Előszó

Gyermekkorom óta szerelmese vagyok a kortárs fantasztikus iroda-

lomnak, ám sokáig abban a tévhitben éltem, hogy kétféle változata
létezik. Az egyik: az izgalmakban bővelkedő kalandregény, amely for-
dulatos cselekményszövésével és emberfölötti hőseivel ragadja magá-
val az olvasót, ám a gondolati mélységeket éppúgy nélkülözi, mint a
sokrétűen árnyalt jellemábrázolást. Ezzel többnyire kisméretű, puha-
fedeles, színes borítós kiadásban találkoztam, és a magyartanáraim a
homlokukat ráncolták az említésére. A másik: a „tiszteletre méltó”
fantasztikum, amely csiszolt irodalmi nyelvezetet használ, tanórákon
elemezzük a szerkezeti felépítését meg a mélyebb jelentésrétegeit, és
bár a maga módján éppoly szórakoztató, az olvasó részéről hosszabb
emésztési folyamatot igényel. Ez általában nagyalakú, keményfedeles,
védőborítós formátumban kapott helyet a könyvespolcokon, és a ki-
adó ritkán fáradt azzal, hogy figyelemfelkeltő címlapot tervezzen
hozzá.
Hogy a két halmaznak közös metszete is lehet, az sokáig meg sem
fordult a fejemben. Bármilyen nagy élvezettel faltam a népszerű fan-
tasztikus könyveket, valahogy eszembe sem jutott, hogy ezt a zsánert
is lehet ugyanolyan igényesen művelni, mint a „magas” irodalmat.
Elvégre a lektűr mindig lektűr marad, véltem; a nagy vásárlótömegek
úgysem vevők a kifinomult ízlésvilágra, amelynek értékelése a vájtfülű
kevesek kiváltsága. Ha jóindulatú akarok lenni hajdani önmagammal
szemben, akkor beképzelt elitizmusnak nevezhetem ezt a felfogást;
ha szigorúbb vagyok, akkor buta sznobériának. Beletelt egy időbe,
mire kigyógyultam belőle – pedig csupán abba kellett volna belegon-
dolnom, kik töltötték meg a Globe színházat Shakespeare halhatatlan
darabjainak1[1Nem: nem érzem fennhéjázónak a párhuzamot. Az olyan Shakes-
peare-művek, mint A vihar vagy a Szentivánéji álom, minden további nélkül minő-
síthetők a kalandosfantasztikus zsánerirodalom klasszikusainak.] első előadása-
in. Maradjunk annyiban, hogy nem a szellem válogatott arisztokratái.
Számomra a Khton hozta meg azt az olvasmányélményt, amit sok
hasonló érdeklődésű barátomnak Frank Herbert Dűnéje. Egyetemista
koromban került a kezembe, amikor szinte válogatás nélkül habzsol-
tam a fantasztikus irodalmat; az első néhány fejezet után megdöbben-
tem, s ez az érzés csakhamar ámuldozó elismerésbe csapott át. Először
a mű szerkezete nyűgözött le: a váltakozó idősíkok, amelyek egy grá-
nátkristály lapjainak precizitásával illeszkednek egymáshoz és klasszi-
kus vergiliusi struktúrában bontakoztatják ki a cselekményt. Aztán,
akár egy finom ínyesfalat fűszerezését, ízlelgetni kezdtem a szöveg-
ben elrejtett temérdek utalást a régi angol irodalomra, Wordsworth-
től Longfellow-n át Yeatsig. Végül elmerültem a könyv gazdag szim-
bólumnyelvében, és ráébredtem, hogy mitológiai erejű allegóriát ol-
vasok: egy pogány alvilágjárás történetét, amely áldozathozatalról,
megtisztulásról és fölemelkedésről mesél nekem, egy fokozatosan
öntudatra ébredő antihős és az őt körülvevő univerzum bonyolult
kapcsolatrendszeréről.
És mindezenközben egy pillanatig sem unatkoztam, mert a regény
úgy váltotta ki belőlem ezt a katartikus hatást, hogy sehol sem esett a
tudálékos irodalmárkodás csapdájába és végig az aranykori SF jól be-
vált motívumkincsét használta. Voltak itt egzotikus bolygók, részlete-
sen kidolgozott ökológiával; különös és nehezen kiismerhető törvé-
nyek szerint élő társadalmak; félelmetes idegen szörnyek és titokzatos
szépségek; kalandos űrutazások, hajmeresztő szökések és sok-sok
meglepő fordulat.
Ez a nyitja annak a bizonyos közös metszetnek: a mesterfogás,
amellyel a szerző ötvözi a fantasztikum populáris hagyományát az
irodalmival. Nem erőltet semmit; nem akarja mindenáron lenyomni az
olvasó torkán, amit belesűrített a művébe. A főszereplője ugyanolyan
emberfölötti alak, mint a SF-tucathősök, csak sokkal gazdagabban
árnyalva. Ha észrevesszük benne a nietzschei Übermetisch-vonásokat,
az mélyebb dimenziókat kölcsönöz neki, ám ez nem feltétlenül szük-
séges: a regény hagyományos űroperaként is tökéletesen élvezhető. A
kalandok, az erőszak, a szexualitás ugyanolyan tálalásban jelennek
meg, mint a SF-ponyvairodalomban, de a funkciójuk egészen más:
mitológiai sémákat idéznek föl a pogány mondavilágból. A szerző
azonban nem szükségképpen várja el az olvasótól, hogy kövesse őt
ezekbe a mélyrétegekbe: rábízza a választást, és lehetővé teszi számá-
ra, hogy ha úgy tartja kedve, színtiszta eszképista szellemben lelje
örömét a művében. Elvégre a jó bor élvezetének sem nélkülözhetet-
len előfeltétele, hogy szakértők legyünk a csersavak és a tanninok
területén; miért volna ez másképp a fantasztikus irodalommal?
Persze ahhoz, hogy a hatás maradéktalan legyen, a borásznak igen-
is ismernie kell a mestersége minden csínját-bínját; nem eshet neki a
szőlőnek pusztán a megérzéseire hagyatkozva. Piers Anthony a
Khtonnal tett róla bizonyságot, hogy a fantasztikus irodalom legjele-
sebb borászai közé tartozik.

*****

Piers Anthony – bár a magyar olvasóközönségnek eddig még nem

volt alkalma ismeretséget kötni vele – a népszerű spekulatív irodalom
egyik meghatározó egyénisége. Méltán sorolják a kortárs „nagy öre-
gek” közé, hiszen pályafutása még a zsánermagazinok korszakában
kezdődött és mindmáig töretlen. Leghíresebb ciklusa a monumentális
Xanth-sorozat, amelyet a névadó világon játszódó humoros fantasy-
regények alkotnak, s jelenleg a harminchatodik kötetnél tart. SF-
íróként a „temporális regresszió” fölöttébb eredeti ötletére alapozta
az egymáshoz kapcsolódó Csillaghalmaz- és Tarot-szériát, amely
együttvéve nyolc kötetre rúg; érdemes továbbá megemlíteni a
posztapokaliptikus Földön játszódó Harci kör-trilógiáját, amely átme-
netet képez a SF és a fantasy között. Mint a fentiekből kitűnik, Ant-
hony roppant termékeny szerző; gyakran emlegeti derűs büszkélke-
déssel, hogy az ábécé minden betűjére írt már egy könyvet, a gyűjte-
ményes Antonológíától (Anthonology, 1985) a Xanth-ciklusba tartozó
Zombikedvesig (Zombie Lover, 1998). A Khton az első publikált regé-
nye, 1967-ben jelent meg, miután hét évig dolgozott rajta; mind az
olvasók, mind a kritikusok nagy elismeréssel fogadták, s egyaránt je-
lölték a Hugó- és a Nebula-díjra.
Kornya Zsolt
Khton:
 Prológus

N!
Nova faktoriális
Csillagászati robbanás, oly hatalmas és gyors, hogy a fény évszá-
zadokkal marad le tőle.
Ez a helyszínünk: az élet nóvája.
Mikrokozmoszból bolygónyivá Eónok alatt fejlődik;
Bolygóból világmindenséggé Századok alatt;
Időtartama pedig fordítottan arányos a magnitúdójával.
#

§
Szakasz, szimbolikus:
Az ember felemelkedésének dátuma: kitör a csillagok közé. Min-
den, ami előtte volt, őskor.
Az új évek számozása: 1. szakasz, 100. szakasz, és így tovább; A
kommunikáció a kifinomult galaktikus nyelven folyik,
Bár a köznyelv még őrzi a régi állapotok nyomait.
Módosítsd az emberi géneket az űrhöz,
De titkold el a furcsa divergenciákat! Legyenek belőlük mítoszok...
#

5
Az Ötös család
 Az ötödik a Hví alapító családjai közül.
§79-ben települ a kertbolygóra,
Transzcendens Édent keresve.
Ám az Öt sorait megritkítja a hidegrázás §305-ben.
Két vérvonal marad csak, a legidősebbek:
Aurelius (§348-402), elveszi a Tíz egyik lányát;
Benjamin (§352-460), nőtlen;
És e nemesenszületett család minden reménye Aurelius gyermeké-
ben összpontosul:
#

Aton (§374-400)
Aton, harcos;
Aton, bajnok;
Aki a gonosz természetének tudásáért küzd;
Akit elítélnek küzdelméért.
Aton – bár tested egy börtönben pusztul, érzelmeid tovább élnek;
Bár a kettő egy; halálod életedet tükrözi.
E világi szenvedésed minden pillanata párhuzamos másik léteddel,
Most
És a múltban
És az eljövendőben.
#

Aton, Aton – a nap gyermeke –

Jöjj, jöjj alvilágunkba:
Szükségünk van a kárhozottakra.
 I. Aton

A fülkében forró volt a levegő. Aton lenyalta a sót és a piszkot az ajká-

ról, ahogy az izzadság patakokban folyt végig a nyakán és átitatta
durva fegyencingét. A nála lévő könyv bepárásodott borítójának tük-
réből egy sötét hajú, borotvált férfi tekintett vissza rá.
Jellegtelen arc, átlagos testfelépítés – ilyen egy bűnöző? Én bűnö-
ző, gondolta, én...?
Nem számított. A Khton a kárhozottak börtöne volt, akit ide küld-
tek, az elkárhozott, akár megérdemelte, akár nem. Törvényesen ha-
lottnak minősült: senki sem szökött meg a Khtonról.
A börtön mélyen, egy titkos bolygó természetes barlangrendszeré-
ben volt, örökre elzárva a csillagoktól. Nem voltak cellák, sem őrök;
csak az emberi birodalom élő hulladékai, akik elképzelhetetlen gaz-
dagságban haldokoltak. Mert a Khton gránátkristálybánya volt. Az
egyes kövek közepes értékét óriási számuk egyenlítette ki. Az üzlet a
következőképpen működött: minden huszonnégy órában egy étellel
teli lift ereszkedett le, aztán felfelé már gránátok százaival megrakva
indult. Ha az értékük nem volt elegendő, a következő szállítmánnyal
kevesebb élelem érkezett.
Aton ennyit tudott a Khtonról, nem többet, mint bármely más sza-
bad ember. Nemsokára megismeri majd a másik oldalát is, a lenti vi-
lágot. A zárt ketrec megrázkódott, ahogy a bolygó tüzes gyomrába
ereszkedett, és Aton együtt reszketett vele. Érezte, hogy emelkedik a
hőmérséklet; az orrát csípte saját testszaga.
A lehetetlenről álmodom? – gondolta. Bolondság volna szökésről
ábrándozni, csak mert hallottam valami pletykát az űrben? Visszatérés
a halálból. Szabadság. Talán még... befejezés is?
A mozgás abbamaradt. Az ajtó bömbölő sötétségre nyílt.
Forró levegő áradt be rajta, nyomasztó, fojtogató. Az izzadság eláz-
tatta az egyenruháját.
Aton tudta, hogy nincs más választása, így kilépett a homályba.
– Odébb! – üvöltötte egy hang a fülébe. Durva kezek lökték félre.
Könyvével a hóna alatt a terem közepére botladozott. Alig tudta ki-
venni az emberi alakokat, akik elhaladtak közte és a felvonó kivilágí-
tott belseje között.
Halkan dolgoztak; hárman közülük ládákat cipeltek ki onnan, és a
legközelebbi fal mellé halmozták őket. Amikor a lift kiürült, óvatosan
kisebb fémdobozokat helyeztek el benne.
Egyikük becsapta az ajtót, elvágva a fény útját. A gránátkristályok,
gondolta Aton. A férfiak tagbaszakadtak voltak, hosszú hajúak, szakál-
lasak, meztelenek, és mindegyikük valami zsákféleséget hordott a
hátán. A gyér fényben a látvány meglehetősen groteszk volt; púpos
trollokra emlékeztették.
A teremben a zaj olyan nagy volt, hogy nem hallotta a lift emelke-
dését, de tudta, hogy a külvilággal való egyetlen kapcsolata eltűnt.
Immár a Khton kegyelmére van bízva.
Azért derengett némi fény; furcsán, zöldesen fröcskölt szét a te-
remben. A falakból és a mennyezetből áradt, mintha foszforeszkált
volna. A szeme hozzászokott, és már képes volt tájékozódni.
A férfiak közelebb léptek hozzá.
– Új arc, mi? Nevet.
– Aton Öt.
 – Öt?
– Ez van.
Átgondolták, és úgy méregették az idegent, akár egy farkasfalka.
– Rendben, Öt. Itt az eligazításod. Idelent nem kérdezünk. Nem
válaszolunk. Nem érdekel, miért ítéltek el, csak ne kövesd el még egy-
szer! Ne keveredj bajba, tedd a dolgod, és boldogulni fogsz. Megér-
tetted? – Várták a reakcióját, keményen, ragadozók módjára.
– Hol tudok...?
Az egyik férfi előrelépett, és meglendítette nyitott kezét. Aton
ösztönszerűen hárította az ütést felemelt alkarjával. Hajszálnyit késett
vele, és a tenyér olyan erővel találta arcon, hogy belecsendült a füle.
Hátrált egy lépést.
– Mi a...?
– Törődj a magad dolgával! Nem szólunk kétszer.
Aton dühösen visszakozott. Egy pillanatra eljátszott a gondolattal,
hogy viszonozza a jó tanácsot. Akkor mindhárommal meg kellene
küzdenie, valószínűleg egyszerre. Ezt akarták? Ám növekvő dühe mö-
gött ráébredt, hogy a javaslat jó volt. Ne keverj bajt, legalábbis addig,
amíg ki nem ismered magad. Nem lett volna értelme idelenti tartóz-
kodását verekedéssel kezdenie. Lesz még arra idő később is. Bólintott.
– Jó – mondta a férfi. Felnevetett. – Emlékezz! Mind együtt halunk
meg.
A többiek hahotázva emelték fel a ládákat. Aton megjegyezte ma-
gának őket.
– Tanács – mondta az egyik, ahogy elhaladt mellette, de nem el-
lenségesen. – Vetkőzz! Mint mi. Meleg van.
Elvonultak, magára hagyva őt. Ők volnának az átlag? Tudta, hogy
vannak nők a Khtonon, de egy fegyőr nélküli, külvilágtól elzárt bör-
tönben a megszokások már nyilván fejet hajtottak a fullasztó hőség
előtt. Abnormális erkölcsök alakultak ki – hacsak nem valami nyers
tréfára készülnek az ő rovására.
Aton körülnézett. A helyiség kerek volt, a falai szabálytalanok, de
nem durvák. Fénybe borult kő. Régen egy felderítőcsapat bizonyára
végigjárta ezeket a barlangokat, vagy legalábbis megtalálták a gráná-
tokat, és megbizonyosodtak afelől, hogy nincs más lehetséges kijárat.
Eltűnődött, vajon a levegő természetes-e, vagy úgy szivattyúzzák be;
túlságosan nagy körültekintésre utalt, hogysem a véletlen műve le-
gyen.
Ám ezt a borzalmas hőséget nem lehetett elviselni. Ez egy fullasztó
kemence volt. Biztosan akadtak hűvösebb részek is, különben nem
lehetett volna idelent élni. Levetette lucskos egyenruháját, felkapta a
könyvét, és elindult kifelé a teremből. A kijáratnál óvatosan megérin-
tette a falat: forró volt, de nem égetett, és a zöldes nyálka még né-
hány másodpercig tovább izzott az ujjain. A hőség egyértelműen nem
a barlang vegyi anyagaiból áradt.
Egy rövid alagútban találta magát. Hallott róla, hogy a Khton láva
vájta alagutak hálózata, és felfogta, hogy a formálódásuk már évszá-
zadokkal korábban befejeződött, de nehéz volt ésszerűnek maradni. A
folyosó túlsó vége hőtől lüktetett, és a bömbölő hang egyre hango-
sabb lett, mintha az ősi erők még mindig mozgásban lettek volna.
Azonban nem volt más út.
Végül aztán egy nagyobb keresztalagúthoz érkezett, aminek jó
tizenkét láb volt az átmérője – és a benne száguldó légtömeg azonnal
a sima falhoz csapta. Szél – zárt barlangokban? Ez volt a zaj forrása; de
honnan jöhetett ekkora huzat? A pokoli mélységekről kialakított ké-
pébe ez valahogy nem illett bele.
Aton összeszedte magát, visszalépett a szélbe, és hagyta, hogy az
vezesse testét a járatokban. A falak a foszforeszkálást leszámítva jel-
legtelenek voltak, keresztmetszetük pedig majdnem tökéletes kört
formázott. Lehet, hogy egy ismeretlen kor széleróziója vájta ki és csi-
szolta le? A Khton egyre furcsábbá vált.
Az erős szél – harminc mérföld óránként, ha nem több – kelleme-
sen lehűtötte igénybe vett testét, és legalább részben megválaszolta
az idelenti túlélésre vonatkozó kérdéseit. Ám szinte azonnal megérez-
te a következményét: kiszáradás. Vízre lesz szüksége, mégpedig gyor-
san, mielőtt a szervezete dehidratálódik. Valahol bizonyosan vannak
emberek és megfelelő ellátás.
Fél kezét a falon tartva haladt előre, amikor hirtelen egy nyíláshoz
ért. A szél itt alábbhagyott, és visszatért a hőség; Aton viszont örült a
pihenőnek, és belépett a torkolatba. A folyosó alacsony volt, alig tud-
ta kihúzni magát, és egy másik cellába vagy szobába vezetett, hason-
lóba ahhoz, ahová eredetileg megérkezett. Zsákutca.
Már majdnem visszafordult, amikor rájött, hogy a helyiségben van
valaki. Motyogás és mozgolódás zaja ütötte meg a fülét, és egy alak
emelkedett fel a hepehupás padlóról. Aton felé indult. Furcsán sej-
telmes volt, kicsit ijesztő, és egy ködös képet idézett föl benne a
múltból; valami szépséggel elegyes iszonyatot, mely egyszerre volt
túlságosan vonzó és fájdalmas, hogy megfelelően tudja kezelni. A
háttérben süvítő szél mintha baljós zenét játszott volna. Ez volna az a
dal, gondolta, az a borzalmas, csonka dal, a halál melódiája? Ez az én
démonom, a vigyorgó szukkubusz, amely el akarja ragadni a férfiassá-
gomat?
Az alak női hangon szólalt meg, kenetteljesen és mégis csábítóan. –
Akarsz velem szeretkezni? – kérdezte.
Aton most már ki tudta venni egy pucér női test körvonalait. Tuda-
tában volt saját meztelenségének, így a könyvét védekezőn maga elé
emelte, amikor a másik közelebb jött hozzá. Nem volt biztos a szán-
dékaiban; a nő félretolta a könyvet, majd befészkelte magát a karjai
közé. Magabiztos volt; nyilvánvalóan jobban látott nála a félhomály-
ban.
– Szeress! – mondta. – Szeresd Lazát! – Csupasz mellei a mellkasá-
nak nyomódtak.
Aton megijedt tőle és a saját emlékeitől. A nő teste megfeszült; a
figyelmeztetés épp időben jött, hogy hátraugorjon. Laza keze vadul
lecsapott, a markában szorított éles kő csak súrolta Aton állát.. Egy óra
leforgása alatt már másodszorra támadták meg.
 – Akkor pusztulj; disznó! – rikoltotta. – Pusztulj, pusztulj...!
Elakadt a lélegzete, fuldokolni kezdett, majd a cella túlsó végébe
futott, és remegve magába roskadt. Aton továbbra is hallotta elkínzott
suttogását; – Pusztulj, pusztulj... – Vajon tényleg meg akarta ölni?
Kilépett a folyosóra. Laza meghallotta a hangját, és azonnal felállt.
– Akarsz velem szeretkezni? – kérdezte, pontosan úgy, mint az előbb.
Aton elfutott.

*****

A főalagút tovább folytatódott, útközben számos helyiség nyílt

belőle. Néhány üresnek tűnt; máshonnan furcsa zajok hallatszottak:
nyögések, kaparászás. Aton gyorsan elhaladt mellettük.
A szomjúság hajtotta előre. A gyötrő szél a hátát csapkodta, és ki-
facsarta belőle a nedvességet. Eddig magán tartotta a cipőjét, de
most levette, hagyta lélegezni izzadt lábfejét. És ment tovább.
Végül emberi hangok egy nagyobb barlangba csalták. A szél kissé
megenyhült, kitöltötte a nagyobb teret, a zaj pedig elhalt. Aton zsib-
badt érzékeibe új élet költözött. Többen is voltak itt; dolgoztak vagy
lustán beszélgettek. A terem közepén egy nagy fémszerkezet állt ke-
rekeken, a tetején küllős tengellyel. Két férfi tolta a küllőket, és ezzel
forgatták a gépezet felső részét, mintha egy malom kerekét hajtanák.
A közelükben ketten guggoltak a fal mellett, és keskeny pengékkel
apró tárgyakat faragtak. Mögöttük egy férfi kavicsokat fricskázott egy
kosárba. Mindenki meztelen volt.
Atonhoz legközelebb egy esetlen, de barátságos nő állt, aki azon-
nal észrevette a jövevényt.
– Új fiú, mi? – mondta, ugyanúgy köszöntve őt, mint a korábbi fe-
gyencek. Újabb probléma?
– Aton Öt.
– Jó helyre jöttél – mondta. – Mindenki eljön Tömlős Mamához. –
Felnevetett Aton üres tekintetén. – Nem, a nevemet azért kaptam,
mert én kezelem a tömlőket. Kelleni fog neked is egy, különben kiszá-
radsz. Gyere! – A központi szerkezethez lépett. A férfiak abbahagyták
az őrlést, hogy le tudjon venni egy zsákot a gép oldalán lévő kifolyó-
csőről. Odavitte Atonnak. – Ez itt a tömlőd. Soha ne veszítsd el!
Aton értetlenül elvette. Valami durva anyagból készült, úgy tíz ki-
logrammot nyomhatott, és szíjak lógtak róla, nyilván azért, hogy az
ember a hátára vehesse. Most már látta, hogy mindenki hord ilyet – ez
az egyetlen ruhadarabjuk. De miért?
Tömlős Mama felvett egy üres zsákot a földről, és ráhúzta a csőre.
A férfiak folytatták a munkájukat. A zsák lassan kezdett megtelni.
Aton lassan felfogta. – Víz! – kiáltott fel. Tömlője szűk nyakát a szá-
jába vette, és szomjasan szívni kezdte. A folyadék aránylag hűvös volt,
és finom.
A nő helyeslően nézett rá. – Többet ér, mint a gránátok – mondta. –
Csak kidaráljuk a lepárlóból, és mindenki boldog. Legalábbis, amíg
jóban vannak az öreg Tömlős Mamával.
Aton vette az üzenetet. Ennek a nőnek hatalma volt, bármiféle föld
alatti hierarchia is létezett itt.
Tömlős Mama bemutatta a többieket. – Emberek, ez itt Öt. Ezek itt
az őrlőim ebben a műszakban, Sam és Kérges. Ő itt lent az öreg Sakk.
Teljes sakkészleteket farag hulladék gránátból, vagy micsodából. Szé-
pen dolgozik. – Aton ismét meglepetten bólintott. Odakint azok a
figurák egy vagyont érnének, mind a nyersanyaguk, mind a
kézművesmunka miatt – ám itt a művész csak egy meztelenül guggo-
ló, szürke öregember, aki egy viharvert késsel kapirgál. – Ez meg az ő
Tanonca. Van egy megállapodásuk.
A tanítvány egy fiatal nő volt, túl a kamaszkoron, de csinos és jó
alakú. Aton eltűnődött, miféle bűnt követhetett el, hogy ilyen fiatalon
a Khtonra küldték. Úgy vélte, a „megállapodásuk” inkább az öregem-
ber önérzetét elégíthette ki, mintsem a libidóját. A tekintély nagyon
fontos lehet itt – nem árt megjegyezni.
Tömlős Mama a kosaras férfihoz vezette. – Ő Bankár – mondta. – Jó
esze van a számokhoz, jó szeme a kövekhez. Ne packázz vele! – Ban-
kár apró köveket rendezgetett a színük szerint: a vörös és a barna
minden árnyalatának volt külön kosara, de a homályban ezeket alig
lehetett megkülönböztetni. Egy vonzó lány méret szerint tovább válo-
gatta őket. – Ő Csacska – mondta Mama. – Úgy értem, Szeléna a neve,
Csacska Szeléna. Majd megtanulod. – A lány felnézett, és kuncogott.
– Mindenkinek megvan a feladata – fejezte be Mama. – Nézz kö-
rül, Öt, rendezkedj be, és majd találunk neked is valamit. Nem kell
sietni. – Aztán, túlságosan könnyedén: – Szerszámokat csempésztél
be.
– Szerszámokat?
A nő éber szeme a könyvét fürkészte. Nem tette fel a kérdést. Aton
kinyitotta a könyvet. – ÓFI – mondta. – Csak egy szöveg. Azt mondták,
egyetlen tárgyat hozhatok magammal. – A nő néma undorral fordult
el.
Ez volt minden. Miután megszokta a meleget és a szelet, és a han-
gok meg a látvány alapján megtanult tájékozódni az alagutak hálóza-
tában, Aton meglepően könnyűnek találta a börtönéletet. Olyan
könnyűnek, hogy nem maradt hajtóerő, ami a szökésre sarkallta volna
a rabokat. Az itt lakók elégedettek voltak, de ő nem. Szüksége volt
valami katalizátorra.
A barlangok vég nélkül nyújtóztak. A gránátok valahonnan lentről
érkeztek fel válogatásra, majd innen kereskedtek velük a külvilággal.
Sokkal nagyobb árat kértek értük, mint a kövek valódi értéke. A mes-
terséges kövek felülmúlták őket minőségben, de korántsem voltak
ennyire hírhedtek. Ez fegyenckéz munkája volt, és a bűnös Khtonról
származott. Az ember mindig nagyra értékeli a morbiditást.
Aton megmagyarázhatatlannak találta a rabok viselkedését. Elvileg
ez volt az emberlakta galaxis legborzalmasabb börtöne, melyet a pszi-
chopatáknak, a javíthatatlanoknak és a perverzeknek tartottak fenn –
azoknak, akiket a társadalom sem meggyógyítani, sem ignorálni nem
tudott. Odakint a Khtont a folyamatos őrjöngés és orgiák fertőjének
gondolták, ahol elképzelhetetlen mértékű a kínzás és a szadizmus.
 Ehelyett Aton egy nyers, de nyugodt közösséget talált, melynek
tagjai követték a saját tanácsukat: ne keverj bajt. Az igazi őrülteket
külön cellákba zárták, és önkéntes őrök vigyáztak rájuk. Amíg nem
kóboroltak el, senki nem foglalkozott velük.
Még a normális emberektől is alig lehet elvárni, hogy ilyen jól kijöj-
jenek egymással. Ezek valóban bűnözők? Ha nem, miért fogadják el a
sorsukat ilyen könnyen? Valami hiányzott, egy összekötő kapocs. Ad-
dig nem tehet semmit, amíg ki nem ismeri a természetét.
2

– Aton. – A hang mély, meleg alt volt.

Magához tért a merengéséből, és meglátta a Csacska nevű lányt,
kihívó testtartásban. Most nem kuncogott. A tekintete folyton őt für-
készte, ahányszor csak találkoztak; és bár Aton tudatában volt ennek,
úgy érezte, jobb, ha távolságot tart a nőktől, amíg a többi talányt meg
nem oldja. Egy nő mindenhol gondot jelent.
A lány közelebb lépett hozzá, mellét előreszegve. – Én nem Laza
vagyok, Aton – mondta, hangot adva a férfi gondolatainak. – Nem
foglak megölni, ha közelebb jössz.
Aton nem mozdult. – Te Bankár nője vagy, nem?
– Bankár tudja, hogy itt vagyok. Mindig mindenkiről tudja, hol van.
– A lány odaállt mellé; karcsú volt, hízelgő és puha. – Mióta nem voltál
nővel, Aton?
Ezzel elevenbe talált. Túl régóta. Aton megtanulta az űr szabályait,
de már nem volt az űrben, és talán soha nem is jut vissza soha. Az ed-
dig látottak alapján a lány valószínűleg igazat mondott Bankárról.
Lehet, hogy ő küldte baráti gesztusként.
Csacska arrébb lépett, a vizestömlője mögé rejtőzött. Most, hogy
már biztosra vehette Aton figyelmét, táncolni kezdett, ritmikus szök-
kenésekkel és ringó csípővel, éppoly csábítóan, amilyennek szánta. A
férfi a falnak támasztotta a könyvét, és utána lendült.
A lány felkuncogott, és félrerebbent. Kifinomult bújócskát játszott
vele, és egy mellékfolyosóra csalta. Aton hirtelen jött aggodalommal
nézett körbe, de nem volt ott senki.
Csacska odasimult hozzá. Aton megragadta, és a tömlőjével együtt
a falnak szorította. Ajkuk kapkodó csókban találkozott, majd szétvált,
ismét szenvedélyesen összeforrt; aztán a lány kibújt az öleléséből, és a
kamra közepére penderült. A szeme ragyogott.
Aton becserkészte, elállta az útját, és egy fülkébe terelte; a lány
félreszökkent és ficánkolt örömében. Amikor látta, hogy csapdában
van, dúdolni kezdett. Ez volt az utolsó cselfogás: egy ártatlan, egysze-
rű dalocska, mintha észre sem venné, hogy nincs egyedül. Ennek kel-
lett volna forrásba hoznia Aton vérét.
Ehelyett tüstént lehűtötte, akár a hideg zuhany. A csonka dal volt
az. Hátralépett.
Csacska látta, hogy valami gond van. – Mi baj, Aton?
A férfi hátat fordított neki. – Takarodj! Nyomába sem érsz a nőnek,
akire én vágyom.
A lány döbbenten meredt rá, aztán elszaladt, haragosan villogó
szemekkel. Aton hallgatta lépteinek zaját, a csupasz dobbanásokat a
süvöltő szélben. A csonka dallá forrtak össze.
– Malícia – gondolta. – Ó, Malícia... Hát sosem hagysz már el en-
gem?

*****

Persze álom volt, de ezt csak Aton tudta, ő pedig, engedve a mi-
lett-volna-ha csábításának, elég bolond volt hozzá, hogy megfeled-
kezzen róla. Álmában nem egyedül állt az alagútban; a lány nem fu-
tott el dühösen. Hiba történt, igen, de nem végzetes.
A nő belekarolt, ahogy a homályos alagútban sétáltak. Világos
blúzt és sötét szoknyát viselt, ami jobban kiemelte az alakját, mint ha
meztelen lett volna.
– Jill – mondta Aton –, bocsánatot kérek a történtekért. De meg
kell értened, hogy annak a dalnak milyen hatása van rám. Amikor fel-
csendül...
A lány megbökte a karját. Aton érezte az ujjai finom nyomását a
zakón keresztül. – A nevem Szeléna – mondta.
Befordultak egy oldalfolyosóba, ami lejtett és kitágult. – Meglepett
a közeledésed – folytatta Aton, és tisztában volt vele, milyen ügyetle-
nül magyarázkodik. – Valahogy sohasem gondoltam rád nőként, Jill.
– Miért hívsz folyton Jillnek? – kérdezte a társa. – Nézz rám, Aton!
Szeléna vagyok. Csacska Szeléna, a barlangi lány.
Aton ránézett. – Igen, biztosan az vagy – mondta. – Ruhában nem
ismerek rád.
– Kösz.
Egy üléshez kísérte a lányt, és helyet foglalt mellette. – Nem gon-
doltam volna, hogy ilyen is van a Khtonon. A Iokasztén volt legénységi
mozi, de sosem mentem el...
Riadtan elhallgatott. A lány keze az ölében volt, kioldotta az övét a
nadrágján. Aztán az ujjai bebújtak a ruha alá, és lefelé tapogatóztak,
hogy felfedezzék, mi rejlik ott. Aton megpróbált tiltakozni, de az em-
berek a szomszédos üléseken mind őket kezdték bámulni, így kényte-
len volt csendben maradni, nehogy észrevegyék, mi történikt.
A széles vásznon megkezdődött a film. Aton figyelmét a néma jele-
net vonta magára. Egy férfi kaptatott fölfelé egy meredek ösvényen:
erőteljes ifjú ókori öltözékben, meghatározhatatlan színű, lengő pa-
lástban. Egyetlen magányos férfi; mégis sokat jelentett. Mögötte az út
sziklás, mohás lejtővé keskenyedett a furcsamód vonzó tájon.
A kép változott, másik jelenetbe fordult át. A távlat kitágult; szédí-
tő meredély a rémisztő mélység fölött. Az út mintha egy szoroson vá-
gott volna át; valóban, egyik oldalt kerek szirtfok látszott, a környező
táj pedig a mélybe veszett. Két ember nézett farkasszemet egymással
a legmagasabb ponton: szemből közelítettek és itt találkoztak. Jobb-
ról az előbb látott erőteljes ifjú; balról egy idős férfi, hasonló öltözék-
ben. Beszélgettek vagy vitatkoztak. Az öreg karja parancsoló mozdu-
latra emelkedett.
A harmadik kép dinamikusabb volt: az ifjú erőszakos mozdulatra
lendült, a keze előrecsapott, az arca eltorzult. A másik férfi lebegni
látszott a mélység fölött, a karjával madárszerűen csapkodta a leve-
gőt, de már zuhant. Összeszólalkoztak, dulakodtak, talán azon, hogy
melyikük térjen ki a másik elől. Nem lehetett megmondani, mert a
képek töredékesek és némák voltak. Ám a tett visszavonhatatlanul
megtörtént. Messze odalent, a látótéren túl, egy keskeny folyóágy
húzódott, Aton tudta – és kíváncsi volt, honnan.
Még egy kép, aminek látszólag semmi köze nem volt az előzőkhöz:
valami roppant állatalak, hatalmas, összecsukott szárnyakkal és egy
érett asszony érzéki kebleivel. A szája szóra nyílt, mintha találós kér-
dést akarna feltenni. Ennyi volt az egész.
Atont kimondhatatlan félelem szállta meg, beteges undor, ami
felkavarta a gyomrát és messzire kergette tekintetét a szörnyűséges
látványról; nem akarta megérteni, mit jelent.
Most valami újat érzett. Lenézett, és meglátta a női kezet, satusze-
rű fogásra kulcsolva, amint kíméletlenül föl-le mozog rajta. De a hasát
egy zsinór kötötte össze az övével, hosszan kígyózó, vérvörös a félho-
mályban. Látta az arcát, és nem Laza arca volt, aki meg akarta ölni,
hanem egy másik, szebb és gonoszabb bárminél, amit el tudott kép-
zelni.
Szabadulni próbált, de mozdulni sem bírt. A fájdalom borzalmas
volt, ahogy a mozgás folytatódott, és a marok egyre jobban megszo-
rult a húsa körül, mintha gyökerestül akarná kitépni. Az iszonyatból
egyszerre felcsendült a csonka dal, és Aton végre elérte a beteljesü-
lést.
Izzadtan és remegve ébredt, közeledő léptek zajára, és tudta, hogy
meg kell szöknie a Khtonról.
 3

– Öt. – Ezúttal férfihang volt. Szelénának nem tartott sokáig elterjesz-

teni a hírt. Megkereste Bankárt és két segítőjét.
– Nem nyúltam hozzá – mondta Aton.
Bankár komor volt. – Tudom. Ezért vagyok itt.
Aton a másik két férfin tartotta a szemét. Tudta, mi a feladatuk, és
az egyiket fel is ismerte. – Mert Csacska megpróbált rám mászni?
– Részben – mondta Bankár őszintén. – Nem kellett volna ezt ten-
nie. De aztán te visszautasítottad.
– Nem kevertem bajt.
– Nem kevertél! – robbant ki Bankárból. – Te átkozott kívülálló!
Egész Khton rajtam nevet miattad, mert nem találtad elég jónak a
nőmet. Még játszottál is vele, hogy igazán fájjon. Már az elején elza-
varhattad volna, ha nem kívánod; de nem, neked muszáj volt...
– Nem erről van szó. Kívántam, de...
Bankár szeme számítóan csillant. – De...? Mitől ijedtél meg? Kintről
senkivel sem fogsz újra találkozni. Most már a mi szabályaink szerint
élsz. Nincsenek formaságok, sem kétszínű törvények. Ő megkívánt
téged, én pedig megmondtam neki, hogy megkaphatja, amit akar.
Idelent nem születhet kölköd, ebben a melegben nem, ha netán ettől
tartanál. Egyszerűen nem fogan meg.
– Tudom. Én csak...
– Sokba kerülsz nekem, Öt. Csak egy módon kaphatok kárpótlást.
– Van még valami... – kezdte Aton, de Bankár már jelzett, és a két
férfi megindult feléje. Izmosak voltak; egyikük tagja volt a fogadóbi-
zottságának, amelyik ellátta a baját. Most nem viselték a tömlőjüket.
Aton látta, hogy nincs ésszerű kiút. Megnyalta az ajkát, és nem ve-
sződött azzal, hogy levegye a tömlőjét. Tényleg magyarázkodni akart?
 Időzítés. Koordináció. Döntés. Aton ugrott. Az első férfi észbe sem
kapott, és egy meztelen talp találta gyomorszájon. Hátraesett, és úgy
roskadt magába, mint akit kicsontoztak. Még mielőtt földet ért volna,
Aton a társára vetette magát, gyakorlott mozdulattal bozontos szakál-
lába markolt, és zuhanássá alakította ugrása lendületét. Szabad kezé-
nek kérges bütykei tompán reccsenéssel zúzták be a férfi halántékát.
Az egyik félájultan, magatehetetlenül öklendezett. A másik betört
koponyával haldoklott. Az egész ha négy másodpercig tartott.
Bankár döbbenten meredt rá. – Űrhajós – mondta.
– Te akartad a nehezebb utat. – Aton tudta, hogy kivívta a férfi tisz-
teletét. – Próbáltam elmagyarázni.
Bankár kicipelte a férfiakat, és egyedül jött vissza. – Rendben. Így
nem tudok veled dűlőre jutni. Életemben csak egy embert láttam így
verekedni, de ő most... nem elérhető.
– Űrhajós? – Aton kérdésébe érdeklődés vegyült.
– Krell farmer.
Aton eltűnődött. A halálos krellfüvet termesztő céh tagjai más
irányban fejlesztették tovább a karate – kara-ate, a fegyvertelen harc
– ősi művészetét, mint űrhajós testvéreik. Mind a kettő bénított, cson-
kított és ölt; de míg az űrhajós ütései mögött gyilkos erő volt, a farmer
halálos tudománnyal támadott. Melyik iskola volt a jobb? Legjobb
tudomása szerint a kérdést eddig nem válaszolták meg. – Hol van?
– A neve Főnök. Lent van. Nem éri meg.
– Semmi sem éri meg.
Bankár témát váltott. – Leírom a veszteségemet, és elfelejtem. De
kíváncsi vagyok valamire, bár nem igazán az én dolgom. Cserét aján-
lok.
Aton megértette az ajánlat jelentőségét, ezen a helyen, ahol az
információnál nem volt értékesebb tulajdon. – Én is tudni akarok va-
lamit – mondta. – őszinte válaszok? – Azonnal látta, hogy a kérdés
hiba volt. Aki csal az információval, itt nem élhet sokáig.
– Hasonlítsuk össze a kérdéseket – mondta Bankár. Az alkudozás
elkezdődött.
– A titok, ahogy a Khton működik.
– Az ok, amiért lemondtál a lányról. – Aton késve fogta fel, Bankár
miért szakította félbe az előbb a magyarázkodását. Nem akarta elfo-
gadni az ingyen információt. Egyszerűbb volt először elrendezni a
vitát, és csak aztán kibogozni a szálakat. Egy őszinte ember állt előtte,
khtoni módon.
– Nem biztos, hogy tetszeni fog a válasz – mondta Aton.
– Hallani akarom, az egészet.
Egymásra néztek, majd bólintottak. – Túl nyugodtnak találtad itt? –
tette fel a költői kérdést Bankár. – Nem csoda. Ez csak egy része a
Khtonnak – a legjobb része. Itt csak a példás fegyenceket tartjuk: az
ártalmatlan idegbetegeket, a politikai foglyokat, a beszámítható őrül-
teket. Könnyű életünk van, mert kiválasztottak vagyunk, ismerjük
egymást, és mi vagyunk fölényben. De odalent... Nos, csak egy módon
lehet lejutni, és nincs visszaút. Ha valakit nem tudunk kezelni, ledob-
juk a lyukon, és elfelejtjük. Ott vannak a bányák; mi ételt küldünk le,
ők köveket fel.
– Börtön a börtönben!
– Igen. Odakint azt hiszik, mi egyetlen hatalmas, boldogtalan csa-
lád vagyunk, akik folyton civakodnak és a földet túrják. Lehet, hogy
lent így is van. Nem tudjuk. De itt szeretjük a nyugalmat, és ugyanúgy
vagyunk a lyukkal, mint a kintiek a bolygóval: ha nincs gránát, nincs
étel. Mi kapunk előbb enni, és nem kell sokat dolgoznunk, csak arról
gondoskodunk, hogy minden simán menjen. Be vagyunk zárva ide, de
megélünk, és nem is rosszul. Néha jön egy új arc, mint te, és egy ideig
érdekesek a dolgok, amíg helyet nem találunk neki.
– Nincs kiút – mondta Aton.
– A barlangjaink alulról le vannak zárva. Ez minket bent tart, a ször-
nyeket meg kint. Odalent... senki sem tudja, hol érnek véget azok a
járatok, vagy hogy mi él bennük.
Feltáratlan barlangok! Az egyetlen esély a szökésre. Azzal jár
ugyan, hogy egy olyan börtönnel kell szembenéznie, amitől még a
keményebb fegyencek is félnek, tele olyan rabokkal, akik túl vadak
bármiféle erkölcsi korlát elfogadásához; de ezt a helyzetet ki tudná
használni.
– Csacskáról – vette át a szót Aton, tudván, hogy most ő következik.
– Nem vele van gond; nem is veled. Jó lány; elfogadtam volna, ha te-
hetem. De valami megállított, valami, amit nem tudok leküzdeni.
– Valami, ami megállított egy űrhajóst? Furcsa szerzet vagy. Te és
az átkozott könyved.
Aton kimondta a szót, ami miatt elkárhozott: – Kolonelett.
Bankár rábámult. – Hallottam róluk. Történeteket... Azt mondod,
találkoztál eggyel? Valóban léteznek?
Aton nem válaszolt.
Bankár elhátrált előle. – Hallottam, mire képesek. A férfiakról,
akik... – Eddig barátságos hangja most fagyos lett. – Te tényleg bajt
hozol. És én még Csacskát küldtem hozzád!
Bankár meghozta a döntést. – Nem akarlak többé ismerni. Te nem
tartozol közénk, Öt. Le kell menned. Nem érdekel, hány embert ölsz
meg; itt nem maradhatsz.
Aton erre a válaszra számított. – Nem ölök – mondta. – Megyek.
§381

A Hví olyan volt, mint egy antik pásztoridill antik szörnyek nélkül, lan-
kás hegyei és szelíd völgyei nem ismerték a viszálykodást. Egyik tele-
pülésről sem lehetett látni a másikat, és a civilizáció szögletessége
csak ritkán törte meg a természet lágy vonalait. A lakosság gyér volt,
és válogatott; a megapoliszokkal zsúfolt Földön a legkisebb várost
sem tudta volna megtölteni. Itt csak egy főfoglalkozás és egy export-
cikk létezett: a hví.
Egy kisfiú sétált az Ötök Családjának körkörös mezőin, vigyázva,
nehogy rálépjen a feléje nyújtózó zöld virágokra. Mivel még túl fiatal
volt ahhoz, hogy a termesztésükkel foglalkozzon, a barátjuk lett. Kö-
rülötte a hví szinte tapinthatóan kellemes aurát sugárzott magából,
lényegében olyan hatással, mintha megsokszorozná a személyiségét;
ezt igen andalítónak találta.
A fiú hétéves volt. A születésnapja az előző napra esett, de még
mindig lenyűgözte a csoda, ez az újabb esztendő, amivel hirtelen gaz-
dagabbá vált. A bolygó kisebb lett, élete egyhetedével, és most ismét
fel akarta fedezni, hogy megértse új dimenzióit.
A kezében egy nagy, nehéz tárgyat cipelt, a születésnapi ajándé-
kát. Egy könyv volt az, csillogó vízhatlan kötésben; fényes fémcsatját
apró kombinációs zár védte. A borítóján díszes betűk álltak: ÓFI, alat-
ta pedig a neve: ATON ÖT.
A Hví szűzvadona a kertek végében kezdődött, és bár a fák kevés-
bé voltak fogékonyak az emberi értelemre, mint a nemesített virágok,
azért nem voltak barátságtalanok. A fiú az árnyékukban sétált, és visz-
szanézett apja, Aurelius házára, messze a mezőn túlra. Az új kerti lak
mellett állt, amit alig egy éve húztak fel, kedvesen mosolygott a házi-
kó magas, csúcsos tetejére, és olyan gondolatok keringtek a fejében,
amelyekhez még túl fiatal volt. Aztán lejjebb tekintett, a ház mögé,
ahol a forró, fekete aszfaltút kanyargott a távoli űrkikötő felé – olyan
messzire, hogy még innen nézve is kívül esett a panorámán.
Ebben az elmélyült pillanatban hallotta meg a lágy szél ölén kélő
dallamot, már-már túl tünékenyen ahhoz, hogy igaz legyen. Megállt
és fülelt, jobbra-balra forgatva a fejét, hogy kiderítse, honnan jön.
Nem volt képzett zeneileg, de ennek a hangnak a lenyűgöző szépsé-
gét nem lehetett tagadni.
A dallam kísérteties lejtéssel hajladozott, mint valamiféle tündér-
lant éteri zenéje. Madárcsicsergés is vegyült bele, rejtett erdei pata-
kok csobogása, és az ősi trubadúrok egyszerű, finom melódiái. Az el-
ragadtatott Atont azokra a dalokra emlékeztette, amiket ismert
ugyan, de a címüket csak később tudta meg: Zöld ruhaujjak és Róma
szökőkútjai és sok minden más, régiek és újak.
Nem fejeződött be, csak elhallgatott. A hétéves kisfiú megfeledke-
zett felfedezőútjáról, mert mindenáron hallani akarta a végét. Muszáj
volt.
A dallam újra felcsendült; a fiú beleborzongott, magához szorította
a könyvét, és követte a csábító hangot az erdőbe. Egyre izgatottabb
lett, az érzés mindinkább hatalmába kerítette elméjét; ez volt a leg-
gyönyörűbb dolog, amit valaha hallott. Úgy tűnt, még a hatalmas fá-
kat is bűvkörébe vonja, mert csendesen álltak, és hagyták, hadd lengje
körül őket. Aton megtapintotta kérgüket, ahogy elhaladt mellettük,
bátorságot merítve a feneketlen, erdei kút megkerüléséhez (mert félt
a sötéten tátongó torkától), és ment tovább.
Most már jobban ki tudta venni a zenét, mely az erdő ismeretlen
részébe vezette. Emberi hangon szólt – egy nő hangján, a gyönyör
édes ígéretével teljesen. Valami húros hangszer finom arpeggiói kí-
sérték, ellenpontozva az éneket. A félig megértett szavakban bujkáló
jelentés tökéletesen illett az erdő és a napszak hangulatához.
A fiú egy tisztáshoz ért, és átkukucskált a szélén dúsan növő páfrá-
nyok között. Meglátta az erdei nimfát. Lélegzetelállítóan gyönyörű nő
volt, olyan kecses, hogy még a hetedik évét éppen csak betöltött
gyermek is azonnal, kérdés nélkül megértette, hogy nincs hozzá fog-
ható ezen a bolygón. Kővé válva bámulta és hallgatta.
A nimfa megérezte jelenlétét, ahogy ott bujkált, és abbahagyta az
éneklést. – Ne! – akarta kiáltani Aton, mikor a dal a refrén közepén
félbeszakadt; ő azonban letette a hangszerét.
– Gyere ide, fiatalúr! – mondta tisztán, de egyáltalán nem hango-
san. A fiú közelebb somfordált hozzá, hirtelen támadt szégyenlősség-
gel, amiért rajtakapták leselkedés közben. – Hogy hívnak? – kérdezte
a nő.
 – Aton Öt – ejtette büszkén a büszke nevet. – Tegnap múltam hét-
éves.
– Hét. – Úgy mondta ezt a szót, hogy Aton elhitte, ez a legmegfele-
lőbb életkor a világon. – És mi ez a teher, amit magadra vettél? – ér-
deklődött, miközben mosolyogva megérintette a kezében tartott
könyvet.
– Ez az én könyvem – mondta félszeg hiúsággal. – Rajta van a ne-
vem is.
– Megnézhetem?
Aton visszakozott egy lépést. – Ez az enyém!
A nő a szemébe nézett, és Aton elszégyellte magát az önzése miatt.
– Le van zárva – magyarázta.
– De el tudod olvasni, Aton?
Megpróbálta elmondani neki, hogy tudja, a nagy ÓFI betűk az Óvi-
lág Angol Irodalmát jelölik, a többi pedig a nevét adja ki, hogy mutas-
sa, a könyv az övé. Ám a szavak a torkán akadtak, ahogy tekintete el-
merült a nő mély, nyugodt szemében. – Le van zárva.
– Soha ne áruld el senkinek a kombinációt! – mondta a nő. – De
nem fogok odanézni, míg kinyitod.
Lehunyta a szemét, vonásai oly nyugodtak és tökéletesek voltak,
akár egy szoboré. Aton valami furcsa odaadást érzett, és nagyon össze
volt zavarodva. Babrált egy kicsit a zárral, a tárcsákat a nemrég meg-
tanult sorba állította. A kapocs kinyílt, és feltárultak a színes oldalak.
A nő szempillái felrebbentek a kattanásra, és tekintetét, mely olyan
fényes és meleg volt, akár a nap sugarai, ismét a fiúra emelte. Aton a
várakozóan kinyújtott kezekbe helyezte a könyvet, és félig rémültem
figyelte, ahogy a vékony lapokat forgatják.
– Ez a könyv gyönyörű, Aton. – A fiú elpirult büszkeségében. – Meg
kell tanulnod a régi nyelvet, az angolt, és ez nehéz lesz, mert a betűk
nem mindig egyeznek a szavakkal. Nem olyan tiszta, mint a galaktikus
nyelv. Szerinted képes leszel rá?
– Nem tudom.
 A nimfa elmosolyodott. – Igen, képes leszel, ha megpróbálod. –
Kikeresett egy oldalt, és kisimította. – Gyermek vagy még, Aton, és ez
a könyv sokat jelent majd számodra. Itt van, amit Mr. Wordsworth
mond a gyermekkor halhatatlanságáról: „Ó, öröm! amitől mi / éleszt-
jük parazsunk: / hogy a természet őrzi, / mi bennünk úgy kihunyt!”2
[2Ferencz Győző fordítása.]
Aton bambán hallgatta. – Csak azért tűnik homályosnak – mondta a
nő –, mert a a költő más szimbólumokat használ, mint amiket te is-
mersz. De ha majd megtanulod felfogni, a költészet nyelve lesz a leg-
egyenesebb út az igazsághoz, amit csak találhatsz. Talán megérted,
Aton, mire kétszer ennyi idős leszel. És mire kétszer hét éves leszel,
mit fogsz csinálni?
– Hvít fogok termeszteni.
– Mesélj nekem a hvíről!
És Aton mesélt neki a mezőkön növő zöld virágokról, amik szere-
lemre várnak. Ha egy férfi leszakított egyet, a hví szerette és zöld ma-
radt, amíg csak élt. Nem táplálta más, csak levegő és a gazdája jelen-
léte. Amikor a férfi elég idős lett, odaadta a hvíjét a választottjának, és
ha az valóban szerette őt, a növény életben maradt, ha pedig nem,
akkor elszáradt. Ha nem pusztult el, összeházasodtak, a virág pedig
visszakerült a gazdájához, aki többé nem tette próbára a szerelmüket.
A növény csak a Hvín nőtt, azon a bolygón, ami róla kapta a nevét,
vagy talán fordítva; és az egész emberlakta galaxisba szállították, mert
az emberek mindenhol, mindenáron tudni akarták, igazán szeretik-e
őket.
– Ó, igen – mondta a nimfa, amikor Aton kifogyott a szuszból. – A
szerelem a világ legfájdalmasabb dolga. De mondd meg nekem, fia-
talúr – tudod egyáltalán, mi az?
– Nem – ismerte el, mert az előadása szónoki volt, csak a felnőttek-
től hallottakat szajkózta vissza. Azon tűnődött, jól értette-e a nőt.
Aztán a nimfa valami mást mondott neki, valami furcsát: – Nézz
rám! Nézz rám, Aton, és mondd, hogy szép vagyok!
 Engedelmesen az arcába nézett, de csak a fekete-zöld szemeket és
a haját látta; tűz és füst, mely leng-lobog a szélben. – Igen – szólt, és
meglepően örömét lelte benne. – Szép vagy, mint a lángok visszfénye
a vízen, amikor apám tavasszal felperzseli a mocsarat.
A nő felnevetett, mintha a dalát visszhangozná, és értékén fogadta
a bókot. – Igen, valóban ilyen vagyok – helyeselt. Kinyújtotta a kezét,
és hűs tapintású ujjaival felemelte Aton állát, hogy a tekintetük ismét
egymásba kapcsolódott. A hatás delejes erejű volt. – Soha nem fogsz
szebb nőt látni nálam – mondta, és Aton azon kapta magát, hogy tel-
jes szívéből hisz neki, és soha életében nem fogja kétségbe vonni.
A nimfa elengedte. – Mondd, csókoltak már meg?
– A nagynéném mindig megpuszil, amikor meglátogat minket –
mondta Aton az orrát ráncolva.
– Hasonlítok a nagynénédre?
Aton szemügyre vette. A nők keveset számítottak a Hví elsőszülötti
leszármazásrendjében, és az édesapja nővérei elég kiábrándítóak vol-
tak.
– Nem – felelte.
– Akkor most megcsókollak.
Ismét az ujjai közé fogta az állát, a másik tenyerét pedig a feje búb-
jára tette, hogy kicsit oldalra döntse. Így tartotta, miközben előreha-
jolt, és gyengéden szájon csókolta.
A hétéves Aton nem tudta, mit tegyen. Később, amikor elmeren-
gett ezen a pillanaton, azt hajtogatta magának, hogy semmit nem
érzett; de ezt a semmit képtelen volt megérteni.
– Csókoltak már meg így korábban?
– Nem.
A nimfa mosolya ragyogott. – Soha senki sem fog így megcsókolni
többé... soha. – Szeme egy apró növényre tévedt, ami pont a lába mel-
lett nőtt. – Ez is szép – mondta, és utána nyúlt.
Aton élesen szólt rá; – Az hví. Egy vadhví.
– Nem lehet az enyém? – kérdezte derűsen.
 – Hát persze, hogy nem lehet a tiéd! – felelte Aton, önkéntelenül
az ő szavait használva. – A hví csak a férfiaké. Mondtam.
A nimfa megint felnevetett. – Amíg nem szeretik viszont őket. –
Leszakította a virágot. – Tessék! Látod, nem szárad el a kezemben. De
neked adom, ez lesz az én ajándékom; veled marad és szeretni fog,
amíg csak emlékszel a dalomra.
– De én nem is tudom a dalodat!
A nő Aton hajába tűzte a virágot. – Vissza kell jönnöd, hogy megta-
nuld. – Finom kezét a vállára tette, és gyengéden fordította, hogy hát-
tal álljon neki. – Most menj, és ne fordulj vissza!
Aton zavartan, de valahogy mégis boldogan elsietett.

*****

Másnap visszatért, ám a tisztás üres volt. Az erdei nimfa eltűnt, és

magával vitte a dalát is. Sokáig rágódott az emléken, próbálta vissza-
idézni a dallamot, ám csak egy bizonytalan töredék maradt meg ben-
ne. Megérintette a lapos tönköt, ahol a nő ült, kíváncsi volt rá, vajon
megőrizte-e a teste melegét. Kezdett kételkedni abban, hogy valóban
találkozott vele; de ragaszkodott a látomásához. A nimfa beszélt hoz-
zá, megcsókolta, megajándékozta a hvível és egy csonka dallal; az
emléke pedig különös volt, erőteljes és csodálatos.
Az elkövetkező napokban és hetekben vissza-visszajárt a tisztásra,
abban reménykedve, hátha megint hall valamit a dalból. Végül felha-
gyott ezzel, és átadta magát a valóság komorabb világának – leg-
alábbis majdnem.
A legközelebbi szomszédjuk a völgyben lefelé lakott, öt mérföldre
tőlük. Ez az alacsony kasztú Nyolcvanegy család egyik ága volt, akik
rosszabb földet műveltek, és kevésbé lelkiismeretesen. Aurelius sosem
beszélt róluk. Aton a létezésükről sem tudott, amíg a nimfája közve-
tett módon meg nem ismertette őt a Nyolcvanegy gyerekekkel.
Amikor a tizedik hasztalan erdei sétáját követően elfogta a magány
érzése, Aton ráébredt, vagy elfogadja, hogy a nő örökre eltűnt (amit
nehezebbnek talált annál, mint hogy tíznél tovább számoljon az ujja-
in), vagy távolabbi tájakon folytatja a kutatást. Az utóbbit választotta.
Elvégre valahol lennie kellett, és a hosszú völgy tűnt a legésszerűbb
helynek, ahol keresheti, mivel elméletileg nem volt szabad a forró,
fekete autópálya mentén sétálnia. A nagynénje egy légikocsin mindig
abból az irányból érkezett a völgy fölött, és bár nem igazán fogta fel
valóságosnak a helyet, ahol ő lakott, meg különösebb kedvet sem ér-
zett hozzá, hogy meglátogassa, ez a tény némi logikával ruházta fel a
döntését.
Súlyos könyvével felvértezve elindult hát, s kalandos útja számos
mezőn, kanyargó patakon és sötét erdőfolton vezetett keresztül. A
világ nagyobbnak bizonyult, mint hitte; ám ő csak a másik hóna alá
vette az egyre nehezedő ÓFI-t, néha pihenőt tartott, és megfegyel-
mezte apró lábait, nehogy elbátortalanodjanak a már megtett fel-
mérhetetlen távolságtól. Végül a Nyolcvanegy család birtokának ha-
tárán találta magát.
Így aztán nem a nimfával találkozott, akit keresett, hanem egy vele
egykorú ikerpárral, Jay-jel és Jervisszel, meg a húgukkal, Jill-lel; és
olyan barátság szövődött közöttük, ami kitartott az elkövetkező hét
évben.
– Oda nézz! Van hvíje! – kiáltotta Jay, és a céltudatosan lépkedő
utazóra mutatott.
A Nyolcvanegy gyerekek Aton köré sereglettek, aki az irányában
tanúsított megkülönböztető figyelemre leereszkedő rosszallással a
hangjában válaszolt. – Miért nem szedsz magadnak? – kérdezte.
Jervis dühösen dobbantott egyet. – Próbáltam. Elszáradt.
– Te hol szerezted a tiédet? – faggatózott Jay.
Aton elmesélte, hogy az erdőben egy gyönyörű nő adta neki a he-
tedik születésnapjára, és most őt keresi.
– Bár én is így tudnék füllenteni! – irigykedett Jervis. – Tudsz bom-
bát csinálni?
– Bombát csinálunk! – ujjongott a kis Jill.
 Jervis rácsapott a húga meztelen mellkasára. – Lányok nem! – je-
lentette ki. – Ez férfimunka.
– Igen – helyeselt Jay.
– Igen – visszhangozta Aton, bár nem igazán érdekelte. – De a
könyvemet biztos helyre kell tennem. A Régi Föld van benne.
– Az olyan, mint a lila homok? – kérdezte Jay. – Talán felhasznál-
hatnánk a bombánkhoz.
– Nem! A Régi Föld egy költő. Forró hamuról versel. „Ó, öröm! ami-
től mi / élesztjük parazsunk...”
– Az meg kit érdekel? – mondta Jervis. – Az igazi férfiak bombákat
készítenek.
Nem sokkal később a három fiú az ikrek búvóhelyén rejtőzött, egy
földbe vájt mélyedésben, nem messze a disznóóltól, sűrű bokrok mö-
gött. Kövekből és színes homokból készítettek bombát. Jervis hallotta
valahol, hogy a kén (amit megismert a sárga színéről) és a salétrom
megfelelő keveréke robban, ha elég magasról ejtik le. Ám valahogy
nem akart működni.
– Biztos a salétrom – mondta Jervis. – Ez itt csak fehér homok. Ne-
künk igazi salétrom kell.
Jill, aki kint ólálkodott, meglátta a lehetőséget. – Majd én hozok
nektek!
Amikor visszatért egy konyhából elcsent sószóróval, nem volt haj-
landó átadni, míg őt is be nem vették a tervükbe. A délután hátralevő
részében végig Aton mellett maradt, aki azonban kicsit visszataszító-
nak találta. Mindenhol szutykos volt, és hosszú, fekete tincsei állandó-
an belehullottak a bombába.
Kettő

Teltek az évek. Megkezdődött az oktatás. Aton történelmet tanult, és

megismerte bolygójának és az Öt nemes család hagyományait. Meg-
tanulta, hogy olvasson nehéz anyanyelvén, és fokozatosan, csodálatos
módon haladt az ÓFI monumentális szövegével is. Megtanult messze
tovább számolni tíznél, és más műveletekre is képes volt már a szá-
mokkal; megtanulta a hőmérséklet Kelvin-skáláját és az idő § mérté-
két. Megkezdte hosszú tanoncéveit a hví mellett.
Egyre értékesebbé váló szabad idejét javarészt a Nyolcvanegy csa-
lád farmján töltötte. A fiúk más tervekbe fogtak, miután felhagytak a
bombakészítéssel. Jaynek és Jervisnek nem kellett az Öt család által
megkövetelt hosszas tanulmányokkal bajlódnia, így könnyebb dolguk
volt. Jill sosem hagyott fel Aton iránt táplált kezdeti érzelmeivel. Az
ikrek folyamatosan hergelték: „Csókold meg, és akkor talán hoz még
nekünk sót. Ezúttal jó sót.” Ám Aton úgy tekintett rá, mint a húgára,
aki sosem volt neki, és megelégedett azzal, hogy meghúzgálta a haját,
ha nem viselkedett rendesen. Eközben az idő mindannyiukat megvál-
toztatta.
Odahaza a kényes, zöld növények gondozása bonyolult feladat
volt, részben tudomány, részben művészet és tehetség kérdése. Ha-
mar nyilvánvalóvá vált, hogy Aton ért hozzá. Azok a növények, ame-
lyekkel ő dolgozott, nagyobbra és szebbre nőttek az átlagosnál, és az
első próbaültetvényei valósággal virultak. Jövője gazdálkodóként biz-
tosítottnak látszott.
Technikusként viszont már kevésbé. Megtanulta vezetni a család
légikocsiját, betáplálva a planetáris koordinátákat a jármű földrajzi
finombeállítójába. A koordinátarács szabványegységekben északi és
keleti irányba volt kalibrálva, és az erre telepített finombeállító csak a
megfelelő pályát engedte fókuszba állítani. Atonnak ezzel gyűlt meg
keservesen a baja. Úgy tűnt, legalábbis gyerekkorában, hogy hiányzik
belőle a műszaki érzék.
– Sose jelentkezz a tengerészethez! – figyelmeztette az oktatója. –
Biztos, hogy technikust csinálnának belőled. Hihetetlen érzékkel vá-
lasztják ki a legrosszabb embert az adott feladatra.
 – Miután azonban Aton elsajátította a műveletet, tisztelet ébredt
benne iránta. Volt valami a végeérhetetlen bajlódást követő hirtelen
fókuszálásban, ami rögtön jókedvre derítette.
Talán, gondolta, a fókusz azért szép, mert annyi vesződség árán
lehet csak elérni.
Csak egy dolog lombozta le a jövőképét: az erdei nimfa sosem szű-
nő emléke. Nem lehetett elégedett, míg meg nem oldotta a rejtélyt.
Miközben a mezőkön dolgozott, izzadt a tűző napon, és a feltörő ga-
zokat gyomlálta (krellnek képzelte őket, de nem voltak különösebben
veszélyesek) az értékes hví közül, a csonka dal ötlött az eszébe, és
kitartóan, szívfájdítóan ott is maradt. Honnan jött a nő? Mi volt a
szándéka? Mit akarhatott egy kisfiúval?
Az idő fokozatosan eltompította az emlékeket. Csak az elégedet-
lenség központi magva maradt, ami mindig elbizonytalanította kissé,
kétségeket ébresztve benne, valóban az lesz-e a legjobb neki, ha
hvítermesztő gazdaként éli le az életét. No de ugyan mi más várhatna
rá?
Tizennégy éves volt, hvípalántákat ültetett a birtok szélén, amikor
újra meghallotta a távoli dallamot. A keze megremegett. A nimfa...
csak nem tért vissza végre a tisztásra?
Félretette a palántákat, és követte a varázslatos hangot, hol szapo-
ra léptekkel, hol visszafogottan. Az izgalom csak úgy lüktetett benne,
amikor megkerülte a használaton kívüli, mély, erdei kutat. Valóban
létezik a nimfa? És őt hívja?
A tisztáshoz ért, ami alig változott a hét évvel ezelőtti emlékeihez
képest. És a nimfa ott volt! Ott volt, ült és dalolt, gyors ujjai egy köny-
nyű hangszeren táncoltak – egy hathúros, hihetetlenül kecses, külvilá-
gi lanton. Aton elméjében a régi emlékképet felülírta az új valóság. A
nő körül az erdő, a fák, de még a levegő is ragyogott a szépségtől.
Aton megállt a tisztás szélén, és magába szívta a nimfa jelenlétét.
Az idő, ami az előző találkozásuk óta eltelt, csupán egy magányos
álomban töltött pillanatnak tűnt számára – egy pillanatnak, és mégis
az örökkévalóságnak. A nő nem változott – csak ő lett idősebb hét
évvel. És amit most látott, az más volt, mint amit hétesztendős korá-
ban.
A nimfa könnyű, zöld ruhát viselt, amin áttetszett a nap fénye, elöl
egy Hvín szokatlan ingvállban összefűzve. A sápadt, éteri arcát kere-
tező dús hajzuhatag a sötétvörös és a fekete lenyűgöző színharmóniá-
jába olvadt össze. Alakja finoman telt volt; se túl sovány, se túl buja. Az
ellentéteknek azt az egységét testesítette meg, amit – bár sosem tu-
datosult benne – Aton mindig is keresett. Tűz és víz, mely oly gyakran
viaskodik egymással, most kifinomult fókuszba állt, akár a navigációs
készülék koordinátarácsának vonalai.
Aton elbűvölve merült el a látványban, megfeledkezve az idő múlá-
sáról, még önmagáról is.
Ahogy régen, a nimfa most is észrevette, és abbahagyta az ének-
lést: – Aton, Aton, gyere ide!
Felismerte! Esetlenül állt a gyönyörűséges jelenés előtt; férfiassá-
gának első suta felbuzdulása az arcába kergette a vért. Ez a nő a vágy
eleven tárgya volt, otrombának és faragatlannak érezte magát a je-
lenlétében; kínos tudatában volt a kezén száradó földnek és a ruháját
átitató izzadságnak. Nem bírt maradni; nem bírt távozni.
– Tizennégy – mondta a nimfa, varázserejét a szóba sűrítve. – Ti-
zennégy éves vagy, és már magasabb nálam. – Felállt, akár a nyíló vi-
rág, hogy megmutassa, igazat beszél. – És még viseled a hvímet – A
virág után nyúlt, és kivette a fiú hajából. Megbújt a kezében, szirmai
alig voltak sötétebbek a ruhájánál. – Most már nekem adod, Aton?
Aton szájtátva, szótlanul állt; képtelen volt felfogni a kérést.
– Ó, még korai, túl korai – mondta a nő. – Most még nem veszem el
tőled, Aton. Még nem. – Felfigyelt a fiú üres kezére. – Hol a könyved,
Aton?
– A földeken dolgoztam...
– Ó, igen, igen – mondta a hvít cirógatva. – Most már kétszer hét
éves vagy, kész gazda. De emlékszel-e még...
 – William Wordsworthre és A halhatatlanság sejtelmével – szaladt
ki belőle. Azonnal meg is rémítette saját, durva hangja.
A nimfa megfogta Aton kezét, és megszorította. – Soha ne feledd,
Aton, milyen csodálatos dolog gyermeknek lenni. Ott ragyog benned
a halhatatlan fény, annak a csillagnak a fénye, amiről a nevedet kap-
tad. Óvd azt a parazsat, soha ne hagyd kihunyni, bárhogyan nősz fel!
– Igen – felelte Aton, de ennél többre képtelen volt.
A nő az arcához érintette a hvít. – Mondd, mondd megint, Aton –
szépnek találsz?
Aton a fekete-zöld mélységbe nézett, és elveszett benne. – Igen –
felelte. – Az erdei tűz, a csendes víz. Belefojtasz a tüzedbe...
A nevetése gyertyafény és patakcsobaj visszhangja volt. – Ennyire
félelmetes volnék?
Megbabonázol, gondolta Aton. Játszol velem, én pedig tehetetlen
vagyok.
A nimfa kinyújtotta a karját és közelebb lépett Atonhoz, hogy visz-
szatűzze hajába a hvít. Testének lágy illata betöltötte Aton érzékeit.
Időtlen volt, maga a tökéletesség.
– Nem találtál más hozzám foghatót – mondta.
Felesleges lett volna tiltakozni; már a hiúsága is maga volt a gyö-
nyör. Halandó nő nem vetekedhetett az ő lényének ragyogásával.
– Ne felejts el! Most kapsz még egy csókot.
Aton mozdulatlanul állt, karja bénán lógott a törzse mellett, a lába
gyökeret eresztett, és félt, hogy ha megmoccan, orra bukik. Az erdő
asszonya hűs ujjaival megfogta a könyökét; a finom érintésre bizser-
gés futott végig a karján, vállától ökölbe szorított kezéig. Édes ajkát az
övéhez emelte, és úgy tartotta őt, extázisban. A csók: elméjét elborí-
totta a sóvárgó kétségbeesés.
Pillangószárnyak rebegtek a testén; csak a hangja talált kiutat kö-
zülük: – De holnap már nem leszel itt – hallotta önmagát.
A nimfa elbocsátotta. – Menj, menj most! Ha legközelebb találko-
zunk, készen állsz majd.
 – De még a nevedet sem tudom!
A nimfa egy kézlegyintéssel az útjára indította. Aton sarkon fordult,
és zsiborgó lábai kivezették a tisztásról.

*****

Ami eddig csak Aton méla merengéseiben merült fel, egyszerre

sürgetőbbé vált. Megváltozott a viselkedése. Amíg az erdei nimfa fel
nem ébresztette benne a vágyat, a másik nem csak elméleti szinten
foglalkoztatta; most olyan önfejlesztő programon gondolkodott, ami
némileg túlmutatott a tanítójáénál. Szórakozottam ültette a hvít – a
palánták még így is megfakadtak –, és a szóba jöhető lehetőségeken
törte a fejét.
Türelmetlenül várta már az alkonyatot, amikor is a régóta ismert
úton haladva elindult a Nyolcvanegyek földjeire. A vadnövények
gyorsan nőttek, elfedték a megismert ösvényeket, és emlékeztették
Atont látogatásainak ritkulására. Mikor nevetett vagy birkózott utoljá-
ra az egymásra cseppet sem hasonlító ikrekkel, Jay-jel és Jervisszel?
Mennyi idő telt azóta, hogy engedte Jillt velük játszani, kitéve őt a
férfiak egyenlőtlen bánásmódjának? A gyermeki játékok elmaradoz-
tak, a társadalmi különbség fala viszont felépült közöttük, ám ő azt
mondta magának, hogy ez neki nem számított. És nem hozzájuk tar-
tott most is, hogy a gondjait és az elégedetlenségét a barátaival be-
szélje meg, és velük együtt kovácsoljon tervet a leküzdésére? Az ikrek
sokkal gyakorlatiasabbak voltak, mint ő. A férfias beszélgetés segíteni
fog rajta, eltünteti a különös érzést, megnyugtatja zavart elméjét. A
régi ismeretség szétoszlatja majd az ismeretlen nyugtalanságot, amit
most érzett.
A Nyolcvanegyek háza kiemelkedett a sötétségből; vékony fényke-
retek fogták közre a bezárt zsalugátereket. Aton elhaladt a gőzölgő
disznóól mellett; közeledtét érdektelen malacröfögés kísérte. A me-
leg állatszag ismerős ráncba húzta az orrát, bár már régóta nem érezte
zavarónak. A ház mögé ért, és a rég megbeszélt kód szerint bezörge-
tett az ikrek ablakán.
Nem kapott választ. Az egyik ujját bedugta a zsaluk közti résbe,
felfeszítette őket, és belesett a nyíláson, amilyen messze csak lehetett.
A szoba üres volt.
Tehetetlen dühében a falra csapott. Hol voltak? Miért mentek el,
amikor beszélgetni szeretne velük? Tudta, hogy elvárása irreális és egy
kicsit beképzelt, de a dühe tovább nőtt. Tudta, hogy más dolgok is
vannak a fiúk életében, arról nem is beszélve, hogy legutóbbi látoga-
tása óta hónapok teltek el, de ennek a tényszerű bizonysága zavarta.
Most mihez kezdjen?
A sötét falon távolabb, egy másik ponton kinyíltak a zsaluk, és fény
áradt az alattuk lévő bokrokra meg a fekete éjszakába. Aton közelebb
lépett, de aztán megtorpant. Lehet, hogy a szüleik. Talán mert ők job-
ban tudatában voltak a két család közötti különbségnek, és nem akar-
tak bajt az erőszakos Aureliusszal, igyekeztek óva inteni gyermekeiket
a barátkozástól. Aton lélegzet-visszafojtva várt, amikor egy fej buk-
kant fel az ablakban: fekete körvonalak, kivehetetlen arcvonások.
Aztán egy hosszú copf hullott le a párkányról, melynek végén egy
masni lengedezett.
– Jill!
A lány felé fordította a fejét, és próbálta kivenni őt a homályban. –
Te vagy az, Aton?
Aton bekúszott a fénysugár alá, elkapta a lelógó copfot, és hirtelen
meghúzta.
– Aú! – kiáltott a lány, fájdalmát eltúlozva. Megfogta Aton kezét, és
lefejtette hajáról az ujjait. – Igen, ez Aton. Tűnj innen!
Aton felállt, hogy egyenesen a lány szemébe nézhessen. – Menjek
el?
Az arcuk nagyon közel volt egymáshoz. A lány arányos szemei, a
fekete pupillák az árnyak között, meglepő mélységgel néztek vissza
rá. – Amikor meghúzod a hajam...
Aton elértette a viccet. Szégyellte magát, nem akarta elismerni,
úgyhogy előrehajolt, és ajkát a lányéhoz érintette.
A érintés lágy volt, de az előre el nem tervezett cselekedet leg-
alább annyira meglepte Atont is, mint a lányt. Jill mindig is kölönc volt
a nyakukon, a kishúg, aki belekontárkodott a nagyfiúk dolgába. Aton
iránt érzett leplezetlen vonzalma mindig is zavarta a fiút, ingerültsé-
gét pedig tovább fokozta, hogy nem tudott neki hangot adni. Kegyet-
lenkedéssel válaszolt hát, és bár mérges volt magára emiatt, nem ju-
tott eszébe más lehetőség.
Ám Jill nem volt erdei nimfa. Ajkából, bár nem hagyta Atont válasz
nélkül, hiányzott a gyakorlat. Nem volt elég fortélyos. Nem volt benne
mágia – hacsak az nem, hogy épp Jillt csókolta, és nem viszolygott.
Azon tűnődött, mikor kellene abbahagynia.
Végül a lány vetett véget a csóknak, elhúzta a fejét, hogy levegőt
vegyen. – Most már késő a salétromhoz – mondta. – Már felrobban-
tottad a bombát.
– Az ikreket keresem. – Abban a pillanatban nem jutott eszébe
megfelelő visszavágás. Valójában a lányt kereste volna? A gondolat
felzaklatta.
Jill bólintott, és az egyik tincse végiggördült az arcán. – Gondol-
tam. Elöl dámáznak apuval. Szóljak valamelyiküknek?
– Dámáznak? Mind a ketten? – kérdezte Aton. Próbálta fenntartani
a beszélgetést, amíg lerendezte magában ezt a rejtélyes, de erőteljes
konfliktust.
– Mind a ketten, de még így is vesztenek. Jerv kezd ideges lenni.
Aton erre nem mondott semmit. A köztük lévő csend egyre hosz-
szabb lett, kényelmetlen és kínos. Egyikőjük sem mozdult.
Végül Aton kinyújtotta a karját, otthagyta a levegőben, engedte,
hogy a lány találja ki, mit is jelent – bár nem volt benne biztos, hogy
jelent bármit is.
– Hát – mondta Jill, és úgy tűnt, ez eldöntötte a kérdést. Megfogta
Aton kezét, rátámaszkodott, és lábát a párkányra tette. Erős lába és
combja áttűnt szoknyája szövetén, a körvonalai kivehetővé váltak, és
ez bűnös izgalmat keltett Atonban.
– Várj egy percet! – mondja a lány, és visszahúzódott. Máris meg-
gondolta magát? Aton csalódottan, de megkönnyebbülve sóhajtott
fel. Egy pillanattal később azonban a szobában kialudt a fény, a lány
pedig visszatért. – Azt hiszik majd, lefeküdtem.
Aton a kezét Jill kerek csípője fölé tette, és leemelte a magas pár-
kányról. Nehezebb volt, mint gondolta. Amikor a lába földet ért,
együtt botladoztak egy sort, és majdnem el is estek. A lány majdnem
olyan magas volt, mint ő.
Elsétáltak a disznóól mellett, ezúttal nem tettek megjegyzéseket,
és kimondatlan megegyezéssel szerint folytatták útjukat az ismert
ösvényen. Aton gondolatai viharos sebességgel követték egymást.
Lehetetlennek tűnt – de Jill mégiscsak lány volt, teste bimbózó nőisé-
gével. Mindig is kedvelte Atont, és úgy döntött, ezt az érzést most
közvetlenebbül is kifejezi.
Régi búvóhelyük mellett találták magukat. A bokrok már benőtték
a bejáratot, de a belső terület még érintetlennek tűnt. Aton préselte
be magát először, és óvatosan körültapogatózott a sötétben, nehogy
legyen bent egy gyík. Félresöpört néhány bogáncsot.
A lány csendben csatlakozott hozzá. Most majd beszélgetni kezde-
nek, aztán a lány megpróbál közelebb kerülni hozzá, mire Aton ön-
kéntelenül is eltolja magától, aztán a lány félrebiccenti a fejét, és vi-
hogni kezd...
Jill megtalálta Aton fejét, megfordította, és száját az övére szorí-
totta. A fiú keze a mellkasához ért, megérintette, majd gyorsan el is
rebbent onnan. Anélkül, hogy a csók megszakadt volna, Jill megfogta
Aton ingét, és közelebb húzta magához.
Szétváltak egymástól. A lány a hátán feküdt, és Aton, miután szeme
hozzászokott a sötétséghez, ki tudta venni az alakját.
– Azt hittem, az előbb csak gúnyolódsz – mondta a lány. – De nem
így van, ugye? Úgy értem...
– Nem – válaszolta Aton, de nem tudta, vajon most nem rajta gú-
nyolódik-e a lány.
– Úgy tűnik, mintha egész életemben arra vártam volna, hogy ezt
megtedd. És most megtörtént. – A csókra gondolt?
Aton végignézett a lányon, amennyire a sötétben csak tudott. Lá-
gyan domborodó, könnyű, nyári blúz volt rajta, és egy sötét szoknya,
ami beleolvadt a föld hátterébe. Lerúgta magáról a cipőit, most lát-
szott a lábfeje és izgő-ntozgó lábujjai.
– Lehet, hogy mást is fogok csinálni – mondta Aton. Félt, hogy a
lány mérges lesz, pedig korábban nem törődött a dühével.
– Aton – suttogta Jill. – Azt csinálsz, amit akarsz. Te... – A hangja
elhalt, mintha félt volna, hogy túl sokat beszélt.
– Jill, többé nem csúfollak ki, soha többé – mondta a fiú, és próbált
megszabadulni az izgalomtól, amit nem értett, és amiben nem is tu-
dott igazán bízni. Most már biztosan tudta: ez volt a lány valódi szán-
déka. De tudta, hogy ez mivel jár?
– Sosem csúfoltál ki, Aton. Igaziból sosem. Úgy nem, hogy fájt vol-
na.
Kezét a lány blúzára tette, immár szándékosan, és a mögötte lévő
lágyságra nyomta tenyerét. A lány nem ellenkezett. Aton simogatta,
kíváncsian, de nem elégedetten, és minden hencegése ellenére félt
továbblépni. Aztán gyengéden kihúzta a blúzt a lány övéből. – Nem
bánod, ha...?
– Bármit, amit akarsz, Aton. Nem kell kérdezned. Tessék. – Felült.
Aton lehúzta róla a blúzt, és látta, ahogy az apró mellek megemel-
kednek, ahogy a lány felemelte a karját. Nem viselt melltartót.
Aton a kezébe fogta az egyiket, végigsimított érzékeny szövetén,
hüvelykujját végigfuttatta a mellbimbón. Ahogy így tartotta, ülve,
testét a sajátjához húzta, és ismét megcsókolta. Ezúttal már égett a
tűz. Nyelvével belekóstolt a lány édes ízébe.
A lány lassan hátradőlt, Aton pedig követte. Megcsókolta az arcát,
a nyakát, a mellét. A lány keze beletúrt a fiú hajába. – Kinek kell most
a só? – kérdezte a lány halkan.
 Aton megfeledkezett a gátlásairól, és egyik kezét a lány térdére
tette, pont a feszülő szoknya alá. A lány lábai engedtek egy kicsit,
Aton kezei pedig elindult felfelé a comb belső oldalán. A lány bőre
puha volt, és nagyon forró.
Atont lüktető aggodalom fogta el. Eddig engedte; elérte volna a
végső határt? Ha most ki merne tárulkozni ő is, elszaladna-e lány,
hogy elmesélje mindezt a szüleinek? Ezt aztán aligha tagadhatná le.
A keze tovább haladt fölfelé, és olyan határokon siklott át, melyek-
ről korábban álmodni sem mert. Hirtelen elérte a pontot, ahol a com-
bok találkoztak. A lágyság jelezte, hogy a lány nem viselt alsóneműt.
Aton remegett az izgalomtól és a feszültségtől, folytatta felfedezőút-
ját – és valamiféle sűrű nedvhez ért.
Vér! – gondolta rémülten. – Túl messzire mentem, megsérült, és
most vérzik.
Elkapta a kezét, lefeküdt a lány mellé, és hallgatta, ahogy szívének
üstdobja megtölti a búvóhelyüket. – Mit tettem!
A következmények rémképei töltötték meg elméjét. A Nyolcvan-
egyek felháborodása, az Ötök szégyene. – Miért tetted, te elzüllött kis
taknyos! – mondják majd. – Hát nem tudod, hogy ott soha, de soha
nem szabad egy lányhoz érni? – Most majd kórházba fogják vinni?
Hogyan juttassa egyáltalán vissza a szobájába?
Szenvedélye kihunyt, elsöpörte a bűne. Tekintete a fölöttük lévő
ágak kusza hálóját bámulta, mely a csillagos eget díszítette – fikarc-
nyit sem volt hűvösebb a szívébe markoló rettegésnél. Mit tettem?
Mit? Hiszen még csak tizenhárom éves!
Jill megérintette a karját. – Aton?
A fiú összerántjuk. – Higgy nekem, én nem akartam...
– Mi lelt ilyen hirtelen? – kérdezte, és az oldalára fordult, hogy a fiú
arcába nézhessen.
Hát nem tudta? – A vér. A vér!
A lány csak bámult rá. – Vér? Miről beszélsz?
– Ott... Lent. Éreztem. Nem akartam...
 – Bolond vagy. Annak nem most van az ideje. – Hirtelen felkunco-
gott. – Vér? Azt hitted, hogy vér volt? Sosem csináltad még ezt koráb-
ban?
Aton felemelte a fejét. A lány forró mellei nagyon közel voltak az
áliához. – Korábban?
– Nem tudod! – kiáltott fel Jill. A meggondolatlan lány felülkere-
kedett az ébredező nőn. – Tényleg nem! Én meg végig felnéztem rád,
és vártalak. Azt hittem, nagyfiú vagy már.
Aton összehúzódott dühöngő szégyene mögött, és képtelen volt
válaszolni.
Jill hirtelen megint nővé változott. – Sajnálom, Aton! Gondolom,
nem jársz el otthonról sokat. Gyere, megmutatom, hogyan...
De a fiú már négykézlábra tápászkodott, és elsietett a lánytól. Ki-
rontott a búvóhelyről, ki a hideg éjszakába, és szégyenkezve, a rémü-
lettől émelyegve rohanni kezdett.
Három

Aton húszéves korára jóképű, kifelé magabiztos emberré vált. Sosem

beszélt a terveiről; a Hvín biztosra vették, hogy egy nemesi család fia
átveszi az apja birtokát. Végül megkapta a meghívást, amire már rég-
óta számított.
Aurelius házának nappalija tágas volt és kényelmes. Egy nagy, ke-
mény támlájú faszék, majdnem egy trón, kapott helyet a sarokban, a
bejárattal párhuzamosan; senki sem hagyhatta el úgy a házat, hogy ne
vessen egy pillantást a zord ereklyére. Egy puha kárpitozású kanapé
állt a túlsó fal mellett, melyet ritkán használtak. Fölötte, a falon egy
gyönyörű nő portréja lógott, Aurelius székével szemközt: Dolores Tíz
már több mint húsz éve meghalt, szülés közben. Aton sosem volt ké-
pes anélkül a képre nézni, hogy mély és fájdalmas bűntudat ne kerítse
hatalmába. Ehhez még valami másik, teljességgel eltérő érzés is ve-
gyült, amelyet Aton sosem tudott megfogalmazni.
Aurelius Öt öreg volt, és sokkal közelebb járt a halálhoz, mint azt a
biológiai életkora indokolta volna. Egészségesen erős, értelmes és
határozott ember lett volna, akire még majd’ ötven év vár; de nem
volt egészséges, és már csak szellemi ereje maradt meg. Túl sok éven
keresztül tette ki magát a mérgező, tavaszi mocsaraknak (a tavaszt itt,
az évszakokat nem ismerő Hvín csak megszokásból emlegették), és az
itt gyógyíthatatlan betegség maga alá gyűrte. Aurelius, minthogy az
volt, aki, visszautasította a kezelést a távoli Földön, a birtokától mesz-
sze. Életében csak egyszer hagyta el a bolygót, egyetlenegyszer; utána
megfogadta, hogy soha többé nem tesz ilyet, és ez az eskü most az
életébe került. Aton, aki ismert valamennyit a korábbi körülmények-
ből, egyetértett az elvvel, de ezt sosem mondta el apjának. Annyira
azért nem álltak közel egymáshoz.
Aurelius talán még dolgozni fog három évet, élni összesen ötöt.
Már így is lassan beszélt, hamar elfáradt. Fiatalkori önmagának már
csak árnyéka volt. A hví elfogadta őt, de nem rajongott érte; a mocsár
túlságosan is megfertőzte, ami szöges ellentéte volt a lágy növények-
nek. Ösztövér alakján mintha nem lett volna elég hús a ráncos bőr és a
zörgő csontok között.
– Aton – mondta a megfáradt férfi. – Nemsokára...
Aton az apja mellett állt, és bár nem számított rá, hogy kellemes
beszélgetésben lesz része, tudta, ennek meg kell történnie. Túl sok
keserűség vegyült kettejük kapcsolatába, és ezt látták is a másikban.
Érezték, hogy ez a keserűség még nem érte el a csúcspontját. Olyan
keresztet cipeltek, melynek több kellett a halálnál, hogy letehessék.
– Nemsokára egyedül kell majd a hvít gondoznod – mondta Aure-
lius az összes bátorsággal, amit csak a hangjába tudott gyűjteni, ám
még így is szánalomra méltó volt a bujkáló bizonytalansága miatt. –
Nemsokára feleséget kell választanod magadnak.
Hát elhangzott – a feltétel, amelytől annyira félt. A földművelés
nem volt magányos feladat. Aurelius feleségének, a Tízek lányának
halálát megsínylette az Ötök vetése, és csak Aton korábbi sikerei óv-
ták meg őket a teljes csődtől. Az érzelmi környezetnek meg kellett
felelnie a hví számára, ám itt most nem ilyen volt a helyzet. Egy sikeres
farmot mindig egy család vezetett, a párválasztást pedig gondosan
megfontolták. Ez túlságosan is fontos kérdés volt ahhoz, hogy a fiata-
lok szeszélyeire lehessen bízni.
– Kit?
Aurelius elmosolyodott. A kérdést beleegyezésnek vette. – A leg-
idősebb Négy harmadik lányát – mondta.
A legidősebb Négy. Ez valóban jó párosítás volt. Aurelius megér-
demelte a büszkeség mellékzöngéjét. A családi nevek viselői szeret-
ték, ha átörökíthetik őket a fiaikra, de gondoskodtak róla, hogy a lá-
nyaikat a lehető legelőkelőbb férjekhez adják feleségül. A nemesen
született lányok gyakran megtagadták a házasságot, nehogy lejjebb
csússzanak a ranglétrán. Az Öt besorolása jól hangzott, de míg lefelé
sok kapható lány akadt, feljebb alig néhány. Bizonyára bonyolult tár-
gyalások folytak az ügyben.
Aton szívébe fájdalom hasított, mert tudta, az erőfeszítése hiába-
való volt. A Hví családjai a más bolygóról származókat ridegnek és
kívülállónak gondolták, és sok tekintetben ilyenek is voltak; de a for-
mális szerkezetben a kötések mélyre nyúltak. Aton ritkán beszélt az
édesapjával, a kettejük kapcsolata még az itteniekhez képest is szo-
katlan volt, de nem lepődött meg azon, hogy Aurelius mennyit meg-
tett egy előnyös házasság érdekében. A vérvonalat becsülettel kell
továbbvinni, és az Ötök között Aton az egyetlen férfi, aki erre képes.
– Nem.
Aurelius folytatta: – Egy feleséggel, egy jó feleséggel az oldaladon
a hví nőni fog. A gazdaság sikeres lesz... – Megállt a beszédben. Aton
válasza elért az agyáig. Fájdalmában lehunyta fáradt szemét.
– Mást kell választanom – mondta Aton.
Az öregember nem próbált vitatkozni, nyíltan legalábbis nem. –
Erős lány, szép – mondta. – Láttam őt. Az egész Hvín nincs nála jobb
választás. Nem olyan, mint a... lealacsonyítóan buja lányok az alsóbb
családokból. Te... szeretni fogod.
Aton lehajtotta fejét, szégyent érzett magáért és az apjáért is. Au-
relius életében sosem alacsonyodott még odáig, hogy könyörögjön,
de most közel járt hozzá.
– Ő egy dal, egy félbemaradt dal az erdőben – próbálta magyarázni
Aton az igazolhatatlant. Valóban félt volna egy helyi lánnyal létesített
kapcsolattól? Ezt a gondolatot azonnal elnyomta magában. – Meg-
csókolt, és nekem adta a hvímet. Nem szerethetek mást.
Aurelius megdermedt. Aton korábban még sosem mesélt neki az
erdei nimfáról. A családok párosítási tervei nem zárták ki a szerelem
szükségességét; sőt, ragaszkodtak hozzá. A hví rituáléja garantálta.
Aton nem házasodhatott meg az apja engedélye nélkül, de nem kény-
szeríthették rá, hogy olyan nőt vegyen el, akit nem szeret.
– Mutasd be nekem! – szólt végül Aurelius. Többet nem engedhe-
tett. Ha Aton hazahozza a nimfáját, beleegyezik; ha nem, a fiát köte-
lezi a becsülete, hogy esélyt adjon a megszervezett eljegyzésnek.

*****

Huszonegy év, és a hőn áhított dal ismét felhangzott. Tünékeny és

kísérteties volt, de az ő érzékeny fülének épp elég tiszta. Az erdő felé
vette az útját, és olyan gyorsan haladt keresztül a földeken, amennyire
azt a hví eltiprása nélkül tehette.
Aurelius egy közeli mezőről intett neki. Már nem dolgozhatott
odakint mindennap, de erre a napra úgy intézte, hogy a szabadban
lehessen. Találkozni szeretett volna a nimfával, és Aton ebbe bele is
egyezett. A fiút a türelmetlenség fájdalma kínozta, amíg az apja mellé
ért.
A csonka dalt hallotta, amely még a fákat is maga felé bájolta. Fel-
duzzadt, dallam és akkord, Aton szíve pedig hevesebben lüktetett a
dal végső ígéretére. Most, majd most...
 A muzsika elhallgatott.
Aton a tisztás felé iramodott, átugrotta a kutat, maga mögött
hagyva Aureliust. Kirontott a fák közül.
Mozdulatlanul állt, fülével a nő távozásának zajait kutatta, de a
mögötte érkező férfi csörtetésén kívül semmit sem hallott.
Aurelius lihegve, tántorogva érkezett meg. A szemével azonban
körbepásztázta a tisztást, tekintete meg-megakadt a fatönkön, a föl-
dön, a körülöttük lévő fákon. Rámutatott valamire.
Az elszáradt leveleket valaki lesöpörte a rothadó tönk egyik oldalá-
ról, felfedve ezzel az alatta lévő nedves földet. Egy hegyes tárggyal,
gyors és kapkodó írással szimbólumok voltak a sárba karcolva.
Aton megvizsgálta őket. – M-A-L-í-C-I-A – betűzte. – Mit jelent ez?
Aurelius a rothadó tönkre ereszkedett, a rejtélyes jeleket fürkészte.
Lélegzete szaggatottá vált, keze megremegett; Aton eddig ismeretlen
szánakozással megértette, hogy a kimerítő fizikai munkától a férfi
betegsége rosszabb lett. – Nem voltam benne biztos – mondta külö-
nös, bocsánatkérő hangnemben.
Aton kérdő tekintettel fordult felé.
Aurelius elszakította tekintetét a földtől. Nehezen találta a szava-
kat. – Ez egy kolonelett bélyege.
Aton a Hví egét bámulta. A nimfa menekülése feldúlta és összeza-
varta. Mi ijesztette el? Talán olyan lény, aki nem való a kétkedőknek?
– Kolonelett?
– Amikor az ember meghódította az űrt, a legendáit is magával
vitte – mondta Aurelius. – Csakúgy, mint az ember, ezek is megváltoz-
tak; de az alapjuk ugyanaz maradt. Biztosan hallottál a szörnyű
taphidokról, amik egész űrhajókat falnak fel; a xestiai pókemberekről,
akiknek a hálófestményei lebírnak minden káprázatos a Khton eleven
pokláról, ahol a fényűzés és az iszonyat végletei fonódnak örök ölel-
kezésbe. De ez... ez a kolonelett regéje.
– A kolonelett egy szirén, egy halhatatlan csábító: kimondhatatla-
nul gyönyörű és hatalmas, képes olvasni a férfiak legbenső vágyaiban.
Biztos nyomorúság beleszeretni – már ha szerelemnek hívod az elra-
gadtatást, amit a szépsége vált ki. Úgy tartják, ha egy férfi... ha egy
férfi uralkodni bír addig az érzelmein, amíg kicsal tőle egy csókot, a
kolonelett viszontszereti – és mind közül ez a legszörnyűbb végzet.
Ez volt a leghosszabb és legkevésbé képmutató beszéd, amit Aton
valaha is hallott az apjától. – De hát itt volt! Ez... nem lehet igaz.
Aurelius nem mozdult, szemeit szorosan lecsukta. – Nagy hiba,
Aton, ha a legendákat ennyire lenézzük. A kolonelett itt járt. Aton...
érted jött, Aton...
– Köszönöm – válaszolta Aton élesen, hangjában egyre növekvő
haraggal. – Ez a szellem, ez a kísértet, ez a mítosz eljött, hogy magával
vigye a kisfiút, aki hisz benne...
– Próbáld megérteni, fiam...
– Értem én! Egy lány volt itt, igen... egy lány, aki játszott, szépen
kiöltözve itt parádézott, hogy elcsábítson egy egyszerű, vidéki srá-
cot...
– Nem, Aton! Tudod kell, mi ő valójában...
– Pokolba a magyarázataiddal! – fakadt ki Aton, ügyet sem vetve az
apja arcán tükröződő fájdalomra. – Mit véded itt a bolondságomat,
vagy egy külvilági szirén buja alakoskodását? Egy gyönyörű asszony
nem kacérkodik egy ártatlan vidéki fiúval... hacsak nem akarja az ujja
köré csavarni, kinevetni az állati naivitását, a tapasztalatlanságát...
Ám miközben a kardját rázta az apja előtt, Aton legbelül tudta már
a sötét igazságot: szerelmes az ő erdei nimfájába, nem számít, mit tett
és miféle szerzet. Hozzá képest minden más nő rongybaba, festett
mosollyal és felpolcolt mellekkel, buta vihogással és undok váladé-
kokkal. Elege volt ebből; a nimfa legalább megmutatta neki a létezése
hiábavalóságát. El kell mennie innen. Kirepül az űrbe, megkeresi őt, és
kideríti róla az igazságot – akkor ez az egész színjáték véget ér. Tizen-
négy év várakozást nem lehet ilyen rútul semmibe venni – ha a család
az Öt és ha a férfi Aton. Ezúttal kényszeríteni fogja magát, hogy szem-
benézzen az igazsággal.
 Aurelius, aki az előbb még meglepően beszédes volt, most merev
háttal ült, remegett. Ez lett volna a végső rohama? Nem; még élt. Ilyen
fontos volna neki, hogy a fia a hagyomány szerint házasodjon? Igen,
biztosan erről volt szó – de ennek most várnia kell. – Ha visszatérek... –
kezdte Aton.
Az öregember nem színlelt zavarodottságot. Végre kinyitotta a
szemét, majd megszólalt: – A hví és én várni fogunk rád.
 II. Gránát

A barlangi járatok kígyószerűen kanyarogtak lefelé a kőzetben. A for-

ró láva vájta még ki ezeket a részeket, melyek újra és újra beomlottak.
Végül a kőzet elporladt, és csak a végtelen járatok maradtak utána.
Lehetséges-e, tette fel a kérdést magában Aton, hogy ez egy zárt
hálózat, miközben a szél ilyen erősen fúj idelent? Ez a forró fuvallat
biztos belép valahol, hogy aztán máshol ismét a felszínre törhessen! És
ahol a szél kitörhet, ott az ember is képes lehet rá.
De Bankár erős, keskeny háta, melyet félig eltakart a vizestömlő,
nem válaszolt. Nem volt érdemes kérdezősködni tőle. Még egy ilyen
föld alatti börtönben is félelmet és gyűlöletet keltett a kolonelett
említése. Odalent jobban teszi majd, ha nem hozza fel a témát.
A legalsó szinten egy őr ült egy nagy, lapos szikladarabon. Mellette
egy nehéz kötél volt rögzítve, másik végén egy nagy kosárral. Bankár
éles parancsokat osztott, mire az őr felállt. Ketten együtt eltolták a
nagy szikladarabot, ami alól egy földbe süllyesztett lyuk tűnt fel: ez a
nyílás vezetett az alsó börtönbe.
Bankár lelökte a kosarat, és hagyta, hogy a kötél letekeredjen.
Aton lemászott a nyílásba, megragadta a kötelet, a combjai közé szo-
rította a könyvét, és leereszkedett a másik világba. Még egy utolsó
pillantást vetett az őt bámuló arcra: Látlak-e még valaha, te babonás
sznob? Nem valószínű.
 Óvatosan haladt; a vizestömlő és a könyv miatt nem tudta megtar-
tani az egyensúlyát, és nem mert lenézni sem. Volt itt egyáltalán még
egy szint, vagy egy tüzes kelepcébe csalták? Botorság volt megbízni
abban a férfiban, akinek a lánya...
Harminc lábbal lejjebb elérte a talajt. A kosár és a kötél abban a
pillanatban elindult felfelé, ahogy elengedte. A nehéz szikladarab a
helyére csúszott, ő pedig már másodszorra találta magát bezárva egy
névtelen pokolba.
Itt legalább volt fény – ugyanaz a foszforeszkáló anyag a falakon.
Szél is fújt; anélkül küzdött meg vele a kötélen, hogy egyáltalán fel-
fogta volna. Az alsó barlangok ezek szerint lakhatóak.
– Itt egy gránátkő. Fogd!
Aton a hang felé fordult. Egy nagy férfitól eredt, nála legalább há-
rom hüvelykkel volt magasabb. Már volt rajta egy kis felesleg, de teste
még így is bámulatos erőről tanúskodott, vállán pedig egy nagy, két-
fejű balta pihent. Kócos haja és szakálla barna volt.
Aton felemelte a kezét, hogy elkapja a felé dobott csillogó kavi-
csot. Egy szép, piros, átlátszó kristály volt; egy gránát. Aton várt.
– Gránát bányájában fogsz dolgozni. Ha gond van, én elrendezem.
Főnök vagyok. Gyere!
Tehát ez volt az a farmer, akire Bankár figyelmeztette. Aton követ-
te, figyelte a férfi mozgását. Nem úgy tűnt, hogy harcra kész, leg-
alábbis nem Aton módján. Talán a hírneve puhánnyá tette. Vagy talán
a baltája – hogyan tudta azt ide lehozni? – a hamis biztonság illúziójá-
ba ringatta. Majd eljön az ideje annak is, hogy erről megbizonyosod-
jon; egyelőre Aton azt tervezte, kerül minden összetűzést, amíg fel
nem deríti magának a helyzetet. Az információ sokkal értékesebb volt,
mint a fizikai fölény. A tudás idővel hatalommá válik.
És talán... szökéssé?
A szél lecsillapodott, ahogy a járat kitágult. Egy nő guggolt az egyik
oldalon, egy púpos szörnyeteg; de ennek csak a hátán lévő vizestömlő
volt az oka. Ételt válogatott kupacokba – száraz kenyeret, sózott húst,
és egyéb, föntről kapott élelmiszereket –, és minden adagot koszos
ruhadarabokba csomagolt, hogy így védje őket. A tisztaság nem volt
gond a Khtonon – itt nem létezett betegség –, de kiszáradás igen.
Közeledtükre a nő abbahagyta a munkát.
– Itt egy ember neked – mondta Főnök, majd Atonhoz fordult. –
Add oda Gránátnak a kövedet!
Más esetben talán elmosolyodott volna. Kinyújtotta felé a követ,
amit Gránát el is vett, közben szúrós szemmel őt kémlelte. Masszív,
ruganyos nő volt, de túl húsos ahhoz, hogy szép legyen. Rendes fény-
ben a haja talán szőke lett volna. A nő felvett egy csomagot, és
Atonnak adta.
– Így megy ez – mondta Főnök. – Egy kő, egy csomag. A párló itt
van. Magadnak facsarsz vizet – mutatott egy pontra a folyosón lejjebb.
Aton meglátta a gépezetet az egyik beugróban. – Az időddel is magad
rendelkezel – csak ne bányássz más területén! – Ezzel elballagott.
Gránát intett neki, ő pedig követte a nőt egy oldalsó járatba. Grá-
nát az egyik lyukacsos, alaposan összekarcolt falrészhez irányította
Atont. Aztán magára hagyta.
Aton körülnézett. A folyosón mindkét irányban férfiak és nők dol-
goztak, a falakat vájták törött kődarabjaikkal. Mások a puszta kezük-
kel vájtak a kőporba. Megint mások aludtak. Egy pár egymás mellett
ült; ettek és beszélgettek. A tempó aligha volt őrületes.
Aton megnézte a falrészét. Nem látott gránátkövet. Arra gondolt,
hogy egy nagyobb kővel kiüt néhány testesebb szikladarabot, de az-
tán rájött, hogy ez valószínűleg szétzúzná az alattuk lévő gránátköve-
ket. Muszáj lesz óvatosan haladnia.
Talált egy lyukat a könyvének és a fejadagjának, és óvatosan meg-
ütögette a falrésze közepét. Jutalma egy felhőnyi fojtogató kosz és
por lett. Hányan haltak már itt meg portüdőben? Elhúzta a fejét, és
újra próbálkozott. Ezúttal alig látta, mit csinál. Még azelőtt elpusztít-
hat egy értékes kavicsot, hogy egyáltalán észrevenné. Ez a bányászat
nem tartozott a legkönnyebb elfoglaltságok közé.
 Az eggyel lentebbi falrésznél egy apró, csontos ember figyelte
Aton ténykedését, vonásain halvány mosoly játszott.
– Van jobb módszer? – kérdezte Aton feszülten.
A férfi odajött hozzá. Elkérte Aton kövét, a falhoz illesztette, majd
finoman ráütött néhányszor a sajátjával. A felszín minimális zavaró
hatással kezdett eltűnni. A férfi oldalra hajolt, lefújta a port, vigyázva,
hogy a háta mögül fújjon a szél. Ezután visszaadta Aton kövét, és visz-
szasétált a saját részéhez.
Aton utána bámult, és gyanús útmutatásán töprengett. Ezek volná-
nak az emberiség legelvetemültebb fegyencei? Kipróbálta az új mód-
szert, és fokozatosan elsajátította azt.
Egyórányi eredménytelen bányászás után elővette az ételes cso-
magját. Az étel szokatlanul finom volt. Elment, hogy újratöltse a töm-
lőjét, majd visszajött, és folytatta a munkát.
Órák teltek el. Egy tisztességes méretű lyukat vájt a falba, de grá-
nátnak a nyomát sem lelte. A korábbi kövek által hagyott lyukak gú-
nyosan bámultak rá. Aton szidta az ismeretlen bányász ügyességét,
akinek sikerült az, ami neki nem. Kezdte megérteni, a többi bányász
miért nem foglalkozott vele: a megélhetés itt túlságosan fontos elfog-
laltság volt. Monoton, agysorvasztó munka ez; az alkarja begörcsölt, a
lábai elfáradtak. Amikor lehunyta a szemét, az üres, lyukacsos, kímé-
letlen falat látta; amikor kinyitotta, szeme égett, látása elhomályosult.
Végül nagy vándorlás kezdődött, Aton pedig követte a többieket a
látottak szerint. Gránát irodájába mentek, ahol a nő az új csomagokat
osztotta ki. Az emberek hevenyészett sorba verődtek, és egy-egy grá-
nátkőért mindenki megkapta a maga fejadagját.
Aton természetesen üres kézzel állt a nő elé.
Gránát nem kért a kifogásokból. Nincs kő, nincs étel. – Ne sírj itt
nekem, Öt! – mondta neki ingerülten. – Meg kell tanulnod idelent
dolgozni, újonc. Nem kapsz semmit a semmiért. Jobban teszed, ha
mész, és keresel magadnak egy követ.
Aton fáradtan és mérgesen távozott. Kezén felsértette a bőrét,
tenyerén vízhólyagok nőttek, a tüdejét pedig megtöltötte a por. Éhes
volt, de az üres fal nem kecsegtetett sok reménnyel.
Az apró szomszédja lépett oda hozzá: durva, fekete haj, fényes,
sötét szemek. – Nincs ételed? – Aton bólintott. – Nézd, öreg, nem fog
neked ételt adni, ha nincs nálad egy gránát. Kell egy kő!
Atont nem nyűgözte le a hír. – Tudom – fintorgott. – Épp csak elfe-
lejtettem magamhoz venni egyet.
A másik férfi bizalmaskodóan halkabbra fogta. – Nézd, figyelj, ha
tennék neked egy szívességet, lennél a cimborám? A nevem Balek.
Mondjuk, ha adnék neked egy követ...
Aton gondolkozva méregette, mert nem volt biztos benne, hogy
érti a lényeget. Miféle ajánlat volt ez? A kis férfi félénk volt, de kész-
séges. Ha perverz...
– Nem vagyok az! – kiáltotta Balek. Aton megjegyezte magában,
hogy legközelebb jobban kell ügyelnie az arckifejezésére. A fickó fel-
háborodása őszintének tűnt. Akkor meg mit akarhatott? Társaságot
vagy védelmet? Kitaszított volt? Bajjal járna a barátsága?
Aton gyomra megkordult. A férfi nagyon hasznos lehet, ha vannak
kövei. A védelem értékes árucikk volt. – Talán – mondta Aton, majd
bemutatkozott.
Balek az egyik koszos ujjával benyúlt a szájába, és kivett egy csillo-
gó követ. Aton leplezte meglepődését. Hogyan máshogy is lenne ké-
pes egy meztelen ember elrejteni egy féldrágakövet? – Tessék – nyúj-
totta Balek a nyálas gránátot. – Nekem van még egy. Menj, és szerezz
magadnak kaját! Aztán gyere vissza ide! És emlékezz, hogy szívességet
tettem neked!
Aton elfogadta, majd pár perccel később átadta Gránátnak.
A nő elvette, és gyanakodva megforgatta a kezében. – Nos, úgy
néz ki, szereztél magadnak egyet – ismerte el vonakodva. Odarúgta
Atonnak az utolsó csomagot. – Tied lehet a maradék.
Aton arrébb sétált, és éhesen felbontotta a csomagot. A szövet
engedett, és üresen a földre hullott. – Ebben nincs semmi – mutatta
Gránátnak.
– Elfelejtettem mondani. Későn jöttél. Az összes étel elfogyott. –
Ezzel hátat fordított neki.
– De a kövem... Elvetted a gránátot!
A nő nem vette a fáradtságot, hogy ismét ránézzen. – Sajnálom.
Reklamációnak helye nincs.
Aton leküzdötte a késztetést, hogy megragadja Gránát kócos haját,
és végigrángassa a kavicsos földön. A helyzet lehetetlensége ledöb-
bentette: itt volt ő, ruha nélkül, vele szemben egy úgyszintén mezte-
len nő – és a legerősebb vágya az volt, hogy kiverje a nő fogait.
De nem merte megtenni. Nem lehetett biztos benne, hogy Főnök
egyedül jönne el érte, ha netán óvatlanul ellenszegülne a kegyetlen
hierarchiának. A tömeges erő legyűrné. A szökés sokkal fontosabb
volt, mint a pillanatnyi megelégedés.
Fizikailag nem állhatott bosszút. Voltak azonban más fegyverei is.
Gránát sokszorosan megbánja majd, hogy most szerzett magának egy
ellenséget.
5

Volt egyfajta hangulata a gránátbányászatnak, amire néhányan rá-

éreztek, és könnyen megtalálták a köveket, majdhogynem ösztönsze-
rűen. Mások azonban egész nap (khtoni definíció szerint) bányászhat-
tak, és mégis éhesen feküdtek le aludni. Balek ráérzett. Úgy tűnt,
mintha kiszagolná a kavicsokat, a gazdagság iránti vágya pedig kielé-
gíthetetlen volt. Aton is egész jól elboldogult; nem maradt éhen töb-
bé, de nem is tudott nagy készleteket felhalmozni. Mindenkinek meg-
volt a maga készlete, és Balek még többet is dolgozott, inkább a lát-
vány kedvéért, semmint szükségből. Ha valaki túl sokat talált, az ha-
mar népszerűtlen lett, és a köveire szemet vethettek az éhesek. Balek
jól tette, hogy egy olyan ember barátjává vált, mint Aton; ez hamar
kiderült.
Sokféle ember élt az alsóbb barlangokban. Nem mindenki volt
épeszű, de mihelyst fény derült a különcségeikre, kezelhetőek lettek.
Harcoltak, ha kellett, de sosem élvezetből; kitartottak az ésszerűtlen-
ség mellett, és nem keveredtek bajba, hacsak nem keresték azt.
Egyvalaki kiemelkedett a gránátért folytatott kíméletlen ásásból.
Azért volt furcsa, mert az a tipikusan nem túlélésre született típus volt,
ám mégis túlélt ott lent. Ő volt a gusztustalanul kövér Csöpi: intelli-
gens, okos, vidám, gyors kezű, de semmi tehetsége nem volt a bányá-
száshoz, és sosem volt szerencséje. Az ő munkája a szórakoztatás lett.
Gránátjait másoktól szerezte, nem pedig a falból.
– Úgy kell nekem egy kék gránátkő, mint egy asszony szerelme –
sóhajtott a kövér Csöpi az egyik szünet alatt. A többiek rábámultak, és
bekapták a csalit.
– Csöpi, Csöpi... Tudod te egyáltalán, mi az a kék gránát? – kérdez-
te Balek hitetlenkedve. – Tudod, mit tesz egy kék gránátkő az ember-
rel?
A többiek is odasereglettek, hogy élvezzék a műsort.
– Tudom, igen – mondta Csöpi. – Olyan hamar végez vele, hogy
még a kiméra sem tudja összeszedegetni a darabjait.
A „kiméra” volt a barlangi neve annak a halálos ragadozónak,
amellyel senki sem élte még túl a találkozást, hogy beszámolhasson
róla.
– Én vállalom a kockázatot – mondta egy férfi. – Csak adjátok ide a
követ.
Aton kíváncsi volt. – Még sosem hallottam kékről.
– Ó, Ötöském – mondta Balek a csoport közepén állva, miközben
leporolta magát. – Hadd ismertessem meg veled a tényeket. Tudod,
hogy a kavicsok, amiket találunk, általában pirosak, néha barnák,
ugye? Na, vannak más színűek is, amikre nem akadunk rá túl gyakran.
Többet is érnek. A feketéért, például, kisajtolhatsz az öreg Gránátból
egy egész heti élelmet, talán még többet is. Ha meg egy darab tiszta,
fehér jádét találsz – no, az öreg Sakk odafent nagyon akarja az olyat,
és bármit meg is tenne érte, tehát küldesz neki egy üzenetet. Ha elég
jádét találsz, nem kell bányásznod többé.
– De ezek kishalak. Ha valaha is ráteszed a mancsod egy kék grá-
nátkőre, akkor megnyerted az utad a szabadságba.
Aton érdeklődése hirtelen megélénkült.
Balek jól érezte magát. Megvakarta a fejét. – Igen. Akkor kienged-
nek. Nincs több büntetés. Szabad vagy, mint a madár, kint, a végte-
lenben.
A többiek egyetértően bólintottak, és osztoztak az álmon. – De
sosem találsz olyat – mondta az egyik nő.
– Igen – tette hozzá egy másik. – Egyikünk sem látott még kék grá-
nátot. És nem is fog. Egyet sem.
– Ez hazugság! – kiáltotta Balek.
– Nem hazudok, te kis hazug! – dühöngött a nő. Éles vonásai vol-
tak, fekete haja pedig hosszan omlott alá válláról. Az alsó börtönben
kevés szép nő akadt, de ő volt az egyik; még mindig megtévesztően
fiatalnak és lágynak tűnt. – Visszanyomom a kancsal kis szemedet a
retkes agyadba! – folytatta.
Balek megrezzent, de aztán bátran visszavágott. – Nem, ha itt van a
haverom, Ötös. Majd tőle jól megkapod!
Aton fejében meg sem fordult, hogy a nő beválthatja a fenyegeté-
seit. Pedig igazat mondott; a körmei karmokra hasonlítottak. Most őt
méregette. – Szerintem elboldogulok vele – mondta. Mély levegőt
vett, hogy gömbölyű melleit jobban kiemelje. – Mit szólsz hozzá?
Ez túlságosan is közvetlen volt, és még csak nem is minden vonzerő
nélkül való. De nem ebben a pillanatban. Aton megpróbált visszatérni
a témához. – Mi olyan veszélyes egy kék gránátban, Csöpi?
– Tehát a neved Öt – merengett Csöpi, mintha csak most tudta
volna meg. – Tudtad-e, hogy ezt hívják tündérszámnak? Veszélyes. Az
általam eddig hallott egyetlen név, amit önmagába fordíthatunk le.
 – Miről beszélsz? – követelte Balek.
Csöpi kinyújtotta húsos tenyerét.
Balek csatát vívott a kíváncsiságával, és vesztett. Kiköpött egy apró
gránátot, és odaadta. Csöpi Balekot tartotta legfontosabb ügyfelének.
– A numerológia tudománya – fogott bele Csöpi, mire a körülötte
álló emberek kényelmesen elhelyezkedtek, és hallgatták. – Egytől
kilencig minden számnak megvan a maga rezgése. Összeadod a ma-
gánhangzókat – az A az egy, mert az volt a régi angol ábécé első betű-
je. Az E ötöt ér, mert az az ötödik, és így tovább – addig adod össze
őket, amíg egy szám nem lesz a végén. Minden számnak megvan a
maga jelentősége: az egyes a kezdet, a kettes lassú s a többi.
– De hogyan lesz az ötös...?
– A régi angolban betűzve az Öt F-I-V-E. Az I kilencet ér, az E ötöt.
Ez így tizennégy. Túl nagy, tehát az egyhez hozzáadod a négyet, és
megkapod a számodat: öt.
Balek arca felderült. – Az Öt öt! – kiáltotta a felfedezés örömében.
Valaki felröhögött, de ő meg sem hallotta. Most majd az elkövetkező
műszakok során az emberek neveit fogja számokra váltani.
Hirtelen azonban kijózanodott. – Azt mondtad, az ötös veszélyes?
– Tele van meglepetésekkel. Az öt nagy szerencsét hozhat ki egy
kék gránátból – de azonnali halállal is járhat. Nagyon vigyáznia kell
magára.
Aton ismét visszakormányozta a beszélgetést az előző témához. –
Egy különleges követ említettél.
Csöpi kényelmesen összekulcsolta kezét hatalmas hasán. Várt. A
többiek kuncogtak. Most Atonon volt a sor, hogy kiköhögje az árat.
– Fogd fel így – mondta Csöpi a csere után –: a kék gránát értékes.
Olyan értékes, hogy az ember a szabadságára cserélheti. Ez dicséretes
ár. Talán nincs is kék gránát, így a hatóságok azt hihetik, biztonságban
vannak; vagy talán így adják a tudtunkra, hogy nincs megváltás. De ha
mégis létezik – mármint a kék gránátkő –, akkor az biztos többet ér,
mint egy elítélt, vagy az elvei. Minthogy itt mindenki bűnöző...
 – Én nem! – kiáltotta Balek. – Én nem vagyok bűnöző! Én voltam...
– A BALEK! – zengte kórusban a csoport.
– Tehát bűnözők, akiket természetellenes életük hátralévő részére
ide zártak be. Senki sincs itt olyan, aki ne szeretne mindennél jobban
kijutni innen. Ám erre senkinek nincs esélye, hacsak nem hajlandó a
Keserves Útra vállalkozni. Meg az, akinek sikerül megtalálnia a kék
gránátkövet.
– Na már most, ha a kék gránátkő itt volna a tenyeremben, így va-
lahogy – kinyújtotta ökölbe szorított kezét –, és azt mondanám, hogy:
„Uraim, megtaláltam, és most kisétálok innen...”
Úgy tűnt, mintha az ujjai mintegy véletlenül engednének kissé. Egy
árnyalatnyi kék szüremlett ki közülük. A többiek döbbent némaságban
figyelték.
Csöpi felállt, mintha indulni készülne. – Nos, hív a szabadság! –
dúdolta boldogan. – Találkozunk sohanapján!
Három test, két férfi és egy nő, ugrott rá azonnal, és leteperték a
földre. Az egyik megragadta lelógó kezét, és kegyetlen erővel kifeszí-
tette az öklét. Egy darab kék szövet hullott ki belőle.
Csendben elengedték, az arcukra kiült kapzsiság pedig fokozato-
san szertefoszlott. Csöpi talpra kecmergett, és a karját masszírozta. –
Talán most már értesz engem – mondta. – Nem juthatsz ki, csak ha
bejelented, hogy nálad van a kő. Amikor viszont megteszed...

*****

Gránát keményen bánt Atonnal. Szidta, amikor csak találkoztak, és

nem hagyott ki egyetlen alkalmat sem a megszégyenítésére. A fej-
adagjait is nehezen kapta meg. Gránát azt állította, hogy túl kis köve-
ket adott le, vagy azt, hogy hibásak volt, néha meg egyszerűen csak
letagadta, hogy kapott volna akár egyet is, így aztán Atonnak kétsze-
res-háromszoros árat kellett fizetnie az ebédjéért.
Ő azonban csak tűrt. Sosem vitatkozott a nővel, és mindig megkö-
szönte az ennivalót, mintha a másik csak szívességet tett volna neki.
Amikor Gránát üvöltözött vele, csak állt és bámult maga elé. Néha
csak azért sétált oda hozzá és ült le mellé, hogy hallgathassa az ordi-
bálását.
Balek nem értette. – Minek ólálkodsz körülötte? – kérdezte hitet-
lenkedve. – Van egy csomó nő, aki szebb nála. Szép alakkal és kedves
szavakkal, és meg is néznek maguknak, Ötös, ó, de még hogy! Mint az
a fekete hajú, dögös kis ribanc. Minek cseszegeted a börtön legna-
gyobb picsáját?
Aton nem válaszolt.
Gránát egyre erőszakosabb lett. Nem volt ritka, hogy megütötte
Atont, vagy belerúgott. Valami felbőszítette. Aton mindezt egykedvű-
en fogadta, néha még mosolygott is.
A Khtonon nem volt nappal és éjszaka, de a foglyok az étkezések-
hez mérten munkára és pihenésre osztották idejüket. A legtöbben
csoportosan dolgoztak, bár a barlangok a kíméletlen önzést jutalmaz-
ták, és az emberek a saját vackukban tértek nyugovóra. Aton maga
választotta meg a műszakját, így történt, hogy éppen egyedül dolgo-
zott, amikor Gránát felkereste, miközben egy szokatlanul nagy kőda-
rabot vájt ki.
Azonnal szidalmazni kezdte. – Dolgozz, koszos disznó! – kiáltotta,
miután Aton megállt a munkával, hogy udvariasan rá figyelhessen.
Elmosolyodott – a bányákban, szigorúan véve, mindenki koszos volt. A
mosdást a homok és a szél munkája intézte. A megszokott jelző több-
nek szólt, mint a puszta fizikai megjelenésnek. – Ez nem vakáció!
– Tudom, kedvesem.
A nő szája tátva maradt. A dühtől némán felkapott egy követ, és a
falban ülő gránátnak vágta. Aton hátrapillantott a maradványokra,
majd megragadta a nőt.
– Úgy tűnik, elvetted a fizetséged – mondta immáron új hangnem-
ben. – Most pedig itt az ideje, hogy kiegyenlítsd a számlát.
Gránát megütötte Atont. A férfi kiütötte kezéből a követ, és a bar-
lang padlójára teperte a nőt. Sokkal erősebb volt nála, mert a Hví na-
gyobb gravitációs ereje módosította génállományát. Néhány, az ide-
gekre mért pontos, gyors ütést követően Gránát testét görcsbe rán-
totta a fájdalom; a sokktól mozdulni sem bírt, noha mindennek tuda-
tában volt, és mindent érzett.
Aztán ahogy a helyzet nyilvánvalóvá vált számára, durván viaskodni
kezdett, de nem tehetett semmit. Most nem mentette meg semmilyen
csonka dal, és sem ruhájára, sem pedig tapasztalatára nem támasz-
kodhatott.
Akkor lett vége, amikor a férfi úgy döntött, aztán elengedte a nőt.
Gránát arrébb botorkált, suttogva káromkodott, és nem tudta, hogyan
sírhatna. Aton tudta, hogy a nő sosem fog beszélni az esetről; szégye-
ne nem abból fakadt, hogy emlékeztették a társadalomban eredetileg
betöltött helyére, hanem az, hogy a férfi minden szempontból uralko-
dott rajta.
Malícia emlékei az agyában elsöpörték a drágakő vérvörös darab-
jait. Nem leltem örömöm benned, gondolta, még a hódításét sem.
6

– Öt, Ötös! Velem kell jönnöd! Azonnal! – Balek izgatottabb volt, mint
eddig bármikor. – Muszáj velem jönnöd, muszáj látnod, muszáj!
Balek mindig fel volt pörögve, de ez most elütött a szokásostól.
Aton követte.
Balek széllel szemben haladt, messze a lakott barlangrészektől. –
Kutatgattam – mesélte kifulladva. – Kerestem valamit...
Nagyon messze eljutott. Aton örült a lehetőségnek, hogy felderít-
heti a távolabb eső területeket; korábban nem volt rá jó ürügye. A szél
ereje menet közben egyre erősödött, a hőség pedig vadul perzselte
arcukat. Gyakran megálltak, hogy nagyot kortyoljanak a tömlőjükből.
Az út végeérhetetlennek tűnt. Több mint egy órán át haladtak a
pokoli széllel szemben, és próbálták leküzdeni az egyre növekvő nyo-
mást. Végül a kis fickó megállt.
– A sarkon túl – zihálta. – Óvatosan dugd ki a fejed, és nézd meg
magadnak!
Aton engedelmeskedett, és megragadta a durva falat amennyire
csak tudta. A hőség és a szél tovább élénkült, Aton szeme pedig égett,
látása szinte azonnal elmosódott. Nem először futott át rajta a kósza
kíváncsiság, hogy vajon honnan eredhet ez a föld alatti hőhullám. Va-
lószínűleg sosem tudja meg; a titkot önnön hőmérséklete védte.
A barlangrész majdnem olyan volt, mint az összes többi: magas, a
túlsó végén, ahonnan a pokoli szél is fújt, nyitott. A falakról áradó fény
itt intenzívebbnek tűnt, és más volt az állaga is. A nagyobb hőség és az
élénkebb mozgás lehetett az oka – kivéve, hogy a fény eddig a pontig
folyamatosan halványodott. Ettől a rejtélytől eltekintve a látvány nem
volt más.
Valamin megakadt a szeme. Aton a plafont tanulmányozta, ahon-
nan hosszú bordázatokból víz csöpögött alá, majd azonnal el is párol-
gott a szélben. Innen jött a lepárlókkal kinyert nedvesség. Ennek min-
den bizonnyal jelentős szerepe volt a légkör lehűtésében is. Talán ez
volt az egyetlen ok, amitől a barlangokban életben lehetett maradni.
– A padlót! Nézd a padlót! – üvöltötte Balek a fülébe. Aton fóku-
szálásra kényszerítette könnyes szemeit, és lefelé irányította tekinte-
tét.
A barlang túlsó végén, a szomszédos vájat határán egy kék gránát-
kő csillogott.
Viszonylagos biztonságba húzódtak, hogy átgondolják a helyzetü-
ket. – Láttam – mondta Aton. – Láttam. De emlékezz Csöpi figyelmez-
tetésére...
Balek gyakorlatilag örömtáncot járt izgatottságában. – Nem érde-
kel, mit mondott a dagi. Muszáj megszereznem az a követ.
– Jobban tennéd, ha ott hagynád. Nem jutnál le a Khtonról. Az a
drágakő a halált jelenti.
 Balek dühösen felé fordult. – Azt akarod, hogy békén hagyjam,
hogy aztán a tiéd lehessen. Te mindenkinél jobban ki akarsz jutni. Is-
merlek...
Aton csak bámult rá.
– Sajnálom, öregem! – szólt az alacsony férfi. – Tudom, hogy sosem
tennél ilyesmit. De nézd... muszáj megszereznem. Muszáj!
Aton nem mondott semmit.
– Nézd – kezdte újra Balek kétségbeesetten –, én nem vagyok bű-
nöző, mint idelent mindenki más. Nincs veled bajom, Ötös. Nem tu-
dom, te mit tettél. De engem palira vettek. Nem igazság, hogy ideke-
rültem. Muszáj kijutnom.
Te bolond, gondolta Aton, hát nem fogod fel, hogy jobb neked
idelent, mint kint? A saját elméd vesz rá az öngyilkosságra.
Látván, hogy társa még mindig gondolkozik, Balek még gyorsab-
ban kezdett beszélt. – Senki... Senki sem tudná meg, hogy nálam van.
Elrejtem a tömlőben, amíg feljuttatok egy üzenetet. Bankár odafent
nem verne át...
Odaadnád a szíved a kimérának? – gondolta Aton.
Aztán döntésre jutott. – Rendben. Ki megy el érte?
Jó kérdés volt. A kanyarhoz közel a falnak vetették a hátukat, és
egyre jobban érezték az óriási, süvítő hőséget. Tudták, hogy a csepegő
vízen túl még rosszabb lesz. A vízkészletük már így is fogyóban volt.
Ember legyen a talpán, aki eljut a kőig, és vissza is hozza.
Ám Balek nem ijedt meg. – Ezért kellesz te nekem – ismerte be. –
Amúgy is elmondtam volna, Ötös pajtás, de... arra gondoltam, hogy ha
elfutok a kőig, akkor meg tudom szerezni. De ha mégsem, akkor kell
valaki, aki visszahúz. Emlékezz, én is tettem neked egy szívességet...
Nem kellett volna. Az óvatlanság ára halál.
– Azt hiszem, hallottam már ezt korábban is – mondta Aton. – De
ha elég bolond vagy ahhoz, hogy megpróbáld, akkor én is elég bolond
vagyok ahhoz, hogy visszacipeljelek. Lássunk neki, mielőtt megsülünk.
– Köszi, pajti – válaszolta Balek egyszerűen. Azonnal nekilódult,
bátorságával rácáfolva hírnevére. Aton látta, ahogy a forró fuvallat a
falnak veti. Balek a karjával védte az arcát, és tovább folytatta mene-
telését. Kikerült a főáramlatból, a fal mellett araszolt, de csak fájdal-
masan lassan tudott előrehaladni. Ráhajolt a szél nyomására, lábát
pedig óvatosan helyezte maga elé. Karján a bőrt pirosra égette a hő-
ség.
Nagy sokára elérte a folyosó túlsó végét. Itt a huzat gyengült, mert
egy szikla a nyílásba nyúlt, és egy apró légzsákot hozott létre. Ám
Aton tudta, hogy az áramlat iszonyatos lesz közvetlenül a csatorna
szájában. A gránát pedig ott volt, egy kisebb lejtőn. Biztosan a másik
teremből gurult oda, talán még évekkel ezelőtt.
Balek tapogatva kinyújtotta az egyik karját a szélbe, de gyorsan
vissza is kapta. Itt aztán igazán forró volt a levegő. A plafonról csöpö-
gő víz már méterekkel korábban elpárolgott a szélben. Aztán, minden
erejét összeszedve, Balek a kőért lendült.
Aton látta, ahogy a fickó testét felkapja a légáram, és odébb dobja.
Pokoli fájdalmat érzett, ám egyik kezét rákulcsolta a gránátra, és erő-
sen szorította. Balek megkapta kék jegyét a pusztulásba.
A széllel együtt gurult, és próbált visszajutni a mellette lévő mene-
dékbe. Erőfeszítései azonban gyengék voltak, kapkodok és a fájda-
lomtól rendezetlenek; nemsokára abba is maradtak. Elájult, és nemso-
kára halott lesz.
Aton berontott a terembe. Őt is elkapta a szél ereje, és a közeli
falnak vetette. Négykézlábra ereszkedett, fejét lesunyta a vállai közé,
és az arcra borult alak felé araszolt. Térde megcsúszott a sima köveze-
ten, ahogy visszajutott a fő áramlatba. Nehezen vett levegőt.
Aton hasra vetette magát, és kúszni kezdett. Nem figyelt tovább,
hogy milyen irányba halad, mert a szél a fejét és a testét érte; emberi
szem nem bírta már ezt a megpróbáltatást. Vakon próbálta tartani az
irányt, keze a pokoli kemencét kutatta. Nem emlékezett, mikor érte
el a testet.
Amikor rájött, hogy épp egy karon mászott át, Aton megfogta azt,
és megpróbált hátrálni. Szeme azonnal szúrni kezdett, mihelyst kinyi-
totta; akkor már inkább a vakság. A karba kapaszkodva viszont képte-
len volt megfordulni. Felült.
A légáram ismét elkapta, és felborította. Egy rövid pillanatra kinyi-
totta a szemét, és kínzóan éles képet kapott a gránát mögött elterülő
barlangról. Aztán ismét a hasán volt, lába a kereszteződésben, a lábuj-
jai felhólyagosodtak, kezével egy merev karba kapaszkodott, ahogy
vergődött ki a kemencéből, akár egy kiszáradt kukac.
Amikor kint találta magát a pokoli teremből, nem emlékezett
semmire, ami azután történt, hogy bepillantást nyert a túlsó barlang-
ba. Valószínűleg csak részben volt magánál, részben ösztönből má-
szott. Megfordult, hogy megnézze a kart, amibe kapaszkodott, és lát-
ta, hogy Balek nem szakadt le a másik végéről. Az apró férfi másik ökle
még mindig a kék gránátot szorította.
Aton nagy kortyokban itta tömlőjéből a vizet, amit korábban egy
beugróban hagyott, aztán mindkét kezét a tömlő szájára szorította,
nehogy egy csepp is kárba vesszen a felbecsülhetetlen értékű nedű-
ből. Az övé kiürült; megtalálta Balekét, és az utolsó néhány cseppet
leerőltette az alig eszméleténél lévő férfi torkán. Erre nagy szüksége
volt – egész testét horzsolások és hólyagok borították.
Miért is nem locsoltuk magunkra, hogy ezzel védekezzünk a forró-
ság ellen? – gondolta, de túlságosan is kimerült volt ahhoz, hogy mér-
ges legyen.
Balek végül magához tért. – Ki kell jutnunk innen – mondta resze-
lős hangon.
A kincsét szorongatta, és Atonra támaszkodott, ahogy végigbotor-
káltak a folyosón.
Mindketten visszanyerték erejüket, ahogy a távolsággal enyhült a
szél ereje. Ahogy a légmozgás csökkent, és hűlt a levegő, gyorsítani
tudták a tempójukat. Megengedhették maguknak, hogy a szél segítse
őket. Fél óra múlva már a hazavezető úton jártak.
Azonban még nem volt vége. Balek hirtelen megtorpant. – Ötös,
nézd!
Kistermetű szörnyeteg állta útjukat. A Khtonon kevés állat élt, és az
emberek alig látták őket, de kétségkívül léteztek, és mind ijesztő volt.
A kiméra volt a legrosszabb köztük, de akadt egyéb rém is. Ez a húsz-
centis, gyíkszerű lény vörös volt, akár a gránátkő. Mélyen ülő, gonosz
szemei tüzesen izzottak; ráncos álla görcsösen le-fel járt.
– Szalamandra! – suttogta Balek.
Aton hallott már róluk. Az apró gyíkok a szeles barlangokban éltek.
Gyorsak voltak, ádázak, és magasra ugrottak, kicsiny állkapcsuk pedig
halálos mérget rejtett. Egy harapás, akár csak egy csepp a hólyagos
bőrre, és mindennek vége.
– Le tudjuk futni – mondta Aton.
– Hová? Oda vissza?
A szalamandra nem hagyott időt nekik a probléma megvitatására.
Megrohamozta őket: aprócska, kövér lábai csak úgy kaparták a sziklát.
Furcsának tűnt, de jó ötmérföldes óránkénti sebességgel haladt a szél
ellenében.
A két férfi egyként mozdult, és visszarohantak a folyosón. A szél
mintha újult erővel fújt volna, és próbálta visszanyomni őket. A gyík
vad határozottsággal követte a két embert, és kelletlenül ugyan, de
lemaradt tőlük. Nyilvánvaló volt, hogy tovább bírja tartani a tempóját,
mint a két hirtelen elfáradt férfi. A hátuk mögül fújó szél adta erő illú-
ziónak bizonyult.
Normális esetben egy ember le tud hagyni egy szalamandrát, mert
annak sebessége korlátozott, és a széltől javarészt független, ők
azonban szorult helyzetben voltak, és sem erejük, sem helyük nem
volt, hogy széllel szemben elmeneküljenek. Botorság lett volna azon-
ban bevárni az állatot; pusztakézzel és lábbal nem szállhattak szembe
egy olyan lénnyel, ami közelharcban akkor harap és ugrik, amikor csak
akar. A folyosó túlságosan is szűk volt; a fegyvereik elégtelenek. Ó,
Főnök baltája kellene ide!
Balek megtorpant. – Ennyi volt – lihegte. – Nem tudok tovább-
menni.
Aton próbált segíteni neki, de ő is túl fáradt volt hozzá. A szala-
mandra kezdte beérni őket. A kék gránátért folytatott kaland túl sok
energiájukat felemésztette.
– Semmi haszna – mondta Balek. – Csak egyet tehetünk. – Hihetet-
len erőfeszítés árán kinyújtotta maga elé a gránátot. – Jól dobsz?
Aton nem vitatkozott. Elvette a csillogó drágakövet, gondosan
felmérte kétunciás súlyát. Aztán a közeledő gyíkhoz vágta.
Túl alacsonyra dobott. A kő pont a célja előtt pattant meg a földön,
és kettétört. Az egyik darab a lény feje fölött zúgott el; a másik oldalt,
a teste közepén találta el, és néhány centit bele is vágott. A szala-
mandra, miután megérezte a szúrást, bosszúszomjasan a kődarabra
vetette magát, és vadul állkapcsai közé kapta.
A páros nem maradt ott, hogy megvárja a küzdelem végét. Nem
volt kérdéses, hogy egy gránátdarab mit művel egy sor lecsapó foggal.
Átugrották a vergődő szörnyeteget, majd a folyosó egy biztonságos
szakaszáig futottak.
– Különben sem lett volna jó semmire – mondta Aton, miután lassí-
tottak, mert tudta, Balek mit érezhet elvesztett jutalma fölött. – Hibás
darab volt. A gránátkő nem törik el csak így.
– Használhattuk volna a tömlőinket – mondta Balek.
Ez volt a második alkalom, amikor Atont fontos pillanatban hagyta
cserben az esze; a második alkalom, amikor a tömlők megfelelő hasz-
nálata csökkenthette volna a kockázatot. Rádobni egyet a gyíkra, le-
takarni, akárha csak egy pillanatra is – mi is akadályozta meg ebben?
Most pedig a gránát elveszett. A kék drágakő nem hozhatta volna
el a szabadságot, csak a legkörmönfontabb módon. A barlangok fellá-
zadnának, ha megtudnák; egy ilyen csábítással szemben semmiféle
öntudat nem állhatott ellen.
– Jobb, ha nem mondjuk el senkinek... – mondta Aton.
– Ki hinne nekem?
Titokban marad, legalábbis egyelőre.
 És mi legyen a nagyobbik titokkal? – kérdezte magától Aton. Ami,
ha kitudódna, olyan káoszt támasztana a Khtonon, amibe mindkét
barlangszint belepusztulhat? Elmondjam-e, mit pillantottam meg a
túlsó barlangban, amikor kinyitottam a szemem, mikor a szél feldön-
tött?
Megtudhatja-e valaki, hogy az egész folyosót fényes, kék gránát-
kövek borítják?
§398

– Aton Öt gépészt a hetes számú raktérbe! Vészhelyzet! – Aton leállí-

totta a gépét, és felkapta az ingét, ahogy a műszakvezető felé intett.
– Ez a kapitány volt! Elsőbbségi jelzéssel menj!
Miért kellene ugranom a kapitány szavára? – gondolta Aton. Nem
vagyok már a tengerészetnél. Három év alatt két dolgot tanítottak
meg nekem: a gépészetet és a közelharcot. Most huszonnégy éves
vagyok, és még mindig keresem az asszonyomat – azt a bájos kis szu-
kát, aki olyan könnyedén elcsábított az erdőben. Rajta kívül senkinek
sem kell engedelmeskednem.
Belépett a legközelebbi közlekedőfülkébe, beszíjazta magát, és
beütötte a hetes raktér kódját. Ahogy a jármű megindult, megnyomta
az ELSŐBBSÉG feliratú gombot, és kapaszkodott.
Végül is kiképeztek gépésznek. Kellett egy szakma ahhoz, hogy az
űrben utazhassak, így muszáj volt elfogadnom a tengerészet ajánlatát.
El kellett tűrnöm a besorozást a bennem égő szerelemmel. Ám meg-
tanultam, hogyan kutassak fel egy rejtőzködő nőt, ó, igen.
A lezárt utazókapszula bekerült a vákuumba, és felgyorsult. Belső
reléi kattogtak, ahogy kiszámította a leggyorsabb utat a labirintusban,
a kereszteződésekben átsuhant a forgalom előtt. Miniatűr űrhajóként
közlekedett egy rejtett hálózatban, miközben a Iokaszté a csillagok
rejtett hálózatát járta. A kapszula számára nem léteztek falak; bárme-
lyik kijáratot pillanatokon belül elérte. Ami a nagyobb hajót illeti...
A § hajtómű – pontosabb nevén az F.Gy. (Fénynél Gyorsabb meg-
hajtás) –, melynek felfedezésétől számítják az emberiség nóvaszerű
kirajzását az űrbe, inkább következmény volt, mintsem tudomány.
Feetle professzor, magyarázta a mosolygó hologramfej, akkor fedezte
fel, amikor épp nyaralójának úszómedencéjébe ereszkedett bele.
Ahogy a vízszint megemelkedett, miközben befogadta kövér testét,
egy alma gurult le a tetőről, és landolt a fején. A medence melletti
felvevője, melyet a „gravitáció” és a „helyváltoztatás” szavak indítot-
tak be, hűségesen rögzítette az ezt követő szónoklatot. Nem sokkal
később ezt a felvételt robottitkárnője legépelte, aki nyomdafestéket
tűrő kifejezésekkel helyettesítette az istenkáromló szavakat és a
szomszéd gyerekekre vonatkozó részeket, majd egy műszaki folyó-
iratnak továbbította a végeredményt, melynél a robotszerkesztő vál-
toztatás nélkül adta közre a cikket. Tizenöt szabadúszó kutatócég
kezdett hozzá a felvázolt gépezet előállításához. Tizenkettő egy éven
belül feladta, kettő szerencsés melléktermékekbe botlott, és megfe-
ledkezett az eredeti elképzelésükről, az utolsónál pedig egy ügyetlen
robotalkalmazott rosszul kötött be egy diódát, mire létrejött a §.
Az eszközt eleinte csak egy sima örökmozgónak gondolták. Nagy
volt, egyszerű, és köröket rótt, miközben dühödten sivított. Megke-
resték Feetle professzort, de ennek az eredménye csak egy ádáz rá-
galmazási per lett. Az űrben letesztelve a kezdeti másodpercenkénti
egy hüvelykes löketről egy óra alatt valamivel kevesebb, mint egy láb-
ra növekedett. A második órában ennél sokkal nagyobb mértékben
növekedett a sebessége. Végül már olyan gyorsan pörgött, hogy csak
a műszerek tudták nyomon követni. Aztán eltűnt: bár sosem hagyta el
a pályáját, nem volt sehol.
Legalábbis majdnem: a műszerek különös sugárzásnyomokat mér-
tek – Cserenkov-sugarakat, ami egy olyan impulzus nyomában marad
hátra, ami egy adott közegben átlépi a fénysebességet. Ebben az
esetben a közeg a majdnem teljes vákuum volt.
Feetle professzor elállt a pertől, és érdeklődni kezdett a találmánya
iránt. Ezt követően azonban, folytatta a hologram jóindulatúan, a cen-
zúra sötét árnyéka vetült a kutatásokra. Azt rebesgették, hogy a § haj-
tómű indítás után egy ismeretlen forrásból szerezte a működéséhez
szükséges energiát, ami a természetben végtelen mennyiségben for-
dul elő; meg azt, hogy a § hajtóműre épített űrhajók olyan dimenzióba
kerültek, ahová még a fény sem hatolt be, mert túl darabos volt; aztán
azt, hogy nem minden hajó tudott onnan visszatérni; és olyasmit is,
hogy rosszindulatú szellemek éltek az űrben, avagy a vákuumban.
Mindezekből létrejött a szabvány § hajó; egy nagyméretű űrhajó,
amire ezrek fértek fel, és bárhová el tudott jutni. Ilyen volt a lokaszté
is; sebességét logaritmikus arányok vezérelték. Ahány órát gyorsult, a
tíz annyiadik hatványa mutatta, hány mérföldet tesz meg a hajó órán-
ként. Tehát amikor a hajó § hajtóműve kettes értékre állt, azt jelentet-
te, hogy két óra gyorsuláson van túl, és a kezdőponthoz képest IO2
volt a sebessége, azaz száz mérföld óránként.
Ó, igen, gondolta Aton, ahogy utazókapszulája dokkolt, és irányba
fordult, a § hajók lassan indultak. Azonban a 8,83-as érték a hajó órá-
ján már gyorsabb volt, mint a fénysebesség, egészen pontosan száz-
nyolcvanhatezer mérföld óránként. A tizenhármas érték már egy teljes
fényévet jelentett óránként, tizenhatnál pedig már lassítani kellett,
mert a hajtóművet nem lehetett leállítani, amíg sebességben volt,
efölött pedig már a gép kihajította volna az űrhajót a galaxisból.
Másfél földi nap alatt a hajtómű bárhová eljuttatta a galaxisban.
A kapszula lelassult, Aton elméje pedig visszazökkent a gyakorlati-
asabb dolgok világába. A fülke átpréselte magát a szigetelőrétegen,
amivel visszatért a normál légnyomásba. Utazása, legyen az mérve
lábakban vagy fényévekben, véget ért.
 Öt

Moyne kapitány már türelmetlenül várta. Korábban még nem talál-

koztak, de Aton nem téveszthette el a nőt. Szép volt, kora meghatá-
rozhatatlan, kereskedőszolgálati egyenruhájában erőteljes és szigorú.
Ajka majdhogynem színtelen; haját szoros kontyba fogta össze, és a
sisakja alá rejtette. Arcán semmi nem mutatkozott meg az űrben töl-
tött huszonnégy évből. A legénység teljes szívéből ki nem állhatta,
mely ellenszenvet a nő igyekezett is szorgalmasan fenntartani.
Miért van egyedül? Vészhelyzetben a hajó összes tisztjének körü-
lötte kellene sertepertélnie. És mit keres egyáltalán ebben a titokza-
tos raktérben?
– Öt – kezdte minden udvariaskodás nélkül. – A hetes raktér hűtője
bedöglött. Fél óránk van, nem több.
Aton követte a nőt a raktérbe. – Kapitány, azt hiszem, rossz embert
hívatott. Én gépész vagyok.
A nő gyakorlott mozdulattal nyitott ki egy szekrényt, majd kivett
egy rend űrruhát. – Jó embert hívtam.
– Nézze, én nem tudok megszerelni egy nyomás alatt lévő hűtő-
rendszert, hogy aztán ott pusztuljak...
A kapitány sarkon fordult, és karcsú kezével elkapta a férfi ingét.
Feltépte a szíjakat, benyúlt, és előhúzott egy vékony könyvet egy rej-
tett, belső zsebből. – Ez nem a szolgálati lista egy illegális másolata? –
kérdezte.
Most megfogta. Az ezért járó büntetés legalább két év börtön, és
egy életre eltiltják az űrszolgálattól. Egy kereskedőhajó szolgálati lis-
tája bizalmas dokumentumnak számított.
– Maga a kapitány, Kapitány.
A nő odadobta neki az űrruhát. – Vegye fel!
 Aton habozott. Nehéz munkaruhája nem fért volna be a könnyű
űrruha alá.
A kapitány azonnal észrevette töprengését. – Vetkőzzön! Most
nincs idő a szemérmeskedésre. – Hogy szavait tettekkel is nyomatéko-
sítsa, ő is kibújt az egyenruhájából, és vékony alsóneműje felfedte
meglepően arányos testét. A kapitány gyorsan felöltötte a saját űrru-
háját.
Aton is hasonlóan cselekedett, de még mindig nem tudta, mi lesz a
feladata. A nő nem hagyta sokáig kételyek közt.
– Legfeljebb húsz percünk van, de nem húzhatjuk odáig. Át kell
vinnünk néhány ládát a hetesből a nyolcasba, ahol működik a hűtés.
Együtt dolgozunk, amíg tudunk, aztán én fedezem a tűzoltófecsken-
dővel. Ne vesztegesse az idejét, de igyekezzen a kelleténél jobban
nem felrázni a rakományt! Most pedig munkára!
– Fedez a... Mi van abban a raktérben?
A nő felkapta az egyik ládát, és kisietett a helyiségből. – Aphidok.
Pontosabban, turlingiai aphidok.
Aton kezében megremegett a láda, ahogy megértette. A taphidok!
Amik űrhajókat esznek!
Moyne kapitány röviden elmagyarázta a helyzetet, miközben pa-
koltak. – Rovarok: lárvák. Néhány bolygón ínyencfalatnak számítanak.
Elve kell leszállítani őket; hibernálva vannak, alacsony hőmérsékleten.
Ha melegebb lesz, kiengednek és elkezdenek enni. Előbb a ládájukat,
aztán a rakományt. Aztán minden mást; a legénységet is. Amíg le van-
nak hűtve, nyugton maradnak. Az idő most 13.00. Kidobni nem tudjuk
őket; és kiszállni sem.
A fénysebességnél gyorsabban haladó űrhajót fizikai képtelenség
volt elhagyni. A külső univerzum egyszerűen nem létezett számára. A
fényhatár alá lassítani öt órába telik – ha a taphidok éhsége hagy ne-
kik ennyi időt. A gazdasági és politikai következmények pedig...
– Legális áru ez egyáltalán?
– Ne legyen naiv! Mit gondol, miért magát hívattam?
 Valóban, miért? A kapitány, úgy tűnik, könyörtelen üzletasszony
volt. A szó legszorosabb értelmében semmiféle csillagközi kereskede-
lem nem volt illegális, mert egyik bolygó sem tudta kiterjeszteni tör-
vényeit a közvetlen befolyási övezetén túlra, és semmiféle kiterjedt,
általános érvényű törvényrendszer nem létezett. Azonban a szokásjog
bizonyos elemei kiemelkedtek, és teret nyertek maguknak, a bolygók
egyéni politikája pedig eléggé hasonlított egymásra az utazást és a
kereskedelmet illetően, különösen magukra valamit is adó planéták
esetében. A szektortörvények és a szektorrendőrség csak névleg léte-
zett; ezeknek még az ötlete is jobban aggasztotta a szenvedélyesen
önálló kolóniákat, mint bármiféle bűncselekmény.
Ám a szokásjog megsértése kitilthatta a törvényszegőt egyes gaz-
dag világokról. Ezt egyetlen kereskedőhajó sem engedhette meg ma-
gának. A kapitánynak jó oka volt a titkolózásra.
A ládák felét gond nélkül átpakolták. Aztán elkezdődött. A doboz,
amit Aton cipelt, felpúposodott. Tüskék szúrták át a felszínét, aztán
lyukat fúrtak maguknak. Nehéz kesztyűi félreérthetetlen mozgolódást
jeleztek odabentről; aztán a fehér, fullánkos férgek kisorjáztak. A
taphidveszély felébredt.
Aton egy veszélyes pillanatig a csiszolópapír páncélú ízeltlábúakat
nézte, aztán ledobta a ládát. Az azonnal kinyílt, és nyálkás testek raj-
zottak ki belőle. A férgek rögtön megérezték a férfi jelenlétét, és a
padlón egy nagy, fehér hullámban felé indultak.
– A sisaklemezt! – kiáltotta mögüle a kapitány. Atonnak éppen csak
sikerült leeresztenie; a jéghideg habsugár már megindult felé. A nő
ráirányította a fecskendőt. Most értette meg az űrruhák jelentőségét.
A hab percek alatt végzett volna vele, ha védelem nélkül éri.
A padlón fekvő állatok összegömbölyödtek és lecsillapodtak, majd
újra hibernációba süllyedtek. A többi láda viszont már mocorgott. –
Gyorsan! – érkezett a kapitány hangja a fülhallgatójába, elnyomva a
ruha légszűrőjének zúgását. – Egyszerre csak egyet tudok lehűteni.
Aton teste és elméje elzsibbadt a habtól, de túlságosan is jól tudta,
mi volna a késlekedés ára. Felemelte az összetört ládát, és átvitte a
másik, hűtött raktérbe. A kapitány az ajtónyílásban állt, és felváltva
fújta habbal őt és a hetesben felhalmozott dobozokat. A taphidok
nem voltak veszélyesek a hidegben, de a határvonal vékony volt. Ha a
fecskendő elromlik...
Aton igyekezett.

*****

A kapitány szobájában mosakodott meg. Nem engedhette, hogy

megkérdezzék a hetes raktérben lezajlott dolgokról, egyenruháját
pedig, melyről megfeledkeztek a sietségben, teljesen eláztatta a hab.
És meg kellett beszélniük egyet s mást, mielőtt elváltak útjaik.
Ahogy kilépett a fürdőszobából, meglátta a kapitányt, aki egy egy-
szerű ruhában pihent. Kiengedte a haját, amely most fénytelen, barna
fürtökben hullott alá. Fiatalnak látszott, túl fiatalnak az előbb tapasz-
talt erőhöz és kötélidegekhez. A látszat azonban csalt; kemény nő
volt, és csatára készült. Végzetes lehet, ha most testtartása miatt alá-
becsüli.
Aton felmérte a lehetőségeit: segítségével valószínűleg megmene-
kült a hajó, és olyan információ birtokába jutott, amivel visszavonulás-
ra kényszerítheti a nőt a kereskedőszolgálattól. Ám még mindig a nő
volt a kapitány, a neki kijáró hatáskörrel, és ő is hasonló dolgokat tu-
dott Atonról. Patt, hacsak egyikük nem hibázik. Vagy beijed.
– Ülj le, Aton! – mondta, és maga mellé mutatott a kanapén. Hang-
ja lágy volt, majdhogynem dallamos. A férfi döbbenten fogta fel, hogy
a nő hízeleg neki. Többre vágyott, mint egy egyszerű ezermesterre?
Vagy csak higgadtan rájátszott a szexepiljére, hogy jobb helyzetbe
kerüljön? Meddig volt hajlandó elmenni?
– A szolgálati rend – kezdte meg a szópárbajt – a legkényelmesebb
megoldás arra, hogy egy kereskedelmi út során minden résztvevő
egyenlő juttatásban részesüljön.
Ez valóban így volt. A rendszert még a régi Föld bálna- és fókava-
dászhajóitól vették át. A legénység fizetés helyett részesedést kapott
a nyereségből. A sorban tizenötödik a pénz egy tizenötöd részét kap-
ta, és így tovább. Még a kétezredik is szép summát jelentett, ha az
utazás jól sikerül. A legénység minden tagja érdekelt volt a vállalkozás
gazdasági sikerében.
Aton bólintott, és a legjobb védelemre vonatkozó tantételt vetette
be. – A taphidok szállítása bizonyára jól fizet.
A nő elmosolyodott. – Természetesen a tulajdonosoknak jár a má-
sodik hely – a nyereség fele.
– Mennyi a végösszeg a taphidokra?
A kapitány nem engedett. – A Iokaszté listáján az utolsó, a négyez-
redik a frissen sorozott matróz...
– A tapasztalt gépész pedig a kétezredik – mondta Aton, és köze-
lebb mozdult. – Ám néha akadnak veszélyes feladatok...
– Az osztalékot minden kikötőben ki kell számolni...
– A hűtőberendezéseket pedig ellenőrizni kell...
– Mert ha a legénység egyik tagja kiszáll, és kéri a részét...
– Vagy a legközelebbi hozzátartozó kéri az elhunyt pénzét...
A nő szeme szürke volt, majdnem zöld. – Ezért a szolgálati lista tar-
talmazza a hajón tartózkodó összes személy azonosságát.
– És az összes legális árut. – A haja világosabb lett, rezes.
– Felhatalmazás nélküli birtoklása bűncselekmény...
– Mint ahogy a férgek szállítása is – fejezte be helyette Aton.
A nő összeszorította az ajkát. – Ugyanakkor... – mondta.
Aton megcsókolta.
Fondorlatosan fogott hozzá, tisztában volt vele, milyen hatalommal
bír a nő fölött, és kész volt véghezvinni hallgatólagos megállapodásu-
kat, bármilyen jelképet is kívánjon meg a helyzet. Tudta, hogy többről
volt szó, mint kölcsönös felelősségről; egyikük sem engedhette el a
másikat rossz szándékkal. Ám ez nem volt több, mint a túlélés intellek-
tuális mesterkedése. Érzelmei szintjén szívét még mindig gúzsba kö-
tötte a kolonelett után folytatott eredménytelen kutatás – ha, ugyan,
a nő létezett egyáltalán. A kapitány csak mint probléma érdekelte,
mint nő nem.
Viszont különös tűz fogta el, ahogy az ajkuk egymáshoz ért. A ki-
számított művészet kendőzetlen valósággá vált. Vágyott a nőre.
A kapitány félrefordult. – Miért csináltad? – kérdezte.
Aton elfojtotta a hirtelen elutasítás felett érzett csalódottságát, és
úgy döntött, inkább üzletként értelmezi a kérdést. – A szolgálati
renddel? Fogjuk rá, hogy ugyanazért, amiért te taphidokat csempé-
szel. – A vita most már nem érdekelte. Dühös volt; dühös, mert köny-
nyen fel tudták izgatni, aztán ilyen gyorsan lehűteni. Ám amit mon-
dott, igaz volt: kölcsönös megértésük mellett nem volt szükség rá,
hogy mélyebb indítékaiknak hangot adjanak. Volt kettejük közt vala-
miféle egyensúly, aminek fent kellett maradnia.
A nő ismét felé hajolt, újra megpróbálta elcsábítani. Mi baja volt?
Aton elismerte, hogy hatásos volt; az iránta érzett vágy ismét felhor-
gadt. Ezzel a nővel nem lehetett packázni. Még sosem volt kitéve ilyen
hódításnak, nem volt fogékony az ilyesmire. Ezúttal nem ment bele a
játékba; nem fogja még egyszer megcsókolni.
– Mi az ott a hajadban? – kérdezte a nő. Volt a kérdésben egy rövid
szünet, ami zavarta Atont. Valami mást akart mondani, vagy talán más
hangsúllyal. A hangjában lévő finom modorosságot a rangjából faka-
dónak vélte – ám most már nem kapitányként állt vele szemben, a
mesterkéltség viszont megmaradt.
Aton kivette a virágot. – Ez a hvím. Levegőn és szerelmen él – a
társa iránt érzett szerelmen. Ha elvennék tőlem, elpusztulna.
A nő kivette a kezéből. – Hallottam a hví meséjét – motyogta, mi-
közben a virágot vizsgálta. – Elbűvölő.
Aton ismét ok nélkül mérges lett. A mai napig ő is mesének gon-
dolta a taphidokat. Nem lepte meg, hogy mások a hví különleges ké-
pességének nem adtak túl sok hitelt. – Megmutatom – mondta, és
visszavette a növényt. A kabin túlsó végében álló asztalra rakta, majd
hátrébb lépett.
 A hví egy pillanatra még tartotta magát, aztán levelei hervadni
kezdtek. Aton gyorsan visszasétált, felvette, mire a virág ereje vissza-
tért, és az egész újra zöld, friss és egész lett. – Nem mese.
A kapitány szeme ragyogott. – Milyen varázslatos kapcsolat! Az
édesanyádtól kaptad?
Aton állkapcsa megfeszült. – Nem.
A nő mosolyogva megérintette a kezét. – Megbántottalak.
– Nem! – Ám a nő megértő tekintetének kereszttüzében szükségét
érezte az önigazolásnak.
– Az édesapám – szólt Aton – a Tíz családból vett el egy lányt. Két
évig éltek együtt, és a hví úgy virágzott, mint korábban még soha. Az
anyám kedves volt, szeretettel teli, és belehalt a szülésbe.
A kapitány nem vette el a kezét. – Nem kell elmesélned, Aton.
De most már muszáj volt. – Ezután Aurelius az űrben utazott. Az
unokatestvére, Benjamin Öt vigyázott a farmra, így a hví nem pusztult
el. Aurelius messzi bolygókra utazott, és próbált felejteni. A hajójának
sürgős javítások miatt le kellett szállnia egy ismeretlen planétára. Ott
megismerkedett egy helyi lánnyal, és magával vitte, amikor felszáll-
tak. A Hvíre utaztak.
A kapitány belenézett zaklatott szemébe. – Igazán nem szükséges...
– Csak egy évig maradt vele – aztán elhagyta. Gondolom, visszatért
a világvégi bolygójára. Aurelius felhagyott az utazással; hvít termesz-
tett és egyedül nevelt föl engem.
– De az az asszony erőt adott neki a folytatáshoz...
– Nem szerette őt! – kiáltotta Aton, lerázva magáról a kapitány
kezét. – Elhagyta. A Hvín született nők sose tennének ilyet. Nekem
nem volt anyám – se igazi, se mostoha.
– Talán éppen azért hagyta el, mert szerette – mondta a kapitány. –
Ez eszedbe sem jutott? Soha?
– Nem! – Aton keze felemelkedett, már-már ütésre. – Ha egyszer
találkozok azzal a nővel, megölöm. És én a Tíz családból származtatom
magam. Attól az asszonytól, aki méltó volt rá. A Tíztől!
 – Milyen indulatos! – Aztán a kapitány témát váltott. – Harminchat
óra múlva megmutatom, hová szállítjuk a taphidokat. Most pedig
menj! Futás!
Aton elhagyta a kabint.
Hat

Négy műszakkal később Aton és a kapitány a raktérben voltak, és a

taphidokkal teli ládákat rakodták be egy földi leszállóegységbe.
– Senki más nem jön? – kérdezte a férfi.
– Senki.
Aton szótlanul befejezte a munkáját. Ez a furcsa nő úgyis elmondja
neki nemsokára, hogy mi is történik. Úgy tűnt, a kapitány az eltelt idő
alatt egymaga feltakarította a rakteret. A sérült ládákat is újracsoma-
golta.
A kisméretű leszállóegység az anyahajó árnyékában indult el. A
mereven bámuló csillagok fénye beszüremlett a hajó bal oldali abla-
kain. Aton szórakozottan figyelte őket, míg a kapitány az irányítással
volt elfoglalva, és próbált rájönni, hogy a galaxis mely részében is le-
hetnek éppen.
– Amikor űrhajós voltam – utalt Aton a nemrég véget ért tengeré-
szeti éveire –, megtanultam, hogy sosem szabad szemmel túl sokáig a
csillagokat bámulni. Lyukat égethetnek az ember retinájába.
A nő felhorkantott. – Amikor én kijutottam az űrbe, megtanultam
különbséget tenni a valóság és a mese között.
Aton felnevetett. Az egység megkerülte az anyahajót, ahol a nap
fénye már elérte őket. A védőlemez a bal oldal elé csúszott, hogy véd-
je őket a nagyobb mértékű sugárzástól, így most már csak a belső ki-
jelzőkre hagyatkozhattak. A kapitány a hajójukat a bolygó körüli pá-
lyáról a légkör első részecskéi felé irányította.
 – Ez egy xest előőrs – mondta.
– Én még mindig nem tanultam meg, mi mese, és mi nem. Azt
mondod, tényleg léteznek xestiaiak?
– Xestek, Minden létezik, ha az ember elég messze utazik. Ritkán
lépnek kapcsolatba az emberi világokkal, de a xestek jelentik a legna-
gyobb inhumán befolyást a galaxis ránk eső részében. Az „élni és élni
hagyni” elvben hisznek, és nincs szükségük ránk. Ez az előőrs viszont
sokkal közelebb van az emberi kereskedelmi utakhoz, mint a sajátjai-
kéhoz, ezért úgy döntöttek, velünk üzletelnek. A Iokaszté az egyik
kereskedőhajó, amelyik magánjellegű megrendeléseket teljesít szá-
mukra.
– És taphidokat esznek!
– Lehet. Az is lehet, hogy kisállatnak tartják őket. Nem tudjuk.
Mindenesetre ők rendelték ezt a szállítmányt. Jól fizetnek, a valutájuk
pedig kiváló.
Aton megrázta a fejét. – Mindahányszor azt hiszem, hogy már meg-
szoktam az űrt, újra és újra meglep. Ám ha ilyen sok legenda igaz... –
Nem zárta le a mondatot; a kolonelettre gondolt.
A nő ránézett. – Van azonban egy probléma.
– Természetesen. Ezért van itt Öt gépész.
– A xestek nem nélküli lények. Nehezükre esik felfogni az emberi
rendszert. A kereskedőknek már sikerült valamelyest megmagyarázni
a dolgot, de még továbbra is akadnak félreértések. Úgy vélik, két lény,
egy férfi és egy női, tesz ki egy egész emberi entitást.
– Nem így van?
– A xest elme átsiklik az apróságok felett. – A nő a homlokát rán-
colta. – A protokoll megkívánja, hogy kapitányként látogatást tegyek.
Nekik viszont...
– De te csak egy fél kapitány vagy! – Aton a térdére csapott jó-
kedvében. – Az etikett súlyos megsértése.
– Pontosan.

*****
 A xestek emberi mértékkel alacsonyak voltak, a földi gravitáció
szerint kevesebb mint száz fontot nyomhattak. Itt azonban a földi gra-
vitációnak csak a negyede volt meg. Nyolc finom végtag nőtt ki az
idegenek gömbszerű testéből, ujjszerű szimmetriában. A kommuniká-
ciót galaktikus jelbeszéddel intézték; a lényeknek nem volt fogalmuk
a hangokról.
A protokoll megkívánta még, hogy egy ideig szórakoztassák az
embereket, illetve a kölcsönös ajándékozást. A xestek – félig telepati-
kus lényekként –, képesek voltak közvetlenül reagálni az érzelmekre
(bár a gondolatok tartalmára nem). Hittek abban, hogy a látogató felé
érzett tiszteletet a faj rögtön értékeli is. Moyne kapitány néhány oxi-
génnel teli vésztartályt adott át nekik – mely áru legalább olyan érté-
kes volt nekik, mint az embereknek –, cserébe pedig egy művész el-
vállalta, hogy portrét készít az emberről.
Nem telt bele sok idő, és a xest diplomata rátért fajának kedvenc
fejtörőjére: az emberi faj kettősségére.
– Két faj tesz ki egy embert? – jelezte.
– Egy faj, két nem – válaszolt hasonlóképpen Aton.
– Igen, igen – egy hím fajú és egy nőstény fajú.
– Nem, nem – hím és nőstény egyazon fajból. Homo sapiens.
– Ugyanazon egységből? – jelezte a nemtelen idegen.
Ez volt a másik fogalmuk a vérségi kapcsolatra. – Nem, az túl közeli
– kezdte Aton, ám végül feladta.
Moyne kapitány arcán félmosollyal figyelte a párbeszédet, de nem
szólt közbe.
– Sosem fogom megérteni – fejezte be a xest összezavarodva. – Tűz
és víz keveredik, hogy létrejöjjön az ember. Elkerülhetetlen pusztulás
– de ez a maguk gondja. Beszéljünk az üzletről!

*****

Vendéglátóik megértették az alkalmankénti alvás szükségességét.

Az ember számára jómódú szállást biztosítottak: egy hálószoba fürdő-
szobával, konyharésszel, ággyal és egyéb tartozékokkal.
– Rendben – mondta Aton. – Kié legyen az ágy?
– Az enyém – válaszolta a kapitány határozottan.
– Nem gondolod, hogy osztoznunk kellene rajta?
– Nem.
– Menjek panaszkodni a fogadóshoz?
– A protokoll megtiltja. Menj ki, amíg előkészülök a lefekvéshez.
– De én hol fogok aludni?
– Ha visszajöttél, megágyazhatsz magadnak a padlón.
Amikor visszatért a szobába, a nő az ágyon ült, és a legvékonyabb
hálóing volt rajta, amin Aton valaha keresztüllátott. Talán a játék
mégsem ért még véget, a nő pedig láthatóan felkészülten érkezett. Az
egyenruha mögött megbújó női test kerek idomai most minden két-
séget kizáróan megmutatkoztak. Egyszerre izgatta és hozta zavarba a
férfit, akit nem nyugtatott meg a tudat, hogy mindezzel valószínűleg a
nő is tisztában van.
Aton leült az ágy szélére. – Mi a titkod, kapitány? A tested olyan,
mint egy fiatal lányé – egy koraérett fiatal lányé –, de legalább ötven-
éves vagy.
– Az űrben töltött évek rövidek – válaszolta. Szoros kontyát meg-
tartotta; egy rakoncátlan hajszál sem lógott ki belőle.
– Azért nem annyira rövidek.
– Ne firtasd egy nő titkait, és cserébe talán ő sem fog érdeklődni a
tieid iránt.
Aton érezte a burkolt célzást. – Mit tudsz te az én titkaimról?
A nő előrehajolt, hagyta, hogy a takaró a derekáig csússzon, és a
hálóing megfeszüljön a testén. – A szolgálati rend. Arra használtad,
hogy megkeress minden nőt a legénységben. Egy nő után kutatsz.
Tudta. Atonra hirtelen rátört a késztetés, hogy beszéljen róla; hogy
elmondja a titkát, ami már négy éve űzi hajóról hajóra, bolygóról
bolygóra. A keresés végtelennek tetsző céltalansága, a lopott szolgá-
lati rendek és utaslisták átkutatásának nehézsége, csak hogy megta-
láljon egy hamis szirént, a majdnem biztos csalódás; mindez pusztító
szenvedésbe taszította lelkét. Túl sok már neki.
Amikor észrevette magát, a nő karjaiba borult, fejét pedig lüktető
mellkasának hajtotta. A kapitány magához szorította, a haját cirógat-
ta, miközben emlékei fájdalma és szomorúsága kiáradt belőle. – Egy
tévképzetet imádok – suttogta. – Egy lány egy dallal szerelmes játékot
játszott velem az erdőben, én pedig nem nyugodhatok addig, amíg
végig nem hallgatom azt a dalt. Meg kell találnom, még ha tudom is,
hogy...
– Ki ő? – kérdezte halkan a kapitány.
Az agónia ismét végigsöpört Atonon; túl sokáig fogta vissza a két-
ségbeesés tengerét. – Malíciának nevezi magát – mondta –, gondo-
lom, képletesen. A szirén neve, a koloneletté, aki a férfiak szenvedé-
sén él. Ebben az álruhában adta nekem a hvímet. Ha tényleg létezik,
elvesztem; ha nem, az életem álom volt csupán, egy édes rémálom.
A nő közel hajolt hozzá, tüzesen bizsergető ajkát az övéhez érintet-
te. – Ennyire szereted, Aton?
– Szeretem! Gyűlölöm! Meg kell szerezzem!
A nő csókot lehelt az arcára, a szemhéjára. – Nem jöhet szóba más
nő? Másik szerelem?
– Nem, amíg a dal véget nem ér. Amíg meg nem ismerem azt, amit
senki más nem tud; amiről semmiféle szöveg nem szól. Istenem, mit
meg nem tennék Malícia szerelméért... azért, hogy velem legyen.
A kapitány az ölelésében tartotta, amíg a férfi lassan álomba nem
szenderült, úgy, ahogy volt, ruhástól. Mielőtt teljesen elvesztette a
tudatát, mintha a nő hangját hallotta volna: – Olyan édes volt, olyan
édes!

*****

A további szállítmányokra vonatkozó tárgyalások másnap lezajlot-

tak, Aton és a kapitány pedig felkészültek, hogy visszatérjenek a
Iokasztéra.
 – Köszönjük, ember – jelezte a xest diplomata. – Most átnyújtjuk
ajándékunkat, a képmásodat.
Egy nagy, letakart keretet hoztak eléjük. Aton kíváncsi volt, a mű-
vész vajon hogyan tudta megfesteni őket, amikor egyáltalán nem is
álltak neki modellt. Hacsak nem szubjektív technikát használt...
Leleplezték a képet. Végső soron egy hálófonat volt, színes fonalak
futottak keresztül-kasul az üres keretben, párhuzamosan, átlósan, és
egymást keresztezve; háromdimenziós alakzatokat formáltak, azokba
belenyúltak, mint valami bűbájos pókháló. Első ránézésre nem jelen-
tett semmit; aztán ahogy Aton érzelmei reagáltak a látvány értelmére,
az okosan elhelyezett jelzőszálak elcsábították, az egész kép fókuszba
csúszott; egy furcsa és élettel teli erdei képet látott.
Két ember ábrázolt, akiket idegen varázslat elevenített meg. Em-
berek; hasonlóak, ám mégis furcsán különböztek egymástól. Az egyik
egy megdöbbentően gyönyörű nő volt, a haja akár a vadul lobogó tűz.
A másik egy kisfiú, hóna alatt egy hatalmas könyvvel, arcán tiszta cso-
dálat.
Aton megbabonázva meredt a képre. – Ez... ezek mi vagyunk?
– A művészetünket nem könnyű elmagyarázni – közvetítette a xest.
– Nem értjük a valódi emberi természetet. Olyannak formáltuk a port-
rétokat, ahogyan ti láttátok énetek férfi és női felét, amikor először
fordultatok megértéssel egymás felé. Reméljük, értékelitek majd.
Aton lassan Moyne kapitány felé fordult. Látta, hogy könnyek csil-
lognak sötétzöld szeme mélyén.
– Talán el kellett rejtőznie – mondta a kapitány. – Ennek... ennek a
férfinak a szerelméért mindent föl kellene áldoznia; a szó szoros ér-
telmében mindent.
Aton lassan a nő szoros kontyára tette a kezét, és kibontotta.
A selymes tűz hullámokban omlott a vállára.
Aton megérintette a haja eleven színét. – Te! – suttogta.
 III. Hiswfeázáa

Csöpi ledobta gőzölgő testét Aton mellé. – Megpróbáltam – mondta

szomorúan. – Megpróbáltam, de egyszerűen nem tudok egy darabban
kifeszegetni egy gránátot abból az üres falból. El vagyok átkozva.
– Kövér vagy – morogta segítőkészen Balek a másik oldalról. – A
hasad hamarabb eléri, mint te. Örülj, hogy egyáltalán látod, nemhogy
még ki is vedd.
– Elérném én, ha látnék az izzadságtól – mondta Csöpi, és kitörölte
a nedvességet a szeméből. Ha idegesítették is Balek élcei, sosem adta
jelét. – Jó a kézügyességem, de a hőség... Néha azt kívánom, bár el-
kapnám a hidegrázást.
– A hidegrázást! Hallottam róla. Most nem szedsz ki belőlem egy
követ sem, Csöpi. A hidegrázásba belehalnál!
Csöpi szeme összeszűkült. Aton mereven ült, tudta, hogy a férfi
nem próbált volna meg maga bányászni, hacsak nem csappantak meg
a készletei, és nem szagolt jövedelmező lehetőséget. A szórakozatás
megtörte a börtönélet egyhangúságát, amikor Csöpi megéhezett – és
talán most Balek, aki a kék gránát fölött érzett csalódása miatt néhány
étkezésig magába roskadt, újra készen állt a játékra.
– Biztos vagy benne, hogy eleget tudsz a hidegrázásról? – kérdezte
Csöpi lágyan.
 – Mit kell róla tudni? – Balek egy beszakadt lábujjkörmét piszkál-
gatta. – Az egyik haverom belehalt a... mindegy. Leszállt egy bolygóra,
hogy elintézze egy régi ügyét, de nem tudta, hogy ott épp a hidegrá-
zás tombol. Azt sem tudta, hogy ő maga is elkapta, amíg már késő
nem volt. Azt hittem, én is elkapom tőle, orvoshoz meg én sem tudtam
volna elmenni. Egyre hidegebb és hidegebb lett a teste, aztán meg-
halt.
– Volt egy járvány a Hvín – a szülőbolygómon – még 305-ben –
mondta Aton, mert már látta, hogy Balek bekapta a horgot, és ki fogja
fizetni a mese árát. – Az év első hónapjában sújtott le. Az Öt ági déd-
nagyapám árva is lett miatta. A bolygó egyharmadát kiirtotta.
– Nem egyszerű járvány, űrjárvány – mondta Csöpi. – Tudtad, hogy
kilencvennyolc évenkénti ciklusokban tér vissza, és az emberek által
lakott szektor világainak majdnem a felén végigsöpört már? Azt, hogy
nem fertőző? És azt, hogy épp most sújtott le a Földre is?
Balek csendje határozott maradt az összes, szónokian előadott
kérdéssel szemben, de végül megtört az ellenállása. Gyengéje volt,
hogy nem tűrhette, ha valaki más olyat tudott, amit ő nem, még ha ez
a tudás semmiféle haszonnal nem is járt számára. – Régebb óta vagy
itt, mint én! – kiabálta. – Semmit sem tudsz a Földről.
Csöpi kényelmesen hátradőlt. – Ám úgy tűnik, tudok egyet s mást a
hidegrázásról. – Aztán önelégülten várt.
– Már ismerem a hidegrázást. A barátom belehalt. Ha találtam vol-
na egy orvost, aki hajlandó lett volna hallgatni...
– Nincs rá gyógymód – mondta Csöpi. Aton erre a homlokát rán-
colta.
– Hazudsz – mondta Balek meggyőződés nélkül. – Sok ember ki-
gyógyult már belőle. Viszont két nap alatt meg kell találniuk.
– Akkor sincs rá gyógymód.
Végül aztán, minden kétségbeesett utóvédharc ellenére, Balek
elkerülhetetlenül átadta a gránátot, a többiek köréjük gyűltek, és fel-
duzzasztották a hallgatóság sorait, a híráradat pedig megindult.
 – Az ember – kezdte Csöpi olyan hangon, amitől az álló hallgatóság
is ülőhelyet keresett magának – átugrotta a fényt, hogy olyan bolygó-
kat kolonizáljon, amelyek fényévek százaira vagy ezreire vannak ott-
honától. A hidegrázás azonban felkészületlenül érte. §25-ben egy
vadonatúj kolónia, a galaxis központjától hétszáz fényévnyire (nincs
értelme most a pontos galaktikus koordinátáknak: azt megtartom egy
újabb gránátkőig), jelentette az első esetet. Egy fiatal földműves érke-
zett a klinikára, és hirtelen jött remegésről panaszkodott. Csak egy-
két percig tartottak, mondta, de biztosan elkapott valamit. Az orvos
elővette a hőmérőt, de a férfi nem volt lázas, úgyhogy visszaküldte a
földekre. A kolonizáció kemény munka, a lustákat pedig nem szabad
elkényeztetni. Az esetet annak rendje, s módja szerint feljegyezték,
aztán megfeledkeztek róla.
– Öt nappal később (földi idő szerint, természetesen – ez a bánya
nem ismeri az összehasonlító időmérés fogalmát) a férfi visszajött,
kezében a műszakvezetője papírjával: a férfi nem dolgozott elég ke-
ményen, és túlságosan is örült a hibáinak. Mi volt vele a gond? Az or-
vos ismét nem mért lázat nála – sőt, a férfi testhőmérséklete néhány
fokkal még az egészséges oldalon is állt. Elirányította hát a büntető-
osztaghoz.
– Eltelt még három nap. Az áldozatot ezúttal egy barátja hozta be.
Lehetetlen volt rábírni bármiféle hasznos munkára. A földműves jó
kedélyű szendergésbe merült, és biztos volt, hogy nem ivott becsem-
pészett szeszt az elmúlt két napban. Már nem is evett. És ha már ott
volt, a férfi barátja is megjegyezte, hogy pár pillanatig őt is a hideg
rázta néhány nappal ezelőtt. Mintha hideg szellő fújta, volna, reszke-
tett, de körülötte senki sem érezte. Hamar el is múlt, most jól érezte
magát, jobban, mint eddig bármikor, az igazat megvallva, de... Az or-
vos automatikusan megmérte a lázát, de neki sem volt, elküldte, újabb
feljegyzést tett (mert jó orvos volt ám ő), és kezelésbe vette a bágyadt
földművest.
– A férfi testhőmérséklete 297 Kelvin-fok volt, és esett. Ez szokat-
lan eltérés volt a normális emberi 310 foktól, az orvosban pedig feléb-
redt a szakmai kíváncsiság. A férfi semmiféle tünetet nem produkált,
ami igazolta volna a hidegrázást; rejtély volt, mi okozhatta. A páciens,
rövidesen meghalt, melynek tényét rendesen fel is jegyezték. A jelen-
tést elküldték a Földre, ahol az elveszett a bürokrácia útvesztőjében,
és megfeledkeztek róla.
– Közben még hárman lettek betegek, köztük a földműves barátja.
Nem voltak rosszul – azaz nem volt lázuk –, de az orvos látta, hogy a
probléma olyan megoldást kíván, melyhez ő nem értett – azaz komoly
átgondolást –, kettőt ott tartott megfigyelésen, a harmadikat pedig a
Földre küldte tanulmányozásra. Ez utóbbit a hatékonyan működő
karanténosztály kapta meg, és bent is tartották megfelelő kezelésre.
Meghalt, mire az ügyeletes egészségügyi tisztet értesítették, de az
eljárási szabályzatot a halotti bizonyítvány utolsó betűjéig betartották.
A boncolás megállapította a halál okát: alacsony testhőmérséklet mi-
att a létfontosságú szervek elégtelenül működtek. A test természetes
szabályozórendszere kihagyott. Erre viszont nem találtak okot.
– Egy hónappal később a kétezer fős kolónia már több mint a fele
meghalt, és többen haldokoltak. A bolygót karantén alá vonták. A
Föld ellátmánykapszulákat dobott le a kolónia földi teljesítményköt-
vényeinek terhére, de nem volt hajlandó árut vagy embert átvenni
tőlük. Harminchat nappal a járvány kitörése után – melyet hivatalosan
az első áldozat reszketésétől számítottak – tíz férfi és nő érezte magán
a betegség jeleit, és ki-ki a maga meggyőződésének és vallásának
megfelelően elrendezte e világi dolgait. A következő napon nem ér-
kezett bejelentés újabb betegekről; sem pedig az azt követő napokon.
Az a tíz ember meggyógyult, és a járvány (merthogy ekkorra már így
nevezték) véget ért, ugyanolyan rejtélyesen, mint ahogyan elkezdő-
dött. A kolóniát még öt évig karanténban tartották, ami alatt akkora
adósságot halmozott fel, amit csak egy évszázad alatt tudna visszafi-
zetni, de nem volt újabb megbetegedés, sem ott, sem másutt.
– Tizenöt évvel később a hidegrázás újra felütötte a fejét, azonban
ezúttal az elsőtől huszonöt fényévnyire lévő bolygón. A minta azonos
volt, azzal a kivétellel, hogy a hatóságok órákkal az első haláleset után
lezárták a bolygót. A telepesek fele halálosan megbetegedett har-
minchat nap alatt; a többi túlélte. Az emberiség egyként sóhajtott fel
megkönnyebbülésében, amikor nem érkezett hír újabb fertőzésekről.
– Az első § században forró vita övezte a hidegrázás kérdését. Mi
volt ez? Hogyan terjedt? Az első kérdésre nem érkezett kielégítő vá-
lasz. A másodikra azonban több is. Az egyik lármás csoport úgy vélte, a
betegség fénysebességgel, éteri hullámokon keresztül terjedt, mint
egy halálsugár, ami egész bolygókat vesz célba, aztán a neki tetsző idő
eltelte után új áldozat után néz. Ezt gyorsan el is nevezték hullámel-
méletnek. Egy másik vezető csoport szerint a fertőzés személyes kap-
csolat útján terjedt, egy rövid életű vírusnak köszönhetően, ami gyor-
san impotenssé mutálódott: egészen pontosan harminchat nap alatt.
Ez részecskeelméletként vált ismertté.
– A hullámosokat felszólították, bizonyítsák be, hogyan volt képes
a hullám fénysebességgel huszonöt fényévet megtenni húsz év alatt.
Ők azonban azzal érveltek, hogy a hullám egy harmadik pontból ered,
ami húsz évvel közelebb van az első megfertőzött kolóniához, mint a
másodikhoz. Várták, hogy egy harmadik bolygó is megfertőződjön,
aztán háromszögeléssel kiszámíthatják az eredetét. Válaszként ők azt
kérték számon a részecskésektől, hogy a karanténok űrállomásain
miért nem lett egy ott dolgozó sem beteg, miközben ők már ki voltak
téve a fertőzésnek, mielőtt azt teljes egészében megértették volna. És
miért nem mutatott a hidegrázás csökkenő fertőzési tendenciát a
konkrét időpont előtt, ha jó úton mutálódott a teljes elmúlás felé. A
válasz az volt, hogy a karantént felügyelő dolgozók végig nagyon óva-
tosak voltak, mint ahogy azt a fertőződés elkerülése is bizonyítja; és a
hidegrázás mutálódott akkor is, ha az nem látszódott az emberek tü-
netein. Amikor aztán a kórokozó a hatásküszöb alá gyengült, a test
természetes védekezőrendszere képes volt rá, hogy megszabaduljon
tőle.
 – Öt évvel később mindkét elmélet megkapta a maga próbáját. Egy
harmadik gyarmatbolygó is megfertőződött – ám mivel az ottani orvos
túlságosan is el volt foglalva tudományos értekezéseinek publikálásá-
val, hogy szert tegyen az előléptetésre, véglegesített kinevezésére, és
lépést tarthasson az orvosi szakirodalommal, az első néhány halálese-
tig nem ismerte fel a hidegrázást. A fertőzött telepesek addigra már
öt másik bolygóra is átjutottak, többek között a Földre is. A Holdon
lévő biztonsági állomáson is átjutottak. Ám a fertőzés sújtotta kolóni-
án kívül nem történt megbetegedés, noha a beteg utazók kihűltek, és
közkórházakban meghaltak. A részecskések megfeszültek, hogy
megmagyarázzák az ellentmondást, de nem sikerült nekik. Az egyik
áldozat egy híres prostituált volt, aki addig praktizált, amíg az ügyfelei
szó szerinti elhidegülésről nem kezdtek panaszkodni. Ő meghalt, az
ügyfelei túlélték. A részecskeelmélet megdőlt.
– A hullámosok nagy lelkesedéssel csaptak le a harmadik koordiná-
tára, és megháromszögelték a regélt forrást. A harmadik pont hetven-
három fényévre volt az első bolygótól; a hely megállapítása gyerekjá-
ték volt. Egy szakértőkkel teli hajót küldtek a helyszínre. Nem találtak
mást, csak üres űrt. Ha ott is volt, amit kerestek, már rég elhagyta a
területet. A háborgó részecskések pedig gyorsan kiemelték, hogy volt
egy halom érintetlen kolónia az úgynevezett eredetpont és a fertőzött
gyarmatok között. Ezek miért maradtak ki? A hullám talán különbsé-
get tett? Mindenesetre most már meg lehetett állapítani a harmadik
bolygót sújtó sugár helyét. Önkéntesek jelentkeztek, hogy pontosan
belerepülnek – de nem lettek betegek. Nem volt sugár, a hullámosok
pedig elbuktak.
– Múlt az idő, a rejtély egyre nőtt. További gyarmatbolygók bete-
gedtek meg, ám azok, akiket az első tünetektől számított egy napon
belül kimenekítettek onnan, rendben felépültek. Ha a hidegrázás
fertőző betegség volt, miért szabott ilyen szeszélyes helyszíneket és
időtartamot? Ha hullám volt, miért menekültek meg ilyen sokan?
– A kelletlen válaszok lassacskán megjelentek. Kompromisszumok
kötődtek. A hidegrázás tényleg fénysebességű hullámként terjedt –
de a hullám maga nem volt sem egyedi, sem pedig helyhez kötött. Sok
hullám volt, körülbelül egy fényhónap mélyek, kilencvennyolc fényév
távolságra egymástól. Egy kolónia és egy hullám találkozása járvány-
nyal járt, amíg az utóbbi el nem vonult. Ám úgy tűnt, a hullámokon
belül véletlenszerűen részecskék vannak, amik szigorúan csak az átla-
gok szabályai szerint fertőznek. Feltehetőleg volt egy tápláló, éteri
közeg, ami garantált a betegség lefolyását, hacsak a beteget gyorsan
ki nem vitték a hatósugarából. Csakúgy, mint a régmúlt korok éterét,
ezt sem lehetett emberi eszközökkel kimutatni. Jelenlétét a halálese-
tek mutatták.
– Forrás egészen egyszerűen a galaxis közepe volt. Léteznek már
értelmes fajok is a középpont és az emberek között, akik szintén el-
kapták a maguk változatát a betegségből, igy hamar nyilvánvalóvá
vált, hogy a kutatás hasztalan. A hidegrázás hullámának vastagabb öve
húszezer fényév mély volt, a forrását pedig már elpusztította egy az-
óta kihalt faj. Igen, a hidegrázás mesterséges eredetű volt; de semmi
mást nem lehet tudni róla.
– Eközben a hullámokat feltérképezték, és előrejelzéseket készítet-
tek. A gazdagok nyaralni utaztak a kritikus hónapban, a többség pedig
várt, és igyekeztek kimenekíteni a betegeket, ha még időben rájuk
akadtak. Sokakat azonban csak későn találtak meg.
– A Föld – folytatta Csöpi –, a népes Föld pedig, ahol túl sok milli-
árdnyi ember él a teljes evakuáláshoz, nem tehetett mást, csak várta
az első hullámot. Ez az idő most jött el; §400-ban. Örülök, hogy nem
vagyok ott.
A közönség szétszéledt. Csöpi könnyed történetet faragott a ve-
szélyből, de a hidegrázás, legmélyen, mindegyiküket megrémisztetté.
Mert egyik elítélt sem tudta, hol helyezkedik el a Khton.
A hidegrázás akár már holnap lecsaphat.
 8

– Hé, Ötös, cimbora! Tudod, mit tett velem Gránát? – szaladt Aton
felé Balek a hírrel.
– Sejtem. – Aton abbahagyta a vésést, és leült.
Balek azonnal belevágott. – Adott egy egész fejadagot ingyen.
Nyújtottam felé a kövemet, de nem vette el. Csak odaadta az ételt, és
elsétált, mint aki nincs egészen ébren. Korábban sosem volt még ilyen
figyelmetlen.
Aton a falnak dőlt, és ledörzsölte a koszt az alkarjáról, miközben
Balek evett. – Nem figyelmetlenség volt.
Balek tele szájjal szólalt meg: – De nem vette el a... Azt mondod,
szándékosan?
Aton bólintott.
– Bolond lenne ilyet tenni. Legalább annyira gyűlöl engem, mint
téged.
– Tényleg? – kérdezte Aton. – A gyűlölet érdekes dolog. Én gyűlö-
löm a kolonelettet...
Gránát ekkor felbukkant mellettük, és megzavarta a beszélgetésü-
ket. – Van köved? – kérdezte Atontól. A férfi szó nélkül felé nyújtotta.
A nő elvette azt, az ételadagot pedig a földre hajította.
Balek Gránátra bámult, amíg az el nem tűnt a szemük elől.
– A barlangok istenére! Sosem láttam még ilyennek korábban.
Kedves volt veled, Öt.
Aton kibontotta a csomagot.
A kis férfi azonban össze volt zavarodva. – De ez nem magyarázza
meg azt, hogy nekem miért tesz szívességeket. Én nem vagyok a nők
bálványa. Miért nem neked ad ingyen ebédet?
Aton úgy magyarázta, hogy a másik is megértse. Balek nem győzött
hitetlenkedni. – Úgy érted, nem akarja kimutatni az irántad érzett
gyengédségét, ezért inkább rajtam vezeti le? Mert a barátod vagyok,
és amúgy sem tudok semmiről?
– Nagyjából.
– Semmi értelme. Egyáltalán semmi.

*****

Behozták a félig megevett hullát, hogy mindenki láthassa. Egy férfi

túl messzire merészkedett, egyedül, szélirányban. Lehet, hogy na-
gyobb köveket keresett, vagy talán egy kijáratot az alsóbb barlangok-
ból. A kiméra megtalálta. Segítség tíz perccel a fájdalmas kiáltásai
után érkezett – de akkor ő már tíz perce halott volt. A gyomrát és a
beleit a vadállat kiontotta és megette; a férfi szeme és nyelve sem volt
már meg. Hosszú, sötét csíkok mutatták a barlang padlóján, a test
mellett, mondták a többiek, ahová a vér folyt, és ahonnan azt az állat
felnyalta.
– Emlékeztessetek, hogy sose vágjak neki a Keserves Útnak –
mondta Csöpi undorodva. – Túl puha falat vagyok én az ilyesmihez.
A fekete hajú szépség oldalvást rápillantott. – Azt hallottam, van
ennél rosszabb is a Keserves Úton lefelé – mondta. – Senki sem jutott
ki. Hallani a vademberek üvöltését, akik egykor olyanok voltak, mint
mi, mielőtt elkapják az arra merészkedőket.
– Hát élnek? – kérdezte Csöpi, és udvariasan feladta a nőnek a lab-
dát.
– Nem, de üvöltenek.
Nevetés futott végig a tömegen. Régi vicc volt, és a pontosság nem
minden gyanúja nélkül való.
Ez az én lehetőségem, gondolta Aton. Most, amíg természetesnek
hat. Tettess bizonytalanságot, de vezesd elő!
– Nem vagyok benne biztos, de mintha hallottam volna valakiről,
aki kijutott – mondta.
Balek azonnal ráharapott. – Valaki kijutott? Valaki végigjárta a Ke-
serves Utat?
– Kell lennie kiútnak – mondta Csöpi. – Bárcsak megtalálnánk! A
kimérának is be kellett jutnia valahol.
– Talán az állatok nem csak úgy besétáltak – mondta a fekete hajú
nő. Aton nem tudta meg a nevét. Mintha finoman érdeklődött volna
iránta az első beszélgetésük óta, de ennek sosem adta nyílt jelét. Ta-
lán félt Gránáttól, vagy egyszerűen csak okosabb volt ennél. Atont
viszont már jobban érdekelte; úgy tudta dobálni a haját, ami mintha
egy ruha érzékiségét sugallta volna. Aton felfedezte, hogy itt semmi
sem olyan lohasztó, mint a teljes meztelenség. – Talán nincsenek is
állatok – folytatta a nő. – Egyet sem láttunk még.
– Én láttam egy szalamandrát... – vágta rá Balek, de rögtön el is
hallgatott.
– Szalamandrát igen – mondta Csöpi. – De nagyjából ez az egyet-
len, amit megláthat és túlélhet az ember. Ezért beszélünk a „kimérá-
ról” – mert ezt jelenti a szó. Képzeletbeli szörnyeteget. Az viszont po-
koli biztos, hogy ezt nem csak képzeljük. – Szeme a holttestre reb-
bent.
– Egy orvos volt – mondta Aton megfontoltan. – Eléggé őrült, de
szabad.
A fejek feléje fordultak. A beszélgetés elhalt.
– Egy orvos? – lehelte Csöpi.
Aton kinyújtotta a kezét egy gránátért, mire mindenki felnevetett.
– Öt éve, azt hiszem. Sosem jöttek rá, hogyan sikerült megszöknie.
Elmegyógyintézetbe kellett zárniuk.
– Betegágy! – kiáltotta valaki.
– Esküdözött, hogy ki fog jutni.
– Ezek szerint van rá mód.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Csöpi Atontól. – Emlékszel a nevé-
re?
Emlékszem-e arra a szóra, amit olyan körültekintően húztam ki a
börtön könyvtárosából, tudván, hogy egyszer az menthet ki innen? –
Nem Betegágy volt – mondta. – Valami Dr. Charles Bedecker. Az en-
gedélyét persze elvették tőle, amikor ideküldték.
– Igen – bólintott Balek. – Kicsapták.
– Ismertem – mondta Csöpi. – Majdnem meg is feledkeztem róla.
Igaz, sosem hívtuk a rendes nevén. Úgy egy hónapig volt nálunk; aztán
lelépett, alig több holmival, mint az orvosi táskájával. Azt mondta,
csinál nekünk, többieknek egy utat, ha valaha is lesz elég merszünk,
hogy kövessük. Olyan kicsi, visszafogott alak volt. Tudtuk, hogy sosem
jut messzire.
– Hogy lehet, hogy elengedtétek? – kérdezte a nő. – Elvégre orvos
volt...
– Idelent nincs betegség – mutatott rá Csöpi. – Talán a hőség steri-
lizál minket. A halál pedig általában hirtelen jön. És nem is volt jó ösz-
szeveszni vele. Kicsi volt, de amiket tudott...
– Ez nem meglepő – mondta Aton. – Tehát nem tudjátok, miért
küldték le ide?
Csöpi lecsapott rá. – Hirtelen milyen sokra emlékszel! Sosem kér-
dezünk. Semmi közünk hozzá.
– De van kiút – ízlelgette Balek.
– Út az őrületbe – jegyezte meg Csöpi. – Ami legalább olyan rossz,
mint a halál.
– De a kiút...
Elhangzott a varázsszó. Aton tudta, hogy úgy fog elterjedni idelent,
ahogy a forró szél süvít. Bizonyíték – bizonyíték, hogy van menekülés.
Mostantól nem lehetnek elégedettek, amíg meg nem találják.
9

Tíz étkezéssel később Főnök gyűlést hívott össze. Mivel az étkezések

nagyjából tizenkét óránként kerültek kiosztásra, amit a fentről érkező
lift menetrendje szabályozott, ez kinti idő szerint öt napot jelentett.
Aton ezt a felosztást értelmetlennek látta; a rövidebb időközöket az
étkezések gyakorisága szabta meg. Hétszáz étkezés volt körülbelül
egy év.
– Ez valami nagy lesz – mondta Balek, miközben összesereglettek. –
Nagyon nagy. Ilyen sokan még sosem jöttünk össze.
Aton nem foglalkozott a kis emberrel, inkább a Khton első ízben
egybegyűlt lakosságát figyelte. Sok százan voltak, jóval több nő, mint
férfi. A legtöbben más gránátbányákból jöttek – olyanok, akiket még
sosem látott korábban. Magas, alacsony, bozontos, sebhelyes, szép,
öreg – mind egyéniség, és mindet megvetette a társadalom és saját
rabtársai is. Ez volt a gonoszság végső tömörülése.
Minden ember egyedi volt. Aton egy kisebb körhöz volt hozzászok-
va, mintha csak ennyit lett volna érdemes ismerni a barlangi társada-
lomból – ám őket a körülmények hozták össze, nem tudatos döntés.
Jellegzetesek voltak. Főnök, Gránát, Csöpi, a fekete hajú – keserűek és
erőszakosak, igen. Na de gonoszak?
Ha van is idelent gonosz, gondolta magában, én még nem találkoz-
tam vele. A gonosz a kolonelettben van. A gonosz bennem van.
Főnök a tágas barlang közepére lépett, vállán kétlapú fejszéjével.
Ráállt egy kisebb törmelékhalom tetejére. A feje fölött fél tucat ősi,
óriási cső kereszteződése mutatta ennek a durva csomópontnak a
történelmét. Hányszor vájhatták ki a sziklát, hogy ez a kuszaság létre-
jöhessen? Legalább annyiszor, ahányszor az empátia kihalt az itteni
emberekből. A szél több folyosóból is fújt, itt-ott néha porfelhőket
ébresztett, hogy cserébe más helyeken meg süvítve beszívjon pár má-
sikat. A terem a föld alatti erő esszenciáját tükrözte. Illő hely volt a
találkozóhoz.
Főnök felkiáltott, és kérte a vezetőnek járó figyelmet. A hang vé-
gigvisszhangzott a folyosókon, és elvegyült a szél zajával. Aton ciniku-
san ismét felmérte a férfit. A beszélgetés elhalt.
– Fent elég durván bánnak velünk – kezdte Főnök minden előzetes
bevezető nélkül. – Több gránátot akarnak.
Nevetés futott végig az embereken. – Megkapják a szarháziak,
amit akarnak! – gúnyolódott valaki.
– Csak le kell jönniük érte – fejezte be egy nő.
Főnök nem nevetett. – Komolyan gondolják. Kevesebb ételt külde-
nek le.
A morgás most már ingerült volt. – Ezt nem tehetik.
– De igen – mondta Főnök. – És meg is teszik. Mindenkinek három
követ kell adnia két adag ételért, hogy tartani tudjuk az eddigi tem-
pót.
– Nincs annyi kő!
Aton körülnézett, és látta, ahogy az arcokra kiül a gyötrő félelem.
Éhezés vár rájuk.
– Miért? – kérdezte Csöpi. Néhányan keserűen felnevettek; ő lesz
az első, aki megsínyli a beszűkülő piacot. – Miért most csinálják ezt?
– Mert megőrültek – mondta Főnök. – A fejükbe vették, hogy akad
idelent kék gránát is...
– Bankár tudja, hogy az nem létezik. Mi a fene baja van?
– Bankár azt mondta, bizonyítéka van rá, hogy létezik.
Balek Atonra nézett, és félrehajolt. – Nem beszéltél róla senkinek...
Aton a fejét rázta. – Egy szót sem. – A gonoszság bennem van, gon-
dolta.
– Én sem. Visszamentem, miután a szalamandra eltűnt, és megtalál-
tam az egyik felét. A gyík biztos megette a másikat. De az járt a fe-
jemben, amiről te és Csöpi beszéltetek, úgyhogy inkább nem mond-
tam senkinek semmit.
Főnök szólalt meg. – Bankár azt mondta, addig kevesebbet kapunk,
amíg fel nem küldjük neki azt a gránátot. Tíz étkezés múlva két kőbe
fog kerülni...
– Magasságos Khton! Biztos megnyúznának, ha megtudnák, hogy
volt nálam egy – suttogta Balek. Feszült volt, és remegett. – Valaki
biztos megtalálta a másik darabot.
 A kiméra az az ellenség, akit nem látsz, gondolta Aton.
– Nem fogják elfogadni! – üvöltötte Főnök. – Nekem sem tetszik
jobban a helyzet, mint nektek. Azt hiszem, ott szorítanak bennünket,
ahol... – Szünetet tartott, majd halkabbra fogta. – De van egy tervem.
A barlang elcsendesedett. – Befejeztük a tárgyalást azokkal az idió-
ta puhányokkal – folytatta. – Túl sokáig uralkodtak felettünk. Mi vé-
gezzük a piszkos munkát. Most majd dolgozhatnak ők! Átvesszük az
irányítást!
Főnök abbahagyta a beszédet, hogy a zúgolódó tömeg lehiggad-
jon. Lázadás! Korábban még sosem gondolkoztak komolyan ilyesmin.
– Először is le kell fizetni az őrt a lyuknál. Össze kell dobnunk, amit
tudunk, hogy kiderítsük, mi mozgatja meg. Talán akad egy nő, fent
vagy lent – ekkor a szeme futólag annak a nőnek a mellére és kihívóan
rávetett fekete fürtjeire tévedt, akit Aton is ismert –, esetleg valami
más módon is megpuhíthatjuk. Erre majd bizottságot alakítunk, ami
gondoskodik erről. Aztán meg kell terveznünk a támadást. Úgy vélem,
öt-hat erős embert kell feljuttatnunk, hogy visszatartsuk a puhányo-
kat, ha netán korábban kiszimatolnák, mire készülünk. Aztán amikor
megvetették a lábukat, csendesen, a többieket is felszállítjuk a kosár-
ban, amilyen gyorsan csak tudjuk. Senki sem marad lent. Indulás után
az első dolog a lepárló lesz. Hamar fel fogják adni víz nélkül. Aztán
jöhet a felvonó; lehet, hogy megpróbálják tönkretenni, hogy minden-
kit éhen veszejtsenek. A gyogyósokat hagyjuk a saját celláikban; nem
foglalkozunk velük, ők meg észre sem veszik a változást. Amikor aztán
átvettük az uralmat, lehozzuk ide a puhányokat, bányásszanak ők grá-
nátot – és ha találnak kéket...
Főnök folytatta, részletezte a terveket az egyre növekvő izgalom
légkörében. Megmutatta azokat a tulajdonságokat, amelyek miatt
vezér lett: nem puszta fizikai erő, hanem szervezőkészség, gyakorlati-
asság, lelkesedés és kíméletlenség. – De emlékezzetek – ez a lázadás
veszélyes. Ha megpróbáljuk, és nem sikerül, ki fognak éheztetni min-
ket. Mindannyiunkat. Akkor marad a Keserves Út...
 *****

– A lázadás után – mondta Balek, aki majdnem ismét táncra perdült

izgalmában –, miután átvettük az irányítást, tudod, mit fogok csinálni?
– A többiek odafigyeltek rá, és élvezték a nagyszabású tervezgetést.
Körülbelül tucatnyian gyűltek össze a barlangban, mert nem tudtak a
munkájukra koncentrálni. A lázadás napja közeledett; a döntő változó
a Megvesztegetési Bizottság feladatától függött.
– Elkapom a vén Sakkot a fehér kecskeszakállánál fogva, és addig
tekergetem a fejét, amíg meg nem tanít engem is arra a játékra.
– Többre jutnál a kis Tanoncával – viccelődött valaki. – Na, ő biztos,
hogy megtanítana neked egy játékot!
– Nem. – Balek hangja határozottan csengett. – Sakk lesz az. Senki
más. Felállítjuk a bábukat, és az egész Khton előtt fogunk játszani, és
amikor majd megverem, az egész Khton tudni fogja, hogy én vagyok
az ész, és hogy semmi rosszat nem tettem.
A többiekben volt annyi udvariasság, hogy nem nevettek. Minden-
kinek megvolt a maga vágya, ami mások előtt nagy bolondságnak
tűnhetett.
Most Csöpi következett. – Nem hiszem, hogy átférnék még azon a
lyukon – mondta nevetve, a többiek pedig vele együtt mosolyogtak. A
lyuk majd’ egy méter széles volt. – Ám ha a kötél nem szakad el, ami-
kor felhúznak, és a föld nem szakad be fent a lábam alatt, nos, akkor...
– Tudom! – szúrta közbe valaki. – Kijelölteti magát a lepárlóra dol-
gozni.
– Hogy lefogyjon.
– Az öreg Tömlős Mama imádni fogja.
– Mit fog imádni?
Csöpi nyugodtan kivárta, amíg ezek a hangok elcsendesültek. –
Nos, akkor elmegyek Laza barlangjába. Tudjátok, gyors kezem van –
Tudták. –, és amikor majd nekem esik a kőkésével, kicsavarom a kezé-
ből, és akkor...
A többiek előrehajoltak.
 – És akkor...
– Nyögd már ki, Csöpi!
– Akkor megadom neki azt, amire már olyan régóta vár, de úgy,
hogy sosem felejti el!
– És mi volna az, Csöpi?
– Erre befizetek, hogy megnézhessem. Csöpi!
– Ne aggódj, megteheted! – mondta egy másik férfi. – Egy kő egy
pillantásért. – További nevetés.
Balek Atonhoz fordult. – És mi a helyzet veled, Öt? Te mit fogsz
csinálni?
Aton körbepillantott. Várta, hogy Csöpi mikor szúrja be a csavart a
történet végére, és most azon csodálkozott, hol maradt a fordulat. A
fickó egy ügyetlen lezárással cserbenhagyta a hallgatóságát.
Gránát csöndesen állt a csoport szélén. Úgy tűnt, neki is megvoltak
a maga kétségei a lázadás jövőjét illetően. Aton úgy érezte, bántania
kell a nőt.
– Bankárnak van egy nője, Csacska Szeléna – kezdett bele. – Isme-
red? Megpróbált kikezdeni velem, de nekem más járt a fejemben. Azt
hiszem, ezúttal másképp lesz. – A többiek köré gyűltek, hogy meg-
hallgathassák a történetét. – Szép, igen. Sosem láttatok még ilyen
szépséget. Tökéletes teremtés. A haja életre kel, amikor szeret; a sze-
me olyan sötétzöld lesz, akár az óceán. Mint a hví, csak akkor virágzik,
ha... – Felfigyelt a többiek zavart tekintetére. Mi volt a gond? Ennyire
lehetetlennek tűnt az egyszerű barlangi lányról szóló története? Aztán
megvonta a vállát, és nem foglalkozott azzal, hogy a többiek mit gon-
dolnak. A lázadás úgysem fog sikerülni. – Végül megtaláltam. Emberi
alakban rejtőzött, de miután lelepleztem, el kellett rejtőznie az embe-
rek elől. Egy aszteroidakabinba vittem...
– Nem ember? – kérdezte Balek szemei között az értetlenkedés
ráncaival. – Csacska?
– Szerintem a fajtája az emberekből fejlődött ki. Génmódosítással
– de emberinek nézett ki, már-már mennyeien szépnek. A legendák
különös erőket tulajdonítanak neki, és néhány ezek közül... igaz is.
Nem lehet halhatatlan, de szerintem félig telepatikus képességekkel
bír.
– Olvas az elménkben?
– Nem tudom. Sok mindent megmagyarázna. De ezzel együtt sok-
kal ellentmondásosabbak lennének a tettei. Szörnyű dolgokat tettem
meg miatta. Szerettem, amikor eleinte kutattam utána, ám meggyű-
löltem, amikor megleltem. Elpusztított engem. Nem mertem odaadni
neki a hvít...
– Az nem az a kis zöld virág, amit az emberek viselnek? Sosem lát-
tam még egyet sem.
– Végül aztán ott hagytam, és hazamentem. Megmondtam Aureli-
usnak, hogy elveszem a Négy lányt, ha kigyógyulok – Malíciából.
Olyan boldog volt, hogy majdnem bele is halt. A mocsárláz addigra
már majdnem végzett vele, csak azért tartott ki, mert várt rám. Egy
híres pihenőbolygóra küldött.
Aton felnézett, és látta, hogy Gránát feszülten hallgatja. Teljesen
meg is feledkezett róla. Egy pillanatra elfogta a kétely. Van bármi jo-
gom is arra, hogy megkínozzam ezt a nőt? Nem kellene legalább fi-
gyelmeztetnem? Malícia, Malícia – szörnyeteget csináltál belőlem. A
neved szerint cselekszem, és nincs menekvés.
Gránát azonban nem látszott annyira rémültnek, mint inkább elmé-
lyültnek. A többiektől pedig nem érkezett egy nyikkanás sem.
Lárma ütötte meg a fülüket a szél süvítése fölött. Férfiak futottak
feléjük. – Idő van! Idő van! Megpuhították az őrt! Össze kell gyűlnünk
a lázadásra! Idő van! A lázadás elkezdődött. Elkezdődött!

*****

Az átjáróhoz csatlakozó folyosók fojtott izgalommal voltak terhe-

sek. Minden szempár a harminc lábbal fölöttük lévő apró lyukra sze-
geződött. Ez volt az egyetlen ismert kapocs a két világ között. Minden
más helyen a szikla vastag és masszív volt; komolyabb szerszámok nél-
kül megbonthatatlan.
A felső szintet lezárták, de akadt egy gyenge pont, és ez a pont az
„éjszakai” őr volt. Aton nem tudta, mit ígértek neki, de Főnök adott
szava elégnek bizonyult, a férfi pedig hátralevő idejében biztonság-
ban élhet majd. Csak le kellett eresztenie a kötelet, aztán félreállni.
Lassan, nagyon lassan a nehéz szikla elgördült. A sötét lyuk hívoga-
tóan kiviláglott, zöld fény szüremlett át a túloldalról, az ajtó a siker-
hez. Egy arcot sem láttak. A szikladarab túlságosan is hangos súrlódá-
sán kívül mást nem hallottak.
Szünet; aztán megjelent a kötél, letekeredett, majd kosara nélkül,
lengedezve csüngött alá. Rojtos vége pont a föld fölé ért, és ernyed-
ten hívogatta a lentieket.
Főnök megeresztett egy elégedett morgást. A kiválogatott meg-
szállóosztag középre sétált; Aton volt a második a sorban. A legfonto-
sabb most a gyors és csendes mászás volt, úgy, hogy ha aztán harcra
kerül a sor, legyen elég erejük küzdeni.
Az első férfi, akinek kurta, gyenge lábai voltak ugyan, de hihetetle-
nül erős karjai, előrelépett, és megrántotta a kötelet. Az kissé enge-
dett, de tartott; ki volt kötve. Akár egy rántás egy fiatal lány hajfona-
tán, gondolta Aton.
A férfi megragadta a kötelet, és ügyesen a levegőbe emelte magát.
Aton látta, ahogy Főnök közelről figyeli az akciót, és a fejét rázza.
Félsz, krell farmer? – gondolta magában. Te is emlékszel Bankár éles
eszére?
A férfi gyorsan a tetejére ért, két kézzel húzta fel magát, és néha a
lába köré csavarta kötelet, hogy megpihenjen. Fent aztán megragadta
a lyuk peremét a kezével, megfeszítette az izmait, és átdugta a fejét
és a vállát. Aton megfogta a kötelet, de még nem mozdult, hogy kö-
vesse a férfit.
Fojtott kiáltás hangzott fentről. Az alácsüngő lábak megremegtek;
a férfi küszködött, de elvesztette a fogását pont amikor már úgy lát-
szott, befejezi útját. Visszacsúszott a lyukon, és egy nagy puffanással
ért földet.
Főnök azonnal felemelte, de már késő volt. Elvágták a torkát.
A kötél meglazult. Egy újabb test zuhant le.
A megkent őr volt az. A kötelet a nyaka köré csomózták. Ő volt az
ellensúly, és az első behatoló mászás közben megfojtotta az árulót.
Bankárt nem érte meglepetésként a lázadás.
Tudhattad volna, gondolta Aton, hogy Bankár várni fog valami
ilyesmire. Az az ember se nem bolond, se nem szadista, jó oka volt a
nyomás növelésére, és felkészült minden következményre. Végül rá-
jössz majd, hogy biztos volt egy áruló, és arra a következtetésre jutsz,
hogy a sajátjaid közül puhítottak meg valakit. Arra gyanakodsz majd –
most, hogy már tudod, Bankár esze úgy vág, mint régen –, hogy tény-
leg van bizonyíték a kék gránát létezésére. Fáradhatatlanul átkutatsz
és kikérdezel minden nőt és minden férfit – és végül megtalálod Balek
vizestömlőjének alján a kék szilánkot.
Balek teli torokból üvöltve fogja elmesélni a gránát felfedezésének
és elvesztésének történetét. Tőlem vár majd megerősítést, de én azt
fogom mondani, hogy akkor éppen Gránáttal voltam pásztorórán. Ő
ezt igazolni fogja, mert azt mondja majd magának, őt is gyanúsítani
fogják, ha nem így tesz, és amúgy is féltékennyé akarja majd tenni a
fekete hajút. Balekot mindenki nagy lódítónak ismeri, de hagyni fo-
god, hogy elvigyen arra a helyre, ahol állítólag a követ találta. Nem
lesz ott semmi, és nem fogja tudni, hogy a bizonyíték nagyon is közel
van hozzá.
– Nem én tettem! – kiáltja majd végül. – Átvertek! Átvertek! – Ezt
meg már hallottad.
A fentiek nem fognak engedni. Meg kell tudniuk, honnan jött az a
kő, és hogy tényleg lehet-e bányászni. Mivel nem viselkedtél becsüle-
tesen Bankárral, ő most éhen fog veszejteni minket, hogy a fenti kuta-
tók számára biztonságos legyenek az alsóbb barlangok. Mi pedig a
Keserves Utat választjuk.
Ó, igen, azt választjuk!
 §399

Idillia: egy napos pihenőbolygó. A génmódosítás finom érintése lepo-

rolta a természetet, mosolyt varázsolt az arcára, most pedig pálmafák
és bokrok nőnek egymás mellett. Kék tó csillog szürke hegyek mellett;
puha, fehér felhők követik árnyaikat a rusztikus falvak felett.
Aton gépiesen végighaladt a regisztrációs folyamaton, miközben
gondolatai azon a nőn jártak, akiről itt akart megfeledkezni. Nem
figyelt a beavatási programra. Egy mesterséges paradicsom önteltsé-
ge nem érdekelte. Végül aztán egy gyönyörű villába rejtve találta ma-
gát, egy házban, amit virágoskertek és sövénylabirintus övezett, és
nem voltak tiszta emlékei arról, miként is jutott oda.
Szép bolygó, gondolta keserűen. De messze nem olyan szép, mint
Malícia. Malícia – a nevednek figyelmeztetnie kellett volna engem.
De szépséged minden más iránt elvakított; apám szavai süket füleket
értek csak. Gyerekkori vágyakozásom megszállottja lettem. És amikor
megtaláltalak...
Végigtekintett a kerten. Sosem volt tehetsége a nemesítéshez, a
hví különleges művészetét leszámítva. Aton úgy érezte, rosszul kez-
dődik ittléte. Ám ez nem számított; még a legjobb kezdet sem befo-
lyásolhatta volna a kolonelett iránt érzett pusztító szenvedélyét.
Kolonelett. Amikor végre megtaláltalak a kapitánnyal és a
xestekkel folytatott játszmák után... nem csoda, hogy azok a barátsá-
gos idegenek össze voltak zavarodva. Látták, hogy te vagy a
kolonelett, a férfiak különös oldalhajtása, színjáték nélkül, míg én
próbáltam rájuk erőltetni a tudatlanságomat. Aztán megmutatták
nekem, amit tudtak, magammal vittelek egy rejtett szállodába, ott
pedig megéreztem természeted szörnyű gonoszságát.
Ezen a bolygón a sorsára maradt, és felfedezte, hogy az élet megy
tovább. Céltalanul őgyelegve felderítette a kertet, megoldotta a sö-
vény egyszerű feladványát, végül eljutott egy világos kunyhóig. A le-
nyugvó nap kirajzolta a lebegő felhőcskék körvonalait, amik túl göm-
bölydedek voltak, hogy természetesnek hassanak. A levegőben étel
illata terjengett.
Akkor, összetörten már hallgattam rád, Aurelius. De nem mondtál
nekem semmit, csak ideküldtél az Idilliára pihenni és felejteni. Hogy
elfelejtsem Malíciát.
Mikor végre belépett a kunyhóba, Aton régi típusú növényrajzokat
látott az előszoba falán, a padló álfenyő volt, a zsanéros ajtókat pedig
antik ajtógombokkal lehetett kinyitni. Biztos ilyen lehet Wordsworth
háza is! – gondolta. Vidám tűz pattogott a nappali kandallójában; a
díszes kandallóvas árnyai ugráltak a padló durva kőből rakott részén.
Egészséges hangok jöttek onnan, amit ő a konyhának gondolt. Volt
még valaki a kunyhóban.
Átsétált a boltív alatt. Boltív? Akkor, gondolta, ezt nem történelmi
jellegű másolatnak szánták. Aztán meglátta a lányt: kicsi volt, szőke és
hatékony. – Mit csinálsz itt? – kérdezte. Mit érdekel ez téged, Aton?
A lány ragyogó mosollyal az arcán fordult meg. – Idetartozom.
– De azt mondták, ez az én házam – panaszkodott Aton.
– Igen. – A lány odalépett hozzá, felemelte a bal kezét, és megmu-
tatta a csuklóján lévő ezüstpántot. – Idillián az a szokás, hogy szolgá-
kat is biztosítanak a vendégeknek. Az itt-tartózkodásod idejére hoz-
zád tartozom, és a bolygó nevében köszöntelek nálunk – mondta,
majd finoman pukedlizett.
Atont nem győzte meg. – Valamit említettek. De azt hittem, hogy
egy gondnok lesz az. Egy... férfi.
– Őket a női vendégeinknek tartják fenn.
– Ó! – Idillia, túl nyilvánvaló vagy.
A lány megfogta Aton karját, majd azzal a gyengéd határozottság-
gal, ami a szolgálók sajátja, a kandallóhoz vezette, és leültette a dél-
utáni étkezéshez. Aton kétkedő élvezettel fogadta el a helyzetet. Egy
nő sem gondoskodott még róla így, a hozzáállása pedig eleinte el-
lentmondásos volt, mielőtt pozitívra fordult volna. Mindazonáltal
megérte változtatni ezen.
– Hogyan szólíthatom a női szolgámat? – kérdezte.
– A nevén – mondta a lány hetykén. – Kagylónak.
Aton beletúrt a tartós szellemi mappákba, amit még gyermekkori
oktatója ültetett a fejébe. – A tengeri állat? Ilyen volna a jellemed?
Erős és éles, mint a...
– A Földön – mondta a lány – voltak apró kagylók, amiknek a pán-
célja olyan színes volt, hogy egyesek gyűjtötték őket. A nevük...
– Értem. És mit ajánl a szépséges Kagyló egy zaklatott szívnek ma
estére? – kérdezte Aton. Közben az járt a fejében: Próbál a kedvedre
tenni. Miért kekeckedsz vele, Aton?
– Ma este népi tánc lesz – mondta, és nyilvánvalóan elértette a
kérdésben rejlő utalást. – Ha kedvedre valónak találod...
– Semmi sincs a kedvemre. – De azért mosolygott.

*****

A tánc változatos volt. Egy meleg, barna színű csűrben rendezték

meg, a sarkokból szénaillat terjengett, a mestergerendán fecskék
fészkeltek. Szövetzászlók lengedeztek a kisebb oszlopokon; a közé-
pen lévő csapszéken almabort kínáltak. Az embereket figyelmes rab-
szolgáik terelgették, ki-be jártak az épületből, és kétségbeesetten
mosolyogtak. Aton úgy érezte, a belső szenvedés küzdelme túl gyak-
ran átszüremlett a külső, örömteli maszkokon.
Megkóstolta az almabort is, és erősnek találta. Nem érezte túl bár-
sonyosnak az ízét, pedig nyilvánvalóan friss volt még; most ért, csípős
illata volt – és talán a természetes folyamatokat mesterségesen fel-
gyorsították. Vagy talán már az almák érését is. Elképzelte, ahogy az
apró fák óriási gyümölcsöket hoznak, és minden almára már rá van
írva: 40%. Elméje szokatlanul tiszta lett, és látta, hogy még a szomorú-
ságban is van nevetés.
– Kezdődik a zene! – Két pofaszakállas kliséfigura játszott, az egyik
hegedűn, a másik egy varázslatos, háromszintes tangóharmonikán. A
terem megtelt örömmel. Párok formálódtak a zűrzavar szélén, és a
tánctér közepe felé sodródtak, ahol durva négyzetekbe álltak össze. A
nők ide-oda forogtak fodros szoknyáikban, és elfogadták az ünnepé-
lyes férfiak büszkén kinyújtott karjait.
Aton a mellette álló Kagylóhoz szólt: – Hogyan lehet táncpartnert
szerezni ehhez? – A zene hangosabb lett, ahogy a szorgos ujjak végig-
száguldottak a fekete és fehér billentyűkön, nekifeszültek a gombok-
nak, és keményebben nyomták a légszekrényt.
– Az ember odasétál a túloldalt ülő hölgyekhez, udvariasan megha-
jol, és felkéri a kiválasztott hölgyet a következő táncra.
– Mi alapján választ? – kérdezte Aton, és a nők sora felé intett. Fe-
hér szoknyák lebegtek keresztbe tett combok fölött, és érdekes ár-
nyakat vetettek.
Kagyló fölvonta a szemöldökét. – Nem vagyok hozzászokva, hogy
megítéljem a férfi vendégek ízlését... de úgy tudom, hogy jobbról a
harmadik hölgy sokak számára vonzó, és remek táncos...
Aton végigmérte a nőt, miközben az jókedvűen társalgott a mellet-
te ülővel, majd előrehajolt, hogy egyik magasított sarkú báli cipőjével
a ritmus üthesse, közben pedig egy viccen nevetett. A dekoltázsa mély
volt, lábai aprók. A haja hosszú volt, és laza.
– Nem! – mondta Aton erőteljesebben, mint akarta. – Vörös haj
kihúzva.
Kagyló engedelmesen egy másik nőre mutatott. Ezúttal rövid, bar-
na hajú volt. Oldalt állt, kezében egy pohár almaborral, fejét lágyan a
zene ütemére mozgatta. A refrén végén határozottan a sarkára top-
pant, mire a melle és a feneke hirtelen kívánatosan megrezzent.
– Nem. Zöld a szeme. – Halovány emlékeztető volt; a bánat a ha-
talmába kerítette, érzelmeit felerősítette az ital.
 Kagyló ránézett; nem volt biztos benne, hogy komolyan beszél-e a
férfi. A lány szeme kék volt. – Gyere! – mondta. Képtelen lett volna
megmagyarázni a hangulatát. – A rabszolgámmal szeretnék táncolni!
Így hát táncoltak. A lány könnyű léptű volt, egyszerűen tudta ve-
zetni, és egy darabig enyhült a teher a férfi elméjén, a komorság hát-
rált egy lépést. Táncoltak, forogtak, hajlongtak, a lány szoknyája pe-
dig csábítóan megemelkedett; ám a teher is velük táncolt. Az élő so-
rok elváltak egymástól, és újrarendeződtek; a férfiak előreléptek,
hogy találkozzanak partnerükkel a tánctér közepén, meghajoltak,
elhátráltak, ismét közelebb léptek, sasszéba lendültek, aztán nagy
lépés jobbra és balra. Jobb kéz a jobbhoz, bal a balhoz; minden lány-
hoz ütemre kell odalépni, találkoznak a csípők, majd mosolyogva hát-
raadni a következőnek. Ó, a ragyogó pillantás! Egy ilyen mozdulat
csodát tesz egy egyszerű figurával! Szeszélyes öröm, amit irónia élez –
mert ezek csak mosolyok és mozdulatok, szerelem nélkül; érdekes, de
üres.
Malícia, ó, Malícia! Ó, Malícia, miért árultál el engem?

*****

Éjfél volt, amikor kunyhójában Aton, tompán, lefekvéshez készülő-

dött. A látomás megnőtt, most pedig elméjének kagylóhéját ütögette,
széttépte az agyát, uralkodott fáradtságán is. Malícia arca és alakja
volt az, pusztító mosolyával, egyszerre szebb és rémisztőbb, mint bár-
miféle szellem képzete. A haja lángba borult, Aton pedig kívánta őt.
– Kagyló! – hívta Aton, és a lány jött, hálóingébe bújva, illedelme-
sen. – Nem tudok aludni ma este. Beszélgetsz velem?
– Megértelek – mondta a lány.
– Kíváncsi vagyok... – A férfi a lány ártatlanságát tanulmányozta.
Azonban a gonosz látomás beszéd közben kezdett eltűnni. – Voltál
már szerelmes, Kagyló?
– Nem.
– Az emberek úgy gondolnak a szerelemre, mintha az valami ro-
mantikus gyönyörűség vagy csoda volna. Fel kellene emelnie a férfit;
erős és jó lesz tőle. Láttad ezt az ÓFI szöveget? – A lány finoman bólin-
tott. – De, ó, mekkorát tévednek! A szerelem az emberi faj leggono-
szabb fegyvere. Kifordítja magából az embert, egy csomóba gyűri,
amíg a vére ki nem folyik a valóság kövére, és egy száraz vázzá zsugo-
rodik. Ha valaha is gonoszságot keresel, kezdd a szerelemmel... Nem
kellene így beszélnem egy nővel.
– Rabszolga vagyok.
Aton ismét elmélyülten tanulmányozni kezdte a lányt. – Azt mon-
dod, rabszolga vagy. De mennyire? Nincs benned egy kis darab nő is?
Amikor táncolsz, szép Kagyló... Ha arra utasítanálak, hogy vetkőzz
előttem meztelenre...
– Idilliának meg kell védenie a tulajdonát. Nem fogok vetkőzni.
Aton elmosolyodott. – Csak példaként említettem a témával kap-
csolatban. Nem is vagy annyira rabszolga. Mondd, Kagyló, meg lehet
téged vásárolni? Megvehetnélek, hogy aztán magammal vigyelek,
bárhová vándorlok is?
– A rabszolgák nem eladóak. A vendégeknek kölcsönzik őket, hogy
bizonyos határokon belül a szolgálatukra legyenek.
– Bizonyos határokon belül. Látom, a kagylóhéj bezárult – mondta
Aton. – Kár, de így igazságos. Bár több nő volna rabszolga, több rab-
szolga volna nő...
Nyolc

Aton bálokra járt, táncolt, tanulságos színházi előadásokat látott, és

jelentéktelen nőkkel flörtölt. Nappal úszott, antik csapatsportokat
játszott, piknikezett a napfényben; este Kagyló gondoskodott róla, és
olajjal dörzsölte be a hátát. Ilyenkor Aton beszélt hozzá, könnyített az
elméjén, és meglepetésére azt tapasztalta, hogy ezáltal Malícia emlé-
ke kezd kifakulni belőle. Elmesélte Kagylónak mindazt, amire emléke-
zett, többet, mint amit korábban bármely emberi lénynek elmondott,
mert nem emberként, hanem rabszolgaként tekintett rá.
Mindez nem volt elég. Malícia visszatért hozzá minden óvatlan
pillanatban, elfojthatatlan vágyat és végtelen fájdalmat ébresztett
benne. Egy órára elbújhatott előle, de nem menekülhetett.
– Őszintén megvallva, ezzel nem jutok semmire – mondta végül
Aton. – Találnom kell valamit, ami teljesen leköti a figyelmemet, és
nem csak egy rövid időre.
És mint mindig, Kagylónak volt egy javaslata. – Próbáltad már a
hegymászást? – kérdezte. – Kemény sport, ami több napot igényel, és
rengeteg energiát leköt. Itt, nálunk nem veszélyes, és különleges ju-
talmat is nyújt.
– Azt mondod nekem, lágy kis kagylóhéj, hogy a válasz a kétségek-
re a munka – mondta Aton. – Ez az ÓFI legszebb viktoriánus üzenete.
De ha te ajánlod, ám legyen. Eddig jól viselted gondomat.
– Keresek neked egy vezetőt – mondta Kagyló.
– Szervezd úgy, hogy te légy a vezetőm – válaszolta a férfi. – Azt
hiszed, hagynám, hogy egy másik vendég tönkretegyen a távollétem-
ben?
Kagyló elmosolyodott, másnap délután pedig már mindketten a
közeli hegy helyenként fákkal borított lábánál gyalogoltak. Ember-
magas, csavarodó páfrány szegélyezte útjukat; illatos, rózsaszín orchi-
deák, melyet illékony léptű hölgyek viselhetnének magukon. Vulkán-
szerű óriáspöfetegek köptek magukból füstös ködöt a legapróbb érin-
tésre. Távolabb kutyatej keveredett törpe mamutfenyőkkel. Óriási és
kicsi, virágzó és gyümölcsöt hozó, természetes és mesterséges; Idillia
növényei mindenütt ott pompáztak.
Aton megállt, hogy megnézzen egy karcsú, vörös gyíkot, ami egy
sziklán gubbasztott. Szemében mintha értelem csillant volna, miköz-
ben Atonra nézett. – Találkozunk még, a te fajtád és az enyém. –
Mintha ezt mondta volna. Aton pedig felnevetett, felé csapott, mire a
gyík biztonságosabb helyre iszkolt.
Kagyló, bár törékenynek tűnt, egy telepakolt hátizsákot cipelt, és
tartotta a férfi tempóját. Atont lenyűgözte a lány állóképessége.
Korán tábort vertek, még mielőtt a hegyoldal árnyékba borult vol-
na, a lány pedig vacsorát főzött. Aton a folyó komor vizét bámulta,
amiben korábban megmosakodtak, és meglátott egy nagy, vörös laza-
cot.
Le akart söpörni egy ágacskát a karjáról, de még épp idejében
megállt a mozdulatban: egy bogár volt az, egy három hüvelyk hosszú
sétapálca, olyan mozdulatlanságba dermedve, hogy akár halott is le-
hetett volna. Bele akarta dobni a vízbe, hogy lássa, mint kapja el a hal;
de látta Kagyló tekintetét, és elszégyellte magát. Miért volt benne a
vágy, hogy bántsa, megkínozza ezt az ártatlan rovart? Rárakta inkább
egy levélre, és nézte, ahogy elmászik.
Nem fertőzték szúnyogok az éjszakát. Aton és Kagyló egymás mel-
lett aludtak kétszemélyes hálózsákjukban, illatos páfrányágyon. Atont
egy rövid időre félig felébresztette egy bagoly huhogása, és látta,
ahogy rabszolgája alszik, arcán egy vékony hajtinccsel. Vonásai még
így is klasszikus szépséget tükröztek. Rájött, hogy kellemetlen gondo-
latok nélkül is tudta értékelni, és ez az élmény újdonság volt számára.
A nap ragyogó pászmákat szúrt a páfrányok, fenyők lombhullatók
közé. Ezt az erdőt a pihenésre találták ki; Aton azonban keményen
hajtotta magát, hogy puszta erőkifejtéssel száműzze problémáit.
Kagyló panasz nélkül követte, ahogy az út egyre meredekebbé vált.
Nagy, mohás gyökerek verték fel a kanyargó utat. Aton megkettőz-
te erőfeszítéseit, haladt felfelé a hegyen, akár egy megszállott, amíg a
lába meg nem fájdult, és el nem szédült. A rabszolga némán követte,
de sosem maradt le.
Aton igazán kíváncsi lett. A Hvín töltött fiatalsága, ahol a gravitáció
bő tizenöt százalékkal nagyobb volt a földinél, biztosította számára a
szükséges erőt. A laboratóriumban módosított génállománya már
generációkkal a születése előtt megerősítette a testét. Rendes gravi-
tációnál olyan tettekre volt képes, ami lenyűgözte az avatatlan szem-
lélőt, az űrben eltöltött évek pedig csak alig rontottak állóképessé-
gén. Mert itt mutatkozott meg mindez: átlagos férfi nem lehetett jobb
a módosítottnál, és a nők között csak a furcsa kolonelett mutatott
hasonló képességeket. Egy puha luxusbolygón, mint ez itt, biztos nem
lehet igazán kitartó nőt találni.
A második estén, messze fent a hegyoldalban, ahol már hideg szél
fújt, Aton nagyobb fáradtságot tettetett, mint amilyet valójában ér-
zett. A földre dobta magát, és alvást színlelt. Kagylót figyelte.
Nemkívánatos fáradtság jele nélkül fogott hozzá a vacsora elkészí-
téséhez, bár a ruganyossága már eltűnt. Egy pillantást vetett a férfira,
és ez bizonyára meggyőzte arról, hogy valóban aludt; odalépett hoz-
zá, és kényelmesebb pozícióba fordította, a feje alá pedig egy moha-
darabot tett. Nem is próbálta felébreszteni.
Mitől volt ilyen erős ez a lány? Már rég ki kellett volna dőlnie a
kimerültségtől. Ám nemcsak hogy vele maradt, még a mindennapos
teendőket is elvégezte. Ő is módosított állományból való volt? Az
idilliai rabszolgák ennyire megfeleltek volna fajtájuk ősi követelmé-
nyeinek: ötvözték a feleség és az igásló előnyeit, kötelezettségek nél-
kül?
Nem, nem mérhető egy igazi feleséghez, bár jó asszony válna belő-
le. Aton feladta a játékot, felült, kinyújtózott, és kidörzsölte szeméből
a képzeletbeli álmot. Nem volt értelme kihagyni a vacsorát. Holnap
majd kideríti, milyen erős is a lány valójában.

*****

Az ösvény meredek lett, és rendkívül kiszámíthatatlan. Aton nem

foglalkozott a hegy alatt kitáruló látvánnyal, vagy a félrerebbenő va-
dakkal – egy hód, hegyi kecskék, teknős –, amik követték útját. A leg-
nehezebb kaptatót választotta, és teljes sebességgel haladt. Kagyló
kihívás lett számára; elhatározta, hogy megtalálja a határait. Nem állt
le azon töprengeni, hogy mivel is küzd valójában, vagy hogy csodál-
kozzon a versenyen, amit egy olyan nővel folytat, akinek a feladata
ura akaratának végrehajtása volt.
Ahogy telt a nap, izzadságba fojtva Atont, kezdett úgy tűnni, hogy
az ő határait fogják feltérképezni. A lány nem szólt semmit, javaslatot
sem tett. Képzett volt a hegymászás művészetében; mozdulatai taka-
rékosak voltak, kevesebb energiát használt fel, és nem fordított rá
annyit, mint Aton. A férfi arra gondolt, hogy korábban már biztos sok
úriembert hozott fel ugyanezen az úton. Ez zavarta őt.
Végül egy kiugró sziklaszirthez értek, melynél a kinyúló kő csipké-
zetten emelkedett majd’ ötven lábon keresztül, hogy aztán eltűnjön a
cserjék mögött. A terület nem volt túl széles, és egyszerű lett volna
megkerülni is – de Atonnak nem volt ilyen szándéka. Ideális hely volt.
Tengerészévei alatt megtanították a kötélkezelés trükkjeire; egy ilyen
mászás nehéz ugyan, de képes lesz rá. Egy nőnek azonban, akiről hi-
ányzik a nyers izomzat, és nem rendelkezik a szükséges gyakorlattal
sem, ez lesz a tökéletes próba.
Aton meglasszózott egy alacsony sziklát, ami körülbelül húszláb-
nyira volt az alaptól. Elég nagy volt ahhoz, hogy meg tudjon állni a
tetején, és kiindulópontként szolgáljon a mászás nagyobb részéhez.
Gyorsan felkapaszkodott, lábát a majdnem függőleges sziklafalon
tartotta. Örült az ismerős kimerültségnek.
Megtisztította a szikla tetejét, ellenőrizte a kötelet, és várta, hogy
Kagyló felérjen. A lány pedig mászott, kezeit egymás után rakosgatta,
és ugyanúgy lépdelt a sziklán, mint előtte a férfi. Hátizsákja minden
bizonnyal zavarta az egyensúlyozásban és megnehezítette a dolgát,
de nem szólt egy szót sem.
Aton a legfelső kiszögellésre hurkolta a kötelet, és szorosra húzta.
Ez hosszabb lesz – legalább huszonöt láb, a szikla pedig olyan szögben
állt, hogy a kötél szabadon lógott. Itt most nem lesz falséta.
Aton elindult. A mászás ezúttal nem volt olyan egyszerű. Későn
ébredt rá, hogy van különbség aközött, amikor az űrhajó
félgravitációjában lengedezik egy zsinóron, és amikor a teljes tömeg-
vonzás húzza lefelé a hátán lévő csomaggal együtt. Az erőt, amit az
előző szakaszon olyan bőkezűen használt, most ugyancsak igénybe
kellett vennie; pazarló volt. A csomagját külön kellett volna felhúznia
– és ki kellett volna feszítenie egy biztonsági kötelet is, ha netán lezu-
hanna. Tartalék kötele az övére volt tekerve, hasznavehetetlenül.
A lány azonban lentről figyelte, Aton pedig erős volt. Elérte a ma-
gasabb kiszögellést, feldobta rá magát; nagyon örült, hogy elenged-
hette a kötelet. Ez a szírt biztonságos volt, és akadt hely a biztosítókö-
télnek is. Letekerte a póttekercset, és hurkot vetett rá.
Kagyló már elkezdett mászni. Aton a sziklán feküdt, egyik válla és a
feje átlógott a peremen, és láthatta, hogy jól tippelt. A lány nem volt
hozzászokva az efféle testmozgáshoz, és nem ismerte annyira a köte-
let, mint ő. Ez nem női sport volt. Cserjék és fák meredek háttere előtt
lengedezett, és majdnem neki is ütközött a szikla homorulatának.
Gyorsan kifáradt, de egyre csak jött felfelé.
Körülbelül tizenöt láb után lelassult, majd megállt. Végre elérte a
határát. Aton homályos örömet érzett, és le akart kiáltani neki, hogy
ereszkedjen vissza, és keressen másik utat.
Aztán meglátta, hogy milyen kimerült is volt a lány valójában. Apró
kezei, melyek eddig zsibbadtan kapaszkodtak a kötélbe, most csúszni
kezdtek. A távoli, sziklás talaj lassan forgott egyre távolodó alakja
mögött; az érkezés biztosan halálos lett volna.
Aton gondolkodás nélkül átvetette kötelét a kiszögellésen, és le-
lendült. Ez egy űrhajós reflexe volt: azonnali cselekvés, a saját testi
épségével nem törődve. Zuhant, miközben a hátizsákja, ami még
mindig rajta volt, a vállaiba vájt. Félúton lefelé a szoros kötél, amit
markolt, rántott rajta egyet, és olyan erővel állította meg, hogy lehor-
zsolta az ujjairól és a tenyeréről a bőrt. Aton markából majdnem ki-
fordult a kötél. Karjában és vállában számos izom fogja majd másnap
mindezt bánni.
Nem sokkal a lány alatt himbálózott. Ahogy Kagyló szorítása végül
engedett, Aton kinyújtotta a karját, és a derekánál fogva elkapta a
lányt, testét pedig ügyetlenül magához szorította. Kagyló erőtlenül
kapaszkodott a férfiba, kimerültségében közel járt az ájuláshoz.
Bármilyen elfoglalt volt is most, hogy a hátizsákok miatt kétszere-
sére nőtt terhet kellett tartania egy kézzel a kötélen, még így is észre-
vette a rémálmokba illő lényegtelenséget, hogy milyen karcsú és ke-
cses is volt a lány teste az övéhez képest. Az első esti néptánc kivéte-
lével még nem tartotta a kezében; némileg meglepte, mennyire nőies
is volt a teste.
Eközben a reflexei ismét átvették az irányítást. Szorítása lazult, így
téve lehetővé az irányított ereszkedést lefelé a kötélen. Tenyere po-
kolian égett. Ám sikerült durván földet érnie az alsó sziklán, Kagylót
pedig lefektette a legszélesebb részére, ahol biztonságban fekhetett.
Ahogy leguggolt mellé, a lány átkarolta Aton nyakát, és megölelte.
– Erős vagy, erős – suttogta csukott szemmel. – Erősebb, mint én. –
Aztán a karja lehanyatlott, és elájult.
Atont örömmel töltötték el a lány szavai. Tudta, hogy őszinte volt.
Bármi is történt korábban, most már férfiként tekintett rá, nem pedig
mint egy elkényeztetett vendégre. Talán pont ez ellen küzdött eddig.
Őszinte örömmel fogott hozzá azokhoz a teendőkhöz, amiket koráb-
ban a lány tett meg érte. Kényelembe helyezte Kagylót, átkutatta a
hátizsákjaikat az ennivalóért, és odavitte neki. Később gézzel beteker-
te saját, alvadt vérrel borított kezeit, leeresztette csomagjaikat a szik-
la tövébe, majd lemászott, hogy a közelben felállítsa a táborhelyüket.
Csak miután mindketten lent voltak már engedte meg a lánynak,
hogy bekenje és átkötözze a kezét. Kagyló ismét átvette az irányítást,
Atonnak pedig még mindig tetszett a helyzet – és örömteli meglepő-
déssel vette tudomásul, hogy Malíciáról egy időre teljesen megfeled-
kezett, és sokkal közelebbi dolgok foglalkoztatták.
 Kilenc

Kagyló első szavait aznap este egy magányos tücsök ciripelése kísérte;
bocsánatot kért. – Sajnálom, hogy nem tudtam magával maradni, Öt
úr. Nem akartam...
– Soha többé ne szólíts így! – szakította félbe Aton. – Ember va-
gyok, nem egy cím – egy bolond ember, aki majdnem megölt téged.
– Igen, Aton. De Idillián senki sem hal meg. – Felállt. – Dolgom van.
Aton megragadta a lány bokáját, és visszaültette a földre. – Majd
megcsinálod holnap. Most nyugton maradsz, és pihensz, még ha rád is
kell ülnöm. Miért nem mondtad meg nekem, hogy mennyire kimerült
voltál?
Mosolyában szomorúság bujkált. – Egy rabszolga nem törődik a
személyes problémáival. A vendégeknek így is van elég.
A vendégek említésére Aton belül elsápadt. A dolgok mégsem vál-
toztak meg közöttük. – Egész életedben rabszolga voltál?
Újabb színtelen mosoly. – Természetesen nem. Senki sem születik
rabszolgának. Vannak szokások... Egy módon lehet csak ide kerülni, és
én is így jöttem. Önként jelentkeztem.
– Önként!
– Jó helyzetben vagyok. Hosszú az előjegyzési lista. Magasak az
elvárások.
– Azt észrevettem – dicsérte Aton a lány alakját.
Kagyló önkéntelenül védekezve maga elé emelte a kezét. – Nem
olyan szolga vagyok, és nem tűrném, hogy akként ítéljenek meg.
– Bocsáss meg – mondta Aton bűnbánóan –, hogy férfi vagyok.
Bármilyen tekintetben nagyra értékellek, amit hajlandó vagy magadra
venni. Ám biztos akadnak problémáid a férfiakkal az ehhez hasonló,
magányos helyeken, nem?
 – Néha – ismerte el a lány. – De kiképeztek minket az önvédelem-
re.
Aton felidézett néhány cselt, amit ismert. – Még az űrhajósok ellen
is?
– Különösen ellenük.
A férfi felnevetett. – A büszkeségem nem engedi, hogy ezt elhigy-
gyem, de nagyon kedvellek így, ahogy vagy. – A lány vele együtt neve-
tett, Aton pedig melegséget érzett. Azonban Malícia élőhalott képe a
háttérben lebegett.
Száműzte a gondolatot. – Nőhöz képest nagyon erős vagy, Kagyló.
Honnan származol?
– Nem szabadna megmondanom...
Ám hirtelen nem is kellett. – A Hvíről! – kiáltott fel Aton. – A gala-
xisban sehol máshol nem teremnek ilyen asszonyok. Csak az én ha-
zámban. – A felfedezés felélénkítette a lány iránti érdeklődését. Most
már nem volt céltalan – ha ugyan valaha is az volt egyáltalán. – A csa-
ládnevedet.
– Kérlek, ne!
Aton csettintett az ujjaival. – Négy? – követelte, és a lány bólintott.
– Tudhattam volna. Aurelius ízlése hibátlan volt. Esküdözött, hogy a
legjobb párt találta nekem – és igen, ó, igen, megtalálta. Szerettelek
volna.
A lány arckifejezése nem változott, de Aton azonnal megérezte
benne a fájdalmat. – A múltról beszélek – ügyetlenkedett Aton, de a
sérülést már nem tudta visszafordítani. – A dal az oka, a csonka dal. Az
hajtott, és nem tudtam kitérni előle. Most pedig úgy csüngök rajta,
akár a horogra akadt hal; csak azt tudom felismerni, ami lehetett vol-
na.
– Ezt említetted már korábban is.
Igen, persze – mindent elmeséltem neki, közben pedig nem is tud-
tam, kihez beszélek. Nem tudtam!
– Hogyan kerültél ide? – kérdezte Aton, és próbálta elrejteni szé-
gyenét.
– Sosem láttam a férfit, akihez hozzá akartak adni, és a nevét sem
tudtam – suttogta alig hallhatóan. – De... gyűlöltem, mert szégyent
hozott a családomra. Egy pillantást sem vetett rám, és visszautasított...
a családok pedig nem voltak hajlandóak érvényteleníteni az eljegy-
zést. Nem maradhattam.
Aton megpróbálta megfogni a kezét, de a lány kitért előle. – Nem
tudtam. „A legidősebb Négy harmadik lánya” – csak egy cím volt, nem
egy személy.
– A rabszolgáknak is van múltjuk – mondta Kagyló. – De nem szá-
mítanak.
– Tudnod kellett. Nem véletlenül kerültünk össze.
– Nem. Te voltál a megbízásom. Az arcod és a neved nem volt is-
merős. Addig nem, amíg nem kezdtél a múltadról beszélni, és én
kezdtem megérteni. A családok nem tudtak hivatalosan is bemutatni
minket egymásnak...
– És egy szót sem szóltál. Egy szót sem! – Nem volt éhes, de inge-
rültségében kivett egy önmelegítő ételtartót a hátizsákjából, és enni
kezdett. A lány követte a példáját, ám az övé hűtődoboz volt. Aton
tudta, hogy a helyzet szimbolikája véletlen volt, de újabb cselekvésre
sarkallta.
– Felejtsük el, ami köztünk történt – javasolta a férfi. – Ez... túl sok,
amin túl kell lépnünk. Túl sok szégyen. Kezdjünk tiszta lappal ettől a
ponttól. Meg akarlak ismerni téged. – A lány nem válaszolt. – Kérlek.
A lány habozott. – Egy rabszolgának...
– Fenébe a rabszolgasággal! Te vagy a nő, akit el kellett volna ven-
nem, és meg akarlak ismerni.
Kagyló némán rázta a fejét.
Aton néma elkeseredéssel nézett rá. A lány még sosem volt koráb-
ban ilyen csökönyös – igaz, sosem kérdezte még saját magáról. A kö-
rülmények minden bizonnyal felülírtak bármiféle szokást. Hacsak...
– Értem már – mondta Aton. – Azt mondtad, senki sem hal meg
Idillián. Ez nem egy üres fordulat volt, ugye? Ezek szerint a vendége-
ket folyamatosan szemmel tartják – és nem csak a hűséges szolgáik.
Most is figyelnek bennünket?
A lány félig behunyta a szemét.
– És ha nem kaplak el akkor ott, a sziklánál, valami szerkentyű ki-
nyúlt volna a hegyből, a maga mechanikus módján fittyet hány rám, és
magával ragad téged... Válaszolj!
– Valahogy úgy.
– Te pedig kutyát fogsz sétáltatni, ha csak egy szót is elmondasz
nekem.
– Vannak itt nagyon szép kutyák is.
– Nos, ha kitartasz a bolondság mellett, akkor ismét fel kell mász-
nom arra a szirtre, hogy leugorjak, hogy az a valami kénytelen legyen
elkapni a levegőben, mielőtt palacsintává kenődöm. Akkor mi lenne a
drágalátos kis munkáddal?
– Kérlek – suttogta a lány.
– Magammal kellett volna hoznom az ÓFI-t – jelentette ki gyászo-
san Aton. – „Ha több volna az ég, a föld...”3[3Andrew Marvell: Rideg úrnő-
jéhez (Vas István fordítása)]
– Lehet, hogy rideg vagyok – mondta Kagyló, ezúttal egy kevés
érzelemmel a hangjában –, de nem...
A lány a lehullott faleveleken feküdt, csapzott haja közéjük fonó-
dott. Aton mellé feküdt, és a könyökére támaszkodott. Kicsipegette a
levéldarabkákat a lány hajából. – Túl hamar sutba dobtam a szokáso-
kat. Nem tartottam tiszteletben az idősebbek választásának végtelen
bölcsességét.
– Nem – mondta Kagyló. – A szégyenről már elfeledkeztünk.
– Jóvá fogom tenni. Megígértem, hogy elveszem a Négyek lányát...
– Nem!
A kagyló bezárult.

*****
 A tempó ezután már sokkal kényelmesebb volt. A csúcs felé köze-
ledve gyönyörű látvány nyílt az alattuk elterülő tájra. Aton beismerte,
hogy már régóta nem érezte ilyen jól magát. Kagyló vidámsága és
jellemének csendes ereje a környezet szépségével együtt újra elvisel-
hetővé tette létezését.
Majdnem sajnálta, amikor elérték a csúcsot. Szeretett volna tovább
mászni, mint eddig, sosem odaérni, nem gondolkozni többé, nem
szembesülni a hegyen túli élet összetett gondjaival; csak beszívni az
illatos levegőt, és hallgatni a száraz faágak recsegését a talpuk alatt.
Malícia ebben a pillanatban alig volt több egy gonosz árnynál. Sokkal
erősebb volt most Kagyló élő látomása – őszinte jókedvével, kérdések
nélkül, lépéseivel együtt ringó, rövid fürtjeivel.
Egy hirtelen jött ötlettől vezérelve Aton átkarolta a lányt. Az a
homlokát ráncolta, de nem ellenkezett. Így, együtt mászták meg a
csúcshoz vezető utolsó emelkedőt.
Aton különleges látványt várt, de az elé táruló táj minden várako-
zásán túltett. Nemcsak egy hegy volt ott, hanem rögtön kettő; egy
hatalmas völgy szelte ketté őket, ami félmérföldnyi zuhanás után egy
vékony hasadékká szűkült. A fal mindkét oldalon sima volt. Aton tett
egy lépést hátrafelé, mert megrettent a szakadék iránt érzett vonzal-
mától.
– Ez – mondta Kagyló, vészesen közel egyensúlyozva a meredély
széléhez – valaha egy mező volt, amin egy csermely futott keresztül...
– Csermely?
– Kis folyó. A mező pedig sík terület.
– Nem vágok közbe többet – értett egyet Aton.
– Nagyon régen a hegy kiemelkedett a földből. Ám a csermely idő-
sebb volt, és nem akart másfelé húzódni. Kettévágta az emelkedő
tömeget. Egy kicsivel később – egy eónnal vagy kettővel – a hegy
mérges lett. Gyorsabban kezdett nőni, amíg aztán a folyó nem bírta
tartani az iramot. Feladta, és végül inkább megkerülte a hegyet. Most
itt egy folyóágy egy mérfölddel a folyó felett, a hegynek pedig két
csúcsa van.
– Ha én lettem volna az a folyó – mondta Aton –, alagutat fúrtam
volna ebbe az elbizakodott dombocskába.
– Megbántad volna. A folyó megpróbálta, van is egy lyuk egy tó
szélén, ami a hegy gyomrába vezet. De a víz, ami ott befolyik, sehol
sem tör a felszínre. Így a folyó inkább elkerüli, és távol tartja magát
attól a területtől.
– Nem hibáztatom. Jó, hogy figyelmeztettél; talán sok bajtól óvtál
meg így. – A lány mögött állt, nézte, ahogy a szakadék felől fújó szél
összeborzolja a haját, és belekap túraszoknyája szélébe.
– Nem hallom a dalt – mondta a férfi.
Kagyló lassan felé fordult. – Aton.
Kinyílt a kagylóhéj, gondolta a férfi. Csak egy csipetnyi igaz szere-
lem kellett hozzá.
Komoly arccal leemelte hvíjét, és a lány hajába dugta. Tekintete
Atont fürkészte, szeme ragyogott. Karnyújtásnyi távolságra álltak
egymástól, némán nézték a másikat, és vártak a hvíre.
Egy pillanattal később a lány már Aton karjai közt volt, és a vállán
zokogott. – Aton, Aton, ölelj át! Te vagy az első...
Aton szorosan magához húzta, élvezte az igaz érzést, amelyet nem
szennyezett semmi.
Kagyló hátralépett, alakját ismét körbevonta a délelőtti nap fénye.
A lány ragyogott. – Annyira új – mondta. – Annyira szép. Csókolj meg,
Aton, hogy elhiggyem...
Aton karját a lány vállára tette, és lassan magához húzta. Ahogy az
arca egyre közelebb ért az övéhez, mintha egy felhő suhant volna el
előtte. Vibrált, szertefoszlott...
És a kolonelett arca volt ott. Lobogó tűzszínű haja lengte körbe,
tincsei kígyószerű ragyogásban összefonódva. Zöldesfekete szempár
bámult az övébe. A vörös ajkak szétnyíltak. – Csókolj meg, Aton...
– Nem! – kiáltotta. A szabadságról szőtt álma szertefoszlott. Kezét
a jelenésre szorította, eltakarta a szemét. Félelemtől görcsösen taszí-
totta el magától.
Aton a csonka dalba burkolózva, egyedül állt a hegyen...
 Interlógus

Ez nem a mi népünk.
A világmindenség tiszta volt fogantatásakor:
Tiszta, fényes csillagok söpörték fel az örvénylő port, Csillagködök
sodródtak az örökkévalóságig – míg aztán kegyvesztetté nem váltak.
Galaxisunk beteg:
Belülről rohad, a pusztulatba foszlik, áporodott bűzben gennye-
dzik,
A legnagyobb borzalom fertőzte meg:
Az élet.
#

Ebből a mocsárból emelkedik ki az értelem képtelen karikatúrája,

Amely minden más elpusztítása mellett kötelezi el magát,
És minden részecskét megfertőz.
Sok álruhája van, de minket a legközelebbi érdekel:
Az ember.
#

Ez nem a mi népünk.
Az ellenségünk az ember.
A gonoszt ki kell űzni, galaxisunkat sterilizálni.
A mocsoknak nyoma sem maradhat.
Ám a kór már igencsak előrehaladott;
A fertőzés erősebb, mint mi.
A koraérés halál.
Visszahatásunkat mi irányítjuk; kifinomultak vagyunk, és tanulunk.
 Az ember végzetének hírnökeit saját soraik közül választjuk.
Kiválasztunk egy egyént, akit saját céljainkhoz szelídítünk. Ez a lény
nem józan (A saját kultúrája szerint),
Ideális:
Aton.
#

Aton egységről álmodik

Aton a szépet akarja magához ölelni
Aton a gonoszt akarja megölni...
Aton, Aton, illúziók gyermeke,
„A szép a rútnak rokona.”5 [5William Butler Yeats: Bolond Jane a püspök-
kel beszél (G. István László fordítása)]
Erőd a gonoszból fakad.
Tekintsd, mit hagysz magad után;
Szívd be az igazság bűzét,
Feledd a nagyravágyást;
Térj haza.
#

Mert ez nem a te néped –

Mi pedig nem vagyunk az istenük.
 IV. Kolonel

Fényes volt, vakítóan fényes, még a sötét árnyékban is. Aton el is felej-
tette már, hogy mennyi természetes izzás veszik el a szabadban. A
kinti tér gazdag és bódító illata mindenhol ott volt. Nappal volt, me-
leg, de nem a barlangok száraz fuvallata, hanem ragyogó és édes le-
vegő.
Szabadság! A rémálom már mögötte volt, hosszú megpróbáltatása
véget ért. A barlangok gonosz őrülete a múltba veszhet, csak Aton
marad, aki elnyerte a szabadságát – a megtisztított Aton, az új Aton.
Fák, fű és nyitott mezők fogadták. A férfi, aki legyőzte Khtont és
megőrizte ép eszét, most térdre esett; nem hálaimát rebegett, hanem
mert fizikai valójában is meg akarta ragadni a megújult csodát. Sápadt
ujjaival a puha gyepbe túrt, és a boldog érzés végigfutott a karjában;
egy maroknyit a szájához emelt, megkóstolta a letépett füvet és a friss
bomlást.
A természetben nincs mocsok, gondolta. Nincs rettegés, ami nem
az emberi elméből ered.
A földre hemperedett, a régi ismeretség öröme erre késztette. Is-
merte ezt a bolygót – olyan volt, mintha nem lett volna sötét közjáték
Kagyló szerelmének elpusztítása és a mostani csoda között, mintha
Khton egésze nem avatkozott volna közbe, hogy megbosszulja a bűnt.
 Szerettelek, szép kagylócska. De ez a második szerelmem volt, ki-
sebb, mint az első. Ezért szabaddá tettelek.
Ábrándozásából délután egy zaj zökkentette ki. Reggel volt, ami-
kor kijutott. Összpontosított: a hang egy ősi röpítő-mechanizmus be-
indítását jelezte. Egy – lövés. Kisfiúként hallott már egyszer ilyet...
valaki – vadászott.
A következtetés ígéretes eredményt hozott. Aki ki tudja elégíteni
az efféle antik tárgyak iránt táplált rajongását, annak biztosan telik
egy magánhajóra is. Valószínűleg valami különc, magányos alkat.
Azonban ha ez egy privát vadászterület volt, ami most már valószí-
nűnek tűnt, Aton maga is közvetlen veszélyben lehet. Számos egzoti-
kus vadállatot telepíthettek ide. Botorság volt csak azért leadni óva-
tosságából, mert kiszabadult.
A legjobb az volna, ha azonnal legyűrné a vadászt, és elvinné a ha-
jóját. Ez megoldaná az utazás problémáját, mert úgy szállhatna fel,
hogy a helyi hatóságok elől nem kellene rejtegetnie magát.
A hang forrása felé indult, és próbált olyan csendesen mozogni,
amennyire csak bírt. A barlangok durva sziklapadlójához volt szokva, a
talpa pedig már érzéketlenné kérgesedett az örökös hajnalban tett
menetektől. Törékeny ágak mintha varázslattól hajtva ugrottak volna
a lába alá, és nagy zajt csapva roppantak ketté. Közeledtét egy mér-
földről, vagy talán még messzebbről is biztosan hallani lehetett!
Inkább be kellene várnia a férfit, aki bóklászás közben talán a köze-
lébe sodródik.
És akkor mi lesz, ha a közelébe ér? Atonnak nem volt fegyvere, és
kicsi volt rá az esély, hogy a férfit a keze közé kaparinthatja. Még
mindig a barlangi viszonyokban gondolkozott.
Halkan kődarabokért nyúlt, és összegyűjtött egy kisebb halomnyit
a bokája mellett. Egy sudár, vörös fa mögött állt meg oldalasam túl
kicsinek látszik, hogy egy ember elbújhasson mögötte, és jó dobópo-
zíciót kínált neki. Csak egy lövést hallott – a vadász vagy mellé lőtt,
vagy csak gyakorolt. Talán ideges volt. Ez jó.
 Aton nagy ívben elhajította a legnagyobb kövét, ami nem ért ágat
zuhanása közben. Ötven yarddal messzebb, nagy zajt csapva ért földet
– a vadásszal ellentétes irányban. Nagyon közel kell majd elhaladnia,
ha utánanéz. Az első kőnek pontosnak kell lennie, még így is; egy
megfelelően használt dobófegyver olyan halálos lehet, akár egy kés.
Aton prédája ritmustalanul fütyülve közeledett. Ez a bolond talán
egy állatot akart így becserkészni? Nem lenne értelme meggyőzni egy
ilyen bolondot. Egyszerűen csak meg kell ölni, aztán irány a hajója.
Aton bármilyen egyszerűbb gyártmányt elvezetett.
A fütyülés erősödött. Aton felemelte az egyik karját, és kényelme-
sen megfeszítette a csuklóját. Nemsokára fel kell fednie magát; túl
veszélyes lett volna pusztán a hang alapján célozni.
A fütyülés abbamaradt. – Meg kell jegyeznem – mondta egy durva
hang –, hogy a régimódi puskám egy régimódi hőérzékelővel is fel van
szerelve. Ha értelmes lény vagy, viselkedj aszerint.
A fa valamelyest megvédte. A vadász nem mert közelebb jönni, a
bekerítéssel pedig nem ért volna el semmit. Ám Aton sem tudott fölé-
be kerekedni, mert elveszítette a meglepetés előnyét. Alkudoznia
kellett.
– Értelmes! – kiáltotta. – Egyezség!
– Nem lövök – egyezett bele a hang –, amíg jónak látom. Amúgy
sem vagyok egy jó lövész – előbb találnám el a gyomrodat, mint a szí-
vedet. – Elég egyértelmű figyelmeztetés volt: a férfi inkább megnyo-
morítaná, mintsem megölné.
Aton elfogadta a figyelmeztetést, és lerakta a köveit, mielőtt kilé-
pett volna a takarásból. Nem akarta megtapasztalni a „rossz”
célzótehetség örömeit. A vadász nem volt annyira bolond, mint várta.
A vadász alacsony volt, vékony és középkorú. Apró, rendkívül ér-
telmes szemek ültek ráncos, sárgás arcában. A keze is sárgás volt, a
hús megsüllyedt az inak között, a körmei túl hosszúak és durvák vol-
tak. Azonban a régi puska, amit a kezében tartott, rezdületlenül állt,
és csöve mozdulatlanul Aton gyomortájékára célzott. Ez nem holmi
ellustult sportember volt.
A vadász hasonlóan végigmérte Atont. – Amikor visszatérsz a ter-
mészetbe, nem aprózod el – szólalt meg végül. Atonnak hirtelen az
eszébe jutott: odakint ruhát viselnek az emberek, ő pedig a barlangok
miatt meztelen volt. A haja koszos volt, és minden oldalán több hü-
velyk hosszú; szakálla eltakarta állát és mellkasát, és fűszálak tapadtak
bele. Bőre halottsápadt volt, kivéve ott, ahol a kosz ráragadt.
– Úgy nézel ki, mint egy szökevény – folytatta a férfi. – Kíváncsi
voltam, miért nem jutott eszedbe azonnal egyezkedni, ahelyett, hogy
bolond módon rátámadsz egy fegyveres férfira. Talán még most le
kellene lőnöm téged, mielőtt visszaélsz a lehetőséggel.
A férfi játszott a prédájával. Nem sejthette Aton valódi helyzetét,
mert idekint senki sem tudta, hol a börtön. Senki, Atont kivéve. Ha ez
az ember gyanított volna bármit is, azonnal lelövi.
Vagy talán mégsem? A férfi Atont nézte, ijesztően hozzáértő kezé-
vel pedig puskájának fényes tusát fogta. Gyanította, hogy a Khtonnak
volt itt egy kijárata? Tudott arról az ártatlan barlangnyílásról, ami a
bolygó gyomrába vezetett, épp csak a megdönthetetlen bizonyítéka
hiányzott – a bizonyíték, ami hamarabb megölné, mintsem hogy visz-
szajuthatna a felszínre? Talán most nem telepített vadak után kuta-
tott, hanem azt a lényt kereste, ami elmondhatja neki a felfoghatatlan
kincs titkát, és biztonságban levezetheti a Khtonba?
Miféle végeérhetetlen türelemmel portyázott az erdőben, év év
után, miközben őt kereste – Atont?
Ennek az embernek meg kell halnia.
– Igen, látom, érted – mondta a vadász. – Mi ketten lemegyünk a
barlangokba, ott pedig bebizonyítod, honnan jöttél – vagy meghalsz.
Szükséges bebizonyítanom, hogy képes vagyok rávenni téged?
– Nem vagy képes – mondta Aton, és nem vesződött azzal, hogy
tagadja, amit a férfi már amúgy is tudott. – Nem bízhatsz meg ben-
nem, odalent pedig ki lennél szolgáltatva nekem.
A férfi elmosolyodott, mire Aton kirázta a hideg. – Nem ismersz
eléggé.
Aton csak egyszer maradt alul harcban, és alig ismerte a félelmet,
de ez a férfi most megijesztette. Kezét a szája elé emelte, és a tenye-
rébe köpött egy gránátot.
A másik szeme elismerően összehúzódott. – Érvelésed tükrében
lehet, hogy átgondolom a helyzetem. Van még?
Aton bólintott.
– Az erdőben elrejtve?
Újabb bólintás.
– Lehet, hogy a köveid mégiscsak le fognak vinni oda, elvégre eze-
kért jöttem. Tudod, mi az a kódolt hajó?
Aton tudta. Azt jelentette, hogy a hajót csak a bejegyzett tulajdo-
nosa irányíthatja. Minden mechanizmus automatikusan lezárt, hacsak
nem a kódolt személy nyúlt hozzájuk. Így más nem vihette el a hajót.
– Nekem több kell, mint ez a pár gránát, amit felhoztál – szólt a
férfi. – Nekem az egész bánya kell. Most csak közvetlen bizonyítékra
volt szükségem, hogy le tudsz vinni oda, és ezt megkaptam. Te és én
partnerek leszünk; idővel nagyon gazdag partnerek.

*****

– Hogyan szólíthatlak, partner? – kérdezte Aton. A kis hajó már az

űrben volt, a Khton felhős labdája lassan eltűnt mögöttük. Ahogy ezt a
képernyőn nézte, Atonnak eszébe jutott a látszólagos ellentmondás,
hogy szökési sebességre gyorsulás után rögtön le kellett lassítani a
galaxisban megengedettre, miután elhagyták a bolygót. Erre azonban
szükség volt a § hajtómű beállításához. Három órával ezelőtt mindösz-
sze egy mérföldes óránkénti sebességgel haladtak, a galaxis ezen ré-
szében tapasztalható általános mozgáshoz képest, és úgy tűnt, vissza-
zuhannak a független pályán keringő bolygóra. Most a sebességük
ezerszer akkora volt, és nemsokára meghaladnak bármekkora, kémiai
úton elérhetőt. A § hajtóművet természetesen nem lehetett a bolygó
felszínén használni, mert a kezdeti mozgási sebessége szabálytalan és
rossz volt.
A férfi szeme Aton kérdésére elhomályosult, ami polarizált kon-
taktlencsékről árulkodott. – Ez jó lesz – mondta.
– Partner? Ahogy akarod. Én Aton Öt vagyok. Meg kell értened,
hogy semmiféle erő nem kényszeríthet vissza a Khtonra, amíg idekint
el nem intézted a dolgaimat. Mutasd meg, hogy segítesz nekem ezzel,
mielőtt megbíznál bennem a terveddel kapcsolatban. – Micsoda
nagyképű takonypócnak tűnhetek most – de a közös bizalmatlanság
elve tarthatatlan, gondolta.
– Értettem. Mikor megérted, mit is ajánlok, örömmel fogsz csatla-
kozni hozzám. Van időnk, és most állok szolgálatodra. – Ám a férfi
fenyegető rejtélye megmaradt. Atont nem érdekelte a Khton kincse,
és nem állt szándékában visszatérni oda, de nem kockáztathatta meg
azt, hogy megöli Partnert, mielőtt többet megtudott volna a férfi ké-
pességeiről. Addig is az üzletet az ártatlanság vélelmével kell kezelni.
– Veszek tőled egy bolygót – mondta Aton. Arra gondolt, hogy
átadna még egy gránátot a bolygó helyzetéért, és az odajutásért.
Partner a Szektorjegyzékért nyúlt, egy akkora kötetért, ami körül-
belül akkora volt, és olyan tapintású, mint Aton elveszett ÓFI-ja. – Ez
lefedi az emberi szektorok legnagyobb részét – körülbelül kétmillió
csillagot. Nyilvános adatért sosem kérek pénzt.
Aton elvette a könyvet, de nem nyitotta ki. – Ezt nem tudom hasz-
nálni.
– Nem ismered a Galaktikus Koordinátákat? Azt hittem, űrhajós
vagy. Az a rendszer § előtti. Évszázados. De vannak mellettük térképek
is.
– Ismerem a rendszert, de nem hiszem, hogy a bolygó, amit kere-
sek, rajta van.
– Hát persze, hogy nincs. Ezek csillagok. Az alszektorok csillagásza-
ti évkönyveit kell használni a bolygók keringési pályáinak kiszámításá-
hoz. De miért is vesződnél ezzel? Úgyis elküldik a szükséges informá-
ciókat, amikor belépünk a rendszerbe.
 – Ez egy tiltott bolygó – mondta Aton keserűen.
Partner ismét ránézett, szeme egy rövid ideig színtelen volt, amíg a
lencse átállt. – Akkor van egy kis gondod. Tudod, hová kell mennünk
először.
Aton tudta.
Tizenegy

A Föld: az emberiségnek és legendáinak otthona már több mint tíz-

ezerszer annyi ideje, amennyit a faj az űrben töltött; népessége embe-
ri testek százmillióit ontotta az űrbe minden csillagászati évben, még-
sem csökkent – amíg a katasztrofális hidegrázás de facto karanténba
nem kényszerítette az anyabolygót. Egy hónap alatt kiirtotta a népes-
ség negyven százalékát, és e rövid ostrom után a visszamaradt tetem-
hegyeket fúziós bombákkal kellett elhamvasztani. A Föld azonban
még így is nagyobb népességgel rendelkezett, mint a birodalom többi
része együttvéve, földjeit, vizeit és légkörét még így is az élő hús szö-
vete fedte le.
Ezt a problémát még a hidegrázás sem tudta megoldani.
A Földnek viszont volt ereje. Kétségtelenül ő volt a környező
többmilliárdnyi köbparszek királynője, nem katonai, gazdasági vagy
erkölcsi hatalmából kifolyólag, hanem páratlan tudása miatt. A koló-
niák rusztikus képzeletét meghaladó technológia volt itt. Az itt fel-
halmozott információ olyan tág és részletes volt, hogy pusztán a táro-
lása és a hivatkozások kezelése egy kisebb kontinensnyi berendezést
igényelt. Itt volt a Szektorkönyvtár.
Számítógépek kezelték és rendszerezték ezt a felfoghatatlan tö-
meget, és készen álltak, hogy az emberek által ismert tudást pillana-
tok alatt bármikor bárkinek továbbítsák. Csak be kellett lépni egy fül-
kébe, és elmondani a kívánságunkat.
 Hacsak nem tiltott információra volt szükségünk.
Voltak azonban „könyvrakások” – Összefoglaló, nyomtatott doku-
mentáció, amely ezerből talán ha egy érdeklődőt vonzott, de az ősi
hagyományok kedvéért – még a növekvő ellenkezés dacára is – meg-
tartották őket. A népesség megújult nyomása néhány év alatt eltörli
majd ezt az irtózatos ereklyét. Addig is kitartott. Elkötelezett ősök
kényelmes precizitással tartották karban a gyűjteményt, a belépés
egyetlen feltétele pedig az érdeklődés volt. A Föld végül is szabad
volt, és fenntartotta a jogot minden ember számára, hogy tudást ke-
reshessen, és találjon is annyit, amennyit az elkötelezettsége és a talá-
lékonyság lehetővé tesz. Az információ pedig ott volt, mind – ha a
kutató meg tudta találni. A halmok puszta ormótlanságából fakadt ez
az előny: az archívum túl nagy volt ahhoz, hogy át lehessen fésülni.
Nem lehetett megtisztítani.
A halmok az űr köbmérföldjeit foglalták el. Aton még sosem látott
ekkora elkerített területet: kétszáz hosszú, alacsony folyosóból állt,
mindegyikben padlótól plafonig álltak a vastag kötetekkel megtöltött
polcok, és olyan hosszúak voltak, hogy szinte összeértek a messzeség-
ben. Szabályos közönként jobbra tartó keresztutak szelték ketté a
sorokat, és az ezek által létrehozott folyosók váltakozó hosszúsága
szintén összetartani látszott. Aton látni vélte a bolygó nehézkes ívét az
egyenes padlózaton, és mintha a horizont zárta volna le a folyosókat.
Khton elvesztette egyedi jellegét ezen a helyen. Még a természet
alkotásai is, gondolta, meghajolnak az ember találmányai előtt.
De hogyan fogjon hozzá? Minden könyv akkorának tűnt, mint az
ÓFI – negyvenmillió nyomtatott szó. Minden polc tömve volt, csak
néha akadt egy-egy üres hely: lábanként három könyv, hat polc a fa-
lig, két polc a folyosón. Egy tíz láb hosszú szakaszban van háromszáz-
hatvan könyv – az több mint negyvenmilliárd szó.
Aton nem volt gyors olvasó sem angolul, sem galaktikus nyelven.
Egynapi kemény munkával csupán egyetlen kötet egy apró részéig
jutna. Évtizedekig itt lehet, és akkor is csak annyit fejez be, amennyit
most lát, függetlenül attól, mennyire siet. Ha csak gyorsan átszalad a
könyveken, azt kockáztatja, hogy kihagy egy fontos részletet.
Kezdte megérteni, hogy miért nem zárolták ezek a könyveket. Csak
a legnagyobb mázlival találhat itt bárki is veszélyes információt – fel-
téve, hogy felismeri, miután megtalálta. Csak egy számítógéppel le-
hetne hatékonyan használni ezt a könyvtárat.
Partner mellette ácsorgott, és a férfit tanulmányozta. – Nem láttál
még korábban könyvtárat?
– Azt hittem, láttam. – Azonban akkor voltak ott könyvtárosok, akik
meghallgatták a problémáit, szétszéledtek, és egy meghatározhatat-
lan módon összeállítottak neki egy könyvgyűjteményt. De nem ekko-
rát!
– Akkor fogadj meg pár jó tanácsot. Nem azért jössz ide, hogy ol-
vass, mint ahogy az űrbe sem a vákuumot mész bámulni. Kutatsz. Fel-
állítod a koordinátákat, igazítod a pályát (most az űrről beszélek), és
figyelmen kívül hagyod mindazt, ami nem érdekel. Nem találhatsz
meg itt egy bolygót puszta olvasással, mint ahogy az űrben sem, ha
fény nélkül bámulsz ki a kajütablakon.
– Először megkeresed a katalógust, a könyvtári katalógust. Meg
kell találnod a könyvtár egy adott részét, aztán azon belül egy adott
könyvet. Most még azt sem tudod, hol vagy, bár egy ideig azt hittem,
céllal sétálsz. Emelj le egy könyvet! Nyisd ki!
Aton bambán engedelmeskedett. – Ez az Ödipusz-komplexus
elemzése – mondta. – Egy esszégyűjtemény. – Megállt. – Nahát! Az
egész könyv alternatív értelmezésekkel van tele. Negyvenmillió...
– És valószínűleg azok közül egyik sem érti igazán – jegyezte meg
Partner túl csípősen. – Mi biztosan nem. Hagytad, hogy a bóklászásod
olyan részhez és egy olyan könyvhöz vezessen, aminek semmi köze a
megoldandó rejtélyedhez. Mit hittél, mit művelsz?
– Azt hittem, felesleges az egész – mondta Aton szórakozottan.
Visszarakta a könyvet. A keze furcsamód vonakodott attól, hogy elen-
gedje.
 Egy dallamos hang csendült valahol, ami meglepte Atont. A polcok
között egy színes égő kezdett villogni. – Figyelj oda, mit csinálsz! –
förmedt rá Partner. – Rossz helyre tetted vissza.
Aton gyorsan kikapta a könyvet, és ezúttal a helyes lyukba tolta
vissza. A riasztó hangja elhalkult, de súlyos léptek zaja hallatszott a
közelből. Nehézkes légzés párosult hozzá.
– Mi van már veled?
Aton uralkodott önmagán. – Valami... valami borzalmas, pont most.
Egy emlék. – Arcába visszatért a szín. – Mintha... nem volnék egészen
önmagam. – Egész testében remegett.
Egy kövér, szakállas férfi tűnt fel a sarok mögül. A Szektorkönyvtár
emblémájával ellátott sapkát viselt, melyen a tizennégyes szám szere-
pelt.
– Gond van, uraim? – Volt valami furcsa az akcentusában. Aztán
Aton rájött, mi volt az: a Földön születettek angolját beszélte.
– Egy tévedés – válaszolt Partner. – Elnézést, hogy zavartuk.
A könyvtáros maradt, mert nyilvánvalóan nem akart több könyvet
felügyeletlen óvatlanságukra bízni. Öreg volt, álla húsos redőin át-
ütöttek a ráncok, fakó kézfeje pedig olyan gyűrött volt, akár a perga-
men. – Segíthetek?
– Igen – mondta Aton. – Egy bolygót keresünk.
– Egy könyvtárban?
Aton kötelességtudóan elmosolyodott. – A neve Kolonel. – Hogyan
reagál a férfi?
Tizennégyes könyvtáros elgondolkodva emelte meg szakállát. –
Korona. Az az egyik virágbolygó lesz.
– Nem hiszem – mondta Aton, de egyre inkább ébredő tisztelettel
tekintett a férfira. Létezett Korona nevű bolygó; látta a csillagászati
naptárakon, amikor a másikat kereste. Abban a rendszerben az összes
égitest virágok nevét kapta.
– Aha! Tudtam, hogy ismerős valahonnan a kifejezés. Tudta, hogy a
szabvány betűtípusunk neve Kolonel? Hét pont méretű, egy hüvelykre
körülbelül tíz sor jut...
Aton tagadólag a fejét rázta. – Ez egy bolygó. Lakott. De nem tu-
dom a nevét a csillagjának.
– Megtaláljuk. A katalógus, a Ciklopédia, a csillagászati évkönyvek
– ó, egyet se féljen, megtaláljuk! – Tizennégyes fojtott izgalommal és
magabiztossággal beszélt, mintha megfeledkezett volna arról, honnan
származik a kérés. Most már az ő problémája volt, és addig nem nyug-
hatott, amíg meg nem oldotta. Aton elmosolyodott a férfi egyszerű-
ségét látva. – Tiltott, nemdebár? – Aton a homlokát ráncolta a könyv-
táros megérzése hallatára.
– Lehet. Az igazat megvallva, hallottam róla, de a szokványos listá-
kon nem találtam meg...
– Igen. És nem kockáztathatja meg a számítógép használatát, mert
az az összes kétes keresést rögzíti. Akadnak hasonló eseteink. De ne
izguljon. A könyvtári személyzet ártalmatlan és megbízható. Általá-
ban.
A férfi így kért volna kenőpénzt a hallgatásáért cserébe? Vagy töb-
bet akart megtudni Atonról, hogy kielégítse saját kíváncsiságát? Mik
voltak a feltételei? Baljós hangulatban követték végeérhetetlen folyo-
sókon keresztül.
Egy valamivel szélesebb szakaszhoz értek. Az egyik fal mellett fül-
kék sorakoztak, mindegyik közepén egy pad és egy asztal. Tizenné-
gyes leültette őket az egyikhez, és nekilátott előkeresni a köteteket.
Aton Partnerre nézett. – Megbízhatunk benne? – kérdezte tekinte-
tével. – Muszáj lesz – válaszolta Partner arckifejezése.
A könyvtáros egy halom könyvvel és egy kis dobozzal tért vissza.
Ezeket az asztalra pakolta, a férfiak elé. – Egy tiltott bolygót – ne iz-
guljanak, ezek a fülkék hangszigeteltek – csellel kell megközelíteni –
mondta örömteli hangon. – A csillagokat persze listára kell tenni, mert
aligha lehet egyet elrejteni úgy, hogy egyszerűen nem veszünk róla
tudomást, ám a bolygó létére nem biztos, hogy akad bizonyíték. Most
itt van előttünk a Föld Szektor összes csillagának katalógusa. Ha a
nap, amit keresünk, benne van – és feltételeznünk kell, hogy igen,
mert több százezer szektor van a galaxisban, melynek többsége lehe-
tetlenül idegen számunkra –, akkor minden bizonnyal megtaláljuk a
listán. Nem mutatja meg, hogy lakható bolygóról van-e szó, de nem
nehéz megállapítani: a korai felfedezők neveket adtak a lakhatóak-
nak, a többit meg egyszerűen csak megszámozták. Hacsak nem fűző-
dött különleges viszonyuk az adott rendszerhez, mert akkor mindet
elkeresztelték. De az a lényeg, hogy minden lakott bolygónak neve
van, bár nem minden nevesített planéta lakható. Tudtak eddig követ-
ni?
Aton és Partner bólintott. Tűnt már valaha is ez az ember tudatlan-
nak vagy naivnak?
– Egész életemben bolygókat kerestem, ezért vagyok ilyen – vála-
szolt Tizennégyes a ki nem mondott kérdésre. – Egy jó könyvtáros
olyasmit is megtalál, ami kifog egy számítógépen. – Elmosolyodott,
amivel jelezte, hogy ez enyhe túlzás volt, majd a dobozzal kezdett
babrálni. Az felragyogott, és a túlsó fal világítani kezdett. – Ki fogom
vetíteni a szektor térképét – mondta Tizennégyes. – Ismerik ezt a faj-
tát, ugye – fehér jelzi a közeli csillagokat, piros a távoliakat. Hallották
már a viccet a színvak navigátorról? Kár. És azt is megértik, hogy miért
csak a telepített navigációs jelzőket lehetett feltünteti egy ilyen ösz-
szefoglaló illusztrációban. Rögtön áttérünk a részletesebb térképekre.
– Megérintett egy fémlemezt, mire a csillagokat összekötő űrutak
kusza hálója jelent meg. Atonnak ez a xest kép fájdalmas emlékét
juttatta eszébe. Talán a xest művészet is innen eredt.
– Ez egy áttekintés a felfedező útvonalakról – mondta Tizennégyes.
– Nem mindenkinek jut eszébe, hogy minden bolygót fel kellett fe-
dezni, mielőtt benépesítették. Minden korai felfedezésről vannak
feljegyzéseink. Ha megválaszol néhány kérdést, jó eséllyel betájolhat-
juk a keresett bolygót. Lakott?
– Igen – mondta Aton, aki le volt nyűgözve, végre milyen gyorsan
haladtak a kutatással. – Már évszázadok óta, azt hiszem.
 – Remek. Ez kizárja az újabb kolóniákat, amiből jóval több van a
régieknél. – A térkép megváltozott, a vonalak nagy része eltűnt. – Ez
§I00-nál húzza meg a határt; kevésbé bonyolult, mint láthatja. Ezzel a
szűkítéssel néhány ezerre csökkenthetjük a szóba jöhető bolygók
számát. Van bármiféle navigációs adata a bolygóról?
– Nem. Bárhol lehet.
– Csak ott lehet, ahol van. A lakói génmódosítottak?
– Valószínűleg. A nőkről legalábbis az a hír járja, hogy...
– Á! Akkor ez tovább csökkenti a lehetőségeink számát. Nem tudja
véletlenül, miért került tiltólistára?
– Csak a legendát. A nők állítólag örökéletű szirének. Úgy tartják,
hogy... hogy halál fia, aki beléjük szeret.
– Á! – mondta Tizennégyes kellemetlenül szemfülesen. – És maga
az egyik ilyen szirént szereti. A saját érdekében remélem, hogy a le-
genda nem igaz. Még egy közönséges nővel is van elég baj. De felté-
telezhető, hogy a génmódosítás meghosszabbította a lakók élettar-
tamát. Ami jó ok a tiltólistára. A Föld túl van népesedve, még most is;
a kolonizációs politikája a kivándorláson alapszik, a természetes élet-
tartam növekedéséből fakadó népességgyarapodást nem nézi jó
szemmel.
– A Föld nem diktálhatja a... – kezdte Partner. Eddig csendben fi-
gyelte a kivetített térképet.
Tizennégyes könyvtáros megrántotta a vállát. – Legyen, ahogy
óhajtja. A bolygót mindenesetre kivették a körforgásból. Ez pedig
tovább szűkíti a listát, mert az élettartam-növelés csak ötven-hatvan
évvel a § után terjedt el. Aztán kellett még vagy húsz, mire kereske-
delmileg elérhető lett – tudja, a mellékhatások –, és tíz évvel később a
törvény keze lecsapott rá. Vagy akármilyen bürokratikus szóvirágot is
használtak ezzel kapcsolatban. Mert ahogy maga is megjegyezte: a
Föld nem diktálhat.
– Tíz év – mondta Partner. – §70-től §80-ig.
A kivetített hálózat ismét változott, a térkép nagyobb lett, az uta-
kat pedig a kolóniákat jelző fényes pontok váltották fel. – Az arra az
időszakra eső módosított kolóniák száma kevés. Alig száz, amint lát-
hatják. Már most kikereshetnénk őket a katalógusból, ha biztosak
lennénk abban, hogy az összes benne is van. Sajnos azonban a bolygók
nem jelentenek ugyanolyan navigációs veszélyforrást, mint a csilla-
gok. Azt hiszem, csak az időnket vesztegetnénk.
– Nincs feljegyzés a kolóniákról?
– A tiltottakról nincs. Egész egyszerűen nem írtak róluk, legalábbis
nem név szerint, és nem a legfrissebb kötetekben. Nincs helyünk az
évenkénti kiadások tárolására; a tiltólista előtti, régi kötetekben biz-
tos benne lenne a maguk bolygója is, de azokat már évszázadokkal
ezelőtt kidobták. Kizárásos alapon is végigmehetnénk rajtuk – de ha
több mint egy tiltott bolygó van ebben a csoportban, nem lehetünk
biztosak benne, melyik a maguké.
Partner a katalógussal foglalatoskodott. – Hozza ide nekem a szek-
tor Ciklopédiájának azt a kötetét, amiben a „Point” benne van –
mondta.
– „Point?” Ahogy óhatja – felelte Tizennégy. – De a Ciklóban nin-
csenek benne a csillagok.
Néhány pillanattal később már a szöveg fölé görnyedtek. – „Point,
Jonathan R., űrfelfedező, §41-154” – olvasta hangosan Partner. – Ő
lesz a mi emberünk.
– A Pont csillag felfedezője, ami egy a listánkon lévők közül –
mondta Tizennégy. – Valószínűleg az első lakható, amit talált, mert
magáról nevezte el. A Pont, ugyebár, a földi angolban „Point”. De
miből gondolja, hogy...
– Megfogadtam a tanácsát – mondta Partner. – Cselesen néztem a
problémát. Az általános módszerével csak egy darabig juthat el, mert,
ahogy maga is megjegyezte, a régiek egyszerűen csak megszámozták
a tiltott bolygókat, mintha lakatlanok lettek volna, vagy teljesen ki is
hagyták őket, és nem adtak lehetőséget az azonosításra. De a kulcs
egy homonima. – Megtalálta a keresett szövegrészletet, és ismét ol-
vasni kezdett: – „Pont”: ősi mértékegység... hetvenkét pont egy hü-
velyk...
– Nem értem...
– Hozza a katalógusát, és olvassa fel a Ponthoz tartozó bolygók
nevét!
Tizennégy zavartan nyitotta ki a könyvet. – Az első kettő névtelen
tűzgolyó; aztán Brilliant, Gyémánt, Gyöngy – de hát én ezeket isme-
rem! Ezek betűméretek!
– Folytassa.
– Gyöngy, Nonparel, Petit, Borgisz, Ciceró. Ennyi.
Partner szeme ragyogott. – Biztos, hogy nem hiányzik egy?
– De igen, az a méret, amit mi itt használunk...
– Kolonel! – kiáltott fel Aton. – A hétpontos!
– A hetedik bolygó – suttogta Partner.
– Figyelembe kell venni a felfedező öntudatát is – mondta Partner.
– És a humorérzékét. Jonathan R. Point valószínűleg magánszerződést
kötött az első néhány jó bolygó betelepítésére, és nem akarta, hogy a
Föld tudomást szerezzen erről. Nem engedhette, hogy holmi szánal-
mas tiltólisták eltöröljék az ő egyik bolygóját.
Tizenkettő

A Kolonel a Hvíre emlékeztette Atont lankás, zöld hegyeivel, iparának

teljes hiányával, ártatlanságával. A hajó egy elszigetelt tisztáson szállt
le, és olyan volt, mintha visszaélt volna a bolygó érintetlenségével.
Aton átvágott az erdőn, amíg egy poros úthoz ért. A felületes légi
felderítés azt mutatta, a legközelebbi faluhoz vezet.
Partner megengedte, hogy egyedül jöjjön ide – nem volt más lehe-
tősége elhagyni a tiltott bolygót, mint úgy, ahogy idejött. A Kolonel
természetesen elmaradott volt: lakói tudtak a galaktikus technológiá-
ról, de ők maguk nem használhatták a vívmányait. A büntetés kegyet-
len volt.
Meglátta az első primitív kunyhókat. Paraszti módon, agyagból
tapasztották őket, és zsúptetejük volt, de kényelmesnek látszottak, és
pásztori lakóhellyel általában együtt járó szagok sem voltak elviselhe-
tetlenek. Eszerint az itt élők tisztálkodtak. Emberek sétáltak a házak
között – emberiek, nem csupán humanoidok –, akik nem figyeltek a
látogatóra. A génmódosítás végső soron nem járt kirívó mellékhatás-
sal – legalábbis semmi láthatóval. A férfiak alacsonyak voltak, rövid
ruhákba öltöztek, arcukat mély ráncok barázdálták. A nők ezzel szem-
ben magasak voltak, fátylat, és az egész testüket elfedő tógát hordtak.
Egy pár jött vele szemben az úton. A kerek szakállas férfi jó hat
hüvelykkel volt alacsonyabb társánál, de láthatóan jól érezte magát
ágyékkötőjében. A nő egy hatalmas csomag súlya alatt rogyadozott,
ami – tógája ráncaival együtt – azzal fenyegetett, hogy rögtön orra
buktatja cipelőjét.
Aton oldalt lépett, hogy elengedje őket. Úgy érezte, mintha a nő
nehéz ruházatába elviselhetetlen meleg szorult volna, és járása való-
ban bizonytalan volt. Lába beakadt egy, a durva útból kitüremkedő
kőbe, a nő megbotlott, és majdnem elesett. A kezében lévő nehéz
csomag a férfihoz ütődött, ahogy a nő próbálta visszanyerni az egyen-
súlyát.
Az apró férfi egy Aton számára ismeretlen dialektusban durva sza-
vakat harsogott a nő felé, ám az űrhajós még így is felfogta a változa-
tos káromkodást. A férfi dühödten megpördült, és megütötte társát a
fátylon keresztül. A nő elesett, a csomag pedig végiggurult az úton, és
majdnem Aton lába előtt állt meg.
Ahogy a nő megpróbált felállni, a férfi megint káromkodott, és
belerúgott. Aton sosem látott még ilyen vad természetet. A nő egy
szót sem szólt, de négykézláb gyorsan igyekezett felvenni a csomagot.
Tántorogva felállt, és ismét megragadta nehéz terhét. Az út túloldalá-
ról egy férfi egyszótagos gúnyszavakat ontott felé.
 A páros elhaladt Aton mellett, nem is vettek tudomást róla.
Ahogy besétált a faluba, észrevette, hogy egyik férfi sem dolgozik.
Csak a nők dolgoztak – kíméletlenül.
A központi téren egy férfi egyedül egy fának dőlve álldogált. Aton
a Galaktikus jelnyelvet használva bemutatkozott a férfinak. – Hol
szállhat meg egy idegen?
Az öreg végigmérte. Panaszosan mélázva jelzett vissza. – Van asz-
szonyod? – Igazából a „női rabszolga” jelét használta.
Aton Malíciára gondolt. – Nem.
– Akkor jó időben érkeztél. Ma estére tied lehet Rózsaszín Szikla
háza és asszonya.
Aton habozott. A szokások változtak szerte a galaxisban, de nem
ártott előbb teljesen megismerni őket, mielőtt az ember döntést hoz.
– Rózsaszín Szikla talán elutazik?
A férfi a tér felé intett. Aton most már látta, ami fölött az előbb
elsiklott a tekintete: egy magas, függőlegesen felállított kőhöz egy
embert kötöztek, előtte egy állványon pedig gonosz külsejű eszközök
sorakoztak.
– Kivégzik? Bűnöző?
– Nem.
– Áldozat?
– Nem.
– Akkor miért van kikötözve?
– Mert óvatlan volt.
– ? (A tanácstalanság jele.)
– Beleszeretett az asszonyába.
(Tanácstalanság.) – És ezért kínozzák meg?
Az öregember a szemébe bámult. – Kegyelemből.
Aton nem várta meg az óvatlan Rózsaszín Sziklán elvégzett szertar-
tást. Inkább megígérte, hogy a ceremónia után visszatér. Körülnézett
a környéken, és próbálta megfejteni az itt élők rejtélyét. Lehet, hogy a
hivatalos források és a legendák is szörnyetegnek bélyegzik őket – de
hol volt a félelem, ami sakkban tartotta az egész galaxist? Miért hoz-
tak megszeghetetlen törvényeket a velük folytatott kereskedelem és
kommunikáció ellen? A látottak alapján ez egy hihetetlenül patriar-
chális társadalom volt, amelyben a nők olyan mértékű alávetettség-
ben éltek, hogy még beléjük szeretni is bűn volt.
A kétség viszont megmaradt. Tógáikban és fátylaik mögött ezek-
nek a koloneli nőknek – nem tudott „kolonelettekként” gondolni rá-
juk – egyetlen vonását sem tudta kivenni. Mindazonáltal volt valami
nyugtalanítóan ismerős bennük.
Aton megrántotta a vállát. Persze hogy volt hasonlóság. Malíciát is
itt hozták létre.
A falu kútjánál egy magányos nő egy nagy bőrvödörbe mert vizet. A
tetejére hurkolt kötéllel zárta le, majd a vállára vette, és a súly alatt
megtántorodva elindult.
Aton az útjába állt, és felajánlotta segítségét. Nem is annyira lova-
giasságból, inkább csak azért, mert így lehetőséget látott arra, hogy
többet megtudjon róluk. A nő félrehúzódott.
– De csak segíteni akarok! – jelezte Aton. A vödörért nyúlt, elkapta
a szíját, mire a nő olyan gyorsan hajolt el, hogy a fátyla sarka beakadt,
majd az egész lecsúszott az arcáról.
Aton megdermedt. Malícia volt az.
Elengedte. Tudta, hogy Malícia nem lehet a bolygón. Ha mégis itt-
tartózkodott volna, annak az esélye, hogy így, véletlenül találkoznak,
lehetetlenül kicsi – és azután, amit annak idején Aton megpróbált,
amit már majdnem kitörölt az emlékezetéből, a nő nem egy kúttal
próbálná elcsábítani. Emlékezett a Négyek lányának arcán végbement
jól látható változásra, és a képre, amit a Khton gázkitörésében látott.
Nem mindig bízhatott meg a szemében.
De ha ez most nem egy újabb hagymázas látomás volt...
Egy másik nő sétált feléjük az úton. A társa mellé lépett, felajánlot-
ta a segítségét, és ügyetlenségében félrehajtotta a fátylát. Ismét Malí-
cia arca. Nem – ez a tekintet nem olyan mély, a haja nem lángolt any-
nyira. Ez egy megfakult Malícia volt. Mit jelentett mindez?
Eddig óvatos volt, ügyelt a helyi szokásokra, de most már meg kel-
lett tudnia. Ki volt őrült: ő vagy a bolygó?
Két nő együtt sétált az úton, elkerülhetetlen terheiket cipelve.
Aton az útjukba állt, és fájdalmas várakozással telve letépte a fátylai-
kat.
Két teljesen hasonló arc nézett vissza rá. Tűzszínű hajuk lengede-
zett a szélben, és két pár mélyzöld szem bámult Atonra. Szerelmének
ikertestvérei.
– Kik vagytok ti? – kiáltotta hangosan és jelekkel is.
Két pusztító mosoly válaszolt neki. – Én Kín vagyok – jelezte az
egyik. – Az én nevem Rettegés – mutatta a másik.
Aton végre megértette.

*****

Estére a kegyelemadás szertartása véget ért. A kibelezett holttest

most csendesen lógott a sziklán, az égő belsőség szaga lassan elenyé-
szett. Rózsaszín Szikla üres szemgödrei a tér puha füvére gyűlt baráta-
ira bámultak, akik a ceremónia végeztével ott maradtak pihenni.
Aton a tér szélén állt, és bár nem tudta, biztos volt benne, hogy ez
nem volt emberkínzás. Rózsaszín Szikla hibáját korrigálták – mindösz-
sze arra volt szükség csupán, hogy kiirtsák belőle káros érzelmeit. Sze-
relme utolsó, véres maradványát minden bizonnyal közvetlenül a ha-
lála előtt szakították ki belőle. Most a fátylukat levetett kolonelettek
énekelték mámoros kórusban a beteljesedés himnuszát, sokkal éde-
sebben, mint arra bármely ember képes lett volna. Aton libabőrös lett
a daltól. Gyermekkora óta nem érzett ehhez fogható elragadtatást –
ám volt valami idegen keserűség is nem sokkal a felszín alatt.
A Kolonel férfijai egy másik csoportban ültek, és komor képpel a
kezüket mosták. Értem már, gondolta Aton. Szükségből végeztétek el
ezt, és most dühösek vagytok, mert szükség volt a szakértelmetekre,
dühösek a gyönyörű asszonyaitokra, dühösek a társadalomra. Állan-
dóan dühösek.
Végül aztán a kolonelettek visszahelyezték fátylaikat, és csatlakoz-
tak uraikhoz. Szitokszavak és káromkodások vesztek bele az alkonyat-
ba. Ezek a nők minden bizonnyal már az első adandó alkalommal bol-
dogan elhagynák ezt a bolygót, hogy rendes férfiakat szolgáljanak.
Ám Malícia indítéka aligha volt ilyen egyszerű.
Egy nő állt a holttest előtt imára kulcsolt kézzel. Aton mögélépett,
és megfogta a karját. Rózsaszín Szikla özvegye volt az.
Egy, a falu szélén álló kunyhóhoz vezette a férfit, majd udvariasan
félreállt, hogy az léphessen be elsőként. Ellenkezés vagy meglepetés
nélkül fogadta az életében bekövetkezett változást. Olyan ura volt,
aki szerette; most pedig egy olyan, aki nem. Ez volt minden.
A kunyhó sötét belseje szalmától illatozott. Aton szeme hozzászo-
kott a vártnál nagyobb szobához. Tiszta volt, és ízlésesen berendezett.
A hátsó falnál egy illatos füvekkel tömött matrac feküdt, amely elég
széles volt két embernek is. Mellette egy alacsony asztalon néhány
könnyű rostokkal töltött párna, egy gyertya és egy ostor feküdt.
– Én éhes – mutatta Aton ellentmondást nem tűrően, mire a nő
kovásztalan kenyeret és állott vizet hozott neki. A férfi dühösen kiköp-
te, így jelezve dühét, mire a nő kiment, hogy mást hozzon helyette. –
Én fáradt – jelezte Aton, mire a kolonelett segített neki levetkőzni, és
a matrachoz vezette. Gazdája lábát az ágyra emelte, majd ügyesen a
feje alá igazította a párnákat. A kolonelett erős és kötelességtudó
volt. Aton elméje rettegve tért vissza egy korábbi, a mostanihoz ha-
sonló emlékhez. Nem akart emlékezni rá, de nem tudta visszafogni az
agyát. Korábban egyszer már osztozott egy szűk helyen egy nővel, egy
kolonelettel. Korábban egyszer már vetkőzött így le.
– Mondd meg a neved! – El kellett pusztítania azt az emléket.
– Gyötrelem – jelezte a nő. Aton csak annyit hallott, „Malícia”. Is-
mét maga előtt látta az aszteroidaszálló buborékszobáját. Aton és
Malícia leparkolta a leszállóegységet, és a hajó zsilipjén keresztül köz-
vetlenül a bejárathoz, onnan pedig buja magánlakosztályukba jutot-
tak. Aton azonnal levetette testére feszülő védőruháját, és a félho-
mályban meztelenül mutatta magát a nő előtt. Malícia csendes és
gépies volt – alig emlékeztetett arra a ragyogó teremtésre, akit nem-
rég elfogott a xest előőrsön. Nem kezdett vetkőzni.
– Szeretnéd tudni a nevem? – Semmitmondó csevegés, a közelgő
éjszakában alig észrevehető. Bármi, csak tűnjön el az a borzasztó em-
lékkép!
Gyötrelem válaszolt: – Ha ez boldoggá teszi az urat, igen.
– A fenébe is! – robbant ki Atonból. A fátylat nézte, de csak az őr-
ruha üres sisakját látta, ami eltakarta előle a nő szépségét. – Te szol-
galelkű báb! Nincs neked önálló akaratod?
Hangosan beszélt, és megfeledkezett a jelekről; tudta, hogy az
itteniek nem értik. Ám Gyötrelem boldog mosollyal válaszolt, ami
még a sötét fátylon keresztül is látható volt.
Aton rémült aggodalommal letépte a fátylat. Csapdába ejtette
volna a...
A nő haja fénytelen volt, szeme szürke. Inkább a kapitányra hason-
lított, semmint a nimfára. Még mindig mosolygott, de üresen.
Bolond vagyok, gondolta. Ha értette volna a szavaimat, most nem
mosolyogna. Ez egy itteni lány, akit arra neveltek, hogy megbocsátó
mosollyal fogadja a durvaságot.
És mégis, a férfit, aki szerette, halálra kínoztak.
– Hívj Kőszívnek – mondta, így alkalmazkodva a bolygó egyértelmű
szokásaihoz. Még mindig dühös volt, talán úgy, mint ahogy az itt élő
férfiak is azok – rá, a rendszerre, amit képviselt, annak mérhetetlen
voltára és komor rejtélyére. Az emlékekre, amiket ez a helyzet hívott
elő igazságtalan hasonlóságával.
– Miért nem vagy gyönyörű? – Most már szándékosan volt durva,
dühe pedig saját maga ellen fordult. A düh csak dühöt szülhet?
A nő csak mosolygott.
– Vetkőzz le! – utasította. Most már alig látta. – Először gyújtsd
meg a gyertyát. Látni akarlak! – A kolonelett lassan engedelmeske-
dett.
A teste hibátlan volt. Hosszú haja vállai és szoborszépségű mellei
alá ért, Aton szeme pedig követte az űrruha gyűrődéseit, ahogy leke-
rült a keskeny derékról, a széles csípőről és combokról. Egyedül volt
vele, teljesen egyedül, most először.
De ez csak egy emlék! – gondolta. Ez Gyötrelem, őt látom, nem
Malíciát! Nem Malíciát. Nem...
Minden bolygó törvényén kívül, itt, az aszteroidaszálloda sérthe-
tetlen magányában, a friss házasok és a gazdag űrutazók átmeneti,
bérelt szállásán. Pazar körülmények, egy bilincseitől végre megszaba-
dított, pazar női test.
Gyötrelem!
Szeretlek, Malícia, és az enyém vagy.
Gyötrelem!
Miért nem válaszolsz, Malícia?
Emlékek...
Miért vagy ilyen csendes?
Malícia...
Miért húzódsz el? Beteg vagy? Malícia, Malícia...
Ám a nőből sugárzott az egészség, a haja lángolt, égett, a szeme
sosem volt még ilyen mély; természetes, normális, leszámítva azt,
hogy úgy tűnt, észre sem veszi a férfit.
Szólj hozzám!
De nem szólt. Milyen láthatatlan erő kerítette hatalmába, némítot-
ta el, pont a győzelem órájában? Valamiféle hipnózis utáni állapotot
hívott elő, egy ismeretlen ellenség parancsát, amely felesküdött Aton
elpusztítására? Most az ő feladata lett volna ezt megtörni, felébresz-
teni az alvó szépséget egyetlen magával, ragadó csókkal?
Megcsókolta, de a lány nem ébredt fel. Ajka puha volt, és nem rea-
gált Atonra.
Vagy talán nagyobb erőfeszítést igényelt? Testi szerelmet?
Úgy, hogy még nem is adta oda neki a hvíjét?
 A karjaiba vette, egyik könyökét a lány válla mögé tette, a másikat
a térde alá, ernyedt testét a kanapéhoz vitte, és ráfektette.
Gyötrelem! Aton fájdalommal telve visszarángatta magát a jelen-
be. Gyötrelem szép és meztelen teste a szalmazsákon feküdt, készen a
férfi gyöngéd érintésére. Azt hitte, Malíciája egyedi, de itt volt most
előtte a másolata, a falu tucatnyi példányából az egyik, egy a bolygó
százai, ezrei közül. Félreértelmezte a kolonelettek fajának általános
szépségét, ezzel becsapta érzelmeit egész életében.
Gyötrelem ismét elmosolyodott, testét kéjesen kinyújtóztatta. Mi-
lyen furcsa, hogy ez a nő, akiért nem sóvárgott, ilyen készségesen fo-
gadta óvatlan érintését, míg Malícia...
Malícía – amnéziás lett volna? Nem adta jelét szorongásnak, sem
rémületnek, sem zavarodottságnak. Látta Atont, felismerte – de csak
mint egy bútordarabot, nem mint férfit. Nem volt katatón, de nem is
ütközött a férfiba, amikor mozgott.
Cserbenhagyta volna a férfi iránt érzett szerelme? Létezett ez egy-
általán? Fényes haja és feneketlen szeme mást mondott. A szerelme
erős volt. Biztosan iránta érezte; a kolonelett nem ragyogott így a nem
megfelelő férfi társaságában. Nem jött volna vele szerelem nélkül.
Az űrben kapitány volt, és rendkívül tehetséges. Semmit nem tett
volna teljesen megfelelő ok nélkül. Biztosan volt erre is indítéka. Tu-
dott volna valamit, amit Aton nem? Valamit, amit nem tudott elmon-
dani neki?
Eszébe jutott egy gyerekeknek szóló, egyszerű dráma: egy fegyve-
res rabló áll a rácsok mögött, és a hősnőt készül kirabolni és megbecs-
teleníteni. A bejáratnál a hősnő szerelme: erős, jóképű, intelligens. Ám
ha a hősnő hangot ad szenvedéseinek, a férfi hal meg először. Ezért
hát csendben kell maradnia, és meg kell próbálnia úgy a férfi tudtára
adni a rabló jelenlétét, hogy az ezt ne vegye észre. Ha sikerrel jár,
bármilyen fondorlatos módon is, a megoldás biztosított.
Malícia kitárulkozva feküdt előtte, a keze lelógott az ágyról, bámu-
latosan szép lábai gyengéden szétvetve. Szeme csukva, légzése
egyenletes.
Hol volt a rabló? A zsilipen a tulajdonos töretlen pecsétje függött.
Itt nem lehetett harmadik fél, egy levegőtlen, elszigetelt aszteroidán
semmiképp, melyet csak akkor helyeztek nyomás alá, amikor ők meg-
érkeztek. Nem volt titkos megfigyelőberendezés, sem pedig távirányí-
tású veszélyforrás. A tulajdonosok fő áruja mindenekelőtt a magány
volt. „Számíthat szállodánk titoktartására!” – hirdette a cég, és meg-
voltak az eszközei, hogy megvédje a hírnevét.
Malícia mozdulatlanul feküdt. A rejtély ennél mélyebb volt... és
Aton nem tudta rávenni magát, hogy egy próbababához érjen. Nem
tudta, mihez kezdjen.
Szellemi cenzora az útjába állt. Az emlékei nem nyúltak messzebb-
re. Megkönnyebbülve irányította vissza figyelmét Gyötrelemre.
A gyertyafényben most világosabb volt a haja. A nő – ha jól értette
a jeleket – már kezdte is megszeretni Atont – pedig eddig csak bán-
totta őt. Hirtelen bűntudat ébredt benne, és meleg tiszteletet érzett a
nő szenvedései iránt.
Gyötrelem összehúzódott.
Ezúttal nem beszélt, nem is jelzett, a nő viszont mégis válaszolt. A
kolonelettnek telepatikus képességei voltak! Már korábban is gyana-
kodott erre; miért felejtette hát el? Olvasott a gondolataiban, vagy
legalábbis az érzelmeiben, és ezekre reagált, nem a szavaira.
Maradt azonban egy furcsaság.
Aton összegyűjtötte szellemi erejét, és egy nagy, ingerült érzelmi
löketet küldött felé, olyan tiszta gyűlölettel és dühvel töltve, amennyit
csak képes volt kisajtolni magából.
Meglepett boldogság lágyította meg a nő vonásait. Felült, megfog-
ta Aton vállat, közel húzta, és szenvedélyesen megcsókolta.
Az érzelmei fordítottak voltak! A férfi gyűlölete táplálta a nő sze-
relmét!
A dolgok a helyükre kerültek: a helybéli férfi gonoszsága az úton, a
válasz bármiféle kellemetlen érzésre a férfiakban. És Malicia – akkor
volt a leggyöngédebb, amikor Aton dühös volt, vagy boldogtalan, és
akkor hidegült el, amikor szerelemmel közeledett felé. Nem meglepő
hát, hogy nem lehetett zöld ágra vergődni vele!
Gyötrelem közel volt hozzá, haja minden pillanattal egyre világo-
sabb lett. Aton megütötte. A nő beleremegett az ütés erejébe, arcát
ragyogó mosoly öntötte el. Megragadta égővörös fürtjeit, magához
húzta, és gyűlöletével bombázta. A nő közelebb lendült, hogy fogadja
Aton vad csókját. Keményen beleharapott a kolonelett puha ajkába,
hogy vért fakasszon; az kéjesen felnyögött, de nem kezdett vérezni.
Aton egyik karját a nő nyaka köré kulcsolta, és szorosan tartotta.
Aztán a lágyan lengedező hvíföldek képét idézte az elméjébe, ahogy
a várakozó szerelem önzetlenül várja tárgyát.
Gyötrelem vergődött és küzdött ellene, arcát elborította a fájda-
lom. – Igen – mondta Aton. – Fáj, ugye? Mennyi fájdalmat okoznék
azzal, ha téged szeretnélek, és nem csak a hvít? – Elfojtott kiáltás sza-
kadt fel a nőből.
Még mindig tartotta, bár a kolonelett nagyon erős volt. – Hát nem
látod, Gyötrelem? Sokkal szadistább is tudok lenni, mint azt te képze-
led. Tudom, hogy fáj a szerelem közelsége – ezért azzal okozom a
legnagyobb fájdalmat, ha szeretlek. Neked pedig örömmel kell viszo-
noznod annak a férfinak a szerelmét, aki a legnagyobb fájdalmat
okozza neked.
A nő abbahagyta a küzdelmet, és zavarodottan nézett a férfira.
Nem értette a szavait, de a mögöttük rejlő hangulat elsöprő erejű
volt.
– Most megkegyelmezek neked – folytatta Aton, de nem eresztet-
te el. – Megkíméllek, mert az én szerelmem nem kímélt meg engem.
Mert nem érzem olyan közvetlenül az érzéseidet, mint ahogy te az
enyéimet. Mert nem érted meg létezésed alapvető ellentmondását.
Mert ismerem szándékod őszinteségét, özvegységed szükségességét.
Mert boldoggá akarlak tenni abban a kevés időben, amíg az enyém
vagy. Jutalmad teljes dühöm lesz, amit a húgod keltett bennem, ami-
kor ilyenné tett.
– Meg foglak ölni, Gyötrelem.
Megfogta a nő fejét, ujját a fülébe szorította, és megcsavarta. A
kolonelett mosolygott. Izmai görcsbe rándultak, ahogy erőlködött.
Lassan próbálta kitörni a nyakát. A nő átadta magát az érzés gyönyö-
rének. Olyan volt, akár egy baba: ernyedt, rugalmas, ám belül hihetet-
lenül ellenálló. Aztán Aton dühe fölébe kerekedett, belenyomta a nő
fejét a matracba, mintha le akarná tépni, és nyers erővel eltemetni
benne.
Hosszú-hosszú idő telt el, mire ráébredt, hogy puszta kézzel, bár-
milyen képzett is legyen ebben, nem lesz képes megölni a
kolonelettet. Szenvedésre teremtették; ezért létezett; ebből fakadt
öröme.
Aton legyőzve pihent meg, a nő testének melege az övéhez ért.
Átölelte, szerette őt. Aton nem tudta kiirtani magából, ami benne
volt.
Egy kés fel tudná sérteni a látszólag lágy bőrét? Félt kideríteni. A
viseltes ostor nem hagyott rajta nyomot.
Voltak azonban más rejtélyek is. Minden kolonelettet egyazon
formába öntöttek; mindegyik egy szadista, önmagából kifordított
szerelemre reagált, míg az itteni férfiak normálisnak tűntek. Nem
látott viszont öregasszonyokat. Létezhet, hogy mind fiatal?
– Meddig fogsz élni, Gyötrelem? – Ezúttal jelekkel.
A nő próbált válaszolni neki. – Nincs határa...
– Halhatatlan vagy?
– Nem.
– Akkor hogyan halsz meg?
– Ha túl sok fájdalom ér, belehalok.
És a szerelmünk a fájdalmatok, gondolta Aton. Amíg a férfiak gyű-
lölnek, éltek, egyre szebbek lesztek, a hajatok pedig lángol. Amikor
viszont kedvesek veletek, amikor szeretnek, akkor meghaltok.
Most viszont mégis Rózsaszín Szikla halt meg, és nem ez a nő.
 – Tudod, mit jelent a szerelem? – kérdezte Aton.
– Ó, igen, az a létem. Szeretek...
– Szeretted Rózsaszín Sziklát?
– Igen – eleinte jó volt. De nem született gyermekünk. Aztán elbo-
rult az elméje, és bántott engem. Lehet, hogy újra rá tudtam volna
venni, hogy szeressen, de elvették tőlem.
Hát persze. A kolonelett erős volt. Nem múlna ki egyszerű női két-
ségbeesésében. Ha egy férfi „bántani” kezdi, megpróbálja úgy gyó-
gyítani a fájdalmat, hogy visszaállítja a férfi eredeti hozzáállását. Min-
dent elkövetni, ami módjában áll, hogy – férfi meghatározás szerint –
az ura újra gyűlölje őt. A Kolonel férfiai ezt aligha hagyhatják. Lehet,
hogy néhányaknak a szeretet és a gyűlölet közötti határvonal vékony-
nak tűnik, ám ugyanakkor rémítően széles is lehet – széles, akár a
Khton szakadéka. Mert ki tudja, milyen formát ölthet ez a borzasztó
érzés, mielőtt eléri kiszemelt célpontját?
A Kolonel férfiai bölcsek voltak. Megértették az irányíthatatlan
érzelmek óvatlan fáklyája mögött felhalmozott pusztítást. Megadták a
szükséges kegyelemdöfést, ami kioltotta a lángot, mielőtt a
kolonelett bármit is tehetett volna. A maguk nemében kedvesek vol-
tak – próbálták visszaadni a férfi természetes gyűlöletét, mielőtt meg-
halt, hogy elvigye magával a túlvilágra.
A galaxis nagyobb részének népessége nem volt ilyen bölcs. A ke-
gyelmet pusztán a halál hiányaként értelmezték. Felismerték a
kolonelett iránt érzett szerelemben foglalt veszélyt, de inkább elszál-
lították az áldozatot a Khton örökkévaló börtönébe, semhogy közvet-
lenül végrehajtották volna a kivégzést.
Ám még a Khton sem bírta magában tartani annak a szerelemnek a
gonoszságát. Hányan haltak meg ott?
Miért utazott Malícia a galaxisba? És hogyan? Miért kereste fel
Atont? Miért ébresztette fel a fiú szerelmét, amikor ez a szerelem már
a kezdetektől fogva csak kínt okozhatott neki? Jobban járt volna nél-
küle, a Kereskedelmi Flottánál betöltött pozíciójában. Vagy a szülő-
bolygóján, ahol a férfiak megértették őt.
Az agya tudta a választ, de nem volt hajlandó átadni a tudatának.
Malícia elmondta neki, ott, a...
– Gyötrelem, Rózsaszín Szikla szerelme erősebb volt az enyémnél,
mielőtt megváltozott?
– Nem, Kőszív. A te szerelmed a legerősebb. Erősebb, mint bárme-
lyik férfié.
Mert én a galaxisból érkeztem. Mert olyan fajból származom, me-
lyet nem a kolonelettekhez edzettek. Milyen ritka csemege lehet ez
egy olyan nőnek, aki megszökik a bolygóról, ki a galaxisba, ahol min-
den férfi szerelme naiv erőtől duzzad. Ahol a telepatikus képességéről
nem tudva fájdalmának és dühének minden összezavarodott cseppje
beleég a képzeletébe.
Igen, az érzelmeim erősek. Az érzékeny hvík reagáltak rá, és gyer-
mekkoromban nagyra nőttek, Malícia pedig megértette a bennük
rejlő lehetőséget – és még valami mást is –, amikor találkozott azzal a
kisfiúval azon az idilli világon. Meghozta a maga áldozatát, és finom
hálójába fonta a fiút, és még azelőtt elküldte magától, hogy a bimbó-
zó érzés elviselhetetlenné vált volna számára. Tudta, hogy szerelmem
nem neki szólt, akkor nem, pedig nagyon is vágyott rá. Ártatlan enyel-
gés volt az még, a várakozás gyümölcse, ami még nem érett meg a
szüretre.
Addig nem, amíg fel nem kutattam az eredménytelen keresés re-
mény vesztettségétől és kétségeitől gyötörve, és akkor már nem tu-
dott ellenállni nekem. Próbált finoman ízlelgetni, közelről, de álruhá-
ban. Amíg aztán a xest kép áthatolt a kapitányon, és felfedte a
kolonelettet...
...És kárhozatba taszított mindkettőnket.
– Gyere közelebb, Gyötrelem! – mondta Aton. – Olyan szerelmet
adok most neked, amilyenről korábban még álmodni sem mertél.
 §400

Kilencvenkilenc férfi és száznegyvenkét nő vágott neki a Keserves Út

borzalmainak. Nem bátorságból, vagy merészségből, nem a végzetü-
ket akarták beteljesíteni teljes elszántsággal; féltek, kétségbeesettek
és űzöttek voltak – a maguk mögött hagyott fájdalom és éhezés biztos
tudata hajtotta őket.
Az alsóbb barlangok lázadását elárulták, és most mindenkinek meg
kellett fizetnie a kudarc árát. Nem érkezett többé étel odafentről.
Bankárnak és embereinek bőséges tartalékai voltak, sok követ hal-
moztak fel vészhelyzet esetére: nem fognak engedni.
Balek kék kövének darabjával talán elodázhatták volna a dolgot, ha
hamarabb fény derül a létezésére. Ehelyett most a végzet bizonyíté-
kává vált, amely megmutatta, hogy olyan dolgot tagadtak le, amit a
fenti vezetők már biztosan tudtak. A lázadás ezért eleve esélytelen
volt; csupán kényelmes ürügy arra, hogy elsöpörjék a teljes alsóbb
népességet.
Az út teljes fatalizmussal indult. Senki sem kételkedhetett benne,
hogy a többség nemsokára halott lesz, ráadásul nem érnek tiszta vé-
get.
Betegágy doki legendája vezette őket. Öt évvel korábban indult el,
a szélnek háttal, házi készítésű batyuját és felszerelését cingár testére
kötözte, kezében pedig egy éles kődarabot szorongatott. Nekivágott
a kiméra földjének, és soha többé nem érkezett hír róla – legalábbis
addig, amíg Aton igazolta, hogy kijutott. Betegágy a józan ész túlolda-
lán lyukadt ki – ám megállíthatott volna az őrület gondolata kétszáz-
negyvenegy tapasztalt és felkészült utazót? A doktor lépteit követték,
keresték a hátrahagyott jeleit, ha ugyan voltak ilyenek; most, a máso-
dik alkalommal már egyszerűbb lesz.
Természetesen tévedtek.
Aton haladt az élen tíz órán keresztül, vagy legalábbis ő ennyinek
gondolta az eltelt időt, és követte a tág barlangokat és a nem túl me-
redek, de egyenletes emelkedőt. A falak eltávolodtak egymástól, a
plafon magasabbra kúszott; ahogy nőtt a tér, úgy szelídült és hűlt a
szél is. Az út majdhogynem kellemessé vált. Az élelmiszer teljes hiá-
nyát leszámítva a külsőbb területek sokkal alkalmasabbak voltak az
emberi életre, mint a korábban megismertek.
Körülbelül hat órán át pihentek, gyomruk üresen korgott. Senki
sem állt őrt. Mindenki együtt haladt, a mélységek félelmetes teremt-
ményei pedig sohasem támadtak volna meg egy ekkora csoportot. Bár
ők már majdnem egy támadásban reménykedtek – a koncentrált erő-
feszítés elbánt volna még a kimérával is, annak a testén pedig bizto-
san akadt volna hús is. Az éhezés már az elején megállítja az utazást,
hacsak nem találnak gyorsan valami ehetőt. Betegágynak is ennie kel-
lett valamit.
A harmadik menetnél estek össze az első kimerült és éhes embe-
rek. Szakszerűen levágták és elfogyasztották őket.
Aton is a tétova körben állt, miközben Főnök megmutatta a mód-
ját: baltájával lehasogatta a még meleg végtagokat, miközben a többi
férfi elhúzta őket a törzstől. Vér fröcsögött, megfestette a balta fejét,
lefolyt a kőpadlóra, és besűrűsödött, ahogy ocsmányul visszafolyt a
már megtett úton.
Csöpi tüzet rakott néhány régi, száraz, haszontalan tömlőből; a füst
és a bűz émelyítő volt; a hús odaégett, csöpögött, és nem sült át ren-
desen. A jövőben nyersen kell megenniük.
Főnök baltája tovább folytatta szolgálatát: kisebb darabokra szelte
a végtagokat, majd széthasogatta a törzset is. Előkerültek az emberek
kései és kövei, hogy befejezzék a munkát. – Egyen, aki éhes! – mondta
Főnök.
 Az első alkalommal nem sokan nyúltak az ételhez. A még felhasz-
nálható darabokat a megmaradt tömlőkbe csomagolták, és komor
hordárokra bízták őket, mert Főnök nem hitt a pazarlásban. A csonto-
kat és a hulladékot otthagyták a kimérának. A következő menetek
alatt egyre többen törtek meg, és ettek. Öklendeztek a nyers hústól,
de még mindig jobbnak tartották az éhezésnél.
Egy idő után persze a csapat összes életben maradt tagja evett.
Akik nem tudták legyűrni a viszolygásukat, éhen haltak.
A viszolygás nem illett a Keserves Úthoz.
A negyedik menet után megkezdődtek a támadások. A lemarado-
zók felől sikolyok hallatszottak, és már csak kiontott belekkel találták
meg őket. Takarítócsoport szerveződött, hogy összeszedjék a még
felhasználható darabokat. A főcsapatot azonban békén hagyták, és a
kimérát nem pillantották meg az azon kívül haladók sem.
A negyedik alvásnál Főnök talált feladatot az árulónak is. Kikötözte
Balekot a tábor mögé nem messze, egy kiszögelléshez. – Visíts, ha
látod a kimérát! – tanácsolta neki. – Aludj, ha akarsz.

*****

Aton hallgatott.
– Tudom, hogy rosszat tettem. Végig hazudtam. Aton, ő okos volt,
csak akkor hazudott, amikor számított. Biztos kitalálta, hogy mindket-
tőnknek annyi, ha rájönnek. Kíváncsi vagyok, ki találta meg a kék kő
másik felét. Valaki felvette, és feljuttatta a lyukon. Most viszont én
fizetek az összes kis füllentésért. Mert a nagyokat nem tehetem jóvá,
hozzám tartoznak. De tudom, hogy meg kell érte fizetnem, és ezt csak
úgy tudom, ahogy megmutatta nekem: máson kell levezetnem, mint
ahogy Gránát is tette. Bűnhődöm a hazugságért, amit ki sem mond-
tam, és ez talán jóvá teszi azokat, amiket viszont tényleg elkövettem,
és már nem szívhatok vissza.
– Ki van ott? Hallak, nem bújhatsz el előlem. Jó a fülem.
– Ne akarj becsapni! Hallom a... lépteid zaját, és... a gyomrod kor-
gását, a farkad suhogását, és...
Az elfúló sikolyokra futva érkeztek meg a férfiak a főcsoportból, és
undorodva nézték a maradványokat. Vér csöpögött az üres szemgöd-
rökből, a kitépett nyelv helyéről, és az összehorzsolt lábak közül.
Főnök végignézett a még élő testen, és megemelte a baltáját.
Egyetlen csapással kettészelte a nyak inait. – Könnyítettem rajta egy
keveset – kért bocsánatot a gyengeségéért.
Egy másik férfi eloldozta a testet. – Talán ez különbözteti meg az
embert és a kimérát – mondta. – Mi ölünk, mielőtt elvesszük a finom-
ságokat.
Tényleg? – tűnődött Aton. Tényleg így volna?

*****

A hatodik menet elején egy folyóhoz értek, az indulásuktól úgy

százmérföldnyire. A folyó keskeny volt, de mély és gyors sodrású, a
friss víz átszelte a szeles barlangot, és létrehozta saját kis szakadékát.
Ez volt az első folyóvíz, amit a Khtonon láttak, a látvány pedig lenyű-
gözte őket.
– Sorsolás – mondta Főnök. – Ha ez iható...
Előkerültek az összegyűjtött gránátok, és összerázták a zsákot.
Csöpi vezette a folyamatot. Mindkét kezével belenyúlt a kövekkel teli
tömlőbe, majd kihúzta a két ökölbe szorított markát, míg Főnök és a
többiek laza sorba álltak össze. Csöpi az első ember, egy mogorva nő
orra alá dugta a markait. Az rácsapott a balra; egy közönséges, vörös
gránát tűnt elő belőle. A nő felkapta, megvetően visszadobta a zsák-
ba, és feladat nélkül távozott.
Csöpi visszadugta az üres kezét a zsákba, és újra az öklét húzta ki
belőle. A soron következő férfi ugyanazt választotta: még egy piros
gránát. Megkönnyebbülten távozott ő is.
Aton volt a harmadik a sorban. Bal kéz – és a végzetes kék gránát
az övé volt.
– Egy – szólt Főnök. – Kell még egy, hogy biztosra menjünk.
 Egy nő kilépett a sorból, és odajött a férfiakhoz. Gránát volt az. –
Majd én – mondta.
Főnök a szemöldökét ráncolta, de nem szólt bele.
A sor szétszéledt. A következő problémánál majd újra összeállnak,
meghatározott sorrendben. Az Aton mögött álló férfi lesz az első, és
addig megy ez majd így, amíg mindenki sorra nem kerül. Aztán újra-
kezdik. Csöpi eltette a gránátokat.
Főnök a folyóra mutatott. – Igyatok! Sokat és nagy kortyokban.
Töltsétek meg a tömlőiteket is. – Aztán a többiekhez fordult. – Ne
dobjátok el a lepárlót! Még nem tudjuk, szükségünk lesz-e rá később.
Az embereket nem kellett figyelmeztetni. A víz lehetett akár mér-
gező is, de apró, vízi élőlények is úszkálhattak benne, amelyek halálo-
sak voltak az élő szervezetekre. Vagy nagyobbak, amik az első óvat-
lanra vártak. A Khton sosem volt ártatlan.
Aton és Gránát ittak. A víz nem volt hideg, de frissebb és édesebb
volt, mint a levegőből lepárolt innivaló. Ha ők ketten túlélik, a többiek
biztosan tudják majd, hogy a forrás tiszta.
– Ha a folyó mentén haladunk – mutatott rá Csöpi –, talán nem is
lesz többé szükségünk a lepárlóra. Sem a tömlőkre.
Főnök ránézett. – És merre indulunk? Fel vagy le?
Csöpi széttárta a karjait. – Értem, mire gondolsz.
– Én nem – szólt közbe Gránát. – Ha felfelé indulunk, lesz vizünk, és
a csúcs felé haladunk. Mi ezzel a gond?
– Ha felfelé indulunk – magyarázta Csöpi nyugodtan –, akkor lehet,
hogy csak egy puha sziklaréteget találunk, amiből víz szivárog, és ad-
dig csöpög, amíg folyót formálva el nem indul lefelé.
– Akkor induljunk lefelé – mondta a nő tettetett közönnyel.
– És szerinted milyen gyorsan érjük el a felszínt, ha lefelé haladunk?
A nő gyanakodva méregette. – Te kövér disznó. Valamelyik úton el
kell indulnunk.
– Követjük a barlangokat – tett pontot a vita végére Főnök. – Emel-
kednek, a szél pedig azt jelzi, hogy vezetnek is valahová.
 A megcsappant számú csapat óvatosan átgázolt a folyón, és foly-
tatta az útját. Az alagút tovább emelkedett és tágult. A falakról áradó
fény kihunyt, csak árnyak maradtak; a menetoszlop elejét és végét
egyre gyakrabban támadták meg láthatatlan ragadozók. Aton és Grá-
nát a közepéhez közel, együtt haladtak, a többiektől kissé távolabb,
így némiképp lemaradozhattak tőlük. Helyzetük nem volt véletlen: a
víz próbája érvénytelenné válna, ha lecsapna rájuk a kiméra. Sorsuk
védelmet biztosított számukra, de amíg elég idő el nem telik, a többi-
ek nem akartak közel kerülni hozzájuk. Egy vízibetegség ellen a ra-
boknak aligha volna természetes védelmük.
– Nem szidalmazol többé, Gránát – jegyezte meg Aton.
– Nincs értelme, Aton. Vesztettem.
– Miért fedeztél? – kérdezte a férfi csipkelődve.
A nő becsukta a szemét, és a lábak tömegének zaját követte, ahogy
erre mostanra már mindenki képes volt. A kérdés nem igényelt vá-
laszt, ám a nő a mögöttes szándékhoz címezte mondanivalóját. – Mert
olyan vagy, mint ő. – Ez volt az első utalás a Khton előtti életére. –
Nem külsőben hasonlítasz, hanem a kőkemény szívedben. Az ilyen
emberekben, az ilyen démonokban, mint te, nincs szánalom, csak cél.
– De te szeretted őt, és megölted, mert nem szeretett viszont –
mondta Aton. – És most engem szeretsz.
– Próbáltam leküzdeni. Már akkor tudtam, mi vagy, amikor először
megláttalak.
Ó, Malícia, Malícia, te is így játszol velem, mint én ezzel a magá-
nyos nővel? Miért kell bántanom őt?
– Hát nem tudod, hogy sosem leszek a tiéd? Sosem foglak megcsó-
kolni. Sosem foglak szeretni.
– Tudom – mondta Gránát.
– Engem is meg fogsz ölni?
A nő menetelt tovább. Képtelen volt megszólalni.
– Vagy ezúttal inkább saját magadat?
A bosszú keserű volt; nem érdekelte többé. Gránát csak egy gyalog
volt a sakkjátszmájában, semmi több. Alibit biztosított számára a kék
gránát ügyében, amikor azt állította, hogy a kérdéses időpontban
Atonnal szerelmeskedett. Ez kellemesebb emlék volt, mint az igazság:
az, hogy megerőszakolta, Gránát pedig bűnösnek bizonyult. Most
együtt osztoztak Balek halálának terhén, és Aton tudta ezt.
– Nincs menekvés – mondta legalább annyira magának, mint a
nőnek. – Próbáltam megtörni a varázsát, de ő fényévek távolságában
is elért, és lesújtott rám. – Miért mondta el a titkait ennek a nőnek? –
kérdezte magától. Tényleg a bosszú miatt kapta el Gránátot, vagy
csak azért, mert még itt, a Khtonon is kellett neki egy vereség, valami,
ami az övé? Tisztában volt egyáltalán a saját indítékaival?
II

Két menettel később igazán tágas barlangokhoz értek. A plafon tágas

homályba burkolózott, a folyosók pedig százlábnyira voltak egymás-
tól. A szél elhaló suttogás volt csupán, és hűvös, a Khtonon határozot-
tan zavarba ejtő. Volt bennük egy érzés, egyfajta várakozás; a barlan-
gok nem tarthatnak már sokáig. A folyamatos emelkedés minden bi-
zonnyal nagyon közel hozta őket a felszínhez.
A falak hirtelen hátrahúzódtak. A folyosó végének a szélén álltak:
egy hatalmas szakadék peremén, ami olyan széles volt, hogy a túlolda-
la sötétségbe veszett, mélyéből pedig nem érkezett visszhang a bele-
dobott kövek felől.
Baljós előérzettel gyűltek össze, kétszáz férfi és nő nyüzsgött a sza-
kadék mellett. Az út jobbra és balra is véget ért; nem lehetett megke-
rülni.
– Fáklyát – utasított Főnök.
Meggyulladt egy ritkaságszámba menő tűzcsóva, melynek sárga
fénye szokatlan ragyogással töltötte be a teret. Főnök eltartotta ma-
gától, a peremhez lépett, és letekintett.
– Nem kellene így égnie – motyogta valaki. – Túl fényes.
– Honnan tudod? – kérdezte egy másik. – Három éve láttál utoljára
igazi fényt, nem?
A szakadék fölötti plafon láthatóvá vált, amint a fáklya meggyul-
ladt. Közelebb volt, mint Aton hitte, víz alatti tájra emlékeztető sziva-
csos sziklaalakzatok tömege, melyből opálos pára csöpögött alá. Volt
valami baljós benne. Miféle pára volt nehezebb a levegőnél? A túlol-
dalt azonban még mindig homály fedte, a mélység pedig, amibe a köd
leereszkedett, sötét volt.
Főnök elkiáltotta magát, a visszhang pedig csak tíz másodperc
múlva ért vissza.
– Van egy mód, hogy megtudjuk, milyen mély – javasolta egy férfi.
Főnök elmosolyodott.
– Ne! – kiáltotta Csöpi, és nehézkesen előreugrott, hogy megállítsa
Főnököt. Ám elkésett. A férfi ledobta a fáklyát a mélybe.
Csöpi rémülten bámult rá. – Ez gáz, te idióta! – mondta. – El fog
égni.
A csoport megkövülten bámulta a fáklya esését. Lefelé menet egy-
re világosabb lett, és megvilágította a meredek sziklafalat alattuk. A
ragyogás igazán egyedi volt; a fénye egy kisebb nóváéhoz volt hason-
latos. Aztán lentről is visszatükröződött, ahol egy fehéres felhő lepte
el a meredély alját. Mellette a fal jellegtelen volt.
A fáklya elérte a lenti felhőt, majd hirtelen fényes, hangtalan villa-
nás következett, akár egy mennydörgés nélküli villám, aztán eltűnt.
Majd ismét villanás, melynek neonszerű sugárzása megmutatta a
Khton pompáját.
Aton lenézett, és Malícia arcát látta a tüzes mélységben, ami fel- és
eltűnik, fel és el, hívogató mosolyával. – Csókolj meg! – mondta a né-
ma kép. – Itt van a dal másik fele.
Erős kezek húzták vissza. – Ennyire azért nem akarhatsz meghalni –
mondta Gránát.
 Végül kialudt, a mélység pedig ismét elsötétült.
– Nem elég sűrű – mondta Csöpi, akinek testét ellepte a hideg ve-
ríték. – Áldassék Khton, amiért nem robbantottál fel mindannyiunkat.
Hát nem látod, mi ez?
Főnök elfogadta a dorgálást. – Miért, mi ez?
– Egy tűzkör – mondta Csöpi. Értetlen arcok fordultak felé. – Nézd,
ott pára csöpög alá a mennyezetről, valamiféle természetes gáz. Az
alján összegyűlik. Biztos van lent egy rakás repedés és nyílás, amelye-
ken keresztül a gáz a tűzhöz jut. Csövek mérföldjei, ahhoz hasonlóak,
amiken mi is jöttünk, épp csak sokkal lejjebb. Az egész egy óriási láng-
vágó (ha még emlékszel erre a primitív kifejezésre), ami tüzet és iszo-
nyatosan forró levegőt köp ki a túloldalán, és ezzel felmelegíti a bar-
langokat. Jár a levegő, közben kitágul és lehűl, amíg aztán visszatér
ide, végigsöpör azokon a sziklaalakzatokon odafent, és újabb gázada-
got sodor magával.
– Ki hitte volna... – ámélkodott Főnök.
Aton felismerte, hogy eszerint ez egy zárt kör volt. Vízpára, oxigén,
éghető anyagok – mindez végighalad a szivacsos sziklán, és nincs va-
lódi kijárata. Nem találnak ki innen, még ha át is jutnak a fő szakadé-
kon. A huzat nem haladt sehová, ők pedig továbbra is csapdában vol-
tak.

*****

A csapat lefeküdt aludni: férfiak és nők nyúltak végig a padlón

minden irányban, hogy erőt és bátorságot gyűjtsenek a folyóig tartó
menethez. „Reggel”, azokat, akik nem tudták, vagy nem akarták foly-
tatni az utat, levágták és feldolgozták; ez magától értetődő munka
volt. Eddig nem volt szükség a sorakozásra, hogy eldöntsék, ki teszi
meg ezt a végső szolgálatot. Néhány önkéntes felügyelte előrébb az
utat, bár már eluralkodott rajtuk a fatalizmus, és a kiméra sokat vesz-
tett félelmetességéből. Ha mégis feltűnt, az első kiáltásra vad hajsza
kezdődött – az állat húsáért.
 Gránát nem aludt. A folyópart szélén állt, és a mélységet nézte
csendben, mozdulatlanul. Húsos teste lefogyott a szűkös menetelés
alatt. Nemsokára túl sovány lesz – azonban most még szép alakja volt.
Aton mögé lépett. – Most akár le is lökhetnélek. – Hát sosem ér
véget?
– A víz biztonságosnak látszik – mondta a nő.
– Fordulj meg!
Gránát dacos félmosollyal engedelmeskedett. Aton kezét a nő
kulcscsontjára tette, ujjai a nyakát fogták, kéztöve pont a mellei kö-
zött és fölött volt. Gyengén nyomni kezdte. – A tested lebucskázik
abba a ködbe – mondta. – Újra és újra átfordul, amíg aztán a kőhöz
nem csapódik, de emberi fül nem hallja majd a zajt, amit csapsz. Ott
fekszik majd a tested kiszolgáltatva a sziklának és a gáznak, amíg el
nem rohad, hogy az áldozati lángot táplálja. Gránát máglyája. Az tet-
szene, nem?
– Mindketten ittunk, és semmi bajunk nem lett. Biztosan jó víz.
– Talán előbb a kedvemet töltöm rajtad – merengett Aton. – Aztán
meg kell halnod. Amihez csak hozzáérek, meghal.
– Igen.
Aton meglökte, de Gránátnak egy arcizma sem rezdült. – Ott folyik
mögötted. Mély, akár egy kút.
– Sosem tudtam meg, hogyan utazott – folytatta Aton, miközben a
kezét a nő mellére csúsztatta, de továbbra is a peremen tartotta. – Ott
hagytam az aszteroidán, a szállodában, és elvittem a leszállóegységet,
így fel kellett fednie a kilétét mások előtt, vagy ottmaradt. Hazamen-
tem, aztán az Idilliára, de valahogy mindig velem maradt... aztán a
Hvín újra megtaláltam. Ott volt az erdőben a dalával – a dallal, amit
sosem fejezett be. Akkor tudtam, hogy meg kell ölnöm.
Gránát meztelen sarka a folyópart szélén egyensúlyozott.
– Ám nem volt szikla vagy hegy a farm közelében. Tudod, különle-
gesnek kellett lennie. Elvittem az erdei kúthoz, ami olyan szűk volt, és
olyan mély. Hadd pusztuljon el ő is a zuhanástól, mint a második sze-
relmem. Törjön szét, mint a kagylóhéj.
Közelebb lépett, kezeit Gránát vállaira rakta. – Mert a halál illúzió-
vá tette a szerelmet. „Csókolj meg, Aton!”, mondta a hegyen és a kút-
nál. Aztán felcsendült a dal. – Megrázta a nőt.
– Mondd ki!
Gránát szemei csukva voltak. – Csókolj meg, Aton! – A halál olyan
közel volt hozzá, mint a férfi ajka.
– A bűnnek, ami a képben született, a valóságban kell létrejönnie.
Megérintettem az ajkait. – Óvatosan megcsókolta. – Aztán ellöktem
magamtól...
Gránát sarka felemelkedett a peremről, ahogy Aton vadállati ereje
kitartotta a víz fölé. Kilendült a karjai közül, elmerült a vízben, majd
kimászott, és lefeküdt a férfi mellé a földre.
Aton végigsimított a nő haján. – Aztán azt mondta: „Tudtam, hogy
nem vagy rá képes, Aton – akkor nem, amikor valódi.” És nem tudtam
megtenni. A szerelem illúzióvá tette a halált. Csendben és mozdulat-
lanul maga mellett tartotta Gránátot.
– Rólad nem szól dal, Gránát – mondta. – De ha beléd szeretnék,
jönne a dal, te pedig elvesznél, mert csak a kolonelett uralkodik raj-
tam.
– A kolonelett – suttogta Gránát.
Aton nem eresztette, érezte a rettegését. – A bolygóm, az ottho-
nom, a Hvím pedig eladott a Khtonnak, mert szerettem őt. Most pe-
dig visszatérek.
– Mind meg fogunk halni, Aton.
– Tudod, nekem nincs más választásom – mondta, majd ismét meg-
csókolta, egyszer az arcán, aztán a mellén.
 12

A Keserves Út, gondolta Aton, az Út kiszakított minket a zúgó szelek

világából, ahol olyan sokáig vártunk, és amiről nem tudtuk akkor még,
hogy milyen kényelmes is. Megmutatta nekünk a kohó szívét, ahonnan
az alkotó gázok kilökik esszenciájukat egy tágasabb rendszerbe, mint
ahogy a Föld is kilöki a sajátjait, szenvtelenül, sosem hagyva alább,
csak azért, hogy egy rövid időre éghessen, kihunyjon, majd végül fá-
radtan visszatérjen, és újra szétterjedjen. Most pedig megmutatja
nekünk utolsó hatalmas elemét, a víz világát.
A folyó partján állt, és álmodozva nézte a mélyét. Korábban már
ellökték maguktól; visszatér-e most, akár egy nő, hogy bosszút álljon?
Mérföldekkel lejjebb a csapat összegyűlt, és pihent, míg két férfi,
egy folyásiránnyal szemben, egy lejjebb, felderítette a terepet. Mind-
ketten nyomokat hagytak maguk után az úton; a többiek azt követik
majd, aki nem tér vissza. Így volt logikus: miféle ember vágna neki újra
a barlangoknak, miután szabadságra lelt? Ki kockáztatná meg, hogy
elveszít egy bizalomgerjesztő utat azzal, hogy visszafordul? Csak a
vereség után látná viszont szívesen a társait.
Így Aton egyedül találta magát, és a folyó forrását kereste, mert a
szabadulási vágya mindennél erősebb volt. Volt fegyvere, kapott egy
csomag vörös húst, és egy látomás lebegett a szeme előtt. Betegágy
talán errefelé jött, és Betegágy megszökött. Valahol hagynia kellett
egy jelet.
Itt, a víz mellett a ragyogás fényesebb volt. Aton fölé hajolt, hogy
belemárthassa ujját a tiszta folyadékba, aztán megérintette a lába
alatt csillogó partfalat. Az ösvény felszíne puha volt, és egy kicsit csú-
szós. Lába nyomán sötétebb szikladarabok maradtak, mintha eltapos-
ta volna a köveket emésztő növényi jelzőfényeket. Zöldes ragyogás
áradt a vízből, ami szürreálisan szép energiáit az arcára sugározta.
A folyó egyik oldalán egy szűk csatorna nyílt, egy magasított ös-
vény, nagyjából másfél lábnyira a függőleges falon. Aton ezt követte,
mert szokatlanul kényelmesnek tűnt. A másik lehetőség az lett volna,
hogy derékig gázol a gyors sodrású folyóba, meztelen lábát pedig
odaveti mindannak, ami a mélységben rejtőzik.
Rátért az ösvényre, de nem bízott benne. Eddig a Khton egyik aján-
lata sem volt biztonságos. Valami biztosan használta ezt az utat, vala-
mi biztosan ellenséges. Aton gyorsan haladt, nem is annyira az idő
szűkössége miatt – bár ez még akár igaznak is bizonyulhat, ha a felszín
messze van még –, hanem inkább azért, hogy összezavarjon bármiféle
lényt, ami őt követi. Vagy meglepje az előtte ólálkodókat.
Eltelt egy mérföld, aztán több is, de nem talált semmit. Nem állta
semmiféle vérengző barlangi állat az útját. Nem botlott hirtelen mé-
lyülő szakadékba. Az ösvény határozottan és egyenletesen folytató-
dott, a víz pedig nyugodtan hömpölygött mellette. Végül a falak távo-
lodni kezdtek, a folyó pedig átléphette rideg partvonalát, hogy így
díszítse a düledező tájképet. Az ösvény megmaradt, és határozottan
kanyargott tovább kövekkel tarkított patakok és azok szétszórt horda-
léka fölött és körül.
A barlangok kezdték megmutatni változatosságukat. Fentről alá-
csüngő cseppköveket, sztalaktitokat látott, amik óriási, megkövesült
jégcsapokként vették célba a földet. Ezekkel szemben sztalagmitok
emelkedtek, akár egy szörny pofájában a fogak, hogy találkozzanak
fenti társaikkal. A folyó gyors zúgókba és kisebb medencékbe rende-
ződött, amelyek maguk körül a köveket nyugodt színárnyalatokra csi-
szolták. A lágy fényt a víz és a fényes kövek is visszatükrözték, így az
egész terület kísértetiesen szép látványt nyújtott.
Aton lassan haladt előre. Az idegen környezet olyan hatást gyako-
rolt rá, mint egy gyönyörű, de ismeretlen nő közelsége. Ezek a barlan-
gok csendesek voltak; nem fújt a szél, hiánya pedig tudat alatt zavaró
volt. A rugalmas barlangok tágultak és szűkültek, majd ismét kitágul-
tak kígyószerű ritmusban, a padlót folyami kavicsok borították, a falat
pedig ásványi tapéta borította. Az oszlopok erdeje tiszteletet paran-
csolóan emelkedett ki a földből, és csak a kanyargó folyónak és az
egyenletesen haladó ösvénynek adott helyet.
Gyanús helynek tűnt. Ez nem az a halálos alvilág volt, amit ismert.
Hol voltak a szalamandrák és a kimérák? Hol volt az ösvény birtokosa?
Hol voltak a vérvörös fogak és karmok?
Mozgás! Aton megragadta a kövét, és becserkészte az állatot, mert
ha az most nem menekült el, nemsokára őt fogja üldözni. A kőoszlo-
pok függönye mögött egy pillanatra meglátta: nagy, szürke, szőrös
test.
Szőrös? A barlangokban?
Eszerint már nem volt messze a kijárat?
Addig settenkedett, amíg nem látta teljesen a vadat. Kiderült, hogy
mégsem volt szőrös. Egy hatalmas gyík volt az, ami a falat kaparászta
erős fogaival: kőpattintó, nem húsevő, ami a zöld ragyogást ette. Va-
lószínűleg ártalmatlan volt. Valamin a kimérának is élnie kellett, mie-
lőtt felfedezte az embert.
Aton mögé lopódzott, és próbálta megkeresni a sebezhető pontját
a bőrszerű pikkelyek alatt. A dög nagy volt, embermagas, két hátsó
lábán állt, a mellső végtagjait pedig a falnak vetette. Nem fordult
meg; vagy nem hallotta meg Atont, vagy nem tartotta veszélyesnek.
Pattintott kőpengéjét a jobb mellső láb alá vágta be, ahol a pikke-
lyek vékonyak voltak. Könnyen behatolt, és széttépte a puha húst. A
kőevő csendesen a földre ereszkedett, értetlenül, és másik karmával a
seb felé kapott. Az oktalan állat saját magát tépte szét, ahogy próbál-
ta megszüntetni a fájdalmat. Aton lihegve állt, és figyelte. Nem sokkal
később kivájta a gyík szemeit, és otthagyta. Az állat még mindig ver-
gődött, vérével beborította a zöld követ.
A falak ismét összehúzódtak, a folyó és az ösvény pedig visszatért.
Most már alakokat is látott a vízben: szem nélküli, gumiszerű uszonyo-
kat, amelyek jobbra-balra sodródtak a meder alján. Végre vízi élet!
 A mérföldek eseménytelenül maradtak el mögötte. Az ösvény hir-
telen véget ért. A víz egy magas, függőleges csatornából folyt alá, és
egy kerek medencében bugyborékolt, amiből az a folyó is eredt, amit
eddig követett. Az ösvény körbejárta ezt a kis medencét, majd elága-
zott. A sziklába vájta körkörös útját.
Aton végignézett azon az élesen vájt folyosón, de nem látott sem-
mit. Fülét a falhoz szorította, és a távolban ritmusos ütéseket hallott,
szívdobogást. Valami volt a túlsó végén. Valami nagy.
Belenézett a medencébe, és egy furcsa, gömbszerű medúzát látott
mélyen lent. Körülbelül egy yard átmérőjű volt, és egy sziklaüregben
húzta meg magát, pont a lehulló vízesés mellett. Aton felnézett, és
fényt látott. Napfényt.
A vájat fala durva volt. A kivájt rétegek koncentrikus körökben véd-
ték magukat, és néhány közülük egy lábnyira, vagy akár még jobban
is, benyúltak az aláhulló víz üvegszerű oszlopa felé. Az egyik oldal
aránylag sima volt, mintha a víz simára csiszolta volna valamiféle hó-
bortos nagytakarítási rohamában; ám most már minden irányban volt
legalább egylábnyi távolság a fal és a víz között.
Aton levette vizestömlőjét – jelen körülmények között nevetséges-
nek hatott –, kiékelte a többi felszerelésével, és felkészült élete leg-
nehezebb mászására.
A tárna átmérője az alján egy yardnyinak tűnt, felfelé kissé tágulni
látszott. Aton hátát a sima résznek vetette, karját vállmagasságban
félkörívesen végigfuttatta a vájat oldalán, majd felemelte egyik lábát,
hogy a középen aláhulló pusztító oszloppal szemben kiékelje a túlol-
dalon. Felemelte a másik lábát is, majd mászni kezdett, és hagyta,
hogy a víz ártalmatlanul hulljon alá szétterpesztett combjai között.
Karjával megemelte a hátát; majd tett két apró lépést a lábával. Újra
és újra, egyszerre nem haladt többet két-három hüvelyknél.
A mászás eleinte nem volt nehéz, de messze volt még a csúcs.
Eldöntötte, hogy nem fog spórolni az erejével, mert ilyen testhely-
zetben még a pihenés is kifárasztja. Ha gyorsan felér a tetejére, ott
elég ideje lesz visszanyerni az erejét. Ha viszont nem ér fel időben, a
kimerültség abban is megakadályozhatja, hogy egyáltalán feljusson.
Gyorsított az iramon, ringatózó mozgással haladt felfelé, ami néha
fájdalmas volt, lábizmai pedig gyors egymásutánban feszültek meg,
majd ernyedtek el. A karja fáradt el először. Leengedte a könyökénél,
és bár így épphogy csak tudott haladni, és még a bőrét is lehorzsolta,
nem törődött vele.
A kimerültség kezdett úrrá lenni rajta, de folytatta a mászást. Sze-
mét a lecsorgó vízoszlop mozdulatlan középpontján tartotta, ami
olyan közel volt hozzá, és hagyta, hogy a mélye megbabonázza. El
akarta engedni a falat, csak hogy egy pillanatra megragadhassa azt a
tökéletes formát, azzal együtt utazzon le a mélyére, és megcsókolja a
tiszta felszínét. Hirtelen szomjúság tört rá, szomjasabb volt, mint éle-
tében bármikor, kínzóan szomjas – az arcára hulló hűvös permet pedig
ingerelte a nyelvét és a torkát.
Tudta, egy korty, és mindennek vége. A halál poharát kereste, amit
eddig megtagadott tőle a levegő és a tűz, ám amelynek édes ízéhez
még sosem volt olyan közel, mint most.
Halál. Miért kellett megölnie azt a kőevőt? Szadista cselekedet
volt, és élvezte. Miért? Miért akart meghalni? Mi volt a baja?
Az előtte lévő üvegben Malícia tiszta szeme csillogott, és a válasz-
szal kecsegetett, de ő nem merte megragadni. A nő ott volt a tűzben,
és ott volt a vízben is. A Khton elítéltjei joggal féltek Atontól. A go-
noszt szerette.
Az emlék hatására összeszedte magát. Korábban nem volt képes
elpusztítani rettegése tárgyát. Gyermekkori kötődése túl erős volt. Ám
a Khton zordsága után már elég kemény lesz, és megteszi, amit meg
kell tennie.
Először is felderíti a kolonelett rejtélyét, és elutazik arra a bolygóra,
amiről Csöpi egy négyszemközt átadott gránátért mesélt. Kolonel –
egy bolygó, melynek helyzete olyan titkos volt, akár a Khtoné, mert az
ott élők halálosan veszedelmesek voltak. Nem – emberi lények voltak,
ám a génmanipuláció furcsa dolgokat vihet végbe az emberi test
kagylóhéján belül, és sokkal alkalmatlanabbá teheti az emberi társa-
dalom számára, mint bármiféle idegen forma. Nem, Csöpi azt állítot-
ta, nem tudta, mi volt a gond az ott élőkkel, és hirtelen magára is
hagyta Atont, mintha taszította volna a kérdése. Csöpi nem szólt töb-
bé Atonhoz; senki sem beszélt vele, csak néha Főnök kurtán, és Grá-
nát.
Mégis – ő nem volt koloneli. Csak tudni akarta. Mit láttak benne
ezek a durva fegyencek, ami eltaszította őt tőlük?
Miért kellett megölnie azt a kőevőt? Malícián kellene kitöltenie a
szenvedélyét. Aton a kolonelett ellensége volt, nem másé. Ezt leszá-
mítva szabad ember volt.
„És önmaga börtönében ki-ki már szinte szabadnak véli ma-
gát”6[6W.H. Auden: W.B.Yeats emlékezete (Somlyó György fordítása)], írja a
régi költő, Auden, az ÓFI már csak Aton emlékeiben létező mélyén. A
könyv most Gránátnál volt. Szinte szabadnak!
Megfeszített teste már majdnem feljuttatta a tárna tetejére. A vég-
telen barlangok nyolcvanlábnyira odalent várták, és lehet, hogy hiába
várnak már rá. Öt lábbal feljebb napfény bukott át a peremen; fény
vegyült a lecsorgó vízbe. A zöld ragyogás eltűnt, nem tudott szembe-
nézni a nappal; fényes volt, sokkal fényesebb, mint bármelyik nap,
amire emlékezett – egy lakható bolygón.
Tud-e majd mit kezdeni a szabadság tündöklésével? Várt, a fénybe
bámult, és mielőtt továbbindult volna, kényszeritette a szemét, hogy
hozzászokjon a világossághoz.
Feje a perem fölött bukkant fel, és néhány lábnyira maga előtt látta
a bolygó felszínét. A barlang szájában víz fénye csillogott, ami onnan
folyt be a tárnába. A távolban egy fa rajzolódott ki – egy pálmafa. A
kinti levegő buja illata lebegett be.
A vízből ember készítette cseppkőoszlopok emelkedtek ki, melyek
a felső boltívig értek: acélrudak. Egy tökéletes börtön; a vízesés robaja
elnyom mindenféle segélykiáltást, már ha egyáltalán járt erre emberi
lény, feltéve, persze, hogy nem egy börtönőr hallja meg. A rudak is
biztosítva vannak. A szétfeszítésükre vagy kitörésükre tett bármiféle
kísérlet megszólaltatná a riasztót. Mivel a barlangon belül volt, nem
lehetett kifelé jeleket küldeni; a befolyó víz pedig nem juttat ki sem-
mit.
Szinte szabad.
Ez nem a Khton kijárata volt. Ez Tantalusz útja.
Aton nem emlékezett a visszaútra. A szűk ösvényen fekve ébredt
öntudatra, a válla, a háta és a lábai sajogtak, derekát és talpát horzso-
lások égették. Egy szó csengett az elméje teljes hosszában, és vissz-
hangzott agya alagútjaiban. Összpontosított, és meghallotta: cser-
mely.
Aztán hirtelen tudta, minden kétséget kizáró hittel felismerte a
Khton felszínének igazi mivoltát, és meglátta a költői allegóriát és az
iróniát a megtagadott szabadulásában. Mi más lehet a pokol fölött,
mint a mennyország? Helyes, helyes, mondta magának, hogy odalent
nem kaphatja meg azt, amit fent eltaszított magától. Önmaga börtöne
nem állt készen a szabadságra.
Kezét a vízbe merítette, és összehúzott szemöldökére locsolta.
Ismerte ezt a vizet, ezt a folyót, ezt a csermelyt, ami valahol egy hegy-
be folyt be – ahonnan sosem bukkant fel újra.
 V. Kolonelett

A kolonelett nem kérdezte Atont, hogyan szabadult ki. Természetes

volt, hogy a módszerei, akár csak a nőéi, elégségesek voltak. Együtt
sétáltak a Hví erdőiben, találkozásaik örökös helyszínén, a vastag kér-
gű fák pedig föléjük magasodtak és örömmel fogadták érzelmeik já-
tékát.
Az erdei nimfa tündökölve sétált, haja lángolt pasztellszínű ruhája
fölött. Könnyű léptek tapodták a régi korok elfonnyadt törmelékét, és
boldog ujjak fonódtak Atonéiba. A nő elmondta, Aton pedig már ré-
gen elfogadta, hogy sosem lesz hozzá fogható nő az életében. A cson-
ka dal visszhangja körbefonta, szívfájdítóan, mámorosan. Az esszenci-
ája, a kvintesszenciája...
– És találtál magadnak asszonyt a Khtonon? – kérdezte a férfit játé-
kosan, mert tudta, hogy mellette bármiféle halandó nő csak báb lehe-
tett.
Aton visszaemlékezett, és próbálta felidézni egy másik nő képét,
bárki másét; ám Malícia jelenlétében ez lehetetlen volt. – Nem em-
lékszem.
– Megváltoztál – mondta a kolonelett. – Megváltoztál, Aton, és ez
női kezek hatása. Meséld el nekem!
 – Volt egy kolonelettem.
A nő ujjai megszorultak. Aton korábban nem érzett még ehhez
hasonló meglepetést rajta. Malícia nem szólalt meg.
– Igen – mondta Aton. – Tudom. De nem ismerte a dalt. – Ennyi
volt; nem volt szükség magyarázatra, sem nagymonológra. Egy furcsa
románc egyetlen éjszakája után elfelejtette Gyötrelmet. Szerelme
alapját nem a kolonelett megjelenése, és nem is a természete adta –
csak gyermekkori látomásának lénye, aki a zenét és fiatalsága varázsát
birtokolta. Ó, mily nagyszerű...
Az erdő elmaradt mögöttük, és egy aszfaltútra nyílt a terep, mely-
nek felszínéről forró, fekete hullámok emelkedtek a tudat határára.
Fölötte egy távoli leszállóegység lebegett, ami egy, a bolygó körül
keringő látogatóval készült találkozni. Ez a felfedezés és a kereskede-
lem világa volt, a tengerészeké és a kereskedőké. És Aton mellett a
kolonelett mintha egyenruhát viselt volna: szép, gyakorlatias, szigorú,
kegyetlen, nőies.
– Nincs többé űrutazás, kapitány?
– Nincs, gépész.
– Visszatérhettél volna, amikor engem a Khtonra vittek.
A nő határozottan megrázta a fejét. – A gyanútlan xestek tudták, az
űrben pedig gyorsan terjednek a hírek. Egy kolonelett számára a ha-
lált jelenti, ha nyíltan férfiak közé merészkedik. És...
– És...?
Nem folytatta, és ez elegendő válasz volt. A szálloda...
Átkeltek a forrongó feketeségen a hvímezőkre, az apja mezőire, és
ahogy a fiatal növények között sétáltak, azok szerelmük tárgya felé
nyújtózkodtak, csakúgy, mint ő. Odafönt az ég félrehúzódott a növek-
vő felhőzet elől; nyári zápor volt készülőben.
Az erdőből az űrhajóig: Aton emlékezett az első útjára – ő és a
hvíje, a szerelem nyomában. Csakúgy, mint a hví esetében, félelme-
tesnek találta a szerelmet kifejlett alakjában: mint egy sárkány farka,
amit ha egyszer megragadunk, egykönnyen nem ereszthetünk.
 Miért kereste meg őt új életéve első napján, amikor az űr összes
férfiját elérhette volna? Lehetett véletlen az a művészi érzékkel meg-
rendezett találkozó, amikor megmutatta neki a dallamot, odaadta
neki a hvít, megcsókolta, és örökké magához láncolta a szívét?
Miért rejtőzött el előle, miután elrabolta a szerelemét? Miért kér-
kedett a kapitány álcájában, miközben tudott a benne robajló kínok-
ról? Már ismerte a választ, most, hogy megtapasztalta Gyötrelmet. Ám
még ez sem magyarázta teljesen a szállodában történteket – ami
megmutatta Atonnak a nőben rejlő alapvető gonoszságot, és ami után
megsemmisülten menekült tőle. Nem érzelmi gonoszság, nem.
Némán tűrt, aztán...
Aztán...
Elméjén a lakat felpattant, és végre megértette, amit a rettegés
három évig elzárt előle: ha a kolonelett gonosz volt, akkor ő is.
– Azt a bennszülött lányt védted... aki elhagyta az apámat! – kiál-
totta, most és a múltbéli szállodában is.
Csakúgy, mint akkor, a kolonelett most sem szólalt meg.
– Hová utaztál az űrben? – követelte Aton. Maguk mögött hagyták
a hvíket, és a régi kerti fészer mögött ültek. Négy masszív, viharvert
oszlop tartott egy csúcsos tetőt. A készülő vihar lehelete leereszkedett
hozzájuk, át a hiányzó falakon, és a hidegtől libabőrösek lettek.
Az érzelmi hűvösség azonban közelebb járt, ahogy Aton nehézkes
léptekkel közelebb jutott az igazsághoz, amit az esze megtagadott
tőle. Egy ehhez hasonló elzárt helyen a maguk módján mindketten a
megértésért küzdöttek valamiféle különös ellenállással szemben.
Aton korábban még sosem érezte a kultúrák összeütközésének teljes
erejét.
– Tudom a választ – folytatta Aton. – Tudom, hogy mikor utaztál az
űrbe. Elolvastam a Iokaszté hajónaplójában. Még §375 elején léptél
be a kereskedelmi flottába mint fedélzeti lelkész. Sok más, kedvezőbb
lehetőség ellenére csatlakoztál a Iokasztéhoz öt évvel később mint az
üzleti tanácsadó legénység tagja, és elintézted, hogy a következő év-
ben a Hvíre szálljatok le.
– Ám a kulcsfontosságú részlet az, hogy néhány hónappal a szüle-
tésem után mentél vissza az űrbe. Hogy miért pont azt a hajót és me-
netrendet akartad, még jóval azelőtt, hogy a kapitányává lettél volna,
kevésbé fontos, mint a korábbi történelmed. Hol voltál §375 előtt?
Hogyan nevezted magad? A jegyzék nem mondta meg.
Malícia nem mozdult, sem a szállodában, sem a fészerben.
– A Hvín voltál – mondta Aton, a nő pedig nem tagadta. – Aureliust
azután ismerted meg, hogy a Tíz családból való felesége meghalt.
Tudtál rólam. És... tudtál a bennszülött lányról, akit elvett. A koloneli
lányról. Nagyon is jól ismerted.
Malícia mozdulatlanul ült, és mereven Atont bámulta.
– Valójában – mondta a férfi hihetetlen erőfeszítéssel – te voltál az
a lány.
Csak ültek ott, és körbelengte őket az, amit már mindketten tud-
tak, ám amiről sosem beszéltek.
– Az, aki elhagyta az apámat. A mostohaanyám, akinek az elpusztí-
tására esküt tettem.
Ó, Malícia, meg tudtam volna bocsátani neked ezért, miután meg-
ismertem a természetedet. Ám én nem ezt a gonoszságot kerestem.
Ez nem az a rettegés, ami elűzött mellőled.
– A Tízek lánya két évvel a születésem előtt halt meg. – Aton életé-
ben először – és másodszorra – ismerte el az igazságot. – A gyermeke
halva született. Nekem pedig nem volt mostohaanyám.
– Igen – mondta a nő, először törve meg némaságát. – Igen, Aton...
én vagyok az anyád.

*****

A fészer hűvös árnyékában ültek, és a hvímezőket nézték. Akkor

éppen senki sem dolgozott rajtuk, de a növények egészségesek vol-
tak. Valaki nagy szeretettel gondoskodott róluk, amire Aurelius már
nem volt képes, és Aton érezte ezt a szívében.
 – Miért nem mondtad ezt el már az első alkalommal? – kérdezte
Aton. – Még a szálloda előtt. – Már a kérdés közben tudta a választ:
már másodszorra ismerte meg. Ő volt az anyja. Hogyan mondhatná
meg annak a férfinak, aki azt hiszi, a szeretője... mit mondhatna neki,
aki ilyen borzalmasan félreértette a szeretetét? És mégis hogyan
mondhatna le róla, a fiáról?
Azonban inkább elrejtette az érzéseit. Megpróbálhatta volna még
idejekorán az erdőben – mire a fiú, aki még túl fiatal volt felfogni a
helyzet összetettségét, Aureliushoz rohant volna, és elpusztít mindent.
Az apja vissza akarta kapni a nőt, és megvolt ehhez a hatalma is. Ami-
kor viszont megtudta...
A második alkalommal az erdőben Aton már elég idős volt ahhoz,
hogy meglásson ebben a csodálatos nőben egy keveset abból, amit
korábban az apja is látott. Atonnak is megvolt a maga hatalma, mint
az később kiderült.
Ez volt a helytelen következtetés, amit a szállodában az érvelés
leple mögé kényszerítve kierőszakolt. Akkor még nem igazán értette,
és ezt tudta is, és végtelenül zavarta is látszólagos megelégedése.
Most már ismerte a másik okot is, ami sokkal egyszerűbb volt, és
hiányzott belőle a társadalmi megszokás dísze. A kolonelettnek az
öröm volt a fájdalom, és a fájdalom az öröm. Azért válaszolt a világára
látogató férfi – Aurelius – közeledésére, akit a bánat és az önutálat
marcangolt, mert a fia életével és halálával elragadta tőle a szerelmet.
A kolonelett azért szerette Aureliust, mert mérhetetlen bűntudatát és
csalódottságát ellenállhatatlannak találta. A Tízek lányát gyászolta,
mégis vonzónak találta Malíciát, és ezért mélységesen megvetette
magát. Meghódította hát őt, és bár maga sem tudta, önmagát is le-
győzte.
A nő elfogadta a férfi kultúrájának szokásait, ami keveset jelentett
egy érzelmi telepátivával rendelkező lénynek, de hvít nem kapott tő-
le, mert Aurelius bűntudata nem engedett meg egy ilyen őszinte zálo-
got. Malícia vele ment, és külön kiélvezte a férfi ijedtségét, amit a
tiltott bolygó szabályainak áthágása keltett benne. Akkor még egyi-
kük sem tudta, miért is került tiltólistára a planéta.
A Hvín aztán megfogant a gyermekük. Ahogy aztán jobban megis-
merték egymást, Aurelius fájdalma alábbhagyott, és később már bűn-
tudat nélkül is képes volt szeretni az asszonyát. Malícia ekkor megér-
tette a veszélyt – de már késő volt. Megszülte a gyermekét, és elhagy-
ta, mert a hosszabb tartózkodás mindkettejük számára csak nagyobb
fájdalommal járt volna. Ha tovább szereti a férfit, az belepusztul,
pusztán azért, ami a nő volt. Mert a maga módján szerette a férfit,
nem tudta rávenni magát, hogy a saját kultúrája által megköveteltek
szerint bántsa őt. Egy koloneli férfi megértette volna, de nem Aureli-
us.
A fia olyan gyűlölettel a szívében nőtt fel a szeszélyes édesanyja
emléke iránt, hogy megfeledkezett a tényekről, és inkább csak egy
sosem volt anya vágyképére emlékezett. Senki sem közölhette volna
az igazságot Atonnal időnek előtte. Vak volt.
Sőt, a benne növekvő fájdalom és düh Malícia örömére szolgált,
mert kolonelett volt. Már gyerekkorában kiolvasta belőle gyűlöletét,
ami a fajtájának legmegfelelőbb érzés volt. Ó, igen, megcsókolta,
elveszett a fiú zavarodottságában, majd hazaküldte, mielőtt az a cso-
dálatos érzés eltűnt volna. Tizennégy éves korában újra találkozott
vele, és ismét megtette; a fiú bűntudatot és csalódottságot érzett egy
olyan dolog felett, amit rossznak gondolt, ez pedig bőségesen elég
volt a kolonelettnek.
Amikor aztán felkutatta a gondosan kiválasztott Iokaszté fedélze-
tén – melynek jelentőségét Aton csak most fogta fel, és aminek akkor
kellett elvezetnie őt a nőhöz, amikor már elég idős volt –, Malícia di-
lemmája tovább erősödött. Korán érkezett; azonban túlságosan is
csábító kielégítetlenséggel volt tele, aminek a kolonelett nem tudott
ellenállni. A játszma folytatódott, Aton pedig még közelebb vonta
magához a nőt: a taphidszállítmány keltette rettegése; a kiszolgálta-
tottság táplálta hideg düh, miután a nő megtalálta nála a szolgálati
listát; a gyásza, amit az általa elveszettnek hitt nő iránt érzett. Amíg a
ravasz xestek, akik maguk is félig telepatikusak voltak, fényt nem derí-
tettek a fortélyára, és otthagyták fia naiv szerelmének kényére-
kedvére.
Vele ment, mert nem állhatott ellen neki, a kereskedelmi flottában
betöltött pozícióját pedig már amúgy is elvesztette. Követte őt, bár
nem tudta, hogyan kezelje a közelgő válságot. Nem mondhatta el
neki az igazságot, mert azzal örökre elűzte volna – ám nem adhatta át
magát a szenvedélyes ölelésnek, ami a férfi eszében járt. Nem mehe-
tett, nem maradhatott.
Így hát ezen a ponton már csak a csend marad. Csak így maradha-
tott közel, s mégis távol, amíg egy másik, hosszú távú lehetőség nem
adódik.
Aton most már így okoskodott, ám a múltban még nem – és azt
találta, hogy még ez sem elég. A képzelete kétségbeesetten küzdött,
hogy megvédje őt a teljes felismeréstől. Elméje egy teljes szakaszt
kitörölt az emlékei közül, amíg csak tudta, és most vonakodva kény-
szerült visszaadni azt. Fel kellett kutatnia a gonoszt, melyről tudta,
hogy létezik, csak eddig még nem volt elég érett, hogy szembenézzen
vele.
A szállodai epizód nem zárult le. Kettejüknek ezt még le kellett
játszania, a múltban és a jelenben is, amíg Aton kínjainak minden oka
fel nem tárul.
Fény derült a titokra: Aton szerelmes volt az édesanyjába. Kezdjük
ezzel, és kövessük visszafelé. Oldjuk fel – ha tudjuk.
Visszafelé – ahogy azt a nő várta, a férfi kínnal terhes döntésképte-
lenséggel reagált a hírre. Álmai nem válhattak valóra. Bármilyen éde-
sek is voltak Aton érzelmei az ő érzékeinek, bármilyen fényes is lett
tőle a haja, pazarló fényűzés volt. Atonnak mennie kellett, hogy sose
lássa viszont a nőt. Így Malícia is túlélheti.
Mennyire félreértette a kolonelettet!
Miután levetette az űrruhát, meztelen maradt, és odahívta magá-
hoz a férfit. – Aton – mondta. Maga volt a megtestesült szépség.
Aton pedig odalépett hozzá, mint mindig, és legalább annyira szé-
gyellte magát a gondolatai miatt, mint a helyzetért magáért. Pokolian
fájt neki az elvesztése, mert úgy élt az emlékeiben – mint nő –, aho-
gyan az első erdei találkozójukkor látta.
– Aton – ismételte. – A Kolonelen – ekkor, a szállodában hallotta őt
először a szülőbolygójáról beszélni, és később csak a planéta nevére
emlékezett – a mi kultúránk nem hasonlít a tietekre. Hiba volt elhagy-
nom egy látogatóval, de akkor még fiatal voltam, és nem értettem. –
Ismerős mozdulattal fogta meg Aton kezét. – Aton... a Kolonelen a
nők sokáig élnek, a férfiak élethosszának többszöröséig. A kolonelett
túléli az első társát, még ha azt nem is végzik ki hamarjában, és utána
a legközelebbi hozzátartozója tulajdonába kerül. Vele aztán újabb
rokont szül, később még egyet, egyik generációból a másikba halad,
míg végül aztán megöregszik, és lányt kell szülnie. Ez a mi szokásunk.
Aton értetlenül térdelt előtte, kezét a nőé tartotta fogva. Mit akart
elmondani neki?
– Aton, félig koloneli vagy, és az utódom.
Ekkor a borzalom kezdte megszállni Atont. – Az édesanyám vagy...
– Igen. Ezért kell, hogy így legyen. Ez az ok, amiért még kora gye-
rekkorodban eljöttem az erdőbe, megmutattam a dalt, és odaadtam a
hvít – hogy tudd a lelkedben azt, amit a könyvedből nem olvashatsz.
Koloneli férfi vagy, és arra születtél, hogy egy kolonelettet birtokolj.
Ezt kell tenned, és majd a fiadnak is, mert ez van a kultúrádban és a
véredben – a koloneli természetedben.
Aton tudta, hogy az igazság ellen küzd, és így még nagyobb csapás
érte. Mert a kultúra, amit értett, ezt mindenekfölött tiltotta, mégis
úgy nőtt fel, az érzelmeinek mintegy ellenpólusaként – amiről akkor
még nem tudott –, hogy ő a legkívánatosabb nő a világegyetemben.
Elégtelen tudása alapján a nő nem állt rokonságban vele.
Most már tudta, hogy saját hitének alaptételei szerint a kolonelett
elérhetetlen számára. És mégis...
 Mégis ellenállhatatlanul őt találta a legkívánatosabb nőnek, akit
csak el tudott képzelni. A nő felkínálta magát neki – Aton pedig akar-
ta őt, testi valójában, minden eddiginél jobban. Ez zaklatta fel legin-
kább.
– Egészen mostanáig – mondta Malícia – nem álltál készen, Aton.
Sokáig vártam, hogy elnyerjelek. – Nagyszerű látványt nyújtott, ahogy
hátradőlt a padon, és magával húzta Atont is. Hajának lobogó tüze
szétterjedt az arcára, a vállára, a tökéletes mellére, és kiemelte testé-
nek vonalait. A zöldesfekete szempár ilyen közelségből távoli mélysé-
geket nyitott meg.
– Olyan sokáig – mondta a nő. – Olyan szép. Csókolj meg, Aton, és
légy az enyém! Most, Aton... most!
Tizennégy

Vad nap volt. Együtt keltek fel, és a szélben sétálva elhagyták a fé-
szert.
– Miért hagytad, hogy a szállodában megtudjam, ki vagy? – kérdez-
te most Aton. – Amit akartál... úgy is megkaphattad volna, ha én nem
tudom az igazságot.
– Aton – rázta a fejét a nő szelíd szemrehányással. – Voltál te is a
Kolonelen, ugye? Láthattad, hogy a szerelmed, a te szerelmed, mit
tesz egy kolonelettel.
Aton engedte, hogy megfeledkezzen erről.
– A szerelmed megölt volna, mint ahogy az apádé is, ha a ti fogal-
maitok szerint udvaroltatok volna nekem – magyarázta. – Csak az
igazság vehetett rá, hogy elítélj engem. Csak ezen a számodra negatív
érzelmen keresztül érhettél el fizikai valómban. Meg kellett tudnod.
Aton nem tudott azonnal válaszolni. A nő sokáig várt rá – ám túl
korán találkoztak. – A halál és a szerelem számunkra mindig is össze-
kapcsolódott – mondta Aton, de nem nézett Malíciára. – Az illúzió
halála, a fájdalom szeretete. Azt kellett hinnem, hogy gonosz vagy, te
pedig hagytad, hogy ezt gondoljam. Ám az ellenállásom erősebb volt,
mint a vágyam. Mindezek után elhagytalak.
– Ezt tetted, Aton?
Az ösvény meredekebb lett, és elült a szél. Segített a nőnek felka-
paszkodni, bár nem volt rá szüksége. Ahogy a kolonelett ismét változ-
ni kezdett, hogy jobban illeszkedjen az ő magányos emlékzáporához,
úgy halt el a beszélgetésük. Most egy hátizsák volt rajta, és szőke haját
összeborzolta a lagymatag szellő. Csuklóján ezüstpánt csillogott.
Atont kételyek fogták el. Hirtelen azon töprengett, igaz volt-e va-
jon az a közjáték azzal a szép rabszolgalánnyal; igaz volt-e az a máso-
dik szerelem, ami oly szánalomra méltóan próbált megbirkózni az
elsővel – a szerelem, ami talán megmenthette volna a Khtontól, ha
képes elfogadni. Valódi lény volt-e egyáltalán? Vagy csak képzeleté-
nek egy újabb kivetülése? Elhagyta-e egyáltalán valaha is a
kolonelettet?
A kagylóhéj zenéje! Te is a csonka dal része voltál? Már akkor is
hiábavaló volt az álmom?
Már akkor is...
Semmi sem halhat meg az Idillián – csak a remény.
Egy dombocska tetejére értek, ami egy hegyet jelképezett. Aton
megfeledkezett a kétségeiről. A sűrűsödő felhők alatt a látvány gyö-
nyörű volt, a kora alkony jellegzetes színében pompázott. A kagylóhéj,
a dal – nem fontos megérteni.
– Szeretlek! – kiáltotta, bár hangja még a saját fülében is távolian
csengett. – Szeretlek... – Őszintén és erősen érezte.
A nő haja vörös volt; majd fekete; fájdalmasan vergődött, aztán
elesett, mert el kellett esnie a kegyetlen csapás után. Mennydörgés
szelte ketté az eget, az erdőt, a mezőt és a szerelmet, majd eleredt az
eső, és eláztatta, beszennyezte mindet. Elmosta az imádott dallamot,
vérét a föld itta be.
 Botladozva, vergődve gurult le a domboldalon. Megdöbbentette
az önkéntelenül kiosztott csapás. Próbált a dalba kapaszkodni, de csak
sarat és kitépett gyökereket markolt. A szerelem tiltott dolog volt.
Sosem vett még szerelemből nőt maga mellé, csak morbid vágyait
kielégítendő. A dal mindig elvágta a szerelem útját – most pedig túl-
jutott a muzsikán; elvesztette, örökre félbemaradt... felfelé fordított
arcát pedig kezdte ellepni a hideg víz.
Az eső elállt, talán egy óra után, talán egy szempillantás alatt, és
Aton a domb tövében elterülő mocsárban állt, a bűzös tó mellett, ahol
az évente visszatérő lárvák tenyésztek, és ami a halálos lázat szülte. A
túlsó oldalán feküdt a meztelen, gyönyörű test, de nem volt halott, ó,
nem. A tó sötét felszínéről zöldes ragyogás áradt, khtoni ragyogás,
ami visszaszorította a nyálkás árnyakat, és elárulta a vízszegély baljós
fodrait.
Elfojtott emlékek kavarogtak benne, rettegés és iszonytató mé-
szárlás balsejtelme. Járt már itt korábban. Volt már...
Az élőhalott test felállt. A haja nem volt sem szőke, sem tűzvörös,
inkább a kettő elázott keveréke. Alakja nem volt isteni, csupán egy-
szerűen nőies. Felé indult, a szűk peremen egyensúlyozva megkerülte
a sötét tavat.
Aton is a szélén állt, és nem tudott elszakadni attól a visszataszító
peremtől. Nem menekülhetett előle, csak úgy, ha eszét vesztve körbe-
rohan azon a pokoli ösvényen, és nem próbálja megérteni rettegésé-
nek okát. Nem engedett a késztetésnek; állva maradt, és nézte, ahogy
a kolonelett apró, nehéz lépteivel lassan felé menetel. Látta, ahogy
második alakja az első mögött sétál, hátrébb pedig a harmadik: ren-
geteg test, borzalmas alakok.
A félelem győzött. Aton elfordult a tótól – ám a fullasztó eső átha-
tolhatatlan falakat húzott fel, amin nem tudott áttörni. A falak Aton
feje fölött egybefüggő, átlátszatlan kupolává álltak össze. Nem tudott
kitörni.
A tóba tekintett, és úgy tűnt, nem hínár ringatózott benne, hanem
nyelvek. Az egyik közelebb esett, és nagyobb volt, mint a többi; undo-
rító, csápszerű nyelv volt, ami vakon húsért tapogatózott. Nemsokára
megérzi Atont, és felé fog csapdosni.
A lába alól majd’ kicsúszott a talaj, miközben menekülni próbált. Az
ellenkező irányból azonban valami felé tartott, valami sűrű és széles,
egy masszív tüske, és nem volt menekvés.
Aton a sikamlós falnak vetette a hátát, szemét a fenti kupolára
emelte, és gondolkodásra kényszerítette az agyát.
Gondolatai nem voltak tiszták, sem egészségesek; intellektuális
étvágya öklendezett az előtte álló undorító dolgok láttán, ám eleget
meg tudott belőle emészteni, hogy összeszedje apadó erejét, és egy
pillanatra megállítsa a körülötte pörgő világot.
Ez a zsákutca, ez a borzalom valami módon az én agyszüleményem.
Fizikai értelemben nem lehet valós. Csak a Khtonon lehet komolyan
venni az ilyesmit.
Az elmém valamiféle borzasztó allegóriába öltöztette a benne
tomboló zűrzavart, ahogy azt már korábban is megtette. Színpadra
állította a szellemi konfliktusomat, és most arra kényszerít, hogy old-
jam meg, vagy végleg mondjak le a józan eszemnek még a látszatáról
is. A mocsári tó peremén állok, és nincs itt semmiféle szörny, sem fal;
csak a lappangó mocsárláz és a kitartó eső. Nem közelít felém egy
megsokszorozott alak, nincs félelmetes tüske a másik oldalamon; csak
a nő, akit szeretek, és akit gyűlölnöm kell, a csábító kolonelett.
Azonban a konfliktusról tudta, hogy valódi, a döntés pillanata pe-
dig elérkezett – bármilyen elemekből álljon is össze, és bármit is hoz-
zon a feloldása. A hálót, ami csapdába ejtette, már rég megszőtték;
akkor, amikor követte a félig hallott dallamot az erdőben, és a rab-
szolgája lett. Élete során képtelen volt lezárni a dalt, és el sem tudott
menekülni előle. A Khton maga volt képes megoldást nyújtani erre a
kiúttalan helyzetre. Most saját maga volt kénytelen szembenézni az
ijesztő alternatívákkal, és el kellett fogadnia választásának minden
szigorú következményét.
 A nők menetoszlopa Malíciát jelölte az összes formájában: min-
denütt jelen volt, de nem tudta elfogadni a közvetlen szerelmet. Aton
alapvető érzelme egy kard volt, amit a kolonelett ellen szegezett.
Vágja le a szerelmével?
Vagy várja meg a félelmetes tüskét a másik oldalról: kapcsolatuk
obszcén fordítottját? Ha átdöfné, Aton az örökös gyűlölet megteste-
sülésévé válna, egy koloneli férfivá, akinek az önazonosságát és az
integritását betemetné a szadizmus. A nő ragyogna; befejezné a dalát.
Ám Aton...
A bűzölgő vízre bámult. Szapora mozgást látott benne, és hallotta,
ahogy a rugalmas nyelv egyre közelebb ér hozzá. Megszabadulhatna a
döntéskényszertől, ha beleugrik a testet öltött mocsok kitátott pofá-
jába. A nyálka fertőző szálai átjárnák a bőrét, és átadnák neki a bűzöl-
gő lázat, ami elvitte az apját is. Kegyes cselekedet volna.
Aurelius életben volt még? Aton nem tudta.
Kellett lennie más lehetőségnek is. Egy kijárat, amin keresztül ki-
szabadulhatna, vagy legalábbis amivel elodázhatná a választást. Egy
lefolyó, egy út, ki a tóból – egy tömött nyílás, ami az ismeretlenbe
vezetné, de legalább menekülhetne, megkönnyebbülne. Megtalálja?
Amikor felismerte a szükségességét, ott volt: egy átjáró az ismeret-
lenbe. Lehet, hogy a halálba vezet, vagy még rosszabb választásokra
kényszeríti. Ha belép, többé nem térhet vissza, mint ahogy a vízesésen
sem lehet visszafordulni. Aton habozott.
– Aurelius halott – mondta a kolonelett, közel hozzá. Érezte, amint
az öregember távozik, amint legyőzi a valódi tavi szörny, a mocsárláz.
Aton maga is érezte a veszteségét, az érzelmi rekesz eltűnését, azzal a
félig telepatikus képességével, melynek létezését korábban nem volt
hajlandó elismerni. Ugyanez a tulajdonsága sötéten azt is sugallta,
hogy neki is része volt az apja halálában, még ha önkéntelenül is. Ilyen
szerteágazó lett volna a döntés, amit meghozni készült? Ez volt a me-
nekülés ára?
A rejtélyes körülmények hatására most már elhatározta magát, és
előrelépett. Nem volt hajlandó megfontolni, milyen ocsmány árat kell
ezért fizetnie. Az őrület határán egyensúlyozott. A pislákoló remény-
sugárért, amit kínált. Az örvénylő mélység beszippantotta, a sötét,
fojtogató hullám összezárult a feje fölött, és magával rántotta a...
Tizenöt

Aton az aszteroidaszállodán találta magát, meztelenül a sziklatömeg

és a végtelen űr határán. Meztelenül, mert ez a szikla formátlan volt,
az este pedig már közel járt; a gravitáció nem nyugtatta ölelésével, és
légkör sem simogatta testhez álló ruháját. Csak a csizmája statikussá-
ga tartotta erőtlen kapcsolatban az apró égitesttel, legalábbis addig,
amíg szándékosan páros lábbal el nem rugaszkodik. Amíg fel nem
ugrik.
Körülnézett, és csontig hatoló áhítattal szemlélte kellemes találko-
zását az élettelen természettel. Mögötte volt a szálloda zsilipje, ami a
távozására szolgáló űrhajóhoz vezetett, illetve a puha, belső szobához,
valamint az ajánlathoz, amit nem fogadhatott el. Mindegy, mit mon-
dott a nő, mindegy, mi is volt valójában, Aton számára tiltott volt. El
kellett menekülnie tőle. Ám először egy séta a felszínen, hogy meg-
nyugodjon.
A teljes elszigeteltség várt rá, és most erre volt szüksége. Élesen
érezte a kontrasztot annak a férfinak a két aspektusa – mérhető
eredményei és mérhetetlen magánya – között, aki egy olyan sziklada-
rab felszínét tapodta, melyen nem élhetett meg.
Az aszteroida lapos volt, egy nagyobb test szilánkja; a Föld korai
napjait juttatta eszébe, és a szabadon élő őseit, akik úgy tartották, a
bolygó lapos. Ezen a helyen igazuk lett volna.
A jellegtelen tájkép olyan sivár volt, akár Aton élete. Fényes csilla-
gok vették körbe az éjszakai oldalát, és hatalmas számukkal izgalmat,
kalandokat és pihenést ígértek. Bárcsak el lehetne érni a népeiket!
Ám ő már járt azokban a távoli rendszerekben, végigszenvedte tüné-
keny ígéreteiket, és a szíve mégis magányos maradt.
Futás közben hosszú léptekkel vitte előre testét a fennsíkon. Egyik
lába mindig a talajt érte, a másik a síkság széle felé vetette, amit a
tiszta vákuum mérföldek messzeségében mutatott. A vége egy szaka-
dék volt; az apró bolygó szélét a csillagok fénye tarkította pepita szi-
luettel. Levethetné magát, a feledésbe, hogy végül befejezetlenül,
elvesztegetett értelme végtelen határain keresztül zuhanjon az örök-
kévalóságig.
Túl hamar elérte a szélét. Az elméje megmakacsolta magát a tett
előtt. A testem, gondolta keserű derűvel, akarja; a szellemem a gyen-
ge.
A mozgási energia, ami a gravitáció hiányában csalóka lehet, to-
vább vitte. Megpördült a töredezett peremen, csizmája olyan maka-
csul kapaszkodott a földbe, mint lelke sivár életébe. Ezen a távoli ol-
dalán az aszteroida vékony volt, alig száz láb mély. Hegyszerűen csip-
kézett rétegek mutatták, hol szakadt le a nagyobb égitestről, amikor
végtelen korokkal ezelőtt az ürességbe szállt. Vajon miféle pokoli
kínnal kezdődött ez a magányos, végtelenül magányos útja?
Aton lehajolt, és meglátott egy kövületet: egy a tenyerénél na-
gyobb, levélforma lenyomatot egy kőben. Egy élő test csontváza volt,
halálában sokkal szebb, mint életében bármikor is lehetett. Mert így
már sosem múlik a szépsége; lényege sosem hal meg.
A férfi kesztyűs ujjai az időtálló bajtársiasság érzetével simítottak
végig a rögzült csipkézeten. Aton kövülete is hasonlóan közömbös
sikerrel utazna keresztül az űrön?
„Halál, hol a te...”7[7”Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod?"
(IKor 15,55)]
Úgy próbálta lerázni magáról komor hangulatát, hogy az aszteroi-
da napfényes oldalára kapaszkodott. A levélnek valamikor napfény-
ben kellett kifejlődnie. Bárcsak be lehetne lépni a kövület múltjának
mennyországába, nézni a lengedező leveleket, megérinteni a hatal-
mas fát. Visszafordítani az anyag ütemmérőjét, és engedni, hogy min-
den kétséget az élet eredetének lágy ölelése oszlasson el.
Az éles horizont kivilágosodott, ahogy a napos oldal felé lépdelt.
Még egy lendület a második sarkon...
A nap meleg ragyogásában fürdött; fény, fény mindenhol, ami el-
űzött minden kétséget és minden sötétséget.
Az űrruha mechanizmusai azonnal kiegyenlítettek, megvédték őt,
engedték, hogy végignézzen a tájon, lássa rajta a levegőt, a fénylő
párát, a földből sarjadó életet, a nagy, zöld leveleket.
Ez a táj nekem dús és szép, pompásan magasodó hegyei és az
azokhoz illő kerek dombocskák, amik várják a...
Aton megrázta magát, a zárt ruha pedig második bőrként mozdult
vele. Mi történik vele? Miért gondolkozik költőkhöz illő képekben? Itt
nincs légkör; nincs helye fáknak és költészetnek. Ez csak egy darab
kopár szikla, ami egy számozott csillag körül kering. A képzelgés nem
nyújt biztonságot. Ha bármikor is elfeledné, hol is van valójában, a
halál keményen emlékeztetné rá.
Ám lent, az évődő hegyek alatt, hol nyugodt vizek ragyognak, az
élet forrása vár rám, vár, míg én...
Aton döbbenten megfordult, és ismét az aszteroida szélébe ragadt
kövület felé vette az irányt. Tudat alatt valahogy továbbsétált a völgy-
ben, valamiféle vad extázis ígérete nyugtatta – melynek nem mert
engedni. Valami beszélt hozzá, csalogatta, közelebb vonzotta egy
elképzelhetetlen találkozóhoz.
A hegyek mögött voltak a tavak, vizük meleg és sűrű, akár a frissen
ontott vér.
– Jill! – kiáltotta Aton. – Távozz a képzeletemből! – Már tíz éve el-
szöktem a kegyetlenkedéseid elől; alig emlékszem rád; nem tartozol
ide; félek attól, amit képviselsz; a vér tapintása az ujjaimon, a neveté-
sed hangja a fülemben. Nem vér, azt mondtad – nem vér, hanem gyö-
nyör, amit a tizennegyedik születésnapomra kaptam.
 Aton még egyszer megfordult, lihegett, és próbálta elérni a kőlevél
objektivitását. Az volt a fordulópont. Odáig még ura volt saját magá-
nak.
A valóság visszatért, újra megmutatta a kúpos kitüremkedéseket,
amelyek között elsétált, és a távoli nap fénysugarai ellenében vetett
kirívó árnyaikat. Miközben azokat figyelte, az éleik fellágyultak, osz-
ladozni kezdtek. A dombok kizöldültek, többek lettek annál, buján
lélegeztek.
Egy hepehupás mezőt látott maga előtt, melyeket a völgybe veze-
tett, amit két oldalról lágyan emelkedő hegyek szegélyeztek. Itt volt a
titkos tó, ami sokkal izgalmasabb, sokkal csábítóbb volt bármiféle
elszigetelt délibábnál. A mélyén rejtező gyönyör nem taszította többé.
Vére a tó vizét akarta élvezni, teljesen el akart merülni benne. Abból
származott; oda is akart visszatérni.
Nem! Ám a látomás beléhatolt, elérte az ellenállását, és kikapcsol-
ta azt. Csak elhaló, csöndes ellenkezés csengett messze mögötte. Ti-
zennégy lépésébe került, hogy eljusson a tóhoz, és habozott, mert
nem mert átlépni a saját magában rejlő névtelen akadályon. A víz hív-
ta, csalogatta, de az az apró, kiherélt öntudat, ami valahol a megder-
medt levél mögé száműzetett, könyörgött neki, hogy ne áldozza fel,
azt ami, azért, amivé válna. Remegő verejték lepte el az arcát, miköz-
ben küzdött, bár tudta, hogy a kérdés már eldöntetett, és csak elmúlt
ártatlansága körvonalait akarta megőrizni.
Egy kéz nyúlt fel lassan, hogy kioldja ruhája sisakjának rögzítőit. A
saját keze lett volna? A kapcsok kinyíltak, a szigetelés megtört, a sisak
lecsúszott a fejéről. Nem halt meg. A völgy édes, pézsmaillatú levegő-
je áradt felé, melynek frissessége teljesen felderítette. Megízlelte a
zamatát, amitől erőre kapott. Kölönc ruhájának nemsokára az utolsó
darabja is a földre hullt; meztelenül rohant a víz felé.
A halványodó kétség még egyszer visszatartotta, alighanem csupán
azért, mert a bitorló most már biztonságban érezte magát. Az ellenál-
lás bizsergéssé sorvadt, a jelenet talmi mázaként. Az uralkodó érzelem
hízelegve játszott bátortalan öntudatával, és hagyta, hogy azt higgye,
szabad.
Elöntötte a közelgő győzelem érzete. A csupasz lábujjaihoz érő víz
felvillanyozta a testét. Már nem is látta a vizet. Csak a teste érezte,
amint buján körbefolyja a bokáját, a kezdődő kéj ölelésébe burkolja,
őrjítő ingerként, fényűző beteljesüléssel kecsegtetve.
Valami alapvető ráismerés kezdte feszíteni belülről Atont, amely
csak félelmetes erővel fejeződhetett ki, olyan elsöprő kiáradással,
melynek rengéshullámai a hegyeket is megmozgatják és élettel ter-
mékenyítik meg az egész tavat.
A meleg nyomás emelkedett, körbefogta a vádliját, a térdét, a
combját. Ütemesen nyaldosta körül, a legmélyebben fészkelő energi-
ákat hívta elő belőle finom cirógatásával. Az áradat hirtelen és el-
lentmondást nem tűrően magasra csapott, és egy másik látomásba
sodorta, amelyben fiatal kezek tapogatóztak felfelé még fiatalabb
szoknyák alatt, és elérték a tiltott kereszteződést. Ám a nedvesség
ezúttal nem riasztotta vissza; viharos szenvedéllyel vonta feljebb és
beljebb.
A hús és a nedv mutatói fedésbe kerültek a navigációs műszer ská-
láján, fókuszba álltak Aton lehunyt szeme előtt. Képtelen volt tovább
visszatartani a teljes kiáradást, így hát teljesen átadta magát neki és
beleveszett.
A víz, a táj, az univerzum együtt vibrált duzzadó gerjedelmével, és
énjének legbensőbb mélyéről feltört a folyékony esszencia: örvény-
lett, kavargott, hatalmas nyomás hajtotta, forgószélszerű erővel rob-
bant előre, s végül a szakadó hús és olvadó csont gyötrelmes mámo-
rában tetőzött, az elviselhetetlenségig telítve szellemét. A mennyben
nem létezik... A szerelem tanyáját... Ó, öröm! Ó, öröm! Ó, öröm!
Valami külső erő kezdte támogatni, lassan emelkedett vele az édes
kín hullámverésén keresztül a messzi-messzi fény felé. A nő keze volt
az, meleg érintése a karján; kivezette őt a megsemmisülésből, amely-
be háborgó szenvedélye taszította. Egy sötét isten várta a végpont-
ban, akinek a szenvedély és a bűntudat eszköz volt csupán; egy olyan
isten, akit épeszű ember nem szolgálhatott.
Egy olyan isten, akit Aton örömest szolgált volna, miután az aszte-
roida-allegória teljes jelentése megvilágosodott tudatos énje előtt.
Az eső elállt, bár ő már bőrig ázott; a szörnyek és a börtönszerű
falak eltűntek. Napsugarak játszottak körülötte, ám nem a törött osz-
lopon, mint azt részben várta, hanem a csillogó vidéki tájon, mely fel-
emelően zöld volt az alkonyatban, és csodálatosan vonzó.
– Győztél – fogalmazott pontatlanul a nő. Ó volt az erdő asszonya,
a szerelem nimfája. – Nem hagyhatom, nem engedhetem, hogy így
távozz. Egy ekkora gonoszhoz semmiképp. – A gonoszról beszélt: nem
arról, amit a szállodában tettek, hanem az istenről, melyet szolgálni
készült. Az istenről, aki menedéket ajánlott neki.
A látomás véget ért. A szellemek eltűntek, bármik is voltak, és Ma-
lícia ismét álmai megrontatlan dísze volt. Gyermekkora gyönyörű höl-
gye visszatért, minden szerelmének tárgya, mely sosem csorbul többé.
Aton megtisztult érzelmei körülölelték a nőt. Megcsókolta, végre
megízlelve a dal befejezését. A szerelme sosem volt még ilyen erős.
Aton ajka alatt a csók kihűlt. A kolonelett halott volt.
§400

A folyó mentén lefelé az út egy keskeny, de kitartóan haladó vájattá

szűkült, a falak pedig már olyan közel húzódtak egymáshoz, hogy szin-
te csak egy keskeny alagút maradt közöttük. A meder mellett az ös-
vény viszont megmaradt, és pont elég széles volt, hogy az emberek
egyesével haladhassanak rajta.
Főnök vezette a csoportot, és éberen figyelte annak az embernek a
jeleit, aki már egyszer felderítette a terepet, de nem tért vissza. – Ha
még jobban összeszűkül – mondta –, úsznunk kell.
Senki sem szólalt meg. A víz veszélyes lehet. Ha rosszul ítélik meg a
helyzetet, magatehetetlen testeket sodor le az ár, talán zúgókhoz,
talán folyami ragadozók torkába, vagy tulajdonképpen bármihez,
amivel a Keserves Út rászolgál a hírnevére. Gyaloglás közben legalább
részben biztonságban érezték magukat, és az ösvény mentén minden
kanyar feltárulásával csökkent a bennük lévő feszültség.
Az út elég magas maradt ahhoz, hogy egy megtermett férfi is
kiegyenedhessen, de szűk volt. Az ösvény a padlat negyedét foglalta
el, a folyó a többit, és a fal kitüremkedései azzal fenyegettek, hogy az
óvatlan utazót a vízbe taszítják. Így folytatódott tovább, mérföldről
mérföldre, miközben az út haladt – lefelé.
Aton visszatért, és kelletlenül tett jelentést: nem volt kijárat felfelé,
csak egy megmászhatatlan vízesés. Nem mesélt nekik az elágazásnál
lévő másik alagútról. Végignézett rajta, hallotta a távoli dobogást, és
olyan gonoszt érzett onnan, mellyel egyetlen ember sem tudott volna
szembenézni. Elképzelése sem volt, honnan tudta ezt; azonban bizto-
san érezte.
Kevesen hitték, hogy folyásirányban jobb esélyeik lennének – ám
Főnök nem fogta vissza a hisztérikus reményüket. Talán találnak egy
másik folyót, melynek mentén kijuthatnak a felszínre. Elvégre a bar-
langi lényeknek be kellett jönniük valahol... Betegágy doki pedig ta-
lált kijáratot. Hová máshová tarhatott, mint erre? Bárcsak hagyott
volna jeleket maga után!
Az alagút csodálatos módon véget ért. Egy végső szűkület, egy
majdnem tökéletes ajtó, ami után egy nyílás következett. Egy hatal-
mas, kupolaszerű barlangba sorjáztak, aminek egy nagy medence volt
a közepén.
A medence átmérője körülbelül száz láb lehetett, a kupola csúcsa
pedig ötvenlábnyira magasodott fölötte. A rejtélyes ösvény a víz széle
körül futott, tizennyolc hüvelyk szélesen, három lábbal a vízszint fö-
lött. A fal fölötte és alatta függőleges volt, vagy befelé hajlott; nem
tarkították sem rések, sem mélyedések. Egy meztelen ember nem
mászhatott fel az ösvényről. A medence szélén, a bejárattal szemben
az út fokozatosan lejtett, majdnem a víz szintjéig, ahogy egy két láb-
nál szűkebb lyuk felső pereme volt látható. A nyílás mohón itta be a
vizet.
A medence maga mély volt. Zöld fény áradt belőle néhány lábon
keresztül, ám a ragyogás végül a sötétségbe veszett. A víz hideg volt;
kisorsolták, ki lesz az első, aki iszik belőle és megfürdik benne.
A teljes csapat elfért a tó szélén. Főnök egy őrt állított az ajtóhoz, a
többieknek pedig engedélyezte a pihenést. Férfiak és nők ülték körül
a medencét, lábukat lógázták, és vicceket meséltek. Az Úton első al-
kalommal a hangulat gondtalan volt. Kiderült, a sorsolásra nem volt
szükség, mert az emberek, akik már majdnem elfelejtették, milyen
érzés is úszni, határtalan örömmel szórakozták ki magukat.
Azonban Aton nyugtalan volt. A többiekkel ellentétben érezte a
mögöttük lévő súlyos veszélyt. Előbújt a vízesés mögötti alagútjából,
Aton után árasztotta a szívverését, és követte az embereket a folyón
lefelé. Aton elméje valahogy érezte a lény éhségét, hatalmas étvá-
gyát, ami csak ételt kívánt. Lassan mozgott, mérföldekkel arrébb, de
egyre közeledett. Közeledett.
Hol volt a kijárat? Ezt a barlangot minden bizonnyal egy hatalmas,
felfelé emelkedő gázbuborék hozta létre a Khton létezésének képlé-
keny napjaiban, amit aztán a fokozatos lehűlés és a környező szikla
megszilárdulása itt megrekesztett. Aztán a víz megtalálta, kivájta,
feltöltötte, és megnyitotta a saját túlfolyóját. Eszerint nem lehetett
másik út mélyen a víz alatt, mert akkor a barlang sosem telt volna
meg. És a látható nyíláson kiömlő víz pontosan a bejárattal szemben
volt.
Kockázatos volna átugrani azon a lyukon. Itt aztán nem lehetne az
örvénylő áradat fölébe kerekedni. Az ember magatehetetlen volna –
mint ahogy az előreküldött felderítő is lehetett, minthogy nyomát sem
látták.
Talán a kötelüket, amit még hosszú-hosszú idővel korábban a felső
barlangok bejáratától hoztak magukkal, leengedhetnék a vízbe, valaki
pedig leereszkedhetne rajta – már ha egyáltalán levegőhöz lehet jutni
odalent. Másrészről pedig: hogyan lehetnek biztosak abban, hogy van
levegő a víz által lezárt túlfolyó mögött?
Ám teltek az órák, és ha meg is fordultak más fejében is Aton aggá-
lyai, senki sem adta jelét. Még Főnök is végtelen nyugalommal tábo-
rozott, és Gránátot figyelte úszás közben. Néhányan alámerültek,
hogy halat vagy más egyéb vízi élőlényt keressenek, de üres kézzel
tértek vissza. Mások a falnak dőlve aludtak; néha egyik-másik szom-
széd tréfás kedvében, durva meglepetés gyanánt, belökött egy alvót a
vízbe.
Úgy tűnt, ez a kupola jelentette a legtöbbet, amit a Khton a termé-
szet paradicsomából nyújtani tudott.
Aton nem hitt a paradicsomban. Ő is alábukott, tíz, majd húsz láb
mélyre, amennyire csak bírt, de nem találta meg a tó fenekét. Emel-
kedés közben közel került a széléhez, ahol elkapta egy kisebb örvény,
és megforgatta a vízben. Egy pillanat múlva már sértetlenül ki is jutott
belőle, de nem hagyta nyugodni a dolog. A közelgő veszély érzete
tovább erősödött. Mégis lenne valami nyílás odalent?
Átúszott a túloldalra, közben vigyázott, nehogy közel kerüljön a
látható kijárat sodrásához. Itt is érezhető volt a gyenge áramlat. Ez
nem jelentett jót: miért lépne fel ilyen hatás állóvízben?
Hacsak nem valami hatalmas emelkedik odalentről, ami az oldalai
mentén leszívja a- vizet.
Főnök őt figyelte. Aton a peremre mutatott, mire a másik bólintott.
Ő is észrevette.
A többieknek nem mondtak semmit. Nem volt értelme addig páni-
kot kelteni, amíg meg nem ismerték a veszélyt – ha létezett egyálta-
lán. Ám azonnali lépésekre volt szükség, hogy megkeressék a kijára-
tot. Lehet, hogy nagyon hamar szükségük lesz rá.
 A bejáratnál álló őr felkiáltott. Valami megtámadta őket!
Tehát nem a képzeletem játszott velem, gondolta Aton. Nem kezd-
tem még elveszíteni a fogásomat a valóságon.
Dulakodás, majd egy rekedt sikoly; aztán két test tántorodott a
tóba. Az egyik az őr volt; nem esett baja; kiúszott a víz széléhez, és
visszakapaszkodott az ösvényre. A másik egy pikkelyes kőevő volt.
Megsérült, és haldoklott.
Amennyire Aton tudta, ezek a lények nem voltak ragadozók. Kimé-
rának túl lassúak, sosem támadtak emberre, és könnyedén levadászott
egyet közülük. Ezzel vajon mi történt?
Még egy jött, aztán egy harmadik. A medencét nemsokára ellepték
a holttestek, az esetlen állatok pedig a kőkésekkel felszerelkezett
embereknek rontottak. Mi hajtotta őket?
A bejárathoz közel Főnök Aton mellé lépett. – Hallgasd! – mondta.
Messze az alagútban új zaj hallatszott – olyan, amilyet korábban
még sosem hallottak a barlangokban. Menetelés zaja volt – számtalan
láb lépkedett egyszerre.
Az emberek egymásra néztek, és a csoport egyként hallgatott el.
Fegyelmezett hadsereg – itt? Semmi értelme nem volt. A felső szint
biztosan nem szervezett volna keresőosztagot, eddig meg aztán vég-
képp nem bírták volna ennivalóval. Ha a Keserves Út vége közel volt,
lehet, hogy ott emberek jöttek be, és talán menetelnének is, de nem a
börtönök irányából érkeznének.
A hang kitartott, az alagúton keresztül a csarnokuk felé ömlött, az
ütemszerű léptek zaja pedig egyre erősödött. Bármi volt is az, emiatt
rohantak feléjük korábban az állatok.
Mostanra már mindenki hallotta a csarnokban. Az alvókat felráz-
ták, hogy rossz előérzettel hallgassák a hangot, amit nem értettek.
– Magasságos Khton! – kiáltott fel az őr, és rettegve húzódott hát-
ra. A menetelés üteme tovább erősödött. A forrása megkerülte az
utolsó kanyart is, de a bent állók még nem látták.
Aztán megjelent. Egy óriási, groteszk fej hajolt be a bejáraton. Ösz-
szetett szeme volt, és ujjnyi vastag, lábnyi hosszú csápjai. Lassan, gépi-
esen körbefordult, hogy végignézzen az összegyűlteken; a menetelés
robaja elhallgatott. Aztán megindult előre – be a menedékükbe.
A fej hátsó része egy alig két hüvelyk vastag nyakba tömörült össze.
A teste is beért: egy zömök, szabálytalan kinövés, melyet két vastag,
rángatózva emelkedő és visszahulló láb hajtott előre. A legközelebb
álló emberek döbbenten hátráltak, és utat engedtek a lénynek. A test
egy két hüvely átmérőjű farokba szűkült össze. Aztán elképesztő mó-
don egy második test követte, ami az elsőre hasonlított. Aztán egy
harmadik, egy negyedik. Annak a valaminek szelvényekből állt a teste!
Az emberek most már rendületlen borzalommal nyomultak hátra.
Kétségbeesetten próbáltak távolabb jutni a lénytől, de nem volt hely a
hátráláshoz. Néhányan a vízbe ugrottak, ahogy az állat hajthatatlanul
jött előre.
Általános tolongás alakult ki, ahogy az úszni nem tudók, illetve
azok, akik féltek úszni, durván lökdösődni kezdtek az ösvényen, hogy
helyet adjanak a hernyónak. Aton és Főnök álltak a legközelebb a ha-
talmas fejhez. Főnök fejszéje készen állt, ám a gazdája eddig hátrált,
nem támadott. Egyelőre nem ismerték eléggé ezt a lényt.
Az út igencsak zsúfolt lett. Már a kezdetekkor sem volt túl sok fölös
helyük, a szörny pedig testének tekintélyes részét behúzta maga után.
Tíz, tizenöt test; és további szelvények tűntek fel vég nélkül, míg aztán
majdnem az út negyedét elfoglalta. Mikor lesz már vége?
Aton észrevette, hogy az utolsó testek formátlanok voltak, még egy
ilyen lény mértékeihez képest is groteszkek. Nem voltak többé egy-
formák, csak a lábak mozogtak egy ütemre. Néhány szelvényen to-
vábbi hasznavehetetlen, sorvadozó végtagok lógtak. Más részei össze-
szikkadt fejeknek tűntek. Mintha valójában több különböző fajhoz
tartoztak volna.
Az egyik szelvény emberinek tűnt.
Lehetetlen! Aton elhátrált az ocsmány fej elől.
Hogyan táplálkozott ez a lény? Az elülső részén nem volt kivehető
szájszerve, a szelvények pedig nem voltak olyan helyzetben, hogy hat-
hatósan táplálkozhasson velük. Ám egyre több jelent meg, és mind-
egyik rész teljes szélességében elfoglalta az ösvény rá eső részét. Most
már nyilvánvaló volt, hogy kinek a kényelmét szolgálta a kivájt út.
Az emberek keresztülestek egymáson, és fejvesztett menekülésük
közben a vízbe hullottak. Akiknek sikerült állva maradniuk, már csak
kevesebb mint az út felén zsúfolódhattak össze – a lény pedig egyre
csak jött befelé. A ronda fejtől legtávolabb eső szelvények furcsamód
szikkadtnak tűntek, hiányzott belőlük a testnedv; ha a dög megéhe-
zett, gondolta Aton, azt hátulról előrefelé kezdte.
Végül aztán megjelent a vége. Többen egyszerre sóhajtottak meg-
könnyebbülésükben. A lény nem löki mindannyiukat a vízbe.
Az utolsó szelvény egy négy láb hosszúra nyúló, tűszerű fullánkban
ért véget.
Sikoly hasított az eluralkodó káoszba. Minden fej önkéntelenül a
hang irányába fordult. Majdnem mindenki figyelmét lekötötte a her-
nyó, így a medencében felbukkanó másik veszedelmet észre sem vet-
ték.
Egy alak emelkedett fel odalentről, és lassan a víz felszíne felé tar-
tott. Bálnaszerű volt, a medencét faltól falig kitöltötte; egy száz láb
széles, puffadt, fekete hólyag. Az állatot fedő utolsó vízréteg leper-
gett domború, viaszos felszínéről, és egy hatalmas, körkörös nyílást
fedett fel: egy szájat.
Aton most már felismerte. Egy irgalmatlan nagyságúra nőtt medú-
za. Erősen gyanította, hogy hússal táplálkozik. A kőevők tetemei a
túlfolyón távoztak, így nem volt közvetlen bizonyítéka.
Ám nem kellett sokáig várni a bizonyságra. A száj szélesebbre tá-
rult, és egy belső, fehéres csatorna tárult fel; bugyborékolt, és mérge-
ző, sárga gyomorgőzt böfögött fel. Egy csőszerű nyelv nyúlt ki belőle.
Vakon csapott körbe, aztán a vízben egy nő teste köré csavarodott, és
behúzta a sikoltozó asszonyt a pofájába.
Közben a hernyó sem tétlenkedett. A feje a túlfolyónál volt, a farka
pedig elzárta a bejáratot, és az út szemközti oldalán haladt visszafelé,
így ott sem tudott kimenekülni senki. Hatalmas fullánkja, ha lehet,
még félelmetesebb volt, mint a feje.
A tüske hirtelen kilőtt, még négy lábbal toldva meg a hosszát. Tel-
jesen felnyársalta a legközelebb állót, aki botor módon egy kődarab-
bal fenyegette; a fullánk a hasán hatolt be és a hátán jött ki. Borzalma-
sat ordított, aztán összerogyott; testét viszont még mindig tartotta a
hernyó farka. A tüske visszahúzódott, a testet pedig a zárószelvényhez
illesztette.
– Micsoda pokoli erő! – gondolta Aton. – Áthatol beleken, izmon,
gerincen, és gond nélkül kijut a hátsó oldalán.
Ezután a holttest förtelmes módon ismét életre kelt. A férfi feje és
karja ernyedten lógott – ám a lába felvette a szelvények ütemét. A
többi szelvényét.
A farok újra kinyúlt, és elkapott egy menekülő nőt. A hátán behato-
ló ütéstől a gyomrán ütközött ki a fullánk.
Ő is, akár az első, meghalt, vagy elájult; majd ugyanúgy, mint az
előző áldozatnak, élőhalott alsó végtagjai a menet ütemét kezdték
járni.
Aton megértette a csapda borzalmas természetét. Ami először ár-
tatlan menedéknek tűnt, valójában a Khton két legvérszomjasabb
lakójának közös vadászterülete volt. Az áldozat választhatott – de
nem menekülhetett.
És az egész csapat besétált ebbe a fogadóterembe, hogy otthon
érezzék magukat. Most nem volt idő gondolkozni, tervezni, felderíte-
ni. A hernyó saját akarata szerint csatolta magához az új szelvényeket;
előre, hátra, oldalra, vagy másokon keresztül – minden irányból szá-
míthattak a végzetükre. A medúza esetlenül szippantotta magába
azokat, akiket lelöktek, vagy maguktól estek, esetleg a vízbe ugrottak.
Megengedhette magának az esetlenséget. Az emésztés eltart egy
darabig – ám biztosan végbemegy.
 14

Főnök átvette a vezetői szerepet. Két kézre markolta a fejszéjét, és a

nyelvével félre- és visszaütötte az embereket maga elől. Megtisztítot-
ta maga körül a terepet, és előrelépett, hogy megcélozza a hernyó
fejét. Aton, szándékát megérezve, követte.
Főnök megvetette a lábát, és meglendítette a baltáját. A hátán
gyönyörűen fodrozódtak az izomkötegek. A penge belehasított a her-
nyó pofájának gumiszerű bőrébe. Zöld váladék ömlött a nyílásból. A
lény dühödt szisszenést hallatott a csápjai között lévő testnyílásán
keresztül, majd visszahúzódott; elülső lábainak mozgása a hátulsó
végtagjaihoz hullámzott. Főnök újra lecsapott, ezúttal a kitüremkedő
szemeket célozta, de a hernyó pislogott.
Pislogott: csillogó, fémszerű csontlemezek húzódtak a szeme elé,
védőmaszkot képezve. A fejével nem tudott harcolni, mindenesetre
meg tudta védeni magát, ha egy préda úgy döntött, ellenáll, és küz-
deni próbál. Egy olyan durva szerszám, mint a balta, csak bosszantani
tudta, megölni nem.
Főnök újra és újra lecsapott; a foltos arc szabadon maradt tapoga-
tott aprította, a hernyó pedig tovább hátrált. Ám eközben a farka még
távolabb elért, amitől a helyzet egyre rosszabb lett. A kör már majd-
nem bezárult, ahogy a test vég nélkül, kérlelhetetlenül egy jobban
kitágult.
– El kell űznünk, vagy megölnünk! – kiáltotta Aton. – Vagy lökjük a
vízbe!
Az méltó vég volna. A hernyó fuldoklás közben ide-oda dobálná
magát a vízben az összes kapálózó lábával; a medúza belefulladna az
elpusztíthatatlan falatba, amit sosem tudna teljes egészében lenyelni.
Mind a kettő belepusztulhat.
 Ám ez nem volt valószínű. A teljes embercsoport egységes rohama
talán le tudná dönteni a hernyót. A férfiak és a nők megkerülhetnék a
medúzát, hogy alulról megragadják a rengeteg lábat, és lefeszeget-
hetnék a szörnyeteget a párkányról; vagy felmászhatnának a hátára,
hogy eltaszítsák a faltól. Igen – le lehetne győzni. Azonban a rémült
tömeg erre nem képes. A pánik lehetetlenné tette az összefogást. A
menekülés közvetlen, egyértelmű esélye – csak ez indíthatná meg a
sikoltozó embereket.
– A folyóhoz! – kiáltotta Aton, miközben az örvénylő nyílás felé
mutatott. Főnök az ordítozás mellett is meghallotta, és a jelzett irány-
ba nézett. Miután megértette Aton szándékát, a túlfolyóig hátrált, és
őrt állt mellette, készen arra, hogy megakadályozza a hernyó előretö-
rését.
– Befelé! – üvöltötte Főnök, és a nyílás felé mutatott. – BEFELÉ! –
Egy férfi a tömegből meglátta a jelzéseit, és a medúza középső púpja
és a medence pereme közötti sekély vízbe vetette magát. Félig úszva,
félig a szivacsos húson járkálva elevickélt a kijáratig, és fejjel előre
belevetette magát. A mögötte felgyülemlő víz segítette a lejutását.
Szünet következett, majd a következő ember indult neki, és még
azelőtt kikerült a vízi szörnyeteg látóteréből, hogy az elkaphatta vol-
na. Aztán egy nő érkezett, majd a többen felsorakoztak, akik szíve-
sebben választották az ismeretlen utat, mint a megismert rémségeket.
A hatodik ember a sorban Csöpi volt. Saját becslése szerint két-
százhetven fontot nyomott. Túl későn vették észre, hogy a derékbősé-
ge túl nagy volt a nyíláshoz. A feje és a válla eltűnt; kapálózó lába és
lábfeje már nem.
– Szedjétek ki onnan azt a marhát! – üvöltötték a mögötte sorako-
zó megvadult emberek. A hernyó kinyújtóztatta a testét, így a feje és a
fullánkja egyaránt közeledett. A vízi szörnyeteg irtózatos nyelve is a
lyuk közelében tapogatózott. Ha az akadályt nem hárítják el gyorsan,
a többiek mind odavesznek.
Aton a vízbe ugrott, és megragadta a rugdosó lábakat. Saját lábát a
lyuk melletti sziklának támasztotta, hátát pedig megfeszítette, ám a
víz nem engedte ki a kövér testet a nyílásból, nyomásával a helyén
tartotta. Aton taktikát váltott, és megpróbálta átpasszírozni a férfit,
de a méretei nem engedték. Egyik irányban sem engedett. Csöpi lá-
bával egyre csak rúgkapált, amivel tovább nehezítette Aton erőfeszí-
téseit. Úgy tűnt, nincs mód a férfi kiszabadítására.
Főnök komor arckifejezéssel lenézett. A hernyó feje kis híján a
lyukhoz ért, mert már nem szegült ellene senki. – Nincs idő – dörmög-
te Főnök. – Állj arrébb!
Aton félreállt, vigyázva, nehogy a mögötte csapkodó nyelv elérje.
Főnöknek igaza volt – nem vesztegethették az idejüket.
Főnök a lyuk mellé állt, és keményen lecsapott a fejszéjével. A mez-
telen feneket pont az árka felett találta el, és mélyen a gerincbe vá-
gott. A kövér lábak nem vergődtek tovább. Főnök ismét lecsapott, és
még jobban elmélyítette a sebet, akárha fát vágna. Bőségesen ömlött
a vér, ami megfestette a vizet.
A halálodat érzem, öreg barátom?
A vastag nyelv közelebb húzódott hozzájuk, mihelyst megérezte a
vér ízét. Aton kétségbeesetten úszva próbálta elkerülni; a nyálkás,
hideg csáp a lábának csapódott, a combja köré tekeredett, de nem őt
kereste. Miután megtalálta az íz forrását, a szétszaggatott testre csú-
szott, és köré fonta magát. Főnök a nyelvet figyelte, és arra készült,
hogy egy csapással azt is lemetszi.
– Ne! – kiáltotta Aton. – Várj!
Főnök zavartan várt. Nyilvánvaló szándéka az volt, hogy apró dara-
bokra hasogatja a testet, amiket aztán majd egyesével ledobálnak, így
téve újra szabaddá a kijáratot. Ám ha volt más lehetőség...
A nagy nyelv megfeszült. A szörnyeteg meghúzta. A dagadt, vörös
hústömeg loccsanó hanggal kiszabadult a lyukból, és a vízben tocsog-
va a száj felé lendült. A feje, amit magával húzott, ernyedten, nyitott
szájjal csüngött a hullámok között, mintha Aton felé bólogatna.
Az utat nyert víz vad örvénnyel indult meg újra. A nyílás ismét sza-
bad volt. A medúza akaratlanul is megmentette őket.
Aton az utolsók között indult lefelé. Amikor sorra került, hirtelen,
minden ok nélkül, félelem kerítette hatalmába. Hová vezetett ez a
menekülőút? Biztos lehet benne, hogy ez a lépés nem volt rémisztőbb,
mint a mögötte lévő, ijesztő alternatívák? Azonban Csöpi meghalt
ezért a lehetőségért; ki kellett használni.
Nyitott szemmel csúszott be, és figyelte az utat, ahogy leszívta ma-
gával. A víz keresztülfolyt a lábai között, és sürgette, miközben egyre
inkább kifogyott a levegőből. Amint a falak távolodni kezdtek egy-
mástól, erőteljes karcsapásokkal a felszín felé lökte magát.
Túl korán tette – a feje az alacsony plafonnak ütközött, és félig
eszméletét vesztve sodródott tovább a féktelen áradattal. Egy pilla-
nattal később egy erős kéz ragadta meg a hajánál fogva, és a felszínre
húzta, így újra lélegzethez jutott. Ahogy kitisztult a feje, megértette,
milyen hálás is volt a segítség – vízesés robaja hangzott elölről.
A partra tántorgott, és rózsaszín vizet köhögött fel a torkából. Csak
ekkor ismerte fel a megmentőjét: Gránát volt az.
Többeket így mentettek meg, sokan azonban már átbuktak a pe-
remen. Amikor egyértelművé vált, hógy nem érkeznek többen, talpra
álltak, és különböző csavarodó sziklaképződmények segítségével le-
ereszkedtek egy húsz lábbal mélyebben medencéhez, ami a vízesés
lábánál alakult ki.
A medence tele volt emberekkel. Néhányan már sértetlenül el-
kezdtek kimászni a partra. Egypár úszni nem tudó vadul és hasztalanul
vergődött. Mások már nem is kapálóztak.
Gránát ugrott be először. Megragadta a legközelebbi magatehe-
tetlen nő lábát, és egy sekélyebb részre húzta. Aztán egy újabb bajba-
jutottért indult. Kiváló úszó volt.
Akik képesek voltak rá, követték a példáját. Nem sokkal később az
összes testet a partra vonszolták, ám pokoli árat kellett fizetniük.
Százhatvan ember lépett be a medúza csendes csarnokába; most
harmincnyolc állt odalent. Heten túlságosan megsérültek ahhoz, hogy
folytassák az Utat, így őket kegyes halálban részesítették – a baltával.
A folyón lentebbről kiáltás hallatszott. Megfáradt tekintetek for-
dultak abba az irányba, hogy lássák, miféle új veszély fenyeget. Ám ez
a kiáltást felfedezés eredménye volt.
Egy lapos szikladarabon egy durva kőhalom emelkedett – értelmes
kéz munkája. Mellé egy B betűt karcoltak, és egy lefelé mutató nyilat.
Betegágy doki útja.
15

Ezután már könnyebb volt. Tizenkilenc férfi és tizenkilenc nő élte túl,

a természet meghatározása szerint a legéletrevalóbbak az alsóbb bar-
langokból. A csapat mérete kezelhető és hatékony volt, és rendkívül
sok élelem állt rendelkezésükre, így nem kellett olyan elvetemülten
megszerezniük. A levegő édes volt, a víz tiszta, a hőmérséklet kelle-
mesen hűvös.
Betegágy jelzései szabályos időközönként bukkantak fel, és mindig
lefelé mutattak. Nem várták, hogy megtudják, a doktor miként jutott
el idáig egyedül; ám láthatólag eljutott, még az eszénél volt, és csak
ez számított.
– Milyen ember volt? – kérdezte Aton Gránáttól, miközben nedves
cseppköveken másztak keresztül.
– Sznob – mondta. – Alacsony és okos. Gyenge tekintet, de mögöt-
te borotvaéles ész. Megvolt mindene, ami a szökéshez kellett...
– De ha eddig eljutott, mitől őrülhetett meg?
– Talán látta a kimérát. – Férfiak – nők nem – továbbra is nyom nél-
kül tűntek el. Azt gyanították, hogy a kiméra továbbra is a csapat
nyomában járt (hogyan juthatott keresztül a csarnokon?), és elkapta a
figyelmetleneket. A folyó monoton zúgásába néha egy-egy távoli si-
koly vegyült.
 Folytatódtak a menetelés napjai. A folyó tovább duzzadt, bár az azt
tápláló mellékágak már nem érdekelték az embereket, és ezzel együtt
a környező barlangok is kitágultak. A szélcsatornák megszűntek. Ehe-
lyett a csapat hordalékból erodálódott sziklák, fatörzsszerű cseppkö-
vek és fehér kristállyal teli barlangok között haladt. Alkalmanként a
folyó szétvált, ágai egymásba kapcsolódó, sötétségbe vesző tetejű
vájatokban kanyarogtak, bizonytalan határvonalak között, hogy ké-
sőbb aztán újra egyesüljenek.
Végül a víz egy hatalmas, lassan hullámzó tóba gyűlt. A bal oldalán
sétáltak végig. A túloldalon, ötvenlábnyira a vizet egy sima sziklafal
határolta, melynek íve a fejük fölött háromdimenziós labirintussá vál-
tozott. Az ő oldaluk azonban lapos maradt, a partot pedig fehér ho-
mok borította. A tó tiszta és hűvös volt, egy fürdőző álma – ám Beteg-
ágy egyik jele halálfejjel jelölte meg. A csapat hitt neki.
A Khton barlangjai ismét megmutatták szépségüket és nyugalmu-
kat. Most már azonban senki sem hitt a paradicsomban.
A nyitott ösvény fokozatosan szűkült, ahogy a fal, a víz ellenében,
egyre közelebb húzódott. A túloldalt a szikla egyenlő mértékben tá-
volodott, így ott jutott hely a homokos fövenynek. A partok megcse-
rélték jellegzetességeiket – vagyis inkább a folyó egyszerűen csak a
másik oldalra helyezte át a csatornáját.
Végül aztán egy, a vízre mutató jelhez érkeztek. Ideje volt átkelni.
Ám a közepén egy nagy vízi élőlény vert hullámokat, melyek már jó
néhány menet óta követték őket.
Betegágy, kihasználva a zsenialitását, valószínűleg kikevert valamit,
ami előzte a dögöt. Ennek a csoportnak más megoldást kellett talál-
nia.
Főnöknek nem tartott sok idejébe döntést hozni. – Sorsolás.
Gránát odalépett hozzá. – Tudom, hogy mit akarsz – mondta ne-
hézkesen. – Megcsinálom. Jól úszom.
Főnök félrelökte. – Nem mondtam, hogy tégy bármit is! Sorsolás.
A nő nem mozdult. – Nem áldozhatsz fel több férfit. Jó úszó va-
gyok. Én akarom csinálni.
Főnök hosszasan tanulmányozta, aztán elfordult. – Itt maradsz! –
mondta neki a válla felett. – Ötös... gyere velem!
Aton követte a férfit a csoporttól messzebb, ahol a fal egy kicsit
visszahajlott, és egy nyílt teret képezett a folyó egyik oldalán.
– Már akartam veled beszélni, Öt – mondta Főnök, és lefektette
fejszéjét a víz mellé, majd megfosztotta magát a többi fegyverétől is.
Aton tudta, hogy mi következik, így ő is letette éles köveit.
– Mindegyikünknek megvannak a maga okai idelent – folytatta
Főnök. – Egyikünk sem elég jó ahhoz, hogy a többiek indokairól be-
szélhessen. De most ezt le kell rendeznünk. – Csípőre tett kézzel állt.
Izmai keményebbek voltak, mint az Út elején, most pedig vékony iz-
zadságréteg csillogott rajtuk. – Nem tudom, miért hoztak le ide, és
nem is kérdezem. – Ez csak az alapvető udvariasság volt; Aton
kolonelettjének már rég híre kelt. – De te több bajt okoztál, mint tíz
másik, mióta létrejöttek a bányák. Dörzsölt és kemény vagy – ám én
ismerlek téged. Már régen láttam a jeleket.
– Ha rajtam múlt volna, téged kötözünk ki ahhoz a kőhöz, hogy
elcsald a kimérát ahelyett a kis ember helyett, aki sosem volt elég
bátor az igazi bajkeveréshez. Te szorultál volna be abba a lyukba, és te
várhattad volna a fejszét az egyetlen ember helyett, akinek elég sütni-
valója volt ahhoz, hogy kijuttasson minket innen. Te kapnád a most
következő magányos úszást.
Főnök mégsem volt olyan tudatlan, mint Aton hitte. Mennyit gyaní-
tott? – Engem vádolsz Balek bűnével?
– Nem vagyok okos – mondta Főnök. – Nem tudom, mi folyik az
emberek fejében, és sokáig tart, míg kisütök valamit. Azt viszont tu-
dom, hogy Balek nem dobta volna fel az egyetlen barátját. Nem olyan
ember volt. A legádázabb ellenségére mutatott volna, hogy védjen
egy bűnös barátot.
– Csakhogy ő nem tudta, ki találta meg a gránát másik felét. Azt
gondolta, te is ártatlan vagy, mert ő az volt. Azt várta, te majd fedezed
őt. De nem így tettél, és ezzel neki vége volt. Neked csak egy okod
volt, hogy így tőrbe csald, mégpedig az, hogy tudtad, úgysem talál
mást, aki bevallaná helyette, mert nem más tette. Mert te voltál az, aki
felvette a gránát másik felét, és felküldted a kosárral Bankárnak. Te
voltál az áruló.
És Főnök a lassú eszével kivégezte Balekot, még mielőtt rájött vol-
na az igazságra – most pedig vállalnia kellett a hibáját.
– Kár – mondta Aton együtt érzően. – Csöpi haláláért is én vagyok a
felelős?
– Okos vagy. – Főnök elértette az ironikus felhangot. – Tudtad,
hogy a Keserves Utat választjuk majd, és ezt is akartad egész idő alatt.
Így mások halnak meg helyetted. Egyedül nem vághattál volna neki.
Mindenki, aki meghalt idelent, miattad halt meg.
– Még a kiméra áldozatai is?
– Körülnéztem, amikor meghallottuk Balek sikoltozását, és téged
nem láttalak. Akkor kezdtem el gondolkozni. Az alagút másik végéből
jöttél elő. A kimérának el kellett haladnia melletted távozás közben.
De te nem mondtál semmit. Balekot holtan akartad látni, hogy ne
beszélhessen többet, mert a végén még valaki hisz neki...
– Persze. A kolonelett mágiája hisztérikus erővel ruházott fel. Pusz-
ta kézzel azonnal ölni tudok. Megragadom egy ember nyakán a vastag
izomkötegeket, és egyben kitépem, vagy benyomom az ujjaim az alsó
bordái alá, és kiszakítom a teljes bordavázat. A csupasz körmömmel
megcsinálom a ragadozó nagymacskák fogását: elkapom valakinek
orrát, és addig húzom hátra a fejét, amíg el nem törik a nyaka. Reme-
kül tudom utánozni a kettős karmolás- és tépésnyomokat, a párhuza-
mos állati karmok vonalait és az agyartámadás jellegzetes, félig rá-
gott, félig hasított kinézetét. Minderre azért vagyok képes, mert van
egy titkos raktáram, ahol a fantom-kiméra nyomait létrehozó külön-
leges eszközeimet tartom, amik csak erre a feladatra készültek, és ezt
bármikor másodperceken belül meg tudom csinálni. Mivel elfelejtet-
tem becsempészni az eszközöket, itt készítettem el őket, a khtoni tit-
kos laboratóriumomban, ahol van egy ügyes kis fémsajtolóm és egy
fújtatós kemencém, amiben a nyersvasat olvasztom. A kő túlságosan is
kényelmetlen, tudod. Lyukat kellett vágnom a bolygó felszínébe, hogy
a füst és a gázok észrevétlenül távozhassanak. Alkalmanként fel kell
mennem oda, hogy elzavarjam a turistákat, mert ez mégiscsak egy
magánvállalkozás volna, én pedig nem akarok semmiféle zavaró té-
nyezőt. A labor hangszigetelt, így senki nem hallja meg a tevékenysé-
gem zaját, és egy magánvasút is fut a Keserves Út mellett, hogy min-
dig elérjem a szerszámaimat, ha kedvem szottyan egy kivégzésre. Egy
különleges eszközzel el tudom takarítani a véres nyomaimat, és ter-
mészetesen egy mindent fedő, testhez álló ruhát viselek, az űrben
használtakhoz hasonlatosat, ami felfogja a fröccsenő vér nagy részét.
Ebből aztán azonnal ki tudok bújni, majd gyorsan elrejtem, így a tes-
temen nem marad más, mint a rárakódott természetes koszréteg, és
senki sem tudja megmondani, miben mesterkedtem. Mert, ugye, rög-
tön vissza kell térnem a csoporthoz, mert senkinek nem szabad észre-
vennie, hogy az első sikoltás után még nem hiányzom. Balekkal kicsit
lassú voltam, ezt elismerem; ám azóta szorgalmasan gyakorolok. Ó, ez
a legtökéletesebb időzítést kívánja. Igazi kihívás. El sem tudom mon-
dani, micsoda móka...
Főnököt nem érintette meg Aton túlbonyolított szarkazmusa: – Azt
is látom, mit műveltél Gránáttal. Kemény lány – de azt nem érdemelte
meg, amit tőled kapott. A többivel már nem tudok mit kezdeni. Azt
viszont most és itt megmondom, hogy őt kárpótolni fogod mindenért.
Igen, eljött a számvetés ideje. – Biztos vagy benne?
– Biztos – mondta Főnök. – Ezt ez a farmer el tudja intézni. Gránát
meg fog halni, de boldogan teszi majd. Szépen megkéred majd, és
idehozod, ahol senki sem lát titeket, aztán elmondod az összes olyan
kis hazugságot, amire buknak a lányok, és jótállsz majd a szavaidért.
Ennyit megérdemel, és meg is fogja kapni. A többiek addig pihennek,
és felkészülnek az átkelésre.
Aton szemügyre vette a férfit. Komolyan beszélt. – Gondolod, hogy
el fogja hinni? – Igazított kicsit a testtartásán.
– Azt fogja elhinni, amit hinni akar. Ismerem ennyire. Te pedig
megkönnyíted a dolgát. Elég jól tudsz beszélni, ha rászánod magad. –
Főnök itt engedélyezett magának egy halvány mosolyt. – Meg nem
mondhatom, miért kattant rád; de kész megtenni bármit, amire kéred.
Ezért most jól fogsz viselkedni, és végig is csinálod – különben ezúttal
te leszel a csali, nem ő. Ha nem hiszed...
Aton nem hitte. Arra volt kiképezve, hogy figyelmeztetés nélkül
támadjon; megpördült, meztelen lába harcművészetének halálos pre-
cizitásával lendült rúgásra. A krell farmernek már kijárt egy lecke.
Acélos tenyérél csapta félre a talpát. Főnök olyan gyorsan került
belül a rúgás sugarán, hogy alig látszott mozogni, és kisöpörte Aton
alól a támaszkodó lábát. A becsapódás erejét, ahogy a teste találko-
zott a kőpadlóval, megkettőzte a rávetődő Főnök súlya. A kevés meg-
maradt zsír alatt a farmer kemény volt, mint a sziklafal. Fojtófogásba
kapta Aton fejét; a karját kíméletlenül hátracsavarta. Álla alá ujjak
feszültek.
Aton vadul vergődött. Felordított. Kibírhatatlan fájdalom robbant a
torkában, önkéntelenül és hiábavalóan próbált ellenszegülni a szo-
rongató karoknak, világát süvöltő sötétség lepte be.
Aztán visszatért a külvilág, furcsamód valószínűtlenül, az acélos
ujjak könnyed érintésétől eltekintve egy rejtett idegközponton. Halk
hang súgott a fülébe: – Játszani akar a pici baba?
Főnök óvatosan elengedte. – Mondd azt neki, hogy megvereked-
tünk érte, és te győztél – javasolta. – Nem akarom, hogy nagyon csú-
nyán nézz ki, űrhajós... egyelőre még. – Ehhez nem volt mit hozzáten-
ni.
Így játszották el ők hárman a szerepüket, ki-ki a magáét, Gránát
önkéntes áldozatának jelenetében...
...Főnök ökölbe szorított kézzel hallgatta a szeretkezés hangjait, és
tudta róluk, hogy hamisak, bár az ő vonzalma örömest valósra változ-
tatná őket.
 ...Aton különös módon úgy találta, hogy a halál tudata felidézi a
dallamot, a dallam pedig döbbenetesen őszinte szenvedélyt szít.
...Gránát önként vállalta a halált, nem lévén más módja, hogy fel-
ébressze ezt a szenvedélyt, s talán egy titkos pillanatnyi igazi szerel-
met, mielőtt gyötrelmei véget érnének.
...És a fehér hullám várt...
 VI. Khton

Aton lassan tért magához. A túlsó falon a naptár a második hónapot

mutatta, §403-ban – majdnem egy évvel a borzalmak után, amire még
emlékezett. Megcsókolta a kolonelettet, és... majdnem egy év!
Hol voltam? Mit csináltam az eltelt időben?
Körbenézett. Az első lényeges tárgy a kényelmes szobában, amin a
szeme megakadt, a keménytámlás faszék volt: Aurelius hatalmas trón-
ja, ami a kijáratot őrizte. Ott volt még a plüssdívány is, ami úgyszintén
nagyon ismerős volt – mindig is azt hitte, az édesanyjáé. Fölötte lógott
a falon a Tíz lány portréja, de most már nem ébresztett benne bűntu-
datot. Mellette pedig...
Mellette volt a xest művészet hálóképe: anya és fia.
Kitörölte a szobát az agyából, és önmagát kezdte tanulmányozni.
Könnyű inget viselt és tiszta munkásoverallt, lábán pedig a hví farme-
rek puha, nehéz bakancsát; bárki is öltöztette fel, értett hozzá. Lehet,
hogy valamiféle amnéziás állapotban saját maga volt az?
Mozgolódás hallatszott a szomszédos szobából. Aurelius? Nem, ő
már halott volt, akár az erdő nimfája, mint mindenki, akivel valaha is
törődött. Ki volt hát az Ötök házában? A léptek könnyűek voltak,
hangjuk ismerős.
– A kagyló dala! – kiáltotta hirtelen jött örömmel, nagy örömmel.
Őt is halottnak hitte, ha egyáltalán létezett az álmain kívül is. Megölte
őt – ám az egy jelképes kivégzés volt, amivel a második szerelmét ta-
gadta meg, és mostanra a jelkép már eltűnt.
A lány belépett Aton látóterébe. A haja hosszabb volt, mint ahogy a
négyéves emlékeiben élt, ezüstje ragyogott a délutáni napfényben a
hví zöldje előtt. Világos vonásai szilárdak voltak; csuklóján nem viselt
semmit.
Idillián nem létezett a testi halál, és ezt mindketten tudták. Ám ő
mégis lelökte a lányt a hegyről abban a gyönyörteljes pillanatban.
Kagylónak nem volt telepatikus képessége; nem tudhatta, hogy a férfi
reakciója tagadást jelentett, de nem őt tagadta meg, hanem a
kolonelettet. Kagyló számára viszont ez volt a második visszautasítás...
és a reszkető hví, amit még mindig viselt, megmutatta, hogy a férfi
iránt érzett szerelme nem lankadt.
Egy ilyen nő szerelmére érdemes!
– Négy lány – mondta. – Szeretlek.
Kagyló felnézett. – Aton?
A férfi zavartan felállt. A teste erős volt – az elmúlt évet nem ágy-
ban töltötte. – Kagyló... hát nem ismersz meg?
Óvatosan végignézett rajta. – Aton – ismételte, végül elmosolyo-
dott.
A férfi felé indult, a lány azonban hátralépett. – Ne érj hozzám,
Aton, kérlek!
– Kagyló... mi a gond?
A lány Aurelius vaskos széke mögött állt. – A dolgok talán nem
olyanok, mint amire emlékszel, Aton.
Aton visszasétált a saját székéhez, és leült. – Félreértettem az álma-
imat, szép kagylóhéj? Valami meghalt az Idillián?
– Nem, Aton, nem ez az. De te olyan sokáig... távol... voltál. Biztosra
kell mennem.
– Biztosra? Miben? – követelte. – A kolonelett halott, és én szeret-
lek téged. A kezdetektől fogva szeretlek, de előbb meg kellett hódí-
tanom a kolonelettet...
 – Aton, engedd, hogy én beszéljek. A dolgok nehezek lesznek szá-
modra, és nincs sok időnk. – Hivatalos hangneme megdöbbentette
Atont.
– Kagyló!
A lány nem figyelt a kifakadására, és beszélni kezdett, talán egy
kissé túl gyorsan, mintha egy előadást olvasna. – Elmentem az erdőbe,
mielőtt kiengedtek volna a Khtonról, és beszéltem a kolonelettel.
Beszéltem Malíciával. Megmutattam neki a hvímet, ő elvette tőlem, és
bebizonyította nekem, hogy ugyanúgy szeret téged, mint én.
– A maga módján szeretett is – mondta Aton.
– Nagyon szép volt. Láttam a rokoni hasonlóságot. Elmondott ne-
kem mindent, amit tudnom kellett, hogy gondoskodhassak rólad a
gyógyulásod alatt, és figyelmeztetett a gonoszra, aki a Khtonról jön,
így meg tudtalak védeni tőle. Azt mondta... azt mondta, nemsokára
meghal, hamarosan, és rám hagyott egy dalt.
– A dal!
– Boldognak akart látni, Aton, és tudta, hogy a koloneli véred el-
pusztít téged. A gonosz pedig várt a maradékra. Nekem adott. Nem
hódítottad meg, Aton. Azt a nagyszerű nőt nem.
A megértés lenyűgözte Atont. – Mindezt még... azelőtt, hogy meg-
szöktem volna a Khtonról?
– Szerettünk téged, Aton.
– Malícia tudta, hogy meg fog halni?
– Igen. A neve a saját kultúrája szerint azt jelenti, „Szenvedély”.
Szerette annyira az édesapádat, hogy elhagyja, téged pedig annyira,
hogy meghaljon érted. Amikor Aurelius látta, hogy vele sétálsz a me-
zőkön, megértette, és feladta a mocsári láz ellen folytatott küzdelmét.
Malícia nem sokkal később meghalt. Aurelius unokatestvére az Öt
ágról eljött, és apádat az édesanyád mellé temette el az erdőben.
– A dal – mondta Aton. Képtelen volt koncentrálni.
Kagyló rápillantott. – Fel kellett ébresszelek... korábban – mondta.
– A dal... – Döntésre jutott. – Ez az a dal.
 Ekkor énekelni kezdett, és ez volt Aton gyermekkorának dallama. A
lány hangjából hiányzott a kolonelett ragyogása; ám rájött, hogy egy
hang sem vetekedhetett azzal. Ez volt az a dal. Kagyló egészen a vé-
géig énekelte, de a varázslat eltűnt belőle. – Most már nem maradt
félbe – mondta Aton, és ráébredt, hogy sosem a dal maga vonzotta
annyira, hanem a befejezetlensége – mint amilyen a koloneletthez
fűződő kapcsolata is volt. Nem a dal, hanem a teljesség hiánya miatt
lett megszállott. Miért is nem ismerte ezt fel korábban?
Kagyló mélyen a szemébe nézett. – Ez most már semmit sem jelent
neked, Aton?
– Sajnálom – mondta a férfi, bár a kifejezés oda nem illőnek találta.
– Akár meg is kímélhetted volna magad a fáradságtól.
– Nem, nem – mondta a lány, és még kedvesebben mosolygott. –
Ez így jó. Azt jelenti, hogy a benned élő koloneli eltűnt. Újra rendbe
jössz, bárcsak...
Az ismétlődő rejtélyes utalások idegesítették Atont. – Bárcsak mi?
Mi ez az egész a felépülésemről és a gonoszról? Merre voltam, és mit
csináltam az elmúlt évben? Miért nem engedsz közel magadhoz? Mi-
ért kellett egyáltalán felébresztened? Aludtam?
– Most már elmondhatom. – Kagyló megkerülte a széket, és leült,
bár továbbra is tartotta a távolságot. – Félig koloneliként, félig em-
berként egyik világban sem élhettél igazán. Malícia figyelmeztetett,
hogy borzalmas következményekkel járna, ha a konfliktusod feloldása
előtt távoznál. Azonban miután feláldozta magát, te őrültként bo-
lyongtál az erdőben, félelmetes, vak dühtől űzötten. Az Öt családbeli
unokatestvéred – Benjamin – a légiautójából kötelet vetett rád, és
elhozott hozzám. Nem szólhattunk a hatóságoknak, mert kiadtak vol-
na a Khtonnak. Üresen tartottuk az elmédet, amíg meggyógyult. A
kolonelett figyelmeztetett, hogy talán két évbe is beletelik majd, mire
a halála okozta sokk kiürül az agyadból, és újra szabad, normális em-
ber leszel. Tudtuk, hogy passzív állapotban kellett tartanunk téged.
Ám...
 – Gyógyszerek! Egy egész éven át?
– Nem volt más mód. Az ételedben volt. Benjamin irányította a
farmot, én pedig segítettem neki a hvível, és a gondodat viseltem. Egy
zöldség voltál, Aton... ezért nem vagyok hozzászokva ahhoz, ahogy
most viselkedsz. Sétálni vittelek odakint, a testmozgásért...
– Mint egy eb a pórázon.
– Kutyasétáltatás – vágott vissza Kagyló. – Engedd, hogy befejez-
zem! Titokban tartottuk az ittlétedet, ám úgy tűnt, valaki mégis tudott
róla: a gonosz a Khtonról. Az istene telepatikus, még jobban, mint a
kolonelett. Ez a férfi eljött érted, és azt állította, most már a Khtonhoz
tartozol. Rengeteget tudott. Azt mondta, hogy csak ott élhetsz bizton-
ságban, és a khtoni isten tudja csak újra egésszé tenni az elmédet.
Megpróbált elvenni tőlem.
– Egy küldött a Khtonról? – Aton zavarban volt.
– A hví nem szerette – mondta, mintha ez végleg pontot tett volna
a történet végére – és talán így is volt. – Én... én bántottam őt, így hát
elment. Most az űrhajójában ül, és várja, hogy felébredj. Azt mondta,
eljön érted, miután döntöttél. Félek tőle. Most pedig úgy kell szem-
benézned vele, hogy még nem állsz készen, mert le kellett álljak a
gyógyszerekkel.
– Kifogyott a készleted? – Aton nem volt túl boldog a különös hely-
zet egyetlen részletével sem.
– Nem. – A lány nem szólt többet, helyette az ajtóhoz intette
Atont. A férfi engedelmeskedett neki.
Kezdett besötétedni, a homályos horizontot pedig a lebegő felhők
égi parazsakként lepték el. Sosem látta még szebbnek az otthonát.
– „Ó, öröm – gondolta –, amitől mi élesztjük...”8 [8„Ó, öröm, amitől mi
/ élesztjük parazsunk...” (William Wordsworth: Óda: A halhatatlanság sejtelme a
kora gyermekkor emlékeiből – Ferencz Győző fordítása)]
– Oda kell menned hozzá! – mondta a lány. A hangja sürgető volt. –
Este kell megvívnod a csatát, amíg még van idő. Kérlek, menj!
Aton rábámult, és szórakozottan észrevette a lány bájos sápadtsá-
gát. – Csatázni? Miért? Nem tudok semmit erről a „gonosz férfiról”.
Miért a sietség? Miért nem magyarázod meg nekem?
– Kérlek – mondta, miközben arcán apró könnycseppek futottak le.
– Hadd érintsem meg a hvímet – mondta, így próbálva kialkudni
még egy kis időt, míg megérti a rejtélyt. Kagyló mozdulatlanul állt,
akár egy fagyott játék baba, amíg Aton kiemelte a kis virágot a hajá-
ból: a szerelem zálogát, amit akkor kap vissza örökre, amikor elveszi a
lányt. Kagyló szerette őt, bármire is utaltak a tettei; a hví tanúskodott
erről. Most viszont olyan megmagyarázhatatlanul viselkedett, mint a
kolonelett réges-rég a szállodában. Valódi indokai voltak?
Csészét formázó kezében a hví elfonnyadt, és elpusztult.
– „Szerelem múlásának órája szállt ránk...”9[9William Butler Yeats:
Levelek hullása (Maksay Albert fordítása)] – gondolta elképedve. Az elve-
szett ÓFI viszont nem nyújtott megnyugvást.
Akit a hví nem képes szeretni...
A fonnyadt növényi szárra bámult. Szerelemre érdemtelennek ítél-
te, és fellebbezésre nem adott lehetőséget. Ide vezettek volna a vá-
gyai?
A felhők fénytelenek és szürkék voltak az apadó fényben: akár
hamvak az égen.
Tizenhét

A rideg Kagyló nem mondta meg neki, merre találja ádáz ellenfelét,
ám Aton a mezőkön keresztül egy ismerős és jelentőségteljes irányba
indult. Három mérföldet sétált az alkonyba, amikor fekete körvonalak
rajzolódtak ki előtte: a khtoni hajóé.
Ez a férfi majdnem egy évig várt rá, és nem a törvény kezeként,
hanem mint egy isten küldötte. Kagyló ereje elriasztotta. A lány nem
blöffölt, amikor arról beszélt – régen, amikor szerelmük lángja fellob-
bant –, hogy képes megnyugtatni az agresszív férfiakat. Ám még ő
sem volt képes legyőzni a Khton erejét, ami ezt a férfit támogatta. Ezt
Atonnak kellett megtennie.
Semmi esetre sem akart visszatérni a börtönbe.
A hajó nem volt lezárva. Ostoba ember! Megfeledkeztél a véde-
lemről. Aton megtalálta a külső borításba süllyesztett létrafokokat, és
felmászott rajtuk.
Feje a bejárati nyílás vonalába került, ami egy korábbi mászásra és
korábbi reményekre emlékeztette. Valami az orrát bökdöste. Mozdu-
latlan maradt, amíg a szeme hozzászokott a sötétséghez.
Egy aprócska, vékony pengéjű kés volt, amit egy sebész pontossá-
gával fogtak. A guggoló alak enyhén foszforeszkáló szeme szúrósan
meredt rá, és Aton tudta, hogy a nagy teljesítményű kontaktlencsék
legyőzhetővé tették a homályt. Alatta az ajkak néma füttyszóra hú-
zódtak, egy hangtalan őrület részeként. – Üdv, Partner! – mondta.
– Partnerek leszünk – válaszolta a férfi. – De nem úgy, mint koráb-
ban. Most már ismersz. – A penge nem remegett meg.
– Igen – mondta Aton, és lábát kényelmesen kitámasztotta maga
alatt. – A Khton kolonelettje eljött, hogy visszavigyen engem. Nem a
véletlen hozott téged Idillia hátországába, a Khton bolygójára, hogy
megtalálj és végigkísérj a felfedezéseimen, ami bizonyította a ráter-
mettségemet mestered számára. Milyen találó is a mondás: senki sem
menekülhet.
– Senki – értett egyet a férfi, bár nem nyűgözte le Aton beszéde. A
penge a helyén maradt.
Aton tudta, hogy jobban teszi, ha nem hátrál meg, sem szavaiban,
sem tetteiben. Ha nem lett volna más dolgok megszállottja, már rég
keresztüllátott volna Partner álcáján. A férfi túl türelmes volt, időt
adott neki a Földön, a Kolonelen, a Hvín; a háttérbe húzódott, amíg
Aton felfedezte a saját természetét. Partnert nem a gránát érdekelte,
sem pedig a bánya, ahonnan származott; ez csak a kényelmes ürügy
volt, amivel elaltatta a gyanakvását. A bánya kulcsa már Partnernél
volt, sőt az egész Khtoné is.
Aton szünetet tartott a következő megállapítása előtt. Nem tudta,
hogy miként reagálna rá a penge: hátrahúzódna, vagy előredöfne.
Fejest ugrott. – Nem véletlenül. Valóban nagyon hasonlítunk egymás-
ra... Betegágy doki!
A penge eltűnt. – Gyere be! – mondta a doki.
Aton felkapaszkodott a kabinba. A szűkös lakófülke olyan volt,
mint amilyenre számos közös útjukról emlékezett: a víz- és ételellátó
csövek egy rövid fal mellett futottak, szemben ezzel, egymás fölött
ágyak. Ez sporthajó volt, amit vadonbéli táborozásokra, illetve
magánbulikra terveztek. A rakteret megtartották üres területnek. A
hajófenék egy jókora, nyolc láb széles négyzet volt.
Betegágy intett, mire halvány, zöldes fény áradt a falakból: a Khton
barlangjainak árnyalata. Aton nem szólt semmit. „Partner” korábban
tartotta magát a közönséges megvilágításhoz, hogy így is elrejtse ki-
létét, ám mostanra már lehullt az álarc. Mi volt a valódi kapcsolat a
Khton és a férfi között, és korábban miért döntött úgy, hogy nem me-
séli el a történetét?
– Mi az a myxo? – kérdezte Aton.
– Nyálka, latinul. Nem volt egyértelmű?
– Akkor nem – mondta Aton, és a Khtonra és rémségeire gondolt. A
Keserves Út a legrosszabbat a végére tartogatta. Miféle ember élvez-
hette annyira, hogy tudományos fejtörőket hagyjon hátra az utána
érkezőknek? – Tudod, hányan haltak meg a szökés közben? Hogyan
jutottál ki egymagad?
Betegágy leguggolt, hátát a falnak vetette, mintha a láthatólag
hőn áhított barlangjaiban lenne. A szikéje nem volt szem előtt, de
Aton biztos volt benne, hogy a keze ügyében tartotta. Óvatlan ember
nem élhette túl az Út veszélyeit. Normális ember nem. Ép ésszel nem.
– Az őrület, természetesen, ma már csak jogi fikció. – Betegágy úgy
döntött, elébe megy a ki nem mondott kérdésnek. – Biopszichikai
technikával hivatalosan már eltörölték a problémát. Mint ahogy az
orvostudomány egyéb területei megszüntették a fizikai betegségeket
egy-két borzongató kivételtől eltekintve. – Aton nem tudta félreérte-
ni a betegségek legrosszabbikára, a hidegrázásra tett ironikus meg-
jegyzést. – Mindazonáltal a társadalom szükségesnek látja, hogy be-
börtönözzön néhány, nos, nonkonformistát. Amikor a Khtonon talál-
tam magam mint rab, az én – ó, hívjuk menekülési képzetkörnek –
menekülési képzetköröm aktiválódott. Volt célom. Az ottani körül-
mények között tulajdonképpen józan voltam. Tudsz követni?
– Nem.
Betegágy a homlokát ráncolta. – Ha valaki abnormális körülmé-
nyekhez van szokva, és közben a „normális” társadalomban él, jó
eséllyel nem éli túl. Ugyanakkor tegyük ezt az embert olyan helyre,
ami megfelel a különc hajlamainak, és a jellembeli sajátosságai a túl-
élés feltételeivé válnak, míg az átlagos ember óhatatlanul elpusztul.
Ezért mondják azt, hogy épeszű ember nem menekülhet a Khtonról. A
Khton nem a józanság felé mutat. Persze az esélyek a torzulások meg-
felelő egymás mellé helyeződése ellen...
Aton a fejét rázta. Nem igazán figyelt a szavakra; tudta, hogy ez
csak egy párbeszédes előjáték volt az elkövetkező kétségbeesett küz-
delemhez. Élete legveszélyesebb ellenfelével került itt szembe, akit
meg kellett ölnie. Ezen a csatán múlt az élete, ám a végkimenetel két-
séges volt. A vereség a Khtonra való visszatéréssel és az új-őrülettel
járna; ha győz, visszatérhet a halott hví hervadozó lehetőségeihez.
Talán mindezek után csak azért küzdött, hogy fenntartsa magának
a jogot, és öngyilkossággal vethessen véget mindennek.
– Rakd a halat a vízbe, és úszik – mondta Betegágy élesen. – De
rakd a halat a szárazföldre...
Aton bólintott. Nem akarta tovább folytatni a témát.
– A Khton volt az én életterem – folytatta Betegágy könyörtelenül.
– Kijutottam. Úsztam. Az ottani szörnyetegek semmik voltak az el-
mémben élőkhöz képest. Amikor azonban visszatértem a társadalom-
ba, fojtogatott a levegő, mint ahogy már korábban is megfulladtam.
Az elmezavarom gyorsan elárulta a helyzetemet, és ismét letartóztat-
tak. Nem vihettek vissza még egyszer a Khtonra, mert féltek, hogy
ezúttal esetleg kivezetném a teljes bagázst. El sem felejthettek, és el
sem engedhettek. Úgy döntöttek, bevetnek némi orvosi célú őrületet
a saját elméjükön is, és azt feltételezték, hogy valójában nem is volt
kiút a Khtonról, ezért én csak egy tébolyult lélek vagyok, aki saját ma-
gát a hírhedt Dr. Bedeckerrel azonosította. Ez a maga módján igaz is
volt.
– Végül aztán „kórházba” helyeztek, „megfigyelésre”. A börtönlét
ismét beindította a menekülési szindrómámat, és újra hatékonyan
tudtam működni. A Keserves Út után a falaik és az őreik gyerekjáték-
nak bizonyultak.
Aton cinikusan figyelte. – Ha tudtad, hogy a szabadság a józan
eszedbe kerül, miért vágytál úgy rá?
Betegágy a fogait megvillantva mosolygott. – Még egy romantikus
tévképzet. Azt hisszük, hogy egy személyiségzavart meg lehet szün-
tetni pusztán a megismerésével – mintha valaki fel tudna emelni egy
hegyet, miután elismerte, hogy nehéz. Nem: a megismerés nem azo-
nos a megoldással. Úgy repültem a szabadság felé, mint molylepke a
gyertyalángba, és a Józan Észhez hasonló lényegtelen dolgok nem
tántoríthattak el ettől.
Aton a saját, meggondolatlan vágyára gondolt, amiért egyesülni
akart a kolonelettel. Eszébe jutott a haja: vörös a szenvedélyért, feke-
te a halálért. Józan Ész – hogyan is remélhette, hogy áthidalhatja a
hideg, kopár, tátongó szakadékot; a dal hiánya okozta sebet, ami már
begyógyult; az összetört kagylóhéjat? A molylepke megsérült, mert
porrá omlottak a szárnyai, de még nem kapaszkodott bele a ténybe,
hogy nem repülhet többé. Mely metaforák keverékével elemezhetné
ki saját magát? Hernyó a pokoltüzében?
– De most már józan és szabad vagy. – Aligha.
– Egyik sem természetes – mondta Betegágy. – De igen: józanabb
és szabadabb vagyok, mint korábban bármikor, és ezt az ajánlatot
hozom most neked.
– Józanság és szabadság – a Khtonon? Pocsék egy ajánlat – mondta
Aton, és felkészült a cselekvésre.
– Azt hitted – mondta Betegágy furcsamód csendesen –, hogy da-
colhatsz a Khton tüdejével és gyomrával, és nem tartozol felelősség-
gel az agyának?
– Az istened nem kérhet számon rajtam semmit. Elnyertem a sza-
badságomat.
– Még nem. A Khton haladékot adott neked. Nem hódítottad meg.
– A szavak ismerősen csengtek. Hány erő képzelte még azt, hogy be-
folyásolhatja az életét? Vagy talán nem is képzelődtek?
– Ahogy megjegyezted – folytatta Betegágy –, nagyon hasonlítunk.
Normális értékrend szerint én őrült vagyok. Csak a Khtonnak teljesí-
tett küldetésem tartja meg az egyensúlyomat. A Khton gondoskodik
rólam, és ezt te is hamarosan meg fogod érteni. De te...
– Jogilag őrültnek ítéltek – ismerte el Aton. – A Hvín ez a kifejezés
még mindig divatos. Ám ez még a kolonelett halála előtt volt. Most
már jól vagyok. – Az állítás hamissága abban a pillanatban beléhasí-
tott, hogy kiejtette a száján. A hví nem szerette többé, amit azt jelen-
tette, hogy elzüllött, akár értette ennek az okát, akár nem. Kagyló
gyanította ezt? Ez volt az oka a távolságtartásának? Ám akkor miért
gondoskodott a testéről egész idő alatt? Miért küldte előre, hogy
győzze le a „gonosz férfit”? Túl sok megválaszolatlan kérdés.
Ezt azonban még megteszi a lányért, a szerelemért, amiről azt hit-
te, hogy érzi, bár most már tudta, hogy csak egy sekélyes, önző dolog
volt, ami nem méltó lányra. Felajánlja ezt neki, mert úgy látszott, ezt
akarja: Betegágy élettelen testét.
– A te különleges őrületednek biológiai alapja van – mondta Be-
tegágy. – Nincs rá gyógymód. Nem változtathatod meg a származá-
sodat. Folytatod majd a szadista gyilkolást, mert a benned élő koloneli
kívánja az ártatlanok halálának telepatikus gyönyörét. Megfeledkezel
a bűneidről, mert a benned élő ember képtelen elfogadni a másik
éned kívánta bűnös élvezeteket. Tovább erősíted majd a hitét azok-
nak, akik tiltólistára tették a Kolonelt, és jobban gyűlölöd majd magad
minden másnál – és nem jogtalanul.
– Ó, igen... most már ismered az őrületedet, ugye, koloneli?
– Öltem – mondta Aton –, de nem szadista módon. A tetteimben
volt igazság és kegyelem. Nem én voltam a kiméra.
Betegágy nem enyhült meg. – Nem a becsületes gyilkosságokról
beszélek, koloneli. Tudom, hogy vannak idők a Khtonon, amikor mu-
száj ölni. Nem is a hibáidról beszélek: az idilliai lányról, a koloneletten
állt bosszúdról, a barlangi nőről. Mindet megpróbáltad megölni, de
olyannyira elmerültél a saját magaddal folytatott háborúban, hogy
sem szeretni, sem gyűlölni nem tudtál igazán.
– Nem, nem ezekre gondolok. De gondolj csak vissza egy különle-
ges esetre: a kis barátodra, Balekra. (Igen, az istenem mindent elmond
nekem.) Azzal bizonyítod az ártatlanságodat, hogy ott gyakorlatilag
nem te ontottad a vérét. Ám elárultad az alsóbb barlangokat, őt tet-
ted meg felelősnek, és kiköttetted a kivégzésére. És ott voltál, hallgat-
tad, amikor a kiméra megérkezett. A koloneli érzékenységed válaszolt
a vadászó kiméra vérszomjas kis elméjére, és tudtad, hogy Balekért
jött. Figyelmeztethetted volna a többieket, hogy megmentsd a fiút –
de nem tetted. Ott voltál, megízlelted a kínjait, ahogy a kiméra lecsa-
pott, és mégsem szóltál senkinek. Csak a halálsikolya riasztotta a töb-
bieket, de már túl későn.
– Ezt tetted a Khtonon, és nem is egyszer, hanem többször. A kimé-
rát használtad, hogy kielégítsd a brutális szenvedélyedet. Ez volt a te
igazságod? A te... józan eszed?
Aton emlékezett. A Khton, ahol a fájdalmát felerősítette a bezárt-
ság. Az emberek halála, amit kiélvezett, a hátborzongató kín, amit egy
olyan lény okozott, amit megállíthatott volna, de nem tette, miközben
elfolyt az életadó vérük. A borzongató, szentségtelen gyönyör, a fel-
gyülemlő, majdhogynem vallásos öröm, ami élvezettel teli görcsökben
érkezett, miközben átérezte a kínjukat.
 Ő is emlékezett a Hvín lefolytatott tárgyalásra: a szakértők tanúsí-
tották, hogy a betegsége igazából biológiai természetű, nem érzelmi,
így nincsen rá gyógymód. Nem gyilkolt, még, de az emberiség bizton-
sága érdekében nem lehetett szabadon ereszteni. Még egy teljes
személyiségtörlés sem távolítaná el tiltott késztetéseit. Emlékezett az
ítéletre: Khton.
A koloneli tulajdonságai a felnőtté érésekor jelentkeztek, de egy
ideig teljesen lekötötte őket a kolonelettje utáni kutatás. Amikor a nő
befolyása alábbhagyott, megkezdődtek a borzalmak. A Kagyló iránt
érzett szerelme volt emberi tulajdonságainak utolsó erőfeszítése –
hiábavaló erőfeszítés.
A hví ismerte őt. Az őrülete alatt nem volt vele. Azt szerette, ami
egykor volt; ám a Khton után, amikor hátborzongató érintése hozzá-
ért...
– Ezért fogsz – mondta Betegágy – visszatérni a Khtonra. Ott biz-
tonságban leszel az embertársaidtól, mert törvényen kívüli vagy, és
önmagadtól is. A Khton sokkal tökéletesebben segítheti a józanságod,
mint arra te magadtól valaha is képes lennél. A Khton lesz az istened,
mi ketten testvérek pedig testvérek leszünk – Örök biztonságban,
örökké szabadok.
Csábító volt. Aton látta, hogy egész felnőttkora a szenvedély és a
fájdalom pusztító rémálma volt, és mindent megfertőzött, amihez
csak hozzáért. A kolonelett természetesen és szántszándékkal része
volt ennek. Ám Kagyló – neki az volna a legjobb, ha Aton összeszedné
a bátorságát, mint korábban a kolonelett, és egyszerűen kilépne az
életéből. A lány jobban járna a saját fajtájával. Az iránta érzett szerel-
mét a megfosztással lehetne legjobban kifejezni.
Ám a kolonelett azért halt meg, hogy ő az emberekhez legyen ha-
sonlatos. A nő jól ismerte őt, ismerte a Khtonhoz fűződő kapcsolatát,
és kiállt ez ellen. Malícia és Kagyló, kolonelett és ember, az első és a
második szerelme – nem vetélytársakként, hanem őszinte társakként
fogtak össze Atonért. Egyetértettek abban, hogy a férfinak volt esélye,
és mindketten feltették rá az életüket. Elárulhatja-e őket most?
Talán mindketten tévedtek – azonban hittek a felépülésében, és
tartozott nekik annyival, hogy megteszi a végső erőfeszítést, és le-
mond a könnyű útról. Nem tehette semmissé a bűneit azzal, hogy el-
menekül az élettől. Élnie kellett, vezekelnie, dolgoznia az egyensúly
visszaállításáért. Szembe kellett néznie önmagával és a tetteivel – és
meg kellett találnia a módot a jóvátételre. Talán ez volt a valódi csata,
amiért idejött, amiben részt kellett vennie: a küzdelem a megadás
ellen, amit Betegágy doki oly csábítóan írt le.
– Nem – mondta Aton.
Betegágy arckifejezése megváltozott. – Megmutatom, mi vagy –
mondta éles hangon, tátva maradt szájjal, melyben a fogai úgy csillog-
tak, akár a barlangi szalamandráé. – Ésszerűsítesz, és a jövőbeli bol-
dogság hamis illúziójába ringatod magad. Ám az igazi vágyad mégis
az öngyilkosság, mert tudod, hogy tettestárs vagy a kultúrád ellen
elkövetett bűnben. Próbáltad a kolonelettet hibáztatni, de te erőltet-
ted a tettet. Igen, tudod, mire gondolok, koloneli.
Aton testtartása némiképp megváltozott, miközben a doktort hall-
gatta. Most már egyre közelebb érkezett a cselekvés ideje, és semmit
sem tudott tenni ellene, de nem is tűrhette tovább. Betegágy pengéje
éberen figyelt. Űrhajós kiképzése megtanította a kések elleni harcra –
de olyan esetekre nem, amikor a pengét egy őrült sebész tartja a ke-
zében. Az átlagos reflexek nem lesznek elegendőek.
Betegágy folytatta: – Kényelmesen megfeledkeztél a vérfertőző
szenvedélyeidről. Óvatosan! – sziszegte, ahogy Aton megmozdult. –
Nem öllek meg, amíg a Khtonnak szüksége van rád, de a sebészi be-
avatkozásom nem lesz teljesen fájdalommentes.
Ez volt Betegágy utolsó kísérlete. Képes-e megsemmisíteni? A férfi
ördögien okos volt.
– Ott, a szállodában – suttogta Betegágy elszántan. – Akkor tetted
meg. A Khton tudja. Akkor egyedül voltál a kolonelettel, és tudtad, mi
ő. – A világos kontaktlencsék csillogtak a zöldes fényben, pontosan a
hegyes szike felett. – Akkor erőszakoltad meg a molylepkédet...
A penge a földre esett, ahogy a koloneli lecsapott a telepátia ere-
jével és sebességével. Betegágy az élő kimérára bámult, amit szaba-
don eresztett. – Imádkozz az istenedhez segítségért! – suttogta a vad-
állat. Tüzes agyarai a doktor fölött lebegtek, karmos ujjai pedig épp-
hogy csak hozzáértek a dülledt szeméhez, és készen álltak, hogy ki-
tépjék véres üregéből. – Talán segít meghalnod.
Így maradtak, ebbe a drámai helyzetbe fagyva, a fiatal harcos és az
öreg. Aztán a kiméra elenyészett. Aton hagyta, hogy a férfi sértetlenül
kibukjon a szorításából. – Nem az vagyok, ami voltam – mondta –, és
sosem voltam a valódi kiméra. Nem foglak megölni azért, mert eltor-
zítod, amit amúgy sem értesz.
Betegágy ott feküdt, ahová esett, Aton lába mellett. A benne rejlő
gonoszság eltűnt; csak egy megfáradt öregember volt. – Legyőzted a
kimérádat.
– Igen, legyőztem.
– Reggel visszatérek a Khtonra. Szabad vagy.
Aton a kijárathoz indult, átlendült rajta, és lábával a létra fokait
kereste.
– Hadd szóljak néhány szót mint férfi – mondta Betegágy, Aton
pedig megtorpant ereszkedése közben. – A Khton a szolgálataidat
óhajtja, nem a bukásod. Nincs harag benne. A Khton segít neked
megvívni a másik csatádat.
– Nem.
– Akkor figyelj! Ha olyan asszonyom lenne, mint Kagyló, aki szeret,
sosem lett volna szükségem a Khtonra. A lány tizenegy hónapja eltör-
te a karom – nem gondoltam, hogy ismeri a harcművészeteket –, de őt
nem tudod pótolni. Elveszíted, hacsak...
Aton a földre huppant, és elindult.
– Gondolj, gondolj a dátumra! – kiabálta utána Betegágy. – És a
hvíre! Különben... – Ám a hangja elveszett a gyorsan növő távolság-
ban.
 Tizennyolc

Aton legyőzte a khtoni gonosz embert, miután felismerte benne saját

magát, szadista, gyilkos ösztönét. A Khton börtöne menedéket jelen-
tett azok számára, akiket effajta ösztönök hajtottak. Betegágy doki,
aki mostanra már a Khton végrehajtójává vált, majdnem bebizonyítot-
ta, hogy Aton szökése csupán testi volt; ám a kolonelett áldozata és a
Négyek lányának gondoskodása visszabillentette a mérleg nyelvét, és
a civilizált embert hozta ki győztesként. Valóban túl hamar ébredt fel;
ha több ideje lett volna, megérti és elfogadja a fájdalmas igazságot,
amivel szemben eddig vak maradt. A vakság nem oldotta meg Oidi-
pusz gondjait sem, mint ahogy a Kolonelen az áldozatok testének ri-
tuális kikötözése sem segített a férfiakon. Aton a testi és az érzelmi
vakság megszállottja lett.
Ha több ideje lett volna, Betegágy egyáltalán nem tudta volna fel-
verni a haldokló kimérát. Közel járt – szükségtelenül közel. Miért ve-
tette magát idejekorán a csatába? Talán Kagyló azt akarta, hogy ve-
szítsen?
Nem, nem kételkedhetett a lány indítékaiban. Kagyló jó volt hozzá,
és jobban szerette, mint azt valaha is kiérdemelte volna. Aton volt az,
aki minden alkalommal cserbenhagyta. Megtagadta az eljegyzést,
még mielőtt egyáltalán találkoztak volna. Lelökte a hegyről. Elpusztí-
totta a hvít.
Gondolj a hvíre és a dátumra. Miféle rejtélyes üzenetet akart Be-
tegágy elmondani?
Milyen kevéssé is ismerte Kagylót! Idilliai rövid tartózkodása, így
visszatekintve, élete legboldogabb időszaka volt. Bárcsak vele tudott
volna maradni, ahelyett, hogy a rögeszméit kergeti! Tudta, hogy sok
közös vonása van a Négy lánnyal. A múltja magától értetődően hason-
lított az Öt fiúéhoz. Intelligens volt, a Hví nemesi köreiből, egy olyan
bolygón, ami a demokráciának még a látszatát sem kívánta fenntarta-
ni; nagyon távol állt az alacsonyabb családok pórias lányaitól. Gyönyö-
rű kagylóhéj! Miért is nem tekintett bele soha? Milyen remekül is vá-
lasztott Aurelius!
Gondolj a hvíre...
De a hví halott volt. Kagyló kivételével az egész élete rémálom volt
– és a hví is így ítélte. Azért nyerte volna meg a jövőjéért folytatott
csatát, hogy egyedül kelljen leélnie?
Gondolj a dátumra...
A dátum §403 második hónapja volt: nem különbözött a többi hó-
naptól vagy évtől, az évszakmentes, kiegyensúlyozott időjárású Hvín.
Úgy tűnt, ez a rejtély nem volt ideillő.
A hví – ennek volt valamiféle jelentősége. Betegágy nem tudhatott
a legutóbbi jelenetről, mert kevesebb, mint egy órával kettejük össze-
tűzése előtt történt. Ám tudta, hogy mindenféleképpen megtörténik
majd, függetlenül attól, hogy Aton megfogja-e a virágot. Figyelmez-
tette őt, hogy Kagyló elveszik számára, hacsak...
Aton kezdte megbánni, hogy olyan megvetően elzavarta a Khton
küldöttét. Mi volt a hvíben, ami megmenthette volna Kagylót egy
olyan ember számára, akit a növény méltatlannak talált? Valami, amit
egy jól értesült harmadik személy előre jelezhetett?
Gondolj...
Aton gondolkozott. Kitartóan végigkocogott a gyermekkorából
ismerős földek mentén. Érezte a felhasított fakérgek könnyed illatát,
amibe a felszántott föld, az összezúzott gyomok és az erdei vadvirág-
ok aromája vegyült. Látta a magasabb fák körvonalait a csillagos ég
előtt, és hallotta a gyűjtögető kisállatok éjszakai neszezését. Emlékek
kavarogtak benne, apró, de éles részletek, melyek fontossága jelen-
téktelenségükből fakadt. A száraz levelek tapintása, egy lanyha szellő
illata – mind csodálatos dolgok, melyeket félresöpört a felnőttkor.
Nemsokára elhaladt a tisztás mellett, ahol először találkozott a
kolonelettel, és ahol megkapta a vadon növő hvíjét.
A kolonelett kiszakította a földből, mire Aton, aki már hétévesen is
túl okos volt, nem engedte, hogy megtartsa. – A hví csak a férfiaké! –
mondta határozottan, ezért hát a nő neki adta, és az övé is volt az el-
jegyzéséig. Azután is nála maradt, mert nem élt volna meg egy olyan
nőnél, aki nem szerette. A hví a gazdáját szerette, eltűrte a gazdája
szerelmesét, amíg az a szerelem kitartott, és amíg az a személy érde-
mes volt rá.
A kolonelett szakította ki a földből.
A kolonelett!
A hví rá volt hangolva! Ő volt a gazdája!
Hirtelen összeállt a kép. Eléggé szerette a nőt – vagy legalábbis a
koloneli vére szerette – ahhoz, hogy a virág életben maradjon. Végső
soron a nő érdemesnek találtatott, nem volt gonosz. A hví az igazi
érzelmekre figyelt, és nem vette észre a tükröződéseket. A gyűlölet,
amiről Aton később csak hitte, hogy érzi, hamis érzelem volt csupán. A
hvít nem lehetett megtéveszteni.
A kolonelett halála nemcsak a gonosz kimérát vitte magával, ha-
nem az igaz hvít is – leszámítva azt, hogy a hví a szerelmes szerelmé-
nél nem tudta, hogy imádata eredeti tárgya már nem élt. Kagyló látta
ugyan a halott kolonelettet, ám azt nem tudhatta, hogy ő volt a hví
gazdája – a virág pedig bízott ártatlan hitében. A szeretet éltette, nem
pedig az értelem. Még az érdemességről alkotott kézzelfogható ítéle-
te is félrevezető volt. Egy olyan embert szeretett, aki alapvetően ön-
magába volt szerelmes, és elutasította azt, aki őszintén gyűlölte ma-
gát.
Ha a hví eredetileg Atonhoz tartozott volna, akkor is elpusztul.
Ám valójában nem őt ítélte el. Azért száradt el, mert Aton tudta a
gazdája sorsát, és ismerte a virágot a nővel összefűző kapcsot, bár ez
sosem tudatosult benne. Amikor a hví visszatért hozzá és a tudásához,
elpusztult.
Most vehet egy második hvít, és odaadhatja Kagylónak. Ez nem fog
elszáradni.
Elérte a házat. Az ablakban halvány fény derengett.
A kétség tovább gyötörte. Miért küldte ki a lány időnek előtte?
Miért utasította vissza az érintését? Három elkötelezett év után, ami
alatt gondoskodott a haldokló apáról és a borzalmas életet élő fiúról,
amikor a szenvedés már oly közel járt a végéhez – miért sírt?
Gondolj a dátumra...
Igen, a dátum korai volt. De miért? Betegágy bizonyosan közölni
akart valamit.
Odaért a házhoz, és gondolkodás nélkül belökte az ajtót. Egy férfi
fordult felé, hogy köszöntse – egy idegen. Tagbaszakadt ember volt,
ötven körüli, élete csúcsán, tekintete komoly, keze munkától koszos. A
tartása erőről árulkodott; nem tolakodó, ám megingathatatlan erőről.
Ő volt Benjamin Öt, az unokatestvér, akiről már majdnem meg is fe-
ledkezett.
– Hol jártál, Aton? – kérdezte Benjamin komoran. A hangja nyugta-
lanítóan hasonlított Aureliuséra. Mögötte egy női alak feküdt a kana-
pén.
– Kagyló! – kiáltotta Aton, és tiszteletlen sietséggel otthagyta Ben-
jamint. A lány nem mozdult. Fakó haja élettelenül bukott le a kanapé
szélén, és majdnem a földig ért. – Kagyló... Adok neked egy új hvít...
– Fiatalúr, már késő – mondta Benjamin.
Aton nem figyelt rá. – Kagyló, Kagyló... győztem! A gonosz férfi
elment. – A lány szemhéja megrebbent, de nem szólt egy szót sem. –
Kagyló. – Aton a kezét a lányéra tett.
Hideg volt.
Gondolj a dátumra... Ez volt a hidegrázás éve és hónapja. A hideg-
rázás! A lány haldoklott, messze túl a menekülési időn.
– Azt hitted, fiatal unokatestvérem, hogy a szerelme kevesebb –
motyogta Benjamin – csak azért, mert egyszerűen haladt?
Aton végre megértette. A hidegrázás §305 első hónapjában csa-
pott le a Hvíre először, így §403 második hónapjában jött el ismét az
ideje. Kagyló ugyanolyan jól tudta ezt, mint a Hví összes lakója, és
elrepülhetett volna a bolygóról – ha nem bíznak a gondjaira egy lé-
nyegében nyomorék férfit. A bolygón kívül nem tudta volna hol elrej-
teni Atont – a karantént felállító tisztek elől semmiképp, aki még
mindig átvizsgálták az ostromlott bolygókat elhagyó összes hajót. Így
maradt, megkockáztatta mellette a hidegrázást, és vesztett. Ahelyett,
hogy az első tünetek után elmenekült volna, Kagyló maradt, és vigyá-
zott rá – végül aztán felkeltette, hogy ne egyedül, zavarodottan és
tehetetlenül kelljen felébrednie, illetve ne haljon meg a gyógyszer
hatása alatt azért, mert nem viseli gondját senki.
Nem – a szerelme nem volt kevesebb.
Azt szerette volna, hogy Aton addig vívja ki a szabadságát, amíg a
lány él, és támogatni tudja.
A hidegrázás. Abban a pillanatban tudnia kellett volna, hogy meg-
érintette, mert a beszélgetésük alatt a lány már rég elveszett. Bizo-
nyára nagy erőfeszítést igényelt öntudata fenntartása, miközben egy
olyan párbajra készítette fel a férfit, amit még ő maga sem értett iga-
zán. Most, hogy a csata lezajlott, a lány feladata befejeződött, és fel-
adta a küzdelmet.
Hacsak nem akkor adta fel, amikor látta a hvít elfonnyadni.
Aton végtelennek tűnő pillanatokig guggolt mellette, kezét a lá-
nyén tartotta, és csendes arcát figyelte. Sosem tudja már meg, hogy
nem árulták el harmadszorra is? Könnyek szöktek a szemébe, ahogy a
hideg átkúszott a kezén, és beette magát a lelkébe.
– A szerelmem – mondta a lánynak szavak nélkül –, a szerelemem
irántad sem kisebb. Minden, amin korábban a kolonelettel kellett
osztoznod, most már csak a tiéd. A második szerelmem nagyobb, mint
az első volt.
A lány nem mozdult.
Aton megverten hajtott fejet. – A szabadságnak túl nagy ára van –
mondta.
Erélyes kopogás hallatszott az ajtón. – Ez a Khton – mondta Aton
Benjaminnek. Már nem érdekelte, ha kiderül a félig telepatikus ké-
pessége.
Betegágy belépett. Azonnal a haldokló lányhoz sietett. – Végstádi-
um – mondta.
Aton bólintott. Betegágy utolsó rejtvényére kezdett fény derülni.
Most Atonon volt az áldozat sora.
– Imádkozni fogok az istenedhez – mondta Betegágynak –, ha
Kagyló túléli.
Betegágy egyetértően bólintott. – Azonnal indulnunk kell.
Aton felállt, karját a lány mozdulatlan teste alá csúsztatta, majd a
levegőbe emelte. Az ajtóhoz lépett vele.
Benjamin nem mozdult. – Azt hiszem, eladtad a lelked – mondta.
Aton kilépett az éjszakába. A csillagok tisztán ragyogtak a feje fö-
lött – csillagok, amiket többé már nem láthat. – „Rejtsd, rejtsd el arany
fényed! – idézte halkan. – Alszik! Alszik kedvesem! Alszik...”10[10Henry
Wadsworth Longferllow: A spanyol diák (The Spanish Student, 1843), I. felvonás,
3. jelenet, szerenád.]
§400

A barlangok csendesek voltak. A szél egyáltalán nem fújt, még a víz

áramlása is megszűnt. Némi folyadék megrekedt a medencékben, de
túl sekély volt ahhoz, hogy úszni lehessen benne. A sziklaalakzatok
furcsa, természetellenes szürke színt öltöttek, és a szétfutó folyosók
groteszk alakja taszította a tekintetet.
Nőtt a baljós előérzet. Ennek zsákutcaszaga volt. Az egykor hatal-
mas folyó fokozatosan elapadt, a bőséges vadállomány pedig megrit-
kult. A csapat ismét éhesen menetelt. Nemsokára ismét sorsolásra
kerül a sor, hacsak valaki önként fel nem ajánlkozik azzal, hogy össze-
esik. Betegágy legutolsó jelzését két meneteléssel korábban találták
meg. Ha a mostani végére nem találnak még egyet, vissza kell fordul-
niuk.
Tizennégy nő és hat férfi élte túl a Keserves Út harminc menetelé-
sét – eddig. Balesetek és a fáradtság is elvette a maga részét, a kiméra
pedig még mindig a csapat nyomában járt, bár már alig volt esélye
támadni. Messzebb voltak a felszíntől, mint korábban bármikor – és
köztük és a végső megmenekülés között még ott volt az ellenfél, ami
megőrjítette Betegágyat.
A menetelés véget ért. Közös összevisszaságban táboroztak le, és
próbálták megvédeni egymást az ismeretlen erők baljóslatú felgyü-
lemlésétől. Ezek a barlangok gonoszságot árasztottak magukból.
– Mennyi még? – követelte egy nő a rosszindulatú barlangtól. A
hangja túl élesen csengett. Aton egyetértett: mekkora nyomást kell
még kibírniuk, mielőtt a Khton szabadon ereszti őket?
Kiáltás. A felderítést végző egyik nő hangja volt az. Most, amíg a
főcsapat pihent, néhányan mindig elindultak vadászni. A kiméra nem
támadott meg éber alakulatokat.
A többiek köré gyűltek. Betegágy egyik újabb kőhalmát találták
meg, mellette egy földe vésett üzenettel. A szikla itt puha volt, így
könnyedén lehetett faragni.
– Mit jelent?
A tipikus, halálfejes jel volt, ami veszélyt jelentett, de most a ke-
resztbe tett lábszárcsontok nélkül. Egyetlen szó volt alatta.
Aton felolvasta a durván karcolt betűket: MYXO. – Biztos valami
orvosi kifejezés – mondta.
– Myxo – motyogta Főnök. – Nekem nem jelent semmit. Nem rá
vall, hogy befejezetlenül hagyjon valamit.
– Talán félbeszakították... – találgatott egy nő.
– Vagy van itt valami myxo, ami nem öl azonnal – fejezte be egy
másik.
 Körben álltak, és egymást nézték. Senki sem tudott biztosat. A ko-
rábbi tapasztalatok azonban egy dolgot kétségtelenné tettek: Beteg-
ágynak nem sok humorérzéke volt, a figyelmeztetéseit pedig komo-
lyan kellett venni.
– Jobb, ha hamar elindulunk – döntött Főnök. Fáradtak voltak, de
senki sem ellenkezett. Ez a hely veszélyes volt.
Negyed órával később az egyik nő elesett, kezével a torkához és a
fejéhez kapott. Nem állat támadta meg, és nem volt semmi baja –
kívülről.
Egy rövid tanácskozás erejéig megálltak. Az emberi élet fontosabb
volt ebben a kritikus pillanatban. Ha túl sokan meghalnak, a csapat
nem lesz elég nagy, hogy szembenézzen a még rájuk váró kihívások-
kal. Kellettek őrök, felderítők, ezeknek váltás, mint ahogy emberek a
kellemetlen munkák különleges feladatainak elvégzésére is. Ha a fe-
gyelmezett rendszer felbomlik, a többiek bukása is felgyorsul. A lema-
radozók új problémát jelentettek – de szükség volt. rájuk.
Letáboroztak, és kényelembe helyezték a nőt. Alaposan megvizs-
gálták. Mi baja lehetett?
Lélegzete erőltetett, reszelős volt. A bőre fokozatosan elsápadt.
Csúszós nyálka ült ki a testére mindenhol, és gyomorfacsaró bűz áradt
belőle. Valamiféle betegségnek esett áldozatául – a Khton első ismert
fertőzésének.
– Jobb, ha már most megöljük – sürgette egy nő –, mielőtt tovább-
terjed.
Főnök megfontolta a dolgot.
– Minek? – mondta Aton. – Mostanra már mind megfertőződhet-
tünk.
– Hogyan kaphatta el?
– Korábban még semmi ilyesmit nem láttam.
– Hagyjuk itt, tűnjünk el innen! – kiáltotta egy férfi, hangjában pe-
dig már ott csengett a pánik fertőző felhangja.
Még egy nő elesett. – Késő – mondta Főnök. Mire megértették a
soron következő veszély jellegét, már mindig késő volt. – Jobb, ha
együtt maradunk, és küzdünk.
– De mi ellen? – kérdezte a férfi. A kérdés azonban tisztán elméleti
volt: egy harmadik nő is elesett. A nők gyors egymásutánban felbuk-
tak, és fehérre mázolt bőrrel feküdtek a földön. A kezdeti görcs után
nem adták jelét fájdalomnak; ám az orrfacsaró izzadság egyre rosz-
szabb lett. Mindenhol ott volt, és azonnal visszatért, miután megpró-
bálták letörölni.
Aton, Főnök és a másik négy férfi tehetetlenül állt. Az Út során a
férfiak nagyobb kockázatokat vállaltak, könnyebben is haltak, és még
a kiméra is őket preferálta. Most a mérleg egyensúlyba került, ahogy a
rejtélyes betegség bebalzsamozta a nőket. Főnök megtette, amit tu-
dott. Talpra rángatott egy nőt, és a legközelebbi medencéhez cipelte,
hogy lemossa a nyálka egy részét. Úgy tűnt, ez segít; a nő felült, és
elkezdte önmagát lemosni, lassan ugyan, bár valamelyes hatékony-
sággal.
Ezt megcsinálták a többiekkel is: a vízbe dobták őket, és a hajuknál
fogva addig tartották a fejüket a levegőn, amíg fel nem éledtek. Úgy
tűnt, a válság megszűnik.
Aztán megjelent a férfiakon is.
A férfiak rohamai, mintha a kór be akarná hozni a lemaradt időt,
sokkal erőszakosabbak voltak. Majdnem mind egyszerre kezdtek rán-
gatózni. A bőrük reagált, és ontani kezdte magából a megkötő izzad-
ságot. Most a nőkön volt a sor, hogy segítsenek. Nem sokkal később
már mindenki a medencében volt, a víz pedig beopálosodott. Ha a
betegség gyógyíthatatlan, mind meghalnak.
Ám Betegágy lehagyta a lábszárcsontokat.
Aton volt az első férfi, aki magához tért. Nem érzett fájdalmat, a
torkát érő rendkívüli szorításon kívül, ami megnehezítette a légzést.
Ehelyett fáradtság lett úrrá rajta, vágy, hogy elengedjen, elsodródjon
– egy vágy, amit elriasztott a hideg víz. Most ennek következtében
undor fogta el. Nem a groteszk közös fürdővel kapcsolatban, hanem
amiatt, hogy nem tudott ellenállni a betegségnek.
– A myxo! – kiáltotta. – Ez lesz az, amire Betegágy figyelmeztetni
akart minket. Valamiféle vírus.
A legközelebbi nő ránézett. A fekete hajú; már nem olyan csinos,
mint az Út kezdetén, de még mindig érdekes. Amíg Gránát itt volt,
távol tartotta magát Atontól; de Gránát jóllakatta a fehér hullámtaraj
szörnyét, míg a többiek biztonságban átúszták a folyót – és a pálya
szabaddá vált.
Ha a dolgok valaha is úgy alakulnak, hogy nyugodt számvetést ké-
szíthetnek... – Biztos a levegőben van – mondta a nő. – Ki kell jutnunk.
– Aton sosem tudta meg a nevét.
Főnök feléledt. – Igen – értett egyet.
Elindultak, és próbáltak elmenekülni a betegség elől, amiről tud-
ták, hogy magukkal viszik. Nem jutottak messze.
Ismét a nőkön kezdődött. Ezúttal a lázuk szökött fel, hihetetlenül
magasra. Hőmérőik nem voltak, de egyszerű érintéssel meg lehetett
állapítani, hogy többfoknyi eltérés van a betegek és az egészségesek
között. A láz az emberi tűrőképesség határáig emelkedett. Aztán még
tovább.
Nem próbáltak tovább menetelni. Nyilvánvaló volt, hogy se mene-
külni, se elrejtőzni nem tudnak előle. Az út előttük egy buborékcsar-
nokká tágult – a Khton kialakulásának újabb emléke ami nem illett a
barlangrendszernek ebbe a részébe, de hálásak voltak érte. A padlatát
tiszta, sekély víz borította. Kényelmes volt, és aránylag biztonságos.
Leheveredtek, a vízbe meg a partjára, és várták, hogy mi lesz.
Mi az a pont, tűnődött Aton, amikor bekövetkezik az agykároso-
dás? Ez a láz már most is ropogósra süti az áldozatok idegrendszerét.
Az emberileg elviselhető testhőmérsékletnek nincs pontos határa,
bármit mondanak az orvosok – de az ilyen láz veszélyes. Talán ez váltja
ki a Betegágy-őrületet? És ha igen, ki lehet-e fogni rajta?
Van-e rá mód, hogy lenyomják a lázat, amíg a betegség lefolyik?
A vízbe bámult. Hideg volt: jóval a tűzkör alatt voltak. Teljesen el-
merülve...
Megjelent a láz. Aton a vízbe csúszott, hanyatt dőlt, és úgy igazítot-
ta a testét, hogy csak az arca lógott ki a levegőre. Érezte a megköny-
nyebbülés áldásos hatását. A testnedvei azonban forrtak, a szövetei
felkunkorodtak. A kék gránátkő pokla aligha volt ilyen forró, mint ez.
Halk neszezést és csobogást hallott maga körül. Valami történt, de
félt felülni és körülnézni, nem merte elhagyni a vizet, mert az az irra-
cionális félelem szállta meg, hogy lángra lobban, amint kimászik on-
nan.
Ám muszáj volt. Valamilyen oknál fogva nehezen kapott levegőt.
Valami az útját állta a légzésének.
Aton felült, kezét a szájához emelte, amit bűzlő massza vastag ré-
tege fedett. A bőre helyett ezúttal belül, az orr- és szájüregét. Az orra
már teljesen eldugult. Egyik ujját a szájába dugta, és egy nagy, büdös,
rothadt, sárgás nyálkacsomót kapart ki belőle, ami a levegőn azonnal
szilárdulni kezdett. Nem csoda, hogy nehezen vette a levegőt. Az
anyag azzal zárta el a légutakat, hogy bennük kötött meg.
Körülnézett, vagy legalábbis megpróbált, és észrevette, hogy a
szemét hasonló genny vette körbe, és már majdnem teljesen le is zárta
azt a váladék. A többiek is erre a sorsra jutottak, férfiak és nők egy-
aránt; úgy tűnt, a betegség többé nem tesz különbséget a nemek kö-
zött. Néhányan már öklendeztek, undorította őket a lerakódás. Az
egyik férfi egy nagy, megszilárdult darabot tépett ki, ami véres volt a
hozzá kapcsolódó nyálkahártyától. Senki sem merte hagyni, hogy fel-
gyűljön, mert akkor az öncsonkítás és a fulladás között kellene válasz-
taniuk. A láz pedig még mindig tombolt.
Aton a vízbe temette az arcát, és próbálta lemosni a gennyet. Ez
segített; a rögök feloldódtak. Kiköpött egy adag sűrű váladékot, a
bűztől ismét émelyegni kezdett, aztán folytatta az öblögetést. A víz
másodszorra is megmentette.
A többiek követték a példáját. Háromnak azonban már késő volt.
Már másokat is kezdtek kétségek gyötörni, így valószínűleg nemsoká-
ra ők is megfulladnak. Senkinek sem volt ideje a szomszédján segíteni.
Nem látszott védelem a támadás ellen – a tüneteket csak ideiglene-
sen lehetett elhárítani a folyamatos öblítéssel.
A medence megfertőződött. – Nyomás odébb... egy kicsit – mond-
ta Főnök.
Arrébb vonultak, de épp csak a következő tiszta medencéig. A rö-
vid séta is hihetetlenül kimerítő volt. A betegség mindannyiuk erejét
drasztikusan lecsökkentette.
Ez a folyamat végtelen sokáig folytatódott. A vége felé már voltak,
akik négykézláb kapaszkodtak át a következő medencébe a rohamok
között, mert képtelenek voltak felállni. Aton, éhségének mértéke
alapján úgy ítélte meg, hogy a betegség kezdete óta két menetelésnyi
idő telt el – belső ideje szerint azonban ennek a sokszorosa.
Aztán megérkeztek a javulás első jelei. A nők, akik először estek
áldozatul, mutatták az utat a kiegyensúlyozottsághoz. A tünetek min-
denkinél fokozatosan csökkentek.
Tizenegy nő és három férfi élte túl. Közülük háromnak voltak to-
vábbra is fájdalmai: Atonnak, Főnöknek és a fekete hajú nőnek. Aton
látta ezt, megértett valamit, amiről aztán gyorsan meg is feledkezett a
szédülés és a rosszullét következő rohama miatt.
17

Felépülés: ám azok, akik teljesen felépültek, vagy legalábbis elmúltak

a látható tüneteik, nem segítették a többieket. Csak álltak ott lever-
ten, és vártak – valamire. Nem beszéltek.
Nagy sokára aztán az utolsó hármas is megkönnyebbült, és lázmen-
tesen talpra állt. A már álló tizenegy üres tekintettel őket nézte.
– Rendben – mondta Főnök. Parancsoláshoz szokott hangja már
csak árnyéka volt a hajdaninak. – Indulnunk kell a következő meden-
céhez.
Példát mutatott, de a nagyobb csoport nem követte.
– Mi a bajuk? – kérdezte a fekete hajú.
– Nem jöttök? – szólt vissza nekik Aton.
Semmi válasz.
– Tudod, mit? – mondta a nő. – Úgy viselkednek, akár a zombik.
Ez volt a lényeg. Nem úgy tűnt, mintha az álldogáló embereknek
lenne egyáltalán szabad akaratuk. Aton az Út nehézségei alatt mind-
egyiket megismerte. Noha nem voltak hírhedt individualisták, attól
még...
A korábbi gondolata ismét felragyogott. Individualizmus: a meg-
maradt csapatból csak a három legönállóbb tag volt még mindig
mozgásban. Azok, akik mindig kiálltak magukért; akik a saját indítéka-
ik szerint cselekedtek; akik rendre magyarázatot követeltek.
A további okfejtést félbeszakított a betegség egy újabb rohama.
Mindhárman a legközelebbi medencéhez tántorogtak, és a hideg
vízzel a láz és a nyák ellen egyaránt próbáltak küzdeni. A többiek pe-
dig egykedvűen nézték őket, és semmit sem tettek.
Aton lázas képzelete számára úgy tűnt, mintha kezdené elveszíteni
az uralmat a saját teste fölött. A karja lassan válaszolt. A többi izma is
lomha, bizonytalan volt. A betegség ezen aspektusa csak most kezdett
perverz módon értelmet nyerni.
Malícia gondolata azonban a felszínre lökte. A dal félbe maradt.
Nem nyughatott addig, amíg meg nem kapta őt. Semmi más nem
számított. A férfi vérében égő tűz nem volt erősebb, mint a nő hajában
lobogó; a hideg medence nem volt frissítőbb, mint a kolonelett mély
tekintete. Csak az ő szerelme...
A roham elmúlt. Aton most már erősebbnek érezte magát. Köny-
nyebb volt úgy ellenállni, hogy tudta a célját. A másik kettő azonban
nem volt ennyire szerencsés. Éberen figyelték őt, de nem próbáltak
felállni. Atonnak kellett megoldani a zombik rejtélyét.
Tíz nő és egy férfi meg sem próbált elmenekülni a roham elől, de az
nem is érintette őket. Aton feléjük indult.
Azok meghátráltak – egy csoportként. Ügyetlenül, mereven húzód-
tak el előle, de egységben. Nem lehetett kétséges többé: valami meg-
szállta őket, és közös irányítás alatt álltak. Ezúttal nem hernyó volt,
legalábbis nem látható, ám a hatás hasonlított.
– Öld meg őket! – szólt Főnök reszelős hangja a medencéből. –
Nem emberek többé.
Aton utolérte az egyetlen férfit. Közepes testfelépítésű volt, szor-
galmas és szimpatikus – legalábbis eddig. – Szállj ki belőle! – mondta
Aton, és a vállánál fogva hátrahúzta a férfit. Ám a másik a lökés hatá-
sára hanyatt esett, és merev testtel elnyúlt a földön. Meg sem kísérelt
felállni.
Aton lehajolt hozzá, és próbálta meghallani a szívverését. Nem volt
neki. A férfi nem lélegzett. Halott volt.
A nők tovább hátráltak. Aton ismét közelebb lépett hozzájuk – ám
váltóláza harmadik hulláma megállította. Ez most erősebb volt, mint a
korábbiak. Alig bírta rávenni a lábát, hogy a legközelebbi medencé-
hez vonszolja magát. Lába a menetelő nők ritmusával egy ütemben
próbált mozogni. A szájában alvadó nyálka még jobban elvonta a fi-
gyelmét.
Odaért a vízhez, és fejjel előre belebukott. Abban a pillanatban
nem érdekelte, belefullad-e, amíg a saját szándéka vezérli. Ismét Ma-
lícia gyönyörű ábrándképe jelent meg előtte, és az iránta érzett kielé-
gíthetetlen vágyakozás vonakodva meghátrálásra kényszerítette a
lázat. Ez volt az egyetlen dolog, ami megerősítette az akaratát, hogy
ellenállhasson. A láz sürgetése túl erős volt, hogy sokáig bírni lehes-
sen.
Amikor elmúlt, Aton elgyengülve kapkodott levegőért. Mellette
Főnök feküdt mereven, és bevérzett szemével bámult rá. Aton attól
tartott, hogy a vezető is elveszett a betegségben, ám eltorzult szájából
hang szólt; eltömődött és reszelős, de a Főnöké volt.
– Nem... bírom tovább – mondta. A kezével a vízben matatott, és
felemelte a fényes fejszéjét. – Fogd meg... és ölj meg, ha elmegyek...
Aton elvette a baltát. Felállt, és ismét a csoport felé indult. A nők
ismét elhúzódtak előle, egyesek nem is néztek rá, ám ugyanarra az
ütemre haladtak, mint a többiek. A láz ismét lecsapott.
Aton rájött, hogy a láz tudatos irányítás alatt állt. Ahogy a medence
felé indult, alábbhagyott; ahogy a zombik felé mozdult, felerősödött.
Az üzenet egyértelmű volt: hagyja őket békén.
Aton egyértelmű választ adott. Elméjével szerelmének parancsoló
képére összpontosított, elérhetetlen kolonelettjére, és haladt tovább
előre. Üres kezével a hozzá legközelebb álló nő felé ütött; a baltához
szükséges koordinációra már nem futotta az erejéből. A nő hang nél-
kül a földre zuhant, és az előző férfihoz hasonlóan feküdt ott. Az átvál-
tozás annyira legyengíthette a zombikat, hogy bármilyen további sokk
halálosnak bizonyult. Aton egyetlen ütéssel megölhette őket.
Ölni... – gondolta. – De ezek emberi lények, akikkel együtt utaz-
tam, és átéltem életünk legborzalmasabb kalandját. Hogyan ölthet-
ném meg őket?
Ám erre már tudta a választ, és az elméjét érő támadás zavarodott-
ságában még értelme is volt az okfejtésnek: ölni, mert ezek már nem
voltak emberek. Feladták az elméjüket és az akaratukat valamiféle
khtoni behatásnak, ami legalább olyan gonosz volt, mint a hernyó, és
a halál most már kegyes volt számukra. Értelmével felfogta, és valami-
féleképpen érezte is: a zombikban nyoma sem maradt már az önálló
személyiségnek. Ölni.
Az őt érő láthatatlan támadás felerősödött. Nem kapott levegőt, a
látása elhomályosult, ám ő egyre csak küzdött, nyomult előre, majd-
nem vakon csapkodott, újra és újra, néha húst talált, körülötte pedig
csak hullottak a néma asszonyok. Valódi vérontás volt; minden ütés
halált jelentett, Aton pedig rengeteget ütött.
Végül aztán az őt érő nyomás túl erőssé vált, és elesett. Nem tudott
felkelni, így a víz felé gurult, azonban túlhajtotta magát. Megadta
magát, nem az uralomnak, hanem a feledésnek.
 Megadta magát a...
– Az álmod értelmetlen és hiábavaló. – A hang mintha ezt mondta
volna. – A kolonelett tilalmas; az iránta táplált érzelmeid csak addig
igaziak, amíg távol vagy tőle. Nem egyesítheted az ellentétes póluso-
kat; találkozásuk csak katasztrófával járhat.
Aton rákoncentrált: egy nagy, zöld tömeg. Levelekből és szirmok-
ból állt: a hví virága. A sziromajkak ismét beszédre nyíltak:
– Nincs varázslat a dalodban. Csak azért nyűgöz le, mert félbema-
radt. Szerelmed csak azért tart ki, mert beteljesületlen.
– Nem! – Ám valahogy a gondolat megragadt, a fatalizmus árként
emelkedett, és finoman elborította az idealizmus homokvárait. Mert a
hví nem hazudott a gazdájának.
– Te nem vagy a gazdám. Csupán csak a...
Aton kitörölte a képet a tudatából, mert félt attól, amit esetleg
mondani akart. A virág elfonnyadt, és elszürkült. A plafonról lelógó
formává vált, egy kristályszerű sztalaktit, ami üres és repedt volt, akár
egy szörnyeteg burka.
A nők a vízben a testét mosták ügyetlen mozdulatokkal.
Aton hátrahőkölt. Ezek zombik voltak!
A fejsze a földön hevert, ott, ahol elájult. Nem a saját erejéből ju-
tott el a vízhez. Csak nem vált ő is zombivá?
– Nem!
Aton felugrott, kitámolygott a vízből, és a fegyverhez csoszogott.
Úgy csapott le rá, mintha attól félne, odébb kúszik. Most már fel volt
fegyverkezve; nem volt zombi.
A nők gépiesen követték őt. Aton elhátrált előlük, a kedvességük
után nem tudta, mit tegyen. Sokat elpusztított közülük; miért kímél-
ték hát meg az életét?
Valami megérintette. Aton megpördült, és egy férfit pillantott
meg. Főnök volt az, a víz mellett állt. A bőre tiszta volt. A tekintete
üres.
Aton tudta, mit tegyen. Felemelte a fejszét.
 Jött a támadás. Nekifeszítette az elméjét, és meglendítette a hirte-
len elnehezült baltát. A roppant penge széles ívben mozgott, ólomnál
súlyosabban, alig bírta megtartani. Kínlódva birkózott vele, hogy ki ne
sodródjon, míg a gravitáció átvette fölötte az irányítást, és lefelé
kezdte húzni. Végül Főnök koponyájában állapodott meg, aki elesett
– lassan, nagyon lassan.
Leróttam neked a tartozásomat és... sajnálom.
A támadás fojtogató takaróként nehezedett rá, ám ahogy hátra-
tántorodott, hirtelen felszabadult a nyomás alól. Halott nők hevertek
körülötte; csak az a kettő állt a lábán, aki felélesztette. Megölhetné
őket...
Hogy azután egyedül kóboroljon a Khton végtelen barlangjaiban.
Így ér majd véget az útja? És ha végül ereje fogytán ő is zombivá válik,
őt ki fogja megölni?
Hová vezette Malícia szerelme?
– Fegyverszünet. – A recsegő hang a mögötte lévő medencéből
jött. Megfeledkezett a fekete hajú nőről, az utolsó túlélőről.
Most emelkedett ki a vízből. Aton nem volt egyedül!
A nő a megszállottak esetlen imbolygásával közeledett hozzá. A
szeme a semmibe meredt.
A zombijárvány utolsó áldozata Aton felé tartott, szabadon kiszol-
gáltatva baltának és ökölnek. Mit jelentsen ez?
– Fegyverszünet – ismételte.
Beszélt. Tehát van értelem a myxo-félhalál után! A koponya láb-
szárcsontok nélkül.
Most pedig készen áll a tárgyalásra.
18

Aton magánál tartotta a fejszét, ám nem akarta megtenni a lépést,

ami után teljesen egyedül és elveszetten maradna a barlangokban. Az
értelem, még ha gonosz volt is, ígéretesebbnek tűnt a magánynál.
– Fegyverszünet – egyezett bele.
A női lény egykedvűen állt meg előtte. – Ne ölj! – mondta.
A zombik ura próbálta megtartani a maradék hódításait! Atonnak
volt alapja a tárgyaláshoz. Elméje feltérképezte a lehetőségeket.
– Ki vagy te? – kérdezte. Nem igazán érdekelte, de szüksége volt
egy kis időre, hogy végiggondolja a lehetőségeit. Kiszabadulhat-e
ennek a lénynek a segítségével?
A nő pislogott. Hátralépett, tekintetét a baltán tartotta. – Mi tör-
tént? – kérdezte panaszos hangon. – Miért van...
Levetette magáról a megszálló akaratot. – Nem emlékszel?
A nő meglátta az álldogáló zombikat. – En... vesztettem, ugye? –
kérdezte habozva. – Alámerültem. Minden fájdalom és félelem el-
tűnt... de nem teljesen. Nem voltam valami... – Szünetet tartott, és a
többiekre mutatott.
Tökéletlen akaratátvétel? Atonnak nem tetszett a gondolat. Most
kinek a kezében volt a nő?
A fekete hajú kihúzta magát, és ismét merev lett. – Én vagyok...
Khton.
Khton – ezúttal személynév, nem a bolygóé. A myxo-értelemé.
Megtanulta a mértéktartást. Az igazi zombiknak nem sok hasznát
vette, mert nem tudta hatékonyan irányítani a testüket. Ám az emberi
tudat egy részét sértetlenül hagyva képes volt használatba venni a
beszédközpontot, és talán az emlékek és az elme nagy részét is. De mi
volt ő valójában?
Aton megkérdezte tőle.
A myxo-intelligencia nem tudta. Ám a nehézkesen folyó eszmecse-
rében lassan alakot öltött egyfajta kép. A geológiai erők barlangokat
formáltak ki a Khton mélyében, több száz és ezer köbmérföldnyi ter-
jedelemben; forró lávaalagutakat, kanyargó folyómedreket, sima falú
szélcsatornákat. A természet ezt követő szeszélyei megemelték és a
feje tetejére állították ezt a bonyolult szerkezetet, folyosókat omlasz-
tottak be, átgyúrták őket, aztán az egész folyamat kezdődött elölről. A
láva újra és újra végigfolyt rajtuk; víz ömlött végig a lyukacsos rétege-
ken, a folyómedrek megolvadtak, hűvös tavak rekedtek meg a megol-
vadt kőzetrétegek között. Különböző kristályok alakultak ki a héza-
gokban, hatalmasra nőttek csak azért, hogy később aztán ismét bete-
messe őket a kő. A rájuk nehezedő új nyomás nyughatatlan elektro-
mos áramlást keltett bennük, mert néhány kristály félvezető tulajdon-
ságokkal rendelkezett, így diódák keletkeztek, majd pusztultak el,
miközben elektronok száguldottak végig a korábban kihunyt kohók
után visszamaradt fémfonalakon. Ezek aztán a hömpölygő víztöme-
gekben sültek ki, ívet húztak a megszakadt hálózatokban, és termé-
szetes tekercsekben gyorsultak fel. A szikrák begyújtották a felgyü-
lemlett gázt, és felrobbantották az illékony buborékokat. Kialakult
egy folyamatos körforgás, ami felhevítette és porrá őrölte a hideg
sziklát, az átszűrődő vizet pedig elpárologtatta, miközben a tüzek
kialudtak. Ez megváltoztatta az ellenállásokat is. A kristályok tovább
nőttek és változtak az új környezetben, néhány pedig olyan alakot
öltött, amelyet már aligha lehetett természetesnek nevezni. A bennük
futó áram körfolyamattá rendeződött, és a közeli tűzkörhöz hasonla-
tos visszacsatolás lépett fel. Végül aztán, ugyanolyan megmagyaráz-
hatatlan módon, ahogy a nyálkából élő nyálka lesz, az áramkör tudattá
alakult, az élet közbeavatkozása nélkül, és létrejött a Khton-értelem.
– Mit akarsz velünk – kérdezte Aton –, emberekkel? Mire kellünk
neked?
A nő megingott, visszazuhant a zombilétbe, aztán ismét az emberi
tudata kerekedett felül. – Azt akarja, hogy mondjam el neked, neki
nincsenek... nincsenek mozgó részei. Az egész... elektromos, egy szá-
mítógép. Tud gondolkozni, de nem tehet semmit, hacsak nem irányít
mozgó egységeket. A helyi állatok nem túl hasznosak. Nem értik az
összetett utasításokat, ám Khton nem tud egykönnyen alkalmazkodni
az élő idegrendszerükhöz. Értelemmel bíró... egységekre van szüksé-
ge.
– Van két zombija – mutatott rá Aton. – Három.
– Nem valami... erősek. Nincs... túl nagy erőfeszítésbe kerül, hogy
mozgassa a testüket, mert az... idegrendszerük még az állatokénál is
idegenebbek. Mások. Olyan egységek kellenek... amelyek hajlandóak
segíteni neki.
Atonban nem sok együttérzés volt. – Mi az ára egy „beleegyező
egységnek”?
– Biztonság. Józanság – mondta a nő.
Aton durván felnevetett. – Itt az ajánlatom neki: nem ölöm meg
azt, ami ezekből a „józan”, „biztonságban lévő” emberekből maradt,
ha egy darabban kivezet a felszínre.
– Rendben – mondta a nő.
– Rendben? – Aton nem hitte el, hogy ilyen egyszerű lesz. – Khton
beleegyezik?
– Igen.
– Most? – A csapdát kereste. Azt tervezte, hogy eltünteti a zombi-
kat, amikor Aton elbambul, hogy aztán újult erővel ostromolhassa
meg az elméjét? – Együtt indulunk el... mi négyen – tette hozzá Aton.
– Különben most végzek minddel.
– Hat... menetelésbe fog telni – mondta a nő. – A többiek... nem
utazhatnak olyan messze. Meghalnának.
– Aha. Megrövidíthetem a szenvedésüket.
– Te is meghalsz... ha Khton idehív egy... állatot... és szabadon
ereszti az elméjét.
Hatalmi harc. Ez a valami gyorsan tanult. Valóban ide tudná hozni a
kimérát, vagy csak blöffölt? Erről viszont eszébe jutott valami.
– Ha Khton állatokat tud idehívni, a problémánk megoldódott.
Hozzon ide valamit, amin lovagolhatunk.
Tovább alkudoztak; ám nem sokkal később Aton már egy hatalmas
kőevő hátán ült, térdét az állat oldalán lévő puha pikkelyeknek szorí-
totta, kezével pedig a nyakon lévő nagy, laza ráncokba kapaszkodott.
Aton súlya alatt az állat négy lábra ereszkedett, ám a lény elég masszív
volt ahhoz, hogy könnyedén elbírja. A többieknek is hasonló hátas
jutott. Megkezdődött a hosszú utazás, amit így már csak kétmenete-
lésnyire becsültek.
Ez volt a Könnyű Út.
Gyorsan haladtak. Az óriási álhüllők, melyeket Khton elengedett a
közvetlen irányítása alól, miután közölte velük az üzenetét, jó tízmér-
földes óránkénti sebességgel haladtak. A szürke barlangok elmarad-
tak mögöttük, ahogy megtalálták az útjukat a labirintusban. Aton lát-
ta, hogy egyedül sosem talált volna ki. Elálmosodott, de nem mert
elaludni. Még a végén arra ébredt volna, hogy eltűntek mellőle a
zombik. A sors különös szeszélye folytán az ilyen, terhet jelentő fél-
emberek is értékessé váltak!
A józan esze azonban azt mondta neki, hogy nem tudná utolérni a
zombikat, ha a hátasaik letérnének az ő útjáról. Másodperceken belül
eltűnnének, Khton pedig megbéníthatná Aton állatát, így aztán bár-
miféle üldözés lehetetlenné válna. Túszok nélkül nem volna tárgyalási
alapja. Sokkal inkább ki volt szolgáltatva a barlangi isten kegyelmé-
nek, mint azt Khton láthatólag felismerte.
Aton körbenézett, és a folyamatos megfeszítettségtől görcsbe állt
lába érzékeltette vele az idő múlását. A környező barlangok megvál-
toztak, a férfi pedig tudta, hogy vagy korábban már elaludt, vagy leg-
alábbis nagyon közel állt hozzá. A zombik azonban még mindig vele
voltak. Khton láthatólag állta a szavát. Ez meglepő, valószerűtlen fej-
lemény volt. Khton aligha volt buta. Miért tett hát mégis Aton kedvé-
re?
Nyilván különleges tervei voltak vele. A megegyezés csak egy csel
volt, hogy megszerezze ideiglenes együttműködését. Aton nem tehe-
tett mást, mint hogy folytatja a játékot, és várja, hogy Khton... kiterítse
a lapjait.
Egy alagútban haladtak előre, ami hasonló volt a medúza csarno-
kába vezetőhöz, ám itt a folyómeder száraz volt. A lágyan emelkedő
ösvény egyre csak folytatódott, vég nélkül kanyargott. Atonnak egy
űrhajó belső közlekedési rendszere jutott eszébe, és átfutott az agyán,
hogy itt vajon kell-e számítani keresztirányú forgalomra.
Persze Khton elűzné a többi állatot, főleg a hernyókat.
Tovább telt az idő, ahogy a fáradhatatlan állatok folytatták útjukat.
Aton egész teste sajgott, ám a szabadság utáni vágya felülírt minden-
féle testi kényelmetlenséget, és nem volt hajlandó pihenőt kérni.
Azon töprengett, vajon milyen keményen kellene küzdenie a szabad-
ság megszerzéséért, ha majd esetleg eljön az a pillanat. Bizonyára
nem kapja meg egykönnyen.
Hirtelen eleredt az eső.
– A felszínen vagyunk! – gondolta Aton. – Kijutottunk a barlangok-
ból! Állítsd meg a menetet... most rögtön le akarok szállni!
Az eltelt idő azonban nem volt elég ehhez. Ez még csak az első me-
netelés volt, és bőven a bolygó mélyén voltak még. Néhány perc múl-
va félrehúzódtak az eső alól, egy kiszögellés alatt álltak, Aton pedig
megértette, hogy ez is csak Khton egyik újabb csodája: egy olyan ha-
talmas nyílásban tartózkodtak, ami saját időjárással bírt. Vagy ami
még valószínűbb, a hideg plafonon folyamatosan kivált a csapadék,
esetleg egy magasan futó folyó vize szivárgott le. Mindazonáltal meg-
lepte Atont.
Az állatok ismét nekilódultak, Aton pedig ázottan kapaszkodott.
Valami zavarta abban, ahogy az eső a bőrét érte. Elfogta a halál, a
rettegés és a szerelem végének érzése. Furcsa... korábban sosem félt
még az esőtől.
Különös növényzet került néhány pillanatra a látóterébe, ahogy
elhaladtak mellette. Kéken és zölden ragyogó kertek gőzölögtek ki-
tartóan az eső alatt.
Aton sajnálta, hogy ezt a részt maguk mögött kellett hagyniuk.
Végül aztán véget ért az első menetelés. Merev testtel szálltak le a
nyeregből, és megpróbáltak ellazulni. Aton ráébredt, hogy éhes; már
azelőtt megéhezett, hogy ez a furcsa utazás megkezdődött, most pe-
dig egyenesen szédelgett tőle. És a myxo támadásai sem javítottak az
erőnlétén.
A félnő megszólalt: – Rakj tüzet, ha akarsz, hogy kényelembe he-
lyezd magad; nemsokára jön egy állat. – Így aztán kaptak ennivalót.
Aton megállapította, hogy a zombiállatok húsa semmivel sem volt
rosszabb az eredetinél.
Ismeretlen szélcsatornákban táboroztak le. Ezek az elítélt korukban
megismert rendszerrel szemközt húzódhattak, a hatalmas gázszaka-
dék túloldalán. Aton hajlott volna rá, hogy felderítse a környéket, ha
nem lett volna már régóta tisztában ennek hasztalanságával. Mi mást
találhatna, mint további barlangokat?
Lefeküdtek aludni. Aton átkarolta a félnőt, nem a személyes vá-
gyódása miatt, hanem azért, hogy biztonságba helyezze a túszát, már
amennyi értelme ennek volt. Úgy érvelt, a nő Khton legértékesebb
hódítása, mert az elméje legnagyobb része épen maradt. Aton énjé-
nek egy része azt súgta, hogy a megállapodás addig érvényben ma-
rad, amíg hatalmat gyakorol a nő felett. Ha lett volna erre más mód,
hozzá sem ér; az ilyen idegen tulajdonnak még a gondolata is taszítot-
ta.
„Reggel” friss hátasok várták őket, a négyes pedig folytatta az út-
ját. A szélcsatornákat maguk mögött hagyták, és egy erdőnyi sztalag-
mit között kanyarogva haladtak tovább. A barna és színtelen alakza-
tok külsejét koncentrikus körök díszítették, melyek jelezték az út lej-
tését. Atont némileg ismét felzaklatta a környezete; a földből kiemel-
kedő, faszerű oszlopok rengetege a Hvín töltött gyermekkorának er-
dőire emlékeztette, melyek mindig barátságosak voltak – most azon-
ban névtelen baljóslatokkal teltek meg. Ezen a ponton majdnem két-
ségei támadtak az oltalmazó barlangok elhagyását illetően, melyben
ott székelt a mindent látó istenfigura. Félt attól, amit Odakint találhat.
Elhessegette magától az érzést. Valószínűleg Khton próbál babrálni
az agyával, ám semmi sem akadályozhatja meg a kolonelettjéhez ve-
zető úton.
 Az állatok a második menetben már korán lelassultak, mintha láb-
ujjhegyen mennének. Aton, aki éberebb volt, mint a korábbi menet
alatt, gyanakodva tekintett körül. Látta egy óriási, alvó lény hullámzó
bőrét. Ez valami föld alatti sárkány volt, ami egy elefánt termetével
bírt, és az ösvényük mellett feküdt. A vackában voltak – az utat nem
sokkal korábban vájták ki a sziklából, az átmérőjük tíz láb lehetett, és
hatalmas karmok nyomait viselték magukon. Ám mélyen aludt, álmát
pedig kétségtelenül Khton segítette.
A barlangrendszer sokkal nagyobb volt, sokkal változatosabb, mint
Aton bármikor is gondolta. Minden bizonnyal ez volt a legnagyobb
föld alatti birodalom az egész galaxisban. Egy önálló ember, ha küz-
delmek árán is, de kényelemben élhetne itt.
A hátas döngő léptei felgyorsultak. – Ismét biztonságos sebesség –
gondolta Aton, és elmosolyodott. A csodák sora folytatódott, ám
gyorsabb volt, mint amit az emberi agy egy ilyen gyors út során be
tudott volna fogadni. Valamikor vissza kell térnie ide, hogy felderítse
a környéket, és kihasználja a lehetőségeket. Színtiszta gazdagság volt
itt, mely minden mértéket meghaladott, és, ami még fontosabb, tu-
dás. Egy itt eltöltött élet, melynek során a természet végtelen kincseit
megörökítenék az utókor számára, nem volna hiábavaló.
Ne próbálj eltéríteni a kolonelettől! Ő az én életem, nem ez.
Lehetséges volna ezt valaha is teljesen feltérképezni? Ez egy há-
romdimenziós világ volt, szint szintet követett, éghajlat éghajlatot;
bővelkedett a változatosságban. Egy emberi élet aligha volna elég.
Teltek az órák. Ahogy az út meredekebb lett, a tempó lassult. A
falak ragyogása elhalványult, majd megszűnt, így Aton nem látott
semmit. Gömbölyded sziklák gördültek le és hátra, melyeket a most
már vakon és ügyetlenül tapogatózó lábak mozdítottak ki helyükről.
Ez volt mind közül a legfurcsább szakasz – túl távol esett a fénytől.
Megrémítette Atont. Tehetetlennek érezte magát.
– Az állatok nem bírják a napfényt – hallotta maga elöl a félnő
hangját. – Meg kell állnunk...
 Napfény!
– Gyalog. Még egy kanyar – szólt a nő. Aton hallotta, ahogy a feke-
te hajú és a zombik leszállnak a hátasaikról. Ő is így tett. Az állatok,
miután visszanyerték a szabad akaratukat, eliszkoltak. Örültek, hogy
elhagyhatják ezt a területet. – Nem megyünk tovább ennél a pontnál
– mondta a nő. – Egyedül kell menned.
Egyedül! A Khton által kijelölt végzetbe.
Lába laza kövekbe ütközött. Aton fájdalmasan próbált navigálni
közöttük, kezével a durva falat tapogatta, aztán megtalálta a rette-
gett sarkot. Befordult rajta.
Fényt látott, de nem zöldet, hanem fehéret. Fényes és gyönyörű
volt, a sivár barlang pedig csúnya. Szabadság!
Ahogy előretekintett, körvonalakat látott. Egy állat haladt el közte
és a fény között – egy furcsa, madárszerű lény, aminek hosszú, éles,
enyhén kampós végű csőre volt. Szárnyai, melyeket egy pillanatra
kiterjesztett, borzalmas karmokban értek véget, lába erős, fogószerű.
A kiméra.
Ez volt a szabadság, amit Khton ígért?
Visszafordulhat, feladhatja az álmait, és csatlakozhat a zombikhoz.
Feladhatja a kolonelettet. Szolgálhatja Khtont.
Vagy továbbmehet a kiméra felé, melyről tudta, hogy nem győzheti
le, és meghalhat az általa felkínált módon. Szemek és belek nélkül,
néhány pillanatig még a szabadságban létezne, a Khton bolygó felszí-
nén: a gyönyörű Idillíán.
– Elfelejtettem az ÓFI-t! – kiáltotta Aton. – A barlangokban hagy-
tam, ahol a Myxo ostromai elkezdődtek. – Igen, vissza kell majd men-
nie érte...
Máskor. A kiméra mögött látta a kolonelett hívogató alakját. Meg-
indult felé.
A hatalmas szárnyak hangtalanul megrebbentek. A lény eltűnt, és
vele együtt pedig a másik kép is. Az út tiszta volt. Khton elengedte.
 Epilógus

Igen – elengedtük.
Megengedjük Atonnak, hogy újra meglátogassa az életet.
Halott volt, amikor hozzánk érkezett,
Legalábbis a kultúrája szerint.
Ám csak befejezetlen volt.
Nekünk pedig befejezetten kell.
Odaadtuk félig eszénél lévő kegyeltünknek, Betegágynak,
És várjuk, hogy visszatérjen.
Aton, Aton – a gonoszt kerested?
Elhagytad apád a szükség órájában, hogy kedves káprázatokat kö-
vess?
Lemondtál az igaz szerelemről a vérfertőző szenvedély kedvéért?
Elárultad a társaidat, és hagytad, hogy megtizedelődjenek?
És végül a pokollal magával kötöttél üzletet, melyet te Khtonként
képzeltél el?
Bűnösnek mondtak:
Nem az apád
Nem az első vagy második szerelmed
Nem a társaid
Nem Khton.
Hol a gonosz, amit keresel?
Hogyan tudod megkülönböztetni magadtól?
 Hogyan ítélheted el magad
Azért, ami vagy?
Arra gondoltunk, megmentjük a kultúrád filozófiájában rejlő jót
És elpusztítjuk létének gonoszságát;
Ám úgy találtuk, túl közel állnak egymáshoz.
Arra gondoltunk, hogy megszerezzük magunknak a pusztítás köve-
tét,
Hogy kiirtsuk az életet a galaxisból.
Ám ez a követ elhozta nekünk az ÓFI-t
És gúnyt űz az értelmünkből az erkölcsi fogalmaival.
(Korábban csak a te őrült alkotórészedet láttuk.)
Hogyan különböztethetjük meg az élet rendeltetését a miénktől?
Nem állunk vele közeli rokonságban a tökéletességért folytatott
küzdelmünkben?
Hogyan is ítélhetnénk el téged,
Amiért osztozol az eszményképeinkben
A magad kifordított módján?
#

Ezért aztán el kell fogadnunk téged az asszonyoddal;

Ki kell űznünk a hidegrázást a kagylóhéjból,
És meg kell tanulnunk, hogy a kegyelem
A mi nóvánk.
Mert a hidegrázás tanulmányozása közben csodálatos felfedezést
tettünk;
Nem természetes
Nem ellenséges
Nem véletlen
Hanem nyugtalanság, amit elhintettek a galaxisunkban,
Melynek az életre gyakorolt mellékhatásai nem szándékosak:
Egy jel.
Egy üzenet minden értelemnek, ami elég erős a megértéséhez:
Nem vagyunk egyedül az univerzumban.
Az isten-értelmek várják a válaszunkat.