A Középpont

szimbóluma

Bardóczi Gábor

1
„Szabad volt másokkal is beszélnem, akik a régi időkben éltek, és akkor a bölcsebbek közé
tartoztak. Először némi távolságban tűntek fel, ahol gondolataim bensőjét megérezni tudták,
és így abból sokat teljességében. Egy jelképből egész sort tudtak, és őket a kedves jelképek
folytán a bölcsesség élvezete töltötte el. Arról ismertem meg, hogy a bölcsebbek közé
tartoztak.” 1

(Emanuel Swedenborg: A menny)

1
Swedenborg, Emanuel 1909. Menny és pokol (a fordító nem nevezte meg magát) Kállai Könyvkiadó

2
Amikor a létezés okára, céljára és mivoltára kérdezünk rá, akkor óhatatlanul felvetődik a
szempont, a fókusz kérdése, amelyből a kérdést feltesszük. Vagyis az a pont, ahonnan a létre
irányuló látásmódunk fókusza kiindul és ahová az visszatér, meghatározó jelentőségű.
Amennyiben tudatunk periferikus tartományaiból kiindulva tekintünk e kérdésre, akkor
részleges – tehát nem a valóságosnak megfelelő – választ kapunk, ha azonban szellemi
irányultságunkat az Egészre és a kérdés magjára összpontosítjuk, akkor kaphatunk lényegi,
tehát valós választ.
Ekkor születhet meg az a felismerés, hogy a kérdéseknek a kérdések eredőjére kell irányulnia:
ekkor tekintünk a megoldás irányába. Ez egyben azt is jelenti, hogy a létezés perifériáiról
annak lényegébe tartó szemléletnek és így a periféria centrummá való átalakulásának –
vagyis a periferiális létezéstől való megszabadulásnak – abba az egyedüli lehetséges pontba
kell irányulnia, ahol a szabadulás és az esszenciális lét lehetősége egyedül adott. A periférián
hiába keresünk egyre több pontot, azok mindig a periférián lesznek. Hiába keresünk a
periferián kivezető pontokat, mert azok csakis a még inkább „kifelé” irányuló tudati térbe
vezethetnek. Így kaphatjuk meg azt az intuíciót, miszerint a lét esszenciájának „helye” csakis
annak Középpontja lehet: az út befelé és a Középbe vezet. Ezért van a legtöbb Buddha-szobor
mellén és régi zen-kolstorok homlokzatán a létforgatag ábrájának és annak közepét, a
„Kerékagyat” megjelenítő Középpont-jelkép, tehát szvasztika és ez a jelentése a keresztény
univerzumban a „Jézus szíve” jelképnek és kultusznak. Hiszen ez valós jelentésében
semmiféle érzelgős-szentimentális jelentéssel nem bír – noha a lét középpontja a szeretet
forrása is –, hanem azt jeleníti meg, hogy mivel eszerint Jézusban, mint Krisztusban áll fenn a
teremtés oka, célja és betetőzése,2 ezért az ő „Középpontja”, szíve mintegy a világ, a lét
szimbolikus közepe és amelyből íly módon a gondviselés ereje árad ki.
A tudat fókuszának ilyen irányultsága – minthogy a tudat és az általa tapasztalt világ csakis
egymásban lehetségesek – az egész világnak e Középpontba való integrálását jelenti, annak
egyszerre megtartásával és felülhaladásával. Amennyiben a létező világ olyan potencialitás,
amelynek valósága , ténylegessége a világ metafizikai eredőjének valósága, akkor a szellemi
út sem más, mint a tudat visszatérése önnön tudatfeletti Centrumába, Középpontjába. Ez pedig
azt jelenti, hogy – mivel eszerint a tudat és a világ egymásban vannak – a tudat benső
mozgásirányának megfordítása, a Középpontba való befelé fordítása az egész világ
integrációját jelenti a lét Középpontjába, vagyis magába a tiszta létbe. Ez nem jelentheti – a
léthiány felé irányultan – az egyéni tudat eltüntetését a kifejezés hiányként való értelmében,
hanem annak oly módon való meghaladását, hogy a metafizikai megszabadulás és Beérkezés
létrejöhessen. Íly módon az individuális tudat megváltása az egész világ megváltását jelenti a
lét Középpontjában .3
Mivel a szimbólumok a lét célját megvalósítani igyekvő szellemi utak alapvető kontemplációs
objektumai és alkalmazásuk az elsődleges szellemi megismeréstartalmak kifejezései 4 és mert
a Középpont ilyen elemi jelentőségű, ezért ez a négy legalapvetőbb egyetemes szimbólum
egyike. 5 Az is elmondható bizonyos szempontból, hogy ez az a jel és fogalom, amely alapja a
többinek és amelynek ezért tulajdonképpeni másmódú kifejezése a többi alapszimbólum.

2
Jn 1,1 – 4.
3
Ezzel kapcsolatban: László András 2004. A mindenség fénye az emberben Érpatak, Sophia Perennis Kiadó. 3.1
fejezet
4
A szimbólum abban különbözik az allegóriától, hogy utóbbi egy hasonlat: az egyik jel utál rá egy másik
tartalomra, a két jelben meglévő valamilyen közös, asszociációs jelentéstartalom által. Ezzel szemben a
szimbólum nem hasonlat, hanem olyan absztrakt jel, amely ugyanakkor a lehető legkonkrétabb és legkevésbé
absztrakt, mert a szimbólum önmagában ténylegesen hordozza az általa jelzett tartalom tényleges létlényegét.
(Ezért alkalmas a szimbólum többek között nemcsak elsődleges feladatának, a megismerésnek betöltésére,
hanem a mágiának a gyakorlatára is.)
5
Ezek: a Középpont, a Kör, a Kereszt és a Négyzet.

3
Dolgozatunkban a Középpontnak, mint szimbólumnak jelentését fogjuk áttekinteni:
megvizsgáljuk önmagában vett értelmében, majd körüljárjuk néhány közvetettebb
aspektusból, amelyek azonban természetesen mind magát a Középpont-szimbólumot jelentik.

A Középpont metafizikai jelentése

E szimbólumot megvizsgálva, arra jutunk tehát, hogy időben és térben egyetemesen, ez a

jelkép a lét origóját, centrumát jelöli. Ezt a centrumot pedig a gondolkozás történetében
többféleképpen nevezték, általános megnevezéssel és személynevekkel egyaránt. Ez az
Apeiron6, a Legfőbb Idea, a Szellemi Nap, a Legfőbb Jó7, az Első Mozdulatlan Mozgató8, az
Első Ok, Alfa és Omega9, Istenség, Isten10, Brahman, Átman, Önvaló,11 Dharma12, Abszolút
Létállapot, Ádibuddha13. Aquinói Szent Tamás megfogalmazása szerint: a létezők részesülnek
a létben, míg Isten maga a Lét (Deus eset Esse) és ezt az önmagának okaként és önmagában
létező tiszta létezést nevezi Istennek. Mint ahogyan – az öt klasszikus tamási istenérv egyik
tagjaként – azt is állítja, hogy az okozat mindig másodlagos, ok nélkül nem létezik, de az
okozat oka egy másik ok okozata is. Ugyanakkor az okok sora nem mehet a végtelenbe: kell
lennie egy első oknak, ami minden mást okoz, „akit mindenki Istennek nevez”. Mivel pedig a
Középpont szimbólumának jelentésköre a lét e centrumával esik egybe és kultúrkörünkben ezt
a fogalmat még máig az „Isten” szó jelöli a legáltalánosabban, ezért a továbbiakban, amikor a
Középpontról beszélünk, akkor ezzel kapcsolatban esetenként az „Isten” szót fogjuk
használni. Nicolaus Cusanus szavaival illusztrálva:
„Most pedig lássuk, hogy ebben a ’Theos’ vagy a ’Deus’ név segítséget nyújt-e nekünk? Ez a
név (Theos) ugyanis nem Isten neve, mert Ő meghalad minden fogalmat, és amiről nem
tudunk fogalmat alkotni, azt kimondani sem tudjuk. Mert kimondani annyit jelent, mint a
belső fogalmat (conceptum intrinsecum) hanggal vagy más szemléltető/ábrázoló jellel
(figurabilus signis) kifejezni. Ezzel szemben, ha nem értjük a hasonlatosságot (similitudo),
annak neve számunkra ismeretlen marad. A ’Theos’ csak abban az értelemben az Isten neve,
amennyiben az ember keresi Őt ebben a világban. Ezért figyelmesen szemlélje az Istent
kereső, miként rejlik ebben a ’Theos’ szóban az út, amelyen járva Istent megtalálhatjuk, hogy
megérinthessük Őt. A ’Theos’ szó a görög theoreo igéből származik, és jelentése ’látok’,
illetve ’futok’. Az Istent keresőnek tehát igyekeznie kell, hogy a látás által elérje Istent, aki
mindent lát. Mert a látás bizonyos értelemben hasonlít arra az útra, amelyen az Istent
keresőnek járnia kell. Ezért szükésges nagyító alá venni (dilatemus) az emberi értelem lelki
szemei előtt az érzékszervi látás természetét, és egy szellemi felemelkedésre alkalmas létrát
készíteni belőle.” 14

Dante ugyanezt így fejezi ki:

6
Anaximandrosz
7
Platón
8
Arisztotelész
9
Újszövetség, Jelenések könyve
10
a perszonalista monoteizmusok, így az ábrahámita vagy az ind vasinava teizmusok
11
ind orhodox darsanák (vallási utak, filozófiai rendszerek), köztük különösen is az advaita védánta iskolája
12
a személytelen világtörvény fogalmáig jutó rendszerek; a kifejezés többféle értelemben használatos mind a
hinduizmusban, mind a buddhizmusban. Egyfajta jelentésében az isteni törvényt, mint a lét és nemlét felett álló,
isteni energiának a lét felé megnyilvánuló energiáját jelenti.
13
A buddhizmus egyes irányzataiban, amelyek önmagukat a Buddha harmadik, legmagasabb tanítási szintje
szerint definiálják, ez a szó az őseredeti és mindig jelenlévő – sőt, valójában egyedüli valós létként létező –
buddhatudatot jelenti.
14
Cusanus, Nicolaus 2008. A rejtett Istenről. De Deo abscondito (Alácsi Ervin János ford.) Budapest, Kairosz
Kiadó. 20 – 21. o.

4
„Minden, akár tud, akár nem, enyészni,
Csupán az Eszme fénye, mely szeretve
Nemz, és ezt lelkünk Istenének érzi.” 15

Az óind Ísa-upanisad szeint:

„Teljes az Ott, és teljes ez Itt.
Teljesből teljes felemelkedik.
Teljes a teljestől elszakad.
Teljesen mégis megmarad.” 16

Ezen idézetek által, bár nem saját szavainkkal, de általunk választva a szavakat, mintegy
előre összefoglaltuk azt, hogy lényegében minek a szimbólumáról beszélünk a Középpont
jelképében, továbbá azt is, hogy mi az oka, lényege és a célja a geometriai szimbólumok ( a
„szent geometria”17) meglétének és használatának.

A lét ezen origójának, eredőjének a vizsgálatakor rögtön olyan kérdések vetődnek fel, mint,
hogy tulajdonképpen „hol” és hogyan található ez? E kérdések pedig szerves módon alkotnak
egy ugyanazon kérdést. A tiszta lét, mint potencialitás, magában kell, hogy foglaljon minden
lét-lehetőséget, tehát mindent át kell, hogy hasson, illetve semmi sem lehet ezen kívül, mert
ha ez lehetséges volna, akkor az a dolog ilyen módon mégsem létezhetne. Azonban maga a
tiszta lét egyrészt nem lehet lokalizálható sem időben, sem térben, mivel a létezők oka nem
lehet maga is e létezők sorában egy, azaz nem lehet e létezők közül a „legfőbb létező” sem,
mivel ekkor is fennállna az, hogy egy lenne a létezők közül, csupán így az első volna köztük a
sorban. Az oknak az okozat felett kell állnia. Ezért e Princípium nem lehet alávetve sem a
térnek, sem az időnek, nem hozható vonatkozásba sem a térrel, sem az idővel, mert e
koordináták között léteznek a saját okozatai. Így nem a tagadás, hanem a pozitív állítás
értelmében ámondható az, hogy a lét ezen origópontja (oka-teremtője) úgymond „sehol
sincs” (ám természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincs), oly módon, ahogyan az okozati
létezők, a „teremtmények” vannak „valahol”. Amikor tehát arra kérdezünk rá, hogy „ki
Isten” vagy, hogy „hol van Isten”, akkor magában a kérdésben hibázunk. A tér és az idő
viszonya a Középponthoz képest nem lehet más, mint az, hogy mindez, azaz így maga e két
koordináta által meghatározott világ, a Középpontban van. Ám nem térbeli módon van benne,
hanem létrendileg, esszencialitásában.
Mindezt a geometria és az annak nyelvén megfogalmazott szimbólumra lefordítva arról
beszélhetünk, hogy a tér, az idő, a lét és a világ abban a Pontban van benne, amely – noha
forrása és célja a térnek – maga nincs a térben és így nem is észlelhető a térben, mert nincs
alávetve annak.
Ha megvizsgáljuk a Középpontnak az időhöz és az időbeliséghez való viszonyát, akkor
hasonló eredményre jutunk. Ez a Pont időfeletti, az időt meghaladó módon időtlen, tehát nem
oly módon örökkévaló, ahogyan ez az időpillanatok egymás után való végtelen sorát
jelentené, hanem úgy, ahogyan ez a minőség időfeletti módon jelent időtlenséget, az „örök
mostban”.18 E Pontban a „világ kezdete” és a „világ vége” az egyetlen valós jelenben azonos.
Ha ugyanis Isten egy, a múltból a jövő felé tartó időfolyamban volna végtelen, akkor ez azt
jelentené, hogy Isten a világ – tehát saját okozata – kategóriáihoz lenne hozzárendelve, de ez

15
Dante Alighieri: Isteni színjáték. Paradicsom (Babits Mihály ford.) XIII, 52)
16
Upanisadok. Tenigl-Takács László (ford.) 1998. Budapest, Ursus Libris Kiadó. Ísa-upanisad
17
„Isten geometrizál”. (Platón) Vagyis, elemi szimbólumokban is nagymérétkben és esszenciálisan kifejezi
Önnön lényegét.
18
Augustinus, Aurelius: Confessiones. Az időről, 11. könyv, XIV. – XXIX. fejezet

5
esetben Isten nem volna Isten abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat most használjuk. 19
Azt mondhatjuk ezért, hogy e Pont (Isten) nem a létezés csúcsán áll – mint a létezés
legfőbbike –, hanem mint maga a lét és mint annak lehetősége, egyben teljessége, mint
abszolút potencialitás és abszolút aktualitás áll fenn a mindezt ontologikusan felülmúló –
miközben mindezt tartalmazó és mindezt ilyen módon átható – Abszolút Pontban.
De ha a lét összteljessége egy Pontban fut össze, akkor ebből arra következtethetünk, hogy
valójában csak egyetlen pont és egyetlen pillanat létezik. Más szóval: valójában az, ami
ténylegesen (önlétűen) létezik, az ez az egyetlen Pont és ez az egyetlen Most-Pillanat, vagyis
az egyetlen Pont-Pillanat. Mert – a geometria nyelvén szólva – egy egyenest pontok alkotnak,
ám két különálló pont léte akkor lehetséges, ha térben elkülönítettek, különben nem
beszélhetnénk pontokról. A pont maga azonban, a fentiek értelmében, nincs a térben.
Hasonlóan: ha az időt pillanatok alkotják, úgy minimálisan két pillanatról akkor beszélhetünk,
ha ezek között időbeli egymásutániság áll fenn. De a fentiek alapján, a pillanat maga nem
lehet az időben. Így a pont, bár a tér eredője, nincs a térben és noha a pillanat az idő eredője, ő
maga nincs az időben. A tér és az idő által koordinált létezés eredője tehát – vagyis maga a
tiszta Lét és ennek a létezés felé megnyíló eredőpontja – mindezeknek azon Középpontja,
amely maga az Irracionális Pont, mivel ez maga egyszerre teljesen transzcendes, teljesen
immanens és transzcendentális. Transzcendens, mert a tapasztalás világán felül áll, immanens,
mert ugyanakkor annak egyáltalán való létét a teljes áthatás értelmében jelenti és
transzcendentális, amennyiben a lét egyáltalán való lehetőségét és a létezőknek a létezésre
való egyáltalában vett ráismerésének lehetőségét megadja.20
A hermetikus alkímia nyelvén szólva, ez a megismerés az az út, amely a világ lehetőségének,
a prima materiának (nem manifesztálódott anyag, mint elv) ultima materiává
(kivintesszenciává) való átalakítását jelenti. Mivel a lét szubsztanciái, mint amilyenek például
az égitestek és a fémek, a Princípium megtört manifesztációi, ezért ezek, a tudat és
princípiumok feletti Centrumba való visszatérésükkor a kvintesszencia tükreivé változnak,
tehát például a bolygók a Nappá és a fémek Arannyá. 21

Dante így fogalmazza meg a Középpontot, mint az osztatlan „pont-pillanatot”:

„…ahonnan minden idő csak jelen lét (…) amely ponttól függ az ég’ s a természet egésze” 22

„Így a Pont körül, mely engem legyőzve

játszatá a csillagos karikákat,
S amit gyűrűz, abban látszék gyűrűzve.” 23

A Középpont, a geometria nyelvén ábrázolva

Miután tehát magát a pontot, az Origót, amely nincs sem a térben sem az időben, íly módon
ábrázolni nem lehetséges, ezért gyakran geometriai jelekkel fejezhető ki, amely geometria
közvetlenül utal a Középpont esszenciális jelentésére. Ezzel egyszerre, mint jelentés
tartalmazza azt szubsztanciájában, másrészt pedig közvetlenül meg is fogalmazza a
megjeleníthetetlen Pontot.
19
A keleti vallásokban általában az „istenség” szón alapvetően mást értenek: ezekben ez a szó a létezés körének
egy formáját jelenti.
20
Buji Ferenc 2009. Az emberré vált ember. Ars poetica Divina. Budapest: Kairosz Kiadó
21
László András 2004. A mindenség fénye az emberben Érpatak, Sophia Perennis Kiadó. 81. o.
22
Dante Alighieri: Isteni színjáték. Paradicsom (Babits Mihály ford.) XXVIII.41; XIII.11.
Ezzel kapcsolatban: Ananda K. Coomaraswamy 2004. Idő és örökkévalóság (Medve István ford.) Érpatak,
Sophia Perennis Kiadó
23
Dante Alighieri: Isteni színjáték. Paradicsom (Babits Mihály ford.) XXX, 10 – 12.

6
 A kör, mint az ábrázolhatatlan Középpontra utaló jel

A Pont térbeli kifejeződése a gömb, a gömb síkidomként megfogalmazottsága pedig a kör.

Gömbbé formázva vagy körré rajzolva, e formák végső konklúzióikban, a Pontot
ábrázolhatják.
A pont, a gömb és a kör a kezdeti egység, egyben a végső egység szimbóluma, a teljesség
szimbóluma. Krisztus, mint a Logosz, a lét középpontjaként ezt mondja: „Én vagyok az alfa
és az ómega, az első és az utolsó, a kezdet és a vég.” 24 A magyar nyelv ugyanezt a teljesség-
fogalmat így fejezi ki: „egytől-egyig”. Azaz „ahol” és „amiben” kezdet és vég összeér,
egyszerre van, azonos. Ez az a pont, amely körül a mindenség forog, és amely tartalmazza az
összes lehetőséget. Ismét a magyar nyelvhez fordulunk: a „körülír” szó nem magát a
körvonalat, mint perifériát jelenti, hanem azt, amire e periféria rámutat, amit körülír. Végső
lényegére redukálva, bármilyen közbenső esetleges tartalom mellett is, az, amit a körvonal
körülír, az végső soron a kör Középpontja.
A középponttal nem megjelölt kör – amellett, hogy másodlagos jelentésében tehát a
partikulárist, azaz a megnyilvánult létet jelöli – éppen ezzel fejezi ki a nem megjelölt
Középpontot. Tekinthetjük ezt egyfajta apofatikus jellegű ábrázolásmódként. Ez az Istennek
(az eckharti Gott) a soha nem megnyilvánuló, a léten és nemléten túli aspektusát fejezi ki
(Istenség, Gottheit). 25 A középponttal megjelölt kör – emellett – az Istenségnek a világban és
a világként való megnyilvánulását is jelöli.
Plótinosz26 a három hüposztászisz (az Egy három kiáramlása) tanítását koncentrikus körökkel
írja le. Hildegard von Bingen, amikor misztikus látomásait írja körül27, azok végső
megjelenésében a körhöz jut el csakúgy, mint Dante, aki a Menny látomásának és
szerkezetének leírásakor a kör, a koncentrikus körök, illetve Isten, mint a Középpont, mint az
Abszolút Pont ábrázolásával él. 28
Minden mandala a Középpont körülírással kifejezett lényegiségét tárja fel és minden mandala
a Középpont köré épül, arra mutat rá és minden mandala kör alakú vagy központi eleme a kör.
29

Nicolaus Cusanus, reneszánszkori német bíboros, teológus és filozófus, kora teológiájának

(neo)platonista nyomvonalait követve, átveszi azoknak a körre és a gömbre vonatkozó
metaforáit. Úgy írja le a leírhatatlan Istent, mint aki olyan, mint egy végtelen gömb, amelynek
mindenütt és kizárólag csak középpontja van, de sehol nincs kerülete. 30
A tapasztalatban azonban ilyen gömb nem létezhet, mivel tapasztalati szinten aminek nincs
határoló felülete, az nem lehet gömb (sem). Akkor azonban lehetséges a cusanusi hasonlat
megérétse, ha tekintetbe vesszük Istennek, mint Középpontnak a másik aspektusát. Azt, hogy
mint Középpont nem csupán legbelső magját jelenti mindennek, hanem ez a Pont egyúttal a
kör vagy a gömb azon végtelenre tágult felülete is, amely „kifelé” is végtelen módon
24
Jel 22, 12-13
25
Shizuteru Ueda 2004. Isten lélekben való születése. Eckhart Mester tanítása és a zen-buddhizmus (Vásárhelyi
Szabó László és Imregh Monika ford.) Budapest: Arcticus Kiadó, Libri Religionis IV.
Eckhart, Meister 2000. Tizenöt német beszéd. (Schneller István ford.) Pomáz: Kráter Műhely Egyesület
26
Plótinosz 1944. Istenről és a hozzá vezető utakról. (Magyari Zoltánné Techert Margit ford.) Budapest: Officina
Nyomda és Kiadóvállalat
Plótinosz 1986. Az Egyről, a szellemről és a lélekről. Válogatott írások (Horváth Judit és Perczel István ford.)
Budapest, Európa Könyvkiadó
27
A Liber Scivias c. műve és látomásaihoz készített képes illusztrációi
28
Dante Aligjieri: Isteni színjáték. Paradicsom XXVIII.41; XIII.11.
29
http://www.ujakropolisz.hu/cikk/homokmandala (megtekintve: 2012.02.24.)
30
Cusanus, Nicolaus 2000. A tudós tudatlanság. De docta ignorantia (Erdő Péter ford.) Budapest, Kairosz Kiadó
Cusanus, Nicolaus 2008. A rejtett Istenről. De Deo abscondito (Alácsy Ervin János ford.) Budapest, Kairosz
Kiadó

7
tartalmazza az Egészet, így a „perifériák héjait” is és amelyen túl íly módon nem érhet
semmi. Vagyis ez a Középpont, mint mag egyúttal Egyként azonos a végtelenül legnagyobb
befoglaló „héjjal” is.
Mivel pedig a kör és a korong a Napnak, mint a hímelvű Princípumnak, de egyben a Holdnak,
azaz a nőelvnek is jelképe és annak közepe pedig mindezek eredője, és mivel a még
„jelöletlen”, „minősítetlen”, transzcendált lényegű (tehát „szent”), vagyis nem manifesztált
(tehát „szűz”), nőelvű anyag, mint elv, a materia prima, a hindu sakti vagy Prakriti, a Fekete
Madonna, Ízisz, Mária, az Égi Örök Bölcsesség (Sophia Perennis), a rózsa, a rozetta szüli
meg magából önnön teremtőjét, a hímelvű Szellemi Princípiumot és ez az az erő, amely az
Égi Bölcsességhez szegődött törekvőt égi otthonába, önnön lényegébe íly módon közvetve
hazavezeti, ezért a katedrálisok rózsaablakai, amelyek ezt a szent, szűz, minősítetlen, teremtő
nőelvű erőt jelenítik meg, szintén a kör és a Középpont alapján fogalmazzák meg mindezt. A
rózsaablak, mint kör és mint mandala, egyben az egész katedrálisnak, mint a beavatási
szimbólumok nagy-egy szimbólumának homlokzati-szerkezeti alapja is. Ugyanez látható a
kapu csúcsának és a templomhomlokzat szerkezetét meghatározó körvonal középpontjának
egybeesésében is. A kapu a transzcendensbe való átlépés szimbóluma, ezért csúcsa egyben a
templom arcának szerkezeti centruma is 31, a rózsaablakon át pedig a lét Középpontjának
fénye árasztja el a templom belsejének szakrális terét:

„Viasszuk és az erő, mely alakkal

látja el, más-más; s a pecsétes Eszme
átfénylik több vagy gyengébb sugarakkal;”
(Dante, Isteni színjáték. Paradicsom XIII, 69. Babits Mihály fordítása)

Freiburg-im-Breisgau katedrálisának homlokzata egy tíz részre osztott körbe rajzolva. Rudolf Mösse alapján
(Megjeygzés: a tíz a püthagoreus isteni, teljes szám, a tetraküsz, a világ alapja számként kifejezve)

31
Az ábrák forrása: Bruckhardt, Titus 2001. Chartres és a katedrális születése (Palkovics Tibor, Nagy Csaba
ford.)Budapest, Arcticus Kiadó. A Geometrikus bölcsesség c. fejezet, 115. o.

8
 A chartres-i katedrális nyugati oldalának kerék-ablaka. Villard de Honnencourt (XIII. sz.) rajza alapján

A lausanne-i katedrális egyik rózsaablaka, Villard de Honnencourt alapján

Megjegyzés az utóbbi ábárához: ez az ablak, mint komplex szimbólum, egyesíti magában az

isteni hármasságot, négyességet, a középpontot és a kört. Hármasság: az Egy az isteni Egy,
amely nem, mint szám, mint a „sorban az első” képvisel Egyet, hanem mint a számon és a
létezői lét köre felett álló, transzcendens Abszolút Lét, Origó, számként kifejezve. Ennek
megbomlása a kettő – ezért ez és például a tizenegy a bűnbeesett világ és a sátán, a
„megosztó” száma. A három a visszatérés az Egybe, vagyis a három tulajdonképpen az Egy
másképpen és ezért az Egyet a legteljesebben nem az egy, hanem a három fejezi ki. Mert a
három nem dialektikus, sorrendi következményként a harmadik, mint tézis – antitézis
szintézisként megnyilvánuló fejleménye, hanem az eleve meglévő három az oszthatatlan
Egyben. A hármasságot itt a centrum, a kereszt és a kör együttese képviseli.

„Mert az élő Fény, Napjából eredve,

s nem válva Attul, sem a Szeretettül,
mely harmadik lesz kettőből születve,

jósága által egy sugárba meggyűl

tükrözve mintegy kilenc égi karban,
mégsem oszolva többfelé az Egybül.

Innen száll át mélyebb erőkbe majdan,

Le tényrül-tényre, mígnem kurta-létnyi
Esetlegekké árad el az aljban.

9
Ezeken a nemzett világot érti
Szavam, melyet rövid életre, magammal
Avagy anélkül, a mozgalmas ég hí.”
(Dante, Isteni színjáték. Paradicsom XIII, 53 – 68. Babits Mihály fordítása)

A négyességet a fenti ábrában a négyzet és a és a kereszt adja. Ez az isteni erő kiáradása és

hatalma, ereje a teremtésben, a megnyilvánultságba való kiáradás, isteni rend, egyben a
szellem, a tudat „tájoltságának” jelképe is.

A kereszt, mint az ábrázolhatatlan Középpontra utaló jel

A kör nem csak kerületével, hanem azért is utalhat a Középpontra, mert a kör közepének
meghatározása a legelemibb módon két, egymást derékszögben metsző átló révén történhet; a
kereszt tehát e két vonal metszéspontjának, vagyis szintén a Középpontnak másik esszenciális
tömörségű szimbóluma. A kereszt jelét ezért olykor kiegészítik annak középpontjának
megjelölésével is 32, de amennyiben nem, úgy a két vonal metszéspontja a nem
megjelölhetőség módján kifejezett Középpontot jeleníti meg. A kereszt két erővonal, a
horizontális-anyagi (nőelvű) és a vertikális (hímelvű), szellemi-transzcendens találkozási
pontja. A vertikális tengely a „felülről lefelé” irány jelképében az isteni leáradása a
megnyilvánulásba, a „lentről felfelé” irány módján szemlélve pedig a teremtettség
visszaáramlása az istenibe. Ez a kettősség, mint irány, mind a négy irány által jelölt teljes
létezésre értve is érvényes, mint a Középpontból való kiáradás és egyben az oda való
visszaáramlás szimbóluma. Az Édenkertet négy folyó által közrefogva, azok eredőjeként,
mintegy azok középpontjaként ábrázolja a Teremtés könyvének szövege: a világot rendszerező
isteni elv képe a négy, melynek közepén a létezés ererdeti formája, az Éden áll, mindez a
kereszt négyessége által, ugyanakkor két vonalának és a Középnek hármasságában mutatkozó
Egynek, a Középpontnak a jelében történik.
A buddhista vadzsra-jogar, amelynek kétágú változata is létezik, amikor a középpontiságot
akarja hangsúlyozni, akkor megduplázódik és négyágú, kereszt alakú dupla-vadzsra lesz
belőle.
A kereszt, mint középpont és annak ki- és visszaáramlásának jele, az élet alaptörvényét,
teljességét és alapját és az ellenpólusok állandó kölcsönhatását, egyben a Középben való
egyensúlyát jelenti. Ugyanígy, a tér és az idő találkozását, egyben meghaladásukat is az
Origóban. Az évkör tizenkét hónapja e kör közepe körül forog és a tizenkettő maga is a kört
jelenti; a tizenkettő is isteni szám, mert egyesíti magában (3 x 4 = 12) a szintén isteni
hármasságot (lásd fent) és a négyességet (lásd fent) ezek szorzatában, miként teszi ezt a
kereszt is, amikor a karjai által kifejezett négy irányt és négy évszakot egyesíti abban a
hármasságban, amelyet a két vonal és a közép ad ki, valamint elve teszi ezt önnön
középpontjában. Ezért – a körhöz hasonlóan – a védelemnek, a szellem védelmének a jele is,
hiszen aki „jól tájolt” szellemi vonatkozásban és lénye szilárdan az isteni Középpontban
nyugszik, onnan árad ki és oda tér vissza, az védelmezett a szellemi eltévelyedés, célt
32
E pont neve a hindu yantra- és mandala szimbolikában a „bindu”. Ez az a pont, amelynek jelét a nők
homlokára rajzolják vagy egy ékszerrel jelölik meg ugyanott. Érdekes lehet, hogy a keresztény Jelenések
könyvének szimbolikájában is, a végítélet előtt Isten angyalaival keresztet rajzoltat az övéi homlokára, így adva
jelét annak, hogy hozzájuk (lelkükhöz semmi esetre) nem nyúlhatnak a pusztítás szabadon engedett angyalai. A
keresztény gyakorlatban is, Hamvazószerdán a pap hamuból (a test anyagának szimbólumával) keresztet –
vagyis középpontot – rajzol a hívő homlokára, e mondat kíséretében: „emlékezzeél ember, porból lettél és porrá
leszel”. Ez a homlokra rajzolt kereszt ugyanakkor a Lét Középpontjának, Krisztusnak is szimbóluma, tehát a
halál utáni feltámadásé és a mindenkori lelki újjászületés, az „ó-ember” helyén megszülető „Új Ember” (az
Istenhez való visszatérés) jele is. Íly módon vonja egységbe ez a rituálé a halált és életet a Középpont jelében a
hívő homlokán.

10
tévesztettség, életének kárbamenetele – vallási nyelven szólva, a „kárhozat” vagy a démoni
hatások eredményessége – ellen. A keresztként kitárt kar az Istennel való élő kapcsolatot
fejezte ki úgy az indiánoknál, mint a germánoknál (az Algiz rúna jelében is) és az Ószövetség
népénél is. 33 Ezért vették át ezt a szokást a keresztes seregek is. Amíg a sereg harcolt, egy
dombon vagy odébb valamivel egy lovag mindig a kereszt jelét tartotta magasra.
Hamvas Béla megfogalmazásában:
„Mindaz, amit látunk és gondolunk, élünk és tapasztalunk e fundamentális matrix alapján
látható és gondolható, élhető és tapasztalható. Minden dolog és lény fundamentális ősalakja.
A kereszt a valóság ősjelensége. (…) Az ősképlet. A kereszt sem hely, hanem állapot; a
fundamentumon megnyilatkozó alapvető kettős feszültség állapota, az első imagináció és az
imagináció középpontja. Platón azt mondja: a világlelket a világtest keresztjére feszítették.
Májá (a káprázat-lét, a létforgatag) amikor a kereszttel a létet megbontotta, ugyanezen a
kereszten váltja meg. ’A keresztet először a világ mélységeiben állították fel.’ (…) Ha pedig
valaki, mint Hegel, a thesis-antithesis feszültségét a synthesisben feloldja, vagyis fölfelé oldja,
nem gondol arra, hogy a synthesis a thesisnél és az antithesisnél tulajdonképpen nem későbbi,
hanem előbbi, mert a fundamentum az épületnél mindig előbb van. 34 A trinitárius gondolkozás
centrum-praesentia: a középpont jelenléte. Megalapozott. Ennek jelképe a kereszt. A kereszt
két szára a kettő, a centrum a három; illetve a centrum az Egy 35, a kettő és a három
függőleges és vízszintes szár. A láthatatlan fundamentumon álló kettős feszültség jelképe a
három: a kereszt.” 36

Jóllehet a kereszt szimbóluma a kereszténységet időben jóval megelőzi – hiszen az emberiség

legősibb, legalapvetőbb és legegyetemesebb szimbóluma – a keresztény ikonográfia is
természetes módon átvehette. Kezdetben ez nem a latin keresztet jelentette, hanem az
egyetemesen használt egyenlő szárú keresztet, amely a latin kereszt mellett máig megmaradt a
hagyományos kereszténységben. A Karoling-korig az egyenlőszárú görög kereszt volt
használatban. Krisztust, mint az Egyetemes Embert 37, a második Ádámot jelentette, aki
visszatért a lét Centrumába és akiben a világ és az egyén visszatért, visszatér, visszatérhet
ugyanoda. Később a középpont felfelé tolódott: kialakult a ma ismert latin kereszt. Ez azt
szimbolizálja, hogy az ember centruma a földtől „felfelé” mozdult el a Krisztus-esemény óta,
vagyis a megváltás aktusa által. A keresztény művészetben a keresztet olykor a Nappal és a
Holddal helyettesítik, ezzel Krisztus kozmikus aspektusait és kettős, isteni és emberi
természetének kifejezését teszik előtérbe: a kereszt függőleges (égi) és vízszintes (földi)
tengelyeinek megfelelőivel. Ugyanez valósul meg, amikor a Nap és a Hold helyett az Alfa és
33
„Ameddig Mózes a kezét kitárva tartotta, az izraeliták fölényben voltak, de ha leeresztette a kezét, az
amalekiták jutottak fölényhez. Mózes karja végül is elfáradt. Ezért vettek egy követ, odavitték és ráültették. Áron
és Hur pedig a karját tartotta, egyik az egyik oldalon, a másik a másik oldalon. Így a karja napszálltáig kitárva
maradt.” (Kiv 17,11 – 12)
Szent Jusztinosz így ír erről Apológiájában: „Izaiás próféta szerint az Ő erejének és uralmának legfelségesebb
jelképe a kereszt, amint ez a kézzelfogható és érzékelhető dogok vizsgálatából is kitűnik.
Vizsgáljatok meg mindent a világban, vajon igazgatható-e, vagy összetartható-e a világ a (kereszt) forma nélkül?
A tengert nem lehet átszelni, ha az árbóc nem sértetlen a hajó fedélzetén. A földet nem lehet felszántani, ha a
földet művelő szántóvető kereszt alakú szerszámai nem nyújtanának segítséget a munkában. Az emberi test
alakja az oktalan állatokétól abban különbözik, hogy az emberi test karjait oldalra kitartván kereszt alakzatot
vehet fel, valamint arcán a magasan ívelt homlok, a homlok alatt lévő, levegőt beszívó orral szintén
keresztformát képez.”
34
Krisztus szavaival: „Mielőtt Ábrahám lett, Én vagyok.” (Jn 8,58)
35
Ha ez így van és ez a teljes létképlet szimbóluma, akkor eszerint a kínai yin-yang jel – bár igazságot jelenít
meg – az igazság fele, a végső konklúzió nélkül, mivel nincs jelen benne a középpont és annak az állapotnak,
amelyet kifejez, nincs viszont kifejezve a fundamentuma.
36
Hamvas Béla (a kiadás éve nincs feltüntetve) Arkhai. Budapest, Medio Kiadó. 190 – 193. o.
37
Ez az eredeti, Egyetemes Ember az ind mitológiában Pradzsápati vagy Purusa, „akiből a világ van” és akinek
feláldoztatása által van a világ, a lét.

11
az Omega görög betűk jelét és közöttük, középen az egyenlő szárú keresztet ábrázolják. A
latin kereszt megjelenése után alakult csak ki a keresztény feszület, amelyen Krisztus testét
ábrázolják megfeszítve, bár korai és főként görög feszületeken nem a még szenvedő, hanem a
már feltámadt és áldást osztó módon kitárt karú Jézust ábrázolják. A keresztény feszület
elsődleges olvasata az, hogy Krisztus meghalt az emberért és ha a kereszt szárai rügyekben
végződnek, akkor ez a kivégzőeszköz egyben az Élet (az Új Élet) Fáját, forrását is jelenti..
Ezoterikus jelentése pedig lehet az, hogy a „kis én”, a „hamis-illuzórikus ego”, a „régi
ember” a világ tengelyére felfeszülve meghal, hogy feltámadjon ugyanezen a tengelyen az
„Új Ember”.

A Középpont, mint a Világfa, a Világ Tengelye

A kereszt egyúttal a Világfa vagy az Életfa szintén egyetemes szimbólumának geometrikusan

megfogalmazott változata is. Az Életfa a Világtengely, az Axis Mundi, amely összeköti a
létezés alsó, középső és felső régióját. A Világfa – lévén Világtengely, Axis Mundi – a világ
mindenkori közepén áll. A világ középpontjában áll íly módon az Édenkert, de ez a tengely
keleten a Méru-hegy, a közel-keleten a Sion hegye vagy Jeruzsálem. A világ mindenkori
köldökén játszódik le a teljességből való kiesés is és e helyen jön létre a visszatalálás is: ezért
a világ középpontja például a buddhista számára a Buddha Felébredésének helye is, Bódh
Gajá (ahol a Világfát jelentő Bódhi-fa alatt történt Sziddhártha Felébredése) vagy a
keresztény univerzumban az Éden helye azonos a Golgota hegyével és Krisztus keresztje az
Életfa, amelyből az újjáalkotott örök élet fakad és ez a kereszt a Világ Közepén áll, a
bűnbeesés helyén. A megváltottság-visszatérés helyként alkalmazott szimbóluma szintén
ugyanez a Világ Közepe: a hindu számára Indra ege és buddhista számára a buddhaság tudati
szférái a Méru-hegy felett vannak csakúgy, mint a Megvilágosodottak örök birodalma,
Shambhala is a világ Közepe, a hindu vaisnava hívő Krisna mennyei örök hazáját, Vaikuntát
ugyanúgy a világ, a lét Középpontjaként képzeli el, mint a keresztény hívő a Mennyei
Jeruzsálemet. Az anyagi megnyilvánultság vonatkozásában pedig, a Világkirály (a hindu-
buddhista Csakravartin), aki akár tényleges szakrális uralkodóként, akár személyes
megvalósítottsági teljessége okán vagy mindkét módon Világkirály, ő tehát a „kerékforgató”,
aki a Lét Kerekét annak nyugvó, a létet és a nemlétet magát meghaladó „kerékagyból”, a
Középpontból forgatja – ellentétben a tudatlan emberekkel, akik a Lét kerekét annak
peremével forgatják. A beérkezett jógi a világ és egyben saját irracionális Közepébe érkezik
meg. A Buddha, mint Felébredett lett a Középpont reprezentánsa, de halálakor az uralkodói,
királyi értelemben vett Világkirálynak (Csakravartin) kijáró temetésben részesítették, jelezve,
hogy aki Felébredt, az a világ királya is, uralja azt is (mivel e kettő, végső fejleményként
eszerint nem-kettő) és az, amit megvalósított, az a lét közepe. A feltámadt Krisztus, mint
Krisztus Király, egyszerre a világ Közepe mint maga Isten, aki által és akiért a világ
teremtetett, mint Alfa és Omega, másrészt a világ királya is. Ugyanezért, a régi települések
mindig mandalák: lényegük a középpontjuk, ahol minden esetben a templom áll és ahonnan
„szertesugárzik” a település egész szerkezete (az egyutcás falvak is ilyenek, mert azokban is
a közép, a vonal közepe a prominens pont, a Centrum és a templom is minden esetben itt áll.
És emiatt nem mandalák és emiatt szekulárisak a modern, centrum nélküli, „négyzethálós”
szerkezetű települések.

A Középpont, mint a szellemi megvalósítás jelképe

12
Mivel az ember létének voltaképpeni célja az Élet Fájához, a lét Centrumába való eljutás, ám
az oda vezető út az eredetéből kizuhant létezésben nem könnyű feladat, ezért ábrázolják ezt a
Középpontba vezető utat olyan jelképekkel, mint a „sűrű, sötét kerek erdő”, amelyben a főhős
eltéved és próbákat áll ki és ahol az egyik leggyakoribb próba a tisztáson álló fa tövében úgy
eltölteni az éjszakát, hogy miközben az álomtündérek folytonosan álommal kísértik a főhőst,
annak ébernek kell maradnia. Csak ebben az esetben indulhat meg reggel a Fán, a
Világtengelyen felfelé. A szellemi út talán legfontosabb eleme, a folytonosan fenntartott
létrendi éberség, mint alapvető feltétel és a legnagyobb veszély, a létrendi kábaság, azaz a
létforgatag káprázatába való belealvás állapota fejeződik ki itt. Ha sikerrel jár, akkor a Fa
tetején várja az Öreg Király országa, illetve, a sűrű, sötét kerek erdő esetében a közepén levő
tisztás, amely a lét centruma, a lélek és az Önvaló lakhelye, otthona.

Hasonlóan mindez ahhoz, amit a labirintus beavatási szimbóluma fejez ki. A labirintusnak
szintén lényegi eleme a középpontja, akkor is, ha ezt nem ábrázolják. Ha az útvesztő a
káprázat-létet és az ember sötét, animális részét jelenti, akkor az ember, ezzel azonosulva,
nem tudja, merre megy éppen; vagy nem is keresi önmagát (nem is tudja, hogy ezt kellene
tennie) vagy már keresi önmagát, de eltéved, bolyong. A krétai labirintus esetében középen
pedig a halál várja az embert, Minótaurosz képében. Amikor az antik mintát a középkori
kereszténység átvette és a labirintus szimbólumát katedrálisok padlózatán alkalmazták 38,
akkor a labirintus közepének funkciója megváltozott. Ott nem a halál várta a bolyongó
zarándokot és a labirintus megoldása sem a kifelé, hanem a befelé tartó irányba, a középbe
került át. Ez jelentette az istenihez való visszatalálás helyét, a célt, a Mennyei Jeruzsálemet.
Gyakorlati célja is volt az útvesztő keresztény alkalmazásának: azok a hívek, akik nem tudtak
részt venni a szentföldi zarándoklaton és így nem juthattak el Jeruzsálembe, a Golgota
hegyére, ezt pótolhatták azzal, ha térden csúszva végigjárták a labirintust. Ezzel – az exoteria
vonatkozásában – nem csupán ugyanazt a bűnbocsánatot kaphatták meg, amelyet a szentföldi
zarándoklattal kaphattak volna, hanem – ezoterikusan értelmezve és a labirintus közepének
szimbólumával összefüggésben – az erre képesek számára beavatási rítus és jelkép is volt ez:
a lélek útját jelképezte valódi otthonába. 39

Amellett, hogy nyilvánvaló módon pogány beavatási rítusok továbbélése nyilvánul meg e
jelkép átvételében (is), van azonban a keresztény katedrálisokban alkalmazott labirintusoknak
egy másik jelentésrétege is, amely szintén összefügg a beavatás, a szellemi megvalósítás, a
szimbológia és a Középpont jelentéseinek együttesével: „A katedrálisok labirintusa vagy
Salamon labirintusa, Marcellin Berthelot szerint kabbalisztikus jelkép, amely bizonyos
alkímiai kéziratok elején is megtalálható, és része a Salamon nevéhez fűződő mágikus
hagyománynak. (…) A labirintus képe tehát a Műhöz (a megvalósításhoz) szükséges egész
munkát jelképezi, annak két jelentős nehézségével: az egyik az az út, melyet a középpont
eléréséhez kell követni – ahol ádáz csatát vív a két természet –, a másik az az út, melyet a mű
alkotójának azért kell követnie, hogy kitalálhasson. (…) Meg kell említeni, hogy a leghíresebb
ókori labirintust, a krétai Knósos labirintusát (…) mellesleg Absolumnak hívták.
Megjegyezzük, hogy ez a kifejezés rokon az Abszolúttal (franciául Absolu), e névvel illették az
egykori alkimisták a filozófiai követ (a kvintesszenciát).” 40

38
Amiens, Chartres, Reims, Sens, saint-Quentin, Auxerre, Poitiers, Payeux, etc
39
Gardon, Nanin; Olorenshaw, Robert; Gardin, Jean, Klein, Olivier 2009. Larousse, Szimbólumok lexikona
(Sóvágó Katalin ford.) Budapest, Saxum Kiadó. 346 – 347. o.
40
Fulcanelli 2001. 1925 reprint. A katedrálisok misztériuma - a Nagy Mű hermetikus szimbólumainak ezoterikus
magyarázata. Heliopolis testvéreinek. (a fordító nem nevezte meg magát) Budapest, Arcticus Kiadó. A Fulcanelli
álnevű adeptus művének eredeti közreadója: E. Canseliet. 37 – 38. o.

13
A Középpont szimbólumának azon vonatkozása, amely a szellemi törekvés útját mutatja meg
és amelyet a katedrálisok labirintusai is kifejeznek 41, szintén egyetemes aspektusa e jelkép
ilyen jelentésének is. Ezt jelképezi különösen két hagyomány, amelyben a Középpontnak ilyen
értelemben, a gyakorlat szempontjából is kitüntetett módon megfogalmazott szerepe van. Az
egyik a buddhai Középút-tan. Egyik aspektusában a Közép tana jelenti azt, hogy a végső
létállapot konklúziójának pozitív vagy negatív állításával kapcsolatban a buddhizmus a Közép
állítására helyezkedik. A Nirvána, tehát a beérkezettség és egyben a lét alapjának állapota nem
a Semmi állapota, ilyen értelemben nem nemlét, de nem állítható róla az sem, hogy oly módon
volna létezés, mint a létforgatagban megnyilvánuló létezés – ilyen értelemben tehát
ugyanakkor „nemlét”. (Ez is közös egyébként a szellemi hagyományok végső, legmagasabb
következtetéseiben.) Ezért a Buddha határozottan tagadta, hogy ő a Semmit tanítaná, de
ugyanilyen határozottsággal tagadta meg azt is, hogy erről, a beérkezettség létmódjáról bármit
mondjon vagy állítson. Ez – a hindu védánta vagy a neoplatonista Plótinosz tanításához
hasonlóan – a lét és a nemlét és mindezek együttese felett is álló állapot. A gyakorlat
szempontjából a Közép tanítása pedig azt jelenti, hogy eszerint mind a hedonista, mind a
céltalan és szükségtelen mértékű vagy a nem kellő tudatossági céllal megalapozott aszkézis
nemcsak felesleges, de „mélyre ránt le”. Főként jelenti pedig azt, hogy a gyakorlat
szempontjából a Középnek, mint a tudati éberség folytonos és maximális jelenlétének kell
megvalósulnia és mindennek, amit teszünk, gondolunk, e fókuszból kell kiindulnia és ide kell
visszatérnie.

A másik hagyomány, ahol a Középnek a gyakorlat vonatkozásában kitüntetett szerepe van, az

a kínai hagyomány. A konfucionista filozófiai irodalom egyik alapműve, az „A közép
mozdulatlansága” ezt mondja erről, a fentiekhez hasonló szellemben: „A semerre sem hajlót
nevezik középnek, a sohasem változót nevezik mozdulatlannak. A közép: az égalatti helyes
útja; a mozdulatlan: az égalatti meghatározó törvénye.” 42

A Középpont az egyénben

Ha az Életfát vagy Világtengelyt a lét Középpontját nem „oldal”, hanem „felülnézetként”

szimbolizáljuk, akkor szintén a Középpontot kapjuk. E nézőpont legesszenciálisabb és szintén
abszolút egyetemes jele a körkereszt, vagyis a körbe írt kereszt, amely hangsúlyosan,
ábrázoltan emeli ki a Középpontot és vele együtt az őt kifejező elsődleges jeleket: a kört és a
keresztet. A körkereszt – a teljes szvasztika vagy teljes napkereszt – ugyanakkor tartalmazza
az isteni hármasságot (a pont, a kereszt és a kör) és az isteni világrend négyesség-energiáját és
tájoltságát is magában a kereszt négyességében, valamint a kvintesszenciát is, az ötödik
elemet az ötösségben, amely a kereszt négy szárának metszéspontjában a Középpont, az
ötödik pont.

Ez a nézőpont nem annyira a létezés szerkezetének szempontjából és nem a szellemi út

gyakorlatának értelmében érvényesül, hanem azt mutatja meg, hogy „hol” van az egyénben
ez a Középpont. Ez tehát a már említett mesék „sűrű sötét erdejének” (vagyis a káprázatszerű
létörvény, az eredetéből kizuhant lét, amelyben a mesehős sokszor eltéved) közepén a tisztás,
a lélek, Isten, az Önvaló, az Átman, a Nirvána, az Isten országának „helye”. Az alkímia
hasonló képiséggel fejezi ki ezt: mivel a közönséges fémek Arannyá vagy a bolygók Nappá
változásában a szellemi megvalósítás, a női és a hímelv mindkettőn túli, a teljesség

41
A szellemi megvalósításban a cél és az út az origóban, a centrumban szintén egyek, illetve azonossá lesznek.
42
Tőkei Ferenc 1986. Kínai filozófia. Ókor. Első kötet. Budapest, Akadémiai Kiadó. 191. o.

14
értelmében való újraegyesültsége (androgün) és maga a kvintesszencia fejeződik ki, ezért a
Nap és az Arany jele ugyanez, egy kör közepén a Pont.

Mivel pedig a létezőnek, mint Alanynak (a lét alanyának) önátélése csakis e Középpontból a
saját tudati centrumból átélve lehetséges, ezért tapasztalati, közvetlen átélési vonatkozásban –
tulajdonképpen csak a saját tudatom létezik számomra, mindent kizárólag ezen keresztül
tudok tapasztalni és gondolni, képzelni vagy megismerni. A „mások” létét, a „mások”
tudatát, állapotát, helyzetét, a saját létet, a „mások” halálát, a saját halált tekintve is így van ez
(pl. amely saját halál ekkor nem az alanynak mintegy „kivételét” jelentheti az egyébként
tovább zajló világból, hanem ez az alany számára a világ megszűnte és ezen önátélési mód
akkor is fennáll, amikor „magamat” „nem-énként” élem át) – ezért találó az a népi
pásztorbölcsesség, mint bármely kozmológia végső lehetséges konklúziója, hogy „a világ
(mindenkori) Közepe (mindig) ott van, ahol a botomat éppen leszúrom a földbe”. Azaz, a
mindenkori és egyedül lehetséges önátélés szempontjából a világ mindenkori Közepe mindig
éppen ott van, ahol az alany, mint „Én” (nem pedig, mint „én”) van ott, ahol az egylényegű
az Alappal.. Ez, meglátásunk szerint, természetesen csakis egyfajta profán és értetlen
szentimentalizmus számára értelmezhető egoizmusnak: hiszen éppen e belátás valódi
megértése és tényleges átélése emelhet ki az egoizmusból és éppen ennek az átélésnek a
hiányából következhet az egoizmus. Hiszen az egoizmus az, amely nem akarja és nem tudja
látni a Közepet és az Origót (az Alapot) és így ezt – az ontológiai értelemben nem is önlétű
valóságként létező – önnön „énjébe” helyezi, így önnön „énjét” teszi meg a „világ
középpontjának”. Az itt leírt belátás azonban az Origót a Középbe helyezi és e Közepet,
Önvalót látja és éli át mindenütt, ahol éppen akkor „ő” van, illetve, mindent nem is
ténylegesen létező „önmagából”, hanem e Középből él át, vagyis abból, „ahol” nem „ő”
van, hanem az, ahol a valóság végső természetével való „egylényegűség” (védantikus-
buddhista típusú megértés), vagy a „képmásiság” (teista típusú megértés) fennáll.

Illusztrációként most újból az egyetemes hermetikus-alkímiai nyelvezet kifejezésmódjával

élünk, ezúttal a kínai alkímia területéről véve példáinkat. 43
Elsőként azt az ábrát tekintjük meg, amelyet a hagyomány szerint Ta-jü császár rajzolt le,
miután bejárta a Földet, hogy felmérje azt.

Látható az, hogy a Föld modelljét eleve egy négyzetként ábrázolták: a négyzet a Föld, a
megnyilvánult létforma szimbóluma. A négyzeten belül csupa szakrális szám szerepel, ezek
közül az egy, a három, a hét, a nyolc és a kilenc egy, a négyzeten belüli keresztforma szárait
képezik és éppen ezek azok, amelyek különösen is és egyetemes vonatkozásban is a
különösen isteni-égi számoknak számítanak. 44 Ezek egyúttal a páratlan, vagyis a hímelvű
(yang) számok is, a nőelvű (yin) számok pedig a sarkokban elhelyezkedő páros számok.
Ebben is a megnyilvánult lét két alapvető aspektusát látjuk kifejezve. A négyzet szembenálló
számpárjainak összege mindig tíz: ez a püthagoreus tetraküsz, a világ modelljének tökéletes
43
Az ábrák forrása: Guénon, René 2007. A nagy triád (Szilágyi Gyöngyi ford.) Budapest, Arcticus Kiadó. Libri
Religionis V
44
Azt, hogy ezek miért ilyenek, itt nem tárgyaljuk: ez külön tanulmány tárgya lehetne.

15
száma. A Középben pedig a kvintesszencia (a nem látható ötödik elem, a Szellem) értelmében
használatos száma, az öt áll. Tehát a megnyilvánultnak, a Földnek a közepét a nem
megnyilvánult alkotja, valamint a nőelvű és hímelvű két aspektus közepén, mint
kvintesszencia helyezkedik el az öt.

Ha tovább bontjuk a kép jelentéstartományát – a kínai magyarázattal összhangban –, akkor a

következő láncolatot kapjuk: az ábra az Univerzum képlete, a Föld, mint az Univerzum
közepének képlete, majd tovább a kínai Császárság, mint a Föld közepe, a császárság közepe
a császár és minden lény saját közepébe a császár középpontisága, mint középpontok
sugároznak ki. 45 A császár tehát pontifex maximus, hídverő Ég és Föld között. Ezt fejezte ki
az a császári ruhaviselet, amelyben a ruházat felső része, a fejfedő gömb alakú volt (az ég
szimbóluma), a középső, összekötő rész hengeres és az alsó rész négyzetes-kocka formájú (a
Föld jelképe). Ez tehát a „kör négyszögesítésének” művelete: az ég megfeleltetése a Földre
ható módon. Ez azt is jelenti, hogy e középpontban minden megvan, ami az Univerzumban
található. Ezért az e jellel meghatározott föld szent területté vált és mivel ez az a Változatlan
Közép, a Világtengely, amelynek, mint Középpontnak a révén az égi hatalom szétáradt
mindenbe, ezért ez egyúttal – a saját önátélési középpontként – egyúttal minden „más” létező
önnön középpontjával is azonosan egylényegű volt.

Második illusztrációként a „vang” írásjelet vesszük szemügyre.

Ez az írásjel egyfelől – a fentiekkel összhangban és a Világkirály jelentésének értelmében –

szorosan véve királyt jelent. További, szimbólum-jellegű jelentése is ehhez kapcsolódik: a
király szerepe az egyesítés, Ég és Föld egyesítése. A jel felső része az Eget, alsó része a Földet
ábrázolja, középső része pedig a Világkirályt, az Egyetemes Embert, az összekötőt, akinek
Középpontjában tökéletesen egyesül Ég és Föld. Ez az Egyetemes Ember azonos az Eredeti
Emberrel 46 és itt megint az Egyetemes Ember általános szimbólumához, a kereszthez jutunk
el, amely ember a kereszt középpontjában egyesíti magában a lét aspektusait. Ez tehát a
kereszténységben Krisztus jele és ez a jelentése „Jézus szívének”, Síva és a Buddha ezért visel
szvasztikát mellkasának (szívének) közepén, ezért Szív-szútra a neve a buddhai Tan
esszenciális megfogalmazásának, ezért vándorolnak a hopi indiánok szvasztika alakban a
prérin, ezért a Távol-Keleten a templomok jelölése a térképeken a szvasztika-kereszt és itt is,
a vang írásjel közepét, az Egyetemes Ember jelét is a kereszt alkotja. Abban az értelemben
teszi ezt tehát, mint Középpont-szimbólum, ahogyan azt az alábbi ábra fejezi ki:

45
Itt ismét megemlíthetjük az egyetemes analógiák sorából néhányat: az óegyiptomiak országuknak a „kemi”
nevet adták, amely „szívet”, vagyis a Közepet, a „világ szívét” jelenti, a zsidó Sion-hegy, a buddhista
Shambhala, a hindu Vaikunta, a keresztény Jeruzsálem, az ősi ír Mide („Közép”) királyságai mind a világ
közepét képviselték, a tényleges birodalom formájában egyfelől, másrészt pedig azoknak égi-mennyei másaként,
mint amely a lélek és a Megérkezettek otthona. És tették mindezt a fent kifejtettek okán, együttesen és külön-
külön is, teljes metafizkai érvénnyel és legitimitással, mitöbb, az eszerinti egyedül tényleges metafizikai valóság
szempontjából csakis így, mindegyik önmagát Középnek meghatározva tette ezt egyedül érvényes módon. Ez a
metafizikai értelme a helio- és a geocentrikus világmodellnek, annak, hogy mindig ott van a világ közepe, „ahol
éppen állok”, ez képződik le a régi települések fentebb már említett, mandalaszerű szerkezetének és ezt jelenti
például a magyar királyoknak az a rituáléja is, hogy beavatásuk után (mert a királyt nem beiktatták, hanem
beavatták) egy dombra fellovagolva a négy égtáj felé, a Közép pozíciójából, négy kardvágást tettek (Napvágás).
46
Mint ahogyan Krisztus a második Ádám.

16
 Láthatjuk tehát, hogy a Középpont szimbólumának jelentése mennyire és milyen egyöntetűen
egyetemes és azt, hogy ezt a soha nem a térben és az időben lévő, de mégis azok forrásaként
meghatározható lét és nemlét kategóriái felett álló Metafizikai Origót szintén teljesen azonos
geometriai jelekkel fejezték ki mindig és mindenhol. Valamint láthatjuk, hogy e szimbólumok
mindig ugyanazt jelentik és mindig ugyanarra, ugyanúgy vonatkoznak. Dolgozatunkban
mindezzel arra mutattunk rá, hogy mivel ez így van, ezért állítható az is, hogy e szimbólumok
által hordozott igazságtartalom a lét valóságát ténylegesen és e pontban legalábbis, közös
érvénnyel jelentheti.

Felhasznált irodalom:

Kínai filozófia 1986. Tőkei Ferenc (ford.) Budapest. Akadémiai Kiadó. I. kötet
Szent Biblia 1996. Gál Ferenc, Gál József, Gyürki László, Kosztolányi István, Rosta Ferenc, Szénási Sándor,
Tarjányi Béla (ford.) Esztergom: Szent István Társulat
Upanisadok. Tenigl-Takács László (ford.) 1998. Budapest, Ursus Libris Kiadó

Ananda K. Coomaraswamy 2004. Idő és örökkévalóság (Medve István ford.) Érpatak, Sophia Perennis Kiadó
Augustinus, Aurelius 1987. Vallomások. (Confessiones) (Városi István ford.) Budapest: Gondolat Kiadó
Buji Ferenc 2009. Az emberré vált ember. Ars poetica Divina. Budapest: Kairosz Kiadó
Bruckhardt, Titus 2001. Chartres és a katedrális születése (Palkovics Tibor, Nagy Csaba ford.)Budapest,
Arcticus Kiadó
Cusanus, Nicolaus 2008. A rejtett Istenről. De Deo abscondito (Alácsi Ervin János ford.) Budapest, Kairosz
Kiadó
Cusanus, Nicolaus 2000. A tudós tudatlanság. De docta ignorantia (Erdő Péter ford.) Budapest, Kairosz Kiadó
Dante, Alighieri 1982. Isteni színjáték (Babits Mihály ford.) Budapest, Európa Könyvkiadó
Eckhart, Meister 2000. Tizenöt német beszéd. (Schneller István ford.) Pomáz: Kráter Műhely Egyesület
Fulcanelli 2001. 1925 reprint. A katedrálisok misztériuma - a Nagy Mű hermetikus szimbólumainak ezoterikus
magyarázata. Heliopolis testvéreinek. (a fordító nem nevezte meg magát) Budapest, Arcticus Kiadó. A Fulcanelli
álnevű adeptus művének eredeti közreadója: E. Canseliet
Gardon, Nanin; Olorenshaw, Robert; Gardin, Jean, Klein, Olivier 2009. Larousse, Szimbólumok lexikona
(Sóvágó Katalin ford.) Budapest, Saxum Kiadó
Guénon, René 2007. A nagy triád (Szilágyi Gyöngyi ford.) Budapest, Arcticus Kiadó. Libri Religionis V
Hamvas Béla (a kiadás éve nincs feltüntetve) Arkhai. Budapest, Medio Kiadó
László András 2004. A mindenség fénye az emberben Érpatak, Sophia Perennis Kiadó
Plótinosz 1944. Istenről és a hozzá vezető utakról. (Magyari Zoltánné Techert Margit ford.) Budapest: Officina
Nyomda és Kiadóvállalat
Plótinosz 1986. Az Egyről, a szellemről és a lélekről. Válogatott írások (Horváth Judit és Perczel István ford.)
Budapest, Európa Könyvkiadó
Shizuteru Ueda 2004. Isten lélekben való születése. Eckhart Mester tanítása és a zen-buddhizmus (Vásárhelyi
Szabó László és Imregh Monika ford.) Budapest: Arcticus Kiadó, Libri Religionis IV.
Swedenborg, Emanuel 1909. Menny és pokol (a fordító nem nevezte meg magát) Kállai Könyvkiadó

17