mama gyakran találkozott, s akiket én is kedvesnek találtam. Az össze- veszés szó,
mely valami kibogozhatatlan gombolyag képét idézte, nem tetszett nekem: miért vesznek
össze? Hogyan? Nagyon sajnálatosnak tartottam az összeveszést. . . Telje- sen mama
oldalán álltam. "Kinél voltatok tegnap?" - kér- dezte Lili néni. "Nem mondom meg: mama
megtiltotta. "Anyjával jelentőségteljes pillantást váltott. Előfordult, hogy kellemetlen
megjegyzéseket tettek: " Hát anyád ? Még min- dig futkos?" Rosszindulatuk őket kisebbítette,
anélkül, hogy mamát érinthette volna. De ez nem változtatott az irántuk érzett szeretetemen.
Természetesnek, sőt bizonyos értelem- ben megnyugtatónak tartottam, hogy ezek a
másodrendű személyek kevésbé makulátlanok, mint a főistenségek: Louise és szüleim
élvezték a csalhatatlanság monopóliumát.
Lángpallos választotta el a Jót a Rossztól; az utóbbival 14
sosem kerültem szemtől szembe. Néha szüleim hangja meg - keményedett; felháborodásukon,
haragjukon éreztem, hogy közvetlen környezetükben is voltak valóban fekete lelkek: nem
tudtam; kik, nem ismertem bűneiket. A rossz nem lé- pett-testközelbe. Cimboráit csak mitikus
figurák: segítségével tudta elképzelni: az ördög, a vasorrú bába, Hamupipőke nővérei; mivel
nem találkoztam velük hús-vérvalójukban, tiszta lényegükre redukáltam őket: a gonosz
bűnöz, mint ahogy a tűz ég, kegyelem, mentség nélkül; természetes he- lye a pokol, örök kín
a sorsa, és szentségtörésnek tartottam volna, ha elérzékenyülök szenvedésein. Az igazat
megvallva, a tüzes vaspapucsok, melyeket a törpék húztak Hófehérke mostohája lábára, vagy
a lángok, melyekben Lucifer égett, sosem ébresztették bennem a szenvedő test képét.
Emberevő óriások, boszorkák, rossz szellemek, mostohák és hóhérok - ezek az embertelen
lények valamilyen elvont hatalmat kép- viseltek, és kínjaik elvontan ábrázolták jogos
vereségüket.
Amikor Lyonba indultam Louise-zal és a húgommal, azt reméltem, megláthatom az ellenség
arcát. Távoli unokatest- vérek hívtak bennünket, akik a város egyik külvárosában laktak, egy
nagy park közepén álló házban. Mama figyel- meztetett, hogy a Sirmione gyerekeknek nem él
a mamájuk, nem mindig szófogadók, és sokszor nem is imádkoznak: engem az ne zavarjon,
még ha esetleg ki is nevetnének, amikor imádkozom. Körülbelül megértettem: apjuk idős
orvosprofesszor, fütyül a Jóistenre. Az oroszlánok elé vetett szent Blandine fehér tunikáját
öltöttem magamra: nagy csa- lódás ért, mert senki sem támadott meg. Sirmione bácsi, mi- kor
elment otthonról, azt morogta a szakállába: "Viszontlá- tásra, Isten áldjon benneteket!" Tehát
nem lehetett pogány. Unokafivéreim - heten voltak, tíz és húsz év között - két- ségtelen ül
eléggé furcsán viselkedtek; park vasrácsán át kővel dobálták az utcagyerekeket, verekedtek,
egy kis hü- lye árvát kínoztak, aki velük lakott; éjjel, hogy megijesz- szék, kihozták apjuk
dolgozószábájából a csontvázat, s le- pedőt csavartak rá. Bár megzavartak, ezeket a
rendellenes- ségeket ártatlannak tartottam; nem láttám meg bennük a rossz feneketlen
mélységét. Békésen játszottam a hortenzia gruppok között, és a világ visszája továbbra is
rejtve ma- radt előttem.
15
Egy este megis azt hittem, kicsúszott a föld a talpam alól. Szüleim utánunk jöttek. Egy
délután Louise, húgommal együtt, búcsúba vitt bennünket, ott nagyon jól mulattunk. Mire
eljöttünk, már esteledett. Fecsegtünk, nevettünk , én ama furcsa édességek egyikét
rágcsáltam, amelyeket annyira szerettem - medvecukorból készült madarat -, amikor ma- ma
feltűnt az útkanyarulatban. A fején zöld muszlinkendőt hordott, és ajka duzzogó volt: mit
gondolunk mi, hánykor kell hazajönni? Ö volt az idősebb, a "Madame", jogában állt
megszidni Louise-t; mégsem tetszet az arckifejezése, a hangja: nem szívesen láttam Louise
békés szemében kigyul- ladni valamit, ami nem a barátság fénye. Ezen az estén -
vagy egy más estén, de emlékeimben e két eset szorosan összefonódik - a kertben sétáltam
Louise-zal és még valaki- vel, akire már nem emlékszem; éjszaka volt; a sötét homlok- zaton
egyetlen ablak világított; két árnyalakot láttunk, s iz- gatott hangokat hallottunk: "Nicsak,
monsieur meg madame veszekszenek" - mondta Louise. Ekkor megrendült a világ- egyetem.
Lehetetlen, hogy papa és mama ellenségek legye- nek, hogy Louise az ő ellenségük legyen;
amidőn beteljese- dik a: lehetetlen, az ég összevegyül a pokollal, a fény az árnnyal. A teremtés
előtti káosz ölelt magába.
Ez a lidércnyomás nem tartott sokáig: másnap reggel szü- leim ugyanúgy mosolyogtak és
beszéltek, mint mindig. Louise gúnyos nevetése nyomta a szívemet, de napirendre tértem
fölötte: nagyon sok apró tény volt, amit így ködbe burkoltam.
A képesség, hogy szótlanul viseljek el eseményeket, ame- lyeket oly élénken éltem át, hogy
soha többé nem tudtam elfelejteni őket, az a vonás, ami a legjobban meglep, ha első éveimre
visszaemlékezem. A világ, mellyel megismertettek, állandó koordináta-rendszerben,
harmonikusan rendezettnek látszott, élesen elváló kategóriákkal. A semleges fogalmak
száműzettek belőle, középút nem létezik az áruló és a hős, a renegát és a mártír között;
minden ehetetlen gyümölcs mérges; bizonygatták, hogy én szeretem a család minden tagját, a
legkegyvesztettebb nagynéniket is beleértve. Ta- pasztalatom első dadogó szavaim óta
rácáfolt erre az eszen- ciális szemléletre. A fehér legritkább esetben volt tiszta fe- hér, a rossz
feketeségét látni nem lehetett: mindenütt szürké- 16
láttam. Csakhogy amint megpróbáltam ennek bizonytalan árnyalatait megragadni, szavakat
kellett használnom, s ez máris visszavetett a kemény csontozatú fogalmak univerzu- mába.
Amit saját szememmel láttam, amit helyenként ta- pasztaltam, jól-rosszul be kellett férjen
ezek közé a keretek közé; a mítoszok és klisék lettek úrrá az igazságon: mivel az utóbbit nem
voltam képes megragadni, hagytam, hogy a je- lentéktelenségbe süllyedjen.
Mivel nem tudtam a nyelv segítsége nélkül gondolkozni, feltételeztem, hogy a szó pontosan
fedi a valóságot; a felnőt- tektől tanultam, akiket az abszolútum letéteményeseinek tar- tottam:
megnevezve valamit, annak szubsztanciáját présel- ték ki, amint egy gyümölcs levét ki lehet
préselni. A szó és az általa megjelölt tárgy között tehát fel sem tételeztem semmiféle
távolságot, ahová a tévedés becsúszhatna; ez ma- gyarázza meg, hogy vizsgálat, kritika nélkül
vetettem alá magam az ige hatalmának akkor is, amikor a körülmények kétkedésre indíthattak
volna. Két Sirmione unokatestvér krumplicukrot szopogatott: "Hashajtó" - mondták gúnyos
hangon; vihogásuk figyelmeztetett, hogy tréfálnak velem; mégis a szó hozzátapadt a fehér
rudakhoz; nem kívántam őket többé, mert a nyalánkság és az orvosság közötti gyanús
egyezséget láttam bennük.
Mégis emlékezem egy esetre, amikor a szó nem győzött meg. Vidéken, nyári szünidőben néha
elvittek játszani egy távoli unokatestvérhez; szép házban lakott, nagy kert kö- zepén, s elég jól
éreztem. magam vele. "Szegény kis hülye" - mondta róla egy este apám. A nálam jóval
idősebb Cendri előttem normálisnak tűnt, mivel megszoktam. Nem tudom, mutattak-e nekem
már hülyéket, vagy elmondták, milyenek: úgy képzeltem, nyál csorog mosolygó szájukból, s
üres a tekintetük. Amikor újra láttam Cendrit, hiába próbáltam arcára ragasztani ezt a képet:
lehet, hogy legbelül hasonlít a hülyékhez, és ez kívül nem látszik rajta, de ez a gondolat nem
tetszett. Tiszta vizet akartam önteni a pohárba, meg va- lami homályos bosszúvágyat
éreztem apám ellen, aki meg- sértette játszópajtásomat, megkérdeztem hát a nagyanyját:
"Cendri tényleg hülye?" - "Dehogyis!" - válaszolta sértett arccal. Ö igazán ismerte az
unokáját. Lehetséges, hogy papa tévedett volna? Teljes zavarban voltam..
17
Nem ragaszkodtam Cendrihoz, és az eset, ha megdöb- bentett is, nemigen érintett. Csak
akkor fedeztem fel a sza- vak fekete mágiáját, mikor már a szívembe martak.
Mama karácsonyra élénk narancsvörös színű ruhát kapott. Louise azt mondja a szemben levő
szobalánynak: "Látta, hogy madame mibe van pakolva? Tisztára elment az esze!" Egy más
alkalommal Louise a lépcsőházban beszélgetett a házmester lányával; két emelettel feljebb
mama a zongorá- nál ült és énekelt: "Ó! - mondja Louise -, madame már megint ordít, mint
a sakál." Elment az esze. Sakál. Az én fülemben ezek a szavak szörnyen hangzottak: hogyan
vonat- kozhattak mamára, aki szép volt, elegáns és zeneértő. Pe- dig ezeket Louise
mondta ki; hogyan lehetne veszélytelenné tenni őket? A többi emberrel szemben tudtam
védekezni; de ő az igazság maga volt, és tiszteletem, megakadályozta, hogy megítéljem.
Nem lett volna elég az ízlését vitatni; rosszindu- latát, hogy semlegesíthessem, rosszkedvének
kellett volna tu- lajdonítani, tehát tudomásul venni, hogy nem jól értik meg egymást mamával;
de ebben az esetben valamelyiküknek nincsen igaza! Nem. Nekem mind a kettő hibátlanul
kel- lett. Megpróbáltam Louise szavait megfosztani értelmüktől: előttem érthetetlen okokból
különös hangok hagyták el a száját. Azért ez nem sikerült tökéletesen. Ezentúl előfor- dult,
ha mama feltűnő ruhát öltött, vagy tele torokkal éne- kelt, hogy kis zavar fogott el. Másfelől
meg, miután rájöt- tem, hogy nem kell Louise szavát mindig komolyan venni, ettől kezdve őt
sem hallgattam olyan engedelmesen, mint korábban.
Ha fenyegette biztonságomat valami, szívesen mélyedtem el menekülésre készen olyan
kérdésekben, amelyekben nem sejtettem veszélyt. A születés nagyon kevéssé nyugtalanított.
Először azt mesélték nekem, a szülők vásárolják a gyereke- ket; a világ oly végtden, s benne
annyi a csoda, hogy iga- zán lehet valahol egy csecsemőraktár is. Lassacskán ez a kép
elfakult, s ködösebb megoldással is beértem: "Isten teremti a gyerekeket." Ö teremtette a
földet a káoszból, Ádámot sárból; semmi különös nincs abban, ha a bölcsőbe varázsol egy
kisbabát. Az isteni akaratra való apellálás megnyugtatta kíváncsiságomat: nagyjában mindent
megmagyarázott. Ami meg a részleteket illeti, gondoltam, lassacskán majd csak 18
felfedezem őket. Az ellenben izgatott, hogy szüleim gondo- san titkolnak előlem bizonyos
beszélgetéseket; közeledtemre suttogni kezdtek vagy elhallgattak. Voltak hát dolgok, ame-
lyeket megérthetnék, de nem szabad tudnom. Mik ezek? Miért titkolják? Mama megtiltotta
Louise-nak, hogy Ma- dame de Ségur egyik meséjét felolvassa: lidércnyomásos ál- maim
lehetnének tőle. Vajon mi történhetett azzal az állat- bőrbe öltözött fiúval, akit a képen láttam?
Hiába kérdeztem. Igy lett medvebocs képe a titok megtestesülése.
A vallás nagy misztériumai nagyon távoliak és bonyolul- tak voltak ahhoz, hogy
csodálkozzam rajtuk. De karácsony családias csodája elgondolkoztatott. Illetlennek találtam,
hogy a mindenható Kisjézus kéményekbe mászik, mint egy közönséges kéményseprő. Hosszú
ideig forgattam a kérdést a fejemben, végül megkérdeztem szüleimet, akik vallani kezd- tek.
Engem az döbbentett még, hogy ilyen szilárdan hittem valamit, ami nem igaz: tehát lehet
hamis meggyőződés is. Ebből nem vontam le gyakorlati következtetést. Nem gon- doltam:
szüleim becsaptak, becsaphatnak hát máskor is. Nem kétséges: sose bocsátottam volna meg
nekik olyan ha- zugságot, mely megfoszt valamitől, vagy fizikai fájdalmat okoz: lázadtam s
gyanakvóvá lettem volna. De ekkor nem éreztem magam mélyebben megbántva, mint a néző,
aki előtt a bűvész leleplezi egyik trükkjét; és olyan elragadtatás fogott el, mikor cipőm
mellett felfedeztem Blondine-t, bő- röndjén ülve, hogy inkább szüleim javára írtam a csalást.
Talán akkor is nehezteltem volna rájuk, ha nem az ő szájuk- ból tudom meg az igazságot: a
csalás beismerésével őszinte- ségükről győztek meg. Ezen a napon úgy beszéltek velem, mint
egy felnőttel; új méltóságomra büszkén, elfogadtam, hogy becsapták a kis babát, aki már nem
voltam; természe- tesnek tartottam, ha kishúgomat továbbra is félrevezették. Én a felnőttek
oldalára kerültem, s feltételeztem, hogy ezen- túl az igazság számomra biztosítvaivan.
Szüleim szívesen feleltek kérdéseimre; tudatlanságom abban a pillanatban szertefoszlott,
amint meg tudtam fogal- mazni. Mégis volt egy hiány, melyet erősen átéreztem: a felnőttek
szemében a könyvben sorakozó fekete foltok sza- vakká változtak; én is néztem őket: láttam,
de mégsem tud- tam látni. Korán elkezdtem a betűjátékokat. Hároméves ko- 19
romban már tudtam, hogy az ó-t ó-nak hívják; az s éppenúgy s volt számomra, mint ahogy az
asztal asztal; körülbelül is- mertem az ábécét, de a nyomtatott lapok továbbra is hall- gattak.
Egy szép napon mintha kattant volna valami, a fe- jemben. Mama kinyitott az ebédlő asztalán
egy Regimbeau- féle képeskönyvet; néztem a kutya képét és a betűt, t, y, melyeket együtt ty-
nek ejtenek. És hirtelen megértettem: a betűknek nincs nevük, mint a tárgyaknak, hanem
hangot jelentenek: megértettem, mi a jel. Ezután gyorsan megtanul- tam olvasni. Mégis,
gondlataim félúton megálltak. A gra- fikai képben a megfelelő hang pontos hasonmását
láttam: együtt áradtak a dologból, melyet kifejeztek s viszonyukban nem lehetett semmi
önkényes. A jel megértése nem vonta maga után a konvenciók értését. Ezért szegültem oly
maka- csul ellen, mikor nagymama meg akart tanítani kottát ol- vasni. Kötőtűjével az öt vonal
egyikére rajzolt karikára bö- kött: ez a vonal, magyarázta, a zongora bizonyos billentyű- jét
jelöli. Miért? Hogyan? Nem láttam semmi közösséget a vonalkázott papír és a zongora
között. Valahányszor meg- magyarázhatatlan kényszernek akartak alávetni, fellázad - tam ;
ugyanígy visszautasítottam azokat az igazságokat, me- lyek nem az abszolútumot
tükrözték. Nem engedtem, csak a szükségszerűségnek; az emberi elhatározások többé-kevés-
bé szeszélynek tűntek, nem volt elég súlyuk, hogy elfogad- jam őket. Napokon át
makacskodtam. Végül is megadtam magam: egy szép napon tudtam skálázni; de úgy éreztem,
egy játék szabályait tanultam meg, nem pedig ismeretet sze reztem. A számtannak viszont
nehézség nélkül vágtam neki, mert hittem a számok valóságában.
1913 októberében - öt és fél éves voltam - elhatározták, hogy egy vonzó nevű iskolába
íratnak: a Désir1-intézetbe. Az alsó osztályok főnöknője, Mademoiselle Fayet ünnepé- lyes,
párnázott ajtajú teremben fogadott. Miközben mamá- val beszélt, a hajamat simogatta, "Nem
tanítók vagyunk mi, hanem nevelők" - magyarázta. Magas nyakú ingblúzt hor- dott, hosszú
szoknyát, kenetesnek, túl lágynak éreztem; én azt szerettem, ami kissé ellenáll. Mégis első
iskolai napom előtti estén örömömben ugráltam az előszobában: "Holnap

1 Ez a tulajdonnév egybehangzó a kívánság, óhaj jelentésű köznévvel. 20

iskolába megyek!" - "Nem fogsz mindig örülni neki" - mondta Louise. Biztos voltam benne,
hogy most az egyszer tévedett. A gondolat, hogy saját életem birtokosa leszek, megrészegített.
Eddig mintegy a felnőttélet hátterében él- tem; ezentúl lesz saját táskám, könyvem, füzetem,
felada- tom; hetem és napjaim saját órarendem szerint oszlik majd meg; láttam a jövőt, mely
ahelyett hogy elválasztana engem magamtól, lerakódik emlékezetemben: évről évre
gazdagabb leszek, s mégis hűségesen az a diáklány maradok, akinek születését ebben a
pillanatban ünnepeltem.
Nem csalódtam. Minden szerdán, minden szombaton egy óra hosszat részt vettem egy szent
szertartáson, melynek pompája átlényegítette egész hetemet. A tanulók ovális asz- tal körül
ültek; valami katedrafélén trónolva Mademoiselle Fayet elnökölt; a képkeret magasából
Adeline Désir lesett ránk - púpos vénkisasszony, akit igen befolyásos körök pró- báltak
boldoggá avattatni. Anyáink fekete műbőr kanapé- kon elhelyezkedve horgoltak, kötöttek.
Magaviseleti jegyet kaptunk tőlük, amit az óra végén fennhangon közölniük kel- lett.
Mademoiselle ezt aztán beírta az osztálykönyvbe. Ma- mától mindig tízest kaptam: már egy
kilences is becsületünk- től fosztott volna meg mindkettőnket. Mademoiselle "írás- beli
dicséret"-eket osztott ki közöttünk, melyeket minden har- madévben aranymetszésű könyvre
cserélhettünk ki. Aztán az ajtóba állt, csókkal illette homlokunkat és jó tanáccsal szí- vünket.
Tudtam olvasni, írni, egy kicsit számolni: én vol- tam a "zérus" osztály sztárja. Karácsony
táján aranypaszo- mánnyal díszített fehér ruhába öltöztettek, és eljátszhattam a gyermek
Jézust: a többi kislány térdet hajtott előttem.
Mama ellenőrizte a házi feladataimat, és lelkiismeretesen felmondatta leckéimet. Szerettem
tanulni. A bibliai törté- neteket még mulatságosabbaknak találtam, mint Perrault meséit, mert
ezek a csodák tényleg megtörténtek. Térképem lapjai is elbűvöltek. Megindított a: szigetek
magányossága, a hegyfokok merészsége, a félszigeteket a földrészekkel össze- kötő
földnyelvek törékeny karcsúságal; ezt a földrajzi eksz- tázist újra átéltem, mikor felnőttként
repülőről láttam meg Korzikát és Szardíniát a tenger kékjére írva, mikor valósá- gos
napfényben újra találkoztam Kalkisszal, a két tenger között fuldokló félsziget tökéletes
ideáljával. Szigorú formák, 21
a századok márványába határozott mozdulatokkal bevágott anekdoták: a világ ragyogó
színekben fürdő képesalbum volt, melyet elragadtatva lapozgattam.
Azért leltem ennyi örömem a tanulásban, mert minden- napjaim már nem elégítettek ki.
Párizsban laktam, emberkéz teremtette díszletek között, tökéletesen szelídített világban;
utcák, házak, villamosok, lámpák, szerszámok: a dolgok a fogalmak laposságával
redukálódtak funkcióikra. A Luxem- bourg-park érinthetetlen virágágyaival, tilos
gyepszőnyegei- vel számomra csak játszótér volt. Néha a festett vászon mö- gött egy-egy
szakadás zavaros mélységeket tárt fel. A metró alagútjai a végtelenbe futottak, a föld titkos
szíve felé.
A boulevard Montparnasse-on, ott, ahol ma a Coupole ká- véház áll, akkor a Juglar széntelep
volt, ahonnan maszatos arcú, jutazsák fejfedőjű emberek jöttek ki: a koksz- és szén- halmok
között, mintha a kémény kormában, imbolyogtak fényes nappal ezek az árnyékok, akiket Isten
eltiltott a nap- sugártól. De nekem nem volt érintkezésem velük. Abban a jól nevelt
univerzumban, amelyben otthon voltam, kevés do- log lepett meg, mert nem tudtam, hol
kezdődik s hol végző- dik az ember hatalma. A repülők, a léggömbök, melyek át- szelték
néha Párizs egét; a felnőtteket sokkal jobban elámí- tották, mint engem. Ami meg a
szórakozásokat illeti, nem sokat kínáltak belőle. Szüleim elvittek a Champs-Elysées-re, hogy
lássuk az angol királyi pár bevonulását; részt vettem néhány farsangi felvonuláson, és később
Gallieni temetésén.
Kísértem a körmeneteket, térdet hajtottam a pihenőoltárok előtt. Szinte sose jártam cirkuszba,
nagy ritkán bábszínház- ba. Néhány játékom szórakoztatott: nagyon kevés kötött le közülük.
Szerettem szememet a sztereoszkópra szorítani, mely két lapos fényképet három kiterjedésű
jelenetté vál- toztatott, vagy látni a kineszkópban a mozdulatlan képsza- lagot, melyet ha
forgatni kezdenek, ügető lovat mutat. Olyan képeskönyveket kaptam, melyeket egyszerű
ujjmozdulattal lehetett életre kelteni: amint pörgettem, a lapokon mereven álló kislány
ugrálni, a bokszoló bokszolni kezdett. Árnyjá- ték, laterna magica: minden optikai csodában
az érdekelt, hogy a szemem előtt bomlottak elemeikre a képek, s álltak újra össze. Városi
létem szerény kincsei nem versenyezhet- tek azzal a gazdagsággal, ami a könyvekbe volt
zárva.
22
Minden megváltozott, amint elhagytam a várost; és álla- tok meg növények közé kerültem,
a számtalan redőjű termé- szet ölére.
A nyarakat a Limousinben töltöttük, papa családjával. Nagyapám Uzerche környékére vonult
vissza egy, az ő apja által vásárolt birtokra. Fehér pofaszakálla volt, ellenzős sap- kája,
becsületrendje, s egész nap dudorászott. Megmondta nekem a fák, a virágok és a madarak
nevét. A gliciniával és trombitafával befuttatott ház előtt pávák tárták szét farkuk legyezőjét; a
madárházban megcsodáltam a vörös fejű kardi- nális-pintyeket és az aranyfácánokat.
Mesterséges vízesések között, tavirózsák virágdíszében az "angol patak", melyben aranyhalak
úsztak, egy pici szigetet vett körül, s ezt két fa- híd kötötte össze a földdel. Cédrusok,
bíborbükkök, japáni törpefák, szomorúfüzek, magnóliák, araucariák, örökzöld és lombhullató,
liget, bozót, cserje: a fehér kerítéssel körülvett park nem volt nagy; de oly változatos, hogy
teljesen kiku- tatni sose lehetett. A nyári szünet közepén elhagytuk, és papa nővéréhez
mentünk, aki egy környékbeli nemesemberhez ment feleségül; két gyerekük volt. A "nagy
break"-kel jöt- tek értünk, melyet négy ló húzott. A családi ebéd után elhe- lyezkedtünk a kék
bőrüléseken, melyekből por- és napszag áradt. Nagybátyám lóháton kísért bennünket. Húsz
kilomé- ternyi út után megérkeztünk Grillere-be. A park nagyobb és vadabb, mint a
meyrignaci, de egyhangúbb is; csúnya, ol- daltornyokkal díszített, palával fedett kastélyt vett
körül. Hélene néni közömbösen bánt velem. A bajuszos, csizmás, lovaglóostort suhogtató, hol
hallgatag, hol ingerült Maurice bácsitól kicsit féltem. De Robert-rel és Madelaine-nel szíve-
sen töltöttem az időt, akik öt, illetve három évvel voltak idősebbek nálam. A nagynéninél,
akárcsak nagyapánál, sza- badon futkoshattam a gyepen, és mindenhez hozzányúlhat- tam.
Földet túrva, sarat gyúrva, levelet, és virágszirmokat boncolva, vadgesztenyét fényesítve
felfújt hüvelyüket a sar- kam alatt pattantva el, megtanultam azt, amit sem könyv, sem
tekintély nem oktathat. Megtanultam a boglárkát meg a lóherét, az édes floxot, a hajnalka
fluoreszkáló kékjét, a pil- langót, a katicabogarat, a szentjánosbogarat, a harmatot, a pókhálót
és az ökörnyálat; megtanultam, hogy a piros ma- gyal pirosabb, mint a babérmeggy vagy a
berkenye, hogy a 23
ősz megaranyozza az őszibarackot, és rézszínűre festi a leveleket, hogy a nap felkel és lemegy
az égen, s mozdulni mégsem látjuk. A színek és illatok gazdagsága elragadott. Mindenütt, a
halastavak zöld vizében, a mezők hullámzó füvében, az éles páfrányok alatt, a sarj erdők
ölében kincsek rejtőztek, s én alig vártam, hogy felfedezzem őket.

Mióta iskolába jártam, apám érdeklődött sikereim, haladá- som iránt, és többet számított az
életemben. Ritkább pél- dánynak tűnt, mint a többi férfi. A kör- és pofaszakállaknak ebben a
korszakában sima, kifejezésteljesen mozgékony arca meglepő volt: barátai azt mondták,
Rigadinhez hasonlít. Környezetemben nem ismertem hozzá foghatóan mulatságos, érdekes,
csillogó embert; senki sem olvasott annyi könyvet, nem tudott kívülről annyi verset, nem
vitatkozott akkora tűzzel. Sokat beszélt a kandallónak támaszkodva szapora
kézmozdulatokkal: hallgatták. A családi összejöveteleknek ő volt a sztárja: monológokat
mondott el, vagy Zamacois Majom-ját, és mindenki tapsolt. Legegyénibb vonása az volt,
hogy szabad idejében színházat játszott; amikor fényképen láttam Pierrot-nak vagy pincérnek,
bakának vagy tragédia- hősnőnek öltözve, azt hittem, valami varázsló; női ruhában és fehér
kötényben, főkötővel a fején, kerekre nyitott kék szemével, könnyekig megnevettetett egy
Rosalie nevű osto- ba szakácsné szerepében.
Szüleim minden évben három hetet Divonne-les-Bains- ben töltöttek egy műkedvelő
színtársulattal, akik a Kaszinó színpadán játszottak; szórakoztatták a nyaralókat, s a nagy-
szálló igazgatója ingyen látta vendégül őket. 1914-ben Louise, a húgom és én Meyrignacba
mentünk, hogy ott vár- juk meg őket. Itt találtuk Gaston bácsit, aki papa bátyja volt,
Marguerite nénit, aki sápadtságával és soványságával mindig megfélemlített, és Jeanne
unokahúgomat, aki egy év- vel volt fiatalabb nálam. Ök is Párizsban laktak, és gyakran
jártunk össze. Húgom és Jeanne engedelmesen tűrték zsar- nokságomat. Meyrignacban egy
kiskocsi elé fogtam őket, és vágtában húztak a park útjain. Iskolát játszottam velük, nagy
felfedező utakra vittem őket, melyek óvatosan megtor- 24
pantak a fasor közepénél. Egy reggel épp a fáskamrában szórakoztunk, a friss fűrészporban,
amikor megszólalt a lé- lekharang: kitört a háború. A szót egy évvel korábban, Lyonban
hallottam először. Háborúban, mondták, az egyik ember megöli a másikat, s én aggódtam:
hová menekülhe- tek? Az év folyamán papa megmagyarázta: a háború azt je- lenti, hogy egy
országot idegenek szállnak meg, s én elkezd- tem félni a számtalan japántól, akik akkor
minden utcasar- kon legyezőt és lampiont árultak. A mi ellenségeink a néme- tek, akiknek
hegyes sisakjuk van, s akik már ellopták tőlünk Elzászt és Lotaringiát, s akiknek nevetséges
csúnyaságát Hansi albumában fedeztem fel.
Most már tudtam, a háborúban csak a katonák gyilkol- ják egymást, s eléggé ismertem a
földrajzot, hogy a határt a Limousintől messze képzelj em. Körülöttem senki sem lát- szott
ijedtnek, hát én sem nyugtalankodtam.- Papa és mama váratlanul érkeztek, porosan és
bőbeszédűen: negyvennyolc órát utaztak. A csűr ajtajára rekvirálási parancsokat ragasz-
tottak, és nagyapa lovait elvitték Uzerche-be. Az általános izgalom, a Courrier du Centre
nagybetűs címei fellelkesítet- tek: mindig örültem, ha történt valami. A körülményeknek
megfelelő játékot találtam ki: én voltam Poincaré, az unoka- húgom V. György, a húgom a cár.
A cédrusok alatt ta- nácskoztunk, és karddal hasogattuk aporoszokat.
Szeptemberben, Grillere-ben megtanultam a francia nő kötelességeit. Mamának segítettem
tépést csinálni, s érmele- gítőt kötöttem. Hélene néni befogatott a kétkerekű brics- kába, és a
szomszéd pályaudvarra mentünk almát osztogat- ni nagy turbános hinduknak, akik meg
marokszám adtak ne- künk hajdinát; a sebesülteknek sajtos süteményt és pástéto- mot vittünk.
A falu asszonyai ott sürögtek a szerelvények hosszában, élelmiszerekkel megrakodva.
"Souvenir, sou- venir" - kiabálták; s a katonák sapkagombot, töltényhüvelyt adtak nekik. Az
egyik asszony egyszer egy pohár borral kí- nált meg egy német sebesültet. Morgás támadt.
"Mit akar tok? - mondta -, ezek is emberek." A morgás erősödött. Szent harag gyulladt
Hélene néni tétova szemében.
A boche-ok született gonosztevők; gyűlöletet ébresztenek, nem megvetést: az ember nem veti
meg a sátánt. De az áru- lók, a kémek, a rossz franciák kéjesen megbotránkoztatták
25

erényes szíveinket. Gondos borzalommal vizsgálgattam azt akit ezentúl csak "a német"-nek
neveztek. Végre a Rossz testet öltött.
A Jó ügyét lelkesedéssel tettem magamévá. Apám, akit valaha szívzavarai miatt felmentettek,
újra sor alá került, és a zuávokhoz osztották be. Mamával mentem Villetaneuse- be, ahol
szolgált; megnövesztette a: bajuszát, s komoly ar- ca, a fez a fején mély benyomást tett rám.
Méltónak kellett. mutatkoznom hozzá. Azonnal példás hazafiságról tettem ta- núbizonyságot,
mert összetiportam egy "made in Germany" kaucsukbabát - amely különben a húgomé volt.
Nagyon ne- hezen tudták csak megakadályozni, hogy az ezüst késtartó- kat ne dobjam ki az
ablakon, mert ugyanez a gyalázatos jel volt rajtuk. Minden vázába szövetséges zászlót tűztem.
Me- rész zuávot játszottam, hős gyermeket. Színes ceruzákkal írtam: "Éljen Franciaország!" A
felnőttek meghálálták szolgaiságomat."Simone rettentő sovén" - mondták derűs büszkeséggel.
Elkönyveltem a mosolyt, és élveztem a dicsé- retet. Nem tudom, ki ajándékozta meg mamát
egy darab kék tiszti szövettel; a varrónő húgomnak meg nekem a katona- köpenyt pontosan
utánzó kabátkát csinált. "Nézzétek: még a pánt is megvan" - mondta anyám ámuló-bámuló
barátnői- nek. Nem volt gyerek, aki az enyémhez hasonlóan eredeti, igazán francia ruhában
járt volna; felszenteltnek éreztem magam.
Nem sok kell ahhoz, hogy egy gyerekmajommá változ- zék: azelőtt is szívesen tündököltem;
de a felnőttek megbe- szélt komédiáiból nem kértem részt; most már túl nagy vol- tam; hogy
simogattassam, kényeztettessem magam, de egyre égetőbben vágytam elismerésükre. Könnyű
és nekem való sze- repet kínáltak: belevetettem magam. Tiszti kék kabátkámba öltözve a
boulevard-on gyűjtöttem egy francia-belga otthon kapujában, melyet mama egyik barátnője
vezetett. "A sze- gény kis belga menekülteknek ". A pénzdarabok záporoztak virágos kis
kosaramba, és a járókelők mosolya megnyugtatott afelől, hogy imádni való honleányka
vagyok. De egy feketébe öltözött nő végigmért:;,Miért a belga menekültek? És a franciák?"
Zavarba jöttem.A belgák a mi hős szövetsége- seink; de ha már az ember sovén, akkor velük
szemben előnyben kell részesíteni a franciákat; úgy éreztem, saját pá-
26

lyámon vertek meg. Más csalódás is ért. Amikor leszállt az este, visszatértem az otthonba,
ahol leereszkedéssel mondtak köszönetet. "Legalább kifizethetem a szenet!" - mondta az
Igazgatónő. Tiltakoztam: "A pénz a menekülteké." Nehezen tudtam elfogadni, hogy érdekeik
összemosódnak: látványo- sabb jótékonyságról ábrándoztam. Ezenkívül Mademoiselle
Février egy ápolónőnek ígérte az egész bevételt, s nem val- lotta be, hogy a felét megtartotta.
"Tizenkét frank, nagysze- rű" mondta nekem udvariasan az ápolónő. Én huszonné- gyet
gyűjtöttem. Dühöngtem. Nem becsültek meg értékem szerint; meg aztán azt hittem, csillag
vagyok, s kiderült, hogy csak kellék: kijátszottak.
Mégis, erről a délutánról elég dicsőséges emlékem maradt, és kitartottam. Felvonultam a
Sacré-Coeur-bazilikában más kislányokkal, templomi zászlót lobogtatva és énekelve. Litá-
niákat énekeltem, rózsafüzéreket imádkoztam a mi drága katonáinkért. Minden jelszót;
elismételtem, minden szabályt betartottam. A metróban és a villamoson azt olvastuk:
"Hallgasson, ne bízzon senkiben, az ellenség fülel, lesel- kedik." Kémekről beszéltek, akik tűt
szúrnak az asszonyok fenekébe, meg mérgezett cukorkát osztogatnak a gyerekek- nek.
Éberségi játékot játszottam.Óra után egyik osztálytár- sam mamája gumicukorral kínált;
visszautasítottam: parfüm- illatú volt, festette az ajkát, vastag gyűrűket hordott az uj- ján, és
mindennek betetőzéséül Madame Malinnek2 hívták. Nem hittem valójában, hogy bonbonjai
mérgesek, de érdem- dúsnak találtam, ha gyakorolom magam a gyanakvásban.
A Désir-intézet egy részét kórházzá alakították át. A fo- lyosókon tekintélyes gyógyszerszag
keveredett a padlóviasz illatával. Vörös foltos fehér fátylukban szentnek látszottak azok az
ottani hölgyek, s meghatódtam, ha ajkuk érintette homlokom. Egy kis északi menekült jött az
osztályba; a me- nekülés erősen megviselte, idegesen rángatózott és dadogott; sokat meséltek
nekem a kis menekültekről, és szerettem vol- na hozzájárulni sorsuk enyhítéséhez. Kitaláltam;
hogy egy dobozba gyűjtöm az összes nyalánkságot amivel megkínál- nak: amikor a doboz tele
volt avas süteménnyel, megszür- kült csokoládéval, megszáradt aszalt szilvával, mama segí

2 Le Malin a gonosz, az ördög franciául.

27

tett bepakolni, és elvittem a kisasszonyoknak. Megállták, hogy nekem túl zajosan ne

gratuláljanak, de a fejem fölött hízelgő suttogások szállongtak.
Úrrá lett rajtam az erény; se harag többé, se szeszély: hi- szen elhitették velem, hogy
jóságomtól és jámborságomtól függ, megmenti-e Isten Franciaországot. Amikor a Désir-
intézet tisztelendője kézbe vett, mintagyerekké változtam. Fiatal volt, sápadt és végtelenül
kegyes. Bevett a katekiz- mustanulók közé, és bevezetett a gyónás gyönyörébe. A kis
kápolnában leterdeltem vele szemben, és lelkesen válaszol- gattam kérdéseire. Fogalmam
sincs már, mit mesélhettem neki, de húgom előtt, aki aztán visszamondta nekem, gra- tulált
mamának szép lelkemhez. Beleszerettem ebbe a lélek- be, melyet olyan fehérnek és
tündöklőnek képzeltem el, mint az ostya a monstranciában. Halmoztam az érdemeket
Martin abbé advent kezdetén a kis Jézust ábrázoló képeket osztott ki: minden jó cselekedetért
egy tűszúrást ejthettünk a lila tintás rajz vonalán. Karácsonykor le kellett tennünk kar-
tonunkat a bölcsőbe, mely a nagy kápolna mélyén ragyogott; Mindenféle önsanyargatást,
áldozatot és épületes cselekede- tet találtam ki, hogy az enyémen lehessen a legtöbb lyuk.
Ezek a dolgok bosszantották Louise-t. De mama és a kisasz- szonyok biztattak. Beléptem a
gyerekek kongregációjába, "a Passió angyalai" közé, ami skapuláréhordásra jogosított, s arra
kötelezett, hogya Szent Szűz hét fájdalmán elmélkedjem. X. Pius legújabb utasításai szerint
magánáldozásra készül- tem; lelkigyakorlaton vettem részt. Nem nagyon értettem, hogy a
farizeusok miért fenekedtek annyira Jézusra, de ször- nyű részvétet éreztem kínjain.
Tüllruhába öltözve, csipkés- szalagos fejdíszben nyeltem le első ostyámat. Ettől kezdve mama
hetente háromszor vitt áldozni a Notre-Dame-des- Champs templomába. A hajnali
szürkületben szerettem lép- teink zaját a köveken. Tömjénillat után szaglászva, a gyer- tyák
ködgyűrűjétől elérzékenyült tekintettel édes érzés volt leborulni a kereszt lábánál, miközben
ködösen felmerült ben- nem az otthon rám váró csésze kakaó képe.
Ez az ájtatos cinkosság szorosabbra vonta bensőséges vi- szonyomat mamával; életemben-
kétségtelenül az első helyet foglalta el. Louise fivéreit behívták, visszatért hát szüleihez földet
művelni. A bodorított, édeskés, beképzelt Raymonde,
28

az új cseléd, csak megvetésre indított. Mama alig járt el ott- honról, ritkán hívott vendégeket,
nagyon sokat foglalkozott húgommal és velem; engem szorosabban tett élete részesévé, mint
kishúgomat; ő is elsőszülött volt, s mindenki azt mond- ta, nagyon hasonlítunk egymáshoz;
úgy éreztem, ő megkülön- böztetett módon az enyém.
Papa októberben indult a frontra; látom a metró egyik folyosóját, mamát, amint könnyes
szemmel megy mellettem; szép, dióbarna szeme volt, és két könny siklott le orcáján. Nagyon
meghatódtam. Mégsem foghattam fel a veszélyt, mely apámat fenyegeti. Láttam sebesültet;
tudtam, kapcso- lat van a háború meg a halál között. De nem tudtam fel- fogni, hogy ez a
nagy kollektív kaland engem közvetlenül is érinthet. Arról is meg kellett győznöm magamat,
hogy Isten egészen különösen védelmezni fogja apámat: képtelen vol- tam elképzelni a
tragédiát.
Az események igazolták optimizmusomat; egy szívroham következtében apámat áthelyezték a
coulommiers-i kórház- ba, majd a hadügyminisztériumba. Egyenruhát cserélt, és le-
borotválta bajuszát. Ugyanebben az időben Louise is vissza- tért a házba. Az élet
visszazökkent a rendes kerékvágásba.
Én véglegesen jó gyerekké változtam. Eleinte játszottam a szerepemet; de annyi dicséretet
kaptam érte, s ez olyan jól- esett, hogy végül is azonosultam vele: egyetlen igazságommá
változott. Már nem voltam olyan eleven, mint régebben; a hirtelen növés meg egy vörheny
vérszegénnyé tett: kénes für- dőkbe jártam, erősítőket szedtem; már nem zavartam a fel-
nőtteket zajongásommal; másfelől ízlésemnek annyira meg- felelt életmódom, hogy kényszert
alig éreztem. Ha konflik- tusba kerültem, most már képes voltam kérdezni, vitatkoz- ni.
Gyakran beérték azzal a válasszal: "Ez nem illik. Ha azt mondom, nem, akkor nem." Még
ilyenkor sem éreztem magam elnyomottnak. Meggyőztem magam arról, hogy szü- leim csak
a javamat akarják. Amellett Isten akarata fejező- dik ki az ő ajkukon keresztül: ő teremtett, ő
meghalt éret- tem, joga volt a tökéletes engedelmességre. Éreztem válla- mon a
szükségszerűség megnyugtató igáját.
Így mondtam le függetlenségemről, melyet kisgyermekko- rom megpróbált megőrizni.
Hosszú éveken át szüleim enge-

29
delmes tükörképévé változtam. Itt az ideje, hogy elmondjam, amennyire tudom, kik is voltak
ők.

Apám gyermekkoráról nagyon keveset tudok. Dédapám, aki adóellenőr volt Argentonban,
tisztességes vagyont hagyha- tott fiaira, mert a kisebbik csak kamatokból élt; a nagyob- bik,
nagyapám, egyebek között kétszáz hektáros birtokot is örökölt; egy jómódú északi
polgárcsalád leányát vette fele- ségül. Azután - talán ízlésére hallgatva, talán azért, mert
három gyereke volt - állást vállalt a párizsi városházán: itt hosszú pályát futott be,
osztályvezetőként vált meg hivatalá- tól, s kitüntették. Nagyobb lábon élt, mint helyzete meg-
engedte volna. Apám gyermekkorát a boulevard Saint-Ger- main egyik szép lakásában
töltötte, és ha nem is gazdagsá- got, mindenesetre kényelmes jómódot tapasztalt. Volt egy
nővére meg egy rossz tanuló, zsivajgó, sokszor erőszakos bátyja, aki hatalmaskodott vele.
Csenevész, az erőszakot gyűlölő fiú volt, rájött, hogy testi gyöngeségét vonzó egyé- niségével
ellensúlyozhatja: anyja és tanárai kedvence lett. Izlése következetesen a bátyjáénak ellentéte
volt; nem sze- rette a sportot, a tornát, viszont szenvedélyesen olvasott és tanult. Nagyanyám
biztatta: a gyerek az ő árnyékában élt, s neki akart tetszeni. Nagyanyám szigorú
polgárcsaládból származott, és megingathatatlanul hitt Istenben, a munkában, a kötelességben,
az érdemben, s azt követelte, aki diák, telje- sítse tökéletesen a diák kötelességeit: Georges
minden év- ben első díjat kapott a Stanislas-kollégiumban. A szünidőben összeparancsolta a
szolgálók gyerekeit, és iskolát tartott ne- kik: egy fényképen látni Meyrignac udvarán tucatnyi
tanít- vány, fiú és lány között. Fehér kötényes és bóbitás szobalány tart mögöttük egy tárca
narancsszörpöt. Tizenharmadik évé- ben járt, mikor anyja meghalt; nemcsak súlyos bánat érte
ez- zel, hanem hirtelen magára is maradt. Nagyanyám testesí- tette meg számára a törvényt.
Nagyapám nem nagyon felelt meg ennek, a szerepnek. Persze, ő is polgári módra gondol-
kozott: gyűlölte a kommünárokat, és Déroulede-et szavalt. De jobban tudatában volt
jogainak, mint amennyire átérez- te kötelességeit. Félúton az arisztokrácia és a polgárság
kö- 30
zött, a földbirtokos és a tisztviselő között, tisztelve a vallást, de nem gyakorolva, sem a
társadalom nélkülözhetetlen al- katrészének, sem komolyan felelősnek nem érezte magát
semmiért: a divatos epikureizmust hirdette. Egy sportnak áldozott, mely majdnem olyan
elegánsnak számított, mint a tőrvívás: a botvívásnak, melyben "mester" címet nyert, s erre
nagyon büszke volt. Nem szerette sem a vitákat, sem a gondot, s a gyeplőt gyermekei nyakába
vetette. Apám to- vábbra is tündökölt azokban a tantárgyakban, amelyek ér- dekelték:
latinban, irodalomban; de nem szerzett többé első díjat: nem erőltette meg magát.
Bizonyos anyagi ellenszolgáltatások fejében Meyrignac Gaston nagybátyám tulajdonába
kellett hogy kerüljön: be- érve ezzel a biztos jövendővel, Gaston átadta magát a tét-
lenségnek. Mint másodszülött, aki erősen kötődött anyjához, a mivel komoly iskolai sikereket
ért el, apám - akinek tehát a jövője nem volt eleve biztosítva - elkezdte egyénisége jo- gait
követelni: tehetséget érzett magában, s ezt ki akarta ak- názni. Szónoki tehetsége volt, tetszett
hát neki az ügyvéd- mesterség, már akkor is remek svádája volt. Beiratkozott a jogi karra. De
gyakran mondta nekem, hogy ha az illendő- ség szabályai útját nem állják, a színiakadémiára
iratkozott volna be. S ez nemcsak téfa: semmi sem volt olyan igazi az életében, mint a színház
iránti szerelme. Diákkorában boldo- dogan fedezte fel kora divatos irodalmát; azzal töltötte
éjsza- káit, hogy Alphonse Daudet-t, Maupassant-t, Bourget-t, Marcel Prévost-t, Jules
Lemaitre-t olvasta. De még sokkal nagyobb örömet okozott neki, ha a Comédie Française
vagy a Variétés nézőterén ülhetett. Minden előadást látott; min- den színésznőbe
beleszeretett, minden nagy színészért rajon- gott; azért borotválta simára az arcát, hogy
jobban hasonlít- son rájuk. Ebben az időben sokat játszottak színházat a sza- lonokban:
szavalóórákra járt, kitanulta a sminkelés mester- ségét, és műkedvelő társulatokhoz
csatlakozott.
Apám szokatlan hivatásérzését, azt hiszem, társadalmi helyzete magyarázza. Neve, bizonyos
családi kapcsolatok, gyermekkori pajtáskodások, a fiatalember barátságai arról győzték meg,
hogy az arisztokráciához tartozik; elfogadta annak értékrendjét. Nagyra tartotta a finom
mozdulatokat, a kellemes érzelmeket, a könnyedséget, az "allür" -t, a nagy
31
szavakat, a frivolitást, az iróniát. A polgárság által nagyra tartott, komoly erények untatták
Remek emlékezőtehetsége következtében jól vizsgázott, de tanulóéveit elsősorban az él-
vezeteknek szentelte: színház, lóverseny, kávéházak, szalo- nok. Oly kevéssé érdekelte a
polgári érvényesülés, hogy a diploma megszerzése után nem fáradozott a doktori disszer-
tációval; bejegyeztette magát a fellebbviteli táblánál, titkár- ként belépett egy öreg ügyvéd
irodájába. Megvetette a mun- ka és erőfeszítés árán elérhető sikert; szerinte, ha valaki
előkelőszármazású", az érdem nyelvére le nem, fordítható kiváló tulajdonságokkal
rendelkezik: szellem; tehetség, báj, faji finomság. Csak az a bosszantó, hogy a kaszton belül,
amelybe számította. magát, ő senki és semmi; volt egy ne- mesi előneve, de homályos
eredetű, s ez nem nyitotta meg előtte sem a klubok, sem az elegáns szalonok ajtaját; a nagy-
úri élethez meg az anyagi alapok hiányoztak. Mindaz, amivé a polgári világban válhatott -
kiváló ügyvéd, családapa, tiszteletre méltó polgár - , értéktelen volt a szemében. Üres kézzel
indult az életbe, s megvetette a megszerezhető java- kat. E hiány kijavítására egyetlen
megoldás kínálkozott: fel- tűnni.
A feltűnéshez tanúk kellenek; apám nem szerette sem a természetet, sem a magányt: csak
társaságban érezte jól ma- gát. Mestersége annyiban szórakoztatta, amennyiben az ügyvéd
védőbeszéd közben színházat játszhat. Fiatalember- ként dendisen öltözött. Mivel a
hódításhoz már gyermekko- ra óta hozzászokott, hamarosan a remek társalgó és elbű- völő
ember híre vette körül; de ezek a sikerek kielégítetlenül hagyták; csak nagyon közepes rangra
emelték azokban a sza- lonokban, ahol mindenekelőtt a vagyon és a családfa számí- tott; hogy
elutasíthassa a saját világában elfogadott hierar- chiát, vitatnia is kellett, tehát - mivel az ő
szemében az al- sóbb osztályok nem számítottak - a világon kívül kellett el- helyezkednie.
Az irodalom lehetővé teszi, hogy bosszút áll- junk a valóságon, mert a képzeletnek veti alá; de
ha apám szenvedélyesen olvasott is, tudta, az írás visszataszító eré- nyeket követel:
erőfeszítést, türelmet; magányos tevékeny- ség, melyben a közönség csak remény. A színház
viszont ki- váló megoldást hozott problémáira. A színész elkerüli a te- remtés szenvedését;
készen kap egy képzeletbeli világot 32
amelyben előre kijelölt helye van; saját hús-vér valójában mozoghat benne hús-vérből való
hallgatóság előtt; az utób- bi a tükör szerepére csökkentve, engedelmesen visszaveri a
színész képét; a színpadon ő az úr, és valóban létezik: úr- nak érzi magát. Apám különösen
szerette sminkelni magát: paróka, pofaszakáll mögé rejtezett; így elkerült minden
szembesítést. Se nagyúr, se polgár: ez a határozatlanság mozgékonysággá változott benne;
amint radikálisan megszűnt létezni, bárkivé lehetett: valamennyit felülmúlta.
Érthető, hogy sose lépett ki osztálya előítéleteiből, s nem vágott neki a színészi pályának
Színházat játszott, mert nem elégítette ki szerény helyzete: de eszébe sem jutott lejjebb
csúszni. Próbálkozása kétszeresen sikeres volt. Bázist keres- ve a társasággal szemben, mely
nem akarta befogadni, egy- szerre szélesre tudta tárni maga előtt az ajtót. Műkedvelő
színjátszása segítségével sokkal elegánsabb és sokkal kevés- bé szigorú körökbe jutott be,
minnt amelyben született; itt megbecsülték a szellemes embert; a csinos nőket, az örö- möket.
Mint színész és nagyvilági ember apám megtalálta hivatását. Minden szabad idejét a
színjátszásnak és a pan- tomimnek szentelte. Még esküvője előestéjén is fellépett. Alig tértek
vissza nászútjukról, már felléptette mamát is, akinél a szépség pótolta a gyakorlatot. Már
említettem: évente részt vettek Divonne-les-Bains-ben egy műkedvelő társulat előadásain.
Gyakran jártak színházba. Apám járatta a Comédia című folyóiratot, és tájékozva volt a
kulisszák minden pletykájáról. Az Odéon egyik színésze legbensőbb barátai közé tartozott.
Mialatt a coulommiers-i kórházban volt, összeállított és rendezett egy revüt egy másik
beteggel, a fiatal sanzonénekes Gabriellóval együtt, akit néha hozzánk is meghívott.
Később, amikor már nem volt anyagi lehetősége,a nagy- világi életre, még mindig talált
alkalmat a fellépésre, ha másépp nem, jótékony célra.
Ebben a makacs szenvedélyben fejeződött ki egyénisége. Apám véleményei mélyen
gyökereztek korában és osztályá- ban. A királyság restaurálását utópiának tartotta; de a köz-
társaság megvetéssel töltötte el. Bár nem lépett be az Action Française-be, számos barátja
tartozott "A király rikkancsai" közé, és csodálta Maurrast meg Daudét-t. Megtiltotta, hogy 33
a nacionalizmus elveit bárki is kétségbe vonja; ha valami oktondi megpróbált ezekről
vitatkozni, harsány nevetéssel tért ki előle: hazaszeretete szavakon, érveken túli volt: "Ez az
én kizárólagos vallásom" - mondogatta. Gyűlölte a jött- menteket, felháborította, hogy a
zsidók beleszólhatnak az ország dolgaiba, s éppúgy meg volt győződve Dreyfus bű-
nösségéről, mint anyám Isten létéről. A Le Matin-t járatta, egyszer felháborodott, mert az
egyik Sirmione rokon egy L'Oeuvre-t hozott haza: "Azt a szemetet." Renant nagy szel-
lemnek tartotta, de tisztelte az egyházat, és borzadt az anti klerikális törvényektől. Egyéni
erkölcsének tengelyében, a család. kultusza állott; az asszony mint anya szent volt; a fe-
leségtől hűséget, a lányoktól ártatlanságot követelt, de a fér- fiaknak nagy szabadságot
engedett meg, tehát az úgyneve- zett könnyű nők iránt elnézéssel viseltetett. Mint általában,
lenni szokott, az idealizmus nála is cinizmust súroló szkep- szissel járt együtt. Együtt zengett
a C y r a n ó-val, élvezte Clé- ment Vautelt, különös örömét lelte Capus-ben, Donnayban,
Sacha Guitryben, Flersben és Caillavet-ban. Nacionalista és körúti ízlésű emberként együtt
tisztelte, a nagyságot és a fri- volitást.
Egészen kicsi koromban vidámságával, jópofaságával nyű- gözött le; ahogy nőttem,
megtanultam komolyabban csodál- ni: bámultam műveltségét, intelligenciáját, csalhatatlan
jó- zan eszét. Kiválósága otthon vitán felüli volt; anyám, aki nyolc évvel volt fiatalabb
nála, tiszta szívből elismerte: hi- szen férje vezette be az életbe és a könyvek szeretetébe.
"Az asszony az, amivé a férje formálja, a férfi feladata a nőt nevelni" - mondogatta apám
gyakran. Felolvasta neki Taine: Les Origines de la France contemporaine és Gobi- neau:
Essai sur l'Inégalité des Races humaines című mun- káit: Nem lépett fel elbizakodott
igényekkel; ellenkezőleg, inkább arra volt büszke, hogy ismeri saját határait. A front- ról
novellatémákkal tért haza, melyeket anyám remeknek ta- lált, de amelyeket apám nem mert
megírni, mert félt a kö- zépszerűségtől. Ez a szerénység tisztánlátásról tanúskodott, mely
felhatalmazta arra, hogy minden egyes konkrét esetben
fellebbezhetetlen ítéletet hirdessen ki.
Ahogy nőttem, egyre többet foglalkozott velem. Különö- sen ügyelt a helyesírásomra; ha
írtam neki, kijavítva vissza-
34
küldte levelemet. A nyári szünidőben nehéz szövegeket dik- tált, rendesen Victor Hugóból
válogatva. Mivel sokat ol- vas- tam, kevés hibát ejtettem, s elégedetten mondogatta, hogy
természettől jó a helyesírásom. Irodalmi ízlésem nevelésére fekete bőrkötéses noteszban kis
antológiát állított össze szá- momra: Coppée: E v a n g i l e-ját, Banville: Le P a n t i n de la
petite Jeanne-ját, Hégésippe Moreau: H é l a s! si j'avais su!- jét; s még egypárat. Megtanított
rá, hogyan kell helyesen szavalni őket. Klasszikusokat olvasott fel, a R u y B l a s-t, az H e r
n a n i-t, Rostand darabjait, Lanson francia irodalomtör- ténetét és Labiche komédiáit.
Rengeteget kérdeztem tőle, és szívesen válaszolt. Nem félemlített meg, sosem éreztem előt- te
a legkisebb zavart sem; de nem is próbáltam áthágni a távolságot, mely elválasztott tőle;
számtalan olyasmi akadt, amit eszembe sem jutott volna vele megbeszélni; nem léte- zett
számára sem testem, sem lelkem, csak szellemem. Kap- csolataink olyan kristálytiszta
szférában zajlottak, amelyben nem lehetett összeütközés. Nem hajolt le hozzám, hanem
magához emelt, s ilyenkor büszkén felnőttnek éreztem ma- gam. Ha visszahullottam a
megszokott szintre, akkor ma- mától függtem; papa fenntartás nélkül átadta neki szervi
életem gondját és erkölcsi nevelésemet.
Anyám Verdunben született, egy ájtatos és gazdag polgári családban; apja bankár volt, aki
iskoláit a jezsuitáknál vé- gezte; anyja kolostorban nevelkedett. Françoise-nak öccse és
húga volt. Nagymama teljes odaadással csüngött nagy- apán, így gyerekei iránt csak távoli
gyöngédséget tanúsított; nagypapa Lilit, a kisebbiket szerette jobban; mama szenve- dett
hűvösségük miatt. Mint az Oiseaux-kolostor félbenn- lakója, vigasztalást az apácák forró
megbecsülésében talált; belevetette magát a tanulásba és az ájtatoskodásba; elemi is- kolái
után a főnöknő irányítása alatt tanult tovább. Más csalódások is megkeserítették fiatalkorát. A
gyermek- és fia- talkor olyan keserűséget hagyott. a szívében, amely teljesen sosem csitult el.
Húszéves korában, halcsontos fűzőben, hoz- zászokott már, hogy lelkesedését és keserű titkait
hallgatás mögé rejtse; magányosnak és meg nem értettnek érezte ma- gát; nagy szépsége
ellenére hiányzott belőle a biztonság és a vidámság. Minden lelkesedés nélkül ment
Houlgate-ba, ta- lálkozóra egy ismeretlen fiatalemberrel. Megtetszettek egy- 35
másnak. Papa áradó kedélye megnyerte, iránta, mutatott érzelmei felbátorították, s mindezek
hatására anyám kivi- rágzott. Első emlékeim nevetős és jókedvű fiatalasszonyt mutatnak. Volt
a természetében valami fennkölt és paran- csoló, amely házassága után szabadon
kibontakozott. Apám- nak rendkívül nagy tekintélye volt a szemében, és meg volt győződve
róla, hogy az asszony, engedelmeskedni köteles urának. De Louise-zal, húgommal és velem
önkényeskedett, sokszor az igazságtalanságig. Ha közvetlen környezetéből, valaki keresztezte
vagy megsértette az akaratát, gyakran ha- raggal és szenvedélyes őszinteségi rohamokkal
válaszolt. Társaságban viszont mindig félénk maradt. Vidéki környe- zetéből hirtelen egészen
más körbe átplántálva, nem tudott erőfeszítés nélkül beilleszkedni. Fiatalsága, tapasztalatlan-
sága, apám iránti szerelme könnyen sebezhetővé tették; a bíráló nyelvektől való félelmében
minden gondját arra fordí- totta, hogy "olyan legyen, mint a többi". Új környezete csak félig-
meddig tisztelte azt az erkölcsöt, amelyet a Madaras- kolostorban tanult. Nem akart ostobának
látszani, s ezért lemondott arról, hogy saját normái szerint ítéljen: inkább a társasági illemre
bízta magát. Papa legjobb, barátja vadhá- zasságban élt, tehát a bűnben; de azért gyakran járt
a ház- hoz: ágyasát viszont nem fogadtuk. Anyámnak sose jutott eszébe tiltakozni - ilyen
vagy olyan formában - valamilyen következetlenség ellen, amelyet a mondén szokások szen-
tesítettek. Számos egyéb megalkuvásba is belement; de ezek sosem csorbították elveit; talán
éppen ezeknek az engedmé- nyeknek a kiegyenlítésére őrizte meg magában szigorú hajt-
hatatlanságát. Bár vitán felül boldog házasságban élt, alig különböztette meg a bűnt és a
szexualitást: a test gondo- lata számára mindig összefonódott a bűn eszméjével. Mivel a
bevett szokás arra kényszerítette, hogy a férfiaknak meg- bocsásson bizonyos kilengéseket,
szigorúságát a nőkre össz- pontosította; a "tisztességes" és a "kikapós" asszonyok kö- zött
nem ismert átmenetet. A "fizikai" kérdéseket vissza- taszítónak találta, így velem beszélve
soha nem érintette őket; még azokra a meglepetésekre sem figyelmeztetett, me- lyek a
kamaszkor küszöbén vártak. Minden más területen osztotta apám felfogását, látszólag
nehézség nélkül egyeztet- ve össze a vallásossággal. Apámat meglepték az emberi szív 36
paradoxonai, az átöröklés tréfái, az álmok furcsaságai; anyá- mat sose láttam meglepődni
semmin.
A felelősség gondolata őt éppoly erősen áthatotta, mint amennyire ez a gondolat távol állt
apámtól; így nevelői sze- repét nagyon komolyan vette. Tanácsot kért a "keresztény anyák"
kongregációjától, és gyakran tanácskozott az apácák- kal. Ö maga kísért el az iskolába,
végigülte óraimat, ellen- őrizte házi feladataimat és tanulásomat; megtanult miattam angolul,
és elkezdett latinul tanulni, hogy követni tudjon. Ö irányította olvasmányaimat, misére vitt
és vecsernyére; reggel meg estente együtt imádkoztunk, ő, a húgom meg én. Minden
pillanatban s szívem legtitkosabb redőiig ő volt a tanúja létemnek, s nem tettem különbséget
az ő tekintete s a Jóistené között. Egyetlen nagynéném se - még Marguerite néni se, aki
pedig a Sacré-Coeurben nevelkedett - volt olyan buzgón vallásos, mint ő: gyakran áldozott,
kitartóan imádkozott, számos hitbuzgalmi munkát elolvasott. Maga- tartása megfelelt hitének:
készséggel áldozta fel magát, telje- sen az övéinek élt. Nem tekintettem szentnek, mert túl
közel állt hozzám, s mert könnyen kijött a sodrából; de pél- dája annál meggyőzőbb volt a
szememben: áhítatban és erényben felemelkedhettem az ő szintjére, tehát el is kel- lett
érnem oda. Szeretete heve engesztelt ki hirtelen hangu- latváltozásaiért. Ha tökéletesebb lett
volna és távolibb, nem hatott volna ilyen mélyen rám.
Hatásában nagy szerepe volt bensőséges viszonyunknak. Apám úgy bánt velem, mint egy
kész emberrel; anyám törő- dött azzal a gyerekkel, aki valójában voltam. Elnézőbb volt
irántam, mint apám; természetesnek tartotta, ha ostobás- kodtam, míg apámat az ilyesmi
bosszantotta; jót mulatott mondásaimon, macskakaparásomon, amit apám nem tartott
mulatságosnak. Kívántam becsülésüket; de alapvetően arra volt szükségem, hogy a magam
igazságában fogadjanak el, korom gyengéivel együtt: anyám gyöngédsége teljes igazo- lást
nyújtott. A leghízelgőbb dicséret az volt, amit apámtól kaptam; de ha veszekedett, mert
rendetlenséget csináltam az íróasztalán, vagy felkiáltott: "Hülyék ezek a kölykök!", könnyen
vettem szavait, hiszen szemmel láthatólag ő sem tu- lajdonított nekik nagyobb jelentőséget;
anyámnak viszont minden szemrehányása, minden szemöldökráncolása bizton- 37
ságomat veszélyeztette: jóváhagyása nélkül nem éreztem a léthez való jogomat.
Nemtetszése azért érintett ilyen súlyosan, mert leszámítol- tam jóindulatát. Hét- vagy
nyolcéves koromban még egy- általában nem fékeztem magam s teljesen felszabadultan be-
széltem vele: Ezt eleven emlék hitelesíti. Vörheny után eny- he scoliosis (hátgerincferdülés)
mutatkozott: az orvos vonalat rajzolt a hátgerincemre, mintha csak fekete tábla lennék,
svédtornát írt elő. Néhány magánórát vettem egy magas, szőke tornatanárnál. Egy délután,
míg rá vártam, a rúdra mászást gyakoroltam; ahogy felértem, furcsa csiklandozást éreztem a
combomközött; kellemes volt és lehangoló; újra- kezdtem; a jelenség megismétlődött.
"Furcsa" - mondtam mamának, s leírtam neki az érzést. Közömbös arccal másról kezdett
beszélni, s én azt hittem, valami olyan csacskaságot mondtam, ami nem igényel választ.
Később azonban magatartásom megváltozott, Amikor egy-két esztendő múlva elkezdett
problémává válni számomra, "a vér köteléke", amelyet oly gyakran emlegetnek a köny- vek,
s a "méhednek gyümölcse" az Üdvözlégyből, sejtései- met nem osztottam meg anyámmal.
Lehet, hogy közben el- lenállással fogadta bizonyos kérdéseimet, s ezt az idők fo- lyamán már
el is feledtem. De hallgatásom általánosabb ma- gatartás jele volt : ezentúl vigyáztam
magamra. Anyám rit- kán büntetett, s bár könnyen eljárta keze, nyaklevese nem nagyon fájt.
Mégis, bár nem szerettem kevésbé, mint azelőtt; elkezdtem tartani tőle. Volt egy szó, melyet
gyakran hasz- nált, s mely, húgomat is, engem is megbénított: "Nevetsé- ges!" Gyakran
hallottuk, amint kihirdette ezt az ítéletet, ha papával egy harmadik személy magatartását
bírálták; ez a szó ellenünk fordítva, letaszított bennünket a családi meny- országból abba az
alvilágba, ahol az emberi nem többi része senyveleg. Lehetetlen volt kiszámítani, melyik
mozdulat melyik szó; válthatja ki, minden kezdeményezés magában hordotta számunkra a
veszélyt: az óvatosság mozdulatlan- ságot tanácsolt. Még emlékezem meglepetésünkre, mikor
azt kértem mamától, engedje meg; hogy babáinkat magunkkal vigyük a vakációra, s azt
felelte: "Miért ne?" Akkor már évek óta elnyomtuk magunkban ezt a vágyat. Félénkségem
kétségtelenül abban gyökerezett, hogy el akartam kerülni 38
megvetését. De ha szemében a vihar lángja lobogott, vagy egyszerűen megvetően
csücsörítette ajkát, azt hiszem, leg- alább annyira féltem a szívében felvert hullámoktól, mint
saját elítéltetésemtől. Ha hazugságban talált volna, botrán- kozását elevenebben éreztem volna
át, mint saját szégyene- met: ennek a gondolata annyira tűrhetetlenné vált, hogy mindig
igazat mondtam. Nyilvánvalóan nem tudtam fel- fogni, hogy anyám, amikor sietve elítélte a
különöst és az újat, gyorsan megelőzte azt a zavart, amelyet mindenféle vi- ta jelentett neki;
de éreztem: a szokatlan szavak, a váratlan ötletek felbolygatták nyugalmát. Felelősségem
megkettőzte függőségemet.
Így éltünk, ő meg én, egyfajta szimbiózisban, s anélkül, hogy utánzására törekedtem. volna, ő
formált engem. Belém ültette a kötelesség tudatát, valamint az önfeláldozás és szi- gorú
egyszerűség jelszavát. Apám szívesen tündökölt rivalda- fényben, de mamától megtanultam,
hogyan kell visszahúzód- ni, vigyázni a nyelvemre, fékezni vágyaimat, pontosan azt mondani
és tenni, amit mondani és tenni illik. Nem köve- teltem semmit:, és nagyon keveset mertem.
A szüleim között uralkodó összhang megerősítette azt a tiszteletet, mellyel mindegyikük iránt
külön-külön viseltet- tem. Ezért tudtam magam könnyedén túltenni egy olyan ne- hézségen,
mely komoly zavart okozhatott volna; papa nem járt misére, mosolygott, mikor Marguerite
néni a lourdes-i csodákról mesélt: papa nem volt hivő. Ez a szkepticizmus nem érintett
közelebbről, annyira éreztem magam körül Isten jelenlétét; pedig apám sose tévedett ; hogyan
magyarázzam meg hát, ha éppen a legnyilvánvalóbb igazság ügyében vak? A dolgokkal
nyíltan szembenézni lehetetlenség lett volna. Mivel azonban mama, aki oly ájtatos volt, ezt
természetes- ként látszott elfogadni, én is belenyugodtam papa magatar- tásába. Ennek
következtében hozzászoktam a gondolathoz: intellektuális életem - melyet apám
személyesített meg - és lelki életem - melyet anyám igazgatott - két teljesen külön- álló
terület, amelyek között nem lehetséges semmiféle köl- csönhatás. A szentség más szférába
tartozott, mint az érte- lem; s az emberi dolgok - kultúra, politika, üzleti ügyek, szokások -
nem érintkeznek a vallással. Így zártam ki Istent 39

a világból, ami azután mélyen befolyásolta későbbi fejlődé- semet.

Családi helyzetem apámét idézte: ő lógott így a levegő- ben nagyapám fesztelen
szkepticizmusa és nagyanyám pol- gári szigorúsága között. Az én esetemben is papa
individua- lizmusa és profán etikája ellentétben állt azzal a szigorú, ha- gyománytisztelő
morállal, melyet anyám hirdetett. Ez az egyensúlyhiány, mely eljegyzett az
ellentmondásokkal, ma- gyarázta nagyrészt, hogy entellektüel lettem.
Akkor azonban úgy éreztem, védelmet és vezetést talál- tam a földön csakúgy, mint a
mennyei utakon. Egyébként nagy örömömre nem voltam kényre-kedvre kiszolgáltatva a
felnőtteknek; nem egyedül éltem át gyermeki állapotomat; társam volt: húgom, aki úgy
hatodik évem körül egyre je- lentősebb szerepet játszott életemben.
Poupette-nek hívták; két és fél évvel, volt fiatalabb ná- lam. Azt mondták, papára hasonlít.
Szőke, kék szemű, a gyermekfényképeken olyan a tekintete, mintha könnyben fü- rödnék.
Születése csalódást okozott, mert az egész család fiút várt; ezért bizonyára senki sem
neheztelt rá, de talán nem közömbös, sóhajtoznak-e valakinek a bölcsője körül. Komolyan
törekedtek arra, hogy teljesen igazságosan bánja- nak velünk; egyforma ruhát hordtunk, szinte
mindig együtt jártunk, kettőnk élete egy volt; mégis, idősebb lévén, bizo- nyos előnyöket
élveztem. Saját szobámban, melyet Louise- zal osztottam meg, nagy álantik, faragott
faágyban aludtam, mely fölött Murillo Mennybemenetelé -nek másolata lógott. A húgom
ketrecágya keskeny folyosón állt. Papa katonai szolgálata alatt én kísértem el mamát, ha
látogatni ment. Második helyre szorítva, a "kisebbik" szinte fölöslegesnek érezte magát. Én új
élményt jelentettem szüleim számára; húgom sokkal nehezebben tudta őket zavarba ejteni
vagy bámulatra bírni; engem nem hasonlítottak senkihez, őt meg- állás nélkül velem vetették
össze. A Désir-intézetben a kis- asszonyoknak szokása volt az idősebbeket példaként idézni
a kisebbek előtt; bármit csinált is Poupette, az időbeli tá- volság, a legenda szublimálása úgy
mutatta, én nagyobb si- kereket értem el, mint ő; nem lehetett olyan erőfeszítés, olyan
eredmény, amivel túlszárnyalhatott volna. Valami sö- tét átok áldozataként szenvedett, és este,
kis székén ülve 40
gyakran sírt. Szemrehányást tettek neki duzzogó természe- téért: még ebből is hiba lett.
Ellenem nem fordulhatott vol- na; paradox módon nem érezte jól magát egyedül, csak a
közelemben. Kényelmesen elterpeszkedve az elsőszülött sze- repében, nem hetvenkedtem
más fensőbbséggel, mint amit korom biztosított; Poupette-et nagyon eszesnek tartottam ko-
rához képest, s annak tekintettem, ami valóban volt is: kicsit fiatalabb velem egyenrangúnak;
ő hálás volt megbecsülése- mért, és tökéletes odaadással viszonozta. Szövetségesem volt,
segédem, párom: egyikünk sem tudott meglenni a másik nélkül.
Sajnáltam az egyetlen gyerekeket; a magányos szórakozá- sokat unalmasnak találtam:
legfeljebb arra való, hogy elüs- se az ember az időt. Kettesben labdázni, malmozni már vál-
lalkozás, karikával szaladni meg verseny. Még a matricák lehúzásához vagy egy képeskönyv
kiszínezéséhez is társra volt szükségem; versengve, együttműködve mindegyikünk munkája a
másikban találta meg célját, megszűnt öncélúsá- ga. Azokat a játékokat szerettem legjobban,
amelyekben valamilyen személyiséget alakíthattam: ehhez szövetséges kellett. Nem volt sok
játékunk; a legszebbeket - a tigrist, mely ugrani tudott, az elefántot, mely emelgette a lábát
- szüleink zár alatt tartották; alkalomadtán vendégeiknek mu- togatták. Nem bántam. Nekem
hízelgett, hogy olyan holmi- jaim vannak, amikkel a felnőttek szórakoznak; még jobban
szerettem őket, mert értékesek, mintha megszokottak lenné- nek. Viszont az olyan kellékek,
mint fűszerüzlet, konyhai felszerelés, ápolónő-kelengye, csak nagyon szegényes segít- séget
nyújtottak a képzeletnek. A kitalált történetek meg- elevenítéséhez volt nélkülözhetetlen a
partner.
Az általunk eljátszott anekdoták és helyzetek nagy részé- nek banalitásával tisztában voltunk:
a felnőttek jelenléte nem zavart bennünket abban, hogy kalapokat adjunk el, vagy fittyet
hányjunk a német golyóknak. Más jelenetek, azok, amelyeket legjobban szerettünk, a
titokzatosság leplét követelték. Szemre tökéletesen ártatlanok ezek is; de gyer- mekségünk
kalandját szublimálva vagy a jövőt vetítve elő- re, bennünk valami bensőségeset és titkosat
érintettek. Ké- sőbb még szólni fogok azokról a játékokról, amelyek az én nézőpontomból a
legjelentősebbeknek látszanak. És valóban 41
ezeken keresztül elsősorban én fejeztem ki lényegemet, s rá - kényszerítettem őket húgomra,
kijelöltem a szerepét, amit ő engedelmesen elfogadott. Mikor a polgári bútorok csönd- je,
árnyéka, unalma eluralkodott a lakásban, szabadjára en- gedtem fantazmagóriáimat;
gesztusok, áradó szavak segít- ségével kezdtek testet ölteni, és néha, egyre jobban belelo-
valva magunkat, sikerült megszabadulnunk, a világtól, míg egy parancsoló hang vissza nem
hívott a valóságba. Más- nap újra kezdtük. "Azt fogjuk játszani" - mondtuk. Aztán eljött a
nap, amelyen a túl gyakran ismételt téma már nem ihletett; akkor másikat választottunk,
amelyhez pár óráig vagy pár hétig hűek maradtunk.
Húgomnak köszönhetem, hogy számos álmomat játszva elégítettem ki; az ő segítségével
menthettem meg minden- napi életemet a némaságtól: mellette vált szokásommá, a közlés.
Távollétében két véglet között hánykolódtam: a be- széd vagy üres lármának ront, amelyet a
szájammal okoz- tam, vagy, ha a szüleimhez szóltam, komoly tettnek; ha vi- szont Poupette
meg én beszélgettünk, a szavaknak értelmük lett, s nem voltak súlyosak. Az adás-kapás
örömét nem is- mertem meg vele, hiszen mindenünk közös volt; de hango- san kommentálva
a nap eseményeit, megsokszoroztuk az ér- tékét. Nem volt semmi rejtegetnivaló szavainkban;
mégis, a mindkettőnk által ezekbe belehallott értelem cinkosságot te- remtett közöttünk, s ez
elválasztott bennünket a felnőttektől: közös titkos birodalomban éltünk.
Erre nagy szükségünk is volt. A hagyományok elég sok keserves feladatra kényszerítettek,
különösen újesztendő tá- ján: szegről-végről való rokonoknál végtelen családi ebéde- ken
kellett részt venni, dohos, öreg hölgyeket kellett meglá- togatni. Gyakran az unalom elől
kiszöktünk az előszobába, és "azt" játszottuk. Nyáron nagypapa szívesen szervezett egy-egy
kirándulást a chaville-i vagy meudoni erdőbe; e sé- ták bágyadt unalma ellen nem találtunk
védelmet csacsogá- sunkon kívül; terveket kovácsoltunk, emlékeinket tereget- tük; Poupette
kérdezgetett; én meséltem neki a római meg a francia történelemből, vagy magam-kitalálta
történeteket.
Viszonyunkban legjobban azt becsültem, hogy hatalmam volt felette. A felnőttekkel szemben
kiszolgáltatottnak érez- tem magam. Ha dicséreteket kényszerítettem is ki belőlük, 42
mégis ők dönthették el, részesítsenek-e benne. Bizonyos cse- lekvéseim közvetlenül érintették
anyámat, de anélkül, hogy szándékomhoz ennek valamiféle köze lett volna húgom és
énköztem valóságosan megtörténtek a dolgok. Összevesz- tünk, ő sírt, én ingerült lettem,
egymás féjéhez vágtuk a leg- főbb sértést: "Te hülye!", és kibékültünk. Ha sírt, nem játszott
színházat, s ha nevetett egy tréfán, nem leereszkedés- ből tette. Csak ő fogadott el
tekintélynek; a felnőttek néha engedtek nekem; ő engedelmeskedett.
Kialakult közöttünk a mester és tanítvány viszonya, s ez lett egyik legszilárdabb
kapcsolatunk. Annyira szerettem ta- nulni, hogy élvezetesnek találtam a tanítást is.
Babáimmal iskolát játszani nem elégíthetett ki semmiképp; nem bizo- nyos magatartást
akartam parodizálni, hanem valóságosan átadni tudományomat.
Húgomat olvasni, írni, számolni tanítva, már hatéves ko- romban megismertem a másokra
való hatás büszkeségét. Sze- rettem mondatokat vagy rajzokat firkálni fehér lapokra: de
tudtam, ezzel csak látszólag alkotok. Amikor viszont a tudatlanságot tudássá változtattam,
amikor egy szűz szellem- be belecsepegtetem az igazságot, némi valóságosat teremtet- tem.
Nem utánozni akartam a felnőtteket: egyenlőnek érez- tem magam velük, és sikerem nem
függött az ő kényüktől- kedvüktől. Ez bennem a hiúságnál komolyabb vágyakat elé- gített ki.
Eddig beértem azzal, hogy gyümölcsöztettem a gondoskodást, amelynek tárgya voltam: most
először én szolgáltam. Megmenekültem a gyermeki passzivitástól, s be- léptem a nagy emberi
körforgalomba, ahol, mint gondoltam, mindenki hasznára van mindenkinek. Mióta komolyan
mun- kálkodtam, az idő már nem szökött, hanem belém véste ma- gát; tudásomat egy másik
emlékezetre bízva, kétszeresen mentettem meg.
Húgom - cinkosom, alattvalóm, teremtményem - segít- ségével autonómiámat fejeztem ki.
Világos, hogy csak az "azonosságot a különbségben" ismertem el benne, ami egyik formája az
elsőbbségre vágyás kifejezésének. Anélkül, hogy valóban megfogalmaztam volna,
feltételeztem, szüleim elfo- gadják ezt a hierarchiát, és én vagyok a kedvencük. A szo- bám
arra a folyosóra nyílt, ahol húgom aludt, s amelynek végén a dolgozószoba volt; ágyamból
hallottam, amint apám 43
meg anyám "beszélgetnek, s ez a békés zaj elringatott; egy este a szívem szinte megállt;
nyugodt, alig kíváncsi hangon mama azt kérdezte: "Melyiket szereted jobban a két kis- lány
közül?" Azt vártam, papa rávágja a nevemet, de vég- telennek tűnő pillanatig habozott:
"Simone a meggondol- tabb, de Poupette olyan kismacska. . ." Aztán tovább mér- legelték az
éppen eszükbe jutó érveket; végül megegyeztek abban, hogy egyikünket éppúgy szeretik,
mint a másikat; ez pontosan megfelelt annak, amit a könyvekben lehet olvasni: szülőknek
minden gyermekük egyformán kedves. Mégis egy kis keserűség maradt bennem. Nem
bírtam volna ki, ha valamelyikük jobban szereti húgomat; és csak azért nyugod- tam bele az
egyenlő elosztásba, mert meggyőztem magam, ez, az én előnyömre fordul. Idősebb, tudósabb,
eszesebb lévén a húgomnál, ha szüleink egyforma gyöngédséget éreztek is irántunk, engem
jobban kellett becsülniök, s közelebb kellett érezniök saját érettségükhöz.
Különös szerencsének tartottam, hogy az ég pontosan ezeket a szülőket, ezt a testvért,
ezt az életet juttatta osz- tályrészemül. Nem kétséges, számos okom lehetett a sorom- mal való
elégedettségre. Ezenkívül rendelkeztem azzal is, amit szerencsés természetnek neveznek; a
valóságot mindig táplálóbbnak találtam, mint a délibábot; márpedig a szá- momra
legnyilvánvalóbban létező dolgok az enyémek vol- tak: a nekik tulajdonított érték megvédett
a csalódástól, vágyakozástól, a sajnálkozástól; ragaszkodásom sokkal erő- sebb volt, mint
mohóságom. Blondine öregecske volt, ved- lett, rosszul öltözött; mégsem adtam volna oda a
kirakatok- ban trónoló legszebb babáért sem: az iránta érzett szerete- tem egyetlenné,
pótolhatatlanná tette. Nincs az a paradi- csom, amiért elcseréltem volna a meyrignaci parkot,
nincs az a palota, amelyért odaadtam volna lakásunkat. Fel sem me- rült bennem a gondolat,
hogy Louise, a húgom, szüleim más- milyenek is lehetnének, mint amilyenek. Magamat sem
kép- zeltem el más arccal vagy más bőrrel: jól éreztem magam a sajátomban.
A megelégedéstől az önteltségig nem nagy a távolság. Mi- vel meg voltam elégedve azzal a
hellyel, melyet elfoglaltam a világban, kivételezettnek is tudtam magam.Szüleimet
kivételes lényeknek s otthonunkat mintaszerűnek tartottam.
44
Papa szeretett gúnyolódni; mama meg kritizálni: kevesen ta- láltak kegyelmet a szemükben,
őket viszont senkitől sem hal- lottam kicsinyelni: az ő életmódjuk lett hát az abszolút tör-
vény. Fensőbbségük fénye visszasugárzott rám. Megtiltot- ták, hogy a Luxembourg-parkban
ismeretlen kislányokkal játsszunk: nyilván azért, mert értékesebb anyagból va- gyunk
gyúrva. Megtiltották, hogy mint a köznép a csaphoz erősített fém pohárból igyunk;
nagymama egy gyöngyházas kagylóval ajándékozott meg, egyedülálló modellel, mely
megkülönböztet bennünket, mint tiszti kék kabátkánk. Em- lékezem egy húshagyókeddre,
amikor táskánk konfetti he- lyett rózsaszirommal volt tele. Anyám csak bizonyos cukrá-
szoknál vásárolt; más süteményét éppolyan ehetetlennek tar- tottam, mint a gipszfigurákat:
gyomrunk érzékenysége is megkülönböztetett a közönséges emberektől. Környezetem- ben a
legtöbb gyereknek a La Semain de Suzette járt, de nekem az Étoile noeliste-et fizették elő,
melyet mama maga- sabb erkölcsi színvonalúnak tartott. Nem állami iskolába jártam, hanem
magánintézetbe, mely számos vonásával ta- núsította eredetiségét; az osztályokat például
nagyon furcsán számozták: zérus, első, második, harmadik-első, harmadik- második,
negyedik-első stb. Hittanra az intézet kápolnájába jártam, s nem elegyedtem az egyházközség
gyermekei nyá- lába. Az elithez tartoztam.
De ebben a kiválasztott körben szüleim némely barátai jelentős előnyt élveztek: gazdagok
voltak; mint tartalékos katona apám naponta öt sout kapott, és bizony nehéz na- pokat
láttunk. Előfordult, hogy húgommal együtt kápráza- tosan fényűző összejövetelekre hívtak
meg bennünket; óriá- si, csillárral, selyemmel, bársonnyal zsúfolt lakásokban gyer-
mekármádiák töltekeztek fagylalttal és aprósüteménnyel, bábszínházat láttunk és bűvészt, s
egy karácsonyfát álltunk körül. A többi kislány ragyogó selyembe és csipkébe öltözve; rajtunk
sápadt színű gyapjúruha volt. Ettől egy kicsit roszszul éreztem magam; de a nap végén,
fáradtan, izzadtan, elrontott gyomorral undorom a szőnyegek, kristályok, tafoták ellen fordult;
boldogan tértem haza. Egész nevelésem azt bi- zonygatta: erény és műveltség többet ér, mint
a vagyon: saját ízlésem is ezt hitelesítette; derűsen elfogadtam tehát szűkös körülményeinket.
Elszánt optimizmusomhoz hűen arról 45

is meggyőztem magam, hogy ez irigylésre méltó: középszerű- ségünkben az arany középutat

láttam. A nyomorultakat, az utcagyerekeket kirekesztetteknek tekintettem; de a hercegek és
milliárdosok sem tartoztak az igazi világhoz: rendkivüli helyzetük őket is kirekesztette.
Magamról azt hittem, egy- aránt hozzáférhetek a társadalom legmagasabb és legalacso- nyabb
rétegeihez; valójában az előbbi bezárult előttem, az utóbbitól meg radikálisan el voltam
vágva.
Kevés dolog zavarta lelkinyugalmamat. Az életet szeren esés kalandnak tekintettem; a
halálfélelemtől a hit védett meg: szentül hittem, ha behunyom a szemem, az angyalok
liliomkarján pillanatok alatt a mennybe repülök. Szép, aranymetszésű könyvben olvastam azt
az apológiát, mely biztonsággal töltött el; egy mocsár mélyén élő kis lárva nyugtalankodott;
társai egymás után tűnnek el a vízi firma- mentu éjszakájában: el fog-e tűnni ő is? Hirtelen az
ár- nyékvilág másik oldalán találta magát: szárnyai nőttek, cso- dálatos virágok között repült,
a napfény simogatásában. Az analógia számomra megdönthetetlennek tűnt; vékony azúr-
függöny választ el a Paradicsomtól, ahol az igazi világos- ság fényeskedik; gyakran
lefeküdtem a mokettszőnyegre, be- hunytam a szemem, összetettem a kezem, s
megparancsoltam lelkemnek, szálljon ki belőlem. Persze ez csak játék volt; ha elhittem volna,
hogy ütött az utolsó órám, ordítottam volna a rémülettől. De így legalább a halál gondolata
nem riasz- tott. Pedig egy este megsuhintott a Semmi szárnya. Azt ol- vastam: a tenger
partján meghalt egy szirén; a szép herceg szerelméért lemondott halhatatlan lelkéről, s habbá
válto- zott. A hang, mely szüntelenül suttogta neki: "Itt vagyok", elhallgatott örökre: úgy
éreztem, az egész világegyetem csöndbe zuhant. De nem. Isten öröklétet ígért nekem: so-
sem szűnök meg látni, hallani, szólni magamhoz. Nincs vég. Pedig kezdet volt: ez néha
zavart; úgy gondoltam, a gye- rekek az isteni fiat hangjára születnek; de - minden orto-
doxiával szöges ellentétben - korlátoztam a Mindenható ké- pességeit. Az a bennem
megnyilatkozó jelenlét, mely arról biztosított, hogy én vagyok én, nem függött senkitől,
semmi nem befolyásolhatta, lehetetlen, hogy bárki is, akár maga az Isten teremthette volna: ő
csak porhüvelyt adott neki. A természetfölötti térben láthatatlanul, tapinthatatlanul kis lel- 46
kek miriárdjai lebegnek, akik testté válásukat várják. Én is közéjük tartoztam, mindent
elfelejtettem; ők is ég és föld között bolyonganak, és nem fognak emlékezni erre. Aggód- va
döbbentem rá, hogy ez a memóriahiány azonos a semmi- vel teljesen olyan, mintha a
bölcsőben való megjelenésem előtt nem léteztem volna. Ezt a hézagot be kellett tölteni:
röptében elfogom azokat a lidércfényeket, melyek vélt fénye nem világít meg semmit, nekik
kölcsönzöm tekintetemet, szétszaggatom éjszakájuk sötétjét, s a holnap születő gyere- kek
emlékezni fognak. . . A szédülésig belevesztem ezekbe az ábrándozásokba, hiába tagadva azt
a botrányos sza- kadékot, mely tudatom s az idő között tátongott.
Legalább kiszabadultam az árnyékok közül; de az engem körülvevő tárgyak továbbra is
belesüppedtek. Szerettem azokat a meséket, melyekben a nagy varrótű varrótűszerűen
gondolkodik, a pohárszéknek meg fagondolatai vannak; de ez csak mese; a homályos lelkű
tárgyak a földre nehezednek, anélkül, hogy tudnának róla, anélkül, hogy magukban sut-
toghatnák: "Itt vagyok." Máshol már elmondottam, mily ostobán bámultam Meyrignacban
egy öreg szék hátára do- bott zakót. Megpróbáltam helyette kimondani: "Öreg, kopott zakó
vagyok." Lehetetlen volt, s pánik fogott el. Az el- múlt századokban, a lelketlen lények
csöndjében megéreztem saját hiányomat: megéreztem saját halálom csalókán eltaga- dott
igazságát.
Tekintetem hívta elő a fényből a tárgyakat; különösen va- kációkor részegedtem meg
felfedezéseimtől; de néha kétség kínzott; jelenlétem, ahelyett hogy feltárta volna a világot,
eltorzította arculatát. Persze nem hittem abban, hogy míg alszom, a virágok bálba járnak, vagy
a vitrinben álló figurák között idill szövődik. De úgy véltem, az ismerős vidék néha utánozza
az elvarázsolt erdőket, melyek arcot váltanak, amint egy betolakodó megszentségteleníti
őket; ködképek születnek léptei nyomán, eltéved, tisztás és liget elleplezi elő- le titkait.
Fatörzs mögé rejtőzve, hiába próbáltam megfigyel- ni a sűrűség magányát. Nagyon mély
benyomást tett rám a Valentin vagy a kíváncsiság ördöge című mese. Egy jóságos tündér
sétakocsizásra vitte Valentint; elmondta neki, mily csodálatos tájakon mennek át, de az
ablakok leeresztett re- dőnyét tilos volt felhúzni; rossz szelleme engedetlenségre 47
biztatta Valentint; kinézett, de csak árnyékot látott: tekin- tete megölte tárgyát. A történet
folytatása nem is érdekelt: míg Valentin a maga ördögével küzdött, én gonddal telve
harcoltam a tudatlanság éjszakája ellen.
Bár nyugtalanságom néha erősen fellángolt, könnyen el is oszlott. A felnőttek biztonságossá
tették számomra a vilá- got, és csak nagy ritkán merészkedtem segítségük nélkül bele-
hatolni. Szívesebben jártam a nyomukban abban a képzelet- beli univerzumban, amelyet
nekem teremtettek.
Leültem a hallban, szemben a normandiai szekrénnyel meg a faragott állóórával, mely két
rézzel futtatott tobozt és az idő árnyékát rejtette gyomrában; a falon egy fűtőnyí- lás volt;
az aranyozott rácson át a mélységek émelyítő lehe- letét szívtam be. A mélység, a csönd, az
óra tiktakkolása fé- lelemmel töltött el. A könyvek megnyugtattak: szóltak hoz- zám, és nem
titkoltak semmit; távollétemben hallgattak; ki- nyitottam őket, s akkor pontosan azt
mondották, ami ben- nük volt; ha egy szót nem értettem, mama megmagyarázta.
A vörös mokettszőnyegen hason fekve olvastam Madame de Ségurt, Zénaide Fleuriot-t,
Perrault, Grimm, Madame d'Aulnoy, Schmidt kanonok meséit, Töpffer, Bécassine al- bumát, a
Fenouillard család meg Camember baka kalandjait, Jules Verne-t, Paul d'Ivoi-t, André Laurie-
t meg a Larousse kiadású "rózsaszín könyvtár"-at, mely a világ összes legen- dáit meg a hősi
idők háborúit meséli el.
Csak gondosan megválogatott gyerekkönyveket kaptam; ugyanazt az igazságot, ugyanazt az
értékrendet hirdették, mint szüleim és tanítóim; a jó elnyerte jutalmát, a gonosz büntetését;
balszerencse csak nevetségeseket ért meg osto- bákat. Beértem azzal, ha ezeket az alapelveket
tiszteletben tartották; rendesen nem kerestem kapcsolatot a könyvek fantáziavilága és a
valóság között; bizonyos távolságból szórakoztatott, mintahogy a bábszínházon nevettem;
ezért nem leptek meg igazán soha Madame de Ségur történetei, bármily különös motívumokat
fedezzenek is fel bennük a ravasz felnőttek. A mese olyan, mint egy szép tárgy, mely
önmagában kielégítő, akár a bábjáték vagy a kép; átérez- tem ezeknek a konstrukcióknak a
szükségességét, melyeknek eleje van, sorrendje, vége, ahol a szavak és mondatok fény- től
csillognak, mint a színek egy képen. Ha mégis előfordult, 48
hogy egy könyv többé-kevésbé zavarosan arról a világról mesélt, mely körülvett, vagy éppen
énrólam, álmodozásra vagy gondolkozásra késztetett, s néha felborogatta bizonyos- ságaimat.
Andersen megtanított a melankóliára; meséiben az alakok elsápadnak, összetörnek,
felőrlődnek, anélkül, hogy kiérdemelték volna balszerencséjüket; a kis szirén, mi- előtt
megsemmisül, minden lépésénél szenved, akárha ele- ven szenen járna, pedig nem követett el
semmi hibát: kínjai és halála összetörték a szívemet. Meyrignacban olvastam egy regényt,
mely mélyen megrázott: Őserdők vándora volt a címe. A szerző oly ügyesen mesélt
rendkívüli kalandokról, hogy teljesen beleéltem magam. A hős Bob nevű barátja - testes,
jókedvű, önfeláldozó - mindjárt megnyerte rokon- szenvemet. Mikor a hinduk együtt börtönbe
vetik őket, föld alatti alagutat fedeznek fel, melyben egy ember hason csúsz- va haladhat
előre. Bob indult elsőnek; hirtelen szörnyűt si- kolt: óriáskígyóval találkozott. Izzadó kézzel,
dobogó szív- vel vettem részt a tragédiában: a kígyó felfalta. Ez a törté- net hosszú ideig
foglalkoztatott. Már a gondolat, hogy le- nyelnek valakit, vérfagyasztó volt; de kevésbé rázott
volna mag, ha gyűlölöm az áldozatot. Bob szörnyű halála ellene mondott minden szabálynak:
bármi megtörténhetik tehát.
Konformizmusuk ellenére ezek a könyvek tágították szemhatáromat; amellett neofitaként
élveztem a varázsla- tot, mely a történet nyomtatott jeleit átváltoztatja; feltá- madt a vágy
bennem, hogy megfordítsam a mágiát. Kis asz- talomnál ülve papírra vetettem az agyamban
megforduló gondolatokat: a lila foltokkal tarkázott, f ehér lap történe- tet mesélt.
Körülöttem a szoba csöndje ünnepélyessé válto- zott: úgy éreztem, misét celebrálok.
Minthogy az irodalom- ban nem kerestem a valóság visszatükrözését, eszembe sem ötlött
saját tapasztalatom vagy álmaim leírása; engem az szórakoztatott, ha szavakkal mozgathatok
valamit, mint ahogy valaha kockákkal építettem: és csak a könyvek szol- gálhattak mintául,
nem pedig a világ a maga nyerseségében; utánoztam hát. Első művem címe: Marguerite
viszontag- ságai. Egy hős elzászi lány, még árva is a tetejében, fészek- alja testvérkével átkelt
a Rajnán, hogy Franciaországba jus- son. Sajnálattal értesültem róla, hogy a Rajna nem arra
fo- lyik, amerre én szerettem volna, így regényem elvetélt. Ak- 49

kor a Fenouillard család-ot utánoztam, amelyet nálunk min- denki nagyon élvezett: Mónsieur
és Madame Fenouillard meg a két lányuk a mi családunk visszája volt. Mama egy este
felolyasta papának A Cornichon család-ot, s közben he- lyeslően nevetett; papa mosolygott.
Nagypapától kaptam egy sárga fedelű, üres füzetet; Uli néni a zárdanövendékek
gyöngybetűivel belemásolta kéziratomat: büszkén néztem er- re a majdnem igazi műre, mely
nekem köszönhette létét. Még két vagy három művet alkottam, amelyeknek azonban kisebb
volt a sikerük. Néha beértem azzal, hogy címet ta- láltam pl. vidéken könyvtárost játszottam;
Azúrkirálynő- nek neveztem a fűz ezüstös levelét, Hóvirág-nak a magnólia fényes levelét,
és művészi kirakatokat rendeztem be. Még nemigen tudtam, könyveket akarok-e írni majd,
vagy in- kább árulni, de szememben nem létezett a világon semmi értékben hozzájuk
fogható. Anyám egy kölcsönkönyvtár elő- fizetője volt a rue Saint-Placide-ban. Áthághatatlan
korlá- tok védték a könyvekkel tapétázott folyosókat, melyek úgy vesztek el a végtelenben,
mint a metró alagútjai irigyel- tem a szoros, magasan záródó ruhájú öregkisasszonyokat,
akik életük hosszán át ezekkel a feketébe kötött könyvekkel, bánhattak, melyeknek címe
narancsszín vagy zöld kockában, tündökölt. Csöndbe merülve, a borítékok sötét egyhangúsá-
gának álarcában itt volt minden szó, várva arra, hogy kisi- labizálja. Arról ábrándoztam,
bezárkózom ezek közé a poros folyosók közé, és sose jövök ki többé.
Körülbelül minden évben egyszer elmentünk a Châtelet- ba. Alphonse Deville, a városatya,
rendelkezésünkre bocsá- totta a városi páholyt, mert apám valaha titkára volt, mikor még
mindketten ügyvédi gyakorlatot folytattak. Így láttam a Versenyfutás a boldogságban-t, a
Nyolcvan nap alatt a föld körül-t és más látványos tündérjátékot. Bámultam a vö- rös
függönyt, a fényeket, a díszleteket, a virággá változott nők táncát; de a színpadon történő
kalandok csak nagyon közepesen kötöttek le. A színészek túl valóságosak voltak és
mégsem eléggé. A legdíszesebb jelmezek sem csillogtak annyira, mint a mesék karbunkulusai.
Tapsoltam, fel-felkiál- tottam, de szívem mélyén jobban szerettem csöndes talál- káimat a
nyomtatott papírral.
A mozit szüleim közönséges szórakozásnak tartották. 50
Charlie Chaplint túl gyerekesnek vélték, még gyerekek szá- mára is, de mikor papa barátja
meghívást szerzett , számunk- ra magánvetítésre, az egyik boulevard-moziban délelőtt lát- tuk
a Fritz komá-t; mindenki egyetértett, hogy a film ked- ves. Pár hét múlva hasonló
körülmények között láttuk a Camargue királyá-t. A hős bájos, szőke parasztlány vőle- génye
lovon ballagott a tenger partján; találkozott egy mez- telen, csillogó szemű cigánylánnyal, aki
hátaslovát pofoz- gatta; a hős ettől hosszabb ideig teljesen elképedt; később bezárkózott a
szép, barna lánnyal a házikóba, a mocsár kel- lős közepén. Észrevettem, mama és nagymama
kétségbeesett tekinteteket váltanak; nyugtalanságuk végül engem is kioko- sított, s rájöttem,
ez a történet nem nekem való: de nem na- gyon értettem, miért. Míg a szőke lány
kétségbeesetten fu- tott a mocsáron keresztül, mely végül elnyelte, egyáltalán nem jöttem rá,
hogy amazok éppen a legrémesebb bűnt kö- vetik el. A cigánylány gőgös szemérmetlensége
teljesen hide- gen hagyott. Az Aranylegendá-ban vagy Schmidt kanonok meséiben sokkal
kéjesebb meztelenségeket láttam. Mégsem mentünk többé moziba.
Nem bántam; megmaradtak a könyveim, játékaim s körü- löttem a figyelem sokkal méltóbb
tárgyai, mint holmi lapos képek: húsból-vérből való férfiak és nők. A néma tárgyak- kal
ellentétben a tudattal rendelkező emberek nem nyugtala- nítottak : hozzám hasonlónak tudtam
őket. Abban az időben, mikor a házak homlokzata áttetszővé válik, lestem a kivilá- gított
ablakokat. Nem történt semmi rendkívüli; de ha egy gyerek asztalhoz ült olvasni, megindultan
láttam amint sa- ját életem látványossággá változik. Egy asszony terített, má- sok
beszélgettek: körték fényénél a családi jelenetek verse- nyeztek a Chatelet tündérmeséi
nagyszerűségével. Nem érez- tem magam kirekesztettnek; érzésem szerint változó díszle- tek
közt és, más-más színészekkel, de ugyanabban a darab- ban játszottunk valamennyien.
Épületről épületre, városról városra, végtelenül megismételve, létezésem részese lett an- nak a
gazdagságnak, amit számtalan visszatükröződése je- lent: az egész világegyetemre nyílt ki.
Délután sokáig ültem az ebédlő erkélyén, s boulevard Raspailt beárnyékoló lombok
magasában, s figyeltem a já- rókelőket. Nagyon kevéssé ismertem a felnőttek szokásait, 51
így találgatni se tudtam: milyen találkozóra sietnek, milyen gond, milyen remény nyomja
vállukat. De arcuk, alakjuk, hangjuk foglyul ejtett; őszintén szólva, ma már nehezen tu- dom
megmagyarázni, milyen örömet adtak; de amikor szü- leim elhatározták, hogy a rue de
Rennes ötödik emeleti lakásába költöznek, emlékezem kétségbeesésemre: "Nem láthatom
többet az utcán sétálókat!" Elvágtak a világtól, száműzetésbe kényszerítettek. Vidéken nem
érdekelt, ha re- metelakban élek: eltöltött a természet; Párizsban szomjaz- tam az emberek
jelenlétére, a város valósága lakóiban rej- lik: szorosabb kapocs híján legalább látnom kellett
őket. Már kezdett megkörnyékezni a vágy, hogy kilépjek a kör- ből, mely magába zárt.
Némely ember járása, mozdulata, vagy mosolya megfogott: szerettem volna utánafutni az is-
meretlennek, aki befordult a sarkon, s akit soha többé nem láthatok; a Luxembourg-parkban
egyik délután almazöld kosztümös nagylány ugráltatta kötélen a kicsiket; rózsás ar- ca volt,
gyöngyöző és gyöngéd kacagása. Este kijelentettem húgomnak: "Tudom, mi a szerelem!"
Valóban valami új érzést tapasztaltam. Apám, anyám, húgom: akiket szeret- tem, hozzám
tartoztak. Megéreztem, ekkor először, hogy az embert szíven találhatja egy máshonnan jövő
sugárzás.
Ezek a rövid nekilendülések nem zavarták szilárd meg- gyökerezettségem tudatát. Érdekelt a
mások sorsa, de nem kívántam az enyémtől eltérőt magamnak. Különösen nem bántam, hogy
lánynak születtem. Mint már mondottam; el- kerültem a hiú vágyak csábítását, s szívesen
fogadtam, amit kaptam. Másfelől nem is láttam semmi okát, ami miatt ma- gamat rosszul
eleresztettnek érezhettem volna.
Nem lévén fivérem, semmiféle összehasonlítás nem árul- a el, hogy bizonyos szabadságokat
nemem miatt megtagad- nak; a rám kényszerített korlátokat csak koromnak tudtam be;
gyermekségem bántott, nem nő voltom. A fiúkban, aki- ket ismertem, nem találtam
semmi kápráztatót. A legoko- sabbnak a kis René látszott, aki az elemi osztályokat kivéte-
lesen a Désir-intézetben járta; én jobb osztályzatokat kap- tam nála. És lelkem sem volt
kevésbé értékes Isten előtt, mint a fiúgyerekeké: akkor meg miért irigyeltem volna őket? Ha
a felnőtteket néztem, kétfélét tapasztaltam. Bizonyos tekintetben papa, nagypapa,
nagybátyáim feleségeiknél fel- 52
sőbbrendűeknek látszottak. De az én mindennapi életemben Louise, mama meg a
kisasszonyok játszották a főszerepet. Madame de Ségur, Zénaide Fleuriot gyerekhősöket
válasz- tottak, s ezeknek alárendelték a felnőtteket; az anyák tehát könyveikben túlnyomó
helyet foglaltak el. Az apák szinte szóba se jöttek. Én is lényegében a gyermekekhez való vi-
zonyukban vizsgáltam a felnőtteket: és ebben a tekintet- ben nemem elsőrendű jelentőséget
biztosított. Játékaimban, merengéseimben, terveimben sosem változtam férfivá; kép- zeletem
női jövőm előrevetítésén dolgozott.
Ezt a jövőt a magam tetszésére formáltam. Nem tudom, miért, de tény, hogy a fizikai
jelenségek iránti érdeklődésem nagyon hamar elmúlt. Falun segítettem Madeleine-nek nyu-
akat tyúkokat etetni, de ezeket a ház körüli feladatokat elég hamar eluntam, és nagyon
kevéssé élveztem a szőrme vagy a pihe tapintásának örömét. Sose szerettem az állato- kat. A
vörös, ráncos, csipás szemű kisbabák bosszantottak. Ápolónőnek csak azért öltöztem, hogy
összeszedjem a sebe- sülteket a csatamezőn, de nem ápoltam őket. Meyrignacban egyszer egy
körteforma gumipumpával látszatbeöntést adtam Joanne unokahúgomnak, aki mosolygó
passzivitásával szinte kihívta a szadizmust: sehol sem találom ennek az emléknek a párját.
Játékaimban csak úgy fogadtam el az anyaságot, hogy a táplálási funkciókat megtagadtam.
Lenéztük a többi gyereket, akik babáikkal összevissza játszottak, mert húgom meg én sajátos
módon tekintettünk babáinkra: tudtak be- szélni és érvelni, ugyanakkor éltek, mint mi,
ugyanolyan rit- musban, mindennap huszonnégy órát öregedtek: a mi meg- testesülésünk
voltak. Valójában kíváncsibb voltam, mint amilyen módszeres, lelkesebb, mint amilyen
aprólékos; de szívesen merültem el a takarékosság és szigorúság szkizofré- niás álmaiba;
Blondine-t használtam ennek a mániának a kiélésére. Mintakislány tökéletes anyja voltam,
ideális ne- velést adtam neki, amiből ő a legnagyobb hasznot húzta, így a feltétlen
szükségesség álruhájában hódítottam meg saját mindennapi létemet. Elfogadtam húgom
tapintatos együtt- működését, őt meg erőszakosan segítettem saját gyermekei felnevelésében,
De nem osztottam meg felelősségemet férfi- val: férjeink folyton utaztak. Az életben,
tudtam, minden másképp van: az anya mellett mindig ott a férj; ezernyi 53
bosszantó feladat terheli. Amikor megidéztem jövőmet, ez a szolgálat súlyosnak tűnt, így
inkább letettem arról, hogy saját gyerekeim legyenek; csak elméket és lelkeket akartam
alakítani: tanár leszek, határoztain el.
Pedig az oktatás, legalábbis ahogy a kisasszonyok gyako- rolták, nem adott a tanárnak döntő
hatalmat tanítványa fe- lett; én teljesen ki akartam sajátítani: napjait elterveztem a legkisebb
részletekig, kiküszöbölök belőle minden véletlent; találékony pontossággal vegyítve
foglalkozást és szórakozást, minden pillanatot kihasználok, semmit sem hagyok veszen- dőbe
menni. Egyetlen lehetőséget láttam e szándék megvaló- sítására: nevelőnő leszek egy
családban. Szüleim élénken til- takoztak. Én el sem tudtam képzelni, hogy a nevelő alan-
tas személy lehet. Húgom fejlődését figyelve, megismertem azt a felséges örömet, amit az űr
betöltése jelent; el sem tudtam képzelni, hogy a jövő nemesebb feladatot is adhat- na, mint
az emberi lélek alakítása. Persze nem akármilyené. Ma már értem, hogy a rám váró
teremtménybe, akárcsak Blondine babám esetében, önmagamat vetítettem ki. Ez volt
hivatásom értelme: felnőttként újra kézbe veszem gyermek- ségemet, s hibátlan remekké
alakítom. Elképzeltem saját lényem abszolút alapjait és megdicsőülésemet.
Tehát a jelenben csakúgy, mint a jövőben, azzal kecsegtet- tem magam, hogy egyedül
uralkodom életem felett. Pedig a történelem, a vallás, a mitológiák más szerepet sugalmaztak.
Gyakran Mária Magdolnának képzeltem magam, s hosszú hajammal törölgettem Krisztus
lábát. A valóságos vagy le- gendás hős nők legnagyobb része - Szent Blandine, Jeanne a
máglyán, Grizeldisz, Brabanti Genovéva - csak a hímek ál- tal kiszabott, fájdalmas próbák
árán érték el a dicsőséget és a boldogságot ezen a világon, vagy a másikon. Szívesen ját-
szottam az áldozat szerepét. Néha a hangsúlyt a győzelemre vetettem: a hóhér csak
jelentéktelen közvetítő volt a mártír s a neki kijáró pálmaág között. így jutottunk el odáig,
hogy húgommal állhatatossági versenybe kezdtünk: megcsíptük egymást a cukorcsíptetővel,
felsebeztük magunkat kis zász- lónk nyelévei; hitvallóként kellett meghalni; szemérmetlenül
csaltam, mert az első kis sebnél azonnal meghaltam, míg hú- gomról mindaddig azt állítottam,
hogy él, amíg kitartott. Börtönbe zárt apácaként himnuszokat énekelve gúnyoltam 54
rabtartóimat. A passzivitást, melyre nemem kényszerített, kihívássá változtattam. Mégis
gyakran hosszasan tetszeleg- tem benne: kiélveztem a szerencsétlenség, a megalázottság
minden gyönyörét. Ájtatosságom érzékennyé tett a ma- zochizmus iránt; egy ifjú, szőke isten
lábánál elterülve vagy a gyóntatószék sötétjében a kenetes Martin abbéval gyö- nyörűséges
ájulatokat élveztem; a könny csorgott orcámon, angyalok karján merültem el a sötétben.
Ezeket az érzel- meket a végletekig hajtottam, mikor felöltöttem szent Blandine véres ingét,
kitéve magam egyszerre az oroszlá- nok karmainak s a tömeg tekintetének. Vagy pedig fellel-
kesedve Grizeldisz és Brabanti Genovéva példáján, az ül- dözött hitves képébe öltöztem;
húgom, akit rávettem, hogy megtestesítse Kékszakállt, kegyetlenül elűzött palotájából, vad
erdőkben tévelyegtem, míg ártatlanságom ki nem de- rült. Néha megváltoztattam a
librettót, valamilyen tit- kos hibában képzeltem bűnösnek magam, s borzongva bántam
bűnömet egy szép, tiszta és rettenetes férfi lábánál. Lelkiismeret-furdalásomtól,
megalázkodásomtól, szerelmem- től legyőzötten lehajtott fejemre tette kezét, s én éreztem,
elájulok. Fantazmagóriám némelyike nem tűrte a fényt: csak titokban idéztem fel őket.
Rendkívüli módon megindí- tott annak a fogoly királynak a sorsa, akit egy keleti despo- ta
lépcsőnek használt, mikor lóra szállt; helyébe képzeltem magam, reszkető, félmeztelen
rabszolgaként, akinek a hátát véresre sebzi a sarkantyú.
Többé-kevésbé nyíltan, de a meztelenség újra meg újra megjelent ezekben az
átlényegülésekben. Szent Blandine el- tépett tunikája felfedte fehér testét; Brabanti
Genovévát csak hajzata takarta. Felnőttet sosem láttam másként, mint állig gombolkozva; a
fürdőn kívül - s ott Louise dörgölt, olyan erélyesen, hogy az mindenfajta tetszelgést kizárt -
engem is arra tanítottak, ne nézzek a testemre; fehérnemű- váltás közben ne takarjam fel
magam. Az én világomban a testnek nem volt létjogosultsága. Pedig ismertem az anyai
kar édességét; némely ruhakivágásban árnyékos ba- rázda látszott, mely zavart s vonzott
egyszerre. Nem voltam elég találékony ahhoz, hogy a tornaórán megsejtett örömet meg
tudjam ismételni: de néha valami bolyhos puhaság, mely a bőrömet érintette; egy nyakamat
simogató kéz meg- 55
borzongatott. Tudatlanságomban nem tudtam felismerni a simogatás örömét, kerülő utakat
használtam hát. Az eleven hágcsó jelképével végrehajtottam a test objektummá változ- tatását.
S ezt önmagamon valósítottam meg, mikor lebo- rultam uram-uralkodóm lábához.
Feloldásomra tarkómra tette igazságosztó kezét: kegyelemért könyörögtem, s el- nyertem a
kéjt. De átadva magam ennek az élvezetes meg- alázkodásnak, sosem feledtem, hogy az egész
csak játék. Valójában nem vetettem alá magam senkinek: a magam gazdája voltam, s az is
maradok örökké.
Hajlottam arra is, hogy - legalább a gyermekség szint- jén - egyedülállónak tartsam magam.
Barátságos termé- szet lévén, örömmel jöttem össze társaimmal. Fekete Pétert játszottunk,
lottóztunk, vagy könyveket cseréltünk. De álta- lában nem becsültem kis barátaimat, se a
fiúkat, se a lányo- kat. Én komolyan akartam játszani, tiszteletben tartva a szabályokat és
keményen küzdve a győzelemért; húgom megfelelt ennek az igénynek; de többi partnerem
szokásos felületessége türelmetlenné tett. Azt hiszem, én viszont gyakran bosszanthattam
őket. Egy időben délutáni órakez- dés előtt félórával érkeztem a Désir-intézetbe; a fél-benn-
lakók közé álltam a szünetben; egy kislány, mikor meglátott az udvaron keresztülmenni,
majmot utánozva megvakarta az állát, és felkiáltott: "Már megint itt van ez az undok
pofa!" Csúnya volt, ostoba, és szemüveget hordott: kicsit meglepett, de nem bosszantott.
Egyszer kimentünk a kör- nyékre szüleim ismerőseihez, ahol a gyerekek krokettet ját- szottak;
Grillere-ben ez volt a legkedvesebb szórakozásunk; uzsonna alatt, séta közben, megállás
nélkül erről beszéltem. Égtem a türelmetlenségtől. Barátaink panaszkodtak a hú- gomnak: "Jaj
de unalmas azzal az örökös krokettel!" Mi- kor este elmondta nekem, közömbösen
fogadtam. Nem se- bezhettek meg olyan gyerekek, akik bebizonyították alsóbb- rendűségüket,
mivel nem szerették annyira a krokettet, mint én. Csökönyösen ragaszkodva saját
kedvteléseinkhez, má- niáinkhoz, elveinkhez és értékeinkhez, húgommal tökéletes
egyetértésben a többi gyereket ostobának tartottuk. A le- ereszkedő felnőttek szemében a
gyermektársadalom min- den egyede azonos értékű: mi sem bosszanthatott volna jobban.
Grillere-ben, mikor mogyorót ettem, a vénkisasz- 56
szony, Madeleine nevelője, bölcsen kijelentette: "A gyere- kek imádják a mogyorót."
Poupette-tel kettesben jól kine- vettük. Ízlésemet nem a korom határozta meg; én nem
"egy gyerek" voltam: én én voltam.
Húgom mint vazallusom haszonélvezője lett a magamnak kisajátított szuverenitás nak: nem is
vitatta. Úgy éreztem, ha osztoznom kellene rajta, életem értelmét veszítené. Osztá- lyomba
járt egy ikerpár, s ezek kitűnően megértették egy- mást. Nem értettem, mint lehet
belenyugodni, hogy az em- ber megkettőzve éljen; úgy éreztem, én így csak félember lennék;
sőt az volt a benyomásom: ha másvalakiben azo- nosként ismétlődnék, saját élményeim sem
lennének többé az enyémek. Egy ikertestvér létezésemet legfőbb értékétől: dicsőséges
egyszeriségétől fosztaná meg.
Első nyolc évemben egyetlen gyereket ismertem, akinek az ítélete számított: szerencsémre
nem vetett meg. Baju- szos nagynéném a Poupée modele-be írt meséiben gyakran
választotta hősökül saját unokáit, Titite-et és Jacques-ot: Titite három évvel volt idősebb
nálam, Jacques egy féllel. Apjuk autószerencsétlenség áldozata lett; anyjuk újra férj- hez
ment, és Chateauvillainben élt. Nyolcéves korom nya- rán elég hosszú időt töltöttünk Alice
néninél. A két ház majdnem szomszédos volt. Részt vettem unokafivéreim ma- gánóráin,
amelyeket egy bájos, szőke lány tartott; fiatalabb lévén náluk, elkápráztatott Jacques remek
dolgozata, tudá- sa, biztonsága. Rózsás arcú, aranypettyes szemű, fényes vadgesztenyeszín
hajú, nagyon csinos fiú volt. Az első eme- leti könyvespolcról választott nekem könyvet; a
lépcsőn egymás mellett ülve olvastunk, én Gulliver utazásai-t, ő a Népszerű csillagászat-ot.
Ha lementünk a kertbe, ő találta ki, mit játsszunk. Elkezdett repülőgépet építeni, amit már
előre "öreg Charles"-nak keresztelt, Guynemer tiszteletére; nyersanyagproblémái megoldására
minden konzervdobozt összeszedtem, amit csak találtam az utcán.
A repülőgépnek még a körvonalai sem alakultak ki, de Jacques dicsősége ettől nem
kisebbedett. Párizsban nem kö- zönséges bérházban lakott, hanem a boulevard Montpar- nasse
egyik öreg épületében, ahol templomi üvegablakokat gyártottak; a földszint az iroda, felette a
lakás, afölött a műhely, és a padláson kiállítási helyiség; ez a ház az övé 57
volt, és az ifjú gazda higgadt biztonságával vezetett körbe; megmagyarázta a templomi
ablakok művészi festését, és hogy mi választja el ezt a közönséges, festett üvegtől; le-
ereszkedő hangon beszélt a munkásokkal; tátott szájjal hallgattam ezt a kisfiút, aki - úgy
látszott - felnőttek egész csoportját igazgatja: rettentően imponált. Egyenlőként bánt a
felnőttekkel, sőt még meg is botránkoztatott, mikor go- romba volt a nagyanyjával. Általában
lenézte a lányokat; annál többre becsültem barátságát. "Simone koraérett gyer- mek" -
jelentette ki. Ez a kifejezés nekem nagyon tetszett. Egy szép napon saját kezűleg alkotott egy
valódi színes ab- lakot, kék, piros és fehér kockái ólomfoglalatban csillogtak; fekete betűkkel
írta rá az ajánlást: "Simone-nak." Még so- ha nem kaptam ilyen hízelgő ajándékot.
Elhatároztuk, hogy "szerelmi házasság" -ot kötünk, s Jacques-ot "vőlegény"-em- nek
neveztem. Nászútra a Luxembourg-park ringlispilének falovain indultunk. Én komolyan
vettem elkötelezettsége- met. De azért távollétében alig-alig gondoltam rá. Vala- hányszor
találkoztunk, örültem, de sosem hiányzott.
Így tehát a kép, melyet a gondolkodni-tudás határán ma- gamról alkothatok, a boldog, eléggé
önhitt úrilányka képe. Két-három emlék azonban megcáfolja, ezt az arcképet, és arra a
feltételezésre kényszerít, hogy nagyon kevés is elég lett volna biztonságom megingatásához.
Nyolcévesen már nem voltam olyan eleven, mint kisgyerek koromban; inkább, soványka és
félénk. Azokra a már említett tornaórákra csú- nya, öreg trikóban jártam, s egyik nagynéném
azt mondta, mamának: "Olyan, mint egy kis majom." A gyógykezelés vége felé tanárom
beosztott egy kollektív tanfolyam órájá- ra: fiú- és lánycsapat volt ez, akikre nevelőnő
ügyelt fel. A lányok halványkék tornadresszben, rövid, kecses szok- nyában; fényes
frizurájuk, hangjuk, modoruk, minden hi- bátlan rajtuk. Pedig futkostak, ugráltak,
ciganykereket hánytak oly felszabadultan és merészen, amiről azt hittem, kizárólag az
utcagyerekek előjoga. Hirtelen ügyetlennek, jelentéktelennek, csúnyának éreztem magam: kis
majom; nem kétséges, hogy ezek a szép gyerekek ilyennek látnak; lenéznek; sőt, ami
rosszabb, tudomást sem vesznek rólam. Reménytelenül szemléltem diadalukat és,
megsemmisülé- semet.
58
Pár hónap múlva szüleim egyik barátnője, akinek a gye- rekeivel csak ímmel-ámmal
játszottam, elvitt Villers-sur- Merbe. Először váltam el hosszabb időre húgomtól, s meg-
csonkítottnak éreztem magam. A tengert egyhangúnak lát- tam; a fürdő kínlódás volt: a vízben
elállt a lélegzetem, féltem. Egyik reggelen zokogtam az ágyban. Madame Rollin zavartan vont
az ölébe; és kérdezte könnyeim okát; úgy érez- tem, mindketten színházat játszunk, s nem
tudtam mit fe- leljek: nem, igazán senki sem bántott, mindenki nagyon kedves volt.
Családomtól elválasztva, megfosztva attól a szeretetgyűrűtől, mely számomra saját
érdemeimet bizonyí- totta, azoktól a jelektől és fogódzóktól, melyek meghatá- rozták, hová
tartozom, nem találtam sem helyemet, sem életcélomat. Szükségem volt azokra a határokra,
melyek- nek áthághatatlansága igazolta létemet. Ezt magam is érez- tem, mert féltem a
változástól. Nem kellett sem gyásszal, sem környezetváltozással szembenéznem, ez tette
lehetővé, hogy elég hosszú ideig megmaradhassak gyermeteg elbiza- kodottságomban.
Derült nyugalmam fölött azonban átmenetileg beborult az ég a háború utolsó évében.
Nagyon hidegre fordult a tél és nem volt szén; a rosszul fűtött lakásban hiába tapasztottam
fagytól dagadt kezemet a fűtőtestre. Megkezdődött a korlátozások időszaka. A ke- nyér
szürke volt vagy túl fehér. Kakaó helyett reggelente ízetlen leveseket kaptunk. Anyám tojás
nélküli rántottát csi- nált meg margarinos süteményt, amelyben szaharin pótolta a cukrot;
fagyasztott húst és lóbifszteket ettünk, meg her- vadt főzelékeket: csicsókát, céklát, hamis
articsókát. A bor- takarékosság érdekében Lili néni fügéből erjesztett italt kotyvasztott,
undorító fügebort. Az étkezésekből kiveszett a régi vidámság. Éjszaka gyakran üvöltöttek a
szirénák; oda- kint elaludtak az utcai lámpák és fények; sietős lépteket lehe- tett, hallani és a
tömbparancsnok ingerült hangját, amint kia- bál: "Lámpa!" Kétszer vagy háromszor anyánk
levitt bennün- ket a pincébe; mivel azonban apám makacsul ágyban maradt, végül ő sem
mozdult. A felsőbb emeletek egyes lakói a mi előszobánkban kerestek, védelmet; teleraktuk
karosszékek- kel, s azokban szunyókáltak. Néha az ismerősök, akiket a riadó visszatartott,
szokatlan ideig elnyújtottak egy-egy 59
bridzspartit. Élveztem ezt a rendetlenséget, az elsötétített ab- lakokon túl a város némaságát,
majd hirtelen ébredését, ahogy lefújták a riadót. Csak az bosszantott, hogy nagyszüleim, akik
Párizs déli peremén laktak, az ötödik emeleten, komo- lyan vették a vaklármát; lerohantak a
pincébe, és másnap reggel el kellett mennünk hozzájuk megbizonyosodni róla, nem történt-e
bajuk. A "kövér Berta" első lövéseire nagy- papa szentül hitte, hogy a németek mindjárt a
nyakunkon vannak, s feleségét és leányát elküldte Charité -sur- Loire- ba; ő maga, ha eljön a
napja, gyalog menekül Longjumeau- ba. Nagymamát annyira kimerítette férje rémülete, hogy
belebetegedett. Kezelése miatt vissza kellett hozni Párizs- ba; mivel azonban bombázás
esetén nem tudta volna oda-hagyni ötödik emeleti lakását, hozzánk költözött. Amikor egy
ápolónő kíséretében megérkezett, kipirult arca, üres te- kintete megrémített: nem tudott
beszélni, és nem ismert meg. Ö foglalta el a szobámat, s mi, Louise, a húgom meg én, a
szalonban tanyáztunk. Lili néni meg nagypapa is nálunk ettek. Nagypapa zengő hangon
prófétált újabb szerencsét- lenségeket, vagy hirtelen bejelentette, hogy a szerencse az ölébe
hullott. Katasztrofális pesszimizmusának ugyanis má- sik oldala extravagáns derűlátás volt.
Verduni bankár ko- rában spekulációi csődbe vitték; s ez elnyelte nemcsak az ő tőkéjét, de
még jó néhány emberét. Azért egy pillanatra sem rendült meg hite saját jó csillagában és jó
ösztönében. Akkor egy cipőgyár igazgatója volt, mely a hadirendelések következtében élég jól
ment; ez a szerény vállalkozás azon- ban nem elégítette ki nagy ügyekre, nagy eszmékre,
nagy pénzekre való étvágyát. Balszerencséjére semmiféle tőke fö- lött nem rendelkezhetett
felesége és gyermekei beleegyezése nélkül: ezért megpróbált papára támaszkodni. Egy szép
na- pon egy kis aranyrudat hozott, melyet az alkimista a szeme előtt készített ólomból: ez a
titok mindnyájunkat milliomos- sá tesz, ha hajlandók vagyunk kis előleget adni feltalálójá-
nak. Papa mosolygott, nagypapát a guta környékezte, mama és Lili néni ellene fordultak,
mindenki kiabált. Az ilyen jelenet gyakran ismétlődött. Kimerülve, mama és Louise hamar
"felfortyantak"; "összeszólalkoztak"; sőt előfordult, hogy mama papával vitatkozott; szidott
bennünket, húgo- mat meg engem, s nyaklevest adott, ha idegei úgy paran- 60
csolták. Már nem voltam ötéves. Elmúlt az az idő, amikor szüleim összeveszése megingatta
az eget fölöttem; már nem tévesztettem össze a türelmetlenséget az igazságtalan- sággal.
Mégis, ha éjszaka az üveges ajtón, mely az ebédlőt elválasztotta a szalontól, áthallatszott a
harag gyűlölködő zsivaja, nehéz szívvel bújtam takaróm alá. Úgy gondoltam a múltra,
mint az elveszett Paradicsomra. Újjászületik-e? A világ immár nem látszott
biztonságosnak.
Különösen azért borult árnyékba, mert képzeletem meg- érlelődött. A könyveken,
"kommünikéken", ellesett beszél- getéseken át felderült előttem a háború valósága: a hideg,
a sár, a félelem, a kiontott vér, a fájdalom, a haláltusa. Ba- rátaink, rokonaink pusztultak a
fronton. A túlvilág ígérete ellenére fuldokoltam a borzalomtól, ha azokra gondoltam, akik
szeretik egymást, és a halál örökre elválasztja őket a földön. Néha előttünk mondották:
"Szerencséjükre gyere- kek! Nem érthetik..." Magamban tiltakoztam: "A fel- nőttek nem
tudnak rólunk semmit!" Valami végletes kese- rűségben merültem el, s akkori
meggyőződésem szerint sen- ki sem ismerhetett sötétebb kétségbeesést. "Miért ez a sok
szenvedés?" - faggattam magam. Grillere-ben a német fog- lyok meg egy beteges kövérsége
miatt felmentett belga me- nekült a konyhában ettek, a francia munkásokkal együtt: nagyon
jól megértették egymást. Végül is a németek is em- berek: ők is véreznek és meghalnak.
Miért? Elkezdtem két- ségbeesetten imádkozni, hogy ez a borzalom véget érjen. A békét
fontosabbnak tartottam, mint a győzelmet. A lép- csőn felfelé menve, beszélgettem mamával;
azt mondta, a háború talán hamarosan véget ér: "Ó! - feleltem lelkesen-, csak érne már véget!
mindegy, hogyan: csak érjen véget!" Mama hirtelen megállt, és kétségbeesetten nézett rám:
"Hogy mondhatsz ilyet! Franciaországnak győznie kell!" Elszégyelltem magam, nemcsak
azért, mert kimondtam va- lami borzalmast, de mert egyáltalán elgondoltam. Pedig nehezen
tudtam elfogadni, hogy bűnös lehet a gondolat. Lakásunk alatt, szemben a békés Dôme-mal
ahol Dardelle úr szokott dominózni, zajos kávéház nyílt, a Rotonde. Ki- festett, rövid hajú
nők, furcsán öltözött férfiak tértek be oda. "Meszticek és defetisták fészke" - mondotta
papa. Kérdeztem tőle, kik azok a defetisták. "Rossz franciák, 61
akik azt hiszik, Franciaország veszíthet" - felelte. Nem ér- tettem. A gondolatok saját
tetszésük szerint jönnek-mennek a fejünkben, az ember nem szándékosan hiszi azt, amit
hisz. Mindenesetre apám felháborodott hangja, anyám megbot- ránkozó tekintete arról
győztek meg, hogy nem szabad siet- ve s hangosan kimondani minden nyugtalan szót.
Habozó pacifizmusom nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek szüleim
hazafiasságára. A rémhírektől s a "kövér Bertá" -tól riadtan az intézet legtöbb tanulója az
iskolaév vége előtt elhagyta Párizst. Egyedül maradtam az osztályban egy nagy, tizenkétéves,
ostoba lánnyal; leültünk a hatalmas, üres asztalhoz, szemben Gontran kisasszonnyal, aki
főleg velem foglalkozott. Egész különösen élveztem eze- ket az órákat, mert ünnepélyesek
voltak, mint a nyilvános előadások, s meghittek, mint a magánórák. Egyszer, mikor mamával
és a húgomrnaI megérkeztünk a rue Jacobba, az egész épületet üresen találtuk: mindenki
lement a pincébe. Ezen a kalandon sokat nevettünk. Bátorságunkkal, lendü- letünkkel
kétségtelenül bebizonyítottuk, hogy kivételes embe- rek vagyunk.
Nagymama jobban lett, hazament. A vakáció alatt és ősszel sokat hallottam két árulóról, akik
el akarták adni Franciaországot Németországnak: Malvy és Caillaux. Nem lőtték agyon őket,
ahogy illett volna, de túljártak az esz- ükön.November 11-én mama ellenőrzése mellett
gyakorol- tam a zongorán, mikor, megszólaltak a fegyverszünet ha- rangjai. Papá újra civilbe
öltözött. Mama fivére, alighogy leszerelték, meghalt spanyolnáthában. De én őt nem na-
gyon ismertem, s amint mama könnyei felszáradtak, a bol- dogság, legalább számomra,
újjászületett.

Nálunk semmi sem mehetett veszendőbe: se egy kenyérda- rab, se egy madzagvég, se egy
szabadjegy vagy valamilyen alkalom az ingyen fogyasztásra. Húgom meg én teljesen el-
koptattuk ruhánkat, s még azután is hordtuk egy darabig. Anyám soha egy percet. se hagyott
kihasználatlanul; olva- sás közben kötött; apámmal, barátokkal beszélgetve varrt, javított
vagy hímezett; metróban, villamoson kilométer- 62
szám horgolta a pamutcsipkét, amivel aztán alsószoknyáin- kat díszítette. Esténként
számvetést csinált: évek óta minden centime-ot, mely átment a kezén, beírt egy nagy, fekete
könyvbe. Úgy képzeltem - nemcsak nálunk, de minde- nütt -, az idő, a pénz annyira
kimért dolog, hogy csak a legnagyobb szigorúsággal lehet bánni vele; ezt a gondola- tot
elfogadtam, hiszen szeszély nélküli világra vágytam. Pou- pette-tel gyakran játszottunk
sivatagban eltévedt felfede- zőket, szigetre vetődött hajótöröttet; vagy ostromlott vá- rosban
szálltunk szembe az éhínséggel: kifogyhatatlan talá- lékonysággal használtuk ki a végsőkig a
legszerényebb tar- talékokat; ez volt egyik legkedvesebb mulatságunk. Min- dent
felhasználni: megpróbáltam valóban érvényesíteni ezt a jelszót. A füzetben, amelybe hétről
hétre bevezettem az óravázlatokat, elkezdtem egészen apró betűkkel írni, egy csöppnyi fehér
helyet sem hagytam: a meglepett kisasszo- nyok meg is kérdezték anyámat, zsugori vagyok-e.
Erről a mániáról hamarosan letettem: a cél nélküli takarékoskodás önmagának mond ellent,
nem mulatságos. De továbbra is meggyőződésem maradt, hogy mindent, s önmagamat is tel-
jesen ki kell használni. Grillere-ben elég gyakran - étke- zések előtt, után vagy a miséről
kijövet - tétlenkedtünk; izegni-mozogni kezdtem: "Ez a gyerek nem tud tétlenül ülni?" -
kérdezte Maurice nagybácsi türelmetlenül; szüleim velem együtt nevettek ezen: elítélték a
tétlenséget. Én an- nál inkább elítéltem, mert untatott is. Feladataim összeol- vadtak
örömeimmel. Ezért éltem oly boldogan ebben az időben: csak követnem kellett hajlamaimat,
és mindenki meg volt elégedve velem.
Az Adeline Désir-intézet bennlakókból, fél-bennlakók- ból, felügyelet alatt álló külsőkből és
olyanokból állott, mint én, akik csak órákra jártunk be; hetente kétszer általános ismereti
tanfolyam volt, két-két óra hosszat; ezenkívül an- golul meg zongorázni tanultam, hittanra
jártam. Neofita érzelmeim nem tompultak: ahogy a kisasszony belépett, az idő szentté vált
számomra. Tanáraink nem meséltek semmi izgalmasat; felmondtuk a leckét, kijavították a
házi fel- adatot; de én nem is kívántam tőlük mást, mint hogy nyil- vánosan szentesítsék
létemet. Érdemeimet felírták egy nagy könyvbe, s ezzel megörökítették emlékét. Ha nem is
sike- 63

rült minden alkalommal kiemelkednem, de legalább el kel- lett érnem saját szintemet: ez a
játék állandóan újrakezdő- dött; a kudarc megdöbbentett volna, a győzelem boldoggá tett.
Esztendőm útjelző bójái ezek a ragyogó pillanatok vol- tak: minden nap vezetett valahová.
Sajnáltam a felnőtteket, mert változatlan heteiket alig-alig színezték sápadt vasár- napok. A
várakozás nélküli életet borzalmasnak éreztem.
Vártam, vártak. Szünet nélkül kívánalomnak kellett meg- felelnem, így elkerülhettem a
válaszadást arra a kérdésre: mi végre vagyok a világon? Papa íróasztala előtt ülve, an- gol
leckét fordítva vagy dolgozatot másolva, a magam he- lyét foglaltam el a földön, s azt tettem,
amit tenni kellett. Hamutartók, tintatartók, papírvágó kések, ceruzák, tollszá- rak szanaszét a
rózsaszín itatós körül, részét képezték ennek a szükségességnek: ez hatotta át az egész
világot. Tanulmá- nyaim karszékében a szférák zenéjét hallottam.
Azért nem teljesítettem egyforma lendülettel minden kö- telességemet. Konformizmusom
nem ölt meg bennem min- den vágyat és ellenszenvet. Ha Hélene néni Grillere-ben
tökfőzeléket tett elénk, inkább sírva keltem fel az asztaltól, semhogy hozzányúljak; se
fenyegetés, se verés nem bír- hatott rá, hogy sajtot egyem. De komályabb formákban is
megnyilatkozott önfejűségem. Nem tűrtem az unalmat: azonnal szorongássá változott; ezért,
mint mondottam, gyű- löltem a tétlenséget; de az olyan munka, mely csak fizikai- lag kötött
le, anélkül hogy szellememet is foglalkoztatta volna, ugyanazt az űrt hagyta
bennem.Nagymamának si- került felkelteni érdeklődésemet a gobelin és más hímzés iránt: a
gyapjú- vagy pamutfonalat egy minta szigorú raj- zához kellett alkalmazni, s ez a feladat
eléggé lekötött; hí- meztem vagy egy tucat díványpárnát, s szörnyű gobelinnel borítottam
szobám egyik székét. De szabotáltam a szegést, varrást, stoppolást, slingelést, díszöltést,
azsúrozást. Becs- vágyam felébresztésére Fayet kisasszony anekdotát mesélt: egy házasulandó
fiatalembernek nagyon dicsértek egy lányt, aki remekül zenélt, művelt volt, ezernyi
tehetséggel. "Tud-e varrni?" - kérdezte a fiatalember. Minden tiszteletem el- lenére
ostobaságnak tartottam, hogy engem egy ismeret- len fiatalember szeszélyeinek kívánnak
alávetni. Nem ja- vultam meg. Minden területen. mohón tanultam, de unal- 64
masnak tartottam a gyakorlatot. Ha kinyitottam angol köny- vemet, úgy éreztem, utazni
indulok, s szenvedélyes lendü- lettel olvastam; de sose törekedtem helyes kiejtésre. Szóra-
koztatott, amíg kihüvelyeztem egy szonátát; megtanulása már visszataszított; skáláimat,
gyakorlataimat összecsap- tam úgy, hogy az utolsók között végeztem a zongoravizsgán.
Szolfézsban csak az elmélet érdekelt; hamisan énekeltem, és pocsékul elrontottam a zenei
tollbamondásokat. Írásom tel- jesen alaktalan volt; megpróbálták különórák segítségével
helyrehozni, de teljesen hiába. Ha egy folyó vonalát, egy or- szág határait kellett megmutatni,
tehetetlenségem még a szi- dást is lefegyverezte. Ez a vonásom állandósult. Mindenféle
gyakorlati munkával zátonyra futottam, és az aprólékosság sose lett erős oldalam.
Gyöngéimet nem minden keserűség nélkül állapítottam meg: szerettem volna mindenben
kiváló lenni. De túl mély okai voltak ahhoz, hogy az akarat mulandó megfeszítése már
kigyógyíthatott volna belőlük. Amint gondolkozni tudtam, határtalan erőt fedeztem fel
magamban s nevetséges korláto- kat. Ha alszom, a világ eltűnik; én kellek ahhoz, hogy lás-
sam, ismerjem, megértsem; úgy éreztem, misszióm van, s ezt büszkén teljesítettem; de fel sem
tételeztem, hogy tökéletlen testemnek is része van ebben: ellenkezőleg, ha beleavatkozik,
mindent tönkretehet. Egy zenedarab szépségének érvényre juttatásához kétségtelenül vissza
kellett adni árnyalatait, és nemcsak összecsapni; de akárhogy is, az én ujjaim alatt nem
érheti el a tökéletesség, felső fokát; akkor meg minek erőlködni? Olyan képességeket
fejleszteni, melyek menthe- tetlenül korlátozottak és viszonylagosak maradnak: az ilyen
szerény törekvés visszataszított; hiszen csak néznem, olvas- nom, gondolkoznom kellett, hogy
elérjem az abszolútumot. Ha angol szöveget fordítottam, totalitásában, egyedülvalósá- gában,
univerzális értelmében fedeztem fel, míg a th a számban csak egy hang volt más millió
mellett; lenéztem a vele való foglalkozást. Feladatom sürgőssége miatt nem akadhattam fenn
ilyen apróságokon: annyi dolog követelt részt belőlem! Fel kellett ébreszteni a múltat,
felderíteni öt kontinenst, leereszkedni a föld szívébe, és a Hold körül fo- rogni. Hiábavaló
gyakorlatokra kényszerítettek, elmém táp- lálék után sírt, és érzésem szerint értékes időt
herdáltam el. 65
Kifosztottnak és bűnösnek éreztem magam: siettem minél előbb végezni. Minden parancs
hajótörést szenvedett türel- metlenségemen.
Azt hiszem, azért is elhanyagolhatónak tartottam a gya- korlati munkát, mert eredményét csak
látszatnak tartottam. Tulajdonképpen szentül hittem, hogy egy szonáta lényege változhatatlan
és örök módon benne van a kottafejekben, mint Macbethé a nyomtatott könyvben. Más dolog
teremte- ni. Csodáltam, ha valami valóságos és új dolog született a világon. Ezzel magam
csak egy területen próbálkozhattam: az irodalomban. A rajz számomra másolást jelentett; s
azért sem vonzódtam hozzá, mert nem boldogultam vele; a tárgy egészére reagáltam; anélkül,
hogy a részletek megfigyelésére is figyelmet fordítottam volna; a legegyszerűbb virágot sem
sikerült soha lemásolnom. A nyelvet viszont tudtam használ- ni, s mivel a dolgok
szubsztanciáját fejezte ki, meg is világí- totta. Ösztönös hajlamtól indítva, mindent el akartam
me- sélni, ami történt velem: sokat beszéltem, szívesen írtam. Ha dolgozatban leírtam életem
egyik epizódját, azzal megmen- tettem a feledéstől, érdekelt másokat is, végérvényesen meg-
maradt. Szerettem kitalálni is történeteket; amilyen mérték- ben saját élményeimből
merítették ihletüket, annyiban iga- zolták is őket; bizonyos értelemben céltalanok, de egyedü-
liek voltak, pótolhatatlanok, léteztek, s büszkeséggel töltöt- tek el, mert én hívtam elő őket a
semmiből. Ezért hát min- dig nagy gondot fordítottam a "francia dolgozatok" -ra, any- nyira,
hogy némelyiket le is másoltam az "aranykönyv" -be.
Júliusban, a szünidő örömei reményében, sajnálkozás nél- kül búcsúztam a Désir-intézettől.
De amint visszatértünk Párizsba, lázasan vártam az iskola kezdetét. Leültem a bőr- fotelbe; a
feketére pácolt körtefa könyvtár tövében, perget- tem az új könyvek lapjait, beszívtam
illatukat, nézegettem a képeket, a térképeket, olvasgattam a történelmet: szerettem volna
egyetlen pillantással megeleveníteni az összes szemé- lyeket, az összes tájakat, melyek a
fekete-fehér lapok árnyé- kában aludtak. Néma létük tudata éppoly részegítő volt, mint
hatalmam felettük.
Tanulmányaimon kívül az olvasás volt életem nagy ka- landja. Mama most a Cardinale-
könyvtárból szerezte, olvas- mányait, a place Saint-Sulpice-ről. A nagy terem közepét fo- 66
lyóiratokkal és magazinokkal rakott asztal foglalta el, innen, nyíltak a könyvekkel zsúfolt
folyosók: a látogatók járhattak közöttük. Gyermekkorom egyik, legnagyobb öröme az volt,
mikor mama bejelentette, hogy egyéni előfizetessel ajándé- koz meg. Megálltam az "Ifjúsági
művek" oszlopa előtt, ahol a kötetek százai sorakoztak: "Mindez az enyém !" - gondol- tam
szédülve. A valóság legvérmesebb álmaimon is túltett: a bőség Paradicsoma nyílt meg
előttem, melyet addig nem ismertem. Hazavittem a katalógust; szüleim segítségével vá-
logatást készítettem az I-vel jelölt művek közül; minden hé- ten kéjesen haboztam a sokféle
csábítás között. Ezenkívül anyám néha elvitt az iskola közelében egy kis boltba, ahol angol
regényeket vettünk: sokáig szolgáltak, mert csak las- san silabizáltam ki őket. A szavak
homályos leplét nagy él- vezettel emelgettem egy szótár segítségével: leírások és tör- ténetek
így megőriztek valamit titkaikból; több bájt s mély- séget találtam bennük, mintha frandául
olvastam volna őket.
Ebben az évben apám megajándékozott a Constantin abbé- val, nagyon szép, Madeleine
Lemaire által illusztrált kiadás- ban. Egy vasárnap elvitt a Comédie Française-be, megnézni
a regényből készült színdarabot. Először voltam igazi színházban, ahová a felnőttek járnak;
megindultan ültem le a pi- ros zsöllyére, és áhítatosan hallgattam a színészeket; kicsit
csalódtam bennük; Cécile Sorel festett haja, affektált hang- súlya nem felelt meg annak a
képnek, melyet magamnak Madame Scottról alkottam. Két vagy három év múlva, a Cyranó-t
siratva, a Sasfiók-on zokogva, a Britannicus-tól borzongva, testem-lelkem átadtam a színpad
varázslatának. De ezen a délutánon nem annyira az előadás ejtett elragad- tatásba, mint
inkább kettesben-létem apámmal; kettesben részt venni vele valami látványosságon, melyet
ő választott ki nekem: ez egypár óra cinkosságot teremtett közöttünk, s az a részegítő
benyomásom támadt, mintha ő csak az enyém lenne.
Ez idő tájt rajongtam apámért. Gyakran merült gondok- ba. Azt mondta, Foch hagyott
magával elbánni, Berlinig kel- lett volna mennünk. Sokat beszélt a bolsevikokról, akiknek a
neve veszélyesen hasonlított a boche-okéhoz, akik őt tönk- retették. Oly aggályosan ítélte meg
a jövőt, hogy ügyvédi irodáját sem merte újra megnyitni. Apósa üzemében fogadott 67
el aligazgatói állást. Már nemegy keserű csalódást élt át: nagypapa csődje következtében
mama hozományát sose fi- zették ki. Most, kettétört karrierrel, hogy az "orosz rész- vények",
melyekbe tőkéje nagyobb részét fektette, elértékte- lenedtek, sóhajtva sorolta magát az "új
szegények" kategó- riájába. Mégis megőrizte lelki egyensúlyát, és inkább a vi- lágot
kérdőjelezte meg, mintsem hogy saját sorsán siránkoz- zék; megindított, hogy egy ilyen
magasrendű embek csak így egyszeruen bele tud törődni szerény körülményeibe. Egy- szer
színpadon láttam, egy jótékony célú előadásban Courte- line Házi béké-jét játszották; Ö egy
nyomorgó újságírót ala- kított, aki tele van pénzgondokkal fiatal felesége költséges szeszélyei
miatt; az asszony egyáltalán nem hasonlított ma- mához; mégis papát azonosítottam a
személlyel, akit megtes- tesített; kiábrándult iróniába öltöztette az alakot, s ezzel szinte
könnyekig meghatott; mélabú volt beletörődésében: a némán viselt seb, amit megéreztem
benne, új súlyt adott ne- ki. Romantikusan imádtam.
Szép nyári napokon néha vacsora után elvitt bennünket sétálni a Luxembourg-parkba;
fagylaltot: ettünk a Médicis tér egyik teraszán, s újra átsétáltunk a parkon, melynek zá-
rásáról trombitaszó értesített., A szenátus épületének lakóitól irigyeltem éjszakai, álmodozó
sétáikat a néptelen fasorok- ban. Napjaim menete oly szigorúan meg volt szabva, mint az
évszakok váltakozásának ritmusa: a legkisebb eltérés már a rendkívülibe emelt. Az alkonyat
édességében folytatott séta, olyan órában, amikor általában mama már a bejárati aj- tót is
elreteszelte, éppoly meglepő, éppoly költői volt, mint a tél közepén virágzó galagonya..
Egy ilyen rendkívüli estén a Matin épületével szemben, a Prévost teraszán ittunk kakaót.
Villanyújság közölte a Car- pentier és Dempsey között New Yorkban folyó mérkőzés hí-reit.
A tér feketéllett az emberektől. Amikor Carpentier-t ki- ütötték, férfiak is, nők is sírni kezdtek;
büszkén tértem haza, mert ennél a nagy eseménynél jelen lehettem. De épp eny- nyire
szerettem a hétköznapi estéket a párnázott dolgozó- szobájában; apám felolvasta nekünk a
Voyage de M. Perri- chon-t; vagy egymás mellett olvastunk csöndben valahá- nyan.
Végignéztem szüleimen, húgomon, s megmelegedett a 68

"szívem. "Mi négyen!" - gondoltam boldogan. S azt is: "De boldogok vagyunk!"
Egyetlen gondolat komorított el pillanatokra: tudtam, egy napon az életnek ez a korszaka
lezárul. Nagyon valószínűt- lennek tűnt. Ha az ember húsz esztendőn keresztül szerette
szüleit, otthagyja őket, csak azért, hogy egy ismeretlen- nel elmenjen, s nem hasad meg
fájdalmában a szíve? És ho- gyan lehet egyik napról a másikra megszeretni egy ismeret- lent,
aki húsz esztendőn keresztül nem jelentett semmit az életedben? Megkérdeztem papat: "A
férj, az más" - felelte; s egy kis mosoly játszott ajka szögletében; de ettől nem let- tem
okosabb. Sose gondoltam szívesen a házasságra. Nem alávetettséget láttam benne, hiszen
mama igazán nem volt elnyomott; az összezártságot éreztem, visszataszítónak. "Es- te az
ágyban még sírni se lehet nyugodtan, ha arra van ked- vem!" - gondoltam rémülten. Nem
tudom, boldogságomat szomorúság periódusai szabdalták-e fel, de éjjelente gyak- ran sírtam
a sírás öröméért; ha valami könnyeim visszafoj- tására kényszerített volna, attól a minimális
szabadságtól fosztott volna meg, melyre feltétlen szükségem volt. Egész nap rám szegezett
tekintetek tudatában éltem; szerettem környezetemet, de ha este lefeküdtem, nagy
megkönnyebbü- lést okozott a gondolat, hogy végre néhány pillanatra tanúk nélkül létezem;
ilyenkor elbeszélgethettem magammal, emlé- kezhettem, felindulhattam, kinyithattam fülem
azok előtt a félénk hangok előtt, melyeket a felnőttek jelenléte elfojt. Gyűlöletesnek éreztem
volna, ha ettől a pihenőtől megfosz- tanak. Legalább néhány pillanatra el kellett menekülnöm
mindenféle gondoskodás elől, s békében beszélgetni önma- gammal, anélkül, hogy bárki is
közbevágna.
Nagyon vallásos voltam; havonta kétszer gyóntam Mar- tin abbénál, hetente háromszor
áldoztam, minden reggel el- olvastam egy fejezetet Krisztus követésé-ből; az óraközi szü-
netben besurrantam az intézet kápolnájába, és hosszan imád- koztam tenyerembe hajtott
fővel; napközben gyakran fo- hászkodtam Istenhez. Már nem érdekelt a gyermek Jézus, de
határtalanul imádtam Krisztust. Az evangélium mellett meg- indító regényeket olvastam,
melyeknek ő volt a hőse, és sze- relmes szemmel néztem gyöngéd és szomorú arcát; az olaj-
fákkal borított dombok között követtem felvillanó fehér ru- 69
háját, könnyeimmel locsoltam meztelen lábát, s úgy mosoly- gott rám, mint egykor
Magdolnára. Amikor aztán eleget ölel- tem a térdét, és zokogtam vérző testén, engedtem újra
a mennybe emelkedni. Ott összeolvadt azzal a titokzatos lény- nyel, akinek az életemet
köszönhettem, s aki egyszer örökre nekem fog fényeskedni.
Mily megnyugtató ott tudni Öt! Azt mondották, úgy sze- reti minden teremtményét, mintha az
egyetlen lenne; tekin- tete egy pillanatra sem hagyott magamra, s meghitt kettő- sünkből
mindenki más ki volt zárva; én borítottam árnyékba a többieket, nem létezett a világon más,
csak Ö meg én, s én létemet szükségesnek éreztem az ő dicsőségéhez: létezé- sem
határtalan értékre tett szert. Nem is hagyott Ö abból semmit veszendőbe menni: még a
kisasszonyok osztályköny- vénél is véglegesebben beleíródtak tetteim, gondolataim, ér-
demeim az örökkévalóságra; hibáim is, nyilván, de ezeket oly tisztára mosta megbánásom és
az Ö jósága, hogy erény- ként ragyogtak. Nem fáradtam bele, hogy magamat ebben a kezdet
és vég nélküli, tiszta tükörben fáradhatatlanul cso- dáltam. Képem, mely az Isten szívében
kiváltott örömtől ragyogott, megvigasztalt minden földi balszerencséért; meg- mentett a
közömbösségtől, az igazságtalanságtól, az embe- rek félreértéseitől. Mert Isten mindig az én
pártomon állt; ha valami hibát követtem el, amint bocsánatot kértem érte azonnal lelkemre
lehelt, s az újra régi fényében ragyogott; de különben is a nekem tulajdonított hibák az Ö
fényében eltűntek; ítélkezéseivel engem igazolt. Ö a legfelsőbb fórum, mely engem mindig
igazol. Ugyanazzal a szenvedélyes sze- retettel néztem Öt, mint az életet.
Minden évben lelkigyakorlaton vettem részt; egész nap egy hitszónok prédikációit
hallgattam, misére jártam, olva- sót pergettem, elmélkedtem; az intézetben ebédeltem, s étke-
zés közben egy felügyelőnő a szentek életéből olvasott fel. Este, otthon mama tiszteletben
tartotta néma magamba szál- lásomat. Egy füzetbe jegyeztem fel lelki ömlengéseimet és
szenttéválásom fogadalmait. Forrón vágytam Isten közelébe jutni, de nem tudtam, miként kell
hozzákezdeni. Magavise- letemben oly kevés kivetnivaló volt, hogy alig tudtam javí- tani
rajta; különben sem értettem, mennyiben tartozik ez Istenre. A hibák, melyekért húgomat meg
engem anyám meg 70
dorgált, túlnyomórészt ügyetlenség volt vagy szeleburdiság. Poupette-et nagyon összeszidták
és megbüntették, mert elve- sztett egy pézsmagallért. Amikor rákra halásztunk Gaston
bácsival az "angol folyó"-ban, s beleestem a vízbe, legjob- ban a várható szidalomzáportól
ijedtem meg, amely külön- ben nem zúdult rám. Az ilyen ügyetlenségeknek semmi kö- zük
nem volt a bűnhöz, s ezeket elkerülve nem váltam töké- letesebbé. Leginkább az zavart, hogy
Isten sok mindent meg- tiltott, de nem kívánt semmi pozitívumot, legfeljebb néhány imát,
térdhajtást meg keresztvetést, ami mit sem változta- tott a napok folyásán. Azt is különösnek
tartottam, hogy áldozás után az emberek gyorsan elmerültek a mindennapok
megszokottságaiban; én is így tettem, de ez zavart. Akik hit- tek meg akik nem hittek,
lényegében ugyanúgy éltek; egyre inkább arról győződtem meg, hogy a profán világban nincs
helye a természetfölötti életnek. Márpedig csak ez számított: ez egyedül. Egy reggel hirtelen
nyilvánvaló bizonyságként döbbentem rá, hogy a túlvilági boldogságról meggyőződött
keresztény a legkisebb jelentőséget sem tulajdoníthatja a mu- landó dolgoknak. Hogyan
folytathatják legtöbben mégis vi- lági életüket? Mennél többet gondolkodtam ezen, annál job-
ban csodálkoztam. Arra az eredményre jutottam, hogy én semmi esetre sem fogom követni
őket: az örökkévalóság és véges élet között határozottan döntöttem. "Apáca leszek".
határoztam el. Az ápolónővérek tevékenységét nagyon je- lentéktelennek találtam; az egyetlen
ésszerű foglalatosság naphosszat Isten dicsőségéről elmélkedni. Karmelita leszek. Erről a
tervemről nem beszéltem: nem vettek volna komo- lyan. Pusztán sokat sejtető arckifejezéssel
jelentettem ki: "Sose fogok férjhez menni." Apám mosolygott: "Erről majd újra beszélünk, ha
tizenöt. éves leszel." Szívemben visszamo- solyogtam rá. Tudtam, a kérlelhetetlen logika
kolostorba pa- rancsol engem; hogyan lehetne a semmit többre becsülni a mindennél?
Ez a jövő kényelmes alibiül szolgált. Éveken keresztül ez tette lehetővé e világ minden
javának lelkiismeret-furdalás nélküli élvezetét.

71
Boldogságom a minden nyáron vidéken töltött két és fél hónap alatt teljesedett ki. Anyám itt
derűsebb hangulátban élt, mint Párizsban; apám több időt szentelt nekem; olva- sásra és
játékra határtalan idővel rendelkeztem. A Désir-in- tézet nem hiányzott: életemet a tanulás
tette szükségessé, s ez kisugárzott vakációmra is. Időmet most nem szabályozta pontos
kötelezettség; de hiányát bőven pótolta a kíváncsi- ságom előtt kinyíló, végtelen látóhatár.
Mások segítsége nél- kül kalandoztam benne: a felnőttek közvetítése nem helyez- kedett a
világ és én közém. Szinte megrészegedtem a ma- gánytól és a szabadságtól, melyből az év
folyamán csak oly takarékosan kortyolhattam. Így minden hajlamom megfért egymással:
hűség a múlthoz, az újdonság kedvelése, szüleim iránti szeretetem és a függetlenség vágya.
Először általában pár hetet töltöttünk Grillere-ben. A kas- télyt hatalmasnak és ősi nek láttam;
alig volt ugyan ötven- éves, de bármilyen tárgy - bútor vagy szerszám - odakerült ez alatt a
félszázad alatt, soha többé nem hagyta el e fala- kat. Senki nem próbálta elsöpörni az idő
porát: rég elmúlt életek illatát szívtuk be. A köves előcsarnok falára függesz- tett
vadászkürtgyűjtemény ragyogó reze - azt hiszem, jogta- lanul - hajdani fényes
hajtóvadászatok emlékét idézte. A "biliárdterem" -ben, ahol napközben általában
tartózkod- ni szoktunk, kitömött rókák, ölyvek, kányák örökítették meg a gyilkos
hagyományt. A szobában nem volt biliárdasz- tal, de egy hatalmas kandalló, kulccsal
gondosan bezárt könyvszekrény, a Chasseur franrais számaival borított asz- tal; megsárgult
fényképek, pávatollcsokrok, kavicsok; terra- kották, barométerek, néma órák, soha meg nem
gyújtott lám- pák zsúfolódtak a kis asztalokon. Csak az ebédlőt használ- ták, a többi szobát
ritkán: egy naftalinillatba balzsamozott, szalon, egy kisszalon, egy olvasószoba, egy mindig
leengedett zsalugáterű dolgozószoba-féle, amelyet szinte raktárnak használtak. Az éles
cserszagú kamrában csizmák és cipők nemzedékei álltak. Két lépcső vezetett az emeletre,
amely- nek folyosójáról vagy egy tucatnyi szoba nyílott, túlnyomó- részt használaton kívül,
mindenféle poros limlommal teli. Az egyiken húgommal osztoztam. Oszlopos ágyban
aludtunk. Az Illustration-ból kivágott és bekeretezett képek díszítették a falat.
72
A ház legelevenebb része az alagsor felét elfoglaló konyha volt. Itt reggeliztem: tejeskávét,
pirított kenyeret. Az ablak előtt tyúkok, gyöngytyúkok, kutyák sétáltak, néha emberi lábakat
lehetett látni, Szerettem a tömör faasztalt, padot, szekrényeket. Az öntöttvas tűzhelyből
felcsaptak a lángok. Mindenütt réz ragyogott: mindenféle méretű fazekak, üstök, habszedő
kanalak, mosogatódézsák, ágymelegítő parazsastá- lak; mulattatott a gyermekien színes
majolikatányérok vi- dámsága, a bögrék, csészék, ibrikek, poharak, tálak, tányé- rok,
palackok, korsók, kancsók változatossága. Öntöttvas, agyag, cserép, porcelán, alumínium, ón
- hányféle lábas, ser- penyő, fazék, füles lábas, tál, levesestál, sütőforma, szűrő, bárd, daráló,
tortaforma, mozsár! Az udvaron gerlék búg- tak, s a másik oldalon volt a tejüzem.
Zománcozott szilkék és korsók, fényes faköpűk, vajkoloncok, sima testű túró- halmok a
fehér tüll alatt: ez a higiénikus meztelenség s cse- csemőszag menekülésre késztetett. De
szerettem a gyümöl- csösben lenni, ahol almák, körték értek, és a kamrában hor- dók,
palackok, sonkák, kolbászok, hagyma- és szárazgomba- füzérek között. Ezekben a föld alatti
helyiségekben összpon- tosult Grillere minden fényűzése. A park éppolyan díszte- len volt,
mint a ház belseje: sehol egy virágágy, sehol egy kerti szék, sehol egy kényelmes vagy
kellemes szöglet, ahol elidőzhetne az ember. A nagy ámbitussal szemben halász- állás
deszkapallója nyúlt a folyóba, cselédek nagy sulyok- csattogással itt mosták gyakran a ruhát;
gyepes, meredek lejtő ereszkedett egy, a kastélynál öregebb épületig: "a lenti ház"
lószerszámmal és pókhálóval volt tele. A szomszédos istállóban három-négy ló nyerített.
Nagynéném, nagybátyám, unokatestvéreim e kerethez illő életet éltek. Helene néni reggel
hatkor kezdte szekrényei ellenőrzését. Mivel számos szolgáló fölött uralkodott, nem takarított,
ritkán főzött, nem varrt és soswm olvasott, mégis mindig azt panaszolta, nincs egy szabad
perce sem : "megállás nélkül fürkészúton volt a pincétől a padlág. Nagybátyám kilenc óra
felé jött le; kifényesítette lábszárvédőit a cipő- szobában, és elment nyergelni. Madeleine az
állatait gon- dozta. Robert aludt. Későn ebédeltünk. Mielőtt asztalhoz ültünk volna, Maurice
bácsi rendkívüli gondossággal meg- füszerezte és fakanalakkal összekeverte a salátát. Az ebéd
73
elején szenvedélyes vita alakult ki a kantalupdinnye minősé- géről; a végén különböző körték
zamatosságát hasonlították össze. Közben sokat ettek, és keveset beszéltek. Nagynéném
visszament a szekrényekhez, nagybátyám korbácsát pattog- tatva a lovakhoz. Madeleine
krokettet játszott Poupette-tel meg velem. Robert általában, nem csinált semmit; néha el- ment
pisztrángra halászni; szeptemberben vadászott egy ki- csit. Öreg, féláron felfogadott
házitanítók próbálták bele- verni a helyesírás és számolás elemi fogalmait. Majd egy sárga
bőrű vénlány áldozta idejét Madeleine-nek, aki nem tanúsított ilyen ellenállást, s aki az egész
családból egyedül olvasott. Falta a regényeket, arról álmodott, hogy nagyon szép lesz, és
szeretni fogják. Este az egész család összejött a biliárdteremben; papa lámpát kért.
Nagynéném tiltakozott: "Még világos van!" Végül beletörődött, s egy petróleum- lámpát tett
az asztalra. Vacsora után hallani lehetett sietős, apró lépteit a sötét folyosókon. Robert és
nagybátyám, moz- dulatlanul ülve foteljükben, rezzenéstelen szemmel várták a lefekvés
óráját. Egyikük vagy másikuk néha-néha a Chas- seur français példányaiban lapozgatott pár
percig. Másnap ugyanez újrakezdődött, a vasárnapot kivéve, amikor minden ajtó gondos
bezárása után homokfutón mentünk misére Saint-Germain-les-Belles-be. Nagynéném sose
hívott vendé- get, és nem ment látogatóba.
Nekem ezek a szokások nagyon megfeleltek. Napjaim leg- szebb részét a krokettpályán
töltöttem húgommal és unoka- nővéremmel, vagy olvastam. Néha mndháman nekivág-
tunk a gesztenyésnek gombát szedni. Rá se néztünk az ízet- len mezei gombákra, a
csibegombára, gondosan elkerültük a vörös farkú sátángombákat, s az áltinórugombát,
melyet sápadt színéről, merev vonaláról ismertünk fel. Lenéztük az érett vargányát, melynek
búsa már megpuhult, és zöldes sza- kállateresztett. Csak a fiatal vargányát kerestük, mely ívelt
száron állt, és sapkáján, hibátlan a fekete vagy kékes bár- sony A mohában kutatva, a hangát
hajtogatva, sarokkal ti- portuk szét a farkasszélgombát, melyből undok por áradt, mikor
szétpattant. Néha Robert-rel rákászni mentünk; vagy Madeleine pávái számára kifordítottunk
ásóval egy hangya- bolyt, s a fehér tojásokat kis talicskán toltuk haza.
A nagy angolhintó soha többet nem került elő a kocsi- 74
színből. Meyrignacba menve, egy órán keresztül zötyögtünk kis vonaton, mely minden tíz
percben megállt; csomagjain- kat szamaraskordéra rakták, s a mezőn át gyalog mentünk a
birtokra: el sem tudtam volna képzelni kellemesebb helyet a földön. Napjaink itt bizonyos
értelemben puritánul egysze- rűen teltek. Sem Poupette-nek, sem nekem nem volt kroket-
tünk vagy bármiféle szabadba való játékunk; anyám nem engedte, hogy apa biciklit vegyen
nekünk; nem tudtunk úsz- ni, a Vézere különben sem volt közel. Ha az országútról vé-
letlenül autópüfögés hallatszott, mama és Marguerite néni gyorsan bementek a házba rendbe
hozni toalettjüket; gyerek sose jött a látogatókkal. De nem hiányoltam a társas szó- rakozást.
Beértem olvasással, sétával, a húgommal kitalált játékokkal.
Első örömöm az volt, ha hajnalban meglephettem a ré- tek ébredését; könyvvel a kezemben
elhagytam a még alvó házat, s kinyitottam a kertajtót; a fehér dérrel borított fűre nem lehetett
leülni; végigmentem a fasoron, a válogatott fákkal beültetett rét mentén, melyet nagypapa
"tájba épített parknak" nevezett; lassan ballagva olvastam, s bőrömön éreztem, mint enyhül
meg a csípős levegő; a földet fedő, vé- kony dér lassan elolvadt; a bíbor bükk, a kék cédrusok,
az ezüstös nyárfák oly frissen csillogtak, mint a Paradicsom első reggelén: s én egyedül
hordoztam a világ szépségét, Isten dicsőségét, üres gyomromban a kakaó és pirított kenyér, ál-
maival. Mire felzendült a méhek zümmögése, mire kinyíltak a zöld ablaktáblák az álmos
illatú gliciniák közt, a mások számára éppen kezdődő nappal már hosszú, közös, titkos
múltunk volt. A családi áradozások és a reggeli után leültem a szivarfa alá avasasztalhoz, s itt
készítettem a "szünidei dolgozatok" -at; szerettem ezeket a perceket, míg egy köny- nyű
feladat álelfoglaltságában adhattam át magam a nyár neszeinek: a darazsak dongásának, a
gyöngytúkok csipogá- sának, a pávák aggódó kiáltásának, a lombok zizegésének; a floxok
illata összevegyült a karamell és kakaó szagával, mely hullámokban áradt felém a konyháról;
füzetemen nap- karikák táncoltak. Minden dolognak s magamnak is itt volt a helye most s
örökre.
Nagypapa délfelé jött le fehér pofaszakállal, frissen borot- váltan. Ebédig az Echo de Paris-t
olvasta. Szerette a nehéz 75

ételeket: foglyot káposztával, csirkehússal töltött leveles tésztát, kacsát olajbogyóval,

nyúlgerincet, pástétomot, húsos tésztát, mandulakrémtortákat, mindenféle pitéket. Míg a ze-
nélő tálalátét a Corneville-i harangok egyik dalát játszotta, papával tréfálkozott; egész étkezés
alatt egymás szájából vették ki a szót: nevettek, szavaltak, énekeltek; a családi folklór
emlékeit, anekdotáit, idézeteit, jó mondásait, elszó- lásait elevenítették fel. Aztán húgommal
rendesen sétálni mentünk; lábszárunkat összekarmolta a sülbige, karunkat a málna, miközben
több kilométernyi körzetben átkutattuk a gesztenyeerdőket, a réteket, a pusztákat. Nagy
felfedezé- seink voltak: tavak; vízesés; egy hangával benőtt pusztaság- ban szürke
gránittömbök, s ezekre felmászva, megláttuk a távolban a Monédieres kék vonalát. Útközben
megkóstoltuk a mogyorót és a sövényeken a szedret, a kukojcabogyót, so- mot, borbolyát;
próbát tettünk minden almafa gyümölcsé- vel; de vigyáztunk, meg ne kóstoljuk a kutyatej et,
s ne nyúljunk azokhoz a szép, míniumszínű tüskékhez, melyek büszkén hordják rejtélyes
nevüket: "Salamon pecsétje" . A frissen vágott sarjú illatától, a lonc szagától, a pohánka
virágától szédülten lefeküdtünk a mohára vagy a fűre, s ol- vastunk. Néha egyedül töltöttem a
délutánt a "tájba épített parkban", s megrészegedtem az olvasástól, miközben meg-figyeltem,
mint nyúlik az árnyék, s hogyan libegnek a lep- kék.
Esős napokon otthon maradtunk. Az emberi akarat rám erőltetett kényszerétől szenvedtem, de
a tárgyak parancsa nem volt ellenemre. Szívesen ültem a zöld, bársonyhuzatos bútorzatú
szalonban, melyben a nagy, francia ablakokon megsárgult muszlinfüggöny lógott; a kandalló
márványpár- kányán, az asztalokon, a pohárszékeken egész halom holt dolog fejezte be
haldoklását; a kitömött madarakból hul- lott a toll, a szárított virágok töredeztek, a kagylók
színüket vesztették. Kis zsámolyra másztam, a könyvszekrényben ku- tattam; mindig
felfedeztem egy új Fenimore Coopert vagy valamilyen "képes magazin"-t, melynek lapjait
már megfog- ta a rozsda, Volt itt zongora is, több néma billentyűvel, fel- hangolatlanul; mama
kinyitotta a kottatartón a Nagymogul vagy a Jeanette esküvője partitúráját, és elénekelte nagy-
papa kedvenc áriáit; ő is velünk együtt énekelte a refrént.
76
Ha szép idő volt, vacsora után sétáltam egyet a parkban: Tejút alatt magamba szívtam a
magnóliák patetikus illa- tát, miközben a hulló csillagokat figyeltem. Aztán, gyertya-
tartóval a kezemben aludni mentem. Külön szobám volt; az udvarra nézett, szemben a
farakással, a mosókonyhával, a kocsiszínnel, melyben egy viktória s egy batár romladozott; a
kicsi szoba örömmel töltött el: egy ágy, egy komód s egy ládafélén mosdótál meg
vizeskancsó. Szinte éppen az én mé- teteimre készült cellának tetszett, mint hajdan a rejtek,
papa íróasztala alatt. Bár húgom jelenléte általában nem nyomasz- tott, az egyedüllét
boldogságot ébresztett bennem. Amikor éppen elfogott a szenttéválás vágya, kihasználtam a
lehető- séget, s a padlón aludtam. De főként lefekvés előtt hosszan álltam az ablakban, és
gyakran még egyszer felkeltem, hogy az éjszaka békés lélegzetét megfigyeljem. Kihajoltam, s
ke- zemet a babérmeggy lombjának frisseségében fürdettem; a forrás vize csobogva folyt ki a
megzöldült kőlapra; néha va- lamelyik tehén belerúgott az istálló ajtajába; elképzeltem a
széna és a szalma illatát. Egyhangúan, makacsul, mint a szívverés, tücsök ciripelt; a végtelen
csendben, a végtelen ég alatt úgy éreztem, a föld felel a hangra, mely bennem megál- lás
nélkül suttogta: "itt vagyok"; szívem saját élő heve s a csillagok jeges tüze között
ingadozott. Ott fent, ott van Isten, s engem néz; a szellő simogatásában, az illatok szé-
dületében ez a véremben zengő örömünnep örökkévalóság- gal ajándékozott meg.

A felnőttek ajkán gyakran visszatért egy kifejezés: "Nem illik." Tartalma kissé bizonytalan
volt. Én először többé- kevésbé a trágárságra értettem. Madame de Ségur Les Va- rances
című könyvében az egyik szereplő elmesél egy kísér- tettörténetet lidércnyomással,
ágybavizeléssel, ami belőlem éppúgy ellenszenvet váltott ki, mint szüleimből; ekkor az
illetlenség fogalmát a test aljas funkcióihoz kötöttem; az- tán megtanultam, hogy a test teljes
egészében részt vesz e durva dolgokban: tehát el kell rejteni; kimutatni az alsó- ruhát vagy
bőrt - pontosan meghatározott területek kivé- telével - illetlenség. Némely ruhadarab, némely
testtartás éppoly elítélendő, mint valamilyen illetlen kitárulkozás. Ezek a tilalmak különösen
a női nemet érintették; egy "il- 77
lemtudó" hölgy sohasem dekoltálhatta magát mélyen, nem hordhatott rövid szoknyát, nem
festhette sem a haját, sem az arcát, nem vághatta a haját rövidre, nem hentereghetett dí-
ványon, nem csókolhatta meg a férjét a metró folyosóin: ha bármelyik szabályt áthágta, nem
tudta, mi az illendőség. Az illetlenség nem volt azonos a bűnnel, de komolyabban el- ítélték,
mint azt, ami nevetséges. Húgommal együtt világo- san éreztük, hogy jelentéktelen külseje
mögött valami lénye- ges bújik meg, s e titok ellen védekezésül mindent megtet- tünk
nevetségessé tételére. A Luxembourg-parkban könyök- kel lökdöstük egymást, ha
szerelmespár előtt mentünk el. Bennem az illetlenség ködös kapcsolatban élt egy másik ti-
tokkal: a tilos könyvekkel. Néha, mielőtt kezembe adott vol- na egy könyvet, mama pár lapot
gombostűvel összetűzött benne; Wells Világok harcá-ban például találtam egy ilyen tilos
fejezetet. Soha nem vettem ki a tűt, de gyakran gondol- koztam azon: miről is lehet itt szó?
Különös. A felnőttek szabadon beszéltek előttem; úgy jártam-keltem a világban, hogy nem
ütköztem akadályba; mégis e mögött az átlátszó valóság mögött valami. rejtőzködött; mi?
hol? tekintetem, hiába firtatta a szemhatárt, keresve azt a titkos zónát, me- lyet semmiféle
lepel nem takart, s mégis megpillanthatatlan maradt.
Egyszer, miközben papa íróasztalánál dolgoztam, sárga fedelű regényt vettem észre a kezem
ügyében: Cosmopolis. Fáradtan, üres aggyal, gépies mozdulattal nyitottam ki; nem akartam
olvasni, de úgy éreztem, ha a szavakat nem is egye- sítem mondatokká, a kötet belsejébe
vetett pillantás fel fogja tárni előttem titkát. Mama bukkant föl hirtelen a hátam mögött. "Mit
csinálsz?" Dadogtam. "Nem szabad! - mon- dotta -, sosem szabad olyan könyvhöz nyúlni,
mely nem neked való." A hangja könyörgő volt, s arcán a szemrehá- nyásnál meggyőzőbb
nyugtalanság ült: a Cosmopolis lapjai között valahol nagy veszély leselkedett rám. Erősen
fogad- koztam. Emlékezetem ezt az epizódot elválaszthatatlanul összekötötte egy sokkal
régebbi esettel: még egészen kicsi ko- romban, ugyanezen a karosszéken ülve, ujjamat
bedugtam a villanykonnektor fekete lyukába: az ütés fájdalma és várat- tansága megríkatott.
Míg anyám beszélt hozzám, tán a feke- te kört néztem a porcelán karikában, vagy a
kapcsolatot csak 78
később teremtettem meg? Akárhogy is, úgy sejtettem, a könyvtár Zoláival, Bourget-ivel, való
érintkezés kiszámít- hatatlan és villámcsapásszerű megrázkódtatást jelentene. S mint a
metró síne, mely simára csiszolt, a benne rejlő gyil- kos erőt el nem áruló felületével
megbűvölt, úgy ezek a meg- viselt gerincű könyvek is megfélemlítettek, mivel semmi sem
jelezte rajtuk gonosz hatalmukat.
Az ünnepélyes áldozást megelőző lelkigyakorlat alatt a hitszónok, hogy megóvjon bennünket
a kíváncsiság csábí- tásaitól, elmondott egy történetet, mely kínosan felfokozta az én
kíváncsiságomat. Egy kislány, rendkívül értelmes és ko- raérett, akit azonban kevéssé éber
szülők neveltek, eljött egyszer hozzá, és bevallotta neki: bűnös könyvek olvasása
következtében elvesztette hitét, és meggyűlölte az életet. A tisztelendő atya megpróbálta
felébreszteni benne a re- ményt, de már nagyon meg volt mételyezve: kis idő múlva
öngyilkosságáról értesült. Első pillanatban féltékenyen cso- dáltam ezt a nálam csak egy évvel
idősébb lányt, aki annyi- val többet tudott. Azután súlyos zavarba estem. A hit bizto- sított a
pokol ellen: annyira féltem az utóbbitól, hogy sose követtem volna el halálos bűnt; de ha az
ember elveszti hi- tét, minden szakadék megnyílik; érhet-e valakit ilyen ször- nyű
szerencsétlenség, anélkül hogy kiérdemelte volna? A kis öngyilkos még csak az engedetlenség
bűnébe sem esett; pusz- tán óvatlanul kitette lelkét a sötét erőknek, melyek elpusz- tították;
miért nem segített rajta Isten? És emberek által cso- portosított szavak hogyan pusztíthatják el
a természetfölötti evidenciákat? A legkevésbé azt értettem, miként juttathat valakit a tudás
kétségbeesésbe. A tisztelendő nem állította, hogy a rossz könyvek az életet hamis színben
ábrázolják: így könnyen visszaverhette volna hazugságaikat; a gyermek sorsa, akit nem
tudott megmenteni, azért fordult tragédiába, mert túl korán fedezte fel valóságos, igazi arcát.
"Egyszer én is szembekerülök a valósággal - gondoltam magamban -, de nem fogok
belehalni." Az a gondolat, hogy lehet egy kor, melyben az igazság öl, visszataszító volt
racionalizmu- som számára.
Egyébként nemcsak az életkor döntött egyedül: Lili néni csak a "fiatal lányok számára" írott
könyveket olvashatta; mama kikapta Louise kezéből a Claudine az iskolában-t, és 79

este így kommentálta az esetet papának: "Szerencsére sem- mit sem értett belőle!" A házasság
volt az az ellenméreg, melynek segítségével a tudás fájának gyümölcsét veszély; nélkül
lehetett fogyasztani: nem tudtam megérteni, miért. Eszembe sem jutott ezeket a kérdéseket
iskolatársnőimmel megvitatni. Az egyik tanulót kizárták az intézetből, mert "Csúnya
társalgást folytatott", s én nagy erényesen úgy gon- doltam, ha engem próbált volna cinkosává
tenni, oda se hallgattam volna.
Madeleine unokahúgom viszont akármit olvashatott. Papa felháborodott, mikor tizenkét éves
korában A három testőr-t látta a kezébén; Helene néni csak szórakozottan vállat vont.
Madeleine torkig lakott a "korának meg nem felelő" regé- nyekkel, de nyoma sem látszott
rajta az öngyilkosság gondo- latának. 1919-ben szüleim a rue de Rennes-ben találtak a
Boulevard montparnesse-i lakásunknál olcsóbbat, október első felében hát húgommal együtt
Grillere-ben hagytak, hogy nyugodtan költözködhessenek. Reggeltől estig magunkban
voltunk Madeleine-nel. Egyszer, minden nekikészülődés nél- kül, két krokettparti között
megkérdeztem tőle, miről van szó a tilos könyvekben; nem tartalmukra voltam kíváncsi,
csupán szerettem volna megérteni, miért tilosak.
Letettük fakalapácsainkat, mindhárman leültünk a fűre, a játéktér szélén. Madeleine
habozott, vihogott, s elkezdett beszélni. Megmutatta a kutyáját, és felhívta a figyelmet két
golyóra a lába közt. "Látjátok! - mondta -, a férfiaknak is van ilyen." A Romans et
Nouvelles című gyűjteményben a következő melodramatikus történetet olvasta: egy féltékeny
márkiz levágatta a férjének "golyóit", míg aludt. Bele is halt a férj. Ezt az anatómiai leckét
fölöslegesnek tartottam, sejtelmem sem lévén, hogy "illetlen társalgás" -t kezdtem, tovább
érdeklődtem Madeleine-től, hát még mi történt? Ek- kor magyarázta nekem, mit jelent a
szerető meg a metresz szó; ha mama meg Maurice bácsi szeretnék egymást, Maurice bácsi
lenne mama szeretője, ő meg a bácsi metresze. A sze- retni szó pontos tartalmát nem
körvonalazta, úgyhogy illet- len hipotézise csak zavarba ejtett, de nem tett okosabbá. Igazán
csak akkor kezdett el érdekelni, mikor megmagya- rázta, hogyan születik a gyerek; az isteni
akarat menedéke már nem elégített ki, már tudtam, hogy a csodáktól eltekintve 80
Isten mindig természetes kauzalitásokon keresztül érvé- nyesíti akaratát: mindaz, ami a
földön történik, földi ma- gyarázatot kíván. Madeleine megerősítette gyanúmat: a kis- babák
anyjuk belső részében alakulnak ki; pár nappal ko- rábban a szakácsnő egy nőstény nyulat
felbontva, hat kis nyulacskát talált benne. Amikor a nő gyereket vár, azt mondják, állapotos,
és a hasa megdagad. Madeleine erről nemigen mondott el nekünk további részleteket.
Folytatás- ként közölte velem: egy-két év múlva mindenfélék történnek majd velem,
"folyásom" lesz, aztán minden hónapban vé- rezni fogok, és felkötőt fogok viselni a combom
között. Én megkérdeztem, hogy ezt "vérfolyásnak" hívják-e, húgom meg azon
nyugtalankodott, nem zavaró-e az a felkötő, hogy lehet ezekkel pisilni? A kérdés bosszantotta
Madeleine-t; kijelentette, mindketten ostobák vagyunk, vállat vont, és elment csirkéit etetni.
Talán felmérte gyermetegségünket, és méltatlannak tartott bennünket a titkok mélyebb
megisme- résére. A bámulattól teljesen megzavarodtam: azt hittem, a felnőttek által őrzött
titkok sokkal súlyosabbak. Másfelől meg Madeleine titokzatosan vihogó hangja rosszul illett
e közlések nevetséges jelentéktelenségéhez; valami nem volt rendjén, de nem tudtam, mi. Ö
nem érintette a fogantatás kérdését, s a következő napokban ezen elmélkedtem; mivel már
értettem ok és okozat szükségképpeni homogenitását, nem fogadhattam el, hogy a házassági
szertartás a nő hasá- ban húsból való test keletkezését okozhatná; valami orga- nikusnak
kellett történnie a szülők között. Az állatok visel- kedése kiokosíthatott volna: láttam
Criquette-et, Madeleine kis foxiját, összeragadva egy nagy farkaskutyával, és Made- leine
sírva próbálta szétválasztani őket. "A kicsinyei túl na- gyok lesznek: Criquette bele fog halni!"
De ezeket a han- cúrozásokat - akárcsak a tyúkokét vagy a legyekét - nem kapcsoltam össze
az emberi szokásokkal. Az olyan kifejezé- sek, mint a "vér köteléke", "egyívású gyerekek",
megisme- rem benne a véremet", arra a gondolatra indítottk; hogy az esküvő napján a férj
véréből átöntenek egy keveset a fele- ség ereibe; úgy képzeltem, a házastársak állnak, a férfi
jobb csuklója hozzá van kötve a feleség bal csuklójához; ünnepé- lyes operáció ez, melyen
részt vesz a pap és néhány kiválasztott tanú.
81

Ha csalódást okozott is, Madeleine fecsegése erősen iz- gatott bennünket, mert húgommal
nagy szóorgiákat rendez- tünk ezután. Helene néni kedves volt, nem nagy erkölcsbíró, mindig
mintha máshol járna az esze - nem nagyon féltünk tőle. Elkezdtünk előtte egy csomó "illetlen"
beszédet foly- tatni. A nyári huzatos bútorzatú szalonban néha Helene néni leült a zongora elé,
és 1900-as dalokat énekelt velünk; egész gyűjteménye volt belőlük; a leggyanúsabbakat
választottuk ki, és kedvtelve dúdoltuk. "Fehér kebled jobban élvezi a szám - mint az erdei
számócát - és teje édes, mint a méz. . ." Ez a románckezdet nagyon foglalkoztatott ben-
nünket: szó szerint kell-e érteni? Megtörténhet, hogy a férfi megissza a- nőnek a tejét? Ez
valami szerelmes szokás? Mindenesetre ez a dal kétségtelenül "illetlen". Ujjunkkal felírtuk az
ablak párájába, hangosan szavaltuk Helene néni orra előtt; váratlan kérdésekkel ostromoltuk,
értésére adva egyben, hogy bennünket már nem lehet az orrunknál fogva vezetni. Azt hiszem,
rendszertelen élénkségünkben valójá- ban cél volt; nem szoktunk hozzá a titkolózáshoz, a
felnőt- tek tudtára akartuk adni, hogy rájöttünk titkaikra; de nem volt ehhez elég
bátorságunk, és magunkat is el kellett kábí- tanunk; őszinteségünk provokáció formájában
nyilatkozott meg. Elértük a célunkat. Párizsba visszatérve, nálam gátlás- talanabb húgom meg
merte kérdezni mamától, a gyerekek a köldökön keresztül jönnek-e ki? Anyám kissé szárazon
fe- lelt: "Miért kérdezed? Hiszen mindent tudtok!" Helene néni nyilván tájékoztatta. Az első
lépésen túljutva, megkönnyeb- bültünk, és előbbre merészkedtünk; anyánk azt a sejtést ül-
tette el bennünk, hogy az újszülöttek a végbélnyíláson keresztül kerülnek a világra; s fájdalom
nélkül. Érdeklődés nélküli hangon beszélt; de ennek a beszélgetésnek nem lett folytatása: soha
többet nem érintettem vele ezeket a kérdé- seket, és ő sem hozta soha szóba őket újra.
Nem emlékszem rá, hogy sokat kérődztem volna az állapo- tosság és a szülés jelenségein,
semhogy azokat valamiképpen kapcsolatba hozta volna saját jövőmmel; hallani sem akar-
tam házasságról és anyaságról, nyilván úgy gondoltam, mind- ez engem nem érint. Ez a
félresikerült beavatás más vona- lon izgatott engem. Számos rejtélyt hagyott megoldatlanul.
Mi lehet a kapcsolat egy komoly ügy, a gyermek születése és 82
az illetlen dolgok között? Ha nincsen, akkor Madeleine hangja, mama húzódozása miért
sugallja mégis? Anyánk a mi kérdéseinkre felelt csak, röviden, a házasságot nem ma-
gyarázta meg. A fiziológiai tények a tudományhoz tartoz- nak, mint a föld forgása: miért nem
tud ezekről is olyan egyszerűen beszélni? Másfelől meg, ha a tilos könyvek nem tartalmaznak
mást, mint furcsán nevetséges illetlenségeket, ahogy unokanővérem sugalmazta, akkor mi
bennük a mé- reg? Ezeket a kérdéseket magamnak sem tettem fel nyíltan, de kínoztak. Úgy
látszik, a test önmagában nagyon veszé- lyes, és minden, akár komoly, akár frivol célzás
létezésére, veszélyt hordoz magában.
A felnőttek hallgatása mögött valami titkot tételeztem fel, nem gyanúsítottam őket ok nélkül
támasztott nehézségek- kel. De titkaik természetére vonatkozóan minden illúziómat
elvesztettem: nekik sincs bejárásuk azokba az okkult szfé- rákba, ahol a fény vakítóbb, a
szemhatár tágabb, mint az én világomban. Csalódásom a világegyetemet s az emberiséget
mindennapos trivialitása szintjére szállította le. Ezzel nem voltam azonnal tisztában, de a
felnőttek tekintélye jelentősen csökkent a szememben.

Megtanítottak arra, milyen hiú dolog a hívság, s milyen ha- szon nélkül való a
haszontalanság; szégyelltem volna jelen- tőséget tulajdonítani öltözködésemnek, és hosszan
bámulni magam a tükörben; mégis, ha a körülmények lehetővé tették, szívesen nézegettem
tükörképemet. Félénkségem ellenére sze- rettem volna mindenki előtt csillogni, mint
hajdanában. Bér- máláskor boldog voltam; mivel az oltárt már régen megszok- tam, habozás
nélkül élveztem az ünnep profán oldalát. Ru- hám, melyet egyik unokatestvéremtől kaptam
kölcsön, sem- miben sem volt figyelemre méltó; de a szokásos tüll fejdísz helyett a Désir-
intézetben rózsakoszorút hordtak; ez az ap- róság igazolta, hogy nem az egyházközség
gyermekei banális nyájába tartozom: Martin abbé az ostyát csak gondosan meg- válogatott
elit számára osztogatta. Ezenkívül engem válasz- tottak ki arra, hogy társaim nevében
ismételjem meg az ün- nepi fogadalmat, mellyel megkeresztelésünkkor ellenemond 83
tunk a sátánnak, az ő pompájának, az ő művelkedeteinek, Marguerite néni tiszteletemre nagy
ebédet adott, melyen én ültem az asztalfőn; délután uzsonnát rendeztek nálunk, s a zongora
tetejére raktam az ajándékokat. Gratuláltak, s úgy éreztem, szép vagyok. Este nehezen
vetettem le ruhámat; magam vigasztalására egy pillanatra megtértem a házasulók
felekezetébe: el fog jönni a nap, amelyen selymek fehérségé- ben, orgonák zengésében és
gyertyák fényében újra király- nővé változom.
A következő évben nagy élvezettel töltöttem be a nyoszo- lyólány szerényebb szerepét. Lili
néni férjhez ment. A szer- tartás nem volt fényes; de ruhám boldogságba ringatott. Él- veztem
világoskék twillruhám selymes simogatását; fekete bársonyszalag fogta össze fürtjeimet, és
pipaccsal meg búza- virággal díszített, fonott szalmapártát viseltem. Párom, tizen-kilenc éves,
csinos. fiú, úgy beszélt velem, mint felnőttel: szentül hittem, hogy bájosnak talál.
Kezdett érdekelni jövendőm képe. A komoly könyveken és a kalandregényeken kívül,
amelyeket a kölcsönkönyvtár- ból hordtam, elolvastam a "Lányom könyvtára" köteteit; ezek
anyám fiatalságát derítették fel, s egész sort foglaltak el polcomon; Grillere-ben
hozzájutottam a Veillées des Chaumieres-ekhez meg a "Stella" -sorozathoz, amelyeket Ma-
deleine élvezett; Delly, Guy Chantepleure, Colette kilence- de, Nagybátjám és
gyóntatóatyám; de ezek az erényes idil- lek csak félig-meddig szórakoztattak; a hősnőket
ostobának, szerelmeseiket unalmasnak találtam. De volt egy könyv, melyben saját arcomat és
sorsomat véltem felismerni: Little Women, írta Luisa Alcott. Mivel a regénybeli March kis-
lányok protestánsok, és apjuk lelkész, anyjuktól nem Krisz- tus követésé-t, hanem a The
Pilgrim's Progress-t kapták: az így keletkezett távolság csak még élénkebbé tette közös vo-
násainkat. Megindultan láttam lelki szemeim előtt Meget és Joe-t, amint szerény,
mogyorószín puplinruhácskát öltenek az ünnepélyre, melyen a többi gyerek selyembe öltözve
jelenik meg; őket is arra tanították, hogy a műveltség és az erkölcs fontosabb, mint a
gazdagság; szerény otthonuk, akárcsak a miénk, nem tudom, miért, de különleges volt.
Szenvedélye- sen azonosultam Joe-val, az entellektüellel. A hirtelen és szögletes Joe, aki a fák
tetején szeretett olvasni, sokkal fiú- 84
sabb és bátrabb volt, mint én; viszont egyek voltunk a var- rás, a házimunka gyűlöletében és
a könyvek szeretetében. Írni szokott: hogy utánozzam, felidéztem régi emlékeimet, és magam
is írtam két-három elbeszélést. Nem tudom, fel akar- tam-e eleveníteni régi barátságomat
Jacques-kal, vagy öntu- datlanul le akartam rombolni a korlátokat, melyek elzárták n a fiúk
világát, de Joe és Laurie kapcsolata szíven talált. Ké- sőbb bizonyára össze fognak házasodni;
előfordulhat tehát, hogy az érett kor beváltja a gyermekkor ígéretet, s nem megtagadja őket: e
gondolat reményteljesnek tűnt. De külö- nösen az töltött el örömmel, hogy az írónő nyíltan
Joe párt- jára állt. Már mondottam, mennyire gyűlöltem a felnőttek le- ereszkedéseit, mely a
gyermeki nemet azonos szintre süly- lyeszti. A jó és rossz tulajdonságok, melyeket a szerzők
ifjú hőseiknek adtak, általában következmény nélküli vélet- leneknek látszottak: ha felnőnek,
mind jóravaló emberek lesz- nek; egyébként is csak erkölcseikben s nem. értelmi képes-
ségeikben különböztek egymástól; azt lehetett volna hinni, e tekintetben a kor azonos szintet
teremt valamennyi között. Joe viszont erényesebb és csinosabb nővéreit felülmúlta tu-
dásvágyával, gondolatai erejével; felsőbbrendűsége éppoly szembeötlő volt, mint egyes
felnőtteké, s ez rendkívüli sorsra ítélte: kiválasztott volt. Úgy éreztem, joggal tekinthetem
könyvek iránti szeretetemet, iskolai sikereimet olyan érték zálogának, melyet jövőm fog
beváltani. Saját szememben re- gényszereplővé változtam. Kitaláltam a magam számára
mindenféle regényes bonyodalmakat, melyek nehézségeket támasztottak, vereséggel jártak.
Egy délután krokettet ját- szottunk: Poupette, Jeanne, Madeleine és én. Drapp színű
vászonkötény volt rajtunk, pirossal szegve, cseresznyemin- tával kihímezve. A babér levele
csillogott a napsugárban, a föld illatozott. Hirtelen megmerevedtem: egy regény első fe-
jezetét éltem át, melynek én voltam a hősnője; az éppen most lépett ki a gyermekkorból; de
fel fogunk nőni; húgom és unokatestvéreim csinosabbak, kecsesebbek, kedvesebbek, mint
én, határoztam el; férjhez fognak menni: én nem. Emiatt nem leszek elkeseredett; igazságos
lesz, hogy őket részesítik előnyben: de történni fog valami, ami minden előnynél nagyobb
örömet okoz; még nem tudtam, milyen formában, ki által, de elismert leszek. Úgy képzeltem,
máris 85
egy tekintet fogja át a krokettpályát, és a négy drapp köté- nyes kislányt; megáll rajtam a
pillantás, s egy hang azt sut- togja: "Ez nem olyan, mint a többi." Nevetséges volt, hogy ilyen
szertartásosan hasonlitottam össze magam igénytelen húgommal, unokatestvéreimmel. De
bennük minden hason- lóra céloztam. Arról győződtem meg, hogy rendkívüli leszek és
vagyok.
Egyébként elég ritkán adtam át magam az ilyen gőgös hangulatoknak: az irántam tanúsított
megbecsülés felmentett tőle. És ha néha rendkívülinek éreztem is magam, sose hittem, hogy
egyedülálló vagyok. Most már önteltségemet egy másik emberi lény által sugalmazott
érzések tompították Szerencsémre találkoztam a bárátsággal.

Azon a napon, mikor beléptem a negyedik-első osztályba - tízéves lettem -, a mellettem

levő padban új kislány ült: rövidre vágott hajú, kis fekete lány. A kisasszonyra várva meg
tanítás után csevegtünk. Elisabeth Mabille-nak hívták; egyidős velem. Otthon kezdett tanulni,
de súlyos baleset sza- kította meg tanulmányait: vidéken krumpli sütés közben meggyulladt a
ruhája: a combján harmadfokú égési sebeket kapott, éjszakákon át sírt; egy éven át feküdnie
kellett; a pliszírozott szoknya alatt még most is hólyagos volt a teste; Velem sose történt
semmi ilyen fontos esemény: azonnal egyéniséget éreztem benne. Meglepett az is, ahogy a
taná- rokkal beszélt: természetessége elütött a többi tanuló szab- ványhangjától. A következő
héten teljesen meghódított; cso- dálatosan utánozta Bodet kisasszonyt; bármit csinálhatott,
érdekes volt és mulatságos.
Kényszerű mulasztása ellenére Elisabeth hamarosan az osztályelsők közé tartozott;
fogalmazásból épp hogy előtte tudtam maradni. Versengésünk tetszett tanítóinknak: báto-
rították barátságunkat. A minden évben karácsony táján megrendezett műsoros esten kis
jeleneteket játszattak el ve- lünk. Rózsaszín ruhában, loknival keretezett arccal én sze-
mélyesítettem meg a gyermek Madame de Sévignét! Elisa- beth egy ifjú és heves vérű
unokafivér szerepét játszotta; jól állt neki a fiúruha, és elbájolta a közönséget elevenségével,
86
közvetlenségével. A próbák munkája, reflektorfény alatti együttléteink még szorosabbra
vonták köztünk a szálakat; ettől kezdve bennünket "a két elválhatatlan" -nak hívtak csak.
Apám és anyám sokáig firtatták a hírből ismert különböző Mabille családok különböző
ágazatainak titkát; végül arra az eredményre jutottak, hogy valami távoli rokonságban ál-
lunk Elisabeth családjával. Apja vasúti mérnök volt, nagyon magas állásban; anyja Lariviere
lány, harcos katolikus, di- nasztiából származott: kilenc gyereke volt, és tevékenyen jó-
tékonykodott az Aquinói Szent Tamás-plébánia szegényei között. Néha megjelent a rue
Jasobban. Szép, negyven év körül nő, barna, lángoló szemmel, jelentős mosollyal, nyaká- ban
bársonyszalaggal, melyen régi ékszer lógott. Gondos sze- retetreméltósággal tompított a
uralkodónői fensőbbségét. Ma- mát azzal hódította meg, hogy "kismamá" -nak szólította, és
azt mondta, idősebb nővéremnek látszik. Elisabethtel enge- délyt kaptunk, hogy egymáshoz
járjunk játszani.
Első alkalommal húgom is elkísért a rue de Varrenes-be, és mindketten eléggé megijedtünk.
Elisabethnek - akit ott- hon Zazának hívtak - volt egy nagy nővére, egy nagy fivére, hat nála
fiatalabb öccse és húga, egész rakás unokatestvére és játszópajtása. Futkároztak, ugráltak,
verekedtek, felmásztak az asztalokra, fel borították a bútorokat és ordítoztak. A dél- után vége
felé Madame Mabille bejött a szalonba, felemelt egy széket, mosolyogva fel itatta az
izzadtságot egy-egy hom- lokon; megdöbbentett, mennyire nem törődik a daganatokkal,
foltokkal, eltört tányérokkal: sosem haragudott meg. Nem nagyon szerettem az ilyen rendetlen
játékokat, és Zaza is gyakran belefáradt. Bemenekültünk Monsieur Mabille dol-
gozószobájába, s a gyerekseregtől távol beszélgettünk. Ez új örömet adott. Szüleim beszéltek
velem, én is velük, de nem szoktunk beszélgetni; húgom meg közöttem hiányzott az a
távolság, mely az eszmecsere előfeltétele. Zazával igazán be- szélgettem, mint esténként papa
mamával. Beszélgettünk ta- nulmányainkról, olvasmányainkról, barátainkról, tanáraink- ról,
arról, mit tudunk a világról: csak magunkról nem. Be- szélgetéseink sosem váltak vallomássá.
Semmiféle bizalmas- kodást nem engedtünk meg magunknak. Szertartásosan ma- gázódtunk,
és legfeljebb csak levélben "csókoltuk" egymást. 87
Zaza, akárcsak én, szeretett olvasni és tanulni; ezenkívül egész csomó olyan tehetsége volt,
ami belőlem hiányzott. Né- ha, amikor csöngettem a rue de varennes-i ajtón, teasüte- mény-
vagy karamellkészítés közben találtam; egy kötőtűre negyed narancsot, datolyát, szilvát
tűzött, és lábosba merítet- te, melyben meleg ecet illatú szirup főtt: álruhás gyümölcsei
éppolyan vonzók voltak, mint a cukrászoké. Tíz példányban sokszorosított egy Családi
króniká-t, melyet egyedül írt a Pá- rizstól távol élő nagymamák, nagybácsik, nagynénik
számá- ra; legalább annyira csodáltam azért, hogy amit fabrikál, hasonlít egy igazi újsághoz,
mint kis írásai elevenségéért. Pár zongoraórát vettünk együtt, de aztán hamarosan maga-
sabb csoportba került. Satnya termetével, pipaszár lábával ezer testi ügyességre volt képes;
Madame Mabille az első ta- vaszi napokban mindkettőnket elvitt valamelyik zöld elővá- rosba
- azt hiszem, Nanterre-be. Zaza a füvön cigánykere- ket hányt, spárgát csinált, és mindenféle
bukfencet muta- tott; felmászott a fákra, lábával kapaszkodva lógott lefelé az ágakról.
Minden helyzetben megnyilatkozó, magától érte- tődő könnyedsége teljesen elkápráztatott.
Tízéves korában egyedül járt a városban, a Désir-intézetben sosem vette át az én
kényeskedő modoromat; udvariasan, de közvetlenül beszélt a kisasszonyokkal, szinte mint
egyenlő az egyenlő- vel. Az egyik év végi zongoravizsgán merészsége már a botrány határát
súrolta. Megtelt a díszterem. Az első sorokban a legjobb ruhájukba öltözött, bodorított,
göndörített hajú ta- nulók szalagcsokorral a fejükön várták, hogy bemutathassák
képességeiket. Mögöttük ültek a tanárnők és felügyelőnők selyemruhában, fehér kesztyűsen.
Még hátrább a szülők és a vendégek. Zaza, kék tafotában, olyan darabot játszott, amely anyja
szerint még túl nehéz a számára, s amelynek pár taktu- sát általában el is hibázta; most
hibátlanul lejátszotta, és diadalmas tekintetet vetve Madame Mabille-ra, ráöltötte a nyelvét. A
felszalagcsokrozott kislányok megremegtek, s a kisasszonyok arca megfagyott a
helytelenítéstől. Mikor Zaza lejött az emelvényről, anyja oly vidáman csókolta meg, hogy
senki sem merte megszidni. Szememben ez a kaland dics- fénybe burkolta. Bár alávetettem
magam a törvényeknek, a szokásoknak, az előítéleteknek, mégis szerettem mindent, 88

Ami új, őszinte, spontán. Zaza elevensége és önállósága tel- jesen hatalmába ejtett.
Eleinte nem volt világos előttem, milyen helyet foglal el ez a barátság életemben; alig tudtam
tisztábban megfogal- mazni azt, ami bennem zajlik, mint kisgyerek koromban. Ar- ra
szoktattak, hogy azonosnak lássam a kívánatost a létező- vel: nem vizsgáltam, mi rejtőzik a
szavak konvenciója mö- gött. Magától értetődő volt, hogy gyengéd érzelmekkel visel- tetem
egész családom iránt, beleértve ebbe a legtávolabbi rokonokat is. Szüleimet, húgomat
szerettem: ez a szó min- dent fedett. Érzelmeimben árnyalatnak, hullámzásnak nem volt lét
joga. Zaza a legjobb barátnőm: ehhez nem kellett semmit hozzátenni. Egy rendezett világú
szívben a barát- ság tiszteletes helyet foglal el, de nem ragyog úgy, mint a titokzatos
szerelem, s nem oly megszentelten méltóságteljes, mint a gyermeki gyöngédség. Én nem
tettem vitássá ezt a hierarchiát.
Ebben az évben is, mint a többi esztendőben, október hónapja meghozta az iskolakezdet
örömteli izgalmát. Az új könyvek zizegtek ujjaim között; a bőrfotelben ülve, a jövő igéreteitől
ittasodtam meg.
De az ígéret nem teljesedett. A Luxembourg-kertben újra találkoztam az ősz illataival és
rozsdaszínével: már nem érin- tettek; az ég kékje is megfakult. Az órákon unatkoztam; öröm
nélkül tanultam meg a leckét, csináltam a feladatot, s közömbösen taszítottam be a Désir-
intézet kapuját. Kétség- telenül az én múltam kelt új életre, de nem ismertem fel: minden
színét elveszítette; napjaim ízetlenül teltek. Mindent megkaptam, a kezem mégis üres maradt.
Sétáltam a boule- vard Raspailon, mama oldalán, és aggódva töprengtem : "Mi az? Ez az én
életem? Csak ennyi? S így fog telni mindig, örökké?" Arra a gondolatra, hogy a végtelenségig
így fogom morzsolni a heteket, hónapokat, éveket anélkül, hogy va- lami várakozás, valami
ígéret fénye ragyogná be, a lélegze- tem is elakadt: úgy éreztem, minden előzetes
figyelmeztetés nélkül meghalt a világ. Ezt a kétségbeesést sem tudtam ne- vén nevezni.
Körülbelül két héten át így vonszoltam magam erőtlen lá- bakon óráról órára, napról napra.
Egy délután éppen vet- kőztem az intézet ruhatárában, mikor feltűnt Zaza. Elkezd- 89
tünk beszélni, mesélni, megjegyzéseket tenni; a szavak tola- kodtak az ajkamra, szívemben
száz napsugár örömtáncot járt; az öröm szédületében értettem meg: "Ö hiányzott ne- kem !"
Mivel tökéletesen tudatlan voltam a szív igazi ka- landjaiban, eszembe se jutott arra gondolni:
"Az ő hiányától szenvedek." Jelenléte kellett, hogy ráébredjek, milyen szük- ségem van rá.
Villámcsapásszerű élmény volt. Hirtelen min- den konvenció, megszokás, bevett szabály
robbanva repült szét, s olyan érzés merített magába, melyet semmiféle kódex nem írt elő.
Olyan üde erővel áradt el bennem az öröm, mint a vízesések zuhatagja, hagytam, hadd
sodorjon, mezte- lenül, mint egy szép gránitkövet. Pár nappal később kissé ko- rábban értem
be az órára, s megdöbbenésfélével néztem Zaza padját: "Ha sose ülne többet ide, ha
meghalna, mi len- ne velem?" S újra villámcsapásszerűen ért a felismerés: "Nem tudok
nélküle élni." Ez kissé ijesztően hatott: vala- hol, tőlem távol jött és ment Zaza, és
boldogságom, sőt lé- tem is az ő kezébe volt letéve. Elképzeltem, amint Gontran kisasszony
hosszú szoknyájával a földet söpörve belép, és így szól: "Imádkozzatok, gyermekeim: kis
társatokat, Elisabeth Mabille-t az Úr magához szólította múlt éjszaka." - "Bi- zony -
gondoltam -, én rögtön meghalnék! Lecsúsznék pa- domról, s haldokolva terülnék el a
földön." Ez a megoldás megnyugtatott. Nem hittem igazán, hogy az isteni kegyelem elvenné
tőlem az életet; de nem is féltem igazán Zaza halá- lától. Sikerült bevallanom önmagamnak,
milyen függő hely- zetbe hozott ragaszkodásom; nem mertem ennek minden kö-
vetkezményével szembenézni.
Zazától nem követeltem ugyanilyen végletes érzelmeket: beértem azzal, ha én lehetek
legkedvesebb társnője. Iránta érzett csodálatom nem csökkentette saját értékemet a ma- gam
szemében. A szeretet nem irigység. El se tudtam kép- zelni jobb állapotot, mint hogy én
vagyok én, s én szeretem Zazát.
90

MÁSODIK RÉSZ

Elköltöztünk. Új lakásunk beosztása körülbelül megegyezett a régivel, s ugyanúgy rendeztük

is be, de kisebb s kevésbé kényelmes. Nincs fürdőszoba; egyetlen mosdófülke, folyó- víz
nélkül: apám mindennap kiöntötte a nehéz teknőt, mely a mosdó alatt állt. Központi fűtés
sehol; télen a lakás olyan volt, mint a jégverem, kivéve a dolgozószobát, mert ide anyám
folyton égő kályhát állíttatott; mindig itt dolgoztam, még nyáron is. A szoba, melyen
húgommal osztoztam - Louise a manzárdon aludt - , túl szűk nappali tartózkodás- ra. A
tágas hall helyett, melyben oly szívesen húztam meg magam, itt csak keskeny folyosó volt.
Amint kibújtam az ágyból, nem akadt egy sarok sem, melyet a magaménak mondhattam
volna; még egy fiókos asztalom sem, ahová el- rakhassam holmijaimat. A dolgozószobában
anyám gyakran fogadott látogatókat; itt beszélgetett esténként apámmal. Megtanultam,
hogyan lehet zajban tanulni, dolgozatot írni. Mégis kínosan érintett, mert sohasem lehettem
egyedül. Hú- gom is, én is szenvedélyesen irigyeltük azokat a kislányokat, akiknek saját
szobájuk hálóhelynél több lehetett.
Louise jegyben járt egy tetőfedővel; egy szép napon rajtakaptam a konyhában, amint
ügyetlenül ült egy vörös férfi ölében; az ő bőre tejfehér volt, a férfi kicsattanó piros; nem
tudtam, miért, de elszomorodtam; pedig helyeselték a vá- lasztását; munkás ugyan a vőlegény,
de hazafias érzelmű. Louise elhagyott bennünket. Catherine jött a helyébe, friss, vidám
parasztlány, akivel együtt játszottam Meyrignacban; szinte játszótárs; de esténként a szemben
levő kaszárnya tűz- oltóival járt el: "feslett" lány. Anyám megmosta a fejét, vé- gül felmondott
neki, majd elhatározta, meglesz segítség nél- 91

kül is, mivel apám ügyei nem jól álltak. A cipőgyár csődbe ment. Egy távoli és befolyásos
rokon protekciója segítségével a "pénzügyi reklámszakma terére lépett: előbb a Gaulois -
nál dolgozott, aztán más lapoknál; keveset keresett és unta. Kárpótlásképpen esténként
gyakrabban járt el, mint korábban, bridzselni barátokhoz vagy a kávéházba; nyaran- ta
vasárnapjait a lóversenypályán töltötte. Mama gyakran maradt egyedül. Nem panaszkodott;
de gyűlölte a háztar- tási munkát, és nyomta a szegénység; rendkívül ideges lett. Lassacskán
apám is elvesztette derült, kiegyensúlyozott ke- délyét. Nem veszekedtek igazán, de
apróságokért is kiabál- tak, s gyakran támadtak húgomra vagy rám.
A felnőttekkel szemben szoros volt a szövetségünk; ha egyikünk feldöntötte a tintatartót,
közös bűnünk volt, közö- sen vállaltuk a felelősséget. Pedig viszonyunk kissé megvál- tozott,
mióta Zazát ismertem; kizárólag új barátnőmre es- küdtem. Zaza mindenkit kigúnyolt:
Poupette-et sem kímélte, és "kicsikének" nevezte; én utánoztam; húgomat ez oly sze-
rencsétlenné tette, hogy megpróbált elszakadni tőlem. Egy délután egyedül maradtunk a
dolgozószobában, és veszeked- tünk, amikor így szólt drámai hangon: "Be kell neked val-
lanom valamit!" Éppen kinyitottam angolkönyvemet a ró- zsaszín itatóson, és tanulni
kezdtem, alig emeltem fel a fe- jem: "Hát ide figyelj! - mondta a húgom -, azt hiszem,
már nem szeretlek úgy, mint azelőtt." Nyugodt hangon ma- gyarázta szíve újfajta
közömbösségét; csöndben hallgattam, s közben könnyek peregtek arcomon; felugrott: "Nem
igaz! nem igaz!" - kiáltotta, míg összecsókolt; megöleltük egy- mást, s én letöröltem
könnyeimet. "Tudod - mondtam ne- ki -, azért igazán nem hittem ám el!" Pedig nem
egészen hazudott; kezdett fellázadni másodszülötti helyzete ellen, s mivel én is elfordultam
tőle, engem is belevett lázadásába. Egy osztályba járt unokahúgunkkal, Jeanne-nal, akit
eléggé szeretett, de akivel nem egyezett az ízlése, s akinek barátnői- vel is kénytelen volt
összejárni; ostobácska és beképzelt kis- lányok, Poupette gyűlölte őket, és feldühítette, hogy
ezeket, az ő barátságára méltónak ítélik; ezzel' viszont senki se törő- dött. A Désir-intézetben
Poupette-et továbbra is mint nénje szükségképpen tökéletlenebb tükörképét tekintették: gyak-
92

ran megalázottnak érezte magát, tehát gőgösnek vélték, s a kisasszonyok mint jó pedagógusok
gondosan még jobban megalázták. Mivel én voltam a fejlettebb, apám velem fog- lalkozott
többet; bár húgom nem imádta apámat úgy, mint én, szenvedett ettől a megkülönböztetéstől;
egy nyáron, Meyrignacban, annak bizonyítására, hogy emlékezete felér az enyémmel, kívülről
megtanulta Napóleon marsalljainak tel- jes névsorát, minden nevüket, címüket; egy szuszra
fel is mondta: szüleim mosolyogtak. Kétségbeesésében más szem- mel kezdett nézni engem:
kereste gyöngéimet. Ingerelt, hogy- ha félénken is, de velem próbál versengeni, engem
kritizál, kiszökik a hatalmam alól. Mindig pörlekedtünk azért, mert én erőszakos vagyok, s
őnála meg könnyen eltörik a mé- cses; most ritkábban sírt, de veszekedéseink komolyabbra
fordultak: becsvágy ébredt benne; mindegyikünk arra töre- kedett, hogy övé legyen az utolsó
szó. De azért mindig ki- békültünk: szükségünk volt egymásra. Egyformán ítéltük meg
társainkat, a kisasszonyokat, a család tagjait; nem volt titkunk egymás előtt; és továbbra is
nagy örömmel játszot- tunk egymással. Ha szüleink elmentek este, nekünk állt a világ;
tojásfelfújtat fabrikáltunk, s kinn ettük meg a kony- hában, nagy ricsajjal feje tetejére
állítottuk a lakást. Most, hogy egy szobában aludtunk, .az ágyban még sokáig foly- tattuk
játékainkat és csevegésünket.

Abban az évben, mikor a rue de rennes-i lakásba költöztünk, megzavarosodtak álmaim.

Rosszul emésztettem meg Made- leine leleplezéseit? Csak vékony válaszfal volt az én ágyam
és szüleimé között, s néha hallottam apám horkolását: talán ez hatott rám? Lidércnyomásos
álmaim támadtak. Férfi ugrott az ágyamra, térde belemélyedt a gyomromba, fuldokoltam;
kétségbeesve álmodtam, hogy felébredek, és támadóm súlya újra rám nehezedik. Ugyanez idő
tájt a felkelés oly fájdal- mas traumámmá lett, hogy ha elalvás előtt rágondoltam összeszorult
a torkom, megnyirkosodott a tenyerem. Amikor meghallottam reggel anyám hangját, azt
kívántam, bár beteg lennék, annyira borzadtam kiszakítani magam a sötét zsib - 93
badtságból. Napközben szédültem; vérszegény lettem. Mama meg az orvosok azt mondták:
"A növéssel jár." Gyűlöltem ezt a szót s a néma folyamatot, mely a testemben zajlott. Iri-
gyeltem a "nagylányok" szabadságát; de visszataszított a gondolat, hogy törzsemre dudorok
telepszenek; hallottam valaha felnőtt nőket vízesésszerű zajjal vizelni; ha a hasuk- ban
elhelyezkedő, vízzel teli tömlőkre gondoltam, ugyanazt a borzalmat éreztem, mint Gulliver a
fiatal óriásnők kita- kart keblén.
Mióta megneszeltem titkukat, a tiltott könyvek kevésbé rémítettek, mint azelőtt; tekintetem
gyakran futotta át a vécében felfüggesztett újságpapír-darabokat. így olvastam egy folytatásos
regényrészletet, melyben a hős forró ajkát a hősnő hófehér keblére nyomja. Ez a csók
megégetett; egy- szerre voltam a férfi, a nő, a leselkedő, egyszerre adtam, kaptam, és tágra
nyílt szemmel faltam. Nem kétséges, ha ez ilyen felindulást okozott bennem, akkor már
testem feléb- redt; de álmai e kép körül kristályosodtak; nem tudom, el- alvás előtt hányszor
idéztem fel. Másokat is kitaláltam: fo- galmam sincs, honnan vettem őket. Az a tény, hogy a
házas- társak lengén öltözve, egy ágyban alszanak, eddig nem idézte fel előttem az ölelés,
simogatás képeit: azt hiszem, szükségletem következtében magam teremtettem meg. Mert egy
ideig gyötrő vágyak áldozata lettem; kiszáradt torokkal forgolódtam ágyamban, testem
férfitestet hívott, bőröm fér- fikezeket. Kétségbeesve számolgattam: "Tizenöt éves kor előtt
tilos férjhez menni!" S ez is csak az alsó korhatár: évekig kell várnom, míg szenvedéseim
véget érnek. Először csak enyhén indult; a takarók langyos melegében, vérem bi- zsergésében
születő fantazmagóriáim élvezetesen megdobog- tatták szívemet; már azt hittem, testet
öltenek; de nem, el- oszlottak; nem volt száj, nem volt kéz, mely megnyugtatta volna
felizgatott testemet; kalikóingem Nessus-inggé válto- zott. Csak az alvás szabadított fel. A
képzeletnek ezeket a kuszaságait sosem kapcsoltam össze a bűn gondolatával: vas- kosságuk
túlment tetszésem határain, s inkább áldozatnak, mint bűnösnek éreztem magam. Az sem
merült fel bennem, hogy a többi lányok ismerik-e ezt a kínszenvedést. Nem szoktam magam
összehasonlítani mással.
A július közepi, fullasztóan nyirkos hőséget ismerősöknél 94
töltöttük, amikor rémülten ébredtem egy reggel: az ingem bepiszkolódott. Kimostam;
felöltöztem: most fehérneműm lett szennyes. Elfelejtettem Madeleine pontatlan próféciáit,
találgattam, milyen undok betegség támadhatott meg. Nyugtalanul, homályosan bűnösnek
érezve magam, anyám- hoz kellett fordulnom; megmagyarázta, hogy "nagylány" let- tem, és
nagyon kényelmetlen módon bepakolt. Nagy meg- könnyebbülés volt, mikor megtudtam,
hogy semmiben sem vagyok bűnös; sőt, mint olyankor mindig, amikor valami fontos történt
velem, valamiféle büszkeség lopózott a szí- vembe. Nem nagyon zavart anyám sugdolózása
barátnőivel. Viszont mikor este viszontláttuk apánkat a rue de rennes-i lakásban, és tréfás
megjegyzést tett állapotomra, majd el- süllyedtem a szégyentől. Azt hittem, a női összetartás
gondo- san eltitkolja a férfiak elől neme titkos hibáját. Apám előtt tisztaa szellemként akartam
tündökölni; elborzadtam, hogy most hirtelen engem is organizmusnak tekint. Visszavonha-
tatlanul bukott angyalnak tekintettem magam.
Megcsúnyultam; orrom kipirult; arcomon, tarkómon pat- tanások jelentek meg, melyeket
idegesen tapogattam. Mun- kával túlhalmozott anyám nem sokat törődött ruházkodá- sommal;
formátlan ruháim még jobban kiemelték ügyetlen- ségemet. Mivel zavart a testem, fóbiákat
dolgoztam ki ma- gamban: nem bírtam például olyan pohárból inni, amiből már egyszer
ittam. Rossz szokásaim lettek: szüntelenül rán- gattam a vállam, csavargattam az orrom. "Ne
vakard a pat- tanásaidat, ne csavard az orrod" - mondogatta apám. Rossz- indulat, de kímélet
nélkül tett olyan megjegyzést bőrömre, pattanásaimra, ügyetlenségemre, mely még
kétségbeejtőbbre fokozta rossz érzéseimet és mániáimat.
A gazdag rokon, akinek papa állását köszönhette, gyer- mekei és azok barátai számára
vendégséget rendezett. Ver- ses revüt állított össze. Húgomat választották ki bemon- dónak.
Csillagokkal telehintett, kék tüllruhában, hátára om- ló, szép hajával ő volt az Éj Királynője.
Miután költőileg társalgott egy Pierrot lunaire-rel, rímes versikékben mutatta be az ifjű
vendégeket, akik kosztümben vonultak fel egy emelvényen. Spanyol nőnek öltözve,
legyezőmmel játszva kellett páváskodnom, míg ő a Funiculi-funicula dallamára énekelte:
95
Egy szép leány felénk közeledik
felveti a fejét (kétszer)
ez igazi barcelonai sikk,
spanyol módra lép (kétszer)
nem süti le nagy fekete szemét
rátartian, merészen. . . stb.
A tekintetek kereszttüzében, éreztem, kigyullad az arcom: kínpadon voltam. Nem sokkal
később egy északon lakó ro- kon esküvőjén vettem részt; míg Lili néni esküvője napján
megjelenésem elbájolt, most kétségbeejtett. Mama csak az ünnepség reggelén, Arrasban vette
észre, hogy új, krémszínű krepdesinruhám immár egyáltalán nem gyermeki keblemre feszül, s
illetlenül hangsúlyozza vonalát. Úgy lekötötték, hogy egész nap azt éreztem, valami szörnyű
nyomorékságot rejtegetnek. A szertartás és a végeérhetetlen vacsora unal- mában szomorúan
tudatosodott bennem az, amit a fényké- pek is igazolnak: idétlenül öltözött, otromba
alakommal kecstelenül imbolyogtam a kislány és a nő között.
Éjszakáim újra lenyugodták. Viszont, meghatározhatatlan módon, a világ megzavarosodott.
Ez a változás nem érin- tette Zazát: ő személyiség volt. De a fölöttünk levő osztály- ba járt
egy lány, akit bámultam, mint egy szép bálványt: sző- ke, rózsás, mosolygós volt; Marguerite
de Théricourt-nak hívták, és apjáé volt Franciaország egyik legnagyobb vagyo- na; az órákra
nevelőnő hozta hatalmas, fekete autóban, me- lyet sofőr vezetett; már tízéves korában kis
hercegnőnek lát- tam őt tökéletes frizurájával, finom ruháiban, kesztyűben, me- lyet csak az
osztályban vetett le. Csinos nagylány lett, világos, fényes hajú, porcelánszemű, kecses
mosolyú; könnyed- sége, tartózkodása, nyugodt és dallamos hangja egyaránt mély
benyomást tett, rám. Jó tanuló volt, a kisasszonyok iránt rendkívüli tisztelettel viseltetett,
azok meg, mivel im- ponált nekik a lány vagyona, imádták. Velem is mindig na- gyon
kedvesen bánt. Azt mesélték, anyja súlyos beteg; ez a megpróbáltatás Marguerite-et
romantikus fényudvarral vette körül. Néha azt gondoltam, ha meghívna magához, elájulnék az
örömtől, de ezt még kívánni sem mertem: olyan régiók- ban lakott, tőlem annyira távol, mint
az angol királyi udvar. 96

Különben nem vágytam vele bensőséges barátságra, csak arra, hogy közelebbről
csodálhassam.
Amikor elértem a pubertást, ez az érzés megerősödött. A harmadik osztály végén - amit
itt hatodik-elsőnek hív- tak - részt vettem azon az ünnepélyes vizsgán, melyet az intézeten
belül tettek le a másodikosok, s amelyért az "Ade- line Désir-diplomá"-t kapták. Marguerite
szürke krepdesin estélyi ruhában jelent meg, melynek átlátszó, hosszú ujjai látni engedték
csinos, gömbölyű karját: ez a szemérmes mezte- lenség teljesen felkavart. Túlságosan tudatlan
és tisztelettu- dó voltam, semhogy akárcsak a legkisebb vágy is megszü- lethessék bennem;
el sem tudtam képzelni, hogy bármilyen kéz megszentségteleníthetné ezeket a fehér vállakat;
de a vizsga egész ideje alatt nem tudtam levenni róla a szemem, és valami ismeretlen érzés
szorította össze a torkomat.
Változott a testem; életem is: elhagyott a múlt. Elköltöz- tünk, s Louise elment tőlünk.
Húgommal régi fényképeket nézegettünk, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy egy szép napon
elveszíthetjük Meyrignacot. Nagypapa nagyon öreg, meg fog halni; ha a birtokot Gaston bácsi
örökli - aki már tulajdonosa volt, de haszonélvezet nélkül -, már nem leszek benne otthon;
idegenként járok majd oda, aztán meg nem is járok többet. Elszomorodtam. Szüleim
ismételgették - s példájuk igazolni látszott -, hogy az élet legyőzi a gyermek- kori
barátságokat: elfelejthetem Zazát? Poupette-tel azon aggódtunk, egymás iránti szeretetünk
ellent tud-e majd áll- ni a kornak. A felnőttek nem osztották sem játékainkat, sem
örömeinket. Nem ismertem olyat se, aki igazán jól érezte volna magát a földön: "Az élet nem
tréfa, az élet nem re- gény" - ismételgették kórusban.
A felnőttek életének egyhangúsága mindig részvétre indí- tott, amikor tudatára ébredtem,
hogy hamarosan ez lesz az én sorsom, megborzadtam. Egyik délután segítettem mamá- nak
mosogatni; Ő mosogatott, én törölgettem; az ablakon át a tűzoltó-laktanya falát láttam meg
más konyhákat, ahol asz- szonyok fazekakat súroltak vagy zöldséget tisztítottak. Min- dennap
ebéd, vacsora: mindennap mosogatás; az örökké új- rakezdődő napok, melyek nem vezetnek
sehová: így fogok élni én is? Képzeletem egy képet vetített elém olyan kétség- beejtő
élességgel, hogy még ma is emlékezem rá: szürke koc- 97

kák sora terjed a szemhatárig, a térhatás törvényei szerint kisebbedve, de mind egyforma,
lapos; ezek a napok, hetek, évek. Én születésem óta minden este kicsit gazdagabban aludtam
el, mint előző nap; lépésről lépésre emelkedtem, de ha odafent nem találok mást, mint
egyhangú síkságot, nem találok célt, amely felé menni érdemes, akkor minek az egész?
"Nem - biztattam magam, miközben a pohárszékbe rak- tam egy tányéroszlopot -, az én
életemnek vezetnie kell vala- hová." Szerencsére nem a háziasszony sorsára voltam ítélve.
Apám nem szerette a feminizmust; helyeselte a Colette Yvet regények bölcsességét,
melyekben az orvos nő, az ügyvédnő feláldozza pályáját az otthon békéjéért; de szükség
törvényt bont: "Ti, kicsikéim, nem fogtok férjhez menni - mondo- gatta gyakran. - Nincs
hozományotok, dolgoznotok kell." Összehasonlíthatatlanul többre becsültem a mesterség
pers- pektíváját a házasságénál; lehetővé tette a reménykedést. Voltak emberek, akik
teremtettek valamit; én is alkotni fo- gok. Nem nagyon tudtam, mit. Csillagászat, régészet,
őslény- tan csábított sorra-rendre, s közben homályosan vonzott az írás. De ezekből a
tervekből hiányzott a szilárdság, nem hittem bennük eléggé, hogy bizalommal nézzek a jövő
elé. Már előre gyászoltam leendő múltamat.
A múlttól való teljes elszakadás elleni berzenkedésem feltűnően megmutatkozott Luisa Alcott:
Good Wives-ja kap- csán, mely a Little W omen folytatása: Egy év vagy tán több is elmúlt,
mióta elhagytam Joe-t és Laurie-t, amint együtt moso- lyogtak a jövőbe. Amikor a Tauchnitz-
kiadás kis fűzött köte- te a kezembe került, amelyben történetük befejeződik, talá- lomra
kinyitottam: épp arra az oldalra esett tekintetem, ame- lyen azt tudtam meg hirtelen, hogy
Laurie házasságot kötött Joe egyik húgával, a szőke, hiú és ostoba Amyvel. Eldobtam a
könyvet, mintha megégette volna a kezemet. Napokon át úgy éreztem, szerencsétlenség
sújtott a porba, mely legben- sőmben érintett: a férfi, akit szerettem, s akiről azt hittem, szeret,
elárult egy ostoba libáért. Gyűlöltem Luisa Alcottot. Később aztán megtudtam, Joe maga
kosarazta ki Laurie-t. Hosszú ideig nem megy férjhez, csalódások, megpróbáltatá- sok után
találkozik egy nála idősebb s a legkiválóbb tulaj- donságokkal ékes tanárral, aki megérti Joe-t,
megvigasztalja 98
tanácsokkal látja el, végül egybekelnek. Ez a felsőbbrendű ember, aki kívülről lép be Joe
történetébe, az ifjú Laurie-nál sokkal alkalmasabban személyesítette meg a Legfőbb Bírót,
akitől egy napon a magam elismertetését is vártam; betola- kodása mégis lehangolt. Még
régebben, mikor Madame de Ségur Les Vacances-át olvastam, nagyon sajnáltam Sophie-t,
mert nem Paulhoz megy feleségül, hanem valami ismeret- len várúrhoz. A barátság, a
szerelem az én szememben örökös dolognak számított, nem holmi múló kalandnak. Nem
akartam, hogy a jövő szakításra kényszerítsen: egész múlta- mat kellett felölelnie.
Elveszítettem a gyermekkor biztonságát; de nem nyertem helyette semmit. Szüleim
önkényuralma nem enyhült, s bí- ráló szellemem ébredezvén, én ezt egyre türelmetlenebbül
tűrtem. Látogatások, családi ebédek, az összes kényszerűség, melyet szüleim kötelezőnek
véltek, szememben haszontalan- nak látszottak. A válasz: "Mert így illik. Ez nem illik!" már
a legkisebb mértékben sem elégített ki. Anyám szorgos gon- doskodása terhemre volt.
Megvolt a "saját véleménye", me- lyet nem is próbált igazolni, és döntéseit gyakran éreztem
önkényesnek. Szenvedélyesen vitatkoztunk egy misekönyv miatt, mellyel húgomat
ajándékoztam meg bérmálása alkal- mából : rőtbarna bőrbe akartam köttetni, amilyen legtöbb
társnőmnek is volt; mama úgy gondolta, a kék vászonkötés is elég szép; tiltakoztam, azzal
érveltem, zsebpénzem az enyém; azt felelte, nem szabad húsz frankot kiadni olyas- miért,
amit meg lehet szerezni tizennégyért. Kenyeret vet- tünk a péknél, s a lépcsőházban felfelé
menve, egész úton ellenálltam neki. Végül haraggal szívemben engedni kényszerültem,
esküdözve magamban, hogy sose bocsátom meg azt, amit hatalommal való visszaélésnek
éreztem. Ha gyakran keresztezi akaratomat, azt hiszem, lázadásba taszít. De a fontos
dolgokba tanulmányaim, barátnőim megválasz- tása - ritkán avatkozott bele; tisztelte
munkámat, sőt még pihenőmet is, s csak apró szívességeket kért: daráljam meg a kávét,
vigyem le a szemetesládát. Véremben volt az enge- delmesség, s úgy képzeltem, nagyjában
Isten is ezt követeli tőlem; az ellentét, mely szembefordított anyámmal, nem tört ki, de ott
lappangott tudatomban. Neveltetése, környezete őt arról győzte meg, hogy az anyaság a nő
legszebb szerepe: 99
ezt csak akkor tudta eljátszani, ha én is vállaltam az enyé- met, de én ezt éppoly elkeseredett
elszántsággal utasítottam vissza, mint ötéves koromban a felnőttek komédiáit. A
Désir-intézetben bérmálás előtt kioktattak bennünket, bo- ruljunk anyánk lába elé, s úgy
kérjük bocsánatát elkövetett hibáinkért; nemcsak én nem tettem ezt meg, de amikor húgomra
került a sor, őt is lebeszéltem róla. Anyámat bán- totta a dolog. A belőlem áradó ellenállás
rosszkedvűvé tette, s ezért gyakran megdorgált. Haragudtam rá, mert függőség- ben tart, s
mert jogait gyakorolja fölöttem. Amellett félté- kenykedtem rá, mert elfoglalta apám szívét;
apám iránti érzelmeim egyre nőttek.
Mennél kegyetlenebb lett az élete, annál elvakultabban hittem apám felsőbbrendűségében;
nem függött ez sem va- gyontól, sem sikertől, sőt meggyőztem magam, hogy ő ezeket
szándékosan mellőzte; de közben sajnáltam is: úgy véltem, félreismert, meg nem értett ember,
titkos katakliz- mák áldozata. Annál inkább javára tudtam jókedvének eb- ben az időben még
elég gyakori kitörését. Régi történeteket mesélt, kigúnyolta ezt meg amazt, szellemeskedett.
Ha ott- hon maradt, Victor Hugót, Rostand-t olvasott fel nekünk; mesélt kedvenc íróiról,
színházról, a múlt nagy eseményei- ről, mindenféle emelkedett témáról, s ezek messze
röpítettek a mindennapok szürkeségéből. El sem tudtam képzelni még egy olyan intelligens
embert, mint ő. Minden vitában, ami- nek tanúja lehettem, az övé volt az utolsó szó, és ha
távolle- vő ellen fordult, megsemmisítette. Hevesen csodált némely nagy embert; de ezek
olyan távoli szférákba tartoztak, hogy mítikusnak tűntek előttem, és különben sem voltak soha
feddhetetlenek: hatalmas zsenijük eleve tévedések prédájává tette őket: elmerültek a gőgben, s
szellemük vakvágányra té- vedt. Ez volt Victor Hugo esete: hiúsága végül őt is téve- désbe
vitte, bár verseit apám lelkesen deklamálta; így járt Zola, Anatole France és még sokan
mások. Apám emelke- dett pártatlanságát szegezte tévelygéseikkel szembe. Még akiket
fenntartás nélkül becsült, azok életműve is körülhatá- roltnak látszott; apám viszont eleven
hangon szólt, gondola- tai megfoghatatlanok és határtalanok voltak. Emberek és dolgok
megjelentek a színe előtt: ő teljes fenségében ítélke- zett fölöttük.
100
Amint elismert, biztos voltam magamban. Éveken át nem kaptam tőle mást, csak dicséretet.
Amikor kamaszkorba lép- tem, csalódást okoztam neki: ő az eleganciát és szépséget becsülte
a nőkben. Nemcsak csalódását nem titkolta előttem, hanem ettől kezdve több figyelmet
fordított húgomra, aki szép kisgyerek maradt. Ragyogott a büszkeségtől, mikor Poupette mint
Éj Királynője parádézott. Néha részt vett szí- nielőadásokban, amelyeket Monsieur Jeannot - a
katolikus színház lelkes támogatója - rendezett külvárosi legényegyle- tekben; Poupette-nek is
szerepet szerzett ilyenkor. Kibontott, szőke hajával ő játszotta a kislányt Max Maurey: A
gyógy- szerész című darabjában. Megtanította verses mesét mon- dani, elemezni, kihozni
belőle a hatáslehetőségeket. Anélkül, hogy bevallottam volna, fájdalmat okozott egyetértésük,
s kissé nehezteltem emiatt húgomra.
Igazi riválisom mégis anyám volt. Mindig arra vágytam, hogy apámmal közvetlen
kapcsolatom legyen; de még ha nagy ritkán négyszemközt maradtunk is, úgy beszéltünk egy-
mással, mintha anyám is köztünk lenne. Ha összetűztünk, s apámhoz szaladtam segítségért,
azt felelte: "Tedd, amit anyád mond!" Csak egyszer találtam cinkosra benne. Ki- vitt
Auteuilbe, lóversenyre; a tribün feketéllett az emberek- től, meleg volt, nem történt semmi,
unatkoztam; végül jelt adtak: a tömeg a korláthoz rohant, hátuk eltakarta előlem a
versenypályát. Fel akartam állni az összehajtható székre, me- lyet apám bérelt a számunkra.
"Nem" - mondta mama, aki gyűlölte a tömeget, és akit a lökdösődés felingerelt. Erős- ködtem.
"Nem és nem" - ismételte. Míg húgommal foglal- kozott, apámhoz fordultam és
szenvedélyesen mondtam: "Mama nevetséges! Miért ne állhatnék föl a székre?" Za- vart
arccal vállat vont, de nem foglalt állást.
Ez a kétértelmű mozdulat legalább lehetőséget adott; a feltételezésre: magában néha apám is
túl önkényesnek tartja anyámat; bebeszéltem magamnak, hogy néma szövetség van
közöttünk. Aztán elvesztettem ezt az illúziót. Egyszer ebéd- kor egy távoli, tékozló rokonról
került szó, aki saját anyját hülyének tartotta: apám véleménye szerint is az volt. Mégis
szenvedélyesen jelentette ki: "A gyermek, aki bírálja anyját, gonosz." Elvörösödtem, és
rosszullétre hivatkozva felkeltem az asztaltól: én is megbíráltam anyámat. Apám kétszeresen
101

sújtott le rám, mert egyfelől szolidaritásukat bizonyította előttem, másfelől meg közvetve
gonosznak mondott. Külö- nösen azért kavart ez fel, mert elvileg is elítéltem kijelen- tését:
minthogy a néni ostobasága szembeszökő, miért ne vett volna erről tudomást a fia is? Nem
lehet elítélendő ha az ember felismeri az igazságot, s különben is, gyakran nem tehet róla;
ebben a pillanatban például nem tudtam meg- akadályozni ezeket a gondolatokat: hibáztam
ezzel? Bizo- nyára nem, s apám szavai mégis belém martak; egyszerre tartottam magam
feddhetetlennek és szörnyetegnek. Ezután talán részben ennek a következtében, nem hittem
többé apám csalhatatlanságában. Pedig szüleimnek továbbra is ha- talmukban állt bűnössé
változtatni; elfogadtam ítéletüket, bár más szemmel láttam magamat, mint ők. Az én igazsá-
gom még legalább annyira az övék is volt, mint az enyém: de paradox módon a bennük rejlő
igazságom lehetett csalfa, lehetett hamis. Ezt a zavaró körülményt csak egy módon lehetett
elkerülni: el kellett titkolni előlük a hamis látszato- kat. Megszoktam, hogy vigyázzak a
nyelvemre, most kétszer olyan óvatos lettem. Egy lépéssel továbbmentem. Mivel nem vallok
be mindent, miért ne mernék megtenni bevallhatatlan tetteket? Megtanultam a titkolózást.

Olvasmányaimat éppolyan szigorúan ellenőrizték, mint az- előtt; a kifejezetten

gyermekirodalmon vagy a gyermekek számára megnyirbált nagy műveken kívül csak nagyon
kis- számú, megválogatott olvasmányt adtak a kezembe; szüleim még annak is gyakran
cenzúrázták néhány passzusát; apám még a Sasfiók-ot is meghúzta. De bízva tisztességemben,
nem zárták kulcsra a könyvtárat; Grillere-ben hagyták, hadd vigyem a Petite Illustration
köteteit, miután kijelölték a "ne- kem való" darabokat. Szünidőben mindig keveselltem az ol-
vasnivalót; amikor befejeztem egy-egy engedélyezett színda- rabot, vágyakozva néztem a
nyomtatott betűtengert, mely ott hevert a fűvön, csak a kezemet kellene kinyújtani érte.
Kisebb szófogadatlanságokat már régebben megengedtem magamnak; például anyám tiltotta,
hogy két étkezés között egyem; vidéken minden délután vagy másfél tucat almát 102
vittem magammal a kötényemben: soha semmiféle rosszullét nem büntetett ezért a
túlkapásért. Madeleine-nel folytatott beszélgetésem óta sejtettem, hogy Sacha Guitry, Flers és
Caillavet, Tristan Bernard sem lehet sokkal ártalmasabb. Tilos területre merészkedtem.
Annyira felbátorodtam, hogy nekivágtam Bernsteinnek, Bataille-nak: nem éreztem, hogy kárt
tettek volna bennem. Párizsban, úgy téve, mintha csak Musset Éjszakái érdekelnének,
elhelyezkedtem az összes neveket tartalmazó, vaskos kötet előtt, és elolvastam min- den
írását, a Rollá-t, A század gyermekének vallomásá-t. Ettől kezdve, valahányszor egyedül
maradtam a lakásban, szabadon garázdálkodtam a könyvtárban. Csodálatos órá- kat
töltöttem a bőrfotelbe süllyedve, s faltam azt a 90 cen- time-os regénysorozatot, mely papának
fiatalságában any- nyi örömet okozott: Bourget, Alphons Daudet, Marcel Pré- vost,
Maupassant, a Goncourt-ok. Ezek fejezték be nemi felvilágosításomat, de meglehetős
rendszertelenül. A sze- relem aktusa néha egész éjszaka tartott, néha csak néhány pillanatig;
hol jelentéktelennek tűnt, hol rendkívül kéjes- nek; finomságai és változatai mély titkok
maradtak előt- tem. Azok a kétségtelenül gyanús kapcsolatok, amelyek Far- rere Civilisés-
Jében a fehéreket boyaikhoz fűzi, vagy Clau- dine-t barátnőjéhez Rézihez, csak még
zavarosabbá tette a dolgot. Lehet, hogy érzék hiánya, lehet, hogy túl sokat és túl keveset
tudtam meg egyszerre, de többé egy szerző sem tudott annyira felizgatni, mint valaha Schmidt
kanonok. Általában ezeket a történeteket nem hoztam kapcsolatba sa- ját létemmel;
megértettem, hogy egy nagyrészt letűnt tár- sadalmat ábrázolnak; Claudine-on és Farrere
Mademoi- selle Dax-án kívül a hősnők - ostobácska kislányok vagy könnyelmű nagyvilági
hölgyek - nem érdekeltek; a férfia- kat középszerűnek tartottam. Ezek közül a könyvek közül
egyik sem nyújtotta a szerelemnek vagy sorsomnak olyan képét, mely kielégíthetett volna,
nem kerestem bennük jö- vőm előérzetét; de megadták azt, amit kértem tőlük: ki- emeltek a
mindennapokból. Segítségükkel szabadultam meg gyermekkoromtól, léptem be egy
komplikált, kalandos, vá- ratlan világba. Ha szüleim elmentek este, késő éjjelig nyúj- tottam a
valóságból menekülés gyönyöreit; míg húgom aludt, felpockolt párnárnon olvastam; amint
hallottam a 103
kulcsot zörrenni a zárban, eloltottam a villanyt; reggel meg- vetettem az ágyam, s a könyvet a.
matrac alá csúsztattam, várva a pillanatot, hogy helyére tehessem. Mama nem sejt- hetett
semmit manővereimből; de néha a puszta gondolat, hogy a Félszüzek vagy Az asszony és a
bábu a párnám alatt hever, megborzongatott. Az én szempontomból eljárásom- ban nem volt
semmi kivetni való: szórakoztam, tanultam; szüleim javamat akarták: én nem szegültem nekik
ellen, hi- szen olvasmányaim nem ártottak nekem. De ha köztudottá lett volna, tettem bűnné
változott volna.
Paradox módon egy engedélyezett olvasmány taszított a hazugság gyötrelmei be. Az
osztályban én elemeztem a Silas Marner-t. Mikor szünidőre indultunk, mama megvette ne-
kem az Adam Bede-ot, A "tájba épült park" nyárfái alatt heverve, napokon át türelemmel
követtem a kissé unalmas történet lassú kibontakozását. Hirtelen, egy erdei séta kö-
vetkeztében a hősnő, aki nem volt férjnél, állapotos lett. Szívem egyszerre dörömbölni kezdett
bordáimon: csak ma- ma el ne olvassa ezt a könyvet! Mert akkor megtudná, hogy tudom:, ezt
a gondolatot elviselhetetlennek éreztem. Nem a szidástól féltem.. Feddhetetlen voltam. De
páni félelem fo- gott el: vajon mit gondolna. Talán kötelességének érezné beszélni erről
velem: ez a kilátás megrémített, mert az ilyen témákkal kapcsolatos hallgatásával elárulta,
mennyire visz- szataszító számára az ilyesmi. Nekem a leányanyák létezé- se olyan objektív
tény volt, akár az antipódusoké: de erről való ismeretem anyám tudatán keresztül botránnyá
lenne, mely mindkettőnket beszennyez.
Szorongásom ellenére nem találtam ki a legegyszerűbb védekezést: úgy tenni, mintha
elvesztettem volna a köny- vet az erdőben. Bárminek az elvesztése, legyen az egy fog-
piszkáló, olyan vihart váltott ki otthon, hogy a megoldás- tól legalább annyira féltem, mint
magától a bajtól. Még ha a reservatio mentalist aggály nélkül gyakoroltam is, nem lett
volna bőr a képemen nyíltan hazudni anyámnak; pi- rulásom, dadogásom elárult volna. Így
hát arra vigyáztam csak, hogy az Adam Bede ne kerüljön a kezébe: Nem is ju- tott eszébe
elolvasni, s így zavarát elkerülhettem.
Családommal való kapcsolataim tehát már nem voltak oly könnyedek, mint régen.
Húgom már nem bálványozott 104
fenntartás nélkül, apám csúnyának talált, és ezért neheztelt rám, anyám gyanakodott arra a
titkos változásra, melyet megsejtett bennem. Ha olvasni tudtak volna gondolataim- ban,
szüleim elítélnek ; védelem helyett, amit korábban nyújtott, tekintetük veszélyt rejtett. Ők is
leereszkedtek az Olümpuszról; de én ezt nem használtam ki ítéletük sem- mibevételére.
Ellenkezőleg, kétszeres lehetetlen ülést érez- tem nem kivételezettként éltem immár, és
tökéletességem is kicsorbult. Bizonytalanná és sebezhetővé váltam. Ez a többiekkel való
kapcsolataimat is megváltoztatta.

Zaza tehetsége kezdett kibontakozni: korához képest elég figyelemre méltóan zongorázott; s
már hegedülni is tanult. Míg az én írásom durván gyerekes maradt, meglepett az övének
eleganciája. Apám is becsülte levelei stílusát, tár- salgása elevenségét; tréfásan teljes
szertartásossággal érint- kezett vele, s Zaza bájjal vett részt ebben a játékban; a ka- maszszkor
nem csúfította el; egyszerűen, csinosan öltözkö- dött, fésülködött, fiatal lányhoz illő, könnyed
modora volt; de azért nem veszítette el fiús bátorságát : szünidőben lovon száguldotta be a
landes-i erdőket, nem törődve a csípősen suhintó gallyakkal. Olaszországba utazott;
visszatérve, me- sélt a műemlékekről, szobrokról, képekről, melyeket meg- szeretett;
irigyeltem a legendás országban élvezett örömö- kért, és tisztelettel néztem a fekete fejet,
melyben ilyen szép képek rejtőznek. Eredetisége elvakított. Én nem ítélni akar- tam, hanem
ismereteim bővítésére vágytam, s minden iránt érdeklődtem: Zaza válogatott; Görögországtól
el volt ra- gadtatva, a rómaiak untatták; nem törődött a királyi csa- lád balszerencséjével, s
rajongott Napóleonért. Csodálta Ra- cine-t, Corneille bosszantotta: gyűlölte az Horace-t, a Po-
lyeucte-öt, és az Embergyíilölő iránt rokonszenvtől lángolt. Mindig tréfásnak ismertem;
tizenkét és tizenöt éves kora között az iróniából rendszert csinált; nemcsak az emberek
legnagyobb részét látta nevetségesnek; hanem a megrög- zött szokásokat és bevett
gondolatokat is; La Rochefou- cauld Maximái voltak legkedvesebb olvasmánya, és lép- ten-
nyomon ismételgette, hogy az érdek vezérli az embere- 105

ket. Nekem nem volt általános felfogásom az emberiségről, és makacs sötétenlátása imponált.
Gyakran nyilvánított lá- zadó véleményt; a Désir-intézetet felháborította, mert egyik
irodalomdolgozatában Alceste-et védte meg Philinte-tel szemben, máskor meg Napóleont
Pasteur fölé helyezte. Me- részsége bosszantotta némely tanárunkat; mások ezt a fia- talság
rovására írták, és mulattak rajta: némelyek számára ő volt a fekete bárány, másoknak meg
a kedvence. Általá- ban jobban tanultam nála, még franciából is "alapossá- gom"-mal tűntem
ki; de úgy éreztem, ő lenézi az első he- lyet; ha dolgozatai nem is kaptak olyan jó jegyet, mint
az enyémek, volt bennük valámi rejtelmes könnyedség, ami az én szorgalmamból hiányzott.
Azt mondták, egyéniség: eb- ben nyilatkozott meg az ő kiváltsága. Az a zavaros öntet-
szelgés, melyben hosszú ideig éltem, nem alakította ki hatá- rozott körvonalaimat; legbelül
puha voltam, jelentéktelen; Zazában egyéniség volt, felszökő, mint a forrás, szilárd mint
egy márvány tömb, tiszta vonalú, mint egy Dürer-rajz. Összehasonlítottam belső űrömmel, és
megvetettem maga- mat. Zaza kényszerített erre a szembesítésre, mert sokszor vont
párhuzamot az ő nemtörődömsége és az én törekvé- sem, az ő hibái és az én tökéletességeim
között, s gyakran ki is gúnyolt értük. Engem sem kímélt a szarkazmusa.
"Nincs egyéniségem" - gondoltam szomorúan. Kíváncsi- ságom minden irányba fordult;
hittem az igazság abszolú- tumában, az erkölcsi törvény szükségszerűségében; gondo- lataim
tárgyukhoz igazodtak; ha valamelyikük meglepett, csak azért, mert valami meglepőt
tükrözött. Előnyben része- sítettem a jobbat a jónál, a rosszat a rosszabbnál, s meg- vetettem a
megvetésre méltót. Sehol nem láttam egyénisé- gem nyomát. Határtalan szerettem volna
lenni: alaktalan voltam, mint a végtelen. Paradox módon ezt a hibát akkor vettem észre,
amikor felfedeztem egyéniségemet: univerza- litásra való törekvésem addig magától
értetődőnek talál- tam, és íme, most jellemvonássá változott. "Simone-t min- den érdekli."
Úgy éreztem, a határok elutasítása körülhatá- rol. A magatartás, az eszmék, melyeket
természetesként fo- gadtam el, valójában csak passzivitásornat és kritikai érzé- kem hiányát
jelentették. Ahelyett hogy a Minden közepébe befészkelt tiszta tudat lehetnék, testet öltöttem:
fájdalmas 106
süllyedés volt. Az arc, melyet hirtelen nekem tulajdonítot- tak, csak csalódásomra
szolgálhatott, nekem, aki úgy éltem, mint Isten: arc nélkül. Ezért tudtam olyan gyorsan az alá-
zatba merülni. Ha csak egy vagyok a többi között, mindaz, amiben különbözöm,
szuverenitásom hangsúlyozása helyett azzal fenyeget, hogy alsóbbrendűséggé változik.
Szüleim biztos védelme megszűnt a számomra. Zazát pedig annyira szerettem, hogy őt
magamnál is valóságosabbnak éreztem: én az ő negatívja lettem; saját egyéni vonásaimat
nem hang- súlyoztam, inkább csak megvetéssel tűrtem megnyilatkozá- sukat.
Tizenhárom éves korom körül olvastam egy regényt, ez számomra hosszú ideig hihető
mitológiát szolgáltatott. And- ré Laurie: L'E c o l i e r d'A t h e nes című könyve volt ez.
Théagene, a szorgalmas, engedelmes, jó tanuló a szép Eupho- rion hatása alá kerül; ez az
elegáns, finom, sőt túlfinomult, rafinált, művészhajlamú, szellemes, szemtelen arisztokrata
elvakítja társait és tanárait, bár néha szemére hányják a nemtörődömségét és fesztelenségét.
Ifjan meghalt, és Théa- gene meséli el ötven évvel később történetüket. Zazát a szép szőke
ephebosszal azonosítottam, s magamat Théagene-nel: vannak tehetséges és vannak érdemes
emberek, s én maga- mat menthetetlenül az utóbbi csoportba soroltam.
Szerénységem azonban kétértelmű volt: az érdemesek a tehetségeseknek bámulattal és
hódolattal tartoznak. De vé- gül is a Théagene élte túl barátját, és mesélt róla: ő az em- lékezet
és a tudat, a lényeges Alany. Ha valaki azt javasol- ta volna, legyek Zazává, visszautasítom;
inkább vállaltam ,az univerzumot, mint egy arcot. Megőriztem meggyőződése- met: csak
nekem sikerülhet a valóság leleplezése, anélkül, hogy eltorzítanám vagy
eljelentékteleníteném. Csak Zazá- val összehasonlítva magam keseregtem hétköznapiságom
miatt.
Bizonyos mértékig délibáb áldozata lettem: magamat be- lülről éreztem, őt kívülről láttam: a
játszma nem azonos értékek között folyt. Furcsálltam undorát, ha hozzányúlt egy
őszibarackhoz, vagy akár csak meglátta: de azt természetes- nek találtam, hogy én utálom az
osztrigát. Viszont társaim közül senki nem tudott úgy meglepni, mint ő. Zaza valóban elég
kivételes egyéniség volt. 107
A kilenc Mabille gyerek közül ő volt a harmadik s a má- sodik lány; anyjának nem jutott
ideje a kényeztetésükre; élete egybefolyt fivérei, az unokatestvérek s valamennyiük barátai
életével, s hamarosan fiús szokásokat vett fel; már korán felnőttnek tekintették, és olyan
felelősséget bíztak rá, amely idősebbek kiváltsága. Madame Mabille huszonöt éves korában
ment férjhez egy mélyen vallásos katolikushoz, aki a tetejében még unokatestvére is volt, így
Zaza születésekor már szilárdan megállapodott matrónaszerepében; a vallásos polgárasszony
tökéletes példányaként azzal a biztonsággal járta a maga útját, mint azok a nagyúri dámák,
akiket eti- kett-tudományuk feljogosít az illemszabályok időnkénti át- hágására; így tűrt el ő
is gyermekeinél jelentéktelen sza- bálytalanságokat; Zaza természetessége, spontaneitása any-
ja gőgös biztonságának visszfénye volt. Megdermedtem, mi kor zongoravizsga közben
nyelvet mert ölteni rá: számított a cinkosságára; a közönség feje fölött mindketten kinevet-
ték a konvenciókat. Ha én követtem volna el ilyen illetlen- séget, anyám szégyenkezett volna:
konformizmusom az ő félénkségének visszája volt.
Monsieur Mabille nekem csak félig tetszett: nagyon kü- lönbözött az én apámtól, aki
egyébként szintén nem rokon- szenvezett vele, Hosszú szakállat, orrcsíptetőt viselt; minden
vasárnap áldozott, és szabad ideje jelentős részét jótékony- ságra fordította. Selymes szőrzete,
keresztény erényei nőies- sé és súlytalanná tették a szememben. Barátságunk kezdetén Zaza
elmesélte, hogy könnyekig megnevettette gyermekeit, mikor felolvasta és arcjátékával kísérte
a Képzelt beteg-et. Kicsit később alázatos érdeklődéssel hallgatta, amikor a Louvre
nagytermében egy Correggio-kép szépségeit magya- rázta nekünk, vagy A három testőr
vetítéséről jövet azt pró- fétálta: a mozi meg fogja ölni a művészetet. Meghatottan idézte fel
előttem Zaza azt az éjszakát, amelyen szülei, es- küvőjük után, egy tó partján kéz a kézben
hallgatták a bar- karolát: "Ó éjszaka - szerelmes éjszaka. . . " Lassanként kezdett más húrokat
pengetni. "Papa olyan komoly!" - mondta egyszer neheztelve. Zaza nővére, Lili, Mabille úrra
hasonlított; módszeres, kicsinyes, kategorikus, kiváló mate- matikus, akárcsak ő: remekül
megértették egymást az apjá- val. Zaza nem szerette határozott és mindig prédikáló nő- 108
vérét. Madame Mabille a legnagyobb megbecsülést mutatta ez iránt a mintagyerek iránt, de
titkos rivalitás volt Lili és anyja között, és ellenségességük sokszor kiütközött: Madame
Mabille nem titkolta, hogy jobban kedveli Zazát: "Mintha a tükörben látnám magam" -
mondta boldog hangon. Zaza a maga részéről áradó szeretetet érzett anyja iránt. Elmesélte,
hogy Monsieur Mabille többször megkérte unokahúga ke- zét, de kikosarazták; a szép, eleven,
vidám Guite Lariviere félt ettől a szigorú mérnöktől; de mivel a baszk vidéken
visszavonultan élt, s a kérők nem tolongtak, huszonöt éves korában anyja erőszakos
unszolására végül beletörődött, és igent mondott. Zaza bizalmasan azt is bevallotta, hogy Ma-
dame Mabille - akiben a báj, az érzékenység és képzelet kimeríthetetlen kincsesbányáját látta
- szenved algebra- példatár unalmasságú férje értetlenségétől; de többet is tudott; ma már úgy
látom, apjával szemben fizikai undort érzett. Anyja nagyon korán és kínos nyíltsággal
felvilágosí- totta a nemi élet valóságáról: Zaza túl korán megértette, hogy Madame Mabille
az első éjszaka örökre meggyűlölte a házastársi ölelést. Apja egész családjára kiterjesztette azt
az undort, amelyet apja iránt érzett. Viszont anyai nagyanyját imádta, akivel, ha Párizsba jött,
mindig megosztotta ágyát. Monsieur Lariviere valaha a vidéki újságokban és folyóira- tokban
Louis Veuillot oldalán harcolt; néhány cikk maradt utána és nagy könyvtár; apja ellen, a
matematika ellen Zaza az irodalom oldalára pártolt; de amikor nagyapja meghalt, és se
Madame Lariviere, se Madame Mabille nem sokat törődtek a kultúrával, nem volt senki, aki
Zaza számára el- veket vagy ízlést diktált volna: rákényszerült az önálló gon- dolkozásra. Az
igazat megvallva, eredetisége elég vékony réteg volt; alapvetően Zaza is, akárcsak én, saját
miliőjét fejezte ki. De a Désir-intézetben és otthonunkban oly szo- rosan az előítéletek és
közhelyek korlátai közé szorítottak, hogy a legkisebb őszinte lendület, a legjelentéktelenebb
ta- lálékonyság is meglepőnek hatott.
Rám a legmélyebb benyomást Zaza cinizmusa tette. Vil- lámcsapásként hatott, mikor évek
múlva ennek okát adta. Távolról sem osztotta azt a nagy véleményt, melyet én táp- láltam
róla. Madame Mabille-nak túl sok gyereke volt, túl sok "társadalmi kötelezettség"-et és
nagyvilági feladatot 109
kellett ellátnia, hogysem bármelyik gyermekének sokat ad- hatott volna magából; türelme,
mosolya, azt hiszem, nagy hidegséget takart; kicsikorában Zaza némileg elhagyatott- nak
érezte magát; később anyja megkülönböztetett, de na- gyon mértéktartó gyöngédséggel bánt
vele: Zaza szenvedé- lyes szeretete inkább féltékeny volt, mintsem boldog. Nem tudom,
apjával szembeni elutasításában nem lappanghatott-e jó adag keserűség: nem lehetett
közömbös aziránt, hogy Monsieur Mabille Lilit jobban kedvelte. Akárhogy is, egy
kilencgyerekes családban a harmadik gyerek nem is láthat magában mást, mint egy számot a
számsorban; kollektív gondoskodásban részesül, mely nem ébreszti fel önbizalmát. A kis
Mabille-ok közül egyik se volt félénk; túl sokra be- csülték famíliájukat ahhoz, hogy féljenek
idegenek előtt; de ha Zaza nem mint a klán tagja lépett fel, hanem ma- gára maradt,
egész halom hibát talált magában: csúnya volt, idétlen, szeretetre nem méltó, szeretetet nem
kapó. Ezt a kisebbségi érzést gúnyolódással kompenzálta. Akkor nem tűnt fel, de sosem a
hibáimat gúnyolta, csak az erényeimet; sose hivalkodott adottságaival és eredményeivel: csak
gyön- géit hangsúlyozta. Tizennégy éves korunkban a húsvéti szü- net alatt azt írta, nincs
ereje átvenni a fizikát, pedig két- ségbeesik, ha a következő dolgozatra gondol: "Maga nem
érthet meg engem, mert ha magának meg kell valamit, ta- nulnia, ahelyett, hogy kínozná
magát, mert nem tudja, meg- tanulja azonnal." Elszomorodtam, amikor ezeket a sorokat
olvastam, amelyekben nevetségessé tette az én jótanulói má- niámat; de diszkrét
agresszivitása azt is jelentette, hogy Zaza önmagának szemrehányást tesz lustasága miatt.
Ha bosszankodott miattam, csak azért, mert igazat is adott ne- kem és hibáztatott is: öröm
nélkül védelmezte az én töké- letességemmel szemben a balszerencsés gyermeket, aki ő volt
saját maga szemében.
Ellenszenv is volt embermegvetésében: magát nem be- csülte sokra, de a többieket sem
tartotta becsülésre méltó- nak. A mennyben kereste azt a szeretetet, amelyet a föld
megtagadott tőle: nagyon vallásos volt. Sokkal homogénabb környezetben élt, mint én, náluk
a vallásos értékrendet egy- hangúlag és lelkesen képviselte mindenki: a gyakorlati élet viszont
rácáfolt az elméletre, s az ettől még botrányosabb 110
színben jelent meg. Mabille-ék pénzt adtak jótékony célok- ra. Az országos zarándoklat idején
minden évben ők is el-mentek Lourdes-ba; a fiúk hordágyvivőként szolgáltak, a lányok a
szálláshelyek konyháján mosogattak. Környezeté- ben sokat beszéltek Istenről,
jótékonyságról, eszményekről; de Zaza hamar rájött, hogy ezek az emberek nem becsülnek
mást, mint a pénzt és a társadalmi rangot. Ez az álszentes- kedés felháborította; elszánt
cinizmussal védekezett ellene. Sosem fogtam fel, mennyi fájdalmas és csikorgó felhang volt
abban, amit a Désir-intézetben Zaza paradoxonainak neveztek.
Zaza tegezte többi barátnőjét; a Tuileries-ben bárkivel szívesen játszott, nagyon felszabadult,
sőt elég szemtelen volt. A mi kapcsolatunk továbbra is elég cikornyás maradt, se csók, se
hátba veregetés; továbbra is magázódtunk, és bi- zonyos távolságból beszéltünk egymással.
Tudtam, sokkal kevésbé ragaszkodik hozzám, mint én őhozzá; jobban sze- retett többi
osztálytársunknál, de az iskolai élet neki nem számított annyira, mint nekem; családjához,
környezetéhez, zongorájához, szünideihez erősebb kapcsolat fűzte, s így fo- galmam sem volt,
mekkora helyet biztosít számomra életé- ben; eleinte ez nem is nyugtalanított; most már
feltettem magamnak a kérdést; tudtam, hogy szorgalmam, engedel- mességem bosszantja;
mennyire becsül? Szó sem lehetett arról, hogy feltárjam előtte érzelmeimet, vagy megpróbál-
jam megismerni az övéit. Sikerült magamban megszabadul- nom azoktól a kliséktől,
melyekkel a felnőttek agyonhalmoz- ták a gyermekkort: vállaltam érzelmeimet, álmaimat,
vá- gyaimat, sőt még bizonyos mértékig kifejezésüket is. De nem tudtam elképzelni, hogy az
ember őszintén beszélhet valakivel. A könyvekben az emberek nyilatkoznak szerelem- ről,
gyűlöletről, szívüket mondatokba öntik; az életben so- hasem ejtenek ki olyan szót, melynek
súlya lenne. Az, amit "mondani illik", épp annyira szabályozott, mint az, amit "tenni illik". El
sem lehet képzelni valami konvencionáli- sabbat, mint a mi leveleink. Zaza a közhelyeket
kíssé ele- gánsabban használta, mint én; de sem ő, sem én nem pró- báltunk kifejezni
olyasmit, ami valóban közelről érintett bennünket. Anyáink olvasták leveleinket: ez a cenzúra
alig- ha könnyítette meg a szabad érzelemnyilvánítást. De be- 111
szélgetéseinkben is meghatározhatatlan illendőségi szabá- lyokhoz tartottuk magunkat; sőt,
még odáig se merészked- tünk, amit szemérmességnek neveznek, mert mindketten meg
voltunk győződve róla, hogy lelki valónk nem fejez- hető ki nyíltan. Kénytelen voltam hát
bizonytalan jelekből ítélni: Zaza legkisebb dicsérete is örömmel töltött el, gú- nyos mosolya,
mellyel nem takarékoskodott, szívem haso- gatta. A boldogságot, melyet ezekben a nehéz
esztendőkben barátságunk adott, mindig elhomályosította a félelem, hogy talán
nemtetszésével találkozom.
Egyik nyáron iróniája nagy fájdalmat okozott. Családom- mal elmentünk megcsodálni a
gimeli vízesést; a festői táj- ra szabályszerű lelkesedéssel reagáltam. Mivel levelezésem
természetesen hozzátartozott társadalmi életemhez, ezekben gondosan elhallgattam azt a
magányos örömet, amelyet a vidéki élet okozott; Zazának viszont leírtam ezt a kollek- tív
kirándulást, a táj szépségeit, elragadtatásomat. Stílusom lapossága kétségbeejtően
hangsúlyozta érzelmeim őszintét- lenségét. Zaza huncutul azt válaszolta, talán tévedésből
egyik nyári dolgozatomat küldtem el neki: ezzel megríka- tott. Éreztem, hogy valami
súlyosabbat vet a szememre, mint mondataim idétlen fellengzését: mindenüvé magammal
hurcoltam a jó tanuló bugyrát. Ez részben megfelelt a va- lóságnak; pedig Zazát igazán
szerettem, s ennek semmi köze nem volt a szokásoshoz és a közhelyekhez. Nem vol- tam
teljesen azonos azzal a személyiséggel, akit ő látott bennem; de nem találtam a módját, hogy
azt lerombolva, megmutassam Zazának leplezetlen szívemet: ez a féleértés kétségbeejtett.
Válaszomban úgy tettem, mintha tréfálnék, s így hánytam Zaza szemére a gonoszkodását;
megérezte, hogy megbántott, és postafordultával válaszolt: csak pilla- natnyi rosszkedve
áldozata voltam, írta. Ismét felderültem.
Zaza nem sejtette, milyen nagyra becsülöm, s hogy őérte minden büszkeségemről lemondtam.
A Désir-intézet egy jó- tékony célú bazárján grafológus vizsgálta meg az írásunkat; Zazáéban
koraérettséget, meglepő érzékenységet, kultúrát, művészi hajlamot látott; az enyémben nem
tudott mást fel- fedezni, mint gyermetegséget. Elfogadtam az ítéletet: igen, én csak
szorgalmas tanuló, jó gyermek vagyok, semmi más. Zaza hevesen tiltakozott, s ez jólesett.
Egyik levelében egy 112
másik, szintén előnytelen analízis ellen tiltakozva, felvázolta arcképemet: "Egy kis
tartózkodás, a szellem meghajlása a doktrínák és szokások előtt; amellett sok érzés, példátlan
jóindulat és elvakultság a barátnői iránt."
Nem fordult elő velünk gyakran, hogy ilyen nyíltan be- széltünk egymásról. Az én hibám
volt? Igaz, Zaza kedvesen utalt "tartózkodásom" -ra: több közvetlenségre vágyott vol- na? Én
fanatikus érzelmekkel viseltettem iránta, ő irántam tartózkodóbb volt: de nyilván engem terhel
a felelősség rendkívüli diszkréciónkért.
Pedig terhemre volt. Zaza hirtelen és kesernyés, de érzé- keny lélek volt: egyszer könnyben
úszó arccal érkezett az iskolába, mert, egy távoli unokaöcs halálhírét kapta. Meg- hathatta
volna az imádat, amellyel körülvettem: nem bír- tam elviselni, hogy nem sejt belőle többet;
Mivel ezt sza- vakba önteni lehetetlen volt, egy gesztust találtam ki. Nagy kockázatot
vállaltam; talán mama nevetségesnek találja kezdeményezésemet; talán maga Zaza fogadja
értetlenül, de annyira vágytam érzéseim kifejezésére, hogy egyszer min- dennek fölébe
tudtam emelkedni. Bevallottam tervemet anyámnak, aki helyeselte. Zazának neve napjára
kézitáskát fogok adni, melyet magam készítek. Arannyal áttört, vörös és kék selymet
vásároltam, mert ezt tartottam a fényűzés ne- továbbjának; a Mode pratique szabásmintája
után vessző- vázra applikáltam, és cseresznyepiros szaténnal béleltem; művemet
selyempapírba csomagoltam. Mikor eljött a napja, az öltözőben lestem Zazára; felé
nyújtottam ajándékomat, ő megdöbbenten nézett rám, majd a vér arcába szökött, és kifejezése
megváltozott; egy pillanatig szemben álltunk egy- rnással, felindultságunktól mélyen
felkavarva, nem találva szótárunkban megfelelő szót vagy mozdulatot. Másnap anyáink
találkoztak. "Köszönd meg Madame de Beauvoir- nak - mondta Madame Mabille leereszkedő
hangján -, leg- többet bizonyára ő fáradozott." Megpróbálta ezzel gesztu- somat a felnőtt
udvariasság áramkörébe kapcsolni. Ekkor jöttem rá, hogy Zaza mamáját egyáltalán nem
szeretem. Egyébként ezzel kudarcot vallott. Történt valami, amit nem lehetett semmissé tenni.
Azért állandóan résen álltam. Még akkor is féltem, hogy terhére vagyok, amikor Zaza igazán
barátságos volt, ami- 113
kor úgy látszott, élvezi a társaságomat. Abból a titkos "sze- mélyiség"- ből, mely benne lakott,
nekem csak az aprópénz jutott: szinte vallásos révületben képzeltem el, milyen lehet, amikor
magára marad. Egyszer elmentem rue de varennes-i lakásukba egy könyvért, melyet
kölcsönígért; nem volt ott- hon; bevezettek a szobájába: várjam meg, hamarosan itt lesz.
Néztem a szoba kék tapétáját, Leonardo da Vinci Szent Anná-ját, a feszületet; íróasztalán
Zaza nyitva hagyta egyik legkedvesebb könyvét, Montaigne Esszéi-t. Elolvastam a lapot,
melyet félbehagyott, melyet újra fog kezdeni: mit olvas benne? A nyomtatott jelek
megfejthetetlenebbeknek tűntek, mint akkor, mikor még nem ismertem az ábécét. Próbáltam a
szobát Zaza szemével látni, az önmagával foly- tatott monológba bekapcsolódni: hiába.
Megérinthettem mindeme tárgyakat, melyekbe jelenléte bele van vésve: nem szolgáltatták őt
ki nekem; őt jelentve, elrejtették előlem; szinte útjába álltak a közeledésemnek. Zaza létét
hermetiku- san önmagára zártnak láttam, s ebben a legkisebb helyre sem számíthatok.
Fogtam könyvemet s elmenekültem. Mi- kor másnap találkoztunk, még mindig nem értette:
miért mentem el olyan gyorsan? Nem tudtam megmagyarázni. Magamnak sem vallottam be,
milyen lázas szenvedéllyel fi- zetek a tőle kapott boldogságért.
Az ismerős fiúk legnagyobb része idétlennek és korlátolt- nak látszott; tudtam pedig, hogy
kivételezett csoporthoz, tartoznak. Ha egy kis bájt vagy élénkséget mutatnak, haj- landó
lettem volna fensőbbségüket elviselni. Jacques unoka- testvérem vonzereje még mindig hatott
rám. Nővérével és egy öreg szolgálóval egyedül lakott. a boulevard montpar- nesse-i házban,
és estéit gyakran töltötte nálunk. Tizenhá- rom éves korában már felnőtt fiatalember módjára
viselke- dett; független élete, vitákban való határozottsága koraérett felnőtté tették, és
természetesnek vettem, ha kishúgaként kezelt. Húgom is, én is nagyon örültünk, ha
felismertük csengetését. Egyik este későn érkezett, mi már ágyban vol- tunk; hálóingben
rohantunk a dolgozószobába. "Ugyan már! - szólt anyám -, micsoda dolog! Ehhez már túl
na- gyok vagytok!" Meglepődtem. Jacques-ot én valami test- vérfélének tartottam. Segített
latin fordításaimban, kriti- zálta olvasmányaimat, verseket szavalt. Egyszer, este, az 114
erkélyen elszavaita az Olympia siralmá-t, s nekem szívem- be szúrt az emlék, hogy mi valaha
jegyesek voltunk. Most már komolyan csak apámmal beszélgetett.
Bejáró növendék volt a Stanislas-kollégiumban, feltűnt tehetségével; tizennégy és tizenöt éves
kora között rajongani kezdett egy irodalomtanárért, aki megtanította többre be- csülni
Mallarmét Rostand-nál. Apám vállat vont, aztán meg- haragudott. Mivel Jacques lenézte a
Cyranó-t, anélkül, hogy hibáit meg tudta volna magyarázni, mivel élvező arccal sza- valt
homályos verseket, anélkül, hogy éreztetni tudta volna velem szépségüket, osztottam szüleim
véleményét: nagyké- pűsködik. De ha el is utasítottam ízlését, csodáltam, mert olyan
fensőbbséggel tudta védeni. Egész halom költőt és írót ismert, akikről én mit sem tudtam:
számomra zárt vi- lág zajai hatoltak vele otthonunkba: mennyire szerettem volna én ebbe a
világba beférkőzni! Papa gyakran mondo- gatta: "Simone-nak férfiagya van, Simone
tulajdonképpen fiú." Mégis lányként bántak velem. Jacques és barátai iga- zi könyveket
olvastak, a szabad ég alatt éltek: engem óvo- dába zártak. De nem vesztettem el reményemet.
Bíztam a jövőmben. Voltak nők, akik tudásukkal vagy tehetségükkel helyet szorítottak
maguknak a férfiak univerzumában. De türelmetlenné tett a késedelem, amelyre
rákényszerítettek. Ha véletlenül elmentem a Stanislas-kollégium előtt, szívem összeszorult;
felidéztem a misztériumot, melyet ezek között a falak között celebrálnak, s száműzöttnek
éreztem magam. Rendkívül intelligens emberek a professzoraik, akik a tu- dást érintetlen
ragyogásában adják át nekik. Az én vén tanítónénijeim csak kiselejtezett, elsápasztott,
elhervasztott tudást közöltek velem. Pótanyaggal tápláltak, és ketrecben tartottak.
Ekkor már a kisasszonyokra valóban nem mint a Tudás fenséges papnőire, hanem mint elég
nevetséges, bigott lé- nyekre tekintettem. Többé-kevésbé kapcsolatban álltak a jezsuita
renddel, hajválasztékukat oldalt hordták a noviciá- tusban, s középen, ha már letették a
fogadalmat. Jámbor- ságukat ruházkodásuk különösségével akarták kifejezni: színjátszó
tafotablúzokat hordtak puffos ujjal, halcsontos fű- zővel; szoknyájuk a földet söpörte. Több
volt az erényük, mint az oklevelük. Különös volt, hogy Mademoiselle Du- 115

bois, bajuszos, barna nő, letette az angol szakvizsgát; a har- minc év körüli Mademoiselle
Billont látták a Sorbonne-on, amint kesztyűsen, pirulva, szóbeli érettségit tett. Apám nem
titkolta, hogy ezeket az ájtatos hölgyeket kissé elmaradott- nak tartja. Bosszantotta, hogy ha
egy iskolai fogalmazvány- ban kirándulásról vagy ünnepségről számoltam be, azzal kellett
befejeznem a dolgozatot, hogy "köszönöm a Jóisten- nek ezt a szép napot". Nagyra tartotta
Voltaire-t, Beau- marchais-t, kívülről tudta Victor Hugót: nem fogadta el, hogy a francia
irodalom megszűnik a tizenhetedik század- dal. Odáig ment, hogy javasolta mamának:
adjanak ben- nünket állami gimnáziumba; többet tudnánk tanulni és ol- csóbban. Hevesen
utasítottam el ezt a javaslatot. Elvesz- tettem volna az élet ízét, ha elválasztanak Zazától.
Anyám támogatott. Ebben a kérdésben is ellentmondásba kerültem önmagammal. A Désir-
intézetben akartam maradni, pedig már nem szerettem ott. Továbbra is lelkesen dolgoztam, de
a magatartásom megváltozott. A felsőbb osztályok főnöke, Mademoiselle Lejeune, magas,
száraz, eleven és jó beszé- dű nő, imponált; de Zazával és néhány más társunkkal ki-
nevettük többi tanárunk gyöngéit. A felügyelőnők nem tud- tak féken tartani bennünket.. Az
órákat elválasztó szünete- ket egy nagy teremben töltöttük, melyet "tanulószobának" hívtak.
Beszélgettünk, vihogtunk, bosszantottuk a felügyelő- nőt, akinek rendet kellett volna tartania,
s akit "madár- ijesztőnek" neveztünk el. Húgomnak annyira elege lett, az egészből, hogy
elhatározta, istenigazából kibírhatatlan lesz. Egyik barátnőjével, akit Anna-Marie Gendronnak
hívtak, megalapította a Désir-intézet visszhangjá-t; Zaza kölcsönöz- te a sokszorosításhoz
szükséges zselatint, és időnként én is írtam bele; véres pamfleteket szerkesztettünk. Ekkor
már nem kaptunk magaviseleti jegyeket, de a kisasszonyok nagy lelki prédikációkat tartottak,
s panaszkodtak anyámnak. Ö kicsit nyugtalankodott; de mivel apánk velünk nevetett,
napirendre tért az ügy felett. Soha eszembe nem jutott volna morális jelentőséget tulajdonítani
ezeknek a rendetlenkedé- seknek : amint rájöttem, hogy ostobák a kisasszonyok, meg-
szűntek szememben a Jó és Rossz letéteményesei lenni.
Az ostobaság: azelőtt húgommal az unalmas gyerekeket vádoltuk vele; most már sok felnőttet
is, elsősorban a kis- 116
asszonyokat. A kenetes szónoklatok, az ünnepélyes lelki pré- dikációk, az üres, nagy szavak,
az álszenteskedés mind os- tobaságszámba ment; ostobaság volt jelentőséget tulajdoní- tani a
semmiségeknek, ragaszkodni a szokáshoz, lépten-nyo- mon közhelyekre, előítéletekre,
nyilvánvaló igazságokra hi- vatkozni. Az ostobaság csúcsa az volt, hogy elhitték: mi be-
vesszük az erényes hazugságokat, amivel szédítettek. Az os- tobaságon sokat nevettünk, ez
volt egyik fő mulatságunk; de éreztünk benne valami ijesztőt is. Ha győz, nincs többé
jogunk gondolkodni, gúnyolódni, igazán vágyni, igazán örül- ni. Harcolni kellett ellene, vagy
lemondani az életről.
Végül is a kisasszonyok megunták engedetlenségemet, és tudtomra is adták. Az Adeline Désir
Intézet nagy súlyt ve- tett rá, hogy megkülönböztesse magát a világi oktatóintéz- ményektől,
amelyek csak a szellem művelésével foglalkoz- nak, és nem a lélekkel is egyben. Ahelyett
hogy az év végé- vel iskolai eredményeinknek megfelelő díjakat osztottak vol- na ki - ami
könnyen profán versengésre vezethet -, már- ciusban egy püspök elnöklete alatt szóbeli
dicséreteket és medáliákat osztottak, melyek elsősorban lelkesedésünket, engedelmességünket
díjazták, különös tekintettel arra, ki milyen régi tanulója az intézetnek. Az összejövetelt a
Wag- ram-teremben tartották mértéktelen pompával. A legmaga- sabb kitüntetés a
"jegyzőkönyvi dicséret", melyre minden osztályból csak egy maroknyi kiválasztott jogosult,
akik mindenben kiváltak. A többiek csak tárgyankénti dicséretben részesülhettek. Ebben az
évben, mikor nevem ünnepélyesen elhangzott a csöndben, meglepetéssel hallottam, amint
Ma- demoiselle Lejeune kihirdeti: "Dicséret matematikából, tör- ténelemből és földrajzból."
Az osztálytársak között félig megrökönyödött, félig elégedett mormogás keletkezett, mert
nemcsak barátnőim akadtak. Méltósággal fogadtam a po- font. Kimenet történelemtanárnőm
odalépett anyámhoz: Zaza befolyása káros rám; nem szabad egymás mellett hagy- ni
bennünket az iskolában. Hiába próbáltam uralkodni ma- gamon, a szemembe könnyek
szöktek; Mademoiselle Gont- ran örült neki, mert azt hitte, "jegyzőkönyvi dicséretem"-et
siratom: én azt hittem, megfulladok a dühtől, mert el akar- nak távolítani Zazától.
Kétségbeesésem azonban mélyebben rejlett. Ezen a szomorú folyosón hirtelen megsejtettem,
hogy 117
véget ért a gyermekkorom. A felnőttek még gyámságuk alatt tartanak, de nem tudják már
lelkem nyugalmát biz- tosítani. Elválasztott tőlük ez a szabadság, melyre nem vol- tam
büszke; s amelyet magamban viseltem el.
*

Már nem uralkodtam a világon; az épületek homlokzata, a járókelők közömbös tekintete

száműzött. Ezért öltött termé- szetszeretetem misztikus formákat. Amint Meyrignacba ér- tem,
a falak ledőltek, a látóhatár kitágult. Elvesztem a vég- telenben, s közben magam maradtam.
Szemhéjamon érez- tem a nap hevét, mely mindenkinek süt, de itt s ebben a pillanatban csak
engem simogat. A szél a nyárfák között csavargott: máshonnan jött, ki tudja, honnan,
keresztül- szelte a teret, s mozdulatlanságomban vele repültem a föld szélső határáig. Amikor
a hold felkelt, összeolvadtam a tá- voli városokkal, sivatagokkal, tengerekkel, falvakkal, me-
lyek ugyanabban a pillanatban fényében fürdenek. Meg- szűntem mint puszta öntudat, mint
elvont pillantás, átvál- toztam a hullámzó pohánkarétek szagává, a hanga illatává, a déli
hőség sűrűségévé és a hajnalok borzongásává; súlyom lett; s mégis eloszlottam az ég
kékjében, megszűntek hatá- raim.
Emberi tapasztalatom szegényes volt; a helyes meglátás és a megfelelő szavak hiányában sok
mindent nem tudtam, megfogalmazni. A természet látható, tapintható módon tárt fel előttem
egész csomó olyan létformát, melyhez sohasem közelítettem. Csodáltam a "tájba épült park"-
on uralkodó tölgy fenséges magányát; elszomorított a fűszálak együttes magánya.
Megismertem a reggelek naivitását, az alkony me- lankóliáját, a győzelmet, a hanyatlást, a
megújulást, a ha- láltusát. Valami egyszer bennem válaszolni fog a lonc illa- tára. Minden este
leültem ugyanazon a hangával borított réten, és néztem a Monédieres kékes hullámait; a nap
min- den este ugyan a mögött a domb mögött nyugodott el: de a kárminpiros, a bíbor, a
rózsaszín, a vörös, a lila sosem is- métlődött. A mozdulatlan mezőkön hajnaltól éjszakáig ál-
landóan megújuló élet zümmögött. A változó ég alatt a hű- 118

ség elvált a megszokástól, s a megöregedés nem jelentette okvetlenül önmagam megtagadását.

Megint egyedülálló lettem és nélkülözhetetlen: csak az én pillantásomban találkozhatott a
bükk vöröse a cédrus kékjével s a nyárfák ezüstjével. Ha eltávoztam, a táj fel- bomlott, nem
létezett többé senkinek: egyáltalán nem léte- zett.
És sokkal elevenebben éreztem itt magam körül Isten jelenlétét, mint Párizsban; párizsban az
emberek és tákol- mányaik eltakarták előlem; ott a füveket és felhőket úgy láttam, ahogy Ö
megteremtette őket a semmiből, az Ö keze jegyét viselték magukon. Mennél jobban a földhöz
tapad- tam, annál közelebb jutottam hozzá, és minden séta szent- ségimádó körmenetté vált.
Az ő szuverenitása nem fosztott meg engem a magamétól. Ö mindent a maga módján, vagy-
is abszolút módon ismert: de valahogy úgy éreztem, az én szememre van szüksége, hogy a
fáknak színük legyen. A nap hevét, a harmat frisseségét hogyan is érezhette volna a tisz- ta
szellem, ha nem az én testemen keresztül? Ö teremtette ezt a földet az emberek számára, és
az embereket, hogy tanúbizonyságot tegyenek szépségeiről: azt a megbízatást, melyet
homályosan mindig magamban éreztem, Ö adta ne- kem. Nem trónomtól fosztott meg, sőt Ö
biztosította ural- mamat. Jelenlétemtől megfosztva, a teremtett világ ködös álomba merült;
azzal, hogy felébresztettem, legszentebb kö- telességemet teljesítettem, míg a közömbös
felnőttek elárul- ták Isten szándékait. Mikor reggelente futva ugrottam át a fehér kerítésen,
hogy eltűnjek a bokrok között, Ö maga hí- vott. Megelégedéssel szemlélte, amint meglesem a
világot, melyet azért teremtett, hogy én lássam.
Még ha az éhség sarkantyúzott, még ha belefáradtam is az olvasásba és a kérődzésbe, nem
szívesen tértem vissza porhüvelyembe és a felnőttek zárt terébe, elmeszesedett ide- jébe. Egy
este Grillere-ben megfeledkeztem az időről. So- káig olvastam egy tavacska szélén Assisi
Szent Ferenc tör- ténetét; alkonyattal becsuktam a könyvet; a fűben heverve néztem az
éjszaka első könnyeitől nedves Umbria fölött ra- gyogó holdat: zokogni tudtam volna a perc
édességétől. Sze- rettem volna röptében megragadni, az örökkévalóság számára papírra
rögzíteni szavakkal. "Lesznek még ilyen per- 119
cek - vigasztaltam magam -, s megtanulom megörökíteni őket." Ott maradtam, földhöz
szögezve, szememet az égre függesztve. Mikor benyitottam a biliárdterem ajtaján, éppen
befejezték a vacsorát. Nagy cirkusz kezdődött; még apám is zajosan részt vett benne.
Büntetésül anyám kijelentette, másnap nem léphetem át a park határait. Nem mertem
nyílt engedetlenségre vetemedni. Egész nap a pázsiton ül- tem, vagy a fasorokat jártam,
könyvvel a kezemben, harag- gal a szívemben: Valahol a tó vize borzolódik, kisimul, a fény
ragyog, majd eltompul nélkülem, tanú nélkül; elvisel- hetetlen volt. "Ha legalabb esne, ha
valami értelme volna - mondottam magamban -, akkor bele tudnék nyugod- ni."
Érintetlenül megtaláltam magamban azt a lázadást, mely valaha kínzott; egy könnyedén
elejtett szó elég ahhoz, hogy megfosszon az örömtől, .a kiteljesedéstől; s a világ meg a
magam elszegényítése nem használ senkinek, semminek. Szerencsére ez a büntetés nem
ismétlődött meg. Általában, ha az étkezési időket tiszteletben tartottam, szabadon ren-
delkezhettem napommal. .
Vakációim tették lehetővé, hogy a szemlélődés örömét meg tudjam különböztetni az
unalomtól. Párizsban, a mú- zeumokban néha megjátszottam az érdeklődést; de legalábbb
ismertem a különbséget a kikényszerített bámulat és az őszinte megindultság között.
Megtanultam azt is: a dolgok titkaihoz csak úgy férkőzhetünk közel, ha átadjuk magun- kat
nekik. Kíváncsiságom általában mohó volt; azt hittem, amit ismerek, már birtoklom is, s amit
megláttam, már isme- rem. De hogy a táj egy szeglete enyém lehessen, nap nap után jártam
ugyanazokat az ösvényeket, álltam órákon át mozdu- latlanul egy fa tövében: ilyenkor a
levegő minden rezdülése, az ősz minden árnyalata a szívemig hatolt.
Nehezen törődtem bele, mikor vissza kellett térni Pá- rizsba. Kimentem az erkelyre: nem
láttam mást, csak tető- ket; az ég geometriai ábrává egyszerűsödött, a levegő nem illatozott,
nem simogatott, összekeveredett a meztelen tér- rel. Az utca zajai nem az én nyelvemen
beszéltek. Ott áll- tam üres szívvel, könnyes szemmel.

120
Párizsban újra felnőttek hatalma alá kerültem. Továbbra is kritika nélkül tettem
magamévá az ő magyarázatukat a világról. El sem lehet képzelni szűkebb látókörű oktatást,
mint amilyenben én, részesültem. Tankönyvek, olvasmányok, órák, beszélgetések: minden
összevágott. Sosem hallottam, még távolról sem, még suttogva se mást.
A történelmet éppoly engedelmesen tanultam, mint a föld- rajzot, nem is sejtve, hogy ezen
esetleg lehetne vitatkozni. Még egész kisgyerek koromban mélyen megindultam a Gré- vin-
múzeumban az oroszlánok elé vetett mártírok s Marie- Antoinette nemes alakja láttán. A
keresztényeket üldöző császárok, a tricoteuse-ök, a sans-culotte-ok szememben a Rossz
legszörnyűbb megtestesülései lettek. Az egyház és Franciaország a Jó megtestesülései. Az
intézetben megtanul- tuk a pápákat és a zsinatokat; de hazám sorsa jobban érde- kelt: múltja,
jelene, jövője volt a tárgya otthon számos be- szélgetésnek; papa élvezte Madelin, Lenôtre,
Funck-Bren- tano műveit; velem is sok történelmi regényt és könyvet ol- vastattak, az
Emlékiratok egész sorozatát, amit Madame Carette "megtisztogatva" rendezett sajtó alá.
Kilencéves korom táján megsirattam XVII. Lajos tragédiáját, és csodál- tam a Huhogók
hősiességét; de hamarosan ellene mondtam magamban a monarchiának; abszurdnak tartottam
az örö- kölhető hatalmat, mely a legtöbbször agyalágyultak kezébe kerül. Természetesnek
tartottam volna, ha a kormányt a legalkalmasabb emberekre bízzák. Nálunk, tudtam, sajnos
nem ez a helyzet. Valami átok arra ítélt bennünket, hogy ve- zetőink csirkefogók legyenek;
így aztán a természeténél fog- va minden más nemzetnél felsőbbrendű Franciaország nem
foglalhatta el a világban azt a helyet, mely megilleti. Papa némely barátai vele szemben azt az
álláspontot védték, hogy Angliát s nem Németországot kell hagyományos ellensé- günknek
tekinteni; de nézeteltérésük nem ment tovább. Egyetértettek abban, hogy minden idegen
ország léte nevet- séges és veszélyes. Franciaország, Wilson bűnös idealizmusa áldozataként,
a boche-ok és bolsevikok brutális realizmusától fenyegetve, erős kezű vezér hiányában,
vesztébe rohan. Kü- lönben az egész civilizáció el fog süllyedni. Apám, aki tőké- jét élte fel,
az egész emberiséget a tönk szélén látta; mama tercelt neki. Itt volt a vörös veszély, a sárga
veszély: hama- 121
rosan a föld távoli széleiről s a társadalom mélyeiből új bar- bár seregek támadnak a
társadalomra; a forradalom a vilá- got káoszba fogja meríteni. Apám mindezt a szörnyűsé-
get szenvedélyes tűzzel prófétálta, ami megdöbbentett; ez a szörnyű színekkel lefestett jövő
lenne az enyém; szerettem az életet: nem tudtam belenyugodni, hogy a holnap remény- telen
siránkozás ba fullad. Egyszer, ahelyett, hogy hagytam volna elszállni fejem felett a szavak és
pusztító képek ára- datát, ellenérvre találtam: "Akárhogy is lesz - gondoltam magamban -, az
ember győz." Ha valaki apámat hallgatta, azt hihette, alaktalan szörnyetegek készülnek
darabokra szaggatni az emberiséget; dehogyis: mindkét táborban em- berek állnak szemben
egymással. "Végül is - gondoltam a többség győz; az elégedetlenek lesznek a kisebbség;
ha a boldogság gazdát cserél, az még nem katasztrófa." A Külön- böző ezzel hirtelen
elvesztette szememben azonosságát az abszolút Rosszal: nem láttam be, miért kellene vele
szem- ben a priori előnyben részesíteni azok érdekét, akikről azt állították, hozzám tartoznak.
Fellélegzettem. A világ még- sincs veszélyben.
A szorongás ihletet adott, s mert szenvedélyesen keres- tem, menedéket találtam a
kétségbeesés elől. De biztonsá- gom és kényelmes illúzióim érzéketlenné tettek a szociális
kérdések iránt. Száz mérföldnyire voltam még attól, hogy a fennálló rendet
megkérdőjelezzem.
Többről volt szó, mint hogy a tulajdont megszentelt jog- nak tartottam; amint valaha a szó s
az általa jelölt tárgy között, a tulajdonos és javai között lényegi azonosságot té- teleztem fel.
Ha azt mondom: pénzem, húgom, orrom, mindhárom esetben olyan kapcsolatot jelentek ki,
ame- lyet semmiféle akarat nem semmisíthet meg, mert minden konvención túl létező.
Mesélték nekem, hogy az Uzerche- be vezető vasútvonal építése érdekében az állam
kisajátí- totta számos paraszt és földesúr földjét. Ha vérüket ontotta volna, az sem
háboríthatott volna fel jobban. Meyrignac éppoly abszolút tulajdona volt a nagyapámnak,
mint saját élete.
Másfelől viszont nem fogadtam el, hogy a gazdagság pusz- ta ténye bármiféle jogot adhat,
vagy kiválóvá tehet valakit. Az evangélium a szegénységet dicsőíti; Louise-t sokkal job-
122
ban tiszteltem, mint számos gazdag hölgyet. Felháborított, hogy Madeleine unokahúgom nem
volt hajlandó köszönni a péknek, aki kis kocsijával a kenyeret hordta Grillere-be: "Ne- ki
kell előre köszönni." Hittem az emberek absztrakt egyen- jogúságában. Egyik nyáron
Meyrignacban olvastam egy tör- ténelmi könyvet, mely a cenzusos szavazás mellett kardos-
kodott. Felemeltem a fejem: "De hiszen gyalázatos a sze- gényeket megfosztani a
szavazástól!" Papa mosolygott. Meg- magyarázta, hogy a nemzet, az a javak összessége;
akiknek a kezében vannak a javak, azoknak a természetes joga azok adminisztrálása is.
Guizot híres mondását idézve fejezte be: "Gazdagodjatok meg." Bizonyítása zavarba ejtett.
Papának nem sikerült meggazdagodnia: helyesnek tartotta volna, ha megfosztják jogaitól? Ha
tiltakoztam, akkor éppen annak az értékrendnek a nevében tettem, melyre ő maga tanított.
Ö nem értett egyet azzal, hogy az emberek értékét bank- számlájuk szabja meg; szívesen
gúnyolódott az "újgazda- gok"-on. Az elitet szerinte intelligencia, kultúra, hibátlan helyesírás,
jólneveltség, konstruktív gondolkodás határozza meg. Könnyen beláttam, hogy igaza van,
mikor az általános népszavazás ellen a választók nagyobb részének ostobaságát és
tudatlanságát hozta fel: csak a "felvilágosult" emberek- nek lenne szabad beleszólást
biztosítani. Meghajoltam ez előtt a logika előtt, melyet tapasztalati igazság is kiegészí- tett:
a "felvilágosultság" a polgárság tulajdona. Az alsóbb rétegek némely egyede nagy szellemi
teljesítményre képes, de megőriznek valami "primitívet" magukban, s általában talmi
szellemek. Viszont minden jó családból származó em- berben van "valami", ami
megkülönbözteti a közönséges népségtől. Nem ütköztem meg különösebben azon, hogy az
érdem a születés véletlenétől függ, hiszen Isten akarata szab- ja meg kinek-kinek a
lehetőségeit. Mindenesetre a tény nyilvánvalónak látszott: morálisan, tehát abszolút értelem-
ben az az osztály, amelyhez magam is tartoztam, messze fö- lötte áll a társadalom többi
részének. Ha mamát elkísértem nagypapa bérlőihez, úgy éreztem, a trágyalé illata, a szeny-
nyes lakások, a bent mászkáló tyúkokkal, a bútorok ruszti- kussága lelkük durvaságának külső
megjelenése; láttam őket sárosan, izzadtan dolgozni a földeken, de sose csodálták a táj
harmóniáját, nem vettek tudomást a naplemente szépsé- 123
geiről. Nem olvastak, nem voltak ideáljaik; papa azt mondta, bár ellenszenv nélkül, hogy
"faragatlan tuskók". Amikor felolvasta nekem Gobineau munkáját Az embert fajok
egyenlőtlenségéről, sietve elfogadtam a gondolatot, hogy agyuk különbözik a miénktől.
Annyira szerettem a vidéki életet, hogy a parasztoké bol- dognak tűnt előttem. Ha ismertem
volna a munkásokét, nem tudtam volna bizonyos kérdéseket kikerülni: de erről mit sem
tudtam. Házassága előtt Lili néni unalmában jótékony- kodott; néha elvitt magával, mikor
kiválasztott gyerekek- nek játékot ajándékoztunk; nem láttam szerencsétlennek a
szegénységet. Sok jótét lélek buzgólkodott körülöttük, és a Szent Vince-rendi apácák csak az
ő szolgálatuknak szentel- ték életüket. Akadtak közöttük elégedetlenek; ezek az ál- szegények,
akik karácsonykor sült pulykával tömik a ben- dőjüket, vagy a rossz szegények, akik isznak.
Némely könyv, - Dickens, Hector Malot: Elhagyottan-ja - nehéz sorsok- ról tudósított,
szörnyűnek találtam a bányászok életét, akik egész nap a sötét járatokban dolgoznak, kitéve a
bányalég szeszélyének. De biztosítottak róla, hogy azok az idők el- múltak. A munkások
sokkal kevesebbet dolgoznak, és sok- kal többet keresnek; mióta megalakultak a
szakszervezetek, a tőkések az igazi elnyomottak. A munkások sokkal sokkal több előnyben
részesülnek, mint mi, nem kell "reprezentál- niuk", tehát tyúkot ehetnek minden vasárnap; a
piacon az ő asszonyaik vásárolják össze a legjobb falatokat, és selyem- harisnyában
járnak. Mesterségük nehézségeit, lakásuk ké- nyelmetlenségét megszokták; nem szenvednek
tőle úgy, mint mi szenvednénk hasonló helyzetben. Követeléseiket nem menti a szükség.
Különben is, mondotta apám, vállat von- va: "Senki sem hal éhen!" Nem, a munkások azért
gyűlö- lik a polgárságot, mert tisztában vannak felsőbbrendűségével. A kommunizmust, a
szocializmust csak az irigység ma- gyarázza: "És az irigység - mondotta apám - csúnya ér-
zés.
"Egyetlenegyszer sejtettem meg, mi a nélkülözés. Louise férjével, a tetőfedővel, a rue
Madame-ban, egy manzárdszo- bában lakott; gyereke született, s anyámmal elmentünk meg-
látogatni. Még soha életemben nem jártam egy ház man- zárdján. Szívem összeszorult,
amikor megláttam a szomorú 124
folyosót, melyre vagy egy tucat pontosan egyforma ajtó nyí- lott. Louise pici szobájában egy
vaságy, egy bölcső, egy asz- tal állt, s azon egy resó; e négy fal között aludt, főzött, evett, élt
egy férfival; s a folyosón végig családok fuldokoltak, hasonló odúkba szorulva; hiszen már az
az egymásrautalt- ság és egyhangúság is nyomasztott, mely a polgári minden- napok sajátja.
Felvillant előttem egy világ, melyben a be- lélegzett levegőnek koromszaga van, melyben, a
fény nem bír áthatolni a szennyen: a lét itt lassú haldoklás. Louise nem sokkal később
elvesztette gyermekét. Órákon át zo- kogtam; először kerültem szemtől szembe a
szerencsétlen- séggel. Elképzeltem Louise-t szomorú szobácskájában, meg- fosztva
gyermekétől, megfosztva mindentől: a szörnyű két- ségbeeséstől a földnek kellene
szétrobbannia. "Elviselhetet- lenül igazságtalan!" - gondoltam magamban. Nemcsak a halott
csecsemőre gondoltam, hanem a manzárdfolyosóra is. Majd felszáradtak könnyeim, anélkül,
hogy a társadalom rendszere kérdésessé vált volna előttem.
Rendkívül nehezemre esett önállóan gondolkozni, mert a rendszer, melyben neveltek,
egyszerre volt monolitikus és összefüggéstelen. Ha szüleim vitatkoztak volna egymással,
összehasonlíthattam volna egyik nézetet a másikkal. Vala- milyen kizárólagos és szigorú
doktrína ifjú logikám számá- ra szilárd fogódzót nyújthatott volna. De egyszerre táplál-
kozva a Madaras-kolostorból hozott erkölcsből és az apai nacionalizmusból, teljesen
belezavarodtam az ellentmon- dásokba. Se anyám, se a kisasszonyok előtt nem volt kétsé-
ges, hogy a pápát a Szentlélek választja; viszont apám sze- rint tűrhetetlen volt, hogy a pápa a
világi dolgokba avat- kozzék, s anyám egyetértett vele; XIII. Leó azzal, hogy "a szociális
kérdések" -nek enciklikákat szentelt, elárulta hiva- tását; X. Pius, mert ilyesmiről egy szót se
szólt, szent volt. Meg kellett hát emésztenem ezt a paradoxont; annak az embernek, akit Isten
az Ö földi képviseletére kiválasztott , nem szabad földi dolgokkal törődnie. Franciaország az
egy- ház legidősebb leánya; anyjának engedelmességgel tartozik. De mégis, a nemzeti értékek
megelőzik a katolikus erénye- ket: amikor a Saint-Sulpice-ben "az éhező közép-európai
gyerekek számára" gyűjtöttek, anyám felháborodott, és nem volt hajlandó adakozni "a boche-
ok javára". A patriotiz- 125
mus és a rend minden körülmények között megelőzi a ke- resztényi karitászt. Aki hazudik,
Istent sérti meg; papa sze- rint az okmányhamisító Henry ezredes mégis azt tette, amit egy
becsületes embernek tennie kellett. A gyilkosság bűn, de nem szabad a halálbüntetést
eltörölni. Korán megtanítot- tak a kazuisztika egyeztetéseire meg arra, hogy Istent és császárt
radikálisan el kell választani, s mindegyiknek meg kell kapnia, ami megilleti; mégis zavarba
ejtett, hogy Cézár mindig fontosabb, mint Isten. Ha valaki a világot egyszerre nézi az
evangélium versein és a Matin hasábjain keresztül, a kép összezavarodik. Nem volt más
menekvésem, mint le- hunyt szemmel vetni magam a tekintély karjaiba.
Vakon engedelmeskedtem. Az Action françoise és a Dé- mocratie nouvelle között valami vita
tört ki; miután biztosí- tották számbeli fölényüket, a Király Rikkancsai megtámad- ták Marc
Sangnier híveit, és több üveg ricinusolajat töltöt- tek beléjük. Papa és barátai ezen kitűnően
mulattak. Már kiskoromban megtanultam nevetni a gonoszok szenvedésein; papa első szavára
probléma nélkül elfogadtam, hogy ez va- lóban jó tréfa. A rue Saint-Benolt-n sétálva, vidáman
cé- loztam rá Zazának. Zaza arca elsötétedett: "Gyalázat!" - mondta felháborodva. Nem
tudtam válaszolni. Megzava- rodtam, s ebből értettem meg, hogy szamár módra utánoz- tam
papa magatartását, de gondolat nem volta fejemben. Zaza is családja véleményét fejezte ki.
Apja a Sillon-cso- porthoz tartozott, míg az egyház el nem ítélte a lapot; to- vábbra is az volt a
véleménye, hogy a katolikusoknak szo- ciális kötelezettségeik vannak, s elvetette Maurras
elméle- teit; ennek az eléggé összefüggő álláspontnak egy tizennégy éves kislány lelkes
hívévé szegődhetett; Zaza felháborodá- sa, borzadása az erőszaktól őszinte volt. Nekem csak
járt a szájam, akár a papagájnak, s nem volt bennem semmi vissz- hangja. Fájlaltam Zaza
megvetését, de jobban zavart a köz- te és apám között ebben megnyilatkozó nézeteltérés:
nem akartam egyiket sem megtagadni. Beszéltem papával; vállat vont, s azt mondta, Zaza
még gyerek; ez a válasz nem elé- gített ki. Életemben először kényszerültem állásfoglalásra;
de semmit sem tudtam az egészről, és nem bírtam dönteni. Az egészből egyetlen
következtetést vontam le: lehetséges 126

más álláspont is, mint apámé. Most már tehát az igazság sem volt eleve biztosított valami.
Vaulabelle: Histoire des deux Restaurations-ja hajlított a liberalizmus irányába: két nyár
alatt olvastam el a hét kötetet nagyapám könyvtárában. Megsirattam Napóleon bu- kását;
meggyűlöltem a monarchiát, a konzervativizmust, a népbutítást. Azt kívántam, az értelem
kormányozza az em- beriséget, és a demokráciáért lelkesedtem, mely - úgy gon- doltam -
mindenki számára egyenlő jogokat és szabadságot biztosít. Idáig jutottam el.
De a távoli politikai és szociális kérdéseknél többet fog- lalkoztam az engem közvetlenül
érintő problémákkal: er- kölccsel, lelki életemmel, Istennel való kapcsolataimmal. Ezen
kezdtem el gondolkozni.

A természet Istenről beszélt nekem. De kétségtelenül ide- gennek tűnt Ö attól a világtól,
amelyben emberek mozog- tak. Mint ahogy nem illett a pápának a Vatikán mélyén vi- lági
dolgokkal foglalkoznia, ugyanúgy Isten a mennyország végtelenségében nem tartozott a földi
kalandok apró rész- leteivel foglalkozni. Már régen megtanultam megkülönböz- tetni az Ö
törvényét a világi hatalomtól. Szemtelenkedéseim az iskolában, titkos olvasmányaim nem
tartoztak rá. Ahogy erősödött áhítatom évről évre, úgy tisztult is, és a morál ásatag
unalmasságát megvetve, a misztikát részesítettem előnyben. Imádkoztam, meditáltam,
érzelmileg próbáltam érzékelni Isten jelenlétét. Tizenkét éves koromban sanyarga- tásokat
találtam ki: bezárkózva a vécébe - egyetlen mene- dékhelyemre -, vérig dörzsöltem bőröm
horzskővel, a nya- kamban hordott aranylánccal ostoroztam magam. Buzgósá- gom meghozta
gyümölcsét. Ájtatos könyveimben sok szó volt fejlődésről, emelkedésről; a lélek meredek
ösvényen halad, nehézségeket győz le; néha kietlen sivatagokon ver- gődik keresztül, majd
égi harmat vigasztalja: kaland színét öltötte az egész; míg azonban értelmileg napról napra kö-
zelebb jutottam a tudáshoz, sohasem éreztem, hogy köze- ledem Istenhez. Látomásokat
kívántam, eksztázist, hogy va- lami történjék rajtam kívül: de nem történt semmi, és gya- 127
korlataimat kezdtem komédiának látni. Türelemre intettem magam, s arra számítottam: egy
szép napon az örökkévaló- ság szívébe plántálva találom magam, csodálatosan elsza- badulva
a földtől. Közben kényelmesen éltem mert erő- feszítésem olyan szellemi magasságokban
játszódott le, amelynek fennkölt derűjét nem zavarhatta a trivialitás.
Elméletemet megcáfolta az élet. Hétéves koromtól kezd- ve havonta kétszer gyóntam Martin
abbénál; lelkiállapo- taimról beszéltem neki; áhítat nélküli áldozással, figyel- metlen imával
meg Isten létéről való felületes elmélkedés- sel vádoltam magam; ő ezekre az éteri bűnökre
emelkedett hangú prédikációban válaszolt. De egyszer nem tartotta magát ehhez a
szertartáshoz, s elkezdett hozzám családias hangon szólni: "Fülembe jutott; hogy az én kis
Simone-om megváltozott . . . hogy engedetlen, nyugtalan, visszafelesel; ha megszidják . . .
Ezentúl jobban kell vigyázni az ilyesmi- re." A vér az arcomba szökött; borzadva néztem az
im- posztort, akit éveken át Isten képviselőjének tartottam: mintha hirtelen felrántotta volna
reverendáját, s megmutat- ta volna egy bigott banya alsószoknyáját; papi ruhája csak jelmez;
mögötte pletykás vénasszony húzódik meg. Izzó arc- cal léptem ki a gyóntatószékből, azzal az
elszánással, hogy be nem teszem oda többé a lábam: ettől kezdve éppolyan gyűlöletes lett
volna letérdelnem Martin abbé előtt, mint a "madárijesztő" előtt. Ha az intézet folyosóin
megpillantot- tam fekete szoknyáját, szívem dobogni kezdett, és elfutot- tam: testi rosszullét
környékezett, mintha az abbé csalása valamilyen trágárság cinkosává tett volna.
Gondolom, nagyon meglepődhetett; de bizonyára úgy érezte, köti a gyónástitok; sose jutott a
fülembe, hogy bár- kit is tájékoztatott volna elpártolásomról; velem sem keres- te a
kimagyarázkodás lehetőségét. Egyik napról a másikra teljes lett a szakítás.
Isten érintetlenül úszta meg ezt a kalandot; de éppen hogy csak megúszta. Azért siettem
elmarasztalni lelkiatyá- mat, hogy eltávolítsam magamtól a szörnyű gyanút, melytől egy
pillanatra elsötétedett fölöttem az ég: talán Isten is ki- csinyes és kötözködő, mint az ájtatos
vénasszonyok, talán Isten is ostoba! Míg az abbé beszélt, brutális kéz zuhant a tarkómra,
lenyomta a fejemet, arcomat a porba nyomta; ha- 128
lálomig arra kényszerít, hogy sártól és sötéttől elvakultan csússzak-másszak; örökre le kell
mondani az igazságról, a szabadságról, minden örömről; az élet szégyenné és gyalá- zattá
változott.
Megszabadítottam magam ettől az ólomkéztől; undoro- mat arra az árulóra összpontosítottam,
aki az isteni közvetí- tő szerepét bitorolta. Mire kiléptem a kápolnából, Isten már helyére
került mindentudó méltóságában, már sikerült be- tömni a mennybolton ütött lyukat. A Saint-
Sulpice boltívei olatt tévelyegtem, keresve azt a gyóntatót, aki tisztátalan emberi szavakkal
nem hamisít ja meg az égből jövő üzene- tet. Kipróbáltam egy vörös hajút, aztán egy barnát,
akiben sikerült érdeklődést kelteni lelkem iránt. Meditációs témá- kat jelölt ki számomra,
és kölcsönadta Az aszkétikus és misztikus teológia kézikönyvé-t, de a nagy, dísztelen
templomban nem éreztem magam olyan otthonosan; mint az intézet kápolnájában. Új
lelkiatyámat nem a gyermek- korral együtt kaptam, hanem én választottam, kissé vélet-
lenül: nem atyám volt, és nem tudtam magam teljesen át- adni neki. Megítéltem és
megvetettem egy papot: ettől kezdve többé pap nem lehet szememben a Legfőbb Bíró. A
földön senki sem személyesíti meg teljesen Istent: egye- dül álltam Vele szemben. S a szívem
mélyén maradt vala- mi bizonytalanság: ki Ö? Mit is akar valójában? Melyik táborhoz
tartozik?
Apám nem volt hivő; a legnagyobb írók, a legjobb gon- dolkozók osztoztak szkepszisében;
általában túlnyomórészt nők jártak templomba: zavarónak és önellentmondónak kezdtem
találni, hogy az igazság az ő kiváltságuk lenne, mi- kor a férfiak kétségen kívül
felsőbbrendűek náluk. Ugyan- akkor úgy véltem, nem lehet nagyobb megrázkódtatás; mint a
hit elvesztese, s gyakran igyekeztem magam bebiztosítani ez ellen a veszély ellen. Vallási
tanulmányaimban eléggé elő- rejutottam, és apologetikai tanfolyamot is hallgattam; min- den,
a kinyilatkoztatott igazságokkal szemben felhozott el- lenvetésre körmönfont választ tudtam
adni; de nem ismertem érvet, mely bizonyítaná őket. Az óra és az órás allegóriája nem győzött
meg. Túl kevéssé ismertem a szenvedést ahhoz, hogy abból érvet meríthettem volna a
gondviselés ellen; de a világ harmóniája nem volt szembeszökő. Krisztus és a szentek 129

légiója bebizonyította a földön a földöntúli létezését: rá- ébredtem, hogy a biblia, az

evangéliumok, a csodák, a láto- mások kizárólagos garanciája az egyház tekintélye,
"Lourdes legnagyobb csodája Lourdes maga" - mondta apám. A vallásos tények nem
meggyőzők, csak a meggyő- zöttek számára. Ma még elhittem, hogya Szent Szűz meg- jelent
Bernadette előtt fehér és kék ruhában: de talán hol- nap kételkedni fogok benne. A hivők
elismerték ennek a bűnös körnek a létét, hiszen azt vallották, a hithez kegye- lem kell. Nem
tételeztem fel, hogy Isten valaha is megten- né velem azt a rossz tréfát, s megtagadná tőlem
kegyelmét; de azért mégis szerettem volna egy megcáfolhatatlan érv- ben megkapaszkodni;
s ilyet csak egyet találtam: a Jeanne d'Archoz szóló hangokat. Jeanne történelmi tény; apám
éppúgy tisztelte, mint anyám. Nem volt sem hazug, sem megszállott; hogyan lehetne elvetni
tanúságtételét? Rendkí- vüli kalandja egészben igazolta: a hangok szóltak hozzá; ez
tudományosan megállapított tény, és nem értettem, apám hogyan tudta ezt kikerülni.
Meyrignacban egy este kikönyököltem az ablakba, mint már annyi estén; meleg istállószag
szállt az ég lazúrsíkjai felé; imám lassacskán felemelkedett, aztán visszahullt. Napközben
tiltott almát ettem, és egy tiltott Balzac-kötet- ben egy férfi és párduca különös idilljét
olvastam; elalvás előtt fura történeteket fogok kitalálni, melyek fura állapot- ba hoznak
majd. "Ez bűn" - gondoltam. Nem lehetett tovább csalni: a folyamatos és rendszeres
engedetlenség, a hazugság, a tisztátalan álmok nem tartoztak az ártatlan magatartás körébe.
Kezemet a babérmeggy hűs lombjában fürdettem, hallgattam a víz csobogását, s megértettem:
semmi sem bírhat rá a földi örömökről való lemondásra. "Már nem hiszek Istenben" -
gondoltam nagyobb meg- döbbenés nélkül. Ez nyilvánvaló volt: ha hinnék benne, nem
tudnám ilyen könnyen megsérteni. Mindig azt hittem, az örökkévalósághoz képest a világ
nem számít; pedig szá- mított, hiszen szerettem, és hirtelen Isten vált súlytalanná: neve nem
takarhatott hát mást, csak egy délibábot. A kép, melyet róla alkottam, már hosszú ideje
kitisztult, annyira szublimálódott, hogy elvesztette sajátos arcát s minden konkrét kapcsolatát
a földdel, sőt lassacskán a léttel is. 130
Tökéletessége kizárta a realitást. Ezért nem éreztem meg- lepetést, mikor felfedeztem, hogy
nincs sem szívemben, sem a mennyben. Nem azért tagadtam meg, mert szabadulni akartam
valakitől, aki utamban áll: ellenkezőleg, megértet- tem, hogy immár nem avatkozik többé
életembe, s ebből arra következtettem, hogy számomra megszűnt létezni.
Végzetszerűen el kellett jutnom ehhez a felszámoláshoz. Túlzottan végletes természetem nem
tette lehetővé, hogy Isten szeme láttára egyszerre mondjak a világi dolgokra igent és nemet.
Másfelől visszataszítónak éreztem volna rosszhiszeműen átugrani a profánból a
megszenteltbe, és Isten létét. állítani, miközben nélküle élek. Nem tudtam el- képzelni, hogy
egyezkedjek a mennyel. Ha bármit megta- gadtunk belőle, már lehetetlenné vált az istenhit; ha
bármit elfogadtunk belőle, lehetetlen a tagadása. Okoskodni a lel- kiismerettel, alkudozni az
örömök fölött: az ilyen kupecke-m dés undorított. Ezért nem is próbáltam ravaszkodni. Amint
világosság gyúlt bennem, határozottan döntöttem.
Az atyai szkepszis nyitotta meg előttem az utat; nem egye- dül vágtam neki a veszélyes
kalandnak. Nagy megkönnyeb- bülést éreztem, mert gyermekkoromtól s nememtől megsza-
badulva, hirtelen összhangban találtam magam az általam is csodált, szabad elmékkel. A
Jeanne d' Archoz szóló han- gok nem zavartak túlságosan; más rejtélyek izgattak: de a vallás
hozzászoktatott a misztériumokhoz. És könnyen kép- zeltem el a világot teremtő nélkül, mint
a teremtőt a világ összes ellentmondásaival megterhelten. Hitetlenségem habo- zás nélküli
volt.
Az univerzum arca mégis megváltozott. A következő na- pokban nemegyszer elfogott a
szorongás - a bíborbükk vagy az ezüstnyárfák tövében -, hogy ilyen üres lett az ég. Valaha
eleven kép közepén álltam, melyhez Isten maga válogatta meg a színeket és fényeket ; az
egész az Ö dicső- ségét dúdolta halkan. Hirtelen minden elhallgatott. Mi- csoda csönd! A
föld gurult a térben, melyen semmiféle te- kintet nem hatolt át, és határtalan területén
elveszetten, a vak éterbe merítve, egyedül voltam. Egyedül: most értet- tem meg először e
szó rettenetes értelmét. Egyedül: tanú nélkül, társ nélkül, menedék nélkül. A tüdőmbe hatoló
lé- legzet, az ereimben keringő vér, az agyamban forgó gondo- 131
latok nem léteztek senki számára. Felkeltem, kiszaladtam, a parkba, s leültem a szivarfa alá,
mama és Marguerite néni közé, annyira szükségem volt a hangjukra.
Más felfedezést is tettem. Párizsban egy délután rájöt- tem, én is meg fogok halni. Rajtam
kívül senki sem volt a lakásban, s így nem kellett fékeznem kétségbeesésemet; sírtam, és a
vörös mokettszőnyeget karmoltam. Amikor el- tompultan, kimerülten felkeltem, azt
kérdeztem magamtól "Hogy csinálja a többi ember? Mit fogok én csinálni?" Le- hetetlennek
éreztem, hogy egész életemben a borzalomttól összefacsarodott szívvel éljek. Amikor már
közeledik a vál- tólejárat ideje - gondoltam -, ha már harminc- vagy negy- venéves az
ember, és arra gondol: "Holnap lesz a napja" hogy tudják elviselni? A halálnál is jobban
féltem ettől a rettegéstől, mely rövidesen osztályrészem lesz örökre.
Szerencsére az iskolaév folyamán az ilyenfajta metafizi- kai villámcsapások megritkultak;
hiányzott hozzá az idő és a magány. Életem mindennapos rutinját kiábrándulásom nem
másította meg. Elvesztettem a hitemet, amikor felfe- deztem, hogy Istennek nincs befolyása
magatartásomra: az tehát nem változott meg, mikor lemondtam Istenről. Azt hittem, az
erkölcsi törvények szükségessége tőle származik; de ezek már oly mélyen ivódtak belém,
hogy változatlanok maradtak akkor is, amikor megszüntettem Istent. Anyámnak most már
nem földöntúli hatalom adott tekintélyt, inkább az iránta érzett tiszteletem ruházta fel szent
jelleggel határoza- tait. Továbbra is alávetettem magam nekik. A kötelesség, az érdem
eszméje, a szexuális tabuk: mind változatlan maradt.
Nem is szándékoztam mindezt bevallani apámnak: ször- nyű zavarba hoztam volna. Magam
viseltem hát titkomat, és nehéznek találtam: életemben először sejtettem meg, hogy a jó
nem fedi teljesen az igazságot. Mások szemével kezdtem nézni magam - Zaza, anyám,
társaim, sőt a kis- asszonyok szemével - meg korábbi éveim szemével is. Az előző
esztendőben a filozófiai osztályba járt egy magas lány, akiről azt suttogták, "nem hisz
Istenben"; jó tanuló volt, illedelmes, nem tették ki az iskolából; de valami rémület fogott el,
ha megláttam a folyosón arcát, melyet még nyug- talanítóbbá tett egyik szemének - üvegből
volt a fél sze- me - merev pillantása. Most hát magamat is fekete bá- 132
ránynak érezhettem. Az én esetemet még súlyosbította szín- lelésem: misére jártam, áldoztam;
Közömbösen nyeltem le az ostyát, pedig tudtam, a hivők szerint szentségtörést kö- vetek el.
Bűnömet, eltitkolva, csak megsokszoroztam, de hogy is mertem volna bevallani? Ujjal
mutattak volna rám, kidobtak volna az intézetből, elveszítettem volna Zaza ba- rátságát; és
micsoda botránkozás anyámnak! Hazugságra voltam ítélve. Nem holmi jelentéktelen
hazugság volt ez; egész életemre rávetette árnyékát, és néha - különösen Za- zával szemben,
akinek az egyenességét csodáltam - úgy sú- lyosodott rám, mint egy testi hiba. Már megint
valami va- rázslat áldozata voltam, melyet nem tudtam megtörni : nem csináltam semmi
rosszat, mégis bűnösnek éreztem magam. Ha a felnőttek kijelentik, hogy álszent vagyok,
istentelen, alattomos és romlott gyerek, ítéletüket szörnyen igazságta- lannak és egyszersmind
tökéletesen megalapozottnak talál- tam volna. Mintha kétféleképpen léteznék; nem volt
semmi kapcsolat aközött, amit a maga számára, s aközött, amit mások számára jelentettem.
Néha annyira szenvedtem a megbélyegzettség, elátkozott- ság, kiközösítettség érzésétől, hogy
visszavágytam a tévely- gésbe. Vissza kellett adnom Roullin abbénak Az aszkétikus és
misztikus teológia kézikönyvé-t, melyet tőle kaptam köl- csön. Elmentem a Saint-Sulpice-be,
letérdeltem a gyóntató- székbe, és elmondottam, hogy több hónap óta eltávolodtam a
szentségektől, mert már nem hiszek. Kezemben látva a Kézikönyv-et, s felmérve, milyen
magas szférákból buktam alá, az abbé meglepődött, és szándékos durvasággal kérdez- te:
"Milyen halálos bűnt követett el?" Tiltakoztam. Nem hitt nekem, és azt tanácsolta,
imádkozzam sokat. Beletörőd- tem, hogy kiközösítettként kell élnem.
Ebben az időben olvastam egy regényt, mely száműzeté- sem tükörképét verte vissza: George
Eliot A vízimalom-ja még mélyebb benyomást tett rám, mint valaha a Little Women. Angolul
olvastam, Meyrignacban, a gesztenyeerdő moháján heverve. A barna Maggie Tulliver, aki
imádja a természetet, a könyveket, az életet, aki ösztönösen tiltakozik a konvenciók ellen,
melyeket környezete tiszteletben tart, de fájdalmasan érinti imádott bátyja ítélete, és éppúgy
kettéhasad önmaga és a többiek között, mint jómagam: ön- 133
magamra ismertem benne. A könyveket kölcsönző, púpos fiatalemberrel való barátsága
éppúgy megindított, mint Joe-é és Laurie-é: azt kívántam, házasodjanak össze. De itt is
összetört a szerelem a gyermekkor múltán. Maggie bele- szeretett egy rokona vőlegényébe,
akit akaratlan hódított meg. Bár hírbe kerül a fiú miatt, Lucy iránti hűségében nem hajlandó
hozzámenni feleségül; a falu megbocsátotta volna a hamisságot, melyet a házasság Igazsága
szentesít, de nem bocsátotta meg Maggie-nek, hogy a látszatot feláldozta lel- kiismerete
szavának. Fivére is megtagadta. A szerelmet csak a barátságban ismertem; az én
szememben a könyvek cseréje, közös viták fiú és lány között örök köteléket terem- tett; nem
nagyon értettem, mi vonzza Maggie-t Stephenhez. De ha már szerette, nem kellett volna
lemondania róla. Ami- kor félreismerten, megrágalmazottan, mindenki által elha- gyottan
visszavonul az öreg malomba, gyöngédségem lángja akkor, csapott a legmagasabbra iránta.
Órákon át sirattam halálát. A többiek azért ítélték el, mert többet ért, mint ők; én
magamat hasonlítottam hozzá, s ezentúl izoláltsá- gomban a gyalázat bélyegével s a
kiválasztottság jelével él- tem. Nem gondoltam, hogy ebbe belehalnék. Hősnőjén ke- resztül
azonosultam szerzőjével: eljön a nap, amikor majd egy hozzám hasonló süldő lány
könnyeivel áztatja a regényt, melyben én mondom el a magam történetét.
Már régen elhatároztam, hogy életemet szellemi munká- nak fogom szentelni. Zaza
felháborított, mikor kihívó han- gon kijelentette: "Kilenc gyereket szülni, mint mama, ér
annyit, mint könyveket írni." Nem láttam be, hogyan le- hetne közös mérték e kétféle sorsra.
Gyerekeket szülni, akik majd a maguk idején szintén gyerekeket szülnek, annyit jelent, mint a
végtelenségig ismételni ugyanazt az unalmas refrént; a tudós, a művész, az író, a gondolkodó
más, ra- gyogó és vidám világot teremtenek, amelyben mindennek megvan az értelme. Én
ebben akartam leélni életemet; eb- ben kiharcolni a magam helyét. Amikor lemondtam a
mennyországról, földi ambícióim súlyt nyertek: ki kellett válnom. Elterülve a mezőn, éppen
szemem magasában fi- gyeltem a teljesen hasonló füszálak hullámzását, mennyire egyformák,
s mindegyik elmerül a saját kis dzsungelében, mely eltakarja előle a többit. A tudatlanságnak
és közöm- 134
bösségnek ez a végtelen ismétlődése felér a halállal. Fel- néztem a tölgyre: uralkodott a tájon,
s nem volt párja. Olyan leszek, mint az.
Miért választottam az írást? Mint gyermek, magam se vettem komolyan irkafirkáimat;
valójában ismeretszerzésre törtem; szívesen írtam dolgozatot, de a kisasszonyok sok- szor
szememre hányták "körülményes" stílusomat; nem éreztem magamban "tehetség"-et. Mégis,
mikor tizenöt éves koromban egy barátnőm emlékkönyvébe beírtam kívánsá- gaim, terveim
- ebből kellett megállapítani egyénisége- met -, arra a kérdésre: "Mi akar lenni?", habozás
nélkül válaszoltam: "Híres író." Amikor legkedvesebb zeneszerző- met, legkedvesebb
virágomat kellett megjelölnöm, többé- kevésbé álkedvenceket találtam ki. De ennél a pontnál
nem haboztam: erre a jövőre vágytam minden más kizárásával. Legfőbb oka az írók iránt
érzett csodálatom volt; apám sokkal magasabb polcra helyezte őket, mint a tudósokat, a
professzorokat. Én is meg voltam győződve fensőbbségük- ről; még ha hírnévre tesz is szert,
a szakember munkája csak kevesek számára hozzáférhető; a regényeket mindenki olvas- sa: a
szívhez, a képzelethez szólnak; szerzőjüknek a legáltalá- nosabb és legbensőségesebb
dicsőséget szerzik meg.Úgy érez- tem, egy nőnek hozzáférhetőbbek is ezek a csúcsok, mint a
fennsíkok; leghíresebb nőtársaim is az irodalomban váltak ki.
Azonfelül mindig hajlottam a közlékenységre. Barátnőim emlékkönyvében legkedvesebb
szórakozásomként az olva- sást és a beszélgetést jelöltem meg. Bőbeszédű voltam. Bár- mi
történt velem a nap folyamán, elmeséltem, vagy leg- alább megpróbáltam elmesélni. Féltem
az éjszakától, a fe- ledéstől; fájdalmas volt átadni a csöndnek mindazt, amit láttam, szerettem,
éreztem. Ha meghatott a holdsugár, tol- lat, papírt kívántam s a képességet, hogy használni
tud- jam őket. Tizenöt éves koromban szerettem a naplókat, például Eugénie de Guérin
naplóját -, melyek az időt, akarják megörökíteni. Megértettem, hogy a regények, az
elbeszélések, a mesék nem az élettől idegen dolgok, hanem az életet fejezik ki sajátos módon.
Ha valaha tanítónő akartam lenni, azért volt, mert ma- gamban akartam az okot és a célt
megtalálni; most úgy gon- doltam, ezt inkább az irodalom útján érhetem el. Halhatat- 135.
lanságot biztosít nekem, s ezzel kárpótol az elveszett örök- létért; nincs már Isten, aki
szeressen, de szívek millióiban égek tovább. Ha írok egy művet, melyet saját történetemre
építek, újrateremtem önmagamat, és igazolom létezésemet. És az emberiséget is szolgálom
vele: lehet-e szebb ajándé- kot adni neki, mint könyveket? Egyszerre érdeklődtem ön-
magam s mások iránt; elfogadtam inkarnációmat, de nem akartam lemondani az
univerzalitásról: ez a perspektíva mindent egyesített; minden vágyamat kiszolgálta, melyek
ez alatt a tizenöt év alatt kifejlődtek bennem.

A szerelemnek mindig nagy jelentőséget tulajdonítottam. Tizenhárom éves koromban a Noel

című folyóiratban, me- lyet az Etoile noëliste után járattam, olvastam egy épületes kisregényt,
Ninon-Rose címen. Az ájtatos Ninon szerette Andrét, aki viszontszerette őt; de unokahúga,
Thérese, könnyben úszva, hosszú, szép haját hálóingére teregetve, be- vallotta neki, hogy
Andréért lángol; belső harc s néhány ima után Ninon feláldozta magát; kikosarazta Andrét,
aki bánatában elvette Thérese-t. Ninon megkapta ezért jutal- mát: egy másik érdemdús
fiatalember kezét nyerte el, akit Bernard-nak hívtak. Ez a történet felháborított. A regény-
hősnek jogában állt tévedni szerelme tárgyában vagy saját érzelmeit illetően; a hamis vagy
tökéletlen szerelmet - mint Copperfield Dávidé gyermekfelesége iránt - követheti igaz
szerelem; de ha az utóbbi kerít hatalmába egy szívet, többé nem pótolható; nincs az a
nagylelkűség vagy áldozatkész- ség, mely elutasítását jogossá tenné. Zazát és engem erősen
megrendített Fogazzaro egyik regénye, a Daniel Cortis. Da- niel jelentős katolikus politikus;
az asszony, akit szeretett, s aki viszontszerette, férjnél volt; rendkívüli lelki harmónia
uralkodott közöttük; szívük egy ütemre vert, minden gon- dolatuk összevágott: egymásnak
voltak teremtve. De még a plátói barátság is pletykákra vezethetne, ez tönkretenné Daniel
pályáját, és ártana az ügynek, melyet szolgált; hű- séget fogadva egymásnak "a sírig és azon
túl", örökre el- váltak. Ez kétségbeejtett és felháborított. A "pálya", az "ügy" elvont
fogalmak. Abszurd és bűnös dolognak tartot- 136
tam, hogy ezeket előnyben részesítsék a boldogsággal, az élettel szemben. Nyilván Zaza iránti
barátságom miatt tu- lajdonítottam ekkora jelentőséget két lény egyesülésének; együtt fedezve
fel a világot,s egymásnak ajándékozva egész kivételes módon veszik birtokukba,
gondoltam; és mindegyik létének végső értelmét is megtalálja abban, hogy a másiknak
szüksége van rá. A szerelemről való lemondást éppolyan értelmetlennek találtam, mintha
valaki hisz az örökkévalóságban, és nem törődik lelki üdvével.
Eszembe sem jutott, hogya világ bármilyen javát kien- gedjem a kezem közül. Amikor
lemondtam a kolostorról, elkezdtem a rám váró szerelemről ábrándozni, ellenszenv nélkül
gondoltam a házasságra. Az anyaság gondolata ide- gen maradt tőlem, furcsálltam, hogyan
lelkendezhetik Zaza ráncos újszülöttek láttán, de nem volt már elképzelhetetlen az élet egy
általam kiválasztott férfi oldalán. A szülői házat nem tekintettem börtönnek, s ha azonnal el
kellett volna hagynom, pánikba esem; de esetleges elmeneteleinet már nem éreztem szörnyű
szakításnak. Kissé fuldokoltam a csa- ládi körben. Ezért hatott rám olyan élénken a Bataille
Bercail-jából készült film, melyet véletlenül láttam. A hős- nő unatkozott gyermekei és férje
körében, aki éppoly unal- mas volt, mint Monsieur Mabille; a csuklójára csavart nehéz lánc
jelképezte szolgaságát. Egy szép, tüzes fiú kiszakította otthonából. Vászonruhában, meztelen
karral, szélben lobogó hajjal, réteken át szaladta fiatal nő kéz a kézben szerelme- sével ;
marokszám dobálták egymás arcába a szénát, mely- nek szinte éreztem illatát, s szemük
nevetett: sosem éreztem, láttam, képzeltem a boldogság ilyen áradatát. Már nem tu- dom,
milyen viszontagságok vitték vissza a megsebzett asz- szonyt otthonába, ahol férje jóságosan
fogadta; bűnbána- tában úgy látta, nehéz vaslánca rózsafüzérré változik. Ez a csoda hidegen
hagyott. De szinte elvakított az ismeretlen örömök revelációja, melyeket nem tudtam
megnevezni, de melyeket egyszer én is át fogok élni: a szabadság lehetett ez és a
boldogság. A felnőttek unalmas rabszolgasága ré- mített; nem történt velük soha semmi
váratlan; sóhajtozva viselték létüket, melyben minden előre meg volt határozva, anélkül, hogy
bárki bármiben is döntött volna. Bataille hősnője cselekedni mert, s a nap felragyogott.
Hosszú ideig, 137

ha felnőtt korom bizonytalanságába bocsátottam tekintete- met, egy réten hancúrozó pár képe
töltött el reménnyel.
Tizenötödik évem nyarán, iskolaév végeztével, Zazával meg más társaimmal kétszer-
háromszor kimentünk a Bois de Boulogne-ba csónakázni. Az egyik fasorban fiatal pár ment
előttünk; a fiú kezét könnyedén a lány vállára tette. Hirtelen megindultsággal arra gondoltam,
mily jó lehet a vállunkon egy szinte súlytalan, ismerős kéz melegét érezve menni át az életen,
mert e kéz jelenléte örökre távol tart- hatja a magányt. "Két test, egy lélek" - elálmodoztam
ezen. Sem húgom, ki túl közel, sem Zaza, ki túl távol állt tőlem, nem tették érzékelhetővé
ennek igazi értelmét. Ettől kezdve gyakran megtörtént, hogy a dolgozószobában olvas- va
felemeltem a fejem, s azt kérdeztem magamtól: "Fo- gok-e találkozni a nekem teremtett
férfival?" Olvasmá- nyaim nem szállították a mintát. Elég közel éreztem ma- gamhoz Hellét,
Marcelle Tinayre hősnőjét. "A te fajtád, Hellé, arra termett, hogy hősök társa legyen" -
mondta neki az apja. Ez a prófécia hatott rám; de a vörös szakállas apostolt, akihez végül
Hellé feleségül ment, meglehetősen visszataszítónak találtam. Jövendő férjem képének nem
ad- tam határozott körvonalakat. Kapcsolatainkról viszont pon- tos képem volt: szenvedélyes
csodálattal fogok csüngeni raj- ta. Ezen a területen, mint minden más területen is, szomjaz-
tam a szükségszerűséget. Az kell, hogya kiválasztott hatalmá- ba kerítsen, mint ahogy Zaza
kerített hatalmába, valahogy magától értetődően; különben fel fog merülni a kérdés: miért ő
és nem más? Ez a bizonytalanság összeegyeztethetetlen az igazi szerelemmel. Akkor leszek
szerelmes, ha egy férfi leigáz intelligenciájával, kultúrájával, tekintélyével.
Ezen a ponton Zaza nem értett velem egyet; a szerelem- ben ő is megbecsülést és egyetértést
keresett; de ha egy férfi érző lelkű, és fantáziája van, ha művész, ha költő, ak- kor nem
számít, mondotta, még ha műveletlen vagy csak közepes intelligenciájú is, "De akkor nem
lehet mindent el- mondani egymásnak!" - vetettem ellenébe. Egy festő, egy zenész nem
tudna teljesen megérteni, és részben ő is rejtély maradna nekem. Én azt akartam, hogy férj és
fe- leség között minden közös legyen; a másikkal szemben mindegyiknek a hűséges tanú
szerepét kell betölteni, ame- 138
lyet valaha Istennek tulajdonítottam. Ez kizárta, hogy tő- lem különböző valakit szeressek:
csak akkor megyek férj- hez, ha nálam tökéletesebb hozzám hasonlóval találkozom.
Miért akartam, hogy értékesebb legyen nálam? Egyálta- lán nem valami apa pótlékot
kerestem; ragaszkodtam saját függetlenségemhez; mesterségem lesz, írni fogok, meglesz a
saját életem; sosem képzeltem magamat egy férfi élete- párjaként: csak társak lehetünk. De
azért a képet, melyet jövendő együttesünkről kialakítottam, közvetve befolyásol- ták apám
iránti érzelmeim. Nevelésem, iskolázásom s az adott társadalom egyaránt arról győztek meg,
hogy a nők alacsonyabb kaszthoz tartoznak; Zaza kételkedett ebben, mert sokkal többre
tartotta anyját Monsieur Mabille-nál; az én esetemben viszont az apai tekintély megerősítette
ezt a nézetet: részben erre alapítottam követelésemet. Kivétele- zett csoport tagjaként, már
indulásnál komoly előnye van a férfinak; ha abszolút értelemben nem ér többet nálam, azt
jelenti, relatíve kevesebbet ér: ahhoz, hogy magammal egyenértékűnek ismerjem el, felül kell
múljon.
Különben magamat belülről láttam, alakulófélben levő egyéniségnek,s az volt az ambícióm,
hogy a végtelenig fejlőd- jek; a kiválasztottat kívülről láttam, mint befejezett embert; hogy
mindig az én nívómon lehessen, már indulásnál olyan tökéletességgel ruháztam fel, melyet
magamnak csak remél- hettem; eleve annak a mintaképére alakítottam, amilyenné magam
szerettem volna lenni: tehát fölöttem állt. De arra vigyáztam, hogy ne teremtsek túl nagy
távolságot közöttünk. Nem tudtam viszont elfogadni, hogy gondolatai, munkája nekem
felfoghatatlanok legyenek; akkor szenvedtem volna a magam tökéletlenségétől; a szerelemnek
engem kellett iga- zolnia, anélkül, hogy korlátokat szabna elém. A kép, melyet felidéztem, a
hegymászáshoz hasonlított, amelyben partne- rem, ki mozgékonyabb és erősebb nálam,
lépcsőről lépcsőre emelkedni segít. Inkább önző voltam, mint nagylelkű, inkább kapni
akartam, mint adni; ha valami tehetetlent kellene uszályként magammal cipelnem,
felemésztődnék türelmetlen- ségemben. Ebben az esetben a cölibátus sokkal jobb a házas-
ságnál. A házaséletnek segítenie, s nem akadályoznia kell alapvető vállalkozásomat: a világ
elsajátítását. Ha sem ala- csonyabb rendű, sem különböző, sem sértően magasabb ren- 139

dű nem lesz a sors által kijelölt férfi, biztosítani fogja létemet, anélkül, hogy megfosztana
szuvetenitásomtól.
Két vagy három éven át ez a séma irányította álmodozá- saimat. Bizonyos jelentőséget
tulajdonítottam nekik. Egyszer meglehetős aggodalommal faggattam a húgom, nagyon csú-
nya vagyok-e? Lehet belőlem még tűrhetően csinos nő, any- nyira legalább, hogy
megszerethessen valaki? Mivel hozzá- szokott, hogy papa engem fiúszámba vesz, Poupette
nem értette a kérdést: ő szeret, Zaza szeret: mit nyugtalanko- dom? Az igazat megvallva,
nemigen nyugtalankodtam. Ta- nulmányaim, az irodalom, a velem összefüggő dolgok ma- rad
tak érdeklődésem középpantjában. Felnőtt sorsom ke- vésbé foglalkoztatott, mint közvetlen
jövőm.
A második osztály befejezésekor, tizenöt és fél éves ko- romban szüleimmel július 14. után
Chateauvillainbe men- tem nyaralni. Alice néni már nem élt; így Germaine néninél laktunk,
Titite és Jacques mamájánál. Jacques még Párizs- ban volt, éppen szóbeli érettségijét tette le.
Szerettem Ti- tite-et; kicsattanóan friss, szép, duzzadt ajkú lány volt, s bőre alatt látni
lehetett vére lüktetését. Gyermekkori barát- ja, hatalmas szempillájú, elragadó fiatalember
volt a vőle- génye, s Titite leplezetlen türelmetlenséggel várta a házas- ságot; némely nénik
azt sutyorogták, hogy ha kettesben ma- rad vőlegényével, illetlenül viselkedik: nagyon
illetlenül. Megérkezésem estéjén, vacsora után kettesben kimentünk, sétálni a fasorba, mely a
kerthez csatlakozott. Leültünk egy kőpadra, hallgattunk: sose volt sok mondanivalónk egy
másnak. Kicsit habozott, aztán kíváncsian nézett rám: "Te tényleg beéred a tanulással? -
kérdezte. - Boldog vagy? Nem kívánsz mást?" Én megráztam a fejem: "Nem, ez nekem
elég" - feleltem. Igaz is volt: most, az iskolaév vé- gén nem láttam messzebb, mint hogy új
iskolaév vár rám s az érettségi, melyet jól kell letenni. Titire felsóhajtott, és visszahullott
menyasszonyi ábrándozásaiba, melyeket én eleve kissé ostobának tartottam, bár
rokonszenveztem vele. Jacques másnap érkezett, a vizsgája sikerült, és sugárzott az
önteltségtől. Kivitt a teniszpályára, javasolta, játsszunk egy szettet, pillanatok alatt kivégzett,
s aztán könnyedén bocsánatot kért, mert engem használt "bokszlabdá"-nak. Tudtam, nem
nagyon érdeklem. Hallottam, milyen megbe- 140
csüléssel beszél a lányokról, akik érettségire készülnek, de közben teniszeznek, szórakoznak,
táncolnak, s jól öltöznek. Megvetése lepergett rólam: egy pillanatig sem fájlaltam
ügyetlenségemet a játékban vagy rózsaszín nyári ruhám idétlen szabását. Én többet értem,
mint azok a jó modorú diáklányok, akiket Jacques előnyben részesített: ezt majd egyszer neki
is tudomásul kell vennie.
Kifelé menőben voltam a kamaszkorból; nem sajnáltam a gyermekkor vesztét, a jövő felé
fordultam; elég távoli volt még, hogy megijesszen, de már elkápráztatott. Ez a nyár
minden nyarak között a legjobban meg részegített nagy- szerűségével. Grillere-ben, az előző
évben felfedezett ta- vacska partján leültem egy szürke gránitblokkra. Malom nézegette magát
a vízben, melyen felhők tévelyegtek. Gas- ton Boissier Régész-séták-ját olvastam, sazt
gondoltam, el- jön a napja, mikor én is a Palatinus-dombon fogok járkál- ni. A tóban látszó
felhő színe pirosba fordult; felálltam, de nem tudtam rászánni magam az indulásra;
nekitámasz- kodtam a mogyorósövénynek; az esti fuvalom simogatta a kecskerágót, hozzám
törleszkedett, arcomon játszott, s én átadtam magam kedvességének, kegyetlenségének. A mo-
gyoróbokrok susogtak, s megértettem jóslatukat; engem vár valaki: én magam. A világ,
fényben fürödve, úgy hevert a lábamnál, mint egy nagy, barátságos háziállat, s én rámoso-
lyogtam arra a süldőlányra, aki holnap meg fog halni, hogy feltámadjon dicsőségemben: nincs
olyan élét, nincs az élet- nek olyan pillanata, mely beteljesíthetné azokat az ígérete- ket,
melyekkel hiszékeny szívem szédítettem.

Szeptember végén húgommal együtt meghívtak Meulanba, húgom legjobb barátnője

szüleinek házába; Anne-Marie Gendron népes, elég jómódú és nagyon összetartó család tagja
volt; soha semmi vita, kiabálás, csupa mosoly, előzé- kenység: újra a Paradicsomban éreztem
magam, melynek pedig még emlékét is elfelejtettem. A fiúk megcsónakáztat- tak bennünket a
Szajnán; a: legidősebb lány, húszéves, taxin vitt el bennünket Vernonba. A folyón uralkodó,
part menti sétaúton mentünk; ráéreztem a táj kedvességére, de még in- 141
kább Clotilde bájára; este meghívott a szobájába, és beszél- gettünk. Leérettségizett,
olvasgatott, és szorgalmasan zon- gorázott; zene szeretetéről beszélt, Madame Swetchine-ről,
családjáról. Szekreterje emlékekkel volt telezsúfolva: levél- kötegek szalaggal átkötve,
füzetek - nyilván titkos nap- lók -, hangversenyműsorok, fényképek, egy akvarell, me-
lyet anyja festett, s tizennyolcadik születésnapjára adott ne- ki. Rendkívül kívánatosnak
éreztem, hogy az embernek sa- ját múltja lehet: majdnem annyira, mint hogy saját egyéni-
sége lehet. Néhány könyvet adott kölcsön; úgy bánt velem, mintha egyenlőek lennénk, s az
idősebb kedvességével adott tanácsokat. Odavoltam érte. Nem csodáltam úgy, mint Za- zát, s
túl fennkölt volt, hogysem homályos vágyakat ébresz- szen bennem, mint Marguerite. De
romantikusnak talál- tam, vonzó előképét nyújtotta annak a fiatal hölgynek, aki én leszek
holnap. Ö kísért haza szüleinkhez; még be sem tette maga mögött az ajtót, már jelenet
robbant ki: Meu- lanban felejtettünk egy fogkefét! A most átélt, derült na- pokkal szembesítve
a savanyú légkör, melyben újra meg- merültem, hirtelen elviselhetetlennek tűnt. Az előszoba
po- hárszékének támasztott fejjel zokogni kezdtem; húgom utá- nozott. "Kedves! Még haza se
értek, és már bőgnek!" - mondta apám meg anyám felháborodva. Először vallottam be
önmagamnak, hogy a kiabálás, az állandó reklamálás, szidalom, amit rendesen némán tűrtem,
mily nehezen elvi- selhető; minden hónapokon át magamba nyelt könny egy- szerre fojtotta el
a torkom. Nem tudom, anyám szívében megsejtette-e, hogy kezdek kicsúszni a hatalma alól;
de in- gereltem, gyakran nekem támadt: ezért kerestem Clotilde- ban a vigasztaló nővért. Elég
gyakran jártam hozzá; elkáp- ráztattak csinos ruhái, szobája kifinomult ízlésű díszítése,
kedvessége, függetlensége; ha hangversenyre vitt, bámul- tam, hogy taxit fogad - az én
szememben ez volt a fény- űzés teteje -, s mert a műsoron határozott gesztussal jelöli meg
legkedvesebb darabjait. Ez a kapcsolat csodálkozásra késztette Zazát s talán még inkább
Clotilde barátnőit: a szokás úgy írta elő, hogy csak az egykorú lányok barátkoz- zanak,
legfeljebb egy év korkülönbséget tűrve. Egyik dél- után Clotilde-nál teáztam Lili Mabille-jal
és más "nagylá- nyokkal"; éreztem, nem vagyok helyemen, s a beszélgetés 142
unalmas szürkesége is csalódást okozott. Azonkívül Clotilde nagyon vallásos is volt; nem
lehetett vezetőm, nekem, aki nem hittem immár. Ö meg túl fiatalnak talált, gondolom:
megritkította találkozásainkat, s én nem erőszakoskodtam; pár hét múlva nem találkoztunk
többé. Kis idő múlva nagy szentimentalizmussal vetette magát egy érdekházasságba.
Az iskolaév kezdetén nagypapa megbetegedett. Minden vállalkozása csődbe ment. Fia valaha
kitalált egy konzer- vesdobozt, amelyet két sous pénzdarabbal lehetett kinyitni: Ö
értékesíteni akarta ezt a találmányt, de a szabadalmát el- lopták; beperelte versenytársát, s
elvesztette a pert. Beszél- getés közben állandóan nyugtalanító szavakat mondott: hite- lező,
váltó, betáblázás. Néha, mikor náluk ebédeltem, csön- gettek az ajtón: ujját a szájára
illesztette, s mi visszatartot- tuk lélegzetünket. Lilás arcában tekintete megmerevedett. Egy
délután nálunk volt, s mikor haza akart indulni, el- kezdett dadogni: "Hol az eresernyőm?"
Mikor újra láttam, már fotelben ült, mozdulatlanul, hunyt szemmel; nehezen mozgott, és
egész nap szunyókált. Néha-néha felemelte szemhéját: "Van egy ötletem - mondta
nagymamának. - Van egy ötletem: meg fogunk gazdagodni." Egyre jobban megbénult, és
már nem is kelt ki többet csavart oszlopú, nagy ágyából; egész teste kisebesedett, és szörnyű
bűzt árasztott. Nagymama ápolta, és egész nap gyerekruhákat kötött. Nagypapa sorsa mindig
a katasztrófa volt; nagyma- ma olyan beletörődéssel viselte végzetét, s mindketten oly öregek
voltak, hogy bajuk is alig érintett.
Nagyobb hévvel dolgoztam, mint valaha. A vizsgák kö- zelisége, a remény, hogy hamarosan
egyetemi hallgató le- szek, sarkalltak. Szerencsés esztendő volt. Arcvonásaim el- rendeződtek,
testem nem zavart többé; titkaim kevésbé sú- lyosodtak rám. Zaza iránti barátságom sem volt
immár kín- szenvedés. Visszanyertem önmagamba vetett bizalmamat; de Zaza is
megváltozott; nem firtattam, mitől, de az ironikusból álmodozó lett. Megszerette Musset-t,
Lacordaire-t, Chopint. Hibáztatta környezetét farizeusságáért, de már nem ítélte el az egész
emberiséget. Én is megmenekültem gúnyától.
A Désir-intézetben kivételes helyzetben voltunk. Az in- tézetben humán oktatás folyt:, latin és
élő nyelvek. Mon- sieur Mabille azt akarta, hogy lánya természettudományos 143
képzést kapjon; én szerettem azt, ami erőfeszítést követelt: tetszett a matematika. Különtanárt
vettek fel, aki máso- diktól kezdve algebrára, trigonometriára, fizikára tanított bennünket. A
fiatal, eleven, komoly tudású Mademoiselle Chassin nem vesztegette idejét erkölcsi oktatásra:
dolgoz- tunk, nem ostobaságra fecséreltük az időt. Igazán ked- velt, bennünket. Ha Zaza
túl soká elmerengett, kedvesen megkérdezte tőle: "Hol jár, Elisabeth?" Zaza megrázkó- dott,
elmosolyodott. Nem volt velünk más, csak egy min- dig gyászban járó ikerpár, akik
nemigen szólaltak meg. Na- gyon szerettem ezeket a meghitt hangulatú órákat. Latinban,
sikerül egy évet ugranunk, a másodikból az elsőbe kerü- lünk ; az elsősökkel folytatott
verseny erőfeszítésre kénysze- rített. Amikor az érettségi évében újra megszokott társaim-
mal, kerültem össze, és az újdonság fűszere hiányzott, Tré- court abbé tudását kissé
sekélyesnek találtam; nem kerül- hette el mindig az ellentmondást; mégis, a borvirágos arcú,
kövér bácsi nyíltabb, joviálisabb lévén a kisasszonyoknál, rokonszenveztünk vele, s ezt ő
szemmel láthatóan viszonoz- ta. Szüleinket mulattatta, hogy egyszerre akarunk humán és
természettudományos vizsgát tenni, januárban hát el- kezdtünk olaszul tanulni, és hamarosan
meg tudtuk fejteni a Cuore meg a Mie piigioni szövegét. Zaza németül tanult; én, mivel
angoltanárom nem tartozott a tanítórendbe, és ba- rátsággal viseltetett irántam, örömmel
jártam továbbra is az óráira. De Mademoiselle Gontran történelemtanárunk hazafias
locsogás át nehezen bírtuk; Mademoiselle Lejeune pedig irodalmi elfogultságai
korlátoltságával ingerelt. Szem- határunk kiszélesítése érdekében sokat olvastunk és vitatkoz-
tunk egymás közt. Az osztályban néha elkeseredetten védel- meztük álláspontunkat; nem
tudom, Mademoiselle Lejeune elég éles szemű volt-e, hogy rájöjjön titkomra, de úgy érez-
tem, mostanában sokkal inkább gyanakszik rám, mint Zazára.
Néhány iskolatársunkkal megbarátkoztunk; össze-össze- jöttünk kártyázni, beszélgetni;
nyaranta, szombat délutá- nonként a rue Boulard teniszpályáján találkoztunk; egyik se
számított sokat se Zazának, se nekem. Az igazat megvall- va, a Désir-intézeti nagylányokból
hiányzott minden báj. Tizenegy évi kitartó munka eredményeként aranyozott ezüstérmet
kaptam, hát apám lelkesedés nélkül beleegye- 144
zett, hogy eljön a díjkiosztási ünnepségre; este aztán panasz- kodott, hogy mennyi kis
csúfságot látott. Pedig némely tár- samnak kellemes vonásai voltak; de az ünnepélyekre kicif-
rintottak bennünket; a szigorú hajviselet, a szatének és ta- foták rikító és édeskés színe
mintha megsemmisítette volna az arcokat. Apámat különösen meglephette a süldő lányok
komor, nyomott hangulata. Én ehhez már annyira hozzászok-n tam, hogy amikor új lány jött
az osztályba, aki valóban vidá- man nevetett, elbámultam; nemzetközi golfbajnoknő volt, so-
kat utazott; rövid haja, jól szabott blúza, bő szoknyája, ki- sportolt alakja, bátor hangja mind
arról tanúskodott, hogy az Aquinói Szent Tamás-templom árnyékától messze nőtt fel;
tökéletesen beszélt angolul, és eléggé tudott latinul ahhoz, hogy tizenöt és fél éves korában az
érettségi első felére je- lentkezzék; Corneille-t és Racine-t unta. "Az irodalmat ha- lálosan
unom" - mondta. Felkiáltottam: "Ó, hogy mond- hat ilyet!" - "Hogyne mondhatnék, ha így
van?" Jelenlé- tétől felfrissült a gyászos "tanulószoba" . Volt, amit unt, volt, amit
szeretett, életében voltak örömök, és sejteni le- hetett, hogy vár valamit a jövőtől.
Osztálytársaimból nem is annyira szürke külsejük, mint inkább beletörődő lemon- dásuk
következtében áradt a szomorúság. Ha letették az érettségit, talán történelmi és irodalmi
előadásokra járnak, elvégzik a Louvre-iskolát vagy a Vöröskeresztnél dolgoz- nak, porcelánt
festenek, batikolnak, könyvkötést tanulnak, és jótékonysági egyletekben vesznek részt.
Időnként elvi- szik őket az Operába a Carmen-re vagy sétálni Napóleon sírjához, ahol, ha
kis szerencséjük van, megláthatnak egy fiatalembert, akivel majd össze is házasodnak. így élt
a leg- idősebb Mabille lány; főzött és táncolt, titkárkodott apjá- nak, és házivarrónősködött
húgainak. Anyja találkozóról találkozóra hurcolta. Zaza elmondta, hogy nagynénjük, a
"szentség villámcsapásá" -t hirdette: abban a pillanatban, mikor a jegyesek a pap előtt az őket
összekötő igent kimond- ják, rájuk száll a kegyelem, s megszeretik egymást. Ezek az
erkölcsök felháborították Zazát; egyszer kifejtette,nem lát különbséget az érdekből
házasuló nő s a prostituált kö- zött; arra tanították, hogy a keresztény embernek meg kell
becsülnie testét: nem becsülné, ha szerelem nélkül odaadná, akár illendőségből, akár pénzért.
Szenvedélyessége megle- 145
pett: mintha fizikai fájdalmat okozna neki ez az aljas üzlet. Számomra a kérdés fel sem
merült. Keresni fogok, szabad leszek. De Zaza világában férjhez kellett menni, vagy ko-
lostorba lépni. Ahogy ők mondták: "A magányos élet nem életpálya." Kezdett félni a jövőtől;
vajon attól nem tudott aludni? Nagyon rossz alvó volt; éjjel gyakran, felkelt, és tetőtől talpig
ledörzsölte magát kölnivízzel; reggel kávé- és fehérborkeveréket ivott, hogy erőre
kapjon. Amikor el- mondta ezeket a végletes dolgokat magáról, rájöttem, sok mindent nem
tudok róla. De bátorítottam az ellenállásra, és ez hálára indította: én voltam egyetlen
szövetségese. Kö- zös volt bennünk az ellenkezés sok mindennel szemben, és közös a
boldogság utáni leküzdhetetlen vágy is.
Különbségeink ellenéré sok mindenre egyformán reagál- tunk. Apám színészbarátjától két
ingyenjegyet kapott az Odéon egyik matinéjára; megajándékozott vele bennünket; Paul Fort
darabját játszották, a VI. Károly-t. Boldog vol- tam, hogy Zazával kettesben, kísérő nélkül
ülhetek a pá- holyban. Hármat koppantottak, és egy sötét dráma kez- dődött; Károly
megőrült; az első felvonás végén egyedül tántorgott a színen, eszelősen, összefüggés nélkül
monologi- zálva; a király őrületéhez hasonló, magányos szorongás szállt meg. Zazára néztem:
sápadt volt. "Ha ez így megy tovább, el- megyünk" - javasoltam. Bólintott. Amikor ismét
felment a függöny, Károly fekete csuklyás, álarcos emberek kezében vo- naglott egy ingben.
Kimentünk. A páholynyitogatónő megállí- tott: "Miért mennek el?" - "Borzalmas" -
feleltem. Elkez- dett nevetni: De kislányok, hiszen nem igaz: csak színház". Tudtuk; de mégis
valami iszonyatosba pillantottunk bele.
Zaza barátsága és becsülése segített hozzá, hogy felsza- baduljak a felnőttek ítélete alól, s
magamat a saját sze- memmel lássam. Egy apróság elég volt, hogy eszembe idéz- ze,
mennyire függök még ítéletüktől. Az egész váratlanul robbant ki, amikor már kezdtem
befészkelni magam a gondtalanságba.
Mint mindig, gondosan elkészítettrm a latin lecke szó szerinti fordítását, és elkezdtem
félhasábosan leírni. Az- tán át kellett tenni "jó franciába". Véletlenül megtaláltam a
lefordított szöveget latin irodalomkönyvemben, s elegan- ciáját páratlannak éreztem; ezzel
összehasonlítva minden 146
eszembe jutó fordulat szomorú idétlenségnek hatott. Nem követtem el semmi értelmezési
hibát, kétségtelenül kitűnőt kell kapnom, nem számításból csináltam; de a tárgynak, a
mondatnak megvoltak a maga követelményei; tökéletes akart lenni; visszataszítónak
éreztem, hogy a kézikönyv ideális mintáját a magam balog találmányaival helyettesít- sem.
Addig-addig, míg le nem másoltam a nyomtatott ol- dalt.
Sohasem lehettünk egyedül Trécourt abbéval; az ablak melletti kisasztalnál ült az egyik
kisasszony s felügyelt; mi- előtt az abbé visszaadta fordításainkat, feljegyezte az osz-
tályzatokat. Ezen a napon az a Mademoiselle Dubois volt a felügyelő, akinék a latinóráit
az előző esztendőben hall- gatnom kellett volna, s akit mi Zazával elhagytunk az ab- béért:
nem szeretett engem. Hallottam, mocorog a hátam mögött; halkan, de dühösen felkiáltott.
Végül írt egy cédu- lát, s a fordítások tetejére tette, mielőtt átadta volna az ab- bénak. Az
megtörölgette szemüvegét, elolvasta az üzenetet és elmosolyodott: "Igen - mondta
jóindulatúan -, ez a Ci- cero-idézet le van fordítva kézikönyvükben, s ezt többen észrevették.
Azoknak adtam a legjobb jegyet, akik a leg- több eredetiséget tudták megőrizni." Jóindulatú
hangja el- lenére Mademoiselle Dubois haragos arca, társaim nyugta- lan csöndje rettegéssel
töltött el. Szokásból, szórakozottság- ból vagy barátságból az abbé megint a legjobb jegyet
adta nekem: 17-est kaptam. Különben 12-esnél rosszabbul senki sem végzett. Felszólított,
nyilván részrehajlásának igazolá- sára, fordítsam le szó szerint a szöveget, és magyarázzam
meg: megerősítettem a hangom, s hiba nélkül elvégeztem. Gratulált, s a feszültség
felengedett. Mademoiselle Dubois nem merte követelni, hogy olvastassák fel velem saját sza-
bad fordításomat. A mellettem ülő Zaza bele sem pillan- tott: aggályosan becsületes volt, s
valószínűleg nem is lett volna hajlandó meggyanúsítani engem. De többi osztálytár- saim a
teremből kimenve összesúgtak, s Mademoiselle Du- bois félrevont: közölni fogja
Mademoiselle Lejeune-nel csa- lásomat Így tehát, amitől oly sokszor féltem, bekövetke-
zett: egy titokban s ártatlanul elkövetett cselekedet nyilvá- nosságra kerülésével becsületemtől
foszt meg. Még tisztel- tem Mademoiselle Lejeune-t: a gondolat, hogy meg fog 147
vetni, fájdalmat okozott. Lehetetlen volt visszaforgatni az időt, megváltoztatni a tettet:
megbélyegzett lettem örökre! Megéreztem előre: a valóság lehet igazságtalan. Egész este s
az éjszaka jó részében küzdöttem a csapdával, melybe sze- lesen beleestem, s mely többé nem
ereszt. Általában a nehéz- ségeket kibúvókkal, hallgatásssal, feledéssel kerültem el; ritkán
voltam kezdeményező; de ekkor harcra szántam el magam.A bűnösnek mutató látszatok
szétoszlatására ha- zudni kell: tehát hazudni fogok. Felkerestem Mademoiselle Lejeune-t
szobájában, és könnyes szemmel esküdöztem, hogy nem puskáztam: a fordításomba
akaratlan hasonlósá- gok csúsztak emlékezetből. Mivel meg voltam győződve ár-
tatlanságomról, az őszinteség hevével védekeztem. De eljá- rásom abszurd volt: ha ártatlan
lettem volna, elhoztam volna fordításomat mint tárgyi bizonyítékot; de én csak szavamat
adtam. Az osztályfőnöknő nem hitt nekem, ezt meg is mondta, s türelmetlenül odavetette: az
ügyet lezárt- nak tekinti. Nem tartott lelki prédikációt, nem tett szemre- hányást:
közömbössége s száraz hangja értésemre adta, nincs benne egy szemernyi jó érzés sem
irántam. Attól fél- tem, vétkem megárthat a lelkében rólam élő képnek: de már régen nem
volt itt mit vesztenem. Ez megnyugtatott. Oly határozottan tagadta meg becsülését, hogy
már nem is kívántam.
Az érettségi előtti hetekben mellékíz nélküli örömöt érez- tem. Mivel szépre fordult az idő,
anyám megengedte, hogy a Luxembourg-parkban tanuljak. Az angolkertben ültem, egy
gyepágy szélén vagy a Médicis-kút mellett. Még hátam- ra hullott a hajam, hálóban
összefogva, de Annie unokanő- véremtől, aki gyakran megajándékozott megunt ruháival ezen
a nyáron pliszírozott fehér szoknyát és kék kretonblúzt: kaptam: szalmakalapomban, úgy
éreztem, igazi nagylány- formát mutatok. Faguet-t, Brunetiere-t, Jules Lemaitre-t ol- vastam,
beszívtam a pázsit illatát, s éppoly szabadnak érez- tem magam, mint azok a diákok, akik
könnyedén keresz- tülsétálnak a park on. Kimentem a kapun, elmentem sétálni az Odéon
árkádjai alá; ugyanolyan élvezetet okozott ez, mint tízéves koromban a Cardinale-könyvtár
folyosói. Az állványokon bekötött, aranymetszésű könyvek sorai álltak: állva olvastam két-
három órát is, anélkül, hogy valamelyik 148
kereskedő megzavart volna. Anatole France-ot olvastam, a Goncourt-okat, Colette-et,
mindent, ami a kezem ügyébe került. Ú gy éreztem, amíg könyv van, az én boldogságom
biztosított.
Kivívtam a jogot, hogy sokáig fennmaradhassak; papa járt a "Versailles"-ba bridzsezni
esténként, mama és húgom lefeküdtek, én meg egyedül maradtam a dolgozószobában.
Kihajoltam az ablakon; a szél a fák illatának egy-egy hul- lámát hozta; a távolban ablakok
csillogtak. Leakasztottam apám tárvcsövét, kivettem tokjából, és mint valaha, meg- lestem az
ismeretlen életeket; a látvány banalitása nem bosszantott; fogékony voltam - máig is az
vagyok - e kis árnyjáték bája iránt: egy kivilágított ablak az éjszaka mé- lyén. Tekintetem
házfalról házfalra tévedt, s a langyos es- tében felindultan gondoltam: "Rövidesen igazán élni
fo- gok."
Nagyon élveztem a vizsgáimat. A Sorbonne nagy termei- ben olyan fiúkkal és lányokkal
kerültem össze, akik más, is- meretlen intézetekben, kollégiumokban, gimnáziumokban
tanultak: elmenekültem a Désir-intézetből, szembekerültem a világ valóságával. Miután
tanáraim megnyugtattak írásbe- lim sikeressége felől, a szóbelinek olyan önbizalommal vág-
tam neki, hogy még kecsesnek is hittem magam hosszú, kék tüllruhámban. A fontos
személyiségek előtt, akik külön az én érdemeim mérlegelésére jöttek össze, újra
megtaláltam gyermekes hiúságomat. Az irodalmi vizsgáztató különösen kedvemben járt, mert
úgy szólt hozzám, mintha beszélget- nénk; megkérdezte, rokona vagyok-e Roger de Beauvoir
- nak; azt feleltem, az csak álnév; Ronsard-ról kérdezett; mi- közben tudásomat kiteregettem,
megcsodáltam a szép, felém hajló, gondolkozó fejet: végre szemtől szembe kerültem ama
felsőbbrendű emberek egyikével, akiknek pártfogására annyira vágytam! A latinszakosok
vizsgáján a tanár ironi- kusan fogadott. "No, kisasszony! Gyűjtjük az okleveleket?" Zavartan
ébredtem rá hirtelen, hogy produkcióm nevetsé- gesnek tűnhet; de túltettem magam rajta. Jót
értem el, s a kisasszonyok, elégedetten, hogy ezt is saját sikerükként könyvelhetik el,
ünnepeltek. Szüleim sugárzottak az öröm- től. A mindig abszolút véleményeket nyilvánító
Jacques ki- nyilatkoztatta: "Legalább jót kell kapni vagy semmit." For- 149
rón gratulált. Zaza is átment, de ebben az időben sokkal kevesebbet törődtem vele, mint
magammal.
Clotilde és Marguerite meleg hangú leveleket küldtek anyám kicsit elrontotta örömömet, mert
a leveleket nyitva adta át, és lelkesen elszavalta a tartalmukat; de ez annyira bevett szokás
volt, hogy nem tiltakoztam. Ekkor éppen Val- leuse-ben, Normandiában nyaraltunk, buzgó
katolikus ro- konoknál. Nem szerettem ezt a nagyon gondozott birtokot; sehol egy ösvény,
egy erdő; a rétek körül szögesdrót; egy este átcsúsztam a kerítésen, és lefeküdtem a fűbe:
odajött egy asszony és megkérdezte, beteg vagyok-e. Visszamentem a parkba; ott meg
fuldokoltam. Apám távollétében anyám s a rokonok találkoztak ájtatosságukban;
ugyanazokat az el- veket vallották, és egyetlen hang sem zavarta meg tökéletes
egyetértésüket; szabadjára engedve előttem véleményüket, cinkosukká tettek, s ezt nyíltan
megtagadni nem mertem: úgy éreztem, erőszakot tesznek rajtam. Autón elmentünk Rouenba;
délután a templomokat látogattuk; sok volt belő- lük, s mindegyik a szédült gyönyör hangját
csalta ki belő- lük; a Saint-Maclou kőcsipkéi előtt a lelkesedés a tetőfokra hágott: Micsoda
munka! Micsoda finomság! Hallgattam. "Mi van? Neked tán nem tetszik?" - kérdezték
tőlem meg- botránkozva. Nem találtam se szépnek, se csúnyának: nem éreztem semmit.
Erősködtek. Összeszorítottam a fogam; nem bírtam elviselni, hogy erőszakkal szavakat
próbáljanak a számba erőltetni. Minden tekintet elítélően szögeződött makacs ajkamra; a
harag, a kétségbeesés szinte már könnyet sajtolt szemembe. Unokabátyám végül engesztelő
hangon megmagyarázta, hogy korommal jár az ellentmondás szelle- me, és kínzásom véget
ért.
A Limousinben újra megtaláltam a szabadságot, amelyre vágytam. Ha a napot egyedül vagy
húgommal töltöttem, este szívesen játszottam mazsongot a családdal. Elkezdtem
ismerkedni a filozófiával Sertillanges atya La Vie intellec- tuelle és Ollé-Laprune: La
Certitude morale című művein át, ezeket azonban eléggé untam.
Apám sose kóstolt bele a filozófiába; az ő környezetében, akárcsak Zazáéban, gyanakodva
nézték ezt a tudományt. "Milyen kár! Téged, aki olyan okos vagy, meg fognak ta- nítani az
oktalanságra!" - mondta egyik nagybátyja. 150
Jacques-ot viszont érdekelte. Nálam az újság mindig re- ményt hordozott. Türelmetlenül
vártam az őszt.
Pszichológia, logika, erkölcstan, metafizika: Trécourt abbé heti négy órában intézte el a
programot. Beérte azzal, hogy visszaadta dolgozatainkat, lediktálta a javítást, és fel- mondatta
kívülről a könyvből betanult leckét. A szerző, Lahr tisztelendő atya, minden problémával
kapcsolatban gyorsan áttekintette az emberi tévelygések leltárát, és meg- tanított az igazságra,
Szent Tamás szerint. Az abbét sem nagyon zavarták a finomságok. Az idealizmus cáfolatául a
tapintás nyilvánvaló tényét szembesítette a látás esetleges illúzióival; az asztalra ütött és
deklarálta: "Ami van, az van." Az általa kijelölt olvasmányoknak nem volt sava- borsa:
Ribot: Attention-ja volt; meg Gustave Lebon: A tö- megek lélektana; meg a Les Idées-forces
Fouillée-tól. Mégis nagyon érdekelt. Komoly uraktól, könyvben tárgyalva lát- tam viszont
azokat a problémákat, melyek gyermekkoromat szinesítették; a felnőttek világa hirtelen
elvesztette magától értetődő voltát; visszája lett, beleférkőzött a kétkedés: ha az ember
még mélyebbre hatol benne, mi marad belőle? Nem mentünk tovább, de már az is eléggé
rendkívüli volt, hogy tizenkét évi dogmatizmus után egy tudományág kér- déseket tesz fel, s
ezeket nekem teszi fel. Mert én, akinek az engem érintő dolgokról soha másként, mint
közhelyek- kel nem beszéltek, én kerültem -hirtelen minden vizsgálódás középpontjába. Az
én tudatom honnan jön? Honnan szerzi hatalmát? Condillac szobra éppoly szédítően
elgondolkoz- tatott, mint hétéves koromban az öreg zakó. Megdöbbenve figyeltem, amint a
világegyetem koordinátái is elkezdenek inogni: Henri Poincaré spekulációi a tér, az idő és a
mérték relativitásáról végtelen elmélkedésekbe merített. Megindul- tan olvastam azokat a
lapjait, ahol felidézi az ember útját a vak világegyetemben: semmi, csak egy villanásnyi, de ez
a villanás minden! Hosszú ideig üldözött a sötétben égő, nagy tűz képe.
Különösen azért vonzott a filozófia, mert azt hittem, rögtön a lényeggel néz szembe. Sosem
szerettem az aprólé- kos részleteket; inkább a dolgok globális értelmét fogtam fel, mintsem
sajátosságaikat, és jobban szerettem megérte- ni, mint látni; mindig a mindent-megismerésre
vágytam; a 151
filozófia ennek a vágynak a kielégítését szolgálja, hiszen a valóság totalitását veszi célba;
rögtön a valóság szívében helyezkedik el, s a tények vagy empirikus törvények kiáb- rándító
forgataga helyett rendet, értelmet, szükségszerűt tár fel előttem. Tudomány, irodalom, minden
más diszciplina hozzá képest szegény rokonnak látszott.
De azért napról napra nem valami sokat haladtunk. Az unalomtól az a makacsság mentett
meg, amellyel Zazával belevetettük magunkat a vitákba. Különösen elevenen vi- tatkoztunk a
szerelemről, melyet plátóinak neveznek, s a másikról, melyet nem is neveznek meg. Egyik
osztálytár- sunk Trisztánt és Izoldát a plátói szerelmesek közé sorolta, mire Zaza kacagásban
tört ki: "Plátói! Trisztán és Izolda! Azt már nem!" - mondta olyan mindent értő arckifejezés-
sel, hogy az egész osztály elámult. Az abbé az ésszerű házas- ság helyességét hangsúlyozva
zárta le a vitát: egy lány nem azért megy hozzá egy fiúhoz, mert jól áll a nyakkendője. Még
ezt a szamárságot is megbocsátottuk neki. De azért nem békéltünk meg mindig ilyen
könnyen: ha egy téma ér- dekelt bennünket, erősen vitatkoztunk., Sok mindent tisztel- tünk;
hittünk az olyan szavak értelmében, mint haza, kö- telesség, jó és rossz, pusztán meghatározni
szerettük volna őket; nem rombolni akartunk, csak okoskodni. De ez is elegendő volt, hogy
rossz szellemmel vádoljanak bennünket. Mademoiselle Lejeune, aki minden óránkon részt
vett, ki- jelentette, veszélyes lejtőre jutottunk. Az abbé az év kö- zepe táján félrevont
bennünket, és arra kért, ne akarjuk magunkat "kiszikkasztani"; még majd úgy járunk, mint
ezek a kisasszonyok: szent asszonyok ők, de jobb nem kö- vetni a nyömukat. Jóindulata
meghatott, tévedése megle- pett :megnyugtattam, hogy biztosan nem lépek be a rend- be.
Olyan undort-keltett bennem tanáraink félapácarendje, hogy még Zazát is meglepte; mindert"
gúnyolódása mögött megőrzött bizonyos szeretetet tanítóínk iránt, és megbotrán- koztattam
azzal a kijelentésemmel, hogya legkisebb sajnál- kozás nélkül válok meg tőlük.
Iskoláskorom a végéhez közeledett, valami új kezdete előtt álltam: mi előtt, pontosan? Az
Annales-ban olvastam egy előadást, melyen elábrándoztam; a sevres-i iskola volt tanítványa
idézte fel emlékeit; leírta a kerteket, amelyekben 152
tudásra éhes, szép fiatal lányok sétálnak a holdfényben; hangjuk összekeveredett a szökőkutak
csobogásával. De anyám nem bízott Sevres-ben, s egy kis meggondolás után magam se
ragaszkodtam ahhoz, hogy Párizson kívül bezár- kozzam csupa nő közé. Hát mit határozzak
akkor? Féltem a minden választással együtt járó, elkerülhetetlen önkény- től. Apám, akit
kínzott a gondolat, hogy még ötvenéves ko- rában is bizonytalan jövő elé néz, elsősorban
biztonságot sze- retett volna számomra: közhivatalt fix fizetéssel és nyugdíj- jal. Valaki a
levéltáros főiskolát ajánlotta neki. Anyámmal elmentünk egy hölgy tanácsát kik érni a
Sorbonne szentélyé- be. Könyvekkel tapétázott folyosókon jártam, melyekről
kartotékdobozokkal teli irodákra nyíltak az ajtók. Gyermek- ként arról ábrándoztam, egyszer
majd ebben a tudós por- tengerben élhetek, s most mintha a szentek szentjébe hatol- tam
volna be. A hölgy leírta a könyvtáros pálya szépségeit, de nehézségeit is; az a gondolat,
hogy szanszkritul kellene tanulnom, elriasztott; a puszta erudíció nem vonzott, Szíve- sen
folytattam volna filozófiai tanulmányaimat. Valami ké- pes újságban olvastam egy cikket
valami Zanta kisasszony nevű filozófusnőről: megszerezte a doktorátust; lefényké- pezték
íróasztala mögött komoly, higgadt arccal; fiatal unokahúgával élt, akit adoptált. Így sikerült
szellemi életét ösz- szeegyeztetni a női érzékenység követelményeivel. De sze- rettem volna,
ha egyszer rólam is ilyen dicséretek jelenné- nek meg! Abban az időben még azokat a
nőket, akiknek fi- lozófiai szakvizsgájuk vagy éppen doktorátusuk volt, egy kézen is meg
lehetett számolni: szívesen lettem volna az út- törők egyike. Ez a diploma egyetlen pályát
nyitna meg előt- tem, az oktatásét: nem volt ellene semmi kifogásom. Apám nem ellenezte
ezt a tervet; csak az ellen tiltakozott, hogy magánórákból éljek; legyek gimnáziumi tanár.
Miért ne? Ez a megoldás egyként megfelelt az én ízlésemnek s az ő óva- tosságának.
Anyám félénken tájékoztatta erről a kisasszo- nyokat, akiknek az arca megfagyott a hírre.
Egész életük- ben a világi oktatás ellen harcoltak, s nemigen tudták meg- különböztetni az
állami iskolát a nyilvánosháztól. Azonkí- vül megmagyarázták mamának, hogya filozófia
halálos mé- reg a léleknek: a Sorbonne-on egyetlen év alatt elveszíteném hitemet és jó
erkölcseimet. Mama nyugtalankodott. Mint- 153
hogy a klasszikus tanulmányok papa véleménye szerint több lehetőséget biztosítottak, s
minthogy talán Zazának is meg- engedik, hogy egy-két vizsgát ebben az ágban letegyen, fel-
áldoztam a filozófiát az irodalomért. De fenntartottam elha- tározásomat, hogy állami
gimnáziumban akarok tanítani. Mi- csoda botrány! Tizenegy esztendei törődés, oktatás,
gondos nevelés: és most megmarom a kezet, mely táplált! Nevelőim szeméből közömbösen
olvastam ki hálátlanságomat, méltat- lanságomat, árulásomat: engem megkörnyékezett a
Sátán.
Júliusban vizsgáztam matematikai alapismeretekből és filozófiából. Az abbé silány oktatása
miatt az a dolgozat, melyre tőle 16-ost kaptam volna, épp hogy elérte a 11-est. A
természettudományokban azonban behoztam a vesztesé- get. A szóbeli vizsgák estéjén apám
elvitt egy kabaréba, ahol Dorint, Colline-t, Noël-Noëlt hallottam; remekül mulattam. Milyen
boldog voltam, hogy végeztem a Désir-intézettel! Két vagy három nap múlva azonban,
mikor egyedül marad- tam a lakásban, valami furcsa rossz érzés fogott el; ott áll- tam az
előszoba közepén, oly elveszetten, mintha csak ide- gen bolygótra kerültem volna hirtelen:
család, barátok, kap- csolatok, remény nélkül. Szívem meghalt, s a világ kiürült: ezt az űrt
betöltheti-e valaha is valami? Megrémültem. Az- tán az idő újra múlni kezdett.

Olvasottságom ellenére egy kérdésben neveltetésem nyomait sokáig viseltem: az ostobaságig

ártatlan liba voltam. Körül- belül tizenhat éves lehettem, amikor egyik nagynénénk hú-
gommal elvitt bennünket a Pleyel-terembe, valami utazás- ról szóló film vetitésére. Már
minden ülőhelyet elfoglaltak, így az állóhelyen maradtunk. Meglepve éreztem két kezet,
melyek gyapjúkabátomon át tapogattak; azt hittem, kézi- táskámat akarják ellopni, s erősen a
hónom alá szorítottam; a kezek tovább jártak rajtam abszurd módon. Nem tudtam, mit
mondjak, mit tegyek: meg se mozdultam. A film vé- geztével egy barna puha kalapos férfi
nevetve mutatott meg barátjának, aki szintén nevetni kezdett. Rajtam gú- nyolódtak: de
miért? Nem értettem semmit az egészből.
 Kissé később valaki - már nem tudom, ki - megbízott, 154
Hogy a Saint-Sulpice, környékén az egyik egyházi könyvke- reskedésből hozzak el egy
színdarabot valami jótékony célú előadáshoz. Egy félénk, szőke, hosszú fekete köpenyes al-
kalmazott udvariasan megkérdezte, mit kívánok. Aztán a bolt mélye felé indult, és intett,
hogy kövessem; mellé lép- tem: kinyitotta köpenyét, és valami rózsaszínt mutatott; az arca
nem fejezett ki semmit, s én egy pillanatra meghökken- ten álltam; aztán sarkon fordultam és
elmentem. Furcsa mozdulata kevésbé kísértett, mint az ál VI. Károly szenve- dése az Odéon
színpadán; de azt a benyomást hagyta ben- nem, hogy meglepő dolgok érhetnek. Ezentúl, ha
egyedül maradtam - boltban; a metró peronján - egy ismeretlen fér- fival, némi gyanakvás
ébredt bennem.
Utolsó gimnáziumi évemben Madame Mabille rábeszélte mamát, taníttasson engem táncolni.
Hetente egyszer Zazá- val egy szalonban találkoztam, ahol fiúk és lányok a tak- tusra
mozgást gyakorolták egy érett korú hölgy vezetésével. Ezeken a napokon kék selyemjersey
ruhát viseltem, melyet Annie unokanővéremtől örököltem, s nagyjából rám igazí- tották.
Minden kendőzés tilos volt. Ezt a tilalmat a család- ban egyedül Madeleine unokanővérem
hágta át. Tizenhat éves kora körül elkezdett kacéran öltözni. Papa, mama, Mar- guerite néni
ujjal mutogattak rá: "Te púderezed magad, Ma- deleine!" - "De nem, néni kérem, igazán nem"
- felelte kissé selypítve. Együtt nevettem a felnőttekkel: minden mű- dolog "nevetséges".
Minden reggel újra kezdődött a táma- dás: "Ne mondd, hogy nem, Madeleine, te bepúderezted
magad, látni." Egyik nap - tán tizennyolc vagy tizenkilenc éves volt - belefáradva a vitába,
azt válaszolta: "Végül is, miért ne?" Bevallotta: a család triumfált. De válasza el-
gondolkoztatott. Mindenképpen nagyon messze éltünk at- tól, amit természeti állapotnak
lehetne nevezni. A család véleménye szerint: "A festék árt a bőrnek." De húgommal gyakran
mondtuk egymásnak, mikor nénéink ráncos arcát láttuk, hogy óvatosságuk nem valami
eredményes. De nem próbáltam ezen vitatkozni. Megérkeztem hát a tánciskolába, idétlen
ruhában, fénytelen hajjal, fényes arccal, csillogó or- ral. A testi ügyesség minden formája
ismeretlen volt szá- momra, még úszni vagy biciklizni se tudtam; éppoly zavart- nak éreztem
magam, mint amikor spanyol nőként tettem 155
magam közszemlére. De más oka is volt, hogy meggyűlöl- tem a tánciskolát. Amikor
táncosom karjába szorított, és keblére ölelt, furcsa érzésem támadt, mely a szédüléshez ha-
sonlított, de jobban megzavart. Hazaérve, a bőrfotelbe dob- tam magam valami ismeretlen
vágyódás hatalmában, mely- től sírhatnékom támadt. Munkámra hivatkozva vetettem véget az
óráknak.
Zaza érettebb volt, mint én. "Gondold meg, anyáink ezt a legnagyobb lelki nyugalommal
nézik, az ártatlanok!" - mondta egyszer. Lili nővérét és az idősebb unokanővéreket ugratta:
"Ugyan már! Nekem ne meséljétek, hogy ha ma- gunk közt vagy fivéreinkkel táncolnánk, az
is olyan mulat- ságos lenne." Azt hittem, hogya tánc örömét a flört szá- momra még nagyon
ködös tartalmú örömével köti össze. Tizenkét éves koromban tudatlanságom megsejtette a vá-
gyat, a simogatást; tizenhét évesen, mikor elméletileg már felvilágosult voltam, még
felismerni se voltam képes ezt a, zavart.
Nem tudom, volt-e őszintétlenség a naivitásomban; min- denesetre a szexualitás megrémített.
Egyedül Titite sejtette meg velem, hogya testi szerelmet is lehet természetesen és örömmel
fogadni; gyönyörű teste nem ismerte a szégyent, és amikor házasságát várta, a szemében
csillogó vágy megszé- pítette. Simone néni azzal vádolta, hogy vőlegényével "túl messzire
ment"; mama védte; én ostobaságnak tartottam az egész vitát: akár házasok, akár nem, e két
szép fiatal lény ölelései nem botránkoztathattak meg: szerették egymást. De ez az egyetlen
tapasztalat nem volt elég a körülöttem tor- nyosuló tabuk ledöntéséhez. Villers óta, soha a
lábamat be nem tettem strandra, uszodába, tornaterembe, így a mezte- lenség számomra
összeolvadt a szemérmetlenséggel; de ab- ban a világban, melyben én éltem, soha egy őszinte
vágy, heves tett nem tépte szét a konvenciók és a megszokás há- lóját. A testetlen felnőttek
között, akik csak szavakat vál- tottak, és civilizált mozdulatokat tettek, hogy találhat he- lyet
az ösztön, a kéj állati nyersesége? Filozófiai tanulmá- nyaim esztendejében Marguerite de
Théricourt eljött, s be- jelentette Mademoiselle Lejeune-nek közeli házasságát: ap- ja egyik
üzlettársához megy, gazdag, nála jóval korosabb arisztokratához, akit gyerekkora óta ismert.
Mindenki gra- 156
tulált neki, s ő ragyogott a gyanútlan boldogságtól. A "há- zasság" szó szinte petárdaként
robbant a fejemben, s épp- úgy elkápráztatott, mint amikor az egyik lány óra közben ugatni
kezdett. E komoly, kesztyűs, kalapos, kiszámított mosolyú kisasszony képére hogyan lehetne
rámásolni a ró- zsaszín test lágy képét, amint egy férfi karjában hever? Nem próbáltam
levetkőztetni Marguerite-et, de hosszú inge s le- bontott haja zuhataga alatt ott kínálkozott a
teste. Ez a hirtelen szemérmetlenség az őrülettel rokon. A szexualitás hát vagy hirtelen
őrületroham, vagy Marguerite nem volt azonos a jól nevelt lánnyal, akit mindenhová
nevelőnő kí- sért; a látszat csal, a világ, amelyet nekem eddig mutattak, teljes egészében
hamisítvány. Hajlottam e felé a hipotézis felé, de túl sokáig csaptak be: az illúzió ellenállt a
kétely nek. Az igazi Marguerite makacsul kesztyűt és kalapot hor- dott. Ha elképzeltem félig
levetkőzve, egy férfi tekintete prédájául vetve, úgy éreztem, valami számum ragad magá- val,
mely elporlasztja az erkölcs és józan ész minden sza- bályát.
Július végén vakációra indultam. Itt a szexuális életnek új oldalát ismertem meg; sem az
érzékek megnyugtató örö- me, sem zavaró szédület, hanem csak sikamlós illetlenség képében
jelent meg.
Maurice nagybátyám, miután két vagy három évig kizá- rólag salátán élt, szörnyű kínok
között meghalt gyomorrák- ban. Nagynéném és Madeleine sokáig siratták. De amikor
megvigasztalódtak, az élet Grillere-ben sokkal vidámabb lett, mint valaha. Robert szabadon
meghívhatta barátait. A limousini dzsentrifiúk ebben az időben fedezték fel az
automobilt, és ötven kilométeres körzetben egymáshoz jár- tak vadászni meg táncolni. Ebben
az évben Robert egy kö- rülbelül huszonöt éves fiatal szépségnek csapta a szelet, aki a
nyarat a szomszéd városkában töltötte, azzal a látható szándékkal, hogy férjet fog magának;
Yvonne szinte min- dennapos lett Grillere-ben; feltűnő ruhákban, gyönyörű haj- jal vonult fel
s olyan rendíthetetlen mosollyal, hogy sose tud- tam eldönteni, süket, vagy hülye. Egyik
délután a szalonban, ahol a bútorok ról levették a huzatot, anyja a zongorához ült, és
Yvonne andalúz ruhában, legyezőjét és szemét for- gatva, spanyol táncokat járt a nevetgélő
fiatalemberek kö- 157
rében. Robert és Yvonne idillje ürügyén megszaporodtak a partyk Grillere-ben csakúgy, mint
a környéken. Teljes szí- vemből szórakoztam. A szülők nem keveredtek közénk; sza- badon
nevethettünk, ugrálhattunk. Farandol, körtánc, "ze- nélő szék", a páros tánc is csak játék volt,
mint a többi, s már nem hozott zavarba. Egyik lovagornat, aki éppen or- vosi tanulmányait
fejezte be, még nagyon kedvesnek is ta- láltam. Egyszer az egyik szomszédos udvarházban
hajnalig szórakoztunk; hagymalevest főztünk a konyhán; autón men- tünk a Gargan-hegy
lábához, melyre gyalog kapaszkodtunk fel, hogy lássuk a napfelkeltét; egy fogadóban
tejeskávét ittunk; ez volt az első átmulatott éjszakám. Leveleimben el- meséltem Zazának
zülléseimet, és úgy éreztem, kissé meg- botránkozik, mert én ebben annyi örömöm találom, s
mert mama ezt tűri. Pedig se a magam, se a húgom erénye nem volt a legkisebb veszélyben
sem; "a két kicsi"-nek hívtak bennünket: minden ledérségtől szemmel láthatóan távol, a
szekszepil sem volt erős oldalunk. Viszont a beszélgetések tele voltak olyan célzásokkal és
kétértelműségekkel, melyek- nek sikamlóssága megbotránkoztatott. Madeleine elárulta, hogy
ezeken az éjszakákon a bokrokban, autókban sok min- den megesik. A lányok azonban
vigyáztak rá, hogy lányok maradjanak. Yvonne nem volt ilyen óvatos, s Robert bará- tai,
miután sorban-rendben mindegyik kihasználta a lehető- séget, lekötelező módon
figyelmeztették unokabátyámat, s a házasságból nem lett semmi. A többi lány ismerte a játék-
szabályokat, és be is tartotta őket; ez az óvatosság azon- ban nem tette lehetetlenné a
kellemes szórakozásokat. Ezek kétségtelenül nem mindig voltak teljesen megengedettek: az
aggályoskodók másnap szaladtak gyónni, s. újra tiszta lett a lelkük. Nagyon szerettem volna
megtudni, hogy két ajak érintkezése milyen mechanizmus révén váltja ki a kéjt: gyak- ran
egy fiú vagy lány száját nézve elámultam, mint hajdan a metró gyilkos sínjén vagy egy-
egy veszélyes könyvön Madeleine oktatása mindig furcsa volt; megmagyarázta, hogy az
élvezet attól függ, kinek mi az ízlése: Nini barát- nője például azt követelte, hogy partnere a
talpát csókolgas- sa és csiklandozza. Kíváncsian s rossz érzéssel faggattam magam, vajon az
én testemen is vannak-e titkos források , 158

melyekből egy szép napon előre nem látott izgalmak fog- nak fakadni.
A világ minden kincséért sem engedtem volna meg a leg- szerényebb kísérletet sem. Azok az
erkölcsök, melyekről Madeleine beszélt, felháborítottak. Az énáltalam elképzelt szerelem nem
nagyon foglalkoztatta a testet; de visszauta- sítottam a gondolatát is, hogy a test a maga
örömét a sze- relmen kívül keresheti. A szigorúságot nem vittem odáig, mint Antoine Redier,
a Revue française szerkesztője (apám is ott dolgozott), aki regényében egy jaj, de tiszta
leány képét rajzolta meg: egyszer megengedte egy férfinak, hogy csókot raboljon tőle, s
inkább lemondott vőlegényéről, mint- sem hogy ezt a szörnyűséget kelljen neki bevallania.
Ezt a történetet nevetségesnek találtam. De amikor egyik osz- tálytársam, egy tábornok lánya,
nem minden melankólia nélkül elmesélte, hogy valahányszor szórakozni megy, leg- alább
egyik táncosa megcsókolja, elítéltem, mert erre kap- ható. Szomorúnak, helytelennek, az
igazat megvallva, bű- nösnek találtam, ha valaki közömbös egyénnek engedi át az ajkát.
Prüdériám egyik oka kétségtelenül az a rémülettel elegy undor volt, melyet a hím általában a
szűzből kivált; különösen féltem saját érzékeimtől és szeszélyeiktől; a tánc- órák során átélt
rossz érzés különösen azért bosszantott, mert akaratom ellenére el kellett viselnem; nem
fogadtam el, hogy a puszta érintkezéssel, a puszta szorítással vagy öle- léssel bárki engem
szédületbe vihet. El fog jönni a nap, amikor egy férfi karjában elalélok: de én választom
meg az időt, és döntésemet szerelmem heve fogja igazolni. E fölé a racionalista gőg fölé
rétegeződött az a mítosz, melyet ne- veltetésem oltott belém. Imádtam azt a makulátlan ostyát:
lelkemet; emlékezetemben a sáros hermelin, a megtiport li- liom képe kísértett; ha az
élvezetet nem lényegítette át a szenvedély tüze, akkor szennyezett.Másfelől meg szélsőséges
is voltam: mindent akartam vagy semmit. Ha szeretek, ak- kor egy életre és teljesen: testtel-
lélekkel, szívemmel, eszem- mel, múltammal. Tagadtam, hogy lehetne ettől a vállalko- zástól
idegen élvezeteket, érzelmeket szemelgetni. Az iga- zat megvallva, nem volt módom ezeknek
az elveknek a szi- lárdságát kipróbálni, mert nem volt csábító, aki megpróbált volna tőlük
eltántorítani. 159
Magatartásom alkalmazkodott a környezetemben érvé- nyes morálhoz; de ezt nem
fogadtam el jelentős fenntartá- sok nélkül; ragaszkodtam ahhoz, hogya férfiak ugyanazon
törvények alá essenek, mint a nők. Germaine néni félsza- vakkal azt panaszolta szüleimnek,
hogy Jacques túl tartóz- kodó. Apám, az írók java része és tulajdonképpen a köz- megegyezés
arra biztatta a fiúkat, hogy "forrja ki magát a bor". Ha itt az ideje, majd elvesznek egy ifjú
hölgyet saját világukból, addig is azonban mindenki helyeselte, ha az al- sóbb osztályok
lányaival szórakoznak: kézilányokkal, bolti- lányokkal, gyárilányokkal, kis irodistákkal. Ez a
gyakorlat felháborított. Annyiszor ismételgették előttem, hogy az ala- csony néposztályoknak
nincs erkölcsük: egy gyári- vagy bol- tilány illetlen magaviselete természetesnek tűnt tehát
előt- tem, már nem is háborított fel; rokonszenveztem ezekkel a vagyontalan fiatal nőkkel,
akiket a regényírók gyakran a leg- meghatóbb értékekkel ruháztak fel. Mégis, szerelmük már
kezdettől elátkozott volt: ma vagy holnap, szeszélye vagy kényelme szerint, szeretőjük ott
fogja hagyni őket egy jó házból való ifjú hölgyért. Demokrata voltam és romanti- kus:
felháborítónak tartottam, hogy valakit azon a címen, hogy férfi, és pénze van, feljogosítanak a
felelőtlen játékra más szívével. Másfelől meg felháborodtam a fehér meny- asszony nevében,
akivel azonosítottam magam. Egyáltalán nem láttam okát, miért ismerjem el partneremnek
olyan jo- gait, melyeket magamtól megtagadtam. Szerelmünk csak ak- kor lehet szükségszerű
és totális, ha ő is úgy őrzi meg ma- gát számomra, mint ahogy én az ő számára. Amellett
meg a szexuális életnek nyilvánvalóan lényegénél fogva, tehát mindenki számára komoly
ügynek kell lennie; különben kénytelen lettem volna saját magatartásomat revideálni;
minthogy azonban pillanatnyilag ezen képtelen lettem vol- na változtatni, a feladat nagy
zavarba hozott volna. Meg- makacsoltam hát magam, s a közvélemény ellenére ragasz-
kodtam ahhoz, hogy mindkét nemnek egyaránt szűznek kell lennie

160

Szeptember végén egy hetet egyik osztálytársamnál töltöt- tem. Zaza néhányszor meghívott
Laubardonba; az út nehéz- ségei meg fiatalságom sose engedték megvalósítani ezt a ter- vet.
Most már tizenhét éves lettem, s mama beleegyezett, hogy felrak egy vonatra, mely Párizsból
közvetlenül Joigny- ba visz, ahol házigazdáim várnak rám. Ez alkalommal utaz- tam először
egyedül; magasra fésült hajjal, kis szürke nyúl- szőr kalapommal büszke voltam
szabadságomra s kissé nyug- talan: az állomásokon figyeltem az utasokat; nem szeret- tem
volna a fülkében kettesben maradni egy ismeretlennel. Thérese várt a peronon. Szomorú
kamaszlány volt, elvesz- tette apját, s gyászos életet élt anyja és fél tucat nénje kö- zött.
Vallásos és érzelgős lélek, aki fehér muszlinfelhőbe burkolta szobáját, s ezzel
megmosolyogtatta Zazát. Irigyel- te relatív szabadságomat, s azt hiszem, én jelentettem szá-
mára az élet minden vidámságát. A nyarat egy nagy tégla- kastélyban töltötte; a kastély elég
szép volt, nagyon nyo- masztó, s csodájatos erdők vették körül. A magas szálfa- erdőben, a
szőlővel borított domboldalon új őszt fedeztem fel: lila, narancs, vörös, s minden szín
aranyban fürdött. Séta közben a közeledő tanév kezdetéről beszélgettünk: Thé- rese is
kivívta, hogy velem együtt irodalmi és latinórákat hallgathat. Feltett szándékom volt a
kemény munka. Papa szívesen vette volna, ha egyszerre tanulok irodalmat és jo- got, "ami
mindig hasznos lehet"; de Meyrignacban átfutot- tam a Code civil-t, s visszataszító
olvasmánynak találtam. Természettudomány-tanárom viszont igyekezett rábeszélni,
kíséreljem meg az általános matematikát, s ez a gondolat megnyerte tetszésemet: erre a
diplomára a Katolikus Egye- temen készülhetek. Ami meg az irodalmat illeti, Monsieur
Mabille kezdeményezésére határozatba ment, hogy a Ma- dame Daniélou vezetése alatt álló,
neuillyi intézetben fo- gunk tanulni: így a Sorbonne-nal való kapcsolataink a le- hető
legszerényebbre csökkennek. Mama megbeszélést foly- tatott Mademoiselle Lambert-rel,
Madame Daniélou fő- munkatársával: ha továbbra is lelkesen tanulok, könnyen letehetem a
szakvizsgát. Zazától levelet kaptam: Mademoi- selle Lejeune írt anyjának, s figyelmeztette,
hogya latin és görög klasszikusok tele vannak szörnyűnyerseséggel; Ma- dame Mabille azt
válaszolta, a romantikát csakugyan veszé- 161
lyesnek tartja a fiatal képzelet számára, de a realizmust nem. Robert Garric, jövendő
irodalomtanárunk, buzgó ka- tolikus és minden gyanún felül álló, emelkedett szellem,
biztosította Monsieur Mabille-t: le lehet vizsgázni iroda- lomból elkárhozás nélkül. Így tehát
minden vágyunk telje- sült: megnyílt előttünk az élet, s ezen Zazával osztozhat- tam.
Új élet; más élet: jobban izgultam, mint mikor iskolás lettem. Az avaron heverve, a szőlőskert
lobogó színeivel szememben, szigorú szavakat kóstolgattam:, alapvizsga, szak- vizsga. És
minden korlát, minden fal eltűnt. A szabad ég alatt haladtam, előre, a világ valósága felé. A
jövő már nem puszta remény volt: kézzel illethettem. Négy vagy öt év tanu- lás, s aztán
előttem az élet, melyet saját kezemmel alakítha- tok. Olyan lesz, mint egy szép történet, mely
úgy valósul meg lépésről lépésre, ahogy én mondom el magamnak.
162

HARMADIK RÉSZ

Új életformám nyitányaként felsétáltam a Sainte-Genevieve- könyvtár lépcsőin. Leültem a

nőolvasók számára fenntar- tott teremben egy nagy, akárcsak a Désir-intézetben, fekete
műbőrrel fedett asztal előtt, s elmerültem az Emberi szín- játék-ban vagy a Les Mémoires d'un
Homme de qualité-ban. Velem szemben széles karimájú, madarakkal zsúfolt kalap árnyékában
érett korú kisasszony lapozgatta a Journal officiel régi köteteit: félhangosan beszélt, és
nevetgélt magában. Eb- ben az időben a könyvtár nyilvános volt; sok csendesőrült és
félcsavargó keresett benne menedéket; magukban beszél- tek, dudorásztak, kenyérhéjat
rágcsáltak; volt köztük, aki papírcsákóval a fején föl-le járt. Nagyon messze éreztem magam
az intézet tantermétől: végre az embervadon sűrű- jébe kerültem. "Hát megtörtént: tényleg
egyetemi hallgató lettem!" - gondoltam vidáman. Skótkockás ruhát hordtam, melyet én
hajtottam ugyan fel, de új volt, s rám készült; miközben a katalógust forgattam, jöttem-
mentem, fontos- kodtam, úgy éreztem, nagyon bájos látvány lehetek.
Ebben az esztendőben Lucretius, Juvenalis, a Heptame- ron meg Diderot volt az előadások
programján; ha olyan tudatlan maradok, mint amilyennek szüleim kívántak, a megrázkódtatás
brutális lett volna; erre még ők is gondol- tak. Egy délután egyedül voltam a
dolgozószobában, anyám leült velem szemben; habozott, pirult: "Vannak dolgok, me- lyekről
tudnod kell" - mondta. Én is elpirultam: "Tudok róluk" - feleltem hirtelen. A kíváncsiság
nem vitte rá, hogy információs forrásaim iránt is érdeklődjön; mindkettőnk
megkönnyebbülésére a beszélgetés ezzel abbamaradt. Pár nappal később behívott szobájába;
kissé zavartan azt kér- dezte, hol tartok vallási szempontból. A szívem erősen kez- 163

dett verni: "Hát ami azt illeti - feleltem -, egy idő óta bi- zony már nem hiszek." Hirtelen
feldúlt lett az arca: ,,Sze- gény kicsikém!" - mondta. Becsukta a szoba ajtaját, hogy húgom
ne hallhassa a beszélgetés további folyamatát; kö- nyörgő hangon megpróbálta vázlatosan
igazolni Isten léte- zését, aztán egy tehetetlen mozdulattal abbahagyta, s köny- nyek szöktek a
szemébe. Nagyon sajnáltam, mert fájdalmat okoztam neki, de nagyon megkönnyebbültem:
végre nem kell többé alakoskodnom.
Egyik este, ahogy leszálltam az S-autóbuszról, a ház előtt Jacques kocsiját pillantottam meg:
pár hónapja kis autója volt. Négyesével futottam föl a lépcsőkön. Jacques ritkáb- ban járt
hozzánk, mint azelőtt; szüleim nem bocsátották meg irodalmi ízlését, s nyilván őt is
bosszantotta állandó gúny- olódásuk. Apám a tehetség monopóliumát fenntartotta fiatal- sága
bálványai számára; szerinte a külföldi és modern szer- zők sikerét nem magyarázza más, csak
a sznobizmus. Al- phonse Daudet -t százszor nagyobbnak tartotta Dickensnél, ha az orosz
regényről beszéltek előtte, csak vállat vont. A Conservatoire egyik diákja, akivel együtt
próbálta Jean- not Le Retourt a la Terre című darabját, szenvedélyesen je- entette ki: "Földig
kell hajolni Ibsen zsenije előtt!" Apám kacagásban tört ki: "Márpedig én fejet se hajtok!" -
mond- ta. Angolok, szlávok, északiak - minden határon túl szüle- tett művet unalmasnak
tartott. Ami meg az avantgarde író- kat és festőket illeti, azok cinikusan az emberi ostobaság
kártyájára tettek. Apám nagyra becsülte néhány fiatal szí- nész: Gaby Morlay, Fresnay,
Blanchard, Charles Boyer ter- mészetes játékmódját. De Copeau, Dullin, Jouvet rendezői
útkeresését haszontalanságnak tartotta. Pitoëfféket meg, "ezt a külföldi szemét-népséget"
gyűlölte. Azokat, akik nem osz- tották véleményét, rossz franciáknak tartotta. Épp ezért
Jacques is kerülte a vitát; könnyed társalgó, tréfás fiú volt, tréfálkozott hát apámmal,
anyámnak mosolygósan udvarolt és gondosan vigyázott, hogy ne mondjon semmit. Ezt na-
gyon sajnáltam. mert ha véletlenül elárulta magát, akkor olyan dolgokról beszélt, amelyek
engem érdekeltek, izgat- tak; egyáltalán nem találtam nagyképűnek; sokkal többet tudott az
emberekről, a világról, az irodalomról, a festészet- ről, mint én: szerettem volna hasznomra
fordítani tapasz- 164
talatait. Ezen az estén szokása szerint megint kishúgaként kezelt; de annyi kedvesség volt a
hangjában, mosolyában, hogy boldogság töltött el csak azért, mert újra láthattam. Este az
ágyban könnyek szöktek a szemembe. "Sírok, tehát szeretem" - gondoltam elragadtatottan.
Tizenhét éves vol- tam: itt volt az ideje.
Egyetlen lehetőséget láttam Jacques megbecsülésének ki- erőszakolására. Ismerte Robert
Garricot, aki a Sainte-Marie- Intézetben francia irodalmat tanított. Garric alapított és ve- zetett
egy mozgalmat, a Szociális Csoportokat, melynek fel- adatául tűzte ki a kultúra terjesztését az
alsóbb osztályok- ban: Jacques is az ő csoportjába tartozott, és nagyon nagy- ra tartotta: Ha
sikerülne új professzorom figyelmét magam- ra irányítani, ha ő dicséri Jacques-nak
érdemeimet, akkor talán mást is fog látni bennem, nemcsak jelentéktelen is- kolás lányt.
Garric alig valamivel lépte túl a harmincat; szőke, enyhén kopaszodó férfi volt, derűs hangon
beszélt, enyhe auvergne-i tájszólásban; Ronsard-magyarázatai el- kápráztattak. Rendkívüli
gonddal készültem első dolgoza- tomra, de csak egy civilben járó dominikánus apáca kapott
dicséretet; Zaza meg én alig váltunk ki az osztályból egy jóindulatból adott tizenegyessel.
Thérese messze mögöttünk kullogott.
A Sainte-Marie szellemi színvonala sokkal magasabb volt, mint a Désir-intézeté.
Mademoiselle Lambert, aki kézben tartotta a. felső tagozatot, kikényszerítette tiszteletemet.
Fi- lozófiát végzett, körülbelül harmincöt éves lehetett; fekete haj keretezte kemény arcát,
melyben kék, metsző pillan- tású szem ragyogott. De sose találkoztam vele. A görögben
kezdő voltam, latinban még rá kellett jönnöm, hogy nem tudok semmit: tanáraim tudomást
se vettek rólam. Ami meg társnőimet illeti, az itteniek sem voltak vidámabbak, mint a régiek.
Ingyen laktak és tanultak; ellenszolgáltatásként az alsóbb osztályokban tanítottak és
felügyeltek. Legtöbbjük, jócskán anyányi, keserűen beletörődött, hogy sosem fog férjhez
menni; a tisztes életre egyetlen lehetőségük az ered- ményes tanulás maradt; ennek a
megszállottságában éltek. Megpróbáltam némelyikkel beszélgetni, de nem volt semmi
mondanivalójuk a számomra.
Novemberben megkezdődtek az általános-matematika- 165
órák a Katolikus Egyetemen; a lányok ültek az első sorok- ban, a fiúk a hátsókban; úgy
találtam, valamennyi arcán ugyanaz a korlátolt kifejezés honol. A Sorbonne irodalom- óráit
untam; a professzorok beérték azzal, hogy színtelen hangon, elismételték hajdani doktori
disszertációjukat; For- tunat Strowski azokat a színdarabokat mesélte el, amelye- ket a hét
folyamán látott; fáradt szóáradata nem sokáig szó- rakoztatott. Önmagam vigasztalására a
nagy előadóterem körbefutó padjain körülöttem ülő diákokat, diáklányokat fi- gyeltem:
némelyik érdekelt, vonzott; kifelé menve előfor- dult, hogy szememmel hosszan követtem
egy-egy ismeretlen lányt, aki eleganciájával vagy bájával feltűnt: hová megy, kinek kínálja
ajka festett mosolyát? Hozzásúrlódva ezek- hez az ismeretlen életekhez, újra felébredt
bennem az az in- tim és homályos boldogságérzés, melyet gyermekként a bou- levard Raspail
erkélyén ismertem meg. De megszólítani sen- kit nem mertem, s engem senki nem szólított
meg.
Nagypapa végtelen hosszú haldoklás után meghalt ősz- szel; anyám gyászfátylakba öltözött, s
az én ruháimat is befestette feketére. Ez a gyászlibéria megcsúfított, elkülöní- tett, és úgy
éreztem, olyan merevségre kényszerít, mely már terhemre kezdett lenni. A boulevard Saint-
Michelen a fiúk és lányok csoportosan sétáltak, nevettek; kávéházba, szín- házba, moziba
jártak. Én, miután naphosszat értekezéseket olvastam, és Catullust fordítottam, este
matematikai problé- mákat fejtettem meg. Szüleim, szakítva a konvenciókkal, nem a
házasság, hanem a kenyérkereső foglalkozás felé irá- nyítottak: mégis a mindennapi
gyakorlatban alávetettek a szokásnak; szó sem lehetett róla, hogy nélkülük mehessek
valahová, vagy hogy elkerülhessem a családi kötelezettsé- geket.
Az előző évben legfőbb szórakozásom barátnőimmel való találkozásaim, csevegéseink voltak;
most Zazán kívül vala- mennyi halálosan untatott. Háromszor vagy négyszer részt vettem
Trécourt abbé elnöksége alatt a tanulókörben, de a viták szomorú ostobasága hamarosan
menekülésre készte- tett. Nem mintha társaim annyira megváltoztak volna, de tegnap még
összekötött közös vállalkozásunk: az iskola; ma már életünk más-más útra tért; én továbbra is
előrementem, a fejlődés útján, míg ők, hogy alkalmassá váljanak a háza- 166
sulandó lány életére, elkezdtek egyre ostobábbá válni. Jö- vőnk különbsége eleve elválasztott
bennünket.
Hamamsan be kellett látnom: ez az év nem hozta meg azt, amit vártam tőle. Talajtalanul,
múltamtól elszakítva, kissé irányt vesztetten, nem találtam valóban új látóhatár- ra. Addig
beletörődtem a ketrecéletbe, mert tudtam, hogy egy minden nappal közelebb érkező
pillanatban a kapu ki- nyílik; íme, most kiléptem, s továbbra is be vagyok zárva. Micsoda
csalódás! Most már hiányzott az a biztos remény, mely addig tartotta bennem a lelket: ezen a
börtönön nem voltak rácsok, tehát a menekvés útját sem találhattam meg. Talán valahol van
ilyen; de hol? S mikor találok rá? Min- den este én vittem le a szemétládát; míg a nagy
kannába ürítettem a héjakat, a hamut, az ócska papírokat, a világító- udvar fölötti kis égkockát
faggattam; megálltam a ház ka- puja előtt; ragyogtak a kirakatok, az autók szaladtak az
úton, járókelők sétáltak; kint élt az éj. Felmentem újra a lépcsőn, undorral fogva a
szemetesláda kissé zsíros fogan- tyúját. Ha szüleink házon kívül vacsoráztak, húgommal
Azonnal az utcára szaladtunk; cél nélkül mászkáltunk, meg- próbálva ellesni visszhangját
vagy visszfényét a nagy ün- nepnek, melyből mi ki voltunk zárva.
Annál nehezebben viseltem el fogságomat, mert már egy- általán nem szerettem otthon. Égre
fordított szemmel imád- kozott anyám a lelkemért; idelent eltévelyedésemen jajon- gott:
megszakadt közöttünk a kapcsolat. De legalább tud- tam zavarának okát. Apám
visszahúzódása meglepett, és sokkal jobban fájt. Neki érdeklődnie kellett volna erőfeszí-
téseim, haladásom iránt, barátian elbeszélgetnie a szerzők- ről, akiket tanulmányoztam: de
csak közömbösséget tanú- sított és valami csendes ellenszenvet. Jeanne unokahúgom nem
tehetséges a tanulásban, de mosolygós, udvarias kis- lány; apám úton-útfélen ismételgette,
hogy bátyjának milyen aranyos lánya van, és sóhajtott hozzá. Sértett harag élt ben- nem. Nem
is sejtettem, milyen félreértés választ el bennün- ket, pedig ez súlyosan nehezedett rá egész
fiatalságomra.

167

Az én világomban akkor még nagyon illetlen dolognak tar- tották, ha egy úri lány magasabb
tanulmányokat végez; mes- terséget tanulni annyit jelentett, mint lezülleni. Magától ér- tetődő
apám mérges antifeminizmusa; mint mondottam, na- gyon élvezte Colette Yver regényeit; az
ő véleménye szerint is a nő helye az otthon és a szalon. Persze bámulta Colette stílusát,
Simone játékát; de valahogy úgy, ahogy híres kurti- zánok szépségét becsülte volna:
távolságot tartva; sose fo- gadta volna őket a házában. A háború előtt rámosolygott, a jövö,
gazdag pályára számított, szerencsés pénzügyi manő- verekre, s azt remélte, húgom s engem
az elegáns világban há- zasíthat ki. A tündökléshez szerinte a nőnek nemcsak szép- nek és
elegánsnak, hanem szellemes társalgónak meg olva- sottnak is kell lennie; ezért örült első
iskolai sikereimnek; fizikailag is ígértem valamit; emellett egy kis intelligenciá- val és
műveltséggel fényesen megállhattam volna a helyem a legjobb társaságban. Csakhogy apám
a szellemes nőket szerette, a kékharisnyákat ki nem állhatta. Amikor kijelen- tette: "Ti,
kicsikéim, nem fogtok férjhez menni, nektek dol- goznotok kell", keserűség volt a hangjában.
Azt hittem, ben- nünket sajnál; pedig nem, dolgos jövőnkből saját vereségét olvasta ki;
tiltakozott az igazságtalan sors ellen, mely arra ítélte, hogy lányai deklasszáltak legyenek.
Engedett a kényszerűségnek. Átgázolt rajta a háború, és tönkretette, elsöpörve álmait,
mítoszait, érveit, reményeit. Tévedtem, amikor azt hittem, beletörődött; szünet nélkül
tiltakozott megváltozott helyzete ellen. A jó nevelést és ci- vilizált viselkedést becsülte
mindenekfölött; mégis, ha ven- déglőben, metróban, vonatban voltunk együtt, zavart han-
goskodása, széles gesztusai, nyers közömbössége szomszédai véleménye iránt; ezzel a támadó
exhibicionizmussal azt fe- jezte ki, hogy nem tartozik az ő fajtájukhoz. Amikor még el- ső
osztályon utazott, kifinomult udvariasságával bizonyítot- ta, hogy előkelő családból
származik; a harmadikon ezt az udvariasság elemi szabályainak semmibevevésével érzékel-
tette. Szinte minden környezetben egyszerre riadt és kihívó módon viselkedett, amivel azt
fejezte ki, hogy az ő helye nem itt van. A lövészárokban egész természetesen beszélte
bajtársai nyelvét; derülten mesélte egyikük kijelentését: "Beauvoir még a szart is elegánsan
mondja." Választékos- 168
ságát bizonyítandó, egyre gyakrabban használta ezt a kife- jezést. Most már szinte csak: olyan
emberekkel jött össze, akiket közönségesnek tartott; még rálicitált a közönségessé- gükre; ha a
hozzá hasonlók nem ismerték el, keserű örömét találta abban, hogy félreismertesse magát a
nála alantasab- bakkal. Ritka alkalmakkor - ha színházba mentünk, s Odéon-beli barátja
ismert színésznőnek mutatta, be - visz- szaidézte mondén bája régi fényét. Különben annyira
igye- kezett triviális színben feltűnni, hogy rajta kívül senki sem sejthette: valójában nem az.
Otthon jajgatott a nehéz idők miatt; valahányszor anyám pénzt kért a háztartásra, jelenet lett
belőle; különösen amiatt panaszkodott, mennyi áldozatába kerülnek a lányai: úgy éreztük,
illetlen módon hagyatkoztunk jótékonyságára. Azért vetette szememre oly türelmetlenül
kamaszkorom kamasz- ságait, mert már akkor neheztelt rám. Íme, már nemcsak teher
vagyok: rövidesen vereségének eleven megtestesülése leszek. Barátai; fivére, húga lányai
úrihölgyek lesznek: én nem. Persze, mikor leérettségiztem, örült a sikereimnek: hí- zelegtek
neki, s számos gondtól megmentették: nem lesz probléma, hogyan keresem meg a kenyerem.
Nem értettem, elégedettségébe miért keveredett keserű harag.
"Milyen kár, hogy Simone nem fiú: járhatott volna a Mű- szaki Egyetemre!" Gyakran
hallottam szüleimtől ezt a saj- nálkozó sóhajt. Az ő szemükben a Műszaki Egyetem diákja
valaki volt. De nemem elzárta előlük ezt a magas ambíciót, s apám óvatosan állami
tisztviselőnek szánt: pedig gyűlöl- te a tisztviselőket, ezeket az adófalókat, és sértődötten
mon- dogatta: "Neked legalább nyugdíjad lesz!" Súlyosbítottam helyzetemet
pályaválasztásommal; gyakorlatilag jóváhagyta a tanári pályát, de távol állott tőle, hogy
szívében is elfo- gadja. Minden tanárt sulmájszternak tartott. Valaha diák- társa volt a
Stanislas-kollégiumban Marcel Bouteron, a nagy Balzac-specialista; mindig részvéttel beszélt
róla; nevetsé- gesnek tartotta, ha valaki életét poros fülű tudóskodással tölti el. Súlyosabb
kifogása is volt a tanárság ellen; ez az a veszélyes szekta, mely valaha Dreyfust támogatta:,
entellek- tüelek. Könyvből merített tudásuktól részegen, absztrakt gőgjükhöz s
univerzalizmust követelő, hiú igényükhöz csö- könyösen ragaszkodva, a konkrét valóságot -
országot,fajt, 169

kasztot, családot, hazát - feláldozzák olyan agyrémekért, mint az emberi jogok, pacifizmus,
nemzetköziség, szocializ- mus, melyekbe Franciaország és a civilizáció belepusztul. Ha
osztozom sorsukban, nem fogom-e eszméiket is elfogadni? Apám éles szemű volt; azonnal
gyanakodott rám. Később furcsálltam, mikor húgomat, ahelyett, hogy óvatosan az én síneimre
terelte volna, szívesebben látta a művészi pálya buktatói közt: nem tudta elviselni, hogy
mindkét lányát ő kergesse át az ellenséges táborba.
Holnap elárulom osztályomat, mint ahogy máris megta- gadtam nememet; apám ebbe se
tudott beletörődni: ő to- vábbra is az "igazi úrilány'" kultuszában élt. Jeanne unoka- húgom
megtestesítette ezt az ideált: még most is úgy hitte a gólya hozza a gyereket. Apám
megpróbált engem tudat- lanságban tartani; valaha azt mondta, még tizennyolc éves
koromban is meg fogja tiltani, hogy elolvassam François Coppée Elbeszélései-t, most el
kellett tűrje, hogy akármit olvassak: de nem látott nagy különbséget egy felvilágosult lány s a
fiús lány között, akinek arcképét ebben az időben rajzolta meg Victor Margueritte egy hírhedt
könyvben, Ha legalább a látszatot megőriztem volna! Kiegyezett volna egy rendkívüli
lánnyal, feltéve, ha gondosan kerülök mindent, ami szokatlan: nekem ez nem sikerült.
Kinőttem a kamasz- korból, újra szívesen nézegettem magam a tükörben; de tár- saságban
szomorú jelenség lehettem. Barátnőim, még Zaza is könnyedén játszották mondén
szerepüket; ott voltak any- juk zsúrjain, körülhordták a teát, mosolyogtak, kedvesen mondtak
semmiségeket; én nem tudtam mosolyogni, nem tudtam bájologni, nem voltam sem
szellemes, sem engedé- keny. Szüleim példaként idézték előttem a "feltűnően intelli- gens"
lányokat, akik azért a szalonokban is tündökölni tudnak. Ezzel csak bosszantottak, mert
tudtam, az ő ese- tüknek semmi köze az enyémhez: ők csak amatőrködtek ott, ahol én
hivatásbeli lettem. Ebben az évben irodalmi, latin és általános matematikai vizsgára
készültem, meg görögül tanultam; én magam állítottam össze ezt a tanrendet, ne- hézsége
szórakoztatott; de ekkora erőfeszítés könnyed vál- lalásához arra volt szükségem, hogy a
tanulás ne csak életem margóján foglaljon helyet, hanem azonossá legyen az éle- temmel:
azok a dolgok, amikről körülöttem beszéltek, nem 170
érdekeltek. Nem támadtak felforgató gondolataim; az iga- zat megvallva, nem voltak eredeti
gondolataim semmiről; de egész nap abban gyakoroltam magam, hogy gondoljam,
megértsek, bíráljak, s magamat faggassam; nagy pontosság- gal az igazságot kerestem: ez az
aggályosság alkalmatlanná tett a mondén beszélgetésre.
Mindent összevéve, a vizsgák pillanatán túl nem sok di- csőséget jelentettem apámnak; ezért
tulajdonított ő rend- kívüli fontosságot okleveleimnek, és biztatott arra, hogy minél többet
gyűjtsek belőlük. Erősködése azt hitette el ve- lem: büszke jófejű lányára; pedig ellenkezőleg:
csak a rend- kívüli eredmények tudták elaltatni emiatti rossz érzését. Ha egyszerre három
szakvizsgára készülök, valami Inaudi-félévé leszek, olyan jelenséggé, melyre már nem
vonatkoznak a szo- kásos normák; sorsom nem a család lecsúszását tükrözi, ha- nem az
adottság különös fátumával magyarázható.
Nyilvánvalóan nem értettem akkor az apámban dúló el- lentmondásokat: de hamarosan
tisztába jöttem saját hely- zetemmel. Túlzott pontossággal teljesítettem akaratát: még- is úgy
látszott, ezért haragszik; tanulásra szánt, s most meg m a szememre hányja, hogy mindig a
könyveket bújom. Ko- morsága láttán azt hihette volna valaki, hogy akarata elle- nére
választottam ezt a pályát, pedig ő jelölte ki. nekem. Tűnődtem, mi lehet a bűnöm; rosszul
éreztem magam bő- römben, és harag volt a szívemben.

A hét legkedvesebb pillanata Garric órája volt. Egyre job- ban csodáltam. A Sainte-Marie-ban
azt beszélték, ragyogó karriert futhatott volna be az egyetemen; de mivel hiány- zott belőle
a személyes ambíció, nem fejezte be doktori disz- szertációját, és szívvel-lélekkel
Csoportjaival foglalkozott; aszkétaként élt Belleville egyik bérkaszárnyájában. Elég gyakran
tartott propagandaelőadásokat, és Jacques közve- títése révén anyámmal együtt részt vehettem
az egyiken; Jacques bevezetett bennünket a gazdag díszítésű terembe, ahol vörös huzatos,
aranyozott hátu székeket állítottak sor- ba; leültetett bennünket, és körbejárt kezet fogni az
isme- rősökkel; úgy látszott, mindenkit ismer: mennyire irigyel- 171
tem! Meleg volt, majd megfulladtam gyászruhámban és nem ismertem senkit; Garric
megjelent; mindenkiről meg- feledkeztem, magamról is; határozott hangja lenyűgözött.
Elmagyarázta, hogy húszéves korában a lövészárokban meg- ismerte, azt az örömteli bajtársi
kapcsolatot, mely megszün- teti a társadalmi korlátokat; nem akart lemondani róla ak- kor
se, mikor a fegyverszünet után visszatérhetett tanul- mányaihoz; a válaszfalat, mely a civil
életben az ifjú pol- gárt elválasztja a fiatal munkástól, úgy tekintette, mint valami
nyomorékságot; másfelől meg hitt abban, hogy min- denkinek joga van a kultúrára. Hitt
annak az igazában, amit Lyautey egyik marokkói beszédében így fejezett ki: minden
különbségen túl az embereket közös nevezőre lehet hozni. Ezen az alapon elhatározta, hogya
diákok és a nép gyermekei között együttműködést létesít, melynek segítsé- gével az
előbbieket ki tudja ragadni önző magányukból, az utóbbiakat tudatlanságukból. Ha
megtanulják egymást is- merni és szeretni, együtt fognak az osztálybéke megteremté- sén
dolgozni. Mert - mondotta Garric heves tapsok kö- zött - lehetetlenség, hogy a
társadalmi haladás olyan harc- ból származzék, melynek élesztője a gyűlölet: csak a barát- ság
által valósulhat meg. Programja számára megnyerte néhány bajtársát, akik segítségével,
Reuillyben megszervez- te az első kultúrotthont. Támogatókra, anyagi ösztönzésre találtak, s a
mozgalom kiszélesedett: ebben az időben Fran- ciaország egész területén vagy tízezer tagja
lehetett a moz- galomnak, fiúk meg lányok, s ezerkétszáz oktatója. Garric személy szerint
meggyőződéses katolikus volt, de nem vál- lalt vallási missziót; munkatársai között számos
nem hívő akadt; de véleménye szerint az embereknek mint emberek- nek kell segíteniök
egymást. Befejezésül zengő hangon fej- tegette : a nép jó, ha rendesen bánnak vele; a
burzsoázia, ha nem hajlandó segítő kezet nyújtani, súlyos hibát követ el, melynek
következményei saját fejére hullanak vissza.
Ittam szavait; nem borították fel világomat, nem ke- vert semmiféle ellentmondásba
önmagammal, mégis telje- sen új hang szólt hozzám. Persze az én környezetemben is
hirdették az önfeláldozást, de határául a család körét szab- ták; ezen túl a másik ember már
nem felebarát. Különö- sen a munkások tartoztak olyan ellenségesen idegen faj- 172
hoz, akár a boche-ok vagy a bolsevikok. Garric elsöpörte ezeket a határokat: a földön egyetlen
nagy közösség él, melynek minden tagja testvérem. Tagadni minden akadályt, minden
válaszfalat, kilépni osztályomból, saját bőrömből: ez a jelszó felvillanyozott. S el sem
tudtam képzelni, hogy eredményesebben is lehetne szolgálni az emberiséget, mint ha a
felvilágosodás s a szépség kultuszát terjesztjük. Elha- tároztam, beiratkozom a Csoportokba.
Mindenkinél jobban csodáltam Garricot. Végre találkoztam valakivel, aki nem- csak viseli a
sorsát, hanem maga választotta; céltudatos, értelmes életével egy eszmét testesít meg, s annak
magasz- tos szükségszerűségét fejezi ki. Ez a szerény, hirtelen moso- lyú arc egy hősé, egy
felsőbbrendű emberé.
Lázban égve értem haza; éppen az előszobában vetettem le fekete kabátornat és kalapomat,
mikor hirtelen kővé me- redtem; míg a mokettszőnyegre szögeztem tekintetemet, bensőmben
ellentmondást nem tűrő hangot hallottam: "Az életemnek szolgálatnak kell lennie! Az
életemben minden- nek szolgálnia kell valamit!" Az evidencia dermesztett mozdulatlanságba:
végtelen feladatok vártak rám, teljes egészemben szükség volt rám; ha a legkisebb tékozlást is
el- tűröm, elárulom küldetésemet, és megsértem az emberisé- get. "Mindennel szolgálok" -
suttogtam elfúló hangon; ez ünnepélyes eskü volt, s olyan megrendülten ejtettem ki, mintha
jövőmet visszavonhatatlanul elköteleztem volna Is- ten és ember előtt.
Sosem szerettem elvesztegetni az időmet; most mégis szemrehányást tettem magamnak
oktalan életem ért. Ezen- túl gondosan kihasználok minden pillanatot. Kevesebbet aludtam;
rohanva öltöztem; szó sem lehetett immár a tükör elötti üldögélésről: épp hogy fogat mostam;
a körmömet so- se tisztítottam ki. Eltiltottam magam a frivol olvasmányok- tól, a fölösleges
fecsegéstől, minden szórakozástól; ha anyám nem tiltakozik, a szombat reggeli teniszpartikról
is lemond- tam volna. Asztalhoz ülve könyvet vittem magammal; gö- rög igéket tanultam,
matematikai példa megoldásán törtem a fejem. Apám bosszankodott, én megmakacsoltam
magam, mire undorodva engedett. Ha anyámhoz barátnői jöttek, nem voltam hajlandó
bemenni a szalonba; néha dühbe gu- rult, s én engedtem: de székem csücskén ültem,
összeszorí- 173
tott fogakkal, olyan sötét tekintettel, hogy hamarosan ki- küldött. A családban s közvetlen
környezetünkben csodál- koztak rendetlenségemen, némaságomon, udvariatlanságo- mon;
rövidesen valamiféle szörnynek tekintettek.
Nem kétséges, nagyrészt sértődöttségből helyezkedtem erre az álláspontra; szüleim nem
voltak megelégedve ve- lem; hát akkor nyíltan gyűlöletessé teszem magam. Anyám rosszul
öltöztetett, és apám szememre hányta rossz ruhái- mat: hát szutykos lettem. Nem akartak
megérteni: néma- ságba és mániákba süllyedtem, teljesen érthetetlenné akartam tenni magam.
De azért védekeztem az unalom ellen is. Nem voltam beletörődő természet; az abszurdumig
fejlesztve a zord egyszerűséget, mely osztályrészemül jutott, hivatássá változtattam; mivel az
örömökhöz nem jutottam hozzá, az aszkézist választottam; ahelyett hogy napjaim
egyhangúsá- gán epekedve vonszoltam volna át magam, némán, merev tekintettel haladtam
előre, egy láthatatlan cél felé feszülve. Munkám ki merített, s a fáradtság a teljesség illúzióját
adta Túlzásaimnak pozitív értelme is volt. Már régen menekülni akartam a mindennapok
undorító banalitásától: Garric pél- dája ezt a vágyat akarattá változtatta. Elegem volt a várako-
zásból; most már haladék nélkül ráléptem a hősiesség útjára.
Valahányszor viszontláttam Garricot, megismételtem fo- gadalmamat. Thérese és Zaza között
ülve, száraz torokkal vártam megjelenését. Társaim közömbösségén nem győztem
csodálkozni: úgy éreztem, hallani szívdobogásomat. Zaza nem becsülte Garricot fenntartás
nélkül: bosszankodott, mert mindig késett. "A pontosság a királyok udvariassága" - írta
egyszer a fekete táblára. Garric leült, az asztal alatt keresztbe vetette lábát, kilátszott lila
harisnyatartója: Zaza kritizálta ezt a nemtörődömséget. Nem tudtam megérteni, hogyan
akadhat fenn valaki az ilyen semmiségeken, de örül- tem is neki; nehezen viseltem volna el,
ha más is olyan áhítattal fogadja hősöm mosolyát és szavait. Szerettem vol- na mindent tudni
róla. Gyerekkorom hozzászoktatott az el- mélkedés technikájához; ezt felhasználva,
megpróbáltam el- képzelni azt, amit az ő egyik kifejezésével élve "belső vi- lágának"
neveztem; de nagyon szerény jelek után kellett el- indulnom: órái meg azok a kissé
összecsapott kritikák után, melyeket a Revue des Jeunes-ben tett közzé; különben is tu- 174
datlanságom miatt nem sokat profitálhattam belőlük. Volt például egy író, akit Garric gyakran
idézett: Péguy; ki le- hetett? Ki volt az a Gide, akinek a nevét egyik délután szinte lopva
ejtette ki, mosolyával mintegy bocsánatot kérve vakmerőségéért? Óra után bement
Mademoiselle Lambert szobájába: miről beszélhetnek egymással? Méltó leszek-e egyszer
Garrickal egyenrangú félként beszélgetni? Egyszer- egyszer elálmodoztam. "A hozzád
hasonló lányok, Hellé, ar- ra születtek, hogy hősök társai legyenek." A Saint-Sulpice téren
mentem keresztül, mikor hirtelen ez a távoli prófécia mint villám hasított a párás estébe.
Marcelle Tinayre az én horoszkópomat állította fel? Először egy nemtörődöm s gaz- dag fiatal
költő bolygatta fel Hellé érzelmeit, de a nagylel- kű, nála jóval idősebb apostol erényeinek
adta meg magát. Garric érdemei elhomályosították ma már előttem Jacques báját: találkoztam
volna sorsommal? Csak félénken játszot- tam ezzel a jóslattal. Garric házasemberként:
felháborító gondolat. De szerettem volna egy kicsit létezni a számára. Megkettőztem
erőfeszítéseimet, hogy kivívjam becsülését: sikerült. Egy értekezés Ronsard-ról, a Szonett
Helénának szövegelemzése, s egy d'Alambert-ről tartott előadás része- gítő dicséretek aratását
hozta. Az osztály élére törtem, Za- zával a nyomomban; Garric rávett bennünket, hogy már a
márciusi szemeszterben jelentkezzünk irodalomvizsgára.
Zaza, bár nem tudta felmérni szenvedélyességét, túlzott- nak tartotta Garric iránti
csodálatomat; ő rendesen tanult, el-eljárt esténként szórakozni, sok időt szentelt családjának;
nem lépett ki az ősi kerékvágásból; őt nem érte el az a hívó hang, melyre én fanatizmus sal
válaszoltam: kicsit eltávolod- tam tőle. A karácsonyi szünidő után, melyet ő a baszk vidé- ken
töltött, különös apátiába merült. Üres tekintettel vett részt az órákon, nem nevetett többé, alig
beszélt; közömbössé vált a saját sorsa iránt, s így az érdeklődés, mellyel én a maga- mé felé
fordultam, nem vert benne visszhangot: "Csak arra vágyom, hogy elaludjam, és sose ébredjek
föl többé" - mond- ta egyszer. Ennek nem tulajdonítottam jelentőséget, Zazának gyakran
voltak pesszimizmusrohamai; annak tulajdonítot- tam, hogy fél a jövőtől. Ebben az évben a
tanulás pusztán haladékot jelentett neki; a végzet, melytől félt, közeledett, valószínűleg nem
érzett magában elég erőt sem az ellen- 175

állásra, sem a beletörődésre; így hát az álom gondtalanságá- ra vágyott. Lélekben elítéltem
defetizmusát: úgy éreztem; ez már magában hordja a megadás gondolatát. Ö viszont a saját
látószögéből úgy ítélte, optimizmusom bizonyítja, mi- lyen könnyen beleilleszkedem a
fennálló rendbe. Mindket- tőnket elvágott valami a világtól: Zazát kétségbeesése, en- gem
oktalan reményem, de kettőnk magánya nem talált egymásra; ellenkezőleg, mindketten kissé
gyanakodva néz- tük a másikat, s a csend megsűrűsödött közöttünk.
A húgom meg boldog volt ebben az évben; érettségire ké- szült, remekül ment neki: a Désir-
intézetben mindenki mo- solygott rá; új barátnőt talált; akit szeretett; nem nagyon sokat
törődött velem, s feltételeztem, a közeljövőben ő is nyugodt kis polgárasszony lesz.
"Poupette-et viszont férjhez adjuk" - mondogatták szüleink reménykedve. Még mindig
szívesen voltam vele, de még gyerek számba vettem: sose beszéltem vele semmi lényegesről.
Egy ember segíthetett volna rajtam: Jacques. Megtagad- tam a könnyeket, melyeket egy
éjszaka elsietetten hullat- tam; nem, nem vagyok szerelmes belé; ha szerelmes va- gyok,
akkor sem belé. De kívántam a barátságát. Egy este a szüleinél vacsoráztunk, s amikor
asztalhoz szólítottak, egy kicsit tovább időztünk a szalonban, semmiségekről beszél- getve.
Anyám metsző hangon utasított rendre. "Bocsáss meg nekünk - mondta Jacques kis
mosollyal -, éppen Charles Maurras Belső zené-jéről beszéltünk . . ." Szomorúan ettem a
levest. Hogyan értessem meg vele: immár nem nevetem ki azt, amit nem értek? Ha
elmagyarázta volna a könyve- ket, a verseket, melyeket szeretett, mily szívesen meghall-
gattam volna. "A Belső zené-ről beszéltünk . . ." Gyakran elismételtem magamban ezt a
mondatot, ízlelve keserűségét: melyből a remény utóízét is ki lehetett érezni.
Márciusban nagy sikerrel letettem az irodalomvizsgát. Garric gratulált. Mademoiselle
Lambert behívott az irodá- jába, kikérdezett, latolgatott, és ragyogó jövőt jósolt. Pár nap
múlva Jacques nálunk vacsorázott; elmenés előtt félre- vont: "Tegnapelőtt Garrickal voltam:
sokat beszéltünk ró- lad." Érdeklődő hangon kérdéseket tett fel tanulmányaimat és terveimet
illetően. "Holnap elviszlek kocsin egy kis sétá- ra a Bois de Boulogne-ba" - fejezte be a
beszélgetést telje- 176
sen váratlanul. Hogy dobolt a szívem! Sikerült a trükköm, Jacques érdeklődik irántam!
Gyönyörű tavaszi délelőtt volt, s íme, Jacques-kal kettesben autózunk a tavak körül. A sze-
membe nevetett: "Szereted, ha hirtelen megállunk?" - és már be is vertem az orrom a
szélvédőüvegbe. Hát még a mi korunkban is lehet élvezni a gyermeki vidámságot! Fel-
idéztük gyermekkorunkat: Chateauvillain, a népszerű csilla- gászat, az öreg Charles és a
konzervdobozok, melyeket gyüj- töttem: "Hogy beugrattalak, szegény kis Sim!" - mondta
vidáman. Én is megpróbáltam szaggatott mondatokban el- mondani neki nehézségeimet,
problémáimat: komolyan csó- válta a fejét. Tizenegy óra felé a rue boulard-i teniszpálya előtt
tett le, és kissé gonoszkodva mosolygott rám: "Tudod - mondta -, attól még valaki
élvezheti az életet, mert ok- levelet szerez." Élni, igazán élni: e kiválasztottak közé tar- tozni a
legnagyobb méltóság. Győztes léptekkel vágtam át a teniszpályán: történt valami, valami
elkezdődött. "A Bois de Boulogne-ból jövök" - jelentettem be büszkén barát- nőimnek.
Olyan összefüggéstelenül és vidáman meséltem el kirándulásornat, hogy Zaza gyanakvó
szemmel vizsgálga- tott: "De mi van magával ma reggel?" Boldog voltam.
A következő héten, midőn Jacques becsöngetett nálunk, szüleim nem voltak otthon; máskor
hasonló esetben eltré- fálkozott velem meg húgommal egypár percig, aztán odébb- állt: most
maradt. Elszavalta nekünk Cocteau egyik versét, s tanácsokat adott, hogy mit olvassunk;
egész sor olyan nevet említett, melyekről sose hallottam, és különösen aján- lott egy
regényt, amelynek az a címe, hogy A titokzatos birtok. "Ugorj föl hozzánk holnap délután,
majd adok egy- pár könyvet" - mondta, mikor elváltunk.
Elise, az öreg nevelőnő fogadott. "Jacques nincs itthon, de a szobájában kikészített valamit
magának." Egy cédulát is hagyott: "Sim, öregem, bocsáss meg, és vidd el a könyve- ket." Az
asztalán vagy tucatnyi könyvet találtam, friss sava- nyúcukorszín borítólapokkal:
pisztáciazöld Monther- lant-okat, egy málnavörös Cocteau-t, citromsárga Barres-kö- teteket,
Claudelt, Valéryt hófehérben, melyet skarlátpiros tett szembeszökőbbé. Az átlátszó
védőborítékon át szinte csillapíthatatlan szomjúsággal olvastam a címeket: Le Poto- mak, Les
Nourritures terrestres, L'Annonce faite a Marie, 177
Le Paradis a L'Ombre des Épées, Du Sang, de la V olupté et de la Mort. Sok könyv
megfordult már a kezem között, de ezek nem tartoztak a közönséges fajtába: rendkívüli lelep-
lezéseket vártam tőlük. Szinte meglepődtem, mikor kinyitva őket, nehézség nélkül olvastam
bennük az ismerős szava- kat.
De nem csaptak be: zavarba ejtettek, elkábítottak, elra- gadtak. A már jelzett kevés kivételtől
eltekintve az irodal- mi műveket úgy tekintettem, mint holmi műemlékeket, me- lyek több-
kevesebb érdeklődéssel átkutatok, melyet néha megcsodálok, de nem érint közvetlenül.
Hirtelen hús-vér emberek szóltak hozzám, szájjal szóltak, s füllel hallottam őket, magukról
beszéltek s rólam; vágyakat fejeztek ki s lázadást, melyet én nem mertem megfogalmazni, de
amelyet felismertem. Lefölöztem a Sainte-Genevieve -könyvtárat: Gide-et olvastam, Claudelt,
Jammes-ot, tüzelő arccal, dobo- ló halántékkal, az izgalomtól lihegve. Elolvastam Jacques
könyvtárát; beiratkoztam a Könyvbarátok Házába, ahol hosszú, szürke gyapjúruhában
Adrienne Monnier trónolt; mohóságomban nem értem be a két kötettel, melyre jo- gom
volt: titokban fél tucatot is a táskámba süllyesztettem ; aztán nehéz volt a polcokra visszalopni
őket, s attól félek, nem is adtam vissza mindet. Szép időben kimentem a Lu- xembourg-ba
olvasni, a napra, lelkesülten járkáltam a víz- medence körül, ismételgetve a mondatokat,
melyek maguk- kal ragadtak. Gyakran bevonultam a Katolikus Egyetem dolgozószobájába,
mely tőlünk kétlépésnyire csöndes mene- dékhelyet nyújtott. Itt, egy fekete pulpitus előtt ülve,
áj- tatos diákok és hosszú szoknyás kispapok között olvastam könnyes szemmel azt a
regényt, amelyet Jacques mind kö- zött a legjobban szeretett, A titokzatos birtok-ot. Úgy me-
rültem el az olvasásban, mint hajdan az imában. Az iro- dalom foglalta el életemben azt a
helyet, melyet valaha a vallás: teljesen elöntötte és átalakította. Kedves könyveim bibliává
változtak, melyből tanácsot és segítséget merítet- tem; hosszú kivonatokat készítettem
belőlük; kívülről meg- tanultam az új é!lekeket és az új litániákat, zsoltárokat, pél-
dabeszédeket, próféciákat, és életem minden körülményét e szent szövegek idézésével
szenteltem meg. Megindultságom, könnyeim, reményeim ezáltal nem váltak kevésbé
őszinték- 178
ké ; a szavak és kádenciák, a versek nem az önáltatást szol- gálták: de megmentették az
elhallgatástól azokat a lelki ka- landokat, melyekről nem beszélhettem senkinek; valamiféle
kapcsolatot teremtettek köztem s a rokonlelkek között, akik léteztek valahol, de elérhetetlenek
maradtak; ahelyett, hogy pusztán a saját kis magántörténetemet élném, valami nagy, szellemi
eposznak lettem részesévé. Hónapokon át az iroda- lom éltetett: ebben az időben ez volt az
egyetlen realitás, melyhez hozzáférhettem.
Szüleim összevonták a szemöldöküket. Anyám az irodal- mat két csoportba sorolta: komoly
művek és regények; az utóbbiakat, ha nem is éppen bűnös, de hiú szórakozásnak tartotta,- és
hibáztatott, hogy Mauriacra, Nadiguet-re, Gi- raudoux-ra, Larbaud-ra, Proustra pocsékolom
azokat az órákat, melyekben új ismereteket szerezhetnék Beludzsisz- tánról, Lamballe
hercegnőről, az ángolnák szokásairól, a női lélekről vagy a piramisok titkairól. Miután épp
hogy bele- pillantott kedvenc íróimba, apám kinyilatkoztatta: ezek nagyképűek,
körmönfontak, nevetségesek, dekadensek, er- kölcstelenek; Jacques-nak élénk szemrehányást
tett, amiért kölcsönadta nekem Marcel Arland Etienne-jét. Már nem állott módjukban
cenzúrázni olvasmányaimat: de gyakran és hangosan felháborodtak. Engem bosszantottak
ezek a tá- madások. A köztünk lappangó konfliktus egyre élesebb lett.
Gyermekkorom, kamaszkorom összeütközés nélkül telt el; évről évre jobban megismertem
magam. Úgy tűnt, mint- ha hirtelen döntő szakítás következett volna be életemben;
visszagondoltam a Désir-intézetre, az abbéra, osztálytár- saimra, de már egyáltalán nem
értettem azt a kiegyensúlyo- zott iskoláslányt, aki magam voltam pár hónappal koráb- ban;
most saját lelkiállapotom sokkal jobban érdekelt, mint a külvilág. Elkezdtem naplót vezetni;
jelmondatként bele- írtam: "Ha bárki is elolvasná, ami itt következik, soha nem bocsátanám
meg neki. Aljas és ocsmány cselekedet lenne. Kérem ezt a figyelmeztetést nevetséges
ünnepélyessége el- lenére tudomásul venni." Ezenkívül nagy gonddal rejteget- tem minden
tekintet elől. Hosszú részeket másoltam belé kedvenc könyveimből, firtattam, elemeztem
magam ben- ne, s örömömet fejeztem ki átalakulásom fölött. Miben is volt valójában ez a
változás? Naplóm kevéssé magyarázza 179

meg; sok mindent elhallgattam benne, s hiányzott a távlat. De újraolvasva néhány tény
szembeszökő.
"Egyedül vagyok. Az ember mindig egyedül van. Örök- ké egyedül leszek." Ezt a
vezéreszmét lépten-nyomon meg- találom a füzetben. Pedig ezt sose gondoltam. "Én más va-
gyok" - mondtam néha magamnak gőggel; de különböző- ségemben olyan fensőbbségnek a
zálogát láttam, melyet egy- szer mindenki el fog ismerni. Nem voltam én lázadó; csak valaki
akartam lenni, csinálni valamit, vég nélkül folytatni azt az elmélkedést, amely születésemmel
kezdődött; ki kel- lett hát szakítsam magam a régi kerékvágásból, a megszo- kottságból: de
azt hittem, a polgári középszerűséget le lehet győzni akkor is, ha az ember nem lép ki a
polgárságból. Azt hiszem, akkori énemnek az általános értékek iránti alá- zata őszinte
volt; feljogosítva. éreztem magam a hagyo- mánnyal, szokással, előítélettel, minden korlátozó
erővel való leszámolásra az ész, a szép, a jó, a haladás érdekében. Ha sikerül úgy élnem,
olyan művet létrehoznom, mely az emberiség dicsőségére szolgál, mindenki gratulálni fog,
mert lábbal tiportam a konformizmust; mint Mademoiselle Zan- tát elfogadnak,
megcsodálnak. Brutálisan ébresztett rá a valóság nagy tévedésemre: ahelyett, hogy
csodálnának, el se fogadnak, ahelyett, hogy dicsőítenének, kiátkoznak. Szoron- gás fogott el,
mert rájöttem: jelenlegi magatartásomnál is jobban kifogásolják a jövőt, melynek nekivágtam;
ennek a számkivetettségnek nem lesz vége. El sem tudtam képzelni, hogy más miliő is van az
enyémen kívül; egy-egy személyi- ség itt vagy ott kiemelkedik a tömegből; de sosem hozott
össze szerencsém ezek közül bárkivel is; még ha kötök is egy-két barátságot, ezek nem
vigasztalhatnak meg a szám- űzetésért, melytől máris szenvedtem; eddig mindig kényez-
tettek, körülvettek, becsültek, szerettem, ha szeretnek; sor- som szigorúsága megriasztott.
Apám fejezte ki ezt a legtisztábban; számítottam támoga- tására, rokonszenvére, helyeslésére:
mély csalódást okozott, amidőn mindezt megtagadta tőlem. Nagyratörő terveim s az ő komor
szkepszise között nagy volt a távolság; erkölcse az intézmények tiszteletét követelte; ami meg
az egyes embert illeti, nincs más dolga a földön, mint kerülni a bosszúságokat, és lehetőség
szerint kiélvezni életett. Apám gyakran mondo- 180
gatta, az embernek szüksége van ideálra, s bár gyűlölte őket, irigyelte az olaszokat, mert
Mussolini ideált adott ne- kik; de nekem nem tudott ilyet nyújtani. Nem is kívántam tőle
ennyit. Korát s a körülményeket tekintetbe véve, ma- gatartását természetesnek vettem, s úgy
véltem, ő is meg- érthetné az enyémet. Számos kérdésben - mint a Népszö- vetség, a baloldal
összefogása, a marokkói háború - egy- általán nem alkottam véleményt, és mindent
elfogadtam, amit mondott. Nézeteltéréseink oly jelentéktelennek tűn- tek eleinte, hogy
semmiféle erőfeszítést nem tettem eloszla- tásukra.
Apám a század legnagyobb írójának Anatole France-ot tartotta; a vakáció végén kezembe adta
A vörös liliom-ot és Az istenek szomjaznak-ot. Nem nagy lelkesedést tanúsí- tottam.
Erősködött, és tizennyolcadik születésnapomra a France tanulmányainak négy
kötetével ajándékozott meg. France hedonizmusa felháborított. A művészetben csak egoista
örömöket keresett: "Micsoda aljasság!" - gondol- tam. Megvetettem Maupassant lapos
regényeit is, melyeket Apám szintén remekműveknek tartott. A véleményemet csak
udvariasan mondtam meg, de azért mégis megsértődött: érezte, ellenszenveim túl sok mindent
tesznek kérdésessé. Komolyabban megharagudott, mikor bizonyos hagyomá- nyoknak
támadtam. Idegesen tűrtem azokat az ebédeket, vacsorákat, melyeken évente többször is
összejött, valame- lyik unokatestvérnél, az egész rokonság: kijelentettem, csak az érzelmek
számítanak, nem pedig a rokoni és vérségi kö- telékek véletlenei; apám családkultuszban élt,
s ezért szív- telennek tartott. Nem fogadtam el a házasságról vallott fel- fogását sem: kevésbé
szigorú lévén, mint Mabille-ék, a sze- relemnek elég széles teret biztosított; de én nem voltam
haj- landó a szerelmet és a. barátságot különválasztani: ő pedig e két érzés között semmiféle
közösséget, nem látott. Nem fo- gadtam el, hogy a házastársak egyike "megcsalhassa" a má-
ikat; ha már nem felelnek meg egymásnak, váljanak el. Bosszantott, hogy apám feljogosította
a férjet a "félrelépés"- re. Nem voltam feminista, abban az értelemben, hogy nem törődtem a
politikával: fütyültem a szavazati jogra. De fér- fi és nő az én szememben egyenlő jogú
személyiségek, s a kettő tökéletesen,egyenlő helyzetét követeltem. Apám ma - 181
gatartása a szépnem irányában sértett. Általában a polgári viszonyok, szerelmek,
házasságtörések frivolsága undorított. Gaston nagybátyám húgommal elvitt. Mirande egy
ártatlan operett jére, melynek Passionnément volt a címe: hazajőve utálatom szenvedélyes
kifejezése nagyon meglepte szülei- met: pedig Gide-et és Proustot szemrebbenés nélkül
olvas- tam. A közkézen forgó szexuálmorál egyszerre háborított fel engedékenysége és
szigorúsága okán. Bámulva tudtam meg egy újsághírből, hogy a magzatelhajtás
bűncselekmény; ami a testemben történik, az csak énrám tartozik; semmiféle érv nem tudott
más belátásra bírni.
Vitáink elég gyorsan elmérgesedtek; ha belátónak mutat- kozik, el tudtam volna fogadni
apámat olyannak, amilyen; de nekem még nem voltak körvonalaim, most kezdtem olyanná
alakulni, amilyenné leszek, s ha elszántan az ő vé- leményeivel, ízlésével ellentétest tettem a
magamévá, úgy érezte, szántszándékkal megtagadtam őt, Másfelől ő nálam sokkal jobban
látta, milyen lejtőn indultam el. Elutasí- tottam azt a hierarchiát, azokat az értékeket,
szertartásokat, amelyekkel az elit magát megkülönbözteti; szerintem kriti- kámmal nem
akartam mást elérni, mint megszabadítani magamat a fölösleges holt terhektől: valójában az ő
világa egész értékrendjének likvidálására törtem. Számomra csak az egyén látszott
valóságosnak, fontosnak: menthetetlenül oda kellett jutnom, hogy a társadalom egészét többre
becsül- jem saját osztályomnál. Végül is én kezdtem meg az ellen- ségeskedést; de ezt magam
sem tudtam, s nem értettem, miért ítél el apám és egész környezetem. Kelepcébe kerül- tem;
a burzsoázia meggyőzött róla, hogy érdekei azonosak az emberiségével; azt hittem, vele
egyetértésben juthatok el a mindenki számára érvényes igazságokhoz; s amint ezek- hez
közeledtem, az osztály ellenem fordult. "Riadt vagyok, fájdalmasan tájékozatlan." Ki csapott
be? Miért? Hogyan? Végül is igazságtalanság áldozata voltam, s megbántottsá- gom
lassanként lázadássá vált.
Senki sem fogadott el olyannak, amilyen vagyok, senki nem szeretett: elhatároztam,
önmagam határtalan szereteté- vel fogom az elhagyottság érzését leküzdeni. Azelőtt nem
okoztam problémát magamnak, de nem is nagyon érdekelt önmagam megismerése; ezentúl
meg akartam kettőződni, 182
figyelni akartam önmagam, s Naplómban párbeszédeket folytattam magammal. Olyan világba
léptem, melynek új- donsága elszédített. Megtanultam, mi különbözteti meg a kétségbeesést a
mélabútól, az érzelemnélküliséget a derűtől; megismertem a szív habozását, szédületét,a nagy
lemondás dicsőségét és a remény tudat alatti suttogását. Boldogságot éreztem, mint azokon az
estéken, amikor a kék dombok mö- gött változó eget figyeltem; én voltam a táj s a figyelő
szem: csak magamért s magam által léteztem. Szerencsés- nek éreztem száműzetésemet, mely
ilyen felsőbbrendű örö- mökbe kergetett; megvetettem, akik ezt nem ismerték, és
csodálkoztam, hogyan is tudtam élni eddig enélkül.
Pedig továbbra is kitartottam szándékom mellett: szol- gálni akartam. Renannal szemben
füzetemben kifejtettem, hogy a nagy ember nem önmagáért való cél: csak akkor tud- ja saját
létezését jogosulttá tenni, ha hozzájárul az emberi - ség intellektuális és erkölcsi
színvonalának emeléséhez. A katolicizmus arról győzött meg, hogy az egyén, még a
legelesettebb sem elhanyagolható mennyiség: valamennyi- nek egyenlő joga van annak
megvalósítására, amit én örök- kévaló lényegüknek neveztem. Utam világosan ki volt je-
lölve: tökéletesíteni, gazdagítani és kifejezni magam egy műben, mely a többiek életét
megkönnyíti.
Már akkor úgy éreztem, közölnöm kell magányos élmé- nyemet, melyet éppen ekkor éltem át.
Áprilisban megírtam egy regény első lapjait. Eliane név alatt egy parkban sétál- tam rokon
fiúkkal és lányokkal; felvettem a fűből egy szkara- beuszbogarat. "Mutasd" - mondták.
Féltékenyen szorosra zártam az öklömet. Sürgettek, tiltakoztam, elfutottam; utá- nam
szaladtak; zihálva, dobogó szívvel mélyen behatoltam az erdőbe, megmenekültem tőlük, s
csöndesen sírni kezd- tem. Hamarosan felszárítottam könnyeimet, miközben azt suttogtam:
"Soha nem fogja senki megtudni"; és lassan visszatértem a házba. ,;Elég erősnek érezte
magát, hogy egyetlen tulajdonát veréssel is, cirógatással szemben is meg- védje, s öklét
örökre szorosra zárva tartsa."
Ez a példázat gondjaim legállandóbbikát tolmácsolta: vé- dekezni mások ellen; mert szüleim a
szemrehányással nem takarékoskodtak, de a bizalmamat is követelték. Anyám gyakran
elmesélte mennyire szenvedett nagymama hidegsé- 183

gétől, s hogy ő a lányai számára barátnő szeretne lenni; de hogyan lett volna képes
közvetlenül beszélni velem? Én az ő szemében veszélyben levő lélek, megmenteni való
lélek: objektum voltam. Megingathatatlan meggyőződése lehetet- lenné tett neki minden
engedményt. Nem a megértés közös területeit akarta felfedezni kérdéseivel, hanem
nyomozott. Kérdezősködése olyan volt, mintha kulcslyukon át leselked- nék. A puszta tény,
hogy jogokat követelt magának fölöt- tem, már megfagyaszt ott. Haragudott .rám, mert
kudarcot vallott; és ellenállásomat intenzív érdeklődéssel próbálta le- küzdeni, de ez azt még
csak felfokozta: "Simone inkább meztelenül járna, semhogy elárulja, mit forgat a fejében" -
mondta sértődött hangon, Valóban: rengeteget hallgattam. Még az apámmal való vitákkal is
felhagytam; a legkisebb reményem sem volt arra, hogy befolyásolhatom véleményeit, minden
érvem falra hányt borsó maradt; egyszer s minden- korra, s éppolyan radikálisan, mint anyám,
elhatározta, hogy nincs igazam; már nem is próbált meggyőzni, csak hi- bámat kimutatni.
A legártatlanabb beszélgetés is tele volt csapdával; szüleim szavaimat saját szájuk íze szerint
értel- mezték, s olyan gondolatokat tulajdonítottak nekem, me- lyeknek semmi közük nem
volt az én valóságos gondolataim- hoz. Mindig feszengtem a nyelvi korlátok nyomása alatt;
most Barres mondatát ismételgettem: "Minek a szó, ez a brutális precízió, mely oly csúful
elbánik lelkünk problémái- val?" Amint kinyitottam a számat, rögtön ütőkártyát adtam magam
ellen a kezükbe, tehát újra bezártak abba a világ- ba, melyből csak évek hosszú munkájával
tudtam kitörni, ahol mindennek megvan az egyértelmű neve, helye, szerepe, ahol a gyűlölet
és a szeretet, a jó és a rossz oly élesen vál- nak el egymástól, mint fehér és fekete, ahol
minden eleve beosztott, katalogizált, ismert, megértett, és megfellebbezhe- tetlenül megítélt,
abba a metsző élű, irgalmatlan fényben fürdő világba, melyhez a kétségnek még az árnyéka
sem férkőzhetik. Inkább hallgattam. Csakhogy szüleim ebbe nem nyugodtak bele, s
hálátlannak neveztek. Szívem sokkal ke- vésbé volt érzéketlen, mintsem apám hitte, s
kétségbe vol- tam esve; esténként sírtam az ágyban; előfordult, hogy sze- mük előtt kezdtem
zokogni; megsértődtek, s még heveseb- ben hányták szememre hálátlanságomat. Védekezést
talál- 184
tam ki: megnyugtató válaszokat adok, hazudok; de ebbe nehezen törődtem bele: úgy éreztem,
önmagamat árulom el. Elhatároztam ekkor, hogy "kimondom az igazságot, de nyersen,
kommentár nélkül": így egyszerre elkerülhetem gondolataim kiforgatását és elárulását. De ez
sem bizonyult ügyes dolognak, mert megbotránkoztatta szüleimet, anélkül, hogy
kíváncsiságukat kielégítette volna. Valójában nem volt megoldás, zsákutcába kerültem;
szüleim éppoly kevéssé bír- ták el mondanivalómat, mint némaságomat; magyarázatadá- si
kísérleteim porba sújtották őket. "Te nem jól látod az éle- tet, az élet nem ilyen komplikált" -
mondta anyám. De ha visszahúzódtam csigaházamba, apám kezdett lamentálni: ki- szikkadok,
már csak két lábon járó agy vagyok. Arról be- széltek, hogy külföldre küldenek, mindenkitől
tanácsot kér- tek, teljesen elvesztették a fejüket. Megpróbáltam páncélt ölteni: arra oktattam
magam, ne féljek az emberek ítéleté- től, a nevetségességtől, a félreértéstől: nem fontos,
milyen az emberek véleménye rólam, sem hogy van-e alapja vagy nincs. Amikor elértem ezt
a közömbösséget, nevetni tudtam már jókedv nélkül, és helyeselni akárminek. De ekkor meg
tökéletesen elszigeteltnek éreztem magam; a tükörben ma- gamat mások szemével néztem:
nem én voltam; én hiányoz- tam; sehol sem voltam; hol találhatom magam? Eltéved- tem.
"Élni annyi, mint hazudni" - gondoltam magamban letörten; elvileg nem volt semmi
kifogásom a hazugság ellen; de gyakorlatilag fárasztónak találtam az állandó álarckészí- tést
és viselést. Néha már azt hittem, elfogy az erőm, s bele- törődök, hogy olyan legyek, mint a
többiek.
Ez a gondolat annál is inkább megrémített, mert most már viszonoztam ellenséges
érzületüket. Amikor hajdan megfogadtam: nem fogok hasonlítani rájuk, szánalmat érez- tem
irántuk, nem ellenszenvet; de ők most azt gyűlölték, bennem, ami megkülönböztetett tőlük, s
aminek én a leg- nagyobb értéket tulajdonítottam: részvétem átcsapott ha- ragba. Milyen
biztosak voltak igazukban! Tagadtak minden változást és minden vitát, tagadtak minden
problémát. Ha meg akartam érteni a világot, ha meg akartam találni ma- gam, menekülnöm
kellett tőlük.
Amikor azt hittem, a győztesek diadalútján járok, hirte- len észre kellett vennem, hogy
elmerültem a csatában; ez 185
olyan megrázkódtatást okozott, melyből nehezen épültem föl; az irodalom legalább segített a
kétségbeesésből kiver- gődni újra a gőg állapotába. "Család, gyűlöllek! Zárt ottho- nok,
kulcsra zárt kapuk." Ménalque átkozódása arról bizto- sított, hogy ha unatkozom otthon, szent
ügyet szolgálok. Az első Barres-eket olvasva megértettem: a "szabad ember" sorsszerűen
kihívja a "barbárok" gyűlöletét, és elsőrendű feladata szembefordulni velük. Nem valamilyen
sötét bal- szerencse áldozata lettem, hanem jó ügyért harcoltam.
Barres, Gide, Valéry, Claudel: osztoztam az új generáció írói iránti hódolatban; és lázasan
olvastam ifjú bátyáim minden regényét, minden esszéjét. Természetesen felismerni véltem
magam bennük, hiszen egyívásúak voltunk. Polgár- csemeték, s akárcsak én, rosszul érezték
magukat a saját bő- rükben. A háború tönkretette biztonságukat, anélkül, hogy kiszakította
volna őket osztályukból; lázadtak, de kizárólag csak szüleik, a család és a hagyomány ellen.
Undorodva a hazugságzuhatagtól, melynek a háború alatt vetették alá őket, követelték a.
jogot, hogya dolgok szeme közé néz- hessenek, és nevükön nevezhessék őket, de minthogy
egy- általán nem szándékoztak felborítani a társadalmat, beérték saját lelkiállapotaik
rendkívüli aprólékosságú tanulmányo- zásával: az "önmagukkal szembeni őszinteséget"
hirdették. Elvetették a kliséket, a közhelyeket, megvetéssel utasítot- ták el a régi
bölcsességeket, melyek csődjét saját szemükkel látták, de nem próbáltak újat teremteni;
inkább a "soha meg nem elégedés" elvét hirdették: a nyugtalanság aposto- lai voltak.
Minden fiatalember, aki adott valamit magára "nyugtalan" volt; az 1925-ös nagyböjt alatt
Sanson főtiszte- lendő a Notre-Dame-ban "az emberi nyugtalanság"-ról pré- dikált. A
legmerészebbek a régi erkölcstől való undorodá- sukban eljutottak odáig, hogya Jót és
Rosszat is kérdésessé tették: Dosztojevszkij ördöngöseit csodálták, egyáltalán, Dosztojevszkij
lett egyik bálványuk. Egyesek a lenéző esz- téticizmus álláspontját vallották; mások az
immoralistákhoz csatlakoztak.
Én pontosan ugyanabban a cipőben jártam, mint ezek a talajt vesztett úrifiúk; elkülönítettem
magam az osztálytól, melyhez tartoztam: de hová menjek? Szó. sem lehetett arról, hogy
leszálljak az "alsóbb osztályok" -ba; illett, sőt köteles- 186
ség volt segíteni őket a felemelkedésben, de pillanatnyilag utálatom Anatole France
epikmeizmusa és a "mozikba zsú- folódó" munkások materializmusa iránt összekeveredett
naplófüzetemben. Minthogy nem láttam a földön nekem megfelelő helyet, megelégedtem
azzal a perspektívával, hogy talajtalan maradok. Átadtam magam a nyugtalanságnak. Ami
meg az őszinteséget illeti, hiszen efelé törekedtem gyer- mekkorom óta. Körülöttem
helytelenítették a hazugságot, de gondosan kerülték az igazságot; ha ekkor oly nehezemre
esett beszélnem, azért volt, mert utáltam azt a hamis pénzt, melyet egész környezetem
használt. Nem kevesebb lelkesedéssel sa- játítottam el az immoralizmust. Természetesen nem
helyesel- tem, ha valaki érdekből lop, vagy a puszta gyönyörért mások ágyában hentereg; de
szemrebbenés nélkül elfogadtam min- den bűnt, erőszakot, gyilkosságot, ha céltalan,
kétségbesett, lázadó - és természetesen képzeletbeli volt. Rosszat csele- kedni: ez volt a
legradikálisabb módja annak, hogy megta- gadjunk minden cinkosságot a nyárspolgári
világgal.
Megtagadni a hiú beszédet, a hamis erkölcsöt és az álta- luk biztosítható kényelmet: ezt a
negatív magatartást az iro- dalom mint pozitív etikát mutatta be. Rossz érzésünket ku- tatássá
alakította át: saját megváltásunkat keressük. Saját osztályunkat azért tagadtuk meg, mert be
akartunk ren- dezkedni az abszolutumban. "A bűn szakadékában lakik az Isten" - írta Stanislas
Fumet a Notre Baudelaire-ben. Így tehát az immoralizmus nem pusztán a társadalomnak
vetett kesztyű volt, ahhoz is hozzásegített, hogy elérjük az Istent; hivők s hitetlenek száján
gyakran megfordult ez a név; az egyik szerint az elérhetetlen jelenlétet, a másik szerint a szé-
dítő hiányt jelentette: a kettő közt alig volt különbség, s könnyedén összeolvaszthattam
Claudelt és Gide-et; a bur- zsoá társadalom viszonylatában Istent mindketten mint va- lami
mást határozták meg, s minden, ami más volt, tartal- mazott valami istenit; így a Péguy
Jeanne d' Arcja szívében levő űr, a Violaine-t emésztő lepra, a Nathanaelt marcan- goló
szomjúság; az emberfölötti áldozat és acéltan bűn- tett között nem nagy a távolság; Sygne-
ben Lafcadio nővé- rét ismertem fel. Az a fontos, hogy megszabaduljunk a föld- től, s máris
az örökkévalósághoz értünk.
A fiatal író egy kis csoportja - Ramon Fernandez, Jean 187
Prévost - elfordultak ezektől a misztikus ösvényektől, s megpróbáltak új humanizmust
felépíteni; nem követtem őket. A múlt évben pedig elfogadtam az ég némaságát, és lelkesen
olvastam Henri Poincarét; szívesen időztem a föl- dön; de a humanizmus - ha ugyan nem
forradalmi, s az N. R. F. hasábjain megtárgyalt humanizmus nem volt az - azt jelenti,
hogy burzsoának maradva is el lehet érni az uni- verzalitást: márpedig én éppen most igen
kemény tapasz- talatok alapján megállapítottam ennek ábránd voltát. Ezen- túl intellektuális
életemnek csak relatív értéket tulajdonítot- tam, hiszen nem tudta általános megbecsülésemet
biztosíta- ni. Valami felsőbb ítélőszékre hivatkoztam, mely lehetővé, tette az idegen ítéletek
visszautasítását: "saját énem leg- mélyébe" menekültem, s elhatároztam, egész létemet ennek,
vetem alá.
Ez a változás késztetett rá, hogy jövőmet is új fényben. lássam: "Boldog, termékeny, dicső
életem lesz" - gondol- tam tizenöt éves koromban. Elhatároztam: "Beérem a ter- mékeny
élettel." Még mindig fontosnak tartottam az em- beriség szolgálatát, de nem vártam érte
elismerést, hiszen a mások véleménye immár nem számít semmit az én szemem- ben. Ez a
lemondás nem került nagy erőfeszítésembe, hi- szen a dicsőség nem volt más, mint
bizonytalan fantom a jövő távolában. A boldogságot viszont ismertem, mindig kí- vántam;
nem valami könnyen tudtam elfordulni tőle. Ha mégis megtettem, csak azért, mert nem hittem
elérhető vol- tában. Nem tudtam megkülönböztetni a szerelemtől, barát- ságtól,
gyöngédségtől, s így "menthetetlenül magányos" vál- lalkozásba kezdtem.
Újrameghódításáért vissza kellett volna kanyarodni, lesüllyedni : kinyilatkoztattam , hogy
minden boldogság már önmagában süllyedés. Miként is lehetne összeegyeztetni a
nyugtalansággal? Kedvenceim voltak a nagy Meaulnes, Alissa, Violaine, Marcel Arland
Monique- ja : én is az ő nyomdokain haladok majd. Az öröm viszont nem tiltott dolog: elég
gyakran meglátogatott. Sok könnyet hullattam ebben a trimeszterben, de megismertem a nagy
ámulatokat is.
Bár már letettem az irodalmi vizsgát, eszembe se jutott megfosztani magam Garric óráitól:
továbbra is leültem ve- le szemben minden szombat délután. Lelkesedésem nem 188
csökkent: úgy éreztem, lakhatatlan lenne a föld, ha nem lenne, akit csodálhatok. Ha
Neuillyből véletlenül Zaza és Thérese nélkül jöttem haza, gyalogoltam; végig az avenue de
la Grande Armée-n; a játék, mellyel szórakoztam ebben az időben, még csak korlátozott
veszéllyel járt: egyenesen, megállás nélkül keresztülvágni a place de l'Etoile-on; nagy
léptekkel szeltem át a tömeget, mely a Champs-Élysées-n hullámzott fel-le. És arra az
emberre gondoltam, aki min- denki mástól különbözik, s egy ismeretlen, szinte egzotikus
negyedben lakik: Belleville-ben; ő nem "nyugtalan", de nem is szunyókál : megtalálta a
hivatását; nincs otthona, sem mestersége, sem megszokottságai; napjainak nincsen felesle- ge:
magányos, szabad, reggeltől estig cselekszik, világít, lán- gol. Mennyire szerettem volna
utánozni! Felkeltettem a szí- vemben a "Csoportok szellemé"-t, minden járókelőre sze-
retettel néztem. Ha a Luxembourg-ban olvastam, s valaki padomra ült, és beszélgetést kezdett,
készségesen válaszol- tam. Valaha megtiltották, hogy olyan kislányokkal játsz- szam, akiket
nem ismerek, s most örömmel tiportam az öreg tabukon. Különösen örültem, ha véletlenül a
"nép fiaival" akadtam össze: úgy éreztem, Garric tanításait váltom ilyen- kor valóra. Az ő léte
borította fénybe napjaimat.
Pedig ezeket az örömöket hamarosan a szorongás hullá- mai szelték át. Még hallottam előadni
Balzacról, Victor Hugóról: de be kellett vallanom, hogy a halott múltat pró- bálom
feléleszteni; hallgató voltam, de nem tanítvány: már nem tartoztam hozzá az életéhez. "Pár hét
még, s többet nem is látom!" - gondoltam. Máris elveszítettem. Sosem veszítettem el
semmi értékeset: ha a tárgyak elhagytak, már nem ragaszkodtam hozzájuk; most viszont
erőszakkal szakí- tottak el valamitől, s én fellázadtam. Nem, mondtam, nem akarom. Íme, az
én akaratom nem számított semmit. Hogyan harcoljak? Közöltem Garrickal, hogy belépek a
Csoportok- ba, ő gratulált: de nem foglalkozott a női szekcióval. Nem kétséges, a jövő évtől
kezdve soha többé nem látom. A gon- dolat elviselhetetlen volt, s elkezdtem légvárakat építeni
: ne lenne bátorságom beszélni vele, írni neki, megmondani neki: nem bírok nélküle élni?
"És ha lenne - kérdeztem magamtól -, akkor mi történne?" Nem mertem: "Az új is- kolaévben
majd megtalálom a módját a találkozásnak." Ez 18
a remény kissé megnyugtatott. Meg aztán, bár a legnagyobb erőfeszítéseket tettem, hogy
Garricot megőrizzem az éle- temben, lassacskán mégis a háttérbe siklott. Jacques egyre
nagyobb jelentőségre tett szert. Garric távoli bálvány; Jacques foglalkozott a problémáimmal,
jólesett vele beszél- getni. Hamarosan magam is rájöttem, hogy visszanyerte szívemben az
első helyet.
Ebben az időben jobban szerettem csodálkozni, mint meg- érteni, nem igyekeztem hát
elhelyezni vagy megmagyarázni Jacques-ot. Csak ma próbáltam meg valamelyest összefüg-
gően felépíteni az ő történetét.

Jacques apai nagyapja az én nagypapám nővérét vette fe- leségül - azt a bajuszos nagy-
nagynénit, aki a Poupée mo- dele-be írogatott. Ambíciózus, játékos ember lévén, vagyo- nát
csélcsap spekulációkkal herdálta el. A két sógor szenve- délyesen összeveszett pénzügyeken, s
bár nagypapa is bu- kásról bukásra csetlett-botlott, nagyerényesen kijelentette abban az
időben, mikor még Jacques-ot vőlegényemnek ne- veztem: "Az én unokám soha nem mehet
hozzá egy Lai- guillonhoz." Amikor Ernest Laiguillon meghalt, a színes- üveggyár még állott;
de a családban azt mondogatták, hogy ha az a szegény Charlot el nem pusztul olyan korán
abban a rémes balesetben, akkor biztosan a tönk szélére vitte vol- na: akár apja, ő is a
végletekig vállalkozó szellemű volt, s oktalanul bízott szerencsecsillagában. Germaine néném
fi- vére vállalta magára a cég vezetését unokaöccse nagykorú- ságáig; rendkívüli óvatossággal
kezelte, mert a Laiguillo- nokkal ellentétben a Plandinek szűk látókörű, apró haszon- nal is
beérő, vidéki gondolkodású emberek voltak.
Jacques kétéves korában elveszítette apját; hasonlított rá; tőle örökölte aranycsillámú szemét,
érzéki száját, eleven pillantását; Laiguillon nagymama imádta, s Jacques még beszélni is alig
tudott, de már kis családfőként kezelte: őne- ki kellett védelmeznie Titite-et és kismamát. Ezt
a szerepet komolyan vette; nővére és anyja agyonkényeztették. De öt- évi özvegység után
Germaine néni hozzáment egy tisztvise- lőhöz, aki Chateauvillainben lakott; ott telepedett le,
s fia 190
született. Eleinte magánál tartotta gyerekeit. Aztán, tanul- mányaik érdekében Titite-et
félbennlakóként a Valton-in- tézetbe adták, Jacques-ot meg a Stanislas-kollégiumba, a
boulevard montparnasse-i lakásban laktak, s az öreg Elise vigyázott rájuk. Hogyan viselte el
Jacques ezt az elhagya- tottságot? Kevés gyerek került szükségszerűbben abba a helyzetbe,
hogy álcáznia kelljen magát, mint ez a trónfosz- tott, száműzött, elhagyott, ifjú uraság.
Ugyanolyan derűs ér- zelmeket tanúsított mostohaapja és féltestvére, mint anyja s nővére
iránt: a jövő derítette csak ki - jóval későbben -, hogy kizárólag Titite iránti érzelmei valódiak;
valószínűleg magának sem vallotta be sértettségét: de nem véletlenül volt goromba Flandin
nagymamához, és tanúsított anyai családja iránt mindig olyan megvetést, mely már az ellen-
ségesség határán járt. Homlokzatra írva, gyönyörű üvegab- lakok selymes fényében fürödve,
ragyogott előtte a Lai- guillon név - úgy, mint egy nemesi címer; de ha oly fel- tűnően
büszkélkedett vele, ezzel anyján is megbosszulta ma- gát, mert csak atyai felmenőit ismerte
el:
Otthon nem sikerült helyettesítenie fiatalon elhunyt ap- ját; kárpótlásképpen hangosan
követelte magának az örök- séget: nyolcéves korában, megvetéssel viselve el nagybátyja
ideiglenes gyámkodását, már a cég egyetlen gazdájának je- lentette ki magát.. Ez magyarázza
meg fiatalos fontoskodá- sát. Senki nem tudhatta, milyen kétségbeesést, féltékenysé- get,
sértettséget, rettegést hurcolhatott magával az elhagya- tott padláshelyiségekben, ahol a múlt
pora számára a jövőt jelezte. De hetvenkedése, túlzott biztonsága kétségtelenül nagy belső
bizonytalanságot takart.
A gyermek lázadó: ő meggondolt akart lenni, mint egy férfi. Nem kellett meghódítania a
szabadságot, védekeznie kellett ellene; maga szabta saját tilalmait és korlátait, me- lyeket az
élő apának kellett volna kijelölnie. Túláradó, könnyed, szemtelen kedély volt, a kollégiumban
gyakran rendezett nagy felfordulást; nevetve mutatta ellenörző könyvében az intőt:
"Mindenféle hangokat utánzott spa- nyolórán"; nem játszotta meg a mintakisfiút: ő felnőtt,
aki- nek érettsége ad jogot a gyermeki fegyelem áthágására. Ti- zenkét éves korában
színielőadást rögtönzött otthon, s a hallgatóság meglepetésére az érdekházasság védelmében
lé- 191
pett fel; egy fiatalembert játszott, aki nem hajlandó sze- gény lányt feleségül venni. "Ha
családot alapítok - magya- rázta -, kényelmes jólétet kell biztosítanom gyermekeim- nek."
Kamaszkorában sosem kérdőjelezte meg a fennállló rendet. Hogy is lázadt volna apja
szelleme ellen, melyet egyedül ő védett a feledéstől? Jó fiú volt, figyelmes test- vér,
hűséges maradt az irányhoz, melyet egy síron túli hang diktált neki. Nagy tiszteletet tanúsított
a polgári intézmé- nyek iránt. Garricról beszélve egyszer azt mondta: "Derék fickó; de meg
kellene nősülnie, és mesterséget választania." "Miért?" - "A férfinak mesterségre van
szüksége." Na- gyon komolyan vette jövendő feladatait. Iparművészeti és jogi tanulmányokat
folytatott, a földszinti porszagú iroda helyiségekben kezdte kitanulni az üzletet. Az ügyvitel és
a jog untatta; viszont szeretett rajzolni; megtanulta a famet- szést és nagyon érdeklődött a
festészet iránt. De szóba sem jöhetett, hogy életét a művészetnek szentelje; nagybátyja, aki
mit sem értett a képzőművészethez, kitűnően vezette a céget; Jacques feladatai miben sem
különböztek bármelyik kiskapitalistáétól. Ezért apja és nagyapja merész terveinek
felmelegítésében keresett vigasztalást; nagy terveket forga- tott a fejében; nem fogja beérni
szerény vidéki plébánosok- ból álló vevőkörével; a Laiguillon-színesüveg lepje meg a világot
művészi értékeivel, s a gyár nagy jelentőségű vál- lalkozássá alakuljon át. Anyja, a szülei
nyugtalankodtak : "Okosabban tenné, ha nagybátyja kezében hagyná az üz- letvitelt - mondta
apám.- Tönkre fogja tenni a céget." Lelkességében tényleg volt valami gyanús; tizennyolc
éves komolykodása túlzottan hasonlított a nyolcéves korában ta- núsítotthoz, hogy
színészkedésnek ne tűnjék. Hangsúlyozta konformizmusát, mintha nem tartozott volna
születése jo- gán ahhoz a kaszthoz, melyhez tartozni akart. Azért, mert nem sikerült
eredményesen helyettesítenie apját: csak a sa- ját hangját hallotta, annak meg nem volt
tekintélye előtte. Annál gondosabban kerülte, hogy vitassa a bölcsességet, mellyel felruházta
magát, mert igazán sohasem tette magáé- vá. Sosem azonosult teljesen azzal a szereppel,
amelyet ilyen zajosan megszemélyesített: a Laiguillon fiúval.
Én megéreztem ezt a rést. Arra következtettem, hogy Jacques az egyetlen valóban érvényes
magatartást vette Fel : 192
a sóhajtozva keresés pózát. Lendülete nem győzött meg am- bíciójáról, sem kimért hangja
beletörődéséről. Oly távol állt a kiegyensúlyozott emberektől, hogy még az antikonformiz-
mus kényelmét is visszautasította. Blazírt arckifejezése, bi- zonytalan tekintete, a nekem
kölcsönzött könyvek, fél vallo- másai mind arról győztek meg, hogy valami bizonytalan túl-
világ felé fordulva él. Szerette a nagy Meaulnes-t, megsze- rettette velem is: azonosítottam
őket. Jacques-ban a nyug- talanság kifinomult megtestesülését láttam.
Elég gyakran jártam a boulevard montparnesse-i házba családi vacsorákra. Ezeket az estéket
nem gyűlöltem. Kör- nyezetem többi részével ellentétben Germaine néni és Titite nem láttak
bennem szörnyet; az ő társaságukban a nagy, fé- lig világos, félig homályos s nekem
gyermekkorom óta ott- honos lakásban életem szálai újra egymásra találtak: sem
megbélyegzettnek, sem száműzöttnek nem éreztem magam. Jacques-kal rövid
párbeszédeinkben cinkosságunk nyilatko- zott meg. Ezt szüleim sem vették rossz néven.
Jacques iránt kétarcú érzelmekkel viseltettek: nehezteltek rá, mert alig jár a házhoz, és
többet foglalkozik velem, mint velük; őt is hálátlansággal vádolták. Viszont Jacques anyagilag
biztosí- tott ember: ha elvenne, micsoda szerencse lenne az egy ho- zomány nélküli lánynak!
Valahányszor anyám kiejtette a ne- vét, hangsúlyozottan diszkrét mosollyal kísérte; dühített,
hogy burzsoá vállalkozássá akarják átalakítani összhangun- kat, mely a burzsoá távlatok
együttes elutasításán alapszik; viszont nagyon kényelmesnek találtam, ha barátságunk el-
fogadott dolog, s Jacques-kal szabad négyszemközt is talál- koznom.
Általában késő délután csöngettem a ház kapuján; fel- mentem a lakásig. Jacques kedves
mosollyal fogadott. "Nem zavarlak? - "Sose zavarsz. - "Hogy vagy? " - mindig jól, ha
téged látlak." Kedvessége megmelegítette a szíve- met. Bevitt a hosszú, középkori hangúlatú
hallba, ahová munkaasztalát tette; itt sose volt egészen világos; színes üvegablak szűrte a
fényt; szerettem ezt a félhomályt s a ne- héz fából faragott ládákat és pohárszékeket. Leültem
a kar- mazsinbársonnyal fedett szófára; ő fel s alá járt, szája sar- kába ragasztott cigarettával, s
kicsit hunyorogva kereste gondolatai útját a füstgyűrűk között. Visszavittem a kölcsön- 193
vett könyveket, újakat adott; felolvasott Mallarmét, Lafor- gue-ot, Francis Jammes-ot, Max
Jacobot. "Bevezeted a mo- dern irodalomba?" - kérdezte tőle apám félig sértődött, fé- lig
gunyoros hangon. "Nem is lehetne nagyobb örömöm" - felelte Jacques. Komolyan vette ezt a
feladatot. "Azért iga- zán szép dolgokkal ismertettelek meg!" - mondta néha büsz- kén.
Különben nagyon tapintatosan vezetett. "De jó Aimée-t szeretni!" - mondta, amikor
visszaadtam Jacques Riviere re- gényét; ritkán kommentáltunk hosszabban; gyűlölte a fon-
toskodást. Gyakran, ha felvilágosítást kértem tőle, moso- lyogva idézte Cocteau-t: "Olyan ez,
mint a vasúti baleset, csak érezni lehet, nem megmagyarázni." Ha elküldött dél- előtti
előadásra anyámmal, a Studio des Ursulines-be, egy avantgard filmre vagy az Atelier-be,
Dullin valamelyik rende- zésére, csak annyit mondott: "Ezt nem szabad kihagyni." Néha
gondosan leírt egy részletet: a sárga fényt egy fest- mény sarkában, a kezet, amint kinyílik a
vásznon; hangja áhítatában és derűjében a végtelen sugalma lakott. Utalásai nagyon
hasznosnak bizonyultak a Picasso-képek megértésé- hez is; elképesztett, mert egy Braque-
vagy Matisse-képet felismert akkor is, ha nem látta a kézjegyet: én ezt boszor- kányságnak
tartottam. Elszédültem a sok új benyomástól, melyeket feltárt előttem, s kissé úgy éreztem,
mindennek ő a szerzője. Részben neki tulajdonítottam Cocteau Orpheüsz - ét, Picasso
Bohóc-ait, René Clair Pelvonásköz-ét.
Mit csinált valójában? Mik voltak a tervei, gondjai ? Nem sokat dolgozott. Szeretett éjjel
autón keresztülvágtatni Pá- rizson; néha a Latin Negyed vendéglőibe járt meg a Mont-
parnasse bárjaiba; a bárokat mint mesés helyeket írta le nekem, ahol mindig történik valami.
De nem nagyon elégí- tette ki ez az élet. Nagy léptekkel járkálva fel-alá a hall- ban, szép,
aranybarna fürtjeibe túrva, mosolyogva vallotta meg nekem: "Rémítő, milyen komplikált
vagyok! Én sem ismerem ki magam saját komplikációim között!" Egyszer minden vidámság
nélkül mondta: "Tudod, arra lenne szük- ségem, hogy higgyek valamiben!" - "Nem elég az
élet?" - kérdeztem; én az életben hittem. Megrázta a fejét: "Nem könnyű élni, ha az ember
nem hisz semmiben." Aztán más- ra terelte a beszélgetést; mindig csak apró forgácsokat
adott magából, s én nem erőszakoskodtam. Zazával beszélgetve so- 194
sem érintettünk lényegi kérdéseket; ha Jacques-kal ezekhez közeledtünk, természetesnek
vettem a legnagyobb diszkré- ciót. Tudtam, barátjával, Lucien Riaucourt-ral, egy lyoni
nagybankár fiával, egész éjszakákat átbeszélgetnek; haza- kísérgették egymást a boulevard
Montparnasse-ról a rue de Beaune-ba meg vissza, s Riaucourt néha a vörös szófán aludt. Ez
a fiatalember találkozott Cocteau-val, és átadott Dullinnek egy darabvázlatot. Kiadott egy
verseskötetet, me- lyet Jacques fametszetei illusztráltak. Meghajoltam ennyi felsőbbrendűség
előtt. Már azért is nagyon szerencsésnek éreztem magam, mert Jacques egy kis helyet adott
élete margóján. Általában nem rokonszenvez a nőkkel, mondta; szerette a nővérét, de
érzelgősnek találta; igazán kivételes dolog, hogy fiú meg lány úgy tudjanak beszélgetni, mint
mi ketten.
Néha-néha én is beszéltem valamennyit magamról, s ő tanácsokat adott. "Igyekezz
áttetszőnek tűnni" - mondta. Bizonygatta: el kell fogadni az élet hétköznapiságát, és Ver-
laine-t idézte "az unalmas és könnyű munkákkal teli egysze- rű életről". Nem osztottam
teljesen véleményét; de az volt a fontos, hogy meghallgatott, megértett, bátorított, s pár
pil- lanatra megmentett a magánytól.
Azt hiszem, szívesen tett volna bensőségesebben részesé- vé életének. Megmutatta barátai
leveleit, be akarta mutatni őket. Egy délután vele mentem Longchamp-ba, a lóverseny- re.
Egyszer felajánlotta, elvisz az orosz balettre. Anyám ke- reken visszautasította: "Simone nem
jár el egyedül este." Nem mintha kételkedett volna erkölcseimben: vacsora előtt akár órákat is
tölthettem egyedül a lakásban Jacques-kal; de vacsora után minden hely a züllés helyévé
változott, kivéve, ha szüleim jelenléte kiűzte onnan az ördögöt. Barátságunk hát félbe hagyott
mondatokra, hosszú csöndekre és hangos felolvasásokra korlátozódott.

A trimeszter véget ért. Matematika- és latinvizsgát tet- tem. Kellemes volt gyorsan
előrehaladni, sikert elérni; de nyilvánvalóvá vált, hogy nincs bennem szenvedély sem a
természettudomány, sem a holt nyelvek iránt. Mademoiselle Lambert azt tanácsolta,
változtassak elhatározásomon; a Sainte-Marie-ban ő tartotta a filozófiai órákat: örülne, ha
195

tanítványa lennék; biztosított róla, hogy minden nehézség nélkül letehetem a versenyvizsgát.
Szüleim nem ellenkez- tek. Nagyon örültem ennek a döntésnek.
Igaz, Garric képe kissé megfakult bennem az utolsó hetek- ben, de mégis, mintha a szívem
tépték volna ki a Sainte- Marie egyik szomorú folyosóján, mikor elbúcsúztam tőle. Még
egyszer elmentem meghallgatni: a boulevard Saint-Ger- main egyik termében tartott előadást,
amelyen részt vett Henri Massis és Monsieur Mabille is. Mabille beszélt utol- jára; a szavak
nehézkesen bújtak elő szakállából, és Zaza olyan zavarban volt, hogy az arca csak úgy égett
apja egész felszólalása alatt. Én Garricot faltam a szememmel. Anyám furcsálló tekintetét
éreztem, de nem is próbáltam uralkodni magamon. Meg akartam jegyezni örökre ezt az arcot,
mely mindjárt eltűnik, örökre. Oly teljes a jelenléte, s oly vég- leges a távollét: a kettő
között nem látszott sehol átmenet. Monsieur Mabille elhallgatott, a szónokok leszálltak a do-
bogóról: mindennek vége volt.
De még tovább erőlködtem. Egy délelőtt beültem a met- róba, s ismeretlen földre jutottam,
oly távolira, mintha csak orozva, határon keltem volna át: Belleville-be. Végigmen- tem a
főúton, ahol Garric lakott; tudtam a házszámot; a fal- hoz lapulva közeledtem az épülethez;
úgy éreztem, ha rajta- kap, elájulok a szégyentől. Egy pillanatra megálltam a ház előtt,
megcsodáltam a szomorú tégla homlokzatot s a küszö- böt, melyen minden reggel és este
átlépett; továbbmentem; nézegettem a boltokat, kávéházakat, a teret: mindezt oly jól ismeri,
hogy már nem is látja. Mit is kerestem? Megzavaro- dottan indultam hazafelé.
Jacques-ról biztosan tudtam, hogy októberben viszontlá- tom, hát szomorúság nélkül
búcsúztam tőle. Jogi vizsgáján megbukott, és kissé le volt törve. Utolsó kézszorításából,
utolsó mosolyából annyi melegség áradt, hogy megindított. Aggódtam, miután elváltunk,
hátha derült nyugalmamat kö- zömbösségnek vette. Ettől a gondolattól elszomorodtam. Annyi
mindent kaptam tőle! Nem is annyira a könyvekre, képekre, filmekre gondoltam, mint inkább
simogató, csillo- gó pillantására, valahányszor magamról beszéltem. Hirtelen szükségét
éreztem, hogy mindezt megköszönjem, s rövid le- velet írtam neki. De a boríték fölött megállt
a levegőben a 196
tollam. Jacques a szemérmet becsülte legtöbbre. Titokzato- san sokértelmű mosolyával idézte
nekem Goethe szavát, Cocteau változatában: "Szeretlek: mit tartozik ez rád?" Il- letlennek
tartaná-e józan áradozásornat? Azt suttogná-e ma- gában: "Mit tartozik ez rám?" Viszont ha
levelem kicsit megvigasztalhatná, gyávaság lenne nem elküldeni. Haboz- tam, visszatartott a
nevetségességtől való félelem, mely meg- bénította gyermekkoromat; de nem akartam
gyermekként viselkedni. Hirtelen utószót írtam: "Talán nevetségesnek fogsz találni, de
megvetném magam, ha soha nem mernék nevetséges lenni." És bedobtam a levelet a
postaládába. Marguerite néném és Gaston bácsi gyermekeivel Caute- rets-ben nyaraltak, és
húgommal meghívtak bennünket, csat- lakozzunk hozzájuk. Egy évvel korábban elragadtatva
fe- deztem volna fel a hegyvidéket; most annyira elmerültem saját magamban, hogy a
külvilág már nem ért el. Meg aztán túlságosan bensőséges volt a kapcsolatom a természettel
ah- hoz, hogy jószívvel láthassam az üdülők szórakoztatójának szerepében; darabokban
szolgálták fel, s nem adták meg sem a szükséges időt, sem a szükséges magányt, hogy meg-
közelíthessem: mert nem tudtam átadni magam neki, nem is kaptam tőle semmit. A fenyők
és a patakok hallgattak. Kirándultunk a Gavarnie völgyébe, Gaube tavához, Jeanne húgom
fényképezett: én csak vacak olajnyomatokat láttam. Ezek a fölöslegesen fényűző díszletek,
akár az útmentére telepített ronda szállodák, nem terelték el figyelmemet a ma- gam bajáról.
Mert boldogtalan voltam. Garric eltűnt örökre. És Jacques-kal vajon hányadán vagyok?
Levelemben megad- tam neki cauterets-i címemet; minthogy nyilván nem akar- ja, hogy
válasza az enyémen kívül más kezébe is kerüljön, vagy ide ír, vagy nem ír egyáltalán: nem
írt. A szálloda por- táján naponta tízszer is ellenőriztem a 46-os szoba postáját: semmi. Miért?
Bizakodva, gondtalanul éltem át barátsá- gunkat; most azt kérdeztem magamtól: mit jelentek
én ne- ki? Gyermekesnek tartotta levelemet? Vagy illetlennek? Vagy egyszerűen csak
elfelejtett? Micsoda kínszenvedés. És mennyire szerettem volna ezen békében kérődzni. De
nem volt egy pillanat nyugalmam sem. Egy szobában háltam Poupette-tel és Jeanne-nal;
csoportosan jártunk mindenho- 197
vá; egész nap velük kellett lennem, s megállás nélküli cse- vegésüket hallgatnom. A Ralliere
cukrászdában, egy csésze csokoládé mellett, este a hotel szalonjában a hölgyek és urak
csevegtek; szünidő volt, olvastak, s olvasmányaikról beszéltek. Azt mondták: "Jól van
megírva, de helyenként unalmas." Vagy "Igaz, hogy unalmas, de jól van megírva." Néha,
elrévedező szemmel, finomkodó hangon beszéltek : "Különös - mondták; vagy szigorú
hangon: - Egészen rendkívüli." Alig vártam az éjszakát, hogy kisírhassam ma- gam; a levél
másnap sem érkezett meg; megint vártam az estét felborzolt idegekkel, tüskekoszorúval
övezett szívvel. Egyik reggel a szobámban zokogni kezdtem: nem is tudom, hogy nyugtattam
meg rémült nagynénémet.
Mielőtt visszatértünk volna Meyrignacba, két napra meg- álltunk Lourdes-ban.
Megrázkódtatás volt. Haldoklók, nyo- morékok, golyvások: a szörnyű felvonulás láttán
hirtelen rá- ébredtem, a világ nemcsak lelki finomság. Az embereknek testük van, mely
szenved. Egy körmenetet követve, az üvöl- tő énekszó s a boldog bigottak savanykás szaga
iránt érzé- ketlenül, elkezdtem szégyellni önmagammal szembeni gyön- gédségemet. Kicsit
irigyeltem Zazát, aki a zarándoklatok alatt a betegek edényeit mosogatta. Feláldozni magam.
El- feledkezni magamról. De hogyan? Miért? A nevetséges re- mények álruhájába öltözött
szerencsétlenség itt túl értel- metlen volt, hogysem fel tudta volna nyitni a szemem. Pár napig
vájkáltam a. borzalomban: aztán visszatértem saját gondjaimhoz.
Kellemetlenül telt a szünidő. A gesztenyésben vánszo- rogtam, és sírtam. Tökéletesen egyedül
éreztem magam a vi- lágon. Ebben az évben húgom is idegen volt. Szüleimet ki- hoztam a
sodrukból agresszíven aszkétikus magatartásom- mal; gyanakodva néztek. Elolvasták a
regényeket, melyeket magammal hoztam, s egymás között meg Marguerite nénivel
beszélgettek róluk; "Ez morbid, ez mellébeszél, nem ez az igazi" - móndták gyakran; ezzel
éppúgy megsebeztek, mint amikor hangulataimat kommentálták, vagy azt találgatták, mit
forgatok a fejemben. Jobban ráértek, mint Párizsban, s így kevésbé türelmesen viselték
hallgatásomat; nem javí- tottam a helyzeten, mikor kétszer vagy háromszor zavaros
kirohanásokba bonyolódtam. Minden erőfeszítésem ellenére 198
nagyon sebezhető maradtam. Ha anyám megcsóválta a fe- jét. s azt mondta: "Bizony; nem jól
van ez így!", dühbe gu- rultam; de ha sikerült félrevezetnem őket, s anyám elége- detten
sóhajtott: "Most már sokkal jobb!", akkor kétségbe- estem. Ragaszkodtam szüleimhez, s itt,
ahol valaha annyira egyek voltunk, félreértéseink még fájdalmasabban érintet- tek, mint
Párizsban. Amellett dolgom is alig volt; csak na- gyon kevés könyvet tudtam szerezni. Egy
Kantról szóló ta- nulmány nyomán szenvedélyesen belemerültem a kritikai idealizmusba,
mely megerősített Isten gondolatának elutasí- tásában. Bergson elméletében a "szociális énről
és a mélyén- ről" lelkesen ismertem fel saját tapasztalatomat. De a filo- zófusok személytelen
hangja nem hozta meg azt a megnyug- tatást, mint legkedvesebb szépíróim. Nem éreztem
magam körül a testvérlelkek közösségét. Egyetlen menedékem a tit- kos naplóm volt; ott
zokogtam el szomorúságomat unal- mamat, majd újra kezdtem szomorúan unatkozni.
Egy este, ahogy lefeküdtem Grillere-ben a széles falusi ágyba, rám telepedett a szorongás;
már előfordult velem, hogy a könnyekig, a sikolyokig megrémültem a haláltól; de ez most
rosszabb volt: az élet máris eltűnt a semmiben; se- hol semmi, csak itt, e pillanatban a
rémület, oly erős, hogy már anyám ajtajához szerettem volna menni, bekopogni, azt mondani,
rosszul vagyok, csak hogy a hangját halljam. Vé- gül elaludtam; de e válság szörnyű emléke
megmaradt.
Meyrignacba visszatérve, arra gondoltam, írok; jobban szerettem az irodalmat a filozófiánál,
egyáltalán nem örül- tem volna, ha valaki azt jósolja, hogy belőlem valami Berg- son-féle
lesz; nem akartam ezen a személytelen hangon szól- ni, melyet ha értek, sem mozgatja meg
lelkemet. Arról ál- modoztam, meg írom "a lelki élet regényé" -t: közölni akar- tam
tapasztalatomat. Haboztam. Úgy éreztem, "egy csomó mindent el akarok mondani"; de
tudtam, az írás művészet, s nem rendelkeztem elég gyakorlattal. Mégis több regény- témát
felvázoltam, és végül elszántam magam. Megírtam el- ső művemet. Egy félresikerült
menekülés regénye volt ez. A hősnő velem egykorú, tizennyolc éves; családjával töltötte a
szünidőt egy vidéki házban, ahová utánuk kellett jönnie vőlegényének, akit illedelmesen
szeretett. Eddig beérte az élet banalitásával. Hirtelen felfedezett "valami más" -t. Egy 199
zseniális muzsikus feltárta előtte az igazi értékeket : művé- szetet, őszinteséget,
nyugtalanságot. Ráébredt, hogy eddig hazugságban élt; ismeretlen láz, vágy ébredt benne. A
mu- zsikus elment, a vőlegény megérkezett. Első emeleti szobá- jából hallotta az érkezőt
fogadó, vidám zajokat; habozott : amit egy pillanatra megérzett, mindazt meg tudja menteni?
Vagy elveszíti-e? Hiányzott belőle a bátorság. Lement a lép- csőn, s mosolyogva lépett be a
szobába, ahol a többiek vár- ták. Nem éltem illúziókban az írás értékéről; de ez volt az első
alkalom, hogy megpróbáltam mondatokba szedni saját élményemet, s az írás örömet okozott.
Garricnak írtam egy rövid, tanítványi levelet, s ő lapon válaszolt mint tanár a tanítványának;
már nem sokat gon- doltam vele. Példája nyomán téptem ki magam környeze- temből,
múltamból: magányra ítélten a hősiességbe vetettem magam, az ő példáját követve. De nehéz
volt ez az út, és szívesen vettem volna, ha az ítéletet meg lehet változtatni ; Jacques barátsága
feljogosított erre a reményre. Hangában heverve, dűlőutakon sétálva, az ő képét idéztem. Nem
vála- szolt a levelemre; de az idő enyhítette csalódásomat; az em- lékek beborították:
mosolya, mellyel fogadni szokott, egyet- értésünk cinkossága, a pihepárnás órák, melyeket
együtt töltöttünk. Belefáradtam a sírásba, és engedélyeztem ma- gamnak az ábrándozást.
Meggyújtom a lámpát, leülök a vörös szófára: otthon vagyok. Nézem Jacques-ot: az enyém
lesz. Kétségkívül szeretem: miért ne szeretne ő is engem? Elkezdtem a boldogság terveit
kovácsolni. Azért mondtam le a boldogságról, mert azt hittem, elérhetetlen; de amint feltűnt
a láthatáron, újra vágyódni kezdtem utána.
Jacques szép volt, gyermekien és érzékien szép; mégsem keltett zavart vagy a vágy halvány
árnyékát bennem; talán becsaptam magam, mikor azt írtam naplómba, hogy ha gyön- géd
mozdulatra szánta volna rá magát, valami visszahúzó- dott volna bennem: ez azt jelentette,
hogy legalábbis képze- letben megőriztem köztünk a távolságot. Jacques-ot mindig úgy
tekintettem, mint egy kissé távoli fiútestvért; ellensége- sen vagy jóindulatúan, de mindig a
család vett körül ben- nünket; bizonyára ez volt az oka, hogy iránta táplált ér- zelmeim mindig
éteriek maradtak.
Viszont rokonságunk okán tulajdonítottam neki végze- 200
tes jelleget. Szenvedélyesen szemére hánytam Joe-nak, Maggie-nak, hogy elárulták
gyermekségüket: Jacques-ot sze- retve úgy éreztem, sorsomat teljesítem be.
Visszaemlékeztem hajdani jegyességünkre és az üvegablakra, mellyel megaján- dékozott;
örültem neki, hogy kamaszkorunk elválasztott, s így egymásra találásunk kitörő öröme
megadatott. Nyilván- való, ez az idill meg van írva az ég könyvében.
Az igazság persze az, hogy azért hittem sorsszerűségé- ben, mert bevallatlanul is ebben
láttam minden nehézségem ideális megoldását. Bár gyűlöltem a polgári hétköznapokat,
megőriztem a fekete-vörös dolgozószobában eltöltött esték emlékét, amikor el sem tudtam
képzelni a szüleimtől való elválást. A Laiguillon-ház, a szép lakás, vastag szőnyegei, a világos
szalon, a homályos hall, mindez már otthont jelentett nekem; Jacques oldalán olvasok majd, s
azt gondolom, "mi ketten", mint ahogy valaha azt suttogtam, "mi négyen"; anyja, nővére
gyöngéden vesznek körül, szüleim megengesz- telődnek: újra az leszek, akit mindenki szeret,
újra elfog- lalom helyemet abban a társadalomban, melyen kívül csak a számkivetést
ismerem. Mégsem kellene lemondanom sem- miről; Jacques oldalán a boldogság nem lenne
szunyókálás; napjaink lágyan ismétlődnének, de napról napra tovább foly- tatnánk a keresést;
egymás oldalán tévednénk el, anélkül, hogy elveszítenők egymást, mert nyugtalanságunk
összeköt bennünket. Így teremteném meg üdvömet a lélek békéjé- ben s szívszaggatás
nélkül. Könnyeim s unalmam fogytán így tettem fel egy lendülettel egész életemet erre a
kártyá- ra. Lázasan vártam az iskolaév kezdetét, s a vonatban za- katolt a szívem.
Amikor újra a fakó szőnyegű lakásban álltam, kegyet- lenül felébredtem; nem Jacques-nál
értem földet, hanem ott- hon; ezt az évet is ezek között a falak között kell eltölte- nem.
Egyetlen pillantással átfogtam a napok, hónapok so- rát: micsoda sivatag! A régi
barátságokat, pajtásságokat, örömöket mind felszámoltam; Garric elveszett számomra;
Jacques-ot havonta legfeljebb kétszer-háromszor láthatom, és semmi sem jogosított fel rá,
hogy többet várjak tőle, mint amit eddig adott. Újra vár hát rám a kedvetlen ébredés, mely
nem ígér örömet a napban; este a szemetesláda, me- lyet ki ki kell üríteni; a fáradtság és az
unalom. A gesztenye- 201
erdő csöndjében kihunyt az a fanatikus tűz, mely a múlt év- ben a víz felszínén tartott; minden
kezdődik elölről : ki- véve azt a furcsa őrületet, mely lehetővé tette mindennek el- viselését.
Annyira megrémültem, hogy azonnal Jacques-hoz szeret- tem volna futni: csak ő segíthetett
volna rajtam. Mint mon- dottam, szüleim vegyes érzelmekkel viseltettek iránta. Ezen a
délelőttön anyám megtiltotta, hogy elmenjek hozzá, s szenvedélyes kirohanást intézett ellene
és befolyása ellen. Még nem mertem nyíltan szembeszegülni, sem komolyan ha- zudni.
Elmondtam anyámnak terveimet; este beszámoltam róla, hogy telt a nap. Alávetettem magam
neki. De fojtoga- tott a harag és a bánat. Heteken át szenvedélyesen vágytam: erre a
találkozásra, s holmi anyai szeszély megfosztott tőle! Borzadva ismertem fel függőségemet.
Nemcsak száműze- tésbe kényszerítettek, hanem még sorsom sivársága ellen sem hagytak
harcolni; cselekedeteim, mozdulataim, szavaim, minden ellenőrzés alatt állt; lesték a
gondolataimat, és egy szóval megölhették legkedvesebb terveimet: nem maradt mentség
számomra. A múlt. évben úgy-ahogy belenyugod- tam sorsomba, mert megleptek azok a nagy
változások, me- lyek bennem mentek végbe; de most már ennek a kaland- nak végére értem,
és visszahullottam a kétségbeesésbe. Meg- változtam, körülöttem is meg kellett volna
változnia a vi- lágnak: de hogyan? Mit is kívántam valójában? Még csak elképielni sem
tudtam. Ez a tehetetlenség kétségbe ejtett. Nem tehettem mást, várnom kellett. Meddig?
Három évig, négy évig? Szörnyű hosszú idő, ha az ember tizennyolc éves. És ha ezt az időt
börtönben, gúzsba kötve töltöm, kijőve épp ily egyedül, szeretet nélkül, lelkesedés nélkül,
minden nélkül találom magam. Vidéken fogok filozófiát tanítani: miben visz ez engem
előbbre? Írni? Meyrignaci kísérle- teim nem értek semmit. Ha én nem változom, ha ugyan-
annak a rutinnak, unalomriak rabságában maradok, akkor sosem viszem semmire; sohasem
sikerül egyetlen művem sem. Nem, nincs fénysugár sehonnan. Életemben először őszintén
úgy éreztem, jobb lenne meghalni, mint élni.
Egy hét múlva megengedték, hogy meglátogassam Jacques-ot. A kapujuk elé érve, pánik
fogott el: ő volt egyetlen reményem, s nem tudtam róla mást, mint hogy nem 202
válaszolt a levelem re. Meghatotta vagy bosszantotta? Ho- gyan fogad majd? A háztömb körül
keringtem, körüljártam egyszer, még egyszer, se eleven, se holt nem voltam. A fal- ba
süllyesztett csengő megrémített: ugyanolyan hamis ártat- lanság áradt belőle, mint abból a
sötét lyukból, melybe gyer- mekkoromban dugtam óvatlanul az ujjamat. Megnyomtam a
gombot. Mint mindig, az ajtó automatikusan kinyílt, s én felmentem a lépcsőn. Jacques rám
mosolygott, leültem a karmazsinszófára. Felém nyújtott egy borítékot, nekem cí- mezve:
"Nesze - mondta -, nem küldtem el, mert azt akar- tam, hogy ez köztünk maradjon." Elpirult a
szeme fehér- jéig. Kibontottam a levelet. Mottónak azt írta: "Mit tar- tozik ez rád?"
Örömét fejezte ki, mert nem féltem a nevet- ségességtől, azt írta, "forró és magányos
délutánokon" gyak- ran gondolt rám. Tanácsokat adott. "Kevésbé bántanád kör- nyezetedet,
ha emberibb volnál; meg, ami talán bántóan hangzik: ha büszkébb lennél. . ." "A boldogság
titka s a művészet csúcsa úgy élni, mint mindenki más, s mégsem ha- sonlítani senkihez." S
ezzel a mondattal végezte: "Akarsz-e a barátodnak tekinteni?" Óriási nap kelt fel a
szívemben. Aztán Jacques beszélni, kezdett kis, szaggatott mondatok- ban, s leszállt az
alkony. Nem megy, egyáltalán semmi nem megy, mondta. Benne van a slamasztikában,
piszok a hely- zete; azt hitte, ő valaki: most már nem hiszi; megveti ön- magát; nem tud mihez
kezdeni saját magával. Hallgattam, meghatott alázata, elragadott bizalma, nyomasztott
levertsé- ge. Mikor elhagytam, szívem lángolt. Leültem egy padra, hogy megérinthessem,
megnézhessem az ajándékot, amit kaptam tőle; szép vastag papírlap, tele lila jelekkel. Taná-
csai részben megleptek: nem tartottam magamat emberte- lennek; nem botránkoztattam
szándékosan; egyáltalán nem, vonzott, hogy úgy éljek, mint akárki más; de meghatott mert
az én kedvemért fogalmazta ezeket a kádenciákat. Tíz- szer is elolvastam az első szavakat
"Mit tartozik ez rád?" Világosan azt jelentette, Jacques jobban ragaszkodik hoz- zám, mint ezt
valaha is kimutatta; de egy másik következ- tetést is levontam belőle: nem szerelmes belém;
különben nem tudott volna ennyire elmerülni ebben a lelki mocsár- ban. Gyorsan rátaláltam
az igazságra; tévedésem szembe- szökő volt: lehetetlen összeegyeztetni szerelmet és nyugta-
203
lanságot. Jacques ráébresztett az igazságra; az állólámpa alatti édes kettest, az orgonákat meg
a rózsákat nem ne- künk teremtették. Mi túlságosan tisztán látunk, túl igényé- sek vagyunk
ahhoz, hogy a szerelem hamis biztonságában megpihenhessünk. Jacques szakadatlanul tovább
fut aggasz- tó pályáján. A kétségbeesés legmélyére süllyedt, annyira, hogy az már önmaga
iránti undorba fordult: követnem kell ezen a keserű úton. Segítségemre hívtam Alissát és Vio-
laine-t, s elmerültem a lemondásban. "Soha nem fogok sze- retni senki mást, de közöttünk a
szerelem lehetetlen" - ha- tároztam el. Nem tagadtam meg meggyőződésemet, mely a szünidő
alatt hatalmasodott el rajtam: Jacques az én sor- som. De éppen azok az okok, amelyek miatt
sorsomat az övéhez láncoltam, kizárta számomra a boldogságot. Szere- pem lett az életében:
de nem az, hogy elaltassam; harcolni kellett letörése ellen, és segíteni kereső útján. Azonnal
mun- kába kezdtem. Újabb levelet írtam, melyben az életnek több értelmét is megadtam a
legjobb szerzők útmutatása sze- rint.
Természetesen nem válaszolt, hiszen mindketten azt akar- tuk, hogy barátságunk "köztünk
maradjon". Mégis emész- tettem magam. Családi vacsorán nálunk egész este szeme cinkos
villanását lestem: semmi. Még furcsábban viselkedett, mint szokott : " Meddig akarod még
játszani a bolondot " - mondta neki anyja nevetve. Oly gondtalannak s irántam oly
közömbösnek látszott, hogy ez alkalommal biztosra vet- tem, elvétettem a lépést: bizonyára
felbosszantotta érteke- zésem, melyet idétlenül a fejéhez vágtam. "Fájdalmas, fáj- dalmas
este, melyen maszkja mögött teljesen eltűnt az ar- ca . . . Szeretném kiokádni szívemet" -
írtam másnap reg- gel Elhatároztam, meglapulok, elfelejtem őt. De egy hét múlva anyám,
akit a család tájékoztatott, közölte, hogy Jacques megint megbukott a vizsgán: nagyon
lesújtotta a do- log; jól tenném, ha meglátogatnám. Már készítettem is a té- pést, kenetet s
futottam. Valóban nagyon levertnek látszott: egy karosszékben hevert borotválatlanul, nyitott
gallérral, már-már illetlenül lomposan; még egy mosolyra sem eről- tette magát.
Megköszönte levelemet, de érzésem szerint nem nagy meggyőződéssel. És megismételte, ő
mennyire nem ér semmit, nem jó semmire. Egész nyáron ostoba módon élt, 204
mindent elront, undorodik magától. Megpróbáltam megvi- gasztalni, de nem volt bennem elég
tűz. Amikor elbúcsúz- tam, azt suttogta: "Köszönöm, hogy eljöttél." Oly forró hangon, mely
megindított; de azért nagyon leverten tér- tem haza. Ez alkalommal nem sikerült fenséges
színekben lefestenem Jacques zavarát; nem tudtam pontosan, mit is csinált a nyáron, de a
legrosszabbra gondoltam: szerencse- játék, alkohol s amit ködösen züllésnek neveztem.
Bizonyá- ra volt mentsége: de kiábrándítónak találtam, hogy men- tegetnem kell. Felidéztem
a csodálat-szerelem nagy álmát, mely tizenöt éves koromban kelt bennem, és szomorúan
szembesítettem Jacques iránti érzésemmel: nem, nem cso- dáltam. Talán minden csodálat
önámítás; talán minden szív mélyén ugyanaz a bizonytalan karnevál játszódik le; talán két
lélek között nem is lehet más kapcsolat, mint a részvét. De ez a borúlátás nem tudott belém
erőt önteni.
Következő találkozásunk újabb zavarba ejtett. Magához tért, nevetett, megfontolt hangon
ésszerű terveket kovácsolt. "Egy szép napon megházasodom" - vetette oda. Ez a kis mondat
mardosta a lelkem. Véletlenül mondta vagy szán- dékosan? S ebben az esetben ígéret akart ez
lenni vagy fi- gyelmeztetés? Elviselhetetlen lenne, ha mást venne fele- ségül, nem engem;
mégis rájöttem, hogy a vele való há- zasság gondolata visszataszít. Egész nyáron erről
álmodoz- tam; most, hogy szemébe néztem ennek a házasságnak, me- lyet szüleim annyira
kívántak, menekülni szerettem volna. Nem üdvömet, vesztemet láttam benne. Több napon át
ré- mületben éltem.
Mikor megint elmentem Jacques-hoz, barátai voltak nála; bemutatott, és folytatták
beszélgetésüket: bárokról és pin- cérekről, pénzgondokról, ködös kapcsolatokról; tetszett ne-
kem, hogy jelenlétem nem zavarta meg tanácskozásukat; mégis ez a beszélgetés nyomasztóan
hatott rám. Jacques megkért, várjam meg, míg hazaviszi barátait kocsin, s én, el- terülve a
vörös szófán, idegeim fogytán, zokogni kezdtem. Megnyugodtam, mire visszajött. Arca
megváltozott, sza- vaiban megint figyelmes gyöngédség zengett. "Tudod, rend- kívüli dolog
az olyan barátság, mint a miénk" - mondta. Elkísért végig a boulevard Raspailon, s hosszú
ideig álltunk egy kirakat előtt, melyben Foujita egy fehér képe volt ki- 205
téve. Másnap indult Chateauvillainbe, ahol három hetet kel- lett töltenie. Megkönnyebbülten
gondoltam arra, hogy ez alatt az idő alatt ennek az alkonynak az édessége lesz utol- só
emlékem róla.
De izgalmam azért nem csökkent: már nem értettem ma- gam. Némely pillanatban Jacques
volt a mindenem: más- kor nem jelentett semmit. Meglepődtem, mert néha egyene- sen
gyűlöletet érzek iránta. Azt kérdeztem magamtól: "Miért csak a várakozásban, a sajnálatban,
a részvétben is- merem a gyöngédség nagy hullámait?" A kölcsönös szere- lem gondolata
megdermesztett. Valahányszor elzsibbadt ben- nem a jelenléte utáni vágy, mintha
megkisebbedtem volna; de azt jegyeztem fel: "Rá van szükségem - nem arra, hogy lássam."
Ahelyett, hogy félhangolt volna, mint az előző esztendőben, beszélgetéseink elgyengítettek.
Szívesebben gondoltam rá a távolból, mint néztem a szemébe.
Három héttel elutazása után éppen átvágtam a place de la Sorbonne-on, amikor a d'Harcourt
terasza előtt megpil- lantottam a kocsiját. Micsoda megrázkódtatás! Tudtam, az ő élete
nélkülem zajlik: beszéltünk is erről félszavakkal, én a margón maradtam. De azt akartam
hinni, hogy a mi be- szélgetéseinkben adja legigazibb magát; ez a kis kocsi a járda szélén az
ellenkezőt állította. Ebben a pillanatban, minden pillanatban Jacques a maga valóságában
mások szá- mára létezett és nem nekem; mi súlyuk lehetett a hetek és hónapok vaskosságában
a mi félénk találkozásainknak? Egy este feljött hozzánk; aranyos volt; és én végzeten csaló-
dottnak éreztem magam. Miért? Egyre kevésbé tudtam tisz- tán látni. Anyja, nővére Párizsban
tartózkodtak, és nem volt alkalmam többé négyszemközt találkozni vele. Érzé- sem
szerint bújócskát játszottunk, s talán többet sose talál- juk meg egymást. Szeretem vagy sem?
Ö szeret-e engem? Anyám kissé savanyú mosollyal visszamondta, amit Jacques anyjának
mondott: "Simone nagyon csinos, kár, hogy Fran- çoise néni olyan rosszul öltözteti." A kritika
nem érintett: csak azt jegyeztem meg, hogy tetszik neki az arcom. Csak tizenkilenc éves, be
kell fejeznie tanulmányait, leszolgálni katonaévét; így természetesen csak ködös célzásokban
be- szélhetett a házasságról; ez a tartózkodás nem hazudtolta meg mosolyát, kézszorításait,
azt a hevet, mellyel fogadni 206
szokott. Azt írta nekem: "Mit tartozik ez rád?" Germaine néni és Titite irántam való
jóindulatába ebben az évben cin- kosság vegyült: úgy látszott, az ő családja, akárcsak az
enyém, bennünket jegyeseknek tekint. De vajon mire gon- dol? Néha oly közömbösnek
látszott! November végén ven- déglőben vacsoráztunk szüleinkkel. Csevegett, tréfált; je-
lenléte túlzottan álcázta távollétét: már eltévedtem ezen az álarcosbálon. S a fél éjszakát
végigsírtam.
Néhány nap múlva életemben először halt meg valaki a szemem láttára: Gaston nagybátyám,
akit bélelzáródás vitt el hirtelen. Egy éjszakán át agonizáit. Marguerite néni fog- ta a
kezét, és szólt hozzá, de nem hallotta. Gyermekei vol- tak az ágya mellett meg szüleim,
húgom és én. Hörgött és valami feketét hányt. Amikor megszűnt a légzése, leesett az álla,
és egy kendővel felkötötték. Apám, akit sohasem lát- tam sírni, zokogott. Kétségbesésem
szenvedélyes ereje min- denkit meglepett, még engem is. Szerettem nagybátyámat és
meyrignaci hajnali vadászkirándulásaink emlékét; szerettem Jeanne húgomat, és borzadtam a
gondolattól: árva. De sem sajnálkozásom, sem részvétem nem igazolta azt a tornádót, mely
két napon át pusztított bennem: nem bírtam elviselni a könnyben úszó pillantást, melyet
nagybátyám közvetlenül halála előtt vetett a feleségére, s amelyben a jóvátehetetlen már
megjelent. Jóvátehetetlen; pótolhatatlan; ezek a szavak kattogtak a fejemben, szinte
szétpattant tőlük; s egy másik szó válaszolt rájuk: elkerülhetetlen. Talán én is látni fogom ezt
a tekintetet annak a férfinak a szemében, akit hosszú időn át szerettem.
Jacques vigasztalt meg. Annyira meghatottnak, oly rész- véttelinek mutatkozott dagadt
szemem láttán, hogy felszárí- tottam könnyeimet. Flandin nagyanyjánál egy ebéden a
nagymama véletlenül azt mondta nekem: "Te már nem is, lennél te magad, ha nem
dolgoznál." Jacques gyöngéden né- zett rám: "Remélem, azért akkor is önmaga maradna."
S én azt gondoltam: "Ok nélkül kételkedtem: szeret." Ná- luk vacsoráztam a következő
héten, csak rövid ideig ma- radhattunk négyszemközt, de elmondotta, hogy bosszúságai
megszűntek, viszont most attól fél, teljesen elpolgárosodik. Aztán, rögtön étkezés után,
meglépett. Kerestem számára a mentséget, de egyik sem győzött meg: nem ment volna el, ha
207
ragaszkodna hozzám. Ragaszkodott egyáltalán tartósan vala- mihez? Határozott benyomásom
volt, hogy állhatatlan, csél- csap; elvész a kis pajtásságokban; nem, érdeklik azok a
problémák, melyek engem kínoznak; hiányzik belőle az in- tellektuális meggyőződés.
Visszahullottam a belső zűrzavar- ba: "Sosem tudok elszakadni tőle, aki ellen pedig időnként
fellázadok? Szeretem, őrülten szeretem; holott még azt sem tudom, nekem való-e."
Kétségtelen, Jacques meg én sok mindenben különböz- tünk. Mikor az ősz közepe táján saját
portrémat megrajzol- tam, legerősebben azt hangsúlyoztam, amit komolyságomnak neveztem:
"Szigorú, könyörtelen komolyság, melynek nem értem az okát, de amelynek, mint nyomasztó
kényszernek vetem alá magam." Gyermekkorom óta mindig integer, túl- ságokra hajló
lénynek mutatkoztam, s erre büszke voltam. A többiek megállnak félúton hitben és
hitetlenségben, vá- gyaikban és terveikben: megvetettem ezt a langyosságot. Én végére jártam
érzelmeimnek, gondolataimnak, vállalkozá- saimnak; semmit sem vettem félvállról; és,
akárcsak kis- gyerek koromban, továbbra is arra törekedtem, hogy éle- temben mindent
valami szükségszerűség igazoljon. Ez a makacsság, rájöttem magam is, megfosztott bizonyos
érté- kektől, de semmi áron meg nem váltam volna tőle; komoly- ságom volt az én lényegem,
s nagyon ragaszkodtam önma- gamhoz.
Jacques-nak nem vetettem szemére nemtörődömségét, pa- radoxonait, gondolatszökelIéseit;
művészebbnek, érzéke- nyebbnek, spontánabbnak és tehetségesebbnek: tartottam ma- gamnál;
némely pillanatban felidéztem Théagenes és Eupho- rion mítoszát, és kész voltam a benne
lakó bájt a magam érdemei fölé helyezni. De míg valaha Zazában nem talál- tam
kivetnivalót, Jacques bizonyos vonásai zavartak: "Köz- helyekhez való vonzódása; a tárgyhoz
túlméretezett lelken- dezései; kissé affektált megvetése." Hiányzott belőle a mély- ség, a
kitartás és néha, amit legsúlyosabbnak tartottam, az őszinteség. Némileg ingerelt, ahogy kibújt
minden alól; s azt gyanítottam, szkepticizmusa csak kényelmes ürügy, mely, felmenti
minden erőfeszítés alól. Panaszkodott, mert nem tud semmiben sem hinni; buzgón
javasoltam célokat; én; lelkesítőnek tartottam, ha az ember dolgozhat, fejlődhet, 208
gazdagodhat; ilyen értelemben fogtam fel Gide tanítását: "Tegyük magunkat
nélkülözhetetlenné"; de ha ezt idéztem Jacques-nak, csak vállat vont: "Ehhez elég lefeküdni
és aludni." Biztattam, írjon; biztos voltam benne, hogy szép könyveket tudna írni, ha akarna.
"Minek?" - felelte. És a rajz, a festés? Hiszen tehetséges. Azt felelte: "Minek?" Minden
javaslatommal ezt szegezte szembe. "Jacques ma- kacsan csak az abszolútumban akar építeni;
Kantot kellene forgatnia; ezen a vonalon nem viheti semmire" - jegyeztem fel egyszer
naivan. Pedig sejtettem, Jacques magatartásának semmi köze a metafizikához, és általában
elég szigorú szem- mel néztem: nem szerettem a lustaságot, sem a szeleburdi- ságot, sem az
állhatatlanságot. Öt meg, éreztem, sokszor az én hiszékenységem bosszantotta. A barátság, ki
tud egyezni ilyen különbségekkel; de aggasztóvá teszik az együttélés perspektíváját.
Nem nyugtalankodtam volna annyira, hacsak jellemünk közötti ellentétet állapítok meg; de
rájöttem., többről is van szó: életünk irányvonaláról. Azon a napon, mikor ki- ejtette a
házasság szót, hosszú mérleget készítettem arról, mi minden választ el bennünket: "Neki
elég, ha élvezheti a szép dolgokat; elfogadja a fényűzést és a könnyű életet, szereti a
boldogságot. Nekem emésztő életre van szüksé- gem. Nekem tennem, magamat adnom,
alkotnom kell; cél kell, melyet elérjek, nehézségek, melyeket legyőzzek, mű, melyet
beteljesítsek. Én nem fényűzésre születtem. Sose tud- nám beérni azzal, amivel ő beéri."
A Laiguillon ház fényűzése nem volt valami hajmeresztő; ám valójában a polgári életformát
tagadtam, s nehezteltem Jacques-ra, mert ezt elfogadja. Egyetértésünk kétértelmű- ségen
alapult, mely világosan megmagyarázza szívem kö- vetkezetlenségeit. Én úgy éreztem,
Jacques kikerült osztálya bűvköréből, mert nyugtalan, nem fogtam fel, hogy; a nyug-
talansággal ez a fiatal polgárnemzedék önmagát törekedett öntudatra ébreszteni; mégis
éreztem, amint a házasság et- től megszabadítja, Jacques pontosan azonosul a fiatal fő-
nök és családatya ideálképével. Valójában nem kívánt mást, mint meggyőződéssel betölteni
azt a szerepet, melyre szüle- tése kijelölte, s úgy számított a házasságra, mint Pascal a
szenteltvízre, hogy megadja számára a hiányzó hitet. Mind- 209
ezt nem tudtam magamnak világosan megfogalmazni, de felfogtam, hogy a házasságban
megoldást lát s nem in- dulást. Szó sem lehet arról, hogy együtt emelkedjünk a csú- csok felé:
ha Madame Laiguillon leszek, egy babaotthon fenntartását kell vállalnom. Talán ez sem volt
teljesen ösz- szeegyeztethetetlen személyes vágyaimmal? Gyanakvással néztem minden
egyezkedésre, s ez különösen veszélyesnek tűnt előttem. Ha megosztom életemet Jacques-kal,
nehezen fogok tudni ellene védekezni, hiszen nihilizmusa máris meg- fertőzött.
Megpróbáltam mindezt szenvedélyem, akaratom nyilvánvaló erejére való hivatkozással
visszaverni; sokszor sikerült is. De az elkedvetlenedés pillanatában inkább arra hajlottam,
hogy igazat adjak neki. Az ő hatása alatt és az ő kedvéért nem leszek-e hajlandó
feláldozni mindazt, ami bennem érték? Fellázadtam az öncsonkítás ellen. Emiatt volt
Jacques iránti szerelmem egész télen át oly fájdalmas. Ö meg hol tékozolta magát, messze
tőlem tévelygett, s én szenvedtem miatta; vagy az "elpolgáriasodás"-ban kereste egyensúlyát,
mely közelebb hozhatta hozzám, de amiben az ő hanyatlását láttam; nem tudtam követni a
rendetlenség- ben, s nem akartam vele berendezkedni a rendben, melyet lenéztem. Egyikünk
sem hitt a hagyományos értékekben ; de én új értékek felfedezésére vagy feltalálására
szántam el ma- gam; ő viszont nem látott semmit ezen túl; duhajság meg letörtség között
ingadozott, s a tanulság neki a beletörődés volt; nem jutott eszébe megváltoztatni az életet,
csak al- kalmazkodni akart hozzá. Én valahogy mindezen túl akar- tam lépni.
Gyakran éreztem közöttünk valamiféle összeférhetetlen- séget, s kétségbeestem: "Ö a
boldogság, az élet! Ó! A bol- dogságnak, az életnek kellene mindennek lennie!" Mégsem
tudtam rávenni magamat, hogy kitépjem Jacques-ot a szí- vemből. Egyhónapos körútra indult
az országban; plébá- nosokat, papokat látogatott, s a Laiguillon-üvegablakokat próbálta
elhelyezni. Tél volt, hideg: újra kezdtem jelenlé- tének melege után vágyni, a békés szerelem
után, az ott- honunk, az otthonom után. Már nem tettem fel magamnak kérdéseket. Mauriac
Búcsú a serdülőkortól-ját olvastam, kí- vülről megtanultam belőle hosszú, epedésteli
részleteket; s az utcán járva szavaltam magamnak.
210
Ha makacsul ragaszkodtam ehhez a szerelemhez, első- sorban azért, mert minden habozáson
túl őszinte, megindult érzelem élt a szívemben Jacques iránt; bájos fiú volt, na- gyon vonzó s
bár szeszélyes, eredeti kedvessége nem egy szívet megdobogtatott; az enyém védelem nélkül
állt: egy hanglejtés, egy tekintet elég volt, hogy végtelen hálát vált- son ki belőle. Jacques
nem vakított el többé; nélküle is meg- értettem a könyveket, a képeket; de meghatott
bizalmával és alázatossági rohamaival. A többi, a korlátolt fiatalembe- rek, az öntelt
felnőttek mindent tudtak mindenről, s ha azt mondták: "Nem értem !", sosem magukban
keresték a hi- bát. Mily hálás voltam Jacques-nak, mert nem magabiztos! Szerettem volna
segíteni neki, mint ahogy ő segített nekem. Még a múltunknál is jobban hozzáláncolt
valamiféle meg- egyezés, melynek alapján az ő üdvét fontosabbnak tartot- tam a magaménál.
Annál szilárdabb volt ennek eleve el- rendeltségébe vetett hitem, mert nem ismertem férfit,
sem öreget, sem fiatalt, akivel rajta kívül képes lettem volna két szót váltani. Ha Jacques nem
hozzám való, akkor nincs sen- ki, s vissza kell térni a magányba, melyet bizony keserűnek
találtam.
Azokban a pillanatokban, mikor magamat megint Jacques- nak áldoztam, újra felállítottam a
szobrát: "Minden, ami Jacques:tól származik, játéknak, bátorsághiánynak, gyáva- ságnak
tűnik - aztán ráébredek szavai igazára." Szkepszise tisztánlátásának bizonyítéka volt; végül is
belőlem hiányzott a kellő bátorság, s az emberi célok szomorú relativitását min- denképpen
megpróbáltam feldíszíteni; ő, ő be merte val- lani, hogy nincs cél, mely megérné az
erőfeszítést. Idejét po- csékolta a bárokban? Kétségbeesése elől menekült, s nem- egyszer a
költészettel találkozott. Ahelyett hogy szemére hányjuk tékozlását, bámulni kell bőkezűségét:
az általa szí- vesen idézett Thule királyhoz hasonlított, aki habozás nél- kül dobta tengerbe
szép aranykupáját egy sóhaj öröméért. Én ilyen rafinált finomságokra nem voltam képes,
de ez nem jogosított fellebecsülésükre. Meggyőztem magam, hogy egyszer Jacques
mindezt alkotásban fogja kifejezni. Ö sem vette el teljesen a reményemet: időről időre
közölte, hogy talált egy nagyszerű címet. Türelemmel kellett lenni, bízni kellett benne. Így
végeztem nehéz tornamutatványaimat a 211
csalódás és lelkesedés nyújtói között. Elkeseredett ragasz- kodásom legfőbb oka az volt, hogy
ezen a szerelmen kívül életem kétségbeejtően üresnek; hiúnak látszott. Jacques csak önmaga
volt; de a távolból mindenné lett: mindenné, ami belőlem hiányzott. Hálás voltam neki ezekért
az örömökért és fájdalmakért; egyedül ezek hevessége mentett meg a si- vár unalomtól,
melyben különben elmerültem.

Zaza október elején tért vissza Párizsba. Levágatta szép fekete haját, s új frizurája kedvesen
keretezte kissé sovány arcát. Az Aquinói Szent Tamás-egyházközség stílusában öl- tözött,
kény.elmesen, de elegancia nélkül, mindig szemöldö- kig behúzott, harangforma kis kalapokat
viselt s gyakran kesztyűt. Aznap, mikor találkoztunk, a délutánba Szajna partján és a
Tuileriákban töltöttük; az a titokzatos és kissé szomorú kifejezés ült az arcán, mely ekkor nála
már szokás- sá vált. Apja állást változtatott, mondotta; Raoul Dautry kapta meg az
államvasutak főmérnökének állását, melyre Monsieur Mabille számított; csalódásában
elfogadta a Cit- roën-cég ajánlatát, mellyel már hosszabb idő óta ostromol- ták: rengeteg
pénzt fog keresni. Mabille-ék fényűző lakásba költöznek a rue de Berriben; autót vettek; sokat
kell tár- saságba járniuk, és sokkal több embert kell meghívniuk, mint eddig. Úgy látszott,
mindennek nem örül Zaza; türel- metlenül beszélt a mondén életről, melyre rákényszerítik, s
megértettem, hogy nem jókedvéből jár örökké esküvőkre, keresztelőkre, első áldozásokra,
teákra, löncsökre, jótékony bazárokra, családi összejövetelekre, eljegyzési uzsonnákra, táncos
teákra, bálokra; környezetét éppolyan szigorúan ítéli meg, mint a múltban, sőt még jobban
terhére vannak. Szün- idő előtt uéhány könyvet, kölcsönöztem. neki; azt mondta, nagyon
elgondolkozott rajtuk; háromszor is elolvasta. A ti- tokzatos birtok-ot: soha még regény így
meg nem rázta. Hir- telen nagyon közel éreztem magamhoz, és egy kicsit beszél- tem neki
magamról: számos ponton egyformán gondolkoz- tunk. "Újra megtaláltam Zazát" -
gondoltam boldogan, mikor az este közeledtével elváltam tőle.
Szokásunkká lett minden vasárnap délelőtt együtt sé- tálni. Sem az ő otthonukban, sem a
miénkben nem marad- hattunk volna magunkra; a kávéházak hasznáról meg fo- 212
galmunk sem volt. "De mit csinál itt ez a sok ember? Nincs lakásuk?" - kérdezte egyszer
Zaza, mikor a Régence előtt mentünk el. Tehát a Luxembourg-park fasorait róttuk, vagy a
Champs-Élysées-t; ha szép idő volt, leültünk egy vasszék- re a pázsitágy szélén. Adrienne
Monnier kölcsönkönyvtárá- ból ugyanazokat a könyveket vettük ki; lelkesen olvastuk Alain-
Fournier és Jacques Riviere levelezését; ő Alain-Four- nier-t szerette sokkal jobban; engem
meghódított Riviere módszeres mohósága. Vitatkoztunk, megbeszéltük minden- napi
életünket. Zazának komoly nehézségei voltak Madame Mabille-jal, aki szemére hányta, hogy
túl sok időt tölt tanu- lással, olvasással, zenével, és elhanyagolja "társadalmi kö- telezettségei"
-t; a könyvek, melyeket Zaza szeretett, gya- núsnak tűntek előtte; nyugtalankodott. Zaza
ugyanolyan odaadással viseltetett anyja iránt, mint hajdanán, s nem tűr- hette, hogy fájdalmat
okozzon neki. "Pedig vannak dolgok, melyekről nem akarok lemondani!" - mondta aggódó
han- gon. Félt, a jövőben súlyosabb konfliktusok fordítják őket szembe egymással. A már
huszonhárom éves Lili addig- addig vonszolja magát találkozóról találkozóra, míg végül is
csak párjára lel; akkor pedig Zazát akarják majd kiházasí- tani. "Nem hagyom - mondta
nekem. - De akkor kényte- len leszek összeveszni mamával!" Anélkül hogy Jacques-ot vagy
vallási fejlődésemet említettem volna, én is sok min- dent elmondtam. Egy Jacques-kal
elköltött vacsora után, amikor az éjszakát könnyekben fürödve töltöttem, úgy érez- tem, nem
bírom magam estig egyedül vonszolni; becsönget- tem Zazához, s alig ültem le vele szemben,
zokogni kezd- tem. Mélyen megdöbbent, mire mindent elmeséltem neki.
Napjaim legnagyobb részét, mint mindig, ekkor is mun- kával töltöttem. Mademoiselle
Lambert ebben az évben lo- gikát és filozófiatörténetet adott elő, s én ezekből akartam
vizsgázni. Örömmel vágtam újra neki a filozófiának. Épp- oly érzékenyen reagáltam, akár
gyermekkoromban, a furcsa tényre, hogy itt vagyok ezen a földön, mely ki tudja, hon- nan
jön, ki tudja, hová megy. Gyakran gondoltam döbben- ten erre, s naplómban vitatkoztam
magammal; úgy éreztem, valami varázslómutatvány áldozata vagyok, melynek gyer- mekien
egyszerű trükkje van, de nem lehet rájönni. Re- méltem, ha nem is fejthetem meg, de legalább
közelebb jut- 213
hatok hozzá. Minthogy az egész szellemi poggyászom annyi volt, amire Trécourt abbé
tanított, nehézkesen tapogatóztam Descartes és Spinoza rendszerei között. Néha nagyon ma-
gasra ragadtak, a végtelenbe: lábamnál a földet hangya- bolynak láttam, s még az irodalom is
halk ciripeléssé válto- zott; néha nem láttam mindebben mást, mint ügyetlen tá- kolmányt,
melynek semmi köze a valósághoz. Kant tanul- mányozása arról győzött meg, hogy senki
nem tudja fel- fedni előttem a kártyákat. Kritikáját oly lényegbevágónak éreztem, olyan
örömet okozott megértése, hogy akkor nem szomorított el. Viszont ha neki sem sikerült
megmagyaráz- nia a világot és engem, akkor nem nagyon tudtam, mit is várhatok még a
filozófiától; nagyon kevéssé érdekeltek az olyan doktrínák, melyeket eleve elutasítottam.
"Descartes ontológiai bizonyításáról" írtam egy dolgozatot, melyet Mademoiselle Lambert
közepesnek ítélt. Mégis elhatározta, foglalkozni fog velem, s ez hízelgett hiúságomnak.
Logiszti- kai órái alatt őt figyeltem, azzal szórakoztam. Mindig vá- lasztékosan egyszerű, kék
ruhát hordott; tekintete hideg tü- zét kissé unalmasnak találtam, de meglepett mosolya, mely
szigorú maszkját hirtelen emberi arccá változtatta. Azt me- sélték, vőlegényét a háborúban
veszítette el, s ennek követ- keztében mondott le a világról. Képes volt szenvedélyeket
kiváltani: azzal is vádolták, hogy visszaél befolyásával; né- mely diáklányok iránta érzett
szeretetüktől hajtva csatlakoz- tak ahhoz a laikus rendhez, melyet Madame Daniélou-val ő
vezetett; aztán, ha már a fiatal lelkek horogra kerültek visszahúzódott odaadásuk elől. Mit sem
törődtem mindez- zel. Szerintem nem elég pusztán gondolkozni, sem pusztán élni; igazán
csak azokat az embereket tudtam becsülni, akik "gondolkozva éltek"; márpedig Mademoiselle
Lambert nem "élt". Előadásokat tartott, és disszertációján dolgozott: na- gyon sivárnak
tartottam ezt a létet. Mégis szívesen ültem le irodájában, mely kék volt, mint ruhái és szeme;
asztalán, egy kristályvázában mindig tearózsa állt. Könyveket ajánlott, kölcsönadta a La
Tentation de l'Occident-t, melyet egy And- ré Malraux nevű, ismeretlen fiatalember írt. Rólam
kérdezős- ködött nagy érdeklődéssel, de anélkül, hogy elriasztott vol- na. Könnyedén
elfogadta, hogy elvesztettem hitemet. Sok mindenről beszéltem neki, még szívügyeimről is:
mit gon- 214
dol, le kell mondani a szerelemről és a boldogságról? Va- lami aggodalommal a tekintetében
nézett rám: "Azt hiszi, Simone, hogy egy nő megtalálhatja a beteljesülést szerelem és
házasság nélkül?" Nem lehetett kétséges, neki is megvol- tak a maga problémái; de ezen az
egyetlen alkalmon kívül soha még célzást sem tett rájuk; az ő feladata az volt, hogy segítsen
nekem megoldani a magaméit. Nem nagy meggyő- ződéssel hallgattam; tartózkodása ellenére
nem tudtam el- felejteni, hogy ő a mennyországra tett; de javára írtam meleg érdeklődését
irántam, és bizalma jólesett.
Júliusban beiratkoztam a Szociális Csoportokba. A női szekció vezetője, egy lilás arcú, kövér
asszonyság, a belle- ville-i csoport fejévé nevezett ki. Október elején összehívta a felelősök
gyűlését, hogy utasításokat adjon. A lányok, akikkel ezen az összejövetelen találkoztam,
sajnálatos mó- don hasonlítottak Désir-intézetbeli volt társnőimhez. Két munkatársam közül
az egyik angolt, a másik tornát tanított; közel jártak már a harminchoz, de szüleik nélkül nem
men- tek soha sehová. Csoportunk székhelye egy szociális otthon- félében volt, melyet magas,
huszonöt év körüli, elég csinos, barna lány vezetett; Suzanne Boigue-nak hívták, s rokon-
szenveztem vele. De újfajta tevékenységem kevés kielégü- lést hozott. Hetente egyszer egy
este, két órán keresztül Balzacról meg Victor Hugóról beszéltem kis tanonclányok- nak,
könyveket kölcsönöztem nekik, beszélgettünk; elég so- kan jártak s elég rendszeresen; de
inkább csak azért, hogy egymás között lehessenek, meg jó kapcsolatot tartsanak fenn az
otthonnal, mely lényegesebb szolgálatokkal sietett segít- ségükre. Volt itt egy fiúcsoport is; a
szórakozás, a bálok elég gyakran összehozták a fiúkat és lányokat; a tánc, a flört s mindaz,
ami ebből következett, sokkal jobban vonzotta őket, mint a tanulócsoportok. Ezt
természetesnek találtam. Ta- nítványaim egész nap divat- meg kalapszalonokban dolgoz- tak;
a különben is összefüggéstelen ismeretek melyeket számukra biztosítottunk, nem voltak
semmiféle kapcsolatban tapasztalatukkal, és semmi hasznukra nem szolgáltak. Nem láttam
semmi rosszat abban, ha a Nyomorultak-at vagy a Goriot apó-t olvastatom velük; de Garric
nagyot tévedett, ha azt hitte, hogy kultúrát viszünk közéjük; és visszataszító- nak találtam
az utasítást, hogy beszéljek nekik az ember 215
nagyságáról meg a szenvedés értékéről: úgy éreztem, kigú- nyolnám ezzel őket. Ami meg a
barátságot illeti, Garrric ezen a téren is becsapott. Az otthon légköre elég vidám volt, de a
belleville-i fiatalok meg azok között, akik, mint én is, hozzájuk mentünk, nem létezett sem
bensőséges, sem köl- csönös kapcsolat. Együtt ütöttük agyon az időt, ennyi az egész.
Kiábrándulásom Garricra vetett árnyékot. Eljött elő- adást tartani, s az este nagy részét
Suzanne Boigue társasá- gában és vele töltöttem. Szenvedélyesen vágytam arra; hogy egyszer
felnőttként, egy szinten beszélgethessek vele : a be- szélgetés mégis unalmasnak tűnt.
Állandóan ugyanazokat az eszméket csócsálta: a barátságnak kell a gyűlölet helyé- be
lépnie; ahelyett hogy pártokban, szakszervezetekben, for- radalomban gondolkozunk, a
mesterséggel, a családdal, a vidék problémáival kell foglalkozni; az a feladat, hogy min- den
emberben megmentsük az emberi értékeket. Szórakozot- tan hallgattam. Iránta való
rajongásom a művébe vetett hi- temmel együtt aludt ki. Valamivel később Suzanne Boigue
arra kért, tartsak levelezőtanfolyamot a bercki betegek szá- mára: elfogadtam. Ezt a szerény
munkát hasznosnak ta- láltam. Mégis arra a következtetésre jutottam, hogy a cse- lekvés
csalódást rejtő megoldás: hamis alibit szerez a ma- ga számára az ember, ha úgy tesz,
mintha másnak áldozná magát. Eszembe sem jutott, hogy a cselekvésnek más formá- ja is
lehet, mint amit elítélek. Mert ha meg is éreztem a Szo- ciális CsoPortokban a misztifikációt,
magam is ennek áldo- zata lettem. Azt hittem, valóban érintkezem a "nép"-pel; szívélyesnek,
alázatosnak látszott, hajlamosnak a kiváltsá- gosokkal való együttműködésre. Ez a hamis
tapasztalat csak súlyosbította tudatlanságomat.
Személyesen azt becsültem a legtöbbre a Csoportokban, hogy lehetővé tette: egy-egy estét
házon kívül tölthettem. Újra benőségessé vált kapcsolatunk a húgommal; beszél- tem vele
szerelemről, barátságról, a boldogságról s csapdái- ról, örömről, a lelki élet szépségeiről;
Francis Jammes-ot, Alain-Fournier-t olvasta. Szüleimmel való kapcsolatom vi- szont nem
javult. Ha sejtették volna, magatartásuk meny - nyire bánt, őszintén lesújtotta volna őket:
sejtelmük se volt róla. Ízlésemet és véleményemet a józan ész ellen, ellenük való
kihívásnak tekintették, s lépten-nyomon ellen- 216
támadásba lendültek. Sokszor segítségül hívták barátaikat; kórusban szidalmazták a modern
művészek sarlatánságát, a közönség szno,bizmusát, Franciaország és a civilizáció deka-
denciáját: e vádbeszédek alatt minden tekintet rám szege- ződött. Monsieur Franchot, ragyogó
csevegő, aki járatos volt oz irodalomban és két, saját költségén kinyomatott regény szerzője,
egy este gúnyos hangon kérdezte, mi. szépséget ta- lálok Max Jacob Kockadobó pohár-jában.
"Ó! - feleltem szárazon. - Azt nem lehet első pillantásra átlátni." Min- denki nevetett, s
belátom, ezzel érvet adtam magam ellen : de hasonló esetekben nem volt más választásom,
mint a nagyképűség vagy a gorombaság. Igyekeztem nem reagálni a kihívásokra, de szüleim
nem nyugodtak bele ebbe az apá- tiába. Meg lévén győződve valami külső, káros befolyások-
ról, gyanakodva kérdezgették: "Ugyan mi olyan különös azon a te Mademoiselle Lambert-
eden?" Apám szememre hányta, hogy nincs bennem családi érzés, és előnyben része- sítek
idegeneket. Anyám elvileg elismerte, hogy az ember jobban szereti barátait, akiket maga
választott, mint távoli rokonait, de ő is túlzottnak tartotta Zaza iránti érzelmei- met. Aznap,
mikor váratlanul elmentem Zazához sírni, utá- na beszámoltam a látogatásról. "Felugrottam
Zazához." - "Már vasárnap is találkoztatok - mondta anyám. - Nem kell mindig őt bújni!"
Hosszú jelenet következett. Az össze- tűzések másik oka olvasmányaim voltak. Anyám nem
tudott belenyugodni; elsápadt, mikor belelapozott Jean-Richard Bloch La Nuit kurde-jébe.
Mindenkinek panaszkodott, meny- nyi gondot okozok neki: apámnak, Madame Mabille- nak,
nagynénéimnek, unokahúgaimnak, barátnőinek. Nem bírtam elviselni a gyanakvást, melyet
állandóan magam körül érez- tem. Mily hosszúnak tűntek az esték s a vasárnapok! Anyám
szerint nem lehetett begyújtani szobám kandallójába; a sza- lonban folytonégő kályha égett,
felállítottam hát ott egy kártyaasztalt, de a szoba ajtaja hagyományosan mindig nyit- va állt.
Anyám jött, ment, járt, kelt, s a vállam fölé hajolt: "Mit csinálsz? Mi ez a könyv?" Robusztus
életerővel meg- áldva, melyet nem nagyon volt alkalma kiélni, hitt a vi- dámság erényében.
Énekelve, nevetve, tréfálva próbálta egyedül, feltámasztani azt a kicsattanó vidámságot, mely
há- zunkban akkor uralkodott, mikor még apám nem ment el 217
minden este otthonról. Kikövetelte cinkosságomat, s ha hiányzott belőlem a lendület,
nyugtalankodni kezdett: "Mi- re gondolsz? Mi bajod? Miért vágsz pofákat? Persze, az anyád
nem szólhat neked egy szót se. . ." Ha végre lefe- küdt, már túl fáradt voltam ahhoz, hogy
kihasználjam a nyugalmat. Mennyire szerettem volna egyszerűen csak mo- ziba menni!
Elnyúltam egy könyvvel a szőnyegen, de a fe- jem oly nehéz volt, hogy gyakran elaludtam.
Nehéz szívvel mentem lefeküdni. Rosszkedvűen ébredtem másnap, s nap- jaim szomorúan
teltek. Már a könyveket is untam; túl sokat olvastam, s mind ugyanazt a nótát fújta; nem
hoztak új re- ményt. Szívesebben ütöttem agyon az időt a rue de Seine vagy a rue de la
Boétie képkereskedéseiben: a festészet ki- emelt önmagamból. Igyekeztem is szabadulni.
Néha bele- vesztem a napnyugta hamujába; elmerülten néztem, hogy lángol halványzöld
pázsit hátterén a sápadtsárga krizantém, abban az órában, mikor az utcalámpák fénye
operadíszlet- té változtatja a Carrousel lombjait, a szökőkutakat hallgat- tam. Nem
hiányzott belőlem a jó szándék; elég volt egy nap- sugár, s már felpezsdült a vérem. De ősz
volt, szemerkélt az eső; örömem ritkán akadt, s hamar szertefoszlott. Visz- szatért az
unalom s a kétségbeesés. A múlt év is rosszul kezdődött; azt hittem, vidáman elegyedek az
emberek kö- zé; erre ketrecben tartottak, majd száműztek. Negatív mun- kával oldottam
meg a helyzetemet: szakítottam múltammal, környezetemmel; nagy fölfedezéseket is tettem:
Garric, Jacques barátsága, a könyvek. Visszanyertem a jövőbe ve- tett bizalmamat, s magasan
repültem a légben hősi távlatok felé. Micsoda zuhanás! A jövő már megint a ma volt, és
minden ígéretnek azonnal, várakozás nélkül kellett volna megvalósulnia. Szolgálni kell: de
mit? De kit? Sokat ol- vastam, gondolkoztam, tanultam, felkészültem, meggazda- godtam: de
senki nem kér tőlem semmit. Az életet oly teli- nek hittem, hogy határtalan csábítás ára
feleletül szenvedé- lyesen fel akartam használni teljes magamat: most kiürült; hiányzott a
hang, mely engem hívott volna. Olyan erőt érez- tem, mellyel ki lehet fordítani a földet a
sarkából; de nem találtam egy kis kavicsot sem, melyet megmozgassak. Ki- ábrándulásom
brutális volt: "Annyival több vagyok, mint amit tenni tudok!" Nem elég lemondani a
dicsőségről, a 218
boldogságról; most már termékeny életet sem kívántam, már nem kívántam semmit;
fájdalommal tanultam meg "a lét meddőségé" -t. Dolgoztam, hogy mesterségem legyen; de a
mesterség csak eszköz: milyen cél érdekében? A házasság, minek? Gyerekeket nevelni, vagy
dolgozatokat javítani, ugyanaz a haszontalan taposómalom. Jacques-nak igaza van: minek?
Az emberek beletörődnek, hogy hiába élnek: én nem; Mademoiselle Lambert, akárcsak
anyám, holt napokat pergetnek, beérik az elfoglaltsággal: "Én olyan létformára vágyom, mely
nem enged időt semmi másra!" Ilyennel nem találkoztam, s türelmetlenségemben
általánosítottam egyedi esetemet: "Senkinek sincs szüksége rám, senkinek sincs szük- ége
senkire, mert semminek sincs szüksége a létezésre.
Így fedeztem fel önmagamban "az új század beteg- ségé"-t, melyet Marcel Adand tárt fel az
N.R.F.-ben írott, nagy visszhangot verő cikkében. A mi nemzedékünk, írta, nem tud
belenyugodni Isten hiányába; kétségbeesve fedezte fel, hogy Rajta kívül csak foglalkozások
vannak. Ezt az esszét pár hónappal korábban érdeklődéssel, de belső zavar nélkül olvastam;
akkor nagyon jól megvoltam Isten nélkül, és ha használtam nevét, csak azért, hogy ezzel
jelöljem az űrt, mely szememben a teljesség fényével ragyogott. Még most sem kívántam
egyáltalán létezését, sőt úgy éreztem, ha hinnék benne, meggyűlölném. Ha olyan utakon
tapogatóz- nék, melyeknek ő minden kanyarodóját ismeri, kegyelme szeszélyétől hányattatva,
tévedhetetlen ítéletébe kövesedve, életem nem lenne más, mint ostoba és hiábavaló
megpróbál- tatás. Semmiféle szofizma nem győzhetett meg, arról, hogy a Mindenhatónak az
én nyomorúságomra van szüksége: ha ugyan nem tréfából. Amikor a felnőttek mosolygó
leeresz- kedése hajdanában az életemet gyerekes komédiává változ- tatta, tomboltam a dühtől:
ma nem kevésbé dűtrösen utasí- tanám el, hogy Isten majma legyek. Ha a mennyben viszont-
látom, végtelenné nagyítva, a lágyság és szigorúság, szeszély és hamis szükségesség
szörnyötvözetét, mely születésem óta elnyomott, inkább elkárhozom, mint hogy imádjam
.Gunyo- ros jóságtól ragyogó tekintetével Isten ellopná tőlem a föl- det, életemet, a többi
embert s végül saját magamat. Nagy szerencsének tartottam, hogy megmenekültem tőle.
De hát akkor miért ismételgettem kétségbeesve: "Min- 219
den csak hívság?" Valójában attól szenvedtem, hogy ki- űzettem a gyermekkor
Paradicsomából, és nem találtam meg helyemet az emberek között. Berendezkedtem az
abszolú- tumban, mert felülről akartam látni a világot, mely kive- tett magából; most, ha
cselekedni, alkotni, magamat ki- fejezni akartam, újra le kellett ereszkednem belé; de meg-
vetésem megsemmisítette, nem láttam körülöttem mást, csak űrt. Tény, hogy még nem fogtam
semmihez. Szerelem, cse- lekvés, irodalmi alkotás: elvont fogalmakat forgattam el- mémben;
absztrakt módon vitatkoztam absztrakt lehetősé- gekkel, s mindebből a valóság elszomorító
jelentéktelensé- gére következtettem. Valamit szilárdan meg akartam ra- gadni, s e
határozatlan vágy erejét összetévesztettem a vég telenség vágyával.
Nyomorom, tehetetlenségem kevésbé nyugtalanított vol- na, ha sejtem, mennyire korlátolt,
tudatlan vagyok; egy fel- adat kerített volna hatalmába: a tájékozódás; s minden bi- zonnyal
hamarosan újabb feladatok is jelentkeztek volna. De aki rács nélküli börtönben lakik, nem is
tud azokról a leplekről, melyek eltakarják előle a látóhatárt; sűrű ködben tévelyegtem, s azt
hittem, tisztán látok. A számomra fel- foghatatlan dolgok létét még csak nem is sejtettem.
A történelem nem érdekelt. Vaulabelle-nek a két restau- rációról írott művein kivül az
emlékiratok, beszámolók, kró- nikák, melyeket elolvastattak velem, éppolyan jelentékte- len
anekdotahalmaznak tűntek, mint Mademaiselle Gontran órái. Ami éppen ebben a pillanatban
történik; az sem ér- demli meg jobban figyelmemet. Apám s barátai fáradhatat- lanul
politizáltak, s tudtam, minden rosszul megy: semmi kedvem nem volt hozzá, hogy beleüssem
az orromat ebbe a sötét zűrzavarba. Az őket érdeklő problémák - a frank új- ra értékelése, a
Rajna-vidék kiürítése, a Népszövetség utó- piája - számomra a családi ügyekkel s
pénzgondokkal azo- nosnak látszottak; nem tartoztak rám. Jacques, Zaza nem tö- rődtek vele;
Mademaiselle Lambert sosem beszélt róluk; az N.R.F. írói - alig olvastam mást - sosem
érintették, kivéve Drieu la Rochelle-t, azonban ő is számomra hozzáférhetetlen kifejezésekkel.
Oroszországban talán történt valami: de az nagyon messzi volt. A szociális kérdéseket illetően
a Csopor- tok megzavarta eszméimet, a filozófia pedig megvetette az 220
ilyesmit. A Sorbonne-onprofesszoraim következetesen nem vettek tudomást Hegelről és
Marxról; Brunschvicg vaskos könyvében a nyugati gondolat fejlődéséről alig szentelt há- rom
oldalt Marxnak, akkor is az egyik legobskurusabb reak- ciós gondolkodóval állítva
párhuzamba. A tudományos gon- dolat történetére oktatott bennünket, de senki sem mondta
el az emberiség kalandját. Az a se füle, se farka boszor- kányszombat, melyet az emberek a
földön folytattak, holmi szakembereket érdekelhetett: de méltatlan egy filozófus fi- gyelmére.
Mindent összevéve, a filozófus, ha megértette, hogy nem tud semmit, és nincs semmi
tudnivaló, már min- dent tudott. Ez magyarázza, a következő januári jegyzete- met: "Mindent
tudok már, mindent bejártam." A szubjek- tív idealizmus, melynek hívévé szegődtem,
megfosztotta a világot mélységétől és egyediségétől: nem csoda, ha még képzeletben sem
találtam semmit, amiben megkapaszkod- hatnék.
Minden összevágott hát, hogy meggyőzzön az emberi dolgok hiábavalóságáról: saját
helyzetem, Jacques befolyása, az oktatott ideológiák s a kor irodalma. Az írók legnagyobb
része a mi nyugtalanságunkat ismételgette, s hidegfejű két- ségbeesésre biztatott. A végletekig
vittem ezt a nihilizmust. Minden vallás, minden erkölcs csalás, az énkultuszt bele- értve.
Mesterkéltnek tartottam - nem ok nélkül - azokat a lázakat, melyeket valaha magam is
tetszelegve tápláltam. Elhagytam Gide-et és Barrest. Minden tervben menekvést, a
munkában a többihez hasonló időtöltést láttam. Mauriac egyik ifjú hőse úgy tekintette
barátságait és szórakozasait, mint ágakat, melyek labilisan tartják fenn őt az űr fölött:
kölcsönvettem tőle a képet. Az embernek joga van ágakba kapaszkodni, feltéve, hogy a
relatívat nem téveszti össze az abszolúttal, a vereséget a győzelemmel. A többi embert is ezek
szerint a normák szerint ítéltem meg; számomra csak azok az emberek léteztek, akik csalás
nélkül néznek szem- be a semmivel, mely megemészt mindent; a többiek nem léteztek.
Minden minisztert, akadémikust, kitüntetett úri- embert, fontos személyiséget a priori
barbárnak tekintet- tem. Az író tartozott magának azzal, hogy elátkozott legyen; minden
siker gyanús, s azt firtattam magamban, az írás té- nye nem csapda-e: csak Monsieur Teste
némasága fejezte ki 221
méltóan az emberi kétségbeesés abszolútumát. Így, Isten nemlétének zászlaja alatt, új életre
keltettem a világról való lemondás ideálját, melyet korábban léte sugallt. De ez az aszkézis
már nem torkollt semmiféle üdvözülésbe. A leg- őszintébb magatartás végül is az
önmegsemmisítés; ezt el- fogadtam, és csodáltam a metafizikai okú öngyilkosságokat: de
eszembe se jutott magamon is végrehajtani: ehhez túlzot- tan féltem a haláltól. Előfordult,
hogy otthon magamra ma- radva, ugyanúgy szenvedtem, mint tizenöt éves koromban;
remegve, nyirkos tenyérrel sikoltottam riadtan: "Nem aka- rok meghalni!"
És a halál már emésztett. Minthogy semmiféle vállalko- zásba nem bocsátkoztam; az idő
egymást végtelenül tagadó pillanatokra hullott szét; nem bírtam belenyugodni ebbe a
sokszoros és töredékes halálba. Oldalakat másoltam Scho- penhauerból, Barresból, Madame
de Noailles verseiből. An- nál rémesebbnek tartottam a halált, mennél kevésbé láttam az élet
értelmét.
Pedig szerettem, szenvedélyesen szerettem az életet. Na- gyon kevés kellett ahhoz, hogy újra
bízzam benne, magam- ban: egy levél valamelyik bercki tanítványomtól, egy belle- ville-i
tanonclány mosolya, egy neuillyi diáktárs vallomásai; Zaza egy tekintete, egy hálás szó, egy
kedves pillantás. Amint hasznosnak vagy szeretettnek tudtam magam, a látó- határ kiderült, és
újra fogadkoztam: "Szeressenek, csodál- janak, hasznos legyek: valaki legyek." Egyre
biztosabb let- tem abban, hogy sok mondanivalóm van: s ezt mind el kell mondanom.
Tizenkilencedik születésnapomon a Sorbonne könyvtárában hosszú párbeszédet írtam,
melynek mindkét hangja az enyém volt: az egyik minden dolgok hívságáról, az undorról és
fáradtságról beszélt; a másik bizonygatta: szép az élet még terméketlenül is. Egyik napról a
másikra, egyik óráról a másikra levertségből gőgbe csaptam át. De egész őszön s télen át az a
szorongás uralkodott bennem, hogy egyszer csak "legyőz az élet".
Ez az örökös ingadozás, habozás kétségbeejtett: az una- lom fojtogatott, s szívemet szinte
kívül hordtam. Ha bele- vetettem magam a kétségbeesésbe, akkor ezt fiatalságom,
egészségetn teljes szenvedélyével tettem, s az erkölcsi fájda- lom éppoly kegyetlenül kínzott,
mint a fizikai szenvedés . 222
Jártam Párizst, faltam a kilométereket, ismeretlen díszle- teken sétáltattam könnytől homályos
tekintetemet. A járás- tól megéhezve, bementem egy cukrászdába, megettem egy brióst, s
ironikusan idéztem magamnak Heinét: "Akárhogy sír is az ember, a végén csak kifújja az
orrát." A Szajna part- jain zokogásom Laforgue versét ringatta:

Már késő, kedvesem, már a szívem szakad meg,

Mégsem haragszom rád, hisz annyit sírtam én . . .

Szívesen éreztem, amint ég a szemem. De néha minden fegyver kihullott a kezemből.

Bemenekültem valamelyik templom oldalhajójába, hogy nyugodtan kisírhassam ma- gam;
térdre borultam, fejem a kezemben, s keserű árnyak fojtogattak.

Jacques január végén tért vissza Párizsba. Visszaérkezése másnapján már csöngetett nálunk.
Tizenkilencedik szüle- tésnapomra szüleim fényképeket készíttettek rólam, kért be- lőlük;
soha még nem volt ilyen simogatóan lágy a hangja. Remegtem, mikor egy hét múlva
becsöngettem az ő kapuju- kon, annyira féltem valami brutális visszaeséstől. Találkozá- sunk
elbűvölt. Regénybe kezdett, az volt a címe: Az ifjú polgárok, s azt mondta: "Nagyrészt a te
kedvedért írom." Azt is mondta, nekem fogja ajánlani: "Úgy érzem, ez jár neked." Pár napig
elragadtatásban éltem. A következő hé- ten magamról beszéltem neki; elmondtam, mennyire
emész- tem magam, s hogy már semmi értelmét nem találom az élet- nek. "Nem kell annyit
keresni - felelte komolyan. - Egy- szerűen teljesíteni kell a napi feladatot." Aztán kicsit ké-
sőbb hozzátette: "Kell legyen bennünk annyi alázat, hogy beismerjük, egyedül nem
boldogulunk; sokkal könnyebb va- lakiért élni." Rám mosolygott: "Az a megoldás, ha kettes-
ben vagyunk egoisták."
Ismételgettem magamban ezt a mondatot, ezt a mosolyt; már nem kétkedtem: Jacques szeret;
össze fogunk házasod- ni. De valami mégsem volt rendjén: boldogságom nem tar- tott három
napig se. Jacques újra feljött hozzánk; nagyon 223

vidám estét töltöttünk együtt, s mikor elment, összeomlot- tam: "Mindenem megvan, hogy
boldog lehessek, s én halni vágyom! Előttem az élet, les rám, mindjárt ránk rohan. Fé- lek:
egyedül vagyok, örökké egyedül. vagyok, örökké egye- dül leszek. Ha menekülhetnék, - de
hová? Mindegy, ho- vá. Valami nagy kataklizma, mely elsodorna minket." Jacques számára
a házasság azt jelentette, pontot tesz valami végére, s én nem akartam még végezni, nem ilyen
gyorsan. Még egy hónapon keresztül küszködtem. Néha meggyőztem magam: tudnék Jacques
mellett élni, anélkül, hogy ez ön- csonkítást jelentene; aztán újra elfogott a rettenet: "Bezár-
kózni egy másik ember korlátai közé! Borzalom az a szere- lem, mely megláncol, mely nem
enged szabadon." - "Vá- gyom széttörni ezt a láncot, felejteni, új életet kezdeni. . ." "Nem
még, még nem kívánom énem teljes feláldozását." Pedig a szerelem hatalmas lendülete
ragadott Jacques felé és csak rövid villanásokban vallottam be önmagamnak az igazat:
"Nem nekem teremtették." Inkább azt vallottam: én nem szerelemre s boldogságra
teremtem. Naplómban fur- csa módon úgy beszéltem erről, mint valami örök, változ- hatatlan
adottságról, melyet, elfogadhatok vagy elvethetek, de amelynek tartalmát módosítani nem
tudom. Ahelyett, hogy azt gondoltam volna: "Egyre kevésbé hiszek a bol- dogságban
Jacques-kal", azt írtam: "Mindjobban félek a boldogságtól." - "Éppúgy kétségbe ejtene, ha
igent, mint ha nemet mondanék a boldogságra." - "Amikor legjobban szeretem, akkor
vetem meg legerősebben iránta érzett sze- relmemet." Attól féltem, gyöngédségem belesodor
a vele való házasságba, s vadul elutasítottam a jövendő Madame Laiguillonra váró életet.
Jacques-nak is megvoltak a maga szeszélyei. Csábmoso- lyokat küldött felém; azt mondta:
"Vannak pótolhatatlan lények." S közben megindultan nézett rám; kérte, jöjjek minél
hamarabb újra; és aztán hidegen fogadott. Március elején megbetegedett. Többször
meglátogattam: nagynénik, nagybácsik, nagymamák voltak állandóan az ágya körül "Gyere
holnap: nyugodtan beszélgethetünk" - mondta egy- szer. Még megindultabb voltam, mint
általában, mikor ezen a délutánon a boulevard Montparnasse felé siettem. Vettem egy
ibolyacsokrot, a ruhám nyílásába tűztem; elég nehezen 224
sikerült odaerősítenem, s türelmetlenségemben elveszítettem kézitáskámat. Nem sok volt
benne, de nagyon idegesen ér- tem Jacques-hoz. Már régen vágytam arra, hogy szívünk
őszintén egymásra találjon szobája félhomályában. De nem volt egyedül. Lucien Riaucourt ült
az ágya mellett. Már is- mertem: elegáns fiatalember, könnyed, sima beszédű. To- vább
csevegtek egymás között; bárokról, ahová járni szok- tak, emberekről, akiket ott ismertek
meg: következő hétre közös programot terveztek. Tökéletesen fölöslegesnek érez- tem
magam: nem volt pénzem, este nem mehettem sehová, kis diáklány, aki képtelen Jacques
valódi életében részt ven- ni. Amellett rosszkedvűnek látszott: ironikus, majdnem tá- madó
volt: gyorsan elmenekültem, s szemmel láthatóan örömmel búcsúzott tőlem. Harag öntött el s
gyűlöltem. Mi van benne rendkívüli? Tizenkettőt adnak egy tucatban olyat, mint ő. "Jól
becsaptam magam, mikor azt hittem, hogy a nagy Meaulnes-ok fajtájába tartozik. Csélcsap,
önző, csak a saját szórakozá-sával törődik. Dühöngve jártam a nagy boule- vard-okon,
fogadkozva, hogy kiszakítom az életemből. Más- napra megenyhültem; de elhatároztam, be
nem teszem a lába- mat hozzá jó sokáig. Megtartottam a szavam, s hat hétig nem
találkoztunk.

A filozófia nem nyitotta meg előttem az eget, s nem hor- gonyzott le a földre; mégis
januárban, az első nehézségek leküzdése után, elkezdtem komolyabban érdeklődni iránta.
Elolvastam Bergsont, Platónt, Schopenhauert, Leibnizet, Ha- melint, s szenvedélyes
lelkesedéssel Nietzschét. A problé- mák egész csoportja izgatott: a tudomány értéke, az élet,
az anyag, az idő, a művészet. Egy iskolához sem tartoztam határozottan: csak azt tudtam,
elutasítom Arisztotelészt, Szent Tamást, Maritaint, valamint az összes empirista és
materialista tanokat. Nagyjából a kritikai idealizmushoz csatlakoztam, amire Brunschvicg is
oktatott, bár számos pon- ton nem tudta kielégíteni éhségemet. Újra kedvet kaptam az
irodalomra. A boulevard Saint-Michelen a , Picart-könyvke- reskedés tárva-nyitva állt a
diákok előtt: itt lapozgattam az avantgard-folyóiratokat, melyek ebben az időben egymás után
tűntek fel, hogy hamarosan eltűnjenek újra; Bretont ol-vastam, Aragont; a szürrealizmus
meghódított. A nyugta- 225
lanság, ha hosszú ideig folytatják, unalmassá válik; jobban tetszettek a tiszta tagadás
túlkapásai. Elpusztítani a művé- szetet, az erkölcsöt, a nyelvet, rendszerré emelni a szabály-
talanságot, az öngyilkosságig fokozni a kétségbeesést: ezt a túlzást elragadónak találtam.
Szerettem volna beszélni minderről; szerettem volna olyan emberekkel beszélgetni mindenről,
akik - Jacques-kal el- lentétben - be is fejezik mondataikat. Mohón kerestem az
ismeretségeket. A Sainte-Marie-ban szinte kihívtam társ- nőim vallomásait: de
tulajdonképpen nem akadt közöttük egy sem, aki igazán érdekelt volna. Sokkal jobban
élveztem beszélgetéseimet Suzanne Boigue-gal Belleville-ben. Geszte- nyeszínű, szigorúan
hátrafésült haja, magas homloka s na- gyon világos, kék szeme volt, amelyben valami
rettenthetet- len fény lobogott. Maga kenyerén élt, mint a már említett otthon igazgatónője:
kora, függetlensége, felelőssége, tekin- télye bizonyos súlyt adtak neki. Hivő volt, de sejtette
velem, hogy Istennel való kapcsolata nem problémamentes. Iroda- lomban körülbelül azonos
volt az ízlésünk. S elégedetten ál- lapítottam meg, hogy őt sem vezeti félre sem a Csoportok,
sem a cselekvés általános eszméje. Bevallotta, ő is élni sze- retne, nem aludni:
kétségbeesetten remélte, hogy talál az életben valamit, ami több, mint narkózis. Minthogy
mind a ketten kicsattanóan egészségesek és jó étvágyúak voltunk, kiábrándult eszmecseréink
nem törtek le, inkább fellelkesí- tettek. Mikor elváltam tőle, vidám léptekkel jártam a Buttes-
Chaumont-t. Ö is, akárcsak én, meg akarta találni igazi helyét a világban. Elment Berckbe
meglátogatni egy szent asszonyt, aki életét a fekvő betegeknek áldozta. Visz- sza térve
energikusan mondta: "A szentség nem az én utam" Tavasz elején hirtelen beleszeretett a
Csoportok egyik fia- tal és ájtatos munkatársába; elhatározták, összekelnek. A
körülmények kétévi várakozási időt kényszerítettek rájuk: de ha szerelmes az ember, az idő
nem számít, mondta Su- zanne Boigue. Sugárzott a boldogságtól. Megdöbbenésemre pár
héttel később bejelentette, szakított vőlegényével. Túl erős volt közöttük a fizikai vonzás, s a
fiatalember megré- mült csókjaik hevességétől. Arra kérte Suzanne-t, szűzi tisz- taságukat a
távollét segítségével őrizzék meg: egymástól tá- vol várjanak. A lány inkább szakított.
Furcsának találtam 226
ezt a történetet, melyhez sosem kaptam meg a kulcsot. De Suzanne csalódása meghatott, és
hősiesnek éreztem erőfeszí- tését, mellyel igyekezett túljutni rajta.
A Sorbonne diákjait, akikkel összekerültem, fiúkat-lá- nyokat egyaránt jelentéktelennek
ítéltem; bandákban jár- tak, túl hangosan nevettek, nem érdeklődtek semmi iránt, s ez a
közömbösség kielégítette őket. A filozófiatörténeti órákon feltűnt viszont egy nálam jóval
idősebb, kék szemű fiatalember; fekete ruhában, fekete kalapban, nem szólt sen- kihez, csak
egy kis barna lányhoz, akire mindig mosolygott. Egyszer a könyvtárban Engels leveleit
fordította, mikor az asztalánál a diákok zajongani kezdtek; szeme szikrázott, s olyan
határozottsággal követelt csendet, hogy azonnal enge- delmeskedtek neki. Felfigyeltem: "Ez
már, valaki!" Sike- rült szóba elegyednem vele, s aztán valahányszor a kis bar- na nem volt
ott, elbeszélgettünk. Egyszer egy kicsit sétáltam vele a boulevard Saint-Michelen: este
megkérdeztem hú- gomtól, illetlennek tartja-e viselkedésemet; megnyugtatott, s én többször
is megismételtem. Pierre Nodier a Philoso- phies-csoporthoz tartozott, Mohrange-zsal,
Friedmann-nal, Henri Lefebvre-rel, Politzerrel együtt; egyikük apja, egy gazdag bankár
segítségével folyóiratot alapítottak: de tőké- sük felháborodott egy cikken, melyet a marokkói
háború el- len írtak, s megvonta támogatását. Kevéssel később a folyó- irat újra feléledt Esprit
cím alatt. Pierre Nodier elhozta a lap két számát: ez volt az első eset, hogy az értelmiség
bal- oldalával érintkezésbe kerültem. Mégsem éreztem magam talajvesztettnek: ismertem ezt
a nyelvet, a kor irodalma már hozzászoktatott; ezek a fiatalemberek is lélekről, üdvözülés- ről,
örömről, örökkévalóságról beszéltek; azt mondták, a gondolatnak "testi és konkrét valóság"
-nak kell lennie, de ezt elvont fogalmakban fejezték ki. Szerintük a filozófiát nem lehet
elválasztani a forradalomtól, mely az emberiség egyetlen reménye; de ebben az időben
Politzer úgy vélte, "az igazság síkján a történelmi materializmus nem elválaszt- hatatlan a
forradalomtól"; hitt az idealista idea értékében, feltéve, hogy ezt konkrét totalitásban fogjuk
fel, s nem ál- lunk meg az elvontság állapotánál. Elsősorban a szellem különböző
megnyilatkozási formái érdekelték őket; a gazda- ságtan s a politika csak kiegészítő szerepet
játszott a sze- 227
mükben. Elítélték a kapitalizmust, mert kipusztította az em- berekből "az élet értelmé" -t; úgy
látták, Ázsia és Afrika népeinek felkelés évei "a történelem és bölcsesség szolgálója lett".
Friedmann ízekre szedte a fiatal polgárok ideológiá- ját, nyugtalanságukat és
érzékenységüket: de a helyébe misztikát állított. Feladatul tűzte ki, hogy az emberek visz-
szakapják önmaguk örökkévaló részét. Az életet nem a szük- ség és munka szemszögéből
nézték, romantikus értéket al- kottak belőle. "Íme az élet, s szeretetünk hajt feléje" -, ír- ta
Friedmann. Politzer olyan mondatban adta meg az élet definícióját, mely nagy botrányt
okozott: "A matróz, aki a Kreml gobelinjein oltja ki a cigarettája tüzét - az ő győz- tes,
nyers élete megrémít benneteket, s nem is akartok hal- lani róla: pedig ez az igazi élet!" Nem
voltunk nagyon tá - vol a szürrealistáktól, akik egy része éppen ebben az időben kezdett
megtérni a forradalomhoz. Engem is meghódított a forradalom gondolata; de kizárólag
negatív oldalával; kí- vánatosnak tűnt az egész társadalom radikális felrúgása; de magát a
társadalmat most sem értettem jobban, mint en- nek előtte. És továbbra is közömbös
maradtam a világ ese- ményeivel szemben. Minden újság, még a Candide is, hasá- bokat
szentelt az ekkor kitört kínai forradalomnak: engem hidegen hagyott.
De Nodier-val folytatott beszélgetéseim kezdték kinyitni a szememet. Rengeteget kérdeztem
tőle. Szívesen válaszolt, s annyit tanultam beszélgetéseinkből, hogy néha szomorúan
gondoltam: miért nem ilyen ember iránti szerelem a sorsom ki megosztan á velem a
gondolkodás és tanulás szenvedélyét; akihez elmém éppen annyira kapcsolna, mint szívem?
Na- gyon sajnáltam, mikor május vége felé elbúcsúzott tőlem a Sorbonne udvarán.
Ausztráliába indult, ahol állást kapott, s hová a kis barna követte. Miközben
megszorította keze- met, mélyen a szemembe nézett: "Minden-minden jót kí- vánok
magának" - mondotta.
Március elején kitűnően letettem filozófiatörténeti vizs- gámat, s ez alkalommal
megismerkedtem egy baloldali diák- csoporttal. Felszólítottak, írjak alá egy tiltakozást: Paul
Boncour katonai törvény tervezetet adott be, mely a nők mozgósítását is lehetővé tette, s az
Europe című folyóirat, tiltakozási kampányt indított. Nagy zavarba jöttem. Híve 228
voltam a nemek egyenjogúságának; s veszély esetén nem kell-e mindent megtenni a haza
védelmére? "Hát - mond- tam, mikor elolvastam a törvény szövegét - ez derék na- cionalista
dolog." A kövér, kopasz fiú, aki a tiltakozóiratot körözte, nevetni kezdett: "Csak azt kéne
előbb kideríteni, hogy a nacionalizmus derék dolog-e!" Én ezt a kérdést még sohasem tettem
fel magamnak: nem tudtam mit felelni. Meg- magyarázták, hogy a törvény végeredményben a
közvéle- mény általános ellenőrzéséhez fog vezetni, s ez megadta a döntő lökést: a
gondolatszabadság mindenekfölött való, szent dolog; meg aztán mindenki más is aláírta:
aláírtam hát én is. Kevésbé kérettem magam, mikor Sacco és Van- zetti kegyelméért
gyűjtöttek aláírást; a nevük nem jelentett nekem semmit, de biztosítottak, hogy ártatlanok:
meg egyébként is elleneztem a halálbüntetést.
Politikai tevékenységem ebben ki is merült, s eszméim ködösek maradtak. Egyet tudtam:
gyűlöltem a szélsőjob- bot. Egyik délután egy maroknyi zajos csoport rontott be a Sorbonne
könyvtárába kiabálva: "Ki a zsidókkal és a pi- szok idegenekkel !" Vastag botokkal
kikergettek egypár sö- tétebb bőrű diákot. Az erőszak és ostobaság, diadala riadt haragot
ébresztett bennem. Gyűlöltem a konformizmust, minden obskurantizmust, a józan ész
uralmára vágytam; emiatt érdekelt a baloldal. De minden címke kiváltotta el- lenszenvemet:
nem szerettem, ha osztályozzák az embereket. Diáktársaim között többen is szocialistának
vallották ma- gukat; az én fülemben rossz csengése volt ennek a szónak; egy szocialista nem
lehet nyugtalan; profán és korlátozott célokat kerget egyszerre: ez a szerénység a priori
bosszan- tott. A kommunisták szélsősége jobban vonzott; de gyana- kodtam, hogy ők éppoly
dogmatikus ok és szabványosítottak, mint a kispapok. Május táján mégis összebarátkoztam,
Alain egy volt tanítványával, aki kommunista lett: ez a kapcsolat abban az időben nem látszott
meglepőnek. Dicsérte előt- tem Alain óráit, kifejtette nézeteit, kölcsönadta könyveit.
Megismertetett Romain Rolland műveivel is, mire határo- zottan csatlakoztam a
pacifizmushoz. Mallet sok minden iránt érdeklődött: festészet, film, színház, még a varieté
iránt is. Tüzes szeme, hangja vonzott, s nagyon szerettem 229
vele beszélgetni. Meglepetve jegyeztem fel: "Lehet valaki intelligens, és mégis érdeklődhetik
a politika iránt." Tény, hogy elméletileg ő se sokat tudott róla, s nem tanított meg semmire.
Továbbra is alárendeltem a szociális kérdéseket a metafizikának és az erkölcstannak: minek az
emberiség bol- dogságával törődni, ha nincs értelme létének?
E miatt a makacsság miatt nem tudtam hasznomra fordí- tani találkozásomat Simone Weillel.
Bár az École Normale- ra készült, ugyanazokat a vizsgákat tette le a Sorbonne-on, mint én.
Érdekelt, mert intelligenciájának nagy volt a híre, s különös ruhái is felhívták rá a
figyelmet; a Sorbonne ud- varán ballagott, Alain tanítványainak egész csoportja kí- sérte;
katonazubbonya egyik zsebébe a Libres propos, má- sikba az Humanité egy-egy példányát
gyűrte be. Nagy éhí- ség pusztított Kínában, s azt mesélték, erre a hírre zokogni kezdett: ezek
a könnyek még jobban kikényszerítették tisz- teletemet, mint filozófiai tehetsége. Irigyeltem
azt a szívet mely képes volt az egész világért dobogni. Egyszer sikerült a közelébe
kerülnöm. Nem tudom már, hogy kezdődött a beszélgetés; metsző hangon kijelentette,
egyetlen dolog szá- mít ma a földön: a forradalom, mely mindenkinek eleget ad enni. Én
éppoly ellentmondást nem tűrően vágtam vissza, hogy nem boldoggá kell tenni az embereket,
hanem meg kell találni létük értelmét. Végigmért: "Látszik, hogy még soha- sem volt éhes" -
mondta. Ennyiből állt minden kapcsola- tunk. Megértettem, hogy rám ragasztotta a
"spiritualista kis polgárlány" cimkéjét, s ez éppúgy bosszantott, mint ami- kor régen
Mademoiselle Litt ízlésemet gyermekkorommal magyarázta; véleményem szerint
megszabadítottam magam osztályomtól: nem akartam más lenni, csak saját magam. Igazán
nem tudom, mi vonzott Blanchette Weisshez. Ki- csi kövér lány, önteltségtől dagadt
arcában rosszindulatú szem szorgoskodott, de megbűvölt filozófiai fecsegése; a metafizikai
spekulációt és a pletykát olyan szóáradatban keverve, melyet én intelligenciának néztem. A
véges létfor- mák nem tudnak egymással érintkezni, csak a végtelen köz- vetítésével, tehát
minden emberi szeretet bűnös, magyaráz- ta; a végtelen követelésével feljogosította magát
minden is- merő se lebecsülésére. Mulatva tudtam meg tőle, mi az am- bíciója, mániája,
gyöngéje s bűne tanárainak és a neveze- 230
tesebb diákoknak. "Prousti házmesterlelkem van" - mond- ta tetszelegve. Nem egészen
következetesen szemrehányást tett nekem, mert megőriztem az abszolút utáni vágyat: én
magam teremtem a magam értékeit, mondta. Melyeket? Er- ről csak ködösen nyilatkozott. A
legnagyobb jelentőséget lel- ki életének tulajdonította: ezzel egyetértettem; megvetette a
gazdagságot: én is; de kifejtette: ahhoz, hogy megfeled- kezhessék a pénzről, bőségben kell
élnie, s ezért kétségte- lenül hajlandó lenne érdekházasságot kötni: ezzel felhábo- rított.
Furcsa narcizmust is fedeztem fel benne: bodrai és ci- comái alatt Clara d'Ellébeuse
nővérének tartotta magát. Mindennek ellenére annyira igényeltem az eszmecserét, hogy elég
gyakran találkoztam vele.
Egyetlen igazi barátom Zaza maradt. Anyja, sajnos, el- kezdett rossz szemmel nézni. Az én
befolyásom következ- tében Zaza mind többre becsülte tanulmányait a háztartás- nál, és
botrányos könyveket adtam neki kölcsön. Madame Mabille szenvedélyesen gyűlölte
Mauriacot: a képet, melyet az a polgári otthonokról rajzolt, személyes sértésként fogta fel.
Gyanakodva tekintett Claudelre, akit Zaza azért sze- retett, mert ég és föld világát
kiegyezéshez segítette benne: "Okosabban tennéd, ha az egyházatyákat olvasnád" - mondta
Madame Mabille rosszkedvűen. Többször is eljött anyámhoz panaszra, s Zaza előtt sem
titkolta: jobban örül- ne, ha ritkábban látnánk egymást. Zaza kitartott mellettem: barátságunk
ama dolgok közé tartozott, amelyekről nem volt hajlandó lemondani. Nagyon gyakran
találkoztunk. Együtt tanultunk görögül, hangversenyre, kiállításokra jár- tunk. Néha Chopint,
Debussyt játszott nekem. Rengeteget sétáltunk. Egyik délután, miután kikényszerítette anyám
kedvetlen beleegyezését, elvitt a fodrászhoz, és levágatta a hajam. Nem nyertem vele sokat,
mert anyámat bosszantot- ta, hogy kierőszakoltak valamit tőle, s a berakás fényűzését már
megtagadta. Laubardonból, ahol Zaza a húsvéti szün- időt töltötte, levelet írt, mely szívem
legmélyéig meghatott: "Tizenöt éves korom óta teljes lelki magányban élek, s szen- vedtem
elszigeteltségem miatt, elveszettnek éreztem ma- gam: Maga megtörte magányomat." De ez
nem gátolta őt meg abban, hogy "szörnyű fásultság" -ba essen. "Soha még nem hatalmas
adott el rajtam ennyire belső világom" - írta. 231
S azt is : "Túl sokáig éltem a múlt felé fordított tekintettel, s nem tudtam magam kiszakítani a
gyermekkori emlékek bű- völetéből." Még akkor sem tűnt fel semmi. Természetesnek
tartottam, ha az ember nehezen nyugszik bele, hogy felnő.
Nagyon megnyugtatott, hogy nem találkoztam Jacques- kal: nem kínoztam magam többé. Az
első napsugarak fel- pezsdítették véremet. Bár továbbra is sokat tanultam, elha- tároztam:
szórakozni fogok. Elég gyakran jártam moziba délutánonként; különösen a Studio des
Ursulines-be, a Vieux-Colombier-be és a Ciné-Latinbe: ebben a Panthéon mögötti kis
moziban kemény faszékeken ültünk, s a zene- kar egyetlen zongora volt; a jegy nem került
sokba, s az el- múlt évek legjobb filmjeit adták: itt láttam az Aranyláz -at és még jó néhány
Chaplin-filmet. Néha este anyám elkísért bennünket színházba. Láttam Jouvet-t a Nyílt vizen-
ben, amelyben Michel Simon először lépett színpadra, Dullint A boldogság komédiájá-
ban, Madame Pitoëffet a Szent ]ohanná-ban. Napokkal előre örültem ezeknek az esték- nek,
felderítették egész hetemet; az ezeknek tulajdoní- tott jelentőségen tudom lemérni,
mennyire terhemre eshetett az előző két trimeszter aszketikus szigorúsága. Napközben
kiállításokat jártam, hosszasan csavarogtam a Louvre ter- meiben. Jártam Párizst, sírás nélkül,
mindent megbámulva. Szerettem azokat az estéket, melyeken vacsora után egye- dül
mentem le a metróba, s a város másik végén bújtam ki a föld alól, a Buttes-Chaumont
közelében, melyről a nedves lomb illata áradt. Gyakran gyalog tértem haza. A boulevard de la
Chapelle-en, a metró acéltraverzei alatt nők járkáltak posztjukon; az élénken kivilágított
kiskocsmákból részeg férfiak tántorogtak ki; a mozik homlokzatán rikító plakát csalogatott. A
világ jelen volt körülöttem hatalmasan, zava- rosan. Nagyokat léptem, és tarkómon éreztem
sűrű lehele- tét. Mindent egybevéve, az életet nagyon érdekesnek vél- tem.
Ambícióim is újraéledtek. Barátságaim s bizonytalan sze- relmem ellenére mindig nagyon
egyedül éreztem magam; senki sem ismert és szeretett a magam teljességében, olyan- nak,
amilyen vagyok; úgy éreztem, nincs, és nem is lehet senkim "végleges és teljes". Hogy az
emiatti további szen- vedést elkerüljem, újra a büszkeségbe menekültem. Elszige- 232
teltségem felsőbbrendűségemet bizonyította; már nem kétel- kedtem: valaki vagyok, és
valamire viszem. Regényvázlato- kat készítettem. Egyik délelőtt a Sorbonne könyvtárában
gö- rög fordítási gyakorlat helyett nekivágtam "könyvem"-nek. A júniusi vizsgákra kellett
készülni, nem értem rá; de úgy számítottam, a következő évben több időm lesz, s fogad-
koztam magamban, hogy akkor megírom saját művemet: "Művet írok - határoztam el -,
melyben kimondok min- dent, mindent." Naplómban gyakran hangsúlyozom mint legfőbb
szándékomat: "mindent kimondani", s ez különös ellentétben állt élettapasztalatom
szegénységével. A filozó- fia megerősítette azt a hajlamomat, hogy a dolgokat lénye- gükben,
gyökerüknél, a totalitás perspektívájából ragadjam meg; s minthogy elvont fogalmak között
mozogtam, azt hit- tem, végérvényes módon sikerült felfedeznem a világ igaz- ságát. Néha-
néha gyanakodtam, hátha mégis több, mint az én ismereteim: de ez ritkán fordul elő. A többi
ember fö- lötti felsőbbrendűségem éppen abból származott, hogy nem hagytam semmit
észrevétlenül: művem legfőbb értéke is ez a rendkívüli kiváltság lesz.
Pillanatokra aggályoskodtam, eszembe jutott, hogy min- den csak hiúság; de aztán efölött
napirendre tértem. Jacques-kal folytatott képzelt párbeszédekben hosszasan cáfolgattam
örökös "minek?"-jét. Nekem csak egyetlen éle- tem lévén, ezt sikeresnek akartam, s ebben
senki sem aka- dályozhat meg, még ő sem. Nem hagytam faképnél az ab- szolutum
szempontját; de minthogy ezen az oldalon úgyis elveszett minden, elhatároztam, nem törődöm
vele többé. Nagyon szerettem Lagneau mondását: "Nincs más táma- szom, csak a teljes
kétségbeesés." Ha ez a kétségbeesés megvan, és életem mégis folytatódik, boldogulnom kell
to- vábbra a földön, s lehetőleg minél jobban... vagyis azt kell tennem, amihez kedvem van.
Kicsit csodálkoztam, milyen nagyszerűen. megvagyok Jacques nélkül, de tény, hogy
egyáltalán nem hiányzott. Anyámtól hallottam április végén, hogy Jacques csodálko -zik,
miért nem jelentkeztem. Elmentem hozzájuk: nem tör- tént semmi. Úgy éreztem, ez az érzés
már nem szerelem, sőt kissé terhemre is volt. "Már nem is kívánom látni. Nem te- hetek róla,
de fáraszt, még akkor is, amikor a legegysze- 233

rűbb." Abbahagyta a könyvét; nem is fogja soha megírni. "Úgy érzem, prostituálnám magam"
- mondta fensőbbsége- sen. Egy autózás s egy beszélgetés, melynek során úgy tűnt: tényleg
zavarban van önmagával, megint közelebb sodortak hozzá. Végül is, gondoltam magamban,
nincs jogom neki felróni azt a következetlenséget, mely magának az életnek sajátja: célok felé
kerget bennünket, s egyszersmind feltárja céljaink semmiségét. Szemrehányást tettem
magamnak szi- gorúságomért. "Jacques jobb, mint az élete" - bizonygattam magamnak. De
féltem tőle, hogy élete végül is a saját ké- pére formálja. Valami előérzet cikázott át néha
rajtam: "Amint rád gondolok, rossz előérzetem támad; nem tudom, mi olyan tragikus az
életedben."

Közeledett a júniusi vizsgaidőszak; felkészültem, s a munka kifárasztott; kicsit lazábbra

fogtam a gyeplőt. Rá- szántam magam első kiruccanásomra. Valami belleville-i jó- tékony
célú estély ürügyén kicsikartam anyámtól húsz fran- kot és kimenőt éjfélig. Az orosz balettre
vettem jegyet a kakasülőre. Amikor húsz év múlva hirtelen egyedül talál- tam magam hajnali
két órakor a Times Square közepén, az kevésbé szédített meg, mint ez az este a Sarah
Bernhardt- színház boltívei alatt. Selymek, szőrmék, ékszerek, illatok: alattam elegáns
közönség csacsogott. Ha szüleimmel vagy Mabille-ékkal elmentem néha este, valami
áthatolhatatlan fátyol ereszkedett le a világ s énközém: most benne füröd- tem a nagy éjszakai
ünnepségek egyikében, melynek vissz- fényét oly gyakran lestem a mennybolton. Akik
ismernek, nem tudják, hogy itt vagyok, s az ittlevők nem ismernek engem. Láthatatlannak s
egyszerre több helyen jelenlevőnek képzeltem magam: mint egy tündér. Ezen az estén
Sauguet: Nősténymacska című balettjét, Prokofjev Acéllépés-ét és nem tudom kicsodától a
Neptun diadalá-t játszották. Dísz- letek, kosztümök, zene, tánc: minden bámulatra késztetett.
Azt hiszem, ötéves korom óta így el nem kápráztatott semmi.
Megismételtem. Nem tudom, milyen csellel tettem egy kis pénzre szert, alibit biztosan a
Csoportok szolgáltatott. Kétszer is elmentem az orosz balettre; meglepetéssel hallot- tam,
amint frakkos urak Sztravinszkij Oedipus Rex-ét ének- 234
lik Cocteau szövegére. Mallet mesélt Damia fehér karjáról és hangjáról: elmentem
meghallgatni a Bobinóba. Bűvészek, énekesek, kötéltáncosok - számomra minden új volt, s
lel- kesen tapsoltam mindennek.
A vizsgák előtti napokban, az írásbelik között eredmény- hirdetésre várva, társaim közül
többen - s köztük Jean Mallet, Blanchette Weiss - a Sorbonne udvarán ütötték agyon az
időt. Labdáztak, élőképet, árnyjátékot játszottak, pletykáltak, vitatkoztak. Csatlakoztam ehhez
a csapathoz. De nagyon messze éreztem magamtól a diákok legnagyobb részét: elkölcseik
szabadossága elriasztott. Eméletben túl voltam minden züllésen, valójában rendkívül prüd
marad- tam. Ha azt mondták, a fiú meg a lány "együtt vannak", már összerándultam.
Amikor Blanchette Weiss rámutatott egy nagy elismerésnek örvendő tanárképzősre, s elárulta:
sajnos ! speciális ízlése van, megborzongtam. A gátlás nél- küli diáklányok s különösen azok
a sajnos! speciális ízlésűek undorral töltöttek el. Beláttam, hogy csak nevelésem az okozója az
ilyen reakciónak, de nem voltam hajlandó fel- lépni ellene. A durva tréfák, a nyers szavak, a
nemtörő- dömség és a rossz modor eltaszított. De azzal a kis körrel sem rokonszenveztem,
melybe Banchette Weiss vezetett be; tudott bánni az emberekkel, s ismert néhány jó családból
való tanárképzőst, akik visszhatásként az École Nor- male-on dívó modortalanságra,
finomkodó modorukkal tüntettek. Cukrászdák hátsó helyiségébe hívtak teára: nem jártak
kávéházba, vagy legalábbis sose vittek oda lányt. Hízelgett, hogy érdeklődnek irántam,
ugyanakkor helytele- nítettem is magamban ezt a hiúságot, mert őket is a bar- bárok közé
soroltam: csak a politika, a társadalmi előbbre- jutás, jövendő pályájuk érdekelte ezeket.
Megittuk teánkat, mintha szalonban lennénk, s a beszélgetés nagyképűség és nagyvilágiság
között ingadozott kellemetlenül.
Egyik délután, a Sorbonne udvarán, már nem is tudom, miből kifolyólag, tüzesen
ellentmondtam egy komor, hosz- szúkás arcú fiatalembernek: meglepetéssel nézett rám, s ki-
jelentette, erre nem tud válaszolni. Ettől kezdve minden- nap eljött a Porte Dauphine-tól ezt
a párbeszédet folytatni. Michel Riesmann-nak hívták, s az École Normale előtti má-- 235

sodévi előkészítőt fejezte be. Apja jelentős személyiségnek számított a hivatalos

művészvilágban. Michel Gide tanítvá- nyának vallotta magát, és a szépség kultuszának
áldozott. Hitt az irodalomban, és éppen kisregénye befejezésén dol- gozott. Felháborodott,
mikor bevallottam nagy csodálatomat a szürrealizmus iránt. Régimódinak és unalmasnak
talál- tam, de talán lélek lakott gondolkodó csúnyasága mögött; azonkívül biztatott az írásra,
s a bátorítás ra nagy szükségem volt. Szertartásos és művészien kalligrafált levelet küldött,
melyben javasolta, levelezzünk a szünidőben. Elfogadtam, Blanchette Weiss-szel is
megállapodtunk, hogy írni fogunk egymásnak. Blanchette meghívott magukhoz uzsonnára.
Epertortát ettem az avenue Kléber egyik fényűző lakásá- ban, s Blanchette kölcsönadta
gyönyörű bőrkötéses Verhae - ren- és Francis Jammes-köteteit.
Egész évben jajongtam, mert minden célkitűzés hiábava- ló: magaméit azonban kitartóan
követtem. Általános filozó- fiából jól vizsgáztam. Simone Weil érte el a legjobb ered- ményt,
utána én, megelőzve egy bizonyos Jean Pradelle nevű tanárképzőst. Levizsgáztam görögből
is. Mademoiselle Lambert ujjongott, szüleim mosolyogtak; a Sorbonne-on, otthon mindenki
gratulált. Nagyon örültem. Ezek a sike- rek megerősítettek önmagamról alkotott jó
véleményemben, biztosították jövőmet, nagy jelentőséget tulajdonítottam ne- kik, és a világon
semmi áron le nem mondtam volna róluk. Azért nem felejtettem el, hogy minden siker a
lemondás ál- orcája csupán, s úgy tettem, mintha zokogna a lelkem. Dü- hösen ismételgettem,
amit Roger Martin du Gard mondat Jacques Thibault-val: "Ide juttattak!" Engem oda juttat-
tak, hogy a tehetséges diák, a kitűnő tanuló színvonalára süllyesztettek, engem, aki
megtestesítettem az abszolútum hiányának pátoszát! Kétségtelenül volt szerepjátszás a köny-
nyeimben; mégsem hiszem, hogy ez puszta komédia lett volna. Az eseménydús évvég vidám
zajában keserűen érez- tem a szívem ürességét. Továbbra is szenvedélyesen vágy- tam azt a
másvalamit, amelyet nem tudtam meghatározni, mivel egyetlen megfelelő nevét elutasítottam
magamtól: a boldogságot.

236
Jean Pradelle, aki nevetve mondta, mennyire bosszantja, hogy két lány megelőzte, meg akart
ismerkedni velem. Be- mutattatta magát egy fiúval Blanchette Weissen keresztül. Valamivel
fiatalabb lehetett nálam, s már egy éve bejáró növendéke az Ecole Normale-nak. Magaviselete
úrifiúra mutatott, de hiányzott belőle a rideg tartózkodás. Áttetsző, elég csinos arc, bársonyos
tekintet, kisfiús nevetés, közvet- len, vidám modor; rögtön rokonszenvesnek találtam. Két
hét múlva az Ecole Normale-ban találkoztunk, a rue d'Ulm- ben, ahová elmentem a felvételi
versenyvizsga eredményeit megnézni: több ismerősöm jelentkezett, köztük Riesmann,
Pradelle. Kivitt az Ecole kertjébe. Egy diáklány számára igen nevezetes hely volt ez, s
beszélgetés közben kíváncsian vizsgálgattam a szent helyet. Másnap ugyanitt találkoztunk
délelőtt Pradelle-lel. Meghallgattunk néhány szóbeli filo- zófiavizsgát; aztán sétáltunk a
Luxembourg-kertben. Meg- kezdődött a szünidő; szinte minden ismerősünk elhagyta már
Párizst; szokásunkká lett, hogy mindennap találkoztunk az egyik kőkirálynő lábánál.
Találkáimra mindig aggályos pontossággal érkeztem: oly nagy örömet okozott, mikor őt
futva-nevetve, zavart játszva láttam közeledni, hogy szinte hálás voltam késéseiért.
Pradelle figyelmesen hallgatott, s komolyan felelt: mi- csoda szerencse! Sietve feltártam
előtte lelkemet. Rohamot intéztem szóban a barbárok ellen, de ő nagy meglepetésem- re nem
játszotta a visszhang szerepét: apját korán elvesztet- te, anyjával s nővérével remekül
megértették egymást, nem osztozott velem "az otthon zártsága" gyűlöletében. Nem utálta a
mondén szórakozásokat sem, s alkalomadtán tán- colni járt: "Miért ne?" - kérdezte annyi
naivsággal, hogy teljesen lefegyverzett. Manicheizmusom csak piciny elitet és a létre
méltatlan hatalmas tömeget ismert; őszerinte minden- kiben van jó is, rossz is: nem tett oly
éles megkülönböztetést az emberek között. Helytelenítette szigorúságomat, engem viszont
engedékenysége sértett. De ezen túl nagyon sok min- denben egyetértettünk. Öt is ájtatosan
nevvelték, akárcsak engem, s hitetlenné vált, de a keresztény morál rajtahagyta bélyegét. Az
Ecole-ban a templomjárók közé sorolták. Hely- telenítette társai durva modorát, az illetlen
nótákat, a si- kamlós tréfákat, a durvaságot, a züllést, a szív és az érzékek 237
tékozlását. Nagyjában ugyanazokat a könyveket szerette, mint én, Claudelt különösen
kedvelte, s kissé lenézte Prous- tot, akit nem tartott "lényeglátó"-nak. Kölcsönadta az Ubu
király-t, mely csak félig-meddig nyerte meg tetszésemet, mi- vel nyomát sem találtam benne
mindannak, ami engem ál- landóan foglalkoztatott. Az volt számomra a döntő, hogy ő is
nyugtalanul kereste az igazságot: úgy hitte, a filozófia ezt fogja feltárni előbb-utóbb előtte.
Két héten át ezen vitat- koztunk szenvedélyesen. Szerinte elsiettem a dolgot, mikor a
kétségbeesést választottam, én meg szemére vetettem, hogy hiábavaló reményekkel áltatja
magát: valamennyi rendszer tökéletlen. Egyiket a másik után romboltam le; mindegyik- ben
igazat adott, de továbbra is bízott az emberi értelem- ben.
Az igazat megvallva, azért nem volt olyan borzasztóan racionalista. Sokkal elevenebben
.megőrizte magában az el- veszített hit utáni vágyakozást, mint én. Felfogása szerint nem
vizsgáltuk meg eléggé alaposan a katolicizmust, hogy jogunk legyen elvetni: újra kellene
kezdeni a vizsgálatot. Azzal vágtam vissza, a buddhizmust még kevésbé ismerjük; miért ez az
előítélet anyáink vallása javára? Kritikus szem- mel méregetett s megvádolt: az igazság
keresése jobban ér- dekel, mint az igazság maga. Minthogy alapjában rendkívül makacs
voltam, de felületi kérdésekben könnyen befolyá- solható, nógatása, mely összevágott
Mademoiselle Lambert és Suzanne Boigue diszkrétebb felszólításaival, ürügyül szol- gált
újabb ingadozásomra. Felkerestem egy bizonyos Beaudin abbét, akiről még Jacques is
becsüléssel beszélt, és aki a kárhozatba süllyedő entellektüelek visszanyerésére specializálta
magát. Véletlenül Julien Benda egy könyvét vittem magammal, mire az abbé azzal kezdte,
hogy szelle- mesen megtámadta Bendát, de az engem hidegen hagyott; azután néhány
bizonytalan szót váltottunk. Lépésemet szé- gyellve váltam el tőle, hisz előre tudtam
hiábavaló voltát; ismertem saját hitetlenségemet, mely immár szilárdabb volt a sziklánál.
Hamarosan rájöttem, hogy kölcsönös vonzódásunk ellenére Pradelle meg köztem nagy a
távolság. Az ő teljesen intel- lektuális nyugtalanságában nem ismertem rá a magam vál-
ságaira. Úgy ítéltem, jó tanuló, komplikáció és titok nél- 238
kül. Komolysága, filozófiai iskolázottsága alapján többre tartottam Jacques-nál; de Jacques-
ban volt valami, ami őbe- lőle hiányzott. A Luxembourg fasoraiban sétálva elmélked- tem: ha
bármelyikük is feleségül kívánna, egyik sem felel- ne meg. Jacques-kal még mindig
összekötött az a szakadék, mely őt is elválasztotta környezetétől; de szakadékra nem lehet
építeni, s én építeni akartam: az eszme, az életmű várát. Pradelle, akárcsak én, entellektüel
volt: de ő benn- ragadt osztályában, életmódjában, s könnyedén elfogadta a polgári
társadalmat; mosolygós optimizmusával éppoly ke- véssé tudtam kibékülni, mint Jacques
nihilizmus ával. Kü- lönben mindkettőt s más-más okból, kissé megfélemlítettem. "Lehet-e
feleségül venni olyan nőt, mint én?" - kérdez- tem magamtól bizonyos melankóliával, mert
ez idő tájt még nem különböztettem meg a szerelmet és házasságot. "Bizo- nyára nincs olyan
ember, aki mindent tud, aki mindent megért, aki testvérem s egyenrangú társam lehet." Valami
szilajság választott el mindenki mástól, melynek párjára nem találtam. Ez a szembesítés
Pradelle-lel csak erősítette meggyőződésemet, hogy sorsom a magány.
Pedig pusztán a barátság síkján jól megértettük egymást. Nagyra tartottam igazság szeretetét,
szigorát; nem keverte össze az érzelmeket és a gondolatokat, s pártatlan tekin- tete súlya
alatt ismertem fel, hogy gondolataim helyét gyak- ran hangulataim foglalják el.
Gondolkodásra kényszerített, pontos meghatározásokra; most már nem hetvenkedtem,
mindentudásommal, éppen ellenkezőleg: "Nem tudok sem- mit, semmit; nemcsak válaszolni,
de még a kérdéseket he- lyesen feltenni sem tudom." Elhatároztam, többé nem csa- pom be
magam, s Pradelle-t arra kértem, segítsen megőrizni magam minden hazugságtól; legyen "az
eleven lelkiisme- ret" -em. Elhatároztam, hogya következő éveket az igaz- ság
szenvedélyes keresésére fordítom. "Dolgozni fogok, mint egy állat, amíg csak meg nem
találom." Pradelle nagy szolgálatot tett nekem, mert újra felébresztette érdeklődé- semet a
filozófia iránt. S talán még ennél is nagyobbat, mert megtanított újra a vidámságra: nem
ismertem rajta kí- vül senkit, aki vidám lett volna. Oly könnyedén viselte a világ súlyát,
hogy már engem sem nyomasztott; a Luxem- bourg-kertben reggel a kék ég, a zöld pázsit, a
nap úgy ra- 239
gyogott, mintha az élet legszebb napja lenne. "E pillanat- ban sok az új ág, egészen
eltakarják a mélyben levő szaka- dékot" - írtam naplómba. Ez azt jelentette: élveztem az
életet, s elfelejtettem metafizikai szorongásaimat. Egyszer Pradelle hazakísért, s anyámmal
találkoztunk; bemutattam; megtetszett neki: megnyerő fiú volt. Barátságunk így szen- tesítést
nyert.
Zaza sikerrel letette görög vizsgáját. Elutazott Laubar- donba. Július végén levelet írt, amitől
elállt a lélegzetem. Kétségbeejtően szerencsétlen volt, s most kiderült, miért. Végre elmondta
süldőkorának történetét, mely mellettem zajlott le, s melyről nem tudtam semmit. Huszonöt
évvel ez- előtt apjának egyik. unokatestvére a baszk hagyományokhoz híven elment
szerencsét próbálni Argentínába ; ott nagyon meggazdagodott. Zaza akkor töltötte be
tizenegyedik évét, mikor nagybátyja visszatért szülői házába, vagy ötszáz mé- ternyire
Laubardontól; megnősült, egyetlen fia Zazával egy- idős, "magányos, szomorú, vadóc" kisfiú,
akivel Zaza na- gyon összebarátkozott. Szülei egy spanyolországi kollégium- ba iratták; de a
szünidőkben a két gyerek újra találkozott, s azok a lovaglások, melyekről Zaza oly csillogó
szemmel me- sélt, együtt estek meg. Mikor betöltötték tizenötödik évüket, rájöttek, hogy
szeretik egymást; az elhagyott, számkivetett André senkihez sem ragaszkodott a világon rajta
kívül; Za- za meg, aki csúnyának, formátlannak, megvetettnek tudta magát, a karjába hullott;
elragadtatott csókjaik szenvedé- lyes láncot kovácsoltak közöttük. Ettől kezdve hetente le-
veleztek, s fizikaórákon meg Trécourt abbé joviális tekintete előtt Zaza róla álmodozott. Zaza
meg André szülei - az utóbbiak sokkal gazdagabbak - haragudtak egymásra; a két
gyermek pajtásságát nem akadályozták, de mikor rá- jöttek, hogy felnőttek a gyerekek,
beavatkoztak. André és Zaza házassága szóba sem kerülhetett, Madame Mabille el- tiltotta hát
találkozásaikat. ,,1926-ban a karácsonyi szünet- ben - írta nekem Zaza - egyetlen napot
töltöttem itt, csak azért, hogy találkozzam Andréval, és közöljem vele: köz- tünk mindennek
vége. De hiába mondtam a legkegyetle- nebb dolgokat, ezen át is megérezte, mily drága
nekem, s ez a szakítási jelenet mindennél szorosabban fűzött össze 240

bennünket. " Valamivel odább így folytatta: "Mikor kény- szerítettek a szakításra Andréval,
annyira szenvedtem, hogy többször is egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. Em-
lékszem, egy este, amint szembenéztem a berobogó metró- val, kis híján alákerültem.
Egyáltalán minden életkedvem elvesztettem." Azóta tizennyolc hónap telt el: nem látta
Andrét, nem írtak egymásnak. Laubardonba érkezve, hirte- len szembetalálkozott vele. "Húsz
hónapon keresztül semmit sem tudtunk egymásról, s teljesen külön utakon jártunk, így ebben
a találkozásban volt valami zavarba ejtő, szinte fáj- dalmas. Teljesen tudatában vagyok
mindannak a kínnak, ál- dozatnak, mely két ily kevéssé összeillő ember szerelmét kí- séri, de
nem cselekedhetem másként, mint ahogy cselek- szem, nem tudok fiatalságom minden
álmáról, minden em- lékéről lemondani, nem hagyhatom cserben azt, akinek szüksége van
rám. André családja meg az enyém annyira ellenzi ezt a közeledést, mint talán semmi mást. Ö
októ- berben egy évre Argentínába utazik, ahonnan majd katonai szolgálatra tér vissza
Franciaországba. Tehát még sok ne- hézség vár ránk s hosszú távollét, s ha végül terveink
célba érnek, vagy egy évtizedet Dél-Amerikában kell élnünk. Lát- ja, kissé sötét távlatok. Ma
este beszélnem kell mamával; két évvel ezelőtt rendkívüli eréllyel mondott nemet, s már
előre felkavar a vele folytatandó beszélgetés. Tudja, meny- nyire szeretem, ezért nagyon
nehezemre esik fájdalmat okoz- ni neki, meg akaratával szembeszegülni. Kicsi koromban
mindig azért imádkoztam, hogy senkinek ne kelljen miat- tam szenvednie. Ó! milyen
teljesíthetetlen vágy!"
Tízszer is elolvastam ezt a levelet száraz torokkal. Most értettem meg azt a hirtelen változást,
mely Zazában tizenöt éves korában bekövetkezett, merengéseit, romantikáját, a szerelem
különös, ösztönös megérzését: már vérében lükte- tett a szerelem, azért nevetett azon az
állításon, hogy Trisz- tán és Izolda szerelme "plátói", ezért borzadt annyira az ér-
dekházasságtól. Mily rosszul ismertem! "Szeretnék. elaludni, s nem felébredni többet" -
mondta, s én nem törődtem vele; pedig tudtam, mennyi keserűség gyűlhet meg egy szív-
ben. Elviselhetetlen volt elképzelni Zazát, illedelmesen, ka- lapban-kesztyűben a metró
peronján, amint megbűvölt te- kintettel mered a sínekre.
241
Pár nap múlva újabb levelet kaptam. A beszélgetés Ma- dame Mabille-jal nagyon rosszul
sikerült. Anyja megint megtiltotta neki a találkozást unokatestvérével. Zaza túlsá- gosan
vallásos volt ahhoz, hogy engedetlenségre akárcsak gondoljon is: de ezt a tilalmat sosem
érezte oly borzalmas- nak, mint ebben a pillanatban, amikor összesen ötszáz mé- ter
választotta el szerelmétől. A legjobban amiatt kínlódott, mert André miatta szenved, holott ő
maga is éjjel-nappal csak rá gondol. Zavartan álltam ez előtt a kétségbeesés előtt, mely
sokkal mélyebb volt, mint bármi, amit eddig magam tapasztaltam. Megállapodásunk szerint
ebben az év- ben végre három hetet tölthetek Zazával, s alig vártam, hogy mellette
lehessek.
"Tizennyolc hónap óta nem éreztem magam ilyen nyu- godtnak", mint mikor Meyrignacba
érkeztem. Az összeha- sonlítás Pradelle-lel nem volt Jacques hasznára, kíméletlenül
emlékeztem rá: "Ó! az a könnyelműség, az a komolytalan- ság, az örökös mulatók, pénz- és
kártyatörténetek! . . . Mennyi kiváló tulajdonsággal rendelkezik, többel, mint sok. más: de
ugyanakkor valahogy nyomorultul kudarcra ítélt." Elszakadtam tőle, s csak annyira
kapcsolódtam Pradelle- hez, hogy létezése felderítette napjaimat, de távolléte nem vetett
árnyékot rájuk. Sokat leveleztem vele, de Riesmann- nal, Blanchette Weiss-szel,
Mademoiselle Lambert-rel, Su- zanne Boigue-gal és Zazával is. Felvittem egy asztalt a pad-
lásra, az egyik kerek ablak alá, s esténként petróleumlámpa fényénél oldalakon át öntöttem ki
szívemet. A hozzám érke- ző leveleknek - elsősorban Pradelle leveleinek - köszönhet- tem;
hogy nem éreztem a magányt. Húgommal is nagyokat beszélgettünk; ebben az évben tette le
filozófiai érettségijét s egész esztendőben nagyon közel álltunk egymáshoz. Val- lási
kiábrándulásomon kívül semmit sem titkoltam előtte. Jacques-nak éppolyan nagy tekintélye
volt az ő szemében, mint az enyémben, s teljesen magáévá tette mítoszaimat. Akárcsak én, ő
is gyűlölte a Désir-intézetet, diáktársai több- ségét, környezetünk előítéleteit, s vidáman szállt
harcba a barbárok ellen. Talán mert gyermekkora az enyémnél sok- kal kevésbé volt boldog,
bátrabban szegült szembe a ránk nehezedő kötelezettségekkel. "Szamárság - mondta egy este
zavart arckifejezéssel-, de kellemetlen, hogy mama kinyit- 242
ja érkező leveleimet: azután nincs is már kedvem elolvasni őket." Bevallottam, mennyire
bosszant engem is. Kölcsö- nösen bátorítottuk egymást: végül is tizenhét és tizenkilenc évesek
vagyunk; megkértük hát anyánkat, ne cenzúrázza ezentúl levelezésünket. Azt válaszolta,
kötelessége vigyázni lelkünkre, de végül is engedett. Ez jelentős győzelem volt.
Egyáltalán, kapcsolatom szüleimmel kissé fellazult. Nyu- godtan teltek napjaim. Filozófiát
tanultam, és írni szerettem volna. Haboztam, mielőtt rászántam magamat. Pradelle
meggyőzött, az igazság keresése elsőrendű feladat: vajon az irodalom nem fog-e elterelni
ettől? Nincs-e ellentmondás a vállalkozásomban? El akartam mondani mindennek hív- ságát;
de az író hűtlen kétségbeeséséhez, mihelyt leírja: okosabb lenne tán Monsieur Teste csöndjét
utánozni. Attól is féltem, ha írni kezdek, rövidesen vágyni fogok a sikerre, a hírnévre,
mindarra, amit megvetek. De ezeknek az elvont skrupulusoknak nem volt elég súlyuk ahhoz,
hogy megállít- sanak. Levél útján több barátom véleményét kikértem, s amint vártam,
mindenki biztatott. Nagy lélegzetű regény- be kezdtem; a hősnő minden tapasztalatomon
keresztül- ment ; ráébredt az "igazi élet" -re, összeütközött környeze- tével, aztán keserűen
vett sorba mindent: cselekvést, szerel- met, tudást. Sose ismertem meg a történet végét, mert
idő- hiány miatt félúton abbahagytam.
A Zazától ez idő tájt érkező levelek más húrokat penget- tek, mint a júliusiak. Most látja csak,
hogy az utolsó két évben szellemileg mennyit fejlődött; érett, megváltozott. Andréval való
rövid találkozása alatt az volt a benyomása, hogy a fiú nem fejlődött: ifjonti maradt s
csiszolatlan. Kezdte önmagát firtatni, hogy hűsége "nemcsak olyan ál- mokhoz való
ragaszkodás-e, melyeket nem szívesen enged eloszlani az ember, nem az őszinteség és
bátorság hiánya-e". Nyilván túlzottan A titokzatos birtok hatása alá került. "Ebből merítettem
a szerelem, a minden reális alap nélküli álom kultuszát, s ez talán számomra idegen tájakra
csábí- tott." Nyilván nem bánta meg unokatestvére iránti szerel- mét: "Ez a tizenöt éves
koromban rám törő érzés ébresz- tett rá valójában az életre; attól a pillanattól kezdve, hogy
szerelmes lettem, végtelenül sok mindent megértettem; már szinte semmi sem tűnt
nevetségesnek." De be kellett valla- 24
nia önmagának, hogy az 1926 januárjában bekövetkezett szakítás óta mesterségesen tartotta
fönn ezt a múltat "az akarat és képzelet erejével". Andrénak amúgy is Argentíná- ba kellett
utaznia egy évre: ráér határozni, majd ha vissza- tér. Pillanatnyilag belefáradt saját lelke
vizsgálatába; rend- kívül mondén és eseménydús nyara volt, eleinte kétségbe is esett
miatta; de most már, írta nekem: "Nem akarok másra gondolni, csak a szórakozásra."
Ez a mondat meglepett, és válaszomban enyhén helyte- lenítve idéztem. Zaza hevesen
védekezett: tudja, hogy a szórakozás nem old meg semmit: "Legutóbb - írta - bará- taink
nagy kiránldulást szerveztek a baszk vidékre: már any- nyira vágytam a magányra, hogy
baltával nagyot csaptam a lábamra, csakhogy kibújhassak a kirándulás alól. Egy hétig
feküdnöm kellett a heverőszéken, s tűrnöm a sajnálkozáso- kat, de legalább egy kicsit
magamra hagytak, s jogom volt nem beszélni, nem szórakozni."
Ez megragadott. Én is tudtam, mily kétségbeesetten vágyhat az ember a magányra, a
"hallgatás jogára". De sose lett volna bátorságom megsebezni a lábamat. Nem, Zaza nem
lagymatag vagy beletörődő: valami titkos ke- gyetlenség lakott benne, mely kissé elriasztott.
Nem lehetett félvállról venni egyetlen szavát sem, nálam sokkal takaréko- sabban bánt a
szóval. Ha ki nem provokálom, talán meg sem említi ezt az incidenst.
Most már nem akartam titkolni előtte semmit: bevallot- tam elvesztett hitemet; mindjárt
sejtette, válaszolta; az el- múlt évben ő is vallási válságon esett át. "Amikor gyer- mekkorom
hitét, vallásos gyakorlatát és a katolikus dogmá- kat szembesítettem valamennyi új
eszmémmel, szinte bele- szédültem, akkora aránytalanságot, összeférhetetlenséget ta- láltam a
kettő között. Claudel nagy segítségemre volt, el se mondhatom, mi mindent köszönhetek
neki. Úgy hiszek újra, mint hatéves koromban, sokkal inkább szívvel, mint eszemmel, s
teljesen lemondva a rációról. A teológiai viták majdnem mindig abszurdnak és nevetségesnek
tűntek. Min- denekelőtt azt hiszem, hogy Isten felfoghatatlan a számunk- ra, nagyon rejtett, s
a benne való hit, melyet tőle kapunk, természetfölötti adomány, rajtunk gyakorolt kegyelem.
Ezért csak teljes szívemből sajnálhatom azokat, akik meg 244
vannak fosztva ettől a kegyelemtől, s azt hiszem, ha őszin- ték, és szomjaznak az igazságra, ez
az igazság előbb-utóbb megnyilatkozik előttük . . . Egyébként - tette hozzá - a hit nem hoz
békét; a szív békéjét hittel éppoly nehéz elérni, mint hihetetlenül: az ember csak azt
remélheti, hogy a túl- világon megismeri a békét." Tehát nemcsak elfogadott olyannak,
amilyen vagyok, de gondosan vigyázott rá, hogy a felsőbbrendűségnek a látszatát is
kerülje; ha számára csillogott is valami az égen, ez nem akadályozta meg ab- ban, hogya
földön ugyanazok között az árnyékok között tapogatózzék, mint jómagam, s továbbra is
vállvetve halad- junk.
Szeptember tizedikén vidáman indultam Laubardonba. Uzerche-ben hajnalban szálltam
vonatra, s leszálltam Bor- deaux-ban, mert, amint Zazának megírtam, "nem tudok megállás
nélkül keresztülutazni Mauriac szülőföldjén". Éle- temben először sétáltam egyedül egy
ismeretlen városban. Volt itt egy nagy folyó, ködös folyópart, s a platánokból már áradt az
ősz illata. A keskeny utcákon a fény és ár- nyék kergetőzött; széles sugárutak futottak az
eszplanádok felé. Félálomban, elbűvölten lebegtem, végre könnyen, mint egy buborék. A
nyilvános parkban a bíborkánák gruppjai között a nyugtalan kamaszkor álmai kísértettek.
Amint tanácsolták, kakaót ittam a Tourny-fasorban; a pá- lyaudvar mellett ebédeltem, a La
petite Marguery nevű ven- déglőben: még soha nem jártam vendéglőben szüleim nél- kül.
Aztán a vonat szédítően egyenes pályán ragadott ma- gával, melyet fenyők szegélyeztek a
végtelenségig. Szeret- tem a vonatot. Kihajolva az ablakon, arcomat a szélben s a
szikrákban fürdettem, és megfogadtam, sosem fogok a fülkék hőségében vakon
összezsúfolódó utasokhoz hason- lítani.
Estefelé érkeztem meg. A laubardoni park sokkal kevés- bé teszett, mint a meyrignaci, de
tetszett a palatetős ház, melyet befutott a vadszőlő. Zaza bevezetett a szobába, me- lyet vele és
Genevieve de Bréville-lel kellett megosztanom - élénk és derék úrilányka, akiért Madame
Mabille rajon-m gott. Egy pillanatra magamra hagytak, míg kipakolom bő- röndömet s kissé
megmosakszom. Edényzörgés, gyerekhan- gok szálltak fel a földszintről. Kissé idegennek
éreztem 245

magam, s körbejártam a szobát. A kandallópárkányon egy fekete bőrbe kötött, nyitott füzetet
vettem észre, melybe találomra belelapoztam: "Simone de Beauvoir holnap érke- zik. Be kell
vallanom, nem örülök neki, mert őszintén szólva nem szeretem." Megbénultan álltam; új s
kellemet- len élmény volt; sosem tudtam feltételezni. sem, hogy va- laki irántam komoly
ellenszenvvel viseltethet; kissé meg- riasztott az az ellenséges arc, melyet Genevieve
szemében viseltem. De nem sokáig elmélkedhettem, mert valaki ko- pogott: Madame Mabille
volt. "Szeretnék beszélni magá- val, kis Simone" - mondta; meglepett hangja lágysága,
mert már hosszabb idő óta nem pazarolta rám mosolyát. Zavart kifejezéssel érintette meg a
kámeát, mely bársonyruhája nyakát zárta, s megkérdezte, vajon Zaza "tájékoztatott-e". Igen,
feleltem. Úgy látszott, nem tud róla, hogy lánya ér- zelmei enyhültek, s elkezdte
megmagyarázni, miért harcol ellenük. André szülei ellenezték ezt a házasságot, különben is
rendkívül gazdag, durva és züllött társaságba tartoztak, mely Zazának egyáltalán nem felelne
meg; feltétlenül el kell felejtenie unokatestvérét, s Madame Mabille ebben az én
segítségemre számít. Utáltam a cinkosságot, melyre rá- kényszerít; kérése mégis meghatott,
hiszen neki sem lehetett könnyű éppen az én szövetségemet keresni. Zavartan bizto- sítottam
róla, megteszem, ami tőlem telik.
Zaza előre figyelmeztetett; ott tartózkodásom elején pik- nik, tea, esti tánc egymás sarkára
hágott; a ház mindkét kapu- ja tárva-nyitva: a rokonok és barátok falkában jártak ebédre,
uzsonnára, teniszezni és bridzsezni. Vagy pedig a Citroën, melyet Madame Mabille" Lili vagy
Zaza vezetett, vitt el bennünket a szomszéd birtokosokhoz táncolni. Gyakran volt ünnepség
a szomszéd falucskában; láttam a baszkok nemzeti labdajátékát s a félelemtől elzöldült, fiatal
paraszto- kat, amint bőrkokárdát tűznek a girhes tehenek oldalába : néha egy hegyes szarv
felszakította szép fehér nadrágjukat, s mindenki nevetett. Vacsora után valaki zongorához
ült, az egész család kórusban énekelt; mindenféle játékokat ját- szottunk: találós kérdést és
rímjátékot. A délelőttöt a házi- munka foglalta el. Virágot szedtünk, csokrot készítettünk, s
főleg főztünk. Lili, Zaza, Bébelle tortákat, minyonokat, krémeket, kuglófokat gyártottak a
délutáni teához; segítet- 246
tek anyjuknak s, nagyanyjuknak a tonnányi gyümölcs és zöldség eltevésében; hol borsót
kellett kifejteni, hol zöldba- bot szálkátlanítani, vagy diót törni, szilvát, kimagozni. A
táplálkozás hosszú lejáratú és kimerítő vállalkozássá vál- tozott.
Zazát alig láttam, kissé unatkoztam. És bár nem volt sok lélektani érzékem, rájöttem, Mabille-
ék és barátaik kissé fél- nek tőlem. Rosszul öltöztem, s elég ápolatlan voltam, nem
pukkedliztem az öreg hölgyek előtt, nem mérsékeltem moz- dulataimat és nevetésemet. Nem
volt egy fillérem se, s dolgozni akartam: már ez is illetlenségnek számított; de mindennek a
tetejébe állami gimnáziumi tanárnak készül- tem; ezek az emberek nemzedékek óta harcoltak
a világi oktatás ellen: az ő szemükben gyalázatos jövő várt rám. Amennyire csak lehetett,
hallgattam, vigyáztam magamra, de hiába: minden szavam, de még a hallgatásom is robbant,
mint a petárda. Madame Mabille kedvességet erőltetett ma- gára. Monsieur Mabille és az öreg
Madame Lariviere udva- riasan nem vettek tudomást rólam. A legidősebb fiuk éppen most lett
kispap; Bébelle apácának készült: nem nagyon fog- lalkoztak velem. Zaza fiatalabb testvéreit
kissé megleptem, jobban mondva, kissé elítéltek. Lili nem is titkolta. Ennek a környezetéhez
tökéletesen hozzáidomult mintagyereknek mindenre kész válasza volt: én már azzal is
bosszantottam, ha kérdeztem. Tizenöt vagy tizenhat éves koromban egyszer Mabille-éknál
ebédelve, fennhangon töprengtem azon: ha az emberek egymáshoz hasonlóak, vajon miért
nem szeretik egyformán a paradicsom vagy a hering ízét; Lili ezért ki- gúnyolt. Most már nem
szolgáltattam ki magam ilyen egy- ügyű kérdésekkel, de tartózkodásom is ingerelte. Egyik
dél- után a kertben a nők választójogáról vitatkoztak; mindenki logikusnak találta, hogy
inkább Madame Mabille-nak le- gyen választójoga, mint valami részeges munkásnak. De Lili
megbízható értesülései szerint a züllött városnegyedekben a nők "vörösebbek" a férfiaknál; ha
szavazathoz jutnának, ez a jó ügy kárára lenne. Az érv döntőnek látszott. Én nem szóltam
semmit, de a helyeslések közepette ez a hallgatás fel- forgatónak számított.
Mabille-ék szinte naponta találkoztak rokonaikkal, Du Moulin de Labarthete-ékkel. A lányuk,
Didine, nagyon ösz- 247
szebarátkozott Lilivel. Három fiú közül Henri, a legidősebb, hájas arcú, törtető élvhajhász,
adófelügyelő volt; Edgar, a második, huszártiszt; s a húszéves Xavier kispap: én csak őt
tartottam közülük érdekesnek; finom vonású arc, gondol- kozó tekintet, családját azzal
nyugtalanította, amit azok "akarathiánynak" neveztek; vasárnap reggelente egy karos- székben
elterülve, oly sokáig elmélkedett azon, menjen-e misére vagy se, hogy gyakran el is
mulasztotta. Olvasott, gondolkodott, elütött a környezetétől. Megkérdeztem Zazát, miért nincs
bizalmasabb viszonyban vele. Nagyon zavarba jött: "Sose gondoltam rá. Nálunk ez
lehetetlen. A család nem értené meg:" De rokonszenvezett vele. Egy beszélgetés során Lili
és Didine nyilván tettetett megdöbbenéssel kér- dezték, kételkedhet-e értelmes ember Isten
létében. Lili az óráról és órásról beszélt, s közben a szemem közé nézett ; kedvetlenül
odavetettem Kant nevét. Xavier támogatott: ,,Ó - mondta -, milyen nagy előny, ha valaki
nem foglal- kozott filozófiával: beérheti az ilyenfajta érvekkel!" Lili és Didine visszavonulót
fújtak.
Laubardonban ebben az időben állandó téma az Action française-t az egyházzal szembeállító
ellentét volt. Ma- bille-ék a leghatározottabban követelték, hogy minden kato- likus vesse alá
magát a pápa akaratának; Labarthete-ék - Xavier kivételével, aki nem nyilatkozott -
Maurras és Daudet mellett foglaltak állást. Hallgattam szenvedélyes vitájukat, s
száműzöttnek éreztem magam. Szenvedtem et- től. Naplómban azt állítottam, az emberek
jelentős része "nem számít"; valójában, amint jelen volt, minden ember számított. A
következő kijelentésre bukkanok füzetemben: "Kétségbeesési rohamom volt Xavier du
Moulin jelenlété- ben. Túl erősen éreztem a köztük és köztem levő különbsé- get s a
szofizmát, melybe szeretnének bezárni." Ma már nem emlékszem e kitörés ürügyére, mely
nyilván szívem mélyén maradt; de értelme világos: nem tudtam könnyű szívvel el- viselni,
hogy más vagyok, mint a többi, s hogy azok többé- kevésbé nyíltan fekete bárányként
kezelnek. Zaza szerette családját, én is az enyémet, s a múlt még erősen rám neheze- dett.
Különben is boldog gyermekkorom következtében az ellenszenv vagy a gyűlölet nem tudott
bennem könnyen gyö- keret verni: nem tudtam védekezni a rosszindulat ellen. 248
Zaza barátsága nagy támasz lett volna, ha alkalmunk nyí- lik beszélgetni, de még éjszaka is
ott volt egy harmadik; alig feküdtem le, igyekeztem elaludni. Amint Genevieve úgy vélte, már
alszom, hosszas beszélgetésekbe vonta be Zazát. Azt firtatta, elég kedvesen viselkedett-e a
mamájával: néha olyan türelmetlen vele: bűn az? Zaza csak foghegyről felelt. De bármily
kevéssé ment bele, ez a csacsogás kompromit- tálta, s idegenné tette; elszoruló szívvel
gondoltam, hogy mégiscsak hisz Istenben, anyjában, kötelességében, s nagyon egyedül
éreztem magam.
Szerencsére Zaza hamarosan lehetőséget teremtett a négy- szemközti beszélgetésre. Olvasott a
lelkemben? Finoman, de kertelés nélkül kijelentette, Genevieve iránt nagyon ke- vés
rokonszenvvel viseltetik: az őt tartja legjobb barátnőjé- nek, de neki nem Genevieve a
barátnője. Kő esett le a szí- vemről. Különben is Genevieve hamarosan elutazott, s ahogy
közeledtünk az őszhöz, a mondén jövés-menés is le- lanyhult. Zaza csak az enyém maradt.
Egy éjszaka, már az egész ház aludt, bokáig érő vászoningünk fölé kendőt ka- nyarítva,
lementünk a kertbe; egy fenyőfa alatt hosszan be- szélgettünk. Zaza most már bizonyos volt
benne, hogy nem szerelmes unokatestvérébe; részletesen elmesélte idilljüket. Ekkor értettem
meg, milyen is lehetett gyermekkora, az a nagy elhagyatottság, amiből semmit sem éreztem
meg. "Én tényleg nagyon szerettem" - mondtam neki; teljes megdöb- benéssel fogadta;
bevallotta, mennyire bizonytalan helyet foglaltam el barátságai hierarchiájában, s ezek közül
egyik sem számított nagyon sokat. Az égen az öreg hold lassacs- kán haldokolt, mi a múltról
beszéltünk, s gyermekszívünk ügyetlensége szomorított el; Zazát teljesen felkavarta, hogy
kínlódtam, mert nem vett tudomást rólam; számban meg- keseredtek a szavak: miért csak
most mondom el mind- ezt neki, amikor már régen nem így igaz: már nem helyez- tem
őt mindenek fölé. Mégis, gyöngéd édesség töltött el bennünket, amint e sajnálkozásban
összetalálkoztunk. Sosem álltunk még ilyen közel egymáshoz, s ott tartózkodásom vé- ge
nagyon boldogan telt. Leültünk a könyvtárban, beszélget- tünk, s Louis Veuillot,
Montalembert művei és a Revue des Deux Mondes kötetei vettek körül; beszélgettünk a poros
ösvényeken; míg körülöttünk a fügefák zsúrlóillata szállt: 249
Francis Jammes-ról, Laforgue-ról, Radiguet-ről, magunkról: Felolvastam neki pár oldalt
regényemből: a párbeszédek megzavarták, de biztatott, folytassam. Mint mondta, ő is szeretne
írni, de talán később, s én szintén biztattam. Ami- kor eljött indulásom ideje, elkísért vonaton
Mont-de-Marsa- nig. Egy padon ülve száraz, hideg omlettet ettünk, és búsu- lás nélkül
váltunk el egymástól, hiszen úgyis találkozunk hamarosan Párizsban.

Abban a korban voltam, amikor még hisz az ember a le- vélbeli kimagyarázkodás
eredményességében. Laubardonból írtam anyámnak, bizalmát kérve: biztosítottam felőle, ké-
sőbb még viszem valamire. Nagyon kedvesen válaszolt. Ami- kor újra beléptem a rue de
rennes-i lakásba, hirtelen elvesz- tettem a bátorságom: még három év e falak között! De
utolsó trimeszteremből jó emlékeim maradtak, s optimizmus- ra biztattam magam.
Mademoiselle Lambert azt szerette vol- na, ha a Sainte-Marie-ban megszabadítom őt feladatai
egy részétől, s átveszem az érettségiző osztályt; a pszichológia- órákat adná át; elfogadtam,
örültem, ha egy kis pénzt keres- hetek, s gyakorolhatom magam az oktatásban. Úgy számí-
tottam, áprilisban leteszem filozófiából az alapvizsgát, jú- niusban meg irodalomból; ezek a
vizsgák már nem kíván- nak tőlem nagy megerőltetést, marad időm írni, olvasni, a nagy
problémákban elmerülni. Mindenre kiterjedő tanulmá- nyi tervet dolgoztam ki és tüzetes
órarendet; gyermeki örö- met okozott, hogy a jövőt cédulákra tehetem, s szinte a régi
októberek kisokos lelkességét tudtam feltámasztani magam- ban. Alig vártam a találkozást
sorbonne-beli társaimmal. Keresztül-kasul szeltem Párizst, Neuillytől a rue de Rennes- ig,
onnan meg Belleville-ig, s felhőtlen szemmel néztem a járda szélén gyűlő kis avarhalmokat.
Elmentem Jacques-hoz, és előadtam neki elméletemet; az életet az élet értelmének kutatására
kell szentelni: addig is semmit sem szabad adottnak elfogadni, s értékrendünket a szeretet és
akarat szakadatlanul megismétlődő cselekedetei- re kell alapítani. Jóindulattal hallgatott, de
csóválta a fe- jét. "így nem lehet élni" - mondta. Amikor erősködtem, mosolyogni kezdett:
"Nem gondolod, hogy mindez nagyon elvont húszéves fiatalok számára?" - kérdezte. Ö arra
vá- 250
gyott, hogy élete még jó darabig hazárdjáték maradhasson. A következő napokban hol igazat
adtam neki, hol megcá- foltam. Elhatároztam, hogy szeretem. Felbosszankodtam. Két
hónapig feléje se néztem.
Jean Pradelle-lel sétáltam a Bois de Boulogne tava körül; néztük az őszt, a hattyúkat, a
csónakázó embereket; újra- kezdtük vitáinkat: de már kisebb hévvel. Nagyon kedvel- tem
Pradelle-t, de mily kevéssé nyugtalan lélek! Nyugalma sértett. Riesmann felolvasta regényét,
melyet gyermetegnek találtam, én meg neki részleteket az enyémből, ami nagyon untatta. Jean
Mallet örökké Alainről beszélt, Suzanne Boigue a szívéről, Mademoiselle Lambert Istenről.
Húgom egy iparművészeti iskolába járt, ahol nagyon rosszul érezte magát, sokat sírt. Zaza az
engedelmesség erényét gyako- rolta, s órákat töltött a nagy áruházakban, anyagmintákat
válogatva. Megint rám zuhant az unalom s a magány. Ami- kor a Luxembourg-parkban előre
láttam, hogy ez lesz a sorsom, vidámság vibrált a levegőben, s ez a kilátás nem iz- gatott fel,
de most, az ősz ködein át a jövő megrémített. Senkit sem fogok szeretni, mert senki sem
méltó szerelemre, többé nem élvezhetem az otthon melegét; napjaim egy vi- déki szobában
pergetem, amelyet csak azért hagyok el, hogy órát tartsak: micsoda sivárság! Már nem is
reméltem, hogy találok emberi lényt, akivel igazán megérthetjük egymást. Nem volt olyan
barátom, aki fenntartás nélkül fogadott vol- na el: Zaza imádkozik értem, Jacques elvontnak
tart, Pra- delle sajnál, mert izgulékony s elfogult vagyok. Öket az tá- volította el, amihez a
legmakacsabban ragaszkodtam: el- utasítottam azt a szürke életet, amelyet ők így vagy úgy,
de elfogadtak, s ha rendszertelenül is, de erőfeszítéseim az ettől való szabadulásra irányultak.
Megpróbáltam beletörődni. "Más vagyok, mint a többi, tudomásul veszem" - állítottam
önmagamnak; de nem törtem bele. Elválasztva az emberek- től, nem volt kapcsolatom a
világgal: olyan színjáték lett az élet, melyhez nincs közöm. Egymás után lemondottam a
dicsőségről, a boldogságról, a szolgálatról; most már az élet sem érdekelt. Néha pillanatokra
teljesen elveszítettem való- ságérzékemet: az utcák, az autók, a járókelők látszatok so-
rozatává lettek, melyek között névtelenül lebegtem. Néha büszkén és riadtan azt hittem,
megőrültem: nem nagy a tá- 251
volság a makacs magány és az őrület között. Minden okom megvolt, hogy megzavarodjam.
Két esztendeje vergődtem a csapdában, s nem találtam kiutat; állandóan láthatatlan
akadályokba ütköztem: ez végül is elszédített. Minden ki- csúszott a kezemből; csalódásomat
azzal csitítottam, hogy egyszerre vallottam: eljön a napja, mikor mindent elérek, meg úgysem
ér az egész semmit: belebonyolódtam ezekbe az ellentmondásokba. Amellett majd
kicsattantam az egész- ségtől, a fiatalságtól, s beszorultam az otthon és a könyvtá- rak falai.
közé: mindaz az életerő, melyet nem tudtam el- pazarolni, agyamban s szívemben okozott
meddő viharo- kat.
A föld már értéktelenné lett, "kirekesztett az élet", már írni sem akartam, minden tett hiúsága
fojtogatott; de már sokalltam a szenvedést, az elmúlt télen túl sokat sírtam; fel- fedeztem
magamnak a reményt. A teljes lemondás pillana- taiban, amikor a világegyetem az illúziók
játékává csökkent, valami megragadott: valami elpusztíthatatlan, örökkévaló;
közömbösségem mintegy a visszájára fordítva egyfajta jelen- létet fejezett ki, melyet talán
lehetetlen elérni. Nem a ke- resztények Istenére gondoltam: a katolicizmus egyre job- ban
taszított. De Mademoiselle Lambert, Pradelle mégis be- folyásoltak, s az ő állításuk szerint el
lehet érni a létet; ol- vastam Plotinust és a misztikus lélektanról szóló tanulmá- nyokat; azt
firtattam, vajon a ráció határain túl nincs-e le- hetőség olyan tapasztalatra, mely feltárná
előttem az ab- szolútumot; abban az absztrakt térben, melyben porrá vál- toztattam a
barátságtalan világot, a teljességet kerestem. Miért ne lenne lehetséges megoldás a misztika?
"Meg akarom érinteni Istent vagy istenné változni" - jelentettem ki. Az egész év folyamán
kisebb kihagyásokkal ennek a beteges képzelgésnek adtam át magam.
Közben meg untam saját magam. Már alig vezettem nap- lót. Állandóan elfoglaltságot
kerestem. Neuillyben csakúgy, mint Belleville-ben megtaláltam a hangot a tanítványaim- mal,
a tanítás szórakoztatott. A Sorbonne-on senki nem járt a szociológia- és pszichológiaórákra,
annyira unalmasnak tar- tottuk ezeket. Csak azokon a bemutatásokon vettem részt, amelyeket
Georges Dumas tartott kedd délelőttönként a Sainte-Anne-kórházban, őrültek részvételével.
Mániások, pa- 252
ranoiások, dementia praecoxosok vonultak fel egymás után a dobogón, anélkül, hogy
egyszer is tájékoztatott volna kór- történetükről, konfliktusaikról, mintha nem is sejtette
volna, hogy valami történt ezekkel a lelkekkel. Pusztán azt bi- zonygatta velük, hogy
rendellenességeik pontosan olyan sé- mák szerint szerveződnek, amilyeneket ő tankönyvében
le- fektet. Kérdéseivel könnyedén váltotta ki azt a reakciót, amelyre számított, s a viaszos,
öreg arcon ülő kajánság ránk is ránk ragadt, alig tudtuk visszatartani nevetésünket: azt
lehetett volna hinni, az őrület valami nagyszerű tréfa. De még ebben a megvilágításban is
lenyűgözött. Dühöngők, hal- lucinálók, hülyék, kedélyesek, szenvedők, megszállottak - ezek
az emberek más világban éltek.
Elmentem meghallgatni Jean Baruzit is, aki Keresztes Szent Jánosról írt nagyon elismert
disszertációt, s aki kö- tetlenül adott elő az összes jelentős kérdésről. A szénfekete hajú, fekete
foltos bőrű ember szeméből a sötét éjszaka sö- tét fényei lobogtak. Hangja minden héten
remegve tört föl a csönd mélyéből, s a következő hétre szívszaggató felfedezé- seket ígért. Az
École Normale hallgatói megvetették. ezeket az órákat, melyekre nem egyetemisták is jártak.
Az alkalmi hallgatók közt tűnt fel René Daumal és Roger Vailland. Avantgard-folyóiratokba
dolgoztak; az előbbit mélyenszán- tó elmének tartották, az utóbbit mozgékony intellektusnak.
Vailland szívesen botránkoztatott, s már külseje is megle- pett. Sima bőre pattanásig kifeszült
szinte csak kétsíkú ar- cán : szembenézve csak egy hatalmas ádámcsutkát lehetett belőle látni:
Blazírt arckifejezése meghazudtolta fiatalságát: valami ördögi bájitallal megfiatalított
aggastyánnak nézte volna az ember. Gyakran egy fiatal nővel együtt jelent meg, aki- nek
könnyedén a nyakát fogta. "A nőstényem" - mondta bemutatkozáskor. A Le Grand Jeu-ben
szenvedélyes kirohanását olvastam egy őrmester ellen, aki katonáját rajtakap- ta egy
kocával, s ezért megbüntette. Vailland minden ember, civilek és katonák számára egyaránt a
bestialitás jogát köve- telte. Elgondolkoztam. Képzeletem rettenthetetlen volt, de, mint már
mondottam, a gyakorlattól könnyen visszaretten- tem. Nem is próbáltam megközelíteni
Daumalt és Vail- land-t, ők meg tudomást sem vettek rólam.
Egyetlen új barátságot kötöttem: Lisa Quermadeckel, a 253
Sainte-Marie bennlakójával, aki filozófiai szakvizsgájára ké- szült. Törékeny kis breton lány
volt, kissé fiús, élénk arccal és nagyon rövidre vágott hajjal. Gyűlölte a neuillyi intézetet és
Mademoiselle Lambert miszticizmusát. Hitt Istenben, de hetvenkedőnek vagy sznobnak
tartotta azokat, akik azt ál- lították, szeretik Istent: "Hogyan lehetne szeretni valakit, akit
nem ismerünk?" Vonzódtam hozzá, de kissé keserű szkepszise sem tette derűsebbé életemet.
Folytattam regé- nyemet. Baruzinak írtam egy hatalmas értekezést a "szemé- lyiségről",
melyben összegeztem minden tudásomat és tudat- lanságomat. Hetente egyszer
hangversenyre jártam, egyedül vagy Zazával; Sztravinszkij Tavaszünnep című műve kétszer
is elbűvölt. De általában már nem lelkesedtem semmitől, semmiért. Kétségbeesetten olvastam
Riviere és Fournier le- velezésének második kötetét: fiatalságuk láza aprólékos gondokban,
ellenségeskedésben, keserűségben merül el. Azt kérdeztem magamtól, vajon engem is ilyen
süllyedés vár-e.
Megint elmentem Jacques-hoz. Fel-alá járt a szobában régi mozdulataival és mosolyaival, s a
múlt feléledt. Gyak- ran felkerestem. Beszélt, beszélt szüntelenül; a félhomály megtelt füsttel,
s a kékes felhők között színjátszó szavak hul- lámoztak; valahol, ki tudja, hol, mindenki
mástól külön- böző emberekkel lehet találkozni, mindenféle történik; fur- csa, kissé tragikus,
néha gyönyörű dolgok. De mi? Ahogy behúztam az ajtót, a szavak csillogása megszűnt. De
egy hét múlva az aranypettyes szivárványhártyákon újra felcsillant a Kaland örvénye. A
Kaland, a meneküles, a nagy elsza- kadás: talán ebben van az üdv! Ezt tanácsolta Marc Cha-
dourne Vascó-ja:, melynek ezen a télen jelentős sikere volt, s amelyet majdnem olyan
lázasan olvastam, mint A titokza- tos birtok-ot. Jacques nem kelt át óceánokon; de a fiatal re-
gényírók közül számosan - többek között Soupault - azt állították, Párizson belül is meglepő
utazásokat lehet tenni; felidézték a bárok megindító költészetét, ahol Jacques az éjszakáit
ütötte el. Újra bele szerettem Jacques-ba. Oly mesz- szire mentem a közömbösségben, sőt a
megvetésben, hogy ma csodálkozom ezen a visszatérő szenvedélyen. De talán meg tudom
magyarázni. Először is kötött a múlt; szerettem Jacques-ot, elsősorban, mert azelőtt is
szerettem. Azonkívül belefáradtam üres és kétségbeesett hangulatomba: szívem- 254
be visszatért a gyöngédség és a biztonság vágya. Jacques irántam való kedvessége immár nem
változott; kereste tet- szésemet, szórakoztatott. Mindez azonban nem lett volna elég, hogy
visszavezesse hozzá szívemet. Ennél súlyosabban esett a latba, hogy nem jól érezte magát a
bőrében, nem ha- sonult egészen környezetéhez, bizonytalan volt; az ő társasá- gában nem
éreztem magam annyira rendellenesnek, mint az összes többi emberrel, akik elfogadták az
életet; semmit sem tartottam oly fontosnak, mint az adott viszonyok taga- dását; mindebből
azt következtettem, hogy bennünket ugyanabból a fából faragtak, és sorsomat megint az
övéhez láncoltam. Ez egyébként nem sok megnyugvást hozott; tud- tam, mennyire
különbözünk, s már nem is reméltem, hogy a szerelem kiszabadít magányomból. Mintha
inkább csak elviselném a fátumot, mintsem szabad akaratomból megyek a boldogság felé.
Huszadik születésnapomat bús elmélke- déssel fogadtam. "Nem megyek Óceániába. Nem
kezdem újra Keresztes Szent Jánost. Semmi sem szomorú, minden előre megszabott. A
dementia praecox talán megoldás lenne. S ha megpróbálnék élni ?De hisz engem a Désir-
intézet ne- velt. "
Azért szerettem volna én is belekóstolni abba a "hazárd és céltalan" életbe, melynek báját
Jacques és a fiatal re- gényírók dicsőítették. De hogyan lehetne becsempészni va- lami
szokatlant napjaimba? Nagy néha húgommal sikerült egy-egy estét ellopni az anyai felügyelet
elől: ő gyakran raj- zolt esténként a Grande Chaumiere-ben, ez kényelmes ürügy volt,
valahányszor nekem is sikerült alibire szert tennem. Azon a pénzen, amit Neuillyben
kerestem, elmentünk a Stu- dio des Champs-Élysées-be egy avantgard darabra, vagy a Casino
de Paris karzatán hallgattuk Maurice Chevalier-t. Jártuk az utcákat, s életünkről beszéltünk, az
életről: látha- tatlanul, de mindenütt éreztük a kaland leheletét. Ezek a kiruccanás ok
felderítettek; de nem ismételhettük meg gyak- ran. A mindennapok egyhangúsága továbbra is
nyomasz- tott: "Ó, keserű ébredés, vágy és szerelem nélküli élet, mely máris és ily hamar
kimerült, ó, rémes unalom. Ez nem tarthat így tovább! Mit akarok? Mit tehetek? Semmit,
sem- mit. A könyvem? Hiúság. Filozoptria? Torkig vagyok vele. 255
Szerelem? Elfáradtam. Pedig csak húszéves vagyok, élni akarok!"
Ez nem mehetett így tovább: nem is ment. Visszatértem könyvemhez, a filozófiához, a
szerelemhez. Aztán újra kez- dődött: "Örökösen ez a konfliktus, amelyből nem látni ki- utat!
Erőm, mindnyájuk fölötti felsőbbrendűségem lobogó tudata; meg mindannak, amire képes
lennék; s ugyanakkor látni a dolgok tökéletes haszontalanságát! Nem, ez nem me- het így
tovább."
De ment. És talán végül is örökké fog tartani. Mint té- bolyult inga, eszeveszetten lengtem az
apátia és a hamis örö- mök között. Éjjel felmásztam a Sacré-Coeur lépcsőin, néz- tem a tér
sivatagaiban csillogó Párizst, a hiábavaló oázist. Sírtam, oly szép volt s oly céltalan. A Butte
kis utcáin jöt- tem le, ránevetve minden apró fényre. Érzelmileg kiszikkad- tam, majd erőre
kaptam a megbékélésben. Kimerítettem magam.
Barátságaim egyre több csalódást okoztak. Blanchette Weiss megharagudott rám; sosem
tudtam meg, miért : egyik napról a másikra hátat fordított, s nem válaszolt a le- vélre,
melyben magyarázatot kértem. Aztán meghallottam, hogy cselszövőként emleget, s azzal
vádol, irigységemben szándékosan szétrágtam a nekem kölcsönadott könyvek kö- tését.
Elhidegültem Riesmann iránt. Meghívott magához. Műtárgyakkal zsúfolt szalonjukban
találkoztam Jean Baru- zival meg a fivérével, Joseph-fel, egy ezoterikus mű szerző- jével; ott
volt egy híres festő is, akinek számos műve csú- fította Párizst, és akadémikusok: a
beszélgetés megdöbben- tett. Riesmann esztétizmusa és és elmessége is terhemre volt, A
többiek, akiket szerettem, akiket nagyon szerettem, az, akibe szerelmes voltam, nem értettek
meg, nem elégítettek ki; létezésük, de még jelenlétük sem oldott meg semmit.
A magány már jó ideje gőgbe taszított. Most teljesen el- vesztettem a mértéket. Baruzi lelkes
dicsérettel adta vissza értekezésemet; óra után odajött hozzám, s elhaló hangon susogta, hogy
ebben egy komoly mű kezdetét reméli. Láng- ra kaptam. "Nem kétséges, magasabbra jutok,
mint bárme- lyikük. Gőg? Ha nem vagyok zseni, akkor igen; de ha az vagyok - mint néha
hiszem, sőt olykor bizonyos vagyok benne -, akkor csak tisztánlátás" - írtam nagy
lelkinyuga- 256
lommal. Másnap megnéztem Chaplin Cirkusz-át, a mozi után a Tuileriákban sétáltam; a
halványkék égen narancs- szín nap gurult végig, s felgyújtotta a Louvre ablakait. Rég elmúlt
alkonyatok jutottak eszembe, és hirtelen belém nyi- lallt az a követelés, melyet már hosszú
ideje mindenféle hangnemben ismételtem: meg kell alkotnom művemet. Mint- hogy mindig
vágytam valami eseményre, és soha nem történt velem semmi, felindulásomból eseményt
kovácsoltam. Még egyszer, ég és föld színe előtt, szent fogadást tettem. Sem- mi, soha,
semmilyen körülmények között nem akadályozhat meg könyvem megalkotásában. Tény, hogy
soha nem tet- tem vitássá ezt az elhatározásomat. Azt is megfogadtam, ezentúl kívánom az.
örömet, és megszerzem magamnak.

Új tavasz kezdődött. Erkölcstanból és lélektanból vizs- gáztam. A filológiába való elmerülés

gondolatát visszataszí- tónak éreztem, tehát lemondtam róla. Apám végtelenül saj- nálta: igen
elegánsnak találta volna, ha két oklevelet szer- zek; de már elmúltam tizenhat éves:
kitartottam elhatáro- zásom mellett. Ihletem támadt. Utolsó trimeszterem üres: miért ne
vágnék neki azonnal a diplomavizsgának? Ebben az időben még nem tiltották a
diplomavizsga és a verseny- vizsga egy évben való letételét; ha nekilátok, mi sem aka-
dályozhat meg, hogy az új tanév kezdetén meg szerezzem a diplomát, miközben a
versenyvizsgára készülök: így egy egész évet nyernék. Tizennyolc hónap múlva
otthagyhatnám a Sorbonne-t, az otthont, s szabad leszek, valami más kez- dődik. Nem
haboztam. Elmentem Brunschvicghoz, előadtam tervemet, s ő sem látta akadályát, mivel
természettudományi vizsgát már tettem, s elég tisztességesen megtanultam lati- nul és
görögül. Azt tanácsolta, értekezzem Leibniz fogalmi tanáról, s ezt elfogadtam.
De a magány tovább emésztett. Április elején erősen sú- lyosbodott. Jean Pradelle barátaival
pár napra Solesmes-be utazott. Visszatérte másnapján találkoztam vele a Könyvba- rátok
Házában, ahol mindketten tagok voltunk. A nagyte- remben Adrienne Monnier, örökös
klastromi ruhájában, is- mert írókat fogadott: Fargue-ot, Jean Prévost-t, Joyce-ot; a hátul levő
kis termek mindig üresek voltak. Leültünk és be- szélgettünk. Kissé habozva vallotta be
Pradelle, hogy So- 257
lesmes-ben áldozott: mikor barátait kilépni látta az oltár- hoz, hirtelen száműzöttnek,
kiközösítettnek, elhagyatottnak érezte magát; másnap, miután meggyónt, velük tartott; el-
határozta, hinni fog. Elszoruló szívvel hallgattam; elhagya- tottnak, kitaszítottnak, elárultnak
éreztem magam. Jacques megtalálta a maga menedékhelyét a mulatókban, Pradelle az oltár
lábánál: mellettem most már tényleg nem állt senki. Éjszaka megsirattam árulását.
Két nappal később apám Grillere-be utazott; nővérével akart találkozni, már nem is tudom,
miért. A mozdonyok sikoltásai, a füst pírja a szénfekete éjszakában szívszaggató, nagy
búcsúkat juttatott eszembe. "Veled megyek" - jelen- tettem ki. Tiltakoztak, hiszen még
fogkefe sincs nálam, de végül belenyugodtak ebbe a szeszélybe. Egész úton kihajol- tam az
ablakon, s mámoros voltam a sötéttől meg a széltől. Sosem láttam a vidéket tavasszal;
vadnárcisz, kankalin, ha- rangvirág között jártam; megindultan gondoltam gyermek- koromra,
életemre, halálomra. A halálfélelem nem hagyott el, nem tudtam beletörődni; most is
előfordult, hogy a féle- lemtől remegni és sírni kezdtem. Ezzel ellentétben viszont az, hogy
itt, ebben a pillanatban létezem, néha vakító fé- nyével elkápráztatott. E pár nap alatt a
természet csendje hol rettegéssel, hol boldogsággal töltött el. E végtelen réte- ken,
erdőkben, ahol az embernek nyomát sem látni, elérni véltem azt az emberfeletti valóságot,
mely felé törtem. Le- térdeltem egy virágért, s hirtelen a földre szegzettnek érez- tem magam,
az ég teljes súlyával rám zuhant, és mozdulni sem tudtam: nyomasztó szorongás s ugyanakkor
eksztázis, melyben az örökkévalóságot ízleltem. Azzal a szent meggyő- ződéssel tértem vissza
Párizsba, hogy misztikus élményeim voltak, s megpróbáltam megismételni. Elolvastam
Keresztes Szent Jánost: "Hogy az ismeretlenbe juss, ismeretlen úton kell haladnod." E
mondat megfordításával utaim homályos- ságában annak bizonyságát láttam, hogy a
kiteljesedés felé haladok. Leereszkedtem önmagam legmélyébe, mindenes- től a zenit felé
repültem, ahonnan mindent láthatok. Volt őszinteség ebben a fellengzésben. Magányba
merültem, és pillanatokra teljesen elidegenedtem a világtól, mely meg- riasztott
különösségévei; a tárgyakban nem volt többé érte- lem, sem az arcokban, sem bennem:
minthogy nem ismer- 258
tem fel a világot, csábítónak találtam a hitet, hogy az isme- retlenbe értem. Az ilyen
hangulatokat rendkívüli tetszel- géssel ápoltam. Mégsem akartam magam becsapni; megkér-
deztem Pradelle-től es Mademoiselle Lambert-től, mi a vé- leményük erről. Pradelle
határozottan válaszolt: "Érdekte- len." Lambert már árnyaltabban: "Ez metafizikai ihletféle
lehet." Ezek után beláttam, az ember nem építheti életét szé- dületekre, s nem is hajszoltam
többé ezeket.
Továbbra is elfoglaltam magam. Most már, miután meg- szereztem az oklevelet, nyitva állt
előttem a Victor Cousin- könyvtár, a Sorbonne egyik eldugott sarkában. Hatalmas fi- lozófiai
gyűjtemény s úgyszólván egyetlen olvasó sem. Itt töltöttem napjaimat. Kitartóan írtam
regényemet. Leibnizet olvastam s a versenyvizsga kötelező anyagát. Esténként, be- lefáradva
a tanulásba, szobámban kornyadoztam. Könnyen belenyugodtam volna, hogy nem hagyhatom
el a földet, ha legalább itt szabadon közlekedhetnék. Mennyire szerettem volna belemerülni az
éjszakába, dzsesszt hallgatni, emberek közé keveredni! De nem, be voltam falazva!
Fuldokoltam, emésztettem magam, a legszívesebben a falba vertem volna a fejemet.
Jacques Algériába készült, ahol tizennyolc hónapig kato- nai szolgálatát kellett teljesítenie.
Gyakran találkoztunk, szívélyesebb volt, mint valaha. Sokat beszélt barátairól. Megtudtam,
hogy Riaucourt-nak viszonya van egy Olga ne- vű fiatal nővel; Jacques szerelmüket oly
romantikus színek- ben ecsetelte, hogy először tudtam törvénytelen kapcsolat- ról
rokonszenvvel gondolni. Célzást tett egy nagyon szép nő- re, akit Magdának hívtak, s akit
szívesen bemutatott volna nekem. "Ez a história elég sokba került nekünk" - mondta. Magda
azok közé a nyugtalanító csodák közé tartozott, ami- lyenekkel az ember az éjszakai életben
találkozik. Nem fir- tattam, mi a szerepe Jacques életében. Nem firtattam semmit. Most már
biztosra vettem Jacques ragaszkodását, s azt is, hogy örömben telne mellette életem. Féltem
az elválástól; de alig gondoltam rá, annyira boldoggá tett ez a meleg kapcso- lat, melyet éppen
az elválás közeledése váltott ki belőlünk.
Egy héttel elutazása előtt náluk voltam családi vacsorán. Barátja, Riquet Bresson feljött érte
vacsora után: Jacques javasolta, menjek velük megnézni az Equipage című filmet. 259

Anyámat bosszantotta, hogya házasság még szóba se ke- rült, s már egyáltalán nem
helyeselte barátságunkat; nem adott engedélyt; én erősködtem, nagynéném pártomat fogta:
végül a körülményekre való tekintettel anyám is engedett. Nem mentünk moziba. Jacques a
Stryx-bárba vitt, a rue Huyghens-ba, ahol bennfentes volt, s én Riquet meg közte ültem, a
magas bárszéken. A barmant keresztnevén szólítot- ta, Michelnek, s dry-martinit rendelt
nekem. Még életem- ben nem léptem át egy kávéház küszöbét, s íme, most két fiatalember
között egy bárban ülök: számomra ez valóban rendkívüli volt. A pasztell meg élénk színű
palackok, az olajbogyós és sós mandulás tálkák, a kis asztalok, minden meglepett; de
legjobban az, hogy Jacques ebben a világban érzi magát otthon. Hirtelen felhörpintettem
koktélomat, s minthogy még soha nem ittam egy csöpp alkoholt, még bort sem, mert nem
szerettem, máris a felhőkben voltam. Michelt keresztnevén szólítottam és komédiáztam.
Jacques és Riquet átültek egy asztalhoz, ahol kockapókert játszottak, s úgy tet- tek, mintha
nem ismernének. Megszólítotam egy társaságot, holmi nagyon higgadt skandinávokat.
Egyikük meghívott még egy martinira, amit Jacques intésére a bárpult mögé öntöttem. Hogy a
helyzet magaslatára emelkedjem, két-há- rom poharat összetörtem. Jacques nevetett, én
boldog vol- tam. Átmentünk a Vikingbe. Az utcán jobbról Jacques-ba, balról Riquet-be
karoltam: balom mintha nem is létezett volna, s bámulva éreztem a Jacques és köztem levő
benső- séges fizikai kapcsolatot, mely lelkünk összeolvadását jelké- pezte. Megtanított kocka
pókerezni, s gin fizzt rendelt ne- kem, nagyon kevés ginnel: szerelmesen alávetettem magam
felügyeletének. Megszűnt az idő: már két óra lehetett, mi- kor a Rotonde bárpultjánál
megittam a zöld mentateát. Kö- rülöttem más világból felmerülő arcok lebegtek; minden ut-
casarkon kirobbant a csoda. S úgy éreztem, Jacques-kal fel- oldhatatlan cinkosság köt össze,
mintha együtt gyilkoltunk volna vagy együtt gyalogoltunk volna át a Szaharán.
A rue de Rennes 71. előtt vált el tőlem. Nálam volt a lakás kulcsa. De szüleim vártak rám,
anyám könnyben úsz- va, apám legünnepélyesebb arcával. Éppen a boulevard Montparnesse-
ról érkeztek, ahol anyám addig csöngetett, míg nagynéném meg nem jelent az egyik ablaknál:
anyám 260
sikoltozva követelte, adják vissza a lányát, s vádolta Jacques-ot, hogy megbecstelenített.
Megmagyaráztam, hogy a film után tejes kávét ittunk a Rotonde-ban. De ez szülei- met nem
nyugtatta meg, s bár már közömbösebb voltam, mint régen, én is felizgattam magam és
sírtam. Jacques más- napra a Sélect teraszán adott randevút. Meglepte pirosra sírt szemem,
s az is, amit anyja elmondott, de a tekintetében több gyöngédség látszott, mint valaha;
tiltakozott, hogy tisz- teletlenül bánt volna velem: "Van nehezebb útja is a tisz- teletnek" -
mondotta. S most még inkább egynek éreztem magam vele, mint orgiánk alatt. Négy nap
múlva elbúcsúz- tunk egymástól. Megkérdeztem, szomorú-e, mert itt kell hagynia Párizst.
"Elsősorban tőled válok el nehezen" - fe- lelte. Elvitt autón a Sorbonne-ra. Kiszálltam.
Hosszan egymás szemébe néztünk. "Hát akkor - mondta olyan han- gon, mely egészen
felkavart -, nem látlak többé?" Gázt adott, s én ottmaradtam a járda szélén. De ezek az emlé-
kek elég erőt adtak szembenézni az idővel. "Viszontlátásra jövőre" - gondoltam, s mentem
Leibnizet olvasni.

"Ha kedved kerekedik egyet tekeregni, csak szólj Riquetnek" - mondta Jacques. Írtam egy
lapot az ifjú Bresson- nak, s este hat óra felé találkoztunk a Stryxben; Jacques-ról
beszélgettünk, akit csodált; de a mulató üres volt, és nem történt semmi. Azon az estén sem
sok történt, mikor fel- mentem a Rotonde bárjába egy aperitifre; néhány fiatal- ember
beszélgetett egymás között, meghitt hangon; a gya- lult asztalok, a normandiai székek, a
piros-fehér függönyök látszólag nem takartak nagyobb titkot, mint egy cukrászda hátsó
helyisége. Viszont mikor ki akartam fizetni a sherry- gobleremet, a kövér, vörös barman
visszautasította a pénzt; ez az eset - melynek nem tudtam nyitjára jönni - kissé a csodával volt
határos, és felbátorított. Korán indultam ott- honról, későn értem tanulókörömhöz -
valahányszor Belle- ville-be mentem, úgy intéztem, hogy tanítás előtt egy órát a Vikingben
tölthessek. Egyszer megittam két gin fizzt: túl soknak bizonyult; kihánytam a metróban;
mikor benyitot- tam az otthonba, alig álltam a lábamon, homlokomat hi- deg veríték
borította: azt hitték, beteg vagyok, lefektettek egy díványra, s szörnyülködtek
hősiességemen. Madeleine 261

unokanővérem néhány napra Párizsba jött: megragadtam az alkalmat. Huszonhárom éves volt,
s anyám elengedett ben- nünket kettesben színházba: előre összeesküdtünk, hogy együtt
bejárjuk a züllés helyeit. A dolog majdnem rosszul sült el, mert indulás előtt Madeleine azzal
szórakozott, hogy egy kis pirosítót tett az arcomra: nekem tetszett, s szembe próbáltam
szegülni anyámmal, aki rám parancsolt, szedjem le. Bizonyára a Sátán patkós lába nyomát
pillantotta meg ar- comon; egy pofonnal végezte el az ördögűzést. Fogcsikor- gatva engedtem.
Mégis elengedett bennünket, s unokanővé- remmel nekivágtunk a Montmartre-nak. Sokáig
kerengtünk a neonreklámok fényében: nem tudtunk dönteni. Két bár- ba is betévedtünk,
egyik szomorúbb volt, mint a másik, s végül a rue Lepicben kötöttünk ki, egy szörnyű kis
lebuj- ban, ahol könnyű erkölcsű fiatalemberek várták a férfiven- dégeket. Kettő közülük
odaült az asztalunkhoz, betörésünk- től meglepődve, hiszen szemmel láthatóan nem
jelentettünk konkurrenciát. Együtt ásítoztunk jó darabig: az undor szo- rította össze a
szívemet.
De kitartottam. Bebeszéltem szüleimnek, hogy a belle- ville-i otthon július, tizennegyedikére
műsoros estet rendez, tanítványaim egy komédiát fognak előadni, s hetente több estén próbát
tartunk; meg hogy a Csoportok javára fordí- tom azokat az összegeket, melyeket ginn fizzre
költöttem. Rendesen a Jockey-be mentem, a boulevard Montparnasse- ra: Jacques beszélt
róla, s megszerettem falán a színes pla- kátokat, melyeken ChevaIier szalmakalapja, Chaplin
nagy cipője, Greta Garbo mosolya kavargott; szerettem a tün- döklő butéliákat, a kis színes
zászlókat, a dohány és alko- hol szagát, a zajongást, nevetést, szaxofont. A nők ejtettek
leginkább bámulatba: szókincsem szegény volt ruháik anya- gára, hajuk színére; el sem
tudtam képzelni, hogy boltban lehet ilyen pókhálószerű harisnyákat, finom cipőket, elva- kító
ajakrúzst kapni. Hallottam, amint férfiakkal vitatták éj- szakáik tarifáját s a válogatott
örömöket, amivel hajlandók elhalmozni őket. Képzeletem nem reagált: rövidzárlata volt.
Különösen az első időben nem hús-vér emberek voltak kö- rülöttem, hanem allegóriák: a
nyugtalanság, a hiábavalóság, a tompultság, a kétségbeesés, talán a zseni s bizonyosan a bűn,
számtalan alakban. Továbbra is meg voltam győződve, 262
hogy a bűn szakadéka lsten lakhelye, s olyan hévvel ka- paszkodtam föl a bárszékre,
amilyennel gyermekkoromban leborultam az oltáriszentség előtt: ugyanaz az áhítat töltött el;
a dzsessz pótolta az orgona zengő hangját, s úgy vágy- tam a kalandra, mint hajdan a
révületre. Jacques azt mond- ta: "A mulatókban minden megtörténhetik, s nem számít, mit
csinál az ember." Nekem se számított. Ha egy vendég kalappal a fején lépett be, kiabáltam:
"Kalap!" - és le- dobtam fejfedőjét. Időnként eltörtem egy poharat. Előadá- sokat tartottam,
megszólítottam a törzsvendégeket, s meg- próbáltam naivan félrevezetni őket: festőmodellnek
vagy ringyónak adtam ki magam. Fakult ruhámmal, vastag ha- risnyámmal, lapos sarkú
cipőmmel, festetlen arcommal nem tudtam senkit félrevezetni. "Nincs megfelelő stílusa" -
mondta egy teknőcszemüveges sánta. "Kis polgárlány, aki megjátssza a bohémet!" -
összegezte egy kampós orrú férfi, ponyvaregényíró. Tiltakoztam; a sánta rajzolt valamit egy
papírdarabra. "Ezt kell tenni s eltűrni, ha valaki kurtizán." Megőriztem hidegvéremet: "Rossz
a rajz" - mondtam. "De hasonlít"; s ezzel kinyitotta a nadrágját, de ekkor elfordí- tottam a
fejem. "Ez nem. érdekel." Nevettek. "Látja! - mondta a ponyvaregényíró. - Egy igazi ringyó
odanézett volna, s azt mondta volna, nincs mivel hencegni !" Az alko- hol segítségével
hidegvérrel elviseltem az obszcenitásokat. Különben békén hagytak. Előfordult, hogy valaki
fizetett egy pohár italt, vagy felkért táncolni, de semmi több: nyil- vánvalóan elriasztottam a
bujaságot.
Húgom többször részt vett ezeken a kiruccanásokon; hogy rossz hírűnek lássék, fordítva tette
fel a kalapját, s mikor leült, jól felhúzta a szoknyáját. Hangosan beszéltünk, zajosan
nevettünk. Vagy egymás után mentünk be a bárba, úgy tettünk, mintha nem ismernénk
egymást s összevesz- nénk: egymás hajába kapaszkodtunk, sértéseket sikitottunk, és
boldognak éreztük magunkat, ha a mutatvány egy pilla- natra felénk fordította a közönség
figyelmét.
Azokon az estéken, mikor otthon maradtam, nehezen vi- seltem el szobám nyugalmát; újra a
misztika útjait keres- tem. Egyik éjjel felszólítottam Istent, ha létezik, nyilat- kozzék meg.
Hallgatott, s többet én sem szóltam hozzá. Tu- lajdonképpen nemléte nagyon kielégített.
Utáltam volna, ha 263

a földön zajló játszma megoldása már eleve eldőlt volna az örökkévalóságban.

Mindenesetre akadt végre a földön egy hely, ahol jól éreztem magam; a Jockey-ban otthonos
lettem, ismerős ar- cokat találtam ott, egyre jobban éreztem magam. Egy gin fizz után már
szétfoszlott magányom: minden ember testvér, mindnyájan értjük egymást, mindenki szereti a
másikat. Nincs probléma, bánkódás, várakozás: betöltött a jelen. Táncoltam, karok öleltek át,
s delídumaimnál könnyebb és megnyugtatóbb menekvés és elengedettség lehetőségét érezte
meg a testem: nem háborított már fel, mint tizenhat éves koromban, ellenkezőleg,
megnyugtatónak találtam, ha egy idegen kéz vállamon olyan meleget, édességet ébreszt, mely
a gyengédséghez hasonlít. Semmit nem értettem az engem körülvevő emberekből, de ez nem
is volt fontos: más világ- ban voltam; s az volt a benyomásom, hogy végre kézzel illetem a
szabadságot. Nagy haladást tettem azóta, mióta haboztam, vajon illik-e az utcán egy
fiatalember mellett men- ni: könnyeden kihívtam magam ellen illemet és tekintélyt. A bárok
és tánchelyek nagyrészt azért vonzottak, mert til- tották őket. Anyám soha be nem lépett volna
ilyen helyre ; apám felháborodik, ha itt lát, s Pradelle sajnálkozik; nagy elégtétel volt tehát
magamat ily radikálisan törvényen kívül helyezni.
Lassacskán felbátorodtam. Tűrtem, hogy megszólítsanak, az utcán, ittam egyet
ismeretlenekkel. Egyik este beszálltam egy autóba, mely hosszasan követett a boulevard-on.
"Sza- ladjunk ki Robinsonba" - javasolta a vezető. Egyáltalán nem tetszett ez az ember, s mi
lesz, ha éjfélkor otthagy, tíz kilométerre Párizstól? De nekem elveim voltak: " Veszé- lyesen
élni. Nem megtagadni semmit" - mondták Gide, Ri- viere, a szürrealisták és Jacques.
"Rendben" - feleltem. A place de Bastille-on, egy kávéház teraszán mogorván meg-
ittunk egymás mellett egy-egy koktélt. Ahogy beszálltam az autóba, a férfi hozzáért a
térdemhez: félrerántottam: "Hát ez mi? Furikáztatná magát, s még azt se tűri, ha magához
érek?" A hangja megváltozott. Megállította a kocsit, s meg- próbált megcsókolni. Szidalmaitól
kísérve, elmenekültem. Még elértem az utolsó metrót: Rájöttem, ezt épp hogy meg- 264
úsztam; mégis büszke voltam, mert egy igazi "acte gratuit"-t vittem véghez.
Egy másik alkalommal az avenue de clichyi búcsúban asz- tali futballt játszottam egy fiatal
csibésszel, kinek az arcán rózsaszín forradás futott végig: aztán célba lőttünk, ragasz- kodott
hozzá, hogy mindent ő fizessen. Bemutatta barátját, és meghívott teára. Amikor láttam,
indul az utolsó autóbu- szom, elköszöntem, s futásnak eredtem. Akkor értek utol, mikor fel
akartam ugrani az autóbusz peronjára; elkapták a vállamat: "így nem lehet viselkedni!" A
kalauz habozott, keze a csengőn; majd csengetett, s a kocsi elment. Tajté- koztam a dühtől.
A fiúk meg magyarázták, nincs igazam: őket nem lehet csak úgy szó nélkül otthagyni. Újra
kibékül- tünk, és feltétlenül haza akartak gyalog kísérni: megmond- tam nekik, ne várjanak
tőlem semmit, de makacskodtak. A rue Casette-en, a rue de Rennes sarkán, a sebhelyes
csi- bész átölelte a derekamat: "Mikor találkozunk?" - "Ami- kor akarja" - feleltem
gyáván. Megpróbált megcsókolni, védekeztem. Négy biciklis rendőr tűnt fel; nem mertem se-
gítségért kiáltani, de támadóm elengedett, s pár lépést tet- tünk a ház felé. Ahogy a járőr
eltávolodott, újra megraga- dott: "Te nem jössz el a randevúra: be akarsz ugratni! Nem
szeretem az ilyesmit! Majd én megtanítalak." Volt valami vészjósló benne: vajon szájon vág,
vagy szájon csókol, s nem tudom, melyiktől féltem inkább. Barátja beavatkozott: "Ugyan
már! Rendbe lehet ezt hozni, csak azért hörög, mert maga pénzébe került neki, ez az egész."
Kiürítettem a pénz- tárcámat. "Fütyülök a pénzre! - mondta a másik. - Majd én
megtanítom." Végül mégis elvette vagyonomat: tizenöt frankot. "Még egy nőre se elég!" -
mondta dühösen. Haza- mentem; ekkor valóban féltem.

Az iskolaév végéhez közelgett. Suzanne Boigue több hó- napot töltött egyik nővérénél
Marokkóban itt találkozott élete párjával. Az esküvői ebéd egy nagy külvárosi kert- ben
zajlott le; a férj megnyerő volt, Suzanne ragyogott, a boldogság vonzónak tűnt. Különben nem
éreztem magam szerencsétlennek; Jacques távolléte és szerelmének biztos tudata
megnyugtatta szívemet, melyet nem fenyegetett most a felsebző találkozás, egy hangulat
véletlene. Csónakázni 265
mentünk a Bois-ba, húgom, Zaza, Lisa, Pradelle meg én; ők jól megértették egymást, s ha
együtt voltunk, kevésbé bántott, hogy nem teljesen értek egyet velük. Pradelle be- mutatta egy
École Normale-beli társát, akit nagyra becsült: ez egyike volt azoknak, akik Solesmes-ban
rávették az áldo- zásra. Pierre Clairaut-nak hívták, s az Action française-zel szimpatizált; kis
fekete ember, olyan, mint egy tücsök. A kö- vetkező évben akarta letenni a filozófiai
versenyvizsgát, te- hát, tanulótársak voltunk. Minthogy keménynek, fennsőbb- ségesnek,
magabiztosnak mutatkozott, elhatároztam, a kö- vetkező iskolaévben felderítem, mit takar ez
a páncélzat. Vele s Pradelle-lel elmentünk meghallgatni a versenyvizsgát a Sorbonne-on:
tolongott a tömeg Raymond Aron óráján, akinek mindenki nagy jövőt jósolt a filozófiában.
Megmu- tatták Daniel Lagache-t is, aki a lélektannak szentelte éle- tét. Mindenki
meglepetésére Jean-Paul Sartre megbukott az írásbelin. A verseny nehéznek látszott, de nem
vesztettem el bátorságomat: dolgozni fogok, amennyit csak kell, s má- hoz egy évre
végzek; már úgy éreztem, szabad vagyok. Azt hiszem, hogy züllésem, szórakozásaim, az
atmoszféraváltoz- tatás nagyon jót tett nekem. Annyira megtaláltam egyensú- lyomat, hogy
már naplót sem vezettem: "Csak egyre vágyom: minél bensőségesebb kapcsolatra a világgal, s
a világot ki- fejezni egy műben" - írtam Zazának. Kitűnő hangulatban voltam, mikor
megérkeztem Limousinbe, s a tetejébe még Jacques-tól is levél érkezett. Biskráról mesélt, a
kis szama- rakról, a nap és árny játékáról, a nyárról: felidézte talál- kozásainkat, melyeket
"akkori egyetlen hapták" -jának ne- vezett; azt ígérte: "Jövőre nagyszerű dolgokat csinálunk."
A titkosírás kihüvelyezésében kevésbé járatos húgom meg- kérdezte, ez a mondat mit jelent.
"Ez azt jelenti, hogy ösz- szeházasodunk" - feleltem diadalmasan.
Micsoda nyár! Se könny, se magányos ömlengés, se le- vélbeli vihar. A táj eltöltött, mint
ötéves vagy tizenkét éves koromban, s az azúr kékje meghódította az éget. Most már tudtam,
mit ígér a lonc szaga, s mit jelent a hajnal harmata. A dűlőutakon, a virágzó hajdinában, a
hanga s a karmoló sülbige közt felismertem fájdalmaim s örömeim végtelen ár- nyalatait.
Sokat sétáltam, húgommal együtt. Gyakran meg- fürödtünk alsószoknyában a Vézere barna
vizében; a menta- 266
szagú fűben szárítkoztunk. Ö rajzolt, én olvastam. Még a "szórakozás" sem zavart. Szüleim
újra összejártak régi ba- rátaikkal, akik a környék egyik kastélyában töltötték a nya- rat;
ezeknek volt három nagy, igen jóképű fiuk, akik ügy- védnek készültek, s akikkel néha
teniszezni jártunk. Szívből szórakoztam. Anyjuk finoman értésére adták szüleimnek, hogy
csak hozománnyal tud menyet elfogadni: ezen nagyo- kat nevettünk, mert mindenféle
kívánság nélkül néztük eze- ket az úrifiúkat..
Ebben az évben is meghívtak Laubardonba. Anyám si- mán belenyugodott, hogy Bordeaux-
ban találkozzam Pra- delle-lel, aki a környéken töltötte a szünidőt. Remek nap volt. Nem
kétséges, Pradelle sokat jelentett számomra. De Zaza még többet. Ünnepi szívvel érkeztem
Laubardonba.
Zaza júniusban első nekifutásra letette filológiai vizsgá- ját, ami ritkaságszámba ment. Pedig
ebben az évben nagyon kevés időt szentelt a tanulásnak. Anyja egyre zsarnokibban követelte
állandó jelenlétét és szolgálatait. Madame Ma- bille a takarékosságot legfőbb erénynek
tartotta; erkölcste- lennek vélte volna, ha boltban vennék meg azt, amit otthon is el lehet
készíteni: süteményt, befőttet, fehérneműt, ruhát és kabátot. Szép időben gyakran már
reggel hat órakor a vásárcsarnokba ment lányaival, hogy olcsón tudjon zöldsé- get s
gyümölcsöt vásárolni. Ha a kis Mabille lányok vala- melyikének új ruhára volt szüksége,
Zazának tucatnyi boltot kellett végigjárnia; mindegyikből egész maroknyi anyag- mintát
hozott, melyeket Madame Mabille összehasonlított, az anyag minőségét és árát latolgatva;
hosszas tanácskozás után Zaza visszament, s megvásárolta a kiválasztott anya- got. Ezek a
feladatok s a kényszerű társadalmi kötelezett- ségek, melyek Monsieur Mabille előlépése
következtében megsokszorozódtak, kimerítették Zazát. Nem tudta elhin- ni, hogy ha a
szalonokat és áruházakat járja ezzel az evan- gélium parancsát teljesíti. Kétségtelenül
keresztényi köte- lessége volt az engedelmesség anyjának; de egyszer elolva- sott egy könyvet
a Port-Royalról, s mélyen lelkébe vésődött Nicole egyik kijelentése, mely szerint az
engedelmesség is lehet a gonosz csapdája. Ha eltűri, hogy elnyomják, elbu- títsák, nem Isten
akarata ellen cselekszik-e? Hogyan lehet ezt biztosan megállapítani? Félt, hogy a gőg
bűnébe esik, 267

ha csak a saját ítéletére támaszkodik, s a gyávaság bűnébe, ha enged a külső nyomásnak. Ez

a kétség kiélezte konfliktu- sát, mely már hosszabb ideje marcangolta: szetette anyját, de
sok minden olyasmit is, amit anyja elítélt. Gyakran idézte szomorúan Ramuz egyik mondatát:
"A dolgok, amiket én szeretek, nem szeretik egymást." A jövő nem festett bíz- tatóan.
Madame Mabille kereken megtagadta, hogy Zaza a következő évben diplomát próbáljon
szerezni, féltette leá-, nyát az entellektüellé válástól. Zaza már nem is remélt újabb
találkozást a szerelemmel. Az én környezetemben előfor- dult - nagy ritkán - a szerelmi
házasság: ilyen volt Titite unokanővérem esete. Madame Mabille úgy vélte: "A Beau- voirok
osztályon felüliek." Zaza nálam sokkal mélyebben volt beágyazva a katolikus polgárságba, s
ott a házasságot a családok intézték el; azok a fiatalemberek meg, akik pasz- szívan eltűrték a
kiházasítást, ijesztően középszerűek voltak. Zaza szenvedélyesen szerette az életet; ezért, az
ilyen öröm nélküli sors perspektívája néha életkedvét is elvette. Para- doxonokkal védekezett
környezete hamis idealizmusa ellen, mint kisgyerek korában. Látta Jouvet-t egy iszákos
szerepé- ben az Au grand large-ban, és kijelentette, szerelmes belé, s képét ágya fölé tűzte; az
irónia, a száraz humor, a szkepszis rögtön visszhangra talált benne. A szünidő elején írott
egyik levevében bevallotta, néha azon ábrándozik, végleg lemond a világról. "Az
intellektuális és fizikai életszeretet pillana- tai után hirtelen elfog a hiábavalóság érzete, úgy
érzem, a tárgyak, az emberek visszahúzódnák tőlem; olyan közömbös vagyok a világegyetem
iránt, mintha már halott lennék. Az önmagamról, az életről; mindenről való lemondás, a
szerze- tesek lemondása, akik már e világon megpróbálják megkez- deni a túlvilági életet, ha
tudná, mennyire csábít. Gyakran azt hiszem, ez a vágy, hogy kolostori kötelmekben talál-
jam meg az igazi szabadságot, az elhivatottság jele; máskor megint az élet és a jelenségek
annyira lebilincselnek, hogy a kolostori életet megcsonkulásnak érzem, s nem hiszem, hogy
ez lenne Isten akarata velem. De bárhová vezessen is az út, melyre elhivattam, nem tudom
magam mindenestől úgy át- adni az életnek, mint maga: azokban a pillanatokban is, amikor a
legnagyobb intenzitással élek, ajkamon érzem a semmi izét. "
268
Ez a levél kissé megijesztett. Zaza ebben is megismételte, hogy hitetlenségem nem választ el
bennünket. De ha vala- ha kolostorba lépne, elveszne számomra; s önmaga számá- ra is.
Érkezésem estéjén csalódás ért; nem Zazával laktam egy szobában, hanem Mademoiselle
Avdicovitch-csal, a három legkisebb Mabille mellé nyárára nevelőnőnek megfogadott lengyel
diáklánnyal. Csak az vigasztalt, hogy nagyon bájos- nak találtam: Zaza leveleiben nagy
rokonszenvvel szólt ró- la. Szép, szőke haja, egyszerre epedő s nevető, kék szeme, kicsattanó
ajka s valami oly rendkívüli vonzereje volt, me- lyet nevén nevezni akkor még nem volt
bennem elég sze- mérmetlenség: sex appeal. Könnyű ruhái szabadon hagyták gusztusos
válIát: este zongorához ült, s kacér arcjátékkal ukrán szerelmesdalokat énekelt. Ez Zazát meg
engem el- bűvölt, mindenki mást viszont megbotránkoztatott. Este el- bámultam, mikor
láttam, hogy hálóing helyett pizsamát vesz fel. Azonnal bőbeszédűen feltárta előttem szívét.
Apjának Lwowban nagy cukorgyára volt; Stépha tanulmányai mellett az ukrán
függetlenségért harcolt, s néhány napot börtönben töltött. Műveltsége kiegészítésére külföldre
utazott, előbb Berlinbe, ahol két vagy három évet töltött, aztán Párizsba; a Sorbonne-ra
járt, és szüleitől havi apanázst kapott. Szün- idejét arra akarta használni, hogy behatoljon egy
francia család bizalmas körébe: ettől az élménytől teljesen elképedt. Másnap értettem meg,
hogy tökéletes jólneveltsége ellenére mennyire megbotránkoztatta az úriembereket; kecses
volt és nőies, mellette Zaza, barátnői s magam is ifjú apácáknak ha- tottunk. Délután azzal
szórakozott, hogy kártyából jósolt az egész társaságnak, Xavier Du Moulint is beleértve,
akivel - csuhájával mit sem törődve - diszkréten flörtölt: a fiú nem látszott
érzéketlennek kezdeményezése iránt, és nagyo- kat mosolygott rá; kiterítette előtte a kártyát, s
megjósolta, hamarosan találkozni fog a szívkirálynővel. Az anyák, az idősebb nővérek fel
voltak háborodva; a háta mögött Ma- dame Mabille azzal vádolta Stéphát, hogy nem
viselkedik a helyzetéhez illően. "Különben biztosan nem igazi úrilány" - mondta.
Zazának szemrehányást tett, mert túlzottan ro- konszenvezik ezzel az idegennel.
Ami engem illet, igazán nem tudom, miért egyezett bele 269
meghívásomba; bizonyára nem akart nyíltan szembekerülni, a lányával; de rendszeresen
igyekezett megakadályozni négyszemközti együttlétemet barátnőmmel. Zaza délelőttjeit a
konyhában töltötte: kétségbeesve figyeltem, amint órákat pazarol el befőttes üvegek
lekötözésével, Bébelle vagy Ma- thé segédletéveI. Napközben egy pillanatra sem maradt
egye- dül. Madame Mabille halmozta a fogadásokat, kirándulá- sokat, remélte, végre
bekötheti Lili fejét, aki kezdett túl- jutni első fiatalságán. "Ez az utolsó év, hogy foglalkozom
veled; épp elég összejövetelembe kerültél már eddig is : most a húgodon van a sor" -
jelentette ki nyilvánosan egy vacsora során, melyen Stépha is részt vett. Fiatal mérnökök már
tájékoztatták Madame Mabille-t, hogy kisebbik lányát szívesen elvennék feleségül. Arra
gondoltam, talán végül Zaza hagyja meggyőzni magát, s keresztényi kötelessége sze- rint
otthont alapít; a beletörődésen alapuló házasság komor távlatát éppoly kevéssé fogadtam el
számára, mint a kolos- tor agyat tompító levegőjét.
Kevéssel érkezésem után hatalmas piknik gyűjtötte ösz- sze az Adour partján a környék jobb
családjait. Zaza köl- csönadta rózsaszín tüllruháját. Ö maga fehér selyemruhát öl- tött, zöld öv
és jade nyaklánc díszítette; erősen lefogyott. Fe- je gyakran fájt, rosszul aludt; az emberek
félrevezetésére "egészségrózsákat" festett az arcára; ennek ellenére nem hatott üdének. De én
szerettem ezt az arcát, s kínosan érin- tett mindenki irányában egyformán barátságos
magatartá- sa; túl könnyen játszotta a nagyvilági ifjú hölgy szerepét. Korán érkeztünk;
lassacskán gyűlni kezdtek az emberek, s Zaza minden mosolya, minden bókja szívembe szúrt.
Én a többiekkel ügyködtem: abroszokat terítettünk ki a füvön, edényt és élelmet
csomagoltunk ki, én egy fagylaltgép hajtó- karját forgattam. Stépha félrevont, s megkért,
magyarázzam meg neki Leibniz rendszerét: egy órán át nem unatkoztam. De azután nehezen
telt a nap. Töltött tojás, aszpik, húsos hajócska, hús- és halkocsonya, pástétom, hideg sült, főtt
hú- sok, nagy tál felvágottak, befőttek, pogácsák, torták, marci- pánok: valamennyi hölgy
lelkesen teljesítette társadalmi kö- telességét. Mindenki rengeteget evett; nevettek, vidámság
nélkül; beszéltek, meggyőződés nélkül; szemmel láthatólag senki sem mulatott. A délután
vége felé Madame Mabille 270
megkérdezte, nem tudom-e, hová lett Zaza; keresésére in- dult, s én a nyomában. Az
Adourban pancsolva találtuk meg, egy kis vízesés lábánál; fürdőruha gyanánt valami ló-
denkabát volt rajta. Madame Mabille megszidta, de derűs hangon: tekintélyét nem pazarolta
apróságokra. Megértet- tem: Zazának magányra volt szüksége, erős élményre, s ta- lán a
ragacsos délután végén meg akart tisztulni, s megnyu- godtam: még nem ért meg arra, hogy a
matrónák elégedett álmába merüljön.
De anyja, ezt is látnom kellett, nagy hatással volt rá to- vábbra is. Madame Mabille
gyermekeivel ügyes taktikát folytatott; kisgyermek korukban játékos engedékenységgel bánt
velük; később is engedett kis dolgokban; így aztán ko- moly ügyekben megingathatatlan
maradt az erkölcsi hitele. Alkalmanként vidám volt és bájos; második lánya iránt min- dig
különös gyengédséget tanúsított, s azt rabul ejtette mo- solya: a szeretet és a tisztelet
együttesen bénították meg lá- zadásait. Egyik este mégis fellázadt. Vacsora közben Ma- dame
Mabille metsző hangon jelentette ki: "Nem tudom megérteni, hivő hogyan érintkezhetik
hitetlenekkel." Aggód- va éreztem, amint a vér arcomba szökik. Zaza felháborodva vágott
vissza: "Senkinek sincs joga ítélni a másik felett. Is- ten olyan úton vezérli az embereket,
melyet ő határoz meg." - "Nem ítéltem - mondta hideg hangon Madame Mabille -,
imádkoznunk kell az eltévelyedett lelkekért: de nem hagy- hatjuk magunkat megfertőztetni."
Zaza fuldokolt a harag- tól, s ez megnyugtatott. De éreztem, Laubardon légköre még
ellenségesebb, mint az előző esztendőben. Később, Pá- rizsban, Stépha elmesélte, hogy a
gyerekek kinevettek, mert rosszul öltöztem: akkor is kinevettek, mikor Zaza minden
magyarázat nélkül egyik ruháját kölcsönadta nekem. Nem voltam önérzetes, sem jó
megfigyelő: közönyösen tűrtem számos megaláztatást. De előfordult, hogy a szívem elszo-
rult. Stépha kíváncsiságból elment Lourdes-ba, s én még in- kább egyedül maradtam. Egyik
este, vacsora után Zaza zon- gorához ült; Chopint játszott; jól játszotta; néztem fekete
hajsisakját, kislányos, szende választéka megható: fehér vo- nalát, s éreztem, ez a
szenvedélyes muzsika az ő belső igaz- ságát fejezi ki; de köztünk áll anyja s egész családja, s
egy szép napon talán megtagadja magát, és én elveszítem őt; 271
pillanatnyilag mindenesetre elérhetetlen volt.. Olyan éles fájdalom nyilallt belém, hogy
felkeltem, otthagytam a sza- lont, és könnyek között feküdtem le. Kinyílt az ajtó; Zaza
közeledett az ágyamhoz, fölém hajolt, és megcsókolt. Ba- rátságunk mindig oly puritán volt,
hogy mozdulata túláradó boldogsággal töltött el.
Stépha visszajött Lourdes-ból; a kicsiknek nagy doboz cu- korkát hozott: "Nagyon kedves
magától, kisasszony - mond- ta Madame Mabille fagyos arccal -, de megtakaríthatta vol- na
ezt a kiadást: a gyermekek nem szorulnak a maga bon- bonjára." Együtt szidtuk tele szájjal
Zaza családját és ba- rátaikat: ez kicsit könnyített a lelkemen. Egyébként ott-tart- tózkodásom
vége ebben az évben is kellemesebb volt, mint a kezdete. Nem tudom, Zaza beszélt-e
anyjával, vagy csak ügyesen manőverezett: sikerült kettesben maradnunk; újra nagy sétákat
tettünk és beszélgettünk. Proustról beszélt, akit sokkal jobban értett, mint én; azt mondta,
olvastán nagy kedve támadt írni. Biztosított afelől, hogya jövő évben már nem hagyja magát
a mindennapi igavonással elhülyíteni: ol- vasni fog, beszélgetni fogunk. Támadt egy ötletem,
mely na- gyon tetszett neki: vasárnap délelőttönként találkozunk a teniszpályán, Zaza, húgom,
én, Jean Pradelle, Pierre Clai- raut és még néhány barátjuk.
Zazával szinte mindenben egy véleményen voltunk. A hi- tetleneknél, feltéve hogy másnak
nem ártanak, semmiféle magatartást nem tartott elvetendőnek; elfogadta Gide im- moralitását;
a bűn nem háborította fel. Viszont nem tudta elképzelni, hogy valaki imádhatja Istent, s
tudatosan áthág- hatja parancsait. Logikusnak tartottam ezt a magatartást, mely a magamét
igazolta: hisz én is mindent megengedtem másnak; de saját magam s a hozzám közel állók -
különösen Jacques - esetében továbbra is a keresztény erkölcs normáit alkalmaztam.
Meglehetős rossz érzéssel hallgattam, mikor- Stépha egyszer nevetésben törve ki, azt mondta:
"Istenem ! Milyen naiv is ez a Zaza!" Stépha szerint még a katolikus családokban sincs férfi,
aki szűzen menne a házasságba. Zaza tiltakozott: aki hisz, a hit parancsai szerint él. "Néz-
ze csak meg unokatestvéreit, a du Moulineket!" - mondotta Stépha. "Nagyon jó a példa -
felelte Zaza -, minden vasár- nap áldoznak! Biztosíthatom, ők nem élnének halálos bűn- 272
ben." Stépha nem erősködött; de elmesélte, hogya Mont- parnasse-on, ahol gyakran
megfordult, többször találkozott Henrivel meg Edgarral több mint kétes társaságban: "Kü-
lönben csak rájuk kell nézni!" - tette hozzá. Igaz, ami igaz, nem volt ministránsképük.
Jacques-ra gondoltam: mennyire más az ő arca, mennyire más kaliber; elképzelhetetlen, hogy
közönséges módon zülljék. Viszont azzal, hogy Stépha fel- fedte előttem Zaza naivitását, az
én tapasztalatomat is kér- désessé tette. Neki magától értetődő dolog volt bárba jár- ni,
kávéházba, ahol én titkon kerestem a rendkívülit: ő mindezt bizonyára egészen más
szemszögből látja. Ekkor kezdtem rájönni, hogy én olyannak fogadom el az embere- ket,
amilyennek mutatják magukat; nem is gyanúsítom őket azzal, hogy más a belső valóságuk,
mint amit kívül horda- nak; Stépha tárta fel előttem ennek a jól nevelt világnak a kulisszáit.
Eza beszélgetés nyugtalanítóan hatott rám.
Ebben az évben Zaza nem kísért el Mont-de-Marsanba; míg a vonatra vártam, sétálgattam, s
róla elmélkedtem. El- határoztam, mindent megteszek, ami erőmből telik, hogy Zazában az
élet győzhessen a halál felett.

273
NEGYEDIK RÉSZ

Ez az évkezdés nem hasonlított a többihez. Amikor elhatá- roztam, jelentkezem a

versenyvizsgára, végre kijutottam ab- ból a labirintusból, melyben immár három esztendeje
kör- ben forogtam; elindultam a jövő felé. Napjaimnak ezentúl értelme lett: a végleges
felszabadulás felé vezettek. A vál- lalkozás nehézsége is izgatott; szó sem lehetett ábrándozás-
ról vagy unatkozásról. Most, mióta feladatom volt, bősé- gesen beértem a földi dolgokkal;
megszabadultam a nyug- talanságtól, a kétségbeeséstől, mindenféle nosztalgiától. "Eb- be a
füzetbe ezentúl nem tragikus vívódásaimat írom, ha- nem az egyszerű napok egyszerű
történetét." Úgy éreztem, kínos inasévek után végre megkezdődik igazi életem, s öröm- mel
vetettem magam belé.
Októberben, míg zárva volt a Sorbonne, napjaimat a Bibliotheque Nationale"ban töltöttem.
Ebédre nem kellett hazamennem: kenyeret, felvágottat vásároltam, s a Palais- Royal kertjében
ettem meg, az utolsó rózsák hervadását nézve; a padokon napszámosok ültek, hatalmas
szendvi- cseikre vörös bort ittak. Ha szemetelt az eső, egy Biard ká- vézóban bújtam meg,
csajkájukból evő kőművesek között; boldogan menekültem el a családi ebédek szertartása
elől; azzal, hogy a táplálkozást lényegére csökkentettem, úgy érez- tem, egy lépést teszek a
szabadság felé. Visszatertem a Bib- liotheque-be; a relativitás elméletét tanulmányoztam és
fel- lelkesültem. Időnként végignéztem a többi olvasón, s elége- detten vetettem hátra magam
karszékemben; ezek között a tudósok, szakemberek, kutatók; gondolkodók között van a
helyem. Már nem éreztem magam kitaszítottnak: én hagy- tam el saját környezetemet, hogy
ebbe a másik társadalom- ba léphessek, melynek kicsinyített mását látom itt, s amely- 274
ben téren s időn túl minden, az igazságiránt érdeklődő szel- lem találkozik. Én is részt veszek
abban az erőfeszítésben, melyet az ember a tudás, megértés s kifejezés érdekében tesz: nagy,
kollektív vállalkozás részese vagyok, s ezáltal menekülök meg most s mindörökké a
magánytól. Micsoda győzelem! Visszatértem munkámhoz. Háromnegyed hatkor a teremőr
hangja ünnepélyesen bejelentette: "Uraim, rövide- sen zárunk." Minden alkalommal
meglepetést okozott a könyvekből kibújva viszontlátni a kirakatokat, a fényeket, a
járókelőket s a törpét, aki ibolyát árult a Théatre-Français tövében. Lassan mendegéltem,
átadva magam az esték s ha- zatérések búsongó hangulatának.
Stépha néhány nappal utánam tért vissza Párizsba, s ő is gyakran eljőtt a Bibliotheque
Nationale-ba Goethét és Nietzschét olvasni. Szeme s mosolya mindig készenlétben -
túlzottan tetszett a férfiaknak, s azok túlzottan érdekelték őt, hogysem kitartóan dolgozni
tudjon. Alig érkezett meg, máris vállára dobta kabátját, s kiment valamelyik flörtjével
találkozni: a németszakossal, a porosz diákkal vagy a ro- mán doktorral. Együtt
ebédelgettünk, s bár nem volt sok pénze, meg-meghívott, hol egy kis édességre valamelyik
cuk- rászdába, hol egy jó feketére Poccardi bárjába. Hat óra után együtt sétáltunk a boulevard-
on, vagy még gyakrabban nála teáztunk. A rue de Saint-Sulpice egyik hoteljében, tiszta, kék
szobában lakott; a falra Cézanne-, Renoir-, Gréco-rep- rodukciókat akasztott, s egy spanyol
ismerősének a rajzait, aki festőnek készül. Szívesen voltam vele. Szerettem prém- gallérja
puhaságát, kis kucsmáit, ruháit, illatát, turbékolását, simogató mozdulatait. Baráti
kapcsolataim - Zazával, Jacques-kal, Pradellelel - mindig aszkétikusan puritánok voltak.
Stépha belém karolt az utcán; a moziban megfogta a kezemet; unos-untalan megcsókolt.
Mindenféle története- ket mesélt, Nietzschéért lelkesedett, szidta Madame Ma- bille-t,
kinevette udvarlóit: remekül. utánzott s anekdotáit kis vígjátékokkal fűszerezte, melyek
hallatlanul mulattattak.
Éppen most számolta fel vallásossága utolsó maradvá- nyait. Lourdes-ban meggyónt és
megáldozott: Párizsban, a Bon Marché áruházban vett egy kis misekönyvet, és a Saint-
Sulpice egyik kápolnájában térden állva próbált imádkozni: nem ment. Egy órán át a templom
előtt járkált, s nem bírt 275
sem elmenni, sem újra belépni. Kezét a háta mögé dugva, ráncolt homlokkal, gondterhelt
arccal járva fel-le szobájá- ban, olyan lendülettel játszotta el ezt a válságot, hogy ké-
telkedtem komolyságában. Stépha a Gondolat, a Művé- szet, a Zseni istenségeit imádta
igazán; jobb híján beérte intelligenciával és tehetséggel is. Valahányszor megszagolt valahol
egy "érdekes" embert, megszervezte megismerkedé- süket, s igyekezett "behódolásra
kényszeríteni". Ez az "örök nőiég" - magyarázta nekem. Flörtjeinél is többre becsülte az
entellektüelvitákat és a pajtásságot; minden héten órákon át vitatkozott a Closerie des Lilas-
ban a Párizsban élő ukrán, diákok és újságírók egy csoportjával. Naponta találkozott spanyol
barátjával, akit már évek óta ismert, s aki el akarta venni feleségül. Én is többször találkoztam
a fiúval nála; ugyanabban a szállóban lakott. Fernandónak hívták. Család- ját, sok más zsidó
családdal együtt, az inkvizíció üldözte ki Spanyolországból négy évszázaddal ezelőtt;
Konstantiná- polyban született, és Berlinben végezte tanulmányait:. Korán megkopaszodott,
feje és arca kerek volt, regényesen beszélt "daimon" -járól, de hajlott az iróniára, s én nagyon
rokon- szenvesnek találtam. Stépha csodálta, mert egy vas nélkül is sikerül festenie,
azonkívül teljesen osztotta minden véle- ményét, mindketten elszánt nemzetköziek voltak,
pacifis- ták s utópista módon forradalmárok. Csak azért húzódozott a házasságtól, mert
ragaszkodott szabadságához.
Megismertettem velük húgomat, akivel azonnal összeba- rátkoztak, s többi barátaimat.
Pradelle eltörte a lábát; még sántikált, mikor október elején találkoztam vele a Luxem- bourg
nagy platóján. Stépha Pradelle-t túl illedelmesnek ta- lálta, őt meg a lány bőbeszédűsége
rémítette el. Sokkal job- ban megértették egymást Lisával. Az most egy diáklány- otthonban
lakott, mely a kis Luxembourg-ra nyílt. Nehezen kereste meg a kenyerét leckeadással;
természettudományi vizsgára készült, s Maine de Biranról akart szakdolgozatot írni; de nem is
gondolt a versenyvizsgára; túl törékeny volt az egészsége. "Szegény agyacskám! -
mondta, s keze közé fogta rövid hajú kis fejét. - Ha arra gondolok, hogy csak erre
számíthatok! Hogy mindent ebből kell kikényszeríteni! Embertelen dolog: egy szép napon fel
fogja mondani a szol- gálatot." Nem érdekelte sem Maine de Biran, sem a filozó- 276
fia, sem önmaga: "Szeretném tudni, miért van szívesen ve- lem!" - mondta kis, ideges
mosollyal. Nem untatott, mert sosem szerette a nagy szavakat, s gyanakvása gyakran fel-
nyitotta a szemem.
Stéphával sokat beszéltünk Zazáról, aki még mindig Lau- bardonban volt. Elküldtem neki
Párizsb ól Az állhatatos tün- dér-t és még néhány könyvet; Stépha mesélte, hogy Madame
Mabille egészen kijött a sodrából s kijelentette: "Gyűlölöm az entellektüeleket!" Zaza kezdte
komolyan nyugtalanítani: nem lesz könnyű, érdekházasságba kényszeríteni. Madame Mabille
már sajnálta, hogya Sorbonne-ra engedte; úgy érez- te, legfőbb ideje újra kézbe venni a
lányát, s szerette volna kivonni hatásom alól. Zaza megírta, hogy mikor tenisz- tervünket
elmondta anyjának, az felháborodottan tiltako- zott: "Kijelentette; nem tűri az efféle
Sorbonne-erkölcsö- ket, és nem engedhet el egy húszéves diáklány által szerve- zett
teniszpartikra olyan fiatalemberekkel, akiknek ő még a családját sem ismeri. Mindezt egész
nyersem írom meg ma- gának, hogy tisztában legyen vele, milyen hangulatba ütkö- zöm
állandóan, amelyet egyébként a keresztény engedelmes- ség miatt tisztelni kényszerülök. De
ma oly ideges vagyok, hogy sírni tudnék; akiket szeretek, nem szeretik egymást; és erkölcsi
elvek címén olyan dolgokat kell hallanom, amelyek ellen egész lényem tiltakozik . . .
Gúnyosan felajánlottam egy aláírt kötelezvényt, mely szerint nem fogok soha hozzámen- ni
sem Pradelle-hez, sem Clairaut-hoz, sem ezek barátjához, de ez sem nyugtatta meg mamát."
Következő levelében ér- tesített, hogy anyja - csak hogy a Sorbonne-nal szakításra
kényszerítse - télre Berlinbe akarja küldeni: olyan ez, írta, mint régen, mikor a család, ha
botrányos vagy terhes vi- szonynak akart véget vetni, elküldte a fiát Dél-Amerikába.
Soha nem írtam Zazának olyan áradozó leveleket, mint ezekben a hetekben; soha még ily
nyíltan bizalmas ő sem volt velem. Mégis, mikor október közepén visszatért Párizsba,
barátságunk rossz sínre futott. A távolból csak nehézségei- ről, lázongásairól beszélt, s
magamat szövetségesének tud- hattam; valójában azonban magatartása kétértelmű maradt:
anyja iránti tisztelete, szeretete érintetlen volt, nem szakí- totta meg szolidaritását
környezetével. Nem bírtam tovább elviselni ezt a kettősséget. Fel tudtam mérni Madame Ma-
277
bille ellenszenvét, megértettem, a két tábor között, melybe tartozunk, kiegyezés nem
lehetséges: a "konzervatívok" el akarják pusztítani az "entellektüeleket" és viszont. Ha Zaza
egészen át nem áll pártomra, akkor pusztulásomra törő el- lenfeleimmel szövetkezik, s ezért
nehezteltem rá. Félt a rá- kényszerített utazástól, kínlódott; haragomat azzal adtam ér- tésére,
hogy nem voltam hajlandó részt venni gondjaiban; túláradó jókedvet színleltem, ami zavarba
ejtette. Tüntet- tem Stéphával való barátságommal, teljesen átvettem hang- ját, gátlástalan
nevetését és csacsogását; szavaink nemegy- szer megbotránkoztatták Zazát ; összevonta
szemöldökét Sté- pha kijelentésére; hogy mennél intelligensebb valaki, annál inkább
nemzetközi. "Lengyel diák" magatartásunkra reak- cióként mereven játszotta a "francia
úrilány"-t, s félelmem megsokszorozódott: lehet, hogy végül is átáll az ellenséghez. Nem
mertem vele többé teljesen nyíltan beszélni, és szíve- sebben láttam viszont Pradelle, Lisa,
húgom vagy Stépha társaságában, mint négyszemközt. Bizonyára ő is távolságot érzett
közöttünk; aztán meg utazása előkészületei is elfog- lalták. November elején búcsúztunk el
egymástól, nem na- gyon melegen.
Újra kezdődött az egyetem. Ugrottam egy évet, s Clai- raut-n kívül új kollégáim közül senkit
sem ismertem; nem akadt már köztünk műkedvelő vagy dilettáns: velem együtt valamennyien
vizsgavonó barmok voltunk. Csupa unalmas és nagyképű alakot láttam magam körül.
Elhatároztam, nem veszek róluk tudomást. Továbbra is szünet nélkül dolgoz- tam. A
Sorbonne-on és az École Normale-ban minden, ver- senyvizsgához szükséges órát
meghallgattam, s az előadások színhelyétől függően hol a Sainte-Genevieve-könyvtárban, hol
a Victor Vousinben, hol a Bibliotheque Nationale-ban tanultam. Esténként regényt olvastam,
vagy elmentem ott- honról. Már felnőttem, hamarosan megválok tőlük: ebben az évben
szüleim időnként elengedtek este egyedül vagy egy barátnővel színházba. Láttam Man Ray
Tengert csillag-át, minden filmet, amit az Ursulines, a Studio 28 és a Ciné- Latin játszott,
Brigitte Helm, Douglas Fairbanks, Buster Keaton minden filmjét. A kartell színházaiba
jártam. Sté- pha befolyására többet törődtem külsőmmel, mint azelőtt. A németszakos,
mint mondotta, hibámul rótta fel, hogy min- 278
den időmet könyvek között töltöm: húszéves korban az em- ber ne legyen tudós nő; a végén,
még megcsúnyulok. Stépha tiltakozott, és ambíció támadt benne: nem akarta legjobb
barátnőjét idétlen kékharisnyának látni; biztosított, hogy külsőmben nagy lehetőségek
rejlenek, s erősködött, ne ha- nyagoljam el ezeket. Gyakrabban kezdtem fodrászhoz jár- ni, s
már érdekelt a kalap- és ruhaválasztás. Régi barátságo- kat elevenítettem fel. Mademoiselle
Lambert már untatott. Suzanne Boigue férje után Marokkóba költözött; de szíve- sen
viszontláttam Riesmannt, és újra rokonszenv támadt bennem Jean Mallet iránt, aki ekkor a
Saint-Germain-gim- náziumban volt óraadó tanár, s diplomamunkáját Baruzi ve- zetése alatt
készítette. Clairaut gyakran megfordult a Bib- liotheque Nationale-ban. Pradelle tisztelte, s
engem is meg- győzött nagy értékéről. Katolikus volt, tomista, Maurras- ista, s amint
szemembe mélyedő tekintetével hatásos, hatá- rozott hangon beszélt, arra gondoltam, talán
félreismertem Szent Tamást és Marraus-t; tanításuk továbbra sem tetszett; de szerettem volna
tudni, milyennek látja a világot, hogyan érzi magát az, aki ezek alapján áll: Clairaut érdekelt.
Biz- tosított, hogy leteszem a versenyvizsgát. "Úgy látszik, ma- gának minden sikerül, amihez
hozzáfog" - mondta. Ez na- gyon hízelgett. Stépha is biztatott: "Szép élete lesz. Mindig el
fogja érni, ami után vágyik." Előretörtem hát, bízva jó csillagomban és önmagammal nagyon
elégedetten. Szép volt az ősz, s ha fel néztem a könyvekből, boldogan láttam, mily lágy az ég
színe.
Közben pedig, önmagam előtt bebizonyítandó, hogy nem vagyok könyvmoly, Jacques-ra
gondoltam; oldalakat szen- teltem neki naplómban, leveleket írtam hozzá, melyeket nem
küldöttem el. Amikor november elején anyjával találkoz- tam, nagyon kedves volt hozzám;
mint mondotta, Jacques állandóan érdeklődik irántam, mint "az egyetlen ember iránt, aki
Párizsban tényleg érdekli"; cinkos mosollyal idéz- te ezeket a szavakat.
Keményen dolgoztam, közben szórakoztam; újra megta- láltam egyensúlyomat, s csodálkozva
idéztem fel nyár eleji bolondozásaimat. Azokat a bárokat, mulatókat, amelyekben akkor
esténként megfordultam, most már csak undorítónak, sőt elviselhetetlennek találtam. Ez az
erényes visszariadás 279
egy tőről fakadt korábbi vonzódásommal: racionalizmusom ellenére a test dolgai tabuk
maradtak számomra.
"Maga milyen idealista!" - mondta Stépha gyakran. Gon- dosan vigyázott rá, hogy el ne
vadítson. A kék szoba falán egy aktrajzra mutatva, Fernando egyszer gunyorosan meg-
jegyezte: "Stépha volt a modell." Teljesen zavarba estem, s Stépha haragosan nézett rá: "Ne
beszélj bolondságokat!" Fernando gyorsan elismerte, csak viccelt. Egy pillanatra sem
környékezett meg a gondolat, hogy Stépha igazolhatja Ma- dame Mabille ítéletét: "Nem igazi
úrilány." De azért óva- tosan megpróbált valamennyire felszabadítani. "Drágám, a testi
szerelem nagyon fontos dolog, mondhatom, különösen a férfiaknak . . ." Egyik este az Atelier-
ből jöttünk ki, s a place Clichyn csoportosulást láttunk; a rendőr éppen egy elegáns kis
fiatalembert tartóztatott le, akinek a kalapja a sárba esett; sápadtan próbálta magát
kiszabadítani; a tömeg szidta: "Piszok strici . . ." Azt hittem, azonnal elájulok; el- húztam
onnan Stéphát; a fényektől, a boulevard zajától, a kifestett utcalányoktól zokogni tudtam
volna. "Ugyan, Si- mone! ez az élet." Stépha nyugodt hangon magyarázta, a férfiak sem mind
szentek. Persze, kissé "ízléstelen" az egész, de végül is mindez létezik, sőt nagyon nagy súlya
van az életben. Bizonyításul egész csomó anekdotát mesélt. Megme- revedtem. De néha
mégis megpróbáltam őszinte lenni ma- gammal: honnan származik ez a tiltakozás, ez az
előítélet! "A katolicizmus maradványa lenne ez a tisztaságigény, melytől a szexualitásra
való legkisebb célzás is olyan határ- talanul kétségbeejt? Alain-Fournier Colombájára
gondolok, aki tóba fojtotta magát, hogy ne kelljen tisztaságában meg- alkudnia. De hátha csak
gőg az egész?"
Kétségtelenül nem állítottam fel az örökös szüzesség kö- vetelményét. De meggyőződésem
szerint az ágyban is lehet fehér misét celebrálni: az igazi szerelem szublimálja a testi
érintkezést, s a kiválasztott férfi karjában a tiszta úrilány vi- doran változik derűs
fiatalasszonnyá. Szerettem Francis Jammes-ot, mert a gyönyört oly egyszerű színekben festi,
mint amilyen a zuhogók vize; különösen szerettem Claudelt, aki a testben a lélek csodálatos
érzékeny jelenlétét ünnepli. Félig olvasva hajítottam el Jules Romains Le Dieu des Corps-ját,
mert a testi örömöt nem mint a szellem új meg- 280
jelenési formáját ábrázolja. Mauriac Souffrances du Chré- tien-je, melyet az N.R.F. az idő tájt
közölt, kétségbeejtett. Az egyiknél diadalmasan, a másiknál megalázottan, de a test
mindkét esetben túlzott jelentőségre tett szert. Felhá- borított Clairaut, mert a Nouvelles
littéraires egy körkérdé- sére válaszolva, "a nyomorult test tragikus uralmáról" be- szélt; de
Nizan is, aki feleségével együtt a házastársak tel- jes szexuális szabadságát hirdette.
Undorodásomat ugyanazzal igazoltam, mint tizenhét éves koromban: minden rendben van, ha
a test a fejnek és a szívnek engedelmeskedik, de nem szabad magához ragad- nia az
irányítást. Ez az érvelés annál kevésbé volt fenntart- ható, mert Romains hősei a szerelemben
voluntaristák vol- tak, Nizanék viszont a szabadságot védelmezték. Egyéb- ként tizenhét
évem racionális prüdériájának nem volt semmi köze ahhoz a titokzatos "borzalom" -hoz, mely
gyakran meg- dermesztett. Nem éreztem közvetlenül veszélyeztetettnek magam; néha furcsa
érzés hulláma öntött el: a Jockey-ban, egy-egy táncos karján vagy Meyrignacban, a park
füvén he- verve, mikor húgommal összeölelkeztünk; de ezt a szédü- letet kellemesnek
találtam, nem kerültem összeütközésbe testemmel; kíváncsiságból, érzékiségből szívesen
megismer- tem volna saját testem titkait és lehetőségeit; félelem nélkül, sőt türelmetlenül
vártam a pillanatot, melyben asszonnyá leszek. Közvetve váltam érdekeltté: Jacques-on
keresztül. Ha a testi szerelem csak ártatlan játék, akkor minek meg- tagadni; de mégis,
beszélgetéseink nagyon súlytalanok lehet- tek az örömmel s szenvedéllyel teli cinkossághoz
képest, melyet más nőkkel ismert meg; bámultam kapcsolataink ma- gasztosságát és
tisztaságát; pedig valójában tökéletlen, szín- telen, testetlen volt, s Jacques tisztelete irántam a
legközna- pibb erkölcsből következett; visszaestem a kedves unokahú- gocska hálátlan
szerepébe: micsoda távolság van e szüzecs- ke s a férfitapasztalat teljes gazdagságával
rendelkező fiú között! Nem akartam belenyugodni ebbe az alsóbbrendűség- be. A züllésben
szennyet akartam látni; tehát reméltem, Jacques megtartóztatta ettől magát; ha nem, akkor
nem vá- gyat, hanem szánalmat ébreszt bennem; szívesebben bocsá- tottam meg
gyöngeségeit, mint tűrtem száműzetésemet az ő örömeiből.De azért ez a perspektíva is
megrémített. Lel- 281

künk kristályos tisztaságú egyesülésére vágytam; ha sötét félrelépései voltak, kicsúszik a

kezemből a jövőben is, úgy; mint a múltban, hiszen történetünk, mely mindjárt kezdetén
hamis vágányokon futott, sosem fog összevágni azzal, amit elképzeltem a magunk számára.
"Nem akarom, hogy az élet mást akarhasson, mint én" - írtam naplómba. Azt hi- szem,
ebben fogalmaztam meg szorongásom legmélyebb okát. Szinte semmit sem tudtam a
valóságról; az én vilá- gomban a konvenciók és rítusok álarcát hordta; ez a gya- korlat
bosszantott, nem igyekeztem az életet gyökerénél megragadni; ellenkezőleg, a felhőkbe
menekültem: lélek voltam, tiszta szellem, akit csak a szellemek és lelkek ér- dekelnek; a
szexualitás behatolása szétrobbantotta ezt a föl- dön túli világot: hirtelen, ijesztő egységében
tárta fel előt- tem a szükségszerűséget és az erőszakot. A place clichyi lát- vány azért rázott
meg, mert a strici mestersége és a rendőr nyersesége között megéreztem a legbensőbb
kapcsolatot. Nem énrólam, a világról volt szó: ha az embereknek testük van, mely éhes és
terhes, akkor egyáltalán nem felelnek meg annak a képnek, melyet én alkottam róluk; nyomor,
bűn, el- nyomás, háború: riasztó horizont tárult fel előttem.
De azért november közepe táján visszatértem a Montpar- nasse-ra. Tanulás, beszélgetés, mozi:
hirtelen belefáradtam ebbe a körforgásba. "Élet ez? És tényleg így élek én?" Va- lahol voltak
könyvek, lázak, kaland, költészet, szerelem: szenvedélyes élet; nem akartam lemaradni róla.
Ezen az es- tén húgommal az Oeuvre-színházba kellett volna mennünk; a Dame- ban
találkoztunk, s a Jockey-ba vittem. Ahogy a hivő a lelki meddőség periódusa után újra
elmerül a töm- jén s a gyertyák illatában, úgy merültem én el az alkohol és dohány
gőzében. Hamarosan a fejünkbe is szállt. Hagyo- mányaink szellemében hangos sértéseket
vágtunk egymás fejéhez, és kissé verekedtünk is. Még jobban hasogatni akar- tam szívemet, s
elvittem húgomat a Stryxbe. Ott találtuk a kis Bressont egy negyven év körüli barátjával.
Ez az idősebb ember Poupette-tel flörtölt, s ibolyát vett neki, miközben én Riquet-vel
beszélgettem, aki szenvedélyesen védelmezte Jacques-ot. "Kemény csapások érték - mondta
-, de mindig ő került felül." Elmondta, milyen erő rejtezik a gyöngesége mögött, milyen
őszinteség nagyzolása mögött, milyen komoly 282
és fájdalmas dolgokról tudott beszélni koktélivás közben, s milyen tisztánlátással mérte fel
mindennek hiábavalóságát. "Jacques sohasem lehet boldog" - fejezte be bámulattal. A
szívem összeszorult: "S ha valaki mindent feláldoz érte?" - kérdeztem. "Az megalázná."
Aggodalom és remény szo- rongatták a torkom. A boulevard Raspailon végig ibolyáim- ba
zokogtam.
Szerettem a könnyeket, a reményt, az aggodalmat. Amikor Clairaut másnap, szemembe
mélyesztve tekintetét, kije- lentette: "Disszertációt fog írni Spinozáról; ennyi az élet: házasság
és disszertáció" - berzenkedni kezdtem. A karrier és a züllés: az önfeladás két formája.
Pradelle egyetértett velem, a munka is lehet kábítószer. Áradozva hálálkodtam Jacques-nak,
mert szelleme megmentett a tudományos elhü- lyüléstől. Nem vitás, némely sorbonne-béli
társam nála na- gyobb értelmi képességgel rendekezik, de ennek nincs je- lentősége. Clairaut,
Pradelle jövője szinte előre kirajzoló- dott; Jacques és barátai léte viszont mintha mindig újra
kockán forgott volna: lehet, hogy végül is elpusztulnak, vagy tönkreteszik az életüket. De ez
a veszély jobban tet- szett a megcsontosodottságnál.
Egy hónapon át hetente egyszer-kétszer elvittem Stéphát, Fernand-t a Stryxbe, egy ukrán
újságíró barátjukkal együtt, aki idejét legszívesebben a japán nyelv janulásával töltötte;
elvittem húgomat, Lisát és Mallet-t is. Fogalmam sincs, honnan szereztem erre a pénzt, hiszen
abban az évben már nem tanítottam. Bizonyára félretettem valamennyit a napi öt frankból,
amit anyámtól ebédre kaptam, s hol itt, hol ott kerestem valamit. Mindenesetre
költségvetésemet az ilyen orgiák szolgálatába állítottam. "Picart-nál nézegettem Alain:
Tizenegy fejezet Platónról című könyvét. Nyolc koktélba ke- rül: nagyon drága." Stépha
felszolgáló-kisasszonyt játszott, segített Michelnek, kiszolgálta a vendégeket, négy nyelven
tréfált, s ukrán népdalokat énekelt. Riquet-vel s barátjával Giraudoux-ról, Gide-ről, a moziról,
a nőkről, a férfiakról, a barátságról, a szerelemről beszélgettünk. Zajongva men- tünk a Saint-
Sulpice felé. Másnap feljegyeztem: "Isteni es- te!" De leírásomba olyan közbevetett mondatok
vegyültek, melyek egészen másról számolnak be. Riquet azt mondta Jacques-tól: "Egyszer
meg fog házasodni, csak úgy, sze- 283
szélyből; és az is lehet, hogy jó családapa lesz belőle: de mindig hiányozni fog neki a kaland."
Ezek a jövendölések nem túlzottan zavartak; inkább az bántott, hogy három éven keresztül
Jacques körülbelül Riquet életét élte. Az utóbbi bosszantó fesztelenséggel beszélt a nőkről:
hihettem-e to- vább, hogy Jacques a nagy Meaulnes testvére? Erősen ké- telkedtem benne.
Végül is az ő vallomása nélkül alakítottam ki róla ezt a képet, amelyről kezdtem úgy érezni,
egyáltalán nem is hasonlít rá. De ebbe nem törődtem bele. "Az egész nagyon fáj. Olyan
látomásaim vannak Jacques-ról, melyek fájdalmat okoznak." Végül, ha a munka kábítószer,
az al- kohol s a játék sem ér többet. Az én helyem nem a mulatók- ban s nem a
könyvtárakban van: akkor hát hol? Nem lát- tam kiutat az íráson kívül; újabb regényre
készültem; ebben, a hősnő, aki én leszek, egy Jacques-hoz hasonló hőssel ke- rül szembe s
annak "határtalan gőgjével és pusztító tébo- lyával". De rossz hangulatom nem oszlott el.
Egyik este a Stryx egyik sarkában megpillantottam Riquet-t, Riaucourt-t, és barátnőjét, Olgát,
akit rendkívül elegánsnak tartottam. Egy levélről beszélgettek, melyet éppen akkor kaptak:
Jacques-tól; levelezőlapot írtak neki. Nem kerülhettem el a kérdést: "Miért ír nekik és
nekem soha?" Egész délutá- non át a boulevard-okat róttam gyászoló szívvel, s végül
könnyben úszva egy moziban kötöttem ki.
Másnap Pradelle, aki kitűnően megértette magát szüleim- mel, nálunk vacsorázott, s utána
együtt mentünk a Ciné-La- tinbe. A rue Soufflot-n hirtelen azt javasoltam neki, kísér- jen el
inkább a Jockey-ba; különösebb lelkesedés nélkül beleegyezett. Leültünk egy asztalhoz mint
komoly vendégek, s miközben gin fizzt ittunk, elkezdtem neki Jacques-ról be- szélni, akiről
eddig legfeljebb ha célzást tettem előtte. Tar- tózkodó arccal hallgatott. Szemmel láthatóan
nem jól érez- te magát. Botrányosnak találja, kérdezem tőle , hogy én ilyen helyekre
járok? Nem, de ami őt illeti, ő nagyon le- hangolónak tartja őket. Azért, gondoltam
magamban, mert nem ismerte a magány és kétségbeesés abszolútumát, mely minden
rendellenességet igazol. Mégis, oldalán ülve, távol a bártól, ahol annyit bolondoztam, a
mulatót új szemmel lát- tam: Pradelle átható tekintete kiirtott belőle minden köl- tészetet.
Vajon csak azért hoztam ide, hogy tőle halljam 284
meg, amit magamnak még susogni is alig mertem: "Mit ke- resek én itt?" Mindenesetre
"azonnal igazat adtam neki, sőt szigorúságommal Jacques ellen fordultam: miért vesztegeti
idejét önmaga kábítására? Szakítottam a zülléssel. Szüleim pár napra Arras-ba mentek, s én
nem használtam ki az al- kalmat. Nem voltam hajlandó Stéphával a Montparnasse-ra menni;
kissé ingerülten utasítottam vissza, mikor unszolni próbált. Otthon maradtam, a suton, s
Meredith-t olvas- tam.
Már nem firtattam Jacques múltját: ha követett is el hi- bákat, ettől a világ arca mit sem
változott. Még a jelenben sem sokat foglalkoztam vele; azért már sokalltam a hallga- tását:
kezdett hasonlítani az ellenségességre. Amikor decem- ber végén Flandin nagymama
beszámolt róla, közömbösen hallgattam. De - mivelhogy nem szerettem semmit sem el-
ereszteni - feltételeztem, visszatértével szerelmünk újra lángra lobban.

Továbbra is szakadatlanul dolgoztam; mindennap kilenc- tíz órát ültem könyveim fölött.
Januárban a Janson-de-Sailly gimnáziumban próbatanítottam Rodrigues, egy kedves öreg
bácsi vezetése alatt: ő volt az Emberi Jogok Ligájának el- nöke, s 1940-ben öngyilkos lett,
amikor a németek bevonul- tak Franciaországba. Merleau-Ponty és Lévi-Strauss voltak
kollégáim; valamennyire mindkettőt ismertem. Az előbbi a távolból is mindig rokonszenvre
hangolt. A második flegmá- jával félemlített meg, de nagyon ügyesen bánt vele, s rend- kívül
mulatságosnak találtam, amikor szürke hangon, fa- arccal tartott előadást hallgatóinak a
szenvedély őrületeiről. Némely ködös reggeleken nevetségesnek éreztem, hogy az ember
érzelmi életéről prelegáljak negyven gimnazista előtt, akik valószínűleg fütyülnek az egészre;
de szép időben át- éreztem azt, amit mondtam, s úgy véltem, némelyik rám füg- gesztett
szempárban az értelem fénye csillan fel. Emlékez- tem, mily izgatott voltam hajdanában, a
Stanislas-gimná- zium fala mellett ballagva: mily távolinak s elérhetetlennek látszott akkor
egy fiúosztály! Most pedig itt vagyok a dobo- gón, s én tartom az előadást. És immár a
világon semmi sem látszik elérhetetlennek.
Egyáltalán nem bántam, hogy nőnek születtem: ellenke- 285

zőleg, nagy megelégedésemre szolgált. Neveltetésem meg- győzött nemem szellemi

alsóbbrendűségéről, s ezt a véle- ményt számosan osztották nememben is. "Egy lánynak szá-
mítania kell rá, hogy ötször-hatszor is megbukik, mire le- teszi a versenyvizsgát" - mondotta
Mademoiselle Roulin, aki már harmadszor próbált szerencsét. Ez az akadály ered- ményeimet
értékesebbé tette, mint a fiúkét: elég volt velük egy szintre kerülni, hogy rendkívülinek
érezhessem magam: valójában nem találkoztam eggyel sem, aki igazán imponált volna; a jövő
előttem éppoly szélesre tárult, mint előttük: nem élvezték többé előnyüket. Nem is igényelték
különben; leereszkedés nélkül, sőt bizonyos kedvességgel bántak ve- lem, mivel nem
versenytársat láttak bennem; a lányokat ugyanúgy rangsorolták a vizsgán, mint a fiúkat, de
számon felül soroltak be minket, nem foglaltunk el előlük helyet. Ennek köszönhettem, hogy
Platónról tartott előadásomhoz kollégáim - elsősorban Jean Hippolyte - hátsó gondolat nél-
kül gratuláltak. Büszke voltam, mert kivívtam becsülésüket. Jóakaratuk segítségével
elkerülhettem magatartásomban a "challenge" -t, mely később annyira bosszantott az amerikai
nőknél: az indulásnál a férfiak pajtások voltak, nem ellen- felek. Eszembe sem jutott irigyelni
őket, hiszen helyzetem egyedülálló volta következtében kivételesnek tetszett. Egyik este
Pradelle meghívta magához legjobb barátait és húgai- kat. Az én húgom is velem jött. A
lányok mind visszavo- nultak a Pradelle lány szobájába; én a fiúkkal maradtam. De azért
nem tagadtam meg nőiségemet. Ezen az estén húgom is, én is a legnagyobb gonddal
öltöztünk. Én vörös selyemben, ő kék selyemben, az igazat megvallva nagyon rosszul voltunk
eleresztve, de a többi lány se tündökölt ép- pen. A Montparnasse-on kerültek utamba elegáns
szépsé- gek; életük túlzottan különbözött az enyémtől, hogysem az összehasonlítás rám
nehezedett volna; különben, ha egyszer szabad leszek, saját pénzemből könnyedén
utánozhatom őket. Nem feledkeztem meg arról, hogy Jacques csinosnak tart; Stépha és
Fernand is táplálta reményeimet. Szívesen vizsgálgattam tükörképem: tetszettem magamnak.
Közös harcterünkön nem éreztem magam gyöngébb helyzetben, mint a többi nő, így nem is
viseltettem ellenérzéssel irántuk: eszembe sem jutott őket lebecsülni. Némely szempontból
286
Zazát, húgomat, Stéphát, még Lisát is fiúbarátaim fölébe helyeztem: természetüknél fogva
érzékenyebbek, nagylelkűb- bek, nagyobb adottságokkal az álmodozás; a könnyek, a sze-
relem iránt. Azzal hízelegtem magamnak, hogy "női szívet és férfi agyat" kaptam.
Egyedülállónak tartottam magam.
Ezt a szemtelenséget az tompította - legalábbis remélem -, hogy saját érzéseim közt azokat
részesítettem előnyben, melyeket másokban ébresztek, meg hogy az emberek sokkal jobban
érdekeltek, mint a saját külsőm. Az idő tájt, mikor saját csapdáimban vergődtem, melyek
elszigeteltek a világ- tól s barátaimtól, ők nem tehettek értem semmit; most össze- kötött
bennünket a jövő, melyet újra, meghódítottam, s mely közös ügyünk volt; az újra oly remény
teljesnek látszó élet, mely bennük öltött testet. Szívem hol egyikért, hol másikért, hol
valamennyiért vert, állandóan el volt foglalva.
Szeretetem rangsorában az első helyen a húgom állt. Most éppen hirdetéstechnikát tanult egy
rue casette-i iskolában, ahol jól érezte magát. Az iskola egyik ünnepélyén, pásztor- lánykának
öltözve, régi francia népdalokat énekelt, s elra- gadónak találtam. Néha elment este, s ha
hazaért, szőkén, rózsásan, lelkesen, kék tüllruhájában, szobánkba új fény költözött. Együtt
jártunk képkiállításokra , az őszi tárlatra, a Louvre-ba; esténként a Montmartre egyik
műtermében rajzolt; gyakran érte mentem, s ilyenkor keresztülvágtunk Párizson, folytatva azt
a beszélgetést, melyet első gagyogá- sunkkor kezdtünk; folytattuk az ágyban, elalvás előtt s
más- nap, amint magunkra maradtunk. Részt vett minden barát- ságomban, csodálatomban,
lelkesedésemben. Jacques-ot áhí- tatosan külön piedesztálra emelve, senkit sem szerettem
annyira, mint őt; túl közel, állt hozzám, hogy segítsen élni, de nélküle, gondoltam, életem
elveszítené ízét. Amikor ér- zéseimet a tragikumig fokoztam, arra gondoltam, ha Jacques
meghalna, megölném magamat, de ha Pouette el- tűnne, meg sem kellene ölni magam,
belepusztulnék.
Sok időt töltöttem Lisával, minthogy nem volt barátnője, s mindig ráért. December egyik esős
reggelén óráról jövet megkért, kísérjem el penziójába. Elhárítottam, mert inkább tanulni
akartam. A place de Médicis-n, amint éppen autó- buszra akartam szállni, furcsa hangon azt
mondta: "Jó, ak- kor majd csütörtökön mondom el, amit mondani akartam." 287

Hegyezni kezdtem a fülemet: "Mesélje el most mindjárt." Magával hurcolt a Luxembourg-

parkba, az ázott fasorok- ban nem járt senki. "El ne mondja senkinek: abszolút ne- vetséges."
Habozott: "Egyszóval, szeretnék hozzámenni Pra- delle-hez." Leültem a pázsitágy szélén
húzódó, vaskorlátra, s bámulva néztem rá. "Annyira tetszik nekem! - mondta. - Jobban, mint
bárki is valaha!" Ugyanarra a termézzettudo- mányi vizsgára készültek, s együtt jártak
bizonyos filozófiai órákra ; sosem vettem észre semmi különöset közöttük, ha együtt mentek
el valahová; de tudtam, Pradelle - bársonyos pillantásával és barátságos mosolyával - nagy
szívtipró; Clairaut-tól tudtam, hogy évfolyamtársai nővérei közül leg- alább kettő lángol érte.
Az elhagyott parkban, a víztől cse- pegő fák között Lisa vagy egy órán át magyarázta, mily
más lett számára az élet íze. Mily törékenynek látszott ez a lány kopott télikabátjában!
Szerintem kicsi arca a virág- kelyhet formáló kis kalap alatt vonzó volt, de kétségbevon- tam,
hogy Pradelle-t meghódította volna kissé merev bája. Este Stépha idézte emlékezetembe;
hogy a fiú milyen kö- zömbösséggel terelte másra a beszélgetést, amikor Lisa ma- gányáról,
szomorúságáról volt szó. Megpróbáltam kitapo- gatni Pradelle-t. Éppen, esküvőről jött, és
kicsit veszeked- tünk: neki tetszettek az ilyen ceremóniák, én meg undorító- nak találtam a
magánügyek ilyetén dobra verését. Megkér- deztem tőle, gondol-e néha a saját házasságára.
Ködösen fe- lelte: már nem hiszi, hogy beleszerethet egy nőbe; túl szoro- san kötődik
anyjához; még a barátságban is bizonyos érzelmi szárazsággal vádolta magát. Beszéltem neki
azokról az ára- dó, nagy gyöngédségi rohamokról, amelyektől néha a sze- membe szökött a
könny. Megrázta a fejét : "Ez is túlzás." Ö sohasem túlzott, s hirtelen megértettem , mily
nehéz le- het ezt a fiút szeretni. Egy bizonyos: Lisa nem jelentett semmit a számára. Lisa
szomorúan be is vallotta, hogy a Sorbonne-on Pradelle a legkisebb érdeklődést sem tanúsítja
iránta. Egy hosszú délutánon át ültünk együtt a Rotonde bárjában, a szerelemről,
szerelmeinkről beszélgetve; a mu- latóból a dzsesszzene foszlányai szálltak fel, s a félhomály-
ban suttogó hangokat, lehetett hallani. "Hozzászoktam a boldogtalansághoz - mondta Lisa -,
van, aki így születik." Sosem tudott semmit megszerezni,"amire vágyott. "Pedig, 288
ha csak két kezembe foghatnám a fejét, már minden s örökké igazolva lenne." Arra gondolt,
hogy valahol a gyar- matokon kér állást, s elutazik Saigonba vagy Tananarivóba.
Mindig remekül éreztem magam Stéphával; ha felmentem hozzá, Fernandót gyakran a
szobájában találtam; míg Sté- pha a küraszó-koktél elkészítésével bajlódott, Fernando Sou-
tine- és Cézanne-másolatokat mutatott; kissé még ügyetlen képei tetszettek nekem, s én is
csodáltam, hogy az anyagi nehézségekkel nem törődve, egész életét feltette a festészet- re.
Néha hármasban mentünk el. Elragadott bennünket Charles Dullin a Volponé-ban, s nagyon
tetszett Gantillon Départs-ja, melyet Batynál, a Comédie des Champs-Ély- sées-n láttunk.
Egyszer óra után Stépha meghívott vacsoráz- ni a Knamba; lengyel ételeket ettünk
muzsikaszó mellett, s Stépha tanácsot kért: hozzámenjen-e Fernandóhoz? Igent feleltem; még
soha nem láttam férfi s nő között ilyen egyet- értést: tökéletesen megfeleltek a házaspárról
alkotott ideál- képemnek. Ö habozott: annyi "érdekes" ember van a föl- dön! Ez a szó kissé
bosszantott. Engem nem nagyon von- zottak ezek a bulgárok, románok, akikkel Stépha a
nemek csatáját játszotta. Néha sovinizmusom is fel-fellobbant. Együtt ebédeltünk egy német
diákkal a Bibliotheque Na- tionale-ban berendezett vendéglőben; a szőke, rituálisan ösz-
szeszabdalt arcú fiú hazája nagyságáról beszélt bosszúszom- jas hangon. Hirtelen arra
gondoltam: "Egy szép napon tán Jacques vagy Pradelle ellen fog harcolni" - s szerettem vol-
na felkelni az asztaltól.
De azzal. a magyar újságíróval összebarátkoztam, aki de- cember vége felé tört be Stépha
életébe. Magas, nehézkes ember volt, nagy arcában formátlan ajka furcsán mosoly- gott.
Leereszkedően beszélt mostohaapjáról, aki Budapest legnagyobb színházát igazgatta. A
francia melodrámáról szó- ló doktori disszertációján dolgozott , szenvedélyesen imádta a
francia kultúrát, Madame de Staelt és charles Maurras-t; Magyarországot kivéve Közép-
Európa s különösen a Bal- kán minden népét barbárnak tartotta. Dührohamot kapott, ha
Stéphát egy románnal látta beszélgetni. Könnyen dühbe gurult; ilyenkor remegett a keze, jobb
lába szinte epilep- sziásan rugdalta a padlót, dadogott: engem zavart ez a fék- telenség. Az is
bosszantott, hogy vaskos szájából állandóan 289

olyan szavakat lehetett hallani, mint: kifinomultság, kecs, delikát. Nem volt buta, s
érdeklődéssel hallgattam a kultú- rákról és civilizációról szóló fejtegetéseit. De mindent ösz-
szevéve, elég mérsékelten élveztem társaságát; ez bosszantot- ta. "Ha tudná, mily szellemes
vagyok én magyarul" - mondta egyszerre dühös és kétségbeesett hangon. Amikor
megpróbált megkörnyékezni, hogy járjak a kezére Stéphá- nál, kidobtam. "Ez őrület! -
mondta gyűlölködő hangon. - Minden lány imád közvetíteni barátnői szerelmi ügyeiben."
Gorombán válaszoltam neki, hogy Stépha iránti érzelmei nem érdekelnek; ez pusztán a
birtoklás és hatalmaskodás egoista vágya; külonben is kétkedem szilárdsága felől: haj- landó
lenne vele felépíteni életét? Ajka remegett: "Ha ma- gának valaki meisseni porcelánfigurát
ajándékozna, ledob- ná a földre, hogy megtudja: összetörik-e vagy sem?" Nem titkoltam
Bandi - Stépha így szólította - előtt, hogy ebben az ügyben Fernand szövetségese vagyok.
"Gyűlöltem Fer- nand-t! - mondta Bandi. - Már csak azért is, mert zsidó!" Felháborodtam.
Stépha sokat panaszkodott rá; eléggé csillogónak találta ahhoz, hogy "behódolásra
kényszerítse", csakhogy Bandi túl- zott kitartással üldözte. Ebből az alkalomból magam is
meg- állapítottam, hogy - mint Stépha mondotta - naiv vagyok. Egyik este Jean Mallet-val
mentem a Théatre des Champs- Élysées-be, Podrecca Piccoli-jának előadására, melyet ek- kor
mutattak be először Párizsban. Megláttam Stéphát, amint Bandi szorongatta, s a lány
egyáltalán nem védeke- zett. Mallet szerette Stéphát, azt mondta, olyan a szeme, mint egy
morfinista tigrisé; javasolta, menjünk oda hozzá. A magyar hirtelen elugrott mellőle, Stépha
meg a legkisebb zavar nélkül mosolygott ránk. Ekkor értettem meg, hogy lo- vagjait kisebb
szigorúsággal kezeli, mintsem velem sejtette, s nehezteltem rá azért a véleményem szerinti
tisztességte- lenségért, mert egyszerűen fogalmam sem volt a flörtről. Nagyon örültem,
amikor elhatározta, hogy hozzámegy Fer- nand-hoz, Bandi ekkor szörnyű jeleneteket
rendezett: a szo- bájában sem hagyta nyugodni, hiába zárkózott be előle. Az- tán
megnyugodott. Stépha nem járt többet a Bibliotheque Nationale-ba. Bandi még meg-
meghívott Piccardihoz kávéz- ni, de nem beszélt róla.
290
Később is Franciaországban élt mint valamelyik magyar újság tudósítója. Tíz évvel később, a
hadüzenet estéjén ösz- szetalálkoztam vele a Dame-ban. Másnap jelentkezni készült a külföldi
önkéntesekből álló alakulatba. Rám bízott egy tárgyat, melyhez nagyon ragaszkodott: egy
nagy, gömb ala- kú, üveg ingaórát. Bevallotta, hogy zsidó, törvénytelen gye- rek, és
szexuálisan nem normális: csak száz kilón felüli nő- ket képes szeretni; Stépha volt a kivétel
életében: azt re- mélte, hogy kis termete ellenére, intelligenciája következté- ben a rendkívüli
nagyság benyomását teszi majd rá. Elnyel- te a háború; sosem jött vissza az órájáért.

Zaza hosszú leveleket írt Berlinből, s részleteit felolvas- tam Stéphának, Pradelle-nek. Mikor
elindult Párizsból, a né- meteket boche-oknak nevezte, s nagy ellenérzéssel tette lá- bát
ellenséges földre: "Megérkezésem Fiobel Hospizba elég nyomorult volt; azt hittem, ez női
szálló; erre megérkezem egy nagy karavánszerájba, ami tele van kövér, különben tiszteletre
méltó boche-okkal, s amint bevezet a szobámba, a "Madchen", amint Stépha megjósolta,
átad egy kulcscso- mót: szekrénykulcs, szobakulcs, épületkulcs s a főbejárat kulcsá végül, arra
az esetre, ha véletlenül reggel négy óra után érkeznék haza. Annyira kifárasztott az utazás,
annyira meg- zavart szabadságom mértéktelensége és Berlin nagysága, hogy nem volt erőm
lemenni vacsorázni, s miközben fejpár- nárnat könnyeimmel öntöztem, belesüppedtem egy
idegen ágyba, melyen nem takaró volt, hanem egy nagy dunyha. Tizenhárom órát aludtam,
elmentem misére egy katolikus kápolnába, megsétáltattam kíváncsiságornat az utcákon, s
délben már sokkal jobb kedvű voltam. Azóta egyre jobban megszokom; nem is ritkán hirtelen
vágy támad bennem a család, maga, Párizs után, de a berlini élet tetszik, senkivel sincsenek
nehézségeim, s érzem, hogy az itt töltendő három hónap nagyon érdekes lesz." A francia
kolóniában, mely ki- zárólagosan a diplomáciai karból állott, nem talált támaszt egész
Berlinben csak három francia diák volt, s mindenki nagyon meglepődött, hogy Zaza egy
trimeszterre Németor- szágba ment előadásokat hallgatni. "Jót mulattam azon a mondaton,
amellyel a konzul, aki ajánlólevelet adott az egyik német professzorhoz, befejezte levelét:
"Kérem, tá- 291

mogassa melegen Mabille kisasszony rendkívül érdekes kez- deményezését." Mintha csak
átrepültem volna az Északi sarkot!" Hamar el is határozta, hogy érintkezést keres a
bennszülöttekkel. "Szerdán Berlin színházaival ismerked- tem, teljesen váratlan társaságban.
"Képzelje el - mondaná Stépha -, hat óra felé egyszer csak meglátom a Hospiz igaz- gatóját, a
kövér, öreg Herr Pollackot, amint hozzám lép, s legbájosabb mosolyával így szól: - Kis
francia kisasszony, jöjjön velem színházba ma este. -" Először megrémültem kissé, de aztán
tájékozódtam a darab erkölcsisége felől, s számításba véve az öreg Herr Pollack komoly és
méltóság- teljes külsejét, elhatároztam, elfogadom a meghívását. Nyolc óra tájban már Berlin
utcáin ballagtunk, régi barátok mód- jára csevegve. Valahányszor fizetni kellett valamit, a
kövér boche kecsesen kijelentette: "Maga ma az én vendégem, ez ingyen van." A harmadik
szünetben - nyilván egy csésze tejeskávé hatására - elmondta, hogy felesége sosem akar vele
színházba járni, nem egyforma az ízlésük, s az asszony harmincöt évi házasságuk alatt soha
meg se próbált kedvé- ben járni, kivéve két évvel ezelőtt, mikor halálán volt, de hát az
ember nem lehet örökké a halálán, mondta nekem németül. Remekül mulattam, a kövér Herr
Pollack sokkal mulatságosabbnak bizonyult, mint Sudermann Die Ehré-je, amit játszottak:
olyan Dumas-fils típusú tézisdráma. Amikor kijöttünk a Trianon színházból, az én boche-om,
hogy az estének tökéletesen német befejezést adjon, mindenáron ká- posztát akart enni
kolbásszal!"
Stéphával együtt nevettem, ha arra gondoltam: Madame Mabille inkább száműzte Zazát,
mintsem megengedje neki, hogy fiúkkal járjon teniszezni; Zaza most meg egyedül megy
színházba egy férfival: egy ismeretlennel, egy idegennel, egy boche-sal! Igaz, előtte
érdeklődött a darab erkölcsisége iránt. De következő leveleiből ítélve hamarosan megszaba-
dult gátlásaitól. Egyetemre járt, hangversenyre, színházba, múzeumokba, diákokkal
barátkozott össze, köztük Stépha egy barátjával, Hans Millerrel, akinek megkapta a címét.
A fiú először olyan tartózkodónak találta, hogy nevetve azt mondta neki: "Maga csak
glasszékesztyűben nyúl az élet- hez." Ez bántotta Zazát: elhatározta, lehúzza kesztyűjét.
"Annyi új embert, környezetet, tájat látok s annyifélét, 292
úgy érzem, minden előítéletem rohamosan eltűnik, s már nem is tudom biztosan, tartoztam-e
valamilyen körhöz, s ha igen, melyikhez. Előfordul, hogy délben a nagykövetségen ebédelek
diplomáciai hírességekkel, a brazil vagy az argen- tin nagykövet ragyogó feleségével, s este
egyedül vacsorá- zom Aschingernél, a legolcsóbb vendéglőben, valami kövér tisztviselő, egy
görög vagy kínai diák mellé beszorítva. Sem- miféle kaszt nem zár magába, semmilyen
ostoba ok nem akadályoz meg, hogy hirtelen azt tegyem, ami nekem tet- szik, semmi sem
lehetetlen vagy elfogadhatatlan, csodálattal és bizalommal fogadok minden újat és váratlant,
amit a nap ajándéka hoz. Kezdetben voltak formai gondjaim; azt kér- deztem az emberektől,
mi illik, mi nem illik. Az emberek mosolyogtak, s azt felelték: "Mindenki azt teszi, amit
akar", s én tanultam a leckéből. Most már rosszabb vagyok, mint egy lengyel diáklány,
egyedül járok el a nap s az éjszaka bár- mely órájában, Hans Millerrel járok hangversenyre, s
utána hajnali egyig sétálunk. Neki ez teljesen természetesnek lát- szik, és én zavarban vagyok,
mert még mindig csodálkozom ezen." Eszméi is megváltoztak; sovinizmusa elolvadt. "Itt
a legjobban a németek általános pacifizmusa, sőt franciaba- rátsága lep meg. A napokban a
moziban láttam egy paci- fista filmet, mely a háború borzalmait mutatta meg: min- denki
tapsolt. Állítólag tavaly, mikor a Napóleon-t játszot- ták hatalmas sikerrel, a zenekar a
Marseillaise-t húzta. Egyik este az Ufa Palace-ban annyira tapsoltak az emberek, hogy
háromszor kellett megismételjék. Párizsból való elindulásom előtt felháborodtam volna, ha
valaki azt mondja, zavar nél- kül fogok tudni beszélni egy némettel a háborúról; a múltkor
Hans Miller hadifogságáról mesélt, s azzal fejezte be: "Ma- ga talán túl kicsi volt még akkor,
hogy emlékezhessék, de rettenetes idők voltak azok mindkét oldalon és nem szabad még
egyszer megismétlődnie!" Máskor meg én meséltem ne- ki a Siegfried et le Limousin-ről, s
azt mondtam, bizonyá- ra érdekelné ez a regény, mire ezt felelte: " Mondja, ez po- litika vagy
humanizmus? Mert már eleget beszéltek nekünk nemzetről, fajról, beszéljenek most az
emberről általában." Azt hiszem, hogy az ilyen gondolatok nagyon elterjedtek a német
fiatalságban."
Hans Miller egy hetet töltött Párizsban; találkozott Sté- 293

phával, s elmondta neki, hogy barátnője megérkezése óta teljesen átalakult; Mabille-ék Millert
hidegen fogadták, s ámulva látta a szakadékot, mely Zazát családja többi ré- szétől
elválasztja. Ennek Zaza is egyre inkább tudatára éb- redt. Megírta; hogy sírva fakadt a
boldogságtól, mikor any- ja arcát meglátta a vonatablakban, mert Madame Mabille elment őt
meglátogatni Berlinbe; de megrémült a gondolat- tól, hogy haza kell majd menni. Lili végűl is
igent mondott egy műegyetemistának, s Hans Miller beszámolója szerint feje tetején állt az
egész ház. "Érzem, otthon mindenkit tel- jesen elfoglalnak a házassági értesítések, az érkező
gratulá- ciók, ajándékok, a gyűrű, a kelengye gondja, a nyoszolyó- lányok ruhájának színe
(remélem, nem felejtettem ki sem- mit); s ez a társadalmi formák közötti nagy nyüzsgés egy-
általán nem csábít a hazatérésre, annyira elszoktam mind- ettől! És itt olyan szép, érdekes az
életem . . . Ha a haza- térésre gondolok, különösen az tesz boldoggá, hogy magát újra
láthatom. De bevallom, rettegek újra kezdeni az éle- tet ott, ahol három hónapja
abbahagytam. Az a rendkívül, tiszteletre méltó formalizmus, melyben "a mi miliőnk" em-
berei élnek, már elviselhetetlen lenne, annál is elviselhetet- lenebb, mert emlékszem arra a
nemrég múlt időre, amikor - anélkül hogy tudtam volna - teljesen áthatott engem is
ennek a szelleme, s attól félek, ha visszatérek e keretek közé, újra hatása alá kerülök."
Nem tudom, Madame Mabille tisztában volt-e vele, hogy a berlini tartózkodás nem olyan
eredménnyel járt, mint ő várta; mindenesetre elszánta magát, hogy lányát határozot- tan kézbe
veszi. Anyámmal találkozott egy estélyen, ahová Poupette-et kísérte, s kimérten szólt hozzá.
Anyám megemlí- tette Stépha nevét: "Stéphát nem ismerem. Csak Avdico- vitch kisasszonyt
ismerem, gyermekeim nevelőnője volt. - És hozzátette: - Úgy neveli Simone-t, ahogy akarja.
Nekem más elveim vannak." Panaszkodott, mert erős a befolyásom a lányára, s azzal fejezte
be: "Szerencsére Zaza engem na- gyon szeret."

294
Egész Párizs influenzás volt ezen a télen, s én is az ágyat nyomtam, mikor Zaza visszaérkezett
Párizsba; ágyam mellé ülve írta le Berlint, az Operát, a hangversenyeket, a mú- zeumokat.
Meghízott, arca kiszínesedett ; Stéphát és Pra- delle-t éppúgy meglepte a változás, akárcsak
engem. Meg- mondtam neki, hogy októberben nyugtalanított tartózkodá- sa; vidáman
biztosított afelől, hogy kicserélődött. Nemcsak gondolkodása változott meg sok szempontból,
hanem ahe- lyett hogy a halálon elmélkednék, s kolostorba készülne, áradt belőle a vidámság.
Azt remélte, hogy nővére távozása nagyon megkönnyíti életét. De sajnálta is Lilit: "Ez az
utol- só lehetőséged" - jelentette ki Madame Mabille. Lili sza- ladt barátnőihez tanácsért.
"Fogadd el" - tanácsolták a már beletörődött fiatalasszonyok s a férjre leső lányok. Zazának
összeszorult a szíve, ha a két jegyes beszélgetését hallgatta. De, bár maga sem tudta, miért,
biztosra vette, hogy őt ilyen jövő nem fenyegeti. Pillanatnyilag hegedülni akart sokat, meg
olvasni, művelni magát; Stefan Zweig egyik regényét szerette volna lefordítani. Anyja nem
merte túl brutálisan megfosztani szabadságától; hozzájárult, hogy egyszer-két- szer este együtt
menjünk el. Meghallgattuk az Igor herceg-et az orosz opera előadásában. Megnéztük Al
Johnson első filmjét, és részt vettünk az Effort-csoport egyik estéjén, ame- lyen Dulac filmjeit
vetítették: utána eleven vita követke- zett a tiszta film s a hangosfilm kérdése fölött.
Délután, míg a Bibliotheque Nationale-ban dolgoztam, gyakran érintette vállamat egy
kesztyűs kéz: Zaza mosolygott rám rózsaszín kalapja alól, s kimentünk kávét inni vagy sétálni
egyet. Saj- nos el kellett utaznia Bayonne-ba egy beteg unokanővérét ápolni.
Nagyon hiányzott nekem. Az újságok szerint Párizs tizen- öt éve nem látott ilyen hideget; a
Szajnán jégtáblák úsztak; nem sétáltam többé, és rengeteget dolgoztam. A diploma-
munkámat fejeztem be; egy Laporte nevű professzornak ír- tam disszertációt Hume-ról és
Kantról; reggel kilenctől este hatig oda voltam szögezve karszékemhez a Bibliotheque Na-
tionale-ban; fél órát se szántam szendvicsem elfogyasztásá- ra; délutánonként néha
elszunyókáltam, sőt olykor el is aludtam. Este otthon olvasni próbáltam: Goethe, Cervan-
tes, Csehov, Strindberg. De fájt a fejem. A fáradtságtól 295
néha sírni tudtam volna. Egyáltalán nem volt vigasztaló, ahogy a Sorbonne-on a filozófiával
foglalkoztak. Béhier a sztoikusokról remek előadásokat tartott; de Brunschvicg is- mételte
önmagát; Laporte minden rendszert ízekre szedett. Hume-ét kivéve. Ö volt a legfiatalabb
professzorunk; kis bajuszt hordott meg fehér kamásnit, utánament a nőknek az utcán; egyszer
tévedésből egyik hallgatóját szólította le. Dolgozatomat tűrhető osztályzattal s ironikus
megjegyzések- kel tele adta vissza: én Kantot részesítettem előnyben Hume- mal szemben.
Elhívott magához, avenue bosquet-i szép la- kásába dolgozatomat megbeszélni. "Nagy
képességek; de nagyon ellenszenves. Homályos, álmély stílus: ahhoz ké- pest, amit a
filozófiáról mondani tud!" Megtámadta min- den kollégáját, elsősorban Brunschvicgot;
aztán gyorsan át- tekintette a klasszikusokat. Az ókor filozófusai? - Osto- bák. Spinoza? -
Szörny. Kant? - Csaló. Maradt Hume. Azt az ellenvetést tettem, hogy Hume semmiféle
gyakorlati prob- lémát nem old meg; erre vállat vont: "A gyakorlatnak nincsenek problémái."
Nem. A filozófiát csak szórakozás- nak kell tekinteni, s jogunk van más szórakozást előny-
ben részesíteni. "Tehát az egész csak konvenció?" - vetettem fel. "Ó! Nem, kisasszony, most
már túloz - mondta hirtelen felháborodással. - Tudom - tette hozzá -, a szkepszis nem
divatos. Persze, persze: menjen, s keressen az enyémnél op- timistább tanokat. - Kikísért az
ajtóig: - Nagyon örültem! Biztosan sikerülni fog a vizsgája" - tette hozzá undorodó
arckifejezéssel. Ez bizonyára egészségesebb volt, bár kevés- bé megnyugtató, mint Jean
Baruzi prófétálásai.
Megpróbáltam másfelé támaszt keresni. De Stépha ke- lengyéjét készítette, és lakását rendezte
be, alig láttam. Hú- gom komor volt, Lisa kétségbeesett, Clairaut távoli, Pra- delle a régi;
Mallet diplomáján dolgozott, Megpróbáltam közelebb kerülni Mademoiselle Roulinhez s más
kollégáim- hoz. Nem sikerült. Egy egész délutánon át a Louvre folyo- sóin hatalmas utazást
tettem, Asszíriából Egyiptomba, Egyiptomból Görögországba; estére a lucskos Párizsba ér-
tem. Csak vonszoltam magam szeretet, gondolat nélkül. Megvetettem magam. Jacques-ra
csak nagyon halványan gondoltam, mint az elvesztett büszkeségre. Suzanne Boigue, aki
visszatért Marokkóból, világos, enyhén egzotikus lakás- 296
ban fogadott: jókedvű volt és boldog, irigyeltem. Legin- kább azt fájlaltam, hogy egy
helyben topogok. "Úgy érzem, rengeteget vesztettem, s még csak szenvedni sem tudok tőle.
. . Tehetetlen vagyok, a feladatok sodornak, meg pil- lanatnyi álmok. Nincs elkötelezettség
bennem semmi iránt; egyetlen. eszméhez, emberi kapcsolathoz sem ragaszkodom azzal a
szoros, fájdalmas, szenvedélyes kötelékkel, mely oly sokáig annyi mindenhez láncolt; minden
csak mértékkel ér- dekel; ó, oly meggondolt vagyok, még saját létem sem tölt el
szorongással." Abba a reménybe kapaszkodtam, hogy ez az állapot csak ideiglenes; mához
négy hónapra, ha túl le- szek a vizsgán, újra érdekelni fog az élet; újra elkezdem írni
könyvemet. De jólesett volna némi külső segítség: "Úgy vágyom egy új érzés, kaland,
valami más után!"
A bárok költészete szertefoszlott. De miután egész na- pomat a Sorbonne-on vagy a
Bibliotheque Nationale-ban töltöttem, nehezen bírtam az otthon zártságát. Hova men- jek?
Újra a Montparnasse-t jártam, egyik este Lisával, má- sikon Stéphával és Fernand-nal. Húgom
összebarátkozott egy iskolatársnőjével, lágy mozgású, szép s merész, tizenhét éves lánnyal.
Anyjának cukrászdája volt; Gégének hívták; nagyon szabadon mozoghatott:. Gyakran
találkoztam velük a Dame-ban. Egyik este elhatároztuk, bemegyünk a Jungle- be, mely
ekkor nyílt meg a Jockey-val szemben; de nem volt pénzünk. "Annyi baj legyen - mondta
Gégé. - Menjen csak be, s várjon meg bennünket: mi majd elintézzük." Egyedül mentem be a
bárba, s leültem a pultnál. A boule- vard egyik padján ülve Poupette és Gégé hangosan
jajong- tak: "És összesen csak húsz frankunk hiányzik!" Egy járó- kelő szíve megesett rajtuk.
Már nem tudom, mit meséltek neki, de rövidesen mellettem ültek, és gin fizzt ittak. Gégé
tudta, mi izgatja a férfiakat. Itattak bennünket, táncoltat- tak. Egy női törpe, akit Chiffonnak
hívtak, s akit már hal- lottam a Jockey-ban, énekelt, és disznóságokat mesélt, szok- nyáját
emelgetve; véraláfutástól erezett combját mutogatta, és eljátszotta, hogyan harapja a
szeretője. Bizonyos értelem- ben ez üdítően hatott. Megismételtük. Egyik este a Jockey
bárjában régi ismerősökkel találkoztam, a múlt nyár örö- meit idéztük fel; egy kis svájci diák,
szintén a Bibliotheque Nationale rendszeres látogatója, nagyon buzgón udvarolt; 297

ittam és szórakoztam. Később éjszaka egy fiatal orvos, aki kritikus szemmel figyelte
hármasunkat, megkérdezte, vajon erkölcstanulmányokat végzek-e ezen a helyen; midőn
húgom éjfélkor elment, dicsérte az eszét, de kissé helytelenítve mondta, hogy Gégé korán
kezdi a mulatókat látogatni. Egy óra felé felajánlotta, hogy hazavisz taxin; először Gégét vit-
tük haza, s szemmel láthatóan mulatott zavaromon, hogy kettesben maradtunk a kocsiban.
Érdeklődése hízelgett. Elég volt egy futó találkozás, egy váratlan véletlen, hogy jóked- vem
visszatérjen. Az öröm, melyet ezek a jelentéktelen ka- landok képviseltek, még sem
magyarázza meg, mért kerül- tem megint a züllés helyeinek varázsa alá. Magam is csodál-
koztam rajta: "Dzsessz, nők, tánc, tisztátlan beszédek, al- kohol, fizikai érintkezések: miért
nem vagyok felháborodva, miért fogadom itt el azt, amit sehol másutt nem fogadnék el, és
miért tréfálok ezekkel a férfiakkal?'Miért szeretem az ilyesmit ezzel a messziről jövő
szenvedéllyel, amely a hatal- mában tart? Mit keresek én tulajdonképpen ezeken a zava- ros
vonzerejű helyeken?"
Néhány nappal később Mademoiselle Roulinnél teáztam, a társaságában erősen unatkoztam..
Tőle jövet bementem az Européenbe; négy frankért leültem az erkélyen, födetlen fejű nők es
hangoskodó fiúk közé; a párok ölelkeztek, csó- kolóztak; pacsuliszagú lányok ájuldoztak a
brillantinos hajú énekest hallgatva, s öblös nevetés nyugtázta a sikamlós tré- fákat. Rám is
hatottak, nevettem, jól éreztem magam. Mi- ért? Hosszasan sétálgattam a boulevard
Barbesen, néztem a kurvákat és a striciket, most már nem borzalommal, ha- nem
bizonyos irigységgel. Újra elcsodálkoztam magamon: "Van bennem valami eredendő, talán
szörnyeteg vonzalom a zaj, a harc, a durvaság s főleg a züllés iránt . . . Lehet, hogy máról
holnapra morfinistává, alkoholistává vagy ki tudja, mivé változhatok? Talán csak az alkalom
kell, talán csak valamivel nagyobb éhség az után, amit sohasem fo- gok megismerni . . ."
Pillanatokra megbotránkoztam ezen a perverzión, azokon az "aljas ösztönök"-ön, melyeket
ma- gamban felfedeztem. Mit szólna ehhez Pradelle, aki hajdan szememre vetette, hogy túl
nemesnek képzelem az életet? Vádoltam magam kétszínű, hipokrita voltom miatt. De
eszembe sem jutott megtagadni önmagam: "Kívánom az 298
életet, az egész életet. Úgy érzem, kíváncsi vagyok, vágyom, vágyom égni hevesebben, mint
bárki más, szinte mindegy, milyen lángtól."
Kis híján bevallottam magamnak az igazságot: elegem volt a fennkölt szellemiségből. Nem a
testi vágy kínzott, mint a kamaszkor kezdetén. De éreztem, hogy a test szilaj és nyers
valósága megmentett volna attól az éteri unalom- tól, melytől egyre vérszegényebb lettem.
Szó sem lehetett ar- ról, hogy tapasztalatokat szerezzek ezen a téren; ezt Jacques iránti
érzelmeim s előítéleteim egyaránt megtiltották. Egyre őszintébben gyűlöltem a katolicizmust;
Lisa és Zaza küz- delmét látva ezzel a "vértanúkat szülő vallás"-sal, örültem, hogy ki tudtam
szabadulni belőle; de azért még rajtam ma- radt a nyoma; oly elevenen éltek bennem a
szexuális tabuk, hogy inkább tudtam magam morfiistának vagy alkoholis- tának elképzelni,
mint könnyű erkölcsűnek. Goethét s Emil Ludwignak róla írott könyvét olvasva, háborogtam
morálja ellen. "Ha valaki nyugodtan, küszködés, nyugtalanság nél- kül helyet biztosít az
életében az érzékeknek, az nekem el- lenszenves. Ha a legszörnyűbb orgia olyan, mint Gide-é,
aki szellemének keres táplálékot, védelmet, kihívást, az meg- indít; Goethe szerelmei
ingerelnek." A testi szerelem vagy azonosul magával a szerelemmel, s akkor magától értetődő,
vagy pedig tragikus gyöngeség, s nekem nem volt merszem elmerülni benne.
Nem kétséges, az évszakok befolyása alatt álltam. Ebben az évben a tavasz első leheletére
kinyíltam, vidáman szív- tam be a meleg aszfalt szagát. Munkatempóm nem csökkent, a
vizsga közelgett s még számos hiányt kellett pótolnom; de a fáradtság pihenőre kényszerített,
s ezt igyekeztem kihasz- nálni. Húgommal a Marne partján sétáltunk, újra örömö- met
leltem a Pradelle-lel folytatott beszélgetésekben a Lu- xembourg gesztenyefái alatt; vettem
magamnak egy kis pi- ros kalapot, ami megmosolyogtatta Stéphát és Fernand-t. El- vittem
szüleimet az Européenbe, s apám fagylaltot fizetett nekünk a Wepler teraszán. Anyámmal elég
gyakran men- tünk moziba; vele láttam a Moulin-Rouge-ban a Babette-et, mely korántsem oly
rendkívüli, mint Jean Cocteau állította. Zaza hazatért Bayonne-ból. Együtt látogattuk meg a
Louvre- ban a francia festészet új termeit; nem szerettem Monet-t, 299
Renoirt fenntartásokkal élveztem, nagyon csodáltam Ma- net-t, s határtalanul Cézanne-t, mert
képeiben láttam "a szellem behatolását az érzéki jelenségek lényegébe". Zaza körülbelül
osztotta ízlésemet. Különösebb bosszúság nélkül vettem részt Zaza nővérének esküvőjén.
A húsvéti szünidő alatt minden napomat a Bibliotheque Nationale-ban töltöttem; itt
találkoztam Clairaut-val; kissé nagyképűnek találtam, de továbbra is érdekelt; ezt a kis száraz,
fekete embert tényleg gyötörte volna a test "tragi- kus uralma"? Nem kétséges,
foglalkoztatta a kérdés. A be- szélgetést többször is Mauriac cikkére terelte. A keresztény
házastársak mennyi érzékiséget engedhetnek meg maguk- nak? S a jegyesek? A kérdést
egyszer feltette Zazának, aki dühbe gurult: "Ez vénlányok meg papok problémája !" - mondta
neki. Valamivel később Clairaut elmondotta, hogy ő személyesen is fájdalmas tapasztalaton
ment át. Az isko- laév kezdetén eljegyezte egyik kollégája húgát; a lány őt határtalanul
csodálta, de szenvedélyes természete volt, ha ő féket nem vet rá, Isten tudja, hová nem
jutottak volna! Clairaut igyekezett meggyőzni, hogy nászéjszakájukig tar- tózkodónak kell
lenniök, s addig csak szűzi csókra van jo- guk. A lány továbbra is makacsul a száját kínálta, s
ő ma- kacsul visszautasította; a lány végül is megharagudott rá, s szakított vele. Ez a vereség
szemmel láthatóan szüntelenül kísértette. Megszállott kitartással okoskodott a házasság, a
szerelem, a nők kérdéséről. Elég nevetségesnek tartottam ezt a történetet, mely Suzanne
Boigue históriáját juttatta eszembe; de bizalma hízelgett.
A húsvéti szünet a vége felé járt; a virágzó orgonától, aranyesőtől és csipkebogyótól ékes
Ecole Normale-kertben örömmel láttam viszont társaimat. Szinte valamennyit is- mertem.
Csak Sartre, Nizan és Herbaud klánja maradt meg- közelíthetetlenül zárt előttem; ők nem
érintkeztek senkivel; csak válogatott órákon vettek részt, s akkor is a többitől el- különülve
ültek. Rossz hírben álltak. Azt mondták róluk, hogy "nincs bennük rokonszenv a világ iránt".
Szenvedélye- sen vallásellenesek, abba a csoportba tartoztak, mely Alain volt tanítványaiból
alakult, s durvaságáról hírhedt: tagjai vízzel teli zacskókat dobtak az elegáns normalienekre,
akik szmokingban tértek haza éjjel. Nizan nős volt, járt külföl- 300
dön, szívesen hordott golfnadrágot, s vastag, szarukeretes szemüvege mögül villogó tekintetét
nagyon félelmetesnek találtam. Sartre-nak érdekes feje volt, de azt mesélték, ő a legrémesebb
a három közül, és iszik is. Egy látszott csak megközelíthetőnek: Herbaud. Ö is házas volt.
Sartre és Ni- zan társaságában tudomást sem vett rólam. Ha magunkban találkoztunk, néhány
szót váltottunk.
Előadást tartott januárban Brunschvicg óráján, s az utána következő vitán mindenkit
megnevettetett. Rám is hatott tréfáló hangja, ironikus bája. A szürke vizsgajelölteken elbá-
tortalanodott tekintetem szívesen pihent meg rózsás arcán és a világító, gyermekien kék
szemén; szőke haja merev és ra- koncátlan volt, mint a fü. Egyik délelőtt a Bibliotheque Na-
tionale-ban dolgozott, s kék felöltője, világos sálja, jól sza- bott ruhája ellenére valahogy
vidékies benyomást keltett. Hirtelen ötlettel - szokásom ellenére - a könyvtáron be- lüli
vendéglőbe mentem ebédelni: asztalánál oly természe- tesen kínált helyet, mintha csak itt lett
volna találkánk. Hume-ról és Kantról beszéltünk. Egyszer találkoztam vele Laporte
előszobájában, aki szertartásos hangon búcsúzott tőle: "Hát akkor a viszontlátásra, Monsieur
Herbaud"; s én sajnálkozva gondoltam: ez az úr házas, tőlem mily távoli, és sohasem fog
tudomást venni a létezésemről. Egy délután megláttam a rue Soufflot-n, Sartre és Nizan
társaságában, szürkébe öltözött nőbe karolva: úgy éreztem, engem kizár- tak valamiből. A
trióból csak ő járt Brunschvicg óráira: kevéssel a húsvéti szünet előtt mellém ült. Eugene-eket
raj- zolt, olyanokat, mint Cocteau a Potomak-ban, s kis, keserű költeményeket írt. Nagyon
mulatságosnak találtam, s meg- indított, hogy valaki a Sorbonne-on szereti Cocteau-t.
Jacques-ra emlékeztetett valamennyire; válasz helyett ő is gyakran mosolygott, s úgy látszott,
másutt is él, nemcsak; a könyvekben. Valahányszor bejött a könyvtárba, kedvesen odaköszönt
nekem, s égtem a vágytól, hogy valami szelle- meset mondjak neki: sajnos, semmi sem jutott
eszembe.
Amint a Brunschvicg-órak újrakezdődtek, megint mellet- tem helyezkedett el. Nekem
dedikálta az "átlagos vizsgázó portréjá"-t s még néhány rajzot meg verset. Hirtelen közölte,
hogy ő individualista. "Én is" - feleltem. "Maga? - gya- nakvó tekintettel vizsgálgatott: - Én
azt hittem, maga ka- 301
tolikus, tomista, szociális." Tiltakoztam, s ő örvendett egyetértésünknek. Ide-oda csapongva
dicsérte előttem elő- deinket: Syllát, Barrest, Stendhalt, Alkibiadészt, akit külö- nösen kedvelt;
már egyáltalán nem emlékezem, mit mesélt, de egyre jobban szórakoztatott tökéletesen
magabiztos, de magát a legkisebb mértékben sem komolyan vevő modorá- val: a fennköltség
s irónia eme vegyüléke elbűvölt. Amikor elváláskor még hosszú beszélgetéseket ígért,
magamonkívül voltam: "Intelligenciája lenyűgözi szívemet" - jegyeztem fel este. Már
készségesen elhagytam volna érte Clairaut-t, Pra- delle-t, Mallet-t, valamennyit. Kétségtelenül
az újdonság vonzóereje is hatott, bár tudtam, könnyen fellobbanok, de hamar ki is ábrándulok.
Mégis meglepett lelkesedésem ere- je: "Találkoztam André Herbaud-val vagy saját magam-
mal? Melyik izgatott fel ennyire? Miért vagyok oly felindult, mintha tényleg történt volna
valami?"
Valami történt, ami közvetve egész életemet meghatározta: de ezt csak kissé később tudtam
meg.
Ezentúl Herbaud rendszeresen látogatta a Bibliotheque Nationale-t; én fenntartottam neki a
mellettem levő szé- ket. Kis étteremfélében ebédeltünk, egy pékség első emele- tén; anyagi
lehetőségeim éppen hogy a napi egytálételt en- gedték meg, de ő erőszakkal süteményekkel is
traktált. Egy- szer meghívott a Fleur de Lysbe, a Louvois Square-ra, ahol az ebédet
fényűzőnek találtam. A Palais-Royal kertjében sé- táltunk, leültünk a vízmedence szélére; a
szél ingatta a szö- kőkút sugarát, s a csöppecskék arcunkba repültek. Javasol- tam, menjünk
vissza dolgozni. "Előbb igyunk meg egy ká- vét - mondta Herbaud -, különben nem tud
dolgozni, izeg- mozog, engem se hagy olvasni." Elvitt Poccardihoz, s mikor kávé után
felkeltem, gyöngéden azt mondta: "Milyen kár!" Toulouse környéki tanító gyereke volt, azért
jött Párizsba, hogy elvégezze az École Normale-t. Még az előkészítőben ismerkedett meg
Sartre-ral és Nizannal, sokat beszélt róluk; csodálta Nizant fesztelen választékosságáért, de
különösen Sartre.ral barátkozott, akit hallatlanul érdekes embernek tar- tott. Többi
kollégánkat megvetette, egyenként és össze- sen. Clairaut-t ostoba vaskalaposnak tartotta, és
sose kö- szönt neki. Egyik délután Clairaut lépett oda hozzám, könyvvel a kezében:
"Beauvoir kisasszony - kérdezte ink- 302
vizítori hangon -, mi a véleménye Brochard-nak arról a né- zetéről, hogy Arisztotelész istene
ismerte a kéjérzést?" Her- baud végigmérte: "Kívánom neki" - mondta fölényesen. Kezdetben
csak közös kis világunkról beszéltünk: társaink- ról, tanárainkról, a vizsgáról. Megemlítette
azt a disszertá- ciótémát, amellyel a tanárképzősök hagyományosan ugrat- ták egymást: "Az
ismeret fogalma és a fogalom ismerete kö- zötti különbség." Ö újakat talált ki: "A tananyag
szerzői közül ön melyiket szereti és miért?" - "Test és lélek: hason- lóság, különbség, előny
és hátrány." Tulajdonképpen csak laza kapcsolatai voltak a Sorbonne-nal és az :École
Normale- lal: igazi élete másutt zajlott. Kicsit erről is beszélt nekem. Feleségéről, aki szerinte
a nő minden paradox tulajdonságát egyesítette magában, Rómáról, ahol nászúton volt, a
Forum- ról, mely úgy meghatotta, hogy könnyekre fakadt, erkölcsi rendszeréről, a könyvről,
melyet írni akart. Elhozta a Dé- tective meg az Auto című lapok számait; egy bicikliverseny
vagy valami rejtélyes rendőri ügy egyaránt izgatták; elkábí- tott anekdotáival, váratlan
hasonlataival. Oly szerencsésen kezelte a pátoszt és a merevséget, a líraiságot és a cinizmust,
a naivitást, a szemtelenséget, hogy bármit is mondott, soha- sem hangzott banálisan. De
nevetését találtam a legellenáll- hatatlanabbnak: az ember azt hitte, most csöppent váratla-
nul egy idegen planétára, amelynek hallatlan mulatságossá- gát fedezi fel éppen boldogan; ha
kirobbant nevetése, min- den újnak, meglepőnek, élvezetesnek látszott.
Herbaud nem hasonlított többi barátomhoz: emezeket higgadt arckifejezésük szinte
testetlenné tette. Jacques-ban az igazat megvallva, semmi szeráfi nem volt, inkább polgári
fagyosság leplezte áradó érzékiségét. Herbaud arcát lehetet- len lett volna egyetlen
szimbólumra redukálni; előreugró álla, nagy, nedves mosolya, csillogó, kék pupillái, teste,
csontja, bőre mind impozáns volt és önmagában kielégítő. Amellett Herbaud-nak teste volt. A
zöldülö fák között sé- tálva elmondta, mennyire gyűlöli a halált, és sosem nyugod- na bele a
betegségbe meg az öregségbe. Mily büszkén érez- te ereiben vére friss lüktetését! Néztem,
ahogy kissé ügyet- len bájjal ballag a parkban, néztem fülét, melyet a napsugár rózsaszín
cukorrá változtatott, és tudtam, hogy mellettem nem angyal jár, hanem ember fia. Már
belefáradtam az an- 303

gyalkodásba, s örültem, hogy ő - Stéphán kívül egyedül ő - földi lényként bánik velem. Mert
rokonszenve nem a lelkem- hez fordult; nem erényeim feltételezéséből fakadt: spontá- nul s
közvetlenül úgy fogadott el, amint vagyok. A többiek tisztelettel, vagy legalábbis komolyan,
távolságot tartva szól- tak hozzám. Herbaud az arcomba nevetett, karomra tette a kezét,
megfenyegetett az ujjával, és azt mondta, "Szegény barátnőm!"; egész csomó észrevétele volt
személyemmel kapcsolatban, hol kedves, hol gunyoros, de mindig várat- lan.
Filozófusként nem kápráztatott el. Elég összefüggéstéle- nül jegyeztem fel: "Csodálom
benne, hogy mindenre meg- van a maga elmélete. Talán mert nem tud eleget a filozófiá- ról.
Nagyon tetszik nekem." Valóban hiányzott belőle a fi- lozófiai gondolkodás szigorúsága, de
számomra sokkal töb- bet jelentett, hogy olyan utakat nyitott meg előttem, me- lyeken már
régen szerettem volna megindulni, de eddig hiányzott a bátorságom. Legtöbb barátom hivő
lévén, én az- zal bajlódtam, hogy az ő álláspontjuk s az enyém közötti kiegyezést kerestem:
nem mertem teljesen eltávalodni tő- lük. Herbaud ültette belém a vágyat, hogy számoljak le
ez- zel a múlttal, mely elválaszt tőle: helytelenítette a "fafe- jűek"-kel való kapcsolatomat. A
keresztény aszkézist vissza- taszítónak tartotta. Szándékosan tudamást sem vett a meta- fizikai
szorongásról. Vallásellenes, antiklerikális, egyben na- cionalizmusellenes, antimilitarista volt:
gyűlölt minden misztikát. Odaadtam neki olvasásra a személyiségről írott disz- szertációmat,
melyre rendkívül büszke voltam; elhúzta a száját; a katolicizmus és romantika nyomait
fedezte fel ben- ne, s azt ajánlotta, igyekezzem ezektől mielőbb megszaba- dulni. Buzgón
egyetértettem vele. Elegem volt a "katolikus komplikációk" -ból, a lelki zsákutcákból, a csoda
hazug- ságaiból: most már földet akartam érni. Ez volt az oka, ha Herbaud-val találkozva úgy
éreztem, önmagamat találtam meg: a jövőmet jelezte. Nem volt sem templomi egérke, sem
könyvmoly, sem mulatók oszlopa; példája bizonyítot- ta, hogy a régi kereteken kívül is lehet
büszke, vidám, meg- gondolt életet felépíteni: éppen olyat, amilyenre én vágy- tam.
304
Ez a friss barátság pezsgette a tavasz örömét. Minden év- ben egy tavasz van, s minden
életben egyetlen ifjúság: nem szabad veszendőbe menni hagyni ifjúságom tavaszát. Be-
fejeztem diplomamunkámat, Kantról olvastam, de a munka dandárja már mögöttem volt,
bíztam az eredményben: a fel- tételezett siker is hozzájárult bódulatomhoz. Vidám estéket
töltöttünk húgommal a Bobinóban, a Lapin Agile-ban, a Caveau de la Bolée-ban, miközben ő
vázlatokat készített. Zazával meghallgattuk a Pleyel-teremben a Layton és Johns- ton-
fesztivált; Riesmann-nal egy Utrillo-kiállítást néztünk meg; Valentine Tessier-nek tapsoltam a
Fajankó-ban. El- ragadtatással olvastam a Vörös és fehér-t s kíváncsian a Manhattani Kalauz-
t, melyen az én ízlésem szerint túlzot- tan érezni lehetett a csináltságot. Napoztam a
Luxembourg- kertben, este a Szajna sötét vizét figyeltem, fényekre, illa- tokra ügyelve, míg
szívem összeszarult a boldogságtól.
Egy április végi estén húgommal és Gégével a place Saint-Michelen találkoztunk; a Latin
Negyed egyik új bár- jában, a Bateau ivre-ben, megittunk néhány koktélt s dzsesszlemezeket
hallgattunk, majd felmentünk a Montpar- nasse-ra. A neanreklámok fluoreszkáló fénye
gyermekko- rom hajnalkáit idézte. A Jockey-ban ismerős arcok moso- lyogtak rám, s a
szaxofon hangja újra lágyan hasított a szívembe. Megláttam Riquet-t. Beszélgettünk: a
Fajankó- ról s mint mindig, barátságról, szerelemről; untam; mekko- ra a különbség Riquet
meg Herbaud között! Kihúzott egy le- velet a zsebéből, s megláttam Jacques írását. "Jacques
vál- tozik - mondta -, öregszik. Csak augusztus közepén ér visz- sza Párizsba." Majd
lendülettel tette hazzá: "Tíz év múlva fantasztikus dolgokat visz véghez." Nem moccant
semmi. Úgy éreztem, megbénult a szívem.
Másnap mégis a sírás határán ébredtem. "Miért ír Jacques másoknak, s nekem soha?"
Elmentem a Sainte-Genevieve- könyvtárba, de lemondtam a munkáról. Az Odüsszeiá-t
olvastam, "hogy énem s egyéni fájdalmam közé beiktassam az egész emberiséget". A
gyógymód nem volt valami hatásos . Hol is tartok én Jacques-kal? Két évvel ezelőtt, mikor
hideg fogadtatása csalódást okozott, a boulevard-okon sétálva "külön életet" követeltem vele
szemben; ez a külön élet most már az enyém. De elfelejtem-e ifjúságom hősét, Meaul- 305

nes mesés fivérét, aki "fantasztikus dolgokat Visz véghez", s aki, ki tudja, tán a zseni jegyét
viseli homlokán? Nem. Fogott a múlt: annyira s oly régen kívántam hiánytalanul magammal
vinni a jövőbe.
Tovább tapogatóztam hát a fájdalmak s várakozások, kö- zött, s egy este, hogy benyitottam a
Stryx ajtaján, Riquet meghívott asztalához. A bárnál Olga, Riacourt barátnője egy
ezüstrókába burkolt, barna lánnyal beszélgetett, akit gyönyörűnek találtam; dús fürtök, éles
vonások, bíbor ajak és hosszú, selymes fényű láb. Azonnal tudtam: ez Magda. "Hallottál
Jacques-ról? - kérdezte. - Nem érdeklődött utá- nam? Szép kis alak, egy éve megpucolt, s
még csak nem is érdeklődik utánam. Két évet se voltunk együtt. Ó! milyen peches is vagyok!
a piszok!" Megjegyeztem szavait, de eb- ben a pillanatban nemigen reagáltam rá. Nyugodtan
beszél- gettem. tovább Riquet-vel s társaságával éjjel egy óráig.
Alighogy lefeküdtem, összeomlottam. Ez az éjszaka ret- tenetes volt. Az egész rákövetkező
napot a Luxembourg-kert- ben töltöttem, s próbáltam tisztába jönni magammal. Nem voltam
féltékeny. Ennek a viszonynak vége: nem tartott so- káig; Jacques-nak már terhére esett, s a
behívót használta fel a szakításra. És a szerelemnek, melyet vágyam épített körénk; semmi
köze nem volt ehhez a históriához. Hirtelen visszaemlékeztem: mikor kölcsönadta Pierre-Jean
Jouve egyik kötetét, Jacques aláhúzta a következő mondatot: "Egyik barátomé a lelkem, s a
másikat csókolom." És én arra gondoltam: "Legyen így, Jacques. Én a másikat saj- nálom."
Ö még táplálta is büszkeségemet azzal, hogy, mint mondotta, nem becsüli a nőket, de én több
vagyok a számá- ra, mint nő. Hát akkor miért oly kétségbeesett a szívem? Miért
ismételgettem, könnyekkel a szememben, Othello sza- vait: "Milyen kár, Jágó! Ah! Jágó,
milyen kár!" Mert fáj- dalmas felfedezést tettem: életem szép története hamissá vált lépésről
lépésre, ahogy meséltem magamnak.
Mennyi elvakultság, mennyi önkínzás! S én még Jacques rossz hangulatait, undorait az
elérhetetlen utáni szomjúság- nak tulajdonítottam. Elvont válaszaim mily ostobának tűn-
hettek előtte! Mily távol voltam tőle, mikor oly közel hit- tem magam! Pedig voltak jelek:
barátaival folytatott be- szélgetései homályos, de kézzelfogható bosszúságokra vonat- 306
koztak. Egy másik emlék is ébredt bennem: egyszer meglát- tam autójában Jacques mellett
egy rendkívül csinos, rendkí- vül elegáns barna nőt. De én csak a hitemet erősítgettem.
Mennyi találékonysággal, mennyi makacssággal áltattam magam! Egyedül álmodtam ezt a
hároméves barátságot; mostanáig a múlt miatt ragaszkodtam hozzá, s az egész múlt
hazugságnak bizonyult. Minden összeomlott. Szerettem vol- na felégetni az összes hidakat:
valaki mást szeretni, vagy elutazni a világ végére.
Aztán szemrehányást tettem magamnak. Az én ábránd- jaimban a hiba, nem Jacques-ban. Mit
vethetek a szemére? Sosem játszotta a hőst, a szentet, sőt gyakran mondott rosz- szat magáról.
A Jouve-idézet figyelmeztetés volt; próbált velem beszélni Magdáról: nem könnyítettem meg
neki az őszinteséget. Különben már régen sejtettem az igazságot, sőt tudtam is. Mit borzolt
fel bennem, ha nem a régi katoli- kus előítéleteket? Megvigasztalódtam. Nem: volt igazam,
mikor azt kívántam az élettől, hogy előre még állapított ideá- lokhoz igazodjék; feladatom
méltóvá lenni arra; amit hoz. Mindig többre becsültem a valóságot a délibábnál, elmélke-
désem befejezéseként büszkeséget éreztem, mert konkrét ese- ménnyel kerültem szembe, és
sikerült úrrá lennem felette.
Másnap reggel levél érkezett Meyrignacból, tudatva, hogy nagyapa súlyos beteg, s hamarosan
meghal; nagyon szeret- tem, de már nagyon öreg volt, halála természetesnek látszott, s nem
szomorít ott el. Madeleine unokanővérem éppen Pá- rizsban tartózkodott; elvittem
fagylaltozni a Champs- Ély- sées egyik teraszára; mindenfélét mesélt, amire oda se fi-
gyeltem, s Jacques-ra gondoltam: undorodva. Viszonya Magdával túl hűségesen alkalmazta a
klasszikus sablont, mely mindig utálattal töltött el: az úrfi, aki az életet az ala- csony nép
osztályból való szerető karjában ismeri meg; majd elhatározza, hogy ő is komoly úriember
lesz, s egyszerűen otthagyja a lányt. Közönséges, utálatos dolog. Lefeküdtem, felkeltem,
torkomat a megvetés szorongatta: "Az ember nem nőhet magasabbra, mint önmagának tett
kedvezményei"; Jean Sarment mondatát ismételgettem az École-Normale órái alatt, még
akkor is, mikor Pradelle-lel ebédeltünk a boulevard Saint-Michel egyik kisvendéglőjében, az
Yve- lynes-ben. Pradelle magáról beszélt. Azt bizonygatta, hogy 307

Korántsem oly hideg és számító, mint barátai vélik; csak a túlzást nem bírja; nem engedi meg
magának, hogy érzelmei és gondolatai kifejezésében tovább menjen, mint amiről bi-
zonyossága van, Helyeseltem skrupulusait. Ha másokkal szemben sokszor túl engedékeny
volt is, de önmagával szi- gorúan bánt: ez többet ér, mint az ellenkezője, gondoltam keserűen.
Számba vettük barátainkat, akiket becsültünk, s ő félszóval kizárta közülük a "báresztéták"-at.
Igazat adtam neki. Autóbuszon elkísért Passyba, s kimentem sétálni a Bois de Boulogne-ba.
Beszívtam a frissen kaszált széna illatát, a Bagatelle park- jában sétáltam, a nárciszok,
százszorszép ek és a virágzó gyü- mölcsfák bőségétől elkápráztatva; hatalmas virágágyak vö-
rös, kókadt fejű tulipánokkal, orgonasövények s óriási fák. Egy patak partján Homeroszt
olvastam; könnyű szellő s a napsugár széles hullámai, simogatták a susogó lombokat. Van-e
bánat, kérdeztem magamtól, mely ellenállhat a világ szépségének? Jacques, mindent
összevéve, nem fontosabb, mint akármelyik fa e kertben.
Bőbeszédű lévén, szerettem volna közhírré tenni mindent, ami velem történt, s vágytam
pártatlan ítéletet hallani erről az ügyről. Tudtam, Herbaud mosolyogna rajta; Zazát, Pra-
delle-t túl nagyra tartottam ahhoz, hogy Jacques-ot kite- gyem az ő ítéletüknek. Clairaut
viszont már nem félemlí- tett meg, s a tényeket annak a keresztény morálnak a fé- nyénél
ítélte meg, mely előtt, akaratom ellenére, még min- dig meghajoltam: neki mondhatom el az
esetet. Mohón hall- gatott és felsóhajtott: "Mennyire meg nem alkuvók a lá- nyok!" Ö is
bevallott bizonyos, gyöngeségeket menyasszo- nyának - magányos gyöngeségeket, amint
sejteni engedte -, s az, ahelyett, hogy megbecsülte volna őszinteségét, úgy lát- szott,
megundorodott. Gondoltam, az a lány szívesebben hal- lotta volna dicsőbb tettek
meggyónását vagy annak híján a hallgatást; de nem ez volt a kérdés. Ami engem illet, hely-
telenítette szigorúságomat, tehát felmentette Jacques-ot. El- határoztam, elfogadom ítéletét.
Megfeledkezve arról, hogy Jacques viszonya polgári banalitása miatt háborított fel el-
sősorban, szemrehányást tettem magamnak, mert elvont el- vek alapján ítéltem., Az igazat
megvallva, sötét alagútban harcoltam árnyakkal. Jacques fantomjával, a kimúlt múlttal 308
szemben egy ideált lobogtattam, melyben már magam sem hittem. De ha ezt is elvetem,
minek a nevében ítélhetek? Szerelmem védelmében büszkeségemet fojtottam el: mi jo- gon
követelem, hogy Jacques más legyen, mint a többi? Vi- szont ha hasonló a többihez, s én
tudom, hogy sok ponton alatta marad másoknak, akkor mi okon részesítem őt előny- ben? A
megbocsátás közömbösségbe torkollt.
Egy vacsora családjával még inkább fokozta ezt a zűrza- vart. Abban a szobában, ahol oly
nehéz s oly édes pillanato- kat éltem meg, nagynéném idézte leveléből: "Ha Simone-t látod,
mondd meg neki, hogy sokat gondolok rá. Nem bán- tam vele rendesen, de senkivel se
szoktam; no de ez őt meg sem lepheti velem kapcsolatban." így hát én nem voltam más
neki, mint egy a többi között! Még jobban nyugtalaní- tott anyjához intézett kérése, hogy
jövőre bízza rá az öcs- csét: hát továbbra is legényéletet akar élni? Igazán javít- hatatlan
voltam. Szántam-bántam, hogy egyedül találtam ki múltunkat; s továbbra is egyedül
,építettem jövőnket. Fel- hagytam a további találgatással. "Lesz, ami lesz" - gon- doltam.
Meg arra is, hogy talán érdekem lenne tényleg vé- gezni ezzel a régi históriával, s valami
egészen újat kezdeni. Még nem vágytam őszintén erre az újra, de már kezdett csábítani.
Mindenesetre döntöttem: az élethez, íráshoz és boldogsághoz már egyáltalán nincs szükségem
Jacques-ra.

Vasárnap távirat hozta hírül nagypapa halálát; a múlt kezdett szétoldódni. Zazával a Bois de
Boulogne-ban, egye- dül Párizs utcáin üres szívet hordoztam. Hétfő délután a Luxembourg-
parkban napozva olvastam Isadora Duncan ön- életrajzát, s közben saját életemen
álmodoztam. Nem lesz zajos, még csak feltűnő sem. Már csak szerelemre vágytam, meg hogy
egypár jó könyvet írjak, legyen néhány gyerekem meg "barátaim, akiknek ajánlhatom
könyveimet, s akik gye- rekeimet gondolkozni s költői érzésre tanítják". A férjnek nagyon kis
szerepet szántam. Mivel Jacques vonásait kölcsö- nöztem neki, barátsággal töltöttem be
azokat a hézagokat, amelyeket már nem titkoltam önmagam előtt. Ebben a jövő- ben,
melynek közeliségét már, érezni kezdtem, a döntő részt továbbra is az irodalom foglalta el.
Örültem, mert nem ír- tam meg túl fiatalon a kétségbeesés könyvét: most már az 309

élet tragikumát és szépségét egyszerre akartam elmondani. Míg így elmélkedtem saját
sorsomon, megláttam Herbaud-t , aki a vízmedence mellett sétált Sartre társaságában: látott,
de nem vett tudomást rólam. A naplóírás titka s hazugsága : ezt az incidenst fel sem
jegyeztem, pedig a szívemre súlyo- sodott. Fájt, mert Herbaud megtagadta barátságunkat, s a
száműzetés érzése fogott el, amelyet pedig a legjobban gyű- löltem.
Meyrignacban összegyűlt az egész család; talán ez a nagy társaság volt az oka, hogy sem
nagyapa teteme, sem a ház, sem a kert nem indított meg. Tizenhárom éves koromban sírtam
arra a gondolatra, hogy egy szép napon nem leszek többé otthon Meyrignacban; most
megtörtént; a birtok né- némé, unokatestvéreimé, ezen a nyáron vendégként megyek, s
hamarosan bizonyára egyáltalán nem megyek már: egy só- hajt sem tudtam kipréselni
magamból. Gyermekkor, ifjúság; a tehenek patája, mely az istálló ajtajához koppan, mindez
mögöttem volt, a távolban. Valami másra álltam készen: a várakozás szenvedélyességében a
sajnálkozás elsápadt.
Gyászruhában tértem vissza Párizsba, kalapomon gyász- fátyollal. De minden gesztenyefa
virágban állt, az aszfalt meglágyult talpam alatt, ruhámon át éreztem a nap édes tü- zét. A
place des Invalides-i búcsúra húgommal s Gégével mentünk el, s nugátot ettünk, amitől
ragadós lett a kezünk. Találkoztunk egy iskolatársunkkal, az felvitt bennünket mű- termébe
lemezeket hallgatni s portóit inni. Mennyi öröm egyetlen délután! Minden nap mást hozott: a
Tuileries Sza- lonjában a festék szaga; az Européenben Damia, akit Mal- let-vel mentünk el
meghallgatni; séták Zazával, Lisával; a nyári ég kékje, a napsütés. Naplómban lapokat írtam
tele: valamennyi, meghatározatlan módon, az örömről beszélt.

A Bibliotheque National-ban újra találkoztam: Clairaut- val. Részvétét fejezte ki, s szívem
állapota iránt érdeklődött csillogó szemmel; az én hibám volt, túl sokat mondtam; mégis
bosszantott. Elolvastatta velem kisregényének kézira- tát, melyben menyasszonyával való
kalandját írta le: hogyan vesztegethette idejét egy művelt s állítólag intelligens fiú ilyen
jelentéktelen anekdotáknak ilyen színtelen mondatok- ban való előadására? Nem titkoltam
előtte, hogy nem sok 310
irodalmi tehetséget sejtek benne. Látszólag nem haragudott meg érte. Minthogy jóban volt
Pradelle-lel, akit szüleim na- gyon szerettek, őt is meghívták egyik este vacsorára, s rend-
kívül tetszett apámnak. Húgom bájai minden jel szerint nagy benyomást tettek rá, s annak
bizonyítására, hogy ő nemcsak könyvmoly, tréfálkozni kezdett, de nehézkessége mindnyá-
junkat megdöbbentett.
Visszaérkezésem után vagy egy héttel találkoztam Her- baud-val a Sorbonne folyosóján.
Krémszínű nyári ruhát hor- dott, s Sartre mellett ült egy ablak párkányán. Nagy, gyön- géd
mozdulattal nyújtotta felém a kezét, s kíváncsian nézte fekete ruhámat. Óra alatt Lisa mellé
ültem, ők meg néhány paddal mögöttünk ültek le. Másnap a Bibliotheque Natio- nale-ban azt
mondta, már nyugtalankodott távolmaradásom miatt: "Feltételeztem,hogy vidéken van, erre
tegnap meglá- tom gyászban." Örültem, hogy gondolt rám; örömömet be- tetőzte, amikor
célzást tett találkozásunkra a Luxembourg- kertben; szerette volna bemutatni Sartre-t,
mondotta, "de ha Clairaut kérődzését nem tartom is tiszteletben, azt sosem engedném meg
magamnak, hogy magát megzavarjam, ami- kor maga gondolkozik". Átadott egy rajzot,
amelyet Sartre nekem küldött, s amely Leibnizet ábrázolta monádokkal a fürdőben. A
versenyvizsga előtti három hétben mindennap eljött a könyvtárba; ha nem dolgozott is, zárás
előtt meg- jelent, s együtt ittunk valamit hol itt, holott. A vizsga kicsit nyugtalanította;
mégis elhanyagoltuk Kantot meg a sztoikusokat a beszélgetés kedvéért. Megtanított az
"Eugene-ek kozmológiájá"-ra, melyet a Potomak-ból alakí- tott ki, s Sartre-t és Nizant is
rábírta, hogy csatlakozzanak; mindhárman a legmagasabb kasztba tartoztak, az Eugene-ek
közé, akiknek sorait Szókratész és Descartes is díszítette; többi tanulótársuk az alacsonyabb
kategóriákba került, a Marrhanesek közé, akik a végtelenben úsznak, vagy a Mor- timerek
közé, akik az azúrban úsznak: némelyik közülük komolyan megsértődött. Én a "szürcsölő
nők" közé tartoz- tam: akikre nagy jövő vár. Megmutatta a főbb, metafizikai állatok képét is: a
catoblépast, amely a saját lábát eszi; a catoboryxot, mely gyomorkorgásokkal fejezi ki magát:
eb- be a családba tartozott Charles Du Bos, Gabriel Marcel és az N.R.F. munkatársainak
többsége. "Higgyétek el nekem: 311
a rendnek már a gondolata is elviselhetetlenül szomorú": ez volt az Eugene-ek első
szabálya. Megvetette a tudo- mányt, az ipart, fütyült minden általános morálra; Lalande
logikájára éppúgy köpött, mint Goblot értekezésére. Az Eugene életéből eredeti alkotást akar
formálni, s az egyedi "megértésére" tör, magyarázta Herbaud. Nem elleneztem, sőt ebből a
gondolatból kiindulva építettem fel pluralista erkölcstanomat, mely lehetővé tette, hogy
annyira ellenté- tes magatartásokat tudjak elfogadni, mint Jacques-é, Za- záé, magáé
Herbaud-é; elhatároztam, hogy minden egyén- nek megvan a sajátos törvénye, mely olyan
abszolút, mint a kategorikus imperatívusz, anélkül, hogy általános lenne: ítél- ni vagy
helyeselni csak ennek az egyedi normának a figye- lembevételévellehet. Herbaud egyáltalán
nem becsülte ezt a rendszerető erőfeszítést: "Az ilyenfajta gondolkodást gyű- lölöm" - mondta
sértődött hangon; de az az előzékenység, amellyel elfogadtam mitológiáját, kieszközölte
számomra a bocsánatot. Nagyon szerettem Eugene-t, aki ezentúl nagy szerepet játszott
beszélgetéseinkben; kétségtelenül Cocteau teremtménye volt, de Herbaud bájos kalandokat
talált ki számára, s szellemesen használta ki tekintélyét a Sorbonne filozófusai, a rend,a ráció,
a fontoskodás, az ostobaság és minden közönségesség ellen.
Herbaud tüntetően csodált két-három embert, s megvetett mindenki mást. Szigorúsága
mulattatott; élvezettel hallgat- tam, mikor ízekre szedte Blanchette Weisst, s prédául dob- tam
neki Clairaut-t is. Pradelle-t nem támadta, bár nem be- csülte sokra, s ha a Sorbonne-on vagy
az École Normale-ban valamelyik kollégával látott beszélgetni, megvetően félrevo- nult.
Szemrehányást tett engedékenységem miatt. Egyik dél- után a könyvtárban a magyar fiú
kétszer is megzavart, hogy a francia nyelv finomságában tájékozódjék: többek közt tud- ni
akarta, hogya "gigolo" -szót lehet-e egy értekezés elő- szavában használni. Herbaud kitört:
"Micsoda alakok ro- hanják meg magát! Hallatlan! Ez a magyar, aki kétszer is elrabolta!
Clairaut, a barátnői! Olyanokra vesztegeti az ide- jét, akik ezt igazán nem érdemlik meg.
Maga vagy lélekbú- vár, vagy nincs mentsége!" Zaza nem volt ellenszenves neki, bár túl
komolynak találta, viszont Stépháról elítélően mond- ta: "Rám kacsintott!" A kihívóan
viselkedő nőket nem ked- 312
velte: kilépnek női szerepükből. Máskor rosszkedvűen mond- ta: "Maga egy banda áldozata.
Szeretném tudni, mennyi hely marad nekem a világegyetemben." Biztosítottam arról, amit
úgyis tudott, hogy igen sok.
Egyre jobban tetszett nekem, s az volt a kellemes, hogy rajta keresztül önmagamnak
tetszettem; mások komolyan vettek, de őt mulattattam. Ahogy kimentünk a könyvtárból, azt
mondta: "Milyen gyorsan megy! Ezt imádom: azt lehet hinni, megyünk valahová!" - "A maga
furcsa, rekedt hang- ja - mondta más alkalommal -, nagyon jó hang különben, csak rekedt.
Minket nagyon mulattat, Sartre-t meg engem." Így fedeztem fel, hogy járásom van meg
hangom: mindez új- donság volt. Elkezdtem többet törődni öltözködésemmel;
erőfeszítéseimet bókkal hálálta meg: "Látja, ez az új fri- zura, ez a fehér gallér nagyon jól
áll magának." Egyik délu- tán a Palais-Royal kertjében zavart arccal mondotta: "Kü- lönös a
mi kapcsolatunk. Legalábbis nekem még sose volt nőbarátom." - "Talán mert nem vagyok
nagyon nőies." - "Maga? - s számomra nagyon hízelgő módon nevetett. - Nem, inkább mert
könnyeden elfogad mindent: azonnal egy szinten vagyunk." Kezdetben affektálva
"kisasszony"-nak szólított. Egyszer nagy betűkkel felírta a füzetemre: Beau- voir = Beaver.3
"Maga Hód - tette hozzá -, vagyis Castor. A hódok csoportban járnak, és alkotó szellemük
van."
Rengeteg cinkosság volt köztünk, fél szóból megértettük egymást; a dolgokra mégsem
egészen egyformáp reagáltunk. Herbaud ismerte Uzerche-et, ott töltött néhány napot a fe-
leségével, szerette Limousint: de meglepett, mikor zengő hangja a pusztára dolmeneket,
menhireket emelt, erdőket, melyben druidák gyűjtötték a fagyöngyöt. Szívesen kalan- dozott
el történelmi álmokba: szemében a Palais-Royal kert- jét nagy emberek árnyai népesítették
be; engem a múlt nem érdekelt. Viszont közömbös hangja, fesztelensége miatt elő- ször azt
hittem, szívtelen; meghatott, mikor elmondta, hogy szereti Az állhatatos tündér-t, a
Vízimalmot, A titokzatos birtok-ot. Alain-Fournier-ról beszélve, meghatott arccal dör-

3 Szójáték az írónő nevével: beaver angolul hódot jelent, akárcsak a castor franciául, de az
utóbbi egyben utalás a mitológiai elválhatatlanokra (Castör és Pollux) is.
313
mögte: "Vannak irigylésre méltó lények - egy pillanatra hallgatott, aztán így folytatta -,
tulajdonképpen én sokkal intellektuálisabb vagyok, mint maga; mégis, mindennek alapján
ugyanarra az érzékenységre bukkanok, amelyet pe- dig kerülni akarok." Elmondtam neki,
mennyire részegítő- nek találom sokszor a létezés puszta tényét: "Isteni pillana- taim vannak!"
Megcsóválta a fejét: "Remélem, kisasszony, meg is érdemli. Nekem nincsenek isteni
pillanataim, én sze- gény ördög vagyok: de amit csinálok, az csodálatos !" Egy mosollyal már
meg is cáfolta utolsó szavai hetvenkedését: vajon mennyire hitt benne komolyan? "Engem
nem szabad megítélni" - mondotta néha, s nem tudtam kideríteni, ez ké- rés vagy parancs.
Szívesen hittem neki; mesélt a könyvek- ről, melyeket írni fog: talán valóban "csodálatosak"
lesznek. Egyetlen dolog zavart benne: a társadalmi sikerektől vár- ta individualizmusa
kielégítését. Belőlem tökéletesen hiány- zott minden hasonló becsvágy. Nem vágytam sem
pénzt, sem dicsőséget, sem hírnevet. Attól féltem, hogy "catoboryxul" beszélek, ha kiejtem az
"üdv" vagy "belső kiteljesülés" szó- kat, melyek pedig naplómban gyakran előfordultak. Tény,
hogy szinte vallásos elképzelésem volt arról, amit "sorsom" nak neveztem. Herbaud-t az
izgatta, milyennek fogják má- sok látni; jövendő könyveit is csak személyisége alkotóré-
szeiként tekintette. Ezen a téren makacsságom sohasem eny- hült: nem tudtam megérteni,
hogy valaki a közönség kétes értékű lelkesedéséért lemond saját életéről.
Nem nagyon beszéltünk személyes problémáinkról. Egy napon Herbaud-nak mégis kicsúszott
a száján, hogy az Eugene nem boldog, mivel az érzéketlenség ideálját nem képes
megvalósítani. Bevallottam neki, hogy jól megértem én az Eugene-eket, hiszen van egy az én
életemben is. Az Eugene-ek és a szürcsölő nők közötti kapcsolat általában nem
problémamentes, jelentette ki, mert a nők mindent fel akarnak falni, s "az Eugene ellenáll". -
"Ó! Már én is ész- revettem !" - feleltem. Nagyot nevetett. Szóra szó, végül nagy vonásokban
elmondottam neki történetemet Jacques- kal, s arra biztatott, menjek hozzá; vagy ha nem
hozzá, más- hoz, toldotta meg: a nőnek férjhez kell mennie. Meglepetés- ssel állapítottam
meg, hogy e tekintetben magatartása alig különbözött apámétól. A férfi, aki tizennyokadik
évén túl 314
szűz, az ő szemében idegbeteg; de a nő nem adhatja oda magát, csak törvényes házasságon
belül. Én nem fogadtam el, hogy kétféle mérték és érték lenne. Nem hibáztattam már
Jacques-ot; de ezzel egyidejűleg most már a nőknek épp- olyan jogot adtam, mint a
férfiaknak, szabadon rendelkez- nek testük felett. Nagyon tetszett nekem ekkor Michel Arlen
regénye: A zöld kalap. A hősnőt, Iris Stormot félreértés választotta el Napier-tól, ifjúsága nagy
szerelmétől; sosem tudta elfelejteni, bár egy csomó férfival hált; végül, hogy ne kényszerüljön
elrabolni Napier-t szerető és, szeretetre méltó feleségétől, inkább autóval egy nagy fának
rohant. Csodál- tam hist: magányát, fesztelenségét, fensőbbséges integritá- sát. A könyvet
kölcsönadtam Herbaud-nak. ,,Nekem a könnyű nők nem rokonszenvesek - mondta, mikor
vissza- adta: Rám mosolygott. - Amennyire szeretem, ha egy nő tet- szik nekem, annyira nem
vagyok képes becsülni egy nőt, akit már megkaptam." - "Nincs nő, aki büntetlenül viselné
el a férfival való érintkezést." Ismételten kijelentette, a mi társadalmunk nem becsüli csak a
férjes asszonyokat. En- gem nem érdekelt, becsülnek-e. Együtt élni Jacques-kal, vagy
hozzámenni feleségül, egyre megy. De ha a szerelmet mégis el lehet választani a házasságtól,
az előbbit tartottam fontosabbnak. Egyszer megláttam Nizant feleségével a Lu- xembourg-
kertben, amint gyerekkocsit toltak, s hevesen kí- vántam, hogy ilyesmi ne forduljon elő az én
jövőmben. Za- varónak tartottam, hogy a házastársakat, anyagi kényszer is egymáshoz
láncolja; az egymást szerető emberek között csak a szerelem lehet az egyetlen kapocs.
így tehát nem értettem fenntartás nélkül egyet Herbaud- val. Zavarba ejtett ambíciói
hitványsága; bizonyos előítéle- tek iránt tanúsított tisztelete; s néha esztéticizmusa; arra
gondoltam, ha mindketten szabadok lennénk, sem szeretném sorsomat az övéhez kapcsolni;
én a szerelmet mint totális el- kötelezettséget tekintettem: tehát nem szerettem: Mégis az
iránta való érzésem különös módon hasonlított ahhoz, amit Jacques keltett bennem. Attól a
pillanattól kezdve, hogy elváltunk, vártam következő találkozásunkat; bármi történt velem,
bármi jutott az eszembe, neki szántam. Ha abbahagy- tuk a beszélgetést, s egymás mellett
dolgoztunk, szívem ösz- szeszorult; hiszen már a váláshoz közeledtünk: sosem tud- 315

tam biztosan, mikor látom újra, s ez a bizonytalanság el- szomorított; pillanatokra

kétségbeesve éreztem barátságunk törékeny voltát. "Milyen melankolikus ma!" - mondta
ked- vesen Herbaud, s mindent elkövetett jókedvem felélesztésé- re. Arra biztattam magam,
éljem át napról napra remény s félelem nélkül kapcsolatunkat, mely napról napra csak örö-
met tartogat számomra.
És az öröm győzedelmeskedett. Míg egy forró délutánon munkatervemet néztem át
szobámban, eszembe jutottak a hasonló órák, mikor érettségire készültem: ugyanez a béke,
ugyanez a tűz, de mennyivel gazdagabb vagyok ma már, mint tizenhat éves koromban!
Levelet írtam Pradelle-nek, melyben találkánk időpontját szögeztem le, s ezekkel a sza-
vakkal zártam: "Legyünk boldogok!" Emlékeztetett rá, hogy két évvel ezelőtt arra kértem,
figyelmeztessen a bol- dogság veszélyeire; meghatott ébersége. De a szó értelme
megváltozott; immár nem lemondás volt s eltompulás: bol- dogságom nem függött többé
Jacques-tól. Megérett bennem az elhatározás. Jövőre, még ha elbukom, sem maradok ott- hon,
s ha átmegyek, sem megyek állásba, nem hagyom el Párizst: mindkét esetben saját lakásra
teszek szert, s óra- adás ból élek. Nagyanyám férje halála óta penzóit tartott. Nála bérelek
majd szobát, ez teljes függetlenséget biztosít, de nem rémíti meg szüleimet. Egyetértettek
ezzel. Pénzt ke- resni, járni-kelni, vendégeket fogadni, írni, szabadnak lenni: most valóban az
élet kapuja nyílt meg előttem.
Magammal vittem húgomat ebbe a jövőbe. A Szajna part- ján, a leszálló estében
lélekszakadva ábrándoztunk egymás- nak holnapjaink öröméről: könyveimről, képeiről,
utazá- sainkról, a világról. A tovasuhanó vízben fényoszlopok re- megtek, s a Pont des Arts-on
árnyak jártak-keltek; szemünk- re húztuk fekete fátylunkat, hogya díszletet még fantaszti-
kusabbá változtassuk. Jacques-ot gyakran belekapcsoltuk terveinkbe; most már nem úgy
beszéltünk róla, mint életem szerelméről; hanem mint nagyszerű testvérről, ifjúságunk hő-
séről.
"A jövő évben én már nem leszek itt" - mondta Lisa, aki kínkeservesen letette diploma
vizsgáját; Saigonban kért ál- lást. Pradelle valószínűleg megsejtette titkát; mert mene- kült
előle. "Ó, milyen boldogtalan vagyok !" - susogta Lisa 316
vértelen mosollyal. Hol a könyvtárban; hol a Sorbonne-on találkoztunk. Limonádét ittunk a
Luxembourg-ban. Vagy mandarint ettünk alkonyatkor, piros és fehér vadrózsával felvirágzott
szobájában. Egyszer, hogy a Sorbonne udvarán beszélgettünk, Clairaut meleg hangon
kérdezte: "Ki mit sze- ret legjobban önmagában?" Én, nagyon hazugul, kijelentet- tem:
"Valaki mást." Lisa azt felelte: "Én a vészkijáratot." Lisa egyszer azt mondta: "Magában az a
jó, hogy nem uta- sít vissza soha semmit, minden ajtót nyitva hagy. Én mindig elmegyek, s
mindent magammal viszek. Micsoda ötlet volt csak úgy betörni magához? Vagy maga jött, s
gondolta, meg- vár? Igaz, lehet arra gondolni, ha a lakó nincs otthon, hogy bármely
pillanatban hazajöhet; de az embereknek ez nem szokott eszükbe jutni . . ." Ezen az estén
majdnem csinos volt linonpongyolájában; de a fáradtság és a kétségbeesés megaszalták
arcát. .
Pradelle soha ki nem ejtette volna a nevét; viszont gyak- ran beszélt Zazáról: "Hozza
magával a barátnőjét" - mond- ta, mikor meghívott egy gyűlésre, amelyen Garric és Gué-
henno mérték össze erőiket. Zaza nálunk vacsorázott, és el- kísért a rue Dufourba. Maxence
elnökölt az ülésen, amelyen részt vett Jean Daniélou, Clairaut s más, vallásos tanár- képzősök
is. Eszembe jutott Garric három évvel ezelőtt, mi- kor félistent láttam benne, s Jacques
sokakkal kezet szorí- tott egy elérhetetlen világban : ma én fogtam kezet sokak- kal. Még
most is élveztem Garric meleg és eleven hangját; de sajnos a mondanivalóját már
ostobaságnak találtam; s ezek a fafejűek, akikhez múltam kötött, mily idegeneknek hatot-
tak! Mikor Guéhenno szólásra emelkedett, az Action fran- çaise nagy fajankói elkezdtek
zajongani; nem lehetett el- hallgattatni őket. Garric és Guéhenno elmentek együtt inni
valamelyik szomszéd kiskocsmába, a közönség meg szétszó- ródott. Pradelle, Zaza meg én
az eső ellenére végigsétáltunk a boulevard Saint-Germainen s a Champs-Élysée -n. Bará-
taim sokkal vidámabbak voltak, mint általában;s kedvesen szövetkeztek ellenem. Zaza
"erkölcs nélküli hölgy"-nek ne- vezett - ez volt Iris Storm jelzője A zöld kalap -ban. Pra-
delle rálicitált: "Maga a magányos tudat." Cinkosságuk mu- lattatott.
Bár az este rettenetes kudarcnak bizonyult, néhány nap 317

múlva Zaza meghatott hangon mondott köszönetet érte; hirtelen és véglegesen ráébredt,
képtelen elfogadni szív és szellem vérszegénységét, amit környezete követelt tőle. Pra- delle
meg én együtt szóbeliztünk, s ő is eljött; sikerünket együtt teázva ünnepeltük az Yvelynes-
ben. Megszerveztem azt, amit Herbaud "Bois de Boulogne-i nagy kirándulás"- nak nevezett.
Egy szép, enyhe délutánon együtt csónakáz- tunk a tavon, Zaza, Lisa, húgom, Gégé, Pradelle,
Clairaut, Zaza öccse meg én. Versenyeztünk, nevettünk, énekeltünk. Zaza rózsaszín
santungruhában, kicsi szalmakalapban volt, fekete szeme ragyogott, soha nem láttam még
ilyen csinos- nak; Pradelle-ben újra megleltem azt a friss vidámságot, mely barátságunk
kezdetén annyira felmelegítette szívemet. Együtt velük az egyik csónakban, újra feltűnt,
mennyire megértik egymást, s áradó érzelmeik irántam kissé meglep- tek ezen az estén: felém
küldték azokat a pillantásokat, mo- solyokat, simogató szavakat, melyeket még egymással
vál- tani nem mertek. Másnap, míg Zazát elkísértem autós bevá- sárlókörútjára, áhítattal
beszélt Pradelle-ről. Pár pillanattal később kifejtette, hogy a házasság gondolata egyre jobban
undorít ja; sosem tudna beletörődni valami középszerű em- berrel való házasságba, arra meg
nem érzi magát méltónak, hogy egy igazán kiváló ember szeresse. Ismét nem sikerült
kitalálnom mélabújának igazi okát. Öszintén szólva, min- den iránta való barátságom ellenére
kissé szórakozott vol- tam. A versenyvizsga másnap kezdődött. Elbúcsúztam Her- baud-tól;
mennyi időre? A vizsgák alatt még látni fogom ; aztán elutazik Párizsból, s ha visszajön,
Sartre-ral meg Ni- zannal készül a szóbelire. Vége könyvtári találkozóinknak: mennyire fog
hiányozni! Másnap mégis nagyon jókedvűen mentem el arra a piknikre, mely a "Bois de
Boulogne-i ban- dá" -t gyűjtötte újra össze a fontainebleau-i erdőben. Pra- delle és Zaza
ragyogott. Csak Clairaut volt komor; hevesen udvarolt húgomnak, de teljesen
eredménytelenül. Igaz is, furcsa volt ez az udvarlás; meghívott például bennünket egy
cukrászdába, s ellentmondást nem tűrő hangon rendelt: "Három teát." - "Nem, én inkább
limonádét iszom" - mondta Poupette. "A tea jobban frissít." - "A limonádét jobban
szeretem." - "Jó! akkor három limonádét" - mond- ta dühösen. "De maga igyon csak teát." -
"Nem akarok 318
különcködni." Szünet nélkül vereségeket talált ki magának, amivel felkorbácsolta
ellenérzését. Időnként. csőposta-levele- ket küldött húgomnak, melyben bocsánatot kért rosssz
han- gulatáért. Megígérte, hogy ezentúl vidám pajtás lesz, közvet- lenségét fogja fejleszteni;
következő találkozónkon csikorgó jókedve fagyasztott meg bennünket, s arca újra eltorzult a
sértődöttségtől.
"Jó szerencsét, Castor" - mondta Herbaud legmelegebb hangján, mikor elhelyezkedtünk a,
Sorbonne könyvtárában. Én magam mellé tettem egy kávéval teli termoszt s egy do- boz
kekszet; Lalande hangja bejelentette: "Szabadság és véletlen"; a tekintetek a mennyezetet
firtatták, a töltőtollak nekivágtak a papírnak; egyik lapot a másik után írtam tele, s az volt
az érzésem, jól ment. Délben kettőkor Zaza meg Pradelle értem jöttek; ittunk egy pohár
citromszörpöt a Café de Flore -ban, mely akkor még kis diákkávéházvolt, aztán soká
sétáltunk a Luxembourg-ban, mely sárga s lila íriszek zászlódíszébe öltözött. Pradelle -lel volt
egy keserédes vi- tám. Bizonyos kérdésekben mindig szemben álltunk egy- mással. Ö azt
vallotta, hogy alig van különbség a boldogság és a boldogtalanság, a hit és a hitetlenség,
bármely érzés s annak hiánya között. Én fanatikusan hittem az ellenkezőjé- ben. Bár Herbaud
szememre vetette, hogy bárkivel szóba állok, valójában az embereket két csoportra osztottam:
né- melyek iránt nagyon eleven rokonszenvet éreztem, a több- ség iránt pedig megvető
közömbösséget. Pradelle minden- kit ugyanabba a zsákba rakott. Alláspontjaink az elmúlt
két esztendő alatt csak megszilárdultak. Két nappal korábban írt levelében megtámadott:
"Nagyon sok minden elválaszt bennünket, bizonyára sokkal több, semmint maga gondolná
vagy! akár én is . . . Nem tudom elviselni, hogya maga ro- konszenve oly szűk határok között
mozog. Hogy lehet élni, ha nem fogunk össze, minden embert a szeretet hálójába? De maga
oly türelmetlen, ha ilyesmiről van szó." Barátságo- san fejezte be: "Dühöngése ellenére, mely
zavarba ejt, mert felelőtlenségnek érzem, s teljesen ellentétes velem, a legna- gyobb és
legkevésbé megmagyarázható barátságot érzem ma- ga iránt. Ezen a délutánon megint az
emberek iránti szá- nalom evangéliumát hirdette; Zaza finoman támogatta, hi- szen ő
betartotta a szentírás parancsát: "Ne ítéljetek." Sze- 319

rintem nem lehet gyűlölet nélkül szeretni: Zazát szerettem, anyját gyűlöltem. Pradelle úgy vált
el tőlünk, hogy kölcsö- nösen nem engedtünk az álláspontunkból egy jottányit sem. Vacsoráig
együtt maradtam Zazával; mint mondotta, most először nem érezte magát fölösleges
harmadiknak Pradelle meg énközöttem, s ez mélyen meghatotta. "Nem hiszem , hogy lenne
még egy olyan rendes fiú, mint Pradelle" - mondta lelkesen.
Élénken beszélgetve vártak rám a Sorbonne udvarán, mi- kor két nap múlva kiléptem az
utolsó írásbeli után. Micso- da megkönnyebbülés, végeztem! Apám este elvitt a Lune Rousse-
ba, s Lippnél tükörtojást ettünk. Másnap délig alud- tam. Ebéd után felmentem Zazához a rue
de Berribe. Új ru- ha volt rajta, kék vászonból, fekete-fehér mintával s széles szalmakalap:
hogy kivirágzott nyár kezdete óta! Míg lefelé sétáltunk a Champs-Elysées -n, maga is
meglepődött azon az újjászületésen, mely végbement benne. Két évvel ezelőtt, mikor szakított
Andréval, azt hitte, ezentúl csak vegetálni lesz képes; és íme, most éppoly felhőtlenül
vidámnak érzi magát, mint gyermekkora legszebb idején; újra kedvet ka- pott a könyvekhez,
az eszmékhez, saját gondolataihoz. És legfőként olyan bizalommal néz a jövőbe, amelyet
magának sem tud megmagyarázni.
Ugyanaznap; amikor éjfél felé kiléptünk az Agriculturs - mozi ból, Pradelle is elmondotta,
mily sokra becsüli barát- nőmet ; mert csak arról beszél, amivel teljesen tisztában van, amit
őszintén átérez, s azért hallgat gyakran: de minden sza- vának súlya van. Azt is csodálta
benne, hogy nehéz körül- ményei között annyira meg tudja őrizni önmagához való hűségét.
Arra kért, hívjam el újra sétálni velünk. Örömtől dobogó szívvel mentem haza. Felidéztem,
mily figyelmesen hallgatott Pradelle a múlt télen, mikor beszámoltam neki Zazáról, s hogy a
lány leveleiben mily gyakran volt egy-két rokonszenvező szó róla. Egymásnak voltak
teremtve, sze- rették egymást. Egyik leghőbb kívánságom teljesül: Zaza, boldogan fog élni!
Másnap reggel anyám mondta, hogy míg én moziban vol- tam, Herbaud felugrott hozzánk;
annál inkább bántam, hogy elkerültük egymást, mert amikor munkájával elégedetlenül
elhagyta a vizsgatermet, nem adott találkát. Csalódásomban 320
morfondírozva, dél felé lementem egy kis édességért; a lép- cső alján találkoztam vele;
meghívott ebédelni.
Bevásárlásommal gyorsan végeztem. Szokásaink iránti hűségből a Fleur de Lysbe mentünk.
El volt bájolva szüleim fogadtatásától: apám antimilitarista beszédet tartott neki, s Herbaud
még bőven rálicitált. Rettentően nevetett, mikor megértette, hogy becsapták. Másnap indult
felesége után Bagnoles-de-l'Orne-ba; két hét múlva visszajön, hogy a ver- senyvizsga
szóbelijére Sartre-ral és Nizannal együtt készül- jön, akik meghívnak, és örömmel vennék, ha
csatlakoznék hozzájuk. Addig is Sartre szeretne megismerkedni velem; javasolja: menjünk el
együtt valamelyik este. De Herbaud arra kért, ne menjek: Sartre kihasználná a távollétét, s
elra- bolna tőle engem. "Nem akarom, hogy legdrágább érzel- meimhez nyúljanak" - mondta
Herbaud cinkos mosollyal. Elhatároztuk, hogy a megjelölt időben és helyen húgom fog
találkozni Sartre-ral; azt fogja mondani neki, hogy hirtelen vidékre utaztam, s helyettem ő
megy vele.
Így hát hamarosan újra látom Herbaud-t, s klánja is be fogadott: boldog voltam. Lassacskán
nekikezdtem a szóbeli anyagának. Azokat a könyveket olvastam, amelyek örömet okoztak,
mászkáltam, szabadságoltam magam. Azon az es- tén, melyet Poupette Sartre-ral töltött,
vidáman tekintettem át az elmúlt esztendőt s egész fiatalságomat; meghatottan gondoltam a
jövőre: "Furcsa érzés bizonyosan tudni, hogy a gazdagság, melyet magamban érzek,
másokat fog szolgál- ni, hogy amit mondani fogok, meghallgatják, hogy életem forrás lesz,
melyből mások merítenek: a hivatás biztos tu- data . . ." Éppoly szenvedélyes izgalomba
jöttem, mint misz- tikus révületeim idején, de nem hagytam el a földet. Az én királyságom
kétségtelenül e világról való. Mikor húgom ha- zajött, gratulált otthonmaradásomhoz. Sartre
udvariasan zsebre tette hazugságunkat; elvitte moziba, és nagyon ked- ves volt; de a
beszélgetés akadozott. "Amit Sartre-ról me- sél csak Herbaud találta ki" - mondta húgom
aki valameny- nyire ismerte Herbaud-t, s nagyon szellemes embernek tar- totta.
Szabad idomet régi ismeretségeim felelevenítésére hasz- náltam ki. Meglátogattam
Mademoiselle Lambert-t, aki megrémült derűmtől, s Suzanne Boigue-ot, akit a házasság 321

boldogság teljesen jelentéktelenné tett; együtt unatkoztam az egyre komorabbá váló

Riesmann-nal. Stépha két hónapra eltűnt, Montrouge-ba költözött, ahol Fernand műtermet bé-
relt; feltételeztem, csak együtt élnek, s azért szakította meg velem a kapcsolatot, hogy
elleplezze helytelen viselkedését. Majd újra feltűnt karikagyűrűvel az ujján. Reggel nyolckor
keresett meg; együtt ebédeltünk Dominique-nál, a Montpar- nasse-on néhány hete nyílt orosz
vendéglőben, s az egész napot együtt sétáltuk és beszélgettük át; este világos ukrán
szőnyegekkel ékített garzonlakásában vacsoráztam; Fernand reggeltől estig festett, nagyot
fejlődött. Néhány nappal ké- sőbb nagy vendégséget csaptak házasságuk megünneplésére;
voltak ott oroszok, ukránok, spanyolok, valamennyi festő, szobrász vagy zenész; ittunk,
táncoltunk, énekeltünk, masz- kabált rendeztünk. Stépha Fernand-nal Madridba készült, ahol
véglegesen le akartak telepedni; el volt foglalva az uta- zás előkészületeivel s a háztartás
gondjaival. Barátságunk, - mely később új lángra kapott - ez időben főleg emlékek- ből
táplálkozott.
Továbbra is gyakran jártam együtt Pradelle-lel és Zazá- val, de most már én éreztem magam
egy kicsit ötödik kerék- nek, milyen jól megértették egymást! Zaza még nem tisz- tázta
önmagával sem, mit is remél, de a reményből merített bátorságot ellenállásra az anyai
ostrommal szemben. Ma- dame Mabille tető alá akarta hozni Zaza házasságát, s szün- telenül
piszkálta. "Mi a kifogásod ez ellen a fiatalember ellen?" - "Semmi, mama, de nem szeretem."
- "Fiacskám, nem az asszony szeret; a férfi szeressen" - magyarázta Ma- dame Mabille;
aztán méregbe jött: - "Hát ha nincs ellene semmi kifogásod, miért nem akarsz hozzámenni? A
nővéred egy ennél sokkal kevésbé értelmes fiúval is beérte!" Zaza ezeket a vitákat inkább
leverten, mint ironikusan mesélte el, nem tudta könnyen elviselni anyja elégedetlenségét.
"Any- nyira belefáradtam már a harcba, hogy két vagy három hó- nappal ezelőtt talán már
engedtem volna" - mondta. Ud- varlóját egész kedvesnek találta; de nem tudta elképzelni
mint Pradelle vagy az én barátomat; összejövedeleinken nem találná a helyét; nem tudott
olyan férfit férjül elfogadni, akit másoknál kevesebbre becsült.
Madame Mabille sejthette e makacsság igazi okát; ha be- 322
csöngettem a rue de Berrin levő lakásba, fagyos arccal fo- gadott; hamarosan ellenezni kezdte
Zaza és Pradelle talál- kozásait. Újabb csónakázó-kirándulást terveztünk; két nap- pal előbb
csőpostalevél érkezett Zazától. "Volt egy beszélge- tésem mamával, ami után tökéletesen
lehetetlen részt ven- nem a csütörtöki csónakázáson. Mama holnap reggel eluta- zik Párizsból;
ha itt van, vitatkozhatom vele, ellenszegülhe- tek ; de az általa engedett szabadságommal nem
élhetek vissza annyira, hogy olyasmit tegyek, amit határozottan el- lenez, nem, erre képtelen
vagyok. Nagyon nehéz lemonda- nom erről a csütörtök délutánról, amelyen azt reméltem,
éppoly csodálatos perceket tölthetek, mint amilyeneket a Bois de Boulogne-ban töltöttünk
magával és Pradelle-lel. Mama olyanokat mondott, amitől szörnyű állapotban va- gyok, s kis
híja, hogy el nem mentem három hónapra valami kolostorba, ahol hajlandók lennének
békében hagyni. Még most is gondolok erre, szörnyű lelkiállapotban vagyok. . ."
Pradelle rendkívül sajnálta: "Biztosítsa őszinte barátsá- gomról Mademoiselle Mabille-
t - írta. - Hátha mégis talál- kozhatnánk, anélkül, hogy ígéretét megszegné, nappal s mintegy
véletlenül?" A Bibliotheque Nationale-ban talál- koztak, ahol újra nekikerz;dtem a munkának.
Kétszer vagy háromszor találkoztak kettesben, s július vége felé Zaza fel- dúlva közölte
velem, hogy szeretik egymást: össze fognak há- zasodni, ha Pradelle letette a vizsgáit, és
leszolgálta katona- idejét. De Zaza félt anyja ellenállásától. Én borúlátással vádoltam. Végül
is már nem gyerek, s Madame Mabille a boldogságát kívánja: tisztelni fogja választását. Mit
kifogá- solhatna rajta? Pradelle kitűnő családból származik, hivő katolikus; előreláthatólag
szép karrier előtt áll, a verseny- vizsgája mindenesetre tisztes helyzetet biztosít számára:
Lili férje se lapáttal forgatta a pénzt . Zaza megrázta a fe- jét. "Nem ez a kérdés. A mi
köreinkben nem így házasod- nak!" Pradelle révemen ismerte meg Zazát: ez már rossz- pont
volt. Meg aztán a hosszú jegyesség kilátása is aggasz- taná Madame Mabille-t. És főleg, amint
Zaza makacsul is- mételgette: "Ez nem illik." Elhatározta, megvárja anyja visszatérését, s
majd beszél vele; viszont levelezni akart Pradelle-lel a szünidő alatt: félő volt, hogy Madame
Ma- bille észreveszi, s akkor mi történnék? Aggodalmai ellenére 323

Laubardonba érve Zaza úgy érezte, tele van reménységgel. "Olyan bizonyosság van bennem,
mely lehetővé teszi, hogy bizalommal várjak, s ha kell, sok nehézséget és ellenkezést,
elviseljek - írta nekem. - Az élet gyönyörű."

Mikor Herbaud július elején visszatért Párizsba, egy la- pon meghívott, töltsem vele az estét.
Szüleim nem helyeselték, ha nős férfival járok, de annyira kicsúsztam a kezükből, hogy
úgyszólván már egyáltalán nem avatkoztak az életembe. El- mentem hát Herbaud-val
megnézni a Pélerin-t s vacsorázni Lippnél. Elmondotta Eugene legújabb kalandjait, s megtaní-
tott a "brazil écarté" -ra, egy kártyajátékra, amit ő talált ki, a mindenkori biztos nyereség
kedvéért. Azt mondotta, "a kis- pajtások" hétfőn reggef a Cité universitaire-ben várnak; szá-
mítanak rám, segítségemmel akarják átvenni Leibnizet.
Kissé megrettentem, mikor beléptem Sartre szobájába; szörnyű rendetlenségben könyvek és
papírok, cigarettavégek halma minden sarokban s óriási füst. Sartre nagyvilági mó- don
fogadott, pipával a szájában. Nizan némán, ferde mo- solyú szája sarkába ragasztott csikkel,
vastag szemüvege mö- gül lesett rám, mint akinek megvan a véleményé. A félénk- ségtől kővé
meredten kommentáltam egész nap a "metafizi- kai előadás"-t, s este Herbaud hazakísért.
.
Mindennap elmentem, s rövidesen feloldódtam. Leibnizet untuk, s elhatároztuk, már eleget
tudunk belőle. Sartre vál- lalta, hogy elmagyarázza a Társadalmi szerződés-t, melyről
különvéleménye volt. Az igazat megvallva, minden szerző- ről, a tananyag minden fejezetéről
ő tudta köztünk messze a legtöbbet: mi beértük azzal, hogy hallgattunk. Néha meg- próbáltam
vitatkozni; iparkodtam, makacskodtam. "De agyafúrt!" - mondta vidáman Herbaud, míg
Nizan elmerül- ten nézegette a körmét; de végül mindig Sartre győzött. És nem lehetett rá
haragudni: mindent megtett, hogy a tudását hasznunkra fordítsa. "Remek intellektuális
tréner" - jegyez- tem fel. Megdöbbentett nagylelkűsége, mert ezeken az ülé- seken ő nem
tanult semmit, viszont órákon át adott az övéből számlálatlanul.
Főleg délelőttönként dolgoztunk. Délután, miután meg- ebédeltünk a Cité vendéglőjében vagy
a Mantsauris park mellett Chabinnél, hosszú szüneteket tartottunk. Nizan fe- 324
lesége, szép, áradó temperamentumú, barna nő, gyakran csatlakozott hozzánk. Búcsú volt a
Porte d'Orléans-nál. Ja- pán biliárdot játszottunk, asztali futballt, célba lőttünk, lut- rin
nyertem egy nagy rózsaszín vázát. Egymás hegyén-hátán ültünk Nizan kis kocsijában ,
befutottuk Párizst, s hol itt, hol ott álltunk meg valamelyik kávéház teraszán egy pohár
sörre. Meglátogattam az École Normale háló- és tanuló- szobáit, illendően felmásztam a
tetőre. Ezeken a sétákon Sartre és Herbaud tele torokból énekeltek rögtönzött dalo- kat;
motettet komponáltak Descartes egyik fejezetcímére: "Istenről. Újólag, hogy létezik." Sartre-
nak szép hangja volt és nagy műsora: az Old man ríver és az összes divatos dzsessz-számok;
komikus tehetsége híres volt az egész École- ban : az évi kabaréelőadáson mindig ő játszotta
Lansont; nagy sikerei voltak a Szép Heléna meg a századforduló kö- rüli románcok
előadásával. Ha már megelégelte saját sze- replését, feltett egy hanglemezt a gramafon
tányérjára: So- phie Tuckert, Laytant és Johnstont; Jack Hyltont, a Re- vellereket, néger
spirituálékat hallgattunk. Szobája falai mindennap valami új rajzzal gazdagodtak: metafizikai
álla- tok, a Eugene új kalandjai; Nizan Leibniz portréjára spe- cializálta magát, akit
legszívesebben plébánosnak vagy tiroli kalapban ábrázolt ülepén Spinoza lábnyomával.
Néha hűtlenek lettünk a Citéhez Nizan dolgozószobája kedvéért. Felesége szüleinéllakott a
rue Vavin egy fajansz- ba öltöztetett épületében. A szoba falán Lenin portréja, a Cassandra
plakát ja és Botticelli Venus-a volt; megbámultam az ultramodern bútorokat, az épült
könyvtárat. Nizan volt a trió avantgardistája; irodalmi körökkel érintkezett, belé- pett a
kommunista pártba; megismertetett bennünket az ír irodalommal és az új amerikai
regényírókkal. Tisztában volt a legújabb divattal, sőt a holnap divatával is: ő vitt el
bennünket a szomorú Café de Flore-ba, hogy - amint rossz májúan körmét rágva kijelentette
- "kitoljunk a Deux Magots-val".Íírt egy pamfletet a hivatalos filozófia ellen s egy
tanulmányt a "marxista bölcsesség"-ről. Ritkán neve- tett, de gyakran mosolygott,
vérszomjasan. Csevegése elbű- völt, de nehezen tudtam beszélgetni vele szórakazattan gu-
nyoros modora miatt.
Hogy illeszkedtem be ilyen gyorsan közéjük? Herbaud 325
gondot fordított rá, hogy ne botránkoztasson meg, de ami- kor együtt volt a három
"kispajtás", nem fékezte magát. Be- szédük agresszív, gondolkodásuk kategorikus, ítéletük
meg- fellebbezhetetlen volt. Fütyültek a polgári rendre; nem vol- tak hajlandók az E.O.R.-
vizsgát letenni: ebben igazán köny- nyen követtem őket. Én bizony még számos kérdésben
felül- tem a polgári szublimációnak ;ők kegyetlenül kipukkasztották. az idealizmus
léggömbjeit, kinevették a széplelkeket, a nemes lelkeket, mindenféle lelket és lelkiállapotot, a
lelki életet, a csodát, a misztikumot, az elitet; minden alkalommal -"sza- vaikban,
magatartásukban, tréfáikban - kifejezésre juttatták, hogy az emberek nem szellemek, hanem a
szükség által irányí- tott testek, az élet nyers kalandjába keveredve. Egy évvel korábban még
megrémítettek volna; de az iskolaév kezdete óta jelentős utat tettem meg, s gyakran
előfordult, hogy ke- vésbé diétás kosztra vágyakoztam, mint amivel táplálkoztam. Hamar
megértettem, hogy a világ, melybe új barátaim invi- táltak, csak azért tetszett durvának, mert
nem titkolnak el előlem semmit; nem kívántak tőlem végeredményben mást, mint hogy
merjem azt, amire mindig vágytam: szembenézni a valósággal. Meggyőzésem nem került
hosszú időbe.
"Nagyon örülök, hogy ilyen jól megvan a kispajtásokkal, de. . ." - mondta Herbaud.
"Rendben - feleltem -, azért maga az első." Mosolygott. "Maga sose lehet kispajtás: ma- ga
Castor." Mint kifejtette, ő féltékeny természet, barát- ságban éppúgy, mint szerelemben azt
követeli, hogy részre- hajlással bánjanak vele. Szilárdan ragaszkodott előjogaihoz. Amikor
először került szóba, hogy együtt menjünk el este, megcsóválta a fejét. "Nem. Ma este én
megyek moziba Beauvoir kisasszonnyal." - "Jól van, jól van" - mondta Nizan szardonikus
hangon, s Sartre jófiúsan hozzátette: "Ám legyen." Herbaud komor volt ezen a napon,
mert félt, hogy elbukott a vizsgán, meg még valamilyen homályos okból, ami a feleségével
függött össze. Miután megnéztünk egy Buster Keaton-filmet, leültünk valamelyik kis
kávéház- ban, de a beszélgetés akadozott. "Nem unatkozik?" - kér- dezte kis aggodalommal
s nagy kacérsággal. Nem; de gond- jai kissé eltávolítottak tőle. Aztán azon a napon, melyet
együtt töltöttünk a Nikomakhoszi etika fordítása ürügyén, 326

újra közel éreztem lelkemhez. A rue Vaneau egyik kis ho- teljében volt szobája, és itt
dolgoztunk: nem sokáig, mert rettentően untuk Arisztotelészt. Részleteket olvastatott ve- lem
Saint-John Perse Anabase- ából, amiről még sose hallot- tam, s megmutatta Michelangelo
Szibillái-nak reprodukció- ját. Aztán arról beszélt, mi különbözteti őt meg Sartre-tól és
Nizantól. Hátsó gondolat nélkül adta át magát a világi örö- möknek: a művészetnek, a
természetnek, az utazásnak, az intrikának, az élvezeteknek. "Ök mindent meg akarnak ér-
teni; különösen Sartre - mondta. Aztán a riadt csodálat hangján fűzte hozzá: - Sartre
állandóan gondolkozik, talán csak akkor nem, ha alszik!" Hozzájárult, hogy Sartre-ral együtt
töltsük július 14. estéjét. Egy elzászi vendéglőben el- költött vacsora után a Cité pázsitján ülve
néztük a tűzijá- tékot. Aztán Sartre, aki nagyvonalú, bőkezű ember hírében állt, taxiba ültetett
benünket, s elvitt a Falstaffba, a rue de Montparnasse-ba, ahol reggel kettőig itatott
mindnyájunkat koktélIal. Versengve kedveskedtek, s rengeteg anekdotát mesélték. A hetedik
mennyországban éreztem magam. Hú- gom tévedett: Sartre-t még szórakoztatóbbnak
találtam, mint Herbaud-t; mégis megállapodtunk mindhárman, hogy továbbra is ő marad első
számú jó barátom, s az utcán tün- tetően belém karolt. Soha oly nyíltan nem mutatta meg
irántam való érzéseit, mint a rákövetkező napokban. "Iga- zán nagyon szeretem magát,
Castor" - mondta. Mikor Sartre-ral Nizanéknál vacsoráztam, s ő nem volt szabad azon az
estén, gyöngéden követelő hangon kérdezte: "Rám fog gondolni ma este?" Érzékenyen
reagáltam hangja leg- kisebb rezdülésére is, szemöldöke minden mozdulatára. Egyik délután,
éppen a Bibliotheque Nationale előcsarno- kában beszélgettem vele, Pradelle odalépett
hozzánk, s én vidáman fogadtam. Herbaud dühös arccal elköszönt, és ott- hagyott bennünket.
Egész délután emésztettem magam. Este megint találkoztunk, s nagyon elégedett volt, mert
elérte a kívánt hatást. "Szegény Castor! rossz voltam ?" - kérdezte vidáman. Elvittem a
Stryxbe, melyet "elragadó ripacshely"- nek nevezett, s elmeséltem neki éjjeli kirándulásaimat.
"Ma- ga csuda egy alak!" - mondta nevetve. Magáról mesélt, fa- lusi gyermekkoráról, párizsi
élete kezdetéről, házasságáról. Sosem álltunk ily közel egymáshoz. De szorongtunk, mert 327

másnap volt az írásbeli vizsga eredményhirdetése. Ha Her- baud megbukik, azonnal elutazik
Bagnoles-de-l'Orne-ba. Jö- vő re mindenféleképpen állást vállal, vidéken vagy külföl- dön.
Megígérte, a nyár folyamán meglátbgat Limousinben. De valami megint a végéhez
közeledett.
Másnap dobogó szívvel ballagtam a Sorbonne felé; a kapuban találkoztam Sartre-ral:
sikeresen átmentem, akár- csak Nizan meg ő. Herbaud megbukott. Még aznap este el- utazott
Párizsból, nem is láttam: "Mondd meg Castornak nagy-nagy boldogságot kívánok neki" - írta
Sartre-nak egy csőpostalevélben, melyben elutazásáról értesítette. Egy hét múlva újra
felbukkant, de csak egy napra. Elvitt a Bal- zarba. "Mit iszik? - kérdezte; majd
hozzátette: - Az én időmben mindig limonádét ivott." - "Még tart a maga ideje" -
feleltem. Mosolygott: "Ezt akartam hallani magától." De mindketten tudtuk, hogy hazudtam.

"Mostantól kezdve pedig kézbe veszem magát" - mondta Sartre, mikor közölte, hogy az
írásbelin sikerrel túljutottam. Szerette a női barátságokat. Mikor először megláttam a
Sorbonne-on, kalapot hordott, s nagy elevenséggel beszélge- tett egy égimeszelő, utolsó éves
lánnyal, akit nagyon csúnyá- nak találtam; rövidesen Sartre-nak is elment a kedve tőle; akkor
egy másikkal, csinosabbal került kapcsolatba, de az sokat problémázott, s hamarosan
összevesztek. Mikor Her- baud-tól hallott rólam, azonnal szeretett volna megismer- kedni
velem, s most nagyon örült, hogy megkaparinthatott magának; én meg úgy éreztem, tiszta
időveszteség minden perc, amit nem vele töltök. Abban a két hétben, amíg a versenyvizsga
szóbelijei tartottak, szinte csak aludni váltunk el egymástól. Együtt jártunk a Sorbonne-ra
vizsgázni és a többiek vizsgáját hallgatni. Nizanékkal jártunk szórakozni. Együtt ittunk a
Balzarban Aronna!, aki katonaidejét töltötte a meteorológusoknál, és Politzerrel, aki ekkor
már belépett a kommunista pártba. Leggyakrabban kettesben sétáltunk. A Szajna partján
Sartre megvette nekem a Pardaillan meg a Fantomas füzeteit; amiket sokkal többre tartott,
mint Ri- viere és Fournier levelezését; esténként cowboyfilmekre vitt, amelyekért neofita
tűzzel lelkesedtem, mert eddig szinte csak a nehezen érthető és művészi filmet ismertem.
Kávé- 328
házak teraszán vagy a Falstaffban koktélt szürcsölve, órá- kon át beszélgettünk.
"Megállás nélkül gondolkozik" - mondta Herbaud. Ez nem azt jelentette, hogy lépten-
nyomon tételeket és elméle- teket kovácsolt volna: gyűlölte a tanári vaskalapot. De szel-
lemileg állandó készenlétben állt. Nem ismerte az agy zsib- badtságát, a szunyókálást, a
kibúvót, a kerülőket, a pihenőt, az óvatosságot, a tekintély tiszteletet. Minden érdekelte, és
semmit sem fogadott el adottnak. Bármelyik jelenséggel ke- rült is szembe, nem bújtatta egy
mítosz, címke, benyomás vagy bevett gondolat mögé, hanem a szeme közé nézett; addig nem
engedte ki a markából, míg meg nem értette mozgatóit és következményeit, összes értelmét.
Sosem firtat- ta, mit kellene gondolni valamiről, mi lenne szellemes vagy eredeti; csak az
érdekelte, mit gondol erről valóban. Ezért okozott csalódást az esztétáknak, akik a
begyakorlott ele- ganciát kedvelték. Két évvel korábban Riesmann, akit pe- dig Baruzi
logomachiája elbűvölt, Sartre egyik előadása után szomorúan jegyezte meg: "Nem zseni!"
Abban az év- ben az "osztályozásról" szóló előadáson aprólékos lelkiis- meretességével tette
próbára türelmünket: végül is kikény- szerítette érdeklődésünket. Mindig érdekelte azokat az
embe- reket, akik nem viszolyogtak az újdonságtól, mert - mivel sosem pályázott eredetiségre
- nem esett semmiféle megal- kuvás áldozatául. Makacs, naiv érdeklődése az élő világot
teljes sokrétűségében ragadta meg. Mily vértelen volt az én kis világom e mellett a
nyüzsgő univerzum mellett! Csak bizonyos őrültek ébresztettek bennem később hasonló
aláza- tot, akik egy rózsa szirmában sötét intrikák egész hálózatát tudták felfedezni. .
Sok mindenről beszéltünk, de különösen arról a témáról, mely mindenekfölött érdekelt:
önmagamról. Ha a többi emberek meg akartak magyarázni, saját vilagukhoz csatol- tak,
felbosszantottak; Sartre ezzel szemben megpróbált el- helyezni saját rendszeremben, saját
értéktendem és terveim fényénél kereste hozzám a kulcsot. Lelkesedés nélkül hall- gatott,
mikor elmondtam neki Jacques történetét; az olyan nőnek, aki az enyémhez hasonló nevelést
kapott, talán ne- héz elkerülnie a házasságot: de ő nem volt erről nagy véle- ménnyel.
Mindenesetre őrizzem meg azt, ami a legértékesebb 329

bennem: szabadságszeretetemet, életkedvemet, kíváncsisá- gomat, vágyamat az írásra.

Nemcsak bátorított ebben az irányban, hanem hajlandó volt segíteni is. Két évvel idősebb
lévén nálam - s ezt a két évet jól kihasználta -, sokkal ha- marabb s jobban indult, tehát
sokkal többet tudott min- denről: de igazi, azonnal szembeszökő fensőbbsége abban az általa
is felismert higgadt és erős szenvedélyben nyilatkozott, meg, amely megírandó könyvei felé
sodorta. Valaha meg- vetettem azokat a gyerekeket, akik nálam kisebb hévvel kro- ketteztek
vagy tanultak: most találkoztam valakivel, akinek a szemében az én őrjöngéseim tétovázásnak
tűntek. S valóban, ha vele hasonlítottam össze magamat, mily lagymatagok vol- tak lázaim!
Kivételes lénynek tartottam magam, mert nem tudtam az életet írás nélkül elképzelni: ő csak
az írásban élt. Persze nem szobába zárt életre vágyott: gyűlölte a rutint és hierarchiát,
karriert, otthont, jogokat és kötelességet, min- dent, amit az élet komoly oldalának neveznek.
Nem tudott beletörődni, hogy mestersége lesz, kollégái, főnökei, sza- bályok, amelyeket
tiszteletben tartani s másokra rákénysze- ríteni kénytelen; sosem lesz belőle családapa, meg
sem fog házasodni. A korszak s huszonhárom éve romantikájával ál- modozott hatalmas
utazásokról: Konstantinápolyban a ki- kötőmunkásokkal komázna; alvilági kocsmákban inná
le magát stricikkel; megkerülné a földet, s az indiai páriák éppoly kevéssé őriznék meg titkuk
előtte, mint az Atlasz- hegység áldozópapjai vagy Újfunland halászai. Nem verne gyökeret
sehol, nem terhelné magát semmiféle tulajdonnal: nem az elkötelezettség hiú kerüléséért,
hanem hogy tanú- bizonyságot tehessen mindenről. Minden élménye életművét táplálná;
határozottan félretolt mindent, ami az alkotást csökkenthetné. Efölött sokat vitatkoztunk. Én -
legalábbis elméletben - csodáltam a nagy féktelenségeket, a veszélyes életet, az "elveszett"
embereket, az alkohol, a kábítószer, a szenvedély túlzásait. Sartre az állította, ha az embernek
mondanivalója van, minden tékozlás bűnös. A műalkotás, az irodalmi alkotás az ő szemében
abszolút cél; önmagában hordja léte értelmét éppúgy, mint alkotójáét és talán - ezt ugyan nem
mondta, de gyanítottam ebbeli meggyőződését - az egész világegyetemét. A metafizikai
szőrszálhasogatások- ra csak vállat vont. Érdekelték a politikai és társadalmi 330
kérdések, rokonszenvezett Nizan álláspontjával; de az ő dol- ga az írás, s minden más csak
azután következik. Ebben az időben egyébként sokkal inkább lehetett anarchistának ne- vezni,
mint forradalmárnak; gyűlölte a fennálló társadal- mat, de nem gyűlölte vele szembeni
gyűlöletét; amit ő "el- lenzéki esztétikájá" -nak nevezett, nagyon jól megfért a hü- lyék és
becstelenek létezésével, sőt egyenesen feltételezte: ha nem lett volna mit irtani, mi ellen
harcglni, az irodalom se ért volna sokat.
Árnyalati eltérésektől eltekintve, nagy rokonságot fedez- tem fel az ő magatartása s az enyém
között. Ambíciója nem irányult világi sikerekre. Hibáztatta spiritualista kifejezé- seimet, de ő
is az üdvözülést kereste az irodalomban; a könyv ebben a siralmasan szűkös világba olyan
szükségessé- get plántál, mely visszasugárzik alkotójára is; bizonyos dol- goknak általa kell
kimondatniok, s ez teljes egészében jogo- sítja létét. Elég fiatal volt ahhoz, hogy ha három
martini után megszólalt a szaxofon, elérzékenyüljön jövendő sorsán, de ha szükséges lett
volna, elfogadja a névtelenséget: esz- méi diadalát tartotta fontosnak, nem személyes sikerét.
So- sem mondta azt - ami pedig velem előfordult -, hogy ő "valaki", hogy neki "értékei"
vannak; de úgy vélte, fon- tos igazságok - vagy talán egyenesen úgy gondolta: az Igaz- ság
- nyilatkoznak meg neki, s az ő hivatása ezek valóra váltása a világban. Jegyzeteiben,
melyeket megmutatott ne- kem, beszélgetéseiben, sőt még iskolai dolgozataiban is ma- kacsul
olyan gondolatrendszert fejtett ki, mely eredetiségé- vel és szerves felépítésével meglepte
barátait. Ezt rendszere- sen is kidolgozta egy diákankét során, melyet a Nouvelles littéraires
rendezett. "J.-P. Sartre-tól figyelemre méltó hoz- zászólás érkezett" - írta Roland Alic, mikor
bemutatta a választ, melyből bő kivonatokat közölt; valóban egy filozó- fiai rendszer
körvonalai bontakoztak ki ebből, melynek sem- mi köze nem volt ahhoz, amire a Sorbonne-on
tanítottak bennünket.
"A szellem paradoxona az, hogy az ember, akinek fel- adata a szükségletek megteremtése,
nem képes felemelkedni a Lét szintjére, mint a jósok, akik mások számára monda- nak
jövendőt, de saját maguknak nem. Ezért látom én az ember, s a természet mélyén a
szomorúságot és az unalmat. 331
Nem mintha az ember nem mint létezőre gondolna önmagá- ra. Ellenkezőleg, minden
erőfeszítése erre irányul. Innen származik a Jó, a Rossz, az embert teremtő ember ideái.
Üres ideák: Üres ide, a az a determinizmus is, mely furcsa;. módon meg akarja teremteni a lét
és a létező szintézisét. Szabadok vagyunk, ha úgy tetszik, de tehetetlenek . . . A többi
meg, a hatalomvágy; a cselekvés, az élet, mind üres ideológia. Nincs hatalomvágy sehol.
Minden túl gyenge: minden halandó. Különösen a kaland maszlag, vagyis a hit a szükséges
érintkezésekben, melyek mégis léteznének. A ka- landor következetlen determinista, aki
magát szabadnak képzeli." Összehasonlítva saját nemzedékét a megelőzővel, Sartre így
fejezte be: "Mi szerencsétlenebbek vagyunk, de rokonszenvesebbek."
Ez az utolsó mondat megnevettetett; de Sartre-ral beszél- getve átláttam annak a
gondolatgazdagságát, amit ő a "vé- letlen elméleté" -nek nevezett, s amely csírájában már tar-
talmazta,.,eszméit a létről"a létezés ről, a szükségszerűségről, a szabadságról. Biztosra vettem,
hogy egy szép napon olyan filozófiai művet fog írni, melynek súlya lesz. Csak ő nem tette
könnyűvé a feladatot a maga számára, mert nem szán- dékozta a hagyományos szabályok
szerint megszerkeszteni elméleti traktátusát. Stendhalt éppannyira szerette, mint Spi- nozát, s
nem volt hajlandó a filozófiát elválasztani az iroda- lomtól. Az. ő szemében a Véletlen nem
valami elvont foga- lom, hanem a világ egyik valóságos dimenziója: a művészet minden
eszközét fel kell használni, hogy érzékelhetővé te- gye ezt a titkos "gyöngé"-t, melyet az
emberben s a dol- gokban felfedezett. Rendkívül szokatlan kísérlet volt ez eb- ben az időben;
nem akadt divat vagy minta, melyből ihle- tet meríthetett volna: amennyire meglepett
Sartre gondola- tainak érettsége, annyira megzavart értekezéseinek esetlen- sége, melyekben
ezeket kifejezte; hogy alapigazságukat mu- tathassa be, a mítosz eszközéhez fordult. Er
l'Arménien-ben isteneket és titánokat léptetett fel: ebben a poros maskará- ban elméletei
élüket vesztették. Maga is rájött erre az ügyet- lenségre, de ez nem nyugtalanította; egyébként
semmiféle si- ker sem lett volna elegendő, hogy a jövőbe vetett korlátlan bizalmát
megalapozza. Tudta, mit akar, s az élet előtte állt: biztosan meg is fogja valósítani. Ebben én
sem kételkedtem 332
egy pillanatra sem: egészsége, jókedve minden próbát kiállt. Biztonsága szemmel láthatóan
olyan elszántságot takart, mely előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de feltétlenül meg- hozza
gyümölcsét.
Életemben először fordult elő, hogy valaki intellektuálisan fölém került. A nálam sokkál
idősebb Garric, Nodier impo- náltak: de csak távolról, ködösen, anélkül, hogy szembesí-
tenem kellett volna magam velük. Sartre-ral mindennap; egész nap, összemértük erőnket, s
vitáinkban nem én vol- tam a súlyosabb: Egy délelőtt a Luxembourg-parkban a Médicis-kút
mellett kifejtettem neki azt a pluralista erkölcs- tant, melyet azért alkottam, "hogy igazolni
tudjam azokat, akiket szerettem, anélkül, hogy hasonlítani akarnék hozzá- juk : ízekre
szedte. Én ragaszkodtam hozzá, mert ez jogo- sított fel arra, hogy szívemben a jó és rossz
bírája legyek; három órán keresztül védekeztem. Végül be kellett látnom vereségemet;
ezenkívül beszélgetés közben észrevettem, hogy véleményeim jó része elfogultságon,
rosszhiszeműségen vagy szamárságon alapul, hogy okfejtésem sokszor sántít, s hogy eszméim
zavarosak. "Már nem vagyok biztos abban, amit gondolok, még abban sem, hogy
gondolkodom-e egyálta- lán" - jegyeztem fel talajt vesztve. Ebben nem volt hiúság. Sokkal
kíváncsibb voltam, mint amilyen uralkodnivágyó, inkább akartam tanulni, mint csillogni. De
mégis, annyi évi önhitt magány után jelentős esemény volt az a felfedezés, hogy sem
egyedüli, sem első nem vagyok: egy vagyok a többi között, s hirtelen bizonytalanná váltam
saját valódi képességeim felől is. Mert nemcsak Sartre kényszerített sze- rénységre: Nizan,
Aron, Politzer jelentősen megelőztek. Én csak úgy sebtében készültem fel a vizsgákra:
műveltségük az enyémnél megalapozottabb volt, egy csomó újdonságról tudtak, amit én nem
ismertem, hozzá szoktak a vitatkozáshoz; belőlem különösen a módszeresség és a perspektíva
hiány- zott; az intellektuális világ nekem nagy limlom-halomak tűnt, melyben csak
tapogatózva tájékozódtam; ők, az ő ku- tatásaik; legalábbis nagyjában, határozott célratörtek.
Már ekkor jelentős különbségek voltak közöttük; Aronnak sze- mére hányták, hogy túl
engedékeny Brunschvicg idealizmu- sával ; de valamennyien nálam határozottabban levonták
a következtetést. Isten nemlétéből, s lehozták a filozófiát a 333

mennyből a földre, Nekem az is nagyon imponált, hogy va- lamennyiüknek eléggé világos
elképzelése volt arról a könyv- ről, amelyet meg akartak írni. Én csak azt ismételgettem,
hogy "mindent el fogok mondani"; ez túl sok és túl kevés. Nyugtalanul fedeztem fel, hogy a
regénynek ezernyi olyan problémája van, amiről nekem sejtelmem sincs.
Azért nem bátortalanodtam el; a jövő hirtelen nehezebb- nek látszott, mint vártam, de egyben
valóságosabbnak és bizto- sabbnak is; alaktalan lehetőségek helyett világosan körvona- lazott
tér nyílt előttem, sajátos problémákkal, feladatokkal, anyaggal, eszközökkel, ellenállással.
Már nem firtattam: mit tegyek? Rengeteg tennivaló akadt; mindaz, amire valaha vágytam:
harcolni a tévedés ellen, megtalálni az igazságot, kimondani, megvilágítani a világot, talán
még megváltozta- tásához is hozzásegíteni. Időre s komoly erőfeszítésre lesz szükségem,
hogy az önmagamnak tett ígéreteknek akár csak egy részét is beváltsam: de ez nem rettentett
el. Még semmit nem nyertem: még minden előttem állt.
És óriási lehetőség nyílott meg előttem: egyszerre nem voltam egyedül a jövő kapujában.
Eddig a férfiak, akikhez ragaszkodtam - Jacques, kisebb mértékben Herbaud -, más fából
voltak faragva, mint én: könnyedek, megfogha- tatlanok, kissé következetlenek, valamilyen
végzetes bájjal megjegyzettek voltak; nem lehetett velük tartózkodás nélkül érintkezni. Sartre
pontosan megfelelt tizenöt éves korom ideáljának: önmagam mása volt, akiben forrpontra
hevítve találtam meg minden mániámat. Vele mindig mindent meg tudnék osztani. Amikor
elváltam tőle augusztus elején.: tud- tam, többé nem léphet ki az életemből.
De mielőtt életem megkapta végleges formáját, tisztáz- nom kellett kapcsolatomat Jacques-
kal.
Mit fogok érezni, ha szemtől szembe találom magam múl- tammal? Ezt firtattam aggódva,
mikor Meyrignacból szep- tember közepén visszatérve, becsöngettem a Laiguillon ház
kapuján. Jacques kilépett a földszinti irodából, megszorítot- ta kezemet, rám mosolygott, s
felkísért a lakásba. A vörös szófán ülve hallgattam katonáskodása történeteit, Afriká- ról,
világfájdalmáról; elégedetten, de nem meghatottan. "Milyen könnyen kontaktust találunk!" -
mondtam neki. Kezével végigszántott a haján. "Ez kijár nekünk Ismerős- 334
ként üdvözöltem a hall félhomályát, Jacques hangját, moz- dulatait: minden túlságosan is
ismerős volt. Este ezt írtam naplómba: "Sosem megyek hozzá feleségül. Már nem szere-
retem. " Végső fokon ez a hirtelen leszámolás nem lepett meg: Napnál világosabb, hogy még
amikor legjobban szerettem, akkor is mély ellentét volt közöttünk, s ezen csak úgy tud- tam
magam túltenni, ha lemondtam magamról; vagy ha fel- lázadtam a szerelem ellen." Hazudtam
önmagamnak, ami- kor úgy tettem, mintha ez a szembesítés lenne szükséges jö- vendőm
meghatározásához: hiszen már hetek óta el volt vetve a kocka. .
Párizs még kihalt volt, s gyakran találkoztam Jacques-kal. Elmesélte kapcsolatát Magdával
romantikus hangnemben. Én új barátságaimról meséltem neki: úgy látszott, nem na- gyon
becsüli őket. Haragudott volna értük? Mit jelentettem neki? Mit várt tőlem? Ezt annál kevésbé
sikerült meg- tudnom, mert akár náluk, akár a Stryxben, szinte mindig ott volt egy harmadik
is; együtt jártunk Riquet-vel vagy Olgá- val. Kicsit kínoztam magam. A távolból elhalmoztam
Jacues-ot szerelemmel, s ha most kérne belőle, üres kézzel kellene elbocsátanom. Nem kért
semmit, de néha kissé tra- gikus hangon beszélt saját jövőjéről.
Meghívtam egy este Riquet-vel, Olgával és húgommal együtt új lakásom felszentelésére.
Apám finanszírozta be- rendezkedésemet, s szobám nekem nagyon tetszett. Húgom- mal
együtt rendeztük el egy kis asztalon a konyakos- és ver- mutosüvegeket, poharakat,
tányérokat, teasüteményt. Olga kissé késve érkezett s egyedül, ami élénk csodálkozást kel-
tett. Mégis két-három pohár után a csevegés megelevene- dett: arról beszéltünk, milyen ember
Jacques, és milyen lesz a jövője. "Minden a feleségétől függ - mondta Olga; majd sóhajtott: -
Sajnos nem hiszem, hogy neki való lenne." - "Kicsoda?" - kérdeztem. - "Odile Riaucourt. Hát
nem tud- ta, hogy elveszi Lucien húgát?" - "Nem" - mondtam döb- benten. Szívesen szolgált
részletekkel. Jacques, Algériából visszatérve, három hetet töltött Riaucourt-ék birtokán; a kis-
lány belebolondult, és kijelentette szüleinek, hozzá akar men- ni; Jacques, akit Lucien
tájékoztatott, beleegyezett. Alig ismerte a lányt, akinek Olga szerint a nagy hozományán kívül
semmi különös értéke nincs. Most megértettem, miért 355
nem találkoztam négyszemközt Jacques-kal; nem mert sem hallgatni, sem beszélni; és ma este
cserbenhagyott azért, hogy Olga tájékoztasson. Amennyire csak tőlem telt, meg- játszottam a
közömbös et. De alig maradtunk egyedül, hú- gom meg én megszellőztettük
megdöbbenésünket. Hosszú ideig sétáltunk a városban, elszomorodva láttuk, amint ifjú-
ságunk hőse átalakul számító burzsoává.
Mikor újra elmentem Jacques-hoz, kissé zavartan beszélt menyasszonyáról és fontoskodva új
felelősségéről .Egyik es- te rejtélyes levelet kaptam tőle: Ő nyitotta meg az utat előt- tem, írta,
s most lemaradt, a széllel küzd, s nem tud követ- ni: "Tedd hozzá, hogya szél s a fáradtság
kicsit mindig megríkat." Megindított, de nem válaszoltam; nem volt mit válaszolni. Különben
is, ez az egész befejezett ügy volt.
Mit jelentett ez a lány Jacques-nak? És ő maga, ki is volt ő? Tévedtem, mikor azt hittem,
hogy házassága fedi fel előttem belső igazságát, s hogy az ifjúság romantikus válsága után
szép csöndesen azzá a polgárrá lesz, aki volt. Néha láttam a feleségével: kapcsolatuk nem volt
felhőtlen. Az érintkezés megszakadt közöttünk, de később elég gyak- ran láttam a
Montparnasse bárjaiban, magányosan, felpuf- fadt arccal, könnyes szemmel, láthatóan telítve
alkohollal. Öt vagy hat gyermeket nemzett, s veszélyes spekuláció- ba kezdett:
felszerelését egy kartársához szállíttatta, s lerom- boltatta a régi Laiguillon-gyárat, hogya
helyére nagy bér- házat építtessen; szerencsétlen módon azonban a ház lerom- bolása után
nem tudta az ingatlan felépítéséhez szükséges tőkét összeszedni; összeveszett apósával s a
saját anyjával, akik mindketten megtagadták részvételüket ebben a kaland- ban; ő ezzel
felemésztette mindenét, az utolsó garasig, és először be kellett tábláznia, majd eladni
felszerelését. Pár hónapig kartárs a vállalatánál dolgozott, de hamarosan fel- mondtak neki.
Még ha óvatosan cselekszik, és a sakkhúzás sikerül, akkor is kérdés, miért akarta Jacques
felszámolni a céget; ebben nem jelentéktelen szerepe volt annak, hogy nem fazekakat
gyártottak, hanem üvegablakokat. Az 1925 -ös kiállítás utáni időben az iparművészet nagy
fejlődésnek indult; Jacques lel- kesedett az új esztétikáért, s úgy vélte, a színes ablak nagy
lehetőségeket rejt; elvontan igaza is volt, de a gyakorlatban 336
le kellett szállni a magas lóról. Bútorban, üvegáruban, anyagmintában, tapétában lehetett és
kellett is újat hozni, mert a polgári közönség újdonságra éhezett; de Jacques-nak kis vidéki,
elmaradott ízlésű plébánosokat kellett kielégí- tenie; vagy tönkremegy, vagy műhelyeiben
folytatja a Lai- guillon-ablakok hagyományos csúnyaságát; a csúnyaságtól viszont
undorodott. Inkább olyan spekulációba kezdett, ami- nek nem volt köze a művészethez.
Pénz és munka nélkül Jacques egy kis ideig a felesége nyakán élt, akinek Riaucourt papa
apanázst adott; de köz- tük sem igen mentek a dolgok; semmittevő, tékozló, szok-
nyavadász, részeges, hazug - s még folytathatnám -, Jacques minden kétséget kizáróan
rettenetes férjnek bizo- nyult. Odile végül is beadta a válópert, és elkergette. Húsz év múlva
egyszer véletlenül találkoztam vele a boulevard Saint-Germainen. Negyvenöt éves korában
hatvannál több- nek látszott. A haja teljesen fehér volt; szeme véreres, az iszákosságtól félig
vak; már nem volt élet a szemében, mo- soly az ajkán, hús a csontjain; aszott arca tökéletesen
hason- lított Flandin nagyapjáérá. Egy Szajna-parti vámőrségen valami írnokmunkát végzett;
mutatta a papírjait, azokon út- kaparói besorolás szerepelt.. Rongyokban járt, zugszállókban,
aludt, alig evett, s a lehető legtöbbet ivott. Kevés idő múl- va ezt az állását is elvesztette, és
teljesen kereset nélkül ma- radt. Anyja, fivére, ha ennivalóra kért tőlük, szemére hány- ták,
hogy nem ad magára semmit; csak nővére és néhány barátja segélyezték. De nem volt könnyű
dolog segíteni raj- ta: ő maga a kisujját sem mozdította, hogy segítsen magán, s fizikailag
teljesen elhasználódott. Negyvenhat éves korá- ban halt meg - kiégve, tönkremenve.
"Ó! Miért nem téged vettelek feleségül! - mondta, mi- kor találkoztunk, meghatottan
szorongatva a kezemet. - Mi- lyen kár ! De anyám megállás nélkül hajtogatta, hogy az
unokatestvérek közötti házasságon átok ül!" Szóval mégis gondolt rá, hogy elvegyen: mikor
változtatta meg a szándé- kát? És vajon miért? És miért vetette magát oly fiatalon bele egy
oktalan érdekházasságba, ahelyett, hogy legényéle- tét folytatta volna? Sosem tudhattam ezt
ki, s talán már ő sem tudta, annyira elhomályosodott az agya; elzüllésének történetéről sem
próbáltam faggatni, mert legfőbb gondja az 337

volt, hogy ezt elfeledtesse velem; amint tiszta inget vett és jóllakott, szívesen hivatkozott a
Laiguillon család fényes múltjára, és úgy beszélt, mint egy nagy polgár; még az is eszembe
jutott, hogy ha sikerül neki, ő is csak olyan lett vol- na, mint a többi, de ez a szigorúság
indokolatlan volt : nem a véletlen okozta, hogy ily látványosan megbukott. Nem ér- te be a
közepes sikertelenséggel; sok mindent lehetett a sze- mére hányni, de a kicsinyességet semmi
esetre sem; oly mély- re süllyedt, hogy csakugyan élnie kellett benne a pusztítás
szenvedélyének, melyet fiatalságában látni véltem benne. Nyilván azért nősült meg, hogy a
felelősség terhelésével biztosítsa hajóját; azt hitte, ha szórakozásait és szabadságát feláldozza,
akkor kötelességének és jogainak szilárd tudatá- ban élő, irodájához és otthonához
alkalmazkodó emberként születik újjá, de a voluntarizmus hálátlan dolog: megma- radt
annak, aki volt, képtelenül arra, hogy egy burzsoá bő- rébe bújjék, s arra is, hogy
kimeneküljön belőle. A férj és családapa szerepe elől a bárokba szökött; közben azért fel akart
emelkedni a burzsoázia ranglétráján, de nem kitartó munkával, egyetlen ugrással, s ezt olyan
hazárd elővigyá- zatlansággal tette, mint aki titokban vágyik a nyaktörésre. Ez a sors
bizonyára még az elhagyatott, riadt kisfiú szívében érett meg, aki gazdaként bolyongott a
Laiguillon-gyár di- csőségében és avíttságában; s ha fiatalságában oly gyakran oktatott
bennünket arra, hogy "éljünk úgy, mint mások", azért tette, mert kételkedett benne, neki
valaha sikerül- het-e ez.
*

Míg az én jövőm eldőlt, Zaza harcolt saját boldogságáért. Első levele sugárzott a reménytől. A
következő már kevésbé volt derűlátó. Miután gratulált sikeres versenyvizsgámhoz, így írt: "E
pillanatban különösen nehezemre esik távol lenni magától. Úgy szeretnék elbeszélgetni
magával félmondatok- ban, pontosságra és megfontoltságra törekvés nélkül arról, ami három
hete életem reményét jelenti. Az öröm néhány pillanata mellett főként szörnyű nyugtalanságot
és nagyon sok nehézséget ismertem meg múlt péntekig. Ezen a napon Pradelle-től hosszabb
levelet kaptam, melyben több mindent 338

kimond, és számos kifejezés lehetővé teszi, hogy elutasítha- tatlan tanúbizonyságukba

kapaszkodhassain, s így véde- kezzem a kétely ellen, melytől véglegesen megszabadulni nem
tudok. Aránylag fájdalom nélkül törődöm bele elég súlyos nehézségekbe: hogy pillanatnyilag
nem lehet mamá- val beszélni erről, hogy sok időnek kell eltelnie, míg P.-vel való viszonyom
tisztázódhatik (és még ennek nincs semmi jelentősége, annyira eltölt és kielégít a jelen). A
legnehezebb elviselni a kétely, a kihagyás pillanatait, a tökéletes lelki űrt, melyben néha
azt kérdezem magamtól, nem álmodtam-e, ami történt. S amikor az öröm teljes ragyogásában
visszatér, nagyon szégyellem hitetlen gyávaságomat. Nagyon nehezen tüdom egyébként
összekapcsolni a mostani P.-t a három héttel ezelőttivel, nehezen találom a közös nevezőt
levelei s az aránylag közelmúlt találkozásaink között; hiszen ak- kor még oly távoliak,
rejtélyesek voltunk egymás számára; néha attól félek, játék az egész, hirtelen minden
visszahull- hat a realitásba, a három héttel ezelőtti csöndbe. Attól fé- lek, ha újra
találkozunk, el akarok majd menekülni előle, hi- szen annyi mindent írtam neki, s oly
könnyedén, most nem merném előtte kinyitni a számat, érzem, annyira megfélem- lít. Ó!
Simone, miket is írok én magának, milyen rosszul tudom elmondani, miről van szó. Egyetlen
dologról érde- mes beszélni. Azokról a csodálatos pillanatokról, amikor mindezek a kétségek
és nehézségek úgy hullanak le rólam, mint értelmetlen koloncok, amikor azt a változhatatlan
és mély örömöt érzem, melye sok nyomorúság mellett is ele- ven bennem, és teljesen áthat.
Ilyenkor a puszta gondolat, hogy ő a világon van, már könnyekig megindít, s ha arra
gondolok, hogy kissé értem s általam létezik, úgy érzem, szívem fájdalmasan megáll a túl
nagy boldogság súlya alatt. Lám, Simone, mivé lettem. Itteni életemről nincs kedvem beszélni
ma este. Ezekben a napokban néha nagyon jelen- téktelen dolgok válnak értékessé a belülről
sugárzó öröm- től. Intenzív lelki életem s a magány utáni mérhetetlen vá- gyam ellenére
kénytelen vagyok továbbra is részt venni ki- rándulásokon, teniszpartikon, uzsonnákon,
szórakozásokon, s ez rendkívül kifáraszt. A nap egyetlen jelentős pillanata a posta érkezése. . .
Drága Simone, még sosem szerettem ma- gát ennyire, s egész szívem magával van."
339

Hosszan válaszoltam neki, igyekeztem megnyugtatni s a következő héten azt írta: "A békés
boldogságot csak most kezdem megismerni, drága, drága Simone, s milyen jó! Most már él
bennem a bizonyosság, melyet senki nem vehet tő- lem el, a csodálatos édes bizonyosság,
mely úrrá lett ke- délyem hullámzásain, minden lázongásomon. Mikor levele megérkezett . . .
még nem szabadultam a nyugalanágtól. Nem volt elég önbizalmam, hogy megfelelően tudjam
olvas- ni Pradelle oly kedves, de oly kevéssé beszédes leveleit; egy oktalan rosszkedvű
hangulatnak engedve, olyan levelet írtam neki, melyet azóta túlzás nélkül minősíthetett
kissé kegyetlennek. A maga sorai adták vissza az életeme . . . Levele érkezte óta itt, él, a
szívemben, magával együtt olvas- tam el Pradelle szombaton érkezett levelét , amely
betetőzte boldogságomat, s oly könnyűvé, oly fiatallá tett; hogy há- rom napja vidám vagyok,
mint egy nyolcéves gyerek. Attól féltem, igazságtalan levelem újra el fogja felhősíteni a látó-
határt ; oly értelmesen válaszolt, hogy ellenkezőleg; minden könnyűvé és csodálatossá
változott. Nem is hiszem, hogy lehetne valakit édesebben megszidni, vitatkozva feloldozni,
több jókedvvel és kedvességgel meggyőzni arról, hogy min- den egyszerű; minden szép, s
ebben hinni kell."
Hamarosan azonban súlyosabb nehézségek tornyosultak fölé. Augusztus végi levele nagyon
elszomorított: "Ne ha- ragudjon rám hosszú hallgatásomért . . . Tudja, milyen az élet
Laubardonban. Rengeteg emberrel kellett találkoznom, s öt napra Lourdes-ba utaztam.
Vasárnap értünk vissza s Bébelle meg én holnap vonatra szállunk, hogy meglátogas- suk
Bréville-éket Ariege-ben. Képzelheti, mily szívesen le- mondanék mindeme szórakozásról;
oly bosszantó a szórako- zás, mikor az embernek" semmi szüksége sincs rá. S nekem annál is
inkább nyugalomra lenne szükségem, mert az élet, bár rendületlenül csodálatos, elég
nehéznek ígérkezik egy időre. Az örömömet már-már megmérgező aggályaim arra
kényszerítettek, beszéljek mamával; akinek felelősségre vo- nó, nyugtalan, sőt gyanakvó
magatartása már sok fájdalmat okozott nekem. Minthogy azonban csak féligazságot vallhat-
tam be neki, vallomásom eredményeképpen nem írhatok többé Pradelle-nek, s mama azt
követeli, újabb utasításig ne is találkozzam vele. Nehéz, sőt kibírhatatlan, Ha arra, gon- 340
dolok, mit jelentettek nekem ezek a levelek, melyekről kény- telen vagyok lemondani, ha
elképzelem ezt a hosszú esz- tendőt, melytől annyit vártam, megfosztva azoktól a nagy-
szerűnek ígérkező találkozóktól, fojtogató bánat szorítja ösz- sze a torkom, s szívem
fájdalmasan összeszorul. Egymástól teljesen elszakítva élni - milyen szörnyű! Én a magam ré-
széről beletörődöm, de őmiatta nehéz nekem. A gondolat, hogy miattam szenvedhet, fellázít;
én már oly régen hozzá- szoktam a szenvedéshez, számomra szinte ez a természetes állapot.
De elfogadni az ő sorsaként, aki ezt egyáltalán nem érdemelte ki, akit úgy szeretnék
boldogságtól ragyogni lát- ni, mint azon a napon, mikor ott ült kettőnk között, a Bois de
Boulogne taván. Ó! De keserű is ez! Mégis, szégyellnék panaszkodni. Ha az ember megkapta
ezt a változhatatlanul nagy ajándékot, amit szívemben hordok, akkor minden mást el tud
viselni. Boldogságom lényege független a külső kö- rülményektől, megrendüléséhez a
nehézségnek belőle vagy belőlem kellene kiindulnia. Ettől viszont már nem kell tar- tanom, az
egyetértés oly tökéletes közöttünk, hiszen ő beszél, ha engem hallgat, én beszélek, ha őt
hallgatom, s a látszóla- gos távollét ellenére mi már nem válhatunk el egymástól soha. És
derűm, mely a legkegyetlenebb gondolatok fölött is uralkodik, újra felrepül, s ráteríti
szárnyát mindenre. . . Tegnap, miután megírtam Pradelle-nek azt, amit oly nehe- zemre esett
megírni, néhány sor érkezett tőle, s azokban an- nak a túláradó életörömnek a kifejezése,
melyet benne eddig kevésbé lehetett érzékelni, mint magában. Csakhogy ez nem éppen a
drága "erkölcs nélkül való hölgy" pogány éneke volt. Húga jegyessége kapcsán mondta el
mindazt, amit a "Cocli enarrant gloriam Dei" szavai felszabadítottak benne , " a világegyetem
kristálytiszta, dicsőítése" és "a földi dolgok minden édességével kiegyező élet" iránti
lelkesedésben. Ó! milyen nehéz, Simone, önként lemondani az. ilyen levelek- ről, mint a
tegnapi. Valóban hinni kell a szenveedés értel- mében, s kívánni kell Krisztussal együtt viselni
a keresztet, hogy ezt lázongás nélkül el tudjuk viselni, s erre magam- tól nem lennék
képes. De hagyjuk ezt. Az élet mégis isteni, szörnyen hálátlan lennék, ha e pillanatban nem
éreznék túl-

" Az egek Isten dicsőségét zengik.

341
áradó hálát. Vajon sok ember van-e a földön, aki ismeri azt, amit maga meg én, akik
valaha meg fognak ismerni va- lami ehhez hasonlót? És drágán fizetnénk-e érte, ha ezért a
rendkívüli jóért bármennyit s akármeddig szenvednénk? Lili és férje éppen itt vannak: azt
hiszem, három hét alatt más- ról nem beszéltek egymással, mint jövendő lakásukról s a
berendezés áráról. Nagyon kedvesek, igazán nem vethetek szemükre semmit. De micsoda
megkönnyebbülés a biztos tu- dat, hogy az én életem s az övék semmiben sem fog hason-
lítani, érezni, hogy ha látszólag nincs is semmim, ezerszer gazdagabb vagyok, mint ők, s
végül hogy ezek között az em- berek között, akik - legalábbis bizonyos tekintetben - ide-
genebbek számomra, mint az országút kövei, már többé so- sem leszek egyedül !
Kézenfekvőnek látszó megoldást javasoltam: Madame Mabille-t nyugtalanította Zaza és
Pradelle kapcsolatának bi- zonytalansága. Nincs hát más hátra, mint hogy Pradelle kér- je meg
szabályosan Zaza kezét. Válaszul a következő levelet kaptam: "Tegnap, visszatérve Ariege-
ből, ahol kimerítő tíz napot töltöttem, itt találtam levelét, melyre már vártam. Mióta
elolvastam, mást sem teszek, csak erre válaszolok, halkan magával beszélgetek,
elfoglaltságom, fáradtságom, az összes külső nehézségek ellenére. A körülmények rette-
netesek. A Bréville-éknél töltött tíz nap alatt, Bébelle-lel egy szobában, egy pillanatra sem
maradtam egyedül. Annyira képtelen voltam elviselni levélírás közben valakinek a tekin-
tetét, hogy meg kellett várnom, míg elalszik, s felkelni éjjel kettőkor vagy hajnali ötkor,
hatkor. Napközben nagy kirán- dulásokat tettünk, s a szórakozottság látszata nélkül kény-
szerültem válaszolni vendéglátóink figyelmességére, tréfái- ra. Hozzá írott, utolsó leveleim
nagyon magukon viselték fá- radtságom bélyegét: oly kimerülten olvastam az övét, hogy -
most látom csak - kissé félre is értettem egyes passzu- sait. Az erre adott válaszom miatt
talán szenvedett; nem tudtam elmondani mindazt, amit szerettem volna, mindazt, amit kellett
volna. Ez kissé elszomorít; s ha eddig nem hit- tem, hogy volna valami érdemem, érzem,
ezekben a napok- ban szert teszek rá, olyan akaraterőre van szükségem nem megírni neki
mindazt, amit gondolok, azokat az ékesen szó- ló és meggyőző érveket, melyekkel szívemben
tiltakozom 342
az általa önmagára halmozott vádak ellen, ok nélkül hozzám intézett bocsánatkérések ellen.
Simone, nem akarok magán keresztül levelezni P .-lel, ez az én szememben, rosszabb ál-
szenteskedés lenne, mintha egyenesen megszegném a szá- momra megfellebbezhetetlen
döntést. De Pradelle utolsó leveleinek egyes kitételei járnak a fejemben, azokra nem
válaszoltam eléggé, s ez rendületlenül gyötör. "Némelyik levelem csalódást okozhatott
magának." "Szavaim őszintesé- ge talán kifárasztotta és elszomorította"; az ilyen meg ha-
sonló mondatok felborították lelki egyensúlyomat. Maga, Simone, csak tudja, micsoda
boldogságot köszönhetek én P. -nek; minden egyes kimondott vagy leírt szava nemhogy
csalódást keltett volna bennem, hanem kiszélesítette és meg- szilárdította az iránta érzett
csodálatomat és szerelmemet. Maga, aki tudja, honnan indultam, s mivé lettem, mit hiá-
nyoltam, s mit kaptam tőle csodálatos bőségben, ó! próbál- ja valamennyire megértetni vele,
hogy neki köszönhetem, ha e pillanatban gyönyörűséggel teli az életem, hogy nincs olyan
vonása, mely nekem ne lenne drága, hogy őrültség tőle, ha bocsánatot kér kimondott vagy
leírt szavaiért, melyeknek szépségét és bensőséges kedvességét annál jobban átérzem, mennél
többször olvasom. Mondja meg neki, Simone, ma- ga, aki mindent tud, s ebben az évben
szívem minden dob- banásának tanúja volt, hogy nincs a világon lény, aki meg- adta volna,
vagy meg tudná adni azt az árnyéktalan boldog- ságot, azt a tökéletes örömet, melyet neki
köszönhetek, s, melyre - még ha nem is mondom neki - mindig nagyon mél- tatlannak érzem
magam."
"Simone, ha a megoldás, melyet említ, lehetséges lenne, ezen a télen már minden sokkal
egyszerűbb lenne. Pradelle azonban ezt nem teheti; ennek oka az én szememben épp- oly
döntő, mint az övében. Az adott körülmények között mama, bár teljes szakítást nem követelt,
annyi nehézséget és korlátozást helyezett kilátásba, hogy megriadtam az örökké újrakezdődő
küzdelemtől, s végül is a legrosszabbat válasz- tom. Szomorú levelemre adott válaszából
világosan érez- tem, mit jelent neki ez az áldozat. Most már nincs bátor- ságom arra, hogy ezt
kívánjam tőle. Megpróbáltam elrendez- ni a dolgokat, alázattal s türelemmel elérni, hogy
mama higgyen nekem, nekünk, egy kicsit, eltérít sem az, újabb kül- 343

földi utazás gondolatától. Mindez nem könnyű, Simone, mindez nagyon nehéz, s csak őmiatta
szomorkodom. Kétszer is fatalizmusról beszélt nekem. Értem, mit akar ilyen ke- rülő úton
mondani, s az ő kedvéért minden lehetőt megte- szek helyzetünk megjavítására. De bármi
jöjjön is; lelkesen viselem el, örömömet lelve az érte való szenvedésben, hiszen bármibe
"kerüljön is, túl drága sosem lesz az a boldogság, melyben máris úszom, azaz öröm, mely
ellen semmiféle kül- ső véletlen nem tehet semmit . . . Egy kis magány utáni vágytól
haldokolva érkeztem ide. Sógoromon kívül még vagy öt fivérét-nővérét találtam itt ; a
legidősebbel s az ikrekkel osztom meg azt a szobát, melyben oly jól éreztük magunkat
magával meg Stephával. Ezt a levelet kevesebb, mint há- romnegyed óra alatt írtam, mert a
családdal le kell menni a faluba, hetivásárra; holnap az összes Du Moulinek itt lesznek,
holnapután Genevieve de Bréville érkezik, s Mu- lot-ékhoz megyünk táncolni. De szabad
maradok, bár sen- ki sem sejti. Mindaz, ami körülvesz, szinte nem is létezik számomra.
Életem halk mosoly, válaszul a hangra, mely bennem örökre zeng, életem örökös, vele közös
menedék. . ."
Haragudtam Pradelle-re: miért utasítja vissza a megol- dást, melyet javasoltam? írtam neki.
Húga, válaszolta, most lett menyasszony; bátyja - már régen házas, róla sosem be- szélt -
Togóba készül költözni; ha bejelenti anyjának, hogy ő is el akarja hagyni, halálos csapást
mér rá. "És Zaza?" - kérdeztem tőle, mikor szeptember végén Párizsban újra ta- lálkoztunk.
Nem látja, hogy ez a küzdelem kimeríti? Azt vá- laszolta, Zaza helyesli magatartását, s hiába
erősködtem, nem engedett.
Zaza nagyon letörtnek látszott; lefogyott, megsápadt; gyakran fájt a feje. Madame Mabille
átmenetileg megenged- te neki a találkozást Pradelle-lel, de decemberben Berlinbe kell
utaznia, s ott tölti a következő évet: rettegve gondolt száműzetésére. Újabb javaslatot tettem:
Pradelle beszéljen anyja tudta nélkül Madame Mabille-jal. Zaza megrázta a fejét. Madame
Mabille nem fogadja el az érveket: ismeri őket, s csak kibúvónak tartja. Szerinte Pradelle
nem akarja elvenni Zazát; különben belegyezett volna, hogy hivatalos formát adjanak a
dolognak ; nincs az az anya, akinek meg- szakad a szíve, mert a fia vőlegény lesz, ennek a
históriá- 344
nak se fülei se farka! Ezen a ponton egyetértettem vele ; akárhogy is, ez a házasság két évnél
hamarabb nem jöhet létre. Madame Pradelle helyzetét nem találtam tragikus- nak. "Nem
akarok neki szenvedést okozni" - mondta Zaza. nagylelkűsége kétségbe ejtett. Megértette
haragomat, megértette Pradelle aggályait s Madame Mabille óvatossá- gát; megértette
mindazokat, akik nem értették meg egymást, s ez a, sok meg nem értés mind az ő fejére
hullott vissza.
"Egy év nem a világ""- mondta Pradelle ingerülten. Ez a bölcsesség, ahelyett, hogy
megnyugtatta volna Zazát, ne- héz próbára tette bizalmát; ahhoz, hogy súlyos aggodalom
nélkül tudjon szembenézni a hosszú elválással, arra a bizo- nyosságra lett volna. szüksége,
melyre leveleiben oly gyakran hivatkozott, de amely oly rettenetesen hiányzott belőle. Sej-
telmem beigazolódott: Pradelle-t nem volt könnyű dolog sze- retni, Különösen az olyan
szenvedélyes szívnek, mint Zazáé. A narcizmushoz hasonló őszinteséggel szenvedélyhiányról
panaszkodott Zazának, aki ebből csak Pradelle szerelmé- nek lagymatagságára tudott
következtetni. A fiú magatartá- sa sem nyugtatta meg; rendkívüli gonddal ügyelt családja
érzelmeire, s úgy látszott, nemigen izgatja a lány szenvedése.
Egy futó találkozás után Zaza türelmetlenül várta azt a délutánt, melyet együtt kellett volna
tölteniök, mikor reggel csőpostalevelet kapott: Pradelle-nek meghalt valamelyik nagybátyja, s
e gyászt összeegyeztethetetlennek tartotta ta- lálkozásuk várható örömével, hát lemondott.
Másnap Zaza feljött, hozzám Stéphával és húgommal egy pohár italra, de mosolyt nem tudott
ajkára kényszeríteni. Este néhány sort küldött: "Nem azért írok, mert bocsánatot akarok kérni
ver- mutjával s meleg fogadtatásával dacoló szörnyű hangulato- mért . . . Mint bizonyára
rájött, az előző napi levél lesújtott. Nagyon rosszkor érkezett. Ha Pradelle sejti, mennyire vár-
tam ezt a találkozást, azt hiszem, nem mulasztotta volna el. De nagyon jó, hogy nem tudott
róla, tettét helyeslem, és szinte jó, hogy felmérhettem: mennyire, le tudok törni, ha teljesen
magamra maradok keserű gondolataimmal s azok- kal a gyászos intelmekkel, melyeket mama
oly bőkezűen osz- togat. A legszomorúbb, hogy nem érintkezhetem vele: nem mertem otthoni
címére írni. Ha egyedül találom magát, ír- tam volna neki pár, sort, a borítékon a maga
olvashatatlan 345
betűivel. Nagyon hálás lennék, ha nyomban küldene neki egy csőpostalevelet, s közölné
vele, mellette állok fájdalmá- ban éppúgy, mint boldogságában, s főleg hogy hozzánk írhat
amennyit csak akar. Jól tenné, ha ettől nem tartóztatná meg magát, mert ha egy nagyon közeli
találkozás nem lehetséges, akkor rettenetes szükségem lenne legalább egy-két sorára.
Különben e pillanatban nem kell vidámságomtól félnie. Ha beszélhetnék vele, még magunkról
is igen komolyan beszél- nék. Feltéve, hogy jelenléte megszabadít aggodalmaimtól; még
mindig elég sok szomorú dolog marad a világon, ami- ről egy gyászolóval beszélni lehet. Ha
másról nem, hát a Poussiere-ről. Újra elolvastam tegnap este, éppúgy feldúlt, mint a szünidő
kezdetén. Igen, Judy nagyszerű és vonzó alak; mégis kialakulatlan s főleg nagyon
szerencsétlen. Be- látom, hogy életkedve s a teremtett világ iránti szeretete menti meg a lét
nehézségeitől. De életöröme nem állhat meg a halál előtt, s nem kielégítő megoldás úgy élni,
mintha nem ez lenne mindennek a vége. Mikor elváltam tőle, elszégyell- tem magam: egy
pillanatig is panaszkodtam, én, aki minden nehézség és szomorúság szülte felhőn túl örömet
érzek, örö- met, melyet sokszor nehéz élvezni, sőt nemegyszer elérhe- tetlen az én
gyöngeségemmel, de legalább a világon senki sem kell hozzá, és még tőlem sem függ
egészen. Ez az öröm nem kisebbít semmit. Akik szeretnek, nem kell aggódjanak, nem
menekülök tőlük. S e pillanatban úgy érzem, annyira hozzá vagyok láncolva a földhöz és saját
életemhez, mint még soha."
Optimista befejezése s a Pradelle elhatározásához való erőltetett hozzájárulás ellenére, Zaza
szóhoz engedte kese- rűségét; ha a "teremtett világgal" szembeállította a földön- túli
boldogságot, "melyhez a világon senki sem kell", akkor ez azt jelentette, hogy ezen a világon
végleges megnyugvást már semmiféle teremtményben nem remél. Küldtem egy le- velet
Pradelle-nek, mire ő azonnal írt Zazának, aki megkö- szönte: "Magának köszönhetem, hogy
szombaton megsza- badultam az engem kínzó rémektől." De a rémek nem hagy- ták sokáig
békében, s velük szemben nagyon egyedül ma- radt. Még boldogságának gondja is
elválasztott bennünket, mert kitörtem Pradelle ellen, s ő azzal vádolt, félreisme- rem ; Zaza
a lemondást választotta és megmerevedett, ami- 346
kor védekezésre biztattam. Anyja különben engem kitiltott a rue de Berri-i lakásból, s őt
mindenféle ürüggyel otthon marasztalta. Mégis sikerült hosszasan beszélgetnünk nálam,
amikor én a magam életéről meséltem neki; másnap levelet küldött, melyben áradozva
közölte, mily boldoggá tettem. "De - fűzte hozzá - családi okokból, melyeket elmagyaráz- ni
hosszadalmas lenne, egy ideig nem láthatom. Legyen egy kis türelemmel."
Pradelle viszont értesítette: bátyja elhajózott, s egy hétig nem láthatják egymást, mivel anyja
vigasztalása teljesen le- köti. Most is úgy tett, mintha természetesnek találná, hogy a fiú őt
áldozza fel; de nyilvánvalóan újabb kételyek mar- dosták; és sajnáltam, hogy egy héten át
nem volt hang, mely megcáfolta volna a Madame Mabille-ből áradó "gyászos in- telmek" -et.
Tíz nap múlva véletlenül találkoztam vele Poccardi bár- jában; a Bibliotheque Nationale-ban
olvastam, ő meg a kör- nyéken vásárolgatott; elkísértem. Legnagyobb meglepeté- semre, áradt
belőle a vidámság. E magányos hét alatt sokat gondolkozott, s lassacskán minden
elrendeződött a fejében és szívében; már a berlini úttól sem borzadt. Lesz ideje,
megpróbálhatja megírni a regényt, melyet oly régen terve- zett, sokat fog olvasni: soha
annyira nem szomjazott a köny- vek után, mint ekkor. Újra felfedezte ámulattal Stendhalt,
akit családja annyira gyűlölt, hogy eddig sosem tudott telje- sen fölé emelkedni ennek az
előítéletnek; de mikor az utób- bi napokban megint olvasgatni kezdte, végre megértette, és
fenntartás nélkül megszerette. Szükségesnek tartotta ítéletei- nek jó része újraértékelését:
érzése szerint hirtelen jelentős fejlődésen ment át. Szinte szokatlan melegséggel, áradozás- sal
beszélt; valami erőltetett volt derűlátásában. Mégis örül- tem: új erőforrásra bukkant
önmagában, hogy láttam, me- gint nagyon közel került hozzám. Reménnyel teli szívvel bú-
csúztam tőle.
Négy nap múlva lapot kaptam Madame Mabille-tól: Zaza nagyon ,beteg; magas láza van és
szörnyű főfájásai. Az orvos egy saint-cloud-i klinikára vitette; teljes magányra és nyu-
galomra van szüksége; nem szabad látogatót fogadnia: ha láza nem csökken, menthetetlen.
347

Találkoztam Pradelle-lel. Elmondta, amit tudott. Zazá- val való találkozásom másnapján
Madame Pradelle egyedül volt , a lakásban, amikor csöngettek; az ajtó előtt jól öltö- zött
lány állt, akin azonban nem volt kalap: ez ebben az időben nagyon illetlen dolog volt. "Ön
Jean Pradell édes- anyja? - kérdezte. - Beszélhetnék önnel?" Bemutatkozott, s Madame
Pradelle bevezette. Zaza körülnézett; arca kré- tafehér volt, lázrózsákkal. "Jean nincs itt?
Miért? Már fel- ment a mennybe?" Madame Pradelle megrémült, s azt vá- laszolta, mindjárt
hazajön. "Mondja, asszonyom, gyűlöl en- gem?" - kérdezte Zaza. A másik tiltakozott. "Hát
akkor miért nem akarja, hogy összeházasodjunk?" Madame Pra- delle igyekezett
megnyugtatni, amennyire tőle telt; mire Pradelle kissé később hazaért, Zaza már meg is
nyugodott, de homloka és keze tüzelt. "Hazakísérem" - mondta a fiú. Taxiba ültek, s míg a
rue de Berri felé gurultak, Zaza szem- rehányóan kérdezte: "Nem akar megcsókolni? Miért
nem csókolt meg még soha?" Megcsókolta.
Madame Mabille ágyba fektette, és orvost hívatott; szót értett Pradelle-lel: nem kívánja lánya
boldogtalanságát, nem ellenzi házasságukat. Madame Pradelle szintén nem ellenez- te: nem
akarta sehki boldogtalanságát. Kezdett minden rendbe jönni. De Zazának negyvenfokos láza
volt, és félre- beszélt.
A saint-cloud-i klinikán négy napon át követelte "hege- dűjét, Pradelle-t, Simone-t és
pezsgőt". A láz nem csökkent. Anyjának megengedték, hogy az éjszakát mellette töltse. Zaza
felismerte, s ebből megtudta, haldoklik. "Ne bánkód- jék, drága mama - mondta. - Minden
családban van selejt: én vagyok a selejt."
Mikor újra láthattam, a klinika kápolnájában, virág- és gyertyaözönben feküdt. Hosszú, merev
vászonhálóing volt rajta. A haja megnőtt, merev fürtökben hullott arca köré, mely olyan sárga
és sovány volt, hogy alig ismertem fel vo- násait. Hosszú, sápadt körmű keze, melyet egy
feszületen tettek össze, oly törékenynek látszott, mint valami régi-régi múmiáé. Madame
Mabille zokogott. "Mi csak Isten akara- tának eszközei voltunk" - mondta neki Monsieur
Mabille.
Az orvosok agyhártyagyulladásról, agyvelőgyulladásról 348

beszéltek, nem tudtak semmi bizonyosat. Ragályos betegség, esetleg baleset? Vagy a túlzott
kimerültség és lelki gyötrel- mek áldozata lett Zaza? Álmomban gyakran megjelent, sár- gán,
rózsaszín kis kalapban, s szemrehányóan nézett rám. Sokáig harcoltunk együtt a ránk
leselkedő sors szennye el- len, s én sokáig Úgy véltem: az ő halála árán vásároltam meg
szabadságomat.

349
JEGYZET

19. oldal. M a d a m e d e S é g u r (1799-1874) - francia írónő, akinek ifjúsági regényei és

elbeszélései nagyon népszerűek voltak a századforduló évtizedeinek polgári társadalmában.
22. oldal. Joseph G a l l i e n i tábornok - az első világháború elején a párizsi helyőrség
parancsnoka, a főváros vé- delmének megszervezője, később hadügyminiszter.
24. oldal. Miguel Z a m a c o i s - "körúti" szellemű vígjáté- kok írója. .
25. oldal. H a n s i Jean- Jacques W a l t z) - elzászi rajzoló, karikaturista.
30. oldal. "D é r o u l e d e -et sz a v a l t . . ." - Paul Déroulede szélsőjobboldali ihletésű,
nacionalista-soviniszta szellemű versek költője volt.
33. oldal. Action française - a francia monarchisták szervezete; hasonló című újságjuknak
Charles Maurras és Léon Daudet voltak a vezető cikkírói. - Az Action française tagjait és
követőit nevezték "a király rikkancsainak".
34. oldal. L e M a t i n - jobboldali bulvárlap volt. - l'O e u v re - a polgári radikálisoknak volt
népszerű sajtószerve. Clément V a u t e l, Alfred C a p u s, Maurice D o n n a y, Sacha G u i t r
y, F l e r s és C a i l l a v e t - sekélyes színvonalú párizsi írók, a század elején az ún; franciás
szellem képviselői.
Taine: Les Origines de la France contemporaine - a jelenkori Franciaország alakulása.
-- G o b i n e a u: Essai sur l'Inégalité des Races humaines - Tanulmány az emberi fajok
egyenlőtlenségéről.

351
35. oldal. Francois C o p p é e: Evangile - Evangélium . - Théodore de B a n v i l l e: Le
Pantin de la petite Jeanne - A bábu és a kis Johanna. - Hégésippe M o r e a u: Hélas! si j'avais
su! - Jaj, ha tudtam volna! - . . . a Ruy Blas-t, az Hernani- t. . . - Victor Hugo drámáit.
45. oldal. La Semaine de Suzette - Zsuzsika hete. - Étoile noëliste - Karácsonyi csillag.
48. oldal. "A vörös mokettszőnyegen hason fekve olvas- tam. . . " - a felsorolt
gyermekkönyvek közül főleg a Pamille Fenouillard - Fenouillard család, L. Colomb műve
- nevezetes; ez a könyv, amelynek egyik hőse a szövegben említett Camember, a francia
polgári ízlés egyik legfontosabb formálója.
57. oldal. ". . . Guynemer tiszteletére . . . " - Charles Guynemer kiváló távolsági repülő volt.
61. oldal. Az első világháború végén a montparnasse-i Dôme és Rotonde kávéházak váltak a
párizsi művésztársadalom találkozóhelyévé.
62. oldal. Louis M a l v y és Joseph C a i l l a u x - miniszterek, akiket defetizmussal
vádoltak.
67. oldal. " . . . megajándékozott a Constantin abbé- val. . . " - Ludovic Halévy népszerű
regényével.
68. oldal. ". . . a Prévost teraszán. . . " - a Prévost nagy belvárosi kávéház volt.
" . . . felolvasta nekünk a Voyage de M. Per- richon- t. . . " - Perrichon úr
utazásá-t, Labiche híres vígjátékát.
77. oldal. Les Vacances - A szünidő.
79. oldal. Claudine az iskolában - Colette regénye, amelyet polgári körökben pikánsnak
tartottak.
80. oldal. Romans et Nouvelles - Regények és novellák.
84. oldal. Veillées des Chaumieres - vidéki kalendárium- szerű folyóirat.
Luisa A l c o t t (1832-1888) - amerikai ifjúsági író. Little Women: A négy lány
címen jelent meg.
The Pilgrim' s Progress from this W orld to that which is to come - A zarándok földi
útja ebből a világból a másikba. John Bunyan angol író (1628-1688) vallásos allegorikus
regénye.
87. oldal. ". . . az Aquinói Szent Tamás-plébánia sze-
352

gényei között." - Az Aquinói Szent Tamás egyházközség az arisztokrata negyed szívében

van.
92. oldal. "... a G a u l o i s-nál dolgozott. . . " - a Gaulois nagy múltú politikai napilap
volt, amely - elbeszélé- sünk idején - konzervatív királypárti irányzatot kép- viselt.
103. oldal. " . . . nekivágtam Bernsteinnek, Bataille-nak . . ." - Henry Bernstein és Henry
Bataille a körúti színhá- zak igényesebb szerzői voltak.
" . . . Claudine-t barátnőjéhez. . ." - Colette önéletraj- zi regénysorozatának a
hősnőjéről van szó.
104. oldal. "... a Félszüzek vagy Az asszony és a bábu. . ." - az első Marcel Prévost
regénye, a második Pierre Louys-é.
" . . . elemeztem a Silas Marnert . . . mama megvette az Adam Bede-ot. . . " -
George Eliot regényei.
105. oldal. " . . . gyűlölte az Horace-t, a Polyeucte-öt, és a Embergyűlölő iránt rokonszenvtől
lángolt . . ." - az H o r a c e és a P o l y e u c t e Corneille tragédiái, az Ember- gyűlölő
Moliere vígjátéka.
106. oldal. ". . . A l c e s t e-et védte meg P h i l i n t e-tel szem- ben. . ." - Alceste és Philinte
Moliere alakjai az Em- bergyűlölő-ben.
109. oldal. " . . . Louis V e u i l l o t oldalán harcolt . . ." - L. V. neves katolikus közíró volt a
múlt század második fe- lében.
115. oldal. Olympio siralma - Victor Hugo verse.
121.. oldal. ". . . papa élvezte M a d e l i n, L e n ô t r e, F u n c k. B r e n t a n o műveit. . . " -
Louis Madelin, Georges Le- notre és Frantz Funck-Brentano történetírók, akik az
eseményeknek főleg az anekdotikus oldalát világítják meg. - Madame C a r e t t e - a III.
Császárság idején Eugénia császárnő társalkodónője volt ; később nép- szerű
gyűjteményt közölt a XVII., XVIII., és XIX. századbeli asszonyok emlékirataiból.
" . . . csodáltam a H u h o g ó k hősieségét.. . . "- a Nagy Forradalom idején
Huhogóknak nevezték a vendée-i ellenforradalmárokat.
123. oldal. Francois G u i z o t - a feltörő polgárság ideológu- 353

sa és az 1848-as forradalom előtti kormány elnöke volt.

126. oldal. ". . . az okmányhamisító H e n r y ezredes. . ." - célzás a. Dreyfus- ügyre,
amelyben Henry vezérkari ez- redes, állítólagos hazafias buzgalomtól vezettetve, ter- helő
iratokat hamisított.
" . . . az A c t i o n française és a D é m o c r a t i e nouvelle között valami vita tört
ki. . ." - az Action française a királypártiaknak volt a szélsőjobboldali beállítottságú lapja, a
Démocratie nouvelle pedig a haladóbb gon- dolkodású katolikusoké; ez utóbbiak egyik
vezetője volt Marc Sangnier, aki S i l l o n (Barázda) néven új moz- galmat szervezett; ezt
azonban a pápa betiltotta, állí- tólagos szociális törekvései miatt.
132. oldal. " . . . a filozófiai osztályba .. ." - a francia kö- zépiskola legfelső osztályába. .
137. oldal. Henry B a t a i l l e: Le Bercail - A szülői ház.
140. oldal. "A második osztály befejezésekor . . ." - az utolsó előtti középiskolai tanév
végén.
144. oldal. C u o v r e - Edmondo d'Amicis - Mie prigioni - Silvio Pellico műve.
145. oldal. " . . . elvégzik a Louvre-iskolát. . ." - művészet- történeti tanfolyamot.
148. oldal. "... a M é d i c i s-kút mellett" - a Luxembourg- park legnevezetesebb része;
barlang kiképzésű szökő- kút, mely a XVII. századból származik.
Émile Fag u e t, Ferdinand Br un e t i ere, Jules L e m â i t r e irodalomtörténészek,
illetve kritikusok.
" . . . elmentem sétálni az Odéon árkádjai alá. . ." - az Odéon-színház
oszlopsorai alatt a Flammarion- könyvkereskedés állványain keresgélhettek a vásárlók és
érdeklődők.
150. oldal. S e r t i l l a n g e s atya - jezsuita szerzetes, filozófiai író. - La Vie intelectuelle - A
szellemi élet. - Ollé Laprune - konzervatív gondolkodó, egyetemi tanár. - La Certitude
morale - Erkölcsi bizonyosság. .
151. oldal. Théodule R i b o t: Attention (teljes címén: La Psychologie de l' Attention) - A
figyelem lélektana. - Alfred F o u i l l é e: Les ldées forces - Erő-eszmék.
152. oldal. " . . . az Annales-ban olvastam egy előadást . . ."
354

- az Annales egy népszerű szabadegyetem folyóirata volt: a szabadegyetemen elhangzott

előadások szöve- gét közölte. - A sevres-i iskola - tanárképző intézet, kiváló képességű
és kitűnő előmenetelű leányok részé- re. (Az École Normale Supérieure hasonmása.)
154. oldal. D o r i n, C o l l i n e, N oël-N oël - a húszas-harmin- cas évek híres chanson-
énekesei.
162. oldal. Robert G a r r i c - a társadalmi kérdések iránt ér- deklődő francia katolikus
értelmiségiek egyik vezető- je; a harmincas években feltűnést keltett egy párizsi
proletárnegyedről, a Belleville-ről írt könyve.
163. oldal. ". . . elmerültem az Emberi színjáték-ban . . ." - Balzac nagy
regénysorozatában. - Les Mémoires d'un Homme de qualité - Egy előkelő ember emlék-
iratai: Prévost abbé műve.
" . . . a Heptameron . . . volt az előadások program- ján . . . " - Navarrai Margit
XVI. századi hercegnő (navarrai királynő) elbeszéléskötete, amely Boccaccio Dekameron-
jának mintáját követi.
164. oldal. ". . . a Conservatoire egyik diákja. . ." - a Conservatoire a francia színművészeti
főiskola rövidí- tett neve. - M. Jeannot: Le Retour a la Terre - Visz- szatérés a földhöz.
Jacques C o p e a u, Charles D u l l i n, Louis J o u v e t, Georges P i t o e f f - a
francia színjátszás megújhodásá- nak fő kezdeményezői.
166. oldal. Fortunat S t r o w s k i - egyetemi tanár, az egyik legnagyobb napilap színházi
kritikusa is volt.
168. oldal. Colette Y v e r - írónő, regényei főleg társadalmi kérdésekkel, különösen pedig a
nők helyzetével foglal- koznak feminista szellemben.
" . . . bámulta C ol e t t e stílusát, S i m o n e játékát . . ." - Colette-ről, az írónőről
beszél S. de.B. - S i m o n e száza- dunk első évtizedeinek egyik legkiválóbb színésznője
volt.
169. oldal. ". . . D r e y f u s t támogatta. . . ." - célzas arra, hogy Dreyfus ártatlanságának
hirdetői főleg az értel- miségi rétegekből, elsősorban a tanárok köréből kerül- tek ki.
170. oldal. " . . . Victor M a r g u e r i t t e egy hírhedt könyv-
355

ben . . . " - Victor Margueritte G a r ç o n n e címen az ún. felvilágosodott, modern leányról

írt botrányos sikerű regényt.
171. oldal. ". . . valami I n a u d i-félévé leszek . . . "- Jacques Inaudi bámulatos
képességű olasz számolóművész volt.
172. oldal. Hubert L y a u t e y (1854-1934) - tábornagy, Ma- rokkó meghódítója és
kormányzója.
175. oldal. Charles P é g u y (1869- 1914) - költő, a Dreyfus- ügy idején a haladó táborban
küzdött, azután pedig katolikus lett.
176. oldal. Charles, M a u r r a s - a királypárti mozgalom egyik feje és közírója, klasszicizáló
verseket is írt, La M usique intérieure - Belső zene - címmel.
177. oldal. A titokzatos birtok - Alain-Fournier nevezetes regénye.
Maudce B a r r e s - előbb az esztétizmust és a szélsőséges énkultuszt képviselte az
irodalomban, majd a féktelen nacionalizmus szószólója lett.
 Le P o t o m a k - Jean Cocteau könyve. - Le s N ourri- tures terrestres - Földi
táplálékok - André Gide mű- ve. - Annonée fait a M a r i e - Angyali üdvözlet - Paul
Claudel drámai költeménye.
178. oldal. Le Paradis a l'Ombre des Épées - Paradicsom a kard árnyékában - Henry
de Montherlant regénye. - D u S a n g, d e l a V o l u p t é e t d e m o r t - A vérről,
a kéjről és a halálról - Maurice Bartes könyve.
Adrienne M o n n i e r - nevezetes könyvesboltot (és köl- csönkönyvtárt), vezetett az
Odéon közelében: üzlete találkozóhelyévé lett e korszak főbb, íróinak.
179. oldal. L a m b a l l e hercegnő - Mária Antónia barátnője, a nagy forradalom idején,
1792-ben kivégezték.
Marcel A r l a n d - regényíró, és novellista, a húszas évek vége óta tartozik a francia
irodalom élvonalába.
181. oldal. " . . . a b a l o l d a l összefogása . . . " - 1924-ben a polgári baloldal pártjai
szövetségre léptek koalíciós kormány alakítása végett. - " . . . a marokkói há-
ború . . ." - a kabil törzsek lázadásáról s e lázadás leve- réséről van szó (1924-1926).
182. oldal. Passionnément - Szenvedélyesen.
186. oldal. ". . . C s a l á d , g y ű l ö l l e k. . .! " - idézet Gide:
356
Les Nourritures terrestres - Földi táplálékok - című művéből.
187. oldal. Stanislas F u m e t - haladó katolikus irányzat egyik vezető közírója, esszéista.
Gyakran idézett mű- ve: Notre Baudelaire - A mi Baudelaire-ünk.
" . . . összeolvaszthattam C l a u d e l t és G i d e -et. . . " - vagyis a hivő katolikus és
a hitetlen kétkedő maga- tartását.
V i o l a i n e - Claudel L'Annonce faite a M a r i e - An- gyali üdvözlet - c.
drámájának hősnője. - Nathanaël - Gide L e s N o u r r i t u r e s t e r r e s t r e s - c.
művének főszereplőre, a szerző által gyakran megszólított személy.
" . . . S y g n e-ben L a f c a d i o nővérét ismertem fel. . ." - S y g n e Claudel
egyik drámájának, az O t a g e- nak - Tusz - a hősnője, L a f c a d i o pedig Gide A vatikán
titka című regényének középponti szereplője.
188. oldal. Henri P o i n c a r é (1854-1912) - fizikus, matema- tikus, az idealista
természettudományi gondolkodás egyik kezdeményezője. - N. R. F. - Nouvelle Revue
Française. - Új Francia Szemle - 1910 óta, a Gallimard vállalat kiadásában megjelenő
irodalmi folyóirat, Gide, Valéry, Claudel és több más, itt is emfegetett modern író és költő
eszméinek terjesztője.
A l i s s a - Gide La Porte étroite - A mennyország kapuja - c. regényének
hősnője.
194. oldal S t u d i o d e s U r s u l i n e s - mozi a Latin Negyedben- ahol művészi értékű
filmeket vetítettek. - A t e l i e r - Műhely - Charles Dullin színháza volt a
Montmartre-on.
196. oldal. Henri Massis - konzervatív, katolikus közíró.
205. oldal. F o u j i t a - Párizsban élő japán festő.
206. oldal. " . . . a d'H a r c o u r t terasza előtt . . ." - a d'Harcourt nagy kávéház volt a
Latin Negyedben.
213. oldal. A l a i n - F o u m i e r és Jacques R i v i é r e levelezése a modern irodalom
történetének egyik fontos forrása.
214. oldal. André M a l r a u x: La tentation de l'Occident - A Nyugat kísértése. .
217. oldal. Jean-Richard B l o c h: La Nuit kurde - A kurd éjszaka.
357
219. oldal. "Így fedeztem fel önmagamban "az új század betegségé"-t. . ." - utalás a
romantikusokra, elsősor- ban Musset-re, a "század betegsége"-nek hirdetőire.
220. oldal. D r i e u La R o c h e l l e - regényíró és esszéista, aki később jobboldali eszméket
hirdetett, a második vi- lágháború alatt kollaborált, s 1944-ben, Franciaország
felszabadulásakor öngyilkos lett.
221. oldal. Léon B r u n s c h v i c g - a Sorbonne neves filozófia- professzora, az ún.
kritikai idealizmus hirdetője.
Monsieur Teste - Paul Valéry egyik esszéjében a tisz- ta értelem megtestesítője.
222. oldal. " . . . Madame d e N o a i l l e s verseiból . . ." - Noailles grófnő a század
első évtizedeinek volt divatos költőnője. .
225. oldal. Jacques M a r i t a i n - katolikus bölcselő, Aquinói Tamás tanainak értelmezője.
227. oldal. Pierre M o h r a n g e, Georges F r i e d m a n n, Henri L e f e b v r e, Georges P
o l i t z e r - főleg filozófiai érdeklődésű írók; Politzert a németek kivégezték.
228. oldal. C a n d i d e - jobboldali hetilap volt.
229. oldal. A l a i n - a pozitivizmus és az intellektualizmus ellen fellépő filozófus és
tanár; hatása főleg az értelmiségi ifjúságra volt jelentős. Simone W e i l - írásai szerint,
melyek a háború alatt, Londonban bekövetkezett halála után jelentek meg, a kommunista
cselekvést és a keresztény misztikát próbálta összeegyeztetni; újabban sokat írnak róla, főleg a
polgári baloldal lapjaiban.
230. oldal. L i b r e s p r o p o s - Szabad Szavak - a szabadgondolkodók újságja.
233. oldal. Jules L a g n e a u - idealista bölcselő.
235. oldal. D a m i a - neves sanzonénekesnő. - B o h i n o - az egyik leglátogatottabb
párizsi kabaré volt.
237. oldal. " . . . az egyik kőkirálynó lábánál. . ." - a Lu- xémbourg-kert közepét a francia
királynők szobrainak sorozata díszíti.
238. oldal. U b u k i r á l y - Alfred Jarry polgárellenes szatírája.
Julien B e n d a - filozófus, akinek ez idő tájt jelent meg
358

Az írástudók árulása - La T r a h i s o n d e s C l e r c s - c. sokat vitatott műve.

248. oldal. ,,. . . az A c t i o n f r a n ç a i s e-t az egyházzal szem- beállító ellentét . . ." -
ebben az időben a Vatikán megbélyegezte a francia királypárti katolikusok moz- galmát, és
indexre tette lapjukat.
249. oldal. Louis V e u i l l o t - katolikus közíró a múlt század második felében. - Charles de
M o n t a l e m b e r t - politi- kus és közíró, a liberális katolicizmus védelmezője. R e v u e
d e s D e u x M o n d e s - Két Világ Szemléje - 1829-től megjelenő konzervatív folyóirat.
253. oldal. René D a u m a l és Roger V a i l l a n d - a szürrealiz- musból
kibontakozó, modern irodalmi irányzat két ve-
zető személyisége.
Le G r a n d J e u - Roger Vailland és René Daumal szürrealista folyóirata.
254. oldal. Tavaszünnep - ezzel a címmel mutatták be Magyarországon Igor Sztravinszkij Le
Sacre du Printemps c. művét.
Philippe S o u p a u l t - a szürrealista mozgalom egyik ve- zetője.
255. oldal. ". . . gyakran rajzolt esténként a Grande Chau- miere-ben . . ." - az egyik
montparnasse-i festőiskolá- ban.
257. oldal. ". . . még nem tiltották a diplomavizsga és a versenyvizsga egy évben való
letételét. . ." - a diplo- mavizsga jelenti az egyetemi tanulmányok befejezését, a
versenyvizsga (agrégation) pedig voltaképpen képe- sítő, magas fokú vizsga az oktatói
karba való felvétel céljából.
258. oldal. ". . . S o l e s m e s-ben áldozott. . ." - a solesmes-i bencésrendi apátság híres
templomában.
265. oldal. ". . . igazi " a c t e g r a t u i t" -t vittem véghez. . ." - célzás Gide-re, aki - főleg A
vatikán titkában - az "öncélú cselekvés" szépségét és értékét hirdette.
266. oldal. Raymond A r o n, Daniel L a g a c h e - azóta való- ban vezető szerephez jutottak
a tudományos életben éppúgy, mint - főleg Aron - a publicisztikában is.

359

B i s k r a - algériai fürdőhely, amelyet - irodalmi körök- ben - főleg Gide tett divatossá.
267. oldal. ". . . elolvasott eg y könyvet a P o r t-R o y a l - ról. . ." - a janzenizmus
néven ismert, XVII. századi vallási mozgalomról, amelynek egyik vezetője Nicole volt.
2 76. oldal. ". . . órákon át vitatkozott a C l o s e r i e d e s U l a s ban. . ." - a
Montparnasse egyik legnépszerűbb kávé- házában.
277. oldal. Az állhatatos tündér - Margaret Kennedy ame- rikai írónő regénye.
278. oldal. "A kartell színházaiba jártam." - a húszas években négy kiváló rendező- és
színigazgató: Gaston B a t y, Charles D u l l i n, Louis J o u v e t és Georges P i t o ëff
szövetkezett egymás támogatására; szöveségüket nevezték "kartell" -nek.
280. oldal. Jules R o m a i n s: Le D i e u d e s C o r p s - A testek istene.
281. oldal.François M a u r i a c: S o u f f r a n c e s du C h r é t i en - A hivő szenvedései.
285. oldal. Jacques M e r l e a u-P o n t y - az ún. egzisztencialista filozófiai irányzatnak -
S a r t r e mellett - legnevesebb francia képviselője.
286. oldal. Jean H i p p o l y t e - jelenleg filozófiaprofesszor.
. . . elkerülhettem magatartásomban a " chal- lenge"-t . . ." - a kihívást, a
hivalkodást.
289. oldal. S o u t i n e - az expresszionista festőművészet egyik legkiválóbb alkotó
egyénisége.
" . . . azzal a magyar újságíróval összebarátkoztam. . ." - Hevesi Andrással.
292. oldal. Die E h r e - A becsület - Herman Sudermann naturalista drámája.
293. oldal. ". . . mikor a Napóleon-t játszották. . ." - Abel Gance filmjét.
Si egf r i e d et le L i mo u s i n - Siegfried és Limoges vidéke - Jean Giraudoux
regénye.
298. oldal. ". . . bementem az Européenbe. . ." - közepes színvonalú varietébe.
301. oldal. E u g e n e - Cocteau rajzolt figurája a P o t o m a k c. könyvben. Ez a Potomak
Jean Cocteau egyik legjelen- 360

tősebb műve, kubista kísérlet ( 1913-ból ) rajzok, költe- mények és dialogizált prózai
szövegek gyűjteménybe foglalására. A mű egyharmadát az Eugene-sorozat raj- zai
alkotják. Cocteau itt a realista ábrázolás eszközei- vel jelenít meg elvont szellemi
kalandokat, s így pró- bálja kifejezni nemzedékének szorongását, rettegését, rémületét.
"Az Eugene-ek szörnyűek - írta Cocteau - , de nélkülözhetetlenek: ők valósítják meg
a vedlést."
305. oldal. Lapin A g i l e és Caveau de la B o l é e - sanzon- színházak.
Fajankó - Marcel Achard vígjátéka
Manhattani Kalauz - John Dos Passos regénye.
307. oldal. Jean S a r m e n t - ma is élő drámaíró.
311. oldal. " . . . L e i b n i z e t ábrázolta monádokkal a fürdő- ben. . ." - Leibniz filozófiai
rendszerében az oszt- hatatlan anyagrészek, a monádok alkotják a lényeget.
Charles D u B o s - kritikus. - Gabriel M a r c el - filozó- fus és drámaíró.
312. oldal. André L a l a n d e és Charles G o b l o t - a Sorbonne filozófiaprofesszorai.
3 17. oldal. Jean G u é h e n n o - esszé- és tanulmányíró, ez idő tájt a haladó irányú Europe
folyóirat szerkesztője.
Jean-Pierre M a x e n c e - jobboldali beállítottságú tanul- mányíró.
319. oldal. Café de F l o r e - azóta nevezetes irodalmi kávé- ház lett, Jean-Paul S a r t r e
és Simone de Beauvoir rend- szeresen látogatták.
320. oldal. L u n e R o u s s e - montmartre-i kabaré.
324. oldal. C i t é u n i v e r s i t a i r e - egyetemi városrész, ahol különböző francia vidékek
és külföldi országok építet- tek kollégiumokat.
325. oldal. " . . . ő játszotta L a n s o n t . . ." - Gustave Lanson irodalomtörténész
-professzor az École Nor- male Supérieure igazgatója volt.
" . . . hogy. . . kitoljunk a D e u x M a g o t s-val - a két kávéház, a Flore és a
Deux Magots ugyanis szomszé- dos egymással.
326. oldal. Nikomakhoszi etika - Arisztotelész műve.

361