A

NNCL361-32Av1.0

AACM (ASSOCIATION FOR THE ADVANCEMENT OF CREATIVE MUSICIANS) - Az 1965-ben Chicagóban Muhal Richard Ab-
rams, Jodie Christian, Steve McCall és Phillip Cohran által alapított, zeneileg, szellemileg és társadalmilag egyaránt nagy hatású
egyesülés olyan jelentős zenekarokat hozott létre, mint az Air és az Art Ensemble Of Chicago, és olyan elismert zenészeket nevelt,
mint Anthony Braxton, Phillip Wilson, Leo Smith és Chico Freeman. Abrams volt ennek a zenén túli világképnek f6 mozgatója, aki
arra buzdította a tagokat, hogy a Lixsművészetek terén is folytassanak tanulmányokat, hogy magukat ne csak az egyesülés,
hanem egy szélesebb közösség tagjainak tekintsék, és ne csak a gyors tempók és a komplex akkordok terén tegyenek szert
jártasságra, hanem inkább hangzásokat és szerkezeteket tanulmányozzanak. Ez a hangzás felé irányuló érdeklődés egy csomó
“kis hangszer" használatához vezetett (a swanee whistles nevű jazzsípoktól és okarináktól kezdve az öntözőcsöveken keresztül
egészen a konyhai háztartási eszközökig), amelyek szinte Roscoe Mitchell és az Art Ensemble védjegyévé váltak. Úgy vélik, a
,,tapsverseny" elutasításának (amikor a közönség közbevágó tapsa jelzi, ki a jobb az együttesben) lényeges szerepe volt abban, hogy
az AACM inkább Chicagóban jött létre, mintsem a zaklatott New York Cityben. Az AACM sikere számos hasonló vállalkozás
megalakításához vezetett, amelyek közül valószínűleg a St. Louis-i Black Artists Group (BAG) a legismertebb.

ABDULLAH, AHMED - Eredeti neve Leroy Bland. 1946. május tizedikén született New York Cityben, az Egyesült Államokban. Első
példaképe Louis Armstrong volt. Abdullah olyan mainstream zenészekkel muzsikált együtt, mint Calvin Massey, olyan rhythm &
blues énekesekkel, mint Solomon Burke, Little Johnny Taylor és Joe Simon, valamint a free jazzt játszó Master Brotherhood. A
hetvenes években a Melodic Art-tettel dolgozott, amelyben William Parker bőgőzött, Charles Brackeen szaxofonozott, majd néhány
rövidebb kirándulás után, melyeket Rashied Alival és Ed Blackwell-lel tett, Abdullah néven megalakította saját együttesét.
1976-tan két évre csatlakozott a Sun Ra's Arkestrához, amelyhez a nyolcvanas és kilencvenes években is visszavisszatért, amikor
éppen három zenekarának egyike sem működött. Látomásos erejű, de mégis közvetlen trombitajátéka fontos hozzájárulás Billy
Bang The Fire From Within (1984) című mesterművéhez. A nyolcvanas évek végén két saját albumot készített a svéd Silkheart
labelnek. Szégyen, hogy mennyire kevés hangfelvétele jelent meg. Szabadon szárnyaló, egyéni hangú trombitajátékának tágas
látomásossága a valahai post-loft kreatív jazzre emlékeztet.
Albumok: Liquid Magic (1987), Ahmed Abdullah And The Solomnic Quartet (1988).

ABERCROMBIE, JOHN -1944. december 16-án született a New York állambeli Portchesterben, Egyesült Államok. A bostoni
Berklee College of Musicban végzett tanulmányai után Abercrombie négy évig gitározott Johnny ,Hammond" Smith együttesében.
A hatvanas évek végének akadémikus berklee-i “melegháza" után kiváló gyakorlati iskola volt a jól ismert együttessel való
turnézás. 1969-ben visszatért New Yorkba, hogy immáron magasfokú hangszertudását kiváló zenészek társaságában
kamatoztassa. Az elkövetkezd öt esztendőben Randy és Michael Brecker társaságában a Dreams együttesben muzsikált, és a Chico
Hamilton Banddel turnézott, többek közt a Montreaux-i Jazz Fesztiválon is játszott. Számtalan zenekarvezető kereste meg egy vagy
több fellépésre Gil Evanstől Gato Barbierög, de Billy Cobham fúziós csapata, a Spectrum volt az, amelynek tagjaként Abercrombie
elismertsége ugrásszerűen megnőtt. Ez a keményen játszó, rockhatás alatt álló band kiváló lehetőséget nyújtott arra, hogy
tüneményes technikáját és fantáziáját karrierjének e korai korszakában bemutathassa. A hetvenes évek derekára azonban
Abercrombie új és egészen másféle hangvételt alakított ki. Némileg hasonlóan kezelve a fúziót, mint ahogyan annak idején a
Modern Jazz Quartet kezelte a topot, Abercrombie megalakította nagyra értékelt trióját, a Timelesst, amellyel lágyabb, puhább, fi-
nomabb stílusban játszott. 1975-ben ezt az együttesét a Gateway trió váltotta fel, amelyben Dave Hollanddal és Jack
DeJohnette-tel dolgozott együtt. Azután három évvel később egy kvartett következett. Abercrombie-nak 1981 óta töméntelen
fellépése. és lemezfelvétele volt. Folytatta együttműködését DeJohnette-tel, és jó néhány pompás duettet produkált Ralph
Townerrel. Saját kvartettjében többek között Michael Breckerrel szerepelt, és létrehozott egy all star big bandet, amellyel nemrég
debütált, és felvette Charles Mingus Epitaph-ját. Abercrombie a második világháború utáni legsokoldalúbb és legtehetségesebb
gitárosok egyike.
Albumok: Timeless (1974), Gateway (1975), Characters (1977), Night (1984), Current Events (1985), Getting There (1988).

ABRAMS, MUHAL RICHARD - 1930-ban született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Abrams 17 éves korában a
Chicago Music College-ban kezdett zongorázni, és egy évvel később kezdte profi pályafutását. 1955-ben a tenorszaxofonos Eddie
Harrisszel alakították meg a Modern Jazz Two + 3 együttest. A zenekar megszűnése után 1961-ig keveset hallatott magáról. Ekkor
megszervezte az Experimental Bandet. A korábbi hard bop vállalkozással ellentétben ezt free jazz-gondolkodás és gyakorta változó
felállás jellemezte. A zenekarból alakult ki 1965-ben az AACM, amelynek Abrams lett az elnöke. Kitűnő zongorista és zeneszerző,
aki mélyen érzi a hagyományokat. A hetvenes évek közepétől saját zenekaraival (többek között egy pompás big banddel) számos
felvételt készített, egyúttal az AACM lelke, vezetője, valószínűleg a legmeghatározóbb egyénisége. Bár Leroy Jenkins úgy emlékszik
rá, hogy iskoláskorában Abrams nagy csirkefogó volt, felnőttként ő vállalta magára, hogy a chicagói (és azon túli) fekete
muzsikusokban felébreszti saját értékük és méltóságuk tudatát, és megérteti velük, mennyire fontos a zenészek és a közösség
közötti kapcsolat.
Albumok: Levels And Degrees Of Light (1967), Young At Heart, Intse In Time (1969), Things To Come From Those Now Gone (1970),
Afrisong (1975), Sightsong (1976), Lifea Blinec (1978), Live At Montreaux (1978), 1-OQU+19 (1978), Mama And Daddy (1980), Spihumonesty
(1980), Amines Claudine Myersszel: Duet (1981), Blues Forever (1982), Rejoicing With The Light (1983), View From Within (1986), Colors
In Thirty-Third (1987), The Hearings Suite (1989).

ABRAMSON, HERB - 1920 táján született a New York állambeli Brooklynban, Egyesült Államok. Tinédzserkorától gyűjtötte a
lemezeket. A negyvenes évek elején fogorvosként praktizált, és közben Ahmet Ertegunnal és testvérével, Nesuhival New Yorkban és
Washingtonban jazzkoncerteket szervezett. 1944-47-ben egyúttal részmunkaidős producer volt a Nationalnál, ahol a Billy
Eckstine and the Ravensszel dolgozott. Abramson rövid ideig Jerry Blaine-nel a Jubilee és a Quality fabelek menedzsere is volt, mi-
előtt 1947-ben ő és Ahmet Ertegun létrehozták az Atlantic céget. A következő öt évben Ertegunnal együtt producerként,
szervezőként és disztributorként dolgoztak, mfg a cég vezető rhythm & blues labellé nőtte ki magit. 19534611955-ig Abramson

1
katonai szolgálatot teljesített, majd visszatérése után megindította az Atco leányvállalkozást, ahol a Coastersszel, Clyde McPhat-
terrel, Bobby Darinnal és Wynonie Harrisszel dolgozott. Az Atlantic-csapaton belüli feszültségek miatt 1957-ben Abramson 300
000 dollárért eladta az Atlanticban levő részesedését. Ekkor sorra hozott létre olyan labeleket, mint a Triumph, a Festival és a
Blaze, amelyek összesen egyetlen nagy popsikert eredményeztek számára: a Tennessee Waltzot Bobby Comstockkal (1959).
Ezután Abramson független producerként folytatta tevékenységét; Gene Pitney, Don Covay és mások felvételeinél dolgozott. A
rhythm & blues területén Elmore Jamesszel, Tommy Tuckerrel (,Hi Heel Sneekers" 1964), Titus Turnerrel és Louisiana Reddel
(Atco 1971) készített felvételeket.

ADAMS, GEORGE RUFUS - 1940. április 29én született a georgiai Covingtonban, Egyesült Államok, elhunyt 1992. november
14-én. Adams 11 esztendős korában kezdett zongorázni, ám hamarosan átváltott a szaxofonra (előbb az altra, majd később a
tenorra), és hamarosan helyi rhythm & blues zenekarokkal játszott. Az atlantai Clark College ösztöndíjával Wayman Carver
tanítványa lett, aki a harmincas években a Chick Webb zenekar fő erőssége volt, és talán az első, aki a jazzben fuvolázott. Adams
szintén játszott e hangszeren. Adams a hatvanas években számos jelentós muzsikussal játszott, és 1968-ban New Yorkban
csatlakozott Roy Haynes együtteséhez, majd később Gil Evansszel és Art Blakeyvel dolgozott. Adams későbbi munkásságára je-
lentós befolyással volt a hetvenes évek közepén Charles Mingusszal eltöltött időszak. Az évtized végén Don Pullennel közösen
vezettek egy kvartettet, amelyhez Dannie Richmond is tartozott. Ez rendszeresen fellépett, és rengeteg felvételt is készített egészen
Richmond 1988-ban bekövetkezett haláláig. Adams kezdetben erősen John Coltrane befolyása alatt állt, ámde 1988-as Nightingale
című albuma megmutatta mélyen romantikus hajlamát. Munkásságának sajátságos szeletét jelenti erőteljes vonzódás a blues
iránt. Alkalmilag énekelt is, rekedt, érdes, nagyon hatásos blues-intonációval.
Albumok: Jazz Confronto 22 (1975), Suite For Swingers (1975), Paradise Space Shuttle (1979), Sound Suggestions (1979), Dannie
Richmonddal: Hand To Hand (1980), Don Pullennel: Lifeline (1981), Melodic Excursions (1982), Pullennel: Live At The Village Vanguard
Vols 1 & 2 (1983), Pullennel: Decisions (1984), Pullennel: Live At Montmartre (1985), More Sightings (1985), Nightingale (1988), George
Adams And The Don Pullen Quartet (1988), America (1989).

ADAMS, PEPPER -III. Park Adams néven született 1930. október 8-án a michigani Highland Parkban, Egyesült Államok. Adams
még gyermek volt, amikor a család a New York állambeli Rochesterbe költözött, ahol nagy hatással volt rá a helyi jazzélet.
Példaképe Coleman Hawkins nyomán Adams tenorszaxofonos lett, de aztán Harry Carney hatására a negyvenes évek közepén
hamar átváltott a baritonszaxofonra. (Később némi öngúnnyal mindig azt állította, hogy főként azért választotta a baritont, mert
olcsón hozzájutott egy hangszerhez.) Lionel Hamptonnal való szabadúszó munkakapcsolata, amely többnyire Detroit környékén
zajlott, Wardell Grayjel, Barry Harrisszel, Frank Fosterrel, Tommy Flanagannel és másokkal együttdolgozva széles alapot nyújtott
zenei fejlődéséhez. Egy ideig Stan Kenton és Maynard Ferguson big bandjének tagja volt, de arra is jutott ideje, hogy olyan
zenészekkel játsszon együtt, mint Chet Baker, Donald Byrd, Benny Goodman és Thelonious Monk. Robusztus, hatalmas soundja
és energikus szólói 1965-től kezdve több mint egy évtizeden át a Thad Jones-Mel Lewis Orchestra kiemelkedő tagjává tették. A
hetvenes évek végén és a nyolcvanas években számos fesztiválon vett részt szerte a világban, és Kenny Wheelerrel, Lionel
Hamptonnal, Zoot Simsszel és Peter Leitch-csel készített felvételeket. Rákban halt meg 1986 szeptemberében
Albumok: Pepper Adams Quintet (1957), Critics' Choice (1957), The Cool Sound Of Pepper Adams (1957), Donald Byrddel: Stardust
(1957), Jimmy Knepperrel: Pepper-Knepper Quintet (1958), 10-4 At The 5-Spot (1958), Out Of This World (1961), Jammin' With Herbie
Hancock/Pepper Adams Quintet (1961), Pepper Adams Plays The Compositions Of Charles Mingus (1963), Mean What You Say (1966), Zoot
Simsszel: Encounter! (1968), Ephemera (1973), Julian (1975), Twelfth And Pingree (1975), Live In Europe (1977), Reflectory (1978), Be-bop
(1979), The Master (1980), Urban Dreams (1981), Peter Leitch-csel: Exhilaration (1984).

ADDERLEY, ,CANNONBALL" - Julian Adderley néven született 1928. szeptember 15-én a floridai Tarapában, Egyesült Államok.
1975. augusztus 8-án hunyt el. Cannonball Ádderley nemzedéke nagy szaxofonosainak egyike volt. Charlie Parker
alto-örökségének tüzes, blueszal áthatott interpretációja révén rengeteg új hívet szerzett a jazznek, olyanokat, akikhez a mű-faj
mindeddig el sem jutott. A hatvanas években egy olyan új irányzatot fejlesztett ki - a soul jazzt - amelynek népszerűsége töretlenül
él a kilencvenes években is. A “Cannonball" (ágyúgolyó) elnevezés a “Cannibal" (kannibál) gúnynévből származott, amelyet még a
középiskolában ragasztottak rá elképesztő étvágya miatt. 1944 és 1948 között réz- és fafúvós hangszereken tanult játszani.
1956-ig a floridai Lauderdale-ben levő Dillerd középiskola zenekarvezetője volt, és egyúttal saját jazzkvartettjét is vezette. Katonai
szolgálata idején a 36. sz. katonazenekar vezetője lett, amelyben öccse, Nat Ádderley trombitált. A legendás altszaxofonos és
rhythm & blues énekes, Eddie “Cleanhead" Vinson beszélte rá, hogy New Yorkba menjen. Itt Cannonball a bőgős Oscar
Pettiforddal játszva a Cafe Bohemia szenzációja lett. 1958-ban a Riverside Recordshoz szerződött, és a következő hat évben
lemezek sorát készítette, sokat közülük élőben, amelyek megalapozták a soul jazzt. Testvérén, Naten kívül Ádderley első
együttesében a Sam Jones és Louis Hayes alkotta csodás ritmusszekciót a zongorista Bobby Timmons egészítette ki, aki a zenekar
első slágerét, a “This Here"-t is komponálta. 1957-től 1959-ig Ádderley a “klasszikus" Miles Davis Quintet tagja volt. Ez az együttes
olyan döbbenetesen nagy egyéniségek csapata volt, mint John Coltrane (tenorszaxofon), Bill Evans vagy Red Garland (zongora),
Paul Chambers (bőgő) és Philly Joe Jones (dob). Cannonball játszott az ünnepelt Kind of Blue albumon, és ugyanakkor elkészítette
a Blue Note részére saját Somethin' Else című lemezét, amelyen Davis is közreműködött - ritka pillanat!
Davist elhagyva Cannonball átalakította saját csapatát. Öccse, Nat kornettozott, és Yusef Lateef tenorszaxofonozott. Ez az
együttes a tehetségek egész sorát nevelte fel. Joe Zawinul, majd George Duke voltak a zenekar elektromos zongoristái. Ádderley
következő nagy slágere Zawinul “Mercy, Mercy, Mercy" című szerzeménye lett, amelyet a chicagói Delisa Klubban rögzítettek. A
szám 1967 januárjában 11. lett az amerikai toplistán. Már a cím is mutatja a gospel-orientáltságot: a Black Consciousness (a. m.
Fekete Öntudat) eszméjét, amely a banda játékát meghatározta. Ádderley-ék utolsó nagy sikere egy másik Zawinul-szerzemény, a
,,Country Preacher" volt, amely 1970 elején a 29. helyig kúszott fel a rhythm & blues toplistán. Igazi, tiszta jazz soha többé nem
aratott ehhez hasonló hatalmas tömegsikert. Ha példaképeiről kérdezték, Ad-derley elsősorban a swing altszaxofonos, Benny
Cartert és természetesen Charlie Parkert említette, a blues-torzítások iránti érzéke azonban képessé tette a John Coltrane- és
Ornette Coleman-féle avantgarde tanulságok alkalmazására is. Altszaxofonjátékában volt valami különleges közvetlenség, amely
nem hagyta feledni, hogy a bebop mélyén ott a blues, az az elem, amelyet a jazzrock, a soul jazz elkorcsosult ivadéka, túl gyakran
elfojtott.
Albumok: Somethin' Else (1958), Alabama Concerto (1958), Cannonball And Coltrane (1959), The Cannonball Adderley Quintet In San
Francisco (1960), Them Dirty Blues (1960), African Waltz (1961), The Cannonball Adderley Sextet in New York (1962), Cannonball's Bossa
Nova (1963), Jazz Workshop Revisited (1963), Mercy Mercy Mercy (1967), Milt Jacksonnal: Things Are Getting Better (1968), Accent On
Africa (1968), What Is This Thing Called Soul (1984, felvétel: 1960).

2
ADDERLEY, NAT - Nathaniel Adderley néven született 1931. november 25-én a floridai Tampában, Egyesült Államok. Cannonball
Adderley öccse, Nathaniel énekesként működött, majd amikor elveszítette a hangját, trombitára váltott ,At. Az ötvenes évek elején
bátyjával együtt katonai szolgálatot teljesített és a 36. katonazenekarban játszott. 1955-ben lett hivatásos zenész, amikor Lionel
Hampton meghívta lármásan jókedélyű, rhythm & blues hatás alatt álló big bandjébe. Később Woody Hermannal és J. J.
Johnsonnal játszott. 1960-ban készítette a Work Song felvételét, amely a soul jazz, a cool stílus és a kamarazenei hangszerelés
(beleértve a csellót és a gitárt, utóbbin Wes Montgomery játszott) briliáns ötvözete. A hatvanas években és a hetvenes évek elején
bátyja combójában játszott. Cannonball 1975-ös halála óta meleg tónusú, a bopban gyökerező, tüzes zenét játszik élőben és
lemezeken. Emellett számos más formációban, így például a Nathan Davis vezette Paris Reunion Bandben is játszik
Albumok: Work Song (1960), The Adderley Brothers In New Orleans (1962), Don't Look Back (1976), Talkin' About You (1991).

ADDISON, BERNARD - 1905. április 15-én született a marylandi Annapolisban, Egyesült Államok. Addison elsősorban
jazz-ritmusgitár játékáról, ritmusszekcióbeli munkájáról híres, szólistaként kevésbé ismert. Serdülőkorában Claude Hopkinsszal
közösen egy washingtoni zenekart vezetett, majd New Yorkba költözött, ahol a Small's Paradise házi zenekarának tagja lett
egészen 1929-ig. Egyaránt otthonosan mozgott a big bandekben és a kisegyüttesekben. Addison a harmincas évek elején Louis
Armstrong, Fletcher Henderson, Bubber Miley, Jelly Roll Morton, Art Tatum és Fats Waller partnereként dolgozott. Emellett a
Mills Brothers kísérőjeként is működött, majd később az Ink Spotsot is kísérte. A harmincas és a negyvenes években számos
lemezfelvételt készített Sidney Bechet-vel, Teddy Bunn-nal, Mezz Mezzrow-val és Stuff Smithszel. Részt vett Benny Carter 1936-os
londoni felvételén. Az ötvenes években olyan egymástól eltérő stílusú zenészekkel játszott, mint Eubie Blake és Pete Brown. A
hatvanas évektől kezdve mind többet tanított, jóllehet változatlanul aktívan részt vett a jazzéletben.
Albumok: Benny Carterrel: Swingin' At Maida Vale (1936), Pete Brownnal: Pete's Last Date (1961).

AIR - Ezt a jazz-konglomerációt a következő zenészek hozták létre: Henry Threadgill (1944. február 15-én született az Illinois
állambeli Chicagóban, Egyesült Államok; fafúvós hangszerek), Fred Hopkins (1947. október 11-én született az Illinois állambeli
Chicagóban, Egyesült Államok; nagybőgő), Steve McCall (1933. szeptember 30-án született az Illinois állambeli Chicagóban,
Egyesült Államok, elhunyt 1989. május 25én; dobok). Az Air együttest eredetileg Reflectionnek hívták, amelyet 1971-ben az AACM
tagjai, Threadgill, Hopkins és McCall akkor alakítottak, amikor egy Scott Joplin-műsor alkalmából együtt zenéltek. Bár a trió
később felvett egy sor Joplin-és Jelly Roll Morton-kompozíciót (Air Lore), de ismertebbek inkább attól a zenétől lettek, amelyet
Threadgill irt az 1975-ös turnéra. Ú szemléletmódot nyitott az együttes játékban azáltal, hogy,, a bőgőből... a dobból" kiindulva
komponált. “Ez megváltoztatja az egész keretet, amelyben arról gondolkodunk, hogy mi is az a kíséret, meg hogy mire való. Szóval
valahogy végez a kísérettel, és mindent egyenrangúvá tesz, ez pedig éppen az, amit akarok." Threadgill darabjait átitatja az AACM
strukturális modernizmusa: nagyratörők, igényesek, demokratikusak, feloldatlanok; mindegyikük csupa tágasság és erő
(szellemében, feelingjében és technikájában egyaránt), precizitás és kutató szigorúság jellemzi őket. Mindezeket Threadgill talá-
nyossága fűszerezi, és a trió különleges hangszeres virtuozitása kelti igazi életre. A hetvenes évek közepén az Air New Yorkba tette
át székhelyét, és 1982-ben, amikor MacCallt Pheeroan akLaff váltotta fel az együttesben, New Airre változtatták a zenekar nevét.
A csapat legfrissebb felvétele az Air Show No 1, amelyet Cassandra Wilson énekesnővel készítettek 1986ban. Azóta, Threadgill
szavaival élve, “takaréklángon' működnek, míg ő maga különböző más csoportprojektekre koncentrál. Az Air a hetvenes évek
döntő fontosságú kulcsegyüttese volt, és az Art Ensemble of Chicagóval, valamint a Muhal Richard Abrams és Anthony Braxton
által vezetett különböző csoportosulásokkal együtt az AACM zászlóvivőihez tartozott, akik a Coltrane utáni korszak legeredetibb és
legizgalmasabb jazzmuzsikáját produkálták.
Albumok: Air Song (1976), Air Raid (1976), Air Time (1978), Open Air Suite (1978), Montreux Suisse (1978), Air Lore (1979), Live Air
(1980, felvételek: 1976-77), Air Mail (1980), 80 % Below '82 (1982), New Air néven: Live At The Montreal International Jazz Festival
(1984), New Air néven: Air Show No 1(1986).

AKIYOSHI, TOSHIKO - Japán szülők leányaként született 1929. december 12-én a mandzsúriai Dairenben. Akiyoshi 1947-től
Japánban élt, s ekkor már jól képzett klasszikus zenei zongorista volt. Amikor áttért a jazzre, hamarosan Japán egyik legjobban
fizetett szórakoztató zenésze lett. Egy Norman Granz részére készített felvétel után Oscar Peterson tanácsára az Egyesült Álla-
mokba költözött, ahol elvégezte a bostoni Berklee College of Musicot. Számos kis létszámú bop együttes tagjaként működött,
például Charlie Marian csapatában, akinek rövid ideig felesége is volt, valamint Charles Mingus bandjével. A széles körű és
intenzív zongorista tevékenység mellett (amelyre Bud Powell volt a legnagyobb hatással) Akiyoshi legfőbb érdeklődési területe a
komponálás volt, és alkalmilag big bandek számára is írt zenét. 1967-ben egy különleges összetételű együttes a New York-i Town
Hallban játszotta darabjait. A hetvenes évek elején Los Angelesben élt, és későbbi férjével, a tenorszaxofonos Lew Tabackinnal
dolgozott együtt. Stúdióegyüttest alapítottak, amelyben a west coast legjobb session-zenészei muzsikáltak. Ez a zenekar
elsősorban hátterül szolgált ahhoz, hogy Akiyoshi zeneszerzői tehetségét csillogtathassa, Tabackin pedig megmutathassa tudását,
mint energikus, szabad szellemű szólista. A nyolcvanas évek közepe óta Akiyoshi New Yorkban élve is folytatta a big band
komponálást, és egy kisegyüttest is vezet, amely - lévén igen alulreprezentált mind a lemezek számát, mind turnéit tekintve -
külföldön alig ismert. Egyike a ma élő két-három legjobb big band-zeneszerzőnek és -hangszerelőnek, és igen előkelő helyen
jegyzik a big band zene mindenkori történetében. 1984-ben életéről és pályafutásáról forgatták a Toshiko Akiyoshi: Jazz Is My Native
Language cimű dokumentumfilmet.
Albumok: Toshiko's Piano (1953), Amazing Toshiko Akiyoshi I (1954), The Toshiko Trio (1954), másokkal együtt: Jam Session For
Musicians III: The Historic Mocambo Session '54 (1954), Toshiko, Her Trio ( 1956), Toshiko, Her Quartet (1956), egyoldalas lemez: Amazing
Toshiko Akiyoshi If (1957), The Many Sides Of Toshiko (1957), United Nations (1958), Toshiko Meets Her Old Pals (1961), Steve
Kühnnel:Country And Western Jazz Pianos (1963), Charlie Marianóval: Mariann-Toshiko Quartet (1963), Toshiko Akiyoshi (1965), Toshiko At
The Top Of The Gate (1968), Toshiko Akiyoshi Quartet 1(1970), Toshiko Akiyoshi Quartet 11 (1971), Toshiko Akiyoshi Quartet III (1971), Solo
Piano (1971), Lew Tabackinnal: Kogun (1974), Tabackinnal: Long Yellow Road (1974-75), Tabackinnal: Tales Of A Courtesan (1975),
Tabackinnal: Road Time (1976), Tabackinnal: Insights (1976), Dedications (1976-77), Tabackinnal: March Of The Tadpoles (1977),
Tabackinnal: Dedications II (1977), Ta
backinnal: Toshiko Akiyoshi-Lew Tabackin Big Band Live At Newport '77 (1977), Tabackinnal: Live At Newport II (1977), Toshiko Akiyoshi
Plays Billy Strayhorn (1978), Finesse (1978), Tabackinnal: Salted Ginko Nuts (1978), Notorious Tourist From The East (1978), Tabackinnal:
Sumi-e (1979), Tabackinnal: Farewell To Mingus (1980), Just BeBop (1980), Tuttie Flutie (1980), Tabackinnal: From Toshiko With Love
(1981), Tabackinnal: Tanuki's Night Out (1981), Tabackinnal: European Memoirs (1982), Interlude (1987).

ALBANY, JOE -1924. január 24-én született a New Jersey állambeli Atlantic Cityben, Egyesült Államok. 1988. január 12-én

3
hunyt el. Gyermekkori zeneiskolai tanulmányok után Albany profi zongorista lett és Charlie Parker barátja. Kamaszévei derekára
már kiterjedt tevékenységet folytatott a nyugati parton. 1943-ban a Benny Carter Orchestrával játszott, és számos vezető
jazzmuzsikussal dolgozott. 1946 elején Parkerrel és Miles Davisszel klubokban lépett fel. Albany kihagyta Parker nevezetes Dial
felvételét (1946. március 28.), mert előző éjjel összeveszett a szaxofonossal, és a fellépés kellős közepén ott hagyta a klubot. Albany
játéka annyira magas színvonalú volt, hogy néhány más fehér bopzongoristával egyetemben, így AI Haiggel és George
Wallingtonnal, jelentős szerepe volt ennek a zenének létrejöttében. Rövid ideig Georgie Aulddal és Boyd Raeburnnel is dolgozott,
lemezfelvételeket készített Lester Younggal. A drogfüggőség súlyosan hátráltatta pályafutását, és a következő évtizedekben keveset
szerepelt. Warne Marsh, Charles Mingus és néhány más jelentős jazzmuzsikus társaságában lépett fel egyszer-egyszer. Néhány
évig Európában élt, és elvonultsága a hetvenes évekig tartott, amikor visszatért a jazz-színpadra. Jeles bopzongoristaként
újraalapozta hírnevét. Ujabbkeletű hallgatósága jelentős elismerésben részesítette. Szabálytalan pályája dacára számos követője
akadt. 1980-ban készítették róla a Joe Albany... a Jazz Life című dokumentumfilmet, amely hozzájárult a jazzben való rangjának éb-
rentartásához. 1988-ban hunyt el.
Albumok: Warne Marshsal: The Right Combination (1957), At Home Alone (1971), The Church Of Truth (1972), Birdtown Birds (1973),
csak egy oldalon: Joe Plus Joe (1974), Two's Company (1974), Joe Venutival: Joe and Joe (1974), The Legendary Joe Albany (1974), This Is
For My Friends (1976), Joe Albany Plays George Gershwin And Burton Lane (1976), The Albany Touch (1977), Bird Lives (1979), Portrait Of
An Artist (kb. nyolcvanas évek)

ALDEN, HOWARD -1958. október 17-én született a kaliforniai Newport Beachben, Egyesült Államok. Alden 10 esztendős korában
kezdett gitározni. Kalauzként jó1 ismert jazzmuzsikusok felvételeit használta. Tinédzserévei elején profi zenészként dolgozott Los
Angeles körzetében. 16 esztendős korában szabályszerű órákat vett Jimmy Wyble-től, aki korábban a Red Norvo Trióban
dolgozott. Később megismerkedett Dan Barrelt-tel, akivel jó parátok lettek. Los Angelesben és környékén dolgoztak együtt. A
hetvenes évek végén Alden Atlantic Cityben egy szezonra csatlakozott Norvóhoz. 1982-ben ismét visszatért New Yorkba és olyan
vezető jazzmuzsikusokkal játszott együtt, mint Joe Bushkin, Ruby Braff, Joe Williams és Woody Herman. A nyolcvanas években és
a kilencvenes évek elején New York környékén olyan zenészekkel lepett fel, mint Warren Vaché Jnr., Kenny Davern, Benny Carter,
Monty Alexander és Flip Phillips, és folyamatosan dolgozott Dan Barrelt-tel is. Lemezfelvételeket készttettek, turnéztak
koncerteken és fesztiválokon, szerte a világban. Együttesük töbpnyire mainstream jazzt játszik, és sokféle anyagot használ,
például Buck Clayton kottáit, amelyek közül számos darab teljesen eredeti. Alden technikailag mesteri, folyékonyan és ésszel
játszik. Kísérőként finom támasz, szólistaként nyugodt, piztos, nagy képzelőtehetségű. Generációjának egyik legjelesepb
jazzfigurája. Aldent elismertsége, széles repertoárja a majdani jazztörténet nagy neveinek egyikévé teszi.
Albumok: Dan Barrett-tel: Swing Street (1986), Flip Phillipsszel: A Real Swinger (1988), Howard Alden Plays The Music Of Harry
Reser (1988), Barrett-tel: The A-B-Q Salutes Buck Clayton (1989), Jack Lesberggel: No Amps Allowed (1990), Snowy Morning Blues
(1990), George Van Epsszel: 13 Strings (1991).

ALEXANDER, MONTY -1944. június 6-án született a jamaikai Kingstonban. Az Egyesült Államokba költözése után 1961-ben
Miamiban telepedett le. Alexandert mint dinamikus és technikailag kiváló zongoristát ismerik, aki az Art Tatum/Oscar Peterson
nyomvonalban halad anélkül, hogy kiterjesztené ezt az örökséget. A hatvanas években, mielőtt megalakította volna saját trióját,
Ray Brownnal és Milt Jacksonnal dolgozott és készített felvételeket. Azóta első számú működési területe a saját formációja.
Élőben rendkívül népszerű előadó, míg néha klinikai pontossággal készített felvételei kellemesen jó hangulatúak. Alexander az
impresszív effektusokhoz alkalmanként felhasználja nyugat-indiai zenei örökségét. A nyolcvanas évek végének két al-pumán
(Ivory And Steel, jamboree) sikeresen alkalmazza a jazz-zongora és a steel band fúzióját.
Albumok: Zing (1967), Here Comes The Sun (1971), We've Only Just Begun (1971), Perception! (1973), Rass (1974), Unlimited
Love (1974), Live In
Germany (1974), Monty Strikes Again (1974), Love And Sunshine (1974), Now's The Time (1974), Montreux Alexander (1976),
Live In Holland (1977), Soul Fusion (1977), Cobilimbo (1977), Jamento (1978), Monty Alexander In Tokyo (1979), The Way it Is
(1979), Facets (1979), So What (1979), Ivory And Steel (1980), Solo (1980), Trio (1980), Monty Alexander And Ernest Ranglin
(1980), Triple Treat (1982), Look Up (1982), The River (1985), Threesome (1985), No Nat, With Love (1986), Triple Treat 11 (1987),
Triple Treat 111 (1987), Jamboree (1988).

ALI, RASHIED -1935. július 1-én született Robert Patterson néven Philadelphiában, Egyesült Államok. Amikor édesapja nevét
Rashied Alira változtatta, Robert Patterson junior is követte példáját. Ali édesanyja Jimmy Lunceford zenekarával énekelt, és az
egész család a paptista templomban énekelt. Ali első zongoraleckéit nagyanyjától kapta. Már gyermekkorában foglyul ejtette a
zene bűvölete. Ali forradalmi jazzdobos lett, egy újfajta folyamatosság megteremtője, heves, villódzó, társaira figyelő, aki az
egyértelműen lüktető beatet úgy oldja fel, ahogyan azt a free jazz megkívánja. John Coltrane, akivel 1965-től 1967-ig játszott, azt
mondotta róla: “Maximális szabadságot piztosít a szólistának. Töbpirányú ritmust játszik. Számomra a nagy dobosok egyike.
Coltrane halála óta Ali kriminálisan kevés felvételt készített, de továbbra is a radikális fekete zene hagyományainak folytatója. A
nyolcvanas években a korszak alapegyütteseinek egyikével, a Phalanxszal lepett fel: Ali (dobok), Sirone (bőgő), George Adams
(tenorszaxofon) és James Blood Ulmer (gitár).
Alpumok: John Coltrane-nel: Interstellar Space (1967), Original Phalanx (1987), a Phalanxszal: In Touch (1988).

ALLEN, HENRY “RED" -1908. január 7-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok. A jazz legjelentősebb
trombitásainak egyike. Allen pályája egyfajta ingadozást mutat a New Orleans-i tradicionalizmus, a big band jazz és a kísérletezés
között. Utóppival a bepoppereket és a free formák rajongóit hozta fűzbe. Örökösen kutató zenészjelleme, mély blues-érzése a nagy
jazzegyéniségek között jelöli ki helyét, noha kereskedelmi és művészi szempontból (eléggé indokolatlanul) Louis Armstrong ár-
nyékában töltötte élete nagy részét. Allen már dolgozott George Lewis, Fate Marable, King Oliver és Clarence Williams
társaságápan, amikor 1928-ban a Victor cég az akkor az OKeh-nek dolgozó Armstrong rivális attrakciójaként készített vele
felvételeket. 1929-ben csatlakozott Luis Russell New York-i székhelyű zenekarához,amely az anyagias swingkorszak big
bandjeinek egyik legjelesebbje volt. Ahogyan a Fletcher Henderson-zenekarban együtt játszottak J. C. Higginbothammel és
Coleman Hawkinsszal, az ma már legendaszámba megy. 1937-ben visszatért Russell zenekarához. Ez rossz húzásnak bizonyult,
mert a zenekar hamarosan Louis Armstrong névtelen kísérőegyüttese lett. Két domináns személyiség, ráadásul mindkettő
trombitás, túl sok volt egyetlen bandában, és Allen ezért 1940-ben el is hagyta a big bandet; csatlakozott a New Orleans Revival
mozgalom zenészeihez. Kutató természete nem engedte, hogy megmaradjon egyetlen útvonalon. Az évek folyamán vakmerő,
merész és lenyűgöző zenei eszköztárat fejlesztett ki mind a szordinált, mind az anélküli trombitasoundban. Erőteljes, bluesos
játéka (és néha éneke), izzó sztakkátói, agresszív glisszandói olyan jeles, határokat tágitó jazz-zenészek figyelmét is felhívták

4
magukra, mint Don Ellis, aki 1965-ben a Down Beat egy cikkében Allent ,New York legavántgardabb trombitásaként"
aposztrofálta. Az ötvenes és a hatvanas években Allen együttesvezetőként vagy zenekari tagként tradicionális és mainstream
kisegyüttesekben dolgozott otthon és turnékon egyaránt. Ebben a korszakban gyakran készített nagy hatású felvételeket, például
az ötvenes évek közepén egy újra összehozott találkozón Coleman Hawkinsszal, vagy később a “Feeling Good"-on. Egy gyakran
idézett és nem a legpontosabb jazztrombitás ,családfa' Roy Eldridge-et helyezi Louis Armstrong és Dizzy Gillespie közé. Sok
tekintetben inkább Allen lenne odavaló, ő köti össze New Orleans hagyományait a boppal és a szabadabb zenei elemekkel. 1967
áprilisában New Yorkban hunyt el, röviddel Nagy-Britanniában tett turnéja után.
Albumok: Red Allen Dixielanders Featuring Big Chief Moore (1951), Stuyvesant Casino Nights Vol. 1 (kb. 1951-52), The Red Allen-Tony
Parenti All Stars (1955-57), Red Allen Featuring Kid Ory & Jack Teagarden At Newport (1957), Nice (1957), World On A String (1957), Ride,
Red, Ride In Hi-Fi (1957), Warhorses (1957), Stormy Weather (195758), All Star Jazz Session (1958-59), Live At The London House (1961),
Rare Red Allen Trio Performances (1962), Mr Allen (1962), Feeling Good (1965), Live 1965 (1965), The College Concert (1966).
Válogatások: Henry Allen 1929 To 1936 (1929-36), The Chronological Red Allen Vols 1-4 (1929-37), Red Allen And His Friends (1932-56),
Spike Hughes-zal: Spike Hughes And His AllAmerican Orchestra (1933), többekkel: Red Allen And The Blues Singers Vol. 1 & 2 (1938-40),
The Very Great Henry,, Red" Allen Vol. 1(1941-46).

ALLEN, PETE -1954. november 23-án született a berkshire-i Newburyban, Nagy-Britannia. Noha Allen olyan brit tradicionális
jazzmuzsikusok jól kitaposott útján jár, mint Freddie Randall és Kenny Ball, zenei érzékenysége és határozottsága révén sikerült
elkerülnie, hogy egyéniség nélkülinek tűnjék. Oldott, bluesos klarinétstílusát alt- és szopránszaxofon használata egészíti ki,
ezáltal is gazdagítva a tradicionális dixieland felállásokat. Chris Barberhez hasonlóan jó üzleti érzékről tett tanúbizonyságot, és
lelkes fiatal muzsikusok egész sorát vezette, akik készen álltak arra, hogy hátat fordítsanak a médiaközpontúbb gondolkodású
kortársaik által művelt irányzatoknak. Más brit fafúvósoktól eltérően, akik a John Coltrane-i mintát követték, Allen az Edmond
Hall által megtestesített vonulatot választotta. Expresszív játékának és rendkívüli odaadásának köszönhetően az, hogy Allen a
tradicionális stílus mellett döntött, nem határolta be zenei fejlődését, és mindmáig a jazz egy érdekes és szórakoztató fajtáját
játssza.
Albumok: Down In Honky-Tonk Town! (kb. hetvenes évek), Turkey Trot (kb. hetvenes évek), Gonna Build A Mountain (kb. nyolcvanas
évek), Jazzín' Around II (kb. nyolcvanas évek), While We Danced At The Mardi Gras (kb. nyolcvanas évek), One For The Road (kb.
nyolcvanas évek), Wild Cat Blues (kb. nyolcvanas évek), Dixie Date (kb. nyolcvanas évek), Martinique (kb. nyolcvanas évek), jazz You
Like It (1991), Beau Sejour (1991).

ALLISON, MOSS -1927. november 11-én született a Mississippi állambeli Tippóban, Egyesült Államok. Allison ötesztendős
korában kezdett zongorázni, középiskolásként trombitált, az utóbbi hangszert a későbbi években gyakran használta. Zenéje a
modern jazz és a blues sajátos, egyedien személyes keveréke, hűvös, lakonikus énekére és zongorajátékára egyaránt hatásai volt
Tampa Red, Sonny Boy “Rice Miller" Williamson, Charlie Parker, Duke Ellington és Theolonius Monk. 1956-ban New Yorkba költö-
zött, ahol főként jazzegyüttesekben dolgozott, játszott Stan Getzcel és számos lemezcég részére készített felvételeket. A hatvanas
években Allison munkássága érezhetően nagy hatással volt a gyorsan kivirágzó rhythm & blues szférára. Pete Townhsend, Mose
egyik legnagyobb rajongója a The Who' s Live At Leeds című lemezére felvette az “A Young Maós Blues"-t. John Mayall is egyike
annak a sok tucat zenésznek, akik felvételt készítettek Allison klasszikus számából, a “Parchman Farm"-ból. Georgie Fame is
számos Allison-dalt játszott, amikor a Blueflamesszel dolgozott. Fame nazális, szándékosan visszafogott énekstílusa hasonlít
Allisonéhoz, akárcsak Ben Sidran stílusa és intonációja. A nyolcvanas években népszerűsége ismét felfelé ívelt, amikor a modern
jazz fiatal közönségének bálványa lett. Egészében véve életművét roppant nagy hatásúnak tartják, s ez egy kissé korlátozta saját,
jelentős hanglemez-pályafutásának sikerét.
Válogatott albumok: Back Country Suite (1957), Mose Alive (1966), I've Been Doin' Some Thinkin' (1968), Hello There (1969), Universe
(1969), Western Man (1971), Mose In Your Ear (1972), Your Mind's On Vacation (1976), Middle Class White Boy (1982), Ever Since The World
Ended (1983), Lessons In Living (1983). Antológia: Mose Allison Sings The Seventh Son (1988).

ALLYN, DAVID -1923. július 19-én született a Connecticut állambeli Hartfordban, Egyesült Államok. Az első nevezetesebb
együttes, amellyel Allyn énekelt, Jack Teagarden rövid életű big bandje volt a negyvenes évek elején Ezt követően Boyd Raeburn
zenekarához csatlakozott, ahol több új szemléletű hangszerelő is sorozatosan nehéz feladatok elé állította zenei tudását, köztük
George Handy. A negyvenes években Raeburnnel való munkája mellett Allyn olyan jazzmuzsikusokkal készített felvételeket, mint
Lucky Thompson. Később Johnny Mandel és Bill Holman hangszerelésében készített felvételeket, és olyan jelentős kísérői voltak,
mint Jimmy Rowles, Frank Rosolino és Barry Harris. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Allyn keveset zenélt, ideje
jelentős részét szociális munka töltötte ki, többek közt kábítószeresek rehabilitása. Jókora hangterjedelme és jó dikciója, intenzív
jazzfeelinggel és tökéletes technikai tudással párosulva, Allynt a korszak egyik legjelentősebb férfi énekesévé tette, jóllehet a
népszerű vagy határterületi jazz hallgatósága előtt kevésbé ismert. (Allyn nevét több felvételén Allennek írták.)
Albumok: Sure Thing (1957), Yours Sincerely (1958), I Only Have Eyes For You (1959), Jimmy Rowlesszal és Frank Rosolinóval: In
The Blue Of The Evening (1966), Barry Harrisszel: Don't Look Back (1975), Soft As Spring (1976). Antológiák: Boyd Raeburn On The Air Vol.
2 (1945-48), Boyd Raeburn On The Air Vol. 1 (1946), Boyd Raeburn (1946-47).

ALTSCHUL, BARRY -1943. január 6-án született New York Cityben, Egyesült Államok. Altschul klasszikus zenész családban nőtt
fel, őt azonban az utca ritmusa bűvölte el. Egy korai iskolai bizonyítványában ez a bejegyzés olvasható: “Nem dolgozik semmit,
csak feketékkel zenél." Olyan, a szomszédságában élő jazzmuzsikusokhoz ült bejátszani, mint a trombitás Charles Tolliver és a
tenorszaxofonos junior Cook, és olyan zenészekkel való turnékon tanulta meg a bebop alapjait, mint Johnny Griffin és Sonny
Criss.1970 és 1972 közötti munkája a Circle-lel, ezzel a szabadon improvizáló kvartettel, amelyben Anthong Braxton (fafúvósok),
Chick Corea (zongora) és Dave Holland (bőgő) játszottak, kiváló avantgarde játékosként alapozta meg hírnevét, amely csak tovább
nőtt, amikor a hetvenes évek közepén Braxton úttörő jelentőségű kvartettjének tagja volt. Rendkívüli ütem-, idő-és hangszí-
nérzékenysége alapján őt minden joggal megilleti az “ütőhangszeres' elnevezés. Pályafutása során játszott Sam Riversszel, Ray
Andersonnal és Anthony Davisszel is.
Albumok: a Circle-lel: Paris Concert (1971), You Can't Name Your Own Tune (1977), Another Time, Another Place (1978).

AMMONS, GENE “JUG" -1925. április 14-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Édesapja a világhírű
boogiewoogie zongorista, Albert Ammons volt, akivel szemben Gene a tenorszaxofont részesítette előnyben. Gene 18 esztendős
korában befejezte iskoláit, és a következő két esztendőben Billy Eckstine beboporientált big bandjének tagja lett. Olyan zenészek
mellett sajátította el az új formákat, mint Fats Navarro, Leo Parker és Art Blakey. Ammons a saját útját járta, jellegzetes, j61 felis-

5
merhető soundot fejlesztett ki, amely azonban ennek ellenére beilleszkedett zenésztársai kemény, szándékoltan szögletes
játékába. Miután elhagyta Eckstine-t. Ammons többnyire kisegyüttesekben dolgozott, néha zenekarvezetőként, de 1949-ben egy
rövid ideig még a Woody Herman big banddel is játszott. 1950-ben Sonny Stitt-tel közösen egy érzelemdúc, soulorientált, mégis
agresszíven erélyes zenét játszó kisegyüttest vezettek, amelynek stílusa a boghagyományú muzsika legkülső határaiig juttatta
Ammonst, aki azonban mégsem csúszott át sohasem a teljes értelemben vett soulhoz vagy rhythm & blueshoz. A következő
tucatnyi évben Ammons igen kiterjedt tevékenységet folytatott különböző kisegyüttesekkel, de kábítószerfüg-gősége újra meg újra
börtönbe juttatta, és az ötvenes évek végétől a hatvanas évek végéig a börtön tíz esztendőt rabolt el a pályájától. 1969-es
szabadulása és 1974 augusztusában bekövetkezett, rák és tüdőgyulladás okozta halála között jelentős sikereket ért el, részben
annak köszönhetően, hogy rendkívüli lelkesedéssel játszott, részben pedig azért, mert a jazz-soul zene ugyanekkor rendkívül
népszerű volt.
Albumok: Sonny Stitt-tel: Woofin' And Tweetin' (1955), The Gene Ammons Band (1955), The Happy Blues (1956), Jammin' With The Gene
Ammons All Stars (1956), Funky (1957), Jammin' In HiFi With Gene Ammons (1957), Gene Ammons All Stars (1958), Blue Gene (1958), Boss
Tenor (1960), Angel Eyes (1960), Nice An' Cool (1961), Jug (1961), Gene Ammons I (1961), Richard “Groove" Holmesszel: Groovin' With
Jug (1961), Stitt-tel: Boss Tenors (1961), Stitt-tel: Dig Him (1961), Just Jug/Live! In Chicago (1961), Twisting The Jug (1961), Up Tight
(1961), Nothing But Soul (1962), Soul Summit (1962), Stitt-tel: Boss Tenors In Orbit (1962), Gene Ammons II (1962), The Soulful Moods of
Gene Ammons (1962), Blue Groove (1962), Preachin' (1962), Jug And Dodo (1962), Gene Ammons III (1962), Bad! Bossa Nova/Jungle
Soul (1962), Swingin' The lug (kb. 1962), The Boss Is Back (1969), Brother Jug (1969), Gene Ammons IV (1970), Hooray For John Col
trane (1970), The Chase (1970), The Black Cat (1970), You Talk That Talk (1971), My Way (1971), Chicago Concert (1971), Free Again
(1972), Big Bad Jug (1972), Gene Ammons And Friends At Montreux (1973), Gene Ammons In Sweden (1973), Together Again For The Last
Time (1973), Brasswind (1973-74), Goodbye (1974). Antológiák: Billy Eckstine-nel: Blowing The Blues Away (1944), Eckstine-nel:
Together! (1945), Woody Hermannal: More Moon (1949).

ANDERSEN, ARILD -1945. október 27-én született Oslóban, Norvégia. Jazzbőgős pályafutását Karel Netolicka és a jeles amerikai
jazz-zeneszerző és elméleti szakember, George Russell tanítványaként kezdte, aki akkor Svédországban élt. 1966-tó1 1973-ig
Andersen Skandináviaszerte turnézott Russell zenekarával és szextettjével, Jan Garbarek triójával és kvartettjével, Karin Kroggal,
Edward Vesalával és másokkal. Nyugat-Németországban Don Cherryvel, Franciaországban Stan Getzcel lépett fel. New York-i
vendégszereplése alkalmával felvételeket készített Sam Riversszel, Paul Bleyjel és Barry Altschullal. 1974-ben saját kvartettjével
kezdett dolgozni, amellyel elkészítette a nagy kritikai sikert aratott, bophatást mutató Clouds In My Head-et, majd egy évvel később
a Green Shading Into Blue-val egy sokkal romantikusabb irányzat következett, amellyel megosztotta a kritikusokat. A nyolcvanas
évek elejének Andersen vezette projektjeiben nem-norvég muzsikusok, jelesen az amerikai Alphonse Mouzon és Bill Frisell, a
kanadai Kenny Wheeler és a brit John Taylor tűntek fel. 1983-tó1 a norvég Masqualero kvintettel lépett fel. Sagn című
kompozíciósorozatát, mely délnorvég népdalokon alapul, az 1990-es norvég Vossajazz fesztiválon mutatták be. Andersen számos
díjat nyert bőgőjátékával, például 1969-ben a Norvég Jazz Federáció Buddy díját.
Albumok: Clouds In My Head (1975), Shimri (1976), Green Shading Into Blue (1978), Lifelines (1980), A Molde Concert (1981), Sagn
(1990), a Masqualeróval: Masqualero (1983), Bande a Part (1985).

ANDERSON, CAT - William Alonzo Anderson néven született 1916. szeptember 12-én a dél-karolinai Greenville-ben, Egyesült
Államok, elhunyt 1981. április 29-én. Egy dél-karolinai árvaházban tanult trombitálni. Félelmetes technikai tudása Lucky
Millinder, Lionel Hampton, Erskine Hawkins, Claude Hopkins és Sabby Lewis zenekaraiban biztosított helyet a számára.
Anderson 1944-ben három esztendőre Duke Ellingtonhoz csatlakozott. 1947-től részben saját zenekarait vezette, részben má-
sokkal dolgozott, majd hamarosan visszatért Ellingtonhoz, akivel két, csaknem teljesen folyamatos periódust játszott végig,
1950-től 1959-ig és 1961-től 1971-ig. Amikor végleg megvált Ellingtontól, Anderson Los Angelesben telepedett le, ahol Bill Berry
éppen 1971-ben alakította át Ellington-inspirálta big bandjét, amelyben időnként Anderson is fellépett. Anderson öt oktáv
terjedelmű játékáról volt különösen híres, de fölényes technikai tudása révén hangszere minden lehetőségét tökéletesen ki-
használta. Különösen kedvelték a growl-nak, ennek a szörcsögő, brummogó effektusnak színes előadásáért és a wah-wah
szordínó mesteri használatáért. Ez utóbbiak fontos helyet foglaltak el neki Ellington kompozíciós technikájában. Á magas
regiszterek más “specialistáitól" eltérően Anderson a középregiszterben is melodikusan játszott. A hetvenes évek végén a Hampton
All Starsszal turnézott, fesztiválokon lépett fel, és lemezfelvételeket készített az Egyesült Államokban és Európában. 1981 áprilisá-
ban hunyt el.
Albumok: Cat Anderson Plays At 4 a. m. (1958), Ellingtonians In Paris 1950-1964 (1964), Cat Ön A Hot Tin Horn (1958), A Flower Is
A Lovesome Thing (1959), A 'Chat' With Cat (1964), Cat Anderson/Claude Bolling & Co. (1965), Cat Speaks (1977), Cat Anderson Plays W.C.
Handy (1977-78), Old Folks (1979), Cat Anderson Et Les Four Bones (1979).

ANDERSON, ERNESTINE -1928. november 11-én született a texasi Houstonban, Egyesült Államok. Seattle-ben nőtt fel.
Anderson már tinédzserkora közepétől hivatásos énekesnő volt. Á negyvenes években sokfelé énekelt különböző rhythm & blues
zenekarokkal, többek között Russell Jacquet és Johnny Otis vezetésével. Az ötvenes évek elején egy esztendeig Lionel Hamptonnal
dolgozott, majd a boptrombitás Rolf Ericsonnal skandináviai turnén vett részt, és kiszélesítette repertoárját, ám éneke változat-
lanul a bluesban gyökerezett. Az elkövetkező években Anderson továbbfejlesztette technikáját és színskáláját, telt, lágy hangszíne
nagyon jól érvényesül a jobb popszámokban. Annak ellenére, hogy sok időt töltött külföldön -1965-től évekig élt
Nagy-Britanniában is - nemzetközi hírneve igencsak mérsékelt. Az európai fellépések hazai pályáját sem egyengették, még az sem
segített, amikor egy magazinban azt írták róla, hogy “az új Sarah Vaughan és Ella Fitzgerald". Az 1976-os Concord Summer Jazz
Festivalon való véletlenszerű fellépése ráirányította egy újabb és nagyobb számú hallgatóság figyelmét, és azóta sokat szerepel,
lemezeket készít, bár főleg a nyugati parton tevékenykedik.
Albumok: Ernestine Anderson With The Gigi Gryce Orchestra And Quartet (1955), Rolf Ericsonnal: Hot Cargo (1956), Ernestine
Anderson 1(1958), Ernestine Anderson 11 (1959), Ernestine Anderson 111 (1960), Ernestine Anderson IV (1960), Moanin, Moanin',
Moanin' (1960), Ernestine Anderson V (1963-64), Hello Like Before (1976), Live From Concord To London (1976-77), Sunshine (1979),
Never Make Your Move Too Soon (kb.1980), Big City (1983), When The Sun Goes Down (1984), Be Mine Tonight (1986), a Capp-Pierce
Juggernauttal: Live At The Alleycat (1987), George Shearinggel: A Perfect Match (1988), Live At The Concord Festival: The Third Set
(1990).

ANDERSON, FRED -1929. március 2246n született a Louisiana állambeli Monroe-ban, Egyesült Államok. Tízéves korától az
Illinois állambeli Evanstonban élt, Chicagótól északra. Az autodidakta Andersont mint “kívülálló" tenorszaxofonost ismerték meg.

6
Élénk stílusa a bebop líricizmusát és energiáját az Ornette Coleman-típusú kísérletező megközelítéssel elegyítette. A hatvanas
évek közepén az AACM alapító tagja, játszott Joseph Jarman Song For című lemezén, amelyen szerepel Enderson szerzeménye, a
“Little Fox Run" is. Családszerető ember lévén, szőnyegszabászként kereste kenyerét, de fenntartotta kapcsolatát az AACM-vel,
ahol saját csapatában olyan fiatal tehetségeket nevelt fel, mint Douglas Ewart és George Lewis. 1977-ben Anderson Európába
látogatott, felvételt készített a Neighbours trióval, majd 1978-ban a Moers-i Jazzfesztiválon Németországban elkészítette Another
Place című lemezét. Alapjában véve otthonülő ember maradt; két albumot vett fel a chicagói Southside Velvet Lounge nevű klubjá-
ban, ismét régi alkalmi partnereivel, a trombitás Billy Brimfielddel és a dobos Hamid Hank Drake-kel játszott. Anderson a
tenorszaxofon igen eredeti hangú mestere, mégis ő az egyike az AACM azon oszlopos tagjainak, akikkel alig készült felvétel.
Jelentéségét elismerve 1990-ben a három közül ő volt az egyik, aki megkapta az Arts Midwest's Jazz Master díját, és ugyanebben
az évben őt hívták meg, hogy megnyissa az AACM 25 éves fennállása alkalmából tartott ünnepségeket.
Albumok: Another Place (1978), Accents (1980, felvétel: 1977), Dark Day (1982, felvétel: 1979), The Missing Link (1984, felvétel:
1979).

ANDERSON, RAY -1952. október 16-án született az illinois-i Chicagóban, Egyesült Államok. Anderson nyolcesztendősen kezdett
pozanozni, mihelyt már kellően magas volt a hangszerhez. Kezdetben apja dixieland lemezgyűjteménye inspirálta, majd az
iskolában George Lewis mellett játszott, aki generációjának másik kiemelkedő pozanosa. Anderson zenésztevékenysége a stílusok
egész széles skálájára kiterjedt, Jeff Carp szájharmonikás bluesegyüttesétől, ahol tinédzserként játszott, egészen a szimfonikus
zenekarokig. A fekete zenészek öntevékeny egyesületének, az AACM-nek koncertjei mindenki számára fontos inspirációt
jelentettek. Lewis csatlakozott is az AACM-hez, Anderson pedig Minneapolisba, majd San Franciscóba utazott, hogy ott zenei
tanulmányokat folytasson. Andersont ugyanúgy magával ragadta a chicagói zenészek játéka, mint Lewist, és gyümölcsözi
kapcsolata volt Anthony Braxtonnal. Kaliforniában Charles Moffettel és David Murray-vel játszott. 1972-ben New Yorkba tette át
a székhelyét, ahol Charlie Mingusszal és George Adamsszal dolgozott. A hetvenes évek végén Braxtonnal és Barry Altschullal
turnézott, és lemezfelvételeket készítettek együtt. 1981-ben a Down Beat magazin népszerűségi szavazásán ő volt a nyertes “A több
figyelmet érdemlő tehetségek" kategóriájában, és szórakoztató funkyzenekart alapított, a Slickaphonicsot. 1985-ös felvétele, az
Old Bottles- New Wine az Enja labelen egy fantasztikus álomcsapat körében mutatta be, amelyben Kenny Barron, Cecil McBee és
Donna Richmond szerepelt standard repertoárral. Mark Heliasszal és Gerry Hemingwayjel alkotott triója, amely Oahspe és
Bass-Drum-Bone néven is ismeretes, kiváló hátteret nyújt feltűnően oldott, érzékeny, ugyanakkor lázadóan újszerű stílusa
számára. Anderson annak a zenésznemzedéknek meggyőző képviselője, amely nem lát semmi bűnt abban, ha a szabad
improvizáció akár legszélsőségesebb fajtáját a funkyval vagy éppenséggel a bohóckodással vegyítse, ha improvizáció közben úgy
adódik kedve. Louis Armstrongéhoz hasonlóan “több hangszínű" énekhangja, az, ahogyan az érzelmi kiterjedés és a komédia
közötti szak sávot elmélyíti - elképesztő technikájával párosítva - rajongó követőket szerzett a számára.
Albumok: Oahspe (1979), Harrisburg Half Life (1981), Mark Heliasszal és Gerry Hemingwayjel: Right Down Your Alley (1984), Old
Bottles - New Wine (1985), Heliasszal és Hemingwayjel: You Be (1986), a Bass-Drum-Bone-nal: Wooferloo (1987), Blues Bred In The
Bone (1989), What Because (1990), Wishbone (1991).

APPLEYARD, PETER -1929. augusztus 26-án született a Lincolnshire-i Cleethorpesben, Nagy-Britannia. Zenei pályája akkor
kezdődött, amikor szülővárosának cserkész fúvószenekarában dobolt. Helyi tánczenekarokban zenélt, mielőtt csatlakozott volna
Felix Mendelssohn populáris zenét játszó együtteséhez. A negyvenes évek közepén különböző együttesekkel játszott Nagy-
Britanniában, és az évtized végén a Bermudákon szerepelt. 1951-ben Kanadába költözött. Appleyard ez idő tájt kezdett
vibrafonozni, és ezzel a hangszerrel szerzett magának hírnevet a nemzetközi jazzéletben. Eltökélte, hogy Kanadában marad, és
Calvin Jacksonnal meg másokkal dolgozott. Az ötvenes évek végén rendszeresen játszott New Yorkban is, és a következő
évtizedben igen sokat turnézott Benny Goodmannel és a Peanuts Hucko vezette Pied Pipersszel. Torontóban egy televíziós
jazzműsor állandó házigazdája volt. Zenekarvezetőként és zenekari tagként számos lemezfelvételt készített többek között Rob
McConnell, Ed Bickert, Hucko és mások társaságában. Appleyard dinamikus, magával ragadó játékos, pályafutása zeneileg
sikeres, és anyagilag is eredményes. Mivel azonban úgy döntött, hogy Kanadában akar élni, egy kissé kiesik a látókörből, és a
nemzetközi jazzéletben néha méltatlanul elhanyagolják.
Albumok: The Peter Appleyard Quartet (195657), The Vibe Sound (1958), Per-cus-sive jazz (1960), Peter Appleyard I (kb. 1960), Peter
Appleyard II (1962), Peter Appleyard III (1963), The Many Moods Of Peter Appleyard (1969), Ön Stage With Benny Goodman And His Sextet
(1972), The Lincolnshire Poacher (kb.1973), Sophisticated Vibes (1976), Peter Appleyard IV (1979), Peter Appleyard V (1980), Peter
Appleyard VI (1980), Peter Appleyard VII (1988), Barbados Heat (1990)

ARCHEY JIMMY -1902. október 12-én született a virginiai Norfolkban, Egyesült Államok, 1967. november 16-án hunyt el. Mint
kiválóan képzett, technikás pozanos, Archeg előkelő helyet foglalt el a harmincas évek számos kiváló big bandjében. Már korábban
jelentős hírnévre tett szert, amikor New Yorkban dolgozott, és Edgar Hayes, Fletcher Henderson, James P. Johnson és King Oliver
zenekarával készített felvételeket. A harmincas évek jelentős részét Luis Russell-lel töltötte, azután Henry “Red" Allen mellett
dolgozott. Az évtized végén Willie Bryant, Benny Carter, Ella Fitzgerald és Coleman Hawkins zenekarában játszott, később Cab
Callowaynél és Duke Ellingtonnál találjuk. A negyvenes évek közepén, a big bandek hanyatlásakor Archeg a New Orleans Revival
mozgalomhoz csatlakozott, és 1950-ben a Bob Wilber zenekar vezetője lett. Az ötvenes években Archeg hosszú időket töltött
különböző klubok tradicionális zenekaraiban Bostonban, New Yorkban és San Franciscóban (itt Earl Hinesszal). Ezek a fellépések
nem kívántak komoly erőfeszítéseket egy olyan briliáns technikájú zenésztől, mint amilyen ő volt. A hatvanas évek kezdetétől
részben visszavonult, de 1967 novemberében bekövetkezett haláláig még számos amerikai és európai turnén vett részt.
Album: másokkal együtt: Jazz Dance (1954, film soundtrack).

ARDLEY, NEIL -1937. május 26-án született a Surrey-ben lévő Carshaltonban, Anglia. A Bristol Egyetem elvégzése után Ardley
zeneszerzést és hangszerelést tanult Raymond Premru és Bill Russo tanítványaként. A hatvanas évek közepén és végén a New
Orleans Orchestra vezetője volt, majd a hetvenes években tovább koncertezett, turnézott és lemezfelvételeket készített saját
zenekarával. Ebben az időszakban sikerült a maga zenéjén átszűrnie és egy újabb közönség számára továbbadnia Gil Evans és
Duke Ellington hatását. Együtteseiben olyan kiválóságok játszottak, mint Harry Beckett, Ian Carr, Mike Gibbs, Don Rendeli és
Barbara Thompson. Ardley jobbadán maga komponálta a zenekarai által játszott darabokat, de zenekari tagjait is pártfogolta
ebbeli tevékenységükben. Irt a televízió számára is, és számos színvonalas zenei és más tudományos témákkal foglalkozó könyv
szerzője. Az utóbbi években zenei munkássága jócskán háttérbe szorult, ezért eredményeit elhanyagolják, mégis Mike Gibbsszel és
Mike Westbrookkal együtt a hatvanas évekbeli “progresszív " hangszerelt zenekari jazzmozgalom kiemelkedő alakjaként tartják

7
számon.
Albumok: Western Reunion (1965), Le Déjeuner Sur L'Herbe (1968), The Greek Variations (1969), A Symphony Of Amaranths (1971),
Kaleidoscope Of Rainbows (1975), The Harmony Of The Spheres (1978).

ARGUELLES, STEVE -1963. november 16-án született a sussexi Crowborough-ban, Anglia. Birminghamben nőtt fel. Arguelles
iskoláskorában kezdett dobolni. Hamarosan már jazzt játszott egy alkalmi zenekarban, és vendégszereplő zenészeket kísért.
Iskolái befejezése után Londonba költözött, ahol igen komolyan kezdett foglalkozni a modern jazz-zel, és a Loose Tubes alapítói
között szerepelt. A roppant tevékeny Arguelles a legnagyobb tudású és legkeresettebb dobosok egyike lett Nagy-Britanniában.
Olyan különböző stílusú zenészekkel játszott együtt, mint George Coleman, Kenny Wheeler, Lee Konitz, Charlie Mariano, John
Taylor, Hugh Masakela, Chris McGregor, Dudu Pukwana és Django Bates. Batesszel alakították meg a Human Chain nevű
együttest, testvérével, Julian Arguellesszel pedig azt az együttest, amely Arguelles néven ismert. Az utóbb megnevezett csapat
szerencsésen elegyíti a folk-, country-, cajunzenéket, és más egzotikus elemeket a hard boppal. Hatalmas repertoárjukon sok saját
kompozíció is szerepel. Arguelles igen hamar napjaink zenéjének legeredetibb és leginvenciózusabb dobosai közé került.
Albumok: Human Chain (1986), a Loose Tubesszel: Open Letter (1987), Steve Lacyvel: Image (1987), a Human Chainnel: Cashin' In
(1988), Dudu Pukwanával: Cosmics Chapter 90 (1990), Steve Arguelles (1990), John Taylorral: Blue Grass (1992).

ARMSTRONG, LILLIAN - Lillian Hardin néven 1898. február 3-án született a Tennessee állambeli Memphisben, 1971. augusztus
27-én hunyt el. A klasszikus képzettségű Lil Hardin a húszas években kiterjedt tevékenységet folytatott Chicagóban, és rendkívül
népszerű volt mint szólózongorista, de olyan zenekarokban is játszott, mint Sugar Johnny, Freddie Keppard és King Oliver
együttese. Az Oliver-zenekarban találkozott a zenekar új tagjával, Louis Armstronggal, akihez hamarosan férjhez is ment.
Tisztában volt új férje hatalmas tehetségével, és nagyralátó terveinek megfelelően arra ösztökélte Louis-t, hogy alakítson saját
együttest. Ez vezetett el a klasszikus Hot Five és Hot Seven együttesek létrejöttéhez. Konfliktusaik miatt házasságuk idővel
tarthatatlanná vált. Lil Armstrong jelentős karriert futott be mint klubok, rádióadások és lemezfelvételek zenekarainak vezetője.
Az ötvenes évektől többnyire szólózongoristaként és énekesnőként dolgozott, többnyire Chicagóban, néhányszor amerikai és
európai fesztiválokon is fellépett, amikor is klubokban is szerepelt. Alkalmi komponista, dalainak egyikét, a “tust For A Thrill"-t az
ötvenes években Ray Charles vette lemezre. 1971. augusztus 27én hunyt el Chicagóban azon az emlékkoncerten, amelyet a
néhány héttel korábban elhunyt Louis emlékére rendeztek.
Albumok: Satchmo And Me (kb. 1960), Lil Armstrong (1961). Antológiák: Louis Armstrong Hot Five/Hot Seven (1926-27), Born To Swing
(1936-37) (1989), Harlem Ön A Saturday Night (1936-38), The Swing Orchestra (1936-40).

ARMSTRONG, LOUIS “SATCHMO" - Louis Daniel Armstrong 1901. augusztus 4-én született a Louisiana államban levő New
Orleansben, Egyesült Államok, 1971. július 6-án hunyt el. Armstrong jelentőségét a jazzben nem lehet túlbecsülni. A
zenetörténet egyik legnagyobb hatású művésze volt. Több volt, mint csupán jazzmuzsikus, rendkívül népszerű szórakoztató
művész volt (ezért egyes kritikusok elmarasztalják), és noha idővel más fekete bőrű jazzmuzsikusokat és -muzsikusnőket is
befogadtak a fehér társaság felsőbb régióiba, Armstrong volt közülük az első. Megtalálta az utat milliók szívéhez. Ha Armstrong
fehérnek és jómódúnak születik, sikere nyilván akkor is rendkívüli lett volna, ám feketének született, és végtelenül nyomo-
rúságos körülmények között, s ez sorsát még csodálatraméltóbbá teszi. Armstrong ezt a hatalmas áttörést személyes varázsa
révén érte el.
Louis Armstrong New Orleans hírhedt Storyville negyedében született és nőtt fel. Pontos születési időpontja sok évig ismeretlen
volt, bár ő maga sokáig 1900. július 4-ikére tette, egy olyan napra, mely hazafias és szép emlékeket ébreszt, és mint azt számos
krónikás sugallja, megmentette őt a katonai szolgálattól. Lepusztult bérházak, amelyek közül sokat bordély, kocsma, táncterem
vagy éppen templom céljaira alakítottak át: ez volt az a színtér, ahol édesanyjával és kisebbik leánytestvérével növekedett (apjuk
Louis születésének időpontjában elhagyta a családot). Gyermekkorának korlátait az utca szabadsága és a család anyagi igényei
jelölték ki. Szabályos iskolába keveset járt, viszont gyorsan elsajátította a túléléshez szükséges bölcsességet. Az utca gyermeke
volt. Hamar a pénzért való “lökdösődés" valóságos szakértője lett. Sokkal később, amikor már híres lett, még mindig emlé-kezett
erre a “lökdösődésre ". Gyermekként - eltekintve a“szabályos“ munkától -, pénzkeresési célból egy kisegyüttessel énekelt.
Armstrong életében drámai változást jelentett, amikor tinédzserévei kezdetén a Színes Gyermekek Javítóintézetébe küldték. E
közjáték állítólagos okáról az Armstrong közreműködésével készült önéletrajzból azt tudjuk, hogy 1912 vagy 1913 újév napján
afféle gyermeki bolondozásból elsütött az utcán egy kölcsönvett pisztolyt. Akárhogy is vesszük, az otthonban töltött idő meg-
változtatta az életét. Először énekelt, majd ütőhangszeresként szerepelt az otthon zenekarában. Ezt követőlelt kürtös, majd végül
kornettes lett. Armstrong rátalált a mesterségére. Első pillanattól kezdve rendkívüli zenei érzéket mutatott, és igen hamar a
megfelelő szintre emelkedett nemcsak a kornettjátékban, hanem az összhangzás megértésében is. Amikor néhány év múlva
hazaengedték az otthonból, Armstrong saját hangszert szeretett volna venni, hogy folytathassa a játékot, kölcsönvett egy
kornettet, és több zenekarral is játszott. Tinédzserévei végén Armstrong számos névtelen zenekarban játszott, melyeknek otthona
New Orleans volt (nem mindegyik volt azonban jazzegyüttes), fokról fokra dolgozta fel magát addig, amíg a város legjobb
zenekaraiban játszhatott. Az, hogy a zenekar, melyen keresztül Armstrongot bevezették a zenébe, az otthon zenekara volt, rendkí-
vül fontos, ugyanis egy másfajta zenei hagyományba kapcsolódott be, mint amit akkortájt jazznek neveztek. A nevelőotthoni
zenekar szabályos fúvószenekari indulózenét játszott, amelyben bizonyos sajátos elvárások voltak a zenészekkel szemben, például
a precíz és díszített stílus ismerete. Amikor Armstrong ezt a zenefelfogást összekapcsolta a jazz ideáljaival, sokkal látványosabban
díszített és személyesebb hangvételű zenét játszhatott, mint az akkori New Orleans-i jazzt játszózenekarok többsége. Nem
meglepő, hogy az ifjú kornettos csodagyerek felhívta magára a város jazzmestereinek figyelmét, s az egyik közülük, Joe “King"
Oliver meghívta zenekarába alkalmi közreműködőnek. Abban az időben, amikor Armstrong Oliver szárnyai alá került, 1917 körül,
az volt az általános vélemény, hogy az idősebb zenész New Orleans legjobb kornettosa, és ezért a King (- király) nevet
adományozták neki. Az ambiciózus Armstrong tudta, hogy minden szempontból igen sokat kaphat Olivertől. Oliver stílusa egy-
szerűbb volt, és hasonló más, kevéssel korábbi vagy szinte kortárs New Orleans-i kornettosokéhoz, köztük Freddie Keppard és
Buddy Petitéhez. Armstrong karrierjéhez jól jött az Oliverrel való kapcsolat, amely sok kaput megnyitott a számára. Különösen
érdekes az a tény, hogy Oliver megadta azt a lehetőséget a fiatal tehetségnek, hogy kilépjen a város kereteiből, és másutt is
megismerkedjenek vele Louisianában. 1919ben Oliver Chicagóba ment a zenekarával, a városban maradó ifjú támogatottját az ő
helyére lépő Kid Ory figyelmébe ajánlotta. És 1922-re már az ő együttese volt “a szélfútta város", azaz Chicago legnépszerűbb
együttese. New Orleansben Armstrong csillaga folyamatosan emelkedett, noha elutasította Ory ajánlatát, amikor az Los Angelesbe
hívta ottani zenekarához; jobban szerette a már ismert várost, ámde amikor Oliver táviratot küldött neki, hogy jöjjön Chicagóba,
nem habozott. Armstrong megérkezésének pillanatától a zenészek extázisban voltak a király, King Oliver és az ifjú tehetség
duettjeitől. Ha a laikus közönség nem is pontosan tudta, mit hall, azt bizonyosan felfogta, hogy valami rendkívülit. Ebben a két

8
évben Oliver és Armstrong zenetörténetet írtak, s ez még jó ideig folytatódott volna, ha nincs egy zongoristanő is a zenekarban. Ez
a zongoristanő Lillian Hardin volt, aki különösen érdeklődött a fiatal kornettos iránt, és ő lett a második alapvető hatóerő az éle-
tében. 1924-ben Armstrong és Hardin összeházasodtak, és a hatása hamarosan érvényesült is: Armstrong elhagyta Oliver
zenekarát, és New Yorkba ment. Itt Armstrong a Fletcher Henderson-zenekar tagja lett, ahová olyan fajta szólójátékot hozott, ami
minden eddigi hasonlót messze felülmúlt. Zenei elképzelései azokon a harmóniákon alapultak, amelyeket ő és Oliver alkalmaztak,
s ezek ösztönzőleg hatottak Henderson állandó hangszerelőjére, Don Redmanra. Armstrong épp csak egy esztendőt töltött
Hendersonnal, majd 1925-ben visszatért Chicagóba, hogy felesége kívánságának megfelelően az asszony zenekarával kivívja “A
világ legnagyobb trombitása' címet. A következő két-három évben sűrűn készítették a felvételeket, többek között a nevezetes Hot
Five és Hot Seven együttesekkel és a legjobb bluesénekesnők kísérőjeként is, közöttük Bessie Smithszel, Clara Smithszel és Trixie
Smithszel. Szünet nélkül dolgozott, 1926-ban párhuzamosan a Carroll Dickerson és az Erskine Tate zenekarokkal, és rövid ideig
két legközelibb zenei barátjával, Earl Hinesszal és Zutty Singletonnal együtt klubtulajdonos is volt. Az évtized végére Armstrong
már az egész országban keresett lett, fontos felvételei voltak Chicagóban, New Yorkban, Washington DC-ben, Los Angelesben (ám
New Orleansben már nem, ahova szinte soha többé nem tért vissza).
A harmincas években Armstrong a kornettot a trombitával cserélte fel. Rendszeresen játszott neves zenekarokkal, de gyakran
utazott egyedül is, hogy valamely városi zenekar kíséretében muzsikáljon. Fellépett, és felvételeket készített a Les Hité
s-zenekarral, amelyben a dobos Lionel Hampton volt, Los Angelesben és New Yorkban Chick Webb-bel.1932-ben és 1933-ban
került sor első két európai turnéjára, hatalmas, tomboló közönségnek játszott, bár sokan, akik addig csak hanglemezekről
ismerték, nemigen tudták hová tenni színpadi manírjait - grimaszolását, bohóckodását, izzadását. 1935-től Armstrong a Luis
Russell-zenekar frontembere volt, elhalványítva a zenekar vezető trombitásának, Henry,, Red" Allennek figyelemre méltó te-
hetségét. 1938-ban Louis és Lillian elváltak, és Louis Alpha Smitht vette feleségül. 1942-ben azonban harmadszor is megnősült,
amikor is Lucille Wilson lett a neje. A swingkorszak mellőzte Louis Armstrongot, és ez számos megfigyelőt arra az álláspontra
juttatott, hogy ettől a ponttól kezdve a pályája már leszálló ágba került. Kétségtelen tény, a big band, amelynek Armstrong a
harmincas években az élén állt, gyengébb volt versenytársainál, de a saját játéka legalább olyan erőteljes volt, mint a korszak más
virtuóz hangszeres vezetőié. Zenei stílusa egy kissé elmaradt a közönségigénytől és a negyvenes évek elejére kiment a divatból.
1935 óta Armstrong sorsa Joe Glaser kezében volt, egy keménykezű, kompromisszumokat nem ismerő, kifelé forduló emberében,
akit vagy szerettek, vagy gyűlöltek. Glaser, aki könyörtelenül megtett mindent, hogy ügyfelei gazdaggá és híressé legyenek, igen
intenzíven dolgozott Armstrongért. Ha a big band ernyedtnek tűnt, Glaser mindenkit kirúgott, és fiatalabb, rámenősebb (nem csak
zenei értelemben) zenészeket szerződtetett sztárja hátteréül. Amikor ez sem “jött be", akkor egy, a New York-i Town Hallban
szervezett koncert hatására, ahol Armstrong egy kisegyüttes élén állt, és zajos sikert aratott, Glaser egy olyan új zenekari
formációt hozott létre, amelyben csak sztárok voltak, és ezt a csapatot “Louis Armstrong and His All Stars" néven bocsátotta a
piacra. Ez kiváló felállás volt Armstrongnak, és hátralevő éveiben ez is maradt számára a zenei megjelenési forma, még ha az
örökösen változó személyi összetétel mármár nevetségessé is tette a zenekar bombasztikus nevét. Az All Starsszal Armstrong
végtelen világkörüli turnék sorozatába kezdett, egyetlen estét is alig hagyva ki; alkalmilag klubokban, fesztiválokon is fellépett, de
leggyakrabban mégis csak koncerttermekben, amelyeket zsúfolásig töltöttek a rajongók. Az első All Starsban Jack Teagarden,
Barney Bigard, Earl Hines és Big Sid Catlett szerepeltek, majd váltások után Trummy Young, Edmond Hall, Billy Kyle és Cozy Cole
kerültek az együttesbe. Később, amikor a standard emberek elnyűvődtek, akkor Russell Moore, Joe Darensbourg és Barrett
Deems kerültek a csapatba. Néhány évig a tagok között szerepelt a bőgős Arwell Shaw és Velma Middleton énekesnő. Az All Stars
show-műsorok formája és tartalma, amelyet az ötvenes és a hatvanas évek tradicionális jazz-boomjának számtalan együttese
szörnyűségesen és sértően lekopírozott, előre tudható volt, a szólók estéről estére megismétlődtek, gyakran hangról hangra. Ez
alátámasztotta azt a nézetet, hogy Armstrong régebben jobb volt. A legkorábbi Ail Stars érdekfeszítően játszott a Satchmo At
Symphony Hall és a New Orleans Nights lemezen, míg a későbbi zenekarok olyan klasszikus dolgokat produkáltak, mint a Louis
Armstrong Plays W. C. Handy és a Satch Plays Fats. Mindezeken a felvételeken Armstrong játéka kiváló. Ám az idő múlása, mint
mindenkit, őt is megviselte, s idővel még Armstrong óriási erejű arcizmai is lazultak. Ekkor azonban hatalmas tehetségének egy
másik oldala érett be teljesen. Akinek a legkevésbé is volt füle hozzá, már a húszas évektől hallhatta: Armstrong kivételes énekes.
Bármilyen más műfajról lett volna szó, az a hang reménytelenül tönkrementnek tűnt volna, ám a jazzben tökéletes hangszerként
működött. Armstrong rekedt torokhangja, lustának ható előadásmódja, tökéletes ütemérzéke és könnyed, hibátlan ritmizálása a
legkülönbözőbb daloknál is azt a sajátos érzést keltette, hogy pontosan hozzájuk való. Pompás példája ennek rengeteg dal, a
viharosan mulatságos “(I Want) A Butter And Egg Man'-től az olyan lélektele szövegig, mint a “(What Did I Do To Be So) Black And
Blue", a “Do You Know What It Means To Miss New Orleans", és a blues számtalan remek tolmácsolásáig. Komikus ab-
szurditásokkal gazdagította a “Baby, It's Cold Outside"-ot, eltúlzott szentimentalizmussal a “What A Wonderful World"-ot, amellyel
1968ban a brit sikerlista első helyére került. Textúrát, érzelmi melegséget és az összhang ritka finomságát adta hozzá a szövegírók
munkájához. Ráadásul ő volt az egyik legelső előadó, aki scatet (a korábbi szöveg helyett szövegnélküli improvizációt az énekben)
énekelt, ügyesen és intelligensen (mint egyszer elmesélte, akkor kezdett scattelni, amikor 1926-ban a stúdióban a “Heebie Jeebies"
kottája felvétel közben a földre hullott). Késői éveiben sokkal inkább énekes és szórakoztató művész, mintsem trombitacsillag.
Addigra Armstrong az egész világon ismert lett, akit nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül emberek tízmilliói ismertek
névről, felismerték személyét és hangját, és úgy rajongtak érte, ahogy azt a századfordulói New Orleans árnyas oldaláról származó
srác el sem tudta volna képzelni.
Armstrong világméretű művészi rangja okozott számára néhány problémát a többi színes bőrű amerikaival; úgy vélték, hogy
többet is tehetne fekete társaiért. Nyíltan kritizálták színpadi és színpadon kívüli viselkedéséért, afféle alkalmazkodó Tamás
Bátyának mondták. Valóban, Armstrong nem volt harcos fajta, habár egyszer dührohamban tört ki, amikor a polgárjogi
küzdelmek idején meginterjúvolták az 1958-ban Little Rockban történtekről. Amit viszont a kritikusai nem vettek figyelembe,
Armstrong Little Rock idején csaknem 60 esztendős volt, és a polgári jogokért folytatott mozgalom kiteljesedésekor már régen túl
volt azon a koron, amikor kortársainak többsége már megelégedetten nyugalomba vonult. Egy ilyen korú embertől elvárni - még
ha olyan körülmények között született és nőtt is fel, amilyeneket egy vagy két generációval későbbi, ugyancsak nehéz sorsú társai
sem igen tudtak volna felfogni -, hogy lelkesen magához ölelje az emberi jogok mozgalmát, egyszerűen túl sok lett volna. Csaknem
50 éven keresztül hivatásos szórakoztató volt, és nem is akart megváltozni. Louis Armstrong csaknem a legvégsőkig turnézott,
utoljára még egy szívrohamból felépülve is. 1971. július 6-án New York-i otthonában álmában halt meg. Maroknyi kivételtől
eltekintve az Armstrongot követő időszak legtöbb trombitása adósa a nagy úttörő stílusbeli fejlesztéseinek. A korai negyvenes
években - többek szerint, Armstrong jelentőségének és tehetségének első hanyatló jelei ekkor mutatkoztak - fontos változások
kezdődnek a jazz stílusában. Jórészt Charlie Parker és zenésztársai, akik között Dizzy Gillespie volt a legfontosabb, munkássága
idézték elő, hogy a jazztrombita stílusa megváltozott, és Armstrong játéka nem volt többé a legkorszerűbb. Hatása azonban csak
valamivel mellékesebbé vált, el nem tűnt soha, aztán a postbop korszakban azt a technikai profizmust és káprázatos technikát,
amit ő hozott a jazzbe, ismét olyan figyelemre méltó teljesítményként értékelték, mint ahogyan már korábban. A korai húszas

9
években Louis Armstrong a jazzmuzsikusok és a jazzmuzsika legbefolyásosabb személyisége lett, megváltoztatta a zenészek hang-
szerekről való véleményét és a hangszerjáték módját. Nagyon sok virtuóz előadó került színre a jazzben, amióta Armstrong először
színre Iépett, de egyikük sem érte el sem a virtuozitás, sem a jazzhez vaIó elkötelezettség hasonlóan magas fokát, a blues feelinget,
vagy az egyszerű és kifejező “életöröm"-et. Louis Armstrong páratlan unikum volt. A zenei világ igazán szerencsés, hogy
kiemelkedő munkásságát magáénak tudhatja.
Válogatott albumok: New Orleans (1946, film soundtrack), Town Hall Concert Plus (1947), Carnegie Hall Concert With Erdmond Hall's
Sextet (1947), This Is Jazz (1947), A Song Is Born (1947, film soundtrack), Satchmo At Symphony Hall (1947), Louis Armstrong And His All
Stars At Nice (1948), Louis Armstrong And His All Stars Live At Ciro's, Philadelphia (1948), Louis Armstrong And His All Stars Live At The
Empire Room, Los Angeles (1948), Louis Armstrong And His All Stars Live At The Clique Club Vols 1-5 (1948-49), Louis Armstrong At The Eddie
Condon Floor Show (1949), Chicago Concert (1956) New Orleans Nights (1950-54), Louis Armstrong And His All Stars Live At Pasadena 1
(1951), The Greatest Concert (1951), Glory Alley (1952, film soundtrack), Louis Armstrong And His All Stars In Concert (1953), Louis
Armstrong And His All Stars In Yokohama (1953), Louis Armstrong And His All Stars Live At The Crescendo Club, Los Angeles (1955), Louis
Armstrong Plays W. C. Handy (1954), Satch Plays Fats (1955), Ambassador Satch (1955), Satchmo The Great (1956, film soundtrack), Louis
Armstrong And His All Stars Live At Pasadena 11 (1956), Satchmo: A Musical Autobiography (1956-57), Ella Fitzgeralddal: Ella And Louis
(1957), Fitzgeralddal: Porgy And Bess (1957), Fitzgeralddal: Ella And Louis Again (1957), Louis Under The Stars (1957), Louis Armstrong
Meets Oscar Peterson (1957), The Five Pennies (1958, film soundtrack), Louis And The Good Book (1958), Louis Armstrong And The Dukes Of
Dixieland 1(1959), Louis Armstrong And The Dukes Of Dixieland: The Definitive Album/Sweetheart (1959), Snake Rag (1959), Louis Armstrong
And The Dukes Of Dixieland 11 (1960), Bing Crosbyval: Muskrat Ramble (1960), The Real Ambassador (1961), Louis Armstrong And Duke
Ellington: The Great Reunion (1961), Louis Armstrong And Duke Ellington: Together Again (1961), Satchmo Story (1962), Louis Armstrong And
His All Stars Live At Juan-Les-Pins (1967), What A Wonderful World (1967), Disney Songs The Satchmo Way (1968), Louis,, Country & Western
" Armstrong (1970). Antológiák: King Oliver's Creole Jazz Band (1923), Louis Armstrong & Sidney Bechet (1924-25), Louis Armstrong And
The Fletcher Henderson Orchestra (1924-26), The Hot Fives And Hot Sevens Vols 1-4 (1925-28), His Greatest Years Vol. 1-4 (1925-28), Louis
Armstrong And The Blues Singers (1925-29), The Louis Armstrong Legend Vols 1-4 (1925-29), Louis Armstrong VSOP Vols 1-8 (1925-32),
Satchmo Style (1929-30), Louis In Los Angeles (1930-31), Young Louis Armstrong (1930-33), Louis Armstrong European Tour (1933-34),
Louis Sings The Blues (1933-47), Louis Armstrong And His Orchestra (1935-41), Swing That Music (1935-44), The Mills Brothers And Louis
Armstrong (193740), Midnight At V-Disc (1944).
További forrásmunkák: Louis Armstrong: Satchmo. My Life In New Orleans. Max Jones, John Chilton és Leonard Feather: Louis
Armstrong. Salute To Satchmo. James Lincoln Collier: Louis Armstrong: An American Genius.

ARNHEIM, GUS -1897. szeptember 11-én született a pennsylvaniai Philadelphiában, Egyesült Államok, 1955. január 19-én hunyt
el a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Manapság elsősorban úgy emlékeznek rá mint az “I Cried For You", az “I'm
Gonna Get You" 6s a “Sweet And Lovely" komponistájára. A nyugati parti zenekari élet vezető személyisége volt a húszas és
harmincas években. Zenekarában a különböző időpontokban olyan zenészek játszottak, mint Stan Kenton, Irving Fazola, Woody
Herman és Fred MacMurray szaxofonos, aki a filmkarrier mellett döntött. Arnheim először a Syncopated Five együttessel
dolgozott, amelynek Abe Lyman volt a dobosa. Később Gus lett Lyman Los Angeles-i székhelyű zenekarának zongoristája, majd
1927-ben megalakította saját zenekarát. 1929-ben az Arnheim-zenekar az Egyesült Államokban és Európában turnézott, fellépett
a londoni Savoy Hotelben és a párizsi Ambassadeurs Klubban, valamint egy korai_ hangosfilmben, a Street Girl-ben. Arnheim
énekesei közé tartozott Russ Colombo, aki eredetileg a zenekar hegedűse volt, és Bing Crosby, aki a Paul Whiteman-féle Rhyhm
Boys tagjaként énekelt, és aki akkor lett szóló sztár, amikor Arnheimmel felvette az “I Surrender Dear"-t és a “Wrap Your Troubles
In Dreams "-t. A zenekar 1934-ben Crosby kísérőjeként szerepelt annak rádiósorozatában. 1936-ban Arnheim egyfajta
swingkirály lett, amihez az Earl Hines zenekarból Budd Johnson szállította a figyelemre méltó hangszereléseket. 1937-ben Stan
Kenton volt a zenekar zongoristája. Jóllehet, az együttes komoly sikerrel lépett fel a chicagói Congress Casinóban, Arnheim
feloszlatta zenekarát. Egy nyugati parti tv-show-ban már csak rövid időre tért vissza 1954-ben, és 1955 januárjában elhunyt.

ART ENSEMBLE OF CHICAGO-A Lester Bowie trombitás, Roscoe Mitchell és Joseph Jarman szaxofonosok és Malachi Favors
bőgős által 1968-ban alapított együttes az AACM-hez kapcsolódó elképzelésekből nőtt ki. Közvetlenebbül mégis a Roscoe Mitchell
Quartetből alakultak. Mitchell mesélte: “Az én bandám volt, de én nem tudtam annyit fizetni nekik, amennyit megérdemeltek
volna, így mindenki egyforma felelősséget vállalt. Afféle szövetkezést alkottunk, amely mindent megtett egymásért és a túlélésért."
Az első időszakban nem volt állandó dobos, az AEC minden tagja ütőhangszeren is játszott.1969-ben több jelentkező kipróbálása
után - mint William Howell és Phillip Wilson - az együttes Párizsban találkozott Famoudou Don Moye-jel, aki azután állandóan
elfoglalta a dobos székét, de a többi öt zenész továbbra is a “kis hangszerek", mint a sípok, harangok, főzőeszközök, és
természetesen minden rázható, fújható, nyekergethető vagy ritmikusan üthető tárgy hosszú sorát alkalmazta. Mitchell és Jarman
emellett a szaxofonok, klarinétok, fuvolák és oboák minden fajtáján játszott, s ők voltak az együttes két fő erőssége: Jarman hozza
a színpadi impulzusok nagyobb részét, míg Mitchell a zenét építi. A zene mindent felölel, akárcsak a hangszerelés: az alap a free
formájú jazz, az előadásmód New Orleans felé céloz, ott a blues, Afrika, a rock and roll, a vaudeville, vagy bármilyen más forma,
amelyben örömüket lelik, s a zenekar képes bopot is játszani, keményen vagy ahogy kívánják. Kevés elismerést szereztek otthon,
ezért 1969-ben Párizsba mentek, ahol két év alatt 14 albumra elegendő lemezfelvételt készítettek, közöttük néhány olyat,
amelyeken Fontella Bass énekesnő is közreműködött. Egyik francia lemezük címadó dala, a ,,The Spiritual" nemcsak a korai
rabszolgaságtól a hatvanas évekig terjedően vázolja a fekete zene fejlődését, de az Egyesült Államokban élő fekete emberek
programját is jelképezi. A társadalmi és politikai célok ilyen tudatossága jellemző az ACCM-hez tartozó összes csoportokra, és az
AEC még jelentős színpadiasságot is kölcsönöz mindennek. Jarman egyszer csak szaxofonjának tartószíjával jelent meg a
színpadon. Bowie mind az Art Ensemble of Chicagóval, mind saját együttesével, a Brass Fantasyval, többnyire fehér orvosi
köpenyt visel, miközben társai arcukat és testüket befestik és afrikai viseleteket öltenek magukra. Egy kultúra szellemének
drámai színpadra vitele attól még nem válik komolytalanná, hogy játékukban erőteljesen jelen vannak a pajkos paródia elemei. Az
AEC előszeretettel Great Black Musicnak, mintsem jazznek nevezi zenéjét. Párizsi időszakuk zenéjük meghatározó és meg-
szilárduló elképzelését mutatja: ez az elképzelés immár határozott formát öltött, és számos lemezkiadónál (Atlantic, ECM, DIW és
az együttes saját AECO labeljénél) megjelent lemez dokumentálja is, de még mindig okozhatnak meglepetést és váratlan örömet.
Nemrégen azonban rákaptak, hogy más zenészekkel és együttesekkel is készítsenek felvételeket (ilyenek a Lester Bowie's Brass
Fantasy, Cecil Taylor és egy dél-afrikai kórus), nyilvánvalóan azért, hogy friss menüt tálaljanak. Emellett, hogy teljesebb legyen a
róluk alkotott kép, nemrég lemezen is megjelentették egy párizsi rádiófelvételüket, az Eda Wobut.
Válogatott albumok: A Jackson In Your House (1969), The Spiritual (1969), Tutankhamun (1969), People In Sorrow (1969), Message To
Our Folks (1969), Rees And The Smooth Ones (1969), Certain Blacks (1970), Go Home (1970), Chi Congo (1970), Les Stances A Sophie

10
(1970), With Fontella Bass (1970), Live Part 1(1970), Live Part 2 (1970), Phase One (1971), Live At Mandel Hall (1972), Bap Tizum (1973),
Fanfare For The Warriors (1974), Kabalaba (1974), Nice Guys (1978), Full Force (1980), Urban Bushman (1980), Among The People (1981),
The Third Decade (1985), Live In Japan (1985), Ancient To The Future (1987), Complete Live In Japan (1988, felvétel: 1984), The Alternate
Express (1989), Naked (1989, felvétel: 1985-86), a Brass Fantasyval: Live At The 6th Tokyo Music Joy '90 (1990), Amabutho Male Chorus
Art Ensemble Of Soweto (1990), Eda Wobu (1991, felvétel: 1969), mint Art Ensemble Of Soweto: America/South Africa (1991, felvétel:
1989-90), Cecil Taylorral: Thelonius Sphere Monk (1991), Dreaming Of The Masters Suite (1991).

ASHBY, HAROLD -1925. március 27-én született a Missouri állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok. Gyermekként tanult
meg tenorszaxofonozni és a közép-nyugat régió zenekaraiban játszott. Az ötvenes évek elején Chicagóba költözött, ahol különböző
zenekarokkal játszott, gyakran rhythm & blues vagy blues alapú stílusban. Az ötvenes évek végén New Yorkba költözött, ahol
Mercer Ellingtonnal dolgozott, valamint alkalmilag Duke Ellingtonnal is. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején számos
lemezfelvételt készített, gyakran egykori Ellington-zenekari tagokkal, mint Lawrence Brown és Johnny Hodges.1968-ban a Duke
Ellington-zenekar állandó tagja lett. Duke halála után Mercer Ellington, Benny Goodman és mások zenekaraival játszott, és
megkezdte világkörüli koncert- és fesztiválturnéit, jobbadán egyedül utazva. Magával ragadó játékos, a Ben Webster-féle tradíció
értelmében megformált, jellegzetes kemény hanggal, Ashby játéka kiérdemelte a nemzetközi elismerést, amely a nyolcvanas évek
végén, a kilencvenes évek elején alakult ki.
Albumok: Born To Swing (1959), Lawrence Brownnal: Inspired Abandon (1965), Duke Ellington's 70th Birthday Concert (1969),
Ellingtonnal: Togo Brava Suite (1971), Ellingtonnal: Easbourne Performance (1973), Scufflin' (1978), The Viking (1988).

ASHBY, IRVING -1920. december 29-én született a Massachusetts állambeli Somerville-ben, Egyesült Államok. Ashby 1947-ben
akkor került először a figyelem középpontjába, amikor Nat “King' Cole népszerű triójának tagja lett. Korábban Lionel Hamptonnal
dolgozott, és sziklaszilárd ritmusjátékát gyakran elhalványította az izgalom, melyet a Hampton band okozott. Cole együttesét
elhagyva Ashby többnyire a nyugati parton szerepelt, és az ötvenes évek elején csatlakozott Oscar Peterson triójához. A hatvanas
évektől többnyire zenén kívüli területen dolgozott, de alkalmilag sokszor fellépett.
Album: Memories (kb. 1976), Antológia: Nat “King" Cole-lal: Twenty Dynamic Fingers (1949es felvételek).

ASHTON, BILL-1936. december 6-án született a lancashire-i Blackpoolban, Anglia. Az Oxfordi Egyetemen végzett tanulmányai
során, az ötvenes évek végén, Ashton jazz-zenekarokban szaxofonozott, részben mint zenekarvezető. A hatvanas évek elején
Londonban tanított, és alkalmi-lag különböző jazzklubokban lépett fel. A hatvanas évek közepén egy tanítványa, Frank Ricotti
rendkívüli képességeinek hatására egy rosszul felszerelt londoni iskolában eszébe jutott, hogy egy iskolai zenekart kellene
létrehozni. Elképzelése szerint a zenekar kezdő, tapasztalatlanzenészei a jazz és a kortárs populáris zene más formáinak előadása
révén tanulnának. Előterjeszté-seit az oktatási establishment közönnyel, és néhány esetben igazi gyűlölködéssel és szabotázszsal
fogadta. Ashton azonban nem tágított, és London Schools Jazz Orchestrája életben maradt, előbb London Youth Jazz Orchestra,
majd National Youth Jazz Orchestra (NYJO) néven folytatta tevékenységét. 1974-ben a NYJO teljesen profi szervezetté vált, és négy
évvel később Ashton az ifjúság és a zene érdekében végzett munkájáért megkapta az OBE kitüntetést, amely - ő úgy érzi - a
szervezet egészét illeti, nem csak őt magát. Tovább vezeti a zenekart, hangszerel, komponál és szöveget is ír. A fáradhatatlan Ash-
ton egymaga készíti és szerkeszti a NYJO házi magazinját, és maga írja a legtöbb cikket is.

ASMUSSEN, SVEND - 1916. február 28-án született Koppenhágában, Dánia. Kisgyermekként kezdett hegedülni. Ragyogóan
felkészült muzsikus, 1933 óta profi. A harmincas évek közepén Kai Ewensszel és más dán muzsikusokkal játszott,
lemezfelvételeket készített és rádióadásokban szerepelt. Többek között vendégszereplő amerikai sztárokkal is játszott, például Fats
Wallerrel. A IL világháború alatt a show businessben dolgozott. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején kurrens amerikai
és brit slágerzenét játszott, amelyek között mindig voltak jazzinspirációjú darabok. A hatvanas évek elején Alice Babsszal, Ulrik
Neumann-nal, Duke Ellingtonnal és John Lewis-val dolgozott. A Lewis-felvétel széles körű érdeklődést biztosított számára, és a
későbbi években még sok más jazzművésszel dolgozott együtt, így Stéphane Grappellivel, Kenny Drew-val, Niels-Henning Orsted
Pedersennel, Lionel Hamptonnal és Bucky Pizzarellivel. A hetvenes és a nyolcvanas években folytatta a lemezfelvételeket, a
fesztiválfellépéseket és aktív muzsikusként lépett a kilencvenes évekbe.
Albumok: Rhythm Is Our Business (1955), Danish Imports (1959), Svend Asmussen I (1961), Svend Asmussen II (1961), European
Encounter: John Lewis And Svend Asmussen (1962), Duke Ellingtonnal: Jazz Violin Session (1963), Stéphane Grappellivel: Violin Summit
(1966), Svend Asmussen Sextet (1966), Svend Asmussen III (1968), Amazing Strings (1974), Prize Winners (1978), Lionel Hamptonnal: As
Time Goes By (1978), June Night (1983), String Swing (1983), Svend Asmussen Live A t Sl ukafter (1984).

AULD, GEORGIE -1919, május 9-én született Torontóban, Kanada, 1990. január 7-én hunyt el. Eredetileg altszaxofonos volt. A
harmincas évek elején családja New Yorkba költözött, ahol Auld dolgozni kezdett. 1936-ban Coleman Hawkins hatására a
tenorszaxofonra váltott, és egy kisegyüttes vezetése után csatlakozott Bunny Berigan big bandjéhez. 1939-ben, miután két
esztendeig játszott Berigannal, Billie Holiday ajánlására leszerződött Artie Shaw-hoz. Rábeszélte Shaw-t, hogy szerződtesse Buddy
Rich-et. A Shaw-band megszűnését követben rövid ideig Jan Savitt, Benny Goodman és újra Shaw zenekarában dolgozott, mielőtt
megalakította volna saját, modern sounddal rendelkező big bandjét 1943-ban. Zenekarában dolgozott Serge Chaloff, Erroll
Garner, Dizzy Gillespie és Stan Levey.1946 után Auld többnyire boporientált kisegyüttesek vezetőjeként dolgozott, alkalmanként
big band szerződései is voltak, például Billy Eckstine és Benny Goodman zenekarával, és dolgozott Count Basie 1950-es
kisegyüttesével is. Auld megpróbálkozott a színészettel is (a Broadwaya), és film- és televízió-stúdiókban dolgozott, többnyire Los
Angelesben. Bár rákbetegségben szenvedett, rengeteget turnézott, és a hetvenes években különösen Japánban lett népszerű.
1977-ben ő játszott Robert De Niro helyett a New York, New Yok című filmben, és ő készítette fel a színészt a szerepre. A
nyolcvanas években csak időnként dolgozott, de fellépett Japánban és Európában, és részt vett az 1984-es North Sea jazz
Festivalon. 1990 januárjában hunyt el.
Válogatott albumok: Homage (1959), Georgie Auld Plays The Winners (1963), One For The Losers (1965). Antológiák: The Indispensable
Artie Shaw Vol. 1/2 (1938), Benny Goodmannel: Solo Flight (194041), Charlie Christian With The Benny Goodman Sextet And Orchestra
(1940-41), Jump, Georgie, Jump (1944), By George (1949).

AYERS, ROY -1940. szeptember 10-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Ayers népszerű vibrafonos és
énekes, akinek pályája üzleti szempontból a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig volt a csúcson. Gyermekkorában

11
zongorázni tanult, majd egy Lionel Hamptonnal való találkozás után érdeklődése a vibrafon felé fordult. A középiskolában Ayers
megalakította első együttesét, a Latin Lyricset, és a hatvanas évek elején a fuvolás-szaxofonos Curtis Edward Amyvel kezdett
dolgozni. Ayers első saját albuma, a West Coast Vibes a United Artists Recordsnál jelent meg 1964-ben, amelyen szerepelt Amy is.
Ayers dolgozott Chico Hamiltonnal, Hampton Hawesszal és Herbie Mann-nel, akivel 1966 és 1970 között játszott. A hatvanas évek
végén három albumot, készített az Atlantic Records részére. Ayers 1971-ben megalakította Roy Ayers Ubiquity nevű együttesét,
amely funky és rhythm & blues elemekkel gazdagított jazzt játszott. Az együttest a Polydor Records szerződtette. A Ubiquity egy sor
neves zenész, mint Herbie Hancock, Ron Carter, Sonny Fortune, George Benson és Billy Cobham közreműködésével albumjaival
nagyban hozzájárult a jazz-funky crossover stílus népszerűsítéséhez. Az együttes 1974 és 1977 között öt albumával és három
rhythm & blues kislemezével sikerlistákra került, beleértve a Top 20-at, amelyen a discohatást mutató rhythm & blues sláger, a
,,Running Away' szerepelt. Ayers 1978-ban elhagyta az Ubiquity nevet és folytatta sikeres, toplistás szerepléseit mind szóló
albumaival, mind kislemezeivel, egészen a nyolcvanas évek végéig. 1978-as “Heat Of The' Beat" című kislemezén a Crusaders
együttesből Wayne Hendersonnal szerepelt duettben. Egy afrikai turné után 1979-ben Fela Kutival elkészttette az Africa, Center Of
The World című lemezt. 1984-ben a Columbia Recordshoz váltott, ahol lemezei kevésbé gyakran jelentek meg a nyolcvanas
években.
Albumok: West Coast Vibes (1964), Stoned Soul Picnic (1968), Daddy Bug And Friends (1969), Ubiquity (1970), He's Coming (1971), Live
At Montreux (1972), Red, Black And Green (1973), Virgo Red (1974), Change Up The Groove (1974), A Tear To A Smile (1975), Mystic Voyage
(1976), Everybody Loves The Sunshine (1976), Vibrations (1976), Lifeline (1977), Starbooty (1978), Let's Dolt (1978), You Send Me (1978),
Step Into Our Life (1978), Fever (1979), No Stranger To Love (1979), Love Fantasy (1980), Prime Time (1980), Africa, Center Of The World
(1981), Feeling Good (1982), In The Dark (1984), You Might Be Surprised (1985), I'm The One (For Your Love Tonight) (1987).

AYLER, ALBERT -1936. július 13-án született az Ohio állambeli Clevelandben, Egyesült Államok, 1970-ben hunyt el. A hatvanas
évek sok más radikális avantgarde figurájához hasonlóan a tenor- és altszaxofonos Albert Ayler is a rhythm & blues-zal kezdte.
Először altszaxofonozni tanult, és abban a templomban játszott, ahová a családja járt. 10 esztendős korától hét évig a helyi
zeneakadémián folytatta tovább zenei tanulmányait. Ez idő alatt a középiskolai zenekar szaxofonos szekciójának vezetője volt.
Kamaszévei végén a blues egyik élő legendájával, Little Walter Jacobsszal játszott. Ezt követően megalakította saját rhythm &
blues zenekarát, amely azonban megbukott. Ayler anyagi gondjai miatt abbahagyta a tanulást, és behívták katonának. A szolgálat
Európába irányította, és leszerelése után úgy döntött, ott marad egy ideig. Új albumait vagy Európában vették fel, vagy európai
labelek számára készültek, igazi elismertségre azonban azokkal a felvételekkel tett szert, amelyeket a New York-i ESP label számá-
ra készített. Ezt Bernard Stollman alapította részben Ayler zenéjének támogatására. Ayler 1966-ban az Impulse!-zal kötött
szerződést, és folytatta a kortárs jazz hívei között éles vitákat kiváltó felvételeinek készítését. 1970. november 25-én a New York
City-beli East River folyóból halászták ki a holttestét. Bizarr pletykák szerint a tarkóján golyólyuk volt. Aylert a holttestének
megtalálását megelőző utolsó 20 napban senki sem látta, és halálának körülményei rejtélyesek maradtak. Igen elterjedt az az
elmélet, hogy rendőrök ölték meg. Nagyon megviselte testvérének, Donald Aylernek összeomlása, és közeli barátai tanúsították,
hogy foglalkozott az öngyilkosság gondolatával.
Az ötvenes évek végéig a jazz fejlődésének fő iránya a növekvő harmóniai komplexitás és a bonyolultan kifinomult ízlés volt.
Ornette Coleman és Ayler olyan stílust alakítottak ki, amely sem nem atonális, sem nem egészen free, inkább visszaadja a dallam
elsőbbségét. Ironikus módon a jazzközönség tömegei ezt a zenét kevésbé támogatták, mint John Coltrane, Miles Davis, Gil Evans
és Charles Mingus technikailag sokkal komplikáltabb munkásságát. Ámbár Ayler Lester Youngot és Sidney Bechet-t nevezte meg
kedvenceiként, úgy tűnik, hatott rá Sonny Rolins is, de erőteljes elemek származnak egyenesen a New Orleans-i jazzből, a gospel
és a munkadalok világából, és a technikák egy része a tradicionális afrikai vokális zenéből való. Oktalanság volna ezt a zenét
spirituális dimenziója és a nyers emocionális elemek méltánylása nélkül megítélni. Nat Hentoff 1966 novemberében a Down
Beat-ben interjút készített Albert Aylerrel és trombitás öccsével, Donalddal, amelyben útmutatást adtak zenéjük hallgatásához: “ne
a hangjegyekre meg a többire figyelj. Ehelyett hagyd magad a sound által elvarázsolni... akkor valójában játszol a hangszereden,
elszöksz a hangjegytől a hangzásba." Az Ayler fivérek az elsők között utasították el a “jazz" kifejezést, mint a faji
megkülönböztetésre és a Tamás bátyás attitűdökre emlékeztetőt. A standard számok és a bop klasszikus számai központi helyet
foglaltak el Ayler repertoárjában, legalábbis a felvételeken, és artikulációja gyakran alkalmatlannak tűnt. Némely cinikusok ebből
arra következtetnek, hogy ez az igazi ok, mely a siratószerű darabok, a flexibilis, álomszerű tempók és frázisok iránti előszeretete
mögött meghúzódik, amelyek spontánul keresztülnyúlnak az ütemvonalakon, de technikai tudását aligha lehet kétségbevonni.
Iskolai, templomi és katonai zenekarokban töltött tanulóévei az ötvenes években bizonyára elősegítették e technikai tudás
kialakulását. A precizitás és a tűzijáték azonban nem az ő specialitása volt.
Művészetének egyik fontos kulcsa az az album, amelyre spirituáléfelvételeket készített 1964 februárjában a Debut label részére.
Jóllehet ez a kevésbe invenciózus felvételei közé tartozik, láncszemet jelent a blues és mainstream jazz bandekkel végzett korábbi
munkája és az ESP és Impulse! albumok között. Ha a ,Mothers"-t, mondjuk az Olympia Brass Band “Flee As A Bird"-je, vagy
Aretha Franklin ,Amazing Grace"-e mellé helyezzük, Ayler helye egy olyan fejlődési folyamatba illik, amelynek gyökereit Afrikában
találjuk. Abban az albumsorozatban, melyet 1964-ben Gary Peacockkal és Sunny Murray-vel készített, s ahol játéka különös,
szabálytalan, de szilárd ritmusalapra épül, nem annyira az afrikai zene erősen lüktető jellemzőit, hanem inkább melódiatágító,
kifinomultan tonális, ugyanakkor hangszíngazdag játékot haliunk. Ayler viszonyulása a ritmushoz még korai, nem precízen
kivitelezett felvételein is veszélyesnek tűnik. Abban az időben nagy figyelmet keltett a soundja. Erősen sírós, szinte bőgő
hangképzés és roppant túlzott vibráló jellemezte, mely dallamsorait megtévesztően érzelgősnek tüntette fel. Az efféle
hangszíntorzítások mindig is jelen voltak a jazz, a blues és a rhythm & blues határvidéke zenészeinek játékában, például Arnett
Cobbnál és Jay McNeelynél, a vibrálók pedig, melyek “szélesek, akár a Mississippi delta", a New Orleans-i brass bandek olyan
szaxofonosaival rokonítja Aylert, mint Emmanuel Paul és főként Bechet. Ami az embereket megrémítette, az nem a sound maga
volt, hanem Ayler túlontúl is hanyagnak tűnő hozzáállása a beathez és az, ahogyan a sikolyokat, a dudálásokat, a kiáltásokat és
nyöszörgéseket stílusának szerves részeként alkalmazta, ahelyett hogy kizárólag a csúcspontokra tartogatta volna őket.
Elsősorban és leginkább melódiajátékos volt. Azt mondta Hentoffnak: “Olyat szeretek játszani, amit az emberek dúdolni tudnak...
olyan dalokat, amelyeket akkor énekeltem, amikor még egészen kicsi voltam. Az egyszerű melódiáktól a bonyolult szövetekig és
onnan vissza az egyszerűséghez..." ez az a folyamat, amely valamennyi felvételénél tetten érhető.
1964-ig Aylernek nem volt lehetősége olyan zenészekkel készíteni lemezfelvételeket, akik igazából megértették volna, merre
tart. Első felvételeit 1962 októberében Stockholmban készítette egy igyekvő, de zavarodott bőgőssel és dobossal. Peacockkal vagy
Henry Grimes bőgőjátéka, Murray dobolása és Don Cherry erőteljes és agilis zsebtrombitája immár lehetővé tették, hogy Ayler
zenéje helyesen realizálódhasson. Eljött az az idő, amikor a standerdeé suta újjáalakítása helyett Ayler olyan saját kompozícióit
játszhatta, mint a ,Mothers", a ,Witches And Devils" és a mindenütt jelen levő “Ghosts". Széles, kántáló dallamsoraiban különös

12
kecsesség van. Ayler a hatvanas évek második felében két bőgőst kezdett alkalmazni, és az együttesben, mellyel az In The
Greenwichi Village lemezt felvette, volt egy hegedűs és egy csellista is. Öccsével, Donalddal váltotta fel Cherryt, és bőgősei egyike a
vonós játékra koncentrált. A zene éles vonalak szorosan szőtt mintázatává lett, és keményebb, metszőbb, élesebb hatást tett. Ezek
a roppant feszült felvételek pecsételték meg szerződéskötését az Impulse!-zal. Ezzel a labellel készítette a hagyományos normáktól
legkevésbé eltérő, ám - paradox módon - a legellentmondásosabb lemezeit. Ayler játéka még a legelvontabb pillanataiban is mélyen
a spirituálékban és a bluesban gyökeredzett, ám a Music Is The Healing Force Of The Universe és a New Grass azt mutatta, hogy a
soul/funk/jazz fúzió egy kimondottan fantáziátlan fajtájába csúszott bele. Akad némi nyersen érzéki, közvetlen szaxofonjáték
ezen a lemezen, ám ezeket az ékköveket tönkreteszi a vacak, ragadós feldolgozás.
Aylernek kevesebb utánzója volt, mint John Coltrane-nek (aki maga beismerte, hogy Ayler hatott rá), vagy akár Colemannek, de
vannak - például Matthias Schubert- akik egyértelműen az ő stílusában játszanak. Tommy Smith első albuma erre a példára
támaszkodik, David Murray zenei főhajtással köszöntötte, szelleme gyakran megjelenik Jan Kopinski munkájában, az egyébként
“harmolodikus" alapú Pinski Zoo környezetében. Ayler elképzelései olyan mélyen beépültek a mai mainstreambe, hogy az szinte
megdöbbentő. Arra, hogy a maga korában milyen hatást tett, elegendő példaként megemlíteni, hogy a BBC televízió, amely
kifejezetten azért hozatta Angliába az Ayler-kvintettet, hogy két felvételt készítsen vele, úgy megriadt ettől a zenétől, hogy a
szalagokat elzárták, majd titokban letörölték, anélkül hogy valaha adásba kerültek volna.
Albumok: Something Different (1963, később The First Recordings címmel újra kiadták), My Name Is Albert Ayler (1963, később Free
jazz címmel adták ki), Spirits (1964, újabb kiadása Witches And Devils címmel jelent meg), Spiritual Unity (1964), Ghosts (1965, újabb
kiadása Vibrations címmel), Bells (1965), Spirits Rejoice (1965), New York Eye And Ear Control (1966, felvétel: 1964), In Greenwich Village
(1967), Love Cry (1968), New Grass (1969), Music Is The Healing Force Of The Universe (1970), The Last Album (1971, felvétel: 1969), Alberí
Ayler Vols. I &2 (70es évek, felvétel: 1970, új kiadása Nuits De La Fondation Maeght címmel jelent meg), Prophecy (1976, felvétel: 1964),
The Village Concerts (1978, felvétel: 1966), Swing Low Sweet Spiritual (80-as évek, felvétel: 1964), Jesus (1981, felvétel: 1966),
Lörrachl'Paris 1966 (1982, felvétel: 1966), At Slug's Saloon, Vols 1 & 2 (1982, felvétel: 1966), The Hilversum Session (1982, felvétel: 1964),
The Berlin Concerts-1966 (1983, felvétel: 1966), The First Recordings Volume 2 (1990, felvétel: 1962), Albert Ayler (1991, felvétel 1964 6s
1966).

13
 B
BABBINGTON, ROY -1940. július 8-án született az angliai Kempstonban. Az elektromos és akusztikus nagybőgő technikás,
megbízható művésze. Babbington minden bizonnyal a Soft Machine középső periódusából a legismertebb. Ez 1973 májusától
1976 augusztusáig tartott, amikor is elhagyta a zenekart, hogy session-zenész legyen, és hogy a legkülönbözőbb zenéket adhassa
elő, így szerepelt a Stan Tracey Septettel és a Don Weller/ Bryan Spring Quartettel. Munkássága jelentős része a jazz/rock/fúziós
zene területére esik, ám a nyolcvanas évek kezdetétől számos tisztán jazzt játszó zenekarban is feltűnt és józan előadású, finom
basszusjátékot produkált. Koncerteken és lemezfelvételeken szerepelt, többek között a Deliveryvel, Alexis Kornerrel, az Ian Carr's
Nucleusszal, Mike Gibbsszel, a Keith Tippett's Ovary Lodge-zsal, Elton Deannel és a Mike Westbrook's Solid Gold Cadillackel.
Albumok: Delivery (1970), Mike Gibbsszel: Michael Gibbs (1970), Just Ahead (1970), a Nucleusszal: Solar Plexus (1970), Mike
Wetsbrookkal: Solid Gold Cadillac (1972), a Soft Machine-nel: Seven (1973), Bundles (1975), Softs (1976).

BABS, ALICE - 1924. január 26-án született a svédországi Kalmarban. Babs nem csak a jazznek, hanem hazája populáris és
népzenéjének is jól felkészült előadója volt. A 1949-es Paris Jazz Fairen ismerte meg először a szélesebb közönség. Pályafutása
során állandóan ingázott a jazz és a popzene között, néhány évig két skandináv zenésszel, Ulrik Neumann-nal és Svend Asmus-
sennel dolgozott. 1963-ban Duke Ellington meghívta zenekari turnéjára és lemezfelvételeire. Az 1963-ban felvett ,,After You've
Gone" című számával a brit slágerlista 43. helyére került. Sikerei ellenére tiszta szopránja és kristálytiszta dikciója a klasszikus
zene felé irányították, s a hatvanas években e területen végzett tanulmányokat. Mégis újra szerepelt Ellingtonnal, nevezetesen az
utóbbi vallásos koncertjei egyikén, amelyet Spanyolországban adott. Ma visszavonultan él Spanyolországban, rendszeresen részt
vesz az 1983 óta tartott Ellington-konferenciákon, és elbűvöli a többi résztvevőt improvizált énekes szerepléseivel, s azzal a vibráló
lelkesedéssel, ahogy Ellington zenéjéért rajong. Hogy Ellington viszonozta ezt a megbecsülést, kiolvasható a mester
visszaemlékezéseiből is: “Alice Babs a komponista álma. Nála el lehet felejteni mindenfajta korlátot, és az ember az egész szívét
beleadhatja a dalírásba."
Albumok: Alice And Wonderland (1959), Duke Ellingtonnal: Serenade To Sweden (1963), Music With A Jazz Flavour (1973), Far Away
Star (197476), Alice Babs I (1978), Al ice Babs II (1980).

BADINI, GERARD -1931. április 16-án született Párizsban, Franciaország. Klasszikus zenei énektanulmányok után 1950-ben
kezdett klarinétozni. Előbb Franciaországban, majd Európa más részeiben játszott különböző tradicionális jazzegyüttesekkel,
olyanokkal, mint amilyeneket Michel Attenoux és Claude Bolling vezettek. Az ötvenes évek végén a tenorszaxofonra váltott. A
hatvanas években és a hetvenesek elején mind saját kisegyütteseivel, például a Swing Machine-nal, mind vendégszereplő ameri-
kaiakkal, például Helen Humesszal és a Duke Ellington-zenekar számos egykori tagjával dolgozott. A hetvenes évek végén pár
esztendeig New Yorkban tevékenykedett, majd 1982-ben visszatért Franciaországba. Két évvel később megalakította nagy
feltűnést keltő big bandjét, a Super Swing Machine-t. Remek, lendületes stílusban játszik a gyors tempójú darabokban, de a
balladák fekszenek neki a legjobban, amelyekben meleg, lágyan megfújt, varázsosan érzelmes szaxofonhangja Ben Websterére
emlékeztet.
Albumok: Cat Anderson, Claude Bolling And Co (1965), Helen Humesszal: Sneakin' Around (1974), The Swing Machine (1975), French
Cooking (1980).

BAILEY, BENNY -1925. augusztus 13-án született az ohiói Clevelandben, Egyesült Államok. Olyan rhythm & blues együttesekben
kezdett trombitálni, mint Jay McShanné. Bailey akkor ért sikerei csúcsára, amikor bopot kezdett játszani, és 1947-ben
csatlakozott a Dizzy Gillespie big bandhez. Ebben az időben nagyon tisztelték Bailey zenei tudását, amelyet a George Russellnél
folytatott tanulmányai során még továbbfejlesztett. Intelligenciát és fortélyos finomságokat vitt a zenekarokba, amelyekben
szekcióvezetőként vagy szólistaként dolgozott. Öt esztendőt töltött a Lionel Hampton All Star Banddel, amelyben Clifford Brown is
játszott, és 1953-ban Európában turnéztak. Bailey-nek tetszett Európa, és letelepedett itt. Előbb Svédországban a Harry Arnold's
Big Bandnél játszott, majd Quincy Jonesszel társult, aki szintén Arnolddal dolgozott. A Jonesszel töltött időszakban Bailey
hazatért az Egyesült Államokba, ám 1960-ban ismét visszatért Európába, ahol is rádió- és lemezstúdiókban dolgozott, főként
Németországban. A Clarke-Boland Big Band alapító tagja volt, és 1973-ig a zenekarral tevékenykedett. Bailey a hetvenes és a
nyolcvanas években folytatta a stúdiómunkát, közben lehetőséget talált a fesztiválfellépésekre ís, 1986-ban egy turnén a Paris
Reunion Band tagja volt. 1988-ban Tony Coeval és Horace Parlannal készített egy kiváló albumot, s az elkövetkező években sem
csökkent lelkesedése a jazz iránt.
Albumok: Benny Bailey In Stockholm (1959), Big Brass (1960), Benny Bailey With Strings (1964), Soul Eyes (1968), The Balkan In My Soul
(1968), Folklore In Swing (a hetvenes évek elején), My Greatest Love (1975), How Deep Can You Go? (1976), Islands (1976), Serenade To A
Planet (1976), Grand Slam (1978), East Of Isar (1978), For Heaven's Sake (1988), While My Lady Sleeps (1990).

BAILEY, BUSTER - William C. Bailey 1902. július 19-én született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült Államok, 1967.
április 12-én hunyt el. Bailey a két neves jazzmuzsikus egyike, akik később a chicagói klasszikus muzsikus, Franz Schoepp
tanítványai lettek; a másik Benny Goodman volt. A W. C. Handy, az Erskine Tate és a Joe,, King' Oliver által vezetett zenekarokkal
folytatott munka után 1924-ben New Yorkban csatlakozott Fletcher Henderson együtteséhez. 1937-ig a zenekar kiemelkedő tagja
maradt, miközben olyan kiváló fafúvósokkal játszott együtt, mint Coleman Hawkins, Hilton Jefferson, Russell Procope és Ben
Webster. Miután elhagyta Hendersont, Bailey a John Kirby vezette, zeneileg igen kiemelkedő szextetthez csatlakozott. Ez a zenekar
olyan tökéletes zenészekkel játszott, mint Procope, Charlie Shavers és Billy Kyle. Velük a klarinétos megtalálta a saját hangját és
Schoepp irányítása alatt példás technikát fejlesztett ki. A Kirby-zenekar által játszott stílus nagy népszerűségre tett szert mind
koncerten, mind lemezeken. Kisebb kihagyásoktól eltekintve Bailey 1946-ig szerepelt Kirbyvel, majd ezután számos tradicionális
vagy mainstream zenekarral játszott, például Wilbur De Paris és Red Allen vezetésével. 1957-ben a Henderson All Star big band
tagjaként részt vett a Great South Bay Jazz Festivalon. A hatvanas években ismét játszott Red Allennel és Wild Bill Davisonnal.
1965-ben a Louis Armstrong's All Stars tagja lett, amellyel 1967. áprilisi haláláig játszott.
Albumok: a Dixie All Starsszal: Dixiecats (1957), All About Memphis (1958), Complete Recordings 1934-40 (1981).

BAILEY, DEREK -1932. január 29-én született a yorkshire-i Sheffieldben, Anglia. Bailey azon kevés, igazán jelentős jazzgitárosok
egyike, akik egyedülállóak, teljesen eredetiek, és nincs jazz ősük. Apja és nagyapja egyaránt profi muzsikus volt, és Bailey

14
19414611952-ig szabályszerű általános zenei és gitároktatásban részesült. 1952től 1965-ig mindenfajta pénzhozó munkát
elvál-lalt, legyen szó session-munkáról a stúdióban vagy sikerzenekari tagságról. Utóbbiak közül kiemelkedő volt a Gracie Fields
kísérőzenekarában való közreműködése. 1963-ban Tony Oxley-vel és Gavin Bryarsszal alakítottak triót, hogy kipróbálják
elképzeléseiket. Az eredmény ijesztően zord és absztrakt zene lett, és hosszan tartó elkötelezettséget hozott a totális improvizáció
iránt. Bailey zenéjét nehéz megfejteni, és az a hallgató, akinek nincs érzéke az időnként morbid humorral fűszerezett puritán
retorikához, nemigen tud mit kezdeni vele. Becsmérlői szerint a játéka teljesen véletlenszerű, ám aki ezt mondja, próbálja csak
meg utánozni: tökéletes technikájú gitárjátéka kivételesen precíz, s ezt arra használja, hogy mikroszkopikus részletességgel
megvizsgálja anyagát, ez az anyag pedig sosem alapul hagyományos melódiákon, akkordokon vagy ritmusképleteken. Az ismétlés
és az emlékezet kikapcsolására is törekszik. Sűrűn játszik szólóban, de a ritka alkalmakkor, amikor más zenészekkel dolgozik
(játszott mind a Spontaneous Music Ensemble-lel, mind a Globe Unity Orchestrával, továbbá számos duóban olyan zenészekkel,
mint Anthony Braxton, Evan Parker és Han Bennink), akkor mintha arra törekedne, hogy ne is hallja őket. Gitárjára hajtja fejét,
aztán egyszerre csak valami éles és kimondottan találó motívummal lép be. Lehet, hogy nem sokat tett a szélesebb jazzközönség
vonzalmának elnyeréséért, viszont rendkívüli tiszteletnek örvend a free jazz és az improvizált zene területein működő zenészek
körében. Szerepet játszott abban a küzdelemben, amely a műfaj túlélése érdekében folyt. 1970-ben az Incus label társalapítója
lett, és ő igazgatja a Company fesztivált, amely 1976 óta a hátrányos helyzet ellenére is életben maradt, elősegíti a jam sessionöket
a nehézségek ellenére a free és improvizált terü leten olyan szupersztárok közreműködésével, mint Evan Parker és Peter Kowald.
Több mint 60 albuma készült, ezek közül számos a Company különböző felállásaival, emellett Improvisation - Its Nature And Practice
In Music (1980) címmel irt egy igen nagyhatású könyvet, melyet azután alapul használt Ön The Edge című négyrészes televíziós
sorozatához. Ennek filmfelvételeit 1990-91-ben készítették és 1992 februárjában sugározták először.
Albumok: Derek Bailey/Han Bennink (1969), másokkal együtt: Instant Composers Pool (1970), az Instant Composers Poollal:
Groupcomposing (1970), Music Improvisation Company 1968-70 (1970), Evan Parkerrel és Han Benninkkel: Topography Of The Lungs
(1970), The Music Improvi-sation Company 1968-71 (1971), Solo Guitar (1971), Dave Hollanddal: Improvisation For Cello And Guitar
(1971), Benninkkel: At Verity's Palace (1972), Derek Bailey (1973), Concert In Milwaukee (1973), One Music Ensemble (1973), Lot 74 - Solo
Improvisations (1974), Improvisation (1975), Parkerrel: London Concert (1975), Domestic And Public Pieces (1976), Tristan Honsingerrel:
Duo (1976), Andrea Centazzoval: Drops (1977), Anthony Braxtonnal: Duo 1 & 2 (1977, felvétel: 1974, Live At Wigmore címmel adták ki
újra), másokkal együtt: Company 1 (1977), Braxtonnal és Parkerrel: Company 2 (1977), Benninkkel: Company 3 (1977), Steve
Lacey-vel: Company 4 (1977), Neu) Sights-Old Sounds (1978), másokkal együtt: Duo And Trio Improvisations (1978), másokkal együtt:
Company, Vols 5-7 (1978), a Companyvel: Fictions (1978), Tony Coe-vel: Time (1979), Aida (1980), a Companyvel: Fables (1980),
Christine Jeffrey-vel: Views From Six Windows (1980), Jamie Muirral: Dart Drug (1981), a Companyvel: Epiphany (1982), George
Lewis-vel és John Zornnal: Yankees (1983), Braxtonnal: Royal, Volume One (1984, felvétel: 1974), Notes (1985), Parkerrel: Compatibles
(1986), a Companyvel: Trios (1986, felvétel: 1983), Braxtonnal: Moment Précieux (1987), Cyro Baptistával: Cyro (1988, felvétel:
1982), Benninkkel: Han (1988, felvétel: 1986), a Companyvel: Once (1988), In Whose Tradition (1988, felvétel: 1971-87), Cecil
Taylorral: Pleistozaen Mit Wasser (1989), Barre Phillipsszel: Figuring (1989), Louis Moholóval és Thebe Liperével: Village Life (1992),
Solo Guitar Volume Two (1992).
További információk: Derek Bailey: Improvisation - Its Nature And Practice In Music.

BAILEY, MILDRED - Mildred Rinker néven 1907. február 27-én született a Washington állambeli Tekoában, Egyesült Államok,
1951. december 12-én hunyt el. A húszas évek elején Bailey némafilmszínházakban énekelt és zongorázott, egyúttal dalbemutató
is volt kottakiadóknál, és revükben, valamint rádióadásokban szerepelt. Már 18 éves korában egy hollywoodi éjszakai klub vezető
előadója volt, ahol populáris dalokat, blues-számokat és néhány szertelen vaudeville-darabot énekelt. Rendszeresen dolgozott
jazzmuzsikusokkal, akikhez feltűnően vonzódott a zenében. Első felvételeit 1929-ben a gitáros Eddie Langgel készítette. Még
ugyanebben az évben szerződtette Paul Whiteman, akinek zenekarában a legjobb fehér bőrű jazzmuzsikusokkal szerepelhetett
együtt (fivére, Al Rinker Bing Crosbyval és Harry Barrisszel Whiteman vokáltriójának, a Rhythm Boysnak tagja volt). Jó1 ismert
rádiós személyiségként számtalan fellépési lehetőséget kapott, és egy időben saját rendszeres showműsora is volt. 1932-ben
elsöprő sikert aratott Hoagy Carmichael “Rockin' Chair'-jével, és ettől kezdve úgy emlegették mint ,Rockin' Chair Lady"-t. Egy
időben a xylofonos Red Norvo felesége volt, és tovább szerepelt jazzmuzsikusokkal, ugyanakkor, hála rádiós munkájának,
rendkívüli népszeresűgét is megőrizte mint populáris előadó. Törékeny, kedves hangon énekelt, amely szinte meghazudtolta
ugyancsak dúsidomú termetét, és szívből érzett lágysággal adta e16 a harmincas évek dalszövegeinek legnagyobb banalitásait is.
Az első fehér bőre énekesnő volt, aki teljes joggal kiérdemelte a “jazzénekesnő" szót. Bailey könnyedén swingelt, és olyan
jazzmuzsikusok szóltak elismerően együttmüködésükről, mint Bunny Berigan, Buck Clayton, Benny Goodman, Coleman
Hawkins, Johnny Hodges és Teddy Wilson. Sohasem volt igazán jó egészségi állapotban, és még 44 esztendős sem volt 1951-ben,
amikor szívbajban elhunyt.
Antológiák: The Uncollected Mildred Bailey - CBS Radio Show (1944) (1979), Mildred Bailey With Paul Barron's Orchestra (1944) (1979),
All Of Me (1945) (1979), Rarest Of All Rare Performances (1944) (1982), Mildred Bailey (1938-39) (1982), The Mildred Bailey Collection - 20
Golden Hits (1987).

BAKER, CHET- Chesney H. Baker néven 1929. december 23-án született az oklahomai Yaleben, Egyesült Államok, 1988. május
13-án hunyt el. Egyike a II. világháború utáni évek első igazán lírai trombitásainak. Baker törékeny soundja szinte megtestesítője
a nyugati parti muzsikusok úgynevezett ,cool" iskolájának, akik az ötvenes években az Egyesült Államok jazzéletét uralták. Baker
katonaéveiben tanult zenét, és röviddel leszerelése után 1951-ben már Charlie Parkerrel játszott. Gerry Mulligan zongora nélküli
kvartettjében jelentős nemzetközi sikert aratott, és 1953 végén, egy újabb rövid Parkerrel való együttjátszás után megalakította
saját együttesét, amely rendkívül népszerű lett. Baker a következő három esztendőben ezzel a zenekarral lépett fel, de nem
született zenekarvezetőnek, és nem jó1 viselte a hírnévvel járó pressziót és kísértéseket. Nem tudott ellenállni a drogoknak, és
életének hátralevő része egyetlen küzdelem volt ezzel a függőséggel. Időnként zenéje is óhatatlanul félrecsúszott. A nyolcvanas
években a nemzetközi jazzélet számtalan eseményének résztvevője volt, és számos kirándulást tett a popvilágba, például szerepelt
Elvis Costello “Shipbuilding"-jében. Késői korszakának legjobb darabjai valószínűleg a dán Steeplechase labelen jelentek meg,
ahol Doug Raineyvel és Niels-Henning Orsted Pedersennel játszolt együtt. Ebben az időben tiszta, fiús vonásai már eltűntek a
rengeteg barázda és redő alatt -és amikor egyszer trombitástársának, Jack Sheldonnak azt mondta, hogy a ráncok a sok neve-
téstől vannak, az így válaszolt: Ennyire semmi sem vicces! Művészetének rövid csúcspontján Baker soundjának ezüstözött
ötvösmunkája - bár mind tonális, mind emocionális szempontból kissé korlátozott területen mozgott - sok pompás,
összetéveszthetlenül egyedi felvételt hozott létre. A Let's Get Lost (1989) című film rajzolja meg ennek a pályáját soha be nem
teljesítő, változatos életet élő zenésznek utolsó éveit, aki kiesett vagy kiugrott egy amszterdami hotelablakból.

15
 Albumok: Mulligan-Baker (1952), The Complete Pacific Jazz Recordings Of The Chet Baker Quartet (1953-56), Chet Baker Quartet (1955),
The Newport Years (1955-56), Art Pepperrel: Playboys (1956), Exitus: Live In Europe Vol. 1 (1956), Cool Blues: Live In Europe Vol. 2 (1956),
It Could Happen To You (1958), Italian Movies (1958-62), Chet In New York (1959), Chet (1959), Chet Baker In Milano (1959), Chet Baker
With Strings (1959), Chet Is Back (1962), The Italian Sessions (1962), Chet Baker Sings & Plays Billie Holiday (1965), Boppin' With The Chet
Baker Quintet (1965), Groovin' With The Chet Baker Quintet (1965), Smokin' With The Chet Baker Quintet (1965), Comin' On With The Chet
Baker Quintet (1965), Cool Burnin' With The Chet Baker Quintet (1965), Chet Baker With The Carmel Strings (60-as évek), In The Mood
(hatvanas évek), Blood, Chet And Tears (70-es évek), You Can't Go Home Again (1973), She Was Too Good To Me (1974), Chet Baker In
Concert (1974), Once Upon A Summer Time (1977), Flic Ou Voyou (1977), The Incredible Chet Baker Plays And Sings (1977), Broken Wing
(1978), Two A Day (1978), Chet Baker In Paris (1978), Live At Nick's (1978), Wolfgang Laekersehmiddel: Ballads For Two (1979), The
Touch Of Your Lips (1979), Rendez-Vous (1979), All Blues (1979), No Problem (1979), Daybreak (1979), This Is Always (1979), Chet
Baker/Wolfgang Lackerschmid (1979), Someday My Prince Will Come (1979), Deep In A Dream Of You (1980), Un/Deux (1980), In Your Own
Sweet Way (1980), Tune Up (1980), Night Bird (1980), Salsamba (1980), Soft Journey (1980), Leaving (nyolcvanas évek), Seven Faces Of My
Funny Valentine (1980-87), My Funny Valentine (1981), Once Upon A Summertime (1981), Chet Baker Live: 'Round Midnight (1981), Peace
(1982), Studio Trieste (1982), Les Landis D'Hortense (1983), Chet Baker Live In Sweden (1983), The Improvisor (1983), Chet Baker At
Capolinea (1983), Blues For A Reason (1984), The Chet Baker Trio (1985), Chet's Choice (1985), My Foolish Heart (1985), Misty (1985), Time
After Time (1985), Live From The Moonlight (1985), Candy (1985), Naima (1985-87), As Time Goes By (1986), Night Bird
(1986), Live At Rosenheimer (1988), Let's Get Lost (1989, film soundtrack).

BAKER, HAROLD “SHORTY" -1914. május 26-án született a Missouri állambeli St. Louisban, Egyesült Államok, 1966. november
8-án hunyt el New Yorkban. Baker a legkiválóbb lead trombitások és jazz-szólisták egyike volt. Fivére zenekarában, a Winfield
Baker And His St. Louis Crackerjacksben játszott, mielőtt a folyami gőzösön működő zenekarvezető, Fate Marable szolgálatába
lépett volna, majd Eddie Johnson és Erskine Tate zenekarában játszott a harmincas évek elején. A harmincas évek végén Don
Redman, Duke Ellington és Teddy Wilson big bandjénél volt szerződése. A negyvenes évek elején Baker Andy Kirkhöz szerződött
két évre, mielőtt megalakította saját combóját, amelyben felesége, a zongorista, zeneszerző és hangszerelő Mary-Lou Williams is
játszott. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején többnyire Duke Ellingtonnal szerepelt, azután a Johnny Hodges combóval,
de volt szabadúszó zenész is, és egy ideig saját kisegyüttesét is vezette. Sok közismert felvételen működött közre, így többek között
a “Trumpet No End"-en, a ,Beale Street Blues"-on és a “Jam With Sam"-en (ezek mind Duke Ellingtonnal készültek), a “Baby
Dear"-t és a “Harmony Blues"-t Mary-Lou Williamsszel rögzítette, a “Sweet As Bear Meat"-et Johnny Hodgesszal vette fel. Szinte
haláláig dolgozott, torokrákban halt meg 1966-ban.
Válogatott albumok: Bud Freemannel: The Bud Freeman All Stars Featuring Shorty Baker (1960), Summer Concert (1960), Shorty And
Doc (1961), Duke Ellingtonnal: All American In Jazz (1962).

BAKER, KENNY -1921. március 1-én született a yorkshire-i Withernsea-ben, Anglia. Trombitásként fúvószenekarokban kezdte
pályafutását, majd a harmincas évek végén Londonba költözött, hogy hivatásos zenész legyen. A következő esztendőkben jazz- és
tánczenekarokban alapozta meg hírnevét. A negyvenes évek elején Lew Stone és George Chisholm zenekarában szerepelt, mielőtt
1944-ben csatlakozott volna Ted Heath együtteséhez. 1949-ig maradta zenekarral, sok lemezt készített, számtalan koncerten vett
részt. Az ötvenes évek elején saját zenekarával a Baker's Dozennel rendszeres rádióadása volt, egy hetenkénti késő esti show,
amely az egész évtizeden át futott. A hatvanas években saját együtteseit vezette, és számos filmzenét készített, valamennyivel csak
növelve elismertségét, mint trombitásét, bár Nagy Britannián kívül igen ritkán szerepelt. Az évtized végén Benny Goodman brit
zenekarában szerepelt. Baker pályája a hetvenes években is folytatódott, amikor zenekarvezetőként részese lett a Best of British
jazz elnevezésű “csomagturnénak", Ted Heath új együtteseivel, a Don Lusher vezette zenekarokkal és más korábbi kollégáival
együtt. A nyolcvanas évek elején, a zenekarvezető halála után átvette a Harry James-zenekar vezetését. Rendszeresen szerepelt
koncerteken, klubokban, televíziós adásokban, számos alkalommal kamerán kívül is, amikor olyan tv-filmek zenéjét játszotta,
mint az Alan Plater rendezte televíziós sorozat, a The Beiderbecke Affair és a The Beiderbecke Tapes. 1989-ben részt vett azon a fel-
vételsorozaton, ahol modern technikai körülmények között újraalkották Louis Armstrong klasszikus felvételeit. Baker vette át
Armstrong szerepét, és mesteri játéka szinte ellentmond születési bizonyítványa dátumának. Baker, ez a figyelemre méltó
technikai adottságokkal rendelkező, tüzes szólista egyike Nagy-Britannia legjelentősebb hozzájárulásainak a nemzetközi
jazzélethez.
Albumok: Kenny Baker's Half-Dozen (1957), Date With The Dozen (1957), Baker Plays McHugh (1958), The Phase 4 World Of Kenny Baker
(1977), Benny Goodmannel: London Date (1969), George Chisholm (1973), The Very Best Of British Jazz (1983), Don Lusherrel: The Big
Band Sound Of Ted Heath (1986), The Louis Armstrong Connection Vols 1-7 (1989).

BALLAMY, IAIN -1964. február 20-án született a Surreyben levő Guildfordban, Anglia. Ballamy autodidakta zenész, aki először
zongorázni tanult, majd a nádfúvós hangszerekre tért it. 1983-ban alakította meg Iain nevű együttesét, és még ugyanabban az
évben Graham Colliervel dolgozott abban a zenekarban, amelyből a Loose Tubes lett. Zenei társa Django Bates, az Iain és a Loose
Tubes tagja, valamint Bill Bruford, akinek Earthworks nevű zenekarával 1986 óta játszik Ballamy. Dolgozott Gil Evanszal és a
Billy Jenkin Voice Of God Collective-jával is. Eltekintve John Coltrane hatásától, Ballamy elkerülte, hogy - mint számos kortársa
- zenei zsákutcába kerüljön, és nagyon gyorsan a zenei divat egyik meghatározója lett. Nemcsak impresszív technikáját vonultatja
fel, legyen szó alt-, tenor- vagy szopránszaxofonról, hanem tündöklő, nyílt szívű romantikával mutatja be például első albumán
,All I Ask Of You" című kompozícióját.
Albumok: a Loose Tubesszel: Open Letter (1987), az Earthworksszal: Dig? (1988), Balloon Man (1988).

BANKS, BILLY- Körülbelül 1908-ban született az Illinois állambeli Altonban, Egyesült Államok, 1967. október 19-én hunyt el.
Kellemesen behízelgő stílusú, bár kissé különc énekes volt.
Banks főképpen arról a felvételsorozatról ismert, melyet 1932-ben olyan közreműködőkkel készített, mint Red Allen, Pee Wee
Russell, Tommy Dorsey, Eddie Condon, Jess Stacy, Fats Waller, Zutty Singleton és mások. A lemeztársaságok úgy hirdették
ezeket a felvételeket, mint “minden idők legjazzesebb felvételei“-t, és ez a bombasztikus reklámszöveg majdhogynem igaz is volt. E
klasszikus lemezfelvételek gyengesége éppen Banks áthatóan magas hangja (egy időben nőimitátor volt), ugyanakkor annyi
csodálatos zenét játszanak mindenütt körülötte, hogy ez nem kisebbíti az élvezetet, sőt, mint igazi kuriózum, kimondottan örömet
okoz. Banks 1932 előtti pályafutása szinte ismeretlen, és nem sokkal tudunk többet a későbbi karrierjéről sem, azon kívül, hogy
1934-ben csatlakozott Noble Sissle zenekarához, ahol négy esztendeig maradt, mígnem a varieté világában, a Billy Rosé s
Diamond Horseshoe-ban kötött ki, mégpedig megszakítás nélkül 1948 júniusáig. Ettől kezdve New Yorkban dolgozott a

16
kabarévilágban, az ötvenes években Európában, majd Ausztráliában és a Távol-Keleten játszott. Az ötvenes évek végén Japánban
telepedett le, ahol 1967 októberében hunyt el.

BARBARIN, PAUL - 1899. május 5-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok, 1969. február 17-én hunyt el.
Barbarin, egy New Orleans-i zenészcsalád legismertebb tagja, a becenevén Crescent City-nek nevezett New Orleans egyik
leghíresebb és legjobb dobosa. Apjával, Isadore-ral, aki elismert rézfúvós volt és az Onward Brass Band tagja, valamint testvé-
reivel, Louis-val (dob), Luciennel (dob) és Williammel (kornett) együtt valamennyien jazzt játszottak, de csak csak Paul Barbarin
lett igazi, elismert jazzmuzsikus. Tinédzserévei közepén Buddy Petit zenekarának tagja volt, azután Chicagóba költözött, és ott Joe
“King“ Oliver és Jimmy Noone zenekarában dolgozott. 1928-től Barbarin többnyire New Yorkban a Luis Russellzenekarral
dolgozott, amelynek 1935-ben Louis Armstrong lett a névleges vezetője. 1939-ben Barbarin visszatért szülővárosába, és eltekintve
alkalmi chicagói fellépéseitől, a negyvenes és az ötvenes években Red Allennel, Sidney Bechetvel, Art Hodesszel szerepelt és
emellett saját zenekarát is vezette. New Orleansben hosszú, igen sikeres szerződései voltak és megérte, hogy életében a jazz nagy
öregje lett. Barbarin a korai New Orleans-i dobosok egyszerű ritmuslüktetésével játszott, Baby Dodds fényével, Zutty Singleton
érzékével, minden bandát megswingelt, amelyben játszott. Jelentős kompozíciói egyike a “Bourbon Street Parade". Idős éveiben
folytatta a családi hagyományt, és édesapja után átvette az Onward Brass Band vezetését. 1969 februárjában ezt a zenekart
vezényelte egy utcai parádén, amikor összeesett és meghalt.
Albumok: The Streets Of The City (1950), Paul Barbarin: Recorded In New Orleans (1956), Barbarin's Best At Dixieland Hall (1964).

BARBER, CHRIS - 1930. április 17-én született a hertfordshire-i Welwyn Garden Cityben Anglia. A negyvenes években Barber a
Guildhall School of Music-ban pozanozni és bőgőzni tanult, amelyekből az előbbi lett a fő hangszere, alkalmilag azonban később is
játszott bőgőn. A negyvenes évek végén szokatlan módon, szövetkezetként alapította meg első zenekarát, amelyben Monty
Sunshine, Ron Bowden és Lonnie Donegan zenéltek. Az ötvenes évek elején jelentős haladást ért el a band, mindazonáltal
meghívták a zenekarba Ken Colyer-t, ami nem bizonyult szerencsés húzásnak; végül Colyer el is hagyta a zenekart és Pat Halcox
került a helyére. Figyelemre méltó állandó zenekari tagjaival a Barber-együttes hamarosan Nagy-Britannia vezető tradicionális
zenekarai közé számított, és kivette részét abból az érdeklődésből, amelyben az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején a jazz
e formája részesült. A tradicionális zene iránti érdeklődés csökkenése, amely a rockrobbanás következménye volt, drámaian hatott
sok brit jazz-zenekarra, de Barbernek jobban ment, mint valaha. Ez részben okos üzletpolitikájának, részben a zenei fejlődési
irányok felismeréséből és a másfajta zenék iránti nyitottságából adódott, anélkül hogy csökkentette volna a magas zenei
színvonalat. A hatvanas években Barber a zenekar nevét Chris Barber Blues and Jazz Bandre változtatta. A zenekar
repertoárjának tradicionális elemei közé beültette a ragtime-ot, de ugyanakkor olyan modern muzsikusokkal is dolgozott, mint
Joe Harriott. Ennek a korszakának legfontosabb szereplései között volt a rhythm & blues és a blues aktív propagálása, amelyet ő
azzal is aláhúzott, hogy vezető amerikai művészeket hívott meg Nagy-Britanniába, mégpedig gyakran saját költségén. E jótékony
kezdeményezés révén felhívta a brit hallgatóság figyelmét olyan jelentós egyéniségekre, mint Sister Rosetta Tharpe, Brownie
McGhee, Louis Jordan és Muddy Waters. Barbert nem elégítette ki a régebbi blues-stílusok előadása, hanem ezt kiegészítette a
rockzenészek és hallgatóságuk által kedvelt bluesirányzattal, és olyan zenészeket szerződtetett, mint John Slaughter és Pete York
(a Spencer Davis Group egykori tagja), akik boldogan játszottak a hosszú idő óta együtt dolgozó Halcox-szal, Ian Wheelerrel, Vic
Pitt-tel és másokkal. A hetvenes években Barber mindinkább a mainstream zenére koncentrált, különös affinitása volt a Duke
Ellington-stílusú együttesek zenéjéhez, és ekkor olyan vendégmuzsikusokkal turnézott, mint Russee Procope, Wild Bill Davis,
Trummy Young és John Lewis. Ugyanakkor fenntartotta a jazz gyökereivel való kapcsolatát is, és - ezzel párhuzamosan - a kortárs
blues-világgal is, és sokat turnézott a Take Me Back To New Orleans show műsorral, amelyben Mac “Dr John" Rebenneck volt az
egyik közreműködő. Pozanosként Barber telt és zamatos soundjával és folyékony szólóival növelte ázsióját. Zenekarvezetőként és
trendirányítóként egyike a legjelentősebbeknek a mai jazzszínpadon, mind nemzetközileg, mind brit viszonylatban. A kilencvenes
évek elején zenekarvezetőként már az ötödik évtizedébe lépett, de mit sem vesztett lelkesedéséből, érdeklődéséből, és nem
utolsósorban, hallgatóságából.
Válogatott albumok: Ragtime (1960), Chris Barber At The London Palladium (1961), Getting Around (1963), Battersea Rain Dance
(1967-68), Live In East Berlin (1968), Get Rolling! (1969-71), Sideways (1974), Echoes Of Ellington (1976), Take Me Back To New Orleans
(1980), Mardi Gras At The Marquee (1983), Concert For The BBC (1986), Classics Concerts In Berlin (1988, felvétel: 1959), Stardust (1988).
Antológiák: Can't We Get It Together? (1954-84) (1986), The Best Of Chris Barber (195962) (1988).

BARBIERI, GATO - Leandro J. Barbieri néven 1934. november 28-án született az argentínai Rosarióban. Gyermekkorában
kezdett klarinétozni, és amikor családja Buenos Airesbe költözött, akkor Gato áttért az altszaxofonra. Csatlakozott Lalo Schifrin
együtteséhez, és a Charlie Parkerhez fűződő korai emlékek ellenére átváltott a tenorszaxofonra. Megalakította saját kvartettjét,
amellyel gyakran kísérték a vendégszereplő amerikai jazzmuzsikusokat, és John Coltrane hatása alatt kezdett játszani. 1962-ben
Barbieri elhagyta Latin-Amerikát, hogy Olaszországba költözzön, ahol egy ideig Don Cherry free zenekarával dolgozott. Noha
Barbieri korábban hátat fordított szülőhazája zenéjének, a fizikai távolság most lehetőséget adott rá, hogy felismerje e zene
lehetőségeit a jazzben. A hatvanas évek közepétől zenéje mind egyénibb lett, beépítette Dél-Amerika számos táncritmusát a tömör
és lágy, örökké változó háttérfüggönybe, ami stenkeres tenorjátéka keretéül szolgált. A hetvenes évek eleje óta Barbieri mind több
időt tölt DélAmerikában, és példájával és hozzáállásával segíti mind a jazz előrejutását, mind a dél-amerikai szubkontinens zenei
örökségének jobb megértését.
Albumok: In Search Of The Mystery (1967), The Third World (1969), Under Fire (kb. 1970), Last Tango In Paris (kb. 1972), Chapter One:
Latin America (1973), Chapter Three: Viva Emiliano Zapata (1974), Chapter Four: Alive In New New York (1975), Caliente (1976), Obsession
(1978), Euphoria (1979), Under Fire (1980), Para Los Amigos (1983), Apassionado (1983), Gato... Para Los Amigos! (1983), The Third World
Revisited (1988).

BAREFIELD, EDDIE - 1909. december 12-én született az iowai Scandiában, Egyesült Államok. Zongoratanulmányai után
Barefield autodidakta módon tanult altszaxofonozni, majd később tenorozni és szopránozni. Tinédzserévei végén néhány évig
territory zenekarokkal és neves zenekarokkal is dolgozott, mint például Bennie Moten, Zack Whyte, a Cuba Austin vezette Cotton
Pickers és Cab Calloway együttesével. Callowayjel három évig dolgozott, és 1936ban hagyta el, hogy a nyugati parton telepedjen
meg, ahol Charlie Echolsszal játszott, és emellett számos saját zenekart is alapított. Barefield 1938-ban New Yorkban a Fletcher
Henderson zenekar tagja lett. Miután elhagyta Hendersont, ismét Callowayhez ment vissza, majd a negyvenes évek elején ki- és
belépett a különböző kis- és nagyzenekarokba, többek között Don Redman, Duke Ellington, Coleman Hawkins, Benny Carter és
Ella Fitzgerald zenekarával dolgozott. Utóbbinál zenei rendezőként is tevékenykedett. Barefield mind zenészként, mind
hangszerelőként all round man volt, ezért rendszeresen hívták stúdiómunkára, és színházi emberként is megbecsülték. Az ötvenes

17
és a hatvanas években színházi munkát végzett és Sy Oliverrel, Redmannel (1953-ban Európában turnézott vele), majd Sammy
Price-szal, Wilber DeParis-val a Dukes Of Dixielanddel és a Saints And Sinners banddel lépett fel. Számos filmben szerepelt, így
szerepelt az Every Dny A Holiday (1937), a The Night They Raided Minsky's és a L'Aventure Du Jazz (1969) című filmekben. A hetvenes
években Barefield jelét sem mutatta, hogy lassítana, ekkor többnyire a Ringfing testvérek Barnum & Bailey cirkuszában
tevékenykedett. Aktív volt azonban a jazzben is, a nyolcvanas évek végén Dick Vance-szal és Illinois Jacquettel szerepelt többek
között. Barefield alapvetően Lester Young befolyása alatt játszott, jellegzetes vibrálása és szopránszaxofon-játéka különösen figye-
lemre méltó.
Albumok: Cab Calloway Accompanied By Eddie Barefield's Orchestra (1958), Eddie Barefield I (1962-63), Eddie Barefield 11 (1964), Eddie
Barefield III (1964), L'Aventure Du Jazz (1969, film soundtrack), Eddie Barefield IV (kb. hetvenes évek), Eddie Barefield V (1973), The
Indestructible Eddie Barefield (1977), Introducing Eddie Barefield (1980).

BARKER, DANNY -1909. január 13-án született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok. A jazz nagy öregeinek egyike.
Barker pályája a tradicionalizmusban gyökeredzik, és széles zenei területre terjed ki. Mielőtt a gitárt választotta volna hangszeréül,
Barney Bigardtól vett klarinétórákat, dobolni nagybátyjától, Paul Barbarintól tanult, és emellett ukulelén és bendzsón játszott. A
húszas évek elején a bluesénekes Little Brother Montgomery kísérője volt, majd az évtized végén Lee Collinsszal és más vezető helyi
zenészekkel dolgozott. 1930-ban Barker New Yorkba költözött, ahol klubokban dolgozott, és igen sok felvételt készített Red Allen,
Sidney Bechet, James P. Johnson, Jelly Roll Morton társaságában, valamint feleségével, Blue Lu Barker énekesnővel. Barker a
harmincas évek közepén és végén számos big banddel is dolgozott, így többek között a Benny Carter, a Cab Calloway és a Lucky
Millinder vezette zenekarokkal. A negyvenes évek végétől a Revival mozgalomban tevékenykedett, Bunk Johnsonnal, Paul
Barbarinnal és Albert Nicholasszal játszott. A hatvanas évek közepén Barker visszatért szülővárosába, és a korai jazz iránti
érdeklődése eredményeként a New Orleans Jazz Museum kurátora lett. Azóta számos előadást tartott, sokat publikál (Jack V.
Buerklevel együtt társszerzője a Bourbon Street Black-nek, és önéletrajzot írt, A Life Irt jazz címmel, amit 1986-ban adtak ki) és
természetesen rendszeresen játszik is.
Albumok: Danny Barker (1958), Danny Barker's Band (1986). Antológia: Bunk Johnsonnal: The Last Testament Of A Great Jazzman
(1947-es felvételek).
További forrás: Danny Barker: A Life In Jazz.

BARKER, GUY - 1957. december 26-án született Londonban, Anglia. Gyermekkorában trombitálni tanult és a Royal College of
Music tanulója volt. Egyike azon számos kiváló brit muzsikusnak, akik a National Youth Jazz Orchestrából kerültek ki. Barker
hamar felhívta magára a médiák és a profi jazzmuzsikusok figyelmét. A NYJO-vel a Cleveland Jazz Festiválon léptek fel az angliai
Middlesborough-ban, amikor is a színpadon váratlanul Clark Terry csatlakozott hozzá egy duettre, amitől egy percre sem vesztette
el magabiztosságát. 20 esztendős korában Barker saját kvintettjével turnézott Nagy-Britanniában, fiatal amerikai zenészekkel
együtt, akiket egy New York-i látogatása során ismert meg. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Mike Westbrookkal,
John Dankworthszel, Chris Hunterrel és a Hubbard's Cubbard nevű jazzrock együttessel játszott. A nagy áttörésre Gil Evansszel
került sor, akivel turnézott és felvételeket készített, aztán Stan Traceyvel, Clark Traceyvel turnézott a Távol-Keleten, Európában és
Nagy-Britanniában; dolgozott Ornette Colemannel is. Jazzmunkája mellett Barker a London Symphony Orchestra szólistája, és
szerepelt olyan muzsikusok kísérő zenekarában, mint Frank Sinatra, Lena Horne, Sammy Davis Jnr., Mel Tormé és Liza Minnelli.
Egyaránt aktív a film, a televízió és lemezstúdiók világában, Evansszel játszott az Insignificance (1985) soundtrackjén, azután az
Absolute Beginners-ben (1986) és a The Living Daylights-ban (1987). Számos rockalbumon is szerepelt mint Paul McCartney, Grace
Jones és Joan Armatrading közreműködője. A nyolcvanas években sok jazzlemezt készített Westbrookkal, Evansszel, a Stan
Tracey's Hexaddal, big bandekkel, Clark Tracey, Peter King, Jim Mullen és a Jack Sharpe Big Band társaságában. A kilencvenes
években is folytatta aktív életét, 1991-ben játszott Sinatra brit turnéján, Georgie Fame-mel Hongkongban Chet
Baker-emlékturnén vett részt. Emellett klub- és fesztiválszereplések, Bix Beiderbecke zenéjének újraalkotása egy koncertsorozat
keretében, felvételek Carla Bleyjel és saját kvintettjével voltak a főbb események. Barker tiszta hangú melodikus játéka a pattogó
bopos rohammal egyesülve szólójátékát attraktívvá és felvillanyozóvá teszi. Zenéjének magas művészi értékét mutatja, hogy
koncertturnéin olyan különböző trombitás egyéniségek előtt tiszteleg, mint Baker és Beiderbecke, és az eredmény természetesen
nem azt mutatja, hogy egyszerű utánzó lenne. Ellenkezőleg, jellegzetes játékstílusa a kilencvenes évek nagy jazzélvezeteinek
egyike. Barker józan színpadi viselkedése és öltözéke jó1 elrejtik vibráló zenei személyiségét; jövője határtalan. Barker kiemelkedő
szereplése után az 1989-es South Bank Jazz Festiválon a lincolnshire-i Grimsbyben, Lee Konitz megjegyezte: “Egy nap e fickók
egyike még zseni lesz." A nap eljött.
Albumok: Hubbard's Cubbard (1983), a Hubbard's Cubbarddal: Nip It In The Bud (1985), Clark Traceyvel: Suddenly Last Tuesday
(1986), TraceyveL Stiperstones (1987), Peter Kinggel: Brother Bernard (1988), Holly J (1989), Isn't It (1991).

BARNES, ALAN -1959. július 23-án született a Cheshire-i Altrinchamben, Anglia. 1977 és 1980 között szaxofont és fafúvós
hangszereket tanulmányozott a Leeds College of Musicban, majd Londonba költözött. 1980-ban a Midnite Follies Orchestra tagja
lett, a következő évben pedig a Pasadena Roof Orchestrával játszott Londonban és Európában. 1983-ig dolgozott a Pasadena
együttessel, majd csatlakozott Tommy Chase hard hop bandjéhez. A Chase-zel töltött időszak ráirányította a figyelmet Barnesra,
aki a brit jazzvilág gyorsan emelkedő csillaga lett. 1986-ban elhagyta Chase-t és a Jazz Renegadesszel dolgozott három évet. A
Renegadesszel Japánba utazott, és lemezfelvételt készített. A Renegadesből való kilépése után Humphrey Lytteltonnal kezdett
dolgozni, és 1989-ben a Pizza Express Modern Jazz Sextet vezetője lett. A kilencvenes évek elején Barnes Lytteltonnal játszott, és
megalakította saját kvartettjét is, amelynek Dave Newton is tagja volt. Egyúttal egy kvintett társvezetője lett John Barnesszal,
akivel csak névrokonok. Még e hektikus tempó mellett is talált arra időt, hogy Tommy Whittle társaságában felvételt készítsen,
hogy Bob Wilber big bandjeivel szerepeljen és hogy a Mike Westbrook's Brass Banddel és a Westbrook Rossinivel dolgozzon. Jazz-
munkája kiegészítéseképpen rendszeresen játszik a BBC Radio Orchestrával. Kiemelkedő muzsikus, akinek jellegzetes, rendkívül
melodikus stílusa van, Barnes az utóbbi évek egyik leginvenciózusabb és legeredetibb tehetsége NagyBritanniában. Értékes
repertoárja és hangszerelői, zeneszerzői tehetsége révén jelentós szerep várományosa a következő évszázadban a jazz világában.
Válogatott albumok: Blues Going Up (1977), Plays So Good (1977), Affliation (1987).

BARNES, GEORGE -1921. július 17-én született az Illinois állambeli Chicago Heightsben, Egyesült Államok, 1977. szeptember
5-én hunyt el. Barnes még csak 16 esztendős volt, amikor a Tommy Dorsey Amateur Swing Contesten díjat nyert 1937-ben, de
már ekkor harcedzett gitáros volt. Ugyanis ezt megelőzőleg már kiterjedt tevékenységet folytatott kisegyüttesével a Kö-
zép-Nyugaton. A versenyen aratott sikerét követőlelt sok lemezfelvételen vett részt, amikor is vezető bluesénekeseket kísért,
például Big Bill Broonzyt, Blind John Davist, Jazz Gillumot és Washboard Samet. Érdemes megjegyezni, hogy Bernest elsősorban

18
a klasszikus country blueszal hozzák összefüggésbe, holott ő volt az egyik legelső elektromos gitáros, aki már 1931-ben ezen a
hangszeren játszott. Katonaidejét nem számítva, Barnes a negyvenes évek nagy részében Chicagóban folyamatosan dolgozott az
NBC és az ABC stúdióiban, New Yorkban pedig a Decca foglalkoztatta. A hatvanas években Barnes társaival, Carl Kress-szel és
Bucky Pizzarellivel dolgozott. Barnesnak közismerten tüskés természete volt, és a nyilvánosság előtt szakított Pizzarellivel, mielőtt
megkezdte ugyancsak vitákkal teli, ám zeneileg mélyreható együttműködését a kornettos Ruby Braff-fal. Barnes bluesjátéka
mindig csodás volt, melodikus előadása pedig megfelelt a legjobb elképzeléseknek. Jellegzetes, briliáns egysoros szólóinak számos
kiváló példáját hanglemezen is megörökítették. Duettjei, különösen a Braff-fal és a Joe Venutival készültek, a zenésztársak szinte
hihetetlen zenei közelségét mutatják. 1977. szeptemberi halála a jazzgitárjáték nagy vesztesége volt.
Albumok: Two Guitars And A Horn (1962), Carl Kress-szel: Something Tender (1963), Guitars Pure And Honest (70-es évek eleje), Swing
Guitar (1972), The Braff-Barnes Quartet Plays Gershwin (1974), The Best I've Heard: The Braff-Barnes Quartet (1976), Joe Venutival: Live At
The Concord Summer Jazz Festival (1976). Antológiák: The Uncollected George Barnes (1946-os felvételek).

BARNES, JOHN -1932. május 15-én született a lancashire-i Manchesterben, Anglia. John Barnes igen szokatlan módon rézfúvós
és nádfúvós hangszeres zenészként egyaránt működött kezdetben, ám a szárnykürt helyett hamarosan a klarinét került előnybe.
Kezdetben a Zenith Sixszel, a Mike Daniels's Delta Jazzmennel és Alan Elsdonnal tradicionális jazzt játszott. A hatvanas évek
közepén, amikor Alex Welsh-sel játszott, kiterjesztette stilisztikai skáláját, és elkezdett alt-, szoprán- és baritonszaxofonon, vala-
mint fuvolán is játszani. Egy évtizedig maradta Welsh-zenekarral, míg 1977-ben, mikor elhagyta az együttest, akkor már Európa
legjobb baritonszaxofonosa volt, és egyike e hangszer legjobbjainak a világon. A Welsh-zenekart elhagyva a Midnite Follies
Orchestrával, Humphrey Lytteltonnal dolgozott, és Roy Williamsszel együtt egy kisegyüttes társvezetője volt, valamint számos
amerikai vendégzenésszel is játszott.
Albumok: The John Barnes-Roy Williams Jazzband (1975), Alex Welsh-sel: In Concert In Dresden (1977), Fancy Ou r Meeting (1988).

BARNET, CHARLIE -1913. október 26-án született New Yorkban, Egyesült Államok, 1991. szeptember 4-én hunyt el. A
swingkorszak zenekarvezetői közül Barnet tehette leginkább azt, amihez kedve volt. Gazdag New York-i család sarja volt, már
iskoláskorában zongorázott és nádfúvós hangszereken játszott, tízéves korára pedig eldöntötte, hogy jazzt fog játszani. Évekig
óceánjáró hajókon zenélt, sokszor zenekarvezetőként, és a szárazföldön is sok zenekarban megfordult Amerika-szerte. Első saját
szárazföldi zenekarát 1933-ban alakította, és innentől kezdve az egész swingkorszakban hol volt zenekara, hol nem. Barnet
anyagilag megengedhette magának, hogy bármiféle zenei, vagy más szeszélyét kiélje, és meg is tette azt. Noha kicsapongóan élt, és
hatszor nősült, magas zenei színvonalon játszott, meg is tartotta azt, és semmiféle kommersz nyomásnak nem engedett. Vezető
szerepet játszott a fekete zenészek alkalmazásával kapcsolatos faji tabuk ledöntésében is, és már 1935-ben kevert fajú együttese
volt. Az évek során Barnetnél játszó zenészek és énekesek névsorán olyan nagy nevek szerepelnek, mint Frankie Newton, Peanuts
Holland, Clark Terry, Charlie Shavers, Lena Horne, Dizzy Gillespie és Tommy Young. Bár sosem érte el azt a népszerűséget, amit
Benny Goodman, Artie Shaw vagy Tommy Dorsey, Barnetnek is voltak slágerlemezei, mint a “Cherokee', a “Things Ain't What They
Used To Be' vagy a ,,That Old Black Magic". A negyvenes évekre Barneté volt az egyik legjobb big band, és még sok népszerű
felvételt készített, mint a “Skyliner"-t. Bár többféle szaxofonhoz értett, zenekarának szopránjátéka adta meg a maga jellegzetes
soundját. Hangszerelői, fáként Billy May és Bill Holman különösen tehetségesek voltak, míg azonban Barnet csodálata Duke
Ellington iránt biztosította azt, hogy mindig a legmagasabb színvonalra törekedjék, mégis csak ritkán érte el a tökéletességnek azt
a fokát, amit a “herceg", azaz Duke. A negyvenes évek végére Barnet a big band-területen mindent elért, amire csak képes volt.
Feloszlatta zenekarát, és szállodásnak á11t. A későbbi években időnként még alakított egy-egy kisegyüttest különleges
alkalmakra, és többnyire a legrangosabb zenészeket szerződtette, mint Conte Candolit, Willie Smith-t, Nat Pierce-t, Don Lammon-
dot és Al Portinót, akiknek minden szabadságot megadott ahhoz, hogy lendületesen swingelő big band jazzt játsszanak. Barnet
önéletrajza őszinte beszámoló nyugtalan életéről.
Albumok: Charlie Barnet Jubilee (1945), On The Air In The Fifties (1955), Live At Basin Street East (1966), Charlie Barnet Big Band -1967
(1967). Antológiák: The Indispensable Charlie Barnet Vols 1-2 (1939-40), The Indispensable Charlie Barnet Vols 3-4 (1940-41), Down Beat
With Charlie Barnet (1940), Skyliner (1942-46).
További információk: Charlie Barnet és Stanley Dance: Those Swinging Years: The Autobiography Of Charlie Barnet.

BARRETT, DAN -1955. december 14-én született a kaliforniai Pasadenában, Egyesült Államok. Fiatalon kezdett pozanozni,
tanárát Ken Owennek hívták. Középiskolás korában lett profi zenész, amikor is egy helyi étterem tradicionális együttesében zenélt.
1977-ben Európában turnézott és részt vett a hollandiai Breda Jazz Festiválon. Barrett ezután Kalifornia különböző részeiben
lépett fel, rendszerint tradicionális formációkkal, de alkalmilag kirándult a mainstream jazz területére is. Howard Aldennel való
találkozása saját együttesük megalakítására sarkallta, de ennek akkor még nem jött el az ideje. 1983-ban New York Citybe
költözött és hamarosan a Widespread Depression Orchestra tagja lett, gyakran szerepelt olyan klubokban mint az Eddie Condon's
és a Jimmy Ryan's. Idővel Alden is New Yorkba került, és megalakították kvintettjüket, egy mainstream együttest, amely széles
swingbázisú repertoárral dolgozott. A zenekari hangszerelések közül néhányat Buck Clayton szállított. Emellett a zenekar olyan
hangszereléseket is használt, amelyeket a John Kirby zenekar részére írtak a harmincas években, és amelyeket Kirby felesége,
Maxine Sullivan Benny Carternek adott, s aztán Bill Berryn keresztül Barretthez és Aldenhez kerültek. Barrett a New York-i
klubokban olyan zenészekkel dolgozott mint Billy Butterfield, Doc Cheatham, Scott Hamilton, Warren Vaché, Benny Goodman és
mások. Aldennel egy olyan zenekarban játszott, amelyet Clayton alakított. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején szá-
mos tengerentúli turnét bonyolított le, szerepelt Európában, Japánban, fesztiválokon és klubokban, néha egyedül, máskor
Aldennel, ezenkívül Dick Hymannal, Flip Phillipsszel, Kenny Davernnel, Jake Hannával és másokkal. Nagy tudású, technikás
zenész, akinek egy korábbi kor iránti odaadása nem csökkenti a jelentőségét kortársi jazzszínpadon, sőt, eklekticizmusa sok
tekintetben kiemeli. Barrett a jazz jelentős új hangja, a kilencvenes évek zenésze.
Albumok: Aldennel: Alden Swing Street (1986), Strictly Instrumental (1987), AldenneL The A-B-Q Salutes Buck Clayton (1989).

BARRON, KENNY - 1943. június 9-én született a pennsylvaniai Philadelphiában, Egyesült Államok. Gyermekkori
zongoratanulmányok után Barron tinédzserévei elején lett profi zongorista. Először rhythm & blues zenekarokban játszott, majd a
jazzre kezdett koncentrálni és az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején rövid ideig Philly Joe Jonesszel és Yusef Lateeffal
játszott. 1961-től New Yorkban lakott, James Moodyval, Lee Morgannel, testvérével, Bill Barron szaxofonossal szerepelt, majd
csatlakozott Dizzy Gillespie-hez, akivel 1966-ig játszott. A Gillespie-vel töltött ideje alatt kiterjedten turnézott. A hatvanas évek
végén rövid ideig Stanley Turrentine-nal majd két esztendeig Freddie Hubbarddal dolgozott, amelyet egy hosszú szerződés követett
Lateeffal. Ebben az időszakban Barron már elismert zeneszerző és tanár és 1973-ban a Rutgers University tanára lett.
Ugyanebben az időszakban játszott Ron Carterrel is. A nyolcvanas években tanított, komponált és játszott, a Sphere együttes egyik

19
vezetője volt, amelyben Charlie Rouse, Buster Williams és Ben Riley játszottak, felvételeket készített Frank Wess-szel és másokkal.
Jóllehet Barronnak igen magas az ázsiója a zenészek között, sok zenekar számos albumának ritmusszekciójában szerepelt, fő
tevékenysége mégis a tanítás és a komponálás.
Albumok: Bill BarronnaL The Tenor Stylings Of Bill Barron (1961), Dizzy Gillespie-vel: Charlie Parker Memorial Concert (1965),
Stanley Turrentine-nal: New Time Shuffle (1967), Freddie Hubbarddal: High Blues Pressure (1967-68), Yusef Lateeffal: The Gentle Giant
(1971), Peruvian Blue (1974), Ron Carterrel: Piccolo (1977), Golden Lotus (1980), At The Piano (1981), a Sphere-vel: Four In One (1982),
a Sphere-vel: Flight Paty (1983), Frank Wess-szel: Two At The Top (1983), Invitation (1991).

BARTZ, GARY -1940. szeptember 26-án szüle-tett a marylandi Baltimore-ban, Egyesült Államok. Bartz édesapja egy jazzklubot
működtetett, és a fiú 11 esztendős korában kezdett altszaxofonozni. Az Alabama State Teachers College Bandben játszott,
édesapja klubjában szerepelt. A New York-i Juilliard Schoolban és a baltimore-f Peabody konzervatóriumban tanult. Lee
Morgannel és Grachan Moncur III-del dolgozott. Első profi szerződése a Max Roach-Abbey Lincoln zenekarral 1964-ben volt.
1965-66-tól az Art Blakey's Jazz Messengers tagja volt, amelyet második Roach-szerződése követett, valamint a Charles
Tolliverrel, Blue Mitchell-lel és McCoy Tynerrel töltött korszakok. Tyner egyszer úgy nyilatkozott, hogy ez volt a legprímább, legegy-
ségesebb zenekara, amit valaha is vezetett. 1970 augusztusával kezdődőleg 18 hónapig Miles Davisszel zenélt (Live - Evil),
1972-ben megalakította a Ntu Troop együttest, és a hetvenes években mindinkább a funkfúziós mezőkre lépett, majd visszatért a
hard bophoz, amely területen tolakodó és agilis improvizációs technikája a legjobban érvényesült. Eredetileg Charlie Parker
megszállottja volt, majd a Phil Woods-i tradíciókat és Jackie McLeant követte, akivel finom zenét csináltak (Ode To Super).
Albumok: Libra (1967), Another Earth (1968), Home! (1969), Harlem Bush Music - Taifa (1970), Harlem Bush Music- Uhuru (1971),
Follow The Me-dicine Man (1972), lu-lu Street Songs (1972), I've Known Rivers (1973), Singarella - A Ghetto Fairytale (1974), The Shadow Do
(1975), Music Is My Sanctuary (1975), lu-lu Man (1976), Love Affair (1978), Bartz (1980), Reflections Of Monk (1989), West 42nd Street
(1990), Miles Davisszel: Live - Evil (1970), Cosmo Intinivel: My Favourite Roots (1990), Jackie McLeannel: Ode To Super (1973), McCoy
Tynerrel: Focal Point (1976).

BASIE, COUNT - William Basie néven 1904. augusztus 21-én született a New Jersey állambeli Red Bankben, Egyesült Államok,
1984. április 26-án hunyt el. A zenekarvezető és zongorista Basie Red Bankben nőtt fel, amely New York Cityvel szemben, a
Hudson folyó túlsó partján terül el. Első zongoraleckéit édesanyjától kapta, és minden alkalmat megragadott, hogy az általa New
York-i billentyűs királyoknak tartott James P. Johnsont, Willie ,The Lion' Smitht és különösen Fats Wallert hallhassa. A ragtime
volt a divat, és ezek a billentyűs professzorok kikutatták az európai tradíciókat azért, hogy mind mutatósabb improvizációikat
előadhassák. A fiatal Basie a harlemi Lincoln Theaterben Fats Waller orgonajátékát hallgatta, és tanult tőle. A zongoristáktól
ekkoriban megkövetelték, hogy a vaudeville jeleneteket kísérni tudják, és Waller utódjául Basie-t ajánlotta a Katie Crippen And
Her Kids utazó trupp számára. Basie keresztülkasul beutazta velük az államokat. Miután a Gonzel White turné Kansas Cityben
összeomlott, Basie ott ragadt, és úgy találta, a város “tárva-nyitva" van. Tom Pendergastnak, a demokrata adminisztráció
vezetőjének köszönhetően, a zenészek könnyen találtak munkát, a jazz a szerencsejátékkal és a prostitúcióval egyetemben
virágzott (sokan ebben vélik felfedezni a modern jazz eredetét - lásd Kansas City jazz). Basie egy darabig némafilmszínházban
játszott, majd 1928-ban csatlakozott a Walter Page's Blue Devilshez és ezzel megkezdődött 20 esztendős együttműködése a
bőgőssel. Amikor a Blue Devils feloszlott, akkor Basie Bennie Motenhez csatlakozott, aki 1935-ben saját együttesével startolt a
Reno Klubban, és igen gyorsan Moten legjobb zenészei közé tartozott. Felszabadult ivászatok, rendszeres rádióadások a helyi
adón, valamint Basie swing feelingje olyan megbecsülést szereztek a zenekarnak, hogy az a legklaszszikusabb és előrevivő
együttesek közé került a zenetörténetben. Duke Ellington zenekara ambiciózusabb volt, ám Basie leállíthatatlan swingjét nem
tudta legyőzni. John Hammond impresszárió felismerte, hogy mennyire fontos fellépésük a helyi rádióadóban. 1937 januárjában
a kibővített Basie-zenekar elkészítette első lemezfelvételeit a Decca cégnél. Ekkor alakították meg a klasszikussá vált
ritmusszekciót, amelyben Freddie Green (gitár), Walter Page (bőgő), Jo Jones (dob) zenéltek. A fúvósok - közöttük Lester Young
(tenorszaxofon) és Buck Clayton (trombita) - csodálatos felhajtóerőt kaptak ettől a ritmusteamtől és Basie látszólag egyszerű
zongorajátékának serkentő erejétől. Basie önmagát időnként úgy jellemezte, hogy ,nemzongorista": de valójában átható
minimalizmusának nagy ereje és hatása volt - nem utolsósorban Thelonious Monkra, a bebop legfontosabb építészére.
1938-ban a zenekar elkészítette Basie szerzeményének, a ,Jumpin' At The Woodside"-nak klasszikus felvételét, amelynek
szólóit Earl Warren (altszaxofon) és Herschel Evans (klarinét), valamint Young és Clayton játszották. A felvétel akár a swing
definíciója is lehetne. Basie stábhelyén, a New York-i Famous Door klubban a West 52nd Streeten 1938 júliusától 1939 januárjáig
nagy sikert aratott, a CBS rádióhálózat sugározta a zenekar játékát, amelynek egyes hangfelvételei, amelyeket a rádióadásból
készítettek, ha nem is hi-fi mindségben, elbűvölő dokumentumok Lester Young klarinét-és tenorszaxofon-játékával. Ezt a
szerződést hat hónap követte Chicagóban. Az effajta rendszeres munka (amikor a spontaneitás és a megszervezettség között ba-
lanszíroznak) a magyarázata a korszak lemezfelvételeinek, amelyek a század nagy zenéi. 1939-ben Basie a Deccát a Columbiával
váltotta fel, ahol 1946-ig volt szerződésben. A negyvenes években a Count Basie zenekar divatirányítós ritmusokkal látta el a
táncosokat, a jazzrajongóknak pedig döbbenetes szólókat produkált: mindennek értékét növelte a rézfúvósok és a fafúvósok
karakterisztikus kontrasztja. Kiváló tenorosok, mint Don Byas, Buddy 'fate, Lucky Thompson, Illinois Jacquet, Paul Gonsalves,
trombitások mint Al Killian és Joe Newman, pozanosok, mint Vic Dickenson és J. J. Johnon bukkantak fel. Az énekszólamban
Basie a bluesanyagban Jimmy Rushingot, a populáris slágeranyagban Helen Humest alkalmazta. Basie az ötvenes évek elején
héttagúra csökkentette a zenekari létszámot, de a big bandet azért 1984-ig, haláláig fenntartotta. 1954-ben turnézott először
Európában, amikor Ernie Wilkins és Neal Hefti hangszereléseit használta. 1957 júniusában Basie berobbant a New York-i
Waldorf-Astoria Hotelbe, ahol az S együttese volt az első színes bőrű zenekar, szerződésük négy hónapra szólt. Az 1957-es The
Atomic Mr Basie lemez Hefti-féle hangszerelései győzedelmes sztereó hangzással szólaltak meg, ez mára klasszikussá vált. Még a
borítónak is megvolt a védjegye: a hetvenes években Blondie adaptálta a háttérénekesének, Debbie Harrynek.
1960-ban Jimmy Rushing elhagyta a zenekart, amely ezzel népszerű frontemberét vesztette el. Folytatták az európai turnékat,
nagy siker volt az 1963-as japán körút. Count Basie-t a keblére ölelte az amerikai szórakoztatóipar, és olyan filmekben lépett fel
mint a Sex And e Single Girl, valamint a Made In Paris. Állandó televíziós vendég lett Frank Sinatra, Fred Astaire, Sammy Davis Jnr.
és Tony Bennett oldalán. A Basie részére készített hangszerelések jelentős lépést jelentettek Quincy Jones pályáján, aki jelenleg
Michael Jackson producere. A Beatles és a rockzene rohama a hatvanas években nehéz időket hozott a jazzre: Basie válaszul a
kurrens popszámokat játszatta big bandjéveL Jones elkészítette a Hits Of 771e 50s And 60s hangszereléseit. A visszhangos
kereskedelmi siker egy egész sor hasonló albumot eredményezett, amelyeket Bill Byers hangszerelt: a rézfúvósok John Barry
James Bond-zenéjének fülsiketítését adoptálták. 1965-ben Basie Sinatra Reprise labeljéhez szerződött, fellépett Sinatrával, és
lemezfelvételeket készített vele. 1969-ben Basie-t elhagyta régi zenésztársainak többsége, csak Freddie Green maradt vele. Eddie
,Lockjaw " Davis (tenorszaxofon) volt ebben az időben a legjelentősebb szólistája. Sammy Nestico hangszerelő néhány érdekes

20
szerzeményt talált, és 1979-ben felvették az Afrique-ot. Ezt a nem hagyományos albumot Oliver Nelson hangszerelte többek között
olyan avantgarde szaxofonosok kompozícióira, mint Albert Ayler és Pharoah Sanders. 1975-ben, miután időközben néhány kis
label részére dolgozott, Basie a Pablo Recordsnál talált otthonra, amelynek tulajdonosa Norman Granz, a Jazz At The
Philharmonic koncertsorozat kitalálója volt. Itt bekövetkezett a késői virágzás, Granz hagyta Basie-t bluest swingelni, majd
népszerű énekesekkel hozta össze. 1983-ban, 40 évi házasság után meghalt Basie felesége, Catherine, akivel a Bennie Moten
Bandben ismerkedett meg, majd a következő évben maga is elhunyt. A késői kompromisszumok nem feledtethetik Basie kiváló
eredményeit: a harmincas években a blues magával ragadó sodrását vitte be a kifinomult együttesjátékba. Zongoraművészete azt
mutatja, hogy a ritmus és a tér fontosabb, mint a technikai virtuozitás. Komponálása sok jeles szólistának adott príma
pillanatokat. A Count Basie Orchestra szublimáltan szellős “Cherokee" verziója nélkül aligha születette volna meg Charlie Parker
,Koko"-ja. A modern jazz kétségtelenül adósa Basie-nek.
Válogatott albumok: Jumpin' At The Woodside (1938-as felvételek), Count Basie And His Orchestra (1944-es felvételek), At The Blue
Note (1955-56-os felvételek), The Atomic Mr Basie (1957), Count Basie and the Kansas City Seven (1962), At The Montreux Jazz Festival
(1975), Dizzy Gillespie-vel: The Gifted Ones (1977), Afrique (1979), Basic Basie (1974), Live ln Japan '78 (1985), Birdland Era, Vols 1 & 2
(1986). Számos antológia kapható mindenütt.

BATES, DJANGO -Leon Bates néven 1960. október 2-án született a kenti Beckenhamben, Angha. Az autodidakta zongorista
Bates, később - a trombitával és a hegedűvel együtt - a London's Centre for Young Musiciansban tanulmányozta hangszerét a
hetvenes években, majd később a Morley College fiatal zenészek kurzusán vett részt. 1978-ban kétheti tanulás után elhagyta a
Royal College of Musicot. Bates különleges öszszetételű együttesekkel kezdett dolgozni, amelyekben a nyolcvanas évek vezető
fiatal zenészei és népszerű afrikai zenészek vettek részt. 1983ban többek között Tim Whiteheaddel, Steve Arguellesszel (akivel
megalakította a Human Chain triót), Bill Bruforddal, Harry Beckett-tel és a Dudu Pukwana 's Zilával kísérletezett, és a Loose
Tubes alapító tagja volt. 1986-ban Bates a Nagy-Britanniában turnézó George Russell Orchestra tagja volt, és ekkortól játszott a
First House kvintettben, Ken Stabbs altszaxofonossal és Bruford jazzrock együttesében, az Earthworksben. Bates eklektikus zenei
ízlése jól megjelenik játékában és szerzeményeiben épp ezért nem lehet beskatulyázni. Mind a billentyűs hangszereken, mind a
tenorkürtön (ezen a jazzkörökben meglehetősen szokatlan hangszeren Bates különösen eredményes) jellegzetes és vállalkozó
szellemű zenész, aki úgy tűnik, hogy képtelen rosszat vagy érdektelent produkálni. 1990-ben Bates szvitjét, a Music For The Third
Policeman-t, amely Flann O'Brien regényén alapul, az erre az alkalomra alakított Powder Room Collapse Orchestra
közreműködésével vették fel, majd 1991 nyarán egy másik big banddel, a Delightful Precipice zenekarral, amely nevét a Loose
Tubes albumának címéről kapta, egy olyan showt adtak elő, amelyben egy cirkusz is szerepelt. Az év elején Sidsel Endresen norvég
énekessel turnézott Nagy-Britanniában. Intenzív és eredeti zeneszerző, akinek eklekticizmusát néha megtöri gyerekes humora.
Bates a kilencvenes évek brit jazzéletének jelentős figurája lesz.
Albumok: First House (1985), a Human Chainnel: Cashin' In (1988), a First House-zal: Can tilena (1989), Music For The Third
Policeman (1990).

BATISTE, ALVIN - 1937-ben született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok. Batiste a középiskolában Ed Blackwellnél
tanult jazzklarinétozni, amely hosszú együttműködéshez vezetett Ornette Colemannel, akivel az ötvenes években Los Angelesben
jam sessionökön szerepelt. Miután egy darabdifi szabadúszó zenész volt New Orleansben, 1958-ban Ray Charlesszal turnézott. A
hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek közepéig a Baton Rouge-i Southern University tanára volt és 1975-ben közreműködött
Cannonball Adderley utolsó albumán, a Loversen. 1981-ben csatlakozott John Carterhez, David Murray-hez és Jimmy Hamil-
tonhoz a Clarinet Summit nevű együttesben, majd 1984-ben felvette első saját albumát, a Musique D'Afrique Nouvelle Orleans-I,
amelyben szvitformában tiszteleg a Crescent City, azaz New Orleans kultúrája előtt. Ezt eredetileg a New Orleans Philharmonic
Orchestra részére írta. Emellett az album két további darabjában megismerkedhettünk Batiste mély miszticizmusával: a
lemezborítón megjegyzi, hogy az AMORC, a Rózsakeresztes Titkos Társaság tagjaként tanulmányozta a zenét. Eklektikus játékos,
aki egyaránt vidáman játszik klasszikus zenét és jazzt, Batiste Bayou Magic című újabb lemeze a postbebop számok inkább
hagyományos előadása, amelyben ugyanakkor briliáns technikájának és invenciózus klarinétjátékának szívderítő összegzését
halljuk. 1987-ben egy Ed Blackwellnek szentelt fesztiválon számos ötvenes évekbeli zenészbarátjával (mint Ellis Marsalis és
Blackwell maga) az American Jazz Quintetben játszott, amellyel a From Bad To Badder című lemezen együtt dokumentálták az eltelt
30 esztendőt.
Albumok: Musique D'Afrique Nouvelle Orleans (1984), Clarinet Summit (1984, felvétel: 1982), Clarinet Summit Volume 2 (1985, felvétel:
1982), a Clarinet Summittal: Southern Belles (1988), Bayou Magic (1991), az American Jazz Quintettel: From Bad To Badder (1992,
felvétel: 1987).

BAUDUC, RAY -1909. június 18-án született a louisianai New Orleansben, 1988. január 8-án hunyt el. Bauducba New Orleans-i
származása belenevelte a two-beat dobolás szeretetét, amelyet akkor is megőrzött, amikor a swingkorszakban Bob Crosby big
bandjével játszott. A Crosbyval töltött korszak népszerűsége és elismertsége előtt Johnny Bayersdorfferrel, Eddie Langgel, Joe
Venutival és Freddie Richcsel dolgozott, utóbbi zenekarban táncosként is közreműködött. 1928-ban csatlakozott Ben Pollack
zenekarához, amikor is Pollack átengedte Bauducnak a dobolást és maga már csak vezényelt. Amikor a Pollack band lassú
áttűnéssel átalakult és Bob Crosby névleges vezetésével az egyik legjelentősebb jazz-zenekar lett, Bauduc a legfontosabb tagok
egyike lett. A korszak zenekarainak nagy részétől eltérően, akik 4/4-ben játszottak, a Crosby-zenekar Bauduc élénk 2/4-es
dobolására vágtatott. Kiemelkedő helye volt a zenekarban, és így a hozzá tartozó kisegyüttesekben is, mint a Bob Cats és a Four of
the Bob Cats. Bauduc legemlékezetesebb pillanata akkor következett el, amikor a Blackhawk Ballroom előadásán ő és a bőgős Bob
Haggart improvizálva kitaláltak egy számot, amelyben Haggart fütyült és Bauduc a bőgő húrjain dobolt. Az eredmény a “Big Noise
From Winnetka" volt, a zenekar legnagyobb sikereinek egyike. A másik sikerdarabja, a “South Rampart Street Parade", amelyet
Bauduc és Haggart szintén együtt komponáltak, mégpedig a New Yorker Hotel abroszára írva a hangjegyeket. Bauduc
folyamatosan játszotta a zenekarral a ,,The Big Crash From China" című darabot, amely kitűnő példája intelligens szólózásának és
a legszuperebb cintányérjátékának. 1942-ben, amikor Crosby feloszlatta zenekarát, Bauduc Jimmy Dorsey-val, Jack
Teagardennel és másokkal dolgozott, majd az ötvenes években korábbi Crosby-zenekari kollégájával, Nappy Lamare-rel
egyetemben egy népszerű nyugati parti zenekar társvezetője lett. 1960-től Bauduc Texasban félig visszavonulva élt, 1983-ban New
Orleansbe látogatott, ahol áradozva ünnepelték. 1985-ben megmutatta, hogy nem vesztette el lelkesedését, és az újraegyesített
Crosby banddel fellépett St. Louisban, a Mid-America Jazz Festiválon. Bauduc energikus, mozgékony, túláradóan jókedvű
dobolása mindazoknak a zenekaroknak, amelyekben játszott, vidám soundot adott.
Albumok: Pete Fountainnel: New Orleans In LA (1954-56-os felvételek), Nappy Lamare-ral: Riverboat Dandies (1957). Antológiák:
Bob Crosbyval: South Rampart Street Parade (1937 és 1942 közötti felvételek), Crosbyval: Big Noise From Winnetka (1935 és 1942

21
közötti felvételek).

BAUER, BILLY -1915. november 14-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Azon csekély számú
jazzgitárosok egyike, akik generációjából elkerülték Charlie Christian hatását. Bauer legismertebb kapcsolatai a Woody
Hermanhoz és Lennie Tristanóhoz fűződőek. Az 1944 és 1946 közötti első First Herd-periódusban, amikor Hermannal dolgozott,
számos kisegyüttesben is szerepelt, így többek között Bill Harris, Chubby Jackson és Flip Phillips vezetésével. Bauer improvizált
szólóinak egyikét a Herddel készítette ,,Billy Bauer's Tune" címmel, amit később kottába öntve “Pam" címen játszottak. A First
Herd feloszlatása után Bauer Tommy Dorsey, Benny Goodman és Jack Teagarden zenekarában játszott, de szerepelt Charlie
Ventura rövid életű big bandjében is. Ugyanebben a korszakban, a negyvenes évek végén egy alapvetően más zenei világba került,
amikor a Lennie Tristano trió, majd később szextett tagja lett. Tristano 1949-ben egy olyan jazzformával kezdett kísérletezni,
amelyben a zenészek uniszónóban improvizálnak anélkül, hogy előre meghatározott előjegyzésben vagy ortodox struktúrákban
mozognának. Bauer precíz, fémes játéka jól illett ebbe a környezetbe, amely csak a rajongók egy igen kis táborának tetszett. Bauer
az ötvenes években a J. J. Johnon-Kai Winding-zenekarban és Tristanóval, Lee Konitzcal és másokkal készített felvételeket, ideje
nagy részét stúdiómunkával és a saját zeneműkiadójában való munkával töltötte.
Albumok: Billy Bauer (1953), Plectrist (1956). Antológiák: Lennie Tristanóval: The Rarest Trio/Quartet Sessions (1946-47-es
felvételek).

BAUZA, MARIO -1911. április 28-án született a kubai Havannában, és 1993. július 10-én hunyt el. Bauza egyike volt a
swingkorszak kiváló, kevésbé elismert szekcióembereinek, akinek trombitajátéka csak egy kis része sokoldalú tehetségének.
1932-ig Bauza klarinéton és más nádfúvós és fafúvós hangszereken játszott különböző zenekarokban Kubában, ahol elvégezte a
Havana Municipal Conservatory of Musicot, valamint New Yorkban szerepelt Noble Sissle társasági zenét játszó zenekarával és
Sam Wooding-gal. Alig két hét alatt tanult meg trombitálni, amikor Cuarteto Machin kubai énekes felkérte, hogy működjön közre
lemezfelvételén. Bauza ezután a trombitára koncentrált, és ezen a hangszeren játszva csatlakozott a Missourianshoz, majd a
Chick Webb-zenekar állandó tagja lett. 1938-ban, miután öt esztendeig játszott a Webbzenekar szólamvezető trombitásaként és
zeneigazgató is volt, átszerződött a Don Redman zenekarhoz. Ezután játszott Fletcher Hendersonnal és Cab Callowayjel is, és
felhívta Calloway figyelmét arra, hogy szerződtesse Dizzy Gillespie-t. 1941-ben Bauza csatlakozott a szintén kubai Frank,,
Machito" Grillo erősen jazzorientált latin-amerikai zenét játszó zenekarához. Bauza a következő 35 esztendőben Machitóval szere-
pelt, és többek között olyan jazz vendégszólistáik voltak, mint Charlie Parker, Cannonball Adderley, Joe Newman, Doc Cheatham,
Howard McGhee és Buddy Rich. Mint a Machito band zeneigazgatója és fő hangszerelője, Bauza számtalan nagy sikerben volt
részes, ami a hetvenes években a salsa formájában lett a legnépszerűbb. Miután elhagyta Machitót, a hetvenes évek közepén saját
zenekarával készített lemezfelvételeket.
Albumok: Machitóval: The Definitive Charlie Parker (1949 és 1950 közötti felvételek), Machitóval: Kenya (1957), Afro-Cuban Jazz
(1986). Antológiák: Chick Webb-bel: The King Of Swing (1937 és 1939 közötti felvételek).

BECHET, SIDNEY - 1897. május 14-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok, 1959. május 14-én hunyt el. A
korai jazz központi figurája, kiváló klarinétos, aki évtizedeken keresztül a szopránszaxofon egyetlen állandó megszólaltatója volt.
Sidney Bechet karrierje 1909-ben kezdődött. Az elkövetkező néhány évben olyan legendás zenészek együtteseiben klarinétozott,
mint Buddy Petit, John Robichaux és Bunk Johnson. 1917-ben Bechet elhagyta New Orleanst, mind szó szerint, mind zeneileg, és
1919-ben a Will Marion Cook zenekar tagjaként Európában turnézott. Londoni tartózkodása alatt bérelt egy szopránszaxofont, el-
kezdett foglalkozni a hangszerrel, és ő lett a hírhedten nehéz hangszer első mestere, az első igazi jazzszaxofonos. Bechet európai
útja vegyesre sikeredett: lelkes kritikákat kapott, többek között a sokszor citált dicséretet Ernest Ansermettől, a svájci
karmestertől. Ugyanakkor Londonban, egy kétes erkölcsű hölggyel való botránya után, rövid időre be is börtönözték. Az Egyesült
Államokba visszatérve Bechet James P. Johnsonnal és Duke Ellingtonnal dolgozott, majd ismét kiterjedt európai turné
következett. Ezúttal Párizsban került összeütközésbe a törvénnyel. Tartózkodását erőszakkal meghosszabbították egy évvel, mivel
a zongorista Mike McKendrickkel lövöldözéses incidensbe keveredett. A börtönből kikerülve Bechet az Egyesült Államokban
hosszú ideig dolgozott Noble Sisslével, utoljára a harmincas években. Ebben a korszakban számos neves jazzmuzsikussal játszott
és készített lemezfelvételeket, például Louis Armstrong, Tommy Ladnier és Eddie Condon partnere volt. 1938-ban Bechet
átmenetileg visszavonult a zeneiparból, és szabóként dolgozott New Yorkban. A következő évben az akkor induló új Blue Note label
részére elkészítette a “Sumrertime" felvételét, amely népszerű slágere lett, és egyike legjelentősebb előadásainak. A negyvenes
években Bechet folytatta tanítási tevékenységét (korábban rövid ideig Johnny Hodgesnak adott órákat), tanítványai egyike Bob
Wilber volt, aki ráadásul nem csak tanítványa volt, de együtt is dolgozott a mesterrel. A negyvenes évek végén Bechet ismét
meglátogatta Európát, és ezúttal már nem voltak a tartózkodását beárnyékoló felhők, mint a korábbi alkalmakkor. 1949-es
fellépése a Salle Pleyel Jazz Festiválon masszív siker volt. Még ugyanebben az évben újra fellépett Franciaországban, és ekkor le is
telepedett. Az ötvenes években újonnan megtalált hazája egyik királya lett, megtapasztalhatta a szabadságot, a kellő
megbecsülést, amely annyira hiányzott neki az Egyesült Államokban. Koncertezett, lemezfelvételeket készített, és már csak
látogatóként ment az Egyesült Államokba, hazájaként Franciaországot jelölte meg. Az 1958-as brüsszeli világkiállításon
megcsodálhatták erőteljes játékát, amely semmi jelét nem mutatta, hogy már súlyos beteg. 1959. május 14én halt meg rákban,
éppen 62. születésnapján. Antibes-ban, ahol az otthona volt, emlékművet állítottak neki, és teret neveztek el róla.
Lírikus, a szívét kitevő játékos volt, bő vibrátóval, Bechet az elriadók legszenvedélyesebbjeinek egyike. Szopránszaxofonon
senkihez sem hasonlítható, olyan erőteljesen kiemelkedő mint a trombitásoknál Louis Armstrong. Hangzó öröksége melódiában
gazdag, és emocionális intenzitása magával ragadó, csak kevés játékos, közöttük Wilber képes figyelemreméltóan követni. Bechet
önéletrajza, a Treat It Gentle romantikus, nagyon olvasmányos kötet, ámde nem életének pontos számvetése.
Albumok: Deux Heures Du Matin Au Vieux Colombier (1952), Olympia Concert (1954), Refreshing Tracks (1958, Teddy Bucknerral:
Parisian Encounter (1958), Concert At The World's Fair, Brussels (1958). Antológiák: Sidney Bechet I (1923 és 1938 közötti felvételek),
Noble Sisslével és Tommy Ladnier-vel: Sidney Bechet In Digital Stereo (1924 és 1938 közötti felvételek), The Complete Sidney Bechet Vols
1-4 (1932 és 1941 közötti felvételek), Bechet of New Orleans (1932 és 1942 közötti felvételek), The Bluebird Sessions (1932 és 1943
közötti felvételek), jazz Classics Volumes I And 2 (1939 és 1951 közötti felvételek), The Sidney BechetMuggsy Spanier Big Four: A Jam
Session (1940-es felvételek), Louis Armstronggal: New Orleans Days (1940-es felvételek), Sidney Bechet And His New Orleans
Feetwarmers Vols 1-3 (1940-41-es felvételek), The Panassie Sessions (1941 és 1943 közötti felvételek), Sidney Bechet 11(1945 és 1951
közötti felvételek), Bob Wilberrel: Sidney Bechet III (1949-es felvételek).
További információ: Sidney Bechet: Treat It Gentle. John Chilton: Sidney Bechet. The Wizard Of Jazz.

BECK, GORDON - 1936. szeptember 16-án született Londonban, Anglia. Beck sok kortársával ellentétben nem “húzta le" az idejét

22
a korszak show- és tánczenekaraiban. Az iskolában zongorázni tanult, ám foglalkozásként a műszaki rajzot választotta.
Kanadában George Shearing és Dave Brubeck játéka győzte meg arról, hogy vissza kell térnie a zenéhez és Angliába, ahol Bobby
Wellinsszel, Tony Crombie-val és másokkal dolgozva gyorsan haladt előre. 1962ben csatlakozott a Tubby Hayes Quintethez,
amellyel lemezfelvételt is készített. 1965-ben Tony Oxley-vel és Jeff Clyne-nal alakította meg trióját, majd néhány évre a Ronnie
Scott's Club házi zongoristája lett, és többek között Joe Hendersont, Lee Konitzot, Helen Merrillt kísérte. Ebben a korszakban Beck
Phil Woodsszal is játszott, majd amikor George Gruntz 1969-ben elhagyta a Woods bandet, akkor Beck került a helyére. Európai
és amerikai turnék követték egymást, amelyek meghozták a kellő elismerést: Jean-Louis Ginibre kritikus ezt mondta akkor: “Phil
az egyetlen olyan másik európai zongoristát hívta meg, aki belefér a kocsiba". Beck zeneszerzőként is dolgozott Woodsszal ,
kompozícióit Cleo Laine és Gary Burton rögzítette lemezre. 1972-től Beck saját triójával, Gyroscope nevű nagyobb formációjával,
Don Sebeskyvel, valamint a George Gruntz által vezetett hattagú billentyűs együttessel, a Piano Conclave-vel dolgozott. A
nyolcvanas években rendszeresen turnézott Európában, ezen belül különösen sikeresen Franciaországban, ahol szőlőfelvételeket
készített és albumokat vett fel Allan Holdsworth-szal és Helen Merrill-lel. Beck azon angol jazzmuzsikusok egyike, akiknek
művészete összehasonlítható a példaképekével, nevezetesen Bud Powell, Bill Evans és Herbie Hancock munkáival.
Albumok: Ronnie Scott-tal: Line At Ronnie Scotts (1968), Phil Woodsszal: Live At Frankfurt (1971), trio: Experiments With Pops (1967),
Gyroscope (1968), Sunbird (1979), The Thinks You See (1980).

BECKETT, HARRY -1935. május 30-án született a Barbados-szigeteken levő St. Michael Parishban. Az 1954 óta
Nagy-Britanniában 616 Beckett sok vezető post-hopper és fúziós zenésszel került kapcsolatba, többek között Graham Collier-vel,
akinek zenekarában a hatvanas évek elejétől 15 esztendeig játszott. 1961-hen Beckett Londonban Charles Mingusszal szerepelt,
mégpedig egy filmben, az All Through The Night címűben. A hatvanas és a hetvenes években saját kisegyüttesét, nevezetesen a joy
Unlimitedet vezette és John Surmannel, Mike Westbrookkal, Mike Gibbsszel, Stan Traceyvel, Dudu Pukwanával és a Chris
McGregor 's Brotherhood Of Breathszel játszott. A Ronnie Scott-tal és a John Dankworthszel történő együttműködés során
megérintette a mainstream, és Keef Hartley-vel alkalmilag betört a jazzrock területére is. A nyolcvanas években sokszor dolgozott
diákokkal, saját kompozícióin, világszerte turnézott. Beckett játéka mind trombitán, mind a szárnykürtön folyékony lírájával
kápráztat el, és néha a free leleményesség indulatos kitöréseivel. 1985-ös Pictures Of You-ja egyike volt a rövid életű Paladin label
első albumjainak, és még ugyanebben az évben a Johnny Dyani Quartet tagjaként rögzítette az Angolan Quartet-et. A nyolcvanas
évek végén Beckett egy darabig a fiatal jazz Warriors szürke eminenciása volt, és alkalmilag Courtney Pine-nal is játszott. A kilenc-
venes évek elején hosszabb ideig játszott Elton Deannel és új szeleket jelentett, amikor Enrico Fazióval (bőgő) és Fiorenzi
Sardinivel (dob) megalakították az Anglo-Italian Quartetet, amely 1991-ben turnézott először Nagy-Britanniában, és felvette első
albumát, amely az olasz Splasch labelen jelent meg.
Albumok: Graham Collier-vel: Deep Dark Blue Centre (1967), Flare Up (1970), Warm Smiles (1971), Themes For Fega (1972), Joy
Unlimited (1974), Memoirs Of bacares (1976), Got It Made (1977), Pictures Of You (1984), The Bremen Concert (1987), az Anglo-Italian
Quartettel: Put It Right Mr. Smoothie (1991).

BEIDERBECKE, BIX - 1903. március 10-én született az Iowa állambeli Davenportban, Egyesült Államok, 1931. augusztus 6-án
hunyt el New Yorkban, Egyesült Államok. Bix Beiderbecke, a jazz legendáinak egyike (valószínűleg jót mulatna, ha tudná, hogy
halála után az lett belőle), akkor találkozott először a zenével, amikor a zongorán kezdte kipötyögtetni a számokat, és 15 éves
korában kezdett kornettozni. Az Original Dixieland Jazz Band lemezfelvételei és a Mississippi gőzhajókon működő zenekarok
hatására Beiderbecke otthagyta középosztálybeli családját és 1923-han már jelentős hírneve volt a Wolverines zenekarral. New
Yorkban és Chicagóban Beiderbecke tánczenekarokkal játszott, ám szabadidejében az akkori idő vezető fekete zenészeit,
nevezetesen Louis Armstrongot és Joe “King" Olivert hallgatta. 1926-ban Frankie Trumbauerrel dolgozott, majd 1928-ban
mindketten Jean Goldkette és Paul Whiteman zenekarába kerültek. Ebben az időben ezek voltak a jazzkorszak show bandjei.
Beiderbeckét jazzszólistaként szerződtették, és nagyon j61 megfizették. Ez a két tény jócskán ellentmond annak a közhelyszere
bölcsességnek, mely szerint az ilyen munkák, különösen a Whiteman zenekarral, lerombolják a kreatív impulzusokat, és
elő-segítik a hanyatlást. Ezzel párhuzamosan ugyanis Beiderbecke számos jazzegyüttessel szerepelt szabadúszóként, amelyekben
a Goldkette és Whiteman által foglalkoztatott más príma jazzművészek is szerepeltek. Beiderbecke problémái abban nyilvánultak
meg, hogy vágyott arra, hogy munkáját a klasszikus módon “elismerjék", ugyanakkor a családja kitaszította (filméletrajzának
írója, Brigitte Berman megmutatja, hogy amikor hazalátogat, akkor egy faliszekrényben bontatlanul találja meg azokat a le-
mezeket, amelyeket postán küldött szüleinek), valamint alapvető jellemgyengeségei is voltak. Ezek a dolgok az ivásba vitték, és
innen tovább a krónikus alkoholizmusba. Mindezek és mindjobban elhatalmasodó betegsége oda vezettek, hogy Beiderbecke
kikerült a Whiteman-zenekarból, ugyanakkor Whiteman nem töltötte be a helyét a zenekarban, és kifizette Beiderbecke összes
számláját. 1929 végén tért haza Davenportba, hogy helyrehozza kondícióját. Életének utolsó évében Beiderbecke játszott a Casa
Loma Orchestrával, és New York-i alkalmi gramofonzenekarokkal szerepelt, például Benny Goodmannel, Red Nicholsszal és
másokkal.
Amikor 1931 augusztusában elhunyt, Beiderbecke mindössze 28 esztendős volt. Armstrong játékának merész és korláttörő
virtuozitásával ellentétben Beiderbecke technikája behatárolt volt, ugyanakkor nagy magabiztossággal játszott. Kornettfának
soundja törékeny, kristálytiszta minősége kívülálló, befelé forduló formalizmussal párosul (nem meglepő, hogy Debussyt
csodálta). Komponált néhány zongoradarabot, közülük az “In A Mist" című határozottan mutatja, hogy erősen pályázik a
klasszikus babérokra. Lemezfelvételei, akár kisegyüttessel (a “Singín' The Blues" Trumbauerrel) vagy big bandekkel (a “San" és a
“Dardanella" a Whiteman zenekarral) folyamatosan termékeny képzelőerejét mutatják. Beiderbecke korai halála, eltávozásának
módja legendák forrása, amihez még hozzájárult Dorothy Baker regénye, a Young Man With A Horn is, amely romanticizálja az
életét. Mint az gyakran megesik, volt egy hosszú szakasz, amikor a legenda felülmúlta a valóságot. Újabban, részben a kiterjedt
lemez-újrakiadásoknak köszönhetően és részben annak, hogy Richard Sudhalter és Philip Evans életrajzi kötete akkurátusan írja
le Beiderbecke életét, és Berman kiválóan filmezett dokumentumanyagának, most már egy sokkal kiegyensúlyozottabb képünk
van az életműről. Jóllehet a jazz sodrában Beiderbecke hozzájárulása lényegesen kevesebb mint a konkurens Armstrongé, annyit
megállapíthatunk, hogy a későbbi generáció jazztrombitásainak hűvösebb megközelítésmódja az ő játékában vetette előre
árnyékát.
Válogatott albumok: The Complete Bix Beiderbecke In Chronological Order Vols 1-9 (1924 és 1939 közötti felvételek), At The jazz Band
Ball (1924 és 1928 közötti felvételek), Bixilogy Vols 1-14 (1924 és 1930 közötti felvételek), The Studio Groups (1927-es felvételek).
További információk: Ralph Berton: Remembering Bix. Richard M. Sudhalter és Philip R. Evans: Bix: Man And Legend.

BELL, GRAEME - 1914. szeptember 7-én szüle-tett a Victoria állambeli Melbourne-ben, Ausztrália. A negyvenes évek elején helyi
jazzegyüttesekben zongorázott, testvére, Roger ugyanott trombitált. A jazzjáték kiegészítéseképpen Ausztrália zenei ügynökei

23
között vezető szerepe volt. Az ország jazzéletének kiépítésében nagy érdemei voltak, és a negyvenes évek végére már akkora volt a
híre, hogy Nagy-Britanniába vitte zenekarát, ahol az is növelte sikerét, hogy az általa játszott zenére jól lehetett táncolni. A
negyvenes évek végén megalakította saját lemezcégét, a Swaggie-t és az ötvenes években számos nemzetközi turnét bonyolított le.
Bell amerikai sztárokat is hozott Ausztráliába, közöttük Rex Stewartot, akivel szerepelt a rádióban (egy 1949-es show
hanglemezen is megjelent). A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején folytatta fáradhatatlan jazzpromóciós tevékenységét
mind előadóként, mind egyéb területeken. Zenekarait Bell közvetlenül és komplikációktól mentesen vezette, és olyan energikus és
jó kedélyű zenészekkel dolgozott együtt, mint Ade Monsborough, John Sangster és Dave Dallwitz. Bell zenei tevékenysége Chris
Barber angliai tevékenységével vethető össze, sohasem akart felmelegített utánzat lenni. Ehelyett kialakította saját stílusát,
ügyesen és tisztességesen komponált és hangszerelt, mindezt egy tradicionális zenekar keretein belül.
Albumok: Graeme Bell And His Australian Jazz Band (1949-50-es felvételek), Top Of The Town (1950), Cakewalkin' Babies Back Home
(1951), Hernando's Hideaway (1962).

BELL, JIMMY - 1910. augusztus 29-én született az Illinois állambeli Peoriában, Egyesült Államok, 1987. december 314n hunyt
el a szintén illinois-i Chicagóban, Egyesült Államok. Bell a középiskolában gitározni és zongorázni tanult, emellett félprofi
bokszoló is volt, mielőtt 1930ban profi zenész lett. A középnyugtit jazz- és swingzenekarainak zongoristája volt, amelyekben
Roosevelt Sykes, Albert Ammons, Pete Johnson, Árt Tatum és Earl Hines repertoárjából és stilisztikai hatása alatt játszott. Á
második világháború után Bell a Nat “King" Cole-trió hatására mesterként jump bluest játszott, és néhány felvételt is készített.
Játékszenvedélye anyagi. gondokba sodorta, majd a bűnbe, beleértve a heroinárusítást, amiért az ötvenes és a hatvanas években
börtönbüntetéseket kapott. 1979-ben hat évet kapott hamisításért. Ha nem is olyan eredeti, mint ahogyan maga vélte, Bell a
hetvenes évek energikus és sokoldalú muzsikusa volt, aki a megélhetésért koktélzenét játszott, de továbbra is jól bánt az
eklektikus blues, boogie és swing repertoárral.
Album: Stranger In Your Town (1979).

BELLSON, LOUIE - 1924. július 26-án született az Illinois állambeli Rock Falsban, Egyesült Államok. Dobos. Bellson akkor hívta
fel először magára a figyelmet, amikor 1940-ben megnyert egy Gene Krupa tehetségkutató versenyt, korai profi szerződéseinek
egyikét is Krupa régi főnökével, Benny Goodmannel kötötte. Bellson később dolgozott Tommy Dorsey, Harry James big bandjével
is, majd 1951-ben csatlakozott Duke Ellingtonhoz. Dinamikus, agresszív stílusa alapvetően különbözött Sonny Greer néha af-
fektáltan érzelgős játékától. Ellington ekkor több Bellson-kompozíciót játszott, köztük a “The Hawk Talks" című darabot, amelyet
Harry Jamesnek írt és a “Skin Deep"-et, ezt a maratoni dobszólót. Miután elhagyta Ellingtont, Bellson kisegyüttesekkel készített
felvételeket és turnézott velük, alkalmilag big bandekhez is csatlakozott. Az ötvenes évek közepén rövid ideig viszszatért Tommy
Dorseyhez, majd Louis Armstrong, Benny Carter, Ella Fitzgerald, Oscar Peterson, Árt Tatum és mások kíséretében felvételeket
készített Norman Granz részére. Ezen alkalmakkor bebizonyította kiváló kísérőképességeit, ami alaposan megzavarta azokat, akik
ót csupán mennydörgő szólistának tartották. Á hatvanas évek elejétől annak haláláig felesége, Pearl Bailey énekesnő
zeneigazgatója és kísérője volt, ám ugyanakkor folytatta saját kis- és közepes formációival a lemezfelvételeket, turnézott is, majd a
hatvanas évek közepén rövid időre visszatért Ellingtonhoz és Jameshez. Jazzkompozícióin kívül Bellson írt balettzenét is, valamint
jazz- és szimfonikus zenekari kombinációkat. Mindkét kezét egyformán jól használja, figyelemre méltó ujjkontrollja van, és egyike
a valaha ismert legtechnikásabb kísérő dobosoknak. Kutató tanár és jazzklinikus, akit zenésztársai nagyra becsülnek. Turnéi
alatt rendszeresen felkeresi az árvaházakat és ingyen showműsort ad nekik. Á színpadon látványos és izgalmas előadó. (5
népszerűsített egy dobszerelést, amelyben iker basszusdobok szerepelnek, de utánzóinak többjével ellentétben ő ezt a szettet
logikusan, nem a trükkök kedvéért használja. Á színpadon kívül csendes, komoly, tartózkodó, egyike a legkedveltebb
jazzembereknek.
Albumok: Duke Ellington's Coronets (1951), Ellington Uptown (1952), Louie Bellson Quintet (1954), Big Band Jazz From The Summit/With
Bells On (1962), Gene Krupával: The Mighty Two (1963), Thunderbird (1963), The Dynamic Drums Of Louie Bellson (1968), Louie In London
(1970), Duke Ellingtonnal: Duke's Big 4 (1973),150 MPH (1974), The Louie Bellson Explosion (1975), Louie Bellson's 7 (1976), Ecué -
Ritmos Cubans (1977), Prime Time (1977), Sunshine Rock (1977), Note Smoking (1978), Raincheck (1978), Intensive Care (1978), Louie
Bellson Jam (1978), Matterhorn (1978), Side Track (1979), Dynamite! (1979), Originals (1979), Louie Bellson's Big Band Explosion Live
(1979), London Scene (1980), The London Concert (1981), Cool Cool Blue (1982), The London Gig (1982), East Side Suite (1987), Live At Jazz
Showcase (1987), Jazz Giants (1989).

BENNETT, BETTY - 1921. október 23-án szüle-tett a nebraskai Lincolnban, Egyesült Államok. Bennett zongorázni és énekelni
tanult, mert operaénekes szeretett volna lenni. Akkor váltott a jazzre, amikor édesanyja Duke Ellington és Count Basie zenéjét
bemutatta neki. Először a Georgie Auld banddel, majd Claude Thornhill, Alvin Rey, Charlie Ventura zenekarával dolgozott, ez
utóbbinál a Jackie Cain és Roy Kral kettőst váltotta fel. Rövid ideig Stan Kentonnal és Woody Hermannal is dolgozott. Az ötvenes
években férjével, Andre Previnnel szerepelt és felvételeket is készítettek, amellett részt vett a Monterey Jazz Festiválon. 1975-ben
férjhez ment Mundell Lowe gitároshoz, a házassági ceremónia a Monterey fesztivál keretében zajlott. Később néhány évre félig
visszavonult, majd énekesként tért vissza az Egyesült Államokba és Nagy-Britanniába. A Ventura Bennettél való együttműködése
idején különös érdeklődést tanúsított a dalok szövege iránt, amelyeket énekelt, alkalmasint nagyon jó, teljes körű és zeneileg
intelligens dalstiliszta lett.
Albumok: Betty Bennett (1953), Andre Previnnel: Nobody Else But Me (1955).

BENNINK, HAN - 1942. április 17-én született Zaandamban, Hollandia. Bennink intenzív, energikus ütőhangszeres, azzal az erős
anarchisztikus beütéssel és pléhpofával, amely - úgy látszik - jellemző a holland jazzmuzsikusokra. Játéka nem szorítkozik a
dobszerelésre, alkalmanként a zsámolytól a padlóig és falakig mindenen játszik, ami azt a soundot adja, amit keres. Az Outspan
No 2 borítóján mint “dobos, ütőhangszeres, mindenes, valamis" szerepel, a Schwarzwaldfahrt, amelyet a szabad ég alatt vettek fel,
úgy tünteti fel, mint aki “fadarabokon, élő fákon, fövenyen, földön, vízen és levegőn“ játszik. Konzekvensen keményen bánik az
ütőkkel, minden alkalommal összetör néhányat, gyakran veszélyezteti a hallgatóság tagjait. Jóllehet, elsősorban az európai free
improvizációs színpaddal asszociálják, többek között olyan mainstream játékosokkal dolgozott, mint Ben Webster, Dexter Gordon,
Don Byas és Johnny Griffin, avantgarde-dal is flörtölő zenészekkel, mint Sonny Rollins és Lee Konitz, és free zenészekkel, mint
Derek Bailey, Evan Parker és Peter Brötzmann. Eric Dolphyval a szaxofonos utolsó felvételeinek egyikén játszott (Last Date, 1964).
A nyolcvanas évek végén Steve Lacyvel turnézott és a Monk Project részeként hosszú ideig szerepelt Misha Mengelberggel, néhány
évig az Instant Composers Poollal is dolgozott, amelyet 1967-ben Mengelberggel és Willem Breukerrel alapítottak. Kedvenc
dobosai közé tartozik Chick Webb, Big Sid Catlett, Jo Jones és Philly Joe Jones egyaránt. Bennink tanult édesapjától is, aki a
rádiózenekarban dolgozott és táncosok, énekesek kísérőjeként is tevékenykedett. Han első hangszere a klarinét volt, időnként

24
megszakítja a dobolását, és a buli közepén eljátszik egy számot rajta, vagy éppen bendzsón, mélyhegedűn vagy szaxofonon.
Számos lemezfelvételen szerepelt, többnyire olyan a zenészek tulajdonában levő labeleken, mint az FMP, az ICP, az Incus,
alkalmilag Andy Sheppard Soft On The Inside big bandjében is közreműködött.
Albumok: Willem Breukerrel: New Acoustic Swing Duo (1967), Misha Mengelberggel és John Tchicaival: Instant Composers Pool
(1968) Derek Bailey And Han Bennink (1969), másokkal közösen: Instant Composers Pool (1970), az Instant Composers PoollaL
Groupcomposing (1970), Bailey-vel és Evan Parkerrel: Die Topography Of The Lungs (1970), Peter Brötzmannal és Fred Van Hove-val:
Balls (1970), Mengelberggel: Instant Composers Pool (1971), Han Bennink Solo (1972), másokkal együtt: Elements (1972), másokkal
együtt: Couscous De La Mauresque (1972), másokkal együtt: The End (1972), Bailey-veL At Verity's Place (1972), Brötzmannal és Van
Hove-val: Free Jazz Und Kinder (1972), Brötzmann, Van Hove, Bennink (1973), Brötzmannal és Van Hove-val: Einheitsfronthed (1973),
Mengelberggel: Eine Partie Tischtennis (1974), másokkal együtt: Outspan I (1974), másokkal együtt: Outspan 11 (1974), Mengelberggel:
Coincidents (1975,1973 és 1975 közötti felvételek), Mengelberggel (cím nélküli album) (1975), Brötzmannal és Van Hove-val: Tscüs
(1975), Bailey-veL Company 3 (1975), Brötzmannal: Ein Halber Hund Kann Nicht Pinkeln (1977), Brötzmannal: Schwarzwaldfahrt (1977),
Mengelberggel: Midwoud 77 (1977), másokkal együtt: Company 6 (1978), másokkal együtt: Company 7 (1978), Mengelberggel és Dudu
Pukwanával: Yi Yole (1978), Mengelberggel: A European Proposal (1978), Kees HazevoetteL Calling Dozon The Flew Spirit (1978), Solo
West Ost (1978), Brötzmannal és Mengelberggel: Three Points And A Mountain (1979), Mengelberg-Bennink (1980), Brötzmannal: Atsugi
Concert (1980), Tempo Comodo (1982), másokkal együtt: Regeneration (1983), Baileyvel: Han (1988, felvétel: 1986), Steve
Beresforddal: Directly To Pyjamas (1988), Cecil Taylorral: Spots, Circles, And Fantasy (1989).

BENSON, GEORGE -1943. március 2-án született a pennsylvaniai Pittsburgh-ben, Egyesült Államok. Ez a gitáros és énekes a
hetvenes évek közepén sikeresen megvetette a lábát mind a modern jazz mind az easy stílusú popzene táborában, amikor a
jazzpop és a jazzrock komolyan jövedelmezd üzlet lett. 1963-as New Yorkba költözése előtt különböző rhythm & blues formá-
ciókkal szerepelt Pittsburghben és 1954-ben elkészítette az “It Should Have Been Me“ című kislemezét. 1965-ben Benson már
befutott gitárosként Brother Jack McDuff-fal és Herbie Hancockkal dolgozott, és ami nagyon fontos, Wes Montgomeryvel, akinek
repertoárja a popzenétől a könnyű klasszikusokon keresztül más, nem jazz dolgokig terjedt. Amikor Montgomery 1969-ben
elhunyt, a kritikusok úgy vélték, hogy Benson, akit 1966-ban a Columbia szerződtetett, lesz Montgomery utóda. Presztízsének
megalapozásához az is hozzájárult, hogy korai albumain olyan jeles jazzmuzsikusok szerepeltek, mint Hancock, Earl Klugh, Miles
Davis, Joe Farrell és mások. Az albumok közül négynek a producere az a Creed Taylor volt, aki Montgomeryvel is dolgozott, és
1971-ben Bennont is saját cégéhez, a CTI labelhez szerződtette. Benson nagy hatást tett a koncertjein olyan darabokkal, mint a
“California Dreamin", a “Come Together", amelyeket ügyesen dolgozott fel, de mélyen beleásott a mainstream popba is, például
olyan számokkal, mint a “Cry Me A River" vagy az “Unchained Melody". A From Beyond The Blue Horizon című albumon szereplő
Jefferson Airplane nóta, a ,,White Rabbit" kiugró lemezsiker lett, a toplistasiker elkerülhetetlennek látszott - különösen amikor
sok vokális darabot kezdett felvenni. Miután a Bad Benson felkerült az USAalbumok listájára, és a diszkó-táncparketten a Supership
címadó darabja betört az európai listákra, a lehetd legjobb alkupozícióba került ahhoz, hogy príma szerződést kössön a Warner
Brothersszel, akik 1976-ban rögtön kaszáltak a Grammy-nyertes Breezin'-nal és az emlékezetes ,This Masquerade"-dal. A
társaságok újra kiadhatták a rendkívül termékeny Benson korábbi produkcióit, például a The Other Side Of Abbey Road-ot, egy teljes
Beatles-album számról számra való utánjátszását. Profit származott az olyan filmtémákból, mint a ,The Greatest Love Of All",
amelyet Muhammed Ali The Greatest című életrajzi darabjából írtak, vagy a milliós siker, a Give Me The Night és a televízióban
hirdetett The Love Songs. 1987-ben Earl Klughgal elkészítette a kiváló Collaboration-t, és egy további kommersz anyagot Aretha
Franklinnal, a “Love All The Hurt Away"-t. A pop-standardok sikerei elkényeztették; az “On Broadway" felélesztések kivonatolása
- az US Top 10 single 1978-bó1, a Weekend In LA - azután Bobby Darin,, Beyond The Sea (La Mer)". Darinhoz hasonlóan Benson
is sikert aratott Nat King Cole “Nature Bov"ával (kislemez az In Flightból), és - ha valamivel kevésbé is - 1989-ben Cole
“Tenderly"-jével, ami a kifinomultság, a kemény profizmus és a sikerlisták szellemi légkörére adott intelligens válasz vegyüléke.
Albumok: It's Uptown (1966), Benson Burner (1966), Giblet Gravy (1967), The Other Side Of Ab-bey Road (1970), Beyond The Blue
Horizon (1973), Good King band (1973), Bab Benson (1974), Supership (1975), Breezin' (1976), In Flight (1977), Weekend In LA (1978),
Living Inside Your Love (1979), Give Me The Night (1980), In Your Eyes (1983), 20/20 (1985), White The City Sleeps (1986), Collaboration
(1987), Twice The Love (1988). Antológiák, beleértve a The Great Benson Collection (1981), The Love Songs (1985).

BERG, BOB -1951. április 7-én született a New York államban level Brooklynban, Egyesült Államok. Csak rövid ideig tanult a New
York School of Performing Artsban, mielőtt fiatal tenorszaxofonosként korengedményesen egy esztendeig a Juilliard School of
Music diákja lett. Érdeklődése alsósorban a free jazz színpad felé és John Coltrane késeli művei felé vonzotta. 1966-tó1 maga is
ezen a kacskaringós jazzterületen haladt előre. 1969-ben belefáradt a bizonytalanságba és elkezdte tanulmányozni a bop szolid
harmóniai sémáit, majd csatlakozott Brother Jack McDuff bandjéhez. Az elkövetkezd 15 évben Berg a hagyományos hard bop
területen tevékenykedett, ahol gyakorolhatta és kiterjeszthette harmóniai ismereteit. 1973-tól 1976-ig Horace Silver együttesével
játszott, majd ezt néhány osztandó követte Cedar Waltonnal, turnézva és lemezfelvételeket készítve. Berg jelenlegi zenei arculata
azután alakult ki, hogy Miles Davis 1974-ben meghívta fúziós csapatába. Világ körüli turnék után a New York- i stúdiók világába
került, mint a Michael Brecker hatása alatt álló jelentős szaxofonosok egyike.
Albumok: Sam Jonesszel: Visitation (1978), Cedar Waltonnal: Eastern Rebellion (1983), Miles Davisszel: You're Under Arrest (1985),
Mike Sternnel: Upside Downside (1986), Back Roads (1991).

BERGER, KARL - 1935. március 30-án született a németországi Heidelbergben. Berger városa16városa egyetemén zongorázni
tanult, zenetudományi és filozófiai tanulmányokat végzett. 1960-ban áttért a vibrafonra, és jazzt kezdett játszani. Filozófiai
diplomájának megszerzése után 1963-ban Párizsba ment, ahol csatlakozott Don Cherry kvintettjéhez, akivel másfél esztendeig
dolgozott. 1966-ban New Yorkba költözött, ahol a free jazz színpadon nagy örömmel fogadták. Bemutatkozó lemezén, a Tune In-en
együtt játszott Ornette Coleman dobosával, Ed Blackwell-lel, a bőgős Dave Hollanddal és az altszaxofonos Carlos Warddal.
Energikus pedagógus, aki Woodstockban alapított zeneiskolát, ahol az avantgarde olyan szellemi nagyságai, mint George Russell,
Roscoe Mitchell, John Cage és Sam Rivers okították a tanulókat a nyolcvanas évek elején történt bezárásig. Berger folytatta le-
mezfelvételeit, gyakran feleségével, Ingriddel együtt, aki énekesnő.
Albumok: Tune In (1969), With Silence (1972), Changing the Time (1977), a Woodstock Workshop Orchestrával: New Moon (1980).

BERGONZI, JERRY - 1947-ben született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok. A nyolcvanas években az
Egyesült Államokban a John Coltrane hatása alatt á116 szaxofonosok egész légiója bukkant fel, Jerry Bergonzi a
legjellegzetesebbek egyike, aki még várat magára az egyéni hangját illetőleg. Nyolcesztendős korától klarinétozott és

25
altszaxofonozott, 12 esztendős volt, amikor a tenorszaxofonra váltott át, a közeli Berklee College oktatóitól tanult a
középiskolában. 1972-ben a Lowell State Universityn végzett, még abban az évben New Yorkba költözött és hamarosan megkezdte
tízesztendős együttműködését Dave Brubeckkel, először a Two Generations bandben, azt követő-leg pedig d lett a
Brubeck-kvartett szaxisa. 1987-ben Bergonzi visszatért Bostonba, ahol megkezdte a saját neve alatti lemezfelvételi sorozatát,
amelyet részben saját labelje, részben az olasz Red Records részére készített. Játszott saját együtteseivel, a Con Brio kvartettel, a
Trio Gonzzal és amikor Mike Brecker fiatal zongoristája, Joey Calderazzo 1990-ben elkészítette alsó saját lemezét a Blue Note-nál,
akkor Breckert, Branford Marsalist és Bergonzit hívta meg a fúvós szekcióba. Bergonzi lendületes előadása meggyőzte a Blue
Note-ot, hogy eljött a rég esedékes nagy siker.
Albumok: Con Brio (1985), Jerry On Red (1989), Standard Gonz (1991).

BERIGAN, BUNNY - Rowland Bemart Berigan néven 1908. november 2-án született a wisconsini Hilbert Calumet-ben, Egyesült
Államok, 1942. június 2-án hunyt el. Berigan, a swingkorszak legjelentősebb trombitásainak egyike, akire nagy befolyással volt
Louis Armstrong, és példaképe intonációjával és lendületével játszott a legjobban. A harmincas évek elején számos zenekarral,
köztük Paul Whiteman, Fred Rich, Tommy Dorsey és Benny Goodman (akkor is vele játszott, amikor a Los Angeles-i Palomar
Ballroomban 1936 augusztusában elindult a swingkorszak) vezetésével dolgozott. Berigan stúdiókban, házi zenekarokban is
játszott, majd 1937-ben megalakította saját big bandjét. A zenekar nagyon népszerű lett, számos nagy sikere volt, beleértve az “I
Can' t Get Started" egy változatát, amelyben a zenekarvezető lebilincselően énekelt, és a korszak egyik legjelentősebb szólóját
játszotta. Berigan telt, káprázatos sounddal játszott, nem szordínózott trombitahangja ragyogó minőségű. Szeretett melodikus,
lélekteli számokat játszani, amelyek az ő előadásában sajátságos zenei szövedékké váltak. Rendkívül sajnálatos, hogy amennyire
fegyelmezett volt a játékban, annyira szertelen volt a magánélete. Amikor 1940-ben a Berigan big band megszűnt, a zenekarvezető
inni kezdett, ami ártott az egészségének. Rövid ideig ismét játszott Dorsey-val, majd 1941 közepén újraalakította zenekarát. A
következő év elején tüdőgyulladást kapott, de tovább dolgozott, olcsó szeszt ivott, májusban összeesett, és 1942 júniusában
elhunyt.
Antológiák: Bunny Berigan With Hal Kemp And His Orchestra (1930-as felvételek), Bunny Berigan (1931-es felvételek), Saturday Night
Swing Club (1936-os felvételek), The Indispensable Benny Goodman (1936-os felvételek), The Indispensable Tommy Dorsey (1937-es
felvételek), Down By The Old Mill Stream (1936 és 1939 közötti felvételek), The Indispensable Bunny Berigan (1937 és 1939 közötti
felvételek).

BERKLEE COLLEGE OF MUSIC - Az intézményt 1945-ben Berk Lee Elliot alapította a Massachusetts állambeli Bostonban. A
College a világ egyik legjobb jazzoktatási központjává fejlődött. A jazztehetségek névsora azt tanúsítja, hogy az oktatás minősége
sokban függ a tanári stáb figyelemre méltó kvalitásaitól, amelynek vezető figurája Herb Pomeroy, aki korábban maga is itt volt
diák. Számos itt végzett hallgató tért vissza tanárként, például Alan Dawson és Gordon Brisker. Az egykori hallgatók listája
sok-sok oldalt töltene meg, és többek között olyan neves jazz- és popvilágbeli figurák találhatók közöttük, mint Alan Broadbent,
Miroslav Vitous, Roger Neumann, Pat La Barbera, Tommy Smith, Pat Metheny, John Scofield, John Abercrombie, Sadao
Watanabe, Mike Gibbs, Gary Burton, Harold Galper, Steve Marcus, Joe Viola, Bill Chase és Szabó Gábor.

BERMAN, SONNY -Saul Berman néven 1925. április 21-én született a connecticuti New Havenben, Egyesült Államok, 1947.
január 16-án hunyt el. A csodagyermek Berman már kamaszkorában Louis Prima zenekarában trombitált. A befutás évei
hamarosan eljöttek, olyan swingzenekarokban, mint Georgie Auld, Tommy Dorsey, Sonny Dunham, Benny Goodman és Harry
James, majd 1945 elején Woody Herman First Herdjének tagja lett. Egészen addig maradt Hermannal, amíg a következő év végén
fel nem oszlatta zenekarát. Óriási, ki nem fejlődött tehetségű zenész volt, szólójátéka rendkívül drámai, ilyenek a ,,Nocturne", a
,,125th Street Prophet" és a ,,Sidewalks Of Cuba" és az “Apple Honey". Bermant Dizzy Gillespie bebopjátéka ragadtatta el a
legjobban. Drogtúladagolás következtében hunyt el mindössze 21 éves korában.
Antológiák: Woody Hermannal: The V-Disc Years Vol. 1 (1945-ös felvételek), Beautiful Jewish Music (1946-os felvételek), jazz
Immortal (1946os felvételek).

BERNE, TIM - 1954. október 16-án született a New York állambeli Syracuse-ben, Egyesült Államok. Az altszaxofonos Tim Berne
a New York-i avantgarde jazzszínpad egyik kiemelkedő fiatal tagja, aki csak 19 esztendős korában kezdett hangszerével
foglalkozni. Tanult Anthony BraxtonnAl és különösen Julius Hemphillnél, majd megalapította saját lemezcégét, az Empire
Productionst. 1979-ben első lemeze elkészítése céljából a nyugati partra utazott, mert a New York-i zenészeket “túl agresszívnek"
találta. Második albuma, a 7X szintén nyugati parti zenészekkel készült (Vinny Golia, Alex Cline és Roberto Miranda mindkét
lemezen szerepelnek), ámde a rákövetkező kiadványok (Spectres és Songs And Rituals In Real Time...), már New Yorkban készültek, és
olyan közreműködőik voltak, mint Olu Dara, Ed Schuller és Paul Motian. Az utóbbi kettő alakította Berne ritmusszekcióját a
következő két albumon, a The Ancestors és a Mutant Variations címmel az olasz Soul Note-nél megjelent lemezeken. Utolsó albuma,
amely a saját Empire Productionsnál jelent meg, egy 1984-es duó volt, Theoretically, amelyet az akkoriban feltűnt Bill Frisell
gitárossal készített (később a német Minor Music label egy plusz számmal kiegészítve adta újra ki). Karrierjének pillanatnyi leülése
miatt Berne a New York-i Tower Records üzletében kötött ki a pult mögött, ahol egy véletlen találkozás változtatta meg sorsát:
gyermekkori barátja, Gary Lucas (a Captain Beefheart egykori gitárosa, aki a Columbia Records reklámosztályán dolgozott) fel-
ismerte Berne-t a Towerben és javasolta a CBSnek, hogy szerződtesse. A cég részére készített két lemeze jó kritikai visszhangot
kapott, ám a társaság ennek ellenére elutasította a szerződés megújítását. (“Azok az emberek, akik a magasabb pozíciókban
vannak, nem zeneértők, igazából negatívan állnak a dologhoz."), Berne jelenleg a kortárs jazz jelentős egyénisége. Hank
Robertsszel és Joey Baronnal Miniature néven egy kooperatív triót alapítottak, vendégszerepelt John Zorn Spy Vs Spy című,
Ornette Colemannek ajánlott produkciójában, 1991-ben Marilyn Crispell zongoristanővel duóban Európában turnézott. Saját
együttese jó1 mutatja prioritási irányait: öt-hat személyes felállásaiban gyakran ott vannak régi zenésztársai, Baron, Roberts,
Mark Dresser és Herb Robertson. Berne úgy írja le zenéjüket, mint ami “a ritmusok, a textúrák, a harmóniai elképzelések, a
tonális dolgok, az atonális dolgok, a hangulatok, a formák zenéje... Kis motívumokat és töredékeket használok... mindez
spontánul áll össze“. Az eredmény olyan meglepő, frissen szóló combójazz, amely a kilencvenes években az élen jár.
Albumok: The Five-Year Plan (1979), 7X (1980), Spectres (1981), Songs And Rituals In Real Time... (1982), The Ancestors (1983), Mutant
Variations (1984), Bill Frisell-lel: Theoretically (1984), Fulton Street Maul (1987), Sanctified Dreams (1987), Hank Robertsszel és Joey
Baronnal: Miniature (1988), Fractured Fairy Tales (1989), Pace Yourself (1991), a Miniature-rel: I Can't Put My Finger On it (1991).

BERNHARDT, CLYDE - (Ed Barron néven is ismert) 1905. július 11-én született az északkarolinai Gold Hillben, Egyesült
Államok, 1986. május 20-án a New Jersey államban levő Newarkban, Egyesült Államok, hunyt el. A pozanos Bernhardt sok más

26
jazzmuzsikushoz hasonlóan számtalan kis territory zenekarban dolgozott a Közép-Nyugaton, mielőtt 1928-ban New York Citybe
költözött. 1930-ban Joe “King“ Olivertől kapta meg a nagy lehetőséget, amikor is a Harlem Syncopatorsszal játszhatott és éne-
kelhetett. Ezt követőlelt Vernon Andrade-del, Edgar Hayesszel (akivel a Deccánál első lemezfelvételét készítette), Horace
Hendersonnal, Oran “Hot Lips“ Page-dzsel, Stuff Smithszel, Fats Wallerrel, Jay McShann-nel, Cecil Scott-tal, Luis Russell-lel,
Claude Hopkinsszal és Dud Balcombbal játszott. A második világháború után Bernhardt megalakította saját rthythm & blues
combóját. Bernhardt erőteljes blues feelingje helyet biztosított neki a rhythm & blues színpadon, ahol Blue Blazers nevű
együttesét vezette, amellyel 1946 és 1953 között számos kis label részére készített felvételeket, majd részt vett Wynonie Harris
debütáló felvételén a King Records részére. Ezeken a felvételeken Bernhardt a Jimmy Rushing, Big Joe Turner irányzat tehetséges
bluesénekeseként mutatkozott be (egyszer elmondta, hogy a bluesshoutingot azóta gyakorolja, amióta 1930-ban King Oliverrel
játszott). Az ötvenes évek közepétől alkalmi szerződésektől eltekintve zenén kívüli munkákból élt, majd 1968-ban ő hozta létre a
Saydisc Matchbox Blues Series lemezsorozatot. 1975ben megalapította saját labeljét és az általa vezetett Harlem Blues & Jazz
Banddel kezdett turnézni, amely rendkívül népszerű lett Európában, különösen Bernhardt halála után.
Albumok: Blowin' My Top (1968), Blues And jazz From Harlem (1972), More Blues And jazz From Harlem, Sittin' On Top Of The World!
(1975), Clyde Bernhardt And The Harlem Blues And jazz Band At The 7th International jazz Festival, Breda (1977), Clyde Bernhardt & The
Harlem Blues jazz Band (1978), More Blues & Jazz From Harlem (1979).
További információk: Clyde EB. BernhardtSheldon Harris: I Remember. Eighty Years Of Black Entertainment, Big Bands And Blues.

BERRY, BILL -1930. szeptember 14-én született a michigani Benton Harborban, Egyesült Államok. A nagyrészt autodidakta
kornettos Berry első szerződését Don Stricklandtől kapta, aki egy közép-nyugati territory zenekar vezetője volt. Az ötvenes évek
közepén Berry Herb Pomeroy bostoni székhelyű zenekarával játszott, ahonnan Woody Herman kevésbé ismert zenekaraiba (“úgy
hívtuk őket, hogy un-Herd") került (szójátékról van szó: ,unheard", annyit tesz, mint “nem hallott" -A szerk..). Hermant elhagyva
Maynard Fergusonhoz csatlakozott, majd 1961-ben hívták Duke Ellington zenekarába, ez olyan kísérlet volt számára, amely
jelentős változásokat hozott életébe. Kétévi munka után Berry elhagyta Ellingtont, és New York-i stúdiózenészként kiterjedt
tevékenységet folytatott, ugyanakkor olyan jazzmuzsikusokkal is dolgozott, mint Coleman Hawkins és Jimmy Rushing. A
hatvanas évek közepén New Yorkban a Thad Jones-Mel Lewis big band tagja volt, valamint alakított egy gyakorló zenekart is,
amely némi helyi sikert aratott. Amikor a heti tévéshow-t, amiben dolgozott, áttelepítették Los Angelesbe, akkor 6 is átköltözött, és
azóta a nyugati parton dolgozik. 1971-ben átalakította zenekarát, amelyben azóta neves játékosok egész sora dolgozik, így többek
között Cat Anderson, Conte és Pete Candoli, Blue Mitchell, Jimmy Cleveland, Buster Cooper, Richie Kanruca, Bob Cooper, Jake
Hanna, Dave Frishberg és Teddy Edwards. Azóta kiterjedt film- és televíziós stúdiótevékenységet folytat (többek között
vendégszerepelt Frank Sinatra Jnr. helyett az A Man Called Adam-ban és Bruce Willis helyett A simlis és a szende egyik epizódjában).
Berry a nyolcvanas években mind többet koncentrált a jazzre, európai és japán turnén vett részt. Különösen népszerű Japánban,
ahol egyedül szerepelt, illetve olyan zenésztársakkal, mint Benny Carter. Mind a Monterey Jazz Festival All Stars, mind ugyanezen
fesztivál évenkénti főiskolai diák big bandjének zeneigazgatója.
Berry 1989-ben és 1990-ben számos nagy-britanniai koncerten vett részt a Brian Priestley Special Septet vendégzenészeként,
valamint felvett egy kis példányszámban kiadott kazettát, amely Bilberry lam címmel jelent meg. Los Angelesben és környékén
rendszeresen szerepel kis és nagy formációkkal. A kornettet előnyben részesíti a trombitával szemben, Berry a balladákat
melodikus bájjal és elbűvölően játssza, a tempós darabokban bopos frázisokat használ. Favorizálja a csinosan szordinált
számokat is, amikor Is egészen közel dolgozik a mikrofonhoz, és szívvidító soundot kreál. 1991-ben új szerepkörben mutatkozott
be, amikor a brit televízió Misterioso című, Alan Plater rendezte filmjében eljátszotta egy amerikai trombitás szerepét. Los Angeles-i
big bandje az 1991-es helyi Ellingtonkonferencia vendége volt, és lelkes sajtókritikákat kapott. Ugyanebben az évben zenekara kí-
sérte Mel Tormét a Hollywood Bowlban megrendezett koncerten. Csodálói nagy respektussal figyelik mind zenei képességeit, mind
személyes melegségét és lelkesedését. Berry príma hangszerelő és zeneszerző. Kompozíciói közül a nevezetesebbek a “Bloose',
valamint a “Betty" című csodálatos ballada, amelyet feleségének írt, aki korábban énekesnő volt.
Albumok: Duke Ellingtonnal: All American (1962), Ellingtonnal: My People (1963), The Bill Berry Quartet (1963), Coleman
Hawkinsszal: Wrapped Tight (1965), Hot And Happy (1974), Hello Rev (1976), A Tribute To Duke (1977), Shortcake (1978), For Duke
(1978), Brian Priestleyvel: Bilberry jam (1990).

BERRY, CHU - Leon Berry néven 1910. szeptember 13-án született a nyugat-virginiai Wheelingben, Egyesült Államok, 1941.
október 30-án hunyt el. Berry a harmincas évek elején számos New York-i zenekar tenorszaxofonosa volt, beleértve Spike Hughes,
Benny Carter és Fletcher Henderson zenekarát. A zenekarvezetők között nagy keresletnek örvendett, legyen szó lemezfelvételről
vagy klubfellépésről, számos emlékezetes felvétele készült Roy Eldridge-dzsel és Lionel Hamptonnal. 1937-ben a sztárokkal tele-
szórt Cab Calloway zenekarban dolgozott, ahol is zenei befolyása segített növelni a zenekar jazzbeli reputációját (a zenekarvezető
exhibicionizmusa ellenére). Berry, a legszuperebbül ékesszóló szólista Coleman Hawkins stílusában, pompás, érzelmes sounddal.
Sajnos mielőtt igazán egyéni stílusát kialakíthatta volna, egy Calloway-turné során autóbalesetet szenvedett, és néhány nap
múlva, 1941. október 30-án elhunyt.
Válogatott albumok: The Calloway Years (1937 és 1941 közötti felvételek), A Giant Of The Tenor Sax (1938 és 1941 közötti
felvételek), The Complete Lionel Hampton (1939-es felvételek), Chu Berry And His Jazz Ensemble (1941-es felvételek).

BERRY, EMMETT -1915. július 23-án született a georgiai Maconban, Egyesült Államok. Berry 1933-ban, egy évvel azután, hogy
első profi szerződését kapta, a vezető New York-i zenekarokban trombitált. 1936-ban Roy Eldridge helyére került Fletcher
Henderson big bandjében. Itt há-rom évig maradt, majd átköltözött a zenekarvezető Fletcher testvérének, Horace-nak zenekarába.
Berry a negyvenes évek elején az elegáns Teddy Wilson szextettel dolgozott, egyúttal szerepelt Lionel Hampton, Benny Carter, John
Kirby zenekarában, valamint a Roy Eldridge 's Little Jazz Trumpet Ensemble-ben is. Az évtized második felében Count Basie-vel
szerepelt. Az ötvenes években Berry Jimmy Rushinggal, Johnny Hodgesszal, Cootie Williamsszel és Sammy Priceszal dolgozott,
lemezfelvételeket készített. A hatvanas években Los Angelesben telepedett le, ám sokszor ismét útra kelt Peanuts Huckóval és Wil-
bur De Pareisszal. Berry mesteri játékos, szólói makulátlanul megformáltak, tűzzel és szenvedéllyel eljátszottak. 1970 óta
visszavonultan él.
Válogatott albumok: Sam Price And His ianseians (1955), Jimmy Rushinggal: Listen To The Blues (1955).

BERT, EDDIE - 1922. május 16-án született a New York állambeli Yonkersben, Egyesült Államok. Bert a Benny Powell-lel
folytatott pozantanulmányok után első jobb szerződését 1940-ben a Sam Donahue zenekarnál kapta. A katonai szolgálat megtörte
karrierjét, de három évvel később folytatta tanoncéveit Red Norvo, Charlie Barnet és Woody Herman zenekarában. Bert 1946-ban
egy nyolc esztendeig tartó big band periódust kezdett, többek között szerepelt Stan Kentonnal. Az ötvenes években többnyire

27
kisegyüttesekkel dolgozott (néha együttesvezetőként is), szerepelt a Charles Mingus' Jazz Workshoppal, és rendszeres hétfő esti
szerződése volt a Birdland klubban. Az évtized végén és a hatvanas években New Yorkban színházi zenész volt és zenei
tanulmányokat is folytatott. Minden lehetséges alkalommal jazzt játszott, olyan zenekarvezetőkkel, mint Mingus, Benny Goodman
(akinek zenekarával a negyvenes években rövid ideig már dolgozott, és Thelonious Monk. Flexibilisjátékos, képes arra, hogy kis
bebop együttesekben és mainstream zenekarokban játsszon. Bert ereje és intonációja legjobban a big bandekben érvényesül,
amikor a Thad Jones-Mel Lewis big banddel játszik, vagy fesztiválon a Lionel Hampton all star zenekarral 1978-ban.
Albumok: Eddie Bert Quintet (1953), Let's Dig Bert (1955), Eddie Bert With The Hank Jones Trio (1955), Encore (1955), Kaleidoscope
(1955), The Thelonious Monk Orchestra At Town Hall (1959), Westchester Workshop (hatvanas évek), Skeleton Of The Band (1976).

BERTON, VIC -Victor Cohen néven, 1896. má-jus 6-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok, 1951.
december 26-án hunyt el. Gyermekkorában kezdett zongorázni és hegedülni, majd hétesztendős korában Milwaukeeban az
Alhambra Színház zenekarában dobolt. Tinédzserévei elején ütőhangszeres tanulmányokat folytatott, és klasszikus zenekarokkal
dolgozott, majd az első világháború alatt a John Philip Sousa vezette zenekarral játszott. A húszas évek elején Bert Chicagóban
játszott számos névtelen jazzegyüttesben, és menedzseléssel is foglalkozni kezdett. 1924-ben volt a Wolverines zenekar
menedzsere, amellyel alkalmilag maga is fellépett. Ezután mintegy évtizedig olyan show-zenekarokkal játszott, mint Roger Wolfe
Kahn, Sam Lanin, Vincent Lopez és Paul Whiteman együttese; ugyanakkor számos jazzéh popzenekarral készített felvételeket,
nevezetesen a Miff Mole, a Bix Beiderbecke és a Red Nichols vezette együttesekkel. Berton a korai jazz nagy személyiségeinek
egyike volt, aki az okkultizmust tanulmányozta, és gyakran fogadta látogatóit hosszú fekete ruhában. 1931-ben Louis
Armstronggal együtt az újságok címoldalára került, amikor marihuánaszívásért becsukták. A harmincas és a negyvenes években
Berton többnyire a hollywoodi filmstúdiókban dolgozott, és a Los Angeles-i meg a New York-i Filharmonikusokkal is játszott.
Berton nagyra értékelt játékos és tanár, technikai kvalitásai sohasem voltak kétségesek, ámde játékából hiányzik a legjobb
jazzdobosok szabadon hömpölygő savingje. Néhány tekintetben ez a hiányosság összefügg klasszikus zenei képzettségével, gya-
korlatával, de ugyanakkor jól alkalmazta a jazzben a Nicholsszal való tympanyjátékban. Az ő érdemének tekinthető a lábgép,
másnéven a lábcsín bevezetése a húszas évek közepén.
Antológia: Red Nichols And His Five Pennies (1926 és 1930 közötti felvételek).

BEST, DENZIL DE COSTA -1917. április 27-én született New Yorkban, Egyesült Államok. Best multi-instrumentalista volt, aki
trombitán, zongorán és bőgőn játszott, és már húszas évei közepén volt, amikor elkezdett dobolni. A késői start ellenére kedvelt
sessionzenész volt, aki a negyvenes években olyan zenészekkel játszott és készített lemezfelvételeket, mint Coleman Hawkins,
Illinois Jacquet, Lee Konitz, Thelonious Monk (akivel együtt a “Bemsha Swing "-t komponálták) és Ben Webster. 1949-ben George
Shearing eredeti kvintettjének tagja volt, majd az ötvenes években sokszor szerepelt Erroll Garnerrel. Hajszálpontos, diszkrét
játékos, aki különösenjól kezeli a seprűket. Best egy olyan betegségben szenvedett, amelynek következtében hamarosan nem volt
képes játszani. Számos jazz bop standardot komponált, köztük a ,,Move" és a ,,Wee" címűt. 1965. május 24-én a földalatti lép-
csőjén balesetet szenvedett és elhunyt.
Albumok: Errol Garnerrel: Concert By The Sea (1955). Antológiák: Coleman Hawkinsszal: Hollywood Stampede (1945-ös felvételek),
The Best Of George Shearing (1949 és 1951 közötti felvételek).

BILK, ACKER - Bernard Stanley Bilk néven 1929. január 28-án született a Somersetben levő Pensfordban, Anglia. Bilk
Télprofiként Bristolban játszott, majd 1954-ben, amikor klarinétosként csatlakozott Ken Colyer-hoz, bekövetkezett a nagy áttörés.
Négy évvel később az önmagának adományozott címmel mint “Mr." Acker Bilk került az angol Top 10 listájára a “Summer Se" című
darabjával. A Paramount Jazz Banddel a háta mögött Bilk a hatvanas évek elejének brit tradicionális jazz boomjának élvonalában
szerepelt. Jellegzetes keménykalapos, csíkos mellényes uniformisukban, Bilk és csapata egész sor brit sikert ért el a “Buona
Será"-val, és a ,,That's My Home"-mal. Acker Bilk személyesen a Leon Young String Chorale-lal érte el legnagyobb sikerét. A
,,Stranger On The Shore" 1962 májusában az amerikai sikerlista élén állt, a brit listán 2. lett és nem kevesebb mint 55 hétig
szerepelt a toplistán. Amikor a beathullám sok tradicionális jazzmuzsikus végét jelentette, akkor Bilk a kabaréban folytatta
sikeres tevékenységét és 1976 végén az ,,Aria"-val ismét visszatért a Top 10-re. Kenny Ballhoz és Chris Barberhez hasonlóan
folytatja fellépéseit, hogy újraalkossa a brit Number 1 albumot, a ,,The Best Of Ball, Barber And Bilk" -et (1962).
Albumok: Mr. Acker Requests (1958), Mr. Acker Marches On (1958), Mr. Acker Bilk Sings (1959), Mr. Acker Bilk Requests (Part One)
(1959), Mr. Acker Bilk Requests (Part Two) (1959), The Noble Art Of Mr. Acker Bilk (1959), Seven Ages Of Acker (1960), Mr. Acker Bilk's
Omnibus (1960), Acker (1960), A Golden Treasury Of Bilk (1961), Mr. Acker Bilk's Lansdowne Folio (1961), Stranger On The Shore (1961),
Above The Stars And Other Romantic Fancies (1962), A Taste Of Honey (1963), Great Themes From Great European Movies (1965), Acker
In Paris (1966), Blue Acker (1968), Some Of My Favourite Things (1973), That's My Desire (1974), Serenade (1975), The One For Me
(1976), Invitation (1977), Meanwhile (1977), Sheer Magic (1977), Exremely Live In Studio 1 (1978), Free (1978), When The Lights Are Low
(1978), Max Bygravesszel: Twogether (1980), Unissued Acker (1980), Made In Hungary (1980), The Moment I'm With You (1980), Relaxin'
(1981), Acker Bilk In Holland (1985), John, Paul And Acker (1987), On Stage (1988), That's My Home (1988), Chris Barberrel és Kenny
Ball-lal: The Ultimate! (1991). Antológiák: The Best Of Ball, Barber And Bilk (1962), Golden Hour Of Acker Bilk (1974), Very Best Of Acker
Bilk (1978), Evergreen (1978), Sheer Magic (1979), The Best Of Acker Bilk, Volume Two (1979), Mellow Music (1980).

BISCOE, CHRIS -1947. február 5-én született a hertfordshire-i East Barnetben, Anglia. Biscoe 1963-ban autodidaktaként tanult
meg altszaxofonozni, később ehhez vette a tenor-, a szopránér a baritonszaxofont, valamint a viszonylag ritka altklarinétot.
1970-tó1 1973-ig a National Youth Jazz Orchestra tagja volt, azután Londonban különböző együttesekkel, többek között a
Redbrass-szel dolgozott. 1979-ben hosszú együttműködést kezdett Mike Westbrookkal, amikor is jelentősen hozzájárult
Westbrook projektjeihez, nevezetesen a brass banddel (Bright As Fire), az orchestrával (The Cortege és On Duke's Birthday) és a
trióval (A Little Westbrook Music és Love For Sale). 1983-tó1 a Chris McGregor 's Brotherhood Of Breathszel is dolgozott (Country
Cooking) és 1985-ben egy kazettát készített saját zenéjével (Quintet And Duo), amelyet a következő évben egy szextettalbum
követett saját Walking Wig labelén, amelyen Danilo Teremi olasz pozanos is közreműködött. A nyolcvanas évek végén és a
kilencvenes években Biscoe George Russell-lel (The London Concert) és Andy Shepparddal (Soft On The Inside) turnézott és le-
mezfelvételeket készített. Ugyanakkor Franciaországban Didier Levallet együtteseivel dolgozott, valamint a Zhivaro nevű kollektív
együttessel, amelyben Levallet és Henri Texier is szerepeltek. Folytatta saját kvartettje vezetését, játszott a Full Monte
improvizációs csoporttal (Brian Godding, Tony Marsh, Marcin Mattos), 1991-ben Modern Alarms címmel egy újabb kazettát
készített saját zenéjéből, a Dedication Orchestra tagjaként felvette a Spirits Rejoice projektet. Kiváló modern stiliszta, különösen
invenciózus a baritonszaxofonon.
Albumok: Quintet And Duo (1985), The Chris Biscoe Sextet (1986), a Full Montével: Life In The Grand Hotel (1991), Modern Alarms

28
(1991).

BISHOP, WALTER JNR. -1927. április 10-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Bishop apja
jamaicai dalszövegíró volt, akinek “Swing, Brother, Swing' című darabját többek között Billie Holiday Count Basie-vel vette
lemezre. A gyermek Bishop apja bátorítására kezdett zongorázni. A negyvenes években zenei érdeklődését a Bud Powell művészete
iránti érdeklődés határozta meg, számos kisegyüttessel zenélt, többek között Charlie Parker, Miles Davis és Oscar Pettiford
vezetésével. A drogfüggőség az ötvenes években megtörte Bishop karrierjét, ám a következő évtizedben mind zeneileg, mind
emberileg győzedelmeskedett. Curtis Fullerrel dolgozott és saját kisegyütteseit vezette, amelyekkel felvételeket is készített.
Folytatta zenei tanulmányait, majd Los Angelesbe való visszatérése után a hatvanas évek végén tanítani kezdett. A hetvenes évek
végén ismét a keleti parton játszott, és tanított. Ritkán lépett fel New York környékén kívül, felvételei jó1 demonstrálják
adottságait, Bishop szinte teljesen ismeretlen a szélesebb közönség előtt, zenésztársai ugyanakkor nagyra becsülik. Egy
jazzelméleti könyv írója.
Albumok: Speak Low (1961), Bish Bash (1964), Walter Bishop Trio: 1965 (1965,1962-63-as felvételek), Coral Keys (1971), Keeper Of
My Soul (1973), Valley Land (1974), Old Folks (1976), Soliloquy (1976), Soul Village (1977), másokkal együtt: I Remember Bebop (1977),
Hot House (1978), Cubicle (1978), Just In Time (1988), What's New? (1990). Antológia: Miles Davis-szel: Collector's Items (1953 és 1956
közötti felvételek).

BLACK ARTISTS GROUP-A BAG közvetlen inspirálója a chicagói AACM volt. A csoportot a hatvanas évek végén a Missouri
állambeli St. Louisban Charles “Bobo" Shaw dobos és Ajule Rutlin színész és költő alapították. Ez egy kísérlet volt a fekete
művészek promóciójára, és inkább kölcsönös támogatására mintsem versenyre buzdított. Legtöbb tagja híres lett, így többek
között Oliver Lake (altszaxofon), Joe Bowie (pozan), Baikida Carroll (trombita), Julius Hemphill és Marty Ehrlich (mindkettő
tenorszaxofon). Az egyéni karrierre való törekvés szétrombolta a szervezetet, amikor öt vezető tagja egy európai turné kedvéért
elhagyta. Az AACMmel ellentétben itt nem voltak olyan fiatalabb tagok, akik életben tartották volna. Mindenesetre a BAG érdekes
emlékeztető arra a korszakra, amikor a zenészek saját útjukat keresték.

BLACKMAN, CINDY - 1959. november 18-án született az ohiói Yellow Springsben, Egyesült Államok. Blackman, a növekvő
számban megjelenő női dobosok egyike, erőteljes, de nem bombasztikus dobos, a tradíciónak részese, amelynek Max Roach,
valamint a másik fő befolyásolója Tony Williams. Édesanyja és nagyanyja klasszikus zenészek voltak, a nagybátyja pedig
vibrafonozott. Blackman az ütőhangszerekre specializálta magát, keményen dolgozott, fejlesztette magát mind szabadidejében,
mind az iskolában. Az University of Hartfordon klasszikus ütőhangszeres játékot tanult, azután a massachusettsi Bostonban levő
Berklee College Of Musicba került, ahol Alan Dawson és Lennie Nelson tanították. 1982-ben New Yorkba költözött, ahol Freddie
Hubbarddal, Sam Riversszel és Jackie McLeannel játszott, majd 1987-ben utóbbi állandó dobosa lett. Kemény iskolát járt ki
addigra, mint a Ted Cursori -féle, egész éjjel tartó jam sessionök házidobosa a Blue Note Clubban, és néhány órát játszott abban
a zenekarban is, amelyik a 42nd Street és a 6th Avenue sarkán zenélt. Egy all star zenekarral való lemezdebütálása megmutatta
vezetői, zeneszerzői és ütőstudását. 1990-ben néhány jól ismert fesztiválon csatlakozott a Don Pullen trióhoz
Albumok: Arcane (1987), Autumn Leaves (1989).

BLACKWELL, ED - Edward Blackwell néven 1929. október 10-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok,
elhunyt 1992. október 7-én. Blackwell szülővárosában kezdett dobolni, a jazzjáték alapfogalmait olyan helyi mesterek mutatták be
neki, mint Baby Dodds és Zutty Singleton. Ezen tradicionális kapcsolatok ellenére Blackwell első szerződéseit mainstream
zenekaroktól kapta, és rhythm & bluest is játszott. Az Ornette Colemannel való találkozása megváltoztatta zenei elképzeléseit, és
az ötvenes évek elején Colemannel játszott a nyugati parton. Amikor visszatért New Orleansbe, akkor mainstream és rhythm &
blues zenét játszott, többek között Ray Charlesszal. A hatvanas évek kezdetén visszatért Colemanhoz, aki ekkor New Yorkban volt.
Itt kezdődött egy hosszú ideig tartó együttműködés Don Cherryvel is. A hatvanas évek közepén Cherry, Coleman és Randy Weston
zenekaraiban játszott. Blackwell és Weston egy darabig Marokkóban éltek, ahol Blackwell továbbfejlesztette ütősismereteit, majd
néhány kiegészítő hangszert kezdett használni, amikor is beillesztette őket hangszínezeti palettájába. A hetvenes évek elején ismét
Colemannel dolgozott, és játszott Thelonious Monkkal is. Ebben az időszakban részben egészségügyi okokból vissza kellett
szorítania a játékot, és tanítást vállalt. A hetvenes években felújította a Cherryvel való kapcsolatát és csatlakozott az Old And New
Dreams nevet viselő kvartettjéhez, hogy tovább támogassa Coleman zenéjét. A zenekar további tagjai Charlie Haden és Dewey
Redman voltak. 1981-ben csatlakozott dobos barátaihoz, Sonny Murrayhez, Dennis Charleshoz és Steve McCallhoz, hogy megala-
kítsák a Drums Inter-Actuelt, felvételt készített Anthony Braxtonnal és másokkal is. Erőteljes dobos, akinek briliáns soundja és
finom beatje van, a frontvonalban levő zenésztársak igényeinek gyors tudatosítója. Blackwell a legprímább free jazz dobosok
egyike volt, akinek a Colemannel való együtt gondolkodó polifonikus kölcsönhatása gyakran félelmetes a maga bonyolultságában.
Cherryvel való együttműködése szintén figyelemre méltó.
Albumok: Ornette Colemannel: This Is Our Music (1960), Colemannel: To Whom He Keeps A Record (1960), Colemannel: Free Jazz
(1961), Don Cherryvel: Mu (1969), az Old And New Dreamsszel: Old And New Dreams 1 (1976), Old And New Dreams 11(1979), Playtime
(1981), Anthony Braxtonnal: SK Compositions: Quartet (1982), El Corazón (1982), Cherryvel: A Tribute To Ed Blackwell (1987),
Cherryvel: Multikulti (1990).

BLAKE, RAN - 1935. április 20-án született a Massachusetts állambeli Springfieldben, Egyesült Államok. Springfieldben, majd
később a connecticuti Suffieldbennőtt fel, négyéves korától jórészt autodidakta zongorista volt. Gyermekkorától fogva filmbolond
lévén, megismerkedett a soundtrackek, azaz a filmzenék világával, ami jó bevezetés volt neki a huszadik századi zeneszerzők, mint
Bartók, Debussy és Prokofjev világába. Ugyanakkor a gospel zene iránti szeretetét Mahalia Jackson lemezei táplálták, valamint a
connecticuti Hartfordban a helyi Church of God in Christben szerzett személyes élményei. Blake 1956-tó1 1960-ig a Bard
College-ban tanult, kigondolva saját jazzkurzusát, és egyúttal elkezdett Jeanne Lee énekesnővel is dolgozni -1961ben
lemezfelvételt készítettek és 1963-ban Európában turnéztak. A third stream zene vezető apostolával, Gunther Schullerrel
folytatott tanulmányai megadták Blake-nek azt a lehetőséget, hogy az afro-amerikai, az európai klasszikus és a különböző
etnikumok népzenéinek saját személyes szintézisét megtalálja. Amikor Schuller 1967-ben a bostoni New England Conservatory of
Music elnöke lett, akkor Blake odament, hogy vele dolgozhasson, majd 1973-ban a Third Stream Department professzora lett,
ahol azóta is megmaradt. Jóllehet legtöbb felvétele szóló, dolgozik énekesekkel is, mint Lee, Chris Connor és Eleni Odorai,
valamint szaxofonosokkal, mint Anthony Braxton, Steve Lacy, Houston Person és Ricky Ford, akit Blake Bostonban 16 esztendős
korában “felfedezett". Más figyelemre méltó projektje például együttműködése a New England Conservatory Symphony
Orchestrával (a Portfolio Of Doktor Mabuse-on), valamint vendég-művészként való részvétele Franz Koglmann 1989-es Orte Der

29
Geometria című darabjában. A tipikus blake-i jellemvonások, amelyek általában jelentkeznek a zenéjében is: fajgyűlölet-ellenes-
sége és radikális szociális nézetei, a spirituálék áhítatos imádata, folyamatos lelkesedése a film iránt, és ezzel összefüggésben a
zenével való kapcsolata (Film Noirés Vertigo). Teljesen egyedi zongorastílusa egyfajta desztillációja Thelonious Monknak és Erik
Satfe-nek: nagyon választékos és szabatos, nagyon nyugodt, mind az akut disszonanciára, mind a delikát romanticizmusra képes,
frázisai gyakran hasonlítanak szilánkokra vagy cseppekre, amelyeke csend nagyürességén keresztüllebegnek és csörgedeznek.
Egy friss darabja, a That Certain Feeling, George Gershwin darabjaiból lett válogatva és a tervezett homagessorozat második
darabja a Duke Dreams (ezt Duke Ellingtonnak és Billy Strayhornnak ajánlotta), valamint tervezi a Monk és Charles Mingus előtti
tisztelgést is.
Albumok: Jeanne Lee-vel: The Newest Sound Around (1961), Plays Solo Piano (1965), The Blue Potato (1969), Breakthru (1976), Wende
(1977), Crystal Trip (1977), Open City (1977), Take One (1977), Take Two (1977), Realization Of A Dream (1978), Rapport (1978), Third
Stream Recompositions (1980, felvétel: 1977), Film Noir (1980), Jaki Byarddal: Improvisations (1981), Duke Dreams (1981), Portfolio Of
Doktor Mabuse (1983, felvétel: 1979, 1977), Houston Personnel: Suffield Gothic (1984), Painted Rhythms Volume 1(1986), Vertigo
(1987, felvétel: 1984), Short Life Of Barbara Monk (1987), Painted Rhythms Volume 11 (1988, felvétel: 1985), Lee-vel: You Stepped Out Of
A Cloud (1990), Ricky Forddal és Steve Lacyval: That Certain Feeling (1991).

BLAKEY, ART-Arthur Blakey néven 1919. ok-tóber 11-én született a Pennsylvania állambeli Pittsburgben, Egyesült Államok,
1990. október 16-án hunyt el. Blakey először zongorista volt, a dobokhoz való áttérését Erroll Garner színpadi megjelenésének
tulajdonítják, akinek megszokott dobosa beteg lett. Art Blakey volt Mary Lou Williams dobosa annak 1942-es New York-i de-
bütálásakor, dobolt Fletcher Henderson pompás swingzenekarában (1943-44) és a legendás Billy Eckstine zenekarban, amelyben
Charlie Parker, Dexter Gordon, Dizzy Gillespie, Miles Davis és Thelonious Monk (1944-47) játszottak. A klasszikus bebop
sessionök mindinkább Max Roach-ot és Kenny Clarke-ot igényelték a dobok mögött, de Blakey volt az, aki utoljára nevetett,
amikor a hard bop mozgalom kiemelkedő vezetője lett. A west coast jazz “cool" iskolájának barokk hangszereléseivel ellentétben a
hard bop a bebop hangszeres szabadságát a gospel pulzáló backbeat-jével kombinálta. Ehhez ideálisan kapcsolódott az akkor
bevezetett hosszan játszó mikrolemez, ahol a számok a jellegzetesen kiemelt kontrasztálli szólókkal ritmikai eposzokká
hosszabbodtak meg. Blakey lábcsín- és pergődob-munkája legendás lett mindazoknál a zenészeknél, akik a jazz Messengers
soraiban megfordultak. Zenekari tagjai szerint Blakey sohasem unta meg azt mondani a tagoknak (és a nőknek, mint például
felfedezettjének, Joanne Brackeen zongoristának), hogy menjenek és alakítsák meg saját zenekarukat: bandje egy állandóan úton
lévő egyetem volt. Megkövetelte a zenei precizitást, ugyanakkor tudta azt is, hogy kockázat nélkül a jazz halott. Dobolása bátor és
briliáns. A könyökével a dobbőrön támaszkodott meg, hogy intonációt váltson: sajátságos dobpergetése, a “press rolls" zenei
védjegye lett. Hogy ereje nem a finomság hiányában volt, azt j61 illusztrálja már-már misztikus együttérzése Thelonious Monk
ritmusérzéke iránt: Monk jazztörténeti jelentőségű 1957-es, Coleman Hawkinst és John Coltrane-t magába foglaló kisegyüttes
felvételéhez való hozzájárulása lehengerlő. 1971-es londoni triófelvételei (Something In Blue és The Man I Love) Monkkal valószínűleg
a legimpresszívebb felvételei mint dobosnak. Blakey a kreativitás és az akusztikus jazz világitó fénysugara az agyonelektronizált
hetvenes években. Miles Davis egyszer kijelentette: “Ha Art Blakey régimódi, akkor én fehér vagyok". Ez be is bizonyosodott,
amikor a nyolcvanas években a hard bop teljes mellbedobással tombolt. A Jazz Messengers egykori tagjai, Wynton Marsalis és
Terence Blanchard a jazzértékek visszatérésének apostolai lettek. Angliában egy 1986-os televíziós találkozáson, amelyen a fekete
brit jazz ifjútörökjei, köztük Courtney Pine és Steve Williamson vettek részt, látni lehetett, hogyan ámította el a fiatal
jazztáncosokat, amikor megmutatta nekik az “A Night In Tunisia" komplexitását. Blakey az 1990-ben bekövetkezett haláláig
folyamatosan kereste az új zenészarcokat, mindig a belső melegséget és a precizitást állította előtérbe. Amikor Blakey játszott,
akkor mindig utánozhatatlanul grimaszolt nyitott szájával: dobolása hallatán ma is leesik az állunk. Az iszlám hitre való áttérését
követően Blakey a nevét Abdullah Ión Buhainára változtatta, ami becenevéhez, a “Bu"-hoz vezetett.
Válogatott albumok: A Night At Birdland (1954), Hard Bop (1956), Art Blakey-Thelonious Monk (1958), Like Someone In Love (1960),
Roots & Herbs (1961), Kyoto (1968), Thelonious Monkkal: Something In Blue (1971), Gypsy Folk Tales (1977), Straight Ahead (1981), Blue
Night (1985).

BLANCHARD, TERENCE -1962. március 13án született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok. Egyike annak a számos
fiatal briliáns zenésznek, akik a nyolcvanas években New Orleansben feltűntek. Blanchard 14 esztendős korában kezdett
trombitálni, amikor is Ellis Marsalis vezetésével a New Orleans Center for Creative Artsban tanult. Ellis Marsalis szintén New
Orleans-i, és Branford és Wynton Marsalis édesapja. Egy évvel később Blanchard már komponálást tanult, majd 1980-ban a
Rutgers University diákja lett. Még ugyanebben az évben csatlakozott Lionel Hamptonhoz, akivel két esztendeig játszik, mígnem az
Art Blakey vezette jazz Messengersben felváltotta Wynton Marsalist. Ugyanekkor egykori New Orleans-i diáktársa, Donald
Harrison váltotta fel Branfordot a Messengersben. Blanchard 1986-ig maradt Blakeyvel, amikor is Harrisonnal megalakította saját
együttesét. Kiváló technikai adottságú zenész, játéka korai boptrombitások, például Clifford Brown líraiságát idézi. Jóllehet,
Blanchard kevésbé ismert, mint Marsalis, játéka hasonló keretek között mozog, ámde erőteljesebb jazzfeelinggel.
Albumok: Donald Harrisonnal: New York Second Line (1983), Art Blakeyvel: New York Scene (1984), Harrisonnal: Discernment
(1986), Harrisonnal: Nascence (1986).

BLANTON, JIMMY - 1918. októberében szüle-tett a Tennessee állambeli Chatanoogában, Egyesült Államok. Blanton
hegedűsként kezdte pályafutását és zeneelméletet tanult, mielőtt az iskolában áttért a nagybőgőre. Számos helyi zenekarban
játszott, majd 1936-37-ben a Jeter-Pillars Orchestrával játszott St. Louisban és a Fate Marable 's Cotton Pickersszel. 1939
októberében Duke Ellington szerződtette, és ez egyúttal azt is jelentette, hogy a háromhúrú bőgőről a négyhúrosra tért át. Néhány
hónap múlva Billy Taylorral került reflektorfénybe, majd 1940 elejétől saját együttesével dolgozott. Figyelemre méltóan ügyes
játékos volt, technikája, hangterjedelme, harmóniaérzéke és kifogyhatatlan savingje az Ellington-zenekarnak roppant nagy
felhajtóerőt adott. Művészete számos olyan bőgés figyelmét hívta fel magára, akiknek saját művészete, innovációjuk visszhangja
gyenge. Amikor elhagyta az Ellington-zenekart, akkor Blanton korai bogzenészekkel is játszott a Mintori Playhouse-ban, amely
nagymértékben hozzájárult a jazzen belüli változásokhoz. Blanton igen sokat felvételezett Ellingtonnal, nemcsak a zenekarral,
hanem a zenekarvezetővel duettben is. Blanton 1942. július 30-án bekövetkezett halála a jazzbőgőjáték nagy vesztesége volt.
Mindössze 23 esztendőt élt.
Antológiák: The Indispensable Duke Ellington Vols 5-6 (1940-es felvételek), Ellingtonnal: The
Blanton-Webster Band (1940 és 1942 közötti felvételek).

BLEY, CARLA - Carla Borg néven 1938. május 11-én született a kaliforniai Oaklandben, Egyesült Államok. Édesapja, aki
zongoratanár és templomi orgonista volt, tanította zongorázni, de a szabványos tanulmányait már ötesztendős korában

30
abbahagyta. Fá zenei tevékenysége a templomi kórusban való éneklés, illetve a templomi orgonálás volt, egészen addig, amíg 17
esztendős korában meg nem érintette a jazz. Amikor New Yorkba költözött, akkor pincérnő lett, mert nem volt reménye arra, hogy
zongoristaként vagy zeneszerzőként megéljen. 1957-ben Paul Bley zongorista felesége lett és 1959-től kezdett komolyabban
komponálni, mégpedig lánynevét, a “Borg'-ot használva, amikor 1960-ban George Russell elkészítette egyik első kompozíciója, a
“Dance Class" felvételét. Russell használta néhány kompozícióját, akárcsak férjéét, Paulét. Amint hírneve emelkedett, szerzemé-
nyeit olyan zenészek keresték, mint Jimmy Giuffre, Art Farmer, Gary Burton és Charlie Haden, akivel annak számos Liberation
Music Orchestra projektjében együtt dolgozott. 1964ben Bill Dixon meghívta a Jazz Composers' Guild alapító tagjának, majd
ugyanezen év végén Michael Mantlerrel, aki később második férje lett, a Judson Hall-bell koncertsorozaton a jazz Composers'
Guild Orchestra vezetője volt. Kritikai álláspontja akkor kezdett virágozni, amikor csatlakozott a Jazz Composers' Orchestra Asso-
ciationhoz, amelyet 1966-ban Mantler alapított a nem funkcionáló Guild mintájára. Az Association és a hozzá kapcsolódó
Orchestra (JCO), megadta azt a lehetőséget a zeneszerzőknek, hogy széles skálán komponálhassanak, és Carla meg is ragadta ezt.
Két műve, az A Genuine Tong Funeral (Dark Opera Without Words), amelyet a Gary Burton Quartet köré alakult zenekar játszott
lemezre, valamint a masszív Escalator Over The Hill, amely hat lemezoldalra terjed ki, mint zenés szánházi produkciók készültek, és
zajos sikert arattak. Számos rövidebb darabja standard jazzdarab lett, például a “Mother Of The Dead Man' (amely eredetileg a
Tong Funeral része), a “Closer', az “Ida Lupino" és a ,,Sing Me Softly Of The Blues". 1964-tó1 profi zenész, Pharoah Sanders és
Charles Moffett zenésztársa ezen év kezdetétől. Decembertél Mantlerrel közösen vezette a JCO-t. Első zenekari darabja, a “Roast"
innen datálódik, de élénken érdeklődött a free jazz iránt is. A JCO 1965-ös fellépése után, a Newport jazz Festivalon, Carla
megszervezte a jazz Realities Quintetet, amelyben Mantler és Steve Lacy is zenéltek, és európai turnén vettek részt. 1966ban Peter
Brötzmannal és Peter Kowalddal újabb európai turnén vett részt, ami kiábrándí-totta a free jazzből, és ez vezetett a
Funeral-produkcióhoz. Ekkor néhány évig a zeneszerzésre koncentrált, de emellett 1974-ben fellépett a Jack Bruce banddel, majd
1976-tó1 saját maga vezette zenekarát. A nyolcvanas években billentyűsként szerepelt, és középnagyságú formációkkal dolgozott,
és mint 1990-es londoni látogatásakor maga is megállapította, nem a nagy zongoristák egyike, hanem különleges zeneszerzés.
Kapcsolata az egykor Gary Burton-bőgőssel és komponistával, Steve Swallow-val vezetett sikeres szextettjéhez, amellyel a
nyolcvanas évek végén rendszeresen turnézott. Mialatt a kritikusok hideget fújtak a szextettre (de nem a közönség), addig 1990
végén a Very Big Carla Bley Band bebizonyította, hogy még nem veszítette el sajátos zeneszerzői hangját. Bley hozzájárulása a zene
“adminisztratív" oldalához több mint figyelemreméltó. Részt vett abban a mozgalomban, amely az önállóság, a független akarat és
az ipari intézményektől való függetlenség lehetőségét adta a zenészeknek. Paul Bleyjel a Jazz Composers Guild tagja volt, amelyet
1964-ben együttműködésre alapítottak és később segített a JCOA megalapításánál is. Mantlerrel együtt két lemezcéget hoztak
létre, a Wattnál saját felvételeik jelennek meg, a JCOA-ná1 mások műveit támogatják. Szerzeményeit számtalan zenész vette
lemezre.
Válogatott albumok: másokkal együtt: Jazz Realities (1966), A Genuine Tong Funeral (1968), Hadennel: Liberation Music (1969),
Escalator Over The Hill (1971), Tropic Appetites (1974), Dinner Music (1977), Mantlerrel: The Hapless Child (1976), Carla Bley Band
European Tour 1977 (1978), Musique Mecanique (1979), Swallow-val: Afterglow (kb. nyolcvanas évek), Social Studies (1981), Carla Bley
Live! (1982), Ballad Of The Fallen (1983), I Hate To Sing (1984), Heavy Heart (1984), NightGlo (1985), Sextet (1987), Steve Swallow-val:
Duets (1988), Fleur Carnivore (1990), The Very Big Carla Bley Band (1991).

BLEY, PAUL- 1932. november 10-én született a kanadai Montrealban. A zongorista Bleynek kitüntetett helye van a
jazztörténetben mint tehetségkutatónak. A legendás Ornette Coleman Quartet (Don Cherryvel, Charlie Hadennel és Billy
Higginsszel) nem más, mint a korábbi Bleykvintett négyötöde. Támogatta mindkét egykori felesége, Carla Bley és Annette
Peacock zeneszerzőként való kitörését, a hatvanas és a hetvenes években repertoárján tartotta szerzeményeiket. Pat Metheny és
Jaco Pastorius is a zenekarában szerepelt, amikor még éretlen ifjak voltak, és vele készítették első lemezfelvételüket.
Bley 40 eszteridőn keresztül a kretív zene élénmarad(, a beboptól a free jazzig és azon túl is 20 éves korában Charlie Parker barátja és
zenésztársa volt. A New York-i 52nd Streeten Jackie McLean és Donald Byrd rendszeresen Bley trióját erősítették. Charles
Mingus indította el Bley lemezkarrierjét, bőgőzött az Introducing Paul Bley címfa lemezen, a dobos pedig Art Blakey volt. Bley
mindig a legkreatívabb játékosok közé tartozott. A hatvanas években az új zene minden egyes korszakán otthagyta a maga
jellegzetes jelét. A George Russell-zenekar keretén belül zongoraduetteket játszott Bill Evansszel, Don Ellis és Jimmy Giuffre
triójában intellektuális improvizált zenét játszott, felvette a klasszikus Footloose lemezt - mindezek az események előkészítették a
talajt például a “kamarajazz" ECM-féle kifejlődéséhez. A Footloose koncentrált, nyugodt improvizációit Bley vad kvintettje
ellensúlyozta a Barrage című lemezen, amelyen Sun Ra szaxofonosa, Marshall Allen működött közre. 1964ben Albert Ayler és
John Gilmore is játszottak Bleyjel. Az évtized végén Bley Arp-szintetizátoron játszott, és az elektronika hangarzenáljának minden
létező lehetőségét kihasználta. Han Bennink dobos (lásd Improvisie és Dual Unity), valamint Robert Wyatt dobos a Soft Machineből
nagyon jó1 passzoltak az akkori elképzeléseihez. Bley mindenfajta aktivitásának közös nevezője a formaérzék: improvizációi a
kompozíció jogosságát és logikáját bizonyítják. Bley a hetvenes években visszatért az akusztikus zenéhez - az Open To Love már az
elkövetkező művek felé mutatott. Bley megalapította saját labeljét, az IAI-t, arra ösztökélve a producert, hogy felvételeket
készítsen Sun Rával, Ran Blake-kel, Marion Brownnal, Sam Riversszel és másokkal. A nyolcvanas években Bley színvonalas
albumok sorozatát adta ki, amivel az emocionális kifejező erőt tette próbára, amely nemcsak a kiabálók és a sikoltozók előjoga. “A
zene", mondotta egyszer Bley “a gyötrelem, a fájdalom businesse".
Albumok: Introducing Paul Bley (1954), Paul Bley (1955), Solemn Meditation (1958), Footloose (1963), Barrage (1965), Closer (1966),
Touching (1966), Ramblin' (1967), Blood (1967), Paul Bley In Haarlem (1967), Mr Joy (1968), The Fabulous Paul Bley Quintet (1969,
felvétel: 1958), Paul Bley Trio In Canada (1969), Paul Bley With Gary Peacock (1970, felvétel: 1963 és 1968), Ballads (1970, felvétel:
1967), The Paul Bley Synthesizer Show (1971), Improvisie (1971), Annette Peacockkal: Dual Unity (1972), Annette Peacockkal:
Revenge-The Bigger The Love The Greater The Hate (1972, felvétel: 1969), Paul Bley And Scorpio (1973), Open To Love (1973), Paul
Bley/WHOP (1974), Jimmy Giuffre-val és Bill Connorsszal: Quiet Song (1974), Alone Again (1975), Copenhagen And Haarlem (1975,
felvétel: 1965 és 1966), Turning Point /1975 felvétel: 1964 és 1968), Virtuosi /1975 fetvétel 1967, Bley/MethenyIPastorius/Ditmas (1975, jaco
címmel adták ki újra, 1978), Japan Suite (1976), Axis (1978), Sonor (1983), Tango Palace (1983), Tears (1984), Chet Bakerrel: Diane
(1985), Questions (1985), Hot (1986), My Standard (1986), Paul Bley & Jesper Lundgaard Live (1986), Fragments (1986), Jesper
Lundgaarddal: Live Again (1987), The Paul Bley Quartet (1988), Paul Motiannel: Notes (1988), Solo Piano (1988), Floater Syndrome
(1989, felvétel: 1962-63), The Nearness Of You (1990), Gary Peacockkal: Partners (1990), Bebop (1990), Rejoicing (1990), Jimmy
Giuffre-val és Steve Swallow-val: The Life Of A Trio - Saturday és The Life Of A Trio- Sunday (1990),12 + 6 (In A Row) (1991), Blues For Red
(1991), Live At Sweet Basil (1991, felvétel: 1988), Indian Summer (1991, felvétel: 1987), Gary Burtonnel: Right Time, Right Place (1991),
John Ballentyne-nel: A Musing (1991).

31
BLOOM, JANE IRA - 1955-ben született a Massachusetts állambeli Newtownban, Egyesült Államok. Bloom gyermekkorában
kezdett zenét tanulni és kamaszkorában lett a szaxofon női mestere. Elutasított egy ajánlatot a Duke Ellington-zenekarral való
turnéra, hogy a Yale Universityn megszerezze a BA és az MA fokozatot. 1977-ben New Yorkban George Colemannel tanult, majd
1979-ben megalakította az Outline labelt, ahol két albumot a készített, a másodikat a marimbás-vibrafonos Dave Friedman közre-
működésével, aki a szélesebb nyilvánossággal is megismertette a tevékenységét, valamint összehozta a német Enja céggel. Bloom
1982-ben Charlie Hadennel és Ed Blackwellel készített felvételt, amelyen mint a legjobb előadók és komponisták egyike
mutatkozott be. A nyolcvanas évek végén két további albumot vett fel, és a legkülönbözőbb helyeken lépett fel, például szólóban
játszott a Houston baseball Astrodome-ban. Kimondott célja: “még több avantgarde improvizációt játszani olyanoknak, akik nem
szoktak effélét hallgatni".
Albumok: Mighty Lights (1982), Modern Drama (1987), Shalom (1988).

BLYTHE, ARTHUR - 1940. július 5-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Csecsemőkorától San Diegóban
élt és csak 19 éves korában tért vissza Los Angelesbe. Kilencesztendős korában kezdett altszaxofonozni, mégpedig rhythm & blues
zenét, tinédzserévei közepétől a jazzre tért át. David Jacksonnal és az egykori Jimmie Lunceford altósnál, Kirtland (Kirk)
Bradfordnál tanult szaxofonozni. A hatvanas évek közepén az UGMAA (The Underground Musicians and Artists Association) ré-
szeként szerepelt. Ezt a társaságot a chicagói AACM nyugati parti másolataként Horace Tapscott alakította. Itt 1969-ben a The
Giant Is Awakened címmel jelent meg első lemeze. Blythe, más néven Black Arthur 1970-ben alakította meg saját együttesét,
amelyben meglehetősen szokatlan hangszereket, többek között tubát és csellót alkalmazott, meg James Blood Ulmer jellegzetes
gitárját, és a hetvenes évek elején néhány rock sessionön is részt vett. Először 1968ban próbálkozott a New York Cityben való meg-
telepedéssel, de ez egészen 1974-ig nem sikerült neki. A megélhetésre valót egy pornómozi kidobóembereként kereste egészen
addig, amíg nem csatlakozott Chico Hamilton együtteséhez. Más zenekarok, amelyekkel játszott: Ray Charles, Tapscott (1963-73),
Owen Marshall, Stanley Crouch (1967-73), Black Music Infinity, Leon Thomas, Julius Hemphill, Chico Hamilton, Ted Daniel,
Lester Bowie (1978-80), Gil Evans (197680), Jack DeJohnette és a Leaders all star band (Bowie, Chico Freeman, Kirk Lightsey,
Cecil McBee és Don Moye közreműködésével). Vendégszerepelt a Craig Harris James Brownnak tisztelgő bandjében, a Cold
Sweat-ben. A hetvenes évek végén alakított egy konvencionális szaxofon plusz ritmus felállású kvartettet, amelyet a gitárt és
csellót magában foglaló együttese mellett a nyolcvanas években működtetett. 1990-ben az alapító tag, Julius Hemphill helyére
került mint altszaxofonos a World Saxophone Quartetben. Jellegzetes alt- és szopránszaxofonos, az Albert Ayler-i hagyományok
folytatója, akire Eric Dolphy, Thelonious Monk és John Coltrane volt a legnagyobb hatással: alapvetően dallampárti, érezhető
gospelbefolyással, gyakran használ egy jellegzetes vibrátót, amitől általában könnyedebb, még áttetszőbb a soundja, mint Ayleré.
Ez a széles vibrátó az általa használt nádak eredménye, nem annyira Ayler hatása, legalábbis 6 maga ezt állítja. Blyhte nem free
játékos, mégis messze jutott az improvizációiban, kivéve 1985-ös discózenei kísérletét, a Put Sunshine In It (ez a kiadója, a Columbia
parancsára született), amely sohasem aratott sem kritikai, sem anyagi sikert. Jóllehet sok éve New Yorkban él, alapvetően
kaliforniai játékosnak tartja magát, mint egyszer Francis Davis írónak mondotta: a zenész stílusa összefügg akcentusával és
dialektusával, “ennek következtében zenéd a beszéded közvetlen reflexiója".
Albumok: The Grip (1977), Metamorphosis (1977), Bush Baby (1977), Lenox Avenue Breakdown (1979), In The Tradition (1979), az In
The Traditionnal: Illusions (1980), Blythe Spirit (1981), Elaborations (1982), Light Blue (1983), Put Sunshine In It (1985), Da-Da (1986),
Basic Blythe (1988), a Leaders Mudfoot-tal (1986), a Leadersszel: Unforeseen Blessings (1990), a World Saxophone Quartettel:
Metamorphosis (1991).

BOLAND, FRANCY - Francois Boland néven 1929. november 6-án született a belgiumi Namurben. Boland klasszikus képzettségű
zenész, akinek első jazzélményei a második világháború idejéből származnak, amikor az első jazzkoncerteket és -lemezeket
hallotta. Első zenei munkái hangszerelések voltak, amelyeket Bobby Jaspar, Henri Renaud és mások zenekarai részére készített.
Az ötvenes évek elején többször Párizsba utazott, hogy hangszereljen, zongorázzon és olyan amerikai vendégmuzsikusokkal
dolgozott együtt, mint Chet Baker és Nat Peck. Az ötvenes évek végén a német székhelyű, nemzetközi összetétele Kurt Edelhagen
big bandnek dolgozott. 1958-ban New Yorkba látogatott, ahol Count Basie számára készített hangszereléseket. Ugyanekkor
találkozott a dobos Kenny Clarke-kai és a financiális hátteret megteremtő Gigi Campivel, és megalakították a Clarke-Boland Big
Bandet. Ez nemzetközi összetételű big band volt, amelyben többek között Nat Peck, Derek Humble, Benny Bailey, Jimmy Deuchar,
Aake Persson, Sahib Shibab, Ronnie Scott és Johnny Griffin játszottak. Boland volt a zongorista, komponált is, ám a legfontosabb
tevékenysége a hangszerelés volt, amellyel erőteljes kollektívává kombinálta a zenekari tagokat, ezzel is előkészítve őket az
invenciózus szólókra. A zenekar a hetvenes évek elején megszeret, ám támogatják egymást. Boland 1976 óta Európában,
többnyire Svájcban él és alkot, komponál és hangszerel, például Sarah Vaughn részére.
Albumok: Jazz Is Universal (1961), The Francy Boland Big Band (1963), Now Hear Our Meaning (1963), Karl Drewo Und Die
Clarke-Boland Big Band (1966), Out Of The Background (1967), a C-BBB-vel: Flirt And Dream (1967), Music For The Small Hours (1967); a
következők mind a C-BBBvel, hacsak nincs külön jelölve: Out Of The Folk Bag (1967), Open Door (1967), 17 Men And Their Music
(1967), Let's Face The Music/Smile (1968), Faces (1968), More (1968), Latin Kaleidoscope (1968), Fellini 712 (1968), Volcano/Live At Ronnie
Scott's (1969), Rue Chaptal (1969), All Blues (1969), More Smiles (1969), Francy Boland And His Orchestra In Warsaw (1969), At Her
Majesty's Pleasure (1969), The Francy Boland-Kenny Clarke Trio (1970), Piano And Strings (1970), Off Limmits (1970), Our Kind Of Sabi
(1970), Change Of Scenes (1971), Francy Boland Orchestra: Blue Flame (1976), Francy Boland Orchestra: Red Hot (1976), Francy Boland
Orchestra: White Heat (1976).

BOLDEN, BUDDY - Charles Joseph Bolden néven 1877. szeptember 6-án született a louisianai New Orleansben, Egyesült
Államok, 1931. november 4-én hunyt el. Ő az első nagy jazzlegenda. Buddy Bolden nagy hírneve a korai jazz trombitásai és
kornettosai rákövetkező generációja visszaemlékezéseinek köszönhető. Ők emlegették mint inspirációs forrást, húzóerős, rit-
mikus, emocionális játékost és mint “az első jazztrombitást". Don Marquis író kutatásai szerint Bolden csak kielégítő zenész volt,
aki a századforduló New Orleansében rendkívül népszerű volt, amit főleg erőteli játékának és személye vonzerejének köszönhetett.
A 1900-as évek elején Bolden inni kezdett, 1906-től elméje megzavarodott, és a következő évben a Jackson Mentai Institutionba
került, ahol egészen 1931-ben bekövetkezett haláláig maradt. Bolden sohasem készített hangfelvételt, kósza hírek szerint az
1890-es években talán készült vele néhány fonográffelvétel, stilisztikai hatása azonban jól megfigyelhető sok korai New Orleans-i
kornettos, többek között Bunk Johnson előadásában. Egy elképzelt Bolden-élettörténetet mesél el Michael Ondaatje az 1976-óan
megjelent briliáns regényében, a Coming Through Slaughter-ben.
További forrásmű: Don Marquis: In Search of Buddy Bolden, First Man of Jazz.

BOLLING, CLAUDE -1930. április 10-én született a franciaországi Cannes-ban. Kiemelkedő tehetségét már mint gyermek

32
zongoristáét felfedezték, majd korai tinédzseréveiben profi zenészként kezdett játszani. Stílusát a ragtime és a korai
jazz-zongoristák, valamint olyan különböző egyéniségek, mint Duke Ellington és Art Tatum befolyásolták. Sikere
Franciaországban mint kiemelkedő zongoristának, igen gyors volt. Koncerteken, fesztiválokon és lemezeken játszott sok
vendégszereplő jazzmuzsikussal, például Paul Gonsalvesszel, Lionel Hamptonnal és Rex Stewarttal. Saját kisegyütteseit is vezette
a negyvenes évek végétől, az ötvenes években nagyobb zenekarokat alapított, többek között a Show Biz Bandet, amely három
évtizeden keresztül fennállt. Jazztevékenysége kiegészítéseképpen Bolling filmzenéket is írt. Számos általa komponált és lemezre
vett darab jazz- és klasszikus zenei elemeket mixel, amelyek a mainstream, de még inkább a third stream irányába tendálnak.
Bolling ritkán lépett fel hazáján kívül, ám Nagy-Britanniában egy erőteljes big bandet a zongora mellől dirigált.
Albumok: Lionel Hamptonnal: The Complete 1953 Paris Session (1953), Claude Bolling Plays Duke Ellington (1959), Cat Anderson,
Claude Bolling And Co. (1965), Original Ragtime (1966), Original Boogie Woogie (1968), Original Piano Blues (1969), Original Jazz Classics
(kb. 1970), Original Piano Greats (1972), Swing Session (1973), Jazz Party (1974), Suite For Violin And Jazz Piano (kb. 1975), With The Help
Of My Friends (kb. 1975), Keep Swingin' Vol. 4 (kb.1975), Suite For Flute And Jazz Piano (1975), Hot Sounds (kb.1976), Concerto For Classic
Guitar And Jazz Piano (kb. 1975), California Suite (1977-78), Suite For Chamber Orchestra And Jazz Piano Trio (kb. 1978), jazz Gala 79
(1979), Just For Fun (kb.1980), Toot Suite (1981), Suite For Cello And Jazz Piano Trio (kb. 1982), Claude Bolling Live At The Meridien
(1984), Jazz A La Francaise (1984).

BONANO, JOSEPH ,SHARKEY"- Kb. 1902. április 9-6n született a Louisiana állambeli Milneburgban, Egyesült Államok.
Bonano, az erőteljes hot-trombitás, szülővárosában és környékén játszott serdülőéveiben. 1920-óan New Yorkba költözött, hogy
Eddie Edwards zenekarában játsszon, de hamarosan visszatért szülővárosába, és kevésbé ismert New Orleans-i zenekarokkal
játszott, többek között a Norman Brownlee vezette együttessel, amellyel 1925ben első lemezfelvételeit készítette. Ebben az
időszakban elvétve már megérintette a siker lehetősége, amikor meghallgatták a Wolverines zenekarnál, valamint a Jimmy
Durance vezette zenekarral való játékakor, mielőtt a zongorista komikusnak állt. Bonano 1927-ben rövid ideig Jean Goldkette-tel,
majd Los Angelesben Larry Shieldsszel dolgozott. A húszas évek végén Bonano számos lehetőséget elszalasztott és csak New
Orleansben lett zenekarával népszerű. Alkalmilag párban dolgozott Louis Prima testvérével, Leonnal. 1936-ban újra New Yorkba
ment, ezúttal több sikerrel, Ben Pollackkal dolgozott és saját együttesét vezette. A revival mozgalom segített Bonanónak abban,
hogy megőrizze népszerűségét. A negyvenes és az ötvenes években saját zenekarait vezette, szólóban is fellépett, amikor trombitált
és énekelt. Bonano játéka változó volt, ám jobb napjaiban érdekfeszítő, agresszív és szórakoztató játékos volt. Szerencsére jobb
pillanataiból számos megörökítésre került, különösen az ötvenes évek elején. Még a hatvanas években is játszott, de rossz
egészségi állapota miatt csökkent aktivitással. 1972. március 27-én hunyt el.
Albumok: Midnight Ön Bourbon Street (195152-es felvételek), Dixieland At The Roundtable (1960). Antológiák: Sharkey Bonano And His
Neu; Orleans Boys And Sharks Of Rhythm (1936-os felvételek).

BOURELLY, JEAN-PAUL - 1960. november 23-án született az Illinois-í Chicagóban, Egyesült Államok. Bourelly szülei
elsőgenerációs haitiak voltak-nagyanyja ismertette megayoruba zenével, és magába szívta Muddy Waters elektromos blues
zenéjét. Testvére, Carl a Def Jam rap és heavy metal label házi billentyűse volt. Tízéves korában fehérre festett arccal Rossinit
énekelt a Lyric Opera House-ban (“hogy úgy nézzek ki, mint egy kis olasz fiú"). Von Freemantől kapott zongora- és dobleckéket,
ám 1974-ben Jimi Hendrix hatására a gitárra váltott. 1979-ben New Yorkba költözött, apartmanját Steve Colemannel osztotta
meg. Chico Hamilton szerződtette elő-ször, majd Muhal Richard Abrams, Roy Haynes, McCoy Tyner és Elvin Jones zenekarában
dolgozott. Az utóbbi különösen nagy hatást tett rá az afrikai pofiritmusok megértésével a jazz alapján. Az avantgarde új
generációja (Olu Dara trombitás és Henry Threadgill altszaxofonos) szintén szívesen látta Bourellyt, aki fellépett Francis Ford
Coppola “Cotton Club" című filmjében is. 1989ben vendégszerepelt Miles Davis Amandla című lemezén. Bourelly saját zenéjét Blue
Wave-nek hívja: “egy olyan természetes progressziónak, amelyik a hatvanas években nőtt fel, végigcsinálta a hetvenes éveket és a
nyolcvanas évekkel került a helyére". Talán James Blood Ulmer szenvtelensége nélkül, de jobban poposítva, bővérű blueszal
átitatott éles hangú gitárjátéka sokkal meggyőzőbben egyesíti a jazzt, illetve a jazzen túlnyúló dolgokat a rutinos eredetí
blueszenével, mint azt a hetvenes évek fúziós zenéje bármikor is tette. “Hope You Find Your Way" című darabja a Jungle Cowboy
albumon megmutatja, miért lehet azt mondani, hogy Bourelly hangja és gitárjátéka hiteles folytatása a délvidéki bluesjáték
kifejező intenzitásának.
Albumok: Cassandra Wílsonnal: Days Aweigh (1987), Jungle Cowboy (1989).

BOUTTÉ, LILIAN -1949. augusztus 6-án született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok. A templomi kórusban való
éneklés és zenei tanulmányok után Boutté a húszas évei elején profi énekesnő lett. Kezdetben rhythm & bluest énekelt, ám feltűnő
egyénisége és széles körű zenei ismeretei lehetővé tették számára a One Mo' Time című show kulcsszerepének eljátszását. 1980-óan
turnézott először Európában, Franciaországban és Nagy-Britanniában jelentős sikerrel. 1983-ban Thomas l'Etienne szaxofo-
nossal dolgozott együtt, akihez feleségül ment, megalakították a Music Friends elnevezésű csoportot, majd később a
Boutté-l'Etíenne Jazz Ensemble-t. Turnéi fokozatosan olyan fesztiválokkal teljesedtek ki, szerte a világon, mint az asconai, ahol
1985-től főcímes sztár lett, vagy Breconban, az 1988-as Ellington Convention és más presztízsszerződések. A nyolcvanas évek
végén Humphrey Lytteltonnal lépett fel. Boutté vibráló, rendkívüli tehetségű énekesnő, különösen vonzódik a jazz dalspektrum
tradicionális végén levő formáihoz s ez eltakarja ót a kortárs zene rajongóinak figyelme elől. Ez nagy kár, mert erőteljes, dús
fantáziájú bluesalapú stílusa generációja legjelentősebb énekesei közé emeli, ahol jazzdalok előadásának művészetében előkelő
helyet vívott ki magának.
Válogatott albumok: Music Is My Life (1984), A Fine Romance (1985), 1 Sing Because I'm Happy (1988), Hawing A Good Time! (1989),

BRACKEEN, CHARLES -1940. március 13-án született az oklahomai White's Chapelben (újabban Eufaulának keresztelték át),
Egyesült Államok. Brackeen gyermekkorában zongorázni és hegedülni tanult, mielőtt tízesztendős korában a szaxofonra váltott.
Rövid ideig Texasban és New Yorkban élt, majd 1959-ban Los Angelesbe költözött, ahol olyan zenészekkel találkozott, mint Don
Cherry, Ornette Coleman, Charlie Haden, Billy Higgins és Paul Bley, és érdeklődésében immár az új jazz váltotta fel a John
Coltrane- és Sonny Rollins-imádatot. 1960-ban feleségül vette Joanne Brackeen zongoristanőt (később elváltak), majd 1965-ben
visszaköltözött New Yorkba. “Mindenfajta zenék" játszása után, többek között a nyugat-indiai zenészekkel, Brackeen 1969-ben
Hadennel, Cherryvel és Ed Blackwell-lel, zenészbarátaival, elkészítette a Rhythm X című lemezt, amely virtuóz tisztelgés Ornette
Colemannek. 19704611972-ig a Melodic Art-tet-ben játszott (Ahmed Abdullahhal, a bégős Ronnie Boykinsszal és a dobos Roger
Blankkel), rendszeresen fellépett a New York-i avantgarde loft színpadon. Brackeen ezután újra Blackwell-lel dolgozott, valamint
Ronald Shannon Jacksonnal és Paul Motiannel az utóbbi Dance (1977) és Le Voyage (1979) című lemezein. 1982-ben a Blackwell
kvartettjével készített lemez felvétele után (az album maradványai kiadatlanok), majd a következő évben visszatért Los Angelesbe

33
és azóta ott él. 1987-ben Dennis Gonzalez lemezfelvételre hívta a Silkheart labelhez, ahol három lemeze jelent meg együttesve-
zetőként, valamint közreműködőként szerepelt Abdullah (Liquid Magic) és Gonzalez (Namesake, Debenge-Debenge) felvételein.
Ellenállhatatlan erejű tenorszaxofonos, akinek stílusában Rollins és Albert Ayler visszhangzik, kompozícióiban pedig Ornette
Coleman hatása figyelhető meg, Brackee postfree jazzt játszik, erőteljes lírai beütéssel. Megnyerően játszik szopránszaxofonon is.
Albumok: Rhythm X (1970), Bannar (1987), Attainment (1988), Worshippers Come Night (1988).

BRACKEEN, JOANNE - Joanne Grogan néven 1938. július 26-án született a kaliforniai Vonturában, Egyesült Államok. Brackeen
autodidakta volt, akadémiai képzést nem kapott: a Los Angeles Conservatory of Musicot három nap után elhagyta. Ennek ellenére
zongorajátékát a nyugati parti zenekarvezetők közül olyanok igényelték, mint Harold Land, Teddy Edwards és Charles Lloyd.
Házassága (Charles Brackeen tenorszaxofonossal) és négy gyermeke ellenére korlátlanul zenélhetett, 1965-ben áttelepült New
Yorkba, ahol Woody Shaw-val, és David Liebmannel játszottak. 1969-től 1971-ig az Art Blakey's Jazz Messengersszel dolgozott:
hogy egy nő (különösen fehér), velük játszhatott, sokat elárul képességeiről. Á jazz legkiválóbb zongoristáihoz hasonlóan
Brackeennek sajátságos balladajátékérzéke van, amely fénysugár az egész zenei örökségben. Kísérői - Cecil McBee (bőgő), Ál
Foster (dob), Branford Marsalis (szaxofon) - magas színvonala szintén jó eredményeit demonstrálják.
Albumok: New True Illusion (1976), Invitation (1978), Trinkets And Things (1981), Special Identity (1982), Havin' Fun (1985), AFT (1986),
Fifi Goes To Heaven (1987).

BRADFORD, BOBBY -1934. július 19-én született a Mississippi állambeli Clevelandben, Egyesült Államok. Bradford családja
1946-ban Dallasba költözött, 1949-ben kezdett kornettozni. Á középiskolában együtt járt James Clayjel, Cedar Waltonnal és
David Newmannel, játszott Leo Wright tánczenekarával. Buster Smithszel és John Hardee-val Dallas környékén is játszott.
1953-ban Los Angelesbe költözött. Jóllehet, kamaszkoruk óta ismerte és játszott Ornette Colemannel, még Dallas-Forth
Worthben, de a hetvenes évek elejéig, míg csak Los Angelesbe nem költözött, ahol zenei együttműködésük valójában
megkezdődött, Bradford nem készített lemezfelvételeket Colemannel, amikor is közreműködött a Science Fiction és a Broken Shadows
néhány felvételén. Kaliforniában Wardell Grayjel, Gerald Wílsonnal és Eric Dolphyval dolgozott. 1961-ben katonaideje letöltése
után, New Yorkba ment, hogy újra csatlakozhasson Colemanhoz az elkövetkező két esztendőre, és ahol Don Cherryt váltotta fel a
Coleman-kvartettben. Amikor visszatért Los Angelesbe, akkor John Carterrel együtt a New Art Jazz Ensemble társvezetője lett
1965-tól 1974-ig. Amikor az együttes feloszlott, Carter és Bradford egy workshopban, a Little Big Hornban folytatta közös tevé-
kenységét. Bradford egy rövid ideig azt az együttest vezette, amelyben Stanley Crouch, Mark Dresser és az akkor tinédzser David
Murray és James Newton játszottak. Időközben Bradford 1971-ben Európában járt, ahol a John Stevens's Spontaneous Music
Ensemble-lel (SME) Londonban és Párizsban készített lemezfelvételeket. Á Science Fiction felvételei után egy hosszabb időre,
19724611974-ig visszatért Európába, mialatt újabb felvételeket készített az SME-vel, majd 1986-ban egy újabb turnén vett részt.
1974-ben visszatért Kaliforniába, ahol tanítani kezdett. 1980-ban Bradford szerepelt Peter Bull The New Music című dokumentum
film-jében. 1986-ban a Detail trióban újra együtt szerepelt Stevensszel, a harmadik tag a bőgős Johnny Dyani volt (Way It
Goes/Dance Of The Soul). Folytatta partneri kapcsolatát Carterrel is, akivel a klarinétos egy ötalbumos szvitjén, Roots And Folklore-en
szerepelt, és együtt jegyezték a Comin' On című lemezt 1989-ben. Bradford melodikusan és ritmikusan finom játékos, a kaliforniai
új jazznek több mint 25 esztendeje éltető katalizátora.
Albumok: a New Art Jazz Ensemble-lel: Seeking (1969), a NAJE-vel: Flight For Four (1970, a West Coast Hot részeként újra
kiadták), a NAJEvel: Self Determination Music (1971), Bobby Bradford With The Spontaneous Music Ensemble (1971), a NAJE-vel: Secrets
(1973), az SME-vel: Love Dreams (1973), Lost In LA (1983), One Night Stand (1989), John Carterrel: Comin' On (1989).

BRAFF, RUBY - Reuben Braff néven 1927. március 16-án született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok.
Jóllehet Braffnak az ötvenes évek közepéig nem volt figyelemre méltó kapcsolata a jazzszínpaddal, kiváló és tapasztalt
kornettjátékos volt. A negyvenes évek végétől kiterjedt tevékenységet folytatott Boston környékén, Pee Wee Russell-lel és Edmond
Hall-lal játszott, utóbbival 1949-ben lemezfelvételt is készített. Braff 1953-ban hangfelvételt készített Vic Dickensonnal, ami
ráirányította a jazzrajongók figyelmét. A bopperek és a revival mozgalom tagjai között helyezkedtek eI a mainstream
jazzmuzsikusok, akiknek egy kiváló, attraktív példája Braff. Lírai és kifejező stílusa, amely fehéren izzó izgatottsággal tört fel
belőle, különösen balladák előadására ösztönözte, és az ötvenes évek hátralevő részében számos kitűnő felvételt készített olyan
ismert személyiségekkel, mint Buck Clayton, Mel Powell, Bud Freeman és Benny Goodman. Ezen emlékezetesen aktív korszaka
ellenére Braff pályafutása megtorpant, részben azért, mert mindig a saját útját járta, mindig úgy játszott, ahogy kedve tartotta, s
nem ahogyan a közönség vagy a klubok tulajdonosai kívánták. A másik, a pályafutását akadályozó tényező megrögzött nyers
modora volt, mely magatartását és beszédét jellemezte; Braff kimondta, amit gondolt, tekintet nélkül arra, hogy esetleg további
vagy újbóli alkalmaztatását kockáztatja vele. A hatvanas években javultak körülményei, habár semmi jel nem mutatott arra, hogy
könnyebb lenne vele együttműködni, az emberek talán egyszerűen hozzászoktak a modorához. Fesztivál- és koncertfellépések so-
rozata következett, és számos lemezfelvétel, mellyel Braff továbbra is tanúságot tett kitűnő ízléséről és előadókészségéről. Zenei
partnereivel, így George Barnesszal való együtt zenélése még jobb zenét és megszámlálhatatlan vitát vont maga után. Dolgozott
Dick Hymannel és Scott Hamiltonnal. A nyolcvanas évek során Braff folytatta munkáját, az egész világon bemutatta elegáns,
dallamos, telt tónusú játékát, és még mindig sok megmaradt abból a régi tüskés stílusából, amellyel mindenkit elijesztett magától,
kivéve a legelszántabb interjúkészítőket.
Albumok: Hustlin' And Bustlin' (1951 és 1954 közötti felvételek), Pee Wee Russell-lel: Jazz At Storyville (1952), The Vic Dickenson
Septet (1953), Mel Powell And His All Stars At Carnegie Pall (1954), Buck Claytonnal: Buck Meets Ruby (1954), Holiday In Braff
(1954-55-ös felvételek), Adoration Of The Melody (1955), The Mighty Braff (19°5), Braff! (1956), Hear Me Talkin' (1967), On Sunnie's Side
Of The Street (1968), Ruby Braff Plays Louis Armstrong (1969), Ellis Larkinsszal: The Grand Reunion (1972), The Music Of Ruby Braff And
His International Jazz Quartet (1972), George Barbesszel: Live At The New School (1974), The Ruby Braff/George Barnes Quartet Plays
Gershwin (1974), The Ruby Braff/George Barnes Quartet Salutes Rodgers And Hart (1974), Barnesszal: To Fred Astaire With Love (1975),
Dick Hymannal: Fats Waller's Heavenly Jive (1976), Them There Eyes (1976), Pretties (1978), Swinging On A Star: Braff Plays Bing Vol. 1
(1978), Ruby Braff With The Ed Bickert Trio (1979), Very Sinatra (1981), Hymannal: A Pipe Organ Recital Plus One (1982), Scott
Hamiltonnal: Mr. Braff To You (1983), Hymannal: America The Beautiful (1984), Hymannal: Manhattan Jazz (1985), Hamiltonnal: A
Sailboat In The Moonlight (1986), Bravura Eloquence (1988), Me, Myself And I (1988), Hymannal: Younger Than Swingtime (1990).

BRAUD, WELLMAN - Wellmann Breaux néven 1891. január 25-én született a Louisiana állambeli St. James Parish-ban, Egyesült
Államok, 1966. október 27-én hunyt el. Braud ifjúkorában New Orleansben számos húros hangszer tehetséges játékosa volt,
1917-ben Chicagóba költözött, ahol vonósbasszust kezdett játszani, ami rendkívüli népszerűséget hozott neki. A húszas évek
elején Charlie Elgarral és Will Voderyvel játszott, Európában is turnézott velük. Braud ugyanebben az évtizedben New Yorkban

34
számos zenekarban zenélt, mielőtt 1927-ben csatlakozott Duke Ellingtonhoz. 1935-ig maradt Ellingtonnál, aki mellett jobbára
kisegyüttesekkel is dolgozott és saját trióját vezette. A negyvenes évek elején a revival mozgalom számos képviselőjével, így például
Jelly Roll Mortonnal, Sidney Bechet-vel és Bunk johnsonnal játszott. Ebben az időben Braud játékterem-tulajdonos volt, a napról
napra való játék tönkretette zenei karrierjét, din az 50-es évek közepén már ismét teljes foglalkoztatottságú zenészként folytatta
pályafutását és Kid Oryval turnézott. A hatvanas években félig visszavonultan élt Kaliforniában, de rendszeresen játszott a
vendégszereplő zenekarokkal, például Ellingtonnal és Barbara Dane énekesnővel is dolgozott. Wellmann, az erőteljes, ritmikus
játékos nagy nyereség volt mindazon zenekarok számára, akikkel játszott. Ellingtonnal való együttműködését beárnyékolja
követőinek (részben Jimmy Blantonnak) tevékenysége. Jelentős erőt és savinget adott a zenekar munkájához.
Antológiák: The Indispensable Duke Ellington Vols 1/L & 3/4 (1927 és 1934 közötti felvételek), The Sidney Bechet-Muggsy Spanier Big
Four. A Jam Session (1940-es felvételek), Bunk Johnsonnal: The Last Testament Of A Great Jazzman (1947-es felvételek), Kid Oryval:
The Legendary Kid (1955ös felvételek).

BRAXTON, ANTHONY - 1945. június 4-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Braxton középiskolás
korában kezdett klarinétozni, egy szemesztert végzett a Wilson Junior College-ban, majd az amerikai hadseregben klarinétozott és
altszaxofonozott. 1966-ban csatlakozott a Chicagós Association for the Advancement of Creative Musicians (AACM)-hez, az
újonnan alakított zenésztársasághoz, amelynek vezető tagjai Muhal Richard Abrams és Roscoe Mitchell voltak. Braxton meg-
alakította saját együttesét, amelyet később Creative Construction Companynak nevezett. Ebben Leroy Jenkinsszei és Leo
Smithszel dolgoztak együtt, 1968-ban Three Compositions Of Neu? Jazz címmel elkészítették első hanglemezüket. Zenéjük a
chicagóiak új experimentalizmusának tipikus példája, különleges hangsúllyal a soundon, a textúrán - épp ellentéte a New
Yorkban elterjedt, Coltrane vezette energiazenének. Braxton az AACM irányzatának megfelelően követte a
multiinstrumentalizmust is, és kiváló mestere lett a szaxofon-, a klarinét- és a fuvolacsalád legtöbb tagjának. Idővel az altszaxofon
lett a fő hangszere, és 1968 végén felvette korszakos duplaalbumát, a For Alto-t, a legelső olyan lemezt a jazztörténetben, amelyen
teljes egészében szóló szaxofonzene van. 1969-ben a Creative Construction Company Párizsba ment, majd egy év múlva feloszlott.
Braxton visszatért az Egyesült Államokba, és néhány hónapig profi sakkjátékosként kereste a kenyerét. 1970-ben csatlakozott
Chick Coreához, Dave Hollandhoz, Barry Altschulhoz, és megalakították a Circle együttest, amely a scientista mozgalomról vallott
különböző nézetük miatt hamarosan felbomlott, és Braxton visszatért Párizsba, ahol különböző európai improvizátorokkal kezdett
játszani. Ez számos későbbi fesztiválszerepléshez vezetett az Alex von Schlippenbach vezette Gloeb Unity Orchestrával és a Derek
Bailey's Companyvel. 1974-ben Michael Cuscuna producer szerződést ajánlott neki az Arista Recordsszal, és Braxton visszatért az
Egyesült Államokba, hogy újonnan megalakított kvartettjével, amelyben Holland, Altschul és Kenny Wheeler (őt rövidesen George
Lewis váltotta fel) szerepeltek, felvételeket készítsenek és élőben is fellépjenek. A következő hat esztendőben az Arista-szerződés
Braxton zenéjének viszonylag nagy lehetőségeket biztosított.
Immáron mint furcsaságot érdemes megjegyeznünk, hogy Braxton titokzatos és talányos diagramokat írt fel számcímekül, és
gyorsan a jazzkörök vitatott figurája lett olyan lemezeivel, mint a For Trio (1978), a For Four Orchestras (1978) és a For Two Pianos
(1982), amelyeket részben Schönberg, Stockhausen és Cage művészete inspirált, és növekvő érdeklődést mutattak a kortársi
klasszikus zenei kompozíciók iránt. Braxton sohasem tagadta jazzimádatát, folyamatosan John Coltrane-t, Paul Desmondot és
Warne Marshot jelölte meg, mint akik a legnagyobb befolyással voltak szaxofonjátékára. 1974-ben előre megérezte a nyolcvanas
évek tradicionális divatját a két In The Tradition lemez felvételével. Ezt később továbbiak is követték, többek között Thelonious Monk
és Lennie Tristano emlékére. A hetvenes években is készített két improvizált duólemezt a nagy bebop dobos Max Roachcsal, egy
igen különleges kvartett koncertfelvételt Dortmundban (amelyet nem adtak ki csak 1991ben), valamint a díjnyertes Creative
Orchestra Music 1976-ot, amely avantgarde big band darabok gyűjteménye és amelyről sokan tartják azt, hogy legjobb felvételei
egyike. A nyolcvanas években Braxton zenéje miszticizmussal, színházi és kollázstechnikákkal előadott zene lett. “Rituális és
szertartási" zenék sorozatát fejlesztette ki, amelyek asztrológiai, numerológiai, kosztüm- és táncelemeket foglalnak magukba, és végül

az egész folyamat a Trillum című, 12 operát magába foglaló sorozatban csúcsosodott ki. (Ennek a zenének a vizuális bázisa
kromeszthetikus látásmódjának tulajdonítható, amelyben Szkrjabinhoz hasonlóan Braxton is színekként és formákként látja a
soundot.) Kvartettzenéje is egyre inkább komplex, gyakran jazzbefolyásoltságú kísérletezés. Az Ön Four Compositions (Quartet) 1983
című lemezen az akkordváltások és a modális zene alternatívájaként bevezette a “pulse track structures" koncepcióját.
Nem sokkal később ,,multiple logics musicot kezdett játszani, amelyben a kvartett tagjai (az utóbbi hat évben az állandó tagok:
Marilyn Crispell, Mark Dresser s Gerry Hemingway) két, három vagy négy darabot szimultán játszanak (Quartet (London) 1985,
Quartet (Birmingham) 1985, Quartet (Willisau) 1991). Braxton jelenleg a Connecticut állambeli Wesleyan College tanára, eddigi
életműve félelmetes: közel 400 művet komponált, több mint 70 nagylemeze jelent meg zenekarvezetőként, és további 50-en
közreműködő zenész. 1985-ben kiadta háromkötetes filozófiai művét, a Tri-axium Writings-t. 1988-ban publikálta a Composition
Notes első öt kötetét. Legutóbbi felvételei között további szóló, duó, trió, kvartett és nagyegyüttesre írott darabok vannak, emellett
dolgozott a ROVA Saxophone Quartettel és a London Jazz Composers Orchestrával. 1991 áprilisában három londoni kvartett-
koncertje megmutatta, hogy zenéje az intenzitás, az elvontság és a könnyedség új szintjét érte el, mialatt folytatta a friss formai
koncepciók felkutatását, kidolgozását. Habár néhány keményvonalas, a hagyományokhoz ragaszkodó zenész és kritikus (és a
fekete nacionalisták), még mindig gyanakodva tekintenek rá, Braxton újítóként egyre nagyobb fontosságra tesz szert a jazz
világában, hatását olyan újonnan feljövő zenészek is méltatják, mint Tim Berne és John Zorn.
Albumok: Three Compositions Of New Jazz (1968), B-Xo-NO/47A (1970), This Time (1970), For Alto (1971, felvétel: 1968), Recital Paris
'71(1971), Steps Out (1971), Donna Lee (1972), Saxophone Improvisations Series F (1972), Town Hall 1972 (1972), Gunter Hampellel és
Jeanne Lee-vel: Familie (1972), Four Compositions (1973) (1973), Silence (1974, felvétel: 1969), Joseph Jarmannal: Together Alone
(1974, felvétel: 1972), In The Tradition Volume One (1974), Solo: Live At Moers Festival (1974), Live At Moers Festival (1974), Trio & Duet
(1974), New York Fall 1974 (1975), a Creative Construction Companyvel: CCC Volume One (1975, felvétel: 1970), Creative Music
Orchestra: RBN-3°/K12 (1974, felvétel: 1972, három albumból álló dobozos kiadás), Five Pieces 1975 (1975), CCC-vel: CCC Volume
Two (1976, felvétel: 1970), In The Tradition Volume Two (1976, felvétel: 1974), Creative Orchestra Music 1976 (1976), George Lewis-val:
Elements Of Surprise (1976), Muhal Richard Abramsszal: Duets 1976 (1976), The Complete Braxton (1977, felvétel: 1971), Derek Bailey-
vel: Duo (1977, felvétel: 1974), The Mon treux/Berlin Concerts (1977, felvétel 1975-76), Richard Teitelbaummal: Time Zones (1977),
Bailey-vel és Evan Parkerrel: Company 2 (1977), For Trio (1978, felvétel: 1977), Roscoe Mitchell-lel: Duets (1978, felvétel: 1977), For
Four Orchestras (1978, három albumból á11ó dobozos kiadás), Max Roachcsal: Birth/Rebirth (1978), Alto Saxophone Improvisations
1979 (1979), Roachcsal: One In Two- Two In One (1980), Seven Compositions 1978 (1980), Performance 9/1/79 (1981, újabb kiadása
Performance (Quartet) 1979 címmel), Composition 98 (1981), For Two Pianos (1982, felvétel: 1980), Giorgio Gaslinivel: Four Pieces
(1982), Six Compositions: Quartet (1982), Teitelbaummal: Open Aspects '82 (1982), John Limdberggel: Six Duets 1982 (1982), Four
Compositions (Quartet) 1983 (1983), Baileyvel: Royal Volume One (1984, felvétel: 1974), a Neighboursszel: With Anthony Braxton (1984,

35
felvétel: 1980), Composition 113 (1984), Szabados Györggyel: Szabraxtondos (1985), Six Compositions (Quartet) 1984 (1985), Seven
Standards 1985 Volume One (1985), Seven Standards 1985 Volume Two (1986), Anthony Braxton/Robert Schumann String Quartet (1986,
felvétel: 1979), Five Compositions (Quartet) 1986 (1986), Bailey-vel: Moment Precieux (1987), Gino Robairrel: Duets 1987 (1987), Six
Monk's Compositions, 1987 (1988), a London Jazz Composers Orchestrával: Zurich Concerts (1988), Composition 96 (1989, felvétel:
1981), Quartet (London) 1985 (1989, felvétel: 1985, három albumból 06 dobozos kiadás), a ROVA Saxophone Quartettel: The
Aggregate (1989, felvétel: 1986 és 1988 között), Ensemble (Victoriaville) 1988 (1989), 19 (Solo) Compositions, 1988 (1989), Compositions
99,101,107 & 139 (1989, felvétel: 1982 és 1988 között, újrakiadása Four Compositions (Solo, Duo & Trio) 1982-1988 címmel jelent
meg), Seven Compositions (Trio) 1989 (1989), Andrew Voigttal: Kol Nidre (1990, felvétel: 1988), Marilyn Crispellel: Duets Vancouver
1989 (1990), Eight (+3) Tristano Compositions 1989 For Warne Marsh (1990), Prag 1984 (Quartet Performance) (1991, felvétel: 1984),
Dortmund (Quartet) 1976 (1991, felvétel: 1976), Solo (London) 1988 (1991, felvétel: 1988), Eugene (1989) (1991, felvétel: 1989),
Quartet (Birmingham) 1985 (1992, felvétel: 1985), Peter Niklas Wílsonnal: Eight Duets (Hamburg) 1991 (1992, felvétel: 1991), Two
Compositions (Ensemble) 1989-91 (1992, felvétel: 1989 és 1991), Quartet (Willisau) 1991 (1992, felvétel: 1991, négy CD-b61 ál16
dobozos kiadás).
Egyéb forrásművek: Anthony Braxton: Triaxium Writings, Vols 1-3, Anthony Braxton: Composition Notes, Books A-E, Graham Lock:
Forces In Motion. Anthony Braxton & The Meta-reality Of Creative Music.

BRECKER, MICHAEL - 1949. március 29-én született a Pennsylvania államban levő Philadelphiában, Egyesült Államok. Brecker
sok kortársához hasonlóan egyaránt tanulmányozta a rhythm & bluest és John Coltrane zenéjét. 1970ben elhagyta szülővárosát,
és New Yorkba költözött, ahol a dobos Billy Cobham együtteséhez csatlakozott. Ezután a Dreams jazzrock-zenekarral, Horace
Silverrel, James Taylorral és Yoko Onoval szerepelt. Bátyjával, Randy Breckerrel együtt alakították meg a Brecker Brothers for-
mációt, amely egyike lett a kiemelkedő jelentőségű fúziós együtteseknek. A nyolcvanas évek elején David Sanciousszal turnézott és
lemezfelvételeket készített, majd Steps Ahead néven létrehozta azt a jazzrockcsoportot, amelyet sokan az irányzat legfontosabb
együtteseként tartanak számon. Brecker szabadúszó zenészként is nagyon keresett: a jazz és popzenészek legszélesebb skálája,
Charles Mingus, John Lennon, Pat Metheny, Eric Clapton, Herbie Hancock és John Abercrombie dolgozott vele. 1987-ben az
Impulse! Records kívánságára gyorsan zenekarvezető lett. Brecker Coltrane középső periódusát követő kitűnő, erőteljes játékát
mainstream- és sessionzenészek sora utánozza. 1991-ben közreműködött Paul Simon “Rhythm Of The Saints' elnevezésű
turnéján.
Albumok: Mike Brecker (1987), Don't Try This At Home (1989), Now You See It ... Now You Don't (1991). A Brecker Brothers felvételeket
lásd Randy Brecker neve alatt.

BRECKER, RANDY - 1945. november 27-én született a Pennsylvania államban levő Philadelphiában, Egyesült Államok. Brecker
az iskolában klasszikus trombitajátékot tanult, és eközben rhythm & blues zenekarokban játszott. Az Indiana Universityn váltott
a jazzre, amelynek diákzenekarával Európába látogatott. Elhagyta a zenekart és az egyetemet, hogy Európában maradhasson egy
ideig, mielőtt visszatér az Egyesült Államokba, hogy megkezdje zenei karrierjét. 1967-ben a Blood, Sweat And Tears tagja volt,
majd különböző jazzbandákban, például Horace Silverrel, Art Blakey-vel és Clark Terryvel játszott. Megfordult a pop- és
rockformációk világában is, szerepelt például Janis Joplinnal, Stevie Wonderrel és James Brownnal. 1969-ben öccsével, Michael
Breckerrel együtt a Dreams zenekar egyik vezetője lett. A hetvenes évek elején Larry Coryell-lel, Billy Cobhammel, Hal Garperrel és
másokkal stúdiómunkát végzett. Ezután egy újabb zenekart alakítottak testvérével, amelynek egyszerűen a Brecker Brothers
nevet adták. Ezzel a formációval hatalmas sikereket arattak és egyike lettek a legnépszerűbb és zeneileg legbefolyásosabb
jazzrockbandáknak. A hetvenes évek végén Charles Mingusszal játszott, majd a nyolcvanas évek elején Brecker saját együtteseit
vezette és dolgozott felesége, Eliane Elias zenekarában is, továbbá szerepelt számos jazzszemélyiséggel, például Lew Tabachinnal.
Brecker jelentós technikai adottságokkal rendelkező zenész, egyike a jazzrock legjelentősebb figuráinak, aki jelentős hatással van
a populáris zene eme ágára.
Albumok: Horace Silverrel: You Gotta Take A Little Love (1969), a Dreamsszel: Imagine My Surprise (70-es évek), Billy
Cobhammel: Crosswinds (1974), Charles Mingusszal: Me, Myself An Eye (1978), Lew Tabachin Quartet (1983), Live At Sweet Basil (1988),
Toe To Toe (1989); a Brecker Brothersszel: The Brecker Brothers (1975), Back To Back (1976), Don't Stop The Music (1977), Heavy Metal
Bebop (1978).

BREUKER, WILLEM - 1944. november 4-én született a hollandiai Amszterdamban. Az iskolában Breuker zongorázni szeretett
volna, de a második világháború utáni Hollandiában ez gazdasági okokból lehetetlen volt. Kottát olvasni és furulyázni tanult a
Labour Music Schoolban, majd később a klarinétra váltott, amely a különböző szaxofonok mellett egyik fő hangszere lett. Mint
elmesélte, azért kezdett improvizálni, mert lusta volt a zenei gyakorlatok kottáját lapozni. Tinédzserkora kezdetén megismerkedett
az Arnold Schönberg és Edgard Varése által képviselt avantgarde klasszikus zenével és maga is azonnal komponálni kezdett.
Csatlakozott egy indulózenekarhoz, majd az ötvenes években kidolgozta saját útját a jazz fejlődésében. A hatvanas évek elején
találkozott Misha Mengelberggel, akit mind a zenészek, mind a közönség szidtak zongorajátéka miatt, és felismerték, hogy
rokonlelkek. 1966-ban 23 tagú zenekart szervezett, hogy eljátsszák ,Litany" című darabját, amely oly vitatott volt, hogy az országos
napilapok az első oldalon írtak róla. Louis Andriessennel együtt meghívták a De Volharding együttesbe, majd 1967-ben Han
Bennink és Mengelberg társaságában megalapították az Instant Composers Poolt, amely virágzóan működött. E napok dadaista,
abszurd megközelítése (például egy rádióadásban nem játszott egyetlen hangot sem, ehelyett felolvasott az új-ságból) része
Breuker munkásságának. 1974ben elhagyta az ICP-t, hogy megalakítsa saját BVHaast labeljét és a Willem Breuker Kollektiefet,
egy olyan figyelemreméltó együttest, amely a jazz legkülönbözőbb iskoláit (New Orleanstól az avantgarde-ig) vegyítette az
indulózenekarok, a film- és színházi jelenetek, a kabarészámok, a latin és a klasszikus (könnyű és fajsúlyos) zene világával, tette
mindezt hangos jókedvű, pléhpofa clownkodással. Élő performance előadásaik egyfajta kísérletek, amelyekben közönség előtt
összevegyítik a precízen kidolgozott elemeket és a virtuóz improvizációt. Többnyire Breuker írta a zenét, felhasználva olyan teljesen
különböző zeneszerzők munkáit is, mint Prokofjev, Ennio Morricone, Kurt Weill, Reginald Foresythe és Duke Ellington, de merész
paródiát készített Ravel “Bolero "-jóra is, amelybe olyan dalok részleteit dolgozta be mint a,, Little Drummer Boy" és a ,Never Ön A
Sunday". A teljes végeredmény Spike Jones, a Bonzo Dog DooDah Band, Gerard Hoffnung, Archie Shepp és Ellington hibridjének
tűni. A Kollektief legzavarbaejtőbb szokásainak egyike, amikor Breuker azt a “mindent bele" típusú free jazzt gúnyolja ki, amelyet
saját maga játszik más zenekarokkal, például a Peter Brötzmann oktettel a Ma-chine Gun-ban.
Válogatott albumok: Han Bennickkel: New Acoustic Swing Duo (1967), Instant Composers Pool (1970), Renais Sense (1972),
Baal-Brecht-BreukerHandke (1974), Live In Berlin (1976), The European Scene (1976), Keo Cuypersszel: Superstars (1978), Doodzonde
(1979), In Holland (1981), Rhapsody In Blue (1982), Driebergen-Zeist (1984), Willem Breuker Kollektief/Willem Breuker Collective (1984),
Bennickkel: Sendai Sjors/Sendai Sjimmie (1984), Klap Op De Vuurpijl 1985 (1986), Bob's Gallery (1988), George Gershwin (1988), George

36
GershioinWillem Breuker-Ennio Morricone-Alex Von Schlippenbach (1988), Metropolis (1989), To Remain (1990), Heijermans/Brecht (1990,
felvétel: 1983 6s 1989), Heibel (1991).

BRIDGEWATER, DEE DEE - Denise Garrett néven 1950. május 27-6n született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült
Államok. Az amerikai északnyugaton lépett fel először, majd egy egyetemi big band énekesnője lett. 1970-ben férjhez ment Cecil
Bridgewater trombitáshoz, azóta szerepel jelenlegi nevén. A pár több felvételt készített közösen, többek között a kedvező
fogadtatásra talált Afro-Blue-t, amelyen tenorszaxofonosként Ron Bridgewater is közreműködött. A hetvenes évek elején New
Yorkban rendszeresen énekelt a Thad Jones-Mel Lewis Jazz Orchestrával. Ezzel párhuzamosan zenés színpadi karriert is kezdett.
A The Wiz-ben nyújtott alakításáért 1975-ben Tony-díjat kapott. A hetvenes évek végén jazzen kívüli munkákat vállalt, Amerika
nyugati partján popzenét énekelt. Ezt egy hosszú visszatérés követte Európába, többnyire jazzterületen, majd színpadra is lépett,
Londonban a Lady Day címszerepét játszotta. Az évtized végén visszatért az Egyesült Államokba, és rendszeresen felkeresi a világ
különböző pontjain levő jazzfesztiválokat. Erőteljes énekes, stílusa mélyen a gospelben gyökeredzik, amelybe friss, kortársi
feelinget hoz. Bridgewaternek mindazon tulajdonságai megvannak, amiért valakit jazzénekesnek hívnak. Más területen elért
sikerei repertoárjának bővülését, és jazz tevékenységének csökkenését ered-ményezték.
Albumok: Brains Ön Fire Vols I & 2 (1966-67), Afro-Blue (1974), Thad Jones-Mel Lewisszal: Suite Fur Pups (1972), Just Family
(1978), Dee Dee Bridgewater (1980), Live ln Paris (1986).

BRISKER, GORDON - 1937. november 6-án született az ohiói Cincinnatiban, Egyesült Államok. A Cincinnati Conservatory of
Musicban tanult és már főiskolás korában profiként zenélt. Jazz- és tánczenekarokban tenorszaxofonozott és néha egy Las
Vegas-i rock and roll show-ban zongorázott. Később a Berklee College Of Music diákja volt, ahol megírta első hangszereléseit a
Herb Pomeroy band részére. 1960-ban csatlakozott Woody Herman big bandjéhez és amikor 1963-ban elhagyta a zenekart, akkor
már jelentős hírneve volt. Azóta Brisker számos zenekarnak ír és játszik is velük, így például dolgozott Louis Bellson, Freddie
Hubbard, Stanley Clarke, Jack DeJohnette, Airto, Pat Longo és Bobby Shew számára. Brisker zenei talentuma meglehetősen
sokirányú: számos jazzmuzsikussal dolgozott együtt, de emellett szerepelt a Los Angeles-i Filharmonikusokkal, a Cincinnati és a
Bostoni Szimfonikusokkal, írt James Brownnak és Rosemary Clooneynek. A nyolcvanas évek közepén visszatért a Berklee-re,
ahol tanított és hangszereléseket írt a Pomeroy zenekarnak. Egyúttal tanított az Oregon, a Hawaii és a California egyetemeken is.
1987-ben hangszereléseit saját big bandjével rögzítette. Két évvel később zeneigazgatóként és kísérőként Anita O'Day
énekesnővel turnézott. Brisker robusztus, bopközpontú játékos, komponista-hangszerelőként a jazz- és részben a big band zene
legnagyobb ászainak egyike.
Albumok: Woody Herman: 1963 (1963), Pat Longóval: Billy May Fur President (1982), About Charlie (80-as évek), New Beginning
(1987), Anita O'Dayjel: In A Mello Tune (1989).

BROOKMEYER, BOB -1929. december 19-én született a Missouri állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok. Ámbár karrierjét
zongoristaként kezdte, de hamarosan átváltott a ventilpozanra és az ötvenes évek elején jelentős sikert aratott. 1953-ban
csatlakozott Gerry Mulliganhez, akivel számos koncerten és lemezfelvételen vett részt, amelyek mind figyelemre méltó technikai
kvalitásait bizonyították. Precíz játéka jó1 alkalmazkodott Mulligan intellektuális játékstílusához. A hatvanas évek elején Clark
Terryvel dolgozott, és játszott a Thad Jones-Mel Lewis big banddel is. Mind kisegyüttesek, mind big bandek pompás hangszerelője,
zenészként kiemelkedő jelentőségű.
Albumok: The Fabulous Gerry Mulligan Quartet: Paris Concert (1954), The Dual Rule Of Bob Brookmeyer (1955), Zoot Simsszel: Tunite's
Music Today (1956), Traditionalism Revisited (1957), Street Swingers (1957), Simsszel: Stretching Out (1958), Kansas City Revisited (1958),
Bill Evansszel: The Ivory Hunters (1959), Jazz It A Kick (1960), Gloomy Sunday And Other Bright Moments (1961), Stan Getz/Bubby
Brookmeyer (1961), Bob Brookmeyer And Friends (1964), Clark Terryvel: Tonight (1964), The Power Of Positive Swinging (1964), Suitably
Zoot (1965), Gingerbread Men (1966), Back Again (1978), The Bob Brookmeyer Small Band (1978), Mel Lewisszal: Live At The Village
Vanguard (1980), Through A Looking Glass (1982), Dreams (80-as évek).

BROOKS, TINA - Harold Floyd Brooks néven 1932. június 7-én született az észak-karolinai Fayetteville-ben, Egyesült Államok.
Brooks a “Tina' becenevet korábbi gúnyneve, a “Teeny" alapján kapta. Kezdetben C melody-, majd altér tenorszaxofonon tanult
játszani, mielőtt 1950ben profi lett. Először rhythm & blues és New York-i helyi latin zenekarokkal játszott. 1951ben felvételt
készített Sonny Thompsonnal, de nagyon rosszul terce a szekciós munka kötöttségeit, és más jazzjátszási lehetőségeket keresett.
1955 elején Lionel Hamptonnal játszott, de az áttörés akkor következett be, amikor a trombitás Little Benny Harris magánórákat
adott neki, majd bemutatta más jazzmuzsikusoknak. Harris felhívta a fiatal tenorosra a Blue Notel label főnökének, Alfred
Lionnak figyelmét, aki késedelem nélkül szerződtette, hogy közreműködjön azon az óriási Jimmy Smith-felvételen, amelynek
eredményeképpen megszületett a The Sermon című albuma. Brook játéka biztos volt, és Lester Young, valamint Sonny Rollins
befolyását tükrözte. 1958 és 1961 között Brooks számos albumon működött közre, így Jackie McLean, Freddie Redd, Kenny
Burrell és Freddie Hubbard lemezein. Négy saját lemezt is készített, ám ezekből csak egyetlenegy, a True Blue került 1960-ban
kiadásra. 1961 után Brooks nem készített újabb felvételeket. Pár évig New Yorkban játszott, egészségi és drogproblémái korai,
1974es halálához vezettek. Félénksége és tehetetlensége megakadályozták abban, hogy a nagy vezető szaxofonosok közé
emelkedjen. Csak most, amikor valamennyi albuma megjelent, lehet látni, hogy Brooks mennyire tekintélyes és eredeti játékos és
komponista volt.
Albumok: Minor Move (1958), True Blue (1960), Back To The Tracks (1960), Jimmy Smithszel: The Sermon (1958), Freddie
Hubbarddal: Open Sesame (1960), Jackie McLeannel: Jackie's Bag (1960).

BRÖTZMANN, PETER - 1941. március 6-án született a németországi Remscheidben. Egyszer megkapta azt a címet, hogy a világ
leghangosabb szaxofonosa. Brötzmann számos különböző szaxofon- és klarinétfajtán játszik, közöttük a magyar tárogatón is,
valamennyin erőteljes és intenzív. Iskoláskorában dixielandet játszott, de akkoriban a művészet jobban érdekelte, mint a zene. A
művészeti középiskolában egy félprofi saving-zenekarral játszott. Ebben az időszakban már mind fontosabb lett számára a zene.
1966-ban a jazz Realitiesszel turnézott, amelyben olyan zenésztársai voltak, mint Carla Bley, Mike Mantler és Steve Lacy.
1967-ben Peter Kowalddal és Sven-Ake Johannsennel készítette el első lemezfelvételét. 1969-ben Brötzmann, Kowald, Hans
Reichel és még néhány más muzsikus létrehozták az FMP labelt mint egy kooperatív társulást, amely azóta hatalmas mennyiségű
kiváló albumot produkált a szólótó1 a big bandig. 1968-ban készítette el oktett- jével a Machine Gun című lemezét, amelyre most
úgy emlékeznek, mint az európai free jazz klasszikus darabjára. 1986-ban Bill Laswell-lel, Sonny Sharrockkal és Ronald
Shannon Jacksonnal megalakították a Last Exit formációt. 1990-ben brit turnén vett részt és felvételt is készített a B-Shops For

37
The Poorral és Nicky Skopelitisszel, Sonny Sharrockkal és Ginger Bakerrel az Egyesült Államokban, ám ezek az albumok e sorok
írásáig még nem jelentek meg. Dolgozott Don Cherryvel, Albert Mangelsdorff-fal, a Globe Unity Orchestrával és saját gitáros
fiával, Casperrel is, aki a Massaker rocktriót vezeti.
Albumok: For Adolphe Saxe (1967), Machine Gun (1968), Nipples (1969), Fred Van Hove-val, Han Benninkkel: Balls (1970),
másokkal közösen: Elements (1971), másokkal közösen: Couscouss De La Mauresque (1971), másokkal együtt: The End (1971), Van
Hove-val, Benninkkel: Jazz Und Kinder (1972), Brötzmann, Van Hove, Bennink (1973), Einheitsfrontlied (1973), másokkal együtt: Hot
Lotta (1973), másokkal együtt: Outspan I (1974), másokkal együtt: Outspan 2 (1974), Vab Hove-val, Benninkkel: Tschüs (1975), Solo
(1976), Benninkkel: Ein halber Hund Kann Nicht Pinkeln (1977), Benninkkel, Misha Mengelberggel: Three Points And A Mountain (1979),
Harry Millerrel, Louis Moholóval: Opened, But Hardly Touched (1980), Willi Kellers-szel: Edelgard-Maar-Helaas (1980), Alarm (1981),
Andrew Cyrille Meets Peter Brötzmann In Berlin (1982), Albert Mangelsdorfffal, Günter Sommerrel: Pica Pica (1982), 14 Love Poems-Solo
(1984), Berlin Djungle (1984), a Companyvel: Trios (1986, felvétel: 1983), Bill Laswelllel: Low Life (1987), Alfred 23 Harth-tal:
Go-No-Go (1987), másokkal együtt: No Material (1987), másokkal együtt: In A State Of Undress (1989), Reserve (1989), No Nothing
(1991).

BROWN, CLIFFORD -1930. október 30-án született a Delaware állambeli Wilmingtonban, Egyesült Államok, 1956. június 26-án
hunyt el. Középiskolás diákként kezdett trombitálni, és már rövid idő után a college és más ifjúsági zenekarok tagja lett.
Tinédzserkora végétől már olyan jazzmuzsikusok figyeltek fel rá, mint a trombitás Dizzy Gillespie, Miles Davis és Fats Navarro. A
negyvenes évek végén a Maryland Universityn tanult. 1952-ben egy súlyos autóbalesetből felépülve készítette első lemezfelvételeit
Chris Powell-lel és Tadd Dameronnal. 1953 őszén Lionel Hampton big bandjének tagjaként Európában járt. Mindenütt kitűnt
tehetsége, ez a zenekar megfelelő keret volt számára. Szerződési problémák miatt számos fiatal zenész kapott jó lehetőséget,
amikor Brown nem szerepelhetett a felvételeken. Az Egyesült Államokba visszatérve Brown csatlakozott Art Blakey-hez és 1954
közepén Max Roachcsal társulva megalakították a Clifford Brown-Max Roach Quintetet. A kvintett hamarosan a kortárs jazz egyik
legjelentősebb együttese lett, és Brownt a legjelentősebb trombitások és zeneszerzők közé sorolták. 1956 júniusában az országjáró
turné két állomása közötti úton Brown és a kvintett másik tagja, Richie Powell halálos autóbalesetet szenvedett.
A jazzmuzsikusok és más területek tehetséges művészeinek korai halála gyakran legendák születéséhez vezet. Sok esetben a
legenda arról, hogy még mit alkothatott volna a művész, elkerülhetetlenűl felnagyítja a valóságot, és inkább a múltat visszaidéző
személy képzeletén alapul, mintsem bizonyítékokon. Clifford Brown esetében azonban a legenda valóságalapját lehetetlen
megcáfolni. Akkor, amikor sok modern jazztrombitás a tónus rovására keres technikai trükköket, Brown barátjával és
példaképével, Navarróval egyetemben inkább a technikai trükköket helyezi a háttérbe, és gazdag, telt, szépnek mondható tónust
fejlesztettek ki. Ugyanakkor akár perzselő tempójú zenét, akár bágyadt balladákat adott elő, hangterjedelme igen széles sávban
mozgott. Erőteljesen és elkápráztatóan leleményes volt, de az eredeti ötletek keresése sohasem ment az ízlés rovására. Brown
minden munkájában a ragyogó intelligencia és a nagy érzelmi mélységek ritka ötvözetét mutatta. Elő-adóművészetek tehetségének
csak az egyik oldala, emellett pompás zeneszerző is volt, sok munkája modern jazzstandard lett. Habár életútja rövid volt, hatása
egy ideig Lee Morgan munkásságában is érződött és Freddie Hubbard évtizedekig tartó sikereiben is tükröződött. Szerencsére a
jazzrajongók lemezfelvételei útján hozzájuthatnak Brown saját munkásságához is. Majdnem minden felvétele kiemelkedő
jazzpéldaként ajánlható. Roachcsal készült lemezfelvételei egyértelműen klasszikusnak mondhatók.
Albumok: The Clifford Brown Memorial Album (1953), Clifford Brown In Paris (1953), Stockholm Sweetenin' (1953), Art Blakey-vel: A
Night At Birdland, Vols 1 & 2 (1954), Clifford Brown &Max Roach Inc. (1954), Roachcsal: Clifford Brown jam Session (1954-es felvételek),
Roachcsal: Jordu (1954-55-ös felvételek), Roachcsal: Study In Brown (1955-ös felvételek), Clifford Brown With Strings (1955-ös
felvételek), Raw Genius: Live At The Bee Hive In Chicago, Vols 1 & 2 (1955-ös felvételek), Pure Genius, Vol. I (1956-os felvételek), Clifford
Brown And Max Roach At Basin Street (1956-os felvételek).

BROWN, LAWRENCE -1907. augusztus 3-án született a Kansas állambeli Lawrence-ben, Egyesült Államok. Habár korábban
zongorán, hegedűn és tubán játszott, Brown kaliforniai orvosi tanulmányai alatt végül is a pozan mellett kötött ki. Mellékes
keresetként iskolai és helyi zenekarokban zenélt, majd 1926-han abbahagyta egyetemi tanulmányait, hogy életét teljesen a
zenének szentelhesse. Első munkáját Charlie Echolsnál kapta, majd néhány nyugati parti bandában szerepelt, például Paul
Howardnál, (akinél ekkor többek között Lionel Hampton is dolgozott), azután Curtis Mosbynál és Les Hitenál. Brown 1932-ben
csatlakozott Duke Ellingtonhoz, akivel az elkövetkező két évtized jelentős részét töltötte. Miután 1951-ben elhagyta az
Ellington-zenekart, Brown egy másik volt Ellington-zenésszel, Johnny Hodgesszal játszott egészen 1955-ig. New York-i
stúdiózenészség után Brown 1960-han újabb egy évtizedig játszott Ellingtonnal. Brownnak, a jazz egyik legmuzikálisabb
pozanosának Ellingtonnal való első fellépése szinte sokkolta azokat a rajongókat, akik az elődök és a korabeli zenészek sokkal
agresszívebb játékstílusához voltak szokva. Melodikus és gyengéden lírai játéka első hallásra igen különösnek tűnt ebben a zenei
közegben, a zenekarral együtt előadott korai, jellegzetes száma, a “Trees" című ballada viktoriánus társalgási visszhangjával még
inkább ezt a benyomást erősíti. Brown az általános ivászattól és a zenekar többi tagjával való egyéb kellemes időtöltéstől is távol
tartotta magát, így tett szert a ,,Deacon' (a. m. diakónus) gúnynévre. Idővel mind a rajongók, mind zenésztársai kezdték értékelni
figyelemre méltó játékát, amely olyan gyönyörű intonációval és tehetséggel párosult, amelyre az Ellington-zenekarnak nagyon is
szüksége volt. Valóban, Brown kész volt azonosulni Ellington zenéjével, együttműködésük második korszakában tökéletesítette a
harmincas években ,Tricky Sam" Nanton által kifejlesztett effektusok bőséges tárát, bár a wah-wah tompító használatával ajka
épségét is kockáztatta, és ez nagyon károsan hatott saját legato stílusára is. Brown 1970-ben vonult vissza a zenei élethól,
Kaliforniában telepedett le, ahol üzleti és politikai tanácsadóként tevékenykedett 1988 szeptemberében bekövetkezett haláláig.
Albumok: Lawrence Brown (1956), Duke Ellingtonnal: Piano In The Background (1960), Inspired Abandon (1965).

BROWN, PETE -1906. november 9-én született a Maryland állambeli Baltimore-ban, Egyesült Államok, 1963. szeptember 20-án
hunyt el. Trombitán, zongorán, hegedűn és tenorszaxofonon egyaránt játszott, de a jazztörténetbe altszaxofonosként írta be
magát. A szülővárosában és Atlantic Cityben a húszas évek közepén folytatott kiterjedt zenésztevékenység után 1927-ben New
Yorkba költözött, ahol többé-kevésbé folytonosan élete további részét eltöltötte. Brown olykor-olykor saját együttesét vezette, és
emellett a legjelesebb zenekarokkal, például a John Kirby, illetve a Frankie Newton által vezetett zenekarokkal dolgozott. Különc,
jellegzetes játékos, akinek stílusa a bluesban gyökeredzik. Brown volt a harmincas években a New York-i 52. utcában keményen
swingelő jump bandek legjobb játékosa. Amikor a negyvenes évek elején a bop megjelent, Brown azon néhány swingmuzsikus
egyike volt, aki megpróbált az idővel haladni. Agresszív, de szellemes soundja az új zene egész sor elemét foglalja magában, ám
teljesen sohasem asszimilálja őket saját stílusába. Játéka sok tekintetben jobban kapcsolódik a versenytárs rhythm & blues
kitöréshez, és kemény, érdes soundját különböző fokon sok ezen a területen dolgozó szaxofonos utánozza. Brown annak a néhány
muzsikusnak egyike, akik eltérnek a Charlie Parker legjobb éveiben kialakított normáktól és befolyásolóként Paul Desmondot is

38
idézi. Későbbi éveiben sokat betegeskedett, ám folytatta fellépéseit és pedagógiai munkásságát. Tanítványai közül érdemes
megemlíteni Cecil Payne és Joe “Flip" Phillips nevét.
Albumok: Peter The Great (1954), Joe Turnerrel: Boss Of The Blues (1956), Coleman Hawkinsszal és Roy Eldridge-dzsel: The
Newport Years, Vol. 4 (1957), Pete Brown (1959). Antológia: Jump, Blues & Swing (1944).

BROWN, RAY -1926. október 13-án született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok. Brown egyike a
jazztörténet legkiemelkedőbb nagybőgőseinek. Jazzbeli “nagykorúsága" akkor kezdődött, amikor 1945-ben, 19 esztendős korában
csatlakozott Dizzy Gillespie-hez. Két évvel később az Ella Fitzgeraldot kísérő trió vezetője volt, 1948-tól 1952-ig házastársak is
voltak. 1951-ben Brown csatlakozott Oscar Peterson triójához és 15 esztendeig vele is maradt. 1966-ban elhagyta Petersont és Los
Angelesben telepedett le, ahol azóta is tevékenykedik. Idejét megosztja a filmes, a televíziós munka, a menedzselés és a
jazzklubokban és fesztiválokon történő fellépés között. Mindezek a helyek folyamatosan igénylik személyét. Az LA Four alapító
tagja, de emellett készített felvételeket Duke Ellingtonnal is. 1989-90-ben a Gene Harris által vezetett Philip Morris Superband
tagja volt. Alapvetően mainstream zenész, otthon van a bopban, nagy blues feelinggel játszik. Figyelemre méltó játéka precizitása
és remek az intonációja. Brown művészete minden más nagybőgős számára folyamatos, kötelező tanulmány.
Albumok: Oscar Petersonnal: One O'Clock Jump (1953), The Oscar Peterson Trio At The Stratford Shakespearean Festival (1956), Jazz
Cello (1960), Ray Brown And His Orchestra 1(1960), Ray Brown And His Orchestra 11 (1962), Ella Fitzgerald At The Opera House (1963), Ray
Brown And His Orchestra 111 (1964), The Ray Brown Big Band (1969), Duke Ellingtonnal: This One's For Blanton (1972), Brown's Bag
(1975), Something For Lester (1977), The Most Special Joint (1977), As Good As It Gets (1977), Jimmy Rowlesszal: Tasty! (1979), Live At
The Concord Festival (1979), Summerwind (1980), Laurindo Almeidával: Moonlight Serenade (1981), az LA Fourral: Montage (1981), A Ray
Brown Three (1983), az LA Fourral: Soular Energy (1984), az LA Fourral: Don't Forget The Blues (1985), The Gene Harris Trio Plus One
(1986), Gene Harris And The Philip Morris Superband (1989), John Claytonnal: Super Bass (a nyolcvanas évek vége). Antológia: Dizzy
Gillespie 1946-49 (1946 és 1949 közötti felvételek).

BROWN, ROB -1962. február 27-én született a Virginia állambeli Hamptonban, Egyesült Államok. Brown, ez a meglepően új
hangvételű altszaxofon-játékos, gyermekként kezdett zongorázni, és 13 esztendős korában tért át a szaxofonra. Rövid ideig a
James Madison University, a Berklee College Of Music és a New York University diákja volt, de az érdem az ünnepelt philadelphiai
tanáré, Dennis Sandole-é, akinek korábban olyan diákjai voltak, mint John Coltrane, Art Farmer és Tommy Flanagan. A legjobban
Sonny Rollins, Ornette Coleman, Albert Ayler és Roscoe Mitchell felvételei hatottak rá. Amikor a nyolcvanas évek elején Bostonban
tanyázott, akkor találkozott Matthew Shipp zongoristával, akivel azután New Yorkban folytatták a munkát, miután mindketten
odaköltöztek 1985-ben. Right Hemisphere néven közösen vezettek egy triót, és Sonic Explorations című duófelvételükkel debütáltak
hanglemezen. Brown saját trióját is vezeti, amelyben William Parker és Dennis Charles a partnerei, Breath Rhyme című lemezük az
1990-es év új lemezprodukcióinak egyik legkiemelkedőbb darabja. Alapvetően tüzes free jazzt játszik, amelyet a lehető
legpompásabban kontrollja alatt tart, önfegyelemmel játszik, helye van a kilencvenes évek vezető szaxofonosai között.
Albumok: Matthew Shipp-pel: Sonic Explorations (1988), Breath Rhyme (1990).

BROWN, SANDY -1929. február 25-én született Izatnagarban, Bareilly tartomány, India, 1975. március 15-én hunyt el.
Hatesztendős korától Edinburghban nőtt fel. A Royal High School két diákjával, Al Fairweatherrel és Stan Greiggel kezdett
klarinétozni. Az ötvenes évek közepén, amikor megalakították a FairweatherBrown All Starst, letették névjegyüket a brit
jazzszínpadon. Ez volt a nagy tradicionális jazzkorszak Nagy-Britanniában, és Brown szenve-délyes, tüzes klarinétjátéka egyike
volt a csúcspontoknak. Sok más tradicionális zenekarvezető gyakorlatától eltérően Brown érdeklődése egyre jobban kiszélesedett,
és zenekarai némelyikében olyan kalandos zenei lelkek szerepeltek, mint Brian Lemon és Tony Coe. Az ötvenes és a hatvanas
években, zenei tökéletességre törekedett, készített jó pár klasszikus albumot, mint a McJazz és a The Incredible McJazz, majd olyan
nagyon különböző jazzegyéniségekkel dolgozott, mint George Chisholm és Kenny Wheeler. Zenésztevékenységét írói munkával is
kiegészítette és a The McJazz Manuscripts-ben éles szemű és szellemdús íróként mutatkozott be. Emellett építészként is
tevékenykedett, s ezen belül az épületek stúdióhelyiségeinek akusztikájával foglalkozott. Egészségi problémái a hetvenes években
kezdődtek, mielőtt az Egyesült Államokba látogatott, ahol Earle Warrennel készí-tett felvételeket. 1975-ben hunyt el.
Albumok: Fifty-Fifty Blues (1956), Sandy's Sidemen (1956), McJazz (1957), Doctor McJazz (1960), The Incredible McJazz (1962), Hair At
Its Hairiest (1968), Barrelhouse And Blues (1969), In The Evening (1971), Earle Warrennel: Everybody Loves Saturday Night (1974).
További információ: Sandy Brown: The McJazz Manuscripts.

BRUBECK, DAVE - David Warren Brubeck néven 1920. december 6-án született a kaliforniai Concordban, Egyesült Államok.
Brubecket kezdetben édesanyja tanította zongorázni, amire korán nagy tehetséget mutatott, és már 13 esztendős korában profi
jazzcsoportokkal dolgozott. Beiratkozott a kaliforniai Stocktonban levő College of the Pacificra, és hogy még jobban belekerüljön a
jazzéletbe, megalapított egy 12 tagú bandet, valamint megkezdte elméleti és zeneszerzési tanulmányait Darius Milhaud-nál. Mi-
után befejezte a Pacificet, úgy döntött, hogy folytatja korábbi komolyzenei tanulmányait. A Mills College-ban Schönberg
tanítványa volt, második világháborús katonai szolgálata megszakította tanulmányait. 1946-ban, Európából visszatért
Milhaud-hoz, és ebben az időben alakította meg első fajsúlyos jazzegyüttesét, a jazz Workshop Ensemble-t, amely nyolctagú volt és
amellyel három esztendővel később Dave Brubeck Octet néven lemezfelvételeket készítettek. Innen már következetesen a jazz
útján haladt tovább, amikor 1949-ben megalakította első trióját, amelyben Cal Tjader és Norman Bates szerepeltek (utóbbit
hamarosan Ron Crotty váltotta fel), ám amikor 1951-ben az altszaxofonos Paul Desmond is csatlakozott a csapathoz, Dave Bru-
beck kis csoportja jelentós kritikai visszhangra talált. Az ötvenes évek vége felé Tjadert és Crottyt Gene Wright és Joe Morello
váltotta fel.
Brubeck ezt a sokat dicsőített és termékeny kvartettet 1967-ig vezette, amikor is Desmond kivált az együttesből. Egy rövid ideig
Gerry Mulligannel dolgoztak, majd 1972-ben Brubeck egy új csapattal kezdett dolgozni, amelyben három fia is szerepelt.
1976-ban a klasszikus kvartett rövid időre újra összejött, de csak igen ritkán koncertezett. Brubeck és Desmond zenei
együttműködé-se volt a siker titka. Az együttes 1959-es klasszikus sikerét, a híres “Take Five"-ot Paul Desmond komponálta,
amely hatalmas lehetőséget adott a szaxofonosnak, hogy melodikus improvizációit a zenekarral bemutathassa. Az elsősorban
komponista és csak másodsorban zongorista Brubeck saját szólóiban arra törekedett, hogy fejlessze képességeit a komplex,
gyakorta aszimmetrikus ütemnemek területén való munkában. Kompozíciós területen számos jazzstandardot, két balettzenét, egy
musicalt, egy misét, televíziós és filmzenéket, egy oratóriumot és két kantátát alkotott. Brubecket mindezek ellenére elsősorban
klasszikus kvartettjének felvételeiről ismerik, amelyeken Paul Desmond is játszott, illetve részben azonosítják a “Take Five"-val is.
Kisegyüttese a legtöbb nagy nemzetközi jazzfesztivál központi attrakciója volt, és az ötvenes és a hatvanas években számos Down

39
Beat és Metronome népszerűségi listát nyert. 1954 elején Brubeck a Time magazin címlapján szerepelt, és tíz évvel később meghívták
egy koncertre a washingtoni Fehér Házba, amelyet azután 1981-ben megismételt. Nevét mindenki ismeri, és alighanem ő a
modern jazz legnépszerűbb figurája.
Válogatott albumok: Dave Brubeck Octet (1949), Jazz At Oberlin (1953), Dave Brubeck At Storyville: 1954 (1955), Brubeck Time (1955),
Jazz: Red Hot And Cool (1955), Jazz Impressions Of The USA (1957), Jazz Goes To Junior College (1957), Solo Piano (1957), Time Out
Featuring “Take Five" (1959), a New York-i Filharmonikusokkal: Bernstein Plays Brubeck Plays Bernstein (1960), Time Further Out (1961),
Countdown - Time In Outer Space (1962), Bossa Nova USA (1963), At Carnegie Hall (1963), Brandenburg Gate: Revisited (1963), Time
Changes (1964), Jazz Impressions Of Japan (1964), Jazz Impressions Of New York (1965), Angel Eyes (1965), My Favorite Things (1966),
Gerry Mulligannel: Compadres (1968), Adventures In Time (1972), Paul Desmonddal: Duets (1975), The Dave Brubeck Quartet 25th
Anniversary Reunion (1976), Concord On A Summer Night (1982). Antológia: Dave Brubeck's Greatest Hits (1966), Collection (1985).

BRUNIS, GEORG - George Clarence Brunies néven 1900. február 6-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült
Államok, 1974. november 19-én hunyt el. A Brunis zenészcsalád legismertebb tagja, aki családi és keresztnevét egy
számmisztikus tanácsára változtatta meg, már tinédzserkora évei előtt pozanozott. New Orleansben Leon Roppolóval és Elmer
Schoebellel dolgozott, majd 1920-ban Chicagó-ban a Paul Mares's Friars Society Orchestra tagja volt. Ez a zenekar később New
Orleans Rhythm Kings néven lett híres, ám Brunis kivált a csapatbólés 1924-ben csatlakozott Ted Lewishoz, akivel kerek egy
évtizedig dolgozott. 1934-ben igen intenzíven dolgozott New Yorkban, számos zenekarral játszott élőben és lemezen, sok klubban
szerepelt, különösen a Nick'sben, ahol a harmincas évek végétől a negyvenes évekig visszatérőleg fellépett. Ezután a hatvanas évek
végéig Art Hodesszel, Wild Bill Davisonnal, Muggsy Spanierrel és másokkal szerepelt, számos klasszikus lemezfelvételt készített.
Kemény, bátor játékos, ügyes trombitás, aki előnyben részesíti a szerkezetet és inkább limitálja technikai adottságai fitogtatását.
Albumok: Georg Brunis 1(1964), Georg Brunis 11 (1965), Wild Bill Davisonnal: Reunion In Brass (1973). Antológiák: Muggsy
Spanierrel: The Great Sixteen (1939-es felvételek), az All Star Stompersszel: This Is Jazz (1947-es felvételek), Davisonnal: Tin Roff Blues
(1943 és 1946 közötti felvételek).

BRYANT, RAY -1931. december 24-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. A zenészcsaládban
született Bryant jelentős előnnyel indult: édesanyja zongorázott, lánytestére egy gospelkórusban énekelt. Bőgősnek indult, de ezt a
hangszert hamarosan átadta bátyjának, Tomnak és maga zongorázni kezdett. A Bryant Brothers a philadelphiai Blue Note Club
házi zenekara lett és többek között Charlie Parkerrel és Miles Davisszel játszott. Ezután Milesszal, Sonny Rollinsszal és Carmen
McRae-vel készítettek lemezfelvételeket. 1959ben triójával a NewYork-i Village Vanguard-ban szerepelt. 1960-ban hangos és
emlékezetes sikert aratott a leányának dedikált “Little Susie "-val, valamint a “Cuban Chant"-tel és a “Slow Freight"-tel. Kezdetben
Teddy Wilson volt rá nagy hatással. Bryant gospelhajiításai játékának modern élt adnak. Felvételeit sok-sok évig nem lehetett
beszerezni, a CD-lemezek hozták meg a messze alul értékelt zongorista műveinek újrahozzáférhetőségét. Tevékenységét élőben és
lemezen, szólóban és trióban folytatja.
Válogatott albumok: Gotta Travel On (1966), Slow Feight (1967), Hot Turkey (1975), Here's Ray Bryant (1982), Ray Bryant (1982), Solo
Flight (1982), Potpourri (1982), All Blues (1982), Alone With The Blues (1987), Trio (1987), Con Alma (1988), Plays Basie And Ellington
(1988). Antológia: Best Of Ray Bryant (1982).

BRYDEN, BERYL - 1926. május 11-én szilletett a norfolki grófságban levő Norwichben, Anglia. Bryden a negyvenes években helyi
jazzkörökben volt igen aktív: koncerteket, klubestéket szervezett és a legkülönbözőbb zenekarokkal énekelt. A negyvenes évek
végétől Londonban énekelt és washboardon játszott a brit tradicionálisjazz-robbanás olyan kiváló zenekaraival, mint George
Webb, Freddy Randall, Alex Welsh, Humphrey Lyttelton és Chris Barber. Aktivitása és növekvő sikere ellenére csak részben tudott
a jazzből megélni, profi csak az ötvenes évek elejétől lehetett. Az ötvenes és a hatvanas években európai sikere jelentősebb volt,
mint a brit, és a hetvenes évek elejéig kellett várnia az első amerikai turnéjára. A hetvenes években folyamatosan turnézott,
többnyire szólistaként, de időnként olyan jazzmuzsikus csapatokkal is, mint Pete Allené. Robusztus énekesnő, akinek repertoárja
a vaudeville-től és a blues klasszikus korszakától kezdődik. Népszerűségének egyik titka, hogy zenészbarátságba tud kerülni a
kísérő muzsikusokkal, akik ezt igencsak meghálálják (sok jó énekes ezt nem teszi meg). Az előadásoktól függetlenül Bryden egy
második területet is kifejlesztett a maga számára: jó jazzfotós. nyolcvanas évekbeli visszavonulását sem a, sem zenészbarátai nem
vették túl komolyan. A kilencvenes évek elején szinte folytonosan úton van, rajongói és barátai nagy örömére.
Album: Way Down Yonder In New Orleans (1975).

BUCKNER, MILT - 1915. július 10-én született a Missouri állambeli St. Louis-ban, Egyesült Államok, 1977. július 27-én hunyt el.
Korán árvaságra jutott, és egy detroiti nagybátyja tanította zenélni. Zongorázott, és a helyi zenekaroknak hangszerelt, amikor
felhívta magára a McKinney's Cotton Pickers figyelmét, amely hangszereléseket rendelt tőle. 1941-ben Lionel Hampton akkor
újonnan alakított big bandjéhez csatlakozott, zongoristaként és hangszerelőként alkalmazták, és hét esztendeig maradt itt. A
következő két esztendőben saját rövid életű big bandjét vezette, majd visszatért Hamptonhoz. Buckner ebben az időben az
orgonálásra koncentrált, és jo Jonesszel, Sam Woodyarddal és Illinois Jacquettel párban játszott szólót, alkalmanként
koncerteken és lemezfelvételeken Hamptonnal is fellépett. Buckner a harmincas évek elejétől azzal a zongorajáték-technikával
kísérletezett, amelyet “locked hands" (a. m. blokkakkord) stílusként ismert meg a világ és amelyet később George Shearing és
Buckner maga fejlesztett tovább. Ebben mindkét kéz tömör, együttritmizált blokkakkordokat játszik. Buckner játéka erőteljesen
ritmikus, és azok a zenekarok, amelyekkel játszott, garantáltan keményen swingelve szólaltak meg, ámde szólói, különösen az
orgonán, gyakran inkább csak technikai kísérletek.
Válogatott albumok: Rockin' With Milt (1955), Rockin' Hammond (1956), Mighty High (1959), Please, Mr. Organ Player (1960), Mighty
Mood (1961), The New World Of Milt Buckner (1962), Milt Buckner Plays Chords (1966), Play, Milt, Play (1966 és 1971 közötti felvételek),
Buddy Tate-tel: Midnight Slows, Vol.1 (1967), Tate-tel: Crazy Rhythm (1968), Locked Hands (1968), More Chords (1979), Birthday Party For
H.G.B.S. (1970), Jay McShann-neL Kansas City Memories (1970 és 1973 közötti felvételek), Milt Buckner And jo Jones (1971), Illinois
Jacquettel: Genius At Work (1971), Boogie Woogie (70-es évek), Rockin' Again (1972), Black And Blue Stomp (1973), Requiem Pour Un Chat
(1973), Arnett Cobb-bal és Clarence ,,Gatemouth" Brownnal: Midnight Slows, Vol. 3 (1973), Tate-tel: Midnight Slows, Vol. 5 (1974),
Blues For Diane (1974), Green Onions (1975), A Night At The Popcorn (1975), Pianistically Yours (1975), Cobbbal: Midnight Slows, Vol. 6
(1976), The Gruntin' Genius (1976), Boogie Woogie USA (1977), Guy Lafitte-tel: Midnight Slows, Vol. 7 (1977), Lionel Hamptonnal: Blues
In Toulouse (1977), Tate-tel: Midnight Slows, Vol. 7 (1977).

BUCKNER, TEDDY -1909. július 16-án született a texasi Shermanban, Egyesült Államok. Buckner fiatalkorától kezdve Louis

40
Armstrong buzgó híve volt és maradt egész életében. Bár a technikája olyan erős volt, hogy bármilyen stílusban játszhatott,
trombitajátékában mindig példaképét követte, akkor is, amikor ez már nem volt divatban. A húszas években és a harmincas évek
elején Buckner többnyire Kaliforniában dolgozott, olyan zenekarokkal, mint a Sonny Clay, a Curtis Mosby, a Buck Clayton (akivel
1934-ben Kínában vendégszerepelt) és a Lionel Hampton vezette bandák. Amikor Hampton elhagyta Kaliforniát és csatlakozott
Benny Goodmanhez, akkor Buckner átvette a zenekarát. A negyvenes években stilisztikailag igen különböző zenekarokban
játszott, például Benny Carterrel, Gerald Wílsonnal és Johnny Otisszal. Az ötvenes évek elején Kid Ory zenekarával úgy játszott
együtt, mintha mindig is együtt játszottak volna. A hatvanas évek közepén Buckner a kaliforniai Disneyland népszerű attrakciója
lett, amikor is régi sikerszámokat és új slágereket játszott stilisztikai példaképe manírjaival, és folytatta munkáját még sok évig.
Albumok: Teddy Buckner (1955), Sidney Bechet-vel: Parisian Encounter (1958), Kid Ory Plays W. C. Handy (1959), An Evening With
Teddy Buckner (1978).

BUDWIG, MONTY - 1929. december 26-án született a nebraskai Penderben, Egyesült Államok, 1992. március 9-én hunyt el.
Budwig a középiskolában kezdett bőgőzni, és már az érettségi után profiként turnézott. Első komolyabb szerződését 1951-ben
Vido Mussótól kapta, miután leszerelt a fegyveres erőktől, ahol a légierő zenekarában muzsikált. Elbocsátása után Budwig
Kaliforniába költözött és azután is ott tevékenykedett, többek között Barney Kessel, Zoot Sims, Red Norvo és Woody Herman
zenekarában. Néha Shelly Manne-nel is dolgozott, valamint Benny Goodmannel is turnézott, ám elsősorban a stúdiómunkára
koncentrált, és ha csak lehetett, jazzt játszott. Akár a Bill Berry's LA Bandben zenélt, akár a Concord Records házi zenésze volt,
Budwig mindig rajta hagyta bélyegét a hetvenes és a nyolcvanas évek nyugati parti jazzmuzsikáján. Játéka folyékony, erőteljesen
ritmikus, a ritmusszekcióban való részvétele garantálja a kifogástalan ütemtartást és a szolid savinget.
Albumok: Shelly Manne-nel: At The Blackhawk (1959), Barney Kessellel: Soaring (1976), Dig (1978), Stan GetzceL The Dolphin
(1981).

BUNCH, JOHN -1921. december 1-én született az indianai Tiptonban, Egyesült Államok. A gyermekkori zongoratanulás után
Bunch már tinédzseréveiben félprofi zongoristaként dolgozott. Lemezhallgatással tanulmányozta Fats Waller, Count Basie és
Duke Ellington művé-szetét. Egyszer később elmesélte Martin Richardsnak egy interjúban, hogy már gyermekként azt a Count
Basie Bandet hallgatta, amelyben Lester Young, Jo Jones és Jimmy Rushing szerepelt. Jóllehet Bunch már a harmincas években
szerepelt a jazzéletben, nem tudott kitörni, mindenekelőtt azért, mert családját is sújtotta a nagy gazdasági válság, és neki is
dolgoznia kellett a napi betevő falatért. Amikor az Egyesült Államok belépett a második világháborúba, akkor Bunchot besorozták
a légierőhöz, gépét lelőtték, és egy hadifogolytáborban töltötte a hátralevő időt. A háború utáni években Bunch, gyenge
kottaolvasási készsége miatt nem tudott zeneiskolába kerülni. Szerencsére ambíciója megmaradt a profi zenészséghez és néhány
év múlva a Los Angeles-i jazzszínpadon kötött ki, ahol George Auddal dolgozott. Az ötvenes évek közepén és végén közismert lett,
amikor Woody Herman, Benny Goodman, Maynard Ferguson és Buddy Rich zenekarában dolgozott. A hatvanas és a hetvenes
években lemezfelvételeket készített, klubokban és fesztiválokon lépett fel, többek között Goodman, Zoot Sims és Gene Krupa
vezetésével, és saját kisegyüttesét is vezette. A hatvanas évek közepétől a hetvenes évek elejéig jazzen kívüli területen dolgozott,
mint Tony Bennett zeneigazgatója. A nyolcvanas években folytatta körforgását a lemezstúdiók és az élő fellépések világában,
számos mainstream zenésszel, például Joe “Flip" Phillipsszel és Scott Hamiltonnal. Zenészbarátai nagyra értékelik Bunchot, aki
annak a sok zenésznek egyike, akikre nem figyelt eddig oda kellőképpen a hallgatóság. A nyolcvanas évek végének, a kilencvenes
évek elejének kiváló lemezei és fesztiválfellépései a világ minden táján, talán hozzásegítik ahhoz, hogy ez a helyzet a közeljövőben
megváltozzon.
Albumok: John Bunch Plays Kurt Weill (1975), John's Bunch (1975), John's Other Bunch (1977), Slick Funk (1977), It's Love In The Spring
(1977), The Swinging Young Scott Hamilton (1977), Joe “Flip" Phillipsszel: A Sound Investment (1987).

BUNN, TEDDY - Kb. 1909-ben született a New York államhoz tartozó Long Island Freeport városában, Egyesült Államok, 1978.
július 20-án hunyt el. Bunn rendkívül figyelemreméltóan tehetséges autodidakta gitáros, aki élete nagy részében szabadúszó
zenész volt. Talán annak eredményeképpen, hogy sohasem játszott egy zenekarban hosszabb ideig, tevékenysége mélyen
alulértékelt. Invenciózus szólista, aki ügyesen szőtte érdekes patternjeit a megtévesztően szimpla sorokból. Ebben a tekintetben
Charlie Christian előde volt, ám az utóbbi megjelenése szinte minden gitárost “letörölt" a pályáról. Bunn esetében ez szerencsétlen
és érdemtelen dolog. 1940 körül az akusztikus gitárról az elektromos gitárra váltott. Bunn énekes is volt (pályafutását
calypsoénekesként kezdte), és ez a tevékenysége rendkívül figyelemreméltó közös tevékenységhez vezetett Leo Watsonnal.
Együttesük, a Spirits of Rhythm a harmincas és a negyvenes évek egyik legeredetibb vokális vállalkozása volt. Ugyanebben az
időszakban Bunn számos vezető blues- és jazzmuzsikussal játszott, mint Duke Ellington, John Kirby, Jimmy Noone, Bob Howard,
Johnny Dodds, Oran “Hot Lips" Page, Peetie Wheatstraw, Mezz Mezzrow, Sidney Bechet és Lionel Hampton. Bunn igen j61 be-
leilleszkedett az ötvenes évek rhythm & blues formációiba is, így többek között Jack McVea és Louis Jordan együttesébe. Az
évtized végén egy különleges ugrással a rock and roll világában tűnt fel. Élete utolsó évtizedében igen rossz egészségi állapotban
volt, és csak igen ritkán dolgozott.
Antológiák: Teddy Bunn (1930 és 1939 közötti felvételek), The Spirits Of Rhythm (1932 és 1934 közötti felvételek), Mezz Mezzrow-val
és Tommy Ladnier-vel: The Panassie Sessions (193839-es felvételek).

BURCHELL, CHAS - Charles Burchell néven 1925. október 30-án született Londonban, Angliában. 1986. június 3-án hunyt el.
Először George Formby-rajongó volt, akinek hatására ukulelézni kezdett, majd ezt a gitár követte, mígnem meghallotta Artie Shaw
egy felvételét, és kikötött a klarinét és a jazzjáték mellett. Amikor áttért az altszaxofonra, abban az évben, 1943-ban alakította meg
saját kvintettjét, végül áttért a tenorszaxofonra, mielőtt bevonult a Királyi Légierőbe. 1944-ben Görögországban, a British Divi-
sional Bandben, 1947-es leszerelését követően Londonban, a Toni Antone big bandben játszott. 1949-ben feladta teljes
foglalkoztatottságú profi zenészi pályafutását, és egy gyárban kezdett dolgozni, nehogy a zenéből kelljen megélnie, és olyasmit
játszani, amit nem szeret. “Játékom csak szórakozás volt", mint 1978-ban Victor Schonfield írónak mesélte. Lennie Tristano kö-
vetőjeként és Warne Mars csodálójaként, Burchell részmunkaidősként folytatta a zenélést, amikor is több mint 20 esztendőn
keresztül saját kvintettjét vezette és olyan jelentős zenészek voltak vendégei, mint Clark Terry, Emily Remler és Nathan Davis,
felvételt készített Peter Ind Wave labelje részére, játszott Inddel azon az egyetlen Tristano-koncerten, amelyet Nagy-Britanniában a
Harrogate-ben 1968-ban adott. Burchell csodálatosan hajlékony, lírai tenorszaxofonos, aki kiszámíthatatlan módon csavarja és
cifrázza a frázisokat példaképe, Marsh stílusában. 1986-ban szívrohamban halt meg. Mike Hennessey újságíró szavai szerint, aki
barátja és zenei társa volt, “egyike a brit jazz meg nem énekelt hőseinek".
Albumok: Jazz At The 1969 Richmond Festival (1969), No Kidding (1974), Peter Ind Sextet (1975).

41
BURNS, RALPH -1922. június 29-én született a Massachusetts állambeli Newtonban, Egyesült Államok. A bostoni New England
Conservatoryban végzett zenei tanulmányok után Burns néhány késői swingzenekarban dolgozott, például volt Charlie Barnet
zongoristája és hangszerelője. Legismertebb korszaka az, amelyet a Woody Herman's First Herd tagjaként töltött. Ezalatt nemcsak
a négytagú ritmusszekció (a többiek Billy Bauer, Chubby Jackson és Dave Tough voltak) egynegyede volt, hanem számos sikeres
darabot is hangszerelt a zenekarnak, olyan klasszikus head arranzsmanokat például, mint az “Apple Honey'. 1945-ben Burns úgy
döntött, hogy a zeneszerzésre és a hangszerelésre koncentrál és néhány egészen kiváló partitúrát szállított a Herman-féle Four
Brothersnek. Hosszabb műveket is komponált, amelyek közül a “Lady McGowan's Dream"-et és a “Summer Sequenc"-et Herman
vette lemezre. Amikor a lemeztársaság újra ki akarta adni a ,,Summer Sequence"-t, akkor megkérték a szerzőt, hogy az eredetileg
háromrészes szvitet egészítse ki egy negyedik résszel, hogy a negyedik lemezoldalra is az ő darabja kerüljön a 78-as fordulatú
normállemezpáron. Bums eleget tett a kérésnek, jóllehet időközben jó pár év eltelt, amióta elkészítették az első három oldal
felvételét, és a zenekar összetétele és stílusa is alaposan megváltozott. Mindezek ellenére a hangulatot rendkívül sikeresen
eltalálta, és az új darab, az,, Early Autumn" számos jazzmuzsikus, köztük Stan Getz kedvenc darabjai közé került. Burns az
ötvenes és a hatvanas években szabadúszó volt, alapvetően eltávolodott a jazz világától és a filmstúdiók világába került, ahol olyan
alkotásokat hozott létre, mint a New York, New York (1977), s ahol sikerrel kamatoztathatta a jazz világában szerzett sokoldalú
ismereteit.
Albumok: Woody Hermannal: Summer Sequence (1945-ös és 1947-es felvételek), New York, New York (70-es évek), Piaf (1974, film
soundtrack), Ralph Burns Conducts (1988, 1951 és 1954 közötti felvételek), Bijou (1988, felvétel: 1955).

BURRELL, KENNY - 1931. július 31-én született a michigani Detroitban, Egyesült Államok. Burrell olyan családban született,
ahol kedvelték a zenét, mindhárom fiútestvére zenész lett. 18 hónapig tanult gitározni, 1952-53-ban. 1955-ben a detroiti Wayne
Universityn elnyerte a Bachelor of Music fokozatot. 1948-ban a Candy Johnson Sextettel gitározott, majd 1949-ben Count
Belcherrel, 1950-ben Tommy Barnettel. Amikor 1951-ben Dizzy Gillespie Detroitban szerepelt, közös felvételeket készítettek. 1955
márciusában az Oscar Peterson-trióban Herb Elfist váltotta fel, majd 1957-ben Benny Goodmannel dolgozott. A neves Blue Note
labellel kötött szerződése értelmében az orgonista Jimmy Smithszel dolgozott, majd “The Cats" néven John Coltrane-nel készített
felvételeket. A kortárs jazzgitárosokhoz hasonlóan Kenny Burrell legfőbb példaképe Charlie Christian volt, ám tiszta, meleg
frázisokat fejlesztett ki. Burrell különleges tehetségét dicséri, hogy anélkül játszik édeskésebb zenét, hogy klisékhez nyúlna vagy
szentimentális lenne, személyes hangú gitárintonációja a jazzsoundok egyik legfontosabbika. A hatvanas években a Blue Note és
a Verve részére készített albumai klasszikus darabjait foglalják magukba. Sokan vélik úgy, hogy a Stanley Turrentine-nal felvett
Midnight Blue a legjelentősebb albuma (a nevezetes Reid Miles tipográfiával, amely Elvis Costello Almost Blue borítóját inspirálta). A
,Midnight Blue" címe darabot úgy idézik, mint Van Morrison ,Moondance" című darabjának inspirációs forrását. Az 1964es, Gil
Evansszel készített nagyigényű Guitar Forms szintén olyan me, amelynek jelentős volt a befolyása. Grant Greenen kívül soha senki
sem játszott jobban,, smokey guitar jazz"-t, mint Burrell. A nyolcvanas évek végén sok fiatal fekete bőrű zenészt támogatott - főleg
a dobos Kenny Washingtont -, akiknek feltűnése triójában meghazudtolta az eddigi képet, amely szerint “elegáns, könnye" zenét
játszik.
Válogatott albumok: The Cats (1957), Kenny Burrell - John Coltrane (1958), At The Five Spot Cafe, Vol. 1 (1959), Midnight Blue (60-as
évek), Live At The Village Vanguard (60-as évek), Guitar Forms (1965), For Charlie Christian And Benny Goodman (kb. 1967), Ellington Is
Forever, Vol. 1 (1975), Handcrafted (1978), Kenny Burrell In New York (1981), Night Song (1982), Listen To The Dawn (1983), Bluesin' Around
(1984), Al La Carte (1986), Generations (1987), Blue Lights Vols. I & 2 (1989), Togethering (1989), Recapitulation (1989).

BURTON, GARY -1943. január 23-án született az indianai Andersonban, Egyesült Államok. Autodidaktaként tanult zongorázni,
majd még a vibrafonra való áttérése előtt komolyabb, intézményes zeneoktatásban is részt vett. 1960-ban a countrygitáros Hank
Garlanddal készített felvételeket, majd áttért a jazzre, és két esztendeig a Berklee College Of Music diákja lett, ahol megkezdődött
hosszú ideig való együttműködése Mike Gibbsszel. 1963-ban a George Shearing együttes tagja lett, majd ezt követőlelt két esz-
tendeig Stan Getzcel zenélt. Később a hatvanas években megalakította saját kisegyüttesét, amellyel jazzrockot játszottak. Az
évtized hátralevő részében és a hetvenes évek elején Burton egy sor sikeres kisegyüttest vezetett, amelyekben olyanok
muzsikáltak, mint Larry Coryell, Steve Swallow, Roy Haynes, Pat Metheny és Eberhard Weber. Lemezfelvételeket készített
Stéphane Grappelli, Carla Bley, Keith Jarrett, Chick Corea, Michael Brecker, Peter Erskine és mások társaságában. Burton
1971-től a Berklee tanára, ahol gyakran talált diákjai között vele játszó, empatikus zenészeket. A nyolcvanas években zenei
tevékenységét Tommy Smithszel kezdte. Jóllehet Burton számos neves vibrafonost követett, nem utolsósorban Lionel Hamptont
és Milt Jacksont, Burton volt e hangszer első olyan játékosa, aki egy teljesen új, egészen eredeti zenei stílust alakított ki
hangszerén. A négy ütő szimultán használatának extenzív kiterjesztése kevésbé perkusszívvá tette soundját. Ezáltal olyan
komplex elképzeléseket is megvalósíthat, amelyeket korábban csak a zongoristák tudtak elérni, vagy különösen a fafúvós
játékosok. Korai country- és rockzenei kísérletezéseit mind magába szívta jazzorientált koncepciója. Burtont érdeklődése és
lelkesedése olyan virtuóz technikához vezették, amely a kortársi zene vezető példája. Jóllehet példája nyomán sokan elindultak,
mindmáig ő az egyetlen vibrafonos a generációjában, akinek helye van a különösen kiemelkedő jelentőségű és innovatív
jazzművészek sorában.
Albumok: Duster (1967), Lofty Fake Anagram (1967), Country Roads And Other Places (1968), Carla Bleyjel: A Genuine Tong
Funeral (1968), Stéphane Grappellivel: Paris Encounter (1969), Green Apple (1969), Gary Burton And Keith Jarrett (1970), Chick
Coreával: Crystal Silence (1972), Hotel Hello (1974), Matchbook (1974), Dreams So Real (1975), Eberhard Weberrel: Ring (1974),
Weberrel: Passengers (1976), Chick Coreával: Duet (1978), Easy As Pie (1980), Picture This (1983), Real Life Hits (1984), Ralph
Townerrel: Slide Show (1976), Whiz Kids (1986), Times Like These (1988), Pat Methenyvel: Reunion (1989), Cool Nights (1990), Paul
Bleyjel: Right Time Right Place (1991).

BUTTERFIELD, BILLY - 1917. január 14-én született az ohiói Middletonban, Egyesült Államok, 1988. március 18-án hunyt el.
Butterfieldet gyermekkorában Frank Simons kornettos tanította, ám tinédzserként orvostudományi tanulmányokat kezdett
folytatni. A zenélést csak akkor folytatta, amikor jó ajánlatot kapott Austin Wylie és Andy Anderson zenekaró tó1, ekkor ab-
bahagyta az orvosi tanulmányokat. jóllehet számos hangszeren tudott játszani, a trombita lett a fő hangszere, amelyhez később
még a szárnykürt járult, és 1937-ben Bob Crosby zenekara szerződtette. Butterfield hatalmas, testes tónusú soundja jó1 illett a
balladákhoz és a Bob Haggartféle“ What's New?", eredeti címén az,, I'm Free" nagy sláger lett. 1940-ben Artie Shaw-hoz csatla-
kozott, majd Benny Goodmannel és Les Brownnal dolgozott, ám mindinkább a stúdiómunkák vonzották. A második világháború
után Butterfield megvalósította minden zenekari tag álmát, és megalakította saját big bandjét, mégpedig korábbi
Crosby-zenekarbeli kollégájával, Bill Stegmeyerrel közösen. Butterfield merész vállalkozó volt és Ralph Burnstől, Bob Haggarttól,

42
Bob Pecktől és Neal Heftitől rendelt hangszereléseket. A sok jó ötlet ellenére a vállalkozás üzletileg sikertelen lett. Egy időre
visszatért a stúdiómunkához, szabadúszóként dolgozva régi barátjával, Eddie Londonnal, de dolgozott Louis Armstronggal is (az
1949-es “Blueberry Hill" felvételen Satchmo énekéhez d fújta a trombitakíséretet), kisegyütteseket vezetett. A hatvanas évek végén
a korábbi Crosby-bandbeN zenésztársak, Bob Haggart és Yank Lawson mellett a World's Greatest Jazz Band tagja lett. A hetvenes
években Joe “Flip" Phillipsszel játszott, rengeteget turnézott, többnyire szólóban. Zenészbarátai kedvence, végül a közönségtál is
megkapta a megérdemelt elismerést. Élete végén - noha már beteg volt - a karrierje még egyszer felvirágzott.
Válogatott albumok: Jammin' At Condon's (1954), Billy Butterfield And His Orchestra (1954), Billy Butterfield At NYU (1955), Billy
Butterfield Quintet (1959), a WGJB-vel: Live At The Roosevelt Grill (1970), a WGJB-vel: Century Plaza (1972), In A Mellow Tone (1975),
For Better Blues And Ballads (1975), International Session (1975), Billy Butterfield Plays George Gershwin (1977), Watch What Happens
(1977), The Incomparable Butterfield Horn (1977), Swinging At The Elks (1978), Just Friends (70-es évek), You Can Depend On Me (1980).
Antológiák: Bob Crosbyval: South Rampart Street Parade (1937-38-as felvételek), The Uncollected Billy Butterfield Orchestra (1946-os
felvételek).

BYARD, JAKI - John Byard néven 1922. június 15-én született a Massachusetts állambeli Worchesterben, Egyesült Államok. A jó
adottságú multiinstrumentalista Byard trombitálni és zongorázni tanult gyermekkorában, majd később még hozzájuk vette a
gitárt, a pozant és a tenorszaxofont 1949-ben Earl Bostic rhythm & blues zenekarában zongorázott, majd egy rövid ideig
szólózongorista volt, ezt követőlelt pedig csatlakozott Herb Pomeroy big bandjéhez mint tenorszaxofonos. A Pomeroy-szerződés
után visszatért a zongorához, mégpedig a Maynard Ferguson big bandben. Byard a hatvanas években mélyen elmerült a korszak
nagyon is kalandos zenei életében, és Eric Dolphy, Don Ellis, Booker Ervin, Charles Mingus, Roland Kirk és mások társaságában
dolgozott. A hetvenes években Byard többnyire szólóban szerepelt, de azért talált időt arra, hogy saját big banddel, az Apollo
Stompersszel kísérletezzen. Emellett a bostoni New England Conservatoryban tanított. Byard sokoldalú zene érdeklődése
különösen érdekessé teszi munkáját: a jazz különböző korszakainak elképzeléseit és stílusait a klasszikus repertoárral elegyíti:
jó1 mutatja ezt többek közt zongoraduóinak sorozata, amelyet olyan különböző játékosegyéniségekkel vett fel, mint Earl Hines,
Ron Blake és Howard Riley.
Albumok: Herb Pomeroyjal: Life Is A Many Splendoured Gig (1957), Here's Jaki (1961), Hi-Fly (1962), Charles Mingusszal: The Black
Saint And The Sinner Lady (1963), Out Front (1964), Live At Lennie's (1965), Freedom Together (1966), On The Spot! (1967), The Sunshine
Of My Soul (1967), Jaki Byard With Strings! (1968), The Jaki Byard Experience (1968), Solo (1969), Parisian Solos (1971), Live At The Jazz
lnn (1971), Duet (1972), The Entertainer (1972), There'll Be Some Changes Made (1972), Flight Of The Fly (kb.1976), Family Man (1978),
Amarcord Nino Rota (80-as évek), To Them -To Us (1981), Phantasies (1984), Foolin' Myself (1988), Phantasies II (1988).

BYAS, DON -1912. október 21-én született az oklahomai Muskogee-ben, Egyesült Államok, 1972. augusztus 24-én hunyt el.
Byas tinédzser éveiben olyan közép-nyugati zenekarokkal altszaxofonozott, mint Bennie Moten, Terrence Holder és Walter Page
együttese, ám mikor a harmincas évek elején a tenorszaxofonra váltott, akkor a nyugati parton kezdett zenélni. A Los Angeles-i
Paradise Clubban Lionel Hampton zenekarával játszott, majd amikor Hampton csatlakozott Benny Goodmanhez, akkor állandó
mozgásban Eddie Barefield, Buck Clayton, Don Redman, Benny Carter, Lucky Millinder és sok más zenekarvezető csapatában
dolgozott. 1941-ben Count Basie zenekarában Lester Young utóda lett. 1943-ban Byas elhagyta Basict és kisegyüttesekkel
kezdett dolgozni, többnyire New York-i klubokban, ahol zenésztársai az akkor felnövő bebopperek lettek, mint Dizzy Gillespie és
Charlie Parker. Byas fiatal tinédzserkorától ismerte Parkert, akivel együtt jammeltek és Byas egyszer azt állította, hogy Parker az
ő tanítványa. (Parker ezt tagadta, és a két zenész Párizsban egy heves összeszólalkozás után összeverekedett.) Eltekintve
bebopkapcsolataitól, Byas mélyen gyökeredzik a délnyugat swingelő soundjaiban. Bár akkor kezdett dolgozni, amikor Coleman
Hawkins tenorszaxofon-stílusa volt a versenytárs, azt vallotta, hogy rá Art Tatum gyakorolta a legnagyobb hatást: “nem ismertem
más stílust. Úgy fújtam, mint Art." A negyvenes évek végén Párizsban telepedett le, amit egy hosszú időszak követett, amikor
Amszterdamban és Koppenhágában élt, és különösen balladajátéka lett népszere. Telt soundja, amelyhez harmóniailag komplex
játéka járul, olyan zenésszé teszik, aki azonnal felismerhető szólistaként. Byas a tenorszaxofon fejlődésének történetében
meghatározó jelentősége játékos, akinek tevékenységét méltatlanul alulértékelik. 1972-ben hunyt el.
Albumok: Don Byas And His Rhythm (1951), Don Byas Meets The Girls (1953 és 1955 közötti felvételek), Brew Moore-ral: Danish Brew
(1959), Bud Powell-lel: A Tribute To Cannonball (1961), Don Byas With Strings (1962), All The Things You Are (1963), A Night In Tunisia
(1963), Anthropology (1963), Don Byas Meets Ben Webster (1968), Don Byas In Japan (1971). Antológiák: különböző zenészekkel:
Midnight At Minton's (1941-es felvételek), másokkal együtt: Savoy Jam Party (1944 és 1946 közötti felvételek), Don Byas -1945 (1945ös
felvételek).

BYRD, CHARLIE -1925. szeptember 16-án született a virginiai Chuckatuckban, Egyesült Államok. Kisgyermekként kezdett
gitározni, és a második világháború kitörésekor már ügyes, tapasztalt játékos volt. A háború alatt találkozott és játszott Django
Reinharddal és röviddel a háború befejezése után teljes időben foglalkoztatott profi zenész lett. Számos népszere tánczenekarban
játszott, ám a negyvenes évek végén felhagyott a jazz-zel, és ehelyett klasszikus gitárt kezdett tanulni. A tanulmányok után,
amelyet számos tanárral, többek között Andrés Segoviával végzett, visszatért az Egyesült Államokba, és Washington D.C.-ben
megalakította saját együttesét. Ezzel a csapattal jazzt játszottak, ám a klasszikus zenei repertoár sok technikája és számos
formája megjelent előadásukban. Az ötvenes évek végén Woody Hermannal, a hatvanas évek elején Stan Getzcel dolgozott, aki
mellett kihasználhatta a latin-amerikai zene iránti vonzalmát, ami nagyban hozzájárult a nagy jazzbossajárvány kitöréséhez.
1973-ban Barney Kessellel és Herb Ellisszel együtt a Great Guitars társalapítója volt. A hetvenes évek hátralevő részében és a
nyolcvanas években rendszeresen fellépett a nemzetközi klub- és fesztiválkörökben, néha egyedül, néha duóban és igen gyakran a
Great Guitarsszal. Byrd jazzmunkáját nagymértékben meghatározza klasszikus zenei képzettsége és a más zenei formák iránt való
érdeklődése. Jazzszólistaként néha hiányzik belőle az a folyékony swing, ami olyan kortársaiban, mint Kessel és Ellis, megvan,
viszont a technikája mesteri.
Albumok: Jazz Recital/The Spanish Guitar of Charlie Byrd (1957), Midnight Guitar (1957), First Flight (1957), Jazz At The
Showboat/Byrd's Word (1958), Byrd In The Wind (1959), Jazz At The Showboat, Vol. 3 (1959), The Guitar Artistry Of Charlie Byrd (1960),
Charlie Byrd At The Village Vanguard (1961), Blues Sonata (1961), Latin Impressions (1962), Stan Getzcel: Jazz Samba (1962), Bossa Nova
Pelos Passaros (1962), Byrd At The Gate (1963), Byrd Sony (60-as évek), Solo Flight (1965), Charlie Byrd Plays Villa-Lobos (60-as évek),
Crystal Silence (1973), Byrd By The Sea (1974), Top Hat (1975), Great Guitars (1976), Triste (1976), Great Guitars: Straight Tracks (70-es
évek), Blue Byrd (1978), Sugarloaf Suite (1979), Great Guitars At The Winery (1980), Brazilvilla (1981), Christmas Album (1982), Great
Guitars At Charlie's, Georgetown (1982), Latin Odyssey (1983), Scott Hamiltonnal: It's A Wonderful World (1988), The Bossa Nova Years

43
(1991).

BYRD, DONALD -1932. december 9-én született a michigani Detroitban, Egyesült Államok. Byrd az ötvenes évek elején
trombitálni és komponálni tanult, és katonaideje alatt zenekarokban is játszott. Később olyan zenészek lemezfelvételeire hívták,
mint John Coltrane, Jackie McLean, Phil Woods, Sonny Rollins, Art Blakey és Kenny Clarke. Az ötvenes évek végén Pepper
Adams partnere volt, amely 1961-ig tartott. Ezután Európában folytatta zenei tanulmányait. A hatvanas évek végén hosszan
tartó, párhuzamos karriert kezdett jazztanárként néhány jeles amerikai egyetemen, beleértve a Rutgerst és a Howardot. Folytatta
lemezfelvételeit, többek között Dexter Gordon társaságában. A hetvenes években Byrd a jazzrockkal kísérletezett és le-
mezfelvételeivel néhány kommersz sikert ért el. E zenék többségét a soul és a funk inspirálta, és megalapította a Blackbyrds
együttest. Ezen albumok sorozata tiszta funk, és ezért a zenei eretnekségért sokszor kritizálták. Tanári tevékenységét folytatva
szorosabbra fonta kapcsolatát a jazzben hard bop-mozgalommal. Byrd vezető boptrombita-stiliszta, kiváló technikával ren-
delkezik, szép és csodálatos az intonációja, amely hozzásegíti ahhoz, hogy ő lehessen a jazzmuzsikusok eme generációjának egyik
leglíraibb tagja.
Válogatott albumok: Kenny Clarke-kal: Bohemia After Dark (1955), Long Green (1955), Art Blakey-vel: The Jazz Messengers (1956), Two
Trumpets (1956), The Young Bloods (1956), September Afternoon (1957), At Newport (1957), X-tact' (1957), Jazz Eyes (1957), John
Coltrane-nel: Lush Life (1958), Byrd In Paris, Vols. 1 & 2 (1958), Pepper Adamsszal: 10 To 4 at The 5 Spot (1958), Off To The Races (1958),
Byrd In Flight (1960), Royal Flush (1961), Chant (1961), Groovin' For Nat (1962), Dexter Gordonnal: One Flight Up (1964), Kenny Burrell-lel
és Herbie Hancockkal: A New Perspective (1964), Mustang (1966), The Creeper (1967), Electric Byrd (1970), Black Byrd (1973), Street Lady
(1974), Steppin' Into Tomorrow (1975), Places And Spaces (1975), Caricatures (1977), Thank You... For F. U.M.L. (Funking Up My Life) (1978),
Love Byrd (1981), Words, Sounds, Colors And Shapes (1982), Harlem Blues (1987), Getting Down To Business (1989). Antológia: Donald Byrd's
Best (1976).

BYRNE, BOBBY -1918. október 10-6n született az ohiói Columbusban, Egyesült Államok. Gyermekként kezdett pozanozni, és 16
esztendős korában már a Dorsey Brothers zenekar szerződtette. Miután Tommy Dorsey kilépett a zenekarból, Byrne megmaradt a
zenekarnál, amelyet Jimmy Dorsey vezetett tovább. Byrne abban a nem irigylésre méltó helyzetben volt, hogy a hangszer
történetének egyik legnagyobb játékosa helyébe kellett lépnie, s tudását dicséri, hogy ezt az alapvetően lehetetlen feladatot is meg
tudta oldani. Byrne tehetsége azonban lehetővé tette, hogy a harmincas évek végén saját big bandet alapítson. A nagy zenei
perfekcionista Tommy Dorsey-vel versenyre kelve, Don Redmant szerződtette hangszerelőül, Abe Siegel a bőgős, az új fiatal dobos,
Shelly Manne, valamint a kompetens és népszere énekesnő, Dorothy Claire egészítette ki a csapatot. Az 1942-es hangszerelőváltás
stílusváltást is jelentett, és noha az újonc, Sid Brantley nem ért fel Redman tehetségéhez, jobban összehangolódott Byrne
elképzeléseivel. A zenekar a következő évben feloszlott, amikor Byrne katonai szolgálatra vonult be. A háború után években Byrne
rögtön újabb big bandet szervezett, amelyben Larry Elgart és Charles Albertine is szerepelt, akinek hangszerelései később a döntő
faktort jelentették Elgart sikerében. Az új zenekar rövid életűnek bizonyult, Byrne ekkor egy kisegyüttest alapított, amellyel külön-
böző stúdiómunkákon dolgozott, majd az ötvenes években alkalmi lemezfelvételeket készített egy speciálisan összeállított big
banddel. A hatvanas években visszavonult az aktív zenéléstől, és a hanglemeziparban kezdett tevékenykedni.
Album: One Night Stand With Bobby Byrne (1946-os felvételek).

44
CALIFORNIA RAMBLERS - Ed Kirkeby impresszárió és alkalmi énekes 1921 és 1937 között rendszeresen összehozott egy
zenekart, hogy stúdiófelvételek sorát készítse vele, középszerű, jellegtelen énekének kíséreteként. Kirkeby a zenészeket
meglehetősen jó ízléssel válogatta össze, és így a Ramblers a húszas és a korai harmincas évek egyik legjobb fehér zenekara lett.
Jimmy és Tommy Dorsey, Miff Moee, Adrian Rollini, Stan King és Red Nichols szerepeltek ezekben a bandekben. Maga a zene
mélyen gyökeredzett a korszak jazzmuzsikájában, a hangszerelések előremutatóak voltak, a zenélés nagy kollektív örömet és
ügyességet mutatott. Labelről labelre vándorolva számos felvételt készítettek. A név időnként változott, de legtöbbször a Golden
Gate Orchestra nevet használták. Ugyanebből a zenészstábból jött létre két kisebb csoport, a Goofus Five és a Varsity Eight is. Kir-
keby énekétől eltekintve, akit úgy ismertek a legtöbben jazzkörökben, mint Fats Waller menedzserét, a zenekar dögös savinget
játszott, és a lemezek tele voltak finom szólókkal. A zenekart a hetvenes és a nyolcvanas években Dick Sudhalter rövid időre
újraélesztette.
Album: 1920's Flapper Party (1987).

CALLENDER, RED - George Sylvester Callender néven 1916. március 6-án született a virginiai Haynesville-ben, Egyesült
Államok, 1992. március 8-án hunyt el a kaliforniai Los Angelesben. Callender már tinédzseréveiben bőgősként szerepelt
jazzegyüttesekben. A harmincas évek közepén Kaliforniába költözött és számos zenekarral játszott, így Buck Clayton, Louis
Armstrong, Erroll Garner és Lester Young vezetésével. A negyvenes évek elejétől Callender mélyen elmerült a bopban,
alkalmazkodott az új elképzelésekhez. Sok felvételt készített olyan prominens bopperekkel mint Charlie Parker, Wardell Gray és
Dexter Gordon. Ebben a periódusban szerepelt a Nat “King" Cole-trióban is, emellett saját kisegyüttesét is vezette, többnyire egy
triót, amelyben Lester Young is szerepelt. Az ötvenes években Callendert remek zenésztudománya nagyban hozzásegítette, hogy
keresett stúdiózenész lett, olyan különböző művészekkel dolgozott együtt, mint Frank Sinatra és Stevie Wonder, de folytatta a
jazzmuzsikusokkal való együttműködését is. Az ötvenes évek közepén különösen jelentős felvételsorozatot készített Art Tatummal,
amelyre Norman Granz szerződtette. A későbbi években Callender alkalmanként tubázott, meglehetősen nagy ügyességgel kezelve
ezt a hangszert. Előadói tevékenysége mellett Callender komponált és hangszerelt is, és 1985-ben Unfinished Dream címmel kiadta
önéletrajzát.
Válogatott albumok: Swinging Suite (1956), Red Callender Speaks Low (1957), Basin Street Blues (1973), Gerry Wigginsszel: Night Mist
Blues (1983), Jeannie és Jimmy Cheathammel: Homeward Bound (1987).
További információk: Red Callender Elaine Cohennel közösen: Unfinished Dream.

CALLOWAY, CAB - Cabell Calloway néven 1907. december 25-én született a New York állambeli Rochesterben, Egyesült Államok.
Az énekes Calloway már igen fiatalon bekerült a show businessbe, alkalmi dobos és ceremóniamester volt. Többnyire
Baltimore-ban dolgozott, ahova átköltözött, majd a húszas évek végén Chicagóba tette át székhelyét. Testvérével, Blanche-sal
dolgozott, majd 1929-ben az Alabamians együttes frontembere lett. A zenekart a szerződések New Yorkba szólították, ahol Cal-
loway még ugyanabban az évben átpártolt a Missourians frontemberévé. Velük az előző esztendőben rövid ideig már együtt
dolgozott. A Missourianst a New York-i Savoy Ballroomba szerződtették, és bár a zenekar igen kiváló zenészekből állt, nem
versenyezhettek rikítóan színpompás zenekarvezetőjükkel. Furcsán öltözködött, eltúlzott jampecruhát: ún. “zoot suit"-ot hordott,
térdig érő felsőkabátot, terjedelmes pantallót, bődületes méretű karimás kalapot, földet seprő óraláncot viselt - nyilvánvalóan ő
volt az attrakció központja. Beszédét jól megborsozta a hipfrazeológiával, és a figyelemfelkeltő “háj-di-háj" kiáltozása, amelyet a
közönség visszhangként kiabált, szövegének állandó része lett. A zenekar és vezetőjének népszerűsége változásokhoz vezetett.
Most már Cab Calloway And His Orchestra néven szerepeltek, a zenekar 1931-ben átköltözött a Cotton Clubba, ahol Duke
Ellington helyét foglalták el, állítólag a klub maffiakapcsolatokkal rendelkező tulajdonosai ragaszkodásának köszönhetően. A
rádióközvetítések segítettek abban, hogy Calloway országosan ismert alakká váljon. Énekesként Calloway jó visszhangra talált a
jazzrajongóknál. Ruhájának excentrikusságát beépítette énekstílusába is, amelyben a blues visszhangzik, ám szörnyen
szentimentális, kántálóan vallásos. Jó pillanataiban azonban remek volt, mint a “Geechy Joe" és a ,,Sunday In Savannah" című
számokban, amelyeket a Stormy Weather című, 1943-ban készült filmben énekelt. Legnagyobb sikerei azok a dalok voltak,
amelyeknek szövege palástoltan a drogokra utalt. A ,Minnie The Moocher" volt az első a sorban, amelyet 1931 márciusában
rögzítettek a “Kicking The Gong Around"-dal, amely az ópiumszívásról szól. Ezeket ugyanazon év októberében adták ki. Más
sikerek szexuális hőstettekről szóltak, mint Fats Waller “Six Or Seven Times"-ja és a Harold Arlen-Ted Koehler szerzőpáros dala, a
“Triggeration". A még figyelmesebb jazzrajongó, ha volt türelme végigülni a cécót, melyet egy zenésztársa is csak “a cirkusznak"
nevezett, felfedezte, hogy Calloway fő hozzájárulása a zenéhez abból áll, hogy egészen különleges kaliberű zenészeket fizet. A
korábbi bandben Reuben Reeves kornettos, Ed Swayzee, Doc Cheatham és Bennie Payne pozanosok voltak a leginkább említésre
méltóak. Ahogy nőtt a népszerűsége, Calloway a legjobb zenészeket szerződtette, akiknek álomgázsikat fizetett, adott nekik
szólólehetőségeket, jóllehet a lemezek teljesen az ő énekére voltak építve. A negyvenes évek elején olyan kiemelkedő zenészek
játszottak nála, mint Chu Berry (“Ghost Of A Chance" és “Tappié Off'), Hilton Jefferson (“Willow Weep For Me"), Milt Hinton
(“Pluckin' The Bass"), Cozy Cole (“Ratamacué' és “Crescendo In Drums") és Jonah Jones (“Jonah joins The Cab").
A zenekarban a továbbiakban olyan kiváló erők összpontosultak, mint Ben Webster, Shad Collins, Garvin Bushell, Mario
Bauza, Walter “Foots" Thomas, Tyree Glenn, J. C. Heard és Dizzy Gillespie, egyszóval a Calloway band a swingkorszak egyik
legjobb zenekara volt. A későbbi években Calloway színpadi szerepekben is fellépett a Porgy And Bess-ben és a Hello, Dolly!ban, és
számos olyan filmben szerepelt, mint a Blues Brothers (1980). Calloway a hetvenes években ismét rendkívül népszerű lett, amikor
a Broadwaya a Bubbling Brown Sugar-t játszották. A nyolcvanas években színpadon és televízióban számos alkalommal feltűnt az
Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában mint központi sztár, vagy a körítésműsorban szerepelt. Joe Jackson 1981-ben
rögzítette Calloway klasszikus értékű Jumpin' Jive-ját.
Válogatott antológiák: Club Zanzibar Broadcasts (1981), Kicking The Gong Around (1982), Cab & Co (1985), Cab Calloway Collection
-20 Greatest Hits (1986), Missourians (1986), The Cab Calloway Story (1989), Hi-De-Hi (1991).

CANDOLI, CONTE - Secondo Candoli néven 1927. július 12-én született az indianai Mishawakaban, Egyesült Államok. 13 éves
korában fedezték fel rendkívüli trombitatehetségét. Bátyja, Pete Candoli mellett tanult, akivel alig 16 esztendős korában a Woody
Herman band tagja lett. Ezután hazatért, hogy befejezze iskoláit, majd ismét Hermanhoz került, de hamarosan besorozták
katonának. Leszerelése után az egykor Herman-bőgős, Chubby Jackson kisegyütteséhez csatlakozott, akivel 1947-ben

45
Skandináviában turnézott. Candoli a következő néhány évben számos együttessel dolgozott, például Charlie Venturával, de igazi
kiugrása az ötvenes évek elején Stan Kentonnal volt. Candoli számos kisegyüttessel, néha sajátjával dolgozott, és a west coast jazz
úgynevezett “cool iskolája" elterjesztésének kiemelkedő képviselője lett. A hatvanas években Terry Gibbsszel, majd ismét Herman-
nal, azután Shelly Menne-nel dolgozott, végül visszatért Kentonhoz mint az LZ Neophonic Orchestra tagja. Időről időre egy
kisegyüttesben is dolgozott, amelyet bátyjával együtt vezetett és a hetvenes meg a nyolcvanas években klubokban, fesztiválokon
szerepelt, magas rangú zenei személyiségekkel készített lemezfelvételeket és a Supersax tagja lett. Candoli játékát a folyékony,
meleg megközelítés, a telt sound jellemzi, szólói invenciózusak.
Válogatott albumok: Howard Rumsey-vel: In The Solo Spotlight (1954), Sincerely Conte: Conte Candoli (1954), West Coast Wailers
(1955), Mucho Calor (1957), The Brothers Candoli (1958), Sessions, Live (1958), The Brothers Candoli Sextet (1959), Conte Candoli
All-Stars (1960), Stan Kentonnal: Wagner (1964), Shelly Manne-nel: Boss Sounds (1967), Conversation (1973), Louis Bellsonnal: 150
mph (1974), Echo (1982).

CANDOLI, PETE - Walter J. Candoli néven 1923. június 23-án született az indianai Mishawakaban, Egyesült Államok. Kezdetben
bőgőzni tanult, majd 12 esztendős korától franciakürtön játszott, tinédzserévei közepén trombitásként szerzett nevet magának. A
swingkorszak big bandjeiben trombitásként zenei tudásával értékes zenekari tag lett. Először a zenei élet inkább kommersz végén
dolgozott, olyan zenekarvezetőkkel, mint Sonny Dunham és Will Bradley/Ray McKinley. Candoli 1942-ben rövid ideig Benny
Goodmannel dolgozott, azután Tommy Dorsey, Freddie Slack, Teddy Powell, Alvin Rey és Charlie Barnet zenekara következett.
Candoli koraérett, rendkívül technikás játékos volt (a magas hangok mestereként csak “Cat" Anderson tett tú1 rajta), aki akkor
hívta fel magára először a jazzrajongók figyelmét, amikor csatlakozott a Woody Herman's First Herdhez. Olyan nagy slágerekben
játszott, mint a “Caldonia", az,, Apple Honey" és a “Northwest Passage", amelyekben energikus és szívdobogtató volt, és megkapta
a “Superman' becenevet, mert szólóihoz superman ruhát vett magára. Játszott Boyd Raeburn zenei kalandokkal teli bandájával is,
ám később a negyvenes években sokkal prózaibb területre tért vissza, és Tex Beneke, Jerry Grey és Les Brown zenekarában
dolgozott, megtelepedett a nyugati parton, stúdiózenész lett, olyan filmekben játszott, mint a The Man With The Golden Arm (1956). A
jazz hívása időnként igen erőteljes volt, és Candoli játszott a Milt Bemhart's Brass Ensemble tagjaként és dolgozott Stan Kenton
New Concepts és LA Neophonic nevű zenekaraiban. A hetvenes évek elején feleségével, az énekesnő Edie Adamsszal kétsztáros
műsorban szerepeltek, és rendszeresen játszottak kettőst öccsével, Conte Candolival is. Bátor, vadul rohamozó játékos. Candoli
hangja meleg, szólói ritmikai drámai vonalakkal és nagy beleérzéssel teltek.
Válogatott albumok: Bell, Book And Candoli (1958), The Brothers Candoli (1958), a Woody Herman's First Herddel: Uncollected
Woody Herman And His First Herd (1979).

CAPP, FRANK -1931. augusztus 20-án született a Massachusetts állambeli Worchesterben, Egyesült Államok. Capp a
Massachusetts állambeli Bostonban a Berklee College Of Music diákja volt, amikor meghívták a Stan Kanton-zenekar tagjának a
dobos Shelly Manna helyére. Ez 1952 elején volt, és az év végén Capp átigazolt a Neil Hefti-bandbe. Mint később elmondta, ez rossz
indulás volt, mert a Hefti-band kommerszorientációjú tánczenekar volt, viszont jobb tréninglehetőség volt, mint az erőteljes
Kanton-zenekar. Capp ezután Peggy Lee énekesnő kísérője lett, mielőtt csatlakozott a Billy May-, majd a Harry James-zenekarhoz,
később pedig Charlie Barnet és Shorty Rogers kisegyütteséhez. Az ötvenes és a hatvanas években Capp élete a filmés tv-stúdiók
világában telt, és számos albumot készített Benny Goodman, Terry Gibbs, Barney Kessel, André Previn társaságában. A hetvenes
évek közepén Capp Nat Pierce-szel közösen egy big bandet alapított, amely a keresztségben a Capp-Pierce Juggernaut nevet kapta.
A nyolcvanas években Capp mind kisegyüttesekkel, mind big bandekkel játszott, kihasználta kiváló technikai adottságait és
lelkesedést, kemény swingelő kíséretet vitt az előadásokba.
Válogatott albumok: Frank Capp And His Orchestra (ötvenes és hatvanas évek), A Tribute To Harry James (ötvenes és hatvanas évek),
Percussion In A Tribute To Artie Shaw (ötvenes és hatvanas évek), Percussion In A Tribute To Benny Goodman (ötvenes és hatvanas évek),
Percussion In A Tribute To Duke Ellington (ötvenes és hatvanas évek), Percussion In A Tribute To Glenn Miller (ötvenes és hatvanas évek),
Percussion In A Tribute To Perez Prado (ötvenes és hatvanas évek), Percussion In A Tribute To The Dorsey Brothers (ötvenes és hatvanas
évek), Percussion In A Tribute To Henry Mancini (ötvenes és hatvanas évek), Percussion In A Tribute To Les Brown (ötvenes és hatvanas
évek), The Frankie Capp Trio Introduces Rickey Woodard (1991).

CAREY, “PAPA" MUTT - Thomas Carey néven született 1891-ben a Louisiana államban levő Hahnville-ben, Egyesült Államok,
1948. szeptember 3-án hunyt el. A zenészcsaládban született Carey fiatal korában dobon és gitáron játszott, mielőtt kornettozni,
majd később trombitálni kezdett, utóbbit a húszas évek elején. Számos zenekarral dolgozott New Orleansben, ezek közül számos
indulózenekarral, mielőtt 1914-ben csatlakozott Kid Oryhoz. Egy Johnny Dodds-showban való turné után Carey visszatért New
Orleansbe, ahol Chris Kelly, Wade Whalley és mások oldalán játszott, majd újra csatlakozott Oryhoz, aki ez idő tájt Kaliforniában
zenélt. 1919-t61 1925-ig együtt dolgoztak, amikor is Carey megalapította saját zenekarát, amellyel a húszas évek végén, egészen
a swingkorszak elejéig játszott. A New Orleans Revival mozgalom ellenére Carey a negyvenes évek elején nem tudott megélni a
zenéből, ám ó megpróbált minden lehetséges helyen játszani. 1944ben Oryval újította fel kapcsolatát, amely 1947ig tartott.
Szokatlanul szenzitív, jó melódiai tehetségű trombitás, játékának jellegzetessége a széles vibrátó, a hagyományos New Orleans-i
zene trombitása.
Válogatott album: Kid Ory's Creole Jazz Band (1944-45) (1986).

CARNEY, HARRY -1910. április 1-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok. Carney 13 esztendősen
klarinétosként kezdte profi pályafutását, majd alt- és baritonszaxofonon játszott különböző bostoni zenekarokban. Gyermekkori
barátai közé tartozott Johnny Hodges és Charlie Holmes, akikkel 1927-ben New Yorkba látogattak. Carney a Savoy Ballroomban
Fess Williams zenekarával dolgozott mielőtt csatlakozott volna Duke Ellingtonhoz, aki az ifjú zenész szülővárosában játszott.
Szerződése lejártával Carney Ellingtonhoz szerződött egy turnéra. Ekkortól Ellington lett Carney őrangyala. A szerződés csak
Ellington 47 év múlva bekövetkezett halálával járt le. Nem sokkal az Ellingtonhoz való csatlakozás után Carney-t rábeszélték az
altszaxofonra, ám ő hamarosan a baritonszaxofonra tért át, amit sokkal inkább a magáénak érzett. Carney telt hangja Ellington
hangpalettájának esszenciális eleme lett, és a hallgatók évtizedeken át dicsőítették a szépen megfújt magas regiszterekért egy
olyan zenekarban, amely bővelkedett egyéniségekben, akiknek mindnek megvolt az egyedi karakterük. Carney, a bariton virtuóza
alkalmilag a show kedvéért elővette klarinétját, és bebizonyította, hogy a nádfúvós hangszereknek is mestere. Carney és Ellington
kapcsolata túlnőtt zenész és zenekarvezető kapcsolatán. Ellington bizalmas barátja volt, aki évtizedről évtizedre ösztönözte
Duke-ot szerződésről szerződésre. Barátságukat így érzékelteti Carney:,, Nemcsak tanulás, hanem jelentős élvezet is volt vele
lenni. Újra, meg újra szégyelltem pénzt elfogadni érte." 1974 májusában, Ellington halála után Carney így nyilatkozott: “Duke
nélkül semmi értelme tovább az életemnek." Alig több mint négy hónappal később, 1974. október 8-án hunyt el.

46
 Válogatott albumok: Duke Ellingtonnal: Togo Brava Suite (1971), The Indispensable Duke Ellington, Volumes 1-6 (1927-40).

CARR, IAN -1933. április 21-én született a skóciai Dumfries-ben. Carr 17 esztendős korában autodidaktaként kezdett
trombitálni. 1952 és 1956 között a Newcastle Universityn angol irodalmi tanulmányokat folytatott. Íróként, rádiósként, tanárként,
zenészként, valamennyivel a jazzhez kapcsolódban, jelentős karriert mondhat magáénak. 1960 és 1962 között az EmCee Five-val,
a Newcastle-i bopkvintettel játszott, mielőtt Londonba költözött, hogy ott a tenorszaxofonos Don Rendeli-lel dolgozzon. A
Rendell-Carr együttes 1969-ig működött, nemzetközi turnékat bonyolított le, és öt albumot készített. A formációt elhagyva Carr
megalakította a Nucleust, amely Miles Davist követte az elektronikus jazzrock világába. 1970-ben adták ki debütáló lemezüket, az
Elastic Rock-ot. Ezt turnék követték Európában és az Egyesült Államokban. Leonard Feather azt írta: “Sok hallgató és kritikus
egyetért abban, hogy a Nucleusnak jelentékeny fejlődést elindító befolyása volt a jazzrock csoportokra Európában és mindenütt."
1973-ban jelentette meg a kortárs brit jazzszínpadról szóló Music Outside című kötetét. Carr néha akadémikus hozzáállását a
zenéhez hosszú kompozíciók mutatják, mint a Solar Plexus (1971) és a Labyrinth (1974). 1982-ben a londoni Guildhall School of
Music docense lett, és “a jazz érdekében kifejtett tevékenységéért" átvehette a Calabria-díjat. Ugyanebben az évben adta ki Miles
Davis életrajzát. 1986-ban Tony Coe és Eberhard Weber részére megírta a Spirit Of Place című darabot. A Digby Fairweatherrel és
Brian Priestley-vel közösen írt jazz: The Essential Companion (1987) a legjelentősebb jazzenciklopédia Nagy-Britanniában, amelyben
érezhetjük Carr szimpátiájának hiányát a free improvizáció és a fekete avantgarde iránt. 1987-ben Carr a Mike Gibbs Orchestrával
dolgozott és a Hamburgi Rádióze
nekar szólistája is volt, amelyet Gibbs dirigált. Carr most egy jazzkompozíciós trilógián dolgozik, amelyet a Newcastle-ban töltött
évei inspiráltak. Az első darab, az Old Heartland, a rendkívül alulértékelt Sid Chaplin írásműve alapján készült, ennek felvételére
1988-ban került sor. A második rész címe: Going Home, amelyet Alan Platerrel játszottak. A harmadik rész egy szvit, amely North
Eastern Song Lives címmel a jazz North East 25 éves fennállására készült, és 1991 októberében mutatták be Newcastle-ban. Carr
publikált egy újabb jazzéletrajzot is Keith Jarrett: The Man And His Music címmel, és dolgozott a United Jazz And Rock Ensemble-lel.
Carr a hatvanas években a brit jazzszínpadon feltűnt egyik legképzettebb és legemocionálisabb művészek egyike.
Albumok: Don Rendeli-lel: Shades Of Blue (1965), Rendeli-lel: Phase 111 (1968), Rendeli-lel és Neil Ardley-vel: Greek Variations
(1970), a Ian Carr Grouppal: Old Heartland (1988).
További információk: Ian Carr: Music Outside. Ian Carr: Miles Davis.

CARR, MIKE - Michael Anthony Carr néven 1937. december 7-én született South Shields-ben (Co. Durham, Anglia). A trombitás
Ian Carr öccse. Mike autodidakta módon tanult meg orgonálni, zongorázni, vibrafonozni és a Newcastle-i EmCee Five-val jelentős
hírnevet szerzett magának. A hatvanas évek végén egy trióval mozgott, amelyben John McLaughlin is zenélt, és számos
vendégszereplő zenészt kísértek. 1971 és 1975 között Ronnie Scott együttesével turnézott, 1974-ben többek között a Carnegie
Hallban léptek fel. Azóta saját kvartettjével turnézott Európában és megalakította a Cargo nevű jazzrock formációt, amellyel
1985-ben egy sikeres albumot rögzítettek. A Ian Carr Trio rendszeresen bejárja az országot keményen swingelt, a bebopban
gyökeredző dinamikus zenéjével.
Válogatott albumok: az EmCee Five-val: Let's Take Five (1961), Tony Crombie-val: Hammond Under Pressure (1968), Ronnie
Scott-tai: Scott At Ronnie's (1973), a Mike Carr Trióval: Live At Ronnie Scott's (1979).

CARTER, BETTY - Lillie Mae Jones néven 1930. május 16-án született a Michigan állambeli Hintben, Egyesült Államok.
Detroitban nőtt fel. Carter számos vendégszereplő zenésszel énekelt, így Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel is. Tinédzserkora
végén csatlakozott Lionel Hamptonhoz, és felvette a Lorraine Carter művésznevet. Hamptonnal,, sem vele - sem nélküle"
kapcsolatba került. Carter bopérzéséért az enyhén szólva ócsárló,,Bebop Betty" becenevet kapta Hamptontól, ami az egész
szakmában elterjedt. Az ötvenes évek elején a rhythm & blues színpadon dolgozott, Muddy Waters nagyságrendű művészekkel is.
Az ötvenes és a hatvanas években többnyire New York Cityben és környékén tevékenykedett mint független és avatott énekesnő.
Részt vett Ray Charles turnéin, akivel egy magas színvonalú duett-albumot is készítettek, de azért inkább saját show- és klub-
fellépéseire koncentrált. Arra is talált időt, hogy családot alapítson és gyermeke legyen. A felvételi lehetőségekkel való
elégedetlenségének hangsúlyozására létrehozta saját lemezcégét, a Bet-Car-t. A nyolcvanas években Carter folytatta londoni és
New York-i klubfellépéseit, alkalmilag nagyzenekarokkal is, de jobbára inkább a megszokott zongora-, bőgő-, dob-trióval, amely
ideális kíséret mutatós improvizációi hátteréül. Carter inspirációs forrásai inkább olyan hangszeresek voltak, mint Charlie Parker
és Sonny Rollins, az énekesek sokkal kevésbé hatottak rá. Carter technikájának csak nagyon kevés köze van a jazz vokális
tradícióihoz. A bluesszal való rokonsága sohasem kerül túl mélyen a felület alá, bármennyire komplex és kortársi legyen is ez a
felület. Az előadásokon Carter széles hangterjedelme alsó felét igyekszik többször használni. Mindig megtalálta a megfelelő
hangszínt, és hajlékony szólóiban gyakran alig törődik az énekelt dalok szövegével. Leleményessége megmutatkozott olyan
előadásokon, mint a ,,Sounds", amely egy “vokális kirándulás", amelynek egyik lemezfelvétel-változata 25 percig tart. Az ilyen
különleges előadások és az általa alkalmazott nyaktörő tempók ellenére a ,The Trolley Song"-ban és a ,,My Favourite Things"-ben
balladákat is tudott énekelni mindent betöltő lágysággal. A koncerteken Carter uralta a színpadot, mint ketrecében le-fel járkáló
nősténytigris, egyik oldalról a másikra, és dalait szinte pusztító orkánként énekelte magából. Ez a tekintély, amely előadásait
jellemzi, különösen repertoárja bopos oldalát tekintve, megingathatatlanná teszi azt a pozíciót, amelyet mint jazzénekes a
nyolcvanas évek során és a kilencvenes évek elején elért. Ez alátámasztani látszik azon állítását, hogy nem lát senkit, aki
veszélyeztetné kivívott fölényét és felülmúlhatná ót.
Albumok: Meet Betty Carter And Ray Bryant (1955), The Bebop Girl (1955-56), Social Call (1956), Out There (1958), Finally I (1959), The
Mo-dern Sound Of Betty Carter (1960), Ray Charles And Betty Carter (1961), 'Round Midnight (1963), Inside Betty Carter (1963), Betty Carter
Live At The Village Vanguard (60-as évek), Finally II (1969), The Betty Carter Album (1972), Now It's My Turn (1976), What A Little Moonlight
Can Do (1977), The Audience With Betty Carter (1979), Whatever Happened To Love? (1982), Look What I Got (1988), Droppin' Things (1990).

CARTER, JOHN WALLACE -1929. szeptember 24-én született a texasi Fort Worthben, Egyesült Államok. Kortársához és a vele
azonos városban született zenészbarátjához, Ornette Colemanhoz hasonlóan a negyvenes évek végén a délnyugat számos blues-és
jazzcsoportosulásában játszott, mielőtt Los Angelesbe költözött az ötvenes évek közepén. Ebben az időben Ornettetel és Charles
Moffett dobossal játszott, és egy rendkívül eredeti stílust fejlesztett ki klarinéton, fuvolán, alt- és tenorszaxofonon, free, de azért
melodikus. 1965-ben egy fesztiválzenekart vezényelt, amely Coleman- szerzeményeket játszott. A nyugati parton a trombitás
Bobby Bradforddal megalakították a New Art Jazz Ensemble-t, s egy sorozat kiváló felvételt készítettek, amelyek a
Coleman-kvartett korai felfedezéseit mutatják. Carter 1974-től kizárólag a klarinétra koncentrált és a modern jazzben e hangszer
egyik legünnepeltebb előadója lett. (5 lett a Clarinet Summit (Alvin Batiste, Jimmy Hamilton és David Murrau közreműködésével)

47
vezetője, játszott a James Newton's Wind Quintetben, és 1982-ben megalakította a Wind College in LA-t. A nyolcvanas években
folytatta felvételeit Bradforddal, Newtonnal, Horace Tapscott-tal és saját különböző együtteseivel. Művészetének betetőzése az öt
albumra terjedő Roots And Folklore - Episodes In The Development Of American Folk Music (1982-90) címmel megjelent szvit, amely a
fekete zene afrikai gyökereit és fejlődésének amerikai állomásait követi nyomon intenzív és spontán játékkal. Carter mindig
foglalkozott oktatással. A Lincoln Universityn kapott diplomát, a California State Universityn pedig különböző beosztásokban
tanított.
Albumok: a New Art Jazz Ensemble-lel: Seeking (1969), a New Art Jazz Ensemble-lel: Flight For Four (1969), a New Art Jazz
Ensemble-lel: Secrets (1971), Echoes From Rudolph's (1977), Variations On Selected Themes For Jazz Quartet (1980), Night Fire (1981),
Dahwe (1982), A Suite Of Early American Folk Pieces For Solo Clarinet (1984), Clarinet Summit (1984), Clarinet Summit Volume 2 (1985),
Castles Of Ghana (1986), Dance Of The Love Ghosts (1987), Fields (1988), a Clarinet Summittal: Southern Belles (1988), Bobby
Bradforddal: Comin' On (1989), Shadows On A Wall (1990).

CARTER, RON - 1937. május 4-én született a Michigan állambeli Ferndale-ben, Egyesült Államok. Carter klasszikus zenei karrier
reményében kezdetben csellózott. Kipróbált néhány hangszert, így a hegedűt, a klarinétot, a pozant, míg végül a bőgőnél kötött ki.
Annak ellenére a jazzkarrier mellett döntött, hogy tudomást szerzett arról, hogy milyen nehéz azoknak a zenei ambíciókkal
megáldott fekete fiataloknak a helyzete, akik a koncertpódiumra törnek. Húszas évei elején járt, amikor rendszeresen jazzt kezdett
játszani, és a Chico Hamilton kvintettben szerzett helyet magának. A hatvanas évek elején Eric Dolphyval, Don Ellisszel,
Cannonball Adderley-vel, Mal Waldronnal és Thelonious Monkkal játszott többek között. 1963-ban csatlakozott Miles Davishez,
akivel 1968-ig maradt. A ritmusszekcióban Herbie Hancock és Tony Williams voltak a partnerei. A Davisszel végzett munka
kiegészítéseképpen állandóan stúdiózott és sok száz albumot készített. Folytatva ezt a kettős életet, stúdiófelvételeken szerepelt
többek között George Benson és Stanley Turrentine társaságában. Koncertet adott a New York Jazz Sextet/ Quartettel, Sonny
Rollinsszal, a V.S.O.P.-vel (ebben Hancock, Williams, Freddie Hubbard és Wayne Shorter szerepeltek), McCoy Tynerrel és a
Milestone All Starsszal. Rendszeresen vezette saját együtteseit is, amelyekkel klubokban, koncerteken, lemezstúdiókban sze-
repelt. A nyolcvanas években folytatta ezt a fáradhatatlan körforgást koncertek, fesztiválok és hangfelvételi sessionök között,
miközben olyan vezető jazzegyéniségekkel szerepelt, mint Hubbard, Cedar Walton, Jim Hall és George Duke. Egyszer Hancockkal
és Williamsszel is újra együtt szerepelt egy amerikai turnén, Wynton Marsalisszal. Minden idők egyik legjobb jazzbőgőse, akinek
technikája hibátlan, játékának erőteljesen serkentő hatású savingje megdobja a vele közreműködő ritmusszekciót. Énekesek kísé-
rőjeként nem lehet eléggé dicsérni, rendszeresen dolgozott Lena Horne-nal, felvételeket készített Aretha Franklinnal és másokkal,
míg Helen Merrill 1968-as “My Funny Valentine" felvételének szólókísérete lecke a nagybőgőjátékról. Szólózása az olyan saját
kompozíciókban, mint a ,,The Third Plane', makulátlan. Legnagyobb erőssége a szekciójáték, és ebben az összefüggésben
Hancockkal és Williamsszel való korszaka a Davis-együttesben ékesen szóló bizonyíték tudásáról, amely egy negyed századdal
később sem csökkent.
Albumok: Eric Dolphyval: Out There (1960), Don Ellisszel: Time Passes (1960), Miles Davisszel: Seven Steps To Heaven (1963), Herbie
Hancockkal: Mayden Voyage (1965), Davisszel: Miles In The Sky (1968), Helen Merrill-lel: A Shade Of Fifference (1968), All Blues (1973),
Blues Farm (1973), VSOP- Live Under The Sky (1977), Wynton Marsalis (1981), Cedar Waltonnal: Heart And Soul (1981), Etudes (1983),
Jim Hall-lal: Telephone (1984).

CARTER, BENNY - Bennett Lester Carter néven 1907. augusztus 8-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült
Államok. Carter New Yorknak abban a részében született és nőtt fel, amelyet San Juan Hiuként ismernek.
Kemény szomszédság. Munkásosztálybeli szüleik zenére oktatták gyermekeiket és így Benny és két leánytestvére édesanyjuktól,
Sadie Bennett Cartertől tanultak zongorázni. Egy nagybácsi, Theodore “Cuban° Bennett a húszas évek New York-i jazzklubjainak
jól ismert trombitása volt, míg egy másik nagybácsi, Darnell Howard olyan zenekarokban klarinétozott, mint a W. C. Handy, King
Oliver és Carroll Dickerson vezette bandák. Édesanyja tanításán kívül Carter már korán C-melody szaxofonleckéket vett pár ta-
nártól, így Harold Proctortól és Lt. Eugene Mickell Snr.-től. Carternek gyermekkorában olyan zenész szomszédai voltak, mint
Bubber Miley, Freddy Johnson, Rudy Powell, Russell Procope és Bobby Stark. Carter igencsak otthonos lett a harlemi jazzéletben,
amikor családja 1923-ban ide költözött. A húszas évek végén az altszaxofonra váltott, és megbízható, tehetséges fiatal zenésznek
ismerték, aki értékes ember volt olyan zenekarokban, mint Billy Fowleré, Duke Ellingtoné vagy Fletcher Hendersoné. 1928-ban
Fletcher testvérének, Horace-nak a zenekarában dolgozott, és amikor Horace eltávozott, átvette a zenekar vezetését. Előkelő
tánctermekben leptek fel, de a zenekar csak rövid ideig élt, amely részben annak volt köszönhető, hogy Carter hogyan viszonyult
a zenéhez. Természetétől fogva elegáns fickó volt és zeneileg tökéletes, akit a showmanekre épített világban a közönség elutasított.
A zenekar feloszlása után Carter a McKinney's Cotton Pickers zeneigazgatójaként dolgozott, ekkor kezdett komolyabban érdek-
lődni a hangszerelés iránt. A harmincas évek elején Carter trombitált is, ahhoz a néhány zenészbarátjához hasonlóan, akik
rendszeresen váltottak a nádfúvósokról a rézfúvósokra és vissza. Ebben az időszakban játszott klarinéton, tenorszaxofonon,
pozanon és zongorán. Mind jobban érdekelte a komponálás, és hangszereléseket készített a kor vezető zenekarainak, például
Chick Webbnek, ahol altszaxofonozott is, és Benny Goodmannek szintén dolgozott. 1933-ban egy új big bandet alapított,
amelyben Chu Berry és Dicky Wells is szerepeltek. Ugyanebben az évben néhány olyan lemezfelvételen is szerepelt, amelyet a brit
zeneszerző és bőgős, Spike Hughes szervezett. 1935-ben Carter csatlakozott a Willie Lewis-zenekarhoz, amellyel Európába
látogatott. Carter három évig volt úton, és számos országot meglátogatott, többek között járt Franciaországban, Hollandiában és
Dániában. Leonard Feather író biztatására Cartert Londonban Henry Hall szerződtette a BBC Dance Orchestra fő
hangszerelőjének. 1938-ban, hallván a swing kommerciális sikeréről odahaza, visszatért az Egyesült Államokba, és egy új big
bandet alapított, amely csak kisebb anyagi sikert hozott. Számos kisegyüttessel felvételt készített, így például Lionel Hampton
RCA sessionjein dolgozott, amelyekhez néhány hangszerelést is készített. Más zenekarokban, például a Chocolate Dandiesben
olyan zenészekkel játszott együtt, mint Coleman Hawkins és Roy Eldridge, dolgozott Varsity Sevennel is. Carter 1942-ben
Kaliforniába utazott, ahol újabb big banddel kísérletezett és olyan ügynökkel kezdett dolgozni, mint Carlos Gastel, aki többek
között Nat,, King" Cole, Sonny Dunham és Stan Kenton ügyeit is intézte. Számos filmzenét írt a 20th Century Fox, a Warner
Brothers és az MGM számára. 1946-47 telén Carter utoljára dolgozott big bandjével, de különleges alkalmakkor lemezfelvételre
még összehozta őket. Az ötvenes évek elején a jazz At The Philharmonickal kezdett turnézni és számtalan felvételt készített
Norman Granz részére. Közben hangszerelt is, és nagyzenekari hátteret biztosított olyan énekesek számára, mint Peggy Lee, Ella
Fitzgerald és Mel Tormé. 1956 januárjában szívrohama volt, és csökkentenie kellett fellépéseit és egyéb munkáit. Ugyanebben az
évben negyedszer is megnősült. Az ötvenes évek vége és a hatvanas évek eleje különösen gyümölcsözőek voltak számára,
komponált, hangszerelt és számos albumon szerepelt, mint az Aspects, a Further Definitions és az Additions To Further Definitions. Egy
jelentós művet alkotott Count Basie részére is, a Kansas City Suite-ot. Dolgozott a televízióban is és turnézott a nemzetközi
fesztiválokra. A hetvenes évek elején Carter a Princeton Universityn kezdett dolgozni, ahol a Council of Humanities and the

48
Afro-Americas Studies Programme vendéglektora lett. A Princetonon Morroe Bergerrel való személyes kapcsolata vezetett el Berger
nagy életrajzához, a Benny Carter: A Life In American Music-hoz 1982-ben. A hetvenes években Carter rendszeresen ellátogatott
Japánba, ahol rendkívül népszerű lett és újra felvételeket készített Norman Granzcel. A nyolcvanas években Carter turnézott és
lemezfelvételeket készített, számos kompozíciója is született. Játékosként, hangszerei mindegyikén tehetséges, invenciozus és
elbűvölő. Altszaxofonon a legnagyobbak egyike. A Johnny Hodges- és Willie Smith-hagyományok folytatója, velük rendszeresen
dolgozott, érdekes és elragadtató szólók megalkotására könnyedén képes. Az olyan kompozícióival, mint a,, Doozy" és a ,,When
Lights Are Low" a legnagyobbak közé emelkedett. Hangszerelőként a harmincas években nagy szerepe volt a big bandek
stílusfejlődésében, folyamatosan demonstrálta adottságait ezen a területen, és a kisegyüttesekkel ugyanez volt a helyzet. Szinte
csodálatos, hogy sem zeneszerzői tudása, sem játéka ennyi idő után sem kopik. 1987-ben csatlakozott a John Lewis and the
All-American Jazz Orchestrához, egy alkalmi repertoárbandához, amely a big bandek zenéjének szentelte magát. Egy koncertre és
egy lemezfelvételre megírta jelentős új művét, a Central City Sketches-t. Carter betanította a zenekart, vezényelt, altszaxofonszólót
játszott. 1989 nyarának végén a New York-i Lincoln Centerben a Classical jazz-sorozat koncertjén ünnepelték Carter 82. szüle-
tésnapját. Egy sor dalát Ernestine Anderson és Sylvia Syms énekelték. Még ugyanezen a héten a Chicago Jazz Festival keretében
mutatták be a Further Definitions album újraalkotását, amelyben az eredeti felvétel számos muzsikusa is részt vett. 1990
februárjában Carter egy all stars big bandet vezetett a Lincoln Centerben azon a koncerten, amelyen Ella Fitzgeraldot ünnepelték.
Ilyen események sorjáznak egyre a fáradhatatIan zenész végeérhetetlen “eredménylistáján". Valószíneltig Ben Webster hívta
legelőször “The King'-nek Cartert, a név rajta ragadt, a k16k által ráaggatott egyéb címek elvesztek, ez megmaradt, amely
egyértelműen mutatja ennek a jazzmuzsikusnak egyedülálló kvalitásait.
Válogatott albumok: Jazz Off The Air (1944), Alone Together (1952), Cosmopolite (1952), Sessions, Live (1957), Jazz Giant (1957),
Swingin' The Twenties (1958), Aspects (1959), Further Definitions (1961), B.B.B. & Co. (1962), The World Of Sight And Sounds (1963),
Additions To Further Definitions (1966), The King (1976), Caster, Gillespie Inc. (1976), Wonderland (1976), Benny Carter 4:
Montreux'77(1977), Live And Well In Japan (1977), Jazz Allstar Orchestra Live In Japan '79 (1979), Summer Serenade (1980), Gentleman Of
Swing (1980), Skyline Drive (1982), The Carter All Stars Featuring Nat Adderley And Red Norvo (1985), Benny Carter Meets Oscar Peterson
(1986), az AllAmerican Jazz Orchestrával: Central City Sketches (1987), In The Mood For Swing (1987), My Kind Of Trouble (1988).
Antológiák: The Best Of Benny Carter (1982), Benny Carter 1928-52 (1983), The Benny Carter Collection - 16 Golden Greats (1987), When
Lights Are Low (1987), 3,4,5 - The Verve Small Group Sessions (1991, ötvenes évekbeli felvételek).
CASEY, AL -1915. szeptember 15-én született a Kentucky államban levő Louisville-ben, Egyesült Államok. Casey első profi
szerződése Fats Waller gitárosaként volt, akivel 1934-től egészen annak haláláig, 1943-ig sok felvételt készítettek. A harmincas
években Casey Teddy Wilson kisegyüttesében is dolgozott, néha Billie Holidayt is kísérte a big band formációval. Miután az
akusztikus gitárról az elektromos gitárra tért it, Charlie Christiant választotta példaképéül. Casey kiterjesztette tevékenységét a
rhythm & blues területére is és felvételt készített King Curtisszel. Többek között Helen Humesszal készített felvételeket és
mindjobban visszaszorult a stúdiók világába, ahonnan azután a nyolcvanas években teljes virágzásában bukkant fel, számos
turnét bonyolított le, elgyönyörködtette a nemzetközi közönséget invenciózusságával és energiagazdagságával.
Válogatott albumok: a Fletcher Henderson All Starsszal: Big Reunion (1957), Buck Jumpin' (1960), The Al Casey Quartet (1960),
Jumpin' With Al (1973), Six Swinging Strings (1981), Best Of Friends (1981), Genius Of The jazz Guitar (1981), AI Casey And George Kelly
With Fessor's Session Boys (1983), Al Casey Remembers King Curtis (1985). Antológia: Fats Waller And His Rhythm (1934-36).

CATINGUB, MATT-1961. március 25-én született a kaliforniai North Hollywoodban, Egyesült Államok. Zenészcsaládban
született, édesanyja Mavis Rivers énekesnő. Hétéves korában autodidakta módon kezdett zongorázni és négy esztendővel később
profi klarinétos volt. 16 esztendős korában komponálni és hangszerelni kezdett, és kiegészítésképpen szabályos zenei leckéket vett.
A következő évben áttért az altszaxofonra. 1978-ban a California All-Star High School big banddel részt vett az évenként meg-
rendezett Monterey Jazz Festivalon. ,Monterey I" című kompozícióját eljátszották a fesztiválon, ami segített neki abban, hogy
elnyerje a fesztivál ösztöndíját. Ugyanabban az évben a Monterey All-Stars tagjaként Japánba látogatott, ahol Thad Jones, Mel
Lewis és Dizzy Gillespie társaságában lépett fel. 1979-ben (majd 1981-ben újra) csatlakozott a Louie Bellson big bandhez,
amelynek komponált és hangszereit is. Catingub 1980-ban megalakította saját big bandjét, amelyben zenészbarátai szerepeltek,
fesztiválokon léptek fel, és 1983-ban elkészítették az első lemezfelvételüket. A nyolcvanas évek elején rendszeresen kísérte
édesanyját annak koncertjein, lemezfelvételein, turnéin. 1982-ben a Toshiko Akiyoshi és Lew Tabackin vezette big band lead
altósa lett. A nyolcvanas évek közepén sokat turnézott és megalapította a ,,The Woodshed Music School"-t. Heves tónusú, erőteljes
szólista, jelentős jelenkori tehetség, akit különösen a big band tevékenység érdekel, amelyben kihívást és folyamatos inspirációt
talál. Catingub sokoldalúságát jól mutatja a Hi-Tech Big Band címe albuma, amelyben rájátszásos technikával ő játssza az összes
szólamot.
Válogatott albumok: My Mommy And Me (1983), Your Friendly Neighborhood Big Band (1984), Hi-Tech Big Band (1985).

CATLETT, “BIG SID" -1910. január 17-én született az indianai Evansville-ben, Egyesült Államok. Rövid zongorakísérlet után a
dobra tért át, és amikor családja Chicagóba költözött, akkor iskolában képezte magát. A Darnell Howarddal való munka után
Catlett New Yorkba költözött, ahol Elmer Snowdennel és Benny Carterrel játszott, majd ezt olyan sessionök követték, ahol a
McKinney's Cotton Pickersszel, Fletcher Hendersonnal és Don Redmannel dobolt. Catlett örömmel tért át a big bandek világából
a kisegyüttesekhez, amelyeket Eddie Condon és Lionel Hampton vezettek. 1941-ben csatlakozott Benny Goodmanhez. A
harmincas évek végén és a negyvenes évek elején megállás nélkül játszott, óriási mennyiségű lemezfelvételen vett részt és a
zenészek igen széles skálájával dolgozott. A bebop beköszönte sohasem okozott túl nagy fájdalmat neki, sohasem adoptálta
teljesen a saját stílusába, ami alkalmilag a frontzenészeknek csekély problémát okozott. A negyvenes évek elején Catlett a
nagyszerű Teddy Wilson Sextet tagja lett, majd saját zenekarait vezette, és végül 1947-ben csatlakozott a Louis Armstrong's All
Starshoz. 1949-ig maradt Armstrongnál, amikor az egész éjjel tartó jam sessionök kezdték megviselni az egészségét. Betegen is
játszott tovább, de 1951. március 25-én elhunyt a színfalak mögött, egy Oran “Hot Lips" Page javára rendezett jótékonysági
koncerten a Chicagói Operaházban. Catlett briliáns technikával rendelkezett, de egyszerű stílusban játszott. A szaporán,
egyenletesen swingelő Wilson Sextettel szerény és háttérben maradó volt, Goodmannél könyörtelenül meghajtotta a zenekart,
míg Armstrongnál személyre szóló kíséretet adott zenészbarátainak. Azonnal felismerhető mennydörgésrobajú
dobperemveréséről, Catlett mindig erősen swingelt. A színpadon látványos showman volt, masszív termetét zöld színű
gyapjúöltönybe öltöztette, ütőit szólói alatt feldobálta a levegőbe és általában is élvezte, amit csinált.

49
 Album: Louis Armstronggal: Satchmo At Symphony Hall (1947). Antológiák: Lionel Hamptonnal: Historical Recording Sessions (1939),
Benny Goodmannel: Benny And Sid 'Roll 'Em' (1941), Teddy Wílsonnal: B Flat Swing (1944).

CELESTIN, OSCAR “PAPA"- 1884. január 1-én született a Louisiana állambeli Napoleonville-ben, Egyesült Államok, 1954.
december 15én hunyt el. Celestin 20 esztendős korában New Orleansbe települt át és miután egy csomó hangszerbe
belekontárkodott, végül a trombitát választotta. Először indulózenekarokkal, például az Indiana Brass Banddel dolgozott és
nagyon hamar felhívta magára a figyelmet. 1910-ben megalakította számos zenekara közül a legelsőt. 1917-ben zenekarában, az
Original Tuxedo Brass Bandben a formálódó jazz számos jeles egyénisége szerepelt. Jóllehet a húszas években felvételei készültek,
Celestin többnyire a déli államokban turnézott. A harmincas években a zenén kívüli területen dolgozott, de azért alkalmilag zenélt
is. Egy utcai baleset után, a negyvenes évek közepétől többet játszott, és lemezfelvételeket is készített. Celestin jó1 profitált a New
Orleans Revival mozgalommal a korai jazz iránt megnyilvánuló érdeklődésből, és a lemezen kívül rádióban és televízióban is
szerepelt. Technikai tudása igen limitált volt, ám invenciózus zenekard tagként jó1 működött.
Antológiák: Papa Celestin And His New Orleans Ragtime Band (1986), Papa Celestin And His New Orleans Jazz Band (1986), Celestin's
Original Tuxedo Jazz Band (1926-28) (1988).

CEROLI, NICK -1939. december 22-én született az ohiói Warrenben, Egyesült Államok, 1985. augusztus 11-én hunyt el. Jóllehet
mindenfajta felállásban szerepelt, Ceroli korai karrierje mégis elsősorban a big bandekhez kötődött, amelyekben dobolt. A
hatvanas évek elején Ray Anthonyval és Gerald Wílsonnal dolgozott mielőtt 1965-ben csatlakozott a Stan Kenton 's LA Neophonic
Orchestrához. A következő négy esztendőben a Herb Alpert's Tijuana Brass tagja volt, majd Los Angelesben telepedett le, ahol
ismert stúdiózenész lett, és emellett igen széles skálán dolgozott klubokban és lemezfelvételeken jazzegyüttesekkel is.
Kisegyüttesekben olyan jeles zenészegyéniségekkel dolgozott, mint Zoot Sims, Richie Kanruca, Warne Marsh, Pete Christlieb
(akivel 1983-ban egy sistergős fellépést lemezre is vett a Los Angeles-i Dino' sban) és Bill Berry. A big band muzsikában szerzett
tapasztalata és gyakorlata, valamint a Bob Florence-szel való kapcsolata a hetvenes évek végének, a nyolcvanas évek elejének big
band jazze legprímább darabjait eredményezte. A Florence,, Concerts By The Sea" albumán játszott “Party Hearty" darabban való
játéka minden olyan jazzdobos számára kötelező tanulmány, aki big band jazzt akar játszani. Ceroli kiterjedten érdeklődött
mindenfajta zene iránt, hatalmas lemezgyűjteménye volt Beethoven- és Duke Ellington-felvételekből, és lelkesedését játékával
másoknak is átadta. Folyékonyan játszó, rugalmas dobos volt, aki hatalmas felfelé vivő erőt adott minden zenekarnak, amellyel
játszott. 1985-ben alkotóereje teljében érte a halál.
Válogatott albumok: Bill Berryvel: Shortcake (1978), Pete Christliebbel és Warne Marshsal: Apogee (1978), Bob Florence-szel:
Concerts By The Sea (1979), Christliebbel: Dino's '83 (1983).

CHALOFF, SERGE - 1923. november 24-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok, 1957. július 16-án
hunyt el. Zenészcsaládból származott, zongorázni és klarinétozni tanult, ám Harry Carney játékának hatására kezdett
autodidakta módon baritonszaxofonozni. A negyvenes évek elején számos swing big banddel dolgozott. A bebopperek zenei
fejlődése iránti érdeklődése Boyd Raeburn vállalkozó szellemű bandjéhez vezette, amelyhez 1945-ben csatlakozott. Ezután
Georgie Auld és Jimmy Dorsey együttesével dolgozott és hangszere vonzerejét növelte azáltal, hogy komplex anyagot játszott
anélkül, hogy elvesztette volna a swingfeelinget vagy azt a csengő hangot, amelyet Carney a baritonszaxofonon produkált. Chaloff
1947-ben a Woody Herman's Four Brothers band tagja lett és a következő két évben ő volt az a jazzbaritonos, akiről a legtöbbet
beszéltek. Később Count Basie-vel dolgozott, ám Chaloff drogfüggő lett, aminek áldozatul esett pályája. Egy ideig tanított, folytatta
lemezfelvételeit, jobbára kisegyüttesekkel. Megállapítható, hogy ezeken a felvételeken tehetsége nem csökkent, sót folytatta
kiteljesedését. Részlegesen bénán vett részt 1957 februárjában a Four Brothers újraegyesülésén, majd ugyanezen év júliusában
elhunyt.
Albumok: The Fable Of Mabel (1954), Boston Blow-Up (1955), Blue Serge (1956).

CHAMBERS, PAUL - Paul Laurence Dunbar Chambers Jnr. néven 1935. április 22-én született a Pennsylvania állambeli
Pittsburghben, Egyesült Államok, 1969. január 4-én hunyt el New York Cityben, Egyesült Államok. Chambers korai halálával a
jazz az egyik legnagyobb hatású, legkreatívabb és leglíraibb bőgősét vesztette el, aki a ötvenes évek és a hatvanas évek eleje legki-
válóbb és legmaradandóbb felvételein működött közre. Detroitban nőtt fel, ahol tubázni tanult, mielőtt a nagybőgőt választotta
volna. Paul Quinichette-tel (1954), Bennie Greennel (1955) a Jay and Kai felállással U. J. Johnsonnal és Kai Windinggel) (1955),
George Wallingtonnal (1955), majd 1955-től 1963-ig Miles Davisszel dolgozott. Azután 1966-ig csatlakozott Wynton Kellyhez,
Davis egykori társához. Annak a Miles Davis Quintetnek, amelynek Chambers tagja volt, az volt a gúnyneve, hogy a ,,The D & D
Band" (drink & drugs, azaz ivászat és drogok), ám Chambers a heroinfüggőségétől eltekintve finom, megbízható nagybőgőjátékos
volt. A Davisszel töltött ideje alatt ő népszerűsítette az arco (vonós) szólókat. Világos, fürge frazírozása biztos hangzással párosult,
ami izmos és hatásos kíséretet eredményezett, szilárd alapot nyújtva ezzel olyan szólisták felfedező útjaihoz, mint Miles Davis és
John Coltrane. Utóbbi köszönetül írta a “Mr. P. C." című darabot, amelynek címe Paul Chambers nevének kezdőbetűit rejti. Rövid,
de termékeny és briliáns pályafutása alatt többek között olyan zenészekkel játszott, mint Art Pepper, Sonny Rollins, Bill Evans,
Sonny Clark és Johnny Griffin.
Válogatott albumok: Whims Of Chambers (1956), Paul Chambers Quartet (1957), Bass On Top (1957), Ease It (1959), John
Coltrane-nel: High Step (1975, felvétel: 1955-56).

CHARLES, DENNIS - 1933. december 4-én született a Virgin-szigeteken levő St. Croix-ban. Charles 1945-ben New Yorkba
költözött, ám gyökerei mindazonáltal karibiak: kezdetben calypso- és mambozenekarokban kongózott. Autodidaktaként tanult
meg bánni a hagyományos jazzdobszereléssel, és egy évvel később, 1955-ben már Cecil Taylorral játszott Harlemben, és szerepelt
a zongorista első albumán. 1957-ben Taylorral, Steve Lacyvel és Buell Neidlingerrel játszott a Newport Jazz Festivalon, majd
1961-ben Taylorral és Archie Shepp-pel a The Connection produkcióban, amelyet a Living Theatre-ban játszottak. 1962-ben
calypso alaplüktetést szállított Sonny Rollinsnak. Sajnos a The Connection témáját, a heroinfüggőséget közelről is kipróbálta, és
Charles több mint egy évtizedre kiesett a zenei életből. A Jazz Doctorsok egyikeként bukkant fel újra, abban az együttesben,
amelyben a nyolcvanas évek elején Billy Bang és Frank Lowe játszott. 1982-ben a hegedűs Banggel felvette a Bangception című
elbevölőbb duettalbumot. Charles metszően pontos, szabályos ritmusa tökéletes vadcsapás az olyan vadembereknek, mint Taylor
és Bang. Válaszol nekik, s ugyanakkor kordában tartja őket. Később felvételeket készített a Bang-kvartettel (Valve No. 10) és az
újonnan felbukkant altszaxofonossal, Rob Brownnal (Breath Rhyme), amelyet 1991ben saját zenekarvezetői debütálása követett a
Queen Mary-vel.

50
 Albumok: Cecil Taylorral: Looking Ahead! (1959), Taylorral: The World Of Cecil Taylor (1960), Billy Banggal: Rainbow Gladiator
(1981), Banggel: Bangception (1982), a Jazz Doctorsszal: Intensive Care (1983).

CHASE, BILL -1935-ben született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok, 1974. augusztus 9-én hunyt el a
Minnesota állambeli Jacksonban, Egyesült Államok. Az ötvenes években Chase a Berklee College Of Musicon Herb Pomeroy
vezetésével tanult trombitálni. Az évtized végén Maynard Fergusonnal, Stan Kentonnal és Woody Hermannal játszott. A hatvanas
években rendszeresen visszatért a Herman-zenekarhoz, ám egyre inkább a jazzrock felé fordult, majd megalakította saját együt-
tesét, a Chase-t. Ez 1971-ben történt. Három esztendővel később a zenekar átalakított változatával turnézott, amikor is 1974.
augusztus 9-én a zenekar három másik tagjával együtt - John Emma (gitár), Walter Clark (dobok) és Wally York (billentyűs
hangszerek) - repülőbaleset áldozata lett.
Válogatott albumok: Maynard Fergusonnal: A Nessage From Newport (1958), Woody Hermannal: Woody's Winners (1965), a
Chase együttessel: Chase (1971), Ennea (1972), Pure Music (1974).

CHASE, TOMMY -1947. március 22-én született Manchesterben, Anglia. A dobokon nagyrészt autodidaktaként tanult meg
játszani. Chase-nek ki kellett várnia a következő generáció jazz revivalját, amely újra kegyeibe fogadta választott műfaját, a forró
soul jazzt. A hatvanas évek közepétől profi játékos volt, és a hetvenes évek elejétől tiszta jazzt játszott Londonban, mégpedig a
tenorszaxofonos Art Themennel és a trombitás Harry Beckett-tel. A nyolcvanas évek közepének jazztáncosaira hatással volt a
fiatal tehetségek bandája (1983-tól 1986-ig Alan Barnes tenorossal), amely a break tánc lindy hop alapjáról kiindulva az olyan
számokhoz vezette el őket, mint a “Night In Tunisia'. Később egy Hammond orgonát használtak, amelyen a kiváló Gary Baldwin
játszott, és ekkor bebizonyosodott, hogy nem ő a brit jazz Art Blakey-je, de ő a legjobb hangulatcsinálója, aki vidám és egyszerű,
hajtós, nagy színpadi hatású zenét játszik. 1992-ben kvartettjében, az eddig vélhetően legjobb együttesében az ötletgazdag
ausztrál drive-bőgős, Les Miller, Chris Watson gitáros és Dave Lewis tenorszaxofonos, saxellojátékos szerepeltek. Chase teljesen
kontroll alatt tartja az ütemnemváltozásokat, szinte kényszeríti zenészeit, hogy kövessék, mint egy metronómot.
Albumok: Hard (1984), Drive! (1985), Groove Merchant (1988), Rebel Fire (1990).

CHEATHAM, DOC - Adolphus Anthony Cheatham néven 1905. június 13-án született a Tennessee állambeli Nashville-ben,
Egyesült Államok. Cheatham figyelemre méltóan hosszú pályafutása a húszas évek elején kezdődött, amikor vaudeville színházak
pocsék zenekaraiban játszott, és gyakran kísérte a korszak kiemelkedő bluesénekeseit. Az évtized közepén Chicagóban dolgozott,
ahol találkozott élete fő befolyásolójával, Louis Armstronggal. Eddig az időpontig Cheatham a szaxofont gyötörte, nevezetesen
szopránszaxofonon játszott Ma Reineyvel, ám ekkortól a trombita került a középpontba, feltűnően jó technikát fejlesztett ki, de
sohasem áldozta fel remek tónusát. A húszas évek második és a harmincas évek első felében Cheatham sok zenekarral játszott,
például a Wilbur DeParis, a Chick Webb, a Sam Wooding (vele 1928-29-ben európai turnén vett részt) és a Cab Calloway vezette
bandekkel. Az utóbbival például hat esztendőt töltött, miközben ismét Európában turnézott. 1939-ben Cheatham a Teddy Wilson
big band tagja lett, majd ezt követően az éppoly elegáns Benny Carter-zenekarba került. A negyvenes években kis- és
nagyegyüttesekkel dolgozott. A hatvanas években néhány évig New Yorkban vezette saját zenekarát és gyakran játszott Benny
Goodmannel. Az átlag rézfúvós játékossal ellentétben nyilvános fellépései és lemezfelvételei azt mutatták, hogy egyre jobban
játszik. A hetvenes és a nyolcvanas években, dacolva korával, megváltoztatta zenei ízlését, európai fesztiválokon és klubokban
szerepelt, és még mindig hibátlan technikával és pompás sounddal játszott.
Albumok: Doc Cheatham (1950), Adolphus “Doc" Cheatham (1973), Hey Doc! (1975), Sammy Price-szal: Doc And Sammy (1976), Black
Beauty (1979), John, Doc And Herb (1979), It's A Good Life (1982), Too Marvellousi For Words (1982), I've Got A Crush On You (1982), The
Fabulous Doc Cheatham (1983), George Kellyvel: Highlights In Jazz (1985), Art Hodes, Carrie Smith And Doc Cheatham (1985), A Tribute To
Billie Holiday (1987), Priceszal: In New Orleans (1988).

CSEKASZIN, VLAGYIMIR -1947. február 24én született Szverdlovszkban, Oroszország. Az elmúlt évtizedben Csekaszin volt az
egykori Szovjetunió legnagyobbra tartott szaxofonosa, stílusában olyan elemek keverednek, mint a néhai Rahsaan Roland Kirk
magasnyomású hard bopja (Csekaszin alkalmilag két vagy három hangszeren játszik egyszerre), azután a hatvanas évek New
York-i free jazz tenorja és a vad Peter Brötzmann-szerű visítások, amelyek színpadi bohóckodással és pózolással párosulnak.
Csekaszin, aki zeneszerző, billentyűs játékos és szaxofonos egy személyben, eredetileg hegedűs volt (hatéves korában kezdett
tanulni), majd a klarinétra és az altszaxofonra váltott, és 1967-től vezette saját zenekarait. A szverdlovszki Mogyeszt Petrovics
Muszorgszkij Egyetemen klarinétosként végzett, majd 1971-ben Vilniusba költözött, ahol két klasszikus zenei végzettségű
muzsikussal találkozott, akikben hatalmas jazzlelkesedés volt. Vjacseszláv Ganyelin zongorista és Vlagyimir Taraszov
ütőhangszeres több mint 15 esztendeig dolgozott vele, és sok felvételt is készítettek. 1971-ben Csekaszin elnyerte a prágai
jazzverseny első díját, és elkészítette első hanglemezét. Később a Litván Állami Konzervatóriumban tanított Vilniuszban, ahol
1982ben a diákokból egy big bandet alakított és emellett saját kis- és nagyegyüttesett is vezette. Ezek közül sokat lehet hallani
azon a nyolclemezes CD-összeállításon, amely Document: New Music From Russia címmel jelent meg, valamint azon a négy CD-s
válogatáson, amely Conspiracy: Soviet Jazz Festival, Zurich 1989 címmel került forgalomba. A Ganyelin-trióval Csekaszin 1984-ben
Nagy-Britanniában, 1986-ban az Egyesült Államokban turnézott. Xenakist vagy Lutoslawskit éppúgy azok közt említi, akik
hatással voltak rá, mint Ben Webstert, és a legenergikusabb és legötletesebb jazzművészek egyike a FÁK-országokban
Albumok: Exercises (1983), Nostalgia (1984), Prisiminimai (1985), Anti-Show (1988).

CHERRY, DON -1936. november 18-án született az oklahomai Oklahoma Cityben, Egyesült Államok. Cherry Los Angeles-i
középiskolás évei alatt kezdett trombitálni. Ebben a városban nőtt fel. Zongorázott is, és első nyilvános fellépésein ezen a
hangszeren mutatkozott be rhythm & blues zenekarokban. Korai zenészbarátja volt Billy Higgins, továbbá az ötvenes évek
közepén a két zenész, akik bebopot játszottak, csatlakozott Ornette Colemanhoz, és a free jazz új koncepciójához saját zenei
elképzeléseiket kezdték alkalmazni. Cherry és Higgins játszottak Coleman 1958-as kvintett albumán, a Something Else!!!!-en, azon
az albumon, amely a szabadság-alapelv korai és jelentős virágzását képviseli. Coleman együttese kvartetté alakult, amelyben
Charlie Haden lett a negyedik tag. A kvartett sikere egy hosszabb szerződést tett lehetővé 1959 novemberétől egészen a következő
tavaszig a New York-i Five Spot Caféban. Közben Higginst Ed Blackwell váltotta fel a doboknál. Később Hadent Scott La Faro, majd
végül Jimmy Garrison váltotta fel. Az együttes néhány kiemelkedő albumot készített, amelyek megalapozták a free jazz felfogást,
mint a hatvanas évek és egyúttal az egyes zenészek személyi kvalitásait is jól demonstrálták. Ugyanezen korszakban Cherry John
Coltrane-nel és Archie Shepppel is készített felvételeket, és John Tchicaival és Bill Dixonnal dolgozott. Cherry és Tchicai 1964ben
csatlakoztak Albert Ayler csoportjához, hogy közös lemezfelvételeket készítsenek, amelyet azután később a New York Eye And Ear
Control című film soundtrackjeként használtak fel. Ugyanebben az évben Cherry Európában turnézott Aylerrel és felvette vele a

51
Vibrations című lemezt is. Cherry következő társa Gato Barbieri volt, akivel egy kisegyüttessel Európában és az Egyesült
Államokban turnézott. Európában George Russell-lel is készítettek felvételeket. Az évtized végén Cherry Európában, Afrikában és
Ázsiában kezdett turnézni, és egyúttal magába szívta a különböző etnikai zenei hatásokat, és megtanult játszani számos
hangszeren, például az észak-európai fafurulyákon és a gitárcsaládhoz tartozó doussn'gounin. Használta a pakisztáni
zsebtrombitát is, méghozzá eltorzított fúvókával. Ez lett később a kedvenc hangszere. Elkezdte beépíteni zenéjébe az ázsiai
elképzeléseket és soundokat, azon jazzmuzsikusok egyike lett, akiknek ez sikerült is. Cherry a hetvenes évek elején
Svédországban élt feleségével, Mokival, akinek énekhangja az egyik leghitelesebb abban a zenei stílusfejlődésben, amely a
“világzene" fogalmát megalapozta. Feleségével együtt performance-okat adtak elő, amelyek mind vizuális, mind soundélményt
adtak. A hetvenes évek közepén Cherry ismét Hadennel és Blackwell-lel, valamint Dewey Redmannel dolgozott együtt, és
megalakították azt a kvartettet, amely az eredeti anyag alapján kialakította a colemani zene új koncepcióját. Ez a csoport, amely
Old And New Dreams néven szerepelt, mégpedig első albumuk nevéből eredeztetve, egyike Cherry hetvenes évek végi, nyolcvanas
évek eleji zenei vállalkozásainak. Játszott rockbandákkal is, vendégszerepelt Abdullah Ibrahimmal, és megalakított egy triót, a
Codonát, amelyben Collin Walcott és Nana Vasconcelos szerepeltek. Folyamatosan együtt dolgozott Blackwell-lel, aki maga is a
legkülönfélébb zenei koncepciók és hangszerek gyűjtője. Cherry a világzene jelentős figurája lett a nyolcvanas évek végén és a
kilencvenes évek elején. Lehet, hogy Cherry trombitajátéka, és különösen zsebtrombitajátéka nem oly káprázatos, mint némely, a
bophoz közelebb 1116 kortársáé, ám mégis csengő, hajszálpontos. Zeneszerzőként - akár a terminológia szokásos értelmében
használjuk, akár a zenei happeningek értelmében -, Cherry egyaránt a kortárs zene egyik legjelentősebb képviselője.
Albumok: Something Else!!!! The Music Of Ornette Coleman (1958), Colemannel: Change Of The Century (1959), Colemannel: Free Jazz
(1960), John Coltrane-nel: The Avant Garde (1960), Future 1(1963), Albert Aylerrel: New York Ear And Eye Control (1964), Complete
Communion (1965), Wherels Brooklyn? (1966), Eternal Rhythm (1968), Charlie Hadennel: Liberation Music Orchestra (1969), Human Music
(1969-70), Eternal Now (1973), Hear And Now (1976), Brown Rice (1976), Live In Ankara (1978, felvétel: 1969), A Codonával: Codona
1(1980), Ed Blackwell-lel: El Corazón (1982), Codona 11 (1982), Codona 111 (1983), Home Boy (1985), A Tribute To Blackwell (1987), Art
Deco (1988), Multikulti (1990).

CHILTON, JOHN -1932. július 16-án született Londonban, Anglia. Kiváló sounddal rendelkező trombitás, ötletes hangszerelő.
Chilton az ötvenes évek közepén saját együttesét vezette, mielőtt 1958-ban csatlakozott volna a Bruce Turner Jump Bandhez. Öt
esztendeig maradt Turnerrel mint zenész és hangszerelő. A hatvanas évek elején Alex Welshsel és Mike Danielsszel dolgozott,
mielőtt újabb saját zenekarát megalakította volna. A hatvanas évek végén a Wally Fawkes band társvezetője lett, amelyet
Feetwarmers néven ismertek meg, majd 1974-ben a zenekar egyedüli vezetője. Chilton szinte azonnal George Melly zeneigazgatója
lett, és azóta turnézik, lemezfelvételeken vesz részt és rádióadásokban szerepel vele. Ami a szélesebb publikumot illeti, a brit
jazzben Chilton neve összefonódott Mellyével, ámde íróként, a jazztörténet fáradhatatlan kutatójaként az egyik legjelentősebb alak
Nagy-Britanniában. Sok publikációja közül kiemelkedik a Who's Who Of Jazz: Storyville To Swing Street, amely kutatásainak
döbbenetes aprólékosságát demonstrálja. A Louis: The Louis Armstrong Story olyan életrajz, amelyet Max Jonesszel közösen írtak, a
jazz című kötete a “Teach Yourself' (a.m.. “Tanítsd Magad") sorozatban jelent meg, a Billie's Blues Billie Holiday részleges életrajza.
Ezeken kívül történeti számvetést készített a Jenkins Orphanage bandekről, a McKinney's Cotton Pickersről, a Bob Crosby
Bobcatsról, és hiteles életrajzot írt Sidney Bechetről és Coleman Hawkinsról. Chilton a kilencvenes évek elején még mindig úton
volt Mellyvel, és tovább irt arról a zenéről, amelynek területén elismert szakember.

CHISHOLM, GEORGE -1915. március 15-én született a skóciai Glasgowban. A húszas évek elején érkezett Londonba, ahol Teddy
Joyce és Bert Ambrose népszerű tánczenekaraiban pozanozott. Első példaképe Jack Teagarden volt. Chisholm a lehető
legnagyobb természetességgel navigált előre a mindenkori jazzszínpadon, és mindenütt ott volt, ahol történt valami, felvételeket
készített olyan vendégszereplő amerikai sztárokkal, mint Benny Carter, Coleman Hawkins és Fats Waller. A második világháború
idején a Royal Air Force tánczenekarában, a Squadronairesben játszott, amellyel a háború utáni években is dolgozott. Később
rendszeres stúdió- és sessionzenész lett, a BBC számos házi zenekarában játszott. Az ötvenes évek végén és a hatvanas években
Chisholmot túláradó humorérzéke televíziós adásokhoz és sikerekhez juttatta, mind zenészként, mind komikusként. Excentrikus
öltözködése, a fekete feszes ruha és a George Robey stílusú keménykalap sok jazzrajongónál visszatetszést keltett, de a zenét
kiválóan játszotta. Ebben a korszakban sok felvételt készített vezető brit és amerikai jazzmuzsikusokkal, mint például Sandy
Brownnal és Wild Bill Davisonnal. A nyolcvanas években Chisholm szívműtéte ellenére tovább játszott, gyakran szerepelt a Keith
Smith's Hefty Jazz-zel vagy saját zenekarával, a Gentlemen of Jazz-zel. Változatlanul elvarázsolta hallgatóságát folyékony
technikájával, gördülékeny stílusával és fesztelen humorival. 1984-ben megkapta a brit O.B.E. kitüntetést. 1990-ben ismét úton
volt, amerikai vendégekkel, mint például Spike Robinsonnal turnézott.
Albumok: George Chisholm And His Band (1956), Stars Play Jazz (1961), George Chisholm (1967), Sandy Brownnal: Hair At Its Hairiest
(1968), Along The Chisholm Trail (1971), In A Mellow Mood (1973), Trombone Showcase (1976), The Swingin' Mr C (1986), That's A-Plenty!
(1987), John Pettersszel: Swinging Down Memory Lane (1989). Antológiák: Benny Carterrel: Swingin' At Maids Vale (1937), Fats Waller
In London (1938), a Squadronairesszel: There's Something In The Air (1941-50).

CHRISTIAN, CHARLIE - 1916. július 29-én született a texasi Bonhamben, Egyesült Államok, 1942. március 2-án hunyt el.
Christian fiatalkora árnyékban maradt, annyi bizonyos hogy Oklahoma Cityben nőtt fel. A kiváló írónak, Ralph Ellisonnak
köszönhetjük, hogy valamit tudunk a hátteréről. Apja vak vándor gitárosénekes volt, és Christian két fiútestvére szintén zenei
tehetség volt. Christian ahhoz túlságosan szegény volt, hogy gitárt vegyen, és ezért egy szivarosdobozból készített magának gitárt,
és hamarosan jelentős elismerést szerzett a helyi zenészek körében. A harmincas évek elején a Nat Towles, az Alphonso Trent (nála
bőgősként szerepelt) és az Anna Mae Winburn vezette territory zenekarokban profiként dolgozott. Winbum vezette később az
International Sweethearts Of Rhythm együttest. Már 1937 elején az elektromos erősítéssel kísérletezett, és ennek köszönhette
korai elismertségét. 1939-ben Mildred Bailey sürgetésére az Oklahoma City-beli Ritz Cafe-ban megismerkedett John Hammond
jazzrajongó impresszárióval, aki rábeszélte Benny Goodmant, hogy szerződtesse Christiant egy Los Angeles-i lemezfelvételre.
Goodmant nem érdekelte a dolog, mert idegenkedett mind az elektromos gitártól, mind Christian külső megjelenésétől- ő az élénk
színű ruházatot kedvelte. Hammond azonban állhatatos volt, és még azon az estén segített Christiannak becipelni ormótlan
erősítőjét a Beverly Hills-i Victor Hugo Restaurantba, ahol Goodman fellépett. A szünet után visszatérő Goodman megdöbbent és
dühbe jött, de tú1 profi volt ahhoz, hogy jelenetet rendezzen, ehelyett elkezdte a “Rose Room' című darabot, amelyet - úgy gondolta
-, az újonnan érkezett még nem ismerhet. Amikor Christianra került a szóló sora, 25 briliáns refrént játszott, miközben a közönség
és a többi zenész üvöltözve kérték a további refréneket. A ,,Rose Room"-nak ezt a 25 perces változatát sajnos nem rögzítették ezen
az estén, viszont senki sem lepődött meg azon, hogy Christian a történtek után a Goodman-környezet tagja lett. Goodman kis

52
formációi szilárdan tartották magukat, és Christian a szextett tagja lett. Goodmannel maximálisan robbantott a közönségnél, és
hihetetlenül híres lett. Christiant azonban sokkal jobban érdekelték az új zenei fejlődési irányok, és annak az underground
mozgalomnak egyik vezéralakja lett, amely alapvetően hozzájárult a bop felvirágzásához. Sajnos Christian rászokott az alkoholra,
válogatás nélkül csajozott, ritkán aludt és 1941 közepén tuberkulózisban megbetegedett. A kórházban az ágy szélénél számos
partit rendeztek barátai. Mindez t íl sok volt Christiannak, és 1942. március 2-án elhunyt. Charlie Christian szerepét a jazz és a
populáris zene történetében nem lehet túlértékelni. A New York-i Minton's Playhouse éjfél utáni jam sessionjein, amelyek egy
részét egy rajongó felvette, jól érzékelhető, hogy Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel együtt a bebop kiemelkedően fontos fel-
építője volt. Briliánsam invenciózus szólista, akinek megtévesztően egyszerű, single-line (a.m. az egyes hangok patternjeit,
szekvenciáit játszó) szólóival nemcsak az őt követő gitárosokat, hanem a frontvonalbeli szólistákat is radikalizálta. Jóllehet nem ő
volt, aki elsőként használta az elektromosan erősített gitárt, de egy volt azok közül, akik valójában ráirányították a figyelmet erre
a lehetőségre, és hála Goodmannel készített felvételeinek, ez a koncepció a népszerűség igen magas szintjét érte el. Minden egyes
felvétele annak a jazz-zseninek a sorsát példázza, aki meghalt, mielőtt tehetsége teljesen kibontakozhatott volna.
Válogatott albumok: Lester Young And Charlie Christian (1939-40), Benny Goodmannel: Live (1939-41), Goodmannel: Solo Flight
(1939-41) (megjegyzés: ezek a Benny Goodmannel készült felvételek a későbbiekben számos alkalommal Charlie Christian neve
alatt jelentek meg hanglemezen), másokkal együtt: Swing To Bop (kb. 1941), Live Sessions, Min tons (1974),1941 Historical
Performances (1988), Genius Of The Electric Guitar (1988).

CHRISTLIEB, PETE -1945. február 16-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Zenei tanulmányait
hegedűsként végezte, korai tinédzseréveiben kezdett tenorszaxofonozni. Tinédzserévei végén big bandekben és kisegyüttesekben
Si Zentner, Jerry Grey, Woody Herman és mások vezetésével lett profi zenész. 1967-ben a Louie Bellson big band tagja lett,
amelyben a következő két évtizedben tevékenykedett. Ezen időszakban Christlieb számos más zenekarvezetővel is dolgozott, így
például Doc Severinsennel, akinek Tonight Show zenekarában a nyugati part legjobb zenészei dolgoztak, valamint Count Basie,
Benny Goodman, Bill Berry, Mel Lewis és Bob Florence is foglalkoztatták. Klubokban és lemezfelvételek alkalmából
kisegyüttesekkel is dolgozott, többnyire a Warne Marshsal közösen vezetett csapattal, amelynek Apogee című lemezét kedvezően
fogadták. Rendszeresen dolgozott saját kvartettjével is, amelyben Mike Melvoin, Jim Hughardt és Nick Ceroli szerepeltek.
Technikailag profi játékos, stílusa lendületes, rohamozó, előszeretettel játssza az up tempo darabokat, míg a balladák előadását
mélyen alulértékelik a tevékenységében.
Válogatott albumok: Jazz City: A Quartet With Pete Christlieb (1971), Warne Marshsal: Apogee (1978), Marshsal: Conversations With
Warne, Volume 1 (1978), Bob Florence-szel: Concerts By The Sea (1979), Florence-szel: Westlake (1981), Going My Way (1982), Live At
Dino's '83 (1983).

CHRISTMANN, GÜNTER - 1942-ben a lengyelországi Sremben született. Á pozanos és bőgős Christmann a John Coltrane,
Ornette Coleman és Cecil Taylor által képviselt új jazz befolyása alatt nőtt fel, az egyik a legelső európai improvizatőrök között, aki
szakított a free zene azon felfogásával, hogy az tisztán emocionális katarzis. Annak ellenére, hogy lekötelezettje a spontán
alkotásnak, olyan huszadik századi zeneszerzők, mint Anton Webern és Arnold Schönberg tisztaságára és koncentrált előadás-
módjára törekedett, és mind az avantgarde “straight music' körökben, mind a jazzkörökben ennek megfelelően dolgozott. Á
pozanjáték új lehetőségeit az elektronika saját soundjába való beapplikálásával érte el. Vario nevű együttese, amelynek felállása
folytonosan változik, a művészetek közötti mozgásra törekedett, és gyakran került sor zenészek és táncosok közös fellépésére.
Christmann Németországban 61,6s 1973 óta az Alexander von Schlippenbach vezette Globe Unity Orchestra tagja.
Albumok: Detlef Schönenberggel: We Play (1973), Schönenberggel és Harald Bojéval: Remarks (1975), Schönenberggel: Topic
(1976), Schönenberggel: Live At Moers Festival '76 (1977), Solomusic Für Posaune Und Kontrabasa (1977), Tristan Honsingerrel:
Earmeals (1978), Gerd Dudekkel, Albert Mangelsdorff-fal, Kenny Wheelerrel, Paul Rutherforddal és Manfred Schooffal: Horns
(1979), Off (1980), Maarten Altenával és Paul Lovensszel: Weavers (1980), Vario 11 (1981), Vario (1986, felvétel: 1983-85), Torsten
Müllerrel: Carte Blanche (1986).

CHRISTY, JUNE - Shirley Luster néven 1925. november 20-án született az Illinois állambeli Springfieldben, Egyesült Államok,
1990. június 21-én hunyt el. Christy Boyd Raeburn és Stan Kenton zenekarában tűnt fel. J6 kedélyű, élénk énekstílusa néha
elütött az együttesek elszántan progresszív kísérleteitől. Derűs, túláradó személyisége átizzott előadásán és különösen az up
tempójú swingdarabokban volt hatásos. Jól szerepelt a megfontolt balladákban is, és sohasem félt elbolondozni egy dallal.
Kentonnal mindezeken a területeken sikere volt. Á zenekarral készített egyik legelső felvétele, a ,Tampico' milliós siker lett,
további siker volt a “How High The Moon". Á negyvenes évek végén ő volt a zenekar fő attrakciója. Kenton és vezető hangszerelője,
Pete Rugolo nagymértékben figyelembe vették hangfekvését, annak behatárolt tartományát, és előadásai ezért is nagyon profik
voltak. Ugyanebben a korszakban ment férjhez Kenton tenorszaxofonosához, Bob Copperhez, akivel együtt finom felvételeket
készítettek kisegyüttesének kíséretével. Miután 1946-ban elhagyta Kentont, számos sikeres felvételt készített a Capitol Records
részére, többek között három az US Top 20-ra került albumot (Something Cool (Rugolo ötletdús hangszereléseivel), The Misty Miss
Christy és June- Fair And Warmer! Néhány évi visszavonultság után 1990 júniusában hunyt el.
Albumok: Shorty Rogers Plus Kenton And Christy (1950), Something Cool (1954), Stan Kentonnal: Duet (1955), The Misty Miss Christy
(1956), June - Fair And Warmer! (1957), Gone For The Day (1957), June's Got Rhythm (1958), The Song Is June! (1959), Kentonnal: The
Road Show, Volumes 1 & 2 (1959), June Christy Recalls Those Kenton Days (1959), Ballads For Night People (1959), The Cool School (1960),
Off Beat (1961), DoRe-Mi (1961, film soundtrack), That Time Of Year (1961), Big Band Specials (1962), The Intimate June Christy (1962),
Something Broadway, Something Latin (1965), Impromptu (1977), Willow Weep For Me (kb.1979), Interlude (1985). Antológiák: This Is June
Christy (1956), The Best Of June Christy (1962), The Capitol Years (1989), A Lovely Way To Spend An Evening (1989).

CIRCLE - A Circle 1970-ben egy, a New York-i Village Gate-ben sorra került jam sessionön jött létre, amelynek keretében Anthony
Braxton találkozott a Chick Corea trióval. Á formáció tagjai: Anthony Braxton (1945. június 4-én született az Illinois államban levő
Chicagóban, Egyesült Államok, alt- és szopránszaxofon, fuvola, klarinét, kontrabasszus klarinét, ütőhangszerek), Chick Corea
(1941. június 12-én született a Massachusetts állambeli Chelsea-ben, Egyesült Államok, zongora, fuvola, vibrafon, marimba, ütő-
hangszerek), Dave Holland (1946. október 1-én született a Staffordshire-i Wonverhamptonban, Anglia, nagybőgő, cselló, gitár,
ütőhangszerek) és Barry Altschul (1943. január 6-án született New Yorkban, Egyesült Államok, dob, ütőhangszerek, marimba).
Corea és Holland nagyon fárasztónak és unalmasnak találták a Miles Davis jazzrockcsoportjának szolgáltatott beatet és alternatív
megoldásokat kerestek. Eljátszottak azzal a gondolattal, hogy egy kvartettet alakítanak Lee Konitz-cal, ám Braxton elképzelései,
amelyek sokkal inkább Stockhausentől és Xenakistől, mintsem a jazzből származtak, izgalmasabbak voltak, és a lehetőségek

53
teljesen új világát nyitották meg. A csoport megadta a szaxofonosnak a hiányzó lelkesedést. Braxton éppen hallgatóságot keresett
kihívó kompozíciói számára, amikor a zenétől távoli területen profi sakkjátékosként kereste a kenyerét. A Circle együttest
Európában mind intellektualitásáért, mind tüzes improvizációiért viharos lelkesedéssel fogadták. A díjnyertes Paris Concert a
csoport munkájának legjobb rögzített példája. A felvétel idején a Circle sajnos már szétesőben volt. Corea L. Ron Hubbard
“kommunikációs' elképzeléseinek rabja lett, és egyszerűsíteni akarta a zenét. Holland, Altschul és Braxton sohasem vágytak és
nem is voltak képesek arra, hogy Corea bossa nováit játsszák, ők hamar “letudták" a scientológiával való flörtöt, és végül együtt
zenéltek a szaxofonos kvartettjében 1976 teléig.
Albumok: Paris Concert (1972), Live In German Concert (1972), Gathering (1973). Antológiák: Circling In (1975), Circulus (1978).

CLARE, KENNY - 1929. június 8-án született Londonban, Anglia, 1984. december 21-én hunyt el. Clare kamaszkorában kezdett
dobolni, és 1949-ben csatlakozott a népszerű rádiós tánczenekarhoz, amelyet Oscar Rabin vezetett. 1954ben átigazolt a Jack
Parnell bandhez, mielőtt a Johnny Dankworth zenekarhoz került volna. Dankworth-szel a hatvanas évek elejéig dolgozott, amikor
is csatlakozott Ted Heath-hez. Ebben az időszakban azzal a zenekarral is készített felvételeket, amelyet Ronnie Stephensonnal kö-
zösen vezettek. Később az évtizedben a ClarkeBoland Big Band tagja lett. 1972-től számos együttessel dolgozott, kicsikkel és
nagyokkal, játszott stúdiózenekarokkal lemezfelvételeken, televízió- és rádióprogramokban és film soundtrack-eken. Kiterjedt
turnékon vett részt Tom Jonesszal. Felvételei közül kiemelkednek az Ella Fitzgeralddal, a Joe Pass-szal és a Stephane Grappellivel
készítettek. Tehetséges, mindent tudó ütős volt, roppant nagy lelkesedéssel. 1984-ben hunyt el.
Válogatott albumok: Ronnie Stephensonnal: Drum Spectacular (1966), a Clarke-Boland Big Banddel: Off Limits (1970), Colin
Busbyval: Big Swing Favourites (1984).

CLARK, SONNY - Conrad Yeatis Clark néven 1931. július 21-én született a Pennsylvania állambeli Herminie-ben, Egyesült
Államok, 1963.január 13-án hunyt el. Clark 12 esztendős volt, amikor szülei Pittsburgh-be költöztek. Hét évvel később testvérével
a nyugati partra utaztak, ahol vele, mint nagy reményű zongoristával felvételt készített Wardell Gray és Oscar Pettiford. 1953 és
1956 között Buddy De Franco kvartettjében dolgozott. 1957-ben székhelyét New Yorkba tette át és a Blue Note cég rendszeresen
foglalkoztatott művésze lett, lélekteli, húzóerős zongorajátéka mindig élvezetes. A Cool Struttin' (1958) című lemeze Jackie McLean,
Art Farmer, Paul Chambers és Philly Joe Jones közreműködé-sével készült, és a Blue Note klasszikussá vált lemezei közé került.
Ezen a bluest olyan utolérhetetlen eleganciával és súllyal adta elő, mint előtte és azóta senki a jazzben (Reid Miles legjobb
lemezborítóinak egyike is pompás élmény). Heroin- és alkoholproblémák vezettek nagyon korai halálához, amely 31 esztendős
korában érte utol. Wayne Horvitz, a radikális New York-i zongorista vezette 1986-ban a Sonny Clark memorial Quartetet (John
Zornnal mint kiemelt személyiséggel) a Voodoo című albumon, amely Clark kompozíciói előtt tisztelgett.
Albumok: Dial S For Sonny (1956), Sonny's Crib (1957), Sonny Clark Trio (1957), Cool Struttin' (1958), Leapin' And Lopin' (1961).

CLARKE, KENNY “KLOOK" -1914. január 9én született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok, 1985. január
26-án hunyt el. Clarke gyermekként kezdett dobolni, és tinédzserként szülővárosa számos bandájában szerepelt. Később
csatlakozott Roy Eldridge-hez és játszott a Jeter-Pillars Orchestrában is, továbbá Edgar Hayes, Claude Hopkins és Teddy Hill
vezetésével. Ebben az időben (1939) a Hill bandben játszott Dizzy Gillespie, akiben Clarke rokon forradalmi gondolatokat érzett.
Mind a zenekarban, mind az éjfél utáni jam sessionökön a Minton's Playhouse-ban Clarke megkezdte a jazzdobolás új
koncepciójának kidolgozását. Látványra excentrikusan játszott, “dropping bombs" (a. m. “bombákat ejtve"; l. lentebb), sok zenészt
megzavart, ám a többi radikális fiatal lelkesedéssel üdvözölte. Ebben a korszakban Clarke olyan zenészekkel dolgozott, mint
Charlie Parker, Thelonious Monk, Bud Powell és Charlie Christian. Az negyvenes évek közepi katonai szolgálat miatti megszakítás
után Clarke hamarosan igen aktívan dolgozott a stúdiókban Gillespie-vel és más modernistákkal, ám tehetsége másokra is hatott,
részt vett hagyományos sessionökön is, és a tradicionális jazzszínpad olyan markáns embereivel készített felvételeket, mint Sidney
Bechet. 1951-ben a Milt Jackson kvartett tagja lett, ebből a csoportból alakult ki később a Modern Jazz Quartet. Az ötvenes évek
közepén rengeteg albumon szerepelt, a legkülönbözőbb formációkkal és stílusokban, ámde azért rendszerint a kortársi soundokat
favorizálta. 1956-ban áttelepült Franciaországba, Párizsba, ahol Bud Powell-lel és más vendégszereplő amerikai zenészekkel
játszott, beleértve Miles Davist és Dexter Gordont is. 1961-től Francy Bolanddel közösen vezették a Clarke Boland Big Bandet. Ez
a zenekar egy évtizedig létezett, olyan gyakran lépett fel nemzetközi felállásban, amilyen gyakran csak lehetett. A hetvenes és a
nyolcvanas években mind élőben, mind lemezfelvételeken, továbbá filmzeneszerzőként és tanárként is dolgozott Európában.
Clarke, a bopdobolás kitalálója, aki egyedül felelős azért, hogy a szigorúan kötött tempójú dobolásból a 4/4 beat a basszusdobra
csúszott át. Clarke fenntartotta a lüktetést a középnagyságú lengőcintányéron, míg a basszus- és a pergődobot explozív
kitörésekre használta mint a szólisták részére történő központozásra. Ez a stílus valamennyi más bopdobos számára megalapozta
a patterneket és megmutatta a standard lehetőségeket. Technikája széles körű és csak ritkán veszíti el munkája iránti
lelkesedését. A topdobolás megalapozásában végzett kiemelkedő tevékenysége ellenére az ötvenes évek végén és különösen az
általa is vezetett európai big band korszakában, Clarke cserbenhagyta ezt a stílust, és a keményen swingelő dobolásra
koncentrált, ami Jo Jones korai munkásságának csodálatára utal. Clarke a jazz nagy egyéniségeinek és hangszere legjelentősebb
újítóinak egyike.
Albumok: The Kenny Clarke All Stars (1954), Milt Jacksonnal: Opus De jazz (1955), Bohemia After Dark (1955), Kook's Clique (1956),
Kenny Clarke Meets The Detroit Jazzmen (1956), Dexter Gordonnal: Our Man In Paris (1963), a következők mind a Clarke-Boland Big
Banddel, az egyebek külön jelölve: Karl Drewo Und Die Clarke-Boland Big Band (1966), Flirt And Dream (1967), Music For The Small
Hours (1967), Out Of The Folk Bag (1967), Open Door (1967), 17 Men And Their Music (1967), Let's Face The Music/Smile (1968), Faces
(1968), More (1968), Latin Kaleidoscope (1968), Fellini 712 (1968), Volcano/Live At Ronnie Scott's (1969), Rue Chaptal (1969), All Blues
(1969), More Smiles (1969), At Her Majesty's Pleasure (1969), The Francy Boland-Kenny Clarke Trio (1970), off Limits (1970), Our Kind Of
Sabi (1970), Change Of Scenes (1971), kisegyüttes: Jazz A Confronto (1974), kisegyüttes: Kenny Today (1980). Antológiák: Charlie
Christiannal: Jazz Immortal (1941), Sidney Bechet 1949 (1949), Paris Bebop Sessions (1950).
További információk: Mike Hennessy: Klook: The Story Of Kenny Clarke.

CLARKE, STANLEY -1951. július 21-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Clarke kezdetben
hegedült, majd áttért a csellóra, a nagybőgőre, és végül a basszusgitárra. Az iskolai tanulás és a Philadelphia Musical Academyn
végzett tanulmányok után először funk együttesekkel próbálkozott. 1970-ben hat hónapig Horace Silverrel játszott; és ekkor
érezte meg a jazz ízét. Joe Henderson és Pharoah Sanders szaxofonosokkal is játszott, az utóbbival a Black Unity című lemezén. A
Chick Corea and his Return To Foreverrel való korszaka előhozta benne az elektromos basszus iránti tehetségét és vonzalmát, és
a “kozmikus', ám ugyanakkor kommersz fúziós zene egyik úttörője lett: a Journey To Love (1975) egymillió mérföldre van Sanders

54
kemény poliritmusaitól. A szintén az akusztikus jazztől elmenekült George Duke-kal való partneri kapcsolata látványosan virtuóz
végeredményhez vezetett. Clarke hírneve akkor nőtt meg jelentősen, amikor ütésekkel demonstrálta a zene hangsúlyos helyét.
Stílusa sok követőre talált, de senki sem tudja gyorsaságát és magabiztosságát utolérni.
Albumok: Pharoah Sandersszel: Black Unity (1972), a Return To Foreverrel: Return To Forever (1972), Stanley Clarke (1974), Journey
To Love (1975), School Days (1976), Modern Man (1978),I Wanna Play For You (1979), Rocks, Pebbles And Sand (1980), The Clarke/Duke
Project (1981), The Clarke/Duke Project 11 (1983), Time Exposure (1984), Find Out (1985), Hideaway (1986), Shieldstone (1987), If This Bass
Could Talk (1988).

CLAYTON, BUCK - Wilbur Dorsey Clayton néven 1911. november 12-én született a kansasi Parsonsban, Egyesült Államok, 1991.
december 8-án hunyt el. Clayton késői tinédzserévei óta ki-váló trombitás, aki Kanosban helyi bandákkal működött, és rövid ideig
Kaliforniában is dolgozott. A nyugati partra visszatérve néhány Los Angeles-i székhelyű zenekarral dolgozott, többek között
Charlie Echols bandájával. Megalakította saját együttesét is, amellyel két esztendeig Kínában vendégszerepelt. Visszatérve előbb
Kaliforniában talált megélhetést, majd 1936-ban csatlakozott Count Basie-hez. Egészen 1943-as katonai behívásáig Basie-vel
maradt. Számos finom szólója a Basie band legjobb felvételei között található. A második világháború után többnyire
kisegyüttesekben dolgozott, de tagja volt a Jazz At The Philharmonicnak is. Dolgozott egykori Basie bandbeli kollégájával, Jimmy
Rushinggal, és alkalmilag zenekarokat alapított, kicsiket és nagyokat. Kiterjedten turnézott, számos lemezfelvételt készített,
közöttük jó pár olyan jam session felvételt az ötvenes évek elején és közepén, amelyeken a legjelentősebb mainstream zenészek
működtek közre. Ezeken a sessionökön Clayton csodálatosan laza hangszereléseit használták, és a hasonló produkciók
példaképei lettek. Basie-nél kezdett hangszerelni, többek között Benny Goodman és Harry James is felhasználta munkáit. Az
ötvenes években Mezz Mezzrow, Eddie Condon és Sidney Bechet társaságában turnézott. Jó adottságú szólista, tiszta, érett
intonációval, s hangszerelési tudása különösen jól jött, amikor a hatvanas évek végén problémái támadtak az ajkával. A hetvenes
évek végén az amerikai külügyminisztérium támogatásával számos zenekart vezetett nemzetközi turnékon, és alkalmilag egy
keveset játszott is. Zenekarvezetői, tanári és különösen hangszerelői tevékenységét a nyolcvanas évek végéig folytatta. A
mainstream jazz területén fontos figura, a jazz egyik legelismertebb zenésze.
Válogatott albumok: Buck Clayton Jam Sessions (1953), Buck Clayton In Paris (1953), Buck,N' The Blues (1957), Sidney Bechet-vel:
Concert At The World's Fair, Brussels (1958), Little Jimmy Rushing And The Big Brass (1958), Tenderly (1959), Copenhagen Concert (1959),
Buddy Tate-tel: Buck And Buddy (1960), Olympia Concert/Live In Paris (1961), Passport To Paradise (1961), A La Buck (1961), A Tate,
Buck And Buddyval: Blow The Blues (1961), Le Vrai Buck Clayton (1964), Feel So Fine (1965), Swingin' The Blues (1966), Le Vrai Buck
Clayton, Volume 2 (1966), Trumpet Summi (1967); a következő lemezeken csak hangszerelő: A Buck Clayton Jam Session (1974), Jay Hawk
(1974), Jam Session (1975), Jam Session Volume 3 (1976).
További információk: Buck Clayton-Nancy Miller Elliott: Buck Clayton's Jazz World.

CLEVELAND, JIMMY -1926. május 3-án született a Tennessee állambeli Wartrace-ben, Egyesült Államok. Már akkor kiváló
pozanos volt, amikor 1950-ben Clevelandben csatlakozott Lionel Hamptonhoz, és korábban zenészcsaládja bandájával és a
Tennessee State University zenekarával dolgozott. HamptonnAl erőteljesen, csodálatos szép, meleg hanggal, nagy blues feelinggel
játszott. Technikája briliáns, jelentős egyéniség, aki nehézséget nem ismerő stúdiómunkája miatt igen keresett session zenész.
Hampton után számos más big banddel játszott, jobbára alkalmi koncert, klub vagy felvételi alkalmakkor. Néhány a zenészek
közül, akikkel együtt játszott: Gerry Mulligan, Quincy Jones, Dizzy Gillespie, Miles Davis, Gil Evans, Oliver Nelson, Bill Berry és
Gerald Wilson.
Válogatott albumok: Introducing Jimmy Cleveland And His All Stars (1955), Gil Evans Plus Ten (1957), The Great Wide World Of Quincy
Jones (1959), Bill Berryvel: Hello Rev (1976), Urbie Greennel, Frank Rehakkal: Trombone Scene (1988).

CLEYNDERT, ANDY -1963. január 8-án született Birminghamben, Anglia. Iskoláskorában kezdett nagybőgőn játszani, majd
tanulmányait befejezve 1981-ben lett profi muzsikus. Egy manchesteri klubban a Tony Mann Trio tagjaként debütált, majd olyan
vendégszereplő zenészeket kísért, mint Peter King és Art Farmer. Londonba költözött, ahol Bobby Wellinsszel, Don Wellerrel és a
brit jazzélet más vezető alakjaival játszott. Természetszerűleg összekerült más fiatal sztárokkal is, így dolgozott Clark Traceyvel és
lain Ballamyval, valamint rövid ideig a National Youth Jazz Orchestrával. 1983-ban Tommy Chase-zel készített felvételeket és a
következő évben Ted Cursonnel turnézott. 1985ben Bobby Watsonnal turnézott és a Kenny Wheeler big banddel szerepelt a
rádióban. 1986ban kezdett nyári zenei iskolákban tanítani. A nyolcvanas évek végén a Bryan Spring Trio tagja lett, és
rendszeresen meghívták a vendégszereplő amerikai zenészek kísérőjéül, így szerepelt Bud Shank, Red Rodney, Charlie Rouse és
Spike Robinson társaságában. A tengerentúlon Slim Gaillard, Spirit Level, Louis Stewart és Martin Taylor társaságában turnézott.
Cleyndert 1990ben az Anglo-American band tagja volt, amelyet George Coleman Jnr. vezetett. Jóllehet munkája intenzív és
folyamatos, talált időt és lehetőséget a tanulásra, és 1990-ben befejezte matematikai és pszichológiai tanulmányait. Egyike a brit
jazzszínpadon működő legjelentősebb fiatal jazzmuzsikusoknak, széles zenei bázisa még nagy reményekre jogosítja a jazz
jövőjében.

CLYNE, JEFF -1937. január 29-én született Londonban, Anglia. Scott LaFaro, Eddie Gomez, Jaco Pastorius és Stanley Clarke
zenéjének csodálója, aki mind az elektromos, mind a hagyományos basszus sokoldalú előadója. A hatvanas és a hetvenes években
igen széles stílusskálán dolgozott. Neki teljesen mindegy, hogy a Turning Point fúziós zenéjét, vagy a Spontaneous Music
Ensemble (SME) free kísérleteit játssza. Alapvetően autodidakta zenész, a kor szinte minden jelentős brit zenészével játszott.
Szerepelt a Tony Crombie' s Rocketsszel és Stan Traceyvel, majd csatlakozott a jazz Couriershoz, amelyet a két tenoros, Ronnie
Scott és Tubby Hayes 1958-ban közösen vezettek. Hayesszel a következő tíz esztendőben együtt dolgozott, de mellette a következő
két évtizedben a fontos zenekarok egész sorával lépett fel. Az SME egyik alapító tagja volt és partnerként szerepelt a
testvéregyüttes Trevor Watts's Amalgamban is. A hatvanas évek közepén ismét Traceyvel dolgozott, meleg soundja jól
megfigyelhető az Under Milk Wood című lemezen. Miután áttért a basszusgitárra, a Ian Carr's Nucleus egyik alapító tagja lett,
amellyel 1969-től 1971-ig szerepelt. 1976-ban Pepi Lemerrel hozták létre a Turning Pointot. Többek között dolgozott a Gary Boyle's
Isotope, John McLaughlin, Tony Oxley, a Keith Tippett's Centipede, Dudley Moore, Blossom Dearie, Norma Winstone, Eli,, Lucky'
Thompson, Zoot Sims, Phil Woods, Eddie “Lockjaw' Davis és a London Jazz Composers' Orchestra társaságában.
Válogatott albumok: Gordon Beckkel: Experiments With Pops (1967), Gyroscope (1968), Michael Gibbsszel: Tanglewood '63 (1971),
Tubby Hayesszel: Tubby's Groove (1959), 100 % Proof (1966), a Nucleusszal: Elastic Rock (1970), We'll Talk About It Later (1970), Stan
Traceyvel: Under Milk Wood (1965), John Stevensszel (SME is): Challenge (1965), Springboard (1966), Freebop (1982), a Turning
Pointtal: Creatures Of The Night (1977), Silent Promise (1978).

55
COBB, ARNETT-1918. augusztus 10-én született a texasi Houstonban, Egyesült Államok, 1989. március 24-én hunyt el. Cobb
1933-ban lett profi tenorszaxofonos. Több évet töltött Milt Larkins territory zenekarában, ahol számos idősebb zenész is dolgozott.
1941-ben Lionel Hampton hívta meg együttesébe, amikor Benny Goodmant odahagyva saját zenekart alapított. Cobb viszont
Larkinsszal akart maradni, és Hampton Larkins altósát, Illinois Jacquetet vette föl. Neki tenorra kellett váltania, és olyan stílus-
ban játszania, mint Cobb. 1942-ben Hampton ismét hívta Cobbot, aki ezúttal immár igent mondott. 1947-ben megalakította saját
zenekarát, amelyet egy rövid betegség miatti megszakítástól eltekintve az ötvenes évek elejéig vezetett. 1956-ban egy
autóbalesetben súlyosan megsérült a zenekari autóbuszban, és élete hátralevő részét mankóval és komoly fájdalmak között töl-
tötte. Ám semmi sem akadályozhatta meg a játékban, igen intenzíven dolgozott és gyakran hazatért Texasba, ahol felesége halála
után a lányát nevelte. Idősebb éveiben a nemzetközi fesztiválélet közismert és népszerű figurája lett, játszott kisegyüttesekkel és
big bandekben, és alkalmilag dolgozott régi főnökével, Hamptonnal is. Erőteljes, energikus játékos, bluesszal átitatott, “a texasi
tenoriskola' kiemelkedő tagja. Soundja a bizalmas és a kitörd között emóciókban gazdag, játékán sohasem volt érezhető, hogy több
mint harminc esztendőn keresztül sokat, súlyosan szenvedett.
Albumok: Arnett Cobb And His Mob (1952), Bow, Arnett, Blow (1959), Smooth Sailing (1959), Party Time (1959), More Party Time (1960),
Movin' Right Along (1960), Sizzlin' (1960), Ballads By Cobb (1960), Again With Milt Buckner (1973), Jumping At The Woodside (1974), Live
In Paris (1974), The Wild Man From Texas (1974), Arnett Cobb Is Back! (1978), Live At Sandy's! (1978), Live At Sandy's More (1978), Funky
Butt (1980), Live (1982), Live! (kb. 80-as évek), Keep On Pushin' (1984). Antológiák: Lionel Hamptonnal: Leapin' With Lionel (1942-46)
(1983), The Complete Apollo Sessions (1984).

COBHAM, BILLY -1944. május 16-án született Panamában. Még kisgyermek volt, amikor szülei New York Citybe költöztek. Itt
nőtt fel, itt kezdett dobolni. A városi High School of Musicban tanult, mielőtt bevonult volna katonának. A seregben a zenekarban
játszott, és amikor leszerelt, akkor már egész magas szintű zenei tudása volt. A hatvanas évek végén a New York Jazz Sextetben és
Horace Silverrel játszott. 1969-ben alakította meg Dreams nevű jazzrock bandáját, amelyben Michael és Randy Brecker is játszot-
tak. A jazzrock növekvő népszerűsége Billy Cobhamet is jó lemezfelvételi alkalmakhoz segítette, többek között Miles Davis
társaságában, majd csatlakozott John McLaughlin Mahavishnu Orchestrájához, amely az egyik legbefolyásosabb és
legmagasabbra értékelt jazzrock együttes volt. 1973-ban Cobham nemzetközi hírnevére támaszkodva megalakította saját
együttesét és számos további fúziós bandát vezetett a következő években. Mindenütt játszott a világon, fesztiválokon, koncerteken,
tanított és dobklinikákat tartott. 1984-ben McLaughlinnal megszervezték a Mahavishnu Orchestra új változatát. Cobham
valószínűleg a legjobb és legkiválóbb technikai adottságokkal rendelkező valamennyi jazzrock dobos között. Ritmikai ügyessége,
teljes körű tudása, zenei kiválósága számos utánzót vonzott. A tűzijáték ellenére Cobham tehetsége rendkívüli, tanári és klinikusi
adottságai biztosítják, hogy a következő generáció dobosai jól hasznosítsák tudását.
Albumok: Horace Silverrel: Serenade To A Soul Sister (1968), Miles Davisszel: A Tribute To Jack Johnson (1970), Dreams (1970), a
Mahavishnu Orchestrával: The Inner Mounting Flame (1971), a Mahavishnu Orchestrával: Between Nothingness And Eternity (1972),
Spectrum (1973), Crosswinds (1974), Stratus (1981), Warning (1985).

COE, TONY -1934. november 29-én született a Kent grófságbeli Canterburyben, Anglia. Klasszikus képzettségű klarinétos,
basszusklarinétos és tenorszaxofonos. Coe korai jazztevékenységét 1957 és 1962 között Humphrey Lyttelton zenekarának
tagjaként fejtette ki. Később egy darabig saját együttesét vezette, majd a John Dankworth's Orchestrával dolgozott a hatvanas
évek végén, és ugyanakkor 1967 és 1973 között a Kenny Clarke-Francy Boland Big Band tagja is volt. Hosszabb ideig dolgozott
Stan Traceyvel az 1969-es We Love You Madlyn. Coe a hetvenes és a nyolcvanas években drámai módon kiterjesztette működési
területét. A tradicionálisabb jazzterületektől eltávolodva a zenei sokféleség területén kutatott, beleértve a totális improvizációt
Derek Baileyvel, klasszikus zenét Alan Hacker Matrix együttesével és filmzenét. Olyan filmek soundtrackjén játszott, mint a The
Devils, a The Boy Friend és a Pink Panther filmek. Folytatta saját modern jazzegyütteseinek vezetését is, amelyben Kenny Wheeler és
Tony Oxley is megfordultak, Zeitgeist címmel írt egy hoszszabb darabot, amelyben a jazz, a rock és a klasszikus zene elemeit
mixelte, turnézott a United Jazz And Rock Ensemble-lel és a Mike Gibbs banddel. A nyolcvanas években jelentős menynyiségű
felvételt készített a francia Nato és Chababa labelek számára, néha a Melody Four komikus énekegyüttessel (amely jelenleg
trióban működik Lol Coxhill és Steve Beresford közreműködésével). 1988-as Canterbury Song-ja a modem mainstream jazz
csodálatos példája, Franz Koglmann társaságában absztrakt területekre merészkedtek (L'Heure Bleue). Sokoldalú, tehetséges
muzsikus, Nagy-Britannia egyik legünnepeltebb hangszeres zenésze, kiváló előadó mind a jazz, mind a klasszikus zene területén.
Válogatott albumok: Swingin' Til The Girls Come Home (1962), Zeitgeist (1976), Coe-Existence (1978), Derek Baileyvel: Time (1979),
Al Greyjel: Get It Together (1979), Tournée Du Chat (1982), Nutty On Willisau (1983, újrakeverve: Nutty címen), Le Chat Se Retoume
(1984), Mainly Mancini (1986), Canterbury Song (1988), Les Voix D'Itxassou (1991).

COHEN, ALAN -1934. november 25-én született Londonban, Anglia. Klasszikus képzettségű szaxofonos, aki a hatvanas évek
végén zenekarvezetőként és hangszerelőként mutatkozott be Nagy-Britannia jazzszínpadán. Hangszerelései bejárták a világot,
Humphrey Lyttelton és Chris Barber zenekara éppúgy játszotta őket, mint számos európai rádiózenekar. A Duke Ellington zenéje
iránti megingathatatlan érdeklődése vezetett 1971-ben big bandje megalakításához, amely felvételeket készített és alkalmilag fel is
lépett. Egy évtizeddel később Keith Nicholsszal együtt alapították meg a Midnight Follies Orchestrát. A zenekar a nyolcvanas évek
elejéig működött, ám Cohen folytatta a hangszerelést mind kisegyüttesekre, mind nagyobb formációkra, beleérte a Rolling Stones
dobosa, Charlie Watts által 1985-ben szervezett mamut big bandet. Cohen az ellingtont zene elkötelezett híve, 1988-ban az
Ellington Convention alkalmából ő vezényelte a “Black, Brown And Beige' előadását, amelyet eredetileg 1972-ben vettek fel.
Válogatott albumok: Duke Ellington's Black, Brown And Beige (1972), Hotter Than Hades - (1978).

COHN, AL - 1925. november 24-én született New York Cityben, New York, Egyesült Államok, 1988. február 15-én hunyt el.
Serdülőkorában kezdett tenorszaxofonozni Joe Marsalával és Georgie Aulddal, akinek hangszerelt is. Cohn előretekintő muzsikus
volt, aki a negyvenes évek közepe/vége óta óta intenzív munkát végzett a big bandekkel, leghíresebb a Woody Herman's Four
Brothers bandben lett. Az ötvenes években fellépett, komponált big bandekre, például Artie Shaw-nak és Elliot Lawrence-nek,
akivel sokáig dolgozott. 1957-ben Cohn Zoot Simsszel társult, ami egészen a nyolcvanas évekig eltartott. Ezalatt kisegyüttesekben
dolgozott, és volt turnézó szólista. Számos színpadi musical kottáit ő szállította. Meleg tónusú melodikus játékos, ami
stilisztikailag a Lester Young iskolát jelenti, de ebbe sok egyéni elemet épít. Játékát jazzkörökben nagyra becsülték, szellemes-
ségéért rendkívül népszerű volt a muzsikusok között. Élete vége felé gitáros fiával, Joe-val dolgozott.
Albumok: Cohn's Tones/Brothers And Other Mothers (1950), The Progressive AI Cohn (1953), Al Cohn Quintet (1953), Broadway-1954
(1954), Mr Music (1954), Natural Seven (1955), A! Cohn I (1955), AI Cohn II (1955), The Brothers! (1955), Zoot Simsszel: From A To Z
And Beyond (1956), Be Loose (1956), Al Cohn And Bob Brookmeyer (1956), A! And Zoot (1957), Sims-szel: Happy Over Hoagy (1958), The

56
Vibes Are On (1960), You 'N' Me (1960), Either Way (1961), Body And Soul (1973), Motoring Along (1974), Play It Now (1975), Motoring
Along (1976), Silver Blue (1976), True Blue (1976), Al Cohn's America (1976), Heavy Love (1977), No Problem (1979), Non-Pareil (1981),
Scott Hamiltonnal és Buddy Tate-tel: Tour De Force (1981), Overtones (1982), Standards Of Excellence (1983), Totti Berghgel: I Hear A
Rhapsody (1985), Bergh-gel: Tenor Gladness (1986), Laila Dalsethtel: Travelling Light (1986), Keeper Of The Flame (1987), The Final
Performance (1987).

COLE, NAT “KING" - Nathaniel Adams néven 1917. március 17-én született az alabamai Montgomeryben, Egyesült Államok,
1965. február 15-én hunyt el. Cole olyan családban született, amelynek kulcspozíciója volt a fekete közösségben: atyja a First
Baptist Church lelkipásztora volt. 1921-ben a család Chicagóba emigrált, részeként annak a tömeges fekete exodusnak, amelynek
keretében a jobb élet reményében az északi városok iparilag prosperáló városaiba vándoroltak a fekete tömegek. Négyesztendős
korában édesanyjától, a templomi kórus karigazgatójától tanult meg zongorázni. 12 éves korában klasszikus zenei leckéket vett
“Bachtól Rahmaninovig mindent". Chicagóban mindenütt jazz volt, Cole iskolája pedig valóságos zenei melegágy, ahonnan olyan
muzsikusok kerültek ki, mint Ray Nance, Eddie South és Milt Hinton. Első profi szerződését a Suffle Along show-ban kapta, amely
az első teljesen fekete show volt a Broadwaya, és amelyhez bőgős Eddie testvérével egyetemben csatlakozott. Munkája
abbamaradván Los Angelesben ragadt, s végül a Santa Monica Boulevard-on levő Century Clubban talált helyet magának. Ez volt
a zenészek zsiványtanyája, és a fiatal zongorista közfeltűnést keltett: “Minden zenész csípte őt" mondta Bumps Blackwell, “ez a
zongorista nagyon tudott! Páratlan volt." Cole 1939-ben Oscar Moore gitárossal és Wesley Prince bőgőssel alakította meg újító
szellemű trióját, mely lemondott a dob zajáról. Akárcsak Fats Waller az előző generációból, Cole is vidám és humoros szövegeket
kombinált a tökéletes zongoraelőadáshoz. Az idő múlt, és Cole finom kulturáltsága a fekete közösség új törekvéseit fejezte ki.
1943-ban vette fel a “Straighten Up And Fly Right" című dalát a Capitol cég részére, ami azonnal sláger lett. Cole eljövendő sikere
a popzenében biztos volt. 1946ban a “The Christmas Song" a vonósokkal a háttérben, megmutatta azt az utat, ami ahhoz vezetett,
hogy Cole harmadik utas énekes lett, mégpedig Nelson Riddle és Dave Cavanaugh hangszereléseivel a háttérben. A
jazzrajongóknak a klubokba kellett menniük, hogy nagyszerű zongorajátékát hallják - Earl Hines stílusát a bebop új, hipszter
soundjainak némi beütésével. Ha Cole-nak nem lett volna behízelgően, lágy hangja, akkor csak egy lett volna a bebop katonái kö-
zül. A bebop a fekete büszkeség kifejezése volt, ám mint Cole karrierje is mutatja, mindig voltak “tintahalszínű Singtrák" (Charles
Brown, Sammy Davis Jnr. és mások), akik bebizonyították, hogy a fehéreknek nincs monopóliumuk a kulturáltság terén. Cole is
viselte a rasszizmus terhét, találkozott a tiltakozással, amikor az előkelő Beverly Hillsben bérelt házat, ő volt az első fekete bőrű
televíziós műsorvezető (erről a szerepéről 1957-ben azután tiltakozásul lemondott, amikor nem tudtak neki nemzeti szponzort sze-
rezni). Ebben a pozícióban számos kompromisszumot kötött, amelyek a korai hatvanas évek polgárjogi harcosai között sok
ellenséget szereztek neki. Derék és tisztességes ember volt egy olyan korszakban, amikor a faji előítéletek a legmegalázóbbak
voltak. 1965-ben tüdőrákban bekövetkezett halála előtt tervezte, hogy James Baldwin színdarabját, az Amen Cornert elkészíti,
bebizonyítva a radikális fekete irodalom iránti érdeklődését, ami látszólag ellentétes volt személyes imázsával, mint szentimentális
sanzonénekesével. Nat Cole hangja lágyan zsong, a magánhangzók gondtalanul, sötéten elnyújtva szólnak. Ez a fekete zene nagy
pillanatainak egyike, amikor nem számít, hogy milyen édeskések a hangszerelések. Lánya, Natalie Cole 1991-ben elővette
“Unforgettable' című felvételét, és duettet énekelt vele a korábban felvett anyagon. Eltekintve a duett vitatható értékeitől, Cole
zongorabevezetése egészen különleges harmóniai kreativitását mutatja, amellyel kora popzenéjében kitört. Louis Armstronghoz
hasonlóan az ő zenéje is minden határt átlép; a sikerlista-lovaglók, a jazzfejek, a rock and rollerek és a MOR barátok egyformán
élvezik a zenéjét.
Albumok: The King Cole Trio (1950), Penthouse Serenade (1953), Unforgettable (1953), Nat “King" Cole Sings For Two In Love (1954),
Tenth Anniversary Album (1954), Vocal Classics (1955), Instrumental Classics (1955), The Piano Styl of Nat King Cole (1956), Ballads Of The
Day (1956), After Midnight (1957), Love Is The Thing (1957), This Is Nat “King" Cole (1957), Just One Of Those Things (1957), St. Louis Blues
(1958, film soundtrack), Cole Espanol (1958), The Very Thought Of You (1958), Welcome To The Club (1959), To Whom It May Concern
(1959), Tell Me All About Yourself (1960), Wild Is Love (1960), The Touch Of Your Lips (1961), String Along With Nat“King" Cole (1961), Nat
King Cole Sings/George Shearing Plays (1962), Ramblin' Rose (1962), Dear Lonely Hearts (1962), Where Did Everyone Go? (1963), Those
Lazy-HazyCrazy Days Of Summer (1963), The Christmas Song (1963),1 Don't Want To Be Hurt Anymore (1964), My Fair Lady (1964), L-O-V-E
(1965), Songs From “Cat Ballon" And Other Motion Pictures (1965), Looking Back (1965), Nat,, King" Cole At The Sands (1966), The Great
Songs! (1966, felvétel: 1957), Close-Up (1969), Dean Martinnal: White Christmas (1971), Christmas With Nat “King" Cole (1988).
Antológiák: 20 Golden Greats (1978), Greatest Love Songs (1982), Trio Days (1984), The Unforgettable Nat 'King' Cole (1991).
További információk: James Haskins-Kathleen Benson: Nat King Cole, The Man And His Music. Leslie Gourse: Unforgettable - The
Life And Mystique Of Nat King Cole.

COLE, RICHIE -1948. február 29-én született a New Jersey államban levő Trentonban, Egyesült Államok. Kisgyermekként
gitározni kezdett, jazzről már korán hallott, édesapjának két jazzklubja volt, a Harlem és a Hubby's Inn. Még tinédzserkora előtt
átállt az altszaxofonra, amelyben tanára Phil Woods volt. Később elvégezte a Berklee College Of Musicot, majd 1969-ben csat-
lakozott Buddy Richhez. A hetvenes évek elején számos zenekarban játszott, többek között Lionel Hamptonnal, majd saját
kisegyütteseit vezette, és Eddie Jeffersonnal dolgozott. Utóbbival 1973-tól egészen az énekes 1979-es haláláig. Woods és Jefferson
voltak rá a legnagyobb hatással, és egy 1987-es interjúban elmondta, hogy szimfóniát ír, amelyet Jeffersonnak szentelt. A
nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején Cole saját zenekarát, az Alto Madnesst vezette. Zeneileg nyitott, és ez lehetővé
teszi számára, hogy olyan különböző zenészek, mint Jefferson és a countryzenés Boots Randolph technikáját abszorbeálja.
Utóbbival készítette a Yakety Madness című lemezt. Cole a Charlie Parker-vonal és tanára, Woods játékának letéteményese.
Albumok: Buddy Richcsel: Keep The Customers Satisfied (1970), Trenton Makes - The World Takes (1975), Starburst (1976), Eddie
Jeffersonnal: The Live-liest (1976), New York Afternoon - Alto Madness (1977), Keeper Of The Flame (1978), Hollywood Madness (1979), Side
By Side (1980), Some Things Speak For Themselves (1981), Cool “C" (1981), Richie Cole ... Alive! At The Village Vanguard (1981), Return To
Alto Acres (1982), Yakety Madness (1982).

COLE, WILLIAM “COZY" -1909. október 17én született a New Jersey állambeli East Orangeban, Egyesült Államok. Gyermekként
kezdett dobolni, és már tinédzserkora elején teljes erőbedobással tanult. Első profi szerződését a klarinétvirtuóz Wilbur
Sweatmantől kapta, akii számos New York-i klubban és színházban volt zenekarvezető. A húszas évek végén Cole rövid ideig saját
együttesét vezette, és 1930-ban Jelly Roll Mortonnal készített felvételeket. A harmincas évek elején alkalmiilag Blanche Calloway,
Benny Carter és Willie Bryant társaságában dolgozott, majd 1936-ban csatlakozott a Stuff Smith és Jonah Jones által közösen
vezetett Onyx Club bandhez. 1938-ban megkezdte négyéves szerződését Cab Callowaynál, ahol mind a showban, mind a
lemezfelvételeken helyet kaptak szólói. Sok felvételt készített Lionel Hamptonnal, annak kisegyütteseivel a klasszikus RCA

57
sessionökön. A Calloway-szerződést követőlelt visszatért a tanuláshoz, ezúttal a Juilliardra járt és közben színházi munkát
végzett, többek között szerepelt a Carmen Jones-ban. A negyvenes évek közepén saját zenekarait vezette és all star gramo-
fonzenekarokkal készített felvételeket, amelyeket manapság egyik másik illusztris zenekari tag (Coleman Hawkins és Earl Hines)
neve alatt adnak kii. A negyvenes évek végén különböző kisegyütteseket vezetett, majd csatlakozott a Louis Armstrong's All
Starshoz, amellyel három esztendeig dolgozott. Ebben a korszakban intenzíven dolgozott film soundtrack felvételeken, amelyben
Mickey Rooney játszotta az Armstrong-zenekar dobosát (The Strip, 1951). Az ötvenes évek elején és közepén a Jack Teagarden és
Earl Hines vezette all stars formáció tagja lett, akikkel Európában turnézott, majd 1958-ban kiadta az amerikai slágerlista
kétoldalas sikerét, a “Topsy I"/“Topsy II"-t, a ,Turvy" pedig még ugyanabban az évben a Top 40-re került. 1961ben Coleman
Hawkins-szal és Roy Eldridgedzsel együtt szerepelt egy kiváló televíziós sorozatot bevezető filmben, az After Hours-ban, amelynek
soundtrackjét később egy obskúrus holland cég bootlegként kiadta. A hatvanas és a hetvenes években számos bandával szerepelt,
többek között újra együtt dolgozott Jonah Jonesszel, nemzetközi turnékat bonyolított le, számos fesztiválon vett részt. Briliánsam
technikás játékos, aggályosan pontos metrumérzékkel. Cole időnként kicsit merevnek tűnik, drámaian megváltoztatta az
Armstrong All Stars soundját, swingelő elődjénél, Big Sid Cattlettnél sokkal több volt a lazaság. Cozy 1981 januárjában rákban
hunyt el.
Albumok: Louis Armstronggal: New Orleans Nights (1950), Armstronggal: Satchmo At Pasadena (1951), Armstronggal: Rare Films:
The Strip (1951, film soundtrack), The Jack Teagarden-Earl Hines All Stars In England (1957), Topsy (1958), Earl's Backroom And Cozy's
Caravan (1958), Music For The Whole Crowd (1959), Carmen (1961), The Netherlands Salute Coleman Hawkins/Roy Eldridge (1961,
televíziós soundtrack), A Cozy Beat (hatvanas évek), It's A Rocking Thing (1966), Lionel Hampton Presents Cozy Cole And Marty Napoleon
(1977). Antológiák: Stuff Smith And His Onyx Club Orchestra (1936) (1988), Lionel Hamptonnal: Historical Recording Sessions (1937-39),
The Best Of Cab Calloway (1938-42) (1988), Hawkins And Hines (1944).

COLEMAN, BILL -1904. augusztus 4-én született a Kentucky állambeli Centreville-ben, Egyesült Államok, 1981. augusztus 24-én
hunyt el. Coleman a különböző nádfúvós hangszerek kipróbálása után a trombitára váltott, miután meghallotta Louis Armstrong
lemezfelvételeit. A húszas évek végén, a harmincas évek elején amatőr, félprofi és profi zenekarokban, például J.C.Higginbotham,
Edgar Hayes, Lloyd és Cecil Scott, Luis Russell, Charlie Johnson, Lucky Millinder, Benny Carter, Teddy Hill és Fats Waller
vezetésével töltötte tanulóéveit. A harmincas évek közepén már sokan igényelték széles körű tudásáért, de vándorkedve arra vitte,
hogy csatlakozzon Freddy Taylor sokoldalú szórakoztató művészhez, akut Coleman a Millinder zenekarban trombitálni tanított. A
Taylor band kifulladt Párizsban, és Coleman Leon Abbey-vel az indiaii Bombaybe utazott, majd onnan ismét vissza Párizsba, ahol
Willie Lewis szerződése várta. 1938ban Herman Chittisonnal közösen vezettek egy zenekart, amely röviddel a második világháború
kitörése után Egyiptomban dolgozott. 1940ben visszatért az Egyesült Államokba, ahol újra Benny Carterrel és Fats Wallerrel
dolgozott, majd Andy Kirk, Noble Sissle, Mary Lou Williams és John Kirby következett. A második viTágháború után visszatért
Párizsba, ahol élete hátralevő részét töltötte, turnézott más európai országokban is, és nagy ritkán haza is látogatott. Folyékony,
invenciózus játékos, elegáns trombitás, akinek tömör, szép soundja van, amelyben ott visszhangzik gyermekkorának
Armstrongimádata, ám mindez csak könnyen felismerhető stílusa alatt mélyen elrejtve fedezhető fel.
Albumok: Town Hal! Concert (1945), Earths Kitt, Doc Cheatham, Bill Coleman in Paris (1956), At The Salle Pleyel (1952), Reunion In
Paris (1956), Album Of Cities (1956), Swingin' In Switzerland (1957) The Great Parisian Session (1960), From Boogie o Funk (1960), Swing
Low, Sweet Chariot/Bill Coleman Sings And Plays Spirituals (1967), Swingin' In London (1967), Together At Last (1968), Bill And The Boys
(1968), Three Generations Jam (1969), Bill Coleman With The Original Jazz Band Of Raymond Fonséque (1971), Bill Coleman In Milan With
Lino Patruno & Friends (1972), Mainstream At Montreux (1973), Paris 1973 (1973), Hommage A Duke Ellington (1974), Meeting The New
Ragtime Band (1976), Cave's Blues (1979), Really I Do (1980). Antológiák:1935-37 (1984), Bill Coleman In Paris Volume 1(1935-38) (1983),
Bill Coleman In Paris Volume 2 (1936-38) (1988).

COLEMAN, GEORGE - 1935. március 8-án született a Tennessee állambeli Memphisben Egyesült Államok. Coleman kezdetben
altszaxofonozott, és az ötvenes évek elején B. B. Kinggel dolgozott. King idejében váltott az altról a tenorszaxofonra, és megkezdte
zenei bázisa kialakítását. 1958-ban csatlakozott Max Roachhoz. Coleman a hatvanas években többnyire kis post-bebop
bandákban dolgozott, amelyeket Slide Hampton, Wild Bill Davis, Miles Davis (nála John Coltrane-t váltotta fel) és Lee Morgan
vezettek. Dolgozott a Lionel Hampton big banddel is, ám Coleman jobban szerette a kisegyütteseket. A hetvenes évek elejétől
többnyire zenekarvezetőként dolgozott, amelyek nagysága a kvartettől az oktettig terjedt, és amelyeknek általában tagja volt Frank
Strozier és Harold Mabem. Tehetséges és jó technikai adottságokkal rendelkező zenész volt, játéka sokszor attraktívabb, mint sok
jobban ismert kortársáé, akiknek több populáris sikerjutott.
Válogatott albumok: Max Roachcsal: Deeds, Not Words (1958), Miles Davis In Europe (1963), Miles Davisszel: Seven Steps To Heaven
(1963), Revival! (1976), Big George (1977), Tete Montoliuval: Duo (1979, felvétel: 1977), Live At Ronnie Scott's (1978), Playing Changes
(1979), Amsterdam After Dark (1980), At Yoshi's (1987).

COLEMAN, ORNETTE -1930. március 19-én született a texasi Forth Worth-ban, Egyesült Államok. Minden művészeti forma
fejlődése öszszetett folyamat, és mindig túlegyszerűsítés egy-egy fejlődési szakaszt egyetlen személynek tulajdonítani. Ha van
valaki Louis Armstrongon kívül, akiről ez mégis elmondható, akkor Ornette Coleman lenne az a jelölt. Charlie Parker és John
Coltrane a fejlődés nagy előrevivői voltak, összegyűtjtötték és alkalmazhatóvá tették azokat az elképzeléseket, amelyek már ott
voltak a levegőben, s csak néhány kivételesen tehetséges művész közreműködésére vártak, hogy konkrét formát öltsenek. Csak
meggyorsították a fejlődést, de nem változtatták meg oly módon a jazz irányát, mint ahogy Armstrong és Coleman tette.
Természetesen Coleman zenéjének bizonyos elemei, beleértve a free improvizációt, már ki lettek próbálva, és ő természetesen nem
utasította el a bevált utat. játéka mélyen gyökeredzik Parker bop tradíciójában és a rhythm & bluesban - Ornette játéka
mindkettő logikus fejleménye - de ő szabadon engedi a dallamot, és kirázza a jazzt annak 30 éves, akkordokkal teli megszál-
lottságából. Szerepe hasonlít Arnold Schönbergéhez az európai klasszikus zenében, habár Schönbergtől eltérően Coleman nem
helyez újabb béklyókat a régiek helyére. Azok, akik nem ismerik el Coleman zenei szerepét, két mérföldkövet választanak ki
Coleman korai pályájából, amelyek jellemzik őt. Az első, amikor 14 esztendős korában megkapta első szaxofonját, s azt gondolta,
hogy a mély (alsó) C az altszaxofonon az A hang az ő tankönyvében. Természetesen egy idő után észrevette a tévedését, de e hibája
vezetett el oda, hogy a hangmagasságot és a harmóniát friss, új szemszögből vizsgálja, és így kezdődött el az a folyamat, amely a
szabadon áramló dallamon alapuló stílus kialakulásához vezetett, amelyet nem akadályozott repetitív harmonikus alap, tehát a
“harmolódika" kialakulásához vezetett. A második dolog az, hogy Pee Wee Crayton bandájában olyan rosszul játszott, hogy
elhallgattatták. Crayton egy kicsit másképp emlékezett: azt mondta, hogy Coleman, bár képes volt meggyőzően bluest játszani,
ezt nem tette meg, ezért Crayton erőteljesen rászólt, és így büntette meg. 1946-ban Coleman vette a tenorszaxofonját, és

58
 csatlakozott a “Red" Connors zenekarhoz. Egy ideig blues és rhythm & blues együttesekben játszott, egy ízben Stan Kentonnal is
zenélt, majd 1949-ben egy utazó minstrel show-hoz csatlakozott. Abban az évben a Mississippi állambeli Natchezben készí-tett
néhány felvételt saját számaiból, de ezeket sohasem készítették elő kiadásra. New Orleansben megfeneklett, mivel nem talált
senkit, aki játszott volna vele, és nyilvánvalóan itt akadt össze Crayton bandájával, akik 1950-ben magukkal vitték Los
Angelesbe. Számos, nem a zenéhez kapcsolódó munkát is vállalt, de amikor csak tehette, folytatta elméleti tanulmányait is. Az
ötvenes évek elején olyan zenészekkel (Bobby Bradford, Ed Blackwell, Don Cherry) került kapcsolatba, akik nézeteivel
szimpatizáltak, és 1958-ban a Los Angeles-i Contemporary cégnél készített lemezfelvételeket. Találkozott John Lewisszal, aki
hangszereléseket készített a Coleman kvartettnek, azután Cherryvel, Charlie Hadennel és Billy Higginsszel együtt kaptak egy
kéthetes szerződést a New York-i Five Spot Caféban, amely egy legendás 54 hónapos ott-tartózkodást vont maga után. Ennek
során Colemant egy alkalommal fizikailag bántalmazta egy dühös bebop dobos, akit Miles Davis “pszichológiai eset"-nek tartott,
mások viszont a jazz megmentőjének nevezték. Lewis lemezszerződést ajánlott az Atlantic Recordsszal, amiből egy hatásos, de
ellentmondásos album született, a nevezetes Free jazz, ami kollektív improvizáció két kvartettre. Az Atlantic a szerződéskötés után
szponzorálta Ornette-et és Don Cherryt a Lennox School of Jazzen Ekkorra már olyan klasszikus zeneszerző csodálatát is
elnyerte, mint Gunther Schuller, aki bevonta őt third stream irányzatú munkái egy részébe (például John Lewis jazz Abstractions
című albumán).
1963-64-ben visszavonult, megtanult trombitálni és hegedülni, mielőtt 1965-ben újból feltűnt volna nagy hatást keltett
triójával, amelyben David Izenzon és Charles Moffett játszottak, és amely a Town Hall albummal mutatkozott be. A trió működése
idején Coleman jelentós előrehaladást tett a ,,klasszikus" komponálás területén (Saints And Soldiers). A hatvanas évek közepén
Coleman filmzenét is írt, amelyek közül a Chappaque Suite a legismertebb, amelyen Pharoah Sanders is közreműködött. Közben
vendégként is fellépett - méghozzá trombitásként! - Jackie McLean Old And New Gospel című lemezén. 1968-ban egy második
szaxofonos, Dewey Redman csatlakozott az együtteshez, és Izenzon és Moffett helyére Jimmy Garrison és Elvin Jones, John
Coltrane korábbi bőgőse és dobosa került. A hatvanas évek végére Coleman újból korábbi társaival zenélt, így Haden, Cherry,
Bradford, Higgins és Blackwell társaságában, akiktől különböző kombinációk hallhatók a Crisis, Paris Concert, Science Fiction és
Broken Shadows lemezeken. A hetvenes évek közepén Coleman elektromos gitárokat és basszusgitárokat kezdett használni és sok
rock ritmust is átvett, amelyek nyilvánvalóan elvezettek a Prime Time együtteshez, amely napjainkig működik. A “harmolódika"
(harmolodics) elmélete volt zenéjének alapja az elmúlt húsz esztendőben. Még a vele együtt játszó zenészek is készségesen elis-
merik, hogy nem értik, hogy mit is rejt magába ez az elmélet, de vannak elemei, amelyek érzékelhetők: a két legérthetőbb pontja,
hogy valamennyi hangszernek megvan a maga sajátos, jellegzetes természetes hangja, és ezzel a hanggal megfelelő mértékben el
kell játszani (ki kell hozni a hangszerből, tekintet nélkül a hagyományos intonációra), másodsorban pedig a hangszerek
demokráciáját kell megvalósítani, le kell rombolni a szólista és kísérő, a vezető és zenekari tag, a frontvonal hangszerei és a
ritmusszekció közötti különbséget. Coleman erőteljes improvizátor, előadásában a szólista-kísérő elválasztás megmarad, de a
harmolódika koncepciója sokakra hatott, aminek bizonyítékai megtalálhatók James Blood Ulmer, a Ronald Shannon Jackson and
the Decoding Society (Ulmer és Jackson egyaránt az ős-PrimeTime tagjai voltak és Coleman vendégei az 1978-as Tales Of Captain
Black albumon) és a Pinski Zoo. Míg sokak szemében Coleman a free jazz apjának tűnik, zenéje sohasem volt olyan elvont, olyan
tisztán soundcentrikus, mint a chicagói AACM körnek, vagy az improvizációs zene sok európai képviselőjének zenéje. Játéka
mindig erőteljesen személyes jellegű, “emberi hangon" megszólaló, különösen az altszaxofonon, erős, gördülékeny, ritmikus
érzetet kelt, amely a Prime Time-nAl különösen szembetűnővé vált. Gyakran a hangközpontúság érzetét kelti, habár nincs
kapcsolatban az európai temperált szisztémával, és dallamilag, mind komponistaként, mind improvizátorként kiemelkedő
tehetséget mutat a szórakoztatás mesterségében is. Mindezt az akkordkör biztonsági hálója nélkül sikerült létrehoznia: a szim-
metrikus formáknak hagyományosabb módszere helyett improvizációi lineáris, tematikus fejlődésen alapszanak, nyitott végű,
spontán kompozíciót kiadva, amelynek mégis megvan a saját szigorú és vitathatatlan belső logikája. A hetvenes évek közepe óta a
Prime Time-mal és annak közvetlen elődeivel ez a módszer kezdett utat nyitni egy töredékesebb stílusnak, az éles, ámde elegáns
mélységet egy erősen izgatott érzés váltotta fel, amely - néha úgy tűnik - a kétségbeesés elemét leplezi. 1987-es duplaalbuma, az I
n All Languages egyik lemeze az ötvenes évek végi, hatvanas évek eleji klasszikus kvartett megreformált változata, a másik lemez a
Prime Time-é, a legtöbb téma közös mindkét lemezen, és így ideális “gyorstalpaló tanfolyam" Coleman fejlődéséről. Zeneszerzőként
olyan maradandó témákat írt, mint a ,Beauty Is A Rare Thing", “Focus Ön Sanity", “Ramblin", “Sadness", “When Will The Blues
Leave", “Tears Inside", és a bűbájos ,,Lonely Woman", valamint a masszív és inkább zavarba ejtő Skies Of America szvit, amelyet
saját együttese és egy szimfonikus zenekar részére írt. A nyolcvanas években egyre inkább a leírt zenéihez fordult, kamara- és
szólódarabok egész sorát írta, például a Prime Design/Time Design címűt vonósnégyesre és ütőkre, amelyből nem készült felvétel.
Válogatott albumok: Something Else! (1958), Tomorrow Is The Question (1959), The Shape Of Jazz To Come (1959), Change Of The
Century (1960), This Is Our Music (1960), Free Jazz (1961), Ornette! (1961), Ornette On Tenor (1961), The Town Hall Concert 1962 (1963),
Chappaque Suite (1965), The Great London Concert An Evening With Ornette Coleman (1966), At The Golden Circle, Volumes 1 & 2 (1966), The
Empty Foxhole (1966), Music Of Ornette Coleman Saints And Soldiers (1967), The Unprecented Music Of Ornette Coleman (1967), New York Is
Now (1968), Love Call (1968), Ornette At 12 (1969), Crisis (1969), Friends And Neighbours (1970), The Art Of Improvisation (1970, felvétel:
1959-61), Science Fiction (1972), Skies Of America (1972), Twins (1972, felvétel: 1959-61), Dancing In Your Head (1976), Body Meta
(1976), Paris Concert (1977, felvétel: 1971), Coleman Classics Volume One (1977, felvétel: 1958), Charlie Hadennel: Soapsuds, Soapsuds
(1977), Broken Shadows (1982, felvétel: 1971-72), Of Human Feelings (1982, felvétel: 1979), Opening The Caravan Of Dreams (1985),
Prime Time/Time Design (1985), Pat Methenyvel: Song X (1986), Inn All Languages (1987), Virgin Beauty (1988), Live In Milano 1968 (1989,
felvétel: 1968), Jazzbühne Berlin 88 (1990, felvétel: 1988), Naked Lunch (1992).
További információk: Barry McCrae: Ornette Coleman. A.B. Spellman: Four Lives In The Bebop Business.

COLEMAN, STEVE -1956. szeptember 20-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Mindenütt tánczene -
funk, rock, soul és blues - vette körül Chicagó déli negyedében, amely olyan ritmusérzéket adott neki, amit sohasem veszített el.
Az iskolában hegedülni tanult, de 15 éves korában elhagyta azt az altszaxofon kedvéért, amikor is James Brown zenekarában
játszott. Az illinois-i Wesleyan Universityn ő volt az egyetlen fekete a zenei fakultáson, ami nagy sokk volt a számára, mert 17 éves
koráig szinte nem is ismert fehér embert. Hogy a jazzbandben improvizálhasson, meghallgatta lemezgyűjteményét, amelybe
édesapja - “Bird" fanatikus rajongója - becsempészte Charlie Parker egy albumát. Megtanulta a szólókat, akárcsak korábban
Maceo Parker szólóit. Chicagóba visszatérve felkereste Von Freemant, a legendás tenorszaxofonost és pedagógust, hogy tőle ta-
nulja meg a bebop alapfogalmait. 1978-ban New Yorkba utazott, ahol csatlakozott a Thad JonesMel Lewis Big Bandhez, később a
Cecil Taylor Orchestrával játszott, és a Sam Rivers's Winds Of Manhattan csoporttal. Az aktív és művelt Coleman és a rokonlelkek
- többek között Cassandra Wilson énekes - megalakították az M-Base-t, a fekete zenészek önsegítő szervezetét, hogy a fekete zene
mindenfajta formáját egy új ökumenikus stílusba integrálják. A Berklee College mainstream John Coltrane/Michael Brecker

59
stílusát kikerülve csípős, electric jazz/funk-ot hozott létre, melyhez hozzácsapott egy kis Thelonious Monkot és a harmolódikai
elméletet Ornette Colemantól. Colemant mint Charlie Parker trónörökösét üdvözölték, és támadták mint öninjekciózott
középszerűt. A kritikusok a Dave Holland együttesével való játékát favorizálják, amikor viszonylag tiszta bopot játszott, ám
Coleman azt állítja, hogy saját együttesében, a Five Elements-ben ugyanebben a stílusban játszik. Coleman és az M-Base a fekete
zene különleges mozgatói a kilencvenes években.
Albumok: Motherland Pulse (1985), On The Edge of Tomorrow (1986), World Expansion (1987), Sine Die (1988), Rhythm People (1990),
Black Science (1991).

COLLIE, MAX -1931. február 21-én született a Victoria állambeli Melbourne-ben, Ausztrália. Némi szülőhazai, félprofi
pozanosként való sikeres tevékenység után 1962-ben Collie a Melbourne New Orleans Jazz Banddel ellátogatott
Nagy-Britanniába. A zenekar hazatértekor Londonban maradt, és csatlakozott a London City Stompers-hez. A hatvanas évek
további részében a zenekar épületének felhúzásán munkálkodott, amelyet átkeresztelt Max Collie's Rhythm Aces-re. Sikerük, hála
Collie fáradozásainak, kemény munkájuknak, továbbá az egyetemen szerzett marketing tapasztalataiknak, igen jelentős volt. Az
amerikai turné a postrevival bandek egyik legjelentősebbjévé tette a zenekart, amely 1975-ben megnyerte az úgynevezett World
Championship of Jazz-t. Collie úgy menetelt be a nyolcvanas évekbe, hogy izzó tradicionális jazzt játszott, és érzéketlen maradt
arra a kommersz sikerre, amely más brit tradicionális zenekarokat elért. 1984-ben ő volt a New Orleans Mardi Gras utazó show egyik
vezetője, olyan zenész veteránokkal dolgozva, mint Ken Colyer és Cy Laurie.
Válogatott albumok: At The Beiderbecke Festival (1975), World Champions Of Jazz (1976), Ten Years Together (1976), Gospel Train
(1977), Max Collie Rhythm Aces (1977), Jazz Rools OK (1978), BY Popular Demand (1979), Live In Sweden (1981), Live: Max Collie (1983),
20 Years Jubilee (1986), Battle Of Trafalgar (1987), Sensation (1988), The Thrill Of Jazz (1989). Antológiák: Max Collie's Rhythm Aces,
Volume 1 and 2 (egyaránt 1987).

COLLIER, GRAHAM -1937. február 21-6n született a northcumberlandi Tynemouthban, Anglia. Collier észak-angliai zenekarok
trombitásaként kezdte karrierjét, mielőtt bevonult katonazenésznek. A hadseregben hat éven át egyaránt játszott tánczenét, jazzt
és katonazenét, majd elnyert egy ösztöndíjat a Berklee College Of Musicra. Egy darabig az Egyesült Államokban dolgozott, a
Jimmy Dorsey zenekar bőgőse volt. 1964-től Nagy-Britanniában vezette saját zenekarát, és jobbára saját zenéjét játszották. Collier
zenekarának tagjai között olyan jelentős brit zenészek voltak, mint Harry Beckett, Mike Gibbs, John Surman és Kenny Wheeler.
Zenekarainak nagyságát és összetételét váltogatva Collier új koncepciót alakított ki, és fiatal zenészekkel megalakította azt a
zenekari bázist, amelyből kialakult a Loose Tubes. Előadói karrierje kiegészítéseképpen Collier megalapította saját lemezcégét, a
Mosaicot, jazzt tanított a londoni Royal Academy of Musicon, film- és televíziós zenéket komponált, számos jazzkönyvet írt.
1987-ben a brit jazzért tett érdemei elismeréséül megkapta a brit O.B.E. kitüntetést. Kompozíciói invenciózusak, modernek,
gondosan szerkesztettek, ugyanakkor szabad utat engednek a szólisták fantáziájának, improvizatív készségének.
Albumok: Down Another Road (1969), Songs For My Father (1970), Mosaics (1971), Darius (1974), Midnight Blue (1975), Neu?
Conditions (1976), Symphony Of Scorpions (1976), Day Of The Dead (1978), Something British (1985).

COLLINS, CAL - Calvin Collins néven 1933. május 5-én született az indianai Medorában, Egyesült Államok. Collins a bluegrass és
a country légkörében született és nőtt fel. Jóllehet, gitározni kezdett, de inkább jazz-zongoristákat hallgatott, főleg Art Tatum, Fats
Waller, George Shearing és Nat “King" Cole játékát. Az ötvenes években az ohiói Cincinnatiba költözött, ahol a helyi jazzklubokban
gitározott, és néha a vendégszereplő jazzmuzsikusokat, például Andy Simpkinst és Harold Jonest kísérte. Csak a hetvenes évek
közepén tűnt fel, amikor csatlakozott Benny Goodmanhez. Négy évig játszott Goodmannel. A siker a Carl Jefferson vezette
Concord Recordsszal való szerződéshez vezetett. Warren Vacké Jnr., Buddy Tate, Al Cohn, Marshall Royal és Scott Hamilton lettek
a partnerei. Collins emellett felvételeket készített a Helen Morr által vezetett Mopro Recordsnál, ahol John Von Ohlen és a
Cincinnati Blue Wisp Club kiváló háziegyüttesének ritmusszekciója szerepeltek vele. A nyolcvanas években és a kilencvenes évek
elején Collins rendszeresen all stars együttesekkel lépett fel, szólóban is, valamint jazzorientációjú énekesekkel, például Rosemary
Cooleyvel, számos klubban, college-on és fesztiválon szerte az Egyesült Államokban és más országokban is. Collins emellett tanít
is és jazzklinikákat tart. 1991-ben a Terry Gibbs vezette Woody Herman All Stars tagja volt a németországi turnén, Kaliforniában
részt vett a ,,Masters of the String Guitar" koncertsorozaton. A jazz-zongoristák korai befolyása mellett Merle Travis countryzenéje
volt rá nagy hatással. Jazzgitáros ideáljai Django Reinhardt és Charlie Christian voltak, és néhány a későbbi folyékony single-line
(a. m. az egyes hangok patternjeit, szekvenciáit játszó) stílusú művész hatása is felfedezhető Collins legjobb munkáiban,
különösen ha bluest játszik. A zongoristák iránti érdeklődése vezetett ahhoz a nem hagyományos gitárstílushoz, amelyben bal
hüvelykujjával walking bast (a. m. sétáló basszus) ad, miközben jobb keze mind az öt ujjával bonyolult patterneket játszik.
Válogatott albumok: Benny Goodman: Live At Carnegie Hall, 40th Anniversary Concert (1978), Cincinnati To LA (1978), Warren
Vackéval: Polished Brass (1979), Scott Hamiltonnal, Buddy Tate-tel: Scott's Buddy (1980), Crack'd Rib (1984), Ohio Style (1990).

COLLINS, LEE -1901. október 17-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok. Collins gyermekkorában
néhány helyi indulózenekarban trombitált, és dolgozott George “Pops" Fosterrel, Oscar “Papa" Celestinnel és Zutty Singletonnal is.
A húszas évek elején olyan jelentős hírneve volt, hogy amikor Louis Armstrong elhagyta a King Oliver bandet, akkor Collinsot
hívták meg a helyére Chicagóba. Később sokat turnézott, gyakran vezette saját zenekarait. A harmincas és a negyvenes években
folyamatosan volt munkája, de az ötvenes évek elején betegeskedett, tüdőtágulás miatt csökkenteni kellett fellépései számát, ám
azért 1951-ben egy francia-amerikai band tagjaként Európában turnézott olyan zenészekkel, mint Mezz Mezzrow és Zutty
Singleton, és még egy második turnéra is visszatért 1954-ben. Ebben az időben megerőltette magát, és be kellett szüntetnie a
játékot. Még hat esztendeig é1í,1960. július 3-án hunyt el. Jóllehet, jelentős dicsőséget hozott neki, hogy Louis Armstrong helyére
került az Oliver bandben, és hogy 1930-ban a Luis Russell-zenekarban Red Allen helyét foglalta el, Collins nem az ő klasszisuk
volt. Zengő hangú, jó adottságú játékos volt és időnként felvillanyozó és invenciózus szólista.
Válogatott albumok: Mezz Mezzrow-val: Clarinet Marmalade (1951), A Night At The Victory Club (1979), Ralph Suttonnal: Ralph
Sutton's Jazzola Six, Volumes 1 & 2 (egyaránt 1981), Lee Collins In The 30s (1986).
További információk: Lee Collins, Mary Collins, F.J. Gillis és J.W. Miner (szerk.): Oh, Didn't He Ramble: The Life Story Of Lee Collins.

COLTRANE, ALICE - Alice McLeod néven 1937. augusztus 27-én született a michigani Detroitban, Egyesült Államok. Alice
zenészcsaládból származott, fivére a bőgős Ernie Farrow volt. Detroitban tanult zongorázni, trióban dolgozott, majd a vibrafonos
Terry Pollarddal játszott, mielőtt Európába ment és Bud Powell hatása alá került volna. Az Egyesült Államokba való viszszatérése
után Terry Gibbsszel játszott 1962-63ban, amíg először találkozott John Coltrane-nel. John válása után Alone 1966-ban Coltrane

60
második felesége lett, és három gyermekük született. 1965 végén McCoy Tynert váltotta fel Coltrane együttesében és bár nem volt
olyan zongorista, mint Tyner, de kísérletező, finoman mélyre hatoló stílusa ekkor éppen megfelelt a “Trane" zenéje által támasztott
követelményeknek. Coltrane halála után 1967-ben saját szempontjából sokat jelentett, hogy az Impulse! Recordson keresztül
számos sessionfelvétele napvilágot láthatott. Néhány felvételen hárfajátéka is megszólal, valamint az Ornette Coleman által
hangszerelt vonósok, meglehetősen ellentmondásos módon. Pauline Rivelli írónak mondta egy interjúban: “Engem nem az
eredmény érdekel, hanem az a munka és erőfeszítés, amit belefektettem... ha adok neked egy virágszirmot, vagy egy
gyöngyszemet, és te azt beletiprod a földbe, sajnálom. Ez az én ajándékom, amit felajánlok neked. Azt csinálsz vele, amit akarsz."
Legtöbbször zongorán és orgonán játszott, és együtteseiben olyan zenészek szerepeltek, mint Frank Lowe, Archie Shepp, Jimmy
Garrison, Clifford Jarvis és Jack DeJohnette. A hetvenes évek közepétől kevésbé volt aktív a zenében, ehelyett inkább vallásos és
misztikus dolgok iránt érdeklődött, amely végül is oda vezetett, hogy felvette a Turiya Aparang nevet. 1987-ben, férje halála 20. év-
fordulója emlékére a Coltrane Legacy banddel turnézott, két fiuk, Oran és Ravi szaxofonoztak, Reggie Workman bőgőzött és
Rashied Ali dobolt.
Albumok: A Monastic Trio (1968), Universal Consciousness (1971), Lord Of Lords (1972), Journey In Satchidanada (1974), Carlos
Santanával: Illuminations (1974), Eternity (1976), Cosmic Music (1977), Reflection Ön Creation And Space (1977).

COLTRANE, JOHN - John William Coltrane néven 1926. szeptember 23-án született az észak-karolinai Hamletben, Egyesült
Államok, 1967. július 17-én hunyt el. Coltrane anyai nagyapja, William Blair tiszteletes (középső nevét róla kapta) házában nőtt
fel, aki prédikátor és a közösség szóvivője volt. Az iskolában klarinétozni tanult, és az iskolai zenekar vezetője azt tanácsolta az
édesanyjának, hogy vásároljon neki egy altszaxofont. 1939-ben nagyapja, majd édesapja is meghalt. Miután befejezte a
középiskolát, édesanyjához költözött Philadelphiába. Rövid időt töltött az Ornstein School of Musicban és a Granoff Studiosban,
ahol mind előadóként, mind komponistaként ösztöndíjat nyert, ám az igazi iskolát az jelentette számára, amikor alkalmi
fellépéseket vállalt. Kétéves katonai szolgálatát 1945-46-ban egy haditengerész zenekarnál töltötte le, azután King Kolax és Eddie
“Cleanhead" Wilson zenekarával vidám, ritmikus big band zenét játszva turnézott. 1949-51-ben Dizzy Gillespie Big Bandjében is
játszott, amikor is a tenorszaxofonra váltott. Coltrane zenei gyökereit az akusztikus fekete zene jelentette, amelyet savinggel és
bátor szólójátékkal adott e16, mint a rhythm & blues előfutára. 1952-ben Earl Boston-kal, 1953-54-ben Johnny Hodgesszal,
1955-ben Jimmy Smithszel turnézott. Ugyanebben az évben csatlakozott Miles Davishez, aki felfedezte őt, és így a klasszikus
kvintett tagja lett. Miles finom érzékenysége mellett Trane soundja nyersnek, megmunkálatlannak tűnik, és Milest bírálták is,
amiért Coltrane-t magához vette. Az egyetlen hasonló zenei kísérlet a tenor modernista harmóniája terén John Gilmore játéka volt
Sun Rával. A kritikusok Coltrane intonációját nyersnek és sokkolónak találták azok után az évek után, amelyekben a Lester
Young és Stan Getz cool iskolája volt az uralkodó. Ugyanakkor általában elismerték, hogy elképzelései első osztályúak. Sonny
Rollinsszal együtt New York legkeresettebb hard bop tenorszaxofonosa lett. 1957-ben 21 jelentős lemezfelvétele készült és rövid,
de gyümölcsöző kapcsolatba került Thelonious Monkkal. Ugyanebben az évben visszatért Philadelphiába, leszokott a heroinról,
megkezdte saját zenéje kifejlesztését (Coltrane később az A Love Supreme című felvételnél utal a “vallásos ébredés"-re). A Red
Rooster night klubban, ahová Calvin Massey trombitás, a negyvenes évekből való zenészhaverja vitte el, rátalált “klasszikus"
kvartettjének első felére, McCoy Tyner zongoristára és Jimmy Garrison bőgősre. A Prestige label részére készített számos album
után Coltrane az Atlantic Recordshoz szerződött, ahol 1959. augusztus 15-én elkészítette a Giant Steps felvételét. Habár a lemezen
nem használta fel új philadelphiai barátai tehetségét, az előadást tenorszólók szédítő áradata jellemzi, amelyek visszatérnek a
bebop gyorsan alkotó stílusához, amely a hard bop izmos gospel rohamát is magába foglalja. Tommy Flanagan zongorista (akit
később Ella Fitzgerald és Tony Bennett énekesek szenzitív kísérőjeként is ünnepeltek) és Art Taylor dobos életük legjobb előadását
nyújtották. Jóllehet, e lemezfelvételt mestermunkának szokás nevezni, egy problémát felvetett: merre haladjon innen a hard bop?
Szerencsére Trane tudta a választ. A második Milesszal töltött időszak (1958-60) után Coltrane megalkotta legismertebb
kvartettjét Tynerrel és Garrisonnal, valamint az elragadó poliritmikus dobossal, Elvin Jonesszel. Azóta egészséges a jazz. A
hatvanas évek társadalmi helyzete hozta, hogy Coltrane újításait a fekete forradalom avantgarde megnyilatkozásaival együtt
ünnepelték, jó minőségben vették lemezre, és hamar piacra dobták. Az Impulse! labelnek, ahová 1961-ben az Atlantictól
szerződött, szédületes katalógusa van, amelyben Coltrane legtöbb alaplemeze szerepel, továbbá van benne néhány kísérleti felvétel
a hatvanas évek közepéről, amelyeket eddig nem hoztak forgalomba (habár kimaradt a My Favourite Things, amelyet 1960-ban az
Atlanticnál rögzítettek és amellyel Trane a szopránszaxofon karrierjét megalapozta). 1961 és 1967 között Coltrane olyan zenét csi-
nált, amely a modern jazz talpköve lett. Kereskedelmi okokból az Impulse! Records késleltette zenéjének kiadását: így a
koncertekről a rajongók fejlődésének iramától lehengerelve szinte sokkolva jöttek ki. A Ballads című lemez és Coltrane 1962-es
találkozása Duke Ellingtonnal tervszerű kísérletnek tűnt arra, hogy elhárítsa a nyerseség vádját, bár Coltrane a mérsékeltebb
hangzást később higgadtan a fúvóka el nem múló problémájának tulajdonította. Az A Love Supreme hipnotikusabb és nyugtatóbb,
mint élő elő-adásban, mindazonáltal klasszikus darab. Ezután a lemezek egyre vadabbakká váltak. Az új csúcsok elérésének
vágya szakadást idézett elő az együttesben. Elvin Jones elhagyta az együttest, miután Trane Rashied Ali személyében egy második
dobost hozott. McCoy Tynert Alice McLeod váltotta fel, akit Coltrane 1966-ban feleségül vett. Coltrane kiemelten érdeklődött az új
szaxofonosok iránt, és az 1965-ös Ascension lemezen helyet kapott Archie Shepp, Pharoah Sanders, Marion Brown és John Tchicai.
Eric Dolphy, aki Charlie Parker modernista utóda volt, a Coltrane-i játékmódtól meglehetősen eltért, azonban ennek ellenére a
hatvanas évek elején számos alkalommal fellépett vendég előadóként a kvartettel, 1961-ben velük turnézott Európában. Az
1967-es Interstellar Space című duetle-mezen Coltrane tenorszaxofonja megütközik Ali dobszerelésével, ami ragyogó kísérlet egy új
irányzat megteremtésére. Coltrane 1967-es halála megfosztotta az avantgarde jazzt apafigurájától. A fúziós zene kommersz
jelenléte a hetvenes években elhomályosította zenéjét, és a nyolcvanas évek jazz revivalja Coltrane hard bop korszakára
koncentrált. Csak a Reggie Workman's Ensemble és az Ali's Phalanx vitték át a kilencvenes évekbe Coltrane zenéjének nagyarányú
céljait. Ám szólistaként alig akadt tenoros, akit példája érintetlenül hagyott volna. Érdekes, hogy a Coltrane példája által felbátorí-
tott szaxofonosok játéka nem hasonlít az övéhez: halála óta az 6 soundja mainstream-árucikké vált, Michael Brecker Berklee
College stílusától Jan Garbarek “európai" variánsáig. Olyan új csillagok, mint Andy Sheppard, anélkül alakítottak ki új
jazzközönséget, hogy ehhez új játékstílust fejlesztettek volna ki. Coltrane zenéje - akárcsak Jimi Hendrixé - párhuzamosan futott
a tömegek politikai aktivizálódásával és öntudatra ébredésével. Talán ilyen körülményre van szükség egy ilyenfajta innovatív és
intenzív zene létrehozásához. Mindazonáltal Coltrane zenéje eljutott a széles tömegekhez is, és különösen a fiatalok körében vált
népszerűvé, akik egyúttal a rockzene nagy rajongói is voltak. Az A Love Supreme annyi példányban kelt el, hogy aranylemezzé vált,
míg a Byrds együttes Coltrane ,,India" című kompozíciójának témáját használta az “Eight Miles High" című slágeréhez. Coltrane
azáltal, hogy ráébresztette a rockközönséget a jazz jelenlétére - aligha szándékosan- előkészítette az utat a fúziós zene
kialakulásához.
Albumok: Hank Mobleyvel: Two Tenors (1956), különböző zenészekkel: Tenor Coclave (1957), Thelonious Monk With John Coltrane

61
(1957), Dakar (1957), John Coltrane-Paul Quinichette Quintet (1957), The First Trane (1957), Miles Davis And John Coltrane Play Richard
Rodgers (1958), Lush Life (1958), Traneing In (1958), Blue Train (1958), Trane's Reign (1958), Soultrane (1958), Kenny Burrell - John
Coltrane (1958), Coltrane Plays For Lovers (1959), The Believer (1959), The Last Trane (1959), Black Pearls (1959), Stardust (1959),
Standard Coltrane (1959), Coltrane Time (1959), Milt Jacksonnal: Bags And Trane (1959), Giant Spets (1960), Coltrane Jazz (1961), Don
Cherryvel: The Avant-Garde (1961), My Favourite Things (1961), Coltrane Plays The Blues (1961), Coltrane's Sound (1961), Africa/Brass
(1961), Live At The Village Vanguard (1961), Olé Coltrane (1962), John Coltrane Quartet (1962), Coltrane (1962), Ballads (1963), Duke
Ellington And John Coltrane (1963), John Coltrane & Johnny Hartman (1963), Impressions (1963), Live At Birdland (1964), Crescent (1964),
A Love Supreme (1965), The John Coltrane Quartet Plays (1965), Kule Se Mama (1965), Ascension (1965), Selflessness (1966, felvétel: 1963
és 1965), Meditations (1966), Archie Shepp-pel: New Thing At Newport (1966), Line At The Village Vanduard Again! (1966), Expression
(1967), Sun Ship (1971, felvétel: 1965), Live In Seattle (1971, felvétel: 1965), Africa Brass, Volume Two (1975, felvétel: 1961), Interstellar
Space (1974, felvétel: 1967), First Meditations - For Quartet (1977, felvétel: 1965), The Other Village Vanguard Tapes (1977, felvétel:
1961), Afro-Blue Impressions (1977, felvétel: 1962), The Paris Concert (1979, felvétel: 1962), The European Tour (1980, felvétel: 1962),
Bye Bye Blackbird (1981, felvétel: 1962), Live At Birdland - Featuring Eric Dolphy (1982, felvétel: 1962). Antológiák: The Coltrane Legacy
(1970, felvétel: 1959 és 1961 között), The Art Of John Coltrane - The Atlantic Years (1973), The Mastery Of John Coltrane, Vols 1-4
(1978,1961 és 1967 közöni felvételek), The Gentle Side Of John Coltrane (1992).

COINER, KEN -1928. április 18-án született a Norfolk grófságban levő Great Yarmouthban, Anglia, 1988. március 8-án hunyt el.
A késői negyvenes évek és a korai 50-es évek brit revival zenészei közül egyedül Ken Colyer trombitás len jazzlegenda, nagy
elszántsággal tartott ki amellett, amit a jazz igazi szellemének vélt. Colyer az ötvenes évek elején mutatta ki először megszállott
imádatát a New Orleans-i jazz nagy hagyományai iránt. A kereskedelmi tengerészethez ment dolgozni, hogy meglátogathassa az
Egyesült Államokat, ahol rögtön megszökött a hajóról, és egyenest a Crescent Citynek becézett New Orleansbe ment. Ott játszott
a nagy helyi mesterekkel, George Lewisszal és Emile Barnestszal, mielőtt a helyiek elcsípték és kiutasították. Mielőtt az Egyesült
Államokba ment, Colyer a Crane River Jazz Banddel és a Christie Brothers Stompers-szel zenélt, ám az amerikai hőstett nagy
hírnevet szerzett neki Nagy-Britanniában, és az éppen hogy megalakított Chris Barber és Monty Sunshine által vezetett zenekar
frontvonalába kapott meghívást. Evvel a társulattal dolgozva jelentős hírnevet szerzett, amelyet Barber és Sunshine j61
kamatoztattak. A zenekar szempontjából helyes dolog személyi összeütközésekhez vezetett, hiszen Colyer vitte a hátán a bandát,
ugyanakkor kollektív vezetés volt, nem ő volt a zenekarvezető. 1954-ben Barber vette át a vezetést, és ekkor Colyer megalakította
saját együttesét, amely a számos személycsere ellenére a következő 30 esztendőben folyamatosan fennállt. A sok zenész közön,
akik Colyer vezetésével dolgoztak, szerepelt Acker Bilk, Diz Disley, Ian Wheeler és Sammy Rimington. Colyer tisztában volt saját
technikai korlátaival, de kitartásával minden gondon felülkerekedett. Nem ingana meg a közönség kicserélődése vagy gazdasági
megfontolás, tartotta magát stílusához, bár az ötvenes évek közepén egy skiffle együttesben gitározott és énekelt. Leküzdötte a
rákbetegséget, és az emiatti időleges visszavonulást, és a nyolcvanas évekig játszott.
Válogatott albumok: Ken Colyer In New Orleans (1953), New Orleans To London (1953), In The Beginning... (1954), A Very Good Year
(1957), When 1 Leave The World Behind (1963), Out Of Nowhere (1965), Live At The Dancing Slipper (1969), Ken Colyer And His Handpicked
Jazzmen (1972), Spirituals, Volumes 1 and 2 (egyaránt 1974), Swinging And Singing (1975), Paimting The Clouds With Sunshine (1979), Ken
Colyer With John Petters' New Orleans All Stars (1985), Max Collie-val, Cy Laurie-vel: New Orleans Mardi Gras (1985), Acker Bilkkel: It
Looks Like A Big Time Tonight (1985), Too Busy (1985). Antológiák: Sensation (1985), The Decca Years, Volume 1 (19551959) (1985), The
Decca Years, Volume 2 (19551959) (1986), The Decca Siffle Sessions (1954-57) (1987), The Decca Years, Volume 3 (1955-1959) (1987), The
Guv'nor (1959-61) (1989).

COMPANY - Derek Bailey 1977-ben alapította a Company hetet/fesztivált és mindennek ellenére, néhány helyszínváltozás és a
szokásos évi gondok, a kiszámíthatatlan gazdasági eredmény ellenére, él, létezik 1991-ben is. Bailey elképzelése olyan zenészeket
hozott össze, akik valamilyen formában a közös improvizációban voltak érdekeltek, és hogy ez milyen címkézéssel jelenik meg (jazz
vagy sem, Bailey inkább elkerülte ezt a nevet), az teljesen mindegy volt. Összegyűjti a zenészeket, aztán hagyja, hogy egy héten át
maguk alakítsák, váltogassák formációikat kedvük szerint. Ez a katasztrófarecept sohasem eredményezett áskálódásokat, és
néha remek volt. Számos session zenéjét rögzítenék, és egyeseket Bailey saját Incus labeljén ki is adtak.
Albumok: Company 1 (1976), Company 2 (1976), Company 3 (1977), Company 4 (1977), Company 5 (1978), Fables, Fictions, Trios,
Epiphany (1982), Once (1989), Company 6 & 7 (1991, a Company két 1977-es albumának újrakiadása).

CONDON, EDDIE-1905. november 16-án született az indianai Goodlandben, Egyesült Államok, 1973. július 4-én hunyt el. A
gitáros és bendzsós Eddie Condon a helyi zenekarokban való munka után a húszas évek elején Chicagóba költözött. Hamarosan
összejön a hozzá hasonlóan tehetséges, fehér muzsikusokkal, akik itt zenéltek: Bix Beiderbecke, Frank Teschemacher, Jimmy
McPartland, Bud Freeman, Dave Tough és az Austin High School Gang más tagjai voltak ezek. 1928-ban már elkészítene első
lemezfelvételét New Yorkban, boldogan éhezve két lemezfelvétel közön, többek közön Fats Wallerrel és Louis Armstronggal. A
közönyös hallgatóság egy részétől eltekintve, Condon tetszett a helyieknek, a zenészeknek is, és számos barátra lelt közöttük, így
Gene Krupára, majd később Jack Teagardenre. Condon New Yorkban koncertek és lemezfelvételek szervezőjeként is ismert len.
Néhány klubban, különösen a Nick's-ben rendszeresen megfordult, és ezekben a neve a legjobb chicagói jazz fogalmának
szinonimája len, amikor olyan hosszú távú barátaival zenélt, mint Wild Bill Davison és Pee Wee Russell. Nyers beszéde, keményen
ivó, jó humorú vállalkozó volt, aki sohasem veszítene el az ifjúsága zenéjében való hitét. A bebopot egyetlen mókával utasította
vissza: “Játsszák csak a szűkített feleseiket, mi megisszuk a miénket." Sok hasonló vicce volt, és három kötetben adta kézre
humorát annak a bolond világnak, amelyben élt és dolgozott. Később tengerentúli turnékat is tett és folytatta lemezfelvételeit.
Jóllehet jó ritmusjátékos volt, de gyakran húzódozott a fellépéstől, elő sem véve “sertéscombnak" becézett hangszerét, hogy
számos üzletéről beszéljen a vevővel és igyon. Lemezfelvételkor is sokszor megesett, hogy nem volt hajlandó játszani, és ledőlt, vagy
olyan diszkrét ritmuskíséretet adott, amelyet csak zenésztársai hallottak. Ennek következtében nem hallható valamennyi
felvételen, amelyen a neve szerepel. Befolyása kétségtelen.
Válogatott albumok: Jam Session Coast To Coast (1953), Bixieland (1955), Live In Tokyo (1964), Wild Bill Davison, Gene Krupával:
Jazz At The New School (1972). Antológiák: The Spirit Of Condon (1979), Intoxicating Dixieland (194445) (1981), The Eddie Condon Band
(1945) (1981), The Eddie Condon Floorshow, Volumes 1 and 2 (1949) (1981), His Windy City 7 Jam Sessions At Commodore (1935) (1985),
Chicago Style (1927-33) (1985), The Town Hal! Broadcasts (1944 45) (1986), The Town Hall Concerts, Volumes 1-6 (1944115) (80-as évek
vége), At The jazz Band Ball (1944-50) (1986), The Liederekranz Sessions (1987).
További információk: Eddie Condon-Thomas Sugrue: We Called It Music. Eddie CondonR. Gehmann: Eddie Condon's Treasury Of
Jazz. Eddie Condon-Hank O'Neal: Eddie Condon's Scrapbook Of Jazz.

62
COOPER, BOB -1925. december 6-án született a pennsylvaniai Pittsburghben, Egyesült Államok. Középiskolás korában zenét is
tanult. Húszesztendős korában Stan Kenton hívta meg zenekarába tenorszaxofonosnak. A következő hat esztendőben Cooper
számos felvételt készített a big banddel, és egy kisegyüttest is vezetett, amelynek tagjai főleg zenekari tagtársaiból kerültek ki.
Számos alkalommal kísérte Kenton énekesnőjét, June Christyt, akit 1947-ben feleségül vett. A Kenton-szerződés után Cooper a
nyugati parton működött stúdiókban, és hasonló gondolkodású zenészekkel játszott együtt, például Shelly Manne-nel és Shorty
Rogersszel. A hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években folytatta tevékenységét, többnyire a partvidéken, megosztva idejét a
stúdiók és olyan jazzegyüttesek között, mint a régi barátai, Terry Gibbs és Shorty Rogers vezette formációk. Számos kaliforniai big
bandben is szerepelt, így Bob Florence, a Fank Capp-Nat Pierce és a Bill Berry zenekarokban. Gördülékeny, invenciózus szólista,
bop és postbop hajlamai gyakran feloldódnak szabadonfutó, swingorientált játékában.
Válogatott albumok: Grup Activity (1954-55) (1981), Shifting Winds (1954-55) (1981), The Travelling Mr Cooper (1957), Coop! (1957),
Tenor Sax
Jazz Impressions (1979), Bob Cooper Plays The Music Of Michel Legrand (1980), In A Mellotone (1985), Bob Florence-szel: Trash Can City
(1986).

COOPER, BUSTER -1929. április 4-én született a floridai St. Petersburgban, Egyesült Államok. Zenészcsaládból származott,
testvére, Steve bőgős. Buster Cooper pozanosként az unokatestvére által vezetett bandben dolgozott egy ideig, majd csatlakozott a
híres, texasi székhelyű Nat Towles zenekarhoz. Később zenei tanulmányokat folytatott New Yorkban, mielőtt 1953-ban
csatlakozott volna Lionel Hamptonhoz. Az ötvenes évek hátralevő részét többek között Benny Goodman és Lucky Millinder
zenekarában töltötte és testvérével együtt is vezettek egy zenekart. 1962-től hét esztendeig Duke Ellington zenekarában szerepelt,
aki néha viccesen úgy mutatta be, mint ,Trombonio-Bustoso-issimó'-t. Szülővárosába visszatérve ismét testvérével alakítottak
zenekart. A hetvenes évek elején a nyugati partra tette it székhelyét, és azóta az itteni big bandekkel dolgozik, például a Frank
CappNat Pierce és a Bill Berry zenekarokkal. Emellett szólistaként turnézott Berryvel, Marshall Royallal és az Ellington
emlékzenekarral. Erőteljes játékos, briliáns technikával. Cooper szólói humorosak, egyedülálló kadenciái kifullasztják a ze-
nésztársakat és a közönséget, csak őt nem. Bársonyos hangulatban, amikor balladákat ad elő, játéka attraktív és kifinomultan
romantikus.
Válogatott albumok: Duke Ellingtonnal: Will The Big Bands Ever Come Back? (1962-63) (1976), a Capp-Pierce zenekarral: Juggernaut
Strikes Again (1981).

COOPER, LINSAY -1951. márciusában született Londonban, Anglia. A multiinstrumentalista Cooper a Dartington College-ban és
a Royal Academy Of Musicon tanult, a fagott, a szopránér az altszaxofon, az oboa, a fuvola, a zongora és a tangóharmonika profi
előadója. A művésznő az utóbbi években már csak az első három hangszerre koncentrált. Rövid ideig klasszikus zenei fagottosként
működött, majd érdeklődése áttevődött a színházi, a pop és az improvizált zene területére. 1974 és 1978 között a Henry Cow nevű
kísérleti rockcsoport tagja volt, majd 1977ben a Feminist Improvising Group (FIG) társalapítója. A FIG neve megmutatja az
elsőrendű kapcsolatot a rákövetkező munkacsoporttal, nevezetesen a kapcsolatot más FIG és EWIG (European Women's
Improvising Group) projektekkel, és olyan művésznőkkel, mint Maggie Nicols, Anna Marie Roelofs, Joelle Léandre és Irén
Schweizer. A nyolcvanas évek elején az európai jazzszínpad rendszeres fellépője volt, szerepelt a különböző Mike Westbrook
projektekben (The Cortege, Westbrook-Rossini) és csatlakozott a Maarten Altena Octethez (Tel). Ugyanakkor fél lábbal a rocktáborban
dolgozott, felvételeket készített a David Thomas's Pedestriansszal Winter Comes Home, More Places For Ever) és tagja volt a News
From Babel együttesnek (Chris Cutler, Dagmar Kreuse és Zeena Parkins társaságában). Tehetséges zeneszerző, felvételei a Rags,
The Gold Diggers, Music For Other Occasions számos film-, televíziós és színházi zenét tartalmaznak, melyeket ő irt, s amelyekben
gyakran együttműködött Sally Potter énekes/rendezővel. 1989-ben Cooper dalciklusát, az Oh Moscow-t élőben rögzítették a
kanadai Victoriaville Festivalon. 1991-ben volt a klasszikus beállítottságú An Angel On The Bridge és a kortársi táncdarabokból álló
Schrodinger's Cat bemutatója. 1992-ben a European Women's Orchestra Londonban mutatta be “Concerto For Sopranino
Saxophone And Strings' című darabját, míg a “Songs For Bassoon And Orchestra' Bolognában került a közönség elé. Ugyanebben
az évben ,,The Road Is Wider Than Long" címmel mutatták be kamaradarabját, amely szerepel Lontrano British Women Composers
Volume 1-jában és hosszabb vokális darabját, a “Sahara Dust"-ot Robyn Archer szövegével szintén bemutatták. Mindezek ritka,
sokoldalú zenei tehetségét mutatják.
Albumok: Feminist Improvising Group (1979), Rags (1980), The Gold Diggers (1983), Maggie Nicolsszal, Joelle Léandre-rel: Live At
The Bastille (1984, felvétel: 1982), a News From Babellel: Work Resumed On The Tower (1984), a News From Babellel: Letters Home
(1986), Music For Other Occasions (1986), An Angel On The Bridge (1991), Schrodinger's Cat (1991), másokkal együtt: British Women
Composers Volume 1 (1992), Sahara Dust (1992).
COREA, CHICK - Armando Anthony Corea néven 1941. június 12-én született a Massachusetts állambeli Chelsea-ben, Egyesült
Államok. Nagyon jó hazai zenei környezet után első jelentősebb profi szerződéseit Mongo Santamaria és Willie Bobo latin
zenekarában kapta 1962-63ban, ahol olyan stílusban játszott, amely a mai napig hat M. 1964-ben Blue Mitchell zenekarához
csatlakozott. A trombitással töltött két esztendő alatt lehetősége volt arra, hogy néhány saját kompozícióját a Blue Note cégnél
rögzítse. Corea első felvételei 1966-ban készültek Tones For Joan's Bones cinnel, és azt mutatják, hogy a zongoristára nagy hatással
volt a hard bop. 1968-ban csatlakozott Miles Davishez, aki valójában ekkor kísérletezett először a fúziós zenével. Davis néhány
rendkívül fontos albumán játszott, és Corea elektromos zongorája integrálódott az új soundba. 1970-ben Davist elhagyva
akusztikus free zenével kísérletezett, és Dave
Hollanddal meg Barry Altschullal megalakította a Circle együttest, amelyhez később csatlakozott Anthony Braxton is. Jóllehet a
Circle csak egy esztendeig működött, számos jeles felvételt jelentett Coreának, aki azóta - a scientology hatására - olyan stílus
iránt érdeklődik, amely nagyobb közönséget biztosit a számára. A három zenekar közül az elsőt Return To Forever-nek hívták,
1971-ben alapította és ezzel latin jellegű fúziós zenét játszott Flora Purim énekesnő és Airto Moreira ütőhangszeres társaságában,
majd megváltoztatta a zenekar felállását, és a hetvenes évek közepén sokkal rockorientáltabb soundot produkált. Az utolsó Return
To Forever a klasszikus zene felé hajlott: vonósokkal, rézfúvósokkal, és szerény siker után az együttes feloszlott. Corea a
nyolcvanas évek elején számos népszerű zenésszel, például Herbie Hancockkal és Michael Breckerrel játszott. 1985 óta az
Akoustic és az Elektric bandákra koncentrált és újabban a GRP cég részére készítette felvételeit. John Patitucci (basszus) és Dave
Weckl (dobok) csatlakozásával most már rendkívül virtuóz zenét produkált, ahol a fúziós stílusú szólók vegyülnek a komplex
hangszereléssel.
Válogatott albumok: Tones For Joan's Bones (1966), Roy Haynesszel és Miroslav Vitoussal: Now He Sings, Now He Sobs (1968),
Haynesszel és Vitoussal: Circling In (1968), Is 69 (1969), Sun Dance (1969), a Circle-vel: The Song Of Singing (1970), a Circle-vel:
Paris Concert (1971), Piano Improvisations (1971), Gary Burtonnel: Crystal Silence (1973), The Leprechaun (1976), My Spanish Heart

63
(1976), The Mad Hatter (1978), Friends (1978), An Evening With Herbie Hancock And Chick Corea (1979, élő felvételek: 1978), Tap Step
(1980), Three Quartets (1981), Nicolas Economouval: On Two Pianos (1982), Friedrich Guldával: The Meeting (1982), Children's Songs
(1983), Septet (1985), Elektric Band (1986), Beneath The Mask (1991), Alive (1991).

CORYELL, LARRY-1943. április 2-án született a texasi Galvestonban. Washington államban nőtt íe1.1958-ban dolgozott először
gitárosként, amikor a billentyűs Michael Mandellel egy rock and roll bandát alapítottak. 1965-ben visszaköltözött NewYorkba és
csatlakozott Chico Hamil-ton együtteséhez, ahol a legendás gitárossal, Szabó Gáborral dolgoztak, majd csak Coryell maradt az
együttesnél. 1966-ban az amerikai indián tenorossal, Jim Pepperrel megalapította Free Spirits együttesét. 1967-68-ban Gary Bur-
tonnel turnézott, majd Herbie Mann Memphis Underground című lemezén játszott. Coryellt lelkesítette, amit jimi Hendrix és Eric
Clapton a Creammel felderítettek, és közreműködése a Michael Mantler vezette Jazz Composers Orchestra projektben 1968-ban a
legjobbja elektromos gitáron. Coryell saját korai lemezein erőteljes támogatást kapott Elvin Jonestől és Jimmy Garrisontól (Lady
Coryell), valamint John tólhntól és Billy Cobhamtól (Spaces). Az 1971-es Montreux-ben élőben felvett Fairylandon a soul veterán
Chuck Raineyvel (basszus) és Bernard “Pretty" Purdie-val (dob), erős triót formáltak, amely nagyszerű szólóival ragad meg. Az
ugyanabban az évben az Electric Lady Studiosban felvett Barefoot Boy emlékezetes a párját ritkító dobos, Roy Hagnes játékáért és
az elektromos visszacsatolás és torzítás párhuzamos alkalmazásáért. Coryell Mandellel megalapította az Eleventh House-t, hogy
virtuozitásának bizalomgerjesztő kirakatába kísérleti zenét vigyen bele. A zenekar hamarosan feloszlott, és Coryell egy ideig
felhagyott az elektromossággal. Más gitárosokkal közösen kezdett játszani, így Philip Catherine, John McLaughlin, Paco De Lucia
és John Scofield társaságában dolgozott. 1977-ben játszott Charles Mingus Three Or Four Shades Of Blue című lemezén, és
Sztravinszkij-hangszereléseket készített a Nippon Phonogram részére. A nyolcvanas évek közepén Coryell Bunny Brunel (basszus)
és Alphonse Mouzon (dob) társaságában ismét elektromos hangszeren kezdett játszani. 1990-ben Don Lanphere-rel készített
felvételt, saját nevét arra használva, hogy régi barátjának újra indítsa karrierjét: egyszerű, igénytelen akusztikus jazz.
Különlegesen jó technikája és a korai ígéretek ellenére Coryell sohasem alkotta meg saját zenéjét, ehelyett tagadhatatlan
kifinomultsággal játszik a legkülönbözőbb kontextusokban.
Albumok: Herbie Mannel: Memphis Underground (1968), Michael Mantlerrel: Jazz Composers Orchestra (1968), Lady Coryell (1969),
Coryell (1969), Spaces (1970), Fairyland (1971), Larry Coryell At The Village Gate (1971), Barefoot Boy (1971), Offering (1972), The Real
Great Escape (1973), Introducing The Eleventh House (1974), The Restful Mind (1975), Planet End (1976), Level One (1976), Basics (1976,
felvétel: 1968), Aspects (1976), Lion And The Ram (1976), Steve Kahnnal: Two For The Road (1976), Philip Catherine-nal: Twin House
(1976), Back Together (1977), Splendid (1978), European Impressions (1978), Standing Ovation (1978), Return (1979), John Scofielddel,
Joe Beckkel: Tributaries (1979), Bolero (1981), Round Midnight (1983), Scheherazade (1984), The Firebird And Petrouchka (1984),
Together (1986), Coming Home (1986), Equipoise (1987), A Quiet Day In Spring (1988), Just Like Being Born (1989), Don Lapphere (1990).

COUNCE, CURTIS -1926. január 23-án született a Missouri államban levő Kansas Cityben, Egyesült Államok. Különböző
hangszerek tanulmányozása után Counce bőgősként csatlakozott Nat Towles territory zenekarához. Ez a negyvenes évek elején
történt, és az elkövetkező három évben Edgar Hayesszel játszott. Az évtized végén Counce intenzív kapcsolatba került a nyugati
parti bebopperekkel, akik a jazz “cool iskoláját" kialakították. 1953-ban Teddy Charlesszal készített felvételeket és szerepelt
Shorty Rogers Cool And Crazy albumán. Rogers big bandje adta az erőteljes savinget, amelyben jobbára a Stan Kenton zenekar
tagjai ültek és a ritmusszekcióban Marty Paich, Shelly Menne és Counce játszottak. Ugyanebben az évben Counce Menne
kisegyüttesével is felvételt készített. 1954-ben meghívták a Max Roach-Clifford Brown kibővített kvintett egy felvételére, ahol
nyaktörő tempóban a “Coronado " című számot vették fel. Az elkövetkező évben ismét Rogersszel dolgozott, egy lemezfelvételen a
Giants tagja volt, amelyekből két jól fogadott album jelent meg, a The Swinging Mr. Rogers és a Martians Come Back. Counce
kiemelkedő egyéniség volt, egyike azon fekete zenészeknek, akik folyamatosan dolgoztak a stúdiókban. 1956-ban részt vett Stan
Kenton európai turnéján. Visszatérése után megalakította saját zenekarát, amely hasonló volt, mint a keleti parton Horace Silver
Jazz Messengers együttese. Counce csapatában Harold Land, Jack Sheldon, Carl Perkins és Frank Butler játszott zeneileg
sikeresen. A zenekar lemezei kelendőek voltak, jóllehet, nem érték el azt a kritikai sikert és népszerűséget, mint a Messengers.
1958-ig maradtak együtt, amikor is röviddel Perkins halála előtt készítették el utolsó lemezüket. Az átalakított együttes Curtis
Counce Quintet néven 1958 végén egy további albumot vett fel, de ez nem volt olyan jelentós, mint a korábbi albumok. A Curtis
Counce Group az egyik legérdekesebb Los Angeles-i székhelyű zenekar volt az ötvenes években, amelynek minden egyes tagja
megdolgozott a sikerért, míg az együttes vezetőjét külön is dicsérni kell, főként a zenészek megválogatásáért. Játéka sziklaszilárd
és erőteljesen swingelő volt. Counce korai, 1963. július 31-én bekövetkezett halála a jazzvilág nagy vesztesége volt.
Válogatott albumok: The Curtis Counce Group/Landslide (1956), You Get More Bounce With Curtis Counce (1957), Carl's Blues (1958),
Exploring The Future (1958). Antológia: Counceltation (1981).

COXHILL, LOL - Lowen Coxhill néven 1932. szeptember 19-én született a hampshire-i grófságban levő Portsmouth-ban, Anglia.
Coxhill a hatvanas években különböző zenekarok szopránszaxofonosaként tűnt fel. Kezdetben egyaránt otthon volt a rhythm &
blues énekeseknél, a rockcsoportoknál, a free jazz együttesekben és különösen szeretett kíséret nélküli szólókat játszari.
Alkalmilag azonban örömmel zenélt tradicionális együttesekben is. A hetvenes és nyolcvanas években olyan zenészekkel játszott
együtt, mint Chris McGregor 's Brotherhood Of Breath, Bobby Wellins, Evan Parker, Derek Bailey és Tony Coe. Gyakran játszott
Steve Miller zongoristával, az azóta megszűnt Johnny Rondo Trio társvezetője volt, és két csoport tagja lett, amelyek még ma is
működnek. Ezek a Recedents (Mike Cooper és Roger Turner közremű-ödésével) és a Melody Four (jelenleg trió Tony Coe-val és
Steve Beresforddal). A nyolcvanas évek elején egy darabig a Damned punkcsoport vendégzenésze volt. A hetvenes években meg-
kezdte színészi karrierjét is, számos színházi és televíziós darabban szerepelt, és a Frog Dance című dokumentumfilm is róla szólt.
Feltűnően eredeti játékos, heves függetlensége mindig kitűnő humorérzékkel és eklekticizmussal párosult. A kilencvenes évek
elején korai jazzt játszottak a bőgős Dave Greennel és a Melody Fourral, a Marx fivérek dalait énekelték, ugyanakkor folytatta a
totális improvizációkat mind szólóban, mind a Recedents együttessel.
Albumok: Ear Of The Beholder (1971), Toverbal Sweet (1971), Steve Millerrel: Coxhill/Miller (1973), The Story So Far... Oh Really, One
Side? (1974), Lol Coxhill And The Welfare State (1975), Fleas In The Custard (1975), Diverse (1977), Lid (1978), The Joy Of Paranoia (1978),
Moot (1978), Morgan Fisherrel: Slow Music (1978), Chantenay '80 (1980), The Dunois Solos (1981), Instant Replay (1982), az Eyeless In
Gazával: Home Produce (1982), Cou$, Cou$ (1983), Frog Dance (1986), Daniel Deshaysszal: 10:02 (1986), Café De La Place (1986),
Before My Time (1987), Looking Back Forwards (1990), Lot Coxhill (1990).
További információ: Jeff Nuttall: The Bald Soprano.

CRAWFORD, HANK - Bennie Crawford néven 1934. december 21-én született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült

64
Államok. Egyike a legtermékenyebb jazz/blues szaxofonosoknak, és az ötvenes évek végén Ray Charles zenekarában tűnt fel. Az
University of Tennessee-n végzett tanulmányok után 1958-ban csatlakozott Ray Charleshoz, baritonszaxofonozott, a
zenekarvezetővel együtt dolgozott a hangszereléseken és az új anyagokon. Később ő lett a zeneigazgató, majd áttért az
altszaxofonra. 1961ben szólószerződést kapott az Atlantic Records-tól. Első felvételein szerepelt a tenorszaxofonos David
,Fathead" Newman, a Charles zenekar tagja, és Charles műveinek funky világát játszották. 1964-ben elhagyta Charles zenekarát,
és saját együttest alapított. Egy esztendővel később a Hollywood-centrikus Marty Paich hangszerelt számára olyan számokat, mint
a “Stardust" és a “Stormy Weather', ámde Crawford Atlantic anyagainak döntő többsége soul-blues volt. 1972-tó1 Creed Taylor
könnyed, kommersz jazzt kiadó labeléhez, a Kuduhoz szerződött. Repertoárja ekkor napi slágerekből (Kris Kristofferson: “Help Me
Make It Though The Night"), Ray Charles-standardekből (“I Can't Stop Loving You") és eredeti kompozíciókból á11t. Néhány
albumon a New York-i session-maffia tagjai (Richard Tee - billentyűsök, Eric Gale és Hugh McCracken - gitár, Randy Brecker -
trombita és Bernard Purdie - dob) kísérték. A Kudu szerződés lejárta után a Milestone részére készített felvételeket. A Soul Survivors
lemezt az orgonista mester Jimmy McGriff-fel készítette, és a producer Rudy van Gelder volt. Ezen szerepelt Ray Charles “One Mint
Julep" című számának egy új változata is. Ugyanebben az évben Dr John a Crawford banddel játszott és énekelt, amelyben Purdie,
Brecker és “Fathead" Newman is szerepelt.
Albumok: More Soul (1961), Soul Clinic (1961), From The Heart (1962), Soul From The Ballad (1963), True Blue (1964), Dig These Blues
(1965), After Hours (1967), Mr Blues (1967), Double Cross (1968), Mr Blues Plays Lady Soul (1969), Help Me Make It Through The Night
(1972), Wildflower (1973), Don't You Worry 'Bout A Thing (1974), 1 Hear A Symphony (1975), Hank Crawford's Back (1976), Tico Rico (1977),
Cajun Sunrise (1980), Roadhouse Symphony (1986), Mr Chips (1986), Soul Survivors (1986), Wildflower (1988).

CRAWFORD, JIMMY -1910. január 14-én született a Tennessee államban levő Mephisben, Egyesült Államok, 1980. január 28-án
hunyt el. Crawford nagyon jó társaságban kezdte zenei pályafutását. A Manassas County High Schoolban a húszas évek végén
Jimmie Lunceforddal, Moses Allennel és más fiatal zenészekkel találkozott, akikkel a Lunceford vezette Chickasaw
Syncopatorsban játszottak együtt. Amikor a Lunceford zenekar turnéra indult, Crawford dobosként velük ment, nagyban
hozzájárulva a zenekar 1933-as áttöréséhez a New York-i Lafayette Theaterben. 1934-ben a Savoyba szerződtették őket, ez nagy
vizsga volt a zenekarnak, különösen pedig a dobosnak, mert ott akkoriban Chick Webb volt a nagy szám. A Lunceford band sikere
nagyrészt egészen különleges tehetségű hangszerelőinek, Ed Wilcoxnak, Eddie Durhamnek és mindenekelőtt Sy Olivernek volt
köszönhető, továbbá a magas nívón játszó lead altósnak, Willie Smithnek, és Crawford hajtós, erőtől duzzadó dobolásának, amely
tartós támogatást adott a zenekarnak, elnyervén mind más zenészek csodálatát, mind a rajongók lelkesedését. A swingkorszak
dobosai között szokatlanul, Crawford a two beat dobolást részesítette előnyben, azaz a 4/4-es ütemben az első és a harmadik
negyedet nyomatékosította, ezzel a jó1 begyakorolt és tehetséges zenekar selyemsimaságú játékának hatalmas felhajtóerőt adott.
Miután 1943-ban elhagyta Luncefordot, többnyire kisegyüttesekkel dolgozott, többek között Ben Webster, Harry James, Edmond
Hall és Benny Goodman társaságában. Az ötvenes években sokszor szerepelt a színházakban, Broadway show-kban (például a Pal
Joey-ben), szerepelt Ella Fitzgeralddal, Dizzy Gillespie-vel és Count Basie-vel. Crawford jeles big band dobos volt és az 1957-es
Henderson All Stars felvételeknél nagyon jó1 megmutatta, hogy mit ér, neki köszönhető, hogy ez az egyik legjobb big band album.
Válogatott album: a Henderson All Starsszal: Big Reunion (1957). Antológiák: Jimmie Lunceforddal: The Jimmie Lunceford And His
Orchestra (193541), (1982), The Complete Set (1986, négy albumos dobozos kiadás).

CRISPELL, MARILYN -Marilyn Braune néven 1947. március 30-án született a Pennsylvania államban levő Philadelphiában,
Egyesült Államok. Hétéves korában vette első zongoraleckéit, később a baltimore-i Peabody Music Schoolban klasszikus zongora
tanulmányokat végzett. Ebben a városban töltötte gyermekkorát. A bostoni New England Conservatory of Music növendékeként
zongora- és zeneszerzés-tanulmányokat folytatott. Az 1969-es vizsgák után feladta a zenét, férjhez ment és orvos lett. Hat évvel
később elvált, és Cape Codba költözött, ahol egy helyi zongorista, George Kahn lemezeken keresztül bevezette a modern jazzbe.
Egy éjjel, John Coltrane “A Love Supreme"-jét hallgatta “Van valami a zenében, feelingje van, energiája van - megfogott engem:
hihetetlenül megindított. Azt mondtam magamnak, hogy meg kell tanulnom játszani ezt a zenét. Annyira szeretem." Bostonban
Charlie Banacosnál tanult jazz-összhangzattant, azután a woodstocki Karl Berger-féle Creative Music Studióba járt, később maga
is tanított. A stúdióban találkozott Anthony Braxtonnal, és 1978-ban az ő Creative Music Orchestrájával turnézott Európában,
majd 1981-ben szerepelt a Composition 98 lemezfelvételén. A nyolcvanas évek elején elkezdte saját zenéje kifejlesztését, mind
szólóban (Rhythm Hung In Undrawn Sky, Concert In Berlin), mind együttesben, amelyben a hegedűs Billy Bang és a dobos John Betsch
szerepelt. E viharos gyorsaságú felvételsorozatot a brit Leo label egy sorozat albuma követte: And Your lvory Voice Sings (duóban a
dobos Doug Jamesszel), Quartet Improvisations - Paris 1986 és Gaia, a Jamesszel és Reggie Workmannel készült triólemez, amelyet a
Wire magazin a nyolcvanas évek legjobb 50 albuma közé sorolt. Crispell folytatta munkáját Braxtonnal, és 1983-ban a kvartett
tagja lett, valamint csatlakozott a Workman's Ensemble-hez is (Synthesis, Images), továbbá alkalmilag a legjelentősebb művészekkel
adott koncertet: Andrew Cyrille (van egy duófelvételük a Live At The Knitting Factory Volume Three antológián), Leo Smith, Anthony
Davis (X című operájában), Pauline Oliveros, Tim Berne, Marcin Mattos és Eddie Prevost, akivel duóban 1991-ben
Nagy-Britanniában turnézott. Saját zenéjéből a legfrissebb lemezek: a Labyrinths és a Live In San Francisco című szólófelvételek, duók
Braxtonnal és Irene Schweizerrel, két trióanyag The Kitchen Concert címmel a Braxton Quartet-beli kollégáival, Mark Dresserrel és
Gerry Hemingway-vel, a Live In Zurich Workmannel és Paul Motiannel - és egy felvillanyozó ensemble session, a Circles, Workmannel,
Hemingway-vel és a két szaxofonossal, Peter Buettnerrel és Oliver Lake-kel, amelyről lelkesen írta Ben Watson író: “A boldogult
Trane sodró, már-már fizikai lendülete hatja át". Mfg Coltrane megmaradt példaképnek - a “Dear Lord" és az “After The Rain"
Crispell-féle változatai ezt mutatják, hogy bámulatba ejtő ereje és szépsége van - Cecil Taylor az, a maga fenomenális erejével,
érzékenységével és intenzitásával, aki számára az első számú zenei hatást jelenti, de játéka idézi Thelonious Monkot, Paul Bleyt,
Leo Smitht, az afrikai popzenét (ritmikájában) és Braxtont (a vonalközök és a struktúra kezelésében) mint jelentékeny modelleket.
Taylor dicsérte a munkáját, mint “az új líraiság" kifejeződését, ám - az újabb albumok több visszatükrözési eljárást mutatnak -
zenéjének esszenciális komponensei, mint azt 1988-ban kifejtette, az ellenpont, a pointilizmus (apró, pontszerű színfoltokra való
bontás, vö. mint a neoimpresszionista festők stílusjegye), és elsődlegesen, az energia: “Úgy gondolom, hogy az energia önmagát
viszi it (a zenében), ott van tisztán, irányt ad, de nem köt meg... Ha igazán belekapaszkodsz a zenébe, az energia más szintjét éred
el, amely a szerkezeten tú1 megy, mind magasabbra, a nem e világi állapothoz." Az utolsó húsz esztendő legmegragadóbb
improvizátorainak egyike. Crispell a jazzzongorázás Taylor utáni korszakának első és valószínűleg egyetlen eredeti tagja,
stílusának elemeit nemcsak beilleszti a játékába, hanem úgy használja, mint egy bevezető ösvényt, melyből saját egyéni, személyi
és határozottan jellegzetes zenéje kiindul. Braxtont idézve: “képességei lenyűgözőek".
Albumok: Spirit Music (felvétel: 1981-82), Rhythms Hung In Undrawn Sky (1983), Concert In Berlin (1983), Live In Berlin (1984, felvétel:
1982), Doug Jamesszel: And Your Ivory Voice Sings (1985), Quartet Improvisations-Paris 1986 (1987), Gaia (1988), Labyrinths (1988), Live In
San Francisco (1990), Live In Zurich (1990), Anthony Braxton-nal: Duets Vancouver 1989 (1990), The Kitchen Concert (1991, felvétel: 1989),

65
Irene Schweizerrel: Overlapping Hands: Eight Segments (1991), Circles (1991).

CRISS, SONNY- William Criss néven 1923. október 23-án született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült Államok, 1977.
november 19-én hunyt el. Criss a negyvenes évek közepén Los Angelesben Howard McGhee, Billy Eckstine, Gerald Wilson
együttesében és a Jazz At The Philharmonic koncertjein tűnt fel. Az első olyan altszaxofonosok között volt, akik Charlie Parker
zenéjét a magukévá tették. Gördülékeny, intenzív bebopperré fejlődött, akit Ornette Coleman később így jellemzett: “neki volt a
legjobb soundja az élők között". Az ötvenes évek közepén a Buddy Rich kvintettel dolgozott, emellett saját együtteseit is vezette,
többek között Sonny Clark és Wynton Kelly közreműködésével. 1961-ben néhány évre Párizsban telepedett le, majd visszatért Los
Angelesbe és a legkiválóbb lemezek sorát vette fel 1966 és 1969 között a Prestige részére. Ezek közül valószínűleg a Sonny's Dream
(Birth Of The New Cool) című big band felvétele a legkiemelkedőbb, amelyen Criss nyugati parti kollégája, Horace Tapscott
kompozíciói és hangszerelései szerepelnek. Egy idegösszeomlást követően szociális munkát végzett, főleg alkoholistákkal
foglalkozott, de játszott és tanított is iskolákban. 1974-ben újra Európába látogatott, és rövid idővel később ismét felvételeket
kezdett készíteni, mégpedig leírom nagyon szuper trió albumot vett fel különlegesen megrendítő alt hangzással, amelyről Mark
Gardner író azt mondta “a szívből jövő átható és szenvedélyes sound". Két további albumot vonósokkal pakolt meg, de ez az
állítólagos funky beat művészileg kevésbé volt sikeres. 1977 novemberében, röviddel a tervezett japán turné előtt, otthonában halt
meg, lőtt sebektől, ami baleset is lehetett, ám általában úgy vélik, hogy maga vetett véget életének.
Albumok: Jazz USA (1955), Go Man (1956), Blues Pour Flirters (1963), This Is Criss (1966), Portrait of Sonny Criss (1%7) Up, Up And
Away (1968), Rockin' In Rhythm (1968), Sonny's Dream (1969), I'll Catch The Sun (1969), Crisscraft (1975), Saturday Morning (1975), Out Of
Nowhere (1976), Warm And Sunny (1976), The Joy Of Sax (1977). Antológia: Kenny Dorhammel: The Bopmasters (1978, felvétel: 1959).

CROMBIE, TONY -1925. augusztus 27-én született Londonban, Anglia. Crombie, az autodidakta dobos a türelmetlen fiatal brit
bebopperek között volt a korai negyvenes években. A második világháború utáni években zenei tudását Amerikába járó hajók
zenészeként bővítette. A legtöbb brit zenésznek, aki megkapta ezt az állást, az volt a célja, hogy ne tánczenét játsszanak az
utasoknak, ám meg kellett tenniük, ha New Yorkba akartak menni, hogy amerikai bebop zenészeket élőben lássanak, halljanak.
Crombie a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején londoni klubokban játszott, és a vendégszereplő amerikai sztárokat, így
Lena Horne és Carmen McRae énekesnőket ki-érte. Az ötvenes években rendszeresen Ronnie Scott-tal és Victor Feldmannal
dolgozott, és a szólóban érkező jazzmuzsikusokat brit turnéjukon kísérte. 1956-ban Crombie egy rock and roll bandát alapított,
Rockets néven (a nevet azután nagyon furcsa módon egy 1958-as formációra is használta, amelyben olyan vezető brit zenészek
dolgoztak, mint Scott és Tubby Hayes). Crombie jazzgyökerű zenész, és a Ronnie Scott klub állandó ritmusszekciójának volt tagja.
Az ötvenes évek végétől és a hatvanas években mind többet írt: filmé- televíziós zenéket komponált, egyes darabjait számos
muzsikus vette lemezre, például Miles Davis Seven Steps To Heaven című lemezén szerepelt a “So Near, So Far" című nótája. Az
orgonista Alan Havennel alakított duója meglehetősen népszerű lett. A hetvenes és nyolcvanas években mind kompozíciós
tevékenységét, mind fellépéseit folytatta klubokban és koncerteken, gyakran Scott-tal, vagy a jazzkedvelő pop-énekes-orgonista
Georgie Fame-mel. Sokoldalú muzsikus, zongorán és vibrafonon is játszik. Zongorajátékának, különösen saját darabjaiban, van
valami ünnepélyes szépsége, ami Duke Ellington zenéje iránti szeretetét és tiszteletét mutatja.
Válogatott albumok: At The Royal Festival Hall With The Ronnie Scott Orchestra And Tony Crombie (1956), Atmosphere (1958), Relaunch
(1958), Man From Interpol (1960), Tony Crombie (1) (1960), Tony Crombe (11) (1960), Sweet, Wild And Blue (1960), Alan Havennel:
Through Till Two (1966), Mike Carr-ral: Hammond Under Pressure (1968), Tony Crombie And Friends (1989).

CROSBY, BOB -1913. augusztus 25-én született a Washington állambeli Spokane-ben, Egyesült Államok, elhunyt 1993. március
9-én. Crosby, különösen karrierje korai éveiben idősebb testvére, Bing Crosby árnyékában élt. Mindazonáltal, hála kellemes
hangjának és magával ragadó személyiségének, meglehetősen sikeres volt. A swing előtti korszakban Anson Weeksszel énekelt és
csatlakozott a Dorsey fivérek, Jimmy és Tommy zenekardhoz. 1935-ben a Ben Pollack zenekarból kivált zenészek frontembert
kerestek. Crosbyt kérték fel, aki elfogadta a szerződést, és kényelmesen relaxált légkört hozott magával. A band a swingkorszak
egyik legelevenebb zenekara lett. A banda a two-beat-és dixieland stílust favorizálta, amivel rendkívül népszere lett. A zenekar
vezető muzsikusai közé tartozott Billy Butterfield és Yank Lawson trombitás, Eddie Miller, Irving Fazola és Matty Matlock
szaxofonos, valamint a ritmusszekcióban Bob Zurke, Hilton “Nappy' Lamare, Bob Haggart és Ray Bauduc. A zenekar 1942-es fel-
oszlása után Crosby filmeket készített és egyénileg lépett fel, alkalmilag dixieland stílusú bandák vezetőjeként funkcionált, néha
modernebbül szóló zenekarokat vezetett. Általában véve a hetvenes és a nyolcvanas évek zenekarai csak kevéssé hasonlítottak az
eredeti Bob Crosby Bandhez, de a közönség mindegyiket kedvelte.
Albumok: One Night Stand (1946), The Uncollected Bob Crosby Volume 2 (1952), The Golden Days Of Jazz (1954), Bob Crosby I (1957),
Bos Crosby II (1958), Bob Crosby 111 (1959), The Sounds Of The Swing Years (1960), Bob Crosby IV (1961), Live At The Rainbow Grill (1960),
Mardi Gras Parade (1960). Antológiák: Bob Crosby On The Air, 1940 (1979), Bob Crosby And His Orchestra, 1935-36 (1981), 20 Golden
Pieces (1981), Camel Caravans - The Summer Of '39 (1985), Suddenly It's 1939 (1985), The Big Apple, 1936-40 (1988), Sugar Foot Strut
(1936-42) (1988), Bob Crosby- Jazz Classics In Digital Stereo (1988).
További információk: John Chilton: Stomp Off, Let's Go! The Story Of Bob Crosby's Bob Cats & Big Band.

CROUCH, STANLEY - 1945. december 14-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Andrea Crouch, a
gospel-szupersztár unokatestvére. Stanley félig autodidakta dobos volt, aki 1966-ban Jayne Cortez költőnő kísérőjeként tent fel.
1977-ben az altszaxofonos Arthur Blythe-tal és a trombitás Bobby Bradforddal alakítottak kvartettet. A hetvenes évek elején a
Claremont College-ban drámát tanított, és a Black Music Infinity Orchestra vezetője volt, amelyben James Newton (fuvola), David
Murray (tenorszaxofon) és Mark Dresser (bőgő) szerepeltek. 1975-ben New Yorkba költözött, ahol Alan Douglas ünnepelt
Wildflowers antológiáin szerepelt. Írni kezdett a Village Voice részére, és kritikusi karrierje alaposan elhomályosította dobosként
végzett munkáját. Ünnepelte Wynton Marsalis bogrestaurációs tevékenységét, vitatott borítószövegeket írt, amelyekben a
hatvanas évek free zenei és fúziós törekvéseit okolta a standardok hanyatlásáért, Christopher Lasch konzervatív kultúrkritikusra
hivatkozva. Amerika fekete középosztálya megtalálta benne esztétikai szócsövét.

CURSON, TED - Theodore Curson néven 1935. június 3-án született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok.
A trombitás Curson 12 esztendős korában karneválokon játszott, és a tenorszaxofonos Jimmy Heath tanítványa volt. Az ötvenes
évek közepén átköltö-zött New Yorkba, és olyan, a csúcson levő zongoristákkal dolgozott, mint Mal Waldron, Red Garland és Cecil
Taylor. Charles Mingus együttesében alapozta meg hírnevét, ahol Eric Dolphy és Booker Ervin oldalán zenélt az 1959-60-as ze-
nekarban. A következő zenekart a philadelphiai tenorszaxofonossal, Bill Barronnal közösen vezette, 1964-ben felvették a Tears For
Dolphy címe lemezt, azután 1965-ben Európába ment. 1973ban a zürichi Playhouse zenekarban játszott, majd a hetvenes években

66
szabadúszó zenész volt Párizsban és New Yorkban, többek között Andrew Hill és Kenny Barron zongoristákkal játszott. A növekvő
jazzérdeklődésnek megfelelően játszott és tanított az UCLA-n, az University of Vermonton és a dániai Vallekilde Music Schoolban.
A nyolcvanas években New York Cityben jazz rádió show-ja futott. Játéka különlegesen lelkes hangú, a zenetörténet bevált fogá-
saival.
Albumok: Charles Mingusszal: Mingus Revisited (1960), Tears For Dolphy (1964), jubilant Power (1976),1 Heard Mingus (1980).

CUSCUNA, MICHAEL -1948. szeptember 20án született a connecticuti Stamfordban, Egyesült Államok. Cuscuna
jazzérdeklődésének megfelelően 12 esztendős korában kezdett dobolni, majd szaxofonozott és fuvolázott is. Rájött azonban, hogy
hivatásos zenészként nem lenne sikeres, ezért 1966-ban beiratkozott a University of Pennsylvania Wharton Schoolra, hogy idővel
megvalósíthassa a saját lemezcégre vonatkozó elképzelését. Ám a business-tanulmányok nem feküdtek neki, és Cuscuna átváltott
az angol irodalom tanulására. Később a WXPN adón egy éjjelenkénti jazz rádió showt kezdett, amely részmunkaidős álláshoz
vezette a hatvanas évek legendás free zenei labeljénél, az ESP-Disk-nél. Elkezdett írni a jazzről (Jazz And Pop, Downbeat) és
Philadelphiában ügynökösködni (Joe Henderson, Paul Bley). A George Foreman gitárossal a Delmark Records részére készített
felvétel felkeltette érdeklődését a blues iránt és felvételeket készített Buddy Guyjal és Junior Wellsszel. A philadelphiai WMMR és
a New York-i WABC FM rádióadókon úttörőként underground rockzenét sugárzott, ám a terhelés nagysága és a hallgatottsági
mutatók miatt 1971-ben ezt abbahagyta. Következő felvételét az énekes-szövegíró Bonnie Raitt-tal készítette, majd megkezdte
produceri tevékenységét az Atlantic Records (Dave Brubeck, Art Ensemble Of Chicago) részére, majd szabadúszó producerként az
Atlantic, a Motown, az ABC (ahol ő javasolta a hatvanas évek jazzének az Impulse! labelen megjelent anyagának újrakiadását), a
Muse és az Arista részére dolgozott. 1977-ben Alan Douglas-szal a Wildflower sorozaton dolgozott, amely a fekete avantgarde loft
irányzatának híres dokumentuma. A Record World című kereskedelmi magazin jazz-szerkesztője volt (1971-76), ő volt Anthony
Braxton csodálatos Arista-felvételeinek (197482) producere, amely elősegítette a Freedom és a Novas labeleknek az új jazz
területén való tevékenységét. Olyan zenészekkel készített felvételeket, mint Oliver Lake, Julius Hemphill, Henry Threadgill, Leo
Smith, Cecil Taylor, Andrew Hill és Marion Brown. Ötévi próbálkozás után hozzájutott a Blue Note kiadatlan anyagaihoz, és
hozzákezdett a megjelentetésükhöz. 1975 és 1981 között 100 album jelent meg. 1983-ban a Mosaic Recordsnál megkezdte a
limitált példányszámban megjelent dobozos luxus lemezkiadásokat. Jobbára bebop jellege zenéket adott ki a negyvenes, az
ötvenes és a hatvanas évekből: komplett sessionöket Thelonious Monk, Clifford Brown, Ike Quebec, Charles Mingus, Herbie
Nichols, Tina Brooks és sok más művész felvételeiből, amelyek a Blue Note és a Pacific jazzraktáraiból kerültek elő, és számos
korábban kiadatlan anyagot tartalmaztak. 1984-ben részt vett a Blue Note újraaktivizálásában, amikor is új felvételeket készített
McCoy Tyner, Tony Williams, Don Pullen és mások közreműködésével, és ellenőrizte a label legutóbbi újrakiadási programjait.
1979-ben a Down Beatben Az év producerévé választották és azóta is első vagy második. Michael Cuscuna azon rajongóknak a
kiemelkedő példája, akik azért küzdenek, az iparon belül, hogy a jazznek több tér jusson.

CYRILLE, ANDREW - 1939. november 10-én született a New York államban levő Brooklynban, Egyesült Államok. Cyrille
1958-ban végezte el a Juilliard Schoolt és még ugyanebben az évben Philly Joe Jones tanítványa volt. A hatvanas évek elején Nellie
Lutcher night-club énekesnő
vel, valamint Coleman Hawkins és Illinois Jacquet tenorszaxofonosokkal dolgozott. 1965-ben megkezdte 15 esztendős
együttműködését Cecil Taylorral és dolgozott a soul jazz tábor olyan zenészeivel, mint Stanley Turrentine és junior Mance.
1969-ben Párizsban a BYG részére elkészítette a What About? felvételét, amely egyike a teljes egészében sikeres szóló
dobfelvételeknek. 1971-ben Milford Gravesszel és Rashied Alival megalakították a Dialogue Of The Drums formációt. A hetvenes
években az ohiói Antioch College-ban bentlakó művész volt. Cyrille egyformán jól játszik szabályos ritmust free-t és bármi mást;
ritmikai tisztaságot ad Taylor zenéjének, és flexibilis ritmikus bázist szállít Muhal Richard Abrams és John Carter kompozícióihoz.
1977-ben Európában turnézott Carla Bleyjel, majd a nyolcvanas években számos albumot vett fel Manao neve csoportjával,
amelyben gyakran szerepelt Ted Daniel trombitás, David S. Ware szaxofonos és Nick de Geronimo bőgős. Két duóalbumot is
készített a Cecil Taylor Unitbeli kollégájával, Jimmy Lyonsszal és egy trióalbumot Lyonsszal és Jeanne Lee-vel. Az utóbbi években
Cyrille a Reggie Workman Ensemblelel is dolgozott, koncerteken duetteket játszott Marilyn Crispell-lel, és olyan jeles zenészekkel
készített felvételeket, mint Horace Tapscott, Geri Allen, Anthony Braxton és Billy Bang. 1990ben Nagy-Britanniában turnézott egy
trióval, amelyben a free-improvizátor Paul Rogers bőgőzött és az egykori Lou Reed-gitáros, Mark Hewins John Coltrane-tól a
pszichedelikus zenéig mindent játszott. Cyrille előítéletmentes hozzáállása tökéletesen kiegészíti muzikalitását.
Albumok: What About? (1969), Milford Gravesszel: Dialogue Of The Drums (1974), Metamusician's Stomp (1978), Jeanne Lee-vel,
Jimmy Lyonsszal: Nuba (1979), Special People (1981), Lyonsszal: Something In Return (1988, felvétel: 1981), Lyonsszal: Burnt Offering
(1991, felvétel: 1982), The Navigator (1984).

67
 D
DAILEY, PETE - 1911. május 5-én született az indianai Portlandben, Egyesült Államok, 1986. augusztus 23-án hunyt el.
Dixielandkornettosként igen népszerű volt saját combóival az Egyesült Államokban a negyvenes és az ötvenes években. Eredetileg
tubán játszott, de később áttért a kornettre. Chicagóban lett profi játékos, ahol Bud Freeman, Árt Van Damme és Frank Melrose
társaságában zenélt. Saját zenekarának negyvenes évek eleji megalakítása után Kaliforniába költözött és Mike Riley-vel és Ozzie
Nelsonnal dolgozott. Második világháborús katonai szolgálata után 1945-ben visszatért Nelsonhoz, majd 1946-ban megalakította
saját dixieland-csapatát, a Pete Dailey's Chicagoans együttest, amely Kaliforniában dolgozott. Á zenekar, és felvételei a Capitol
Recordsnál, mint a ,,Johnon Rag", a ,,Take Me Out To The Ball Game", a ,,Dixieland Shuffle", a “Walkiri The Dog", hosszú ideig
népszerűek voltak. Dailey később a ventilpozanra tért át, de rossz egészségi állapota miatt csak alkalmilag szerepelhetett a
hatvanas években és a hetvenes évek elején. 1975-ben lépett fel utoljára és 1986 augusztusában hunyt el.

DALLWITZ, DAVE -1914. október 24-en született Freelingben, Ausztrália. Dallwitz a negyvenes évek végén egy dixieland-zenekart
vezetett, a Southern Jazz Groupot, majd áttért a komponálásra és a klasszikus zenére. 1972-ben visszatért a jazzmuzsikához,
számos zenekart vezetett, így egy iskolai ragtime bandet is, amellyel klasszikus rageket és saját ilyen stílusú kompozícióit adták
elő. Mind gyakrabban komponált mainstream darabokat, amelyek jó1 mutatták klasszikus zenei hátterét. Zenésztársai közül
említésre méltó John Sangster vibrafonos.
Albumok: Melbourne Suite (1973), Ern Malley Suite (1975).

DANIELS, MIKE -1939. április 13-án született a middlesexi Stanmore-ban, Anglia. A Mike Daniels and his Delta Jazz Band egyike
volt annak a sok együttesnek, amely résztvevője és haszonélvezője volt az ötvenes évek elején a brit tradicionális jazz boomnak. Á
zene közel állt, de nem másolta Jelly Roll Morton, King Oliver és a korai Louis Armstrong zenéjét. Daniels a zenekar jó minőségű
zenéjével sok hívet szerzett. Á nagy kifulladáskor Daniels big bandet alapított, majd visszavonult és kivándorolt. 1985-ben
visszatértNagy-Britanniába, és újraalakított zenekara nagyszámú hívősereget toborzott. Daniels trombitajátéka sohasem
látványos, emlékeztet arra a tűzre és szenzitivitásra, amely példaképe, King Oliver zenéjét jellemzi.
Albumok: Mike Daniels And His Delta Jazzmen (1957-59), Together Again - Thirty Years On (1988-89).
További információ: Mike Bowen: The Mike Daniels Delta Jazz Band.

DANKWORTH, JOHN -1927. szeptember 20án született Londonban, Anglia. Dankworth gyermekként klarinétozott és a
negyvenes évek elején egy tradicionális jazzband tagja volt. Á negyvenes évek közepén a Royal Academy Of Music diákja volt, és
jazztudományát atlantióceáni járatokon való munkával bővítette, és így tanulhatott a New York-i kollégáktól. Ebben az időben már
Charlie Parker volt a legnagyobb hatással rá, és Dankworth immár az altszaxofonra koncentrált. Á negyvenes évek végén, az ötve-
nes évek elején a londoni bebop színpad aktív résztvevője volt, gyakran játszott a Club 11-ben, 1950-ben megalakította saját
együttesét, a Johnny Dankworth Sevent, amelyben Jimmy Deuchar és Don Rendell is szerepeltek. Három évvel később egy big
bandet alakított, amellyel saját, innovatív hangszereléseit játszották. Á zenekar énekesnőjét, Cleo Laine-t Dankworth 1958-ban
feleségül vette. Big bandjébe Dankworth a fellelhető legjobb modern jazzmuzsikusokat szerződtette, többek között Dick Hawdon,
Kenny Wheeler, Don Rendell, Danny Moss, Peter King, Dudley Moore és Kenny Clare tartoztak egy ideig a zenekarához.
Dankworth kompozíciói, különösen a big bandre írtak, jól mutatták hangszerelői tehetségét, bár sok rajongónak a Seven előadásai
inkább az emlékezetében maradtak. Á hatvanas években Dankworth a filmes munka iránt kezdett érdeklődni, ami, együtt Laine
növekvő népszerűségével, váltáshoz vezetett. A hetvenes évek elején Dankworth lett Laine zeneigazgatója, kiterjedten turnézott
vele, és sok lemezfelvételt készítettek. Dankworth zenei érdeklődése a jazz körül forog de komponált a klasszikus formákban is,
például egy kilencrészes művet, a “Fair Oak Fusions"-t, amelyet a csellista Julian Lloyd Webbernek írt. Kísérletezett a third stream
zenével is. Á zenei oktatás iránti mély vonzalma 1969-ben a Wavendon Allmusic Plan megalapításához vezetetett, amely az egész
világból vonzotta az előadókat, a hallgatókat és a közönséget, hogy koncerteket, órákat, kurzusokat és előadásokat látogassanak.
Jóllehet megbízható előadó, ám mégis mint hangszerelő és a zene fáradhatatlan ügynöke jelentős elsősorban a nemzetközi
jazzszínpadon. 1974-ben művészete elismeréseképpen magas brit kitüntetést kapott
Albumok: What The Dickens! (1963), Zodiac Variations (1964), Shakespeare-And All That Jazz (1964), The $ 1,000,000 Collection (1970),
Full Circle (1972), Lifeline (1973), Movies 'N'Me (1974), Sepia (kb.1979), Fair Oak Fusions (kb. 1982), Symphonic Fusions (kb. 1985),
Innovations (kb. 1987). Antológiák: másokkal együtt: Bop At Club 11 (1949), Johnny Dankworth Seven And Orchestra (1953-57), Featuring
Cleo Laine (1953-58).

DARENSBOURG, JOE -1906. július 9-én született a Louisiana állambeli Baton Rouge-ban, Egyesült Államok, 1985. május 24-én
hunyt el. Néhány hangszer kipróbálása után Darensbourg a klarinétot választotta, tanítómestere a neves mester, Alphonse Picou
volt. Előrehaladását mutatja, hogy már a húszas évek vége előtt a legnevesebb New Orleans-i zenekarvezetők, Buddie Petit, Fate
Marable, Charlie Creath és Mutt Carey keze alatt dolgozott. 1929-tó115 jelentős esztendőt töltött elsősorban Seattle környékén és
részben Kanada nyugati részén. A negyvenes évek közepén és végén rövid ideig Kid Ory és Wingy Manone zenekarában játszott, de
csak az ötvenes években került be igazán a jazzéletbe, amikor kompozícióit, a “Yellow Dog Blues"-t és a “Lou-easy-an-ia "-t saját
lemezfelvételein meghallották, és volt egy korszaka, amikor Teddy Buckner népszerű bandájával szerepelt. A hatvanas évek elején
csatlakozott a Louis Armstrong's All Starshoz, amellyel olyan hatalmas turnékat bonyolított le és olyan nagy tömegnek játszott,
mint előtte soha. Darensbourg tehetséges zenész volt, akinek művészete a régi New Orleans-i tradícióhoz kapcsolódott, de
sohasem sablonos. 1985-ben hunyt el, önéletrajzát két évvel később, 1987-ben adták ki.
Albumok: Teddy Bucknerral: Salute To Armstrong (1956), On A Lark In Dixieland (1957), Joe Darensbourg And His Dixie Flyers (1958).
További információk: Joe Darensbourg-Peter Vacher: Telling It Like It Is.

DAVERN, KENNY -1935. január 7-én született a New York állambeli Huntingtonban, Egyesült Államok. Már 16 esztendős
korában profi zenész. Az ötvenes évek közepén Jack Teagardennel és Phil Napoleonnal játszott, majd Red Allennel és Buck
Claytonnal szerepelt. A hatvanas évek elején saját kisegyüttesét vezette, és a Dukes of Dixieland Banddel is dolgozott.
Ugyanebben az évtizedben később Ruby Brafffal szerepelt. A hetvenes évek elején Bob Wilberrel megalakították a Soprano
Summit-ot. Ebben Davern és Wilber klarinéton, alkalmilag altszaxofonon, de mint a név is mutatja, főleg szopránszaxofonon

68
játszottak. Számos ritmusszekcióval dolgozva a Soprano Summit roppant nagy sikert aratott koncerteken, fesztiválokon, számos
lemezalbumon, amelyek jó1 elkeltek. 1979ben ez a kapcsolat befejeződött és Davern mindinkább a klarinétra koncentrált. A
nyolcvanas és kilencvenes évek elején Davern számos kisegyüttest vezetett, rövid ideig a World's Greatest Jazz Band tagja volt, a
Blue Three társvezetője Bobby Rosengardennel és Dick Wellstooddal, sokat turnézott, számos lemezfelvételt készített. Jóllehet,
legtöbben a Wilberrel közös munkájára emlékeznek, elképesztő technikai tudással és csodálatos muzikalitással zenél. Davern
perfekt zenész, akinek klarinétjátéka azt mutatja, hogy hangszerének egyik legtüzesebb játékosa. Korai tevékenysége elsősorban a
tradicionális jazz területére esett, újabban azonban a mainstream területén tevékenykedik. Davern nagyon jó1 hozzáhangolja
magát az új zenei vonalhoz, hatalmas technikai felkészültsége lehetővé teszi, hogy olyan stílusban játsszon, amilyenben kívánják.
A maga ura, lehengerlően pontos, nyelve csípős, az utolsó abban a rövid, de igencsak pompás sorban, amelyben a dinamikus
kortárs klarinétosok álltak, akik feelinggel végzik munkájukat, és sohasem rettennek vissza attól, hogy új elképzeléseiket
kipróbálják.
Albumok: Jack Teagardennel: Original Dixieland (1954), Bob Wilberrel: Soprano Summit (1973), Wilberrel: Soprano Summit 11
(1974-77), Wilberrel: Chalumeau Blue (1976), Wilberrel: Soprano Summit In Concert (1976), The Hot Three (1979), a Blue Three-vel: The
Blue Three At Hanratty's (1981), Live Hot Jazz (1984), The Very Thought Of You (1984), Live And Swinging (1985), This Old Gang Of Ours
(1985), Playing For Kicks (1985), I'll See You In My Dreams (1988), One Hour Tonight (1988), Wilberrel: Summit Reunion (1990).

DAVIS, EDDIE “LOCKJAW" -1922. március 2-án született a New York államban levő New York Cityben, Egyesült Államok, 1986.
november 3-án hunyt el. A harmincas évek végén szülővárosában a Clark Monroe's Uptown Houseban kezdte jazztevékenységét.
Annak ellenére, hogy néhány évvel később a bebop felbukkanásakor csatlakozott az irányzathoz, Davis tenorszaxofonjátéka
mélyen gyökeredzett a swingben és a bluesban, és karrierje kezdetén jelentősen vonzódott a texasi tenorosok kemény iskolájához.
A negyvenes évek elején számos big bandben játszott, többek között Cootie Williams, Lucky Millinder és Andy Kirk vezetésével.
Saját kisegyütteseit is vezette klubfellépéseken és lemezfelvételeken. 1952-ben kezdte fellépéseit Count Basie zenekarával,
amelyek a hatvanas években végig, egészen a hetvenes évek elejéig tartottak. Ez a szerződés nagyon jó volt neki, mert a fellépések
között tovább vezethette saját kisegyütteseit, például a tenoristatárs Johnny Griffinnel a hatvanas évek elején, Roy Eldridge-dzsel
a hetvenes évek közepén és Harry “Sweets" Edisonnal a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején. Davis játékában a
féktelenül merész, keményen hajtós swingdarabok és a lassú, lágy balladák között egyensúlyozott. Az előbbit a Griffinnel és a
Basie-féle csapattal játszott fergeteges szólóiban élvezhetjük a leginkább, mint amilyen a “Whirlybird" a The A Comic Mr Basie című
lemezen. Zenei karakterének utóbbi szelete a Paul Gonsalves-zel készített pompás balladaalbumon tent előtérbe.
Albumok: Sonny Stitt-tel: At Birdland (1954), Modern Jazz Expressions (1955), Uptown (195558), Eddie's Function (1956-57), Jazz
With A Beat (1956-57), Count Basie Presents Eddie Davis (1957), Count Basie-vel: The Atomic Mr Basie (1957), Eddie “Lockjaw" Davis
Cookbook (1958), Jaws In Orbit (1959), Bacalao (1959), At Ease (1960), Misty (1960), Battle Stations (1960), Trane Whistle (1960), Johnny
Griffennel: Tough Tenors (1960), Griffinnel: Hey Lock!/Griff And Lock (1960), Live At Minton's (1961), Lookin' At Monk (1961), Blues Up And
Down (1961), Afro Jaws (1961), Griffinnel: Tough Tenor Favorites (1962), Goin' To The Meeting (1962),1 Only Have Eyes For You/Trackin'
(1962), The Fox And The Hounds (1966), Lock The Fox (1966), In London (1967), Paul Gonsalvesszel: Love Calls (1967), Tough Tenors
Again “N" Again (1970), Leapin' On Lenox (1974), Chewin' The Fat (1974), What's New? (1975), Light And Lovely (1975), Jaws Strikes Again
(1976), Swingin' Till The Girls Come Home (1976), Straight Ahead (1976), Eddie “Lockjaw" Davis And Harry “Sweets" Edison With The John
Darville Quartet Featuring Kenny Drew (1976), Opus De Funk (1976), Eddie Lockjaw Davis 4/Montreux '77 Collection (1977), All Of Me I
(1978), Sweets And Jaws (1978), The Heavy Hitter (1979), Jaw's Blues (1981), Land Of Dreams (1982), Live At The Widder Vols 1 & 2 (1982),
That's All (1983), All Of Me 11(1983).

DAVIS, MILES -1926. május 26-án született az Illinois állambeli Altonban, Egyesült Államok, 1991. szeptember 28-án hunyt el.
Miles jómódú középosztálybeli családban született, mind édesanyja, mind leánytestvére tehetséges zenészek voltak. Davis a 13.
születésnapjára kapott egy trombitát fogorvos édesapjától, aki nem gondolta, hogy ez az ajándék elindítja fiát afelé, hogy a jazz
történetének egyik óriása legyen.
Davis nem csak a trombita mestereként volt kiemelkedő tehetség, sokoldalúsága kiterjedt a szárnykürtre és a billentyűs
hangszerekre is, és mindezekkel együtt jelentős komponista is volt. A képességek e különleges sorával Davis vitathatatlan helyet
szerzett a jazz történetében mint a legnagyobb zenekarvezető és katalizátor. Ezt az elismerést nem adják könnyen, de Davis in-
dokoltan nevezhető “zenei zseninek". 1941-ben Davis gyorsan előbbre jutott a középiskolai zenekarból az Eddie Randall
zenekarba, miután családja St. Louisba költözött. 1945-ben a New York-i Juilliard School of Musicban tanult, mielőtt csatlakozott
volna Charlie Parkerhez, akivel már korábban a Billy Eckstine zenekarban együtt játszott.
1948-ban Miles a jazzóriások egész sorával játszott, és készített felvételt. A legfontosabbak ezek közül Coleman Hawkins, Dizzy
Gillespie, Benny Carter, John Lewis, Illinois Jacquet és Gerry Mulligan voltak. Ez az év határkő volt a jazzben és Davis életében
egyaránt. Gil Evansszel együttműködve egy sor 78-as fordulatszámú felvételt készítettek, amelyeket 1957ben végül The Birth Of The
Cool címmel, mint jelentős hatást gyakorló albumot adtak ki. Miles addigra kifinomította innovatív játékstílusát, amelyre, a nagy
bebop játékosok sietős előadásmódjával szemben, inkább a visszafogottság volt jellemző.
A korai ötvenes években Davis heroinfüggővé vált, és karrierjét ez egy darabig visszafogta. Ez a nem aktív korszak 1954 végéig
tartott. A következő évben a jelentékeny fejlődést elindító kvintettjében különböző variációkban Red Garland, John Coltrane,
Charles Mingus, Paul Chambers, Philly Joe Jones, Bill Evans és Sonny Rollins szerepeltek. Kiadott lemezeit sorra lelkes
elismeréssel fogadták (Cookin', Relaxin', Workin', Steamin ). Ebben az időszakban Miles az összes jelentős jazz népszerűségi lista első
helyén állt. Most, hogy már hosszabb ideje nem volt drogfüggő, ismét együtt dolgozott Gil Evansszel. Az 1957 és 1959 között
Evansszel készített zenekari albumok sorozata (Miles Ahead, Porgy And Bess és a ritka gyönyörű Sketches Of Spain, amelyet Joaquin
Rodrigo zeneszerző inspirált), mind klasszikus lett. Evans hathatósan egyesítette a buja és telt hangszerelést Miles trombitájával
- megadva neki azt a teret és tisztaságot, amit megérdemelt. Miles egy újabb szextettet szervezett, amelyben Coltrane, Chambers,
Evans, Jimmy Cobb és Cannonball Adderley szerepeltek. Két további mérföldkő album következett. A találón megválasztott című
Milestones lemezt a Kind Of Blue követte. Az utóbbi albumot sok kritikus a jazztörténet legjobbjának tartja. Több mint harminc év
után a lemezei még mindig kaphatók. Ezek minden lemezgyűjtemény lényeges részét képezik, a lista élén a Kind Of Blue-val. A “So
What" című nyitófelvételt egy tucat művész dolgozta fel a legújabbak közül, így Ronnie Jordan, Larry Carlton gitárosok, Candy
Dulfer szaxofonos és a reggae sztár Smiley Culture, aki a szöveget írta, és szerepelt is az Absolute Beginners című filmben. Ian Carr,
Davis első számú életrajzírója, a Kind Of Blue-ról 1982-ben jó érzékkel azt állapította meg: “Minél többet hallgatja az ember, annál
több élvezetet és rejtett mélységet talál benne."
1959-ben, bizarr letartóztatását és a New York-i rendőrségen való megveretését követően pert indított, amelyet aztán bölcsen
feladott. A hatvanas éveket kiegyensúlyozottan kezdte, továbbra is a jazz vezető megújítója volt, észre sem vette John Coltrane

69
igyekezetét, hogy őt megfossza trónjától a jazz népszerűségi listákon. Miles úgy döntött, hogy továbbra is ragaszkodik ökonomikus
stílusához, zenészeinek nagyobb teret ad a kibontakozásra. 1964-ben, amikor tombolt a Beatles-imádat, Miles újabb zenei
mérföldkövet emelt, amikor összeállította legújabb csapatát. A Herbie Hancock, Wayne Shorter, Ron Carter, Tony Williams felállás
1965-ben létrehozta a monumentális E. S. P. lemezt. Ezzel az akusztikus felállással még három további lemezt készítettek, közte
a Miles Smiles-t és végül a Nefertiti-t. A Filles De Kilimanjaro idejére Miles már fokozatosan elektrifikálta különböző bandáit, és bátor
lépéseket tett afelé, hogy a rockzenét többfajta elektromos billentyűzet alkalmazásával és az elektromos trombitához kapcsolódó
wah-wah pedált kiaknázva integrálja. Mindehhez hozzáadódott az elektromos gitár lehetőségei iránti érdeklődése, ahogy azon Jimi
Hendrix játszott. Ennek alapján kiemelkedő pozícióba helyezte a hangszert a bandáiban. Amerika nyugati partján élő fiatal
rockzenészek (főleg hallucinogének szedésével serkentve) akkoriban egy, az improvizáción alapuló zenei formát kezdtek létrehozni.
Ez nyilvánvalóan érdekelte Milest, aki meglátta a tradicionális rockritmusok jazzzel való keveredésében a hatalmas lehetőségeket,
habár ekkoriban ezért számos fehér rockzenés, megvetően lenézte. Az évtized végére a rockrajongók elfogadták zenekarát. Miles
fellépett a legnagyobb fesztiválokon, ahol a közönség magán kívül volt az örömtál és az izgatottságtól. Bandájában ekkor a briliáns
elektromos gitáros, John McLaughlin játszott, akiről Miles azt állította, hogy a fekete zenészek is tisztelték. “Mutassatok nekem
egy olyan fekete zenészt, aki úgy tud játszani, mint á, és akkor én azt állí-tom a helyére." A Davis által alkalmazott további kiváló
zenészek között volt Keith Jarrett, Airto Moreira, Chick Corea, Dave Holland, Joe Zawinul, Billy Cobham és Jack DeJohnette.
Ebből a korszakból származik két fontos albuma, az In A Silent Way és a Bitches Brew, amelyek tudattalanul feltalálták a jazzrockot,
amelyet később fúziós zenének is neveztek. Ezek a lemezek rockalbumokként kerültek a piacra, és következetesen megjelentek a
megszokott listákon. A hetvenes évek elején Miles a rockzenével való flörtje miatt elidegenedett a mainstream puristáktól. 1975ben
számos személyes gond után, beleértve egy autóbalesetet, drogproblémákat, egy lövöldözéses ügyet, újabb rendőrségi
zaklatásokat és végül letartóztatását, Miles nem meglepő módon visszavonult. Ez idő alatt súlyosan megbetegedett, és már az volt
az általános vélemény, hogy nem fog soha többé játszani.
A mindig kiszámíthatatlan Davis hat évvel később egészségesen és fitten tért vissza a The Man With The Horn albummal. Új
csapatot szervezett, és az élő előadásokat kedvező kritikai visszhang fogadta. A zenekar tagjai között szerepelt John Scofield
gitáros és Bill Evans szaxofonos. A túlnyomórészt funky alapú You're Under Arrest-en nagyrészt popdalok találhatók, és a
jazzszempontból eredetileg igénytelen dalocskák felvételei -mint Cyndi Lauper “Time After Time"-ja, vagy Michael Jackson
“Human Nature"-ja - Miles briliáns mesterművei közé tartoznak. A Tutu című agresszív discoalbumon Davis szintetizátoron át
trombitál. A Dennis Hopper The Hot Spot című filmjéhez készült soundtracken Davis bluest játszott Taj Mahal, John Lee Hooker,
Tim Drummond és Roy Rogers oldalán.
Utolsó éveiben Davis kényelmesen körbeturnézta a világot, lemezeket készített, s módja volt rá, hogy maga diktálja élettempóját
abban a tudatban, hogy az eksztázisban levő közönség mindenütt vár rá. Néhány, a betegségéből eredő rohamot követően
Kaliforniában körházba utalták, ahol 1991 szeptemberében meghalt. Miles “géniusz" volt, “menő fej" (“cool dude"), teljesen
rendíthetetlen. A világban róla megjelent nekrológok sem nem hízelgők, sem nem morózusak. Az évek során már minden nagy
dolgot elmondtak Milesról, amit csak lehetett. Django Bates kijelentette, hogy személyes kedvencei azok a Davis-felvételek,
amelyek 1926 és 1991 közepe között készültek. Ian Carr ehhez hozzáfűzte impresszív nekrológjában, amikor Miles zenéjére
emlékezett, hogy “lankadatlan intelligencia, nagy bátorság, integritás, becsületesség és a művészet keresése iránti fáradhatatlan
életerő jellemezte, és kísérletei soha sem öncélúak." Miles Davis igen jelentés hatást gyakorolt a rockzenére, a jazzre tett hatása
pedig felbecsülhetetlen.
Válogatott albumok: Miles Davis Vols 1 & 2 (1954), Walkin' (1955), Miles Davis (kb. ötvenes évek), Workin' (1956), Steamin' (1956),
Cookin' (1956), Relaxin' (1956), The Birth Of The Cool (1957), Miles Ahead (1957), Milestones (1958), Porgy And Bess (1959), Kind Of Blue
(1959), Sketches Of Spain (1960), Miles Davis In Person (Friday And Saturday Nights At The Blackhawk (1961), Someday My Prince Will Come
(1961), Sorcerer (1962), At Carnegie Hall (1962), Seven Steps To Heaven (1963), Quiet Nights (1964), Miles Davis In Europe (1964), My
Funny Valentine (1964), “Four" And More ((1964), ESP (1965), Miles Smiles (1966), Nefertiti (1967), Miles In The Sky (1968), Filles De
Kilimanjaro (1968), In A Silent Way (1969), Bitches Brew (1970), At The Fillmore (1970), A Tribute To lack Johnson (1971), Live-Evil (1972),
On The Corner (1972), Tallest Trees (1973), In Concert (1973), Black Beauty (1974), Big Fun (1974), Get Up With It (1974), jazz At The Plaza
Vol. 1 (1974), Agharta (1976), Live At The Plugged Nickel (1976), Water Babies (1977), Circle In The Round (1979), Directions (1981), Man
With The Horn (1981), A Night In Tunisia (1981), We Want Miles (1982), Star People (1983), Blue Christmas (1983), Heard 'Round The World
(1983), Blue Haze (1984-86), A t Last (1985), Decoy (1984), Your Under Arrest (1985), Tutu (1986), Music From Siesta '88 (1988), Amandla
(1989), Aura (1989), The Hot Spot (1990). Válogatott antológiák: The CBS Years 1955-1985 (1989 - dobozos szett), The Collection (1990).
További információk: Ian Carr: Miles Davis. Leonard Feather: From Satchmo To Miles. Miles Davis-Quincy Troupe: The
Autobiography. Miles Davis-Scott Gutterman: The Art of Miles Davis.

DAVIS, NATHAN -1937. február 15-én született a Kansas állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok. Davis 17 esztendős
korában pozanozni kezdett, de hamarosan áttért a fafúvósokra, és most kiváló fuvolás, basszusklarinétos, tenor- és
szopránszaxofonos. Első jelentősebb szerződését a Jay McShann banddel kötötte, majd valamivel később azon kevés férfiak egyike
volt, aki a többnyire kizárólag nőkből álló International Sweethearts Of Rhythm sorában játszhatott. Mfg a Kansas Universityn
tanult, saját együttesét vezette, amelyben Carmell Jones is szerepelt. Katonai szolgálata 1960-ban Berlinbe vitte. 1963-as
leszerelésekor Európában maradt, Kenny Clarke Párizsba hívta, ahol a következő hat évben vele játszott. 1964-ben rövid időre
csatlakozott Eric Dolphyhoz, akivel a Chat Qui Peche klubban, valamint a forradalmár nádfúvós utolsó felvételén is játszott,
amelyet az ORTF francia rádióállomásnak készítettek. A következő évben Davis az Art Blakey's Jazz Messengers európai turnéján
vett részt, és ekkor meghívták állandó tagnak, amit azonban elutasított, mert a turnézó életet túlságosan bizonytalannak tartotta.
Készített egy sor príma albumot kis európai labeleknek (ezeket sokáig nem lehetett kapni), amelyeken olyan zenészekkel dolgozott,
mint Jones, Clarke, Woody Shaw, Larry Young, Mal Waldron és Hampton Hawes. 1969-ben tért vissza az Egyesült Államokba,
hogy a Pittsburgh Universityn jazzt oktasson, ahol azóta is dolgozik. Csak hellyel-közzel készített felvételeket, a kis pittsburgh-i
Segue label részére felvett két album után három továbbit készített saját Tomorrow International labelje részére, amelyeken a
fúziós zenét próbálta ki, ám az európai kiadásokhoz hasonlóan ezeket sem árusították szélesebb körben. Davis balszerencsés a
felvételeivel. Nemcsak hogy legtöbb saját albumát nem lehet megvásárolni, de a Blakeyvel, Clarke-kal, Dolphyval készített legtöbb
felvétele is nagyrészt kiadatlan. A helyzet a nyolcvanas években kissé megváltozott: a londoni székhelyű Hot House label újra
kiadta a John Coltrane-nak ajánlott Rules Of Freedom-ot, majd később az új London By Night-ot. Davis emellett megalapította a
neobop stílusban játszó Paris Reunion Bandet, amelyet a hatvanas években Párizsban 616 amerikai jazzmuzsikusokból alakított.
A nyolcvanas évek végén hosszabb-rövidebb ideig, különböző időpontokban Johnny Griffin, Joe Henderson, Woody Shaw, Nat
Adderley, Dizzy Reece, Slide Hampton, Kenny Drew, Jimmy Woode és Idris Muhammad szerepeltek vele. Mindemellett korai
albumai, mint a Hip Walk és a Sixth Sense a davisi életmű legjelentősebb reprezentánsai. Különösen tenoron nagyszerű a korábbi
“While Childreen Sleep'-ben, míg a későbbi ,The Shadow Of Your Smile' sugárzó basszusklarinét-játéka azt sugallja, hogy Davis a

70
modem jazz egyik legjelentősebb balladajátékosa.
Albumok: Happy Girl (1965), Hip Walk (1966), Rules Of Freedom (1968), Live At Schola Cantorum (1969), Makatuka (1970), Sixth Sense
Of The 11th House (1972), If (1976), A Tribute To Dr Martin Luther King (1976), Faces Of Love (1982), London By Night (1987), Nathan Davis
Sextet (1990, felvétel: 1965), Arthur Blythe-tal, Chico Freemannel, Sam Riversszel: Roots (1992).

DAVIS, RICHARD -1930. április 15-én született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok. A legnagyszerűbb profi
jazzbőgősök egyike. Davis a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején szülővárosa környékén lépett fel, miközben zenei
tanulmányait végezte. 1953 és 1955 között Sun Ra, Ahmad Jamal és Don Shirley együttesével dolgozott, később megkezdte
hosszan tartó együttműködését Sarah Vaughan-nal. A hatvanas években Davis az elő-remutató zenészek egész sorával dolgozott.
Ezek közül külön megjegyzendő Eric Dolphy és Jaki Byard. Davis eklekticizmusát mi sem mutatja jobban, mint hogy olyan
különböző egyéniségekkel koncertezett és készített lemezfelvételeket, mint Earl Hines, Ben Webster, Stan Getz, Billy Cobham,
Helen Merrill és Igor Sztravinszkij. Á hatvanas évek végén hosszú ideig 6 volt a Thad Jones-Mel Lewis Jazz Orchestra első számú
bőgőse. 1977-ben a University Of Wisconsin tanára lett. Davis mesteri technikai adottságokkal rendelkező bőgős, telt sounddal
játszik, kísérete jelentős támogatás a szólisták részére, aminek jó példája, amikor Helen Merrill kísérője volt a ,,My Funny
Valentine'-ban. Szólói intelligensek, erőteljesek.
Albumok: Eric Dolphyval: Out To Lunch (1964), Ben Websterrel: See You At The Fair (1964), a Thad Jones-Mel Lewis Jazz
Orchestrával: Live At The Village Vanguard (1967), Muses For Richard Davis (1969), Epistrophy And Now's The Time (1972), Jill
McManusszal: As One (1975), Walt Dickersonnal: Divine Gemini (1977), Fancy Free (1977).

DAVIS, WILD BILL - 1918. november 24-én született a Missouri államban levő Glasgowban, Egyesült Államok. Davis kezdetben
zongorázott, gitározott vagy pedig hangszereléseket irt Milt Larkin, Earl Hines és Louis Jordan zenekara részére. Á negyvenes évek
végén a Hammond-orgonát választotta fő hangszerének. Orgonaközpontú triója rendkívül népszerű lett, és Duke Ellingtonnal,
Lionel Hamptonnal, Count Basie-vel dolgozott. Meghívták, hogy készítse el az “April In Paris' általa készített hangszerelésének
felvételét, ám a felvételi időpontot lekéste. Basie nélküle készítette el a felvételt, amely egyike lett legjelentősebb slágereinek. Davis
sokszor dolgozott Európában, sikerrel készített felvételeket itt vendégszereplő amerikai jazzmuzsikusokkal, mint Buddy Tate és Ál
Grey. Á hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején ismét együtt dolgozott Hamptonnal, de többnyire saját kisegyüttesével
szerződtették, és számos alkalommal lépett fel koncerteken és fesztiválokon szerte a világban, szólóban.
Albumok: At Birdland (1956), Wild Bill Davis 1 (1956-57), Wild Bill Davis If (1956-57), Wild Bill Davis III (1958), Organ 1959 (1959),
Wild Bill Davis IV (1960), Wild Bill Davis V (1960), One More Time (1962), Con Soul & Sax (1965), Live At Count Basie's (1966), Wild Bill
Davis In Allan tic City (1966), Wild Bill Davis VI (1967), Impulsions (1972), Live (1976), All Right, Okay, You Win (1976), With Lionel
Hampton Live In Emmen, Holland (1978), Swing System “D" (1978).

DAVISON, WILD BILL -1906. január 5-én született az ohiói Defiance-ban, Egyesült Államok, 1989. november 14-én hunyt el.
Fiatalkorában Davison helyi együttesekkel játszott, és a húszas évek közepén alkalmilag fellépett Cincinnatiban és New Yorkban
is. Á Seattle Harmony Kings tagjaként járt először Chicagóban, abban a városban, amely stilisztikailag meghatározta hosszú
életének hátralevő részét. Ez az első látogatás öt évig tartott, majd a Frank Teschemakerrel közös zenekarvezetés és pár év
Milwaukeeban következett. 1941-től főleg New Yorkban dolgozott. Az elkövetkező években, második világháborús katonai
szolgálatát leszámítva, rendszeresen fellépett a város népszerű dixielandklubjaiban, a Nick's-ben, a Ryan's-ban és a
Condon's-ban. Eddie Londonnal Davison számos felvételt készített, és Európában is vendégszerepelt. Á hatvanas években
megosztotta idejét a nyugati parti és a keleti parti fellépések között, felvételeket készített, turnézott, gyakran egyedül is, néha meg
öreg zenészbarátaival együtt. Ifjúkorában nyers beszédű, keményen ivó férfi és stenkeres kornettos volt, agresszív játékával
számos bókot nyert, és sokan úgy vélték, hogy ő maga a chicagói jazzstílus sűrítménye. Davison kapcsolata Chicagóval inkább
feltételezett, mintsem valós. Érdes, erőteljes soundja bővelkedik perzselő futamokban és fellobbanásokban, amelyek a
tradicionális repertoár tartozékai, ám pompásan játszik balladákat is. Egy, a késői korszakában vonósokkal készült, albuma
személyisége melegszívű, ám rapszodikus oldalát mutatja be. Említésre méltó, hogy Davison még idős korában is fellépett, a
nyolcvanas években naponta színpadra lépett.
Albumok: Eddie Londonnal: Jam Session Coast To Coast (1953), Londonnal: Bixieland (1955), Live In New York (kb. 1960),
Londonnal, Gene Krupával: Jazz At The New School (1972), S'Won-derful (1972), Just A Gig (1973), Sweet And Lovely (1976), All American
Band (1981), Running Wild (1981), Wild Bill Davison All Stars (1986).

DAWSON, ALAN -1929. július 14-én született a Pennsylvania államban levő Mariettában, Egyesült Államok. Kiterjedt bostoni
tanulmányok után, miközben a Sabby Lewis Banddel is dobolt, csatlakozott Lionel Hamptonhoz. Itt Dawson egész sor fiatal
tehetséggel találkozott, mint Gigi Gryce és Clifford Brown. Számos kiváló felvételt készítettek, jóllehet Hampton kívánságára igen
gyors ütemben. Hazatérése után a zenekar feloszlott, Dawson visszatért Bostonba, és újra Lewisszal játszott együtt. Az ötvenes
évek végétől kezdett a Berklee School Of Musicban tanítani, emellett rendszeresen szerepelt a bostoni klubokban, és számos jeles
vendégszereplő jazzmuzsikussal dolgozott, mint Dave Brubeck, Tal Farlow, Dexter Gordon és Phil Woods. 1965-ben Sonny Rollins
és Bill Evans társaságában részt vett a Berlin Jazz Festivalon. Tehetséges előadó, aki azzal a ritka adottsággal rendelkezik, hogy
teljes tudását át tudja adni. Tanítványai közül Tony Williams és Pat La Barbera a legismertebbek.
Albumok: Gigi Gryce-szal, Clifford Brownnal: The Paris Collection (1953), Tal Farlow Returns (1969), Dexter Gordonnal: The
Panther! (1970), Dave Brubeckkel: We're All Together Again For The First Time (1972), Phil Woodsszal: Musique Du Bois (1974).

DEAN, ELTON -1945. október 28-án született Nottinghamben, Anglia. Dean szenvedélyes, autodidakta szaxofonos, aki
legtöbbször altszaxofonozik, de néha használja a szaxellót is. Négyéves korától zongorázni, 11 éves korától hegedülni tanult, ám
gyűlölte ezeket és helyettük a klarinétra és a tenorszaxofonra váltott, maga találta ki a technikát, majd félprofiként különböző
tradicionális bandákban játszott. A Lester Square nevű soulbandával és a GTS-szel Németországban turnézott, majd csatlakozott
az Irish Crickets nevű showcsapathoz. Angliába visszatérve megalakította saját együttesét, a Soul Pushers-t. 1967-ben
csatlakozott a Bluesology együtteshez, amely a Long John Baldryval való együttműködésük kezdetét jelentette. Itt játszott először
Marc Chariggal, aki később a Keith Tippelt Sextet frontvonalában partnere lett. (A pletykák gyűjtőinek: amikor a Bluesology fel-
oszlott, akkor Reg Dwight orgonista színpadi nevéül két kollégája, Elton Dean és John Baidry nevéből alakította ki magának az
Elton John nevet.) Dean 1967-ben a Barry (Wales) Summer Schoolban találkozott először Tippelt-tel. Már 1968-ban a Tippelt
Sextet tagja volt, amikor a London Jazz Centre Society első segélyezetje-ként hat hétig az új zenekarok hétfői sessionjein a londoni
100 Clubban felléptek. Ezek eredményeképpen megnőtt a zenekar ázsiója és az egyes tagok hamarosan kiugorhattak. 1969-től
1972-ig Dean a Soft Machine-ban tevékenykedett, amikor is a zenekari fejlődés az art rocktól a jazzrock irányába vitte a bandát. A

71
Soft felvételek alapján Deant meghívták a Proms együttesbe, ahol fanyar szaxofonja gyakran diffúz improvizációkat állított a
középpontba. A Soft Machine-t elhagyva számos zenekart vezetett, öletve társvezetője volt, például just Us, EDQ Ninesense és El
Skid (Alan Skidmore-ral osztva meg a vezetést). Többször turnézott Európában és DélAmerikában, különböző bandái változatos
felállásaival, megindította saját labeljét, hogy csoportja új felvételeit kiadja. 1990 óta egy erőteljes trióval dolgozik, amelyben Paul
Rogers és Mark Sanders a partnerek Dean hosszú, összetartó, lírai improvizációihoz. Dolgozott a London Jazz Composers
Orchestrával, Georgie Fame-mel, Carla Bleyjel és a holland Supersister rockbandával.
Válogatott albumok: Elton Dean (1971), Oh For The Edge (1976), They All Be On This Old Road (1976), The Cheque Is In The Mail (1977),
Happy
Daze (1977), El Skid (1977), Boundaries (1981), Welcomet (1987), The Bologna Tape (1988), Duos (1989), Trios (1989), All The Tradition
(1991).

DEFRANCO, BUDDY - Boniface F. DeFranco néven 1923. február 17-6n született a New Yersey államban levő Camdenben,
Egyesült Államok. DeFranco klarinétos csodagyermekként 14 esztendős korában megnyert egy amatőrversenyt. Négy évvel később
a Gene Krupa zenekar tagja lett, majd csatlakozott Charlie Barnethez, 1944-ben Tommy Dorseyval játszott, aki a DeFranco
karrierjét elindító amatőr verseny szponzora volt. Ezután megalapította saját big bandjét, de többnyire kisegyüttesekkel dolgozott,
például Count Basie és Art Blakey társaságában, 1954ben részt vett Billie Holiday európai turnéján. A hatvanas években főleg
kisegyüttesekben dolgozott, néha saját sombójával, emellett tanított is. 1966-ban a Glenn Miller Orchestra vezetője lett, amellyel
1974-ig dolgozott. Azóta a tanítást a játékkal vegyíti, kiterjedten turnézott, lemezfelvételeket készített és hosszan tartó zenei
kapcsolatot épített ki Terry Gibbsszel. Csodálatosan tehetséges zenész, akit sokszor bírálnak azért, hogy a technika kedvéért
feláldozza az emocionális mélységeket. Bár ez az álláspont egy bizonyos mértékig igazolható, a korholó kritika igazságtalan egy
olyan adottságú zenésszel szemben, mint ő, aki következetesen hű önmagához, és akinek előadása iránymutató.
Albumok: Gene Norman Presents Buddy DeFranco (1953), Buddy DeFranco Quartet 1(1953), Buddy DeFranco I (1954), Buddy DeFranco II
(1954), Buddy DeFranco 111 (1954), The Complete Verve Recordings With Sonny Clark (1954-55), Cooking The Blues (1955-56), Art
Tatum-Buddy DeFranco Quartet (1956), Harry,, Sweets" EdisonBuddy DeFranco Sextet (1956), Buddy DeFranco With The Oscar Peterson
Quartet (1956-57), Buddy DeFranco Quintet (1956-57), Buddy DeFranco IV (1957), Sessions, Live (1957), Harry “Sweets" Edison-Buddy
DeFranco Septet I (1957), Harry “Sweets" ,Edison-Buddy DeFranco Septet II (1957), Buddy DeFranco V (1957), Buddy DeFranco Plays Benny
Goodman (1957), Buddy DeFranco VI (1957), Cross-Country Suite (1959), Buddy DeFranco VII (1959), Buddy DeFranco And Tommy Gumina
I (1960), Buddy DeFranco And Tommy Gumina II (1961), Buddy DeFranco And Tommy Gumina III (1962), Buddy DeFranco And Tommy
Gumina IV (1963), Buddy DeFranco And Tommy Gumina V(1964), Blues Bag (1964), Buddy DeFranco And His Orchestra At The Island Casino
(1967), Free Sail (1974), Boronquin (1975), Like Someone In Love (1977), Waterbed (1977), Love Affair With A Clarinet (1977), Listen And
Sit-In (1978), Buddy DeFranco In Argentina (1980), The Liveliest (1980), Terry Gibbs-szel: Jazz Party: First Time Together (1981), On Tour:
UK (1983), Buddy DeFranco Presents John Denman (kb. 1984), Garden Of Dreams (1984), Groovin' (1984), “Hark": Buddy DeFranco Meets
The Oscar Peterson Quartet (1985), Gibbsszel: Chicago Fire (1987), Al Raymonddal: Born To Swing! (1988), Like Someone In Love (1989).
Antológiák: Tommy Dorseyval: The All Time Hit Parade Rehearsals (1944), Radio Discs Of Tommy Dorsey (1944).

REFRIES, DAVID -1952. május 24-én született Londonban, Anglia. A multiinstrumentalista zenész végül a trombitára
specializálta magát. Refries tanulmányait a Leeds College of Musicban végezte, majd a Surrey County Youth Orchestrában
folytatta. Húszas éveiben olyan zenekarokban játszott mint a Don Weller's Major Surgery, a Julian Bahula' Jabula és a Dudu Puk-
wana' s Zila. A nyolcvanas évek elején szerepelt a Chris MacGregor's Brotherhood Of Breathben, a gitáros Mark Wooddal közösen
vezette a Sunwindet, amely 1982-ben megnyerte a Greater London Arts Council Jazz Competitiont. Többször játszott a Breakfast
Banddel és a Loose Tubesszel.
Album: a Loose Tubesszel: Open Letter (1988).

DEJOHNETTE, JACK - 1942. augusztus 9-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. DeJohnette tízéves
korától tanult zongorázni, a chicagói American Conservatory of Musicban végzett. Szaxofonon is játszott, ám Max Roach hatására
dobolni kezdett, és a középiskolai zenekarban már játszott is. Napi négy órát gyakorolt dobon és négyet zongorán, méghozzá
minden elképzelhető stílusban a free jazztől a rhythm & blues-ig. Végül a doboknál maradt, 1963-ban a Richard Muhal Abrams's
Experimental Band tagja lett, és később az AACMmel dolgozott. 1966-ban John Coltrane-nel játszott abban a köztes időben,
amikor Elvin Jones már elhagyta az együttest és Rashied Ali még nem foglalta el helyét a zenekarban. Ugyanabban az évben New
Yorkba költözött, Big John Pattonnal, Jackie McLeannel, Betty Carterrel és Abbey Lincolnnal dolgozott. Az év végén csatlakozott a
Charles Lloyd Quartethez, ahol 1969-ig maradt, ám ebben az időszakban emellett szerepelt Thelonious Monk, Freddie Hubbard,
Bill Evans, Keith Jarrett, Chick Corea és Stan Getz társaságában is. 1969 augusztusában részt vett Miles Davis Bitches Brew
sessionjei egy részén, és 1970 áprilisában hivatalosan is csatlakozott Davishez. 1971 közepén útjaik elváltak és megalakította
saját együttesét, a Compostot. A hetvenes években az ECM label session dobosa lett, Jan Garbarekkel, Kenny Wheelerrel, John
Abercrombie-val és másokkal készített felvételeket. Abercrombie-val és Dave Hollanddal alkalmilag Gateway néven trióban
játszottak. 1978-ban Abercrombie-val és Lester Bowie-val megalakította a New Directions bandet, amellyel lemezfelvételeket
készített, majd 1980-ban a tetszéssel fogadott Special Edition-t, amely változó felállásban, többek között David Murray-vel, Chico
Freemannel és Arthur Blythe-tal működött. 1985-ben tehetségének bizonyítékaként megjelentette szólózongora-albumát. A
nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején DeJohnette Gary Peacockkkal együtt Keith Jarrett Standards Triójának tagja volt,
emellett duóban is turnézott John Surmannel, mindkét helyen egyúttal billentyűs hangszereken és elektromos ketyerékkel is
szerepelt. (Korábban szerepelt Surman 1981-es The Amazing Adventures Of Simon Simon című lemezén.) Dolgozott mindemellett
Michael Brecker, Tommy Smith társaságá-ban és az Ornette Coleman és Pat Metheny-féle Song X társulattal. DeJohnette
ritmusmegközelítése látszatra időérzék-ingatag, de ez tévedés. Erőteljesen ösztökélő hatású ütés, akinek különleges struktúra- és
textúraérzéke van, talán a Lloyd kvartettel való élénk színszórásai a legegzotikusabbak.
Albumok: The Jack DeJohnette Complex (1968), Have You Heard? (1970), a Composttal: Take Off Your Body (1972), Keith Jarrett-tel:
Ruta And Daitya (1973), Sorcery (1974), Cosmic Chicken (1975), Gateway (1975), Untitled (1976), New Rags (1977), New Directions (1977),
Gateway 2 (1978), Special Edition (1980), New Directions In Europe (1980), Tin Can Alley (1981), Inflation Blues (1982), Album Album
(1984), The Piano Album (1985), Lester Bowie-val: Zebra (1985), David Murrayvel: In Our Style (1986), Irrestible Force (1987), Audio
Visualscapes (1988), Parallel Realities (1990), Earth Walk (1991). Antológia: Works (1985).

DENNERLEIN, BARBARA-1965. szeptember 25-én született Münchenben, Németország. Dennerlein 11 esztendős korában
kezdett orgonálni tanulni és hamarosan a Hammond 3-asra, erre a klasszikus hangszerre tért át.15 esztendős kora óta a

72
müncheni jazzklubokban lépett fel. Részt vett Jimmy Smith német turnéján és dolgozott az altős Sonny Fortune-nal. A saját maga
által kiadott jazz Live At The Munich Domicile és a Bebop című albumok elnyerték a német kritikusok díjait. A nyolcvanas évek
közepén triójával (Christopher Widmoser - gitár, Andreas Witte -dob) turnézott, fesztiválokon lépett fel, rádió-és televíziós
adásokban szerepelt. A lábpedálos basszust igen autentikus módon kezeli. Dennerlein pompásan kombinálja az e világi,
hamisítatlan és egyszerű savinget a modernista szeszélyességgel, amint az a Straight Ahead című lemezén (1988) jól hallható. Ehhez
Ronnie Burrage dobos örvénylő dobtextúráit adja, Ray Anderson pozanos meg a bravúrfutamait szállítja. A lelkes angliai kritikák
után Dennerlein 1990-ben a dobos Mark Mondesirral és a szaxofonos Andy Shepparddal, az angol jazzrevival 1980-as évekbeli
vezető figuráival, elkészítette Hot Stuff című lemezét. 1991-ben a London's Jazz Caféban szerepelt, és Widmoserrel, valamint a
dobos Stephan Eppingerrel turnézott. Az altős Bobby Warson is velük utazott. Dennerlein Hammondját egy Midi interface-szel
egészítette ki, amivel szintetizátor soundokat tud felszabadítani, ám a klasszikus orgonajáték - blues és bebop - az, ami előadását
olyan energikussá teszi.
Albumok: Jazz Live At The Munich Domicile (kb. nyolcvanas évek), Bebop (kb. nyolcvanas évek), Straight Ahead (1988). Andreas
Wittével: Duo (1990, felvétel: 1988), Live On Tour (1989), Hot Stuff (1990).

DEPARTS, SIDNEY -1905. május 30-án született az Indiana állambeli Crawfordsvilie-ben, Egyesült Államok, 1967. szeptember
13-án hunyt el. DeParis a korai húszas években washingtoni bandákban trombitált, mielőtt New Yorkba költözött volna, ahol
csatlakozott Andy Preer együtteséhez. A húszas évek végén Charlie Johnson, valamint bátyja, Wilbur DeParis együttesében
dolgozott, a harmincas években azután számos további zenekarban játszott rövid ideig, így például Benny Carter, McKinney's
Cotton Pickers, Don Redman, Noble Sissle, Willie Bryant, Mezz Mezzrow csapatában. A harmincas évek végén a mindent betöltő
swingkorszak ellenére, DeParis a tradicionális jazz-zel került mélyebb kapcsolatba, amelyet élete végéig fenntartott. 1939-ben és
1940-ben Zutty Singletonnal, Jelly Roll Mortonnal és Sidney Bechetvel dolgozott. Később Art Hodesszel, majd rövid ideig Benny
Carter, Charlie Barnet és Roy Eldridge big bandjében működött, ám 1947-től folyamatos együttműködésben dolgozott bátyjával.
Közös zenekaruk az egyik legjelentősebb tradicionális jazzformáció volt, mindig mély hagyománytisztelet jellemezte őket, de
ugyanakkor élénken figyelték a jelent.
Albumok: Sidney DeParis And His Blue Note Stompers (1951), The Fabulous Sidney Bechet And His Hot Six With Sidney DeParis (1951),
Wilbur DeParis And His Rampart Street Ramblers (1952), Wilbur DeParis At Symphony Hall (1956). Antoló-gia: DeParis Dixie (1944-51).

DEPARTS, WILBUR -1900. január 11-én született az Indiana állambeli Crawfordsville-ben, Egyesült Államok, 1973. január 3-án
hunyt el. A pozanos DeParis az alkalmi show- és karneváli fellépések után New Orleansben a húszas évek elején Louis
Armstronggal és más fiatal muzsikusokkal játszott. A húszas években kiterjedt turnékat folytatott, számos kisegyüttessel és
nagyzenekarral dolgozott. Ezt a tevékenységét folytatva a harmincas években többek között Teddy Hill zenekarával Európában járt
és fellépett Armstronggal is. 1940-ben csatlakozott a régi Chick Webb zenekarhoz, amely akkoriban már Ella Fitzgerald
vezetésével dolgozott. A negyvenes évek elején és közepén Roy Eldridgedzsel és Duke Ellingtonnal is tevékenykedett. 1947-ben
öccsével, Sidney DeParis-val közösen alakítottak zenekart, amely a következő két évtizedben j61 funkcionált. A DeParis testvérek
zenekara a New Orleans-i mesterek egy korábbi generációjának zenéjét játszotta, de ötletesen alkalmazták a naprakészséget és az
ezzel kapcsolatos stilizációt. A banda rendkívül népszerű volt mind koncerteken, mind lemezen, egyike a legsikeresebb effajta
csapatoknak.
Albumok: Wilbur DeParis And His Rampart Street Ramblers (1952), Wilbur DeParis At Symphony Hall (1956), Wilbur DeParis Plays Cole
Porter (1957-58), That's A Plenty (1958-59), The Wild Jazz Age (1960), Wilbur DeParis On The Riviera (1960).

DESMOND, PAUL - Paul Breitenfeld néven 1924. november 25-én született a kaliforniai San Franciscóban, Egyesült Államok
1977. május 30-án hunyt el. Az altszaxofonos Paul Desmondot úgy ismeri mindenki leginkább, mint a Dave Brubeck kvartett
tagját, amelyben 1951-től 1967-ig játszott, és amelynek legnagyobb sikeréhez saját kompozíciójával, a slágerré vált “Take Five"-val
járult hozzá. Ugyanakkor rajongói és a kritikusok egyaránt állítják, hogy a legjobb munkái Brubeck gyakran merev, hűvös impro-
vizációitól, furfangos, ravasz ütemjelzéseitől távol készültek. Desmond különösen kiemelkedő két, Gerry Mulligannel készített
albumon (Blues In Time, Two Of A Mind) és öt, Jim Hall-lel készült lemezén (East Of The Sun, Bossa Antigua, Glad To Be Unhappy, Take Ten,
Easy Living), amelyeket a Mosaic Records később ragyogóan csomagolt dobozos kiadásai egyikeként újra kiadott. Desmond
példaképe ugyan Lee Konitz volt, de nagyon is sajátos, egyedi stílust alakított ki, tiszta intonáció és folyamatos, gördülékeny,
invenciózus szólók jellemezték, amelyekben gyakran szellemes idézeteket adott elő más dalokból. Sokan a modern jazz egyik
legeredetibb és legjellegzetesebb előadójának tartják. Jegyzett humorista volt, aki egyszer kijelentette, az a célja, hogy a
szaxofonjának olyan legyen a soundja, “mint egy száraz Martini'. Továbbá azt is bejelentette, hogy díjakat nyert mint “a világ
leglassúbb altszaxofonosa". Desmond áttetsző soundja, relaxált, lebegő stílusa egy építőművészi struktúraérzékét és egy mesteri
improvizatőr villámgyors reflexeit mutatják. A hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején néhány felvétele kilógott ebből a sorból.
A CTI labelen a vonósok, a Simon és Garfunkel-dalok és a Creed Taylor-produkciók más rekvizitumainak fúziója közben eltűnt a
desmondi zene lényege. Ugyanakkor 1971ben felvételt csinált a Modern Jazz Quartettel, és két album készült 1975-ben saját
kvartettjével, mindezek a legjobbjait adták. 1975-ben duettfelvételeket is készített Brubeckkel és részt vett a turnén az újra
összehozott kvartettel. 1976-ban orvosa tüdőrákot állapított meg - “Csak a dagadt lábam miatt kerestem fel" - emlékezett keserű
humorral Desmond, és a következő májusban elhunyt. Desmond a leglíraibb, legszórakoztatóbb és legmegfontoltabb jazzfigurák
egyike volt.
Albumok: The Paul Desmond Quintet (1954), The Paul Desmond Quartet (1956), Gerry Mulligannel: Blues In Time (1957), First Place
Again! (1959, újabb kiadása Paul Desmond With Friends és East Of The Sun címmel), Desmond Blue (1961), Mulligannel: Two Of A Mind
(1962), Take Ten (1963), Bossa Antigua (1965), Glad To Be Unhappy (1965), Easy Living (1966), Summertime (1969), From The Hot
Afternoon (1969), Crystal Illusions (1969), Bridge Over Trouble Water (1970), Skylark (1974), Pure Desmond (1975), Dave Brubeckkel: The
Duets (1975), The Paul Desmond Quartet Live (1976), Paul Desmond (1978, felvétel: 1975), a Modern Jazz Quartettel: The Only Recorded
Performance (1984, felvétel: 1971). Antológiák: The Complete Recordings Of The Paul Desmond Quartet With Jim Hall (1987, felvétel:
1959-65, hat albumból 06 dobozos díszkiadás), Late Lament (1987, felvétel: 1961-62).

DEUCHAR, JIMMY - 1930. június 26-án született a skóciai Dundee-ben. A trombitás Deuchar, hasonlóan más fiatal brit
zenészekhez, a második világháború utáni években a londoni klubokban a rendszeres bebop sessionökön lépett a jazz területére.
Ezektől eltekintve első profi szerződését a Johnny Dankworth Sevennél kapta. Az ötvenes évek elején számos népszerű táncze-
nekarral dolgozott, és olyan jazzművészekkel játszott együtt, mint Ronnei Scott és Tony Crombie. Az ötvenes évek közepén Lionel
Hamptonnal dolgozott, majd a Kurt Edelhagen vezette rádió big band tagja lett olyan zenészek társaságában, mint Derek Humble
és Dusko Goykovich. Az Edelhagen-szerződés idején Deuchar egyre többször hangszerelt, és megtalálta a lehetőséget arra, hogy

73
Scott-tal és Tubby Hayesszel fellépjen. A hatvanas évek második felében Európában tanyázott, és a nemzetközi összetételű, Kenny
Clarke és Francy Boland vezette big band tagja lett. A hetvenes években Deuchar visszaköltözött szülőhazájába, Skóciába, ahol a
hangszereléssel foglalkozott elsősorban, és csak alkalmilag lépett a hangfelvételi stúdiókba mint előadó, bemutatva, hogy még
nem vesztett képességeiből. A nyolcvanas években rossz egészségi állapota ellenére folytatta hangszerelői tevékenységét, többek
között Spike Robinsonnal elkészítették a The Gershwin Collection című finom albumot, amelynél Deuchar megmutatta, hogyan lehet
a vonósokat egy jazzelőadásba beolvasztani.
Albumok: Jimmy Deuchar Sextet (1953), Thou Swell (1954-55), Pub Crawling (1955), Jimmy Deuchar Quartet (1955), Presenting The
Ronnie Scott Sextet (1957), Kurt Edelhagen Presents (1957), Pal Jimmy (1958), Tubby Hayes-szel: Late Spot At Scott's (1962), The Scots
Connection (1979).

DICKENSON, VIC-1906. augusztus 6-án született az ohiói Xeniában, Egyesült Államok, 1984. november 16-án hunyt el.
Dickenson autodidakta pozanos, aki Speed Webb és Zack Whyte territory zenekarában kezdte pályafutását. A harmincas években
jött el az ő ideje, amikor Luis Russell, Claude Hopkins, Benny Carter és Count Basie keze alatt dolgozott. A negyvenes években
jobbára kisegyüttesekkel tevékenykedett, többek között Sidney Bechet, Frankie Newton, Eddie Heywood (hosszabb ideig) társasá-
gában, valamint saját együtteseit is vezette. Ugyanez volt a helyzet az ötvenes és a hatvanas években is, amikor Bobby Hackett-tel,
Red Allennel és másokkal dolgozott. Jóllehet inkább a tradicionális jazzben gyökeredzik játéka, azért Dickenson big band kísérlete
az mutatja, hogy ösztönös dallami bája ideális zenésszé teszi a mainstream területén. Az ötvenes évek közepén, különösen a Ruby
Braff-fal készült felvételek különleges mérföldkövek a jazz e területén. Mesteri hangszertudása mellett Dickenson megcsillantja
humorérzékét is, amikor kis zenei “kiszó-lásokat" iktat játékába, amelyekből stílusa jól felismerhető.
Albumok: Yacht Club Swing (1965-65), The Vic Dickenson Septet 1 (1953), The Vic Dickenson Septet 11 (1954), Ruby Braff-fal: Vic
Dickenson Showcase Vol. 1 (1953), The Vic Dickenson Showcase Vol. 21 The Essential Vic Dickenson (1954), The Vic Dickenson Quartet
(1956-57), Jive At Five (1975), Gentleman Of The Trombone (1975), Vic Dickenson In Holland (1975), Plays Bessie Smith - Trombone Cholly
(1976), The Vic Dickenson Quintet (1976), Vic Dickenson In Sessions (kb.1978).

DICKERSON, CARROLL-1895-ben született az Egyesült Államokban, 1957 októberében hunyt el. Fiatal éveiről szinte semmit
sem tudunk. Dickerson a húszas években Chicagóban lett rendkívül népszerű. Hegedűjátéka gyenge volt, viszont kiváló érzéke
volt ahhoz, hogy jó jazzmuzsikusokat, sikeres vezető egyéniségeket szerződtessen zenekarába, így nála játszott Johnny Dunn,
Tommy Ladnier, Buster Bailey és Earl Hines. Utóbbi elmesélte, hogy időnként úgy berúgott, hogy a hegedtje hátlapján akart ját-
szani, vagy akkor akarta vezényelni a zenekart, amikor az már befejezte a számot. Dickerson legnagyobb fogása akkor volt, amikor
1926-ban Louis Armstrong csatlakozott a bandhez. Az 1927-28-as második közös menet után Armstrong lett a zenekarvezető, és
Dickerson egy rivális csapatot szervezett. 1929-ben, ismét együtt Armstronggal, New Yorkba vitte zenekarát, ahol a klubokban és
a színházakban hatalmas sikerük volt. Ebben a Dickersonnal közös időszakban készítette Armstrong klasszikussá vált Hot Five
felvételeit, amihez a zenekarból Zutty Singletont és Earl Hinest hívta meg többek között. 1930-ban Dickerson zenekara feloszlott,
és rövid ideig King Oliverrel és a Mills Blue Rhythm Banddel dolgozott, mielőtt visszatért Chicagóba és megalapította újabb
bandáját. A harmincas és a negyvenes években végig zenekarvezető volt, de már nem volt olyan jelentős, mint az
Armstrong-korszakban.
Antológiák: The Louis Armstrong Legend Vol. 4 (1925-29), valamint szerepel a Chicago In The Twenties Vol. 1 cími lemezen is (kb.
húszas évek).

DIRTY DOZEN BRASS BAND - Eredetileg a hetvenes évek közepén azért alakult, hogy újraalkossa a New Orleans-i
indulózenekarok tradicionális soundját, ám a kortársi zene beépítésével, például funky és rhythm & blues elemek, a Dozen
hatalmas népszerűségre tett szert. Szokásos felállásuk: két trombita, pozan, sousaphon, tenor- és szopránszaxofon
(baritonszaxofonnal váltva), kisdob és két basszusdobos.
Az egész világban felléptek fesztiválokon, parádékon, klubokban és lemezfelvételeken. Életteli, igen spirituszos banda, amely
New Orleans üzenetét hozta, és amely nagyban segít egy olyan közönség jazz felé terelésében, amelyet csak a szórakozás érdekel.
Albumok: My Feet Can't Fail Me Now (1984), Mardi Gras In Montreux: Live (kb.1988), Voodoo (kb.1989).

DISLEY, DIZ - William C. Disley néven 1931. május 27-én született a Manitoba állambeli Winnipegben, Kanada. Disley Walesben
nőtt fel, valamint Anglia északi részében, ahol megtanult bendzsózni, majd 14 éves korában, amikor megismerte Django
Reinhardtot, áttért a gitárra. Az egyik legelső szerződése a Yorkshire Jazz Banddel volt. Az ötvenes években Londonban élt, mint
újságkarikaturista és számos tradicionális zenekarban játszott, alkalmilag skiffle-t és népi zenét is. Mindent megtett, hogy
helyreállítsa az akusztikus gitár szerepét a nagy popzenei sikerek idején, és jelentós tábora lett vezető mainstream gitárosként. A
hetvenes évek elején gyümölcsöző kapcsolatba kezdett Stéphane Grappellivel, amikor rábeszélte a Cambridge Folk Festival
szervezőit, hogy szerződtessék a hegedűst. Az együttes Denny Wright gitárossal lett teljes, aki 1944-ben már dolgozott
Grappellivel. Disley a nagy visszatérés legemlékezetesebb pillanataiban kísérte a hegedűst, akivel végül is egy évtizedig dolgozott.
Ugyanebben az időszakban Teresa Brewerrel és másokkal is készített lemezfelvételeket, ausztrál, európai és amerikai turnén vett
részt. Kétségtelen, hogy Disley piacérzete és a Django Reinhardt iránti odaadó tisztelete éppúgy benne volt a sikerben, amely újra-
indította Grappelli karrierjét. Disley a nyolcvanas években saját együttest alakított, és többnyire Londonban lépett fel. Minden
alkalommal fáradhatatlanul játssza a savinget.
Albumok: Stéphane Grappellivel: I Got Rhythm (1973), Grappellivel: Violinspiration (1975), Zing Wen t The Strings (1986).
DIXON, BILL - 1925. október 5-én született a Massachusetts állambeli Nantucket Islandban, Egyesült Államok. Bár a bebop zenét
megvalósító generáció már megszületett, Dixon a hatvanas évek elejéig nem emelkedett ki a többiek közül, csak később vált az Új
Zene úttörőjévé. New Yorkban nőtt fel, 18 éves korában kezdett el trombitálni, a Boston Universityn festészetet tanult, majd
1946-tól 1951-ig a Hartnott School of Music tanulója volt. Az ötvenes években New Yorkban élt szabadúszó trombitásként és
hangszerelőként, megismerkedett és barátságot kötött Cecil Taylorral, majd később Archie Shepppel, akivel közösen vezetett egy
kvartettet, és segített megalapítani a New York Contemporary Five-ot (amelyben Don Cherry, John Tchicai és J.C. Moses
szerepeltek, Dixon tulajdonképpen sohasem játszott a csoporttal). 1964-ben megszervezte az October Revolution csoportot, a
fiatal avangardisták (Taylor, Shepp, Roswell Rudd, Paul Bley, Milford Graves és a nem éppen olyan tú1 fiatal Sun Ra) hat
éjszakából á11ó koncertsorozatát, amelyet általában úgy emlegetnek, mint ami megadta a New Thing mozgalom
azonosságtudatát. Ennek sikere vezetett a rövid életű Jazz Composers Guild megalakításához, amely az egyik legelső
zenész-önsegélyező szervezet volt (annak történetéről Valerie Wilmer az As Serious As Your Life cími kötetében számolt be). 1965-ben
Dixon találkozott a táncos-koreográfus Judith Dunn-nal, akivel sok évig együtt dolgozott, első jelentós együttműködésüket az
1966-os Newport Jazz Festival jelentette. Ugyanebben az évben Dixon szerepelt Taylor Conquistador cími lemezén, tömören lírikus

74
stílusa a zongorista vulkáni energiáját ellensúlyozta, lemezre vették saját Intents And Purposes-át egy tíztagú zenekarral, egy
kvintettel, és két rövid, rájátszásos darabot. Dixon megkövetelte a zenéje és annak előadása feletti teljes kontrollt az Intents And
Purposes lemezen (RCA kiadásban), amely egyetlen olyan lemeze, amely egy nagy amerikai cégnél jelent meg. Művészettörténész-
ként már korábban is tanított. Most a zeneoktatással is kapcsolatba került, és segített a New York-i University of the Streets
közösségi programjának beindításában. 1968-ban a vermonti Bennington College-ban vállalt tanári állást, ahol felállították a
Black Music tanszéket, és ahol azután tanított. 1976-ban meghívták a Paris Autumn Festivalra, ahol ,Autumn Sequences From A
Paris Diary" című művének öt napig tartó premierjét tartotta Stephen Horenstein (szaxofon) és Alan Silva (bőgő)
közreműködésével. A hetvenes és a nyolcvanas években Dixon maga készítette lemezfelvételeit, amelyeknek csak egy kis töredéke
jelent meg olyan európai labeleken, mint a Soul Note és a Fore, míg egy kétlemezes szólóanyagot az amerikai független Cadence
label adott ki 1985-ben. Dixon festő is, akinek Európában és az Egyesült Államokban voltak kiállításai. Zenéjét festőinek lehet
nevezni, a formára, a textúrára és a színekre éppoly alapos figyelmet fordít, mint a zeneszerzésre (és a legszuperebb
hangszertechnikára). Zenei idő, évszak, hangulatok stb. felidézése inkább absztrakt, reprezentatív, és az olyan lemezcímek, mint
a Considerations és a Thoughts mutatják zenéjének alapvetően visszatükröző minőségét. A kisegyüttes felvételeken gyakran
előnyben részesíti a sötétebb szonoritásokat, néha két vagy három bőgőst használ, s az intellektuális terhek egyensúlyba hozása,
a nüanszok iránti érzékenység és a fenntartás nélküli strukturális koherencia teszi felejthetetlenné az eredményt. Dixon, Amerika
egyik legeredetibb - és mellő-zött - hangszeres előadója, komponistája jelenleg The Fifth Of October című önéletrajzán dolgozik,
1986-ban kiadta L'Opera című kötetét, amelyben levelek, írásművek, kották és festmények vannak.
Albumok: Archie Shepp-pel: Peace (1962), Archie Shepp/Bill Dixon (1965), Intents And Purposes (1967), For Franz (1977), Bill Dixon
In Italy - Volume One (1980), Bill Dixon In Italy - Volume Two (1981), Considerations 1 (1981, felvételek: 1972-76), November 1981 (1982),
Bill Dixon 197073 (1983), Collection (1985), Thoughts (1987, felvétel: 1985), Son Of Sisyphus (1990, felvétel: 1988) Considerations 2
(1981, felvételek: 1972-76).

DODDS, BABY - Warren Dodds néven 1898. december 24-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok, 1959.
február 14-én hunyt el. Dodds korai tizenéves korában kezdett dobolni, és utcai parádékon szerepelni. Első profi szerződéseit
Bunk Johnson, Willie Hightower, Papa Celestin és Fate Marable bandájában kapta. Utóbbival három esztendeig, 1921-ig dolgo-
zott. Azután csatlakozott King Oliverhez, aki San Franciscóban dolgozott, és a következő évben a banddel Chicagóba utazott.
1924-től egy sor vezető zenekarban játszott, többnyire Chicagóban, többek között Honore Dutrey, Freddie Keppard és bátyja,
Johnny Dodds együttesében. A harmincas években Dodds Chicagóban dolgozott, bátyjával játszott, és vezető tradicionális
zenészekkel készített lemezfelvételeket. A negyvenes évek elején Dodds ismét Bunk Johnsonnal dolgozott együtt, aki ekkor
legendás trombitás volt. Játszott Mezz Mezzrow, Art Hodes, Miff Mole társaságában. 1950-ben megbetegedett, de hamarosan
visszatért, Natty Dominique-kel játszott, és alkalmi csapatokkal New York-i és chicagói klubokban lépett fel. Állandóan
betegeskedett, végül részlegesen megbénult, és 1959-ben elhunyt. Általában a New Orleans-i dobolás mesterének tartják. Dodds
stílusa a tökéletes időérzék és a hibátlan technika elegye. Számos fiatal dobos tanulmányozta munkáját Chicagóban, nagy
hatással volt Dave Tough-ra, aki fiatalabb kollégáját, Gene Krupát arra ösztönözte, hogy ő is hallgassa meg Doddsot. Gyakorlatilag
kevés rajongója játszott úgy, mint ő, főként mert az előadások során Dodds sokkal többet csinált, mintsem hogy csak az ütemet
tartotta volna. Kísérete, különösen a szólisták kíséretekor sokat ki tudott mutatni ügyességéből, következésképpen sokkal apró-
lékosabb is volt, mint azt a frontvonalbeliek kívánták. Habár ragaszkodott a New Orleans-i hagyományokhoz, Dodds úgy
használta dobpatternjeit, hogy egy kissé megelőzte a korát; az effajta használat a bebop elterjedése előtt nemigen volt szokásban.
1946-ban a Circle Recordsnál készített egy lemezt, amelyen technikáját magyarázza és számos demonstráló szólót játszik.
Válogatott albumok: Johnny Doddsszal: Blue Clarinet Stomp (1926-28), Talking And Drum Solos (1945-46), The Baby Dodds Trio
(1946), Jazz A La Creole (kb.1946), Footnotes To Jazz (1946-51).
További információk: Warren ,Baby" Dodds-Larry Gara: The Baby Dodds Story.

DODDS, JOHNNY -1892. április 12-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok, 1940 augusztus 8-án hunyt el.
Dodds csak 17 esztendős korában kezdett el klarinétozni, de a Lorenzo Tiótól vett leckék biztosították, hogy e késői kezdés ne
jelentsen akadályt a karrierjében. Az első világháború előtti években Kid Oryval és Fate Marable-lal játszott, többnyire szülő-
városában, de dolgozott egy minstrel show-val is, ahol Mutt Carey-vel találkozott. 1920-ban Chicagóban csatlakozott King
Oliverhez. Oliver elhagyása után, 1923-ban, többek között Honore Dutrey és Freddie Keppard zenekarában játszott. Ebben a
korszakban szerepelt a klasszikus Hot Five és Hot Seven lemezfelvételeken Louis Armstronggal. A harmincas években jobbára
Chicagóban dolgozott, különböző klubokban vezette saját zenekarát. 1939-ben szívinfarktus érte, amely hónapokra elvonta a
zenétől. 1940 elején visszatért, bár állandóan gyengélkedett, és ez év augusztusában meg is halt. Dodds gördülékeny stílusú,
megkapó előadó, aki nagy hatással volt a jazzre és különösen a klarinétjátékra. Halála épp akkor következett be, amikor a
klarinétjáték felemelkedőben volt. Nemcsak olyan big band-vezetők mint Benny Goodman és Artie Shaw örvendtek nagyobb
sikernek, hanem az olyan hagyományosabb stílusban játszó zenészek is, mint Sidney Bechet, Jimmy Noone és George Lewis is
hasznot húztak a jazz korai formái iránt támadt érdeklődésből. Az idő múlása és a jazz nagyarányú fejlődése, valamint a klarinét
mint frontvonalbeli hangszer alkonya ellenére, Dodds húszas és harmincas évekbeli felvételei még mindig csúcspontot jelentenek
a jazzfelvételek történetében és ma is kelendőek.
Válogatott albumok: Blue Clarinet Stomp (1926-28), Johnny Dodds (1928-29), Johnny Dodds Vol 1 &2 (1926-40).

DOLPHY, ERIC -1928. június 20-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok, 1964. június 29-én hunyt el. Több
fúvós hangszer gördülékeny előadója. Iskoláskorában kezdett el klarinétozni, Amerika nyugati partján a negyvenes évek második
felében a Roy Porter banddel játszott, mielőtt letöltötte volna katonaidejét az Egyesült Államok hadseregében. Leszerelése után
számos vezető zenésszel játszott, így Gerald Wílsonnal is, mielőtt a népszerű Chico Hamilton kvintett tagja lett. A Hamiltonnal való
munkájával vált ismertté a széles közönség és sok más muzsikus előtt. New Yorkban 1959-ben Dolphy csatlakozott Charles
Mingushoz, miközben mindvégig szabadúszóként klubokban dolgozott, s lemezfelvételeket készített olyan fontos zenészekkel,
mint George Russell és John Coltrane. A hatvanas évek elején igen nehéz és termékeny periódusa kezdődött el, lemezeket készített
és turnézott az Egyesült Államokban és Európában. Játszott az Ornette Coleman vezette együttesben is (a jelentékeny fejlődést
elindító Free jazz lemezfelvételeken) John Lewis, Ron Carter, Mal Waldran, Oliver Nelson, Max Roach, Gil Evans, Andrew Hill,
Booker Little, Abbey Lincoln, Mingus és Coltrane társaságában, utóbbi kvartettjével 1961-ben Európában turnézott. Készített egy
sor albumfelvételt zenekarvezetőként is, amelyek közül a legjelentősebb az At The Five Spot a briliáns fiatal trombitással, Booker
Little-lel (később The Great Concert Of Eric Dolphy címmel adták ki újra), és Dolphy bemutatkozása a Blue Note-ná1, az Out To Lunch
a maga különleges ritmusaival, szokatlan textúrájával (Bobby Hutcherson vibrafonfa, Freddie Hubbard trombitája és Dolphy

75
nádfúvósai osztoznak a frontfeladatokon). Ez utóbbi a modern jazz egyik mérföldköve volt, amelyet 1984-ben a Wire magazin
kritikusai a második világháború utáni legjobb jazz LP-nek választottak. Röviddel az Out To Lunch felvételei után elhagyta az Egye-
sült Államokat, Európába költözött, és azt mondta A. B. Spellman írónak “ha megpróbálsz valami mást csinálni ebben az
országban, az emberek ledorongolnak érte." Németországban dolgozott, amikor vércukorszintjének hirtelen emelkedése miatt
leállt a vérkeringése (cukorbeteg volt), és meghalt. Dolphy emlékezetesen tehetséges zenész volt, aki nagy hatást gyakorolt a jazzre,
különösen az altszaxofon-játékosokra, de játszott fuvolán és basszusklarinéton is, amely azelőtt és azóta is ritkán használatos a
jazzben. Otthonosan zenélt a legkülönbözőbb együttesekben, a viszonylag ortodox Hamiltontól az előretekintő Coltrane-ig és
Gunther Schuller third stream újításaiig. Azonban B a saját útját járta, feltűnően eredeti szólói voltak, gyakran nyaktörő tempókat
körvonalazott. Habár - helyesen - a free jazzhez kapcsolják személyét, Dolphy ezen a területen egy kicsit óvatosabban mozgott, és
talán jobb, ha úgy gondolunk rá, mint arra, aki a bebopot a maga keretei között a legjobban kitágította. Harminc évvel a halála
után Dolphy hatása a jazzben még mindig nagyon is érezhető.
Albumok: Chico Hamiltonnal: Goings East (1958), Ornette Colemannel: Free Jazz (1960), Charles Mingus Presents Charles Mingus
(1960), Gunther Schullerrel: Jazz Abstractions (1960), Out There (1960), Outward Bound (1960), Candid Dolphy (1960-61), Naima
(1960-64), Great Concert Of Eric Dolphy (1961), Eric Dolphy At The Five Spot (1961), Stockholm Sessions (1961), John Coltranenel: Live
At The Village Vanguard (1961), Coltrane-nel: European Impressions (1961), Mingusszal: Town Hall Concert (1962), The Great Concert Of
Charles Mingus (1962), Conversations (1963), Music Matador(1963), Unrealized Tapes (1964), Out To Lunch (1964).
További információk: Uwe Reichardt: Like A Human Voice- The Eric Dolphy Discography. Vladimir Simosko-Barry Tepperman: Eric
Dolphy: A Musical Biography And Discography.

DONALD, PETER -1945. május 15-én született a kaliforniai San Franciscóban, Egyesült Államok. Tizenéves évei végén a bostoni
Berklee College Of Musicban tanult és Alan Dawsontól vett órákat. A hetvenes évek elején visszatért Kaliforniába, és Los
Angelesben telepedett le, ahol különösen érzékeny kíséretéért kedvelték az énekesek, például Carmen McRae. Jelentős sikereket
ért el a Toshiko Akiyoshi és Lew Tabackin vezette erőteljes big band tagjaként. Amikor Akiyoshi visszatért New Yorkba, akkor
Donald Los Angelesben maradt, film- és televíziós stúdiókban dolgozott, és olyan zenészekkel játszott, mint John Abercrombie és
Warne Marsh. 1985-ben Nick Ceroli halálát követően elfoglalta annak helyét a Bob Florence's Limited Edition big bandben.
Teljeskörűen képzett zenész, egyaránt otthon van a jazzben, a popban és a rockban. Donald a jazzmuzsikusok új generációjának
tagja, aki - részben a Dawson alatt tanultaknak köszönhetően - szorosan kötődik a jazz korábbi szakaszaihoz is.
Albumok: az Akiyoshi-Tabackin zenekarral: Road Time (1976), Bob Florence-szel: Trash Can City (1986).

DONALDSON, LOU - 1926. november 1-én született az észak-karolinai Badinben, Egyesült Államok. Donaldson kezdetben
klarinétozott, majd amikor az amerikai flotta zenekarában Willie Smith és Clark Terry mellett játszott, átváltott az altszaxofonra.
Az ötvenes évek elején New Yorkban volt, ahol Thelonious Monkkal, Horace Silverrel, Blue Mitchell-lel, Art Blakeyvel és más vezető
jazzmuzsikusokkal játszott. 1954-ben Clifford Brownnal együtt csatlakozott az Art Blakey's Jazz Messengershez. A hatvanas és a
hetvenes években kiterjedten turnézott, jobbára egy kisegyüttes vezetőjeként, koncerteken és fesztiválokon játszott az Egyesült
Államokban és Európában. Bőségesen dolgozott a Blue Note részére, egy egész sort készített a legszuperebb souljazz albumokból,
mint az Alligator Boogaloo. Ebben a korszakában néhány stilisztikai váltást tett, rhythm & blues befolyásoltságú stílussal
kísérletezett és jazzfunky zenét játszott, ám a nyolcvanas években visszatért a hard bop vonalra, ahol kiemelkedő technikája és
magabiztossága helyet biztosított neki a nemzetközi körökben.
Albumok: New Faces, New Sounds 1 (1952), New Faces, New Sounds 11 (1953), Lou Donaldson With Clifford Brown (1953), Art Blakey-vel:
A Night At Birdland (1954), Wailing With Lou (1955), Swing And Soul (1957), Blues Walk (1958), The Time Is Right (1959), Here 'Tis (1961),
Good Gracious (1963), Cole Slaw (1964), At His Best (1966), Lush Life (1967), Mr Shing-a-ling (1967), Hot Dog (1969), Pretty Things (1970),
Sophisticated Lou (1972), A Different Scene (1976), Sweet Poppa Lou (1981), Back Street (1972), Forgotten Man (1981).

DORHAM, KENNY - McKinley Howard Dorham néven 1924. augusztus 30-án született a texasi Fairfieldben, Egyesült Államok,
1972. december 5-én hunyt el. Dorham középiskolás korában tanult meg trombitálni, és a negyvenes évek végének számos
bandjében, például Lionel Hamptonéban játszott, valamint a zenei szempontból sokkal fontosabb, boporientált Dizzy Gillespie és
Billy Eckstine zenekarokban szerepelt. 1948-ban Charlie Parker kvintettjében Miles Davist követte trombitásként, majd 1954ben
csatlakozott Horace Silverhez annak a zenekarnak első változatában, amely végül Art Blakey's Jazz Messengers néven működött
hosszú ideig. Max Roachcsal is dolgozott, amikor Roach zenekarának másik vezetője, Clifford Brown elhunyt. Szerepelt Sonny
Rollinsszal és Charles Mingusszal is. Az ötvenes évek közepétől Dorham többnyire saját együtteseit vezette, köztük a kiváló Jazz
Prophets társaságot, amely mint a neve is mutatja, a Messengers mintájára született. Sok finom felvételt készített mind
zenekarvezetőként, mind olyan zenészekkel, mint Joe Henderson, Herb Geller és Jackie McLean - a Blue Note label részére.
Jóllehet egyike a legkiválóbb bebop trombitásoknak, stilisztikailag Dorham játéka a jazzgyökereket és a bluest tükrözi. Kortársai
igen elismerően nyilatkoztak róla, korai halála miatt azonban sajnos sosem kapta meg az 6t megillető figyelmet.
Albumok: Kenny Dorham Quintet (1953), Horace Silver And The Jazz Messengers (1954), Sonny Rollins Quintet (1954), Afro Cuban (1955),
Kenny Dorham's Jazz Prophets Vols 1 & 2 (1956), 'Round About Midnight At The Café Bohemia (1956), Jazz Contrasts (1957), Two Horns, Two
Rhythm (1957), Herb Gellerrel: Fire In The West (1957), Max Roach 4 Plays Charlie Parker (1957-58), This Is The Moment (1958), Blue
Spring (1959), Quiet Kenny (1959), The Kenny Dorham Memorial Album (1960), Jazz Contemporary (1960), Showboat (1960), Osmosis
(1961), Ease It (1961), Whistle Stop (1961), Hot Stuff From Brazil (1961), Into Something (1961), Matador (1962), Una Mas (1963), Scandia
Skies (1963), Short Story (1963), Trumpet Toccata (1964). Antológia: The Be Bop Boys (1946).

DORSEY, JIMMY -1904. február 29-én született a Pennsylvania állambeli Shenandoah-ban, Egyesült Államok, 1957. június
12-én hunyt el. Édesapja, a szénbányászból lett zenetanár felügyelete mellett már kisgyermekkorától zenét tanult. A kezdeti
rézfúvós hangszerekről a nádfúvósokra tért át tinédzserévei elején. A klarinétra és az altszaxofonra koncentrált, számos
együttesben játszott, többnyire öccsével, Tommy Dorsey-val. Az általuk közösen vezetett együttes, a Dorseys Novelty Six, amelyet
később Dorseys Wild Canaries-nek kereszteltek át, az egyik legelső jazzband volt a világon, amelynekzenéjét a rádióban
sugározták. Jimmy Dorsey később csatlakozott a California Ramblershez. Néha bátyjával együtt, néha egyedül, számos vezető
zenekarban játszott, például Jean Goldkette, Paul Whiteman, Red Nichols és Ted Lewis vezetésével. Rendszeresen készített
felvételeket, gyakran Red Nicholsszal csapatban, azután a Goldkette/ Whiteman zenekarbeli kollégájukkal, Bix Beiderbecke-kel.
Azután bátyjával koordinálva folytatta tevékenységét, és 1934-ben megalakították a Dorsey Brothers Orchestrát, amely rendkívül
népszerű lett. A zenekar számára igen szerencsétlen dolog volt, hogy a testvérek esetenként nem értettek egyet, összezördültek,
néha erőszakosabban is, és egy ilyen alkalom után, amely 1935 májusában a Glen Island Casinóban történt, Tommy elhagyta a
zenekart, amelynek egyedüli vezetője Jimmy maradt. A swingkorszak egyik legpompásabb fehér zenekara, a Jimmy Dorsey's Band

76
rengeteg jazzelemet használt, de számos populáris engedményt is tett. Ebben a tekintetben sikeresek voltak azok a slágerré vált
felvételek, amelyeket Tutti Camarata hangszerelt. A zenekar rádiómunkáinak alapja egy háromperces rádióspof volt. Camarata
elkészítette egy dal hangszerelését, amelyben Bob Eberly, a zenekar első férfi énekese balladai hangulatban énekelt, amihez a
zenekarvezető gyorsabb tempójú jazzszólója járult altszaxofonon, és a zenekar énekesnője, Helen O'Connell érzéki hangon búgva
fejezte be a dalt. Ebben a stílusban játszották először az “Amapolá"-t, majd a ,Yours "-ot és a ,Green Eyes"-t, amely ugyanolyan
veszett nagy siker lett, mint később a “Tangerinc". A lemezeladások is Dorsey sikerét mutatták, és a negyvenes évek közepén
zenekara a legnépszerűbbek között foglalt helyet. Ez a siker segítette át zenekarát 1946 kemény telén, amikor sok zenekar csődbe
ment, ám az ötvenes években már neki is nehéz helyzete volt, és 1953-ban ismét bátyjával közösen, saját sikeres zenekarát Dorsey
Brothers Orchestrává átkeresztelve dolgoztak. Együtt maradtak egészen Tommy haláláig, amikor már maga is beteg volt. Jimmy
Dorsey technikája egészen kiváló volt, korának egyik legjobb jazzszaxofonosa volt, és mind kortársaira, mind később jelentős
hatást gyakorolt.
Válogatott albumok: The Fabulous Dorset's In Hi-Fi Vols 1 & 2 (1954-55), a Dorsey Brothersszel: Live In Hi-Fi (1955-56),
The Fabulous Dorset's Vols 2 & 3 (1956), a Dorsey Brothersszel: Live In New York (1955-56). Antológiák: The Dorsey Brothers
Orchestra (1932-34), The Radio Years (1935), The Early Years (1936-41), Don't Be That Way (1935-40), Mostly 1940 (1939-40),
The Uncollected Jimmy Dorsey Vols 1-5 (1939-50), Film Tracks 1941-1948 (1941-48), Spotlighting The FabulousDorset's
(1942-45), csak részben vele: The Essential V-Discs (1943-46), Contrasts (1945), One Night Stand With Jimmy Dorsey And His
Orchestra (1949).

További információ: Herb Sanford: Tommy And Jimmy: The Dorsey Years.

DORSEY, TOMMY - 1905. november 19-én született a Pennsylvania állambeli Shenandoahban, Egyesült Államok. 1956.
november 26-án hunyt el. Bátyjához, Jimmyhez hasonlóan első zenei leckéit kisgyermek korában zenetanár édesapjuktól kapta.
Először trombitálni tanult, majd a pozanra tért át még egészen fiatal korában. Számos zenekarral játszott, gyakran bátyjával, első
közösen vezetett zenekarukat először Dorseys Novelty Six, majd később az átkeresztelés után Dorseys Wild Canaries néven
futtatták. Bátyjával együtt Dorsey a későbbiekben is sokszor játszott vezető zenekarokban, például Jean Goldkette és Paul
Whiteman vezetése alatt. Rendszeresen készített lemezfelvételeket is, gyakran a legnépszerűbb korabeli jazzsztárokkal. 1934-ben
Tommy és Jimmy közösen alakították meg a Dorsey Brothers Orchestrát, amely rendkívül népszerű lett. Valószínű, hogy a szoros
kapcsolat miatt a két testvér sokszor veszekedett, néha komolyan összezördültek, és egy ilyen alkalom után 1935 májusában
Tommy elhagyta a közös zenekart, és Jimmy egyedül vezette tovább azt. Tommy a Joe Haymes vezette kiváló tánczenekart vette át
és elhatározta, hogy azt a korszak legjelentősebb tánczenekarává teszi. Az évek során a legkiválóbb hangszerelőket foglalkoztatta,
így Axel Stordahlt, Carmen Mastrent, Paul Westont és Sy Olivert, a legbefolyásosabbat mind között, akinek a zenekar sikerében és
zenei rangjában a legnagyobb szerepe volt. Dorsey számos jeles jazzegyéniség szolgálatait is biztosította, így nála játszott Bunny
Berigan, Buddy Rich, Johnny Mince, Yank Lawson, Pee Wee Erwin, Buddy DeFranco, Gene Krupa, Charlie Shavers és Bud
Freeman. A közönség elvárásainak megfelelően a lehető legjobb énekeseket szerződtette big bandjéhez. A korai korszakban Jack
Leonard, aki a zenekar egyik legnagyobb slágerét, a “Marié'-t énekelte, a többiek Edythe Wright, Jo Stafford, Connie Haines és
Dick Haymes voltak. Az utóbbi igen ügyesen váltotta fel Dorsey legjobb énekesét, Frank Sinatrát. Jóllehet Sinatra a hírnevének
megalapozását a Harry James zenekarnál kezdte, de csak a Tommy Dorsey-val való együttműködés hozta meg számára a
nemzetközi sikert, és ugyanakkor ő is segítette a Tommy Dorsey zenekart ahhoz, hogy az a swingkorszak egyik legnépszerűbb
zenekara legyen. Bizonyos tekintetben ez a zenekar és zenei soundja ebben a korszakban az amerikai populáris zene szinonimája
volt a világban. Dorsey népszerűsége a zenekar nagy, negyvenes évekbeli sikere után tovaszállt a nagy napokkal, és sokakhoz
hasonlóan a televíziózásban keresett menedéket. Az ötvenes évek kemény idők voltak, és 1953-ban boldogan visszavette bátyját,
akinek saját együttese időközben szétesett. Tommy Dorsey neve Jimmynek új fénysugárt jelentett, és zenekarát átkeresztelte
Dorsey Brothers Orchestrává. Népszerűsége ellenére, semmi sem mutat arra, hogy arrogáns önbizalma lett volna. Dorsey mindig
tartózkodott jazzelőadói képességeinek értékelésétől, jóllehet a korai felvételei jó stílusérzéke tehetséges zenészt mutatnak.
Bátyjához hasonlóan Tommy Dorsey is j6 technikai adottságokkal rendelkezett, és a pozanjátékot új magaslatokra vezette.
Gördülékeny játéka különösen ideális volt a balladajátékra, szólói számos felvételen mintaszerűek. A későbbi generációk kiváló
pozantechnikával rendelkezd zenészei közül csak kevesen érik utol, és még kevesebben haladják tú1 szaktudásban. Tommy
Dorsey álmában fulladt meg 1956 novemberében.

Albumok: Tommy Dorsey Broadcasts For The American National Guard (1953), The Fabulous Dorset's In Hi-Fi Vols 1 & 2 (1954-55), a
Dorsey Brothersszel: Live In Hi-Fi (1955-56), a Dorsey Brothersszel: Live In New York (1955-56), Tommy Dorsey At The Statler Hotel
(1956), The Fabulous Dorset's Vols 2 & 3 (1956). Antológiák: The Dorsey Brothers Orchestra, The Indispensable Tommy Dorsey Vols 1/2
(1935-37), The Clambake Seven: The Music Goes Round And Round (1935-47), The Indispensable Tommy Dorsey Vols 3/4 (1937-38), The
Indispensable Tommy Dorsey Vols 5/6 (1938-39), The Dorsey-Sinatra Sessions (1940-42), Spotlighting The Fabulous Dorset's (1942-45), One
Night Stand With Tommy Dorsey Vol. 2 (1944), Carnegie Hall V-Disc Session, April 1944 (1944), csak részben Dorseyval; The Essential
V-Discs (1944-45), At The Fat Man's (1946-48), Solid Swing (194950), Sentimental And Swinging (1954-55).
További információ: Herb Sanford: Tommy And Jimmy: The Dorsey Years.

DREW, KENNY -1928. augusztus 28-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, elhunyt 1993.
augusztus 4-én. Drew csodagyermekként tanult zongorázni, első felvételeit 1949-ben Howard McGheevel készítette. Az ötvenes
években felvételekhez és klubfellépésekre olyan zenészek keresték meg, mint Coleman Hawkins, Lester Young és Charlie Parker.
Rendszeresen dolgozott Buddy DeFrancóval és közreműködött John Coltrane alapvető jelentdségű Blue Trainjének felvételénél. Az
ötvenes évek végén Buddy Richcsel dolgozott, majd 1961-ben Párizsba, végül 1964-ben Koppenhágába tette át székhelyét, ahol
haláláig élt. Adoptált városában Drew többnyire zeneszerzéssel és hangszereléssel foglalkozott, és sikeres vállalkozásai voltak a
zeneműkiadásban és -felvételben. Mindig talált időt saját felvételei elkészítésére és rendszeresen szerepelt a helyi csillagokkal,
mint Niels-Henning Orsted Pedersen és a vendégszereplő amerikai művészekkel. Az előadásokon Drew szívderítően komplexen
játszott, de időközönként kimutatta imádatát Bud Powell káprázatos mesterkéletlensége iránt. Fia, Kenny Drew Jnr. szintén
tehetséges zongorista, aki az édesapjáéra emlékeztető stílusban játszik.
Albumok: Sonny Rollins Quartet (1951), New Faces, New Sounds: Introducing The Kenny Drew Trio (1953), The Kenny Drew Trio I (1953),
Kenny Drew Quartet (1955), The Kenny Drew Trio 17 (1956), John Coltrane-nel: Blue Train (1957), This Is New (1957), A Harry Warren
Showcase (1957),1 Love Jerome Kern (1957), Jazz Impressions Of Pal Joey (1957), A Harold Arron Showcase (1957), Undercurrent (1960),

77
Niels-Henning Orsted Pedersennel: Duo (1973), Everything I Love (1973), Pedersennel: Duo 2 (1974), If You Could See Me Now (1974),
Pedersennel: Duo Live In Concert (1974), Morning (1975), The Kenny Drew Trio In Concert (1977), Lite Flite (1977), Ruby My Dear (1977),
Kenny Drew (1978), Home Is Where The Soul Is (1978), For Sure! (1978), Afternoon In Europe (1980), All The Things You Are (1981), It Might
As Well Be Spring (1981), Your Soft Eyes (1981), The Lullaby (1982), Moonlit Desert (1982), Swingin' Love (1983), And Far Away (1983),
Fantasia (1983), Recollections (1989).

DREW, MARTIN -1944. február 11-én született az angliai Northamptonban. Gyermekkorában kezdett dobolni, nevezetesen a
neves tánczenekari dobos, George Fierstone irányításával. A korai kezdés dacára eltelt egy kis idd, amíg teljes időben
foglalkoztatott profi zenész lett, de amikor már benne volt a szakmában, nagyon hamar Nagy-Britannia egyik legkeresettebb
dobosa lett. Számos klubban és lemezfelvételen játszott, számos brit és amerikai zenészt kísért brit turnéjuk során: Ronnie Scott,
Oscar Peterson, Buddy Tate, Dizzy Gillespie, Gil Evans és Freddie Hubbard voltak a legjelentősebb partnerei. Alkalmilag olyan
énekesekkel is dolgozott, mint Ella Fitzgerald, Jimmy Witherspoon, Anita O'Day és Nina Simone. Kiemelkedd mainstream dobos,
aki kellemes bop játékos is, és a jelenlegi nagybritanniai session dobosok legjobbjainak egyike, akinek finoman swingelő játéka
számos lemezen hallható.
Albumok: Red Rodney And The Bebop Preservation Society (1975), The Martin Drew Band (1977), The Oscar Peterson Big Four In Japan -
(1982).

DUDZIAK, URSZULA - 1943. október 22-én született a lengyelországi Straconkában. Kezdetben zongoratanulmányokat végzett,
majd az ötvenes évek végén kezdett énekelni, miközben Ella Fitzgerald lemezfelvételeit hallgatta. Néhány esztendő múlva már ó
volt szülőhazája legnépszerűbb énekesnője. Találkozott Michael Urbaniakkal, akinek később a felesége lett, a hatvanas években
közös felvételeket készítettek. A hatvanas évek végén tengerentúli turnékra indult, és a hetvenes években New Yorkban telepedett
le. Nyelvi akadályok nem voltak számára, amikor lemondott a szavakról és a szöveg nélküli vokalizációnak a scatnél sokkal
kalandosabb útját választotta. Dudziak, a rendkívül tehetséges énekesnő ötoktávnyi hangterjedelmét még elektromos eszközökkel
is kiterjeszti, és ezzel hangja további lehetőségeit találja meg. Számos vezető kortárs zenésszel, így Archie Shepppel, Lester
Bowie-val és másokkal dolgozott együtt, Jay Claytonnal, Jeanne Lee-vel, Bobby McFerrinnel és Lauren Newtonnal együtt a Vocal
Summit együttes tagja. Jóllehet, a legjobb adottságokkal rendelkezik, Dudziak választott stílusa azt jelenti, hogy viszonylag
kevesen, csak az avatottak ismerik.
Albumok: Neulborn Light (1972), Michael Urbaniakkal: Super Constellation (kb. 1973), Urszula (1976), Midnight Train (1977),
Urbaniakkal: Urbaniak (1977), Future Talk (1979), Ulla (1982), a Vocal Summittel: Sorrow Is Not Forever... But Love Is (1983).

DUKE, GEORGE -1946. január 12-én született a kaliforniai San Rafaelben, Egyesült Államok. Duke az iskolában tanult
zongorázni, ahol egy Les McCann inspirálta latin zenekarban zenélt, 1967-ben pedig Bachelor of Music minősítéssel elvégezte a
San Francisco Conservatoryt. 1965től 1967-ig a Half Note házi zongoristája volt, és olyan zenészeket kísért, mint Dizzy Gillespie és
Kenny Dorham. Ez élete hátralevő részére alapos zenei tanulmány volt. Hangszereléseket készített a Third Wave vokálegyüttesnek,
1968-ban Mexikóban vendégszerepelt. 1969-ben JeanLuc Ponty francia hegedűssel kezdett játszani, elektromos zongorát
használt Ponty elektromos hegedűjének kíséretéhez. Játszott a King Kong albumon, amelyet Frank Zappa komponált Ponty
részére. 1970-ben csatlakozott Zappa együtteséhez, a zene transzformálásának kísérleteként. Mint mondotta, korábban “zeneileg
túlságosan előre ment ahhoz, hogy rock and roll triolákat játsszon". Zappa arra biztatta, hogy énekeljen, vicceljen és használjon
elektronikát. Együtt írták az Apostrophe című lemezhez (1972) az “Uncle Remus" című dalt arról, hogy a feketék hogyan
viszonyulnak az elnyomáshoz. Billentyűs hangszerei hallhatók a Mothers Of Invention nagy felvételein - többek között a Roxy &
Elsewhere-en (1975) -, amelyeken a gördülékeny jazzjáték a rock és az avantgarde rezonanciájával kombinálva szól. 1972-ben
Cannonball Adderleyvel turnézott (Joe Zawinult váltva). Suke mindig vonzódott a soul jazzhez és miután elhagyta Zappát, teljes
egészében a funky jazz felé fordult. Az I Love the Blues She Heard My Cry (1975) a fekete zenei formákat retrospektív formában
kombinálja meleg, jó humorral és bizarr zenei elképzelésekkel: a Johnny Guitar Watsonnal való duettje például különösen sikeres.
Duke duókat készített a fúziós erődobossal, Billy Cobhammel, és a virtuóz basszistával, Stanley Clarkekal, amikor is
kvintesszenciális hetvenes évekbeli jazzrockot játszottak: erősítés és a ,tenyeresek" voltak divatban akkortájt. Duke-nak jelentős
humorérzéke is van: az 1978-as “Dukey Stick' úgy szólt, mint egy funkadelic lemez. Hívta azonban a csalogató középút, 6s a
Brazilian Love Affair (1979), azt mutatja, hogy magas színvonalú háttérzenét tud létrehozni. 1982-ben a Dream On a nyugati parti
hip könnyed háttérzenéjét foglalta magába. Duke azonban egy kissé mindig kiszámíthatatlan. Londonban a Wembley-bell Nelson
Mandela-koncerten egy csomó soulénekest kísértek, és a “Backyard Ritual" című szám hangszerelése Miles Davis Tutu című
lemezén kiváló.
Albumok: Jazz Workshop Of San Francisco (1966), Jean Luc Pontyval: Live In Los Angeles (1969), The Inner Source (1971),1 Love the
Blues She Heard My Cry (1975), Reach For It (1977), A Brazilian Love Affair (1979), Dream On (1982).

DUKES OF DIXIELAND - Frank Assunto trombitás (1922. január 29-én született a louisianai New Orleansben, Egyesült Államok,
1974. február 25-én hunyt el) és öccse, a pozanos Fred (1929. december 3-án született a louisianai Jenningsben, Egyesült
Államok, 1966. április 21-én hunyt el) 1949-ben alakították meg a Dukes Of Dixielandet, amely Horace Heidt vezetésével a “Youth
Opportunity Programme" keretében 19494611953-ig az Egyesült Államokban turnézott. New Orleansbe visszatérve a Famous
Door lett a székhelyük az elkövetkező négy esztendőben, nagy sikerük volt mind élőben, mind a Roulette és a Victor labeleknél
készített felvételeik által. Ebben az időszakban, amikor az eredeti New Orleans-i zenészek már meghaltak, vagy visszavonultak, a
Dukes of Dixieland együttest autentikus bandaként köszöntötték. Jóllehet, igen tehetségesek voltak, de nem voltak többek,
másak mint a többi revival zenekar, beleértve a brit tradicionális csoportokat is, amelyek ebben a korszakban burjánzottak. Nagy
szerencséjük volt, hogy már az indulásnál volt egy szerződésük az Audio-Fidelity Recordsszal, ahol megdöbbentően tiszta, a
legszuperebb demolemezeket készítettek velük, emellett alkalmanként Louis Armstrong is csatlakozott a bandához. 1964-ben
George Wein “Dixieland To Swing' turnésorozata keretében Edmond Hall-lel mint vendégszólistával, valamint Red Nicholsszal és
Gene Krupával Japánban vendégszerepeltek. Az eredeti Dukes of Dixieland Fred Assunto 1966. április 21-i halálakor Las
Vegasban befejezte tevékenységét. Frank 1974 februárjában New Orleansben hunyt el.
DUTCH SWING COLLEGE BAND - Ez a csiszolt stílusú, ügyesen hangszerelt repertoárral rendelkező együttes, amelyet 1945-ben
Peter Schilperoort klarinétos és szaxofonos alapított, 40 évvel megalakítása után még javában koncertezett. A zenészek között volt
Wout Steenhuis (gitár), az elhunyt Jan Morks (klarinét), Kees Van Dorsey (trombita), a brit Rod Mason (kornett) és a Louis
Armstrong hatása alatt álló trombitás/ kornettos Oscar Klein. Neves amerikai zenészek is büszkék voltak, ha “beülhettek" a ze-
nekarba. Schilperoort nevét úgy jegyezték meg mint a tradicionális jazz legelső holland nagykövetéét, miután 1952-ben kialakult

78
az Arie Ligthart bendzsós és gitárossal a hosszú ideig tartó partnerkapcsolat. Szaxofonosok és erősítés beállítása után a combo
eléggé eltávolodott New Orleanstól, amikor rock and roll-okat, country zenét, katonai indulókat állított be a repertoárjába, és az
általános popzene területére lépett. Schilperoort a hetvenes években megindította saját DCS Productions lemezcégét és a holland
királynő, Julianna lovaggá ütötte.

DUVIVIER, GEORGE -1920. augusztus 17-én született New Yorkban, Egyesült Államok, 1985. július 11-én hunyt el. Zeneiskolai
tanulmányok, főként hegedűleckék, után Duvivier egy New York-i szimfonikus zenekarban dolgozott, de hamarosan átlépett a jazz
világába, és miután itt a hegedűnek csak nagyon limitált szerepe volt, a nagybőgőre tért át. A negyvenes évek elején számos vezető
muzsikussal dolgozott kis- és nagyegyüttesekben, többek között Coleman Hawkins és Lucky Millinder társaságában. Hangszerelni
is kezdett, és számos partitúrát szállított a késői Jimmie Lunceford bandnek, és az elegáns, ám rövid életű Sy Oliver big bandnek.
Az ötvenes években kiterjedt stúdiótevékenységet folytatott, gyakran kísért énekeseket a lemezfelvételeiken, néhányukkal hazai és
tengerentúli turnékon is részt vett. Ezek között olyan jelentős személyiségek voltak, mint Lena Horne és Pearl Bailey. Játszott kis-
együttesekben és emellett folytatta hangszerelői tevékenységét is a hatvanas évekig. Ebben a korszakban Terry Gibbs, Bud Powell,
Shelly Menne, Eric Dolphy, Benny Goodman és Ben Webster együttesében játszott. Sok ritmusszekció domináns tényezőjeként
Duvivier nagy pontossággal és szép tónussal játszott. A hetvenes években is folytatta jazztevékenységét szerte a világban, olyan
zenészekkel dolgozott, mint Zoot Sims, Joe Venuti, Hank Jones és Warren Vaché Jnr.
Albumok: The Amazing Bud Powell (1953), Strictly Powell (1956), George Duvivier In Paris (1956), Joe And Zoot (1974), Hank
Jonesszel: Bop Redux (1977), Warren Vachéval: Iridescence (1981).

DYANI, JOHNNY MBIZO - 1945. november 30-án született a dél-afrikai East Londonban, 1986. október 25-én hunyt el. Dyani
életerős, emocionális bőgős volt, aki sok zenésztől tanult, sok olyan muzsikustól is, akiket sohasem méltattak jelentősebb
figyelemre. Az 1962-es Johannesburg Jazz Festivalon Chris McGregor kérte őt és a fesztivál további négy legjobb játékosát, hogy
alakítsanak együttest, és ezzel megalakult a legendás Blue Notes. Mint vegyes faji összetétele együttesnek, lehetetlen volt
Dél-Afrikában fellépniük, és ezért 1964-ben egy európai turné alkalmával letelepedett Londonban, ahol belépett a Chris McGregor
Group-ba, amely jó indítást adott neki a brit jazzszínpadon. Játszott a hattagú McGregor Groupban és a Brotherhood Of
Breath-ben (a big bandben, amelyet McGregor a szextett feloszlatása után alapított), Dyani 1966-ban Steve Lacyvel, Enricó
Ravával és Louis Moholoval Dél-Amerikában turnézott (a kvartett Steve Lacy neve alatt 1967-ben készítette el a The Forest And The
Zoo címe lemezt), majd a Spontaneous Music Ensemble-lel (1969) és a Musicians Co-Operative-val (1971) dolgozott. Az 1969-es
Actuel fesztiválon, amelyet a BYG francia lemezcég szervezett, egy olyan jam sessionön vett részt, amelyen Frank Zappa, Archie
Shepp és Philly Joe Jones is közreműködött. Dyaninak idővel elege lett a McGregor band feelingjéből, amely túlságosan a free jazz
köréhez tartozott, messze volt az ő személyes afrikai gyökereitől, és a hetvenes évek elején Dániába költözött, ahol John Tchicaival,
Don Cherryvel és Abdullah Ibrahimmal dolgozott. Zenélt David Murray-vel, Joseph Jarmannal, valamint a Detail trióban John
Stevensszel és a szaxofonos Frode Gjerstaddal is (utóbbiból lett a Detail Plus, amikor Bobby Bradford és mások vendégszerepeltek
a csapattal.) Dyani halála után számos al-bum jelent meg az emlékére, így Tchicai Put Up The Fifth, Stevens és Dudu Pukwana
Radebe (They Shoot To Kill) és a Blue Notes For Johnny címe lemeze és számos egyéni tiszteletadás McGregor, Pukwana és Moholo
részéről. Fia, Thomas dobosként szerzett hírnevet saját zenekarával.
Albumok: másokkal együtt Music For Xaba From Africa (1980), Mbizo (1981), Detaillal: Back(1972), Abdullah lbrahimmal: Good News
From wards And Forwards (1983), Angolian Cry (1985), a Africa (1973), Blues Notes For Mongezi (1976), Detail Plusszal: Ness (1987, felvétel:
1986), a Blue Notes In Concert (1978), Witchdoctor's Son Detail Plusszal: Way It Goes/Dance Of The Soul (1978), Song For Biko (1978),
Ibrahimmal: Echoes (1989, felvétel: 1985).

79
 E
EDISON, HARRY ,,SWEETS" - 1915. október 10-én született az ohiói Columbusban, Egyesült Államok. Edison, a Louis
Armstrong inspirálta trombitás kezdetben értékes korai kísérletekben vett részt a territory zenekarokkal, így például a kiváló
Jeter-Pillars zenekarral. Egy rövid Lucky Millinder-szerződés után Edison Count Basiehez csatlakozott 1938-ban, és egészen
1950-ig maradt, amikor Basie feloszlatta zenekarát. Edison ezután számos kisegyüttes vezetőjeként, szólistaként és
stúdiózenészként csinált hosszú karriert, alkalmilag olyan zenekarvezetőkkel is dolgozott, mint Buddy Rich. Részt vett a jazz At
The Philharmonic turnén, és az ötvenes években, amikor a Nellson Riddle zenekarban Frank Sinatra énekéhez a kísérő
trombitaszólamot játszotta, olyan milliók ismerték meg, akik még sohasem hallották a nevét. A hatvanas években alkalmilag ismét
Basie-vel dolgozott, ám legtöbbször szólistaként turnézott a nemzetközi klubés fesztiválkörökben. Az előadásokon Edison gyakran
használt wah wah tompítót és miután van néhány utánzója, szófukar bölcsességgel és leleményességgel játszik. Különlegessége a
megismételt egyes hangok, amelyet egyetlen más trombitás sem tud ilyen jól használni. Számos lemezfelvételén a jazz
legnagyobbjaival dolgozott, és folyamatosan dacolt a korával. 1989 novemberében a Frank Wess-Harry Edison Orchestra
szólistájaként Japánban részt vett a Fujitsu-Concord Jazz Festivalon.
Albumok: The Inventive Mr Edison (1953), Sweets At The Haig (1953), Harry,, Sweets " Edison I (1956), Blues For Basie (1957), Harry
Edison Swings Buck Clayton And Vice Versa (1958), The Swinger (1958), Harry,, Sweets" Edison 11 (1960).

EDWARDS, TEDDY - 1924. április 26-án született a Mississippi állambeli Jacksonban, Egyesült Államok. Gyermekkorában helyi
zenekarokban altszaxofonozott és ezen a hangszeren játszott akkor is, amikor 1940-ben Detroitba költözött. Territory
zenekarokkal Michiganben és Floridában turnézott, többek között Ernie Fields és Stack Walton vezetésével. A Walton bandben
számos ős-bopperrel játszott együtt, így Howard McGhee-vel, Wardell Gray-vel és Al McKibbonnal. Edwards 1944-ben
Kaliforniában telepedett le, s a Roy Milton vezette rhythm & blues zenekarban való közreműködés után McGhee-hez csatlakozott
és áttért a tenorszaxofonra. A McGhee band az elkövetkező években csak elvétve szerepelt, és felvételeket készített Ross Russell
Dial Records cége részére. Az eredmény négy olyan lemezoldal, a ,,Dilated Pupils", a ,,Midnight At Minton's", a ,,52nd Street Theme"
' és az,, Up In Dodo's Room" amelyek kiérdemelték a klasszikus minősítést. Az utolsó szám mind a rajongókat, mind a zenészeket
ráébresztette, hogy a tenorszaxofon lehetőségeinek más útjai is vannak, mint amelyeken korábban Coleman Howkins és Lester
Young jártak. Edwards koncepciója részben abból ered, hogy ifjúkorában az altszaxofonon kísérletezett, és hogy akkoriban Charlie
Parker zenéje érdekelte. Ez volt az első lemezfelvételi alkalom, ám a késői start ellenére nagyon gyorsan kitört, és a következő
hónapokban számos jelentós nyugati parti felvételen közreműködött. 1947 decemberében játszott Dexter Gordon egy felvételén,
ahol a két tenoros ,,The Duel" (párbaj) címmel duettezett, amely tökéletes sikerrel megismételte Gordon és Wardell Gray ,,The
Chase" ' című számának sikerét. Az ötvenes évek elején Edwards a Lighthouse rendszeres hétvégi szereplője volt, ahol Shorty
Rogersszet, Shelly Manne-nel, Hampton Hawesszel és másokkal játszott. 1954-ben csatlakozott a Max Roach és Clifford Brown
által közösen vezetett kvintetthez, amelyben Sonny Stitt-tet váltotta fel, később pedig maga is átadta a helyét Harold Landnak. San
Franciscóban is dolgozott ebben a korszakban, ám ezt többször betegség szakította meg, fogászati problémái voltak, kikerült a
reflektorfényből és a stúdiókból is. 1960-ban mint egy kvartett névleges vezetője a zongorista Joe Castro, a bőgős Leroy Vinnegar
és a dobos Billy Higgins társaságában készített egy Contemporary lemezt. Albumuk, a Teddy's Ready népszeri lett és Edwards a
következd évben a Contemporary stúdiójában újra együtt dolgozott McGhee-vel, aki éppen megszabadult a drogfüggőségtől. Az
album, a Together Again!, hasonlóan sikeres volt, és segített abban, hogy Edwards újra megalapozza karrierjét mint a jazz nagy
tehetségű előadója. A hatvanas években Benny Goodmannel és Milt Jacksonnal dolgozott, majd a hetvenes években Jimmy
Smithszel és Sarah Vaughan és Tom Waits énekesekkel. Nemzetközi turnézásba is kezdett, amelyet a nyolcvanas években is
folytatott. 1991-ben a Bill Berry and His LA Big Band-del koncertezett, a Hollywood Bowl-ban. Ezzel a zenekarral kisebb
megszakításokkal a hetvenes évek eleje óta együtt szerepelt. Edwards kiterjedt stúdiótevékenységet folytatott, játszott és
komponált rádió- és televízióadóknak. Sok dalt komponált, többek között a ,,Sunset Eyes "-t. A post-bop korszakban Edwards
gördülékeny, kreatív előadó, széles kísérletező és jelentős képzelőerejű mainstream elképzelésekkel, zenéje kortársi zene, de
mélyen gyökeredzik a jazz nagy bluesbefolyásoltságú hagyományaiban.
Albumok: Dexter Gordonnal: The Duel (1947), Teddy's Ready (1960), Together Again! (1961), Good Gravy (1961), Heart And Soul
(1962), It's Allright (1967), Feelin's (1974), Bill Berryvel: Hot And Happy (1974), The Inimitable (1976), Out Of This World (1980).
Antológia: Howard McGheevel: Trumpet At Tempo (1946).

ELDRIDGE, ROY -1911. január 30-án született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok, 1989. február 26-án
hunyt el. Roy Eldridge, a jazztrombitajáték egyik legfontosabb alakja, pályafutását a középnyugtit territory bandjeiben kezdte,
köztük Speed Webb és Horace Henderson csapatában, mielőtt 1930ban New Yorkba költözött. Számos zenekarral játszott itt,
például Teddy Hill-lel, valamint egy zenekarral, amelyet testvérével, Joe Eldridgedzsel közösen vezetett. 1935-ben csatlakozott
Fletcher Henderson zenekarához, majd megalakította saját csapatát, amely érezhetően sikeres volt, ám nem anyagilag, és ezért
elfogadta Gene Krupa ajánlatát, és 1941-ben csatlakozott hozzá. Hála a kiterjedt amerikai turnéknak, ez a szerződés nagy
elismerést hozott Roy Eldridge-nek, és számos lemezfelvételi alkalmat, szólólehetőségeket a “Rockin' Chair", az “After You've Gone'
és a ,,Let Me Off Uptown' című darabokban, utóbbiban Anita O'Day partnere volt. A hatalmas népszerűség ellenére, amelyet a
Krupával való közös játék hozott neki, ez a megpróbáltatások kora volt Eldridge számára, aki az egyetlen fekete bőrű volt a
zenekarban, s a rasszista zaklatás az ideg-összeroppanás határára vitte. Amikor Krupát 1943-ban bebörtönözték, Eldridge rövid
időre átvette a zenekar vezetését, mielőtt az feloszlott. Azután megalakította saját együttesét, mielőtt egy újabb lehetőséget kapott,
Artie Shaw fehér big bandjével, ahol azután megint találkozott a faji diszkriminációval. Egy rövid ideig saját big bandje volt, majd
kisegyüttesek vezetője lett. A negyvenes évek végén. ismét Krupával dolgozott, és csatlakozott a jazz At The Philharmonichoz. Az
ötvenes években Benny Goodmannel játszott, Európában szerepelt, és folytatta a JATP fellépéseket. Ebben az időszakban
következett be Eldridge személyes válsága, amikor az új trombitásgeneráció, Dizzy Gillespie-vel az élen, új elképzeléseket mutatott
be. Az európai tapasztalatok meggyőzték arról, hogy helye van a jazz főáramában, és hogy ezt a helyét mind a közönség, mind a
zenészek respektálják. A hatvanas években Eldridge Ella Fitzgeralddal, Coleman Hawkinsszal és Count Basie-vel játszott, és
Richie Kanrucával közösen vezetett egy zenekart. 1970-ben a New York Cityben levő Ryansban telepedett meg, ahol az évtized
második feléig maradt.
Eldridge heves, harcias szellemű játékos volt, akit gyakran láncszemnek tekintenek Louis Armstrong és Dizzy Gillespie között.
Habár e kijelentésben van némi logika, megfeledkezik Henry “Red" Allennek a jazztrombita történetében játszott fontos szerepéről,

80
Eldridge ősboptrombitásként való beállítása pedig távol ál1 az igazságtól. A negyvenes évek kiemelkedő trombitastilisztája volt,
merészen agresszív, a magas regiszterben való játéka könnyed előadásmóddal párosult, és lendülete, lelkesedése zenésztársaiból
is a legjobbat hozta ki. A bebophoz való közeledését egy maroknyi lemezfelvétel sejteti, ami azt mutatja, hogy tisztában volt a
környezetében végbemenő változásokkal, és kész volt ezek megismerésére/elsajátítására, még akkor is, ha sohasem ugrott fejest
ezekbe a dolgokba. Kétségkívül ösztökélte Gillespie-t, akivel a Minton'sban és más New York-i klubokban az éjfél utáni
sessionökön együtt játszott, ahol a bebop volt a fő táplálék. Az ötvenes évek végén és utána is, visszatért a swingalapú zenéléshez,
hangszerét mesterien kezelte, beceneve “Little jazz" lett. Eldridge óriás volt, aki a jazz “nagy öregjévé" vált anélkül, hogy elvesztette
volna azt a tüzet és azt az agresszivitást, amely mindig jellemezte játékát. Sajnos pályafutása 1980-ban szélhűdés következtében
véget ért, soha nem játszott többé.
Albumok: At The Three Deuces Club 1937 (1937), At Jerry Newman's (1940), Rare Broadcasts (1953), Roy Eldridge With The Oscar Peterson
Quartet I (1953), Roy Eldridge With The Oscar Peterson Quartet 11 (1954), Dizzy Gillespie-vel: Roy And Diz (1954), Trumpet Kings
(1954-55), Tour De Force (1955), Swing Goes Dixie (1956), Americans In Sweden (1957), That Warm Feeling (1957), Coleman
Hawkinsszal: At The Opera House (1957), Little Jazz Live In 1957 (1957), Hawkinsszal: The Newport Years Vol. 4 (1957), The Great English
Concert (1958), Art Ford's Jazz Party (1958), Roy Eldridge Sextet (1962), Richie Kanrucával: Comin' Home Baby (1965), The Nifty Cat Strikes
West (1966), The Nifty Cat (1970), Little Jazz And The Jimmy Ryan All-Stars (1975), Jazz Maturity... Where It's Coming From (1975), Happy
Time (1975), The Trumpet Kings At The Montreux Festival 1975 (1975), What It's All About (1976), Roy Eldridge 4: Montreux '77 (1977).
Antológiák: Heckler's Hop (1935-40), Roy Eldridge At The Arca-dia Ballroom (1939), The Early Years (1935-49), Ge-ne Krupával:
Drummin' Man (1941-42), The Little Jazz Trumpet Ensemble (1944).

ELLINGTON, DUKE - Edward Kennedy Ellington néven 1899. április 29-én született Washingtonban, Egyesült Államok, 1974.
május 24-én hunyt el. Ellington mórgyermekként zongorázni kezdett, de némi helyi sikere volt csak, és címfestőként kezdte
pályafutását. Tinédzseréveiben zongorázni és összhangzattant tanult, megkomponálta első számait, és általában véve aktív volt
Washington zenei életében Gyermekkori barátai között volt Sonny Greer, Artie Whetsol és Otto Hardwicke, 1919-től különböző
zenekarokban velük játszott, néha a városon kívül is. 1923-ban megkockáztatta, hogy New Yorkba menjen és ott Elmer
Snowdennel dolgozott, majd a következő évben megalakította saját együttesét, a Washingtonianst. 1924-ben a szövegíró Joe
Trenttel együttműködve megkomponálta a Chocolate Kiddies revü zenéjét. 1927-ben Ellington zenekara a keleti parti államokban
és számos New York-i klubban már sikeres volt. Az év végén sikerrel pályáztak a harlemi Cotton Club házizenekar-státusára a
meghallgatáson. E szerződés eredményei szinte felmérhetetlenek voltak: az állandó rádióadások igen széles körű hallgatósággal
ismertették meg a zenekart, és Ellington ezidőbeli turnéi és lemezfelvételei is innen eredeztethetők. Szerződésük 1931 elejéig
tartott. A harmincas évek elején hírnevét kiterjedt amerikai turnékkal szilárdította meg, filmekben szerepelt, Európában is
vendégszerepelt, és Londonban is fellépett 1933-ban. Az évtized végén a zenekar további szezonokra visszatért a Cotton Clubba.
A harmincas években és a negyvenes évek elején sok lemezfelvételt készített, nagy sikerei voltak, folytatta kiterjedt turnéit,
lemezfelvételeit egy rövid megszakítást leszámítva végig a negyvenes években, egészen az ötvenes évek elejéig, amikor - bár a
zenei minőség mindig magas volt -, a band egy időre kevésbe volt népszerű. Az 1956-os Newport Jazz Festival ismét régi
népszerűségüket mutatta, és az ötvenes évek hátralevő részében Ellington megszakítás nélkül turnézott, koncerteket adott az
egész világon. Ellington jelentős zeneszerző, aki dalok ezreit írta. Néhány a legismertebbek közül: “It Don't Mean A Thing (If It Ain'
t Got That Swing)", “Sophisticated Lady ", “In A Sentimental Mood", “Prelude To A Kiss", “Concert For Cootie (Do Nothin' Till You
Hear From Me)", “Cotton Tail", “In A Mellotone", “I Got It Bad And That Ain't Good", “Don't Get Around Much Anymore" “I'm
Beginning To See The Light", “Satin Doll". Késői éveiben számos filmzenét is írt, többek között az The Asphalt Jungle (1950),
Anatomy Of A Murder (1959), Paris Blues (1960) és az Assault On A Queen (1966) című filmekhez. További érdekesség, hogy elkezdett
nagyobb terjedelmű darabokkal foglalkozni, komponált néhány szvitet, egy sorozat vallásos művet, amelyek többségét
templomokban és katedrálisokban adták elő. Az évek során a zenekar összetétele figyelemre méltóan stabil maradt a tagok
többsége hosszú évtizedekig vele muzsíkált. A végtelen turnézások a hetvenes évek elején is folytatódtak, néhány szerződést még
a következő évekre hagyva. 1974-ben bekövetkezett halála után egy ideig fia, Mercer Ellington vezetésével még dolgozott a
zenekar, de az élharcosok, mint Harry Carney, kidőlése után, aki megállás nélkül 47 évig volt a zenekar tagja, a lélek és az
irányító fény kialudt. Azóta Ellington számtalan lemezfelvételében, a zenészek memoárjaiban és a rajongók seregének em-
lékezetében él tovább.
Duke Ellington elegánsan elutasította az analízist, a túl sok fecsegés, mondta, fabatkát sem ér. Amiről kedvvel beszélt, az
egy-egy jó szám volt. A fülbemászóan kesergő “Mood Indigo "-ról mondta: “Ez egy kisfiú és egy kisleány története. Körülbelül
nyolcévesek, és a lány szereti a fiút. Természetesen erről sohasem beszélnek, a kislány azt kedveli, ahogyan a fiú a kalapját
hordja. A fiú mindennap eljön a lány házához, aki az ablakból figyeli és várja. Aztán egy nap a fiú nem jön többé. A'Mood Indigo'
éppen azt mondja el, amit a lány érez." A történet, és a dallam, amely illusztrálja azt, jellegzetesen ellingtoni: magán viseli a
bonyolult kifinomultság fémjelét, egyben szemtelenül egyszerű is. Ellington zenéje sohasem túlzsúfolt. Könnyedén és finoman
árad. Minden hang a megfelelő helyen van. És milyen hangok! És milyen az egész együtt! Ellington viszonylagos jólétben született.
Apja főkomornyik volt, még a Fehér Házban is teljesített szolgálatot. A család mélyen vallásos volt, és még zeneszerető. A szülők
és a fiú imádták egymást. Ellington magáról azt mondta, hogy “elkényeztetett, vásott kölyök" volt. A szüleiről pedig: “Anyám
gyönyörű volt, apám csak elegáns." Évekkel később, amikor a zenekara a csúcson volt, így kiáltott a zongora mellől: “Mindenki
elegánsan nézzen ki." Es a zenészek így tettek. Ellington anyja zongorista volt, az ő hatására vette első zongoraleckéit egy Mrs
Clinkscales nevű tanárnőtől. Későbbi életében Ellington azt a szellemesen abszurd kijelentést tette, hogy egyike az első
dolgoknak, amit tanárnője megtanított neki az volt, hogy soha ne ossza meg a színpadot Oscar Petersonnal. De Mrs Clink-
scalesnél minden bizonnyal sokkal nagyobb hatást tettek rá azok a zongoristák, akiket a biliárdtermekben hallott, ahol - mint a
többi kiöltözött, önérzetes kamasz - továbbképzést kapott a szerencsejátékosok, zugügyvédek, zsebmetszők és szélhámosok
között. “Szívükben - mondta Ellington ezekről az emberekről - mindannyian nagy művészek voltak. Különösen egy zongoristát,
Oliver “Doc" Perryt becsült sokra, aki Mrs Clinkscales oktatásával összevetve, kevésbé szabályos, de annál sokkal gyakorlatibb
természetű leckéket adott Ellingtonnak - kottaolvasásból és az akkordok felismeréséből. Ellington tizenévesen lett hivatásos
zenész. Egyik legelső állása az volt, hogy egy utazó bűvész és jós produkcióját “hangulatos" zenével kellett kísérnie, a pillanathoz
illően improvizálva, ahogyan az éppen komoly vagy misztikus volt. 1914-ben írta első kompozícióit, a “Sorfa Fountain Rag"-et és
a “What You Gonna Do When The Bed Breaks Down?"-t. 18 éves korára Washington környékén különböző zenekarokat vezetett,
és gyorsan megtanulta, hogy a zenekarvezető, azért, mert ő az, aki megoldja a gondokat, általában több dollárral hagyja el a
fellépés helyét, mint a többi fickó az együttesből. Ily módon 20 éves korára kialakult a valódi Duke Ellington, a zongorista, a
zeneszerző és a zenekarvezető, készen arra, hogy mint a jazz leghatásosabb zenészeinek egyike, kibontakozzék, jóllehet jellegzetes
makacsságával Ellington mindig kitartott amellett, hogy ő népi zenét ír, nem jazzt.
Az Ellington bandnek a Cotton Clubban történő leszerződtetése idejére Greer és Hardwicke mellett Ellington olyan

81
kulcsfontosságú zenészeket verbuvált, mint James “Bubber" Miley, ő az első nagy “dörmögő" trombitása, Joe “Tricky Sam" Nanton
pozanos, Wellman Braud bőgős és Harry Varney, akinek baritonszaxofonja meghatározó szerepet játszott a zenekar egész
történetében, a szaxofonkórus gazdag és robusztus alapját képezve. Döntő fontosságú volt Ellington találkozása Irving Millsszel,
aki menedzsere lett. A húszas és a harmincas évek Amerikájában egy fekete zenész számára a túléléshez és a boldoguláshoz egy
szívós, fehér menedzser alapvető fontosságú biztosítékot jelentett. 1927-ben jelentek meg az első klasszikus felvételek, a “Black
And Tan Fantasy" és a ,Creole Love Call", az utóbbi Adelaide Hall legendás énekével. Ezekben és az olyan gyors tempójú
számokban, mint például a ,,Hot And Bothered" teljesen kialakult az ellingtont játékstílus. A hagyomány szerint egy big bandet
akkor értékeltek megfelelően, ha játéka úgy hangzott, mintha egy ember játszana. Ellington nagyzenekarainak minőségi
különbséget kölcsönzött az a tény, hogy ők mindig úgy játszottak, mint egy csomó igen tehetséges, de végtelenül össze nem illő
egyéniség, idézve a játéktermek “nagy művészeit". A Cotton Club ideális műhelyt és laboratóriumot jelentett Ellington számára.
Mivel Harlemben volt, az előadók kizárólag feketék voltak, ugyanakkor a törzsközönsége kizárólag fehérekből állt, akik a buja
egzotikus örömöket keresték. Ellington, aki élvezte a showman szerepét, azt nyújtotta a közönségnek, amit az kívánt: zenét a
tánckar számára mindenféle tempóban, a lassú erotikustól a végtelenül szenvedélyesig. Mindezt az úgynevezett ,jungle sounds"
színezte, amely fogalom akkoriban a piac igényét fejezte ki. Ez egyben faji bélyeget is jelentett, de Ellingtonban megvolt az ész és a
képesség, hogy átlépjen ezen, és olyan zenét nyújtson, amely teljesíti az elvárásokat is, miközben lefegyverzően a saját koncepciója
szerint játszik. Zenéje tehát valamiféle cinkos összekacsintás volt a hallgatósággal. Belépve a harmincas évekbe, az Ellington-
zenekar repertoárja olyan számokkal bővült, mint a ,Rocking' In Rhythm", az “Old Man Blues", a “The Mooch" és természetesen a
“Mood Indigo". A zenészek között most már megtalálható volt Juan Tizol pozanos, Cootie Williams trombitás, aki Miley tényleges
utóda lett, és a nagyszerű Johnny Hodges, az altszaxofonos, akinek melankóliába hajló lúgi játéka döntő fontosságú eleme lett
Ellington zenei palettájának. Hodges volt a legjellemzőbb példája annak az alapigazságnak, hogy aki egyszer Ellington hatása alá
került, az soha többé nem szabadult tőle. Williamshez és Tizolhoz hasonlóan Hodges is elhagyta a zenekart, hogy saját együttesét
vezesse, vagy egyszerűen egy másik zenekarban játsszon, de a visszatérés lehetőségét fenntartották. Egy zenészt ki lehetett emelni
az Ellington-együttesből, de Ellingtont nem lehetett kitörölni a zenészek fejéből. A harmincas években történtek az első kísérletek
olyan kompozíciók felvételére a repertoárba, amelyek hosszabbak voltak a három percnél (a korabeli gramofonlemezek
terjedelménél), ez 1931-ben a “Creole Rhapsody"-val kezdődött. Némi túlegyszerűsítéssel elmondható, hogy ez az időszak egyben
az Ellington-zenekar “komolyságának" elismertetéséért tett lépések időszaka volt. A pályán levő komolyabb kritikusok és zenészek
kezdtek felfigyelni rájuk. Olyan - egymástól igen különböző - személyiségek, mint Constant Lambert, Percy Grainger, Leopold Sto-
kowsky és Igor Sztravinszkij felismerték Ellington különleges és egyedülálló adottságait. Olyan kifejezések kezdtek feltűnni a
sajtóban, mint “Amerika legnagyobb élő zeneszerzője". Ellington továbbra is szerényen és könnyedén csak “a mi
zongoristánk"-nak titulálta önmagát. Egy biztos, Ellington komponálási módszerei minden szempontból radikálisan különböztek
versenytársaiétól. Ráfirkált néhány hangjegyet egy boríték hátoldalára, vagy egyszerűen agyába véste és azután zenekari próbán
dolgozta ki a darabot. Kezdetben még számos témát részben a zenekar tagjaival együtt komponált - ez állapítható meg a
megosztott szerzői jogokból: a “The Blues I Love To Sing"-et Mileyvel, a “Caravan'-t Tizollal és a “Jeep's Blues"-t Hodgesszal együtt
jegyzetté. A ,Bluebird Of Delhi" című szám az 1966-os,, Far East Suite"-ból egy olyan motívumból született, amit egy madár
énekelt Billy Strayhorn ablaka alatt. Strayhorn 1939-ben lépett be a zenekarba mint hangszerelő, zeneszerző, alkalmi zongorista,
Ellington legjobb barátja és zenei alteregója. Strayhorn, ez a kicsi, csendes, kedves ember, Ellington sikertörténetében alapvető
szerepet játszott. Az ő megjelenése a zenekarnál egybeesett a tenorszaxofonos Ben Webster és a briliáns fiatal bőgős, Jimmy
Blanton belépésével, utóbbi 1943-ban, 23 évesen meghalt. Egyhangú vélemény szerint a WebsterBlanton párossal az Ellington
band néhány olyan számot készített, amelyek Ellington életművének legjavába tartoznak. Ilyen például a “Jack The Bear" Blanton
újszerű bőgőszólójával és a “Just A-Settin' And A-Rockin", ahol Webster jól illusztrálta, hogy a jazzinterpretáció minősége inkább
a válogatásban és az összehangoltságban rejlik, mintsem a minél több hangban.
Ellington zeneszerzői teljesítménye egyszerűen felbecsülhetetlen. Derek Jewell Ellingtonról szóló nélkülözhetetlen életrajzában
úgy becsülte, hogy legalább 2000 kompozíciót írt, de a különféle papírszeletekre firkált dallamtöredékekkel együtt ez a szám
elérheti az 5000-et is. Ezek között számos olyan dallam van, amely népszerű standard lett - a “Sophisticated Lady", az “In A
Sentimental Mood", a “Don't Get Around Much Anymore" és az,, I'm Beginning To See The Light", hogy csak néhányat említsünk.
Ezeknek a kompozícióknak a fontossága, a zenei értékükön túl abban állt, hogy a szerzői jogból adódó bevétel igen hatékonyan
támogatta a zenekart, különösen a háború utáni időszakban, amikor a nagyzenekarok jóformán eltűntek az infláció, a televízió
rohamos terjedése, a nagy tánctermek bezárása és főleg a rock and roll érkezése miatt. Még Ellington sem volt teljesen védve ezen
nyomással szemben, és az ötvenes évek elején még tűrhető helyzet az évtized közepére még nehezebbé vált. A fordulópont 1956.
július 7-én a Newport Jazz Festivalon következett be. A zenekar hangulata a mélyponton volt. Az előző évben rákényszerültek arra,
hogy az anyagiak miatt olyan kínos kísérletekbe fogjanak, mint a ,Twelfth Street Rag Mambo" és a “Bunny Hop Mambo" kommersz
lemezfelvételei, plusz egy nyári szezon elvállalása egy vízirevünél, vonósokkal és két hárfával. A newporti fellépés is kínosan indult.
Amikor Ellington színpadra lépett, ott vette észre, hogy négy zenésze hiányzik. A zenekar eljátszott néhány számot, aztán elvonult.
Éjfél körül tértek vissza, ekkor már teljes létszámban, hogy eljátsszák a ,,Newport jazz Festival Suite"-et, amelyet Strayhorn ez
alkalomra komponált. Ellington, talán még a zenekar korábbi viselkedése miatti dühében, a “Diminuendo And Crescendo In Blue"
címez számot indította, egy csaknem húsz évvel korábban írt kompozíciót, mely vitán felül állandó darabja volt szokásos
koncertprogramjaiknak. Ez a mű két részből áll, amelyeket egy öszszekötő szakasz kapcsol egymáshoz, ezúttal a tenorszaxofonos
Paul Gonsalves játékával. Ekkor történt valami... Jelentkezett a korábban már elemzett játékterem-szindróma, ami nem nagyon
magyarázható másképpen mint külön-külön rendkívüli, de össze nem illő egyéniségek, nagy művészek együttműködése, amely
mégis fantasztikus hatást kelt. Gonsalves 27 kórust fújt végig, a tömeg őrjöngött, a zenekar négy ráadást adott, a híradások az
egész világon a jazz felvirágzásáról írtak, és részletes riport jelent meg a Time magazinban, a borítón Ellington képével. Newport
után egészen haláláig Ellington élete és karrierje egyetlen diadalút volt, az egész világra kiterjedő ünnepléssel, különféle díjakkal
és tiszteletbeli egyetemi doktori fokozatok elnyerésével, a világ vezető politikusaival és államfőivel való bensőséges találkozásokkal,
és ami a legfontosabb, nagy formátumú, terjedelmes zeneművekkel. A “Such Sweet Thunder" szvit például Ellingtonnak a
Shakespeare-drámák hőseit zenében megjelenítő kompozíciója, amelyet Strayhornnal együtt írt és amely olyan gyöngyszemeket
tartalmaz, mint a ,,Lady Mac". “Bár ő egy született arisztokrata hölgy volt - mondja Ellington - azt gyanítjuk, hogy a lelkében volt
némi rendezetlenség." Egy másik ilyen gyöngyszem a,, Madness In Great Ones", amelyet Hamletnek dedikált azzal a lakonikus
megjegyzéssel, hogy “akkoriban a bolond még nem ugyanazt jelentette, mint manapság". További együttműködést jelentett
Strayhornnal többek között egy elbűvölő feldolgozás Csajkovszkij “Diótörő szvit"-jéből és a ,,The Far East Suite". Mindezeknél még
élvezhető az akkor már idősebb állandó zenekari tagok káprázatos közreműködése: Hodges, Gonsalves és Carney a sza-
xofonkórusban, Lawrence Brown, Britt Woodman és Juan Tizol a pozanokon, Ray Nance és Cat Anderson a trombitaszekcióban.
Szinte hihetetlen, hogy amikor 1969-ben a zenekar a “70th Birthday Concert" című lemezt Angliában felvette, a zenekarban ott ült
Carney, Hodges és Williams, akik felett negyven év telt el azóta, hogy először csatlakoztak Ellingtonhoz, és a lemezen úgy

82
játszanak, mint egy csapat kölyök, akik egy jó éjszakai murit csaptak a városban. Azenekar friss és energikusjátéka-hogy olyan re-
pertoár esetében is élményszerű, amelyet több száz alkalommal eljátszott már fennállása évtizedei alatt - szinte egyedülálló.
Van azután egy másik oldala is a történetnek. Ellington mindig is vallásos ember volt. Későbbi éveiben egyre növekvő
érdeklődéssel fordult az egyházi zene komponálása és előadása irányába. Ennek eredete visszanyúlik 1945-ig, a “Black, Brown
And Beige' szvit “Come Sunday' tételéhez, és a “Reminiscing In Tempo"hoz, amelyet tíz évvel később írt, anyja halálát követően,
amiről így nyilatkozott: “Anyám halála a legnagyobb megrázkódtatás volt számomra. Nem voltam képes mást tenni, csak magam
elé meredtem. A zene jó1 tükrözi mindezt. Kellemes gondolatokkal indul. Majd valami rettenetes levertség vesz erőt az emberen.
Ezután lerázza ezt az érzést, és bizakodóan ér véget a darab." Egy olyan embertől, aki elutasította az analizálást, ez igen pontos
értékelés, nemcsak a kérdéses témával kapcsolatban, hanem egész életművére, teljesítményére vonatkozóan is. Miközben a
szokásos big band felállás keretei között dolgozott - 5 nádfúvós, 4 trombita, 3 pozan, bőgő, dob és a rendkívüli zongorista,
Ellington nem a megszokott módon játszott, és különlegesen változatos zenét produkált. Témái egyszerűségükben is
meghökkentően hatásosak, mintha csak az utcán találta volna őket, oly könnyedén csinálta az egészet. A zenekar hangzásbeli
értékei - az egyedülálló Ellington sound - az egyenként is kitűnő szólistákon alapul. Zenéjük lehetett lírai vagy győzedelmes,
elégikus vagy ünnepélyes, a blues mindig közel volt, és a zeneművek mindig bizakodó, optimista hangvétellel értek véget. Philip
Larkintól kölcsönözve a kitételt, aki Sidney Bechet-ről írta, de Duke Ellingtonra is érvényes: élete és munkássága úgy értékelhető,
mint egy messzehangzó igen.
Válogatott albumok: Carnegie Hall Concert (1943), The Hollywood Bowl Concert Vols 1 & 2 (1947), The Duke Is On The Air- From 77íe
Blue Note (1952), Ellington Plays Ellington (1953), Ellington At Newport (1956), A Drum Is A Woman (1956), Such Sweet Thunder (1957), Back
To Back, Side By Side (1958-59), Festival Session (1959), Anatomy Of A Murder (1959), 77íe Ellington Suites: The Queen's Suite, The Goutelas
Suite, The Uwis Suite (1959,1971, 1972), Swinging Suites By Edward E. And Edward G. (Suite Thursday/Peer Gynt) (1960), Nutcracker Suite
(1960), Piano In The Background (1960), Piano In 77íe Foreground (1961), Paris Blues (1961), Duke Ellington And His Orchestra Featuring
Paul Gonsalves (1962), Charles Mingusszal és Max Roachcsal: Money Jungle (1962), Duke Ellington With John Coltrane (1962), Duke
Ellington Meets Coleman Hawkins (1963), Symphonic Ellington (1963), My People (1963), Duke Ellington's Concert Of Sacred Music (First
Sacred Concert) (1964), The Far East Suite (1964), Billy Strayhornnal: Great Times (1964, felvétel: 1950), a Boston Pops Orchestrával:
The Duke At Tanglewood (1965), Ella Fitzgeralddal: Ella And Duke At The Cote D'Azure (1966), Far East Suite (1966), Duke Ellington - The
Pianist (1966-74), And His Mother Called Him Bill (1967), In The Uncommon Market (hatvanas évek), Second Sacred Concert (1968), 70th
Birthday Concert (1969), The Latin American Suite (1969), The New Orleans Suite (1970), The English Concert/Togo Brava Suite (1971), Ray
Brownnal: This One's For Blanton (1972), Third Sacred Concert (1973), Eastbourne Performance (1973), The Unknown Session (1979,
felvétel: 1960), In Concert At The Pleyel Pans (1990, felvétel: 1958). Antológiák: The Indispensable Duke Ellington Vols 1/2 (192729), The
Complete Duke Ellington Vol. 3 (1930-32), The Indispensable Duke Ellington Vols 3/4 (193034), The Complete Duke Ellington Vol. 7(1936-37),
The Indispensable Duke Ellington Vols 5/6 (1940), The Blanton-Webster Band (1987, felvétel: 194042), Johnny Come Lately (1942-45), Black,
Brown And Beige: The 1944-46 Band Recordings (1988, 3 LP/CD dobozos kiadás), The Intimacy Of The Blues (1986, felvétel: 1970, 1967),
Blues In Orbit (1988, felvétel: 1958-59), Blantonnal és másokkal: Soloes, Duets And Trios (1990, felvétel: 1932-67).
További információk: Stanley Dance: 77íe World Of Duke Ellington. Duke Ellington: Music Is My Mistress. Mercer Ellington-Stanley
Dance: Duke Ellington In Person. Derek Jewell: Duke: A Portrait Of Duke Ellington. James Lincoln Collier: Duke Ellington. Marck Tucker:
Ellington. 77íe Early Years. Ken Rattenbury: Duke Ellington: Jazz Composer

ELLINGTON, MERCER -1919. március 11-én született Washingtonban, Egyesült Államok. Az olyan fiúknak, akik hírneves
édesapjukkal azonos pályát választanak, általában elismertetési problémáik vannak. Mercer Ellingtonnál ez a probléma
fokozottan jelentkezett, mert édesapja Duke Ellington volt, aki nemcsak a jazztörténet két-három legnagyobb figurája közé számít,
hanem a huszadik század zenéjének is elismert mestere. A hátrányos helyzet ellenére Mercer a zenei pálya mellett döntött.
Washingtonban és New Yorkban folytatta zenei tanulmányait a húszas években, majd a harmincas években trombitásként saját
zenekarát vezette. Számtalanszor dolgozott olyan zenészekkel, akik édesapja köréhez tartoztak, így például Cat Andersonnal és
Billy Strayhornnal, de olyanokkal is játszott, akik azután csatlakoztak Dukehoz, amikor őt elhagyták. Olyan zenészeket is
szerződtetett, akik a bebop mozgalom elkötelezettjei voltak, mint például Dizzy Gillespie és Charles Mingus. A negyvenes évek
elején Mercer Ellington a Cootie Williams band menedzsere volt, és egy rövid ideig Duke zenekarában is játszott. Számos
szerzeményét édesapja vette lemezre, mint például a,, Things Ain't What They Used To Be", a “Jumpin Punkies" és a “Blue Serge'.
Mercer az ötvenes évek második felét apja zenekarában töltötte, jobbára adminisztrációs munkával foglalkozott. A hatvanas évek
közepén tért vissza a zenekarhoz, ahol Duke 1974-es haláláig maradt. Ettől kezdve átvette az Ellington zenekar vezetését és a
zenekari magot a nyolcvanas évek elején a Sophisticated Ladies című Broadway showban vezényelte. A Stanley Dance-szel közösen
írt önéletrajzát 1978-ban adta ki. Mercer Ellington a kilencvenes évekig vezetett egy zenekart, amely mélyen Duke Ellington
zenéjében gyökeredzett, jelenleg megpróbálja saját zenei egyéniségét kifejleszteni.
Albumok: Steppin' Into Swing Society (1958), Continuum (1974-75), Remembering Duke's World (1977), Take The Holiday Train (1980),
Duke Ellington's Sophisticated Ladies (1981), Music Is My Mistress (1983-84).

ELLIS, DON -1934. július 25-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok, 1978. december 17-én hunyt el. Ellis
munkásságának elismerése halála óta csak növekedett, és ma sokan úgy vélekednek, hogy a jazz kiemelkedő alakja volt.
Kisgyermek korától rajongott a rézfúvós hangszerekért, és már kétéves korától trombitált. A középiskola alsó osztályaiban saját
kvartettje volt, és a bostoni egyetemen zenekari tag. Első profi munkáját a Ray MicKinley-féle Glenn Miller Orchestrában kapta.
Katonai szolgálata után Don kisegyüttest alapított, amellyel a New York-i Greenwich Village kávéházaiban játszottak. Az ötvenes
évek végén számos neves együttessel, így Woddy Hermannal, Lionel Hamptonnal, Charles Mingusszal és Maynard Fergusonnal
játszott. Ellis emellett kisegyüttesekben is játszott, mert a kifejezés lehető legnagyobb szabadságát kívánta. 1961-62-ben a George
Russell szextett tagja volt. Atlantic Cityben tanárkodott, ahol kifejlődött és kirobbant érdeklődése az indiai ritmuspatternek iránt.
Ellis 1966-ban a Monterey Jazz Festivalon 23 tagú zenekarával elsöprő sikert aratott. Abszolút eredeti témáit valószínűtlenül
komplex notációval írta le. A szokásos big band zenében 4 ütés van ütemenként (4/4), ám Ellis magabiztosan és sikeresen
kísérletezett 5 ütésű, azután 9, 11, 14,17,19 és 27 ütésű ütemekkel. A metrumok mixelésével olyan nehézségek elé állította rit-
musszekcióját, hogy saját magának kellett megtanítani a dobosainak a megfelelő dobolást. Emellett rézfúvós hangszerekkel is
kísérletezett, így a négybillentyűs szárnykürttel és a superbone-nal. Utóbbi egy hibrid pozan, amelynek tolókája is van, és
billentyűi is. A hatvanas évek végén a Don Ellis Orchestra a CBS nagy progreszszív zene-kampányának egyik haszonélvezője volt,
és maguk is találtak fellépési lehetőségeket a rockfesztiválokon és koncerteken. Ellis zenéje helyeslésre talált a
Woodstock-generációnál, amely azt is elismerte, hogy feltűnést keltő úttörő. Valamennyi CBS albuma sikeres volt, művei
producere John Hammond és Al Kooper volt. Ellis megkapta “Az időforradalom atyja' jelzőt a jazzben, mert Ellis zenéje több volt
mint komplex. Tagadhatatlanul vidám, boldog volt. A 7/4-es “Pussy Wiggle Stomp', a ,Barnum s Revenge' (a “Bill Bailey"

83
újraalkotása), és a “Scratt And Fluggs' (főhajtás Lester Flatt és Earl Scruggs countryzenéje előtt) című számokat mind lendületes
lelkesedéssel, különleges rutinnal és szerfelett jó humorral szilajul játszotta. Ellis trombitajátéka különösen figyelemre méltó, a
kápráztató technikát hot jazz feelinggel kombinálta, amely tükrözte a Henry “Red" Allen iránti tiszteletét. Elektromos eszközökkel
is kísérletezett, például a ring modulátorral, amikor is trombitáját a kezdetlegesebb fejlettségi fokra visszaütő (atavisztikus)
nyögések és kiáltások generátorává tette. Ezzel ellentétesnek mutatkozott a Haiku című lemezen, amelyen gyengéd vonzerővel és
gyakran mélyen ható beleérzéssel játszott. Ellis tíz filmzenét írt, többek között a The French Connection (1971) című filmhez, amellyel
Grammy-díjat nyert. Briliánsam ambiciózus és innovatív “keleti" zenéje, mint az “Indian Lady“ és a “Turkish Bath" hasonlóan
különlegessé teszik zenéjét, mint Coltrane flörtölése volt a misztikus kelettel. Ellis kiemelkedő figura, aki megérett az
újraértékelésre. Azt mondta: “Nem állítottam, hogy a zeném jazz, third stream, klasszikus zene vagy valami más, egész egyszerűen
zenének hívom. ítélkezzenek Önök Don Ellis hangja felett."
Albumok: How Time Passes (1960), New Ideas (1961), Essence (1962), jazz jamboree No 1 (1962), Live At Monterey (1966), Live In 3/1/3/4
Time (1967), Electric Bath (1968), Shock Treatment (1968), Autumn (1969), The New Don Ellis Band Goes Underground (1969), Don Ellis At
Fillmore (1970), Tears Of Joy (1971), Connection (1972), Soaring (1973), Haiku (1974), Star Wars (1977), Live At Montreux (1978), Out Of
Nowhere (1989, felvétel: 1961).

ELLIS, HERB -1921. augusztus 4-én született a texasi Farmersville-ben, Egyesült Államok. Ellis 1941-ben a North Texas State
College diákja volt, többek között Jimmy Giuffre társaságában. A vizsgái után számos big bandben gitározott, így a Casa Loma
Orchestrában és Jimmy Dorseyval. Ezt a Soft Winds követte, amelyet a Dorsey ritmusszekció tagjaival, John Frigo bőgőssel és Lou
Carter zongoristával alakítottak, majd 1953-ban Barney Kessel helyét vette át Oscar Peterson triójában, ahol öt évet dolgozott Ray
Brown társaságában. Petersont elhagyva Ella Fitzgerald kísérője lett négy esztendőre, majd Julie Londonnal is dolgozott, és egy
évtizednyit a Los Angeles-i film- és televíziós stúdiók világában töltött. A hetvenes évek elején nagy sikerű együttműködést kezdett
más gitárosokkal, így Joe Pass, Charlie Byrd voltak a társai. Ellis játékában állandóan megfigyelhető a mély sUs és Charlie
Christian örökségének tovább élését tükrözi. Szekciótagként szuggesztív, mindig hibátlan, gyújtó hatású, és ezzel olyan magasra
helyezte a mércét PetersonnAl, hogy az később már alig-alig játszott gitárosokkal. Szólistaként kiváló, játéka bluesos izomzata az
öröm állandó forrása.
Albumok: The Oscar Peterson trio At The Stratford Shakespearean Festival (1956), Ellis In Wonderland (1956), Nothing But The Blues
(1957), Herb Ellis Meets Jimmy Giuffre (1959), Thank You, Charlie Christian (1960), Herb Ellis Quartet (1961), The Midnight Roll (1962),
Three Guitars In Bossa Nova Time (1963), Herb Ellis & Stuff Smith Together (1963), Herb Ellis & Charlie Byrd (1963), Herb Ellis Quintet
(1965), Hello, Herbie (1969), Joe Pass-szal: Jazz/Concord (1973), Pass-szal: Seven Come Eleven (1973), Ray Brownnal: Soft Shoe (1974),
Pass-szal: Two For The Road (1974), After You've Gone (1974), Hot Tracks (1975), Freddie Greennel: Rhythm Willie (kb.1975), Ross
Tompkinsszal: A Pair To Draw To (1976), Windflower (1977), Soft And Mellow (1978), Great Guitars: Straight Tracks (kb. 1978), Herb Ellis
At Montreux (1979), Great Guitars At The Winery (1980), Herb Mix (1981), Sweet And Lovely (1983), When You're Smiling (1983), Red
Mitchell-lel: Doggin' Around (1988).

ELSDON, ALAN -1934. október 15-én született Londonban, Anglia. Elsdon trombitálni tanult, mielőtt a jazzre tért volna át, és a
brit tradicionális bandák egész sorával játszott az ötvenes években. Miután ismert lett, a hatvanas évek elején megalapította saját
együttesét, ám a zenei idők változtak, és ő más tradicionális bandákhoz hasonlóan csődbe jutott. Elsdonnak azonban sikerült
megőriznie csapatát, és rendszeresen dolgozott klubokban, sörözőkben és alkalmilag más jelentősebb helyeken is. Vendégszereplő
amerikai jazz és blues muzsikusokkal turnézott Nagy- Britanniában a hatvanas és a hetvenes években. A nyolcvanas években
zenekara még mindig megvolt és amellett a Midnight Follies Orchestrában is kezdett játszani, valamint más együttesekkel is,
például Keith Nicholsszal. Annak ellenére, hogy Elsdon személyét összekapcsolják a tradicionális jazzszínpaddal, férfias
játékstílusa jó1 megfér a mainstreamben is.
Album: Jazz Journeymen (1977).

ERICSON, ROLF -1922. augusztus 29-én született a svédországi Stockholmban. Ericson már vagy két éve tanult trombitálni,
amikor Louis Armstrong 1933-as európai turnéja során annak hatása alá került. Fiatal tizenévesként Ericson profi játékos lett,
és a negyvenes évek végén számos felvételt készített. 1947-ben New Yorkba költözött, számos big bandben játszott, például
Charlie Barnet, Woody Herman és Elliot Lawrence együttesében. Ericsonnak tetszett a bebop, és játszott Wardell Gray-vel is. Az
ötvenes évek elején szülőhazájában Charlie Parkerrel turnézott és számos big bandben is szerepelt ez idő tájt, többel ezek közül
csak egy lemezfelvételre vagy televíziós adásra jött össze. Az évtized későbbi éveiben és a hatvanas években megosztotta idejét az
Egyesült Államok és Skandinávia között, olyan rangos zenészekkel játszott mint, Bud Powell, Brew Moore, Kenny Dorham, Stan
Kenton, Benny Goodman, Gerry Mulligan, Ernestine Anderson és Duke Ellington. A hatvanas évek második felében elmerült a
stúdiómunkában, mind az Egyesült Államokban, mind Németországban, ám arra azért talált időt, hogy a vendégszereplő
amerikai zenészekkel szerepeljen. 1990-ben Los Angelesben élt, ugyanolyan jó1 játszott, mint mindig, és csatlakozott az ellingto-
ni zenét játszó kisegyütteshez, amelyben Bill Berry vezetésével Marshall Royal, és Buster Cooper is szerepeltek.
Válogatott albumok: Duke Ellingtonnal: The 70th Birthday Concert (1969), Oh Pretty Little Neida (1971), Sincerely Ours (1978),
Stockholm Sweetenin' (1984).
ERSKINE, PETER - 1954. június 5-én született a New Jersey államban levő Somers Pointban, Egyesült Államok. Erskine már
totyogó kisgyermek korában dobolt és hatesztendős korában már feltűnt a Stan Kenton Stage Band Campsben. Alan Dawsonnál
tanult dobtechnikát, majd 18 esztendős korában csatlakozott Stan Kentonhoz. Három évig játszott Kentonnal, nemzetközi
turnékon vett részt, és megalapozta karrierjét mint dobos és mint tanár. 1976-ban csatlakozott Maynard Fergusonhoz, aki éppen
jazzrock fázisában volt, két esztendővel később a Weather Report tagja lett, amellyel a nyolcvanas évek elejéig maradt. A Weather
Reportot elhagyva Erskine stúdiókban dolgozott, lemezfelvételeket készített, és turnézott is a Michael Brecker és David Sancious
nevével fémjelzett Steps Aheaddel, valamint John Abercrombie-val. Technikája káprázatos, a legkiválóbb jazzrockdobosok egyike,
invenciót és ritmikai tisztaságot hoz a formába, finoman és swingelve játszik. A nyolcvanas évek végén saját együttesének
vezetőjeként igen aktív volt, amelyben Brecker és Abercrombie szerepelt, s amely a szerint a tradíció szerint játszik, amelynek
Erskine immár elismert mestere.
Albumok: a Weather Reporttal: 8:30 (1979), a Weather Reporttal: Night Passage (1980), Weather Report (1982), Peter Erskine
(1982), Steps Ahead (1983), John Abercrombie-val: Current Events (1985), Transition (1986), Motion Poet (1988).

ERVIN, BOOKER -1930. október 314n született a texasi Denisonban, Egyesült Államok, 1970. augusztus 31-én hunyt el.
Gyermekként Ervin pozanozott, de katonai szolgálata idején, az ötvenes évek elején áttért a tenorszaxofonra. Amikor Okinawán

84
állomásozott, ott saját kisegyüttesét vezette. A civil életbe visszatérve Ervin Joe Viola vezetésével a Berklee College Of Musicban
tanult, majd Ernie Fields rhythm & blues zenekarában és néhány délnyugati jazzcsoportban dolgozott. 1958-ban New Yorkba
költözött, ahol hosszan tartó, nem kötött kapcsolatba került Charles Mingusszal, amely a hatvanas évek közepéig tartott. Sok
lemezfelvételt készített Mingusszal, Randy Westonnal és saját együtteseivel is. Ervin erőteljes játékos, akinek stílusa a különböző
szaxofonosok stílusának ismeretét mutatja, mint például a texasi tenoriskola (édesapja Buddy Tate zenekarában pozanozott),
Lester Young, Dexter Gordon, Sonny Rollins és John Coltrane stílusáét, de óvakodik attól, hogy csak az egyiket kövesse, a maga
ura akar maradni. Melegen közeledik a balladákhoz, perzselően rohamoz a gyors tempójú számokban, amelyekben tüzesebb
játékosnak mutatkozik, mint legtöbb kortársa. 1970-ben ereje teljében volt, amikor utolérte a halál.
Albumok: Charles Mingusszal: Portraits (1959), The Book Cooks (1960), Cookin' (1960), That's It! (1961), Exultation! (1963), The
Freedom Book (1963), The Song Book (1964), The Blues Book (1964), The Space Book (1964), Dexter Gordonnal: Setting The Pace (1965),
The Trance (1965), Lament For Booker Ervin (1965), Structurally Sound (1966), Heavy! (1966), Booker And Brass (1967), The “In" Between
(1967), Booker Ervin (1968).

ETHERIDGE, JOHN -1948. január 12-én született Londonban, Anglia. Iskolás korában autodidakta módon tanult meg gitározni.
Az Essex University diákja volt, majd londoni jazzrock csoportokkal játszott a hetvenes évek elején, mielőtt csatlakozott volna a
Soft Machin-hoz (1975-78). Jó technikai adottságú gitáros, szólóiban mindazokat az effektusokat kihasználja, amelyeket egy
gitáron meg lehet szólaltatni. 1978-től 1981-ig Stéphan Grappellivel dolgozott, bemutatva a korábbi elektromos korszaka után az
akusztikus gitáros tudását. Közben megalakította saját együttesét, a Second Visiont is (1980-81), szólókoncertezett
Ausztráliában, a basszusos Brian Torff-fal amerikai turnén vett részt. 1983-ban brit turnéja volt Paul Rogers (bőgő) és Nigel Morris
(dob) közreműködésével trióban. A rockzenekarokkal való alkalmi szereplés (Global Village Trucking Company, Darryl Way's Wolf)
után Etheridge visszatért az átalakított Soft Machine-hoz. A nyolcvanas évek közepén Gary Boyle (gitár) partnere volt és egy
kvartettel dolgozott. Az utóbbi években Danny Thompsonnal játszik. Rendszeresen tart gitárkurzusokat.
Albumok: First Steps (1980), Stéphane Grappellivel: Live At Carnegie Hall (1983), a Soft Machine-nal: Softs (1986).

ETHNIC HERITAGE ENSEMBLE - Edward Wilkerson (1955. július 27-én született az indianai Terre Haute-ban, Egyesült
Államok, nádfúvósok), Kahil EI'Zabar (Clifton Blackburn néven 1953. november 11-én született az Illinois állambeli Chicagóban,
Egyesült Államok, ütőhangszerek). Az Ethnic Heritage Ensemble-t 1973ban alakította Wilkerson, El'Zabar és a szaxofonos,, Light"
Henry Huff, aki a trió első két albumán szerepelt. A Welcome lemezen a harmadik tag Kalaparush Maurice McIntyre volt, az An-
cestral Song és a Hang Tuff albumokon Joseph Bowie volt a közreműködő. Az Ethnic Heritage Ensemble tipikus második generációs
AACM csoport, amely az Art Ensemble Of Chicagót választotta példaképéül, részben a “kis hangszerek" használatát illetően és még
inkább abban az általános AACM érzelmi hangsúlyban, ahogyan a vonalközhöz, a sound-mint-textúrához és a fekete zenetörténet
tudatosságához viszonyul. Wilkerson az University Of Chicagót végezte el, a Little Anthony And The Imperialsszal, majd Bobby
Blanddal szerepelt, kiegészítésképpen az AACM-ben tanult olyan zenészekkel, mint Roscoe Mitchell, George Lewis és Henry
Threadgill. A legsokoldalúbb új chicagói szaxofonosok egyike, aki a 8 Bold Souls oktettet és a Shadow Vignettes nevű big bandet
is vezette. Kahil El'Zabar a Malcolm X School Of Musicon tanult és Donny Hathaway-vel meg Paul Simonnal dolgozott, azután az
AACM-ben Lester Bowie-val, Chico Freemannel és Muhal Richard Abramsszal, ő volt a szervezet elnöke is. Finoman és gyengéden
játszik a nyugati és az etnikai ütőhangszereken, és alkalmilag jajveszékelő énekhangon is énekel. Saját Ritual nevű együttesét is
vezeti, gyakran szerepel együtt Malachi Favorsszal. Lemezfelvételeiken számos vendégmuzsikus szerepelt, így Lester Bowie (The
Ritual, Sacred Love), Billy Bang (Another Kind Of Groove), David Murray (The Golden Sea), és a szaxofonos Ari Brown (Alika Rising).
Albumok: Three Gentlemen From Chicago (1980), Impressions (1981), Welcome (1983), Ancestral Song (1989), Hang Tuff (1992). Szóló
albumok: Edward Wilkerson: 8 Bold Souls (1987), a Shadow Vignettesszel: Birth Of A Notion (1986), Kahil El'Zabarral: The Ritual
(1986), Another Kind Of Groove (1987), Sacred Love (1988), The Golden Sea (1990), Alika Rising (1991).

EUBANKS, KEVIN - 1957. november 15-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Eubanks
nagyon muzikális családból származott: testvére, Robin Eubanks pompás pozanos, Ray Bryant, a nagybátyja, és édesanyja, Vera
Doctor of Music címmel rendelkezik. Kevin a Berklee College Of Musicon és Ted Dunbarral gitározni tanult. Kamaszéveiben John
McLaughlin játékát utánozta, ám 22 esztendős korától sokkal nagyobb befolyást gyakorolt rá Wes Montgomery szolid játéka. A
Montgomery-örökség jól észlelhető a munkásságában, mint ahogy Segovia, George Benson és Oscar Peterson hatása is érezhető.
1980-81-től az Art Blakey's Jazz Messengersszel, majd Roy Haynesszel, Slide Hamptonnal, Sam Riversszel, Gary Thomasszal
(While The Gate Is Open) és Mike Gibbsszel (Big Music) dolgozott. Gördülékeny stílusáért, jól megcsinált kortársi fúziós zenéjéért
kedvelik. Játszott Dave Holland agyondicsért 1990-es Extensions lemezén. Eubanks most pompás helyet talált magának a GRP-nél,
mint stabil művész, aki a szélesebb piacra számíthat.
Albumok: Kevin Eubanks - Guitarist (1982), Opening Night (1985), The Heat Of Heat (1988).

EVANS, BILL -1929. augusztus 16-án született a New Jersey államban levő Plainfieldben, Egyesült Államok, 1980. szeptember
15-én hunyt el. Evans, a modern jazz-zongoristák sorának egyik legkülönlegesebb és legnagyobb hatású tagja a Southeastern
Louisiana Universityn tanult, ahol a nyári szerződések Mundell Loweval és Red Mitchell-lel bevezették a jazzvilágba. 1951-től
1954-ig katona volt, 1954-55-ben Jerry Walddal játszott, 1955-56-ban a New York-i Mannes School of Musicban tanult, majd
Tony Scott klarinétossal megkezdte profi pályafutását. Lowe bemutatta a Riverside Recordsnál, és 1956-ban elkészíthette első
önálló triólemezét. Evans ezután Charles Mingusszal és George Russell-lel készített felvételeket. 1958-ban csatlakozott Miles
Davishez és központi szerepet játszott a Kind Of Blue albumon, amely alapvetően befolyásolta a modális jazz kifejlődését. Evans egy
év múlva elhagyta Davist, megalakította saját trióját, és a továbbiakban ezt a felállást favorizálta. A Scott LaFaroval és Paul
Motiannel készült felvételek (1959-61) a műfaj summázatónak tekinthetők (Portrait In Jazz, Explorations, élő felvételek a Village
Vanguardban). Evans a tragikusan, autóbalesetben elhunyt Scott LaFaróval elvesztette leghozzáillőbb partnerét, és a későbbi
felvételek nem érték el a korai Riversidefelvételek szintjét. Eddie Gomez volt a későbbiek közül a legkompatibilisebb bőgős az
elhunythoz viszonyítva. Evans szólófelvételeket készített, legérdekesebbek a rájátszásos Conversations With Myself darabjai,
dolgozott duóban Jim Hall-lal, Bob Brookmeyerrel és Tony Bennetttel, valamint nagyobb formációkkal és olyan zenészekkel, mint
Lee Konitz, Zoot Sims és Freddie Hubbard. Élete további részében Evans új triót hozott létre, amelyben Marc Johnson és Joe
LaBarbera társaságában, egyfajta újonnan talált szabadsággal játszott. Bár a heroinfüggőségtől végül is megszabadult,
drogproblémái mégis megmaradtak, és ezek vezettek korai halálához, amely gyomorfekélyből és más komplikációkból következett.
Evans zenei háttere szempontjából fontos az a tény, hogy ifjúkori zenei fejlődése a New York-i bebop színhelyétől távoli helyen
zajlott le. Bár korai játéka magán viseli a bop jelentős képviselőjének, Bud Powellnek hatását, és még szembeszökőbb a hard bop
zongorista, Horace Silver, valamint Lennie Tristano befolyása, mégis Evans fokozatosan kifejlesztette sajátosan lírai

85
“impresszionista' művészeti felfogását, amely visszafogott hangerőt jelent, és távol áll a bebop agresszivitásától. Zenei elgondolásai
döntő hatással voltak a modális jazz, és ezen túl a John Coltrane-iskola kifejlődésére. Ez utóbbinak legfontosabb zongoristája
McCoy Tyner, ő maga azonban nem követte ezt az irányzatot, mivel az igényeihez képest nem találta eléggé lírainak és
melodikusnak. A LaFaróval és Motiannel alkotott nagy Bill Evans-trió azt a lágyabb, kevésbé szembetűnően disszonáns
kifejezésmódot, egy olyan zongoristahagyományt testesített meg, amely ellentétes az akkor végül “győztesnek" mondható Tyner
játékával. A korszerű Jazzzongorajáték az Evans és a Tyner-stílus szintézise irányába tart, de ma már nyilvánvaló, hogy Evans
zenei öröksége a gazdagabb. Technikailag Evans mutatta az utat egy eredeti, modern jazz-zongora-stílus kifejlesztése irányába.
Legfontosabbnak mondható sokszor utánzott, de jellegzetesen egyéni harmóniakezelése, különösen egy akkord hangjainak
megközelítési, elrendezési módját illetően, azaz a harmóniamenet felrakása és szétírása. Red Garland, aki Evans elődje volt Miles
Davis együttesében, eltávolodott ugyan Bud Powell funkciós harmóniai kereteket használó stílusától, de Evans volt az (és kisebb
mértékben Wynton Kelly), aki először meghatározta teljes kibontakozásban az új zongorajáték-stílust, az ún. “rootless voicings'-et.
Ezek csak az akkord nélkülözhetetlen hangjait őrzik meg (nélkülözve magát az akkordot, melyet gyakran a bőgős játszik), és a
korszerű jazzzongorajáték lényegét jelentik. Evans a hangszínnek a jazz-zongorajátékban szokásosnál szélesebb skáláját
alkalmazta a jobb (hangkitartó) pedál finom használatával, és a hangsúlyok variálásával az akkord hangzásában. Evans te-
matikusai, “racionálisan" improvizált; ahogy ő mondta, “egy improvizáció felépítésének tudománya, már amennyiben annak
szabad nevezni, akár egy tucat életre elég elfoglaltságot ad bárkinek."
Hatása a zongoristákra olyan meghatározó, mint John Coltrane-é a szaxofonosokra. Néhány közülük szélesebb körben ismert,
mint maga Evans - ilyen Herbie Hancock, Keith Jarrett vagy Chick Corea, de Hampton Hawes, Paul Bley és legutóbb Michel
Petrucciani is ezek közé tartoznak. Utánzóinak légiói igyekeztek eltitkolni a hallgatók elől stílusának teljesen eredeti voltát,
ahogyan azt ő az ötvenes évek második felében, illetve a hatvanas évek elején kifejlesztette, és Evans zenéje még ma is újabb és
újabb titkokat rejt.
A trió felállás volt Evans ideális formációja, és zongoraszóló stílusa (a rájátszásos Conversations With Myself kivételével) kevésbé
impozáns. A LaFaróval és Motiannel alkotott trió biztosan egyike a jazztörténet legnagyobb kombinációinak. Ennek az együttesnek
a “kollektív improvizációja" ritmikai újításokat alkalmazott, különösen a bőgőjátéknál, amikor is nemcsak a szokásos ritmustartó
kísérőszerepre kárhoztatták. Evans ezt úgy magyarázta, hogy “akkoriban senki más nem játszott trióban oly módon, hogy engedte
volna a zenét egy bentről fakadó ritmusból táplálkozni, ahelyett hogy állandóan csak a szokásos módon, határozottan egyértelmű
formában játszották volna le a számot." A látszólagos lazaság azonban Evans kései stílusában sok félreértéshez és éles kritikához
vezetett. Archie Shepp például úgy kommentálta, hogy “Debussy és Satie már megcsinálták ezeket a dolgokat", Cecil Taylor úgy
találta, hogy Evans zenéje “érdektelen, kiszámítható, és hiányzik belőle a vitalitás". Mint James Collier írta: “Ha Milton megírhatta
az 'Il Penserso' -t, Bill Evans is megalkothatta a 'Turn Out The Stars' című számot. De Milton megírta az 'L'Allegro' -t is, Evans
viszont ilyen lendülettel nem komponált."
A melankólia Evans természetes hangulata, és a ritmus a leggyengébb oldala, nem swingel erőteljesen és nem eléggé érdekli a
,stenker". Cannonball Adderley elmondta, hogy amikor Bill Evans csatlakozott Davishez “Miles megváltoztatta az együttes korábbi
kemény stílusát egy lágyabb hangvételre. Bill briliáns volt sok területen, de az igazi kemény modern jazzt nem tudta hozni..."
Amikor Evans határozottan, gyors tempóban játszott (mint a Montreux 1968 albumon), az eredmény erőltetettnek és kontrolltalanul
idegesnek hangzik, és Wynton Kellyvel vagy Tommy Flanagannel ellentétben nem egy elsőrendű kísérő. Mindennek ellenére Bill
Evans igen hatásosan swingelt, ha egy jó dobos hajtotta, mint például Philly Joe Jones az Everybody Digs Bill Evans című albumon
(hallgassák meg a Minority című számot), és sok olyan erőteljesen swingelő zenész van, akinek a zenéjében megtalálható Evans
hatása. Bill Evansról azt is el kell mondani, hogy egy maréknyi jazzmuzsikushoz hasonlóan ő sem volt a blues mestere. Gyorsan
megtanulta a blues feldolgozást elkerülni, bár abszolút biztonsággal fogta meg a moll blues lényegét (lásd John Carisi csodálatos
“Israel" című számát), részben mert a melodikus mollharmónia a modern jazz hangzásalapja, amelyet Evans is segített
kifejleszteni. Evans egyre növekvő mértékben játszotta saját szerzeményeit, amelyek kifogyhatatlanul remekül sikerültek és
ötletesek, gyakran tartalmaznak szokatlanul hosszú frazírozást, eltolt ütemet, és mellesleg sok közülük barátnőiről nyerte címét
(“Waltz For Debby", ,One For Helen", “Show-Type Tune", “Peri-Scope", 11 Laurie", “Turn Out The Stars"_ Blue In Green"). De az
eredetisége éppúgy érvényesült akkor is, amikor ismert örökzöld dalokat dolgozott fel (“Beautiful Love", “Polka Dots And
Moonbeams", “Someday My Prince Will Come ", “My Romance", “My Foolish Heart"). Evans rögzített (lemezre vett) zenei öröksége
igen terjedelmes.
Albumok: New Jazz Conceptions (1956), Everybody Digs Bill Evans (1958), Portrait In Jazz (1959), Jim Hall-lal: Undercurrent (1959),
Explorations (1961), Sunday At The Village Vanguard (1961), Waltz For Debby (1961), More From The Vanguard (1961), Empathy (1962),
Moonbeams (1962), How My Heart Sings (1962), Freddie Hubbarddal: Interplay (1962), Conversations With Myself (1963), Trio (1964), The Bill
Evans Trio Live (1964), Trio (1965), Bill Evans At Town Hall (1966), Hall-lal: Intermodulation (1966), A Simple Matter Of Conviction (1966),
Further Conversations With Myself (1967), Alone (1968), California Here I Come (1967), Bill Evans At The Montreux Jazz Festival (1968),
Jazzhouse (1969), Montreux 77 (1970), The Bill Evans Album. (1971), George Russell-lel: Living Time (1972), Live In Tokyo (1972), Since We Met
(1974), Re: Person 1 Knew (1974), Intuition (1974), Montreux 111 (1975), The Tony Bennett/Bill Evans Album (1975), Tony Bennett-tel:
Together Again (1976), Alone (Again) (1976), Eloquence (1976), Harold Landdal: Quintessence (1976), Lee Konitzcal, Warne Marsh-sal:
Crosscurrents (1977), From The 70's (1977), You Must Believe In Spring (1977), New Conversations (1978), Toots Thielmansszal: Affinity
(1978), I Will Say Goodbye (1979), We Will Meet Again (1979), The Paris Concert: Edition One (1983, felvétel: 1979), The Paris Concert: Edition
Two (1984, felvétel: 1979), Consecration 1 and ll (1990, felvétel: 1980), The Brilliant (1990, felvétel: 1980).

EVANS, DOC - Paul Wesley Evans néven 1907. június 20-án született a Minnesota állambeli Spring Valley-ben, Egyesült Államok,
1977. január 10-4n hunyt el. Középiskolás korában több hangszert is kipróbált, amelyhez a húszas évek végén a kornett járult. A
harmincas évek elején Minneapolisban és környékén játszott, már csak a kornettre koncentrált és komoly helyi tekintélye lett. A
harmincas években játszott, komponált és hangszerelt, de emellett zenén kívüli tevékenységet is folytatott. A negyvenes években
alkalmilag New Yorkban és Chicagóban játszott, de mindig visszatért Minneapolisba. Bunk Johnsonnal, Miff Mole-lal, Tony
Parentivel és más neves jazzmuzsikusokkal dolgozott, de többnyire saját együtteseivel. Az ötvenes és a hatvanas években
folyamatosan aktívan zenélt, néha olyan muzsikusokkal dolgozott, mint Turk Murphy, ám változatlanul jobban kedvelte Min-
nesota zenei kis vizeit a gazdagabbam egyenetlenebb kiugrás lehetőségénél. A tradicionális jazz gördülékeny játékosa, Bix
Beiderbecke követője, hangja ugyanolyan tiszta, ám kevésbé eredeti.
Albumok: Turk Murphyvel: New Orleans Jazz Festival (1955), Traditional jazz (kb.1955-57), Cornet Artistry (kb. 1956). Antológiák:
Doc Evans And His Dixieland Jazz Band (1947), Bunk Johnson And Don Ewell With Doc Evans And His Band (1947), Jazz Heritage Vol. 1 (1949),
Blues In Dixieland (1949).

EVANS, GIL - Ian Ernest Gilmore Green néven 1912. május 13-án született a kanadai Torontóban, 1988. március 20-án hunyt el.

86
Bár autodidaktaként lett zenész, zongoristaként és zeneszerzőként rendkívüli szakmai színvonalat ért el, jóllehet tehetségének
legjavát mint hangszerelő nyújtotta. Első zenekarát 1933-ban alakította Kaliforniában, ahol felnőtt. A zenekar részére ő készítette
a hangszerelések nagy részét és ez a feladata akkor is megmaradt, amikor később a népszerű énekes, Skinnay Ennis kísérő
zenekarává váltak. Eddig a pontig Evans munkái is követték a kommersz tánczenekarok által igényelt hagyományos vonalat, de az
ő zenei ambíciói más területek felé vitték. Az a hosszan tartó munka, amelyet a negyvenes években mint Claude Thornhill fő
hangszerelője végzett, adta meg neki azt a lehetőséget, amelyre már régóta vágyott, hogy különböző hangzásokat és szokatlan
zenei megoldásokat próbáljon ki. Thornhill előszeretettel használta a halk, lassú hangsúlyváltással bíró, tompa árnyalatú zenei
sémákat, amelyek megfelelő hátterül szolgáltak kifinomult zongorajátékához. Ez a világ érdekes zenei műhely volt Evans számára,
aki mindig is úgy értékelte az ott szerzett tapasztalatokat, hogy azok döntő befolyással voltak későbbi munkájára. A Thornhillnél
töltött idő vége felé Evans igen nagy létszámú együttesek számára írt elmélyült, szomorkás zenét. Ekkorra azonban már nagyon
vágyott arra, hogy kipróbáljon valami újat, mivel érezte, hogy az a zene, amelyet a zenekar számára megírattak vele, túlságosan
statikussá és komor hangulatúvá vált. Ugyanebben az időben Gerry Mulligan is a Thornhill-zenekar tagja volt, és ő is írt hangsze-
reléseket. Mindkettejüket lenyűgözte a radikális új bebop-zenészek által kifejlesztett hangzásvilág, Charlie Parker és Miles Davis
nevét említve meg. 1948-ban Evans és Mulligan egy hangszerelés-sorozatot kezdett elkészíteni Davis kilenctagú zenekara
számára. Ezek a lemezek, amelyek később Birth Of The Cool általános cím alatt kerültek kiadásra, igen meghatározó hatást
jelentettek a jazz fejlődésére az ötvenes években. Annak ellenére, hogy Evans karrierjének ezen a pontján kitűnő munkát végzett,
még sem anyagilag, sem a kritikusok értékelésében nem ért el sikereket. Az ötvenes évek végén Evans ismét együtt dolgozott
Davisszel olyan korszakalkotó albumok létrehozásában, mint a Miles Ahead és a Sketches Of Spain. Davis számára írott hangsze-
relései a Thornhill-korszak alatt kifejlesztett zenei koncepcióknak és a Davis által magáévá tett visszafogott trombitajáték
igényeinek igen szerencsés találkozását képezték. Ezekben és a későbbi években a saját zenekara részére írott hangszerelésekben
Evans olyan hangszereket használt, mint például a tubák és a basszuspozanok, szélesítve mindezzel a zenekari hangzásvilág
rendelkezésére álló színeit, és ezek hozzásegítették őt, hogy egy senki máséval össze nem téveszthető, jellegzetes hangzást és
stílust teremtsen. Mint sok más tehetséges zeneszerző és hangszerelő, Evans is nagyon igényelte, hogy ötleteinek kivitelezésében
rendelkezésére álljon egy állandó zenekar, de ezt igen nehéz volt elérnie. Az ilyen együttesek, amelyeket végül is időnként
összehozott, csak igen rövid ideig álltak fenn, bár szerencsére néhányan lemezen örökítették meg nagy hatású munkáikat.
Evans folytatta a munkát. A hangszerelések mellett több terjedelmes zeneművet is komponált, noha sokszor még az is
bizonytalan volt, hogy ezek valaha is bemutatásra kerülnek. Végül is a hetvenes évek elején lehetősége nyílott egy saját
nagyzenekar létrehozására, amely rendszeresen játszott, és zenéje bemutatta Evans készségét az akkori popzene legjobb
tendenciáinak és eszköztárának felhasználására.
Miután a hetvenes években számos nemzetközi koncertkörúton vettek részt, Evans munkássága szélesebb körben vált ismertté
és presztízse ennek megfelelően emelkedett. Ezzel együtt népszerűsége is megnőtt, amikor nyilvánvaló lett a közönség számára,
hogy zenéje nem valami elvont, csak a beavatottak számára érthető művészet, hanem könnyen befogadható és határozott
kapcsolatot mutat a korai jazz nagy tradícióival. A hetvenes évek végére az Evans által írott zene még különösebbé vált, mint
korábban bármikor, még intenzívebben használta az elektronikus effektusokat és a popzene megjelenési formáit. Jellegzetes
példája ennek az, hogy számos Jimi Hendrix-szerzeményt meghangszerelt és lemezre vett jazz-zenekarával. Kreativitása a
csökkenés legkisebb jelét sem mutatta a nyolcvanas évek első felében, és Evans folytatta a koncertkörutakat, a lemezfelvételek, a
rádióés televíziófellépések megerőltető sorozatát, miközben egyre több kompozícióval és hangszereléssel látta el zenekarát is. Egyik
legutolsó megbízatása Stingtől származott, amikor is Jimi Hendrix ,Little Wing' című kompozíciójának egy kitűnő változatát
meghangszerelte.
Evans a jazztörténet legkiválóbb zeneszerzőinek és hangszerelőinek egyike, aki mestere volt az alapjában véve egyszerű és
könnyen érthető koncepción nyugvó bonyolult hangszerelések készítésének. Egész pályája során hangszerelései elkészítésekor
messzemenően figyelembe vette a jazzmuzsikusok igényeit saját zenei elképzeléseik megvalósítására, az egyébként szabályszerűen
elgondolt és felépített művön belül. Valószínűleg ezért tartotta kitüntetésnek számos neves jazzmuzsikus, hogy Evans különböző
zenekaraiban játszhatott az évek során, hogy csak néhány nevet említsünk: Steve Lacy, Elvin Jones, Lew Soloff, George Adams,
Ron Carter és David Sanborn.
Evans munkássága, még a legbonyolultabb műveit beleértve is, a zenei szabadság és spontaneitás olyan irigylésre méltó érzetét
kelti, amelyet még a vele egyenrangú hangszerelők közül is csak igen kevesen értek el.
Albumok: Miles Davisszel: Birth Of The Cool (1948-50), Davisszel: Miles Ahead (1957), Gil Evans And Ten (1957), Davisszel: Porgy And
Bess (1960), Davisszel: Quiet Nights (1962), Great Jazz Standards (1959), Davisszel: Sketches Spain (1960), Out Of The Cool (1960), Into
The Hot (1961), The Individualism Of Gil Evans (1963-64), Blues In Orbit (1969), Where Flamingos Fly (1972), Svengali (1973), The Gil Evans
Orchestra Plays The Music Of Jimi Hendrix (1974), Montreux Jazz Festival '74 (1974), There Comes A Time (1975), Synthetic Evans (1976),
Priestess (1977), Gil Evans At The Royal Festival Hall (1978), The Rest Of Gil Evans At The Royal Festival Hall (1978), Little Wing (1978),
Parabola (1978), Live At The New York Public Theatre (1980), The British Orchestra (1983). Antológiák: The Thornhill Sound (1947).

EWART, DOUGLAS -1946. szeptember 13-án született a jamaikai Kingstonban. Ewart 1963ban Chicagóba költözött, majd az
AACM-nél tanult. Korai példaképei Charles Mingus, Clifford Brown és Eric Dolphy voltak, később fagottozni és
basszusklarinétozni tanult, kiegészítendő az eredetileg altszaxofonon és más szaxofonokon, valamint fuvolán tanultakat. Számos
AACMbeli kollégájával játszott együtt, felvételeket készített (például) Roscoe Mitchell (Sketches From Bamboo), Muhal Richard Abrams
(Lifea Blinec), Anthony Braxton (For Trio), Leo Smith (Budding A Rose), és Henry Threadgill társaságában, az X-75 csoportban. Ewart
1971-ben a pozanos George Lewis-val társult, amely jelenleg is léte-ző kapcsolat, számos Lewis-produkcióban szerepelt (Chicago
Slow Dance, Shadowgraph, Homage Charles Parker) és készített vele egy duólemezt is. Ewart a Red Hills klarinétkvartett vezetője,
emellett tehetséges hangszerkészítő, különösen híresek a csodálatosan elkészített Ewartfuvolák.
Albumok: George Lewis-Douglas Ewart (1979), Red Hills (1981).

87
 F
FADDIS, JON -1953. július 24-én született a kaliforniai Oaklandben, Egyesült Államok. Faddis kisgyermekként kezdett
trombitálni, 11 esztendős korában trombitatanára, Bill Catalano vezette be Dizzy Gillespie zenéjébe. 13 éves korában Faddis
rhythm & blues bandekben játszott és mainstream repertoár big bandekben, két évvel később találkozott Gillespie-vel, amikor
együtt játszottak egy San Francisco-i workshopon. 1971-ben Faddis csatlakozott Lionel Hamptonhoz, majd a Thad Jones-Mel
Lewis Jazz Orchestrába került. A következő években e zenekar tagja volt, és emellett alkalmilag Gil Evansszel, Oscar Petersonnal,
Charles Mingusszal, Gillespie-vel zenélt. Gillespie maga mutatta be a széles nyilvánosságnak. Azóta megfontoltan dolgozik saját,
Gillespie-éhez hasonlító stílusa kialakításán. Mindazonáltal zenéje mélyen gyökeredzik a bebopban, és segítséget adott az idősebb
mesternek abban az időben, amikor a menő jazzrock adaptálására akarták rávenni. A koncertek és lemezfelvételek, ahol a két
trombitás együtt játszott, rendkívül sikeresek voltak, mind zeneileg, mind anyagilag és egyfajta munkamódszert mutattak
Faddisnak az elkövetkező évekre. A nyolcvanas évek elején Faddis elsősorban a stúdiómunkának élt, de talált időt
lemezfelvételekre és turnékra Jimmy Smith, Jackie McLean és McCoy Tyner társaságában. A nyolcvanas évek végén csatlakozott
Gillespie-hez egy big band keretében, amely világkörüli turnéra indult, amellett saját együttesei élén is tevékenykedett. Faddis a
legérdekesebb postbop trombitások egyike, a jazztradíciók mély értője, technikája ragyogó. Tiszta, csengőszerű soundja jó1 illik
mély érzésű játékához. A jazz legtehetségesebb és legjelentősebb zenészeinek egyike.
Albumok: Oscar Peterson And Jon Faddis (1975), Youngblood (1976), Dizzy Gillespie-vel: Dizzy Gillespie Jam, Montreux '77 (1977), Good
And Plenty (1978), Legacy (1985), Clark Terryvel: Take Double (1986).

FAGERQUIST, DON -1927. február 6-án született a Massachusetts állambeli Worcesterben, Egyesült Államok, 1974. január
24-én hunyt el. A negyvenes évek elején a Mal Hallett banddel dolgozott, majd 1944-ben csatlakozott Gene Krupához. Néhány évig
Krupával zenélt, trombitajátéka jól illett a bopos játékhoz, amelyet a zenekar az évtized végén adoptált. A Krupa band után
Fagerquist egy kis időt Artie Shaw-ná1 töltött, mielőtt a Woody Herman's Third Herd tagja lett. Később Les Brownnal és a Dave Pell
Octettel dolgozott, amely a Brown band kiszenekari leágazása volt. Fagerquist kitűnő szólista volt, a nyugati parton, az ötvenes
években kiterjedt tevékenységet folytatott, lemezfelvételeket készített Shelly Menne, Pete Rugolo, Art Pepper és mások
társaságában, többek között a hatvanas évek közepén a népszerű Sy Zentner big banddel.
Albumok: Gene Krupával: Drummin' Man (1945-47-es felvételek), Dave Pell-lel: The Irving Berlin Gallery (1953), The Don Fagerquist
Nontet (1955, csak az egyik oldalon), Art Pepper Plays Shorty Rogers And Others (1957), 8 By 8 (1957), Si Zentnerrel: My Cup Of Tea
(1964).

FAIRWEATHER, DIGBY -1946. április 25-én született az Essex grófságbeli Rochfordban, Anglia. Fairweather kezdetben félprofi
trombitásként szülővárosában és környékén játszott. 1971-ben megalakította kisegyüttesét, később többek között Eggy Ley, Dave
Shepherd és Alex Welsh vezetésével játszott. 1977 elején Fairweather megtette a döntő lépést és teljes időben foglalkoztatott profi
zenész lett. Alkalmilag saját együtteseit vezette és szerepelt a Midnite Follies Orchestrában. Játszott kisegyüttesekben is, mint a
Velvet, amelyben Len Skeet, Ike Isaacs és Denny Wright voltak a partnerei. Trombitazongora duót alakítottak Stan Barkerrel,
akivel közös oktatási tevékenységet is végeztek, szerepelt a Pizza Express All Starsban és Brian Priestley szeptettjében.
Fairweather kiváló mainstream trombitás, telt, zengő hanggal, méltóságteljes játékstílusa jó1 illik a balladákhoz. Játékát
kiegészítendő, Fairweather íróként és rádiósként is tevékenykedik, kiadott művei között szerepel néhány jazz inspirálta elbeszélés,
egy trombitaiskola, valamint a Priestley-vel és la Carr-rel közösen írott életrajzi lexikon, a jazz: The Essential Companion.
Albumok: Dig & De Swarte (1977), Hahvin' Fun (1978), Going Out Steppin' (1979), Songs For Sandy (1983), Stan Barkerrel: Let's Duet
(1984).

FARLEY AND RILEY - Noha a Red McKenzie zenekar tagjaiként kerültek reflektorfénybe 1935-ben az Onyx Clubban, sem Eddie
Farley (1904. július 16-án született a New Jersey államban levő Newarkban, Egyesült Államok, trombita), sem Mike Riley (1904.
január 5-én született a Massachusetts állambeli Fall Riverben, Egyesült Államok, 1984. szeptember 2-án hunyt el, pozan) nem
vették a jazzt nagyon komolyan. Színpadi fényüket Eddie Londonnak köszönhették, aki szintén a McKenzie band tagja volt, a
közönség szerette őket. Farley and Riley akkor lettek rendkívül népszerűek, amikor előadták és lemezre vették a Red Hodgson által
írt “The Music Goes 'Round And 'Round" című számát, amelyet az 52. utca nem jazz közönségének szántak. Farley és Riley később
népszerűségüket kihasználva saját zenekarokat alakítottak, ám sikerük nem a zenei minőségtől, hanem a közönség szeszélyétől
függött.
FARLOW, TAL - Talmage Farlow néven 1921. június 7-én született az észak-karolinai Greensboróban, Egyesült Államok. Farlow
csak 1942ben kezdett gitározni, de még az évtized vége előtt elég magas szintre emelte tudását ahhoz, hogy Dardanelle, a
kabaréénekes kíséretében szerepeljen a vibrafonos Marjorie Hyamsszal és a klarinétos Buddy DeFrancóval. 1950-ben invenciózus
gitárosként csatlakozott egy másik vibrafonoshoz, Red Norvóhoz, akivel hosszan tartó, gyümölcsöző zenei kapcsolatuk kezdődött.
Az együttes harmadik tagja Charles Mingus volt. Az ötvenes években Farlow saját trióját vezette, később azonban visszavonult a
zenétől és címfestőként kereste a kenyerét. A hatvanas évek végén számos fesztiválon vett részt, a hetvenes évek végén ismét
nyilvánosan lépett fel és a nyolcvanas években újólag együtt szerepelt Red Norvóval, az Egyesült Államokban, NagyBritanniában
és Európában turnéztak, amelyek végül egy 1981-es televíziós dokumentumfilmhez, a Talmage Farlow-hoz vezettek.
Albumok: Early Tal (1953), Tal Farlow Quartet (1953), The. Tal Farlow Album (1954), Autumn In New York (1954), The Artistry Of Tal
Farlow (1954), The Interpretations Of Tal Farlow (1955), A Recital By Tal Farlow (1955), Red Norvóval: The Guitar Layer (1955), Tal (1956),
The Swinging Guitar Of Tal Farlow (1956), Fuerst Set (1956), Second Set (1956), This Is Tal Farlow (1958), The Guitar Artistry Of Tal Farlow
(1959), Tal Farlow Returns (1969), On Stage (1976), A Sign Of The Times (1976), Trilogy (1976), Tal Farlow 78 (1978), Chromatic Palette
(1981), Cookin' On All Burners (1982), The Legendary Tal Farlow (1984),

FARMER, ART -1928. augusztus 21-én született az Iowa állambeli Council Bluffsban, Egyesült Államok. Art Farmer,
ikertestvéréhez, a bőgős Addison Farmerhez hasonlóan korán kezdett zenélni. A negyvenes évek közepén Kaliforniában trombitált.
Jay McShann, Gerald Wilson, Benny Carter és mások zenekarában dolgozott, majd 1952-ben csatlakozott Lionel Hamptonhoz,
akivel 1953-ban Európában turnézott, jelentős figyelmet keltve a sztárokkal megszórt csapatban, Clifford Brown, Gigi Gryce,
Jimmy Cleveland és Quincy Jones társaságában zenélt. Farmer az ötvenes évek közepétől az ötvenes évek végéig New York-ban élt,
dolgozott és olyan zenészekkel készített felvételeket, mint Gryce, Jones, Horace Silver, Gerry Mulligan és George Russell. Benny

88
Golsonnal együtt a Jazztet társvezetője volt, majd később Jim Hall-lel vezettek egy kvartettet. A hatvanas években Farmer egyedül
kezdett turnézni, klubokban és fesztiválokon játszott szerte a világban, s ezt a hetvenes évekig folytatta. 1976-ban Art Pepperrel
elkészítette az On The Road-ot. A nyolcvanas években alkalmilag Clifford Jordannal dolgozott, elkészítették a Mirage, You Make Me
Smile cíű lemezt, majd a nagyra tartott Blame It On My Youth-0t, és néhány albumon ismét együtt dolgozott Golsonnal. Európában,
ahol néhány esztendeig élt, rendkívül népszerű lett lírai játéka. A hatvanas években szárnykürtre váltott, s ekkortól Farmer
soundja és stílusa nagyon jó1 illett a balladákhoz, amelyeket meleg, néha gyászos hangulatban, a melódiát átalakító képességgel,
végtelen invencióval adott elő.
Albumok: Clifford Brownnal, Quincy Jonesszel: 'Scuse These Bloos (1953), The Art Farmer Quintet (1954), Art Farmer Septet (1954),
Early Art (1954), When Farmer Met Gryce (1955), Evening In Casablanca (1955), Farmer's Market (1956), Donald Byrddel: Two Trumpets
(1957), Portrait Of Art Farmer (1958), Modern Art (1958), Brass Shout (1959), The Aztec Suite (1959), Nature Boy (1960), Meet The Jazztet
(1960), Big City Sounds (1960), Art (1960), The Jazztet & John Lewis (1961), The Jazztet At Birdhouse (1961), Perception (1961), Here And
Now (1962), Listen To Art Farmer (1962), Interaction (1963), Live At The Half Note (1963), To Sweden With Love (1964), The Many Faces Of
Art Farmer (1964), Sing Me Softly Of The Blues (1965), Baroque Sketches (1966), The Time And The Place (1967), Art Farmer Quintet Plays
Great Jazz Hits (1967), Art Worker (1968), Art Farmer & Phil Woods (1968), From Vienna With Art (1970), Homecoming (1971), Gentle Eyes
(1974), A Sleeping Bee (1974), Talk To Me (1974), To Duke With Love (1975), Yesterday's Thoughts (1975), The Summer Knows (1976), At
Boomers (1976), On The Road (1976), Crawl Space (1977), Art Farmer Live In Tokyo/Art Farmer Meets Jackie McLean (1977), Something You
Got (1977), Big Blues (1978), Something Tasty (1979), Yama (1979), Isis (1980), A Work Of Art (1981), Manhattan (1981), Warm Valley
(1982), Mirage (1982), Maiden Voyage (1983), Ambrosia (1983), You Make Me Smile (1984), The Jazztet: Real Time (1986), Blame It My
Youth (1988).

FAVORS, MALACHI -1937. augusztus 27-én született a Mississippi állambeli Lexingtonban, Egyesült Államok. Favors vallásos
családból származott, (édesapja lelkipásztor volt), ahol nem helyeselték a világi zenét. 15 esztendős korában kezdett bőgőzni,
mégpedig Wilbur Ware hatására. Iskolái befejezése után profi zenész lett, Freddie Hubbardot és Dizzy Gillespie-t kísérte.
Chicagóba költözött, ahol 1955-ben Andrew Hill-lel, 1961-ben Muhal Richard Abramsszal játszott az Experimental Bandben,
1965 óta, azaz a kezdetektől az AACM tagja. Játszott Roscoe Mitchell és Lester Bowie együttesében, majd 1969-ben velük együtt
csatlakozott Joseph Jarmanhoz, és megalakították az Art Ensemble Of Chicagót, amely a kilencvenes évekig vitte “Great Black
Music: Ancient to the Future " diadalmas zászlaját. Az Art Ensemble-en kívül Mitchell és Bowie saját lemezein is közreműködött,
ugyanúgy, mint zenésztársaival, az AACM-tagok közül Kalaparusha Maurice McIntyre-rel, a dobos Sunny Murray-vel és a From
The Root To The Source gospelegyüttessel. 1976-ban vették fel a Sightsong című lemezt Abramsszal duóban és két évvel később
elkészítette szólólemezét, a Natural And The Spiritualt, amely az Art Ensemble saját AECO labeljén jelent meg. Favors, aki alkalmilag
a Maghostut nevet is használja különbözőképpen írva, tipikusan mutatja az AACM miszticizmus iránti érdeklődését, és egyszer így
adta meg életrajzát: “mintegy 43 000 éve létezem. Körben jártam és a legfelsőbb erőnek, Allah A Magasságos Köszönöm Jézus J6
Isten A Magasságosnak engedve a Föld bolygón Isaac testvér és Maggie Mayfield Favors megfelelő csatornáin jöttem. A Mississippi
állambeli Lexingtonon keresztül Chicagóban landoltam, azzal a céllal, hogy Zenei Hírnök legyek." Talán hihetőbb ennél másik
kijelentése, mely szerint az a döntése, hogy szabad zenét játszik, olyan tett, amely anyagi áldozatokkal járt a számára. A free jazz
bőgőjáték egyik legkiválóbb képviselője, aki játszik elektromos basszust is, citerázik, bendzsózik és kezeli az afrikai balafont is.
Albumok: Muhal Richard Abramsszal: Sightsong (1976), Natural And The Spiritual (1978).

FAVRE, PIERRE -1937. június 2-án született a svájci Le Locle-ben, Neuchatel mellett. Az autodidakta Favre formálódó éveit a
Philly Joe Jonesszel, Bud Powell-lel és Benny Bailey-vel való dobolással töltötte, és emellett egy cintányérüzemben dolgozott,
mielőtt kialakította saját stílusát a hatvanas évek free jazzének egyik csúcstriójában Irene Schweizer (zongora) és George Mraz
(bőgő) társaságában. Az utóbbit később a Németországból jött Peter Kowald váltotta fel. A szaxofonos Evan Parker beállása további
lehetőségeket mutatott az együttesnek. Favre a másik három zenésszel együtt szerepelt Manfred Schoof European Echoes lemezén,
ám ezzel el is lankadt az érdeklődése az európai új jazz további explozív dolgai iránt. Az új hangzások kutatásának vágya indiai és
más ütősökkel, az énekes Tamiával hozta össze, és megalapította Drum Orchestráját. Fegyvertárába különböző harangok,
csörgők, gongok és cintányérok is beletartoztak, amelyeket ezekben az években j61 lehetett az ECM labelen hallani. Favre olyan
zenészekkel is játszott, mint Peter Brötzmann, John Tchicai, Don Cherry és Eje Thelin. Hoszszabb együttműködése a francia
nádfúvós Michel Portallal 1972-ben kezdődött. A soundlehetőségek kiterjesztése iránti empátiája Favret hangszerének kiemelkedő
újítójává teszi.
Albumok: Santana (1968), Pierre Favre Quartet (1969), Gunter Hampellel, Joachim Kuhnnel és Albert Mangelsdorff-fal: Solo Now
(1976), Arrivederci/Le Chouartse (1981), Singing Drums (1984), Manfred Schooffal: European Echoes (1969), Michel Portallal: á
Chateauvallon (1972), Barre Phillipsszel: Music By... (1981), Joe McPheevel: Topology (1941), John Surmannel: Such Winters Of Memory
(1983), Mal Waldronnal: Mal Waldron Plays The Blues (1946), Tamiával: De La Nuit... Le Jour(1982).

FAWKES, WALLY - 1924. június 21-én született Vancouverben, Brit Columbia, Kanada. Fawkes nagyon fiatalon
Nagy-Britanniába költözött, ahol a negyvenes évek közepén George Webb együttesébe került. Ez a zenekar egyike a legelső
együtteseknek, amelyek jelentős figyelmet kaptak a tradicionális jazzboom alatt. 1947-ben zenekarbeli társával, Humphrey
Lytteltonnal együtt elhagyta Webb zenekarát, és a későbbi új zenekar alapító tagja lett. Ez a kapcsolat 1956-ig tartott, amely mind
a zenészeknek, mind a közönségnek nagy nyereség volt. Lyttelton zenekara után Fawkes számos más zenekarban, például Bruce
Turner és Sandy Brown oldalán szerepelt, akivel 1954-ben és 1956-ban felvételeket készített (mindkét session egy 1989-es
albumon újra megjelent), és saját félprofesszionális együttesét, a Troglodytest is vezette, amely a korabeli tradicionális brit színpad
sok zenekaránál jobban swingelt. Később Fawkes, a tehetséges, Sidney Bechet által inspirált klarinétos, akinek jelentős hírneve
lett tradicionális körökben, egy darabig szabadúszóként zenélt a London környéki sörkocsmákban. Fawkes néhány évtizeden át
“Trog" álnéven a Daily Mail “Flook" című tréfás rajzsorozatának alkotója volt, amelyhez a szöveget George Melly énekes írta. Fawkes
a nyolcvanas években is folytatta pályáját, számos kiváló lemezt készített, többek között újra dolgozott Lytteltonnal és Ian
Christie-vel, aki szintén baráti partnere volt a brit tradicionális jazz nagy napjaiban.
Albumok: Bruce Turnerrel, Sandy Brownnal: Juicy And Full Toned (1954-56-os felvételek), Wally Fawkes And The Neo-Troglodytes
(kb.1978), Humphrey Lytteltonnal: Is Seems Like Yesterday (1984), Ian Christie-vel: That's The Blues Old Man (1984), Wally Fawkes And
The Rhythm Kings (kb. 1985), Whatever Next! (1986), October Song (kb. 1986). Antológia: Lytteltonnal: A Tribute To Humph, Vol. I
(1949-50-es felvételek).

FEATHER, LEONARD - 1914. szeptember 13-án született Londonban, Anglia. Zongoratanulmányok után Feather autodidakta

89
hangszerelő lett, és a harmincas évek elején egy sor lemezfelvétel producere volt, amelyhez ő adta a hangszereléseket, a
partitúrákat. A zenészek között olyan kaliberűek voltak, mint Benny Carter, akit 6 ajánlott a BBC Dance Orchestra tagjának
Henry Hall zenekarvezetőnél. A harmincas évek közepén Feather az Egyesült Államokba települt, és a következő évtizedben
folytatta lemezproduceri ténykedését, néha olyan különleges eredeti anyagokat rögzítve, mint Louis Armstrong, Lionel Hampton
(“Blowtop Blues") és Dinah Washington (“Evil Gal Blues") játéka, illetve éneke. Feather ezenkívül koncerteket szervezett, és számos
további lemezprodukcióban vett részt. Továbbra is komponált dalokat olyan előadóknak mint Sarah Vaughan, Ella Fitzgerald,
Cannonball Adderley és Sonny Stitt. Mindezek ellenére legjelentősebb tevékenysége a kritikaírás volt számos folyóirat, így az
Esquire és a Down Beat számára. Később a Los Angeles Times jazzkolumnistája lett. Számos jazzkönyvet írt, így nevéhez fűződik az
Encyclopedia Of Jazz, a The Jazz Years és önéletrajza, az Ear Witness To An Era. Alkalmilag rádióadóknak és televízióállomásoknak is
dolgozott. Lánya, Lorraine tehetséges énekesnő.
Albumok: valamennyinél produceri minőségben Leonard Feather's Swinging Swedes (1951 és 1954 közötti felvételek), Swingin On
The Vibories (1956), Seven Ages Of Jazz (1958), Swedish Punch (1959), Leonard Feather's Encyclopedia Of Jazz All Stars (1967).
További információ: Leonard Feather: The Jazz Years: Ear Witness To A Jazz Era.

FELDMAN, VICTOR-1934. április 7-én szüle-tett Londonban, Anglia, 1987. május 12-én hunyt el. Figyelemre méltó
csodagyermekként nagybátyja, a dobos Max Bacon támogatásával hétesztendős korában egy családi trióval, testvéreivel, Roberttel
és Montyval kezdte pályafutását mint dobos. Tízesztendős korában Glenn Miller AAAF bandjével muzsikált, tizenéves korában
Ralph Sharon, Roy Fox és Ronnie Scott zenekarában olyan zenészekkel játszott együtt, mint John Dankworth, Stan Tracey, Tubby
Hayes és Tony Crombie. Feldman zongorázott is, és az Esquire Recordstól Carlo Krahmer sürgetésére a vibrafont is besorolta
fegyvertárába, és fokozatosan elhagyta a dobot, amelyen csak nagy néha, a különlegesség kedvéért játszott. Az ötvenes évek
közepén kivándorolt az Egyesült Államokba, ahol először vibrafonosként figyeltek fel rá, majd zongorázásának különleges ere-
detiségére és különlegességére is vevők voltak. Feldman első tengerentúli szerződését Woody Hermantól kapta, és később a
nyugati parti jazzélettel került kapcsolatba. Felvételeket Shelly Marine-nel készített. Az ötvenes évek végén Feldman sokoldalú
tevékenységét kiterjesztette a hangszerelésre is, amelyet Marty Paich-nál tanult. A hetvenes években különböző jazzmuzsi-
kusokkal dolgozott, például Benny Goodmannel, akivel Oroszországban is turnézott 1962ben, és Miles Davisszel, akinek ő írta a
“Seven Steps To Heaven"-t. Mielőtt szerződtette Feldmant, Cannonball Adderley óvatosságból meghallgatta néhány lemezét az
akkori zenekari tagokkal, és csak amikor ezúton is meggyőződtek róla, hogy kiemelkedő zenei személyiségről van szó, akivel öröm
együtt dolgozni, akkor mondta el nekik, hogy Feldman brit, zsidó és fehér. Az új felé való nyitásként Feldman a hetvenes és a
nyolcvanas években a jazzrock fúzió iránt is érdeklődött, Steely Dannal és Tom Scotttal dolgozott többek között. Ennek ellenére
főleg mainstream jazzt játszott, és a nyolcvanas években Spike Robinsonnal készített felvételeket, akivel három évtizeddel
korábban Londonban dolgozott együtt. 1987. május 12-én asztmarohamban hunyt el.
Albumok: Victor Feldman With Kenny Graham's Afro-Cubists (1955), Vic Feldman's Modern Jazz Quartet (1955), Vic Feldman Big Band
(1955), Victor Feldman In London (1956), With Mallets A Fore Thought (1957), The Arrival Of Victor Feldman (1958), Latinvilla (1959), Shelly
Marine And His Men At The Blackhawk (1959), Merry Olde Soul (1960-61), Stop The World I Want To Get Off (1962), Soviet Jazz Themes
(1962), Love Me With Your Heart (1964), It's A Wonderful World (1964), Everything In Sight (1966-67), The Venezuela Joropo (1967), Your
Smile (1973), Artful Dodger (1977), In My Pocket (1977), Secret Of The Andes (1982), To Chopin With Love (1983), High Visibility (1985).
Antológia: The Young Vic-Small Groups Vol. 1 (1948 és 1954 közötti felvételek)

FERGUSON, MAYNARD - 1928. május 4-én született Montrealban, Quebec tartomány, Kanada. A trombitás Ferguson már
szülőhazájában zenekarvezető volt, és azután Boyd Raeburn, Jimmy Dorsey és Charlie Barnet zenekarában játszott a negyvenes
években. 1950-ben ismerte meg a széles közönség, amikor csatlakozott Stan Kentonhoz, és magas hangú játékával felvillanyozta
a közönséget. Ferguson más, magashang-játékos trombitásoktól eltérően megmutatja, hogy zenét is lehet játszani, és nemcsak
zajt. Az azonban lehetséges, hogy nem minden rajongó méltányolja azt a tudást, amelyet bemutat. Kenton elhagyása után
1953-ban Ferguson a Los Angeles-i Paramount stúdiók részére dolgozott, néha big banddel, máskor kisegyüttessel. A
hangszerelések ügyes használata révén a Ferguson-zenekarok sokszor lényegesen nagyobbnak hatnak. Az 1958-as Newport Jazz
Festivalon 12 tagú zenekart vezetett, amely erőteljesebben és hatásosabban szólt, mint a legtöbb kétszer akkora zenekar. A sok
príma zenész között, akik Fergusonnal szerepeltek az ötvenes és a hatvanas években, ott volt Slide Hampton, Don Sebesky, Bill
Chase, Don Ellis és Bill Berry. A hatvanas évek végén Ferguson Nagy-Britanniába költözött, ahol egy big bandet alakított, amellyel
sokat turnézott a hetvenes években, beszállt a jazzrockba és olyan új hallgatóságot toborzott, amely az általa játszott zenét és az
előadásmód látványos díszességét rendkívül attraktívnak találta. Ferguson számos más rézfúvós hangszeren is játszik, ám a
legjobban trombitájához van hozzánőve. Technikai tudása oly kiemelkedő, hogy a feljövő fiatal zenészek közül sokan választják
példaképül.
Albumok: Stan Kentonnal: Sketches On Standards (1953-55), Dimensions (1954), Maynard Ferguson Octet (1955), Around The Horn
With Maynard Ferguson (1955), Maynard Ferguson Conducts The Birdland Dream Band (1956), Boy With A Lot Of Brass (1957), A Message
From Newport (1958) Swingin' My Way Through College (1958), A Message From Birdland (1959), Maynard Ferguson Plays Jazz For Dancing
(1959), Newport Suite (1960), Let's Face The Music And Dance (1960), Maynard '61 (1960-61), Maynard Ferguson And Chris Connor (1961),
Straightaway Jazz Themes (1961), Maynard '62 (1962), Si! Si! M. F. (1962), Maynard '63 (1963), Message From Maynard (1963), Maynard '64
(1964), The New Sound Of Maynard Ferguson (1964), Come, Blow Your Horn (1964), Color Him Wild (1964), The Blues Roar (1964), Six By
Six (1965), Ridin' High (kb.1966), csak az egyik oldal Hooray For The Maynard Ferguson Sextet (1966), Maynard Ferguson Live At Expo '67,
Montreal (1967), Trumpet Rhapsody (1967), The Balld Style Of Maynard Ferguson (1968), M. F. Horn (1970), Alive And Well In London (1971),
Magnitude (kb. 1971), M. F. Horn 2 (1972), M. F. Horn 3 (1973), M. F. Horn 4+5, Live At Jimmy's (1973), Chameleon (1974), Primal Scream
(1975), New Vintage (1977), Hot (1977), Carnival (1978), Uncle Joe Shannon (1978), Conquistador (1978), It's
My Time (1980) Hollywood (1982), Storm (1982), Live From San Francisco (1983), High Voltage (1988), Big Bop Nouveau (1989).

FIELD, GREGG -1956. február 21-én született a kaliforniai Oaklandben, Egyesült Államok. Gyermekkorában kezdett dobolni
tanulni és kaliforniai helyi zenekarokkal szerepelt. Akkor fordult felé komolyabban a figyelem, amikor a nyolcvanas évek elején
Count Basie zenekarához csatlakozott, és jelentős tekintélyre tett szert a zenekari tagok között. Kiegészítésképpen egész sor
televíziós show-ban is dolgozott, mint a Saturday Night Live, a The Merv Griffin Show és a Frank Sinatra: A Man And His Music, emellett írt
néhány hangszerelést is a Tonight Show zenekar számára. Turnézott és lemezfelvételeket készített olyan zenészekkel, mint Donald
Byrd, Quincy Jones, George Benson, Harry James, Herbie Hancock és Wayne Shorter, és egy egész sor jelentős énekessel, mint
Frank Sinatra, Ella Fitzgerald, Ray Charles, Sarah Vaughan, Mel Tormé, Dianne Shuur, Tony Bennett és Joe Williams. Field
emellett az University of Southern California fakultásának tanára és aktív lemezproducer. A Basie-vel készült felvételei között

90
Grammy-díjas albumok is szerepelnek, a zenekarvezető halála után számos all star formáció tagja is volt, így a Frank Wess-Harry
Edison all star bandé, amellyel az 1989-es és az 1990-es Fujitsu-Concord Jazz Festiválokon Tokióban lemezfelvételeket is
készített. 1990-ben a Ray Anthony vezette all star band tagja és lemezproducere volt. 1991-ben a Bill Berry and his LA Big
Banddel dolgozott a Hollywood Bowlban. A legpompásabb kísérődobosok egyike, különösen a mainstream big bandek nagy
nyeresége. Előadásának lelkes savingje a jazzdobolás jeles tradícióinak továbbvitele századunk utolsó éveiben.
Albumok: Count Basie-vel: Warm Breeze (1981), Basie-vel: Fancy Pants (1983), Basie-vel: Farmer's Market Barbeque (1985), a Frank
WessHarry Edison Banddel: Dear Mr Basie (1989), Ray Anthonyval: Swing Back To The Forties (1990).

FINEGAN, BILL -1917. április 3-án született a New Jersey államban levő Newarkban, Egyesült Államok. A zongorista Finegan első
sikereit akkor aratta, amikor hangszereléseit a Tommy Dorsey band játszani kezdte, de az igazi áttörés akkor következett be,
amikor 1938-ban Glenn Miller zenekarának állandó hangszerelője lett. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején Finegan
sok filmzenét írt, és emellett Miller, Dorsey, Horace Heidt és mások számára dolgozott. Az ötvenes évek elején Finegan a párizsi
Conservatoire-ban tanult és levelezésbe kezdett Eddie Sauter hangszerelővel, aki ekkor kórházban feküdt tuberkulózissal. A
levelezés eredményeképpen megalakították saját zenekarukat, amellyel nem kommersz darabjaikat kívánták előadni. 1952-ben a
21 tagú Sauter-Finegan Orchestra bemutatkozott. Sok zenész második, illetve harmadik hangszert is kezelt, a hangpaletta ennek
megfelelően rendkívül széles lett, és a két hangszerelő szabadon megvalósíthatta elképzeléseit. A zenekar az olyan számokkal,
mint a “The Doodletown Fifers" és a ,Sleigh Ride" (amely Prokofjev zenéjén alapul) határtalanul nagy sikert aratott. Az utóbbi
számban Finegan úgy állította elő a lópatkók dobogását a keményre fagyott havon, hogy mellkasát verte. Az ötvenes évek végén
Finegan többnyire a rádióban és a televízióban dolgozott, ám a hetvenes években visszatért a big band hangszerelésekhez, amikor
is az újraegyesített Glenn Miller zenekar és Mel Lewis részére készített hangszereléseket, amely tevékenységét a nyolcvanas
években is folytatta.
Albumok: valamennyi a Sauter-Finegan Orchestrával: The Sauter-Finegan Orchestra I (1952), The Sauter-Finegan Orchestra II
(1953), The Sauter-Finegan Orchestra 111 (1953), New Directions In Music (1953-56), The Sauter-Finegan Orchestra IV (1954), The Sons Of
Sauter-Finegan (1955), Adventure In Time (1956), One Night Stand With The Sauter-Finegan Orchestra V (kb. 1957), Return Of The
Doodletown Fifers (kb.1961), Sleigh Ride (kb. 1961).

FITZGERALD, ELLA -1918. április 25-én született a Virginia államban levő Newport Newsban, Egyesült Államok. Atyja halálát
követően édesanyja New Yorkba vitte, ahol az iskolai énekkarban énekelt, már korán ígéretes tehetségnek mutatkozott, ám inkább
táncolni akart. Krónikus lámpaláza azonban ellentmondott annak, hogy táncos szórakoztató lehessen. Azután táncosként
benevezett egy versenyre, ahol úgy lemerevedett, hogy el kellett döntenie: vagy énekel, vagy lemegy a színpadról. Énekelt. Váratlan
sikere arra ösztönözte, hogy más tehetségkutató versenyeken is elinduljon, és gyakran nyert is. A csúcsot az jelentette, amikor a
Harlem Operában énekelt, ahol sok fontos ember hallgatta meg. Később sokan azt állították, hogy már korábban felfedezték őt, de
akik a legnagyobb támogatást nyújtották a profi énekessé váláshoz a Fletcher Henderson zenekarban, azok Benny Carter és John
Hammond voltak. Ezek a korai erőfeszítések sikertelenek maradtak, így Ella folytatta a szereplését a tehetségkutató műsorokban.
A harlemi Apollo Theaterben való fellépés, ahol nyert, az egyik legjelentősebb mérföldkő volt az életében. Ott hallotta őt Bardu Ali,
aki a Chick Webb Band frontembere volt a Savoy Ballroomban. Később, amikor Webb zenekara fellépett az Apollóban, Ali
rábeszélte Webbet, hogy hallgassa meg az énekesnőt. Webb felvette, először zsebből fizette, és az itteni közönség előtt nagyon
gyorsan ő vált a banda fő attrakciójává. Sok lemezfelvételt készített Webb-bel, Teddy Wilson kisegyüttesével, az Ink Spotsszal és
Benny Goodmannel, meg másokkal is. Webb-bel készült slágerei a ,Sing Me A Swing Song", az “Oh, Yes, Take Another Guess", a
,,The Dipsy Doodle", az “If Dreams Come True", az “A-Tisket, ATasket" (amelynek részben ő írta a szövegét), az “F.D.R. Jones" és az
“Undecided" voltak. Webb halála után 1939-ben a zenekar névleges vezetője lett, és 1942-ig meg is tartotta ezt a pozícióját.
Fitzgerald ekkor kezdte el szólópályafutását, számos populáris dalt énekelt lemezre, néha más művészekkel együtt. A negyvenes
évek végén Norman Granzcel szerződve dolgozott. Granz mesteri előrelátásának eredménye volt, hogy Fitzgerald Amerika egyik
vezető énekese lett. Minden bizonnyal ő volt a legnépszerűbb jazzénekes a nem jazzrajongó közönség körében. A repertoár gondos
megválasztásával ő lett a Great American Popular Song Book legjobb női előadója, Granzcel közösen dolgozott a “songbook"
sorozatokon, lemezre vette Amerika vezető dalszerzőinek műveit és sokfelé turnézott a jazz At The Philharmonickal.
Ella széles skálán énekelt, ám hangja pályája nagy részén megőrizte fiatalos, könnyed csengését. Friss és vonzó jelleget adott az
énekelt anyag nagy részének, különösen a,,scat" éneklésben. A blueshoz kevésbé illett a hangja, és ezért azt igen bölcsen lehetőleg
elkerülte. Korai munkásságában megfigyelhető Connee Boswell zenei hatása. Jazzénekesként Fitzgerald elegánsan swingelő
előadó, teljesítményéhez hozzájárultak az olyan kísérők is, mint Ray Brown, akinek egy ideig a felesége is volt (van egy örökbe
fogadott fiuk is, Ray Brown Jr., dobos), Joe Pass és Tommy Flanagan. A Louis Armstronggal készített felvételeik rámutattak
elképzeléseik különbözőségére, arra, hogy egy énekes számára mindig másodlagos fontosságú az alapanyag, mert az improvizáció
a lényeges. Összes jazzmunkája irigylésre méltóan magas színvonalú, ám a populáris dalok énekeseként Fitzgerald jelentősége és
befolyása még mélyrehatóbb. Az alapanyag iránti tisztelete, amely a “songbook" sorozatban jól megmutatkozik, segített kivívni és
megtartani a helyét az általa választott terület legjobb énekeseként. Megromlott egészsége következtében a nyolcvanas évek
közepén lendületes pályafutása megtorpant, bár 1990-es brit fellépésekor az eksztatikus hallgatóság igen j61 fogadta.
Legismertebb férfi partnere Frank Sinatra volt, és mivel mindkét művész pályafutása végén jár, elkerülhetetlenül felmerül a kérdés
a harmincas és a negyvenes évek nagy és népszerű slágereinek sorsát illetően. Bár sok kitűnő előadóművészt találunk a kilencve-
nes évek elején, és közülük sokakra nagy hatást tett Fitzgerald művészete, mégis nehéz találni akár egy olyan énekest, aki
átvehetné Fitzgerald helyét az előrelátható jövőben. Ez a megállapítás nem egyszerű nosztalgiázáson alapszik, hanem inkább azon
a tudatos meggondoláson, hogy azok a körülmények, amelyek Amerika első számú női énekesévé tették Fitzgeraldot, többé nem
léteznek. Ezért nagyon valószínűtlen, hogy még egyszer olyan énekesnőt láthatunk vagy hallhatunk, mint ő.
Albumok: Ella And Ray (1948), The Ella Fitzgerald Set (1949), Ella Sings Gershwin (1950), Ella Fitzgerald Sings The Cole Porter Songbook
(1956), Ella Fitzgerald Sings The Rodgers And Hart Songbook (1956), Louis Armstronggal: Ella And Louis (1956), Armstronggal: Porgy And
Bess (1956), Ella Fitzgerald Sings The Duke Ellington Songbook (1957), Ella Fitzgerald At Newport (1957), Ella And Louis Again Vols 1 &2
(1957), Ella Fitzgerald At The Opera House (1957), Ella Fitzgerald Sings The Irving Berlin Songbook (1958), Ella Sings Sweet Songs For
Swingers (1958), Ella Swings Lightly (1958), Ella Fitzgerald Sings The George And Ira Gershwin Songbook (1959), Mack The Knife - Ella In
Berlin (1960), Ella Wishes You A Swinging Christmas (1960), The Intimate Ella (1960), Ella Fitzgerald Sings The Harold Arlen Songbook
(1961), Ella Swings Gently With Nelson (1962), Ella Fitzgerald Sings The Jerome Kern Songbook (1963), These Are The Blues (1963), Ella At
Juan-Les-Pins (1964), Hello, Dolly! (1964), Ella Fitzgerald Sings The Johnny Mercer Songbook (1964), Ella At Duke's Place (1965), Ella In
Hamburg (1965), Ellingtonnal: The Stockholm Concert (1966), Ella And Duke On The Cote D'Azure (1966), Whisper Not (1966), Brighten The
Corner (1967), Misty Blue (1967), 30 By Ella (1968), Sunshine Of Your Love/Watch What Happens (1969), Things Ain't What They Used To Be

91
(1970), Ella At Nice (1971), Ella Fitzgerald And Cole Porter (1972), Ella Fitzgerald At Carnegie Hall (1973), Take Love Easy (1974), Ella In
London (1974), Fine And Mellow (1974), Ella -At The Montreux Jazz Festival 1975 (1975), Oscar Petersonnal: Ella And Oscar (1975), Joe
Pass-szal: Again (1976), Montreux '77 (1977), Lady Time (1978), Count Basie-vel: A Classy Pair (1979), A Perfect Match - Basie And Ella
(1979), Ella Fitzgerald Sings The Antonio Carlos Jobim Songbook (1981), The Best is Yet To Come (1982), Easy Living (1983), Speak Love
(1983), Nice Work If You Can Get It (1983). Antológiák: The Chronological Ella Fitzgerald Vols 1-3 (1935 és 1939 közötti felvételek), Webb
On The Air (1940-es felvételek), Live From The Roseland Ballroom (1940-es felvételek), különböző Best Of összeállítások mindig kap-
hatók.

FLANAGAN, TOMMY -1930. március 16-án született a Michigan államban levő Detroitban, Egyesült Államok. Fiatalkorában
Teddy Wilson és Art Tatum zongorajátéka, valamint Bud Powell új bebop-intonálása tette a legnagyobb hatást. Flanagan
szólókarrierjét beárnyékolja a gondos önmegtagadás, amely olyan énekesek, mint Tony Bennett és Ella Fitzgerald, figyelemre
méltóan ügyes és érzékeny kísérőjeként jellemezte. Ettől a szándékos elkülönüléstől eltekintve számos zenész magasra értékeli
Flanagant és a nagy nevek egész listája, mint Miles Davis, Coleman Hawkins és Sonny Rollins dolgozott és készített vele
lemezfelvételeket. A hetvenes évek végén Flanagan többet játszott kiemelt szólistaként, szélesebb közönség ismerhette meg te-
hetségét. A nyolcvanas években fesztiválok és klubok rendkívül népszerű előadója lett.
Albumok: The Cats (1957), Trio Overseas/Tommy Flanagan In Stockholm (1957), Jazz... It's Magic (1957), Wilbur Hadennel: The Music
Of Rodgers And Hammerstein (1958), Lonely Town (1959), The Tommy Flanagan Trio (1960), Ella Fitzgeralddal: Ella At Juan-Les-Pins
(1964), The Tommy Flanagan Tokyo Recital (1975), Positive Intensity (1976), Eclypso (1977), Montreux '77 (1977), 1 Remember Bebop
(1977), They All Played Bebop (1977), Alone Too Long (1977), Kenny Barronnal: Together (1978), Our Delights (1978), Something
Borrowed, Something Blue (1978), Ballads And Blues (1978), The Super Jazz Trio (1978), Together (1978), Communication (1979), Tommy
Flanagan Plays The Music Of Harold Arlen (kb.1980), Super-session (1980), You're Me (1980), Red Mitchell-lel és Phil Woodsszal: Free For
All (1981), The Magnificent Tommy Flanagan (1981), Giant Steps, Thelonica (1982), The Master Trio (1983), Blues In The Closet (1983),
Nights At The Vanguard (1986), Jazz Poet (1989).

FLORENCE, BOB -1932. május 20-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Florence első jelentős sikereit
elegáns, ügyes hangszereléseivel aratta, amelyeket a hatvanas évek elején Si Zentner populáris lemezzenekarának készített.
Zentner elhagyása után, akivel néhányszor zongorázott is, számos nyugati parti zenész számára dolgozott, így Bud Shank és
Frank Capp részére, de szívesen dolgozott olyan bluesénekeseknek, mint Jimmy Witherspoon és Big Miller, valamint Joanie
Summers, Sue Raney és Sergio Mendes számára is. Tehetséges zongorista, akinek különleges érzéke van a big bandek részére
történő hangszereléshez. Számos kollégájához hasonlóan úgy véli, hogy hangszerelései (amelyek egy része saját kompozíciókra ké-
szül) felhasználásának legbiztosabb módja, ha saját zenekart állít össze. Először az ötvenes évek végén alakított big bandet és a
Florence bandek azóta is szerepelnek, objektív lehetőséget adva a big band részére történő hangszerelésnek. A hetvenes évek végén
és a nyolcvanas években olyan kiváló zenészek keresték meg, mint Bob Cooper, Nick Ceroli, Bob Efford, Steve Hufstetter, Bill
Perkins, Kim Richmond, Buddy Childers, Pete Christlieb és Warren Leuning. Jóllehet Florence gyökerei egyértelműen a postswing
stílus big band hangszereléseiben leledzenek, jól akklimatizálódott a bebophoz és az utóbbi idők fúziós zenéihez is. A ,,The Bebop
Treasure Chest" című szám tour de force-ában 16 nótából vett frázisok és idézetek varratmentes összeolvasztásával bizonyítja ezt a
Trash Can City című lemezen. Florence big bandje a nyugati partiak között az egyik legjellegzetesebb.
Albumok: Meet The Bob Florence Trio (1957), Bongos, Reeds And Brass (1958), Name Band 1959 (1959), Si Zentnerrel: Up A Lazy
River (1961), Big Miller With Bob Florence And His Orchestra (1961), Zentnerrel: Desafinado (1962) Zentnerrel: Waltz In Jazz Time (1962),
Here And Now (1965), Pet Project (kb.1968), Live At Concerts By The Sea (1979), Joanie Sommersszel: Dream (1980), Westlake (1981),
Soaring (1982), Sue Raney-vel: The Music Of Johnny Mandel (1982), Magic Time (1983), Raneyvel: Flight Of Fancy - A Journey Of Alan
And Marilyn Bergman (1996), Norwegian Radio Big Band Meets Bob Florence (1986), Trash Can City (1986), State Of The Art (1988).

FONTANA, CARL -1928. július 18-án született a Louisiana állambeli Monroe-ban, Egyesült Államok. Fontana tinédzserkorában
édesapja zenekarában pozanozott, majd 1952-ben csatlakozott Woody Hermanhoz. Ezután Lionel Hamptonnal, majd Stan
Kentonnal dolgozott. Az ötvenes évek végén Kai Winding négy pozanossal dolgozó bandjében játszott. A hatvanas évek jelentós
részében nagyrészt Las Vegas-i házi zenekarok tagja volt, ám rövid időre, egy világturnéra visszatért Woody Hermanhoz is. A
hetvenes évek elején és közepén a Supersax tagja volt, és Jake Hannával közösen a Hanna-Fontan Bandet vezették. Rendkívül
találékony és invenciózus szólista, fenomenális technikáját csodálatos intonációval kombinálja, amelyet jó1 demonstrál az “A
Beautiful Friendship", amelyet az 1975-ös Concord Jazz Festivalon Jake Hannával vettek fel. Egyaránt otthon van a dörgő big
bandekben és a bebop vagy dixieland orientációjú kisegyüttesekben, ám rapszodikus legjobbját a mainstream zenekarokban
produkálja, ahol megfelelő szólóhelyet kap.
Albumok: Woody Hermannal: The Third Herd (1952), Stan Kenton In Hi-Fi (1956), Kentonnal: Cuban Fire (1956), másokkal együtt:
Unit From The Stan Kenton Band (1956), másokkal együtt: Colorado Jazz Party (1971), Supersax: Salt Peanuts
(1973), Jake Hannával; Live At Concord (1975), The Great Fon tana (1985).

FORD, RICKY -1954. március 4-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok. Ford kezdetben dobolni
tanult, majd 15 esztendős korában Rahsaan Roland Kirk hatására váltott a tenorszaxofonra. Ran Blake hívta meg a Boston
Clubba játszani és rábeszélte, hogy tanuljon zenét a New England Conservatoryban. (Blake később számos albumán való közre-
működésre is meghívta, így a Rapport, a Short Life Of Barbara Monk és a That Certain Feeling felvételein is szerepelt). Ford 1974-ben
csatlakozott a Mercer Ellington vezette Duke Ellington Orchestrához, majd 1976-ban George Adams helyére került a Charles
Mingus együttesben, részt vett a Three Or Four Shades Of Blue és a Me Myself An Eye felvételein. A hetvenes évek végén és a
nyolcvanas évek elején Dannie Richmonddal, a Mingus Dynastyval, George Russell-lel, Beaver Harrisszel, Lionel Hamptonnal és
az Abdullah Ibrahim's Ekaya csoporttal játszott. Jóllehet első saját lemeze csak 1977-ben jelent meg, de gyakran készített
felvételeket Jimmy Cobb-bal és volt Ellington zenekarbeli kollégájával, James Spauldinggal. Egyik legutolsó felvételén a New Eng-
land Conservatoryban őt tanító Jaki Byard is közreműködött. Erőteljes, nagyon határozott tenoros, aki otthonos a legtöbb modern
jazzfajtában, ami valószínűleg akadályozza saját hangja megtalálásában, de mindenképp a kilencvenes évek nagy szaxofonos
ígérete.
Albumok: Loxodonta Africans (1977), Manhattan Plaza (1978), Fluing Colours Tenor For The Times (1981), Interpretations (1982),
Future's Gold (1984), Shorter ldeas (1986), Looking Ahead (1987), Saxotic Stomp (1988), Manhattan Blues (1990), Ebony Rhapsody (1991).

FORREST, JIMMY -1920. január 24-én született a Missouri államban levő St. Louisban, Egyesült Államok, 1980. augusztus

92
26-án hunyt el. Forrest territory zenekarokban kezdett tenorszaxofonozni, többek között a Jeter-Pillars zenekarban. Don Albert
San Antonióban székelő bandájában, és a Fate Morable vezette csoportban. 1940-ben csatlakozott Jay McShannhez Kansas
Cityben, ahol egy fúvósszekcióban játszott Charlie Parkerrel. Ezt hosszabb időszak követte New Yorkban Andy Kirkkel, de a negy-
venes évek végén már újból otthon volt St. Louisban. Volt egy óriási rhythm & blues-sikere, a “Night Train", amely az elismertnél
többet köszönhet Duke Ellington szerzeményének, a ,Happy-Go-Lucky Local"-nak. Az ötvenes évek végén visszatért New Yorkba,
mégpedig Harry Edisonnal, majd saját bandáit vezette lemezfelvételeken és klubfellépéseken, amely egészen a hetvenes évekig
tartott. Néhány évig Count Basie-nél játszott, majd a Clarke-Boland Big Band tagja volt, mielőtt Al Greyjel közösen alakítottak
combót. Forrest és Grey együtt turnéztak az Egyesült Államokban és Európában, keményen döngölős mainstream jazzt játszottak,
amelyhez a rhythm & blues és a bebop nyújtotta a kontrasztot. Forrest robusztus stílusa texasi tenorosok visszhangja, mindenütt
rendkívül népszerű lett, ahol játszott.
Albumok: Night Train (1951), Harry Edisonnal: The Swinger (1958), All The Gin Is Gone (1959), Black Forrest (1959), Forrest Fire
(1960), Out Of The Forrest (1961), Sit Down And Relax With Jimmy Forrest (1961), Most Much (1961), Count Basievel: 1 Told You So (1976),
Heart Of The Forrest (1978), Al Greyjel: Out Dere (1980).

FOSTER, AL - Aloysius Foster néven 1944. január 18-án született a virginiai Richmondban, Egyesült Államok. Foster tízesztendős
korában vásárolt dobszerelést, 16 évesen New York környékén kezdett zenélni, első felvételét Blue Mitchell-lel 1964-ben készítette.
Sokáig a Cellar Clubban volt a stábhelye, ahol az Earl May Quartettel muzsikált, és ahol Miles Davis meghallotta, és ennek
eredményeképpen 1972 és 1975 között részt vett Davis világ körüli turnéján. 1980ban, annak visszatérésekor újra csatlakozott
Davishez, öt esztendeig járták a világot, felvételeket készítettek. Sokoldalú, elismert dobos, számos saját együttest is vezetett,
amelyekben többek között Steve Kuhn és Joe Henderson is játszottak, a Questben David Liebmannel játszott.
Albumok: Miles Davisszel: On The Corner (1972), Davisszel: Decoy (1984), Freddie Hubbarddal: Out Post (1980).

FOSTER, FRANK - 1928. szeptember 23-án született az ohiói Cincinnatiban, Egyesült Államok. Zenei karrierjét
altszaxofonosként kezdte, de hamarosan a tenorszaxofonra és a fuvolára váltott, kijelölve ezzel saját útját, és kinyilvánítva, hogy
nem a Charlie Parker által kijelölt úton halad. A negyvenes évek végén számos hasonlélekkel Detroit környékén játszott, többek
között Wardell Gray és Snooky Young társaságában, mielőtt bevonult katonai szolgálatra. 1953-ban csatlakozott Count Basie-hez
és mint zenekari szólista, hangszerelő és zeneszerző (,,Shiny Stockings") a zenekar fontos tagja lett. Miután 11 esztendőt töltött
Basie-vel, csatlakozott Elvin Joneshoz, akivel szintén játszott pályafutása elején Detroitban. A hatvanas évek közepén meg-
alakította big bandjét, amellyel időszakosan a következd évtizedben is zenélt. Egyúttal a Thad Jones-Mel Lewis Orchestra tagja is
volt, és Basiezenekarbeli szekciós kollégájával, Frank Wessszel közösen vezetett egy kisegyüttest. A nyolcvanas évek közepén
Foster az újraaktivált Basie Band frontvonalában dolgozott és a zenekarral az Egyesült Államokban és Európában turnézott.
Foster hangszerelései a háború utáni big band zenélés iránti szeretetét mutatják és a Basie-vel végzett tevékenysége a zenekar
sikerének egyik jelentós tényezője volt. Foster már igen korán saját útját járta, és egyedien fanyar stílust fejlesztett ki.
Albumok: Frank Foster Quartet (1954), New Faces, New Sounds (1954), Count Basie-vel: Blues Backstage (1954), No Count (1956), Jazz
Is Bursting Out All Over (1957), Basie-vel: Chairman Of The Board (19590, Basie Is Our Boss (1963), Fearless Frank Foster (1965), Soul
Outing (1966), Manhattan Fever I (1968), Elvin Jonesszel: Coalition (1970), The Loud Minority (1974), Giants Steps (1975), Here And Now
(1976), Manhattan Fever 11 (1977), 12 Shades Of Black (1978), Shiny Stockings (1978), Roots. Branches And Dances (1978), Ciquito Loco:
Live A t The HNITA Jazz Club (1979), A Blues Ain't Nothing But A Trip (1979), The House That Love Built (1982), Frank Wess-szel: Two For
The Blues (1983), Wess-szel: Frankly Speaking (1984).

FOSTER, GEORGE “POPS" - 1892. május 18-án született a louisianai McCallban, Egyesült Államok. 1969. október 30-án hunyt
el. A húros basszus (nagybőgő) úttörője a jazzben. Zenei pályafutását csellistaként kezdte, és időnként rézfúvós basszust is
játszott. A század első éveiben New Orleansben Kid Ory, Joe “King" Oliver és mások együttesében játszott, majd 1917-ben
csatlakozott Fate Marable folyami hajón játszó bandájához. A húszas évek elején Ory kaliforniai együttesében szerepelt. A húszas
évek közepét St. Louis környékén töltötte, majd az évtized végén Luis Russell-lel dolgozott New Yorkban. Néhány évig Russellnél
tevékenykedett, mialatt a zenekar Louis Armstrong Orchestra néven szerepelt tovább. 1940-ben, amikor a revival mozgalom
kezdetét vette, nagy kereslet volt Foster iránt, szabadúszó zenészként sok zenekarral dolgozott, többek között Sidney Bechet és
Jimmy Archey vezetésével. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején az Egyesült Államokban és Európában turnézott Sammy
Price-szal, de játszott Earl Hinesszel a San Francisco-i Hangover Clubban és Elmer Snowdennel is dolgozott. Foster munkássága
mélyen a New Orleans-i hagyományokban gyökeredzett, de újító is volt, aki a húros basszust bevezette, előnyben részesítette és
amely hangszeren a hagyományos pizzicatóval játszott, amely jól jött neki, amikor a felbecsülhetetlen zenei változások
megtörténtek.
Albumok: Luis Russell And His Orchestra Vols 1 & 2 (1926-34), Jimmy Archeyval: Jazz Dance (1954, film soundtrack), Earl
Hinesszal: At The Crescendo (1956).
További információ: Pops Foster-Tom Stoddard-Ross Russell: Pops Foster: The Autobiography Of A New Orleans Jazzman.

FRANCIS, DAVID “PANAMA" - 1918. december 21-én született a floridai Miamiban, Egyesült Államok. Francis nyolcesztendős
korában kezdett dobolni és már 13 évesen profi dobosként mutatkozott be. 12 hónappal később már turnézott és 1934-ben a
George Kelly band tagja lett. Teenager évei végén New Yorkban élt, ahol gyorsan talált munkát Tab Smithnél és Roy Eldridge-nél.
1940-ben csatlakozott a Lucky Millinder big bandhez, amellyel 1945-ig maradt. Millinder zenekara nagyon népszerű volt a harlemi
Savoy Ballroomban és Francis a siker fontos tényezője volt. Ezt követőlelt rövid ideig saját zenekarát vezette, délen turnézott, a
siker mérsékelt volt. 1947-ben Cab Calloway öt esztendőre szerződtette. Emellett Francis rádióállomásoknak dolgozott,
lemezfelvételeken vett részt, olyan zenészek kísérője volt, mint john Lee Hooker, Eubie Blake, Ella Fitzgerald, Ray Charles és
Mahalia Jackson. Hosszú ideig nem szerepelt a jazzszínpadon, a hetvenes évek végén tért vissza a Lionel Hampton all star big
bandben, és mint legfontosabbat, vezette saját kilenctagú zenekarát, a Savoy Sultans együttest (amelyet Al Cooper három
évtizeddel korábbi zenekara után nevezett el, akik a Savoyjal szemben játszottak). Az új Sultansban Francis Williams, Norris
Turney és Francis régi főnöke, George Kelly is szerepelt. Francis jelentós adottságokkal rendelkező dobos, aki lazán, könnyedén
swingel és ezzel nagy nyereség a zenekarnak, melynek tagja.
Albumok: Panama Francis And The Dixieland Don Juans (kb.1959), Panama Francis And His Orchestra (1960), The Battle Of Jericho
(1962), Tough Talk (1963), Panama Story (1975), Lionel Hamptonnal: All Star Band At Newport '78 (1978), Gettin' In The Groove (1979),
Jimmy Witherspoon With Panama Francis' Savoy Sultans (1979), Groovimng (1982), Everything Swings (1984). Antológia: Lucky Millinder And
His Orchestra (1941-43-as felvételek).

93
FREEMAN, BUD - Lawrence Freeman néven 1906. április 1-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok 1991.
március 15-én hunyt el. Freeman korai karrierje Jimmy McPartland, Frank Teschemacher és az Austin High School Gang más
tagjainak társaságában kezdődött. Kezdetben C-melody szaxofonon játszott, 1925-ben váltott át a tenorszaxofonra, amellyel igen
gyorsan jelentős elismerést szerzett, mint Coleman Hawkins nagy riválisainak egyike. A húszas évek végén és a harmincas évek
elején számos zenekarral dolgozott, sok felvételt készített és megszilárdította elismertségét. Olyan big bandekbe került,
amelyekben Joe Haymes, Ray Noble, Paul Whiteman, Tommy Dorsey, Benny Goodman és mások voltak a főnökei, ám 6 másfajta
jazzt is szeretett, és 1939ben megalakította saját Summa Cum Laude Orchestráját, amely rövid fennállása alatt New Yorkban
talált közönséget. 1940-től Freeman különböző bandákban játszott, vezette rövid élete big bandjét, és az évtized közepén a New
York-i Eddie Condon's klubban lett egy kisegyüttes vezetője. Freeman pályafutása hátralevő részében szabadúszó volt, néha
zenekarvezetőként, néha zenekari tagként, az Egyesült Államokban és Európában turnézott. Igazi anglofil volt, a hetvenes években
Londonban élt és britnek akart látszani. 1980-ban visszatért szüiővá-rosába, Chicagóba, de az évtized végén megbetegedett, 1990
közepén csaknem teljesen megvakult, kórházba került, nagyon legyengült, 1991 elején meghalt. Freeman 1933-as szólója a ,,The
Eel" című felvételen teljes egészében megmutatja minőségét. A becsmérlők a későbbi években megjegyezték, hogy pályája
hátralevő részében ezt a szólót próbálta megismételni. Míg egyfelől igaz, hogy játékstílusa a későbbiekben nemigen változott, az
ilyen becsmérlő kritika nem veszi észre, hogy nagy, de tőle igen különböző pályatársához, Coleman Hawkinshoz hasonlóan ő is
olyan magas csúcsra jutott, hogy nem lett volna értelme nagyobbszabású változásnak, Freeman későbbi felvételei éppenhogy
invenciózusak, gördülékeny előadást mutatnak, nagy gyönyörűség hallgatni őket. Két memoárjának címe kesernyés humorát
mutatja: You Don't Look Like A Musician (a. m. Nem is látszol zenésznek) és If You Know Of A Better Life, Please Tell Me (a. m. Ha tudsz
egy jobb életet, kérlek, szólj).
Albumok: The Bud Freeman All-Stars Featuring Shorty Baker (1960), Live 1960 (1960), Chicago (1962), a World's Greatest Jazz
Banddel: Century Plaza (1972), Bucky Pizzarellivel: Bucky And Bud (kb. 1975). Antológiák: Chicago-Styled (1935 és 1940 közötti
felvételek), The Commodore Years (1938-39-es felvételek), Three's No Crowd (1938as felvételek), See What The Boys In The Backroom Will
Have (1940-es felvételek).
További információk: Bud Freeman-Robert Wolf: Crazeology: The Autobiography Of A Chicago Jazzman. Bud Freeman-Robert Wolf:
You Don't Look Like A Musician. Bud Freeman: If You Know Of A Better Life, Please Tell Me.

FREEMAN, CHICO - Earl Freeman Jnr. néven 1949. július 17-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok.
Freeman kezdetben trombitált, de az egyetemen áttért a tenorszaxofonra, arra a hangszerre, amelyen édesapja, Von Freeman is
játszott. Az egyetem után zenetanítást tanult, rhythm & blues zenekarokban játszott, mielőtt irányt váltott volna, hogy Muhal
Richard Abramsszal és az Association for the Advancement of Creative Musicians (AACM)-mel játsszon. A hetvenes évek közepétől
végéig folytatta tanulmányait, számos vezető jazzmuzsikussal dolgozott, mint Elvin Jones, Sun Ra és Don Pullen. A nyolcvanas
évek elején két albumot készített édesapjával (Fathers And Sons és Freeman And Freeman), saját kisegyüttesével turnézott, fellépett
Wynton Marsalis, Cecil McBee, Jack DeJohnette és mások társaságában. Freeman fúvástechnikája a hosszan kígyózó vonalak
postcoltrane-i hagyományát a rhythm & blues kezdetleges tónusával vegyíti egy olyan soundba, amely egyedien az övé. Az 1979-es
Spirit Sensitive az egyik legpompásabb balladagyűjteménye, amelyet egy modern tenorostól valaha is hallhattunk, de a nyolcvanas
évek végén a Brainstorm nevű fúziós zenét játszó együttesnek szentelte ideje nagy részét. Tagja volt a Leaders nevű alkalmi
szupergruppnak is.
Albumok: Morning Prayer (1976), Chico (kb. 1977), Kings Of Mali (1978), Beyond The Rain (1978), Spirit Sensitive (1979), No Time Left
(1979), Peaceful Heart, Gentle Spirit (1980), Fathers And Sons (1981), Freeman And Freeman (1981), The Outside Within (1981), Destiny's
Dance (1981), Tangents (kb.1984), Groovin' Late (1986), The Pied Piper (1986), You'll Know When You Get There (1988), Brainstorm (1989),
Luminous (1989), Sweet Explosion (1990).

FRESU, PAULO - 1961-ben született a Szardínia szigetén levő Berchiddában, Olaszország. Tehetséges, nagy tudású trombitás és
szárnykürtös, aki autodidakta módon tanult meg zenélni, és helyi fúvószenekarokban játszotta szigete muzsikáját. 1980-ban
fedezte fel a jazzt, és a szárazföldre költözött, hogy gyakorolhassa. A Cagliari Conservatoire-ban klasszikus zenét tanult, és a
bolognai zenei fakultásra is járt. A nyolcvanas évek elejétől különböző zeneiskolákban tanított, újságcikkeket írt, színházak és
zenekarok számára dolgozott és egy kiváló jazzkvintet vezetője is volt. A saját kvintett megalapítása annak eredményeképpen
történt, hogy az 1982-es sienai jazzszemináriumon hasonló gondolkodású zenészekkel jött össze, és végül 1984 végén
megalakította a zenekart. Azóta a nyolcvanas évek olasz new wave mozgalmának (La Nuova Onda) legünnepeltebb tagja, számos
díjat és szavazást nyert. Fresut és zenekarát (Tino Tracannával, a kiváló szaxofonossal) elsősorban az ötvenes és a hatvanas évek
klaszszikus Miles Davis-kvintettjeinek zenéje inspirálta, meglehetősen határozottan és meggyőződéssel játsszák ezt a zenét. Fresu
Albert Mangesdorff, Franco D'Andrea, Kenny Wheeler, Tony Oxley, John Taylor, Enrico Rava, Paul Rutherford, Dave Holland, Lee
Konitz, Evan Parker, Michel Nyman és sok más zenész társaságában dolgozott.
Albumok: Mamut (1985), Kenny Wheelerrel és John Taylorral: Live In Rocella Jonica (1985), Ostinato (1985), Inner Voices (1986), Live
In Montpelier (1990).

FRISELL, BILL -1951. március 18-án született a Maryland állambeli Baltimore-ban, Egyesült Államok. Frisell, édesapja tubás és
bőgős volt, a coloradói Denverben nőtt fel. Kezdetben klarinétozott, majd szaxofonozott, végül a gitárnál kötött ki. Emellett játszott
azonban bendzsón, ukulelén és nagybőgőn is. A North Colorado Universityn 1969 és 1971 között végzett tanulmányokat, majd
1977-ben a Berklee College Of Musicon kapott hangszerelői és zeneszerzői diplomát, és megnyerte a Harris Stanton gitárdíjat.
Tanárai Jim Hall, Johnny Smith és Dale Bruning voltak, kedvenc játékosa pedig Hall, Wes Montgomery és jimi Hendrix. Sok
jelentős zenésszel dolgozott, például Eberhard Weber, Mike Gibbs, Jan Garbarek, Charlie Haden, Carla Bley, Julius Hemphill,
Gunter Hampel és John Scofield társaságában. A nyolcvanas évek vége óta Ronald Shannon jacksonnal és Melvin Gibbsszel Power
Tools néven szerepelnek, John Zornnal a harmolódikai koncepcióba belemerült Naked Cityben, a News For Lulu bebop trióban
Zornnal és George Lewis-val, a Paul Bley Quartetben pedig John Surmannel és Paul Motiannel, Motian triójában Joe Lovanoval,
valamint saját együttesével, amelyben a Naked City zenészei játszanak Zorn nélkül. Frisell stílusa az elektronika használatán
alapul, hosszan kitartott hangokat produkál nagy vibrátóval és legato vonalakkal, valószínűleg annak örökségéül, hogy nádfúvós
volt. Egyformán meggyőző, akár feedbackes süvítéseket bocsát a Naked City vad viharai közepébe, akár egy szelíd
country-befolyású szólódarabot, postmodern slidegitár bluest, vagy félszeg melankolikus balladákat ad elő.
Albumok: In Line (1983), Tim Bernevel: Theoretically (1984), Rambler (1985), John Zornnal és George Lewisszal: News For Lulu
(1987), Power Toolsszal: Strange Meeting (1987), Lookout For Hope (1988), Before We Were Born (1989), Is This You? (1990),Where ln The
World? (1991), Zornnal és Lewisszal: More News For Lulu (1992, felvétel: 1989), John Scofielddel: Grace Under Pressure (1992).

94
FRISHBERG, DAVE - 1933. március 23-án született a Minnesota állambeli St. Paulban, Egyesült Államok. Frishberg
gyermekként zongorázni tanult, s egy alkalommal azzal borzasztotta el tanárát, hogy egy Mozart-darabot congatáncként átírva
mutatott be. A University Of Minnesotán végzett újságírói tanulmányok után két évet töltött az Egyesült Államok légierejénél,
mielőtt fejest ugrott és zongorista lett New York Cityben. A hatvanas években, amikor zenéje alapvetően kialakult, olyan vezető
jazzmuzsikusok bandjeiben játszott, mint Bobby Hackett, Al Cohn, Zoot Sims, Ben Webster, Roy Eldridge és Gene Krupa. Számos
énekest is kísért, többek között Carmen McRae, Dick Haymes, Susannah McCorkle, Anita O'Day, Irene Kral és Jimmy Rushing
partnere volt, gyakran olyan hangszereléseket készített, amelyek az énekest teljesen új színben tüntették fel (lásd például a The
You And Me That Used To Be című Rushing Albumot). Ebben a korszakában Frishberg sok dalt írt, amelyeket O'Day, Blossom
Dearie, Al Jarreau, Cleo Laine és mások adtak elő. 1971-ben Los Angelesbe költözött, ahol a film- és televízió stúdiókban dolgozott,
hosszú ideig Herb Alperttel, alkalmilag szerepelt Bill Berry big bandjében és egy kabaréstílusú produkcióba kezdett, amelyben a
legpompásabb jazz zongorajátékot roppant kifinomult, szellemes dalokkal kombinálja. Zongorajátéka igen magas szintű, a
beboptól a mainstreamen keresztül vissza egészen a vad stride zongorázásig terjed, emellett Frishberg zeneszerzőként és
szövegíróként is a legnagyobbak és valószínűleg a legtartósabbak között van. Dalai kortárs meséket és regéket mondanak el,
látszólag mindennapi témákról szólnak, ügyvédekről (“My Attorney Bernié'), rég elfelejtett sörmárkákról (“White Castle"), szerelmi
fondorlatokról (“Blizzard Of Lies"), a baseballról és a jazz héroszairól (“Van Lingle Mungo") és (“Dear Bix"). Szellemesen ironikus
szövegeiről írta Daniel Okrent az Esquire-ben: “Noel Coward is írhatta volna, ha St. Paulban zsidónak születik". Ördögi
leleményességet gyermeki ártatlansággal kombinál. A nyolcvanas években Frishberg, aki most az oregoni Portlandben él, a
nyugati parton dolgozott, de rendszeresen játszott klubokban és fesztiválokon szerte az Egyesült Államokban és
Nagy-Britanniában. A kilencvenes évek elején folyamatosan úton volt, zongorázott, dalszövegeket írt.
Albumok: Oklahoma Toad (1968), Bill Berryvel: Hot And Happy (1974), Getting Some Fun Out Of Life (1977), You're A Lucky Guy (1978),
The Dave Frishberg Songbook, Vols. I & 2/Classics (1981-82), Live At Vine Street (1984), Can't Take You Nowhere (1985), Let's Eat Home
(1989).

FULLER, CURTIS -1934. december 15-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Fuller serdülőkorában
kezdett pozanozni, és az ötvenes évek elején, katonai szolgálata alatt került zenekarba. Mivel a zenekar vezetője Cannonball
Adderley volt, nem meglepő, hogy leszerelése után gyorsan a jazzre tért át. Először szülővárosában tevékenykedett, ahol Kenny
Burrell, Yusef Lateef és mások voltak a partnerei, majd New Yorkba költözött, ahol Dizzy Gillespie-vel, Hampton Hawesszal, John
Coltrane-nel, Miles Davisszel dolgozott, saját kisegyüttesét vezette, és Art Farmerrel és Benny Golsonnal egyetemben a Jazztet
alapító tagja volt. A hatvanas évek elején az Art Blakey's Jazz Messengers tagjaként kiterjedten turnézott, úgyszintén Gillespie-vel
is. A hetvenes években Fuller beépítette repertoárjába a jazzrock koncepciót, és olyan zenészekkel dolgozott, mint Stanley Clarke.
A hetvenes évek közepétől végéig Count Basie, Kai Winding, Lionel Hampton, Cedar Walton, Red Garland és Sal Nistico partnere
volt, és emellett saját együtteseit is vezette. A nyolcvanas években újra összejött Golsonnal, a megreformált Jazztetben is játszott,
valamint a Timeless All Stars Bandben. Fuller a pozan jeles potbop stilisztája, technikai tudása nagy szabadságot ad neki, hogy
invenciózus szólóit kibontakoztassa.
Albumok: John Coltrane-nel: Blue Train (1957), New Trombone (1957), Curtis Fuller With Red Garland (1957), Curtis Fuller And
Hampton Hawes With French Horns (1957), Bone And Bari (1957), Arabia (1959), Imagination (1959), Curtis Fuller's Jazztet (1959), Images
(1960), Mett The Jazztet (1960), The Jazz Ambassador (1961), Art Blakeyvel: Caravan (1962), Crankin' (kb. 1973), Smokin' (kb.1974), Fire
And Filigree (1978), Kai Windinggel: Giant Bones 80 (1979), a Timeless All Starsszal: It's Timeless (1982).

FULLER, GIL - Walter Gilbert Fuller néven 1920. április 14-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Bár a
negyvenes évek ele-jén olyan ortodox swingkorszaki big bandeknek dolgozott, mint Charlie Barneté, Fuller igazi arca akkor jelent
meg, amikor 1942-ben Dizzy Gillespie-vel kezdett dolgozni. 1944-ben mindketten Billy Eckstine zenekarában voltak, majd
munkakapcsolatukat folytatták akkor is, amikor Gillespie 1946-ban megalakította bebop big bandjét. Gillespie érdeklődését a
latin-amerikai zene iránt szintén ki tudta elégíteni Fuller, aki korábban Tito Puente számára is dolgozott, és többek között ő
készítette a “Manteca " hangszerelését. Eltekintve a Gillespie számára végzett munkától, Fuller érdeklődése elapadt a negyvenes
évek végén. Az ötvenes és a hatvanas években néha még dolgozott Gillespie-nek és Kentonnak, de új, mérnöki pályája egész idejét
kitöltötte.

95
 G
GADD, STEVE -1945. szeptember 4-én született a New York állambeli Rochesterben, Egyesült Államok. Hároméves korában egy
nagybátyjától kapta dobját. Élvezte a Sousa-indulókat és egy dobalakulattal dolgozott. Két esztendőt töltött a Manhattan's School
Of Music kötelékében, mielőtt a rochesteri Eastman Collegebe ment volna, azután pedig bevonult katonának, három évet töltött
egy katonai bandában. Első profi szerződését Chuck Mangionétől kapta, mielőtt 1975-ben csatlakozott volna a Chick Corea
Return To Foreverjéhez. Corea így jelezte az igényét: “zenekari és kompozíciós gondolkodós a dobszerelésnél, ugyanakkor jelentős
fantázia és nagy swingkészség." Gadd a hetvenes évek elejétől kiterjedt tevékenységet folytatott a New York-i stúdiókban és számos
felvételen adott kiváló kíséretet. Az általa kifejlesztett dobstílusban, a “lineáris" dobolásban, csak a legritkább esetben szólnak a
dobkészlet egyes elemei egyszerre. Sok zenésszel játszott Charles Mingustól George Bensonon keresztül Paul Simonig, akivel
1991-ben turnézott, egy nagy dobegyüttest vezetett a Rhythm Of The Saints turnén. Soundja olyannyira közismertté vált, hogy a
korai a dobgépekhez az ő soundját vették mintául. 1976-ban a tekintélyes Staff funky banddel szerepelt olyan session zenészekkel
mint Eric Gale (gitár) és Richard Tee (zongora). A nyolcvanas években folytatta szerteágazó stúdiótevékenységét, és szerepelt a
straight jazzt játszó Manhattan Jazz Quintetben.
Albumok: Chick Coreával: Three Quartets (1981), My Spanish Heart (1976), Friends (1978), The Mad Hatter (1978), George
Bensonnal: In Concert (1975), a Stuff-fal: Stuff (1977), Al DiMeolával: Electric Rendezvous (1982), Carla Bleyel: Dinner Music (1976), a
Manhattan Jazz Quintettel: Manhattan Jazz Quintet (1986), Autumn Leaves (1986), Paul Simonnal: Rhythm Of The Saints (1989).

GAILLARD, SLIM - Bulee Gaillard néven 1916. január 4-én született a kubai Santa Clarában, 1991. február 26-án hunyt el.
Gaillardnak kalandos gyermekkora volt. Egy alkalommal egy hajó fedélzetén utazott, ahol édesapja steward volt, és Kréta szigetén
maradt, amikor a hajó elvitorlázott. Számos további kalandja is volt, amelyeket minden adandó alkalommal elmesélt profi
bokszolásáról, temetkezési vállalkozásáról, a szeszcsempészek részére való teherautós szállítósokról. Székhelye Detroitban volt,
ahol a harmincas évek elején vaudeville előadóként gitárral kísérte a sztepptáncot. Néhány évvel később New Yorkba költözött, és
a bőgős Slam Stewarttal alakított duót, amelyben Gaillard többnyire gitározott és énekelt. Repertoárjuk nagy része olyan eredeti
anyag, amelynek szövegét Gaillard egyéni módon alakította ki a népszerit “jive talk"-ból, a jazzmuzsikusok halandzsaszerű
zsargonjából, amely az ő ajkain különlegesen szürrealisztikus felhangokat eredményezett. Gaillard nyelve, amelyet ő “vout"-nak
vagy “vont oreenie"-nek nevezett, nagyban segített a duónak slágerlemezeket készíteni, így például a “Flat Foot Floogie"-t. Sikerük
hosszan tartó rádiósorozatokhoz vezetett, és a Hellzapoppin című filmben való közreműködéshez. 1943-ban Stewart katonának
vonult be, és helyére Barn Brown került. Ekkor Los Angelesben dolgoztak, Gaillard folytatta a szövegírást, gyakran Brownnal
közösen és a ,,Cement Mixer (Put-ti Put-ti)" című dallal újabb slágert gyártottak. Brownnal közösen megalkottak egy hosszabb
művet, amelyet “Opera In Vout" címmel 1946-ban mutattak be Los Angelesben. (Valójában ez nem volt sem opera, sem vont.)
További nagy sikerük volt a “Down By The Station", amely egy jazzművész számára meglehetősen szokatlan módon, bekerült a
klasszikus gyermekdalok sorába. Mindezek ellentéteként felvételeket készített olyan bebop zenészekkel is, mint Charlie Parker és
Dizzy Gillespie (Slim's Jam). A negyvenes évek végén folytatta excentrikus szórakoztatótevékenységét, beleértve olyasmit, hogy a
zongorán nem tenyérrel lefelé, hanem kézháttal lefelé játszott. Nem meglepő, hogy előadási manírjai és magánnyelve miatt
Gaillardot sokan nem értették meg, és egy rádióállomás a “Yep Roc Heresy" című felvételét betiltotta, mint degeneráltat, holott
annak szövege egy örmény étterem menüjének felolvasása volt. Az ötvenes évek végén, és még néhány évig utána, Gaillard
többnyire zenén kívüli területen dolgozott, de fokozatosan visszatért az aktív szereplés útjára, fesztiválon lépett fel Stewarttal, a
nyolcvanas években számos televíziós és színpadi showban szerepelt Nagy-Britanniában, ahol 1983-ban letelepedett. Magas,
görnyedt alakja, változatlanul széles mosolyával, kackiás fehér svájcisapkájával, közkedvelt volt a londoni jazzvilágban. 1989-ben
egy négyrészes BBC televíziós sorozatban, a The World Of Slim Gaillard-ban szerepelt. Énekét és gitárjátékát zongorázása, vibra-
fonozása és tenorszaxofonozása egészítette ki.
Albumok: Vont, Jam And Jive On The Rudy Vallee Radio Show (1938-as felvételek), jazz At The Philharmonic: Opera In Vout (1946-os
felvételek), Slim Gaillard Rides Again: Dot Sessions (1958), Anytime, Anyplace, Anywhere (1982), Live At Billy Berg's: The Vontest! (1983,
felvétel: 1946). Antológiák: Slim And Slam (1938-39-es felvételek), Son Of McVou tie (1941 és 1946 közötti felvételek), The Legendary
McVoutie (1941 és 1946 közötti felvételek), McVoutie (1945-ös felvételek), Tutti Frutti (1987, felvétel: 1945), Slim's Jam (1945-46-os fel-
vételek), Laughing In Rhythm (1945 és 1951 közötti felvételek).

GALLOWAY, JIM -1936. július 28-án született a skóciai Kilwinningben. A klarinétos és szaxofonos Galloway a Glasgow-ban
töltött tinédzserévek után a hatvanas évek közepén Kanadába emigrált, ahol ismert zenekari tag, a Metro Stompers vezetője, a
vendégszereplő amerikai jazzsztárok kísérője és rádiós személyiség lett. Az 1976-os Montreux Jazz Festiválon Jay McShann és
Buddy Tate társaságában aratott sikere meghozta számára az elismertséget szerte a világon. Galloway játéka a mainstreamben
gyökeredzik, számos hangszeren játszik, amelyeken érezhető példaképei hatása: Sidney Bechet (szopránszaxofon), Edmond Hall
(klarinét), Coleman Hawkins (tenorszaxofon). Egy nagyobb művét, a “Hot And Suite' című darabot az 1985-ös Edinburgh Arts
Festivalon mutatták be.
Albumok: Metro Stompers (1973), There's Company (1973), Bojangles (1978), Featuring Jay McShann (1981), Thou Swell (1981).

GANLEY, ALLAN -1931. március 11-én született a Surrey grófságbeli Tolworth-ban, Anglia. Ganiey autodidakta dobos, az ötvenes
évek elején Bert Ambrose tánczenekarában játszott. 1953-ban Johnny Dankworth zenekarának tagjaként került reflektorfénybe,
amely akkoriban a legnépszerűbb modern jazzegyüttes volt NagyBritanniában. Szintén az ötvenes években dolgozott a zongorista
Derek Smith, Dizzy Reece, a klarinétos Vic Ash, Ronnie Scott és amerikai vendégzenészek oldalán. Az évtized végén Ronnie
Ross-szal közösen vezettek egy kisegyüttest, amelyet Jazzmakers néven ismertek. A hatvanas évek elején Ganley gyakran szere-
pelt Tubby Hayesszel, emellett saját kisegyütteseivel és egy alkalmi big banddel is dolgozott. A Scott's klub házidobosaként számos
amerikai vendégzenésszel, így Dizzy Giliespievel, Stan Getzcel, Jim Hall-lal, Freddie Hubbarddal és Rahsaan Roland Kirkkel
játszott. A hetvenes évek elején egy ideig a Berklee School Of Music diákja volt, majd Nagy-Britanniába visszatérve egy big bandet
alapított és vezetett, amely alkalmilag az elkövetkező tíz esztendőben működött. A hetvenes és a nyolcvanas években Ganley
számtalan rádióadásban, lemezfelvételen szerepelt, játszott valamennyi jazzstílus zenészeivel, a tradicionálistól a postbopig, a big
bandig, a mainstreamig, mindenütt nagy elánnal swingelt. A kilencvenes években Ganley ugyanolyan aktív, mint korábban,

96
klubokban, fesztiválokon lépett fel Nagy-Britanniában és a tengerentúlon. Játéka, félrehúzódó természete ideális kísérővé teszik
olyan zongoristák számára, mint Teddy Wilson, Al Haig és olyan énekeseknek, mint Carol Kiddtől Blossom Dearie-ig. Hangszerelői
tevékenysége kevésbé ismert, holott számos vezető brit zenész számára szállított kottákat, dolgozott a BBC Radio Big Band részére
is, a brit jazzszínpadon jelentősége alulértékelt.
Albumok: Tubby Hayesszel: Down At The Village (1962), Hayesszel: Late Spot At Scott's (1962), Jim Hall-lal: Commitment (1976), Al
Haiggel: Stablemates (1977), Carol Kidd-del: The Night We Called It A Dny (1990).

GANYELIN TRIÓ - Az 1971-ben alakult szovjet trió tagjai Vjacseszláv Ganyelin (1944-ben született Kraszkovban, Szovjetunió,
billentyűs hangszerek, fuvola, ütőhangszerek, gitár), Vlagyimir Csekaszin (1947-ben született Szverdlovszkban, Szovjetunió,
nádfúvós hangszerek, pozan, hegedű, ütőhangszerek, énekbeszéd), Vlagyimir Taraszov (1947-ben született Arhangelszkben,
Szovjetunió, dob, ütőhangszerek). Jóllehet az előadás alapvetően megkomponált, egy lemez vagy koncertelőadás gazdag mixelés a
szláv népzenéből, a free jazzből, a kortárs klasszikus zenéből és mindhárom tradíció paródiájából. Első albumukat 1976-ban
vették fel a szovjet állami lemezcégnél, a Melodiánál, amely húzta-halasztotta a lemez kiadását, és végül Leo Feigin londoni
székhelyű Leo Records cége a Szovjetunióból kicsempészett szalagokat úgy adta ki, hogy mellékelte a zenészek nyilatkozatát, mely
szerint nem felelősek a lemez külföldi megjelenéséért, a zenészek lemondtak a lemezfelvétel jogairól. A nyolcvanas években a trió a
Szovjetunión és a keleti blokkon kívül is elkezdett turnézni, nagy sikert aratott az 1980-as West Berlin Jazz Festiválon, 1981-ben
Olaszországban szerepeltek, majd 1984-ben egy Contemporary Music Network turnén Nagy-Britanniában, ahol is a jazzkritikusok
és -zenészek különböző véleményével találkoztak. Ganyelin 1987ben emigrált Izraelbe, ahol egy új triót (Victor Fonarev - basszus
és ütőhangszerek, Mika Markovich - dob, ütőhangszerek) alakított, amellyel szigorúan kötött stílusban játszott két albumon.
Taraszov és Csekaszin együtt dolgoztak tovább.
Albumok: Con Anima (1980, felvétel: 1976), Live In East Germany (1980, felvétel: 1978, új kiadása Catalogue címen), Con Fuoco
(1981, felvétel: 1978,1980), Concerto Grosso (1982, felvétel: 1978), Poi Segue (1982, felvétel: 1981), Ancora Da Capo Part 1(1982,
felvétel: 1980), Ancora Da Capo Part 2 (1982, felvétel: 1980), New Wine (1983, felvétel: 1982), Non Troppo (1983, felvétel: 1982), Vide
(1983, felvétel: 1981), Strictly For Our Friends (1984, felvétel: 1978), Baltic Triangle (1985, felvé-tel: 1981), Non Troppo (1985, felvétel:
1980,1983), Itaango...In Nickelsdorf (1986, felvétel: 1985), Poco A Poco (1988, felvétel: 1978), Jerusalem February Cantabile (1989),
másokkal együtt: Document (1990, felvételek: 1980-89, 8 CD-bői álló dobozos kiadás), Opuses (1991). Duóalbumok: Ganelin-
Tarasov: Opus AZ (1983), Ganelin-Chekasin, Ganelin-Tarasov 3-1-3 (1988, felvétel: 1980-85), Chekasin-Tarasov 1-11-3 (1989).
Szólóalbumok: Vyacheslav Ganelin: Con Amore (1987, felvétel: 1985), Pyatras Vysniauskasszal, Grigory Talasszal: Inverso (1987,
felvétel: 1984), másokkal együtt: Conspiracy (1991, felvétel: 1989, 1989,4 CDből á11ó dobozos kiadás), Vladimir Tarasov: Atto, Vols
1-4 (80-as évek vége), Andrew Cyrillelel: Galaxies (1991).
További információ: Leo Feigin (szerk.): Russian Jazz New Identity.

GARBAREK, JAN -1947. március 4-én született Norvégiában. 1961-ben John Coltrane-t hallgatta a rádión. Annyira megragadta,
amit hallott, hogy autodidaktaként megtanult tenorszaxofonozni, majd később hozzávette a szopránér a basszusszaxofont.
1962-ben megnyert egy amatőrversenyt, amelynek eredményeképpen megkapta első profi munkáját, majd alakított egy kvartettet
Jon Christensen, Terje Rypdal és Ariid Andersen részvételével. 1968-ban Norvégiát képviselte, az EBU, az Európai Rádió Unió
fesztiválján, felvétele, Coltrane “NaimA"-jónak igen impresszív változata sok meghívást eredményezett neki Európában. Sílusát
számos hatás érte, amelyek hozzájárultak visszafogott melegségéhez. Garbarek játéka az olyanfajta zenék reprezentatív
képviselője, amelyeket a Manfred Eicher vezette ECM labellel hoznak összefüggésbe. Karakterisztikusan skandináv jazz, me-
lodikus és atmoszférikus, kevés benne a nyílt emóció, de nincs híján az intenzitásnak. Komponálása és játéka figyelemre méltó
törődést mutat az intonációval és a textúrával, és hatással volt a Berklee College egykori tanítványára, Tommy Smith-re, a
kutatóéve utáni Charles Lloydra (akivel Christensen, Keith Jarrett és Palle Danfelsson kollégák voltak), valamint egy sor európai
előadóra, mint Joakim Milder és Alberto Nacci. A hetvenes évek közepén Jarrett “Belonging" bandjében dolgozott Christensennel
és Danfelssonnal együtt, felvették a sokszor dicsért Belonging és My Song albumokat, játszott Ralph Townerrel is a Solstice és a Sound
And Shadows lemezeken. A nyolcvanas években saját együtteseiben Eberhardt Weber, Bill Frisell és John Abercrombie játszott
többek között. A nyolcvanas években turnéin szerepelt a figyelemre méltó ütős, Nana Vasconcelos, akit nagyon ünnepeltek, és ami
számos zenészt és zenekart arra inspirált, hogy egymás mellé helyezzék bandájukban a jeges hatást keltő szaxofonvonalakat és az
egzotikus, tropikus ritmusokat. Garbarek dolgozott Don Cherry, Chick Corea, David Torn társaságában, valamint George
Russell-lel, annak hosszabb skandináviai tartózkodása alatt a hatvanas években. Ez az együttműködés pompás felvételsorozatot
eredményezett a fiatal Garbarek közreműködésével, nevezetesen az Othello Ballet Suite, a Trip To Prillarguri és az Electronic Sonata For
Souls Loved By Nature (melyeket csak a nyolcvanas években adtak ki) lemezeken. Garbarek kiemelt érdeklődéssel foglalkozik a
népzenékkel és az etnikai zenékkel is, nemcsak saját játéka színezésére, hanem olyan felvételeken is, mint a Ravi Shankarral
1984-ben készített Song For Everyone és az ECM részére a norvég folkénekessel, Agnes Buen Garnassal készített Rosensfole című
album. Eléggé meglepő, hogy Garbarek, aki elkerüli a karzatnak szóló tűzijátékot, mégis közönségsikert arat, függetlenül a kritikai
megítélésétől. Ma elvitathatatlanul Európa legjobb tenorszaxofonosa.
Albumok: Esoteric Circle (1969), Afric Pepperbird (1971), Sart (1972), Art Landeval: Red Lanta (1974), Bobo Stensonnal:
Witchi-Tai-To (1974), Stensonnal: Dansere (1976), Dis (1977), Places (1978), Photo With... (1979), Charlie Hadennel és Egberto
Gismontival: Magico (1980), Kjell Johnsennel: Aftenland (1980), Hadennel, Gismontival: Folksongs (1981), Eventyr (1981), Paths,
Prints (1982), Wayfarer (1983), It's OK To Listen To The Gray Voice (1985), All Those Born With Wings (1986), Legend Of The Seven Dreams
(1988),1 Took Up The Runes (1990), Star (1991), Agnes Buen Garnassal: Rosensfole (1991). Antológia: Works (1984).

GARE, LOU - Leslie Arthur Gare néven 1939. június 4-én született az angliai Rugbyben. Egyedülálló tenorszaxofonos - bár
egyetlen művész sem tűnt fel teljesen a semmiből. Gare játékának egyes elemei Sonny Rollinstól származnak. A korai Mike
Westbrook Band tagja volt. Keith Rowe gitárossal és Lawrence Sheaff csellista és klarinétossal más véleményen voltak, mint a ze-
nekar többi tagja, és külön útra tértek. Londonba költözve Gare, Rowe és Eddie Prevost dobos megalapították az AMM-et. Gare
improvizációi jellemzőek az AMM-re, nem utolsósorban a csendátmenetek használata, a többnyire absztrakt szólók melódiai
logikája olyan ellenállhatatlan, hogy a frázis folytatásának potenciális impresszióját adja, megértve, de nem hallva. A hetvenes
években az AMM csak Garet és Eddie Prevostot foglalta magában, ám Gare elhagyta a formációt és a devoni Exeterbe költözött. Egy
darabig egy free jazz triót vezetett, alkalmilag Prevosttal és másokkal is fellépett, például a basszista Marcin Mattosszal.
Albumok: AMMMusic (1967, a továbbiak mind az AMM-mel: The Crypt (1968), To Hear And Back Again (1974), The Nameless
Uncarved Block (1990).

97
GARNER, ERROLL -1921. június 15-én született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok, 1977. január 2-án
hunyt el. Garner autodidakta zongorista volt, aki már tízesztendős korában fellépett a rádióban, és néhány évvel később már
profiként dolgozott szülővárosában. Ebben a korszakban olyan zenekarokkal dolgozott, mint Leroy Browné, és mint hírlik, Fate
Marable együttese. Garner 1944-ben New Yorkba költözött és night klubokban kezdett játszani, többek között a Rendezvous-ban
és a Melody Barban. Népszerű és sikeres előadó lett, ám örömmel játszott sokkal jazzorientáltabb helyeken is az 52. utca mentén,
például a Tondelayo's-ban és a Three Deuces-ben. Rövid ideig Slam Stewart triójában dolgozott, majd hamarosan megalakította
saját trióját. Élete hátra-levő részében, kevés kivételtől eltekintve Garner vagy triója vezetőjeként, vagy szólóban dolgozott. Az
ötvenes, a hatvanas években és a hetvenes évek elején az Egyesült Államokban turnézott, Jó nevű klubokban és hotelekben
játszott, fesztiválokon, rádióban, televízióban lépett fel. Meglátogatta Európát és Nagy-Britanniát is, utóbbiban fellépett a
televízióban, és 1962-ben egy albuma a brit listákra került. Ezekben az években Garner számos albumot készített, olyanokat, mint
a klasszikus Concert By The Sea, amelyek állandósultak a lemezcégek ajánlati katalógusaiban. Jóllehet Garner maga autodidakta
volt, és sosem vette a fáradságot, hogy megtanuljon kottát olvasni, több darabot is komponált, amelyek közül a “Misty" Johnny
Burke szövegével standard jazznóta lett.
Garner játékában alkalmanként Earl Hines telt soundjának visszhangjaira lelhetünk, más momentumok pedig azt sugallják,
hogy elsajátította a stride zongoristák játékát, de munkásságának legnagyobb részében Garner teljesen önmaga, bizonyos
jellegzetességeket alakított ki, amelyek megkülönböztetik minden más zongoristától. Ezek lényege a csapongó bal kéz erőteljes,
blokk-akkord lüktetése, amely néha szándékosan “lemarad", míg a jobb kéz látszólag vélet
len ötletek táncoló patternjét játssza, akkordokkal vagy egyszerre hangokkal, játékos bevezetéseket, amelyek önálló, miniatűr
kompozíciókként hirtelen végigszáguldva, teljesen meglepő, de a tökéletesen logikus módon egy teljesen eltérő dalban kötnek ki.
Pazarul romantikus a balladákban, gyors és merész az uptempójú swingelő darabokban, Garner előadókészsége igen széles.
Becenevét, a ,,The Elf"-et (a. m. manó) inkább alacsony termetéért kapta, mint a tréfásan gonoszkodó, mégis jó humorú
bevezetéseiért. Garner az első jazz-zongorista Fats Waller óta, akit a nem jazzrajongó közönség is kedvel, és az első jazzman, aki
úgy vált népszerűvé, hogy sohasem énekelt vagy bohóckodott. Stilisztikailag Garner külön kategóriát képvisel. A semmiből jött és
1977 januárjában bekövetkezett halála óta semmi jel nem mutat arra, hogy más zongorista követné a jazz általa bejárt, független
útján.
Albumok: Afternoon Of An Elf (1955), Concert By The Sea (1955), Dreamstreet (1959), Close Up In Swing (1961), The Concert
Garner In England (1963), A Night At The Movies (1965), That's My Kick (1966-67), Up In Erroll's Room (kb.1968). Antológiák:
Historical First Recordings (1944-es felvételek), Overture To Dawn (1944-es felvételek), Passport To Fame (1944-es felvételek),
Early Erroll: 1945 Stride Vols 1 & 2 (1945-ös felvételek), Complete Savoy Sessions Vol. 1 (1945-49-es felvételek), Yesterdays
(1945-49-es felvételek), The Elf (194549-es felvételek), Cocktail Time (1947-es felvételek), Complete Savoy Sessions Vol. 2 (1949-es
felvételek), Body & Soul (1951-52-es felvételek), Misty (1951-57-es felvételek), Erroll Garner Plays Gershwin And Kern (1958-65-ös
felvételek).
További információ: James M. Doran: Erroll Garner: The Most Happy Piano.

GARRICK, MICHAEL -1933. május 30-án született a Middlesex grófságbeli Enfieldben, Anglia. Döntően autodidakta zongorista
és zeneszerző. Garrick saját zenekarait vezette az ötvenes években és igen aktív volt a “jazz és költészet" mozgalomban. A hatvanas
évek közepén a Don Rendell és Ian Carr által közösen vezetett zenekarral dolgozott, emellett saját zenekara frontján is állott,
amelyben gyakran szerepelt Joe Harriott, a kiemelkedő szaxofonos. Egyedi komponista, sajátságos profillal, a hatvanas években
hitének megfelelően megkomponálta a “Jazz Praises"-t, amelyet a londoni St. Paul's Cathedralban mutattak be. Az effajta
munkákban való örömét mutatja, hogy Garrick templomi orgonán is játszott. A hetvenes években az amerikai Berklee-n
fejlesztette zenei képességeit és kiterjedten tanított Nagy-Britanniában. A hetvenes évek végén Phil Lee-vel és Norma Winstone-nal
alakította meg trióját. A nyolcvanas években egyaránt aktív volt kisegyüttesekkel és nagyzenekarokkal, néha saját maga is
alakított együttest és folytatta jazztanítói tevékenységét.
Albumok: Michael Garrick 1 (1963), Michael Garrick 11 (1963), Michael Garrick III (1964), Michael Garrick IV (1965), Michael Garrick
V (1965), Black Marigolds (1966), Jazz Praises At St. Paul's (1968), Poetry And Jazz In Concert 250 (1969), Michael Garrick (1970), Mr
Smith's Apocalypse (1971), Cold Mountain (1972), Home Stretch Blues (1972), Troppo (1973), You've Changed (1978).

GELLER, HERB -1928. november 2-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Geller első jelentős szerződését
a negyvenes évek közepén altszaxofonosként Joe Venuti hegedűstől kapta. Az évtized végén New Yorkban Claude Thornhíll big
bandjében szerepelt, és az ötvenes évek elején Billy May zenekarában dolgozott. Az ötvenes évek közepén Geller számos vezető
nyugati parti zenésszel szerepelt, mint például Chet Baker, Shelly Manne, Maynard Ferguson, Shorty Rogers és Bill Holman. Egy
kisegyüttes társvezetője is volt feleségével, a zongorista Lorraine Walshsal. Felesége váratlan halála után Geller 1958-ban Benny
Goodmannel és Louie Bellsonnal dolgozott, némi időt DélAmerikában töltött, Európában turnézott, ahol végül is letelepedett.
1962-ben Berlinben dolgozott rádiózenekarokban és éjszakai klubokban. Később Hamburgba költözött, ahol a rádióban és több
big bandben játszott, a közbeeső időkben saját együttesével szerepelt, lemezfelvételeket készített. A Charlie Parker-iskolát követő,
átütő erejű bebop játékos. A Geller által választott munkapatternek igen behatárolták nemzetközi sikereit.
Albumok: Herb Geller Sextet (1954), The tellers (1955), Fire In The West (1957), Shorty Rogers Plays Richard Rodgers (1957), Shelly
manne And His Men Play Peter Gunn (1959), Gypsy (1959), An American In Hamburg (1975), Rhyme To Reason (1978), Hot House (1984),
Birdland Stomp (1986).

GETZ, STAN - 1927. február 2-án született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok, 1991. június 6-án
hunyt el. Getz gyermekkorában számos nádfúvós hangszeren játszott, különösen kedvelte az altszaxofont, de végül is a
tenorszaxofonnál kötött ki, és már 15 esztendős korában profi lett. Egy évvel később elkészítette első lemezfelvételét, Jack Teagar-
dennel játszott, aki, legalábbis technikailag, a gyámja lett, hogy a fiú szabadon utazhasson a zenekarral. A következő
esztendőben Getz Stan Kentonnal dolgozott, majd Jimmy Dorsey és Benny Goodman zenekara következett. Ebben az időben már
jelentős figyelmet keltett tevékenykedése a jazzkörökben, lemezfelvételeket készített saját neve alatt, és amikor 1947-ben a
Woody Herman's Four Brothers tagja lett, nemzetközileg is ismertté vált. Két évig dolgozott Hermannal, majd az ötvenes években
saját kisegyüttest vezetett, többé-kevésbe rendszeresen. A Kenton-féle és a jazz At The Philharmonic-fellépéseket egy bizonytalan
korszak követte, majd sikeresen megszabadult drogfüggőségétől. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején többször járt
Európában, egy ideig Koppenhágában élt. A hatvanas évek elején visszatért az Egyesült Államokba és elkészítette mérföldkövet
jelentő albumát, a Focus-t, Charlie Byrddel dolgozott, kiterjedt figyelemmel fordult a brazil és más latin-amerikai zenei formák
felé. Ennek eredményeképpen Getz számos latin lemezt készített, amelyek rendkívül népszerűek lettek, közöttük a “The Girl
From Ipanema", amelyet Astrud Gilberto énekelt, és amely elindította a bossa nova-divatot. A hatvanas és a hetvenes években

98
Getz kisegyütteseket vezetett, amelyekben sok zenész jött, ment, így Gary Burton, Chick Corea, Jimmy Raney, Al Haig, Steve
Swallow, Airto Moreira és Joanne Brackeen. Mindazonáltal ezekben az években tevékenysége csak alkalmi volt. Korábbi
populáris sikere és a pályája feletti kontroll, beleértve, hogy saját lemezfelvételeinek ó volt a producere is, oda vezetett, hogy csak
olyan munkát csinált meg, amelyet szeretett. A nyolcvanas években újra aktívabb lett, klubokban, koncerteken és fesztiválokon
játszott szerte a világban, és bent élő zenész volt a Stanford Universityn. Többek között az Everything But The Girllel készített
felvételeket. Ebben a késői korszakában népszerűsége ismét fellendült, de beárnyékolta ezt halálos betegségének tudata. 1991
júniusában rákban hunyt el.
Getz a jazztörténet egyik legtekintélyesebb tenorszaxofonosa. Korai felvételeit a Hermannal való közös munkája jellemzi. Játéka
néhány felvételen, például Ralph Burns “Summer Sequence" szvitjének ,Early Autumn" című darabjában pehelysúlyú és
majdnem vibrátó nélküli intonációjával arról a nagy hatásról tanúskodik, amelyet az általa csodált Lester Young gyakorolt rá. Getz
ezt követően számos pompás albumot adott ki saját kisegyütteseivel, nevezetesen Haiggel és Raney-vel, amivel tenorszaxofonosok
egész generációjának példaképévé vált, akik hűvösen elegáns stílusát csodálták. Az emlékezetes Focus album, amelynek zenéjét és
hangszerelését Eddie Sauter írta jazzjátékosokra és egy vonósnégyesre, valamint a bossa nova felvételek, köztük a ,Desafinado"
kislemez mind ebben az első korszakban készültek. Getz soundjának bársonysimasága, az általa kialakított pompás lebegő
effektus nagyon népszerűvé tette az avantgarde hallgatóságnál, és néhány megfigyelőt arra a következtetésre vezetett, hogy
különös, egyedülálló, befelé forduló stílusa van. Valóban, ebben a korszakában tudatosan azzal kísérletezett, hogy játéka érzelmi
tartalmát megfékezze azért, hogy megfeleljen a kereskedelem által diktált divatnak. A felszín alatt égető érzelmi töltések rejtőztek,
amelyek csak alkalmilag törtek fel. A hatvanas évek közepére Getz megunta ezt a stílust, ekkor egy rövid kísérleti időszak
következett az elektronikával, amelyet azután egy új, erősen lélekteli balladastílus kifejlesztése követett. Bár mindig a különleges
lebegő hangokat játszotta, gazdag dallamérzékét jobban szabadon engedte. Élete vége felé, amikor már tudta, hogy a rák lassan
elviszi, Getz pályafutása harmadik, még eredményesebb korszakába lépett. Egészségi állapota ellenére, vagy éppen azért,
munkáinak érzelmi tartalma romantikus parázzsal izzott, s a tűz csodálatosan tör fel az Anniversary és a Serenity albumokon.
Visszatekintve látható, hogy ez a romanticizmus mindig is megvolt benne, még ha néha szándékosan el is nyomta ezt, hogy kora
szellemével összhangban legyen. Senki sem vonhatja kétségbe kései munkássága érzelmi töltését. Soundja még mindig sima volt,
de most a patinás felszín alatt a közönséggel való kommunikálás gyötrő vágyának hullámai törtek fel. Ez sikerült is, így élete
alkonyán zenéjében olyan hangvételt ért el, amely nem a szomorúság, hanem a hálás öröm korszakát jelenti sok rajongója
számára.
Albumok: Stan Getz At The Shrine Auditorium (1954), West Coast Jazz (1955), The Stamer (1956), Stan Getz And J. J. Johnson At The
Philharmonic Hall (1957), Stan Getz In Denmark (1959), The Early Days (1959), Stan Getz ln Europe (1959), Stan Getz In Poland (1960),
Focus (1961), Brazilian Mood (1962), Jazz Samba (1962), The Girl From Ipanema: The Bossa Nova Years (1964), Stan getz With Strings
(1963), A Song After Sundown (1966), The Stan Getz Quartet (1969), Didn't We (1969), Dynasty (1971), Portrait (1972), Captain Marvel
(1972), The Master (1975), The Peacock (1975), Live At Montmartre (1977), In Concert (1980), The Dolphin (1981), Billy Highstreet Samba
(1981), Pure Getz (1982), Poetry (1983), Line For Lyons (1983), The Stockholm Concert (1983), The Voyage (1986), Anniversary (1987),
Serenity (1987), Apasionado (1989-90). Antológiák: The Best Of Woody Herman (1945-47-es felvételek), Opus De Bop (194549-es
felvételek), Five Brothers (1949-es felvételek), The Stan Getz Quartet & Quintet (1950-51-es felvételek), The Roost Quartets (1950-51-es
felvételek), Tenor Contrasts (1951-es felvételek), Stan getz At Storyville Vols 1 & 2 (1951-es felvételek), The Complete Recordings Of The Stan
Getz 4 With Jimmy Raney (1951-53-as felvételek), Dizzy Gillespie-vel: Diz And Getz (1953-as felvételek), Stan Getz With European Friends
(1958-71-es fel
vételek), 'Round Midnight In Paris (1958-59-es felvételek).
GIBBS, MIKE - Michael Clement Irving néven 1937. szeptember 25-én született Hararéban, Zimbabwe. Gibbs a legszemélyesebb
és legeredetibb zeneszerzők és hangszerelők egyike, aki saját bevallása szerint azért kezdett el komponálni, mert a szólózás
megrémítette. Hét és tizenhárom éves kora között tanult zongorázni, és 17 esztendősen kezdett pozanozni. 1959-ben Bostonba
(Massachusetts) költözött, hogy a Berklee College of Musicon folytassa tanulmányait, ahol a Herb Pomeroy által szervezett college
banddel játszott, és felvételeket készített. Tanult a Boston Conservatoryban, majd 1961ben a Lenox School of Jazzbe kapott
ösztöndíjat, ahol Gunther Schuller, George Russell és J. J. Johnson tanítványa volt. 1962-ben végzett a Berklee-n, 1963-ban a
konzervatóriumban. Ugyanebben az évben Tanglewoodba kapott ösztöndíjat, ahol olyan klasszikus zeneszerzők-nél tanult, mint
Xenakis, Copland, Foss és ismét Schuller. Mindezek után visszatért Dél-Rhode-siába (Zimbabwe), majd 1965-ben Angliába tele-
pedett, ahol Graham Collier és John Dankworth együttesében pozanozott, emellett pantomimek és musicalek zenekaraiban
játszott. Számos lemezfelvétele készült vezető brit bázisú partnerekkel, amelyeket jól fogadtak. Az 1974-es londoni koncertje a
Rainbow Theatre-ban meghatározó jelentőségű volt, mert évtizedek óta ez volt az első alkalom, hogy a Zenész Szakszervezet úgy
engedett amerikaiakat játszani, hogy nem kellett helyi ritmusszekciót vagy szólistát bevenni a produkcióba. Ekkor kezdődött
Gibbs hosszú együttműködése Gary Burtonnel, akinek kvartettjét ez alkalomra Gibbs big bandjébe integrálták. Gibbs és Burton
együtt tanultak és dolgoztak a Berklee-n és Burton már 1963-ban Gibbs-hangszereléseket használt egy hanglemezfelvételnél.
Oktatóként és a házban levő komponistaként tért vissza a Berklee-re 1974ben és 1983-ig maradt. Ekkor elhagyta az iskolát és
szabadúszó hangszerelő és producer lett, és Michael Mantlerrel, Joni Mitchell-lel, Pat Methenyvel, John McLaughlinnal, Whitney
Houstonnal, Peter Gabriellel és Sister Sledge-dzsel dolgozott többek között. 1988-ban visszatért saját neve alatt, a Big Music című
lemezzel, amelynek zeneszerzői, hangszereiői munkáját ő végezte, továbbá ő volt a zongorista és a pozanos is. 1991-ben John
Scofielddel mint zenekarának tagjával turnézott és szerepelt Scofield Grace Under Pressure című, 1992-es lemezén. Az elsők között
volt, akik a zenekari jazzbe rockelemeket építettek be, és osztotta nagy példaképe, Gil Evans nézeteit, annak jogosultságát, hogy a
jól meghangszerelt vázakat a “kívülálló" improvizációkkal organikusan integrálják. Korai kompozíciós éveiben lelkesedett a francia
kortárs zeneszező, Olivier Messiaen munkásságáért. Az alábbi albumlista csak azokat tartalmazza, amelyeket 6 hangszerelt
mások számára.
Albumok: Michael Gibbs (1969), Tanglewood '63 (1970), Just Ahead (1972), Gary Burtonnel: In The Public Interest (1974), Will Power
(1974), The Only Chrome Waterfall Orchestra (1976), Big Music (1988), Burtonnel: Seven Songs For Quartet And Chamber Orchestra.

GIBBS, TERRY - Julius Gubenko néven 1924. október 13-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok.
Teljes körű ütőhangszeres tanulmányok után Gibbs rövid ideig profi dobosként működött, majd bevonult katonának, ahol szintén
dobolt. A leszerelés után a vibrafonra koncentrált, és olyan zenekarvezetőkkel dolgozott, mint Tommy Dorsey, Chubby Jackson és
Buddy Rich. A negyvenes évek végén nemzetközi elismerést szerzett annak köszönhetően, hogy két esztendeig Woody Herman
zenekarában dolgozott. Ezután egy rövid ideig Benny Goodman szextettjében tevékenykedett. Az ötvenes évek elején egy big
bandet alapított és a televízióban Mel Torméval dolgozott. Az évtized végén kaliforniai székhellyel átalakította big bandjét, amelyet
1961ben a jelentós presztízst jelentő Monterey Jazz Festivalon is vezetett. Gibbs big bandjének fellé-pései ezután Los Angelesben

99
az év eseményének számítottak. Ezeken ismert sztárok voltak a szólisták, akik örömmel szakítottak időt stúdiómunkájuk közben,
hogy jazzt játsszanak. A nyolcvanas évek elején Gibbs Buddy DeFrancóval társult egy nagyon jó1 fogadott albumban. Gibbs
vibrafonjátéka Lionel Hampton keményen swingelő tradícióit tükrözi, némi bopos felhangokkal. Játéka rendkívül savinges, és big
banddel a háta mögött teljes siker. A jazz egyik legérdekfeszítőbb soundjának megalkotója.
Albumok: Terry Gibbs Sextet (1951), Terry Gibbs At The Pythian Temple (1952), Terry Gibbs All Stars (1953), Terry Gibbs And His
Orchestra I (1953), Terry Gibbs Quintet 1(1953), Terry Gibbs Quartet 1(1953), Terry (1954), Terry Gibbs Quartet II (1955), Vibes On Velvet
(1955), Terry Gibbs Quartet 111 (1953), Swingin' With Terry Gibbs (1956), Jazz Band Ball (1957), Terry Gibbs Quartet IV (1957), Terry Gibbs
Quartet V (1958), Terry Gibbs And His Orchestra 11 (1958), Terry Gibbs Big Band At The Versailles Room, Hollywood (kb. 1959), Launching A
New Band (1959), Dream Band (1959), Terry Gibbs And His Big Band (1960), Terry Gibbs Quintet 11 (1960), The Exciting Big Band Of Terry
Gibbs (1961), The Exciting Terry Gibbs Big Band Re-corded Live At The Summit In Hollywood 1(1961), Terry Gibbs Quartet VI (1961), The
Exciting Terry Gibbs Big Band Recorded Live At The Summit In Hollywood 11 (1962), Terry Gibbs Sextet II (1963), The Family Album (1963),
Terry Gibbs Quartet VII (1963), Terry Gibbs Sextet 111 (1963), Terry Gibbs Sextet IV (1963), Take It From Me (1964), Terry Gibbs Sextet V
(1964), Terry Gibbs Septet (1966), Terry Gibbs Plays Arrangements By Shorty Rogers (1966), Live At The Lord (1978), Smoke 'Em Up (1978),
Buddy DeFrancóval: Jazz Party: First Time Together (1981), DeFrancoval: My Buddy (1982), The Latin Connection (1986), DeFrancóval:
Chicago Fire (1987), Holiday For Swing (1988).

GILLESPIE, DIZZY - John Birks Gillespie néven 1917. október 21-én született a dél-karolinai Cheraw-ban, Egyesült Államok,
1993. január 6-án hunyt el. Nagy családban született. 12 esztendős korában kezdett pozanozni, majd több mint egy év múlva
trombitálni. Nagyrészt autodidakta zenész volt, aki ugyan nyert egy zenei ösztöndíjat, de jobban szeretett zenélni, mint
szabványtanulmányokat folytatni. 1935-ben abbahagyta az egyetemet, és Philadelphiába költözött, ahol helyi zenekarokban
kezdett játszani. Ez időben kapta azt a becenevét, ahogyan az egész világon ismerik. A ,,Dizzy" név a friss hévvel telített
magatartásából eredt, s ezt valójában Fats Palmer trombitástól kapta, akinek életét megmentette, amikor a Frankie Fairfax
zenekar turnéja során egy gázzal telített szobából kihozta. Gillespie-re megdöbbentő tudása hamarosan ráirányította a figyelmet.
1937-ben New Yorkba ment, hogy a Lucky Millinder bandben dolgozzon. A munkát nem kapta meg, de a városban maradt, és
hamarosan Teddy Hill szerződtette európai turnéjára. A zenekarban példaképe, Roy Eldridge örökébe lépett. 1939-ben visszatért
az Egyesült Államokba, és különböző New York-i bandákban játszott, mielőtt visszatért Hillhez, ahol is találkoztak Kenny
Clarke-kal, akivel rokon lelkek voltak, s akit szintén fárasztottak a nagyzenekari szokások. Amikor Hill feladta bandáját, hogy a
Minton's Playhouse menedzserévé váljon, szabad kezet adott a fiatal zenészeknek, akiket hajtott a kísérletezés vágya, többek
között Clarke, Thelonious Monk, Joe Guy és egy kicsivel később Gillespie tartozott közéjük, aki időközben csatlakozott a Cab
Calloway Bandhez, amelyet igen nagyra becsültek. Callowayjel töltött ideje alatt Gillespie kísérletezni kezdett egy olyan
frazírozással, amely nem illett bele a trombitajátékkal kapcsolatosan addig elfogadott keretekbe. Részt vett egy Lionel
Hampton-lemezfelvételen, ahol a “Hot Mallets" című szám szólóját játszotta, sokan úgy vélik, hogy ez annak a zenének az első
rögzített változata, amit később bebopnak neveztek el. A következő évben, 1940-ben Gillespie Kansas Cityben találkozott Charlie
Parkerrel, a Calloway band turnéja alatt, és zenei kapcsolatba került azzal az emberrel, akivel a jazz arcát és soundját együtt
változtatták meg. Calloway 1941-ben néhány színpadi tivornyázás után, amikor is kisebb összetűzésbe került főnökével, kirúgta
Gillespie-t, aki visszatért New Yorkba. Számos zenésszel játszott, például Benny Carterrel, Millinderrel, Charlie Barnettel és Earl
Hinesszal, akinek együttesében ismét találkozott Parkerrel, és szerepelt az énekes Billy Eckstine-nal is.
Gillespie egyre gyakrabban töltötte az idejét, éjfél után a Minton's-ban és a Clark Monroe 's Uptown House-ban. Klubokban,
lemezfelvételeken saját kisegyüttesét vezette, mindkét helyen egy kicsi, specializálódott, de egyre növekvő közönséget tudhatott
magának. Legfontosabb ekkoriban készült felvételei közé tartozik a “Salt Peanuts" és a ,,Hot House". Gillespie 1944ben
csatlakozott Eckstine big bandjéhez, amely éppen akkor alakult, hogy Eckstine szólóéneke-si karrierjét támogassa, ám gyorsan a
big band bebop melegházává vált. Gillespie mellett a zenekar különböző korszakaiban itt zenélt Gene Ammons, Sonny Stitt,
Wardell Gray, Dexter Gordon, Fats Navarro, Howard McGhee és Miles Davis. Ezután Gillespie megalakította saját nagyzenekarát,
amely csak mérsékelt anyagi sikert aratott, ám zeneileg a korai bebop big band koncepció csúcsát jelentette. Egyúttal Parker
kvintettjében is játszani kezdett, amelyet ők ketten közösen vezettek. Ebben a korszakában Gillespie végig a legkiválóbb zenei
társaságban volt, a bop legjelentősebb képviselőivel játszott, és sokakkal a swing veteránjai közül, akik váltakozó sikerrel, de
megpróbáltak alkalmazkodni az új zenéhez. Gillespie a fennállás két periódusa alatt egyszer vagy kétszer olyan zenészeket al-
kalmazott, mint James Moody, Cecil Payne, Benny Bailey, Al McKibbon, Willie Cook, Big Nick Nicholas, John Lewis, Milt Jackson,
Ray Brown és Kenny Clarke. Kisegyüteseiben Don Byas, Al Haig és mások voltak lemezfelvételi partnerei, de leghatásosabb műveit
a Parkerrel közösen vezetett banddel készítette. A kvintett további tagjai változtak, kezdetben Haig, Curley Russell és “big " Sid
Catlett, később Haig Jackson, Brown és Stan Levey tartoztak tagjai közé. Ezek a kisegyüttesek számtalan muzsikus csodálatát
vívták ki Gillespie számára, előadásaikból fejlődött ki a bop, mint a jazz érvényes formája, amely magával hozta a zene
szükségszerű megújulását, hiszen már kezdett a mézesmázosság, az ismétlődő sémák áldozatául esni, amelyek mind a
swingkorszak üzleti sikerének kísérői voltak.
Gillespie zeneszerzőként is lázasan aktív volt. Fiatalsága ellenére hamarosan a bebopperek “szürke eminenciásává" vált.
Kiegyensúlyozott magánéletével és a káros stimulánsok elutasításával - amelyek sajnos egyre nagyobb népszerűségre tettek szert
a bebop zenészek kicsiny, ám jól ismert csoportja körében - a sikeres üzletember figuráját testesítette meg. Ezeket a tulajdonságait
a zenében felfedező és kalandor hajlamokkal kombinálta, és így a jazz egyik domináns figurájává vált. Ráadásul a Chano Pozóval
és később Machitóval való munkásságában az amerikai alapú latin jazz egyik úttörője lett. Az a legfontosabb, hogy személyes
viselkedése segítette a bopot előrelépni arról a mélypontról, ahol gyakran lenéző semmibevétel helyettesítette az érdemi kritikát.
Gillespie gazdag pályafutása az ötvenes években is folytatódott, J. J. Johnsonnal, John Coltrane-nel, Milt Jacksonnal, Art
Bley-vel, Wynton Kellyvel és másokkal készített felvételeket. E korszak sok felvétele saját Dee Gee Records labeljének kiadásában
jelent meg. Big bandjét feloszlatva európai turnéra indult, 1952ben tért vissza New Yorkba, és úgy találta, hogy lemezvállalata
igencsak rosszul áll. Némi nehézségbe került, mire játékstílusát hozzáigazította az új elgondolásokhoz és a nagyzenekarról átállt a
kicsire. 1953-ban egy, a felesége tiszteletére adott partyn vett részt, ahol egy kéttagú bohócszám előadói a trombitára estek. A
hangszer jócskán elhajlott, és amikor Gillespie megpróbált játszani rajta, akkor úgy találta, hogy az csodálatos hangú lett, ami
nagyon tetszett neki. A trombitatölcsér 45 fokos szögben meghajlott fölfelé, és ezáltal hamarabb meghallotta a lejátszott hangokat,
mint korábban. Ezért kitalálta, hogy amikor kottából játszik és lefelé néz, akkor a hangszert a mikrofon vagy a közönség felé
irányítja. Szerette ezeket a váratlan fordulatokat, és néhány héten belül egy olyan trombitára tett szert, amely speciálisan neki lett
konstruálva. 1953 végére Gillespie pályafutásának átmeneti nehézségei megszűntek. Egy torontói koncerten együtt hirdették
Gillespie, Parker, Bud Powell, Charles Mingus és Max Roach nevét és néhány helyen Az Év Kvintettjének nevezték őket. Bár az öt
zenész más alkalmakkor külön-külön jobb volt, de kollektívan most itt egy kiváló és izgalmas sessiont hoztak létre. Ez olyan
alkalom volt, amikor bebizonyíthatták a bop életerejét, amikor másutt annak tüze kezdett kialudni, s mert a tömeg valami

100
kellemesebbre vágyott. Gillespie azután Norman Granz Jazz At The Philharmonicjával kezdett dolgozni és belekezdett egy hosszan
tartó lemezfelvételi sorozatba is Granznek, ahol a zenészek legkülönbözőbb formációival dolgozott. 1956-ban Gillespie
jazzkörökben elfoglalt rangja olyan volt, hogy Adam Clayton Powell Jnr. úgy ajánlotta ót Dwight D. Eisenhower elnöknek, hogy ő
az ideális ember arra a feladatra, hogy a Külügyminisztérium által szponzorált jószolgálati turnén Afrikában, Közép-Keleten és
Ázsiában fellépő zenekar vezetője legyen. A turné nagy siker volt, jóllehet Gillespie nem mutatott hajlandóságot arra, hogy túlhang-
súlyozza annak propagandaelemeit. Az Egyesült Államokba való visszatérése után hamarosan megbízták azzal, hogy vezessen egy
másik turnét, ezúttal Dél-Amerikába. Az ezekre az utakra összeállított all stars együttes egy darabig még együtt volt, és Granz
felvételeket is készített velük. Az ötvenes évek végén Gillespie ismét kisegyüttest vezetett, és szüntelenül klubokban, fesztiválokon,
koncerteken, lemezfelvételeken dolgoztak, ami a következő három évtizedben is folytatódott. Folytatta presztízsteremtő munkáját,
a hetvenes évek elején egy all star csapattal turnézott, amelybe Blakey, Monk, Stitt, McKibbon és Kai Winding tartoztak. A
hetvenes és a nyolcvanas években számos díjat, kitüntetést kapott, és ifjonti, szürke eminenciása szerepköréből a jazz idősebb
államférfijának szerepébe lépett át, pedig még mindig csak ötvenes évei elején járt.
A hetvenes évek közepén Gillespie pályafutásának ismét olyan pontjához ért, ahonnan inkább a lefelé, mint a felfelé való út tűnt
valószínűnek. Egy másik trombitás volt az, aki megadta neki a kellő lökést: John Faddis mint mohó rajongó lépett be Gillespie
életébe, ám 1977-ben bálványával közös lemezfelvételt készített a Montreux-i fesztiválon, ahol tervezett előadásukat hirtelen
megváltoztatták, mert ritmusszekciójuk rossz országban landolt. Gyorsan összegyűjtöttek egy pótcsapatot, amelyben Milt Jack-
son, Ray Brown, Monty Alexander és a dobos Jimmie Smith szerepeltek, és a két trombitás nagy sikert aratott a felvételen, amelyet
Norman Granz adott ki. Ezt követően Gillespie és Faddis gyakran játszottak együtt, sok emlékezetes zenét produkáltak, a
veteránnak új élet kezdődött. A nyolcvanas évek elején Gillespie a Jazz America program keretében játszott az amerikai televízióban,
új kvintettel lépett fel Londonban, amelyben Paquito Rivera is szerepelt, játszott Nizzában, a Knebwort és a Kool fesztiválokon
duettben olyan zenészekkel, mint Art Farmer, Chico Freeman és Art Blakey. Úgy tűnt, hogy szeret kísérletezni, habár néha, mint
például a Stevie Wonderrel való nem éppen csodálatos fellépésekor, értékítélete megcsalta. 1987-ben ünnepelte 70. születésnapját
és ismét egy big band élén találta magát, amely nem szűkölködött sem szerződésekben, sem príma játékosokban, mint Faddis és
Sam Rivers. Ünnepelték a JVC Festivalon a Saratoga Springs Performing Arts Centerben, ahol briliáns játékot mutatott Faddisszal
és az új követővel, Wynton Marsalisszal. Azonban nem mindig volt reflektorfényben. Egy éjszaka Los Angelesben elment egy
klubba, ahol a Bill Berry's LA Big Band játszott, beült és vidáman játszotta a negyedik trombitát. A kilencvenes években még
mindig a színpadon volt, rendszerint a színpad közepén, ám boldog volt akkor is, ha leült idős barátaival emlékezni, és még tudott
újat nyújtani más zenészek társa-ságában is.
A jazztrombita fejlődésének történetében Gillespie a második helyet foglalja el, csak Louis Armstrong előzi meg. A jazz
műfajtörténetében kisegyüttesek újítójaként szerepel, aki oly alapos módon formálta újjá a zenét, hogy mindent, ami utána
következett, a teljesítményükhöz való tudatos, vagy nem tudatos kapcsolódás által lehet lemérni. Ahogyan Armstrong is új
trombitastilust alakított ki, amely az összes többi hangszeren játszó muzsikusra két évtizeden keresztül hatást gyakorolt 1922-es
chicagói feltűnését követően, ugyanígy volt Gillespie-vel is, aki 1940-ben új ösvényre irányította a trombitajátékosokat és az
összes többi jazzmuzsikust. Újból megerősítette a trombita vitális szerepét a jazzben egy olyan évtized után (harmincas évek),
amelyben a szaxofon megkezdte kérlelhetetlen felemelkedését mint a változás hangszere. Szélesebb értelemben Gillespie biztos
keze nagyon sokat tett, hogy a bop túlélje Parker nehezen kezelhető, kóbor géniuszát.
Gillespie korai játékának nagy részére az előadásmód szédítő sebessége a jellemző, amely gyakran a technikai bravúr érzését
kelti, de idővel tisztázódott, hogy játéka nincs híján az ötleteknek és az igazi érzelmeknek sem. Pályafutása során Gillespie szinte
mindig talált friss gondolatokat; s a látványosan magas díszítések, a nyers izgalom, gazdag vitalitás mögött mindig ott az érzelmek
mélysége, amely rokon a nagy romantikus balladásokéval. Jól élt, és örökre megőrzi helyét a jazz igazi gigászai között. Mun-
kássága nélkül a zene nemcsak más, de sokkal kevesebb lenne, mint amivé valójában vált.
Válogatott albumok: Dizzy Gillespie Live At The Downbeat Club (1947), A Nite At Carnegie Hall (1947), Paris 1948 (1948), Dee Gee Days
(1952), Dizzy Great (1952), The Quintet Of The Year: Jazz At Massey Hall (1953), Diz And Getz (1953), Tour De Force I (1955), One Night In
Washington (1955), Live In Hi-Fi From Birdland (1956), For Musicians Only (1956), An Electrifying Evening (1961), A Musical Safari (1961),
The New Continent (1962), Angel City (1965), Swing Low, Sweet Cadillac (1967), Giants (1967), Jazz For A Sunday Afternoon (1967), Reunion
Big Band (1968), Portrait Of Jenny (kb. 1970), Bobby Hackett-tel: Giants (1971), Dizzy Gillespie And Mitchell-Ruff (1971), Tour De Force II
(kb.1971), Dizzy Gillespie's Big Four (1974), The Bop Session (1975), Machitóval: AfroCuban Jazz Moods (1975), Roy Eldridge-dzsel: Jazz
Maturity (1975), Free Ride (1977), Dizzy Gillespie Jam (1977), Summertime (1980), Alternative Blues (1980), To A Finland Station (1982),
Closer To The Source (1984). Antológiák: Shaw 'Nuff (1945-47-es felvételek), Bebop's Heartbeat (194547-es felvételek), Live At The
Spotlight (1946-os felvételek), Big Band Live, 1946 (1946-os felvételek), Dizzy Gillespie 1946-1949 (1946-49-es felvételek).
További információk: Dizzy Gillespie-Al Fraser: To Be Or Not To Bop. Barry McRae: Dizzy Gillespie: His Life And Times.

GISMONTI, EGBERTO -1947. december 5-én született Carmóban, Rio de Janeiro, Brazília. Gismonti kezdetben klasszikus zenei
képzésben részesült, hatéves korától zongorázott. A hatvanas években Párizsba költözött, ahol Nadia Boulanger-nál hangszerelést
és elemzést, az avantgarde komponista Barraque-nál pedig zeneszerzést tanult. Brazíliába való visszatérése után 1966-ban
érdeklődni kezdett a choro iránt, amely egyfajta brazil funky zene. Gismonti kompozícióiban sikeresen keveri az afro-brazil
formákat a jazz-szel. Autodidakta gitáros, aki Baden Powell és Deno hatására kezdett el gitározni. A hetvenes évek elején jelentős
befolyást gyakorolt rá Django Reinhardt és Jimi Hendrix. 1973-ban 8-húros gitárra váltott, amely az akkordok helyére
vonatkozóan nagyobb variációs lehetőséget, flexibilisebb basszusmeneteket biztosít, 1981-ben a 10-húrú gitárra tért át, amelyen
az extra húrok kiterjesztették a basszust. Előadásai mind zongorán, mind gitáron sodróak és dallamosak. 1976-ban Airto Moreira
és Flora Purim, 1978/79-ben Nana Vasconcelos társaságában az Egyesült Államokban turnézott. Gismonti kompozíciós és
előadói stílusát nagymértékben befolyásolták az 1976-ban a xingu indiánoknál végzett tanulmányai. Az ebből született albumot
úgy jellemzi, mint “sétát a dzsungelen keresztül". Szellemidéző kompozíciói és játéka 11 film kísérőzenéjében csendültek fel. Rend-
szeresen készített felvételeket az ECM label olyan zenészeivel, mint Jan Garbarek, Collin Walcott, Ralph Towner, Charlie Haden; és
Vasconcelos Suadedos című művének hangszerelője volt a Stuttgart RSO részére.
Albumok: Danca Das Cabecas (1973), Sol Do Meia Dia (1977), Magico (1979), Folk Songs (1979), Circense (1980), Vasconcelosszal:
Suadedos (1980), Duas Vozes (1984), Infancia (1991).

GIUFFRE, JIMMY -1921. április 26-án született a texasi Dallasban, Egyesült Allamok. 1942-ben végzett a North Texas
College-ben, bevonult a hadseregbe, és ott profi zenekari ismereteket szerzett mint szaxofonos és klarinétos. Leszerelése után
számos big bandben játszott, így például Buddy Rich, Jimmy Dorsey, Boyd Raeburn és Woody Herman vezetésével. Hermannél
figyeltek fel rá először komolyabban, egyrészt mint a szaxofonszekció tagjára, másrészt mint a “Four Brothers" (amely a Herman
band különlegessége volt) komponistájára. Hermant elhagyva a nyugati parton dolgozott, többnyire kisegyüttesekben, tanítani is

101
kezdett. Megalakította trióját, amelyben Jim Hall volt a gitáros, később csatlakozott hozzá Bob Brookmeyer és változó bőgősök.
Részt vett az 1958-as Newport Jazz Festivalon és szerepel az arról készült jazz Ön A Summer Day (1960) című filmben, saját “The
Train And The River " című kompozícióját játssza. Számos lemeze készült, például Lee Konitzcal, akinek csodálatos és invenciózus
hangszereléseket készített, a Modern Jazz Quertettel (At Music Inn) és Anita O'Dayjel, akinek elegáns és megtévesztően egyszerű
hangszereléseket szállított (Cool Heat). Giuffre komponálni is kezdett, írt filmzenéket (The Music Man) és neoklasszikus third stream
darabokat, mint a “Pharoah" és a “Suspensions", amelyeket Gunther Schuller vett lemezre. A hatvanas években Giuffre a free jazz
területén tevékenykedett, egy triót vezetett, amelyben Paul Bley és Steve Swallow kísérték. A trió felvételei egyre absztraktabbak
lettek, ami a Free Fall-ban kulminált, amely duók és triók gyűjteménye, amelyek között teljesen improvizált szóló klarinétfelvételek
voltak. A Free Fall-t néhány hónap múlva sztornírozták a lemezgyári repertoárból, és azután, Giuffre szavaival élve “a kapuk
bezárultak" - egyedülálló, nyugodt, szabad és dob nélküli muzsikája oly mértékben szemben állt a ,,jazz"-es előítéletekkel, hogy
közel egy évtized múlva került csak újra felvételre. A hetvenes években keleti és afrikai soundokat épített be munkáiba. A Weather
Report hatására elektromos basszust és billentyűsöket használt a kvartettjében, és három lemezt készített az olasz Black Saint
label részére (Dragonfly, Quasar, Liquid Dancers). Eiffel címmel duólemezt készített André Jaume francia nádfúvóssal (amely az
egyik legszelídebb lemeze), majd 1989-ben újra együtt dolgozott Bleyjel és Swallow-val, két sessionjük anyagát a francia Owl label
adta ki. Giuffre a szaxofoncsalád kevésbé ismert tagján játszik, például a basszusklarinéton (The Jimmy Giuffre Clarinet), amely segít
neki abban, hogy rendkívüli és gyakran komor tónust adjon a műveinek. Giuffre karrierje során az avantgarde jelentős és látnoki
képviselője lett, játéka megfontoltan (hűvösen) töltötte ki a hangi lehetőségeket - nagyon attraktívan bebizonyította és
megalapozta. 1990-ben Giuffre gyengének, törékenynek tűnt, de ez megtévesztő volt, mert a South Bank Jazz Festivalon a South
Humberside-i Grimsbyben pompás zenei formában volt, amikor bemutatták új művét, a“Timeless"-t, amit a fesztivál szervezői
rendeltek.
Albumok: The Music Man (ötvenes évek), Trav'lin' Light (ötvenes évek), World Of Jazz (1955), The Jimmy Giuffre Clarinet (1956), The
Jimmy Giuffre 3 (1956), másokkal együtt: Historic Jazz Concert At Music Inn (1957), Jimmy Giuffre Trios Live 1957-1958 (1958), Jimmy
Giuffre Orchestra (1958), Jimmy Giuffre Trio I (1958), Jimmy Giuffre Trio II (1958), Jimmy Giuffre Trio III (1958), Western Suite (1958),
Princess (1959), Seven Pieces (1959), Ad Lib (1959), The Easy Way (1959), Lee Konitz Meets Jimmy Giuffre (1959), Anita O'Dayjel: Cool
Heat (1959), Jimmy Giuffre With Strings (1960), In Person (1960), Four Brothers (1960), The Easy Way (1960), Fusion (1961), Thesis (1961),
Jimmy Giuffre Trio In Concert (kb.1961), Free Fall (1962), Music For People, Birds, Butteflies And Mos-quitos (1972), Quiet Song (1974), River
Chant/Mos-quito Dance (1975), Paul Bleyjel és Bill Connorsszal: Quiet Song (1975) IAI Festival (1978), Dragonfly (1983), Quasar (1985),
Liquid Dancers (1989), André Jaume-mal: Eiffel (1989), Paul Bleyjel és Atebe Swallow-val: The Life Of A Trio: Saturday (1990), Bleyjel
és Swallow-val: The Life Of A Trio: Sunday (1990).

GLOBE UNITY ORCHESTRA - Ezt a figyelemre méltó zenekart 1966-ban alapította Alexander von Schlippenbach német free jazz
zongorista abból a célból, hogy “Globe Unity" című kompozícióját Berlinben bemutassák. A hetvenes évek közepén a zenekar főleg
Nyugat-Németországban működött, fellépett az improvizált zene legfontosabb fesztiváljain, mint a Total Music Meeting, a
Workshop Freie Musik (Berlin) és a Free Jazz Workshop (Wuppertal). Azóta a zenekar világszerte turnézott, és európai, távol-keleti
és indiai fesztiválokon lépett fel. Schlippenbach mellett állandó tag a német Peter Brötzmann, Gerd Dudek, Paul Lovers, Albert
Mangelsdorff és Manfred School, a brit Derek Bailey, Evan Parker és Paul Rutherford, a kanadai Kenny Wheeler és a luxemburgi
Michel Pilz. Jóllehet a zenekar gyökerei a hatvanas évek free jazz hagyományaiban leledzenek, improvizációi időnként korábbi
jazzstílusok vagy a kortárs klasszikus zene visszhangját mutatják.
Albumok: Globe Unity (1966), Live In Wuppertal (1973), Hamburg '74 (1974), Evedince (1975), Into The Valley (1975), Pearls (1975),
Local Fair (1975-76), Improvisations (1977), Compositions (1979).

GOLD, HARRY -1907. február 26-án született Dundrumban, Dublin, Írország. Gold négyesztendős korától Londonban nőtt fel.
Zenét tanult, és számos nádfúvós hangszeren játszott, majd altszaxofonosként kezdte profi pályafutását. Később a ritka
basszusszaxofon mellett kötött ki, ez lett az első számú hangszere. Hozzá hasonló
fiatal zenésszel, Joe Loss-szal alakította első zenekarát. Emellett vezetett egy kis tánczenekart is, amelyben a fiatal gitáros, Ivor
Mairants is szerepelt. Gold a húszas és a harmincas években számos vezető brit tánczenekarban, így Jack Padbury, Roy Fox,
Geraldo, Bert Firman és Oscar Rabin vezetésével dolgozott. A Rabin zenekarával való munka alatt megvalósította a “zenekar a
zenekarban" elvét és megalakította a Harry Gold's Pieces Of Eight neve együttest, amely saját népszerű együttesének alapja lett.
Egyfajta magas szinte dixielandet játszottak, és a kisegyüttes a negyvenes évek végéig sikerrel működött. Nagy áttörést hajtottak
végre az 1947-es jazz Jamboreen. Egy ideig zenekarában játszott Norrie Paramor, Bert Weedon, Duncan Whyte és Geoff Love. A
zenekar az ötvenes évek eleji tradicionális jazz boom idején is megtartotta népszerűségét, jóllehet sohasem tartozott a
mozgalomhoz. 1956-ban Harry a zenekarvezetőséget átadta testvérének, Laurie toldnak, hogy maga a zeneszerzésre és a
hangszerelésre koncentráljon. De a hatvanas és a hetvenes években is játszott, gyakran névtelen session zenészként vagy
hangszerelőként. A hetvenes évek közepén a New Paul Whiteman Orchestra tagja lett, majd átalakította a Pieces Of Eightet. Vezet-
te a zenekart és játszotta a saját, simára csiszolt, de nagyon művészi jazzstílusát, egészen a nyolcvanas évekig. Gold nem vette
figyelembe, hogy 1987-ben már 80 esztendős volt, és tovább zenélt. 1991-ben némi szomorúsággal feloszlatta a Pieces Of Eightet,
de maga tovább játszott, számos zenekarral vendégzenészkedett NagyBritanniában. Gold basszusszaxofon-játéka figyelemre
méltóan fürge, és a hangszer szonoritása felbecsülhetetlen hozzájárulást ad annak a zenekarnak a soundjához, amelyben játszik.
Gold más zenei területeken is tevékenykedett, például 1946-ban a Liverpool Philharmonicban játszott Andre Kostelanetz keze
alatt, és egy negyed századdal később Charles Grovesszal. Ő komponálta a ,Rhapsody In Green: An Irish Rhapsody" című művet.
1991 végén elkezdte önéletrajzának megírását.
Albumok: Harry Gold And His Pieces Of Eight (1960), Octagonal Gold (1980), Bouncing Back (1988).

GOLIA, VINNY - 1946-ban született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Vinny Golffa abban a különleges
megtiszteltetésben részesült, hogy már akkor szerepelt a Blue Note- és az ECM-borítókon, amikor még semmilyen
hangszerismerete nem volt! Festő volt: ő festette Chick Corea Song Of Singing című lemezének borítóját, és ő rajzolta Dave Holland
Music For Two Basses című albumának tasakját is. Golffa 1969-ben végzett a képzőművészetin, és ugyanabban az apartmanházban
lakott, ahol Corea, Holland és Dave Liebman. Eljárt a koncertjeikre, lerajzolta a zenészeket játék közben, és ezeket később
nagyobb, absztrakt vásznakon használta. A Song Of Singing borítójáért kapott pénzen egy szopránszaxofont vásárolt, Liebmantől és
Anthony Braxtontól (aki későbbi kompozíciói befolyásolója is volt) vett leckéket, és a következő néhány évben autodidaktaként
megtanult játszani. Azután, ahelyett, hogy meghívta volna a zenészeket, hogy “játsszák el" a festményeit (mint egy alkalommal,
amikor a Circle-vel állt a színpadon), úgy döntött, hogy maga játssza el őket, mielőtt végleg a zenére adta a fejét, és felhagyott a

102
festéssel. 1973-ban Los Angelesbe költözött, és 1977-ben megindította saját labeljét, a Nine Windset, amely a nyugati parti
zenészek új generációjának adott megjelenési lehetőséget, mint például Wayne Peet zongorista, Ken Filiano bőgős, Alex Cline
ütőhangszeres, Nels Cline gitáros és John Rapson pozanos. Golia saját felvételei között szóló-, dub-, trió- és kisegyüttes-albumok
vannak (a No Reverse és a Goin' Ahead egészen kiválóak), készített három big band albumot is (Compositions For Large Ensemble, Facts
Of Their Own Lives és Pilgrimage To Obscurity), amelyeken olyan vendégszólisták vannak, mint Bobby Bradford, John Carter és Tim
Berne. Golffa kiterjesztette tevékenységét: jelenleg több mint 20 hangszeren játszik, valamennyin autodidakta, csaknem
valamennyi szaxofon-, klarinét- és fuvolafajtán játszik, továbbá pikkolón-, fagotton és különböző nem nyugati hangszereken, mint
a conch, a sho (japán bambusz és fa szájorgona), a hotchiku, a shakuhachi (japán bambuszfuvola) és a khen (laoszi fa szájorgona),
játszik. Golffa többnyire saját együtteseit vezeti, de emellett turnézik és felvételeket készít olyan zenészekkel, mint Berne, Braxton,
George Gruntz és számos nyugati parti kollégája. Jazztevékenysége kiegészítésképpen Golffa kamarazene-szeretete elvezetett a
klasszikus zenészekkel való együtt játszáshoz, és felvett egy sorozat improvizált duettet a basszus mesterével, Bertram
Turetzkyvel.
Albumok: Spirits In Fellowship (1978), Openhearted (1979), In The Right Order (1980), Solo (1980), The Gift Of Fury (1981), Slice Of Life
(1983), Wayne Peettel: No Reverse (1984), Goin' Ahead (1985), Compositions For Large Ensemble (1986, felvétel: 1982), Facts Of Their
Own Lives (1987, felvé-tel: 1984), Out For Blood (1989), Pilgrimage To Obscurity (1990, felvétel: 1985), Worldwide And Portable (1990,
felvétel: 1986), Bertram Turetzkyvel: Intersections (1991, felvétel: 1986).

GOLSON, BENNY -1929. január 25-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Golson
gyermekkorában számos hangszeren tanult játszani, majd 1951ben Bull Moose Jackson rhythm & blues zenekarában lett profi
tenorszaxofonos. Itt találkozott először Tadd Dameronnal, aki nagy befolyással volt szerzeményeire. Az ötvenes évek elején és
közepén Tadd Dameron, Lionel Hampton és Earl Bostic, majd később Dizzy Gillespie vezetése alatt dolgozott, utóbbival 1956 és
1958 között játszott, és hangszerelt a big band részére. Ezután Golson az Art Blakey's Jazz Messengers tagja lett, amelynek
komponált néhány számot. Később saját együttest alakított Curtis Fullerrel és Art Farmerrel (the Jazztet), stúdiókban dolgozott,
filmek és televíziós adók részére komponált, alkalmilag lemezfelvételeket készített és a világ jazzszínpadain lépett fel. A hetvenes
évek végén visszatért a szabályszerű napi élő fellépésekhez, és 1982-ben az újraegyesített Jazztettel turnézott Európában. A
következő évben egy albumot jelentetett meg egykori philadelphiai jam session partnere, John Coltrane emlékére. Golson játéka a
késői swingkorszak olyan stilisztáinak, mint Lucky Thompson és Don Byas dallami progresszióját követi. Elsősorban zeneszerzői
tevékenysége ismert, a ,,Blues March", a “Killer Joe", a ,,Whisper Not" és az “I Remember Clifford" örökzöld standardok lettek.
Albumok: Benny Golson's New York Scene (1957), The Modern Touch (1957), The Other Side Of Benny Golson (1958), Benny Golson's
Philadelphians (1958), Art Blakey With The Jazz Messengers (1958), Benny Golson In Paris (1958), Gone With Golson (1959), Groovin' With
Golson (1959) Gettin' With It (1959), Take A Number From 1 To 10 (1960), Meet The Jazztet (1960), just jazz! (1962), Turning Point (1962),
Free (1962), Stockholm Sojourn (1964), Are You Real (1977), Killer Joe (1977), California Message (1980), One More Mem'ry (1981), Time
Speaks (1982), This Is For You, John (1983), The Jazztet: Moment To Moment (1983), In Paris And New York 1958 (1987), Stardust (1988),
Benny Golson Quartet (1990).
GONSALVES, PAUL - 1920. július 12-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok, 1974. május 14-én
hunyt el. Gonsalves első profi szerződését Bostonban a Sabby Lewis band tenorszaxofonosaként kapta, akivel azután a második
világháború alatti katonai szolgálata előtt és után dolgozott. Lewist elhagyva 1946-tól 1949-ig Count Basie-vel, majd rövid ideig
Dizzy Gillespie-vel játszott, végül 1950-ben csatlakozott Duke Ellingtonhoz. Élete hátralevő részét vele töltötte, eltekintve azoktól
az időszakoktól, amikor alkohol- és narkotikumelvonó kúrán volt. Más ellingtont tenorosokhoz hasonlóan Gonsalves is Ben
Webster ,,Cottontail" szólóját tanulta meg hangról hangra, de gyorsan kialakította saját jellegzetes stílusát. Gonsalvesnek
különösen azután lett nagy tekintélye, amikor Ellingtonnal az 1956-os Newport Jazz Festivalon fellépett, és tomboló 27 kórusos
bridge-ét a “Diminuendo In Blue" és a “Crescendo In Blue" záró, illetve nyitó része között elfújta, és ezzel segített a médiák
figyelmébe állítani a zenekart, és erről az ugródeszkáról elindulva megalapozni Ellington “nagy visszatérés“-ét. Egyébként
Gonsalves kötelessége volt a karzatközönség részére a minden esti up tempójú szóló eljátszása, ugyanakkor messze nem kellően
ítélték meg balladaaffinitását. Gonsalves oldott és figyelmes hozzáállása a számokhoz elárulta melódiaszeretetét és hajlandóságát
a hosszú, tiszta és logikus szólóvonalak előadására. Rapszodikus játéka az olyan Ellington-előadásokban, mint a ,,Happy
Reuninon“, a “Chelsea Bridge“, a “Solitude“ és a ,,Mount Harissa“ a Far East Suite-ből, mind gyengéd, gyakran puha soundját
bizonyítják. A nem Ellingtonnal készített felvételei hasonló jellegűek. Az 1970-ben Ray Nance-szal készített just A-Sittin' And A-
Rockin' jó példa, amelyen a ,,Don't Blame Me“ csodálatos előadása található. Gonsalves túltesz önmagán a Love Calls-on, 1967-es
albumán, ahol Eddie “Lockjaw" Davisszel játszik duetteket, határozottan körvonalazva a dalt. Az előadásokon játékának minősége
az embert magát mutatja: Gonsalves szenzitív, törékeny ember volt. Karrierje kezdetén nem tudott ellenállni a drogoknak, az
alkoholnak, és ez a két veszély azután egész életében elkísérte. Amikor 1974 májusában Londonban elhunyt, negyedszázados kö-
zös munka zárult le. Ellington néhány nappal később halt meg. Mindkettőjük testét, valamint Tyree Glennét ugyanabban a
ravatalozóban helyezték el.
Albumok: Ellington At Newport (1956), Cookin' (1957), Ellingtonia Moods And Blues (1960), Gettin' Together (1960), Duke Ellington
Presents Paul Gonsalves (1962), Paul Gonsalves In London 1 (1963), Paul Gonsalves In London 11 (1964), Rare Paul Gonsalves Sextet In Europe
(1963), Tell It The Way 1 t Is! (1963), Cleopatra Feelin' jazzy (1963), Paul Gonsalves In London 111 (1965), Ellingtonnal: Far East Suite
(1966), Eddie “Lockjaw“ Davisszel: Love Calls (1967), Encuentro (1968), Humming Bird (1969), Paul Gonsalves With The Four Bones
(1969), Paul Gonsalves And His All Stars (1970), Ray Nance-szal: Just A-Sittin' And A-Rockin' (1970), Earl Hines-szal: It Don't Mean A
Thing (1970-72), Roy Eldridge-dzsel: The Mexican Bandit Meets The Pittsburgh Pirate (1973), Paul Gonsalves And Paul Quinichette (1974).

GONZALEZ, DENNIS -1954. augusztus 15-én született a texasi Abilene-ben, Egyesült Államok. Gonzalez mexikói-amerikai
családban nőtt fel a texasi Mercedesben, franciául tanult, továbbá újságírást, zenei tanulmányokat folytatott különböző
intézményekben. Kiváló vizuális művész, nyelvész, tanár, író, disc-jockey, továbbá nemzetközileg elismert trombitás, zeneszerző és
lemezproducer. 1976-ban Dallasba költözött, ahol két évvel később megalapította a DAAGNIM-ot (the Dallas Association for Avant
Garde and Neo Impressionistic Music), majd 1979-ben létrehozta a hasonnevű lemezlabelt. Első albumát, az Air Light (Sleep Sailor)
-t a saját nappalijában vette fel, és mintegy tucatnyi hangszeren játszott rajta - ebben az időszakban kevés helyi zenész
szimpatizált a zenéjével! Később a nádfúvós John Purcell segítségével egy impresszív katalógust készítettek a Daagnim részére,
majd 1986-ban a svéd Silkheart label részére is kezdett dolgozni, három albumot készített saját zenéjével és három továbbit
Charles Brackeennel. Ezek közül saját Stefan-ja és a Namesake-je nemzetközileg is ismertté tette tehetségét. Gonzalez keményen
dolgozott azon, hogy a dallasi új zenei világot és a hasonló közösségeket az Egyesült Államokban szorosan öszszekapcsolja, így

103
kiépítette a kapcsolatot Austin, New Orleans, Los Angeles és Jackson (Mississippi) között, illetve a chicagói AACM-tagokkal,
amelynek eredménye olyan zenészekkel való felvételek lettek, mint Brackeen, Alvin Fielder, Ahmed Abdullah, Douglas Ewart,
Malachi Favors és Kidd Jordan, olyan különös nevű együttesekben, mint a New Dallasorleansippi. Dolgozott Nagy-Britanniában
is, játszott és felvételeket készített Keith Tippett, Elton Dean, Louis Moholo és Marcin Mattos (Catechism) társaságában, míg a
berlini Konnex label két új albumán Andrew Cyrille, Alex Cline, Carlos Ward és Paul Rogers társaságában hallható többek között.
Gördülékeny, lírai trombitás, kedveli a nagy intervallumokat, Gonzalez zenéje néha latin- és dél-afrikai hatásokat is mutat, de még
gyakrabban merít a baptista templomok himnuszaiból: a “Holy Manna“ himnuszból több albumán is jelentek meg változatok. “Úgy
találtam, hogy tökéletes kapcsolat van ég és föld között, ami tisztelgés a spirituális erőnek", mondta Gonzalez, minden művészet
spirituális gyökerében való hitét magyarázva. “Mi mindannyian teremtmények vagyunk, és hogy élve maradhassunk, fenn kell
tartani az alkotást." Jelenleg költeményei és elbeszélései első kötetén dolgozik. Gonzalez The Desert Wind-jét 1992 őszén adta ki,
ugyanúgy, mint a Fielderrel és Cecil Taylorral készülteket.
Albumok: Air Light (Sleep Sailor) (1979), Music From Ancient Texts (1981), Kukkig (1981), Stars/ Air/ Stripes (1982), Witness (1983),
John Purcell-lel: Anthem Suite (1984), Purcell-lel: Little Toot (1985), Stefan (1986), Pelin Zena (1986), Namesake (1987), Catechism
(1988), Debenge-Debenge (1989), The Earth And The Heart (1991, felvétel: 1989), Hymn For The Perfect Heart Of A Pearl (1991), The Desert
Wind (1992)

GOODMAN, BENNY -1909. május 30-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok, 1986. június 20-án hunyt
el. Emigránsok nagy, de elszegényedett családjában nőtt fel, és sok nehéz időt élt át. Édesapja bátorította, hogy tanuljon
valamilyen hangszeren, Goodman és két fiútestvére leckéket vettek, legkisebbként és legfiatalabbként a klarinét jutott neki. Ezek
a korai tanulmányok a Kehelah Jacob Synagogue-ban folytak, később a Hull House-ban, mely alapítványi házat a reformer Jane
Addams alapított meg. Goodman a kezdetektől fogva kiemelkedő tehetség volt, James Sylvester magánórákat is adott neki, majd
az elismert klasszikus zenész, Franz Schoepp (aki maga ugyanakkor tanult Buster Bailey-nél) is tanította. Goodman már
kamaszévei előtt fellépett nyilvánosan, hamarosan zenekarokban játszott, éspedig olyan kiemelekedő jazzmevészekkel, mint
Jimmy McPartland, Frank Teschemacher és Dave Tough. Goodmant ragyogó tehetsége miatt 14 esztendősen vették fel az
American Federation of Musicians tagjai közé, és ugyanabban az esztendőben játszott Bix Beiderbeckével. Tinédzserévei közepén
Goodman már vezető zenésznek számított, számos zenekarban sok szerződéssel dolgozott, amely rendes iskolai tanulmányai
kárára ment. 1925-ben Gil Rodin hallgatta meg a népszerű Ben Pollack-zenekarból, Pollack szerződtette Goodmant, Kaliforniában
dolgoztak, és a következő évben a zenekar kiemelt, ünnepelt szólistájaként tért vissza Chicagóba. Goodman 1929-ig maradt
Pollackkal, amikor is New York legkapósabb sessionzenésze lett, sok száz lemezfelvételt és rádióadást csinált. Goodman nagyon
ambiciózus, és egyúttal tökéletességre törekvő előadó volt, aki addig fejlesztette tudását, amíg talán az ország legnagyobb szakmai
tudású játékosa lett, ha a nagyközönség előtt még gyakorlatilag ismeretlen volt is.
A húszas évek végén és a harmincas évek elején Goodman Red Nichols, Ben Selvin, Ted Lewis, Sam Lanin és mások
zenekarában játszott, néha klubokban, tánctermekben és színházakban, még gyakrabban lemezfelvételeken. 1934-ben ambíciói
egy nagy tánczenekar megalakítására ösztönözték, amelynek bérelt helye volt a Billy Rosé s Music Hallban. Néhány hónap múlva
ez a szerződés megszűnt, mert aki Rose helyére került, az nem szerette a bandát, de Goodman kitartott, és elnyerte az egyik helyet
a háromból, amelyeket tánczenekarok részére tartottak fenn a NBC rádió rendszeres rádió showjában. A show, a Let's Dance hat
hónapig futott. Ebben az időszakban Goodman a kor vezető hangszerelőinek - mint Fletcher Henderson és Lyle “Spud" Murphy -
hangszereléseit használta, és zenekarában olyan zenészek szerepeltek, mint Bunny Berigan, a pozanos Red Ballard és Jack Lacey,
Toots Mondello és Hymie Schertzer szaxofonosok, és a ritmusszekcióban George Van Eps és Frank Froeba, akiket gyorsan
felváltott Allen Reuss és Jess Stacy. Goodman testvére, Harry volt a bőgős, és Stan King dobolt, akit hamarosan szintén felváltott
az erőteljesebb, hajtósabb, kiváló Gene Krupa. A zenekari énekesnő az ekkoriban az egyik legnépszerűbb előadó, Helen Ward volt.
Amikor a Let's Dance véget ért, Goodman nagy országos körútra vitte zenekarát. Részben John Hammond producer javaslatára,
részben a zenekar továbbfejlesztésére vonatkozó elképzelései hatására Goodman több személyi változtatást hajtott végre, amelyet
azután pályafutása során mint big band vezetőnek többször is meg kellett tennie. Amikorra 1935 augusztusában eljutottak Los
Angelesbe, a zenekar különösen jó formában volt. A rádió show és a nagyzenekar lemezeinek sikere ellenére a turné váltakozó
sikerrel folyt, és néhány kirívó kudarc is volt. Azonban a nyugati parton beindult az üzlet, amikor 1935. április 21-én a Los Angeles-i
Palomar Ballroomban tánczenét játszott. Ezen az éjszakán szenzációt keltettek, és óriási sikert arattak a Palomarban: ezt az estét
tartják az időpontnak - s a Palomart a helynek -, amikor és ahol az úgynevezett “swingkorszak" megszületett.
A Palomarban meghosszabbított szerződés után a zenekar visszafelé, keletnek vette az irányt, megállt Chicagóban, ahol egy
újabb meghosszabbított szerződés következett, ezúttal a Congress Hotel Joseph Urban Roomjában. Goodman korábban már
készített triófelvételeket Krupával és Teddy Wílsonnal, a zongoristával. A lemezek j61 fogytak, és Helen Oakley, a későbbi Helen
Oakley Dance, arra bátorítota Goodmant, hogy alkalmazza Wilsont a hotelbeli triójában. Goodmant gyakorlatilag rábeszélték,
hogy ha fajilag vegyes csoportot alakít, nem feltétlenül katasztrófa, s mivel a dolog észrevétlenül “elment", Wilson hamarosan a trió
állandó tagja lehetett. 1936-ban Lionel Hampton is bekerült a csapatba, és megalakult a Benny Goodman Quartet, s jóllehet nem
ez volt az első integrált együttes a jazzben, de messze ez volt a legjelentősebb. Goodman big bandje továbbra is nagyszámú és
lelkes közönséget vonzott. A zenekarban ekkor olyan vezető swingkorszakbeli sztárok játszottak, mint Harry James, Ziggy Elman,
Chris Griffin, Vernon Brown, Babe Russin és Arthur Rollini. Goodmannek volt egy különösen sikeres fellépése a New York-i
Paramount Theatre-ban. 1938. január 16-án a zenekar a Carnegie Hallban játszott, amely nagy siker volt, és Goodmannek
meghozta “A Swing Királya' megkülönböztető jelzőt. Nem sokkal a Carnegie Hall-beh fellépés után a zenekarban jelentős személyi
változások történtek. Krupa megalakította saját bandjét, hamarosan követte példáját Wilson és James is. Goodman talált
megfelelő újabb tagokat, de a zenekar hangzása elkerülhetetle-nül megváltozott. A negyvenes évek elején kűlö-nösen érdekes
személyiségek kerültek a zenekarba, mint Cootie Williams, Big Sid Catlett, Georgie Auld, és a kisegyüttesbe (amely időközben
szeptetté bővült és mint Benny Goodman Sextet szerepelt), Charlie Christian. A korszak további Goodman-zenészei közé tartozott
Jimmy Maxwell és Mel Powell, míg énekese Wardot követően Martha Tilton és Helen Forrest, majd Peggy Lee lett. Időnkénti
kiesések ellenére, amelyek többnyire egybeestek ismétlődő, kínzó hátfájásaival, Goodman a negyvenes évek végéig folytatta
tevékenységét, a kisegyüttessel néha a bopba is belekóstolva, olyan zenészekkel dolgozott, mint Doug Mettome, Stan Hasselgard,
Wardell Gray és egy rövid időre Fats Navarro, a big bandben pedig Mettome, Gray, Stan Getz, Don Lamond és Jimmy Rowles.
Goodman hamarosan véget vetett a boppal való flörtölésének, ám az 1953-ban forgalomba hozott 1938-as Carnegie Hall-beli
koncertfelvételek az eredeti acetátfóliákról, feledtetve az eltelt esztendőket, ismét felkeltették az érdeklődést iránta és pályafutása
iránt. Újra megalakította zenekarát egy turnéra, amely ismét sokakat összehozott a régi csapatból, de az a döntése, hogy a turné
sikerének fokozása érdekében a Louis Armstrong and his All Starst is betervezte, hiba volt. A két sztár mind a próbákon, mind a
városon kívüli koncerteken összeütközésbe került egymással. Mire elkészült a Carnegie Hallbeli nyitókoncert részletesen
kidolgozott és kivitelezésre előkészített terve, Goodman kórházba került, de hogy vajon valódi betegséggel-e, vagy mindez csak

104
diplomáciai ügyeskedés volt, senki sem tudta. 1955-ben elkészítette a The Benny Goodman Story című film soundtrackjét, és a
kiadott soundtrack lemezen Wilson, Hampton, Krupa, James, Getz és más korábbi zenekari tagjai szerepeltek. Az ötvenes évek
hátralevő részében és az elkövetkező évtizedekben Goodman nagyon sokszor lépett fel kisegyüttesekkel és alkalmilag big
bandekkel, ám azok a napok, amikor egy sikeres big band vezetője volt, tovaszálltak. Kisegyüttes-vezetőként megérte, hogy ze-
nekara egy volt a sok közül, bár rendszeresen jelentős zenészekkel lépett fel, mint Ruby Braff és Urbie Green. Az 1958-as brüsszeli
világkiállítás alkalmából Európába vezette big bandjét, majd 1962-ben a Szovjetunióba, amelyet az Egyesült Államok
Külügyminisztériuma szponzorált. Később más big bandek frontembere volt, melyekbál kettőt brit zenészek alakítottak 1969-ben
és 1970-ben. A hatvanas évek végétől rendszeresen újra együtt szerepelt a régi tagokból (Wilson, Hampton, Krupa) alakított
kvartettel. Ezek az újraegyesítések, beleértve a klub- és televíziós fellépéseket, az alkalmi európai és távol-keleti turnékat, még a
hetvenes években is tartottak. Ebben az évtizedben történt, hogy 1978. január 16-án a Carnegie Hallban megpróbálta a negyven
évvel korábbi első fellépés hangulatát újravarázsolni. Goodman ezután folytatta koncertér egyéb fellépéseit a nyolcvanas évek
elejéig.
Goodman pályafutása kezdetétát kiemelkedő hot klarinétos volt. Kezdetben Ted Lewis volt a példaképe, de később olyan
játékosok is hatottak rá, mint Teschemacher és Jimmy Noone. Goodman a harmincas évek elején már a saját útját járta,
kialakította jellegzetes, magas színvonalú stílusát, és hatni kezdett más klarinétosokra. Szédítő technikája, ragyogó hot jazz játéka
a kor egyik legkiemelkedőbb zenészévé tette. Kétségtelen, hogy technikailag ő volt a legjobb valamennyi jazzklarinétos közül. E
korszak sok lemezfelvételén Goodman majdnem mindig szólózik, de alig hibázik, még a kiadatlan felvételeken sem. Annak
ellenére, hogy a swingkorszakban Artie Shaw és mások rendkívül népszerűek voltak, Goodman megtartotta népszerűségét, még
ha a jazzstílus kevésbé hot is lett, amint az évtized haladt. A boppal való érintkezései sohasem voltak igazán meggyőzőek, bár a
negyvenes évekbeli és későbbi játéka azt mutatják, hogy tisztában volt a jazzben végbement változásokkal. Lester Young játékát
mindig becsülte, és jó iránynak tartotta. Goodman a harmincas évek végétái mindjobban érdeklődött a klasszikus zene iránt, és
periodikusan játszotta is, felvételeket is készített, gyakran adott elő olyan komolyzenei darabokat, amelyeket maga rendelt. Ez a
klasszikus érdeklődés vezetett oda, hogy különböző fúvókákat használjon, ami módosította soundját, és hogy csökkentse a
távolságot az aznapi Goodman-stílus és ifjúságának hot jazz játéka között. Zenészként Goodman a tökéletességre tört, mindennap
gyakorolt, egész élete végéig (James Lincoln Collier a Goodman-életrajzában arról tudósít, hogy halálakor a klarinétos egyedül volt
otthon, és éppen egy Brahmsszonátát játszott). Mint minden maximalista, Goodman is elvárta kollégáitól, hogy ezen a magas
szinten játsszanak. Sokan közülük hasonlóan elhivatottak voltak, ugyanakkor egyéniségek is, de sok esetben feledték önzésüket
és képesek voltak tudásukat összeilleszteni. Elkerülhetetlenül voltak összeütközések, s az évek során növekedett Goodman
sztorijainak sora, amelyek azt mutatják, hogy olyan ember, aki minden más kizárásával, beleértve a társadalmi problémákat is,
teljesen belemerült a zenébe.
Goodmannek az amerikai populáris zene területén elért eredményei gyakorlatilag páratlanok. A szegénységből emelkedett ki, és
már harmincéves kora előtt milliomos lett, ami igazi sikertörténet. Egy ideig az Egyesült Államok legismertebb és legnépszerűbb
zenésze volt. S még ha “A Swing Királya' cím néhány zenésznek nem is tetszett, teljesen téves munkásságát olyan nagyságokéval
összehasonlítani, mint Louis Armstrong és Duke Ellington. Goodman zenekara a harmincas évek végén keményen előrevivő
csapat volt, amely élesen elütött a korszak más fehér bandjeitől, a maga nemében szuper volt. A trió és a kvartett a
kisegyüttes-jazzbe azt a kifinomultságot hozta be, amely azelőtt nagyon ritka volt, s amely azóta is ritkaság, ám ez egy nagy adag
hot zenét is magában foglalt, különösen a vezető személye által. Talán a Cristiannal, Williamsszel, Aulddal és másokkal alkotott
szextettel tette Goodman a legtöbbet a jazzért. Az összes felvétel, amely Christian korai halála előtt készült, e forma klasszikusa.
Olyan zenészek támogatásával, mint Christian, Wilson és Hampton, Goodman nemcsak a kiválóságok fejlődését segítette elő a
jazzben, hanem sokat segített abban is, hogy az amerikai show businessben és az amerikai társadalomban meglevő faji
előítéleteket letörje. Az a tény, hogy Goodman soha nem volt újító, azt jelenti, hogy Goodman nem abban az értelemben volt nagy
jazzman, mint Armstrong, Ellington, Charlie Parker és mások. Mindazonáltal a jazz kiemelkedő személyisége volt, és fontos
szerepe volt a huszadik századi populáris zene történetében.
Albumok: Benny Goodman At Carnegie Hall (1938), The Benny Goodman Story (1955), Together Again! (1963), London Date (1969), The
Benny Goodman Tentet And Sextet (1959), Live In Las Vegas (1967), Benny Goodman Today (1970), Live In Stockholm (1970), On Stage With
Benny Goodman And His Sextet (1972), Seven Come Eleven (1975), The King (1978), Carnegie Hal! Reunion Concert (1978), King Of Swing
(1980). Antológiák: BG With Ben Pollack (1926-31-es felvételek), The Rare BG (1927-29-es felvételek), The Formative Years (1927-34-es
felvételek), Benny Goodman's Boys (1928-29-es felvételek), The Hotsy Totsy Gang With Benny Goodman (1928-30-as felvételek), Benny
Goodman On The Side (1929-31-es felvételek), Red Nichols Featuring Benny Goodman (192931-es felvételek), Ben Selvin And His Orchestra
Featuring Benny Goodman Vols 1, 2,3 (1929-33-as felvételek), Benny Goodman In A Melotone Manner (1930-31-es felvételek), Ted Lewis
And His Band Featuring Benny Goodman (1931-32-es felvételek), Benny Goodman Accompanies The Girls (1931-33-as felvételek), Benny
Goodman: The Early Years (1931-35-ös felvételek), BG With Chick Bullock And Steve Washington (1933-as felvételek), Breakfast Ball
(1934-es felvételek), BG With Adrian Rollini And His Orchestra (193334-es felvételek), The 'Let's Dance' Broadcasts Vols 1-3 (1934-35-ös
felvételek), The Rhythm Makers Vols 1, 2, 3 (1935-ös felvételek), The Indispensable Benny Goodman Vols 1/2 (1935-36-os felvételek), The
Complete Small Combinations Vols 1/2 (193537-es felvételek), This Is Benny Goodman (193539-es felvételek), Benny Goodman From The
Congress Hotel Vols 1-4 (1936-os felvételek), The Indispensable Benny Goodman Vols 1/2 (1936-37-es felvételek), BG - The Camel Caravan
Vols 1 & 2 (1937-es felvételek), Benny Goodman At The Manhattan Room Vols 1-11 (1937-es felvételek), Benny Goodman Trio And Quartet
Live (1937-38-as felvételek), The Complete Small Combinations Vols 3/4 (1937-39-es felvételek), Swingtime (1938-as felvételek), Solo
Flight: Charlie Christian With The Benny Goodman Sextet And Orchestra (1939-41-es felvételek), Charlie Christian With The Benny Goodman
Sextet And Orchestra (1939-41-es felvé-telek), Benny And Sid 'Roll 'Em' (1941-es felvételek), Benny Goodman On V-Disc (1941-46-os fel-
vételek), The Forgotten Year (1943-as felvételek), Benny Goodman On The Fitch Bandwagon (194445-ös felvételek), Benny Goodman
Featuring Jess Stacy (1944-47-es felvételek), Live 1945 Broadcasts (1945-ös felvételek), Benny Goodman In Sweden (1950-es felvételek),
The Benny Goodman Yale Archives Vols 1-3 (1955-86-os felvételek). Klasszikus zenei felvételek: Mozart: Clarinet Concerto KV 622,
Mozart: Clarinet Quintet KV 581, Weber: Clarinet Concerto No 1 in F Minor, Op 73. Weber: Clarinet Concerto No 2 in E Flat, Op 74.
További információk: Benny Goodman-Irving Kolodin: The Kingdom Of Swing. D. Russell Connor: Benny Goodman: Listen To His
Legacy. James Lincoln Collier: Benny Goodman And The Swing Era.

GORDON, DEXTER-1923. február 27-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Gordon kezdetben
klarinétozott, tinédzserévei közepén váltott it a tenorszaxofonra, amely hangszeren 1940-ben Lionel Hamptonnal játszott.
Valamivel több, mint két esztendeig dolgozott Hamptonnal, felvételeket készített a banddel, hírneve fokozatosan nőtt, és 1941-ben
nem kisebb művész nevezte őt egyik kedvenc tenorosának, mint maga Coleman Hawkins. Gordon ezután Lee Younggal, saját
kisegyüttesével, Fletcher Hendersonnal, Louis Armstronggal és Billy Eckstine-nal dolgozott. 1944 végére Gordon sok újdonságot

105
is magáévá tett, és a neves bebopperek, akikkel együtt játszott az Eckstine bandben, hamarosan az irányzat hívévé tették. A
következő néhány évben egyaránt játszott a keleti és a nyugati parton, szándékosan figyelmen kívül hagyva az ötvenes évek eleje
bopjának megosztottságát a két part között. Ebben a korszakban vele játszott Wardell Gray, akivel számos pompás és sokak által
utánzott felvételt készítettek. Az ötvenes évek végét Gordon a drogokkal való küzdelemben tölti el, ám a hatvanas években
megszabadult a drogoktól, és jobban játszott, mint valaha. Á hatvanas években és a hetvenes évek elején kiterjedten turnézott,
különösen népszerű lett Európában, ahol jobbára lakott. 1976-ban tért vissza az Egyesült Államokba, ahol folytatta
lemezfelvételeit, jelentős figyelmet keltett érett, felszabadult stílusával. Magánélete rendezetlen volt, második há-zassága
tönkrement, és alkoholproblémái voltak. 1986 fordulópontot jelentett, amikor felkérték egy filmszerepre egy játékfilmben. Á hatva-
nas évek elején már próbálkozott filmszerepléssel, de a főszerep túl nehéz feladat volt a számára. Most váltani tudott, és a 'Round
Midnight mind művészi, mind kereskedelmi tekintetben siker lett Gordonnal, akit Academy Awardra javasoltak egy alkoholista
szaxofonos portréjáért.
Gordon kiemelkedő tenorszaxofonos, akinek komoly szerepe volt a swing értéknövekedésében is. Bár faként a bop vezető
figurájának tekintik, játékát mindig a swingkorszak tudatossága jellemezte. Uptempójú előadásaiban, különösen a Grayjel való
duettjeiben és párbajaiban játékát egyfajta agresszivitás jellemzi. Balladák előadásakor kemény, de gyengéd is tudott lenni,
tapasztalatai és inspirációi egyedülálló kombinálásával képes volt bármely dallamot hangsúlyozni. Lemezfelvételei ékesszólóan
bizonyítják sok más zenészre gyakorolt hatását. Talán mert a későbbi években már nem nyújtotta a tőle telhető legjobbat (egy vele
dolgozó dobos így öszszegezte vele való tapasztalatait a játékban: “gyorstalpaló a lassú játékról"), Gordont a nyolcvanas években
erőteljesen mellőzték a lemezcégek, és csak a 'Round Midnight soundtrack albumát adták ki 1982 és 1990-es halála között.
Azonban 1985-ben a Blue Note, amely a hatvanas években több kitűnő felvételt is készített vele, kiadta a Nights At The Keystone
című duplaalbumát, amely 1978-79-es felvételeit, majd később néhány további darabot tartalmazott ugyanezekről a sessionökről;
ezek együtt alkotják azt a három CD-t, amely azonos címmel mint újrakiadás 1990-ben jelent meg.
Albumok: Wardell Grayjel: The Chase (1947), Grayjel: The Hunt (1947), Daddy Plays The Horn (1955), Dexter Plays Hot And Cool
(1955), Dexter Calling (1961), Go (1962), A Swingin' Affair (1962), Cry Me A River (1962), Our Man In Paris (1963), Cheese Cake (1964),
King Neptune (1964),1 Want More (1964), It's You Or No One (1964), Bille's Bounce (1964), Love For Sale (1964), Clubhouse (1965), The
Montmartre Collection (1967), Take The “A" Train (1967), Live At The Amsterdam Paradiso
(1969), The Tower Of Power/More Power (1969), Karin Kroggal: Some Other Spring (1970), The Panther (1970), The Apartment (1974),
Bouncin' With Dex (1975), Stable Mable (1975), Homecoming (1976), Sophisticated Giant (1977), Nights At The Keystone (1979), Gotham
City (1981), American Classic (1982), 'Round Midnight: Sountrack (1986). Antológia: Long Tall Dexter (1945-47-es felvételek).
További információ: Stan Boitt: Long Tall Dexter.

GOYKOVICH, DUSKO -1931. október 14-én született Jajcéban, Jugoszlávia. Zeneiskolái elvégzése után (Belgrádi Zeneakadémia)
Goykovich (magyarul írva: Gojkovics) trombitán és szárnykürtön játszott különböző tánczenekarokban és rádiózenekarokban
Európában, például Max Greger és Kurt Edelhagen vezetésével. Az ötvenes évek végén az Egyesült Államokba utazott, ahol a
Newport Jazz Festivalon játszott és kiegészítő tanulmányokat folytatott a Berklee College Of Musicon. Ezután, sok más, Berkleet
végzetthez hasonlóan Maynard Ferguson és Woody Herman big bandjében folytatta pályafutását. Európába visszatérve a Sal
Nistico vezette kisegyüttesben játszott, majd csatlakozott a Clarke-Boland Big Bandhez, ahol öt esztendeig, 1973-ig maradt. Á
hetvenes években Goykovich Slide Hamptonnal, Alvin Quennel dolgozott. Kiterjedt rádiós és oktatói tevékenységet is folytatott.
Pompás postbop trombitás, stílusa a korai Miles Davisből ered, de beépítette szülőhazája tradicionális melódiáit is, jó szólista. Á
kilencvenes években Goykovich európai turnékat folytatott szólistaként és tandemben az altszaxofonos Gianni Bassoval.
Albumok: Swinging Macedonia (1965), After Hours (1971), A DayIn Holland (1983), Celebration (1987).

GRAHAM, KENNY -1924. július 19-én született Londonban, Anglia. Már 15 esztendős korában profi zenész volt,
altszaxofonosként játszott a Nottinghamben székelő Rube Sunshine bandben. Később Londonba költözött, hogy csatlakozzon Billy
Smith együtteséhez a Cricklewood Palaisban, szabad idejét a londoni klubokban töltötte, ismert brit zenészekkel ismerkedett
össze, játszott velük, mint például Jack Parnelllel és Nat Gonellával. Egy ideig a Johnny Claes's Claepigeons bandában dolgozott
a dobos Carlo Krahmerrel, aki később az Esquire Recordst alapította. Á második világháború alatti katonai szolgálata után számos
zenekarral dolgozott, így Bert Ambrose-zal, Macarival és a Dutch Serenadersszel, immár tenorszaxofonon játszott. 1950
áprilisában Graham bemutatta saját zenekarát, az Afro-Cubists bandet, amely sikeresen fuzionálta a bebopot és a latin meg a
karibi ritmusokat. A zenekar állandó tagja volt a zongorista Ralph Dollimore, Phil Seamen, és egy alkalommal egy öttagú
szaxofonkórussal dolgoztak, amiben Derek Humble és Joe Temperley is szerepeltek. A zenekar 1958-ban feloszlott, és Graham
ezután elsősorban hangszereléssel foglalkozott, számos jazzművész tűzte ezeket műsorára, készített belőlük felvételeket, mint
például Ted Heath és Humphrey Lyttelton. Graham különösen a szokatlan hangeffektusok iránt érdeklődött, amelynek jó példája
a “Moondog Suite', amelyben Louis Hardin, a legendás vak utcai zenész földöntúli soundjait használta fel, amelynek felvétele az
ötvenes évek elején a New York-i utcákon történt. Graham a nyolcvanas években is komponált, szintetizátorokat és más elektro-
mos eszközöket épített be munkáiba, úgy tűnik, nem vesztette el lelkesedését az új soundok keresésében, amely már karrierje
kezdetén is jellemző volt rá.
Albumok: Mango Walk (1953), Caribbean Suite/Afro Kadabra (1953), Moondog And Suncat Suites (1956), Kenny Graham And His
Orchestra (1957).

GRAPPELLI, STÉPHANE -1908. január 26-án született Párizsban, Franciaország. Grappelli kezdetben billentyűs hangszereken
tanult játszani, majd áttért a szabályszerű hegedűtanulmányokra. A húszas évek közepén párizsi tánczenekarokban játszott,
fokozatosan mind többet foglalkozott a jazz-zel. A harmincas évek elején találkozott Django Reinharddtal, és közösen
megalakították a Quintette du Hot Club de France-ot (QHCF). Karrierje e pontjától Grappelli megosztotta tevékenységét a zongora
és a hegedű között, de mind többet foglalkozott a hegedűvel. A fellépések, de különösen a QHCF lemezfelvételei felhívták a jazzvilág
figyelmét egy új soundra és Reinhardtra, aki a jazz első nem amerikai géniusza volt. Grappelli ezekben az években folyamatosan
tanult, korai népszerűsége nagyrészt a Reinhardttal való együttműködésének volt köszönhető. Röviddel a második világháború
kitörése előtt Grappelli Londonban telepedett le, ahol George Shearinggel játszott. A háború utáni években rövid ideig ismét együtt
dolgozott Reinhardttal, ám a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején csökkent irántuk az érdeklődés. A hatvanas években
Grappelli ismét népszerű lett, más hegedűsökkel közös felvételeket készített, így Stuff Smith és Joe Venuti társaságában. A
hetvenes évek elején szerepelt a brit televízióban, ahol a klasszikus hegedűs Yehudi Menuhinnal játszottak duetteket, és közös
felvételeik anyagilag sikeresek voltak. Grappelli igazi nagy sikereinek ideje azonban akkor érkezett el, amikor Diz Disley
ösztönzésére részt vett az 1973-as Cambridge Folk Festivalon, ahol Disley és Denny Wright kísérték. Grappelli szenzációs sikert
aratott. Az évtized hátralevő részében, a nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején nonstop világ körüli turnén volt, Nagy-

106
Britannia, Európa, az Egyesült Államok és a Távol-Kelet legjelentősebb helyein lépett fel. Számos kisérőegyüttessel készített
felvételeket, duettet játszott Gary Burtonnel, Earl Hinesszal, Martial Solallal, Jean-Luc Pontyval és sok más vezető
jazzmuzsikussal. Elkalandozott a zene más területeire is, Menuhinnal készített felvételein kívül lemezt készített Vassar Clements
western swing hegedűssel. Repertoárjának alapjait azok a darabok képezik, amelyeket korai karrierje idején játszott. Grappelli
gördülékeny stílusa az évek során még érettebb lett, és a Reinhardttal végzett korai munkájának időnkénti bizonytalankodásait
rég elfelejtették. Valószínűleg az utóbbi évek kedvező körülményei is közrejátszottak abban, hogy lemezfelvételei nagyon jók lettek,
a hetvenes évek közepéből és végéről származóak pedig a jazzhegedű történetének legjobbjai közé tartoznak. Külön figyelmet
érdemel a Parisian Tohoroughfare, amelyet a Roland Hanna, George Mraz, Mel Lewis ritmusszekcióval vett fel, valamint az a felvétel,
amelyet 1973-ban a londoni Queen Elizabeth Hallban Disley és Len Skeat közreműködésével rögzítettek. Grappelli késői virágzása
sokban hozzájárult a jazzhegedűjáték régi hagyományának új elismertetéséhez, e hagyományénak, amelynek talán ő az utolsó
reprezentánsa.
Válogatott albumok: Django (1962), Svend Asmussennel: Two Of A Kind (1965),1 Remember Django (1969), Joe Venutival:
Venupelly Blues (1969), Stéphane Grappelli Meets Barney Kessel (1969),1 Hear Music (1970), Satin Doll (1972), Yehudi Mehuninnal:
Jealousy (1972-73), Just One Of Those Things (1973), Parisian Thoroughfare (1973), 1 Got Rhythm (1973), Live At The Queen Elizabeth Hall
(1973), Stéphane Grappelli & Jean-Luc Ponty (1973), Live In London (1973), Earl Hinesszel: Giants (1974), Slam Stewarttal: Steff And Slam
(1975), George Shearinggel: The Reunion (1976), Live A t Carnegie Hall (1978), Young Django (1979), Bucky Pizzarellivel: Duet (1979),
Strictly For The Birds (1980), At The Winery (1980), Martin Taylorral: We've Got The World On A String (1980), Vintage 1981 (1981),
Stephanova (1983), Vassar Clementsszel: Together At Last (1985), Stéphane Grappelli Plays Jerome Kern (1987), Stéphane Grappelli In
Tokyo (1990), Piano My Other Love (1990). Antológiák: a QHCF-fel: Swing From Paris (1935-39), Django Reinhardt And Stéphane Grappelli
With The Quintet Of The Hot Club Of France (1935-46), a QHCF-fel: Stéphane Grappelli 1947-1961 (194761), a QHCF-fel: Djangology
(1949).
További információ: Geoffrey Smith: Stéphane Grappelli.

GRAY, WARDELL -1921. február 13-án született az oklahomai Oklahoma Cityben, Egyesült Államok, 1955. május 25-én hunyt
el. Detroitban nőtt fel, először klarinétozott, majd átváltott a tenorszaxofonra, és 1943-ban csatlakozott Earl Hines zenekarához.
Két évvel később ismét a nyugati partra költözött, ahol a helyi bebopperek kiemelkedő egyénisége lett, Dexter Gordonnal a Central
Avenue klubjaiban játszottak, például a The Bird In The Basketben. Gray számos sikeres felvételt készített Gordonnal, mint a ,The
Chase' és a The Hunt", továbbá komponált néhány darabot saját használatára, mint a “Twisted", amelyhez később szöveget írtak,
és nagyon népszerű lett a scat énekesek között. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején Gray Benny Carterrel, Billy
Eckstine-nal és Count Basie-vel dolgozott, és Benny Goodman rövid életű bebop big bandjének volt tagja (és Goodman ritka
bókjainak egyikét kapta, aki sohasem szerette igazán a bebopot: “ha Wardell Gray játszik bopot, az nagy dolog, mert ő csodá-
latos"). Gray játszott Goodman kisegyüttesében is, nevezetesen Stan Hasselgard oldalán. Gray hangja lágy volt, könnyedén
játszott, gördülékeny vonalai Lester Young hatását mutatták zenéjében. 1955. május 25-én hunyt el, körülményeit sohasem
tisztázták pontosan: testét a nevadai sivatagban találták meg. A hivatalos jelentés szerint drogtúladagolás okozta halálát, ám nem
volt boncolás, és többen úgy vélik, hogy megölték - a szerencsejáték volt a gyengéje - vagy egyszerűen a fajgyűlölet áldozata lett.
Albumok: Way Out Wardell (1947), Don Lanphere-rel: Thin Man Meets Fat Boy, Vols 1 & 2 (kb. 1949-50), Leo Parkerrel: Thin Man Meets
Mad lad (kb. 1949-50), Live In Hollywood (1952), Out Of Nowhere (1952), Live At The Haig (1952). Antológiák: Wardell Gray And The Big
Bands (1945-53-as felvételek), One For Prez (1946-os felvételek), Easy Swing (1946-55-ös felvételek), The Hunt (1947-es felvételek),
Benny Goodmannel és Stan Hasselgarddal: Swedish Pastry/Benny's Bop (1948-as felvételek), Light Gray Vol. I (1948-50-es felvételek),
Central Avenue (1949-50-es felvételek), Memorial (1949-53-as felvételek).

GREEN, BENNIE -1923. április 16-án született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok, 1977. március 23-án
hunyt el. Green kamaszkorában helyi bandákban játszott, majd 1942-ben csatlakozott Earl Hines bebop orientációjú
zenekarához. Az ötvenes évek elejéig, kisebb megszakításokkal, mint pl. a katonaidő letöltése, ebben a zenekarban dolgozott.
Közben azért zenélt a Gene Ammons és Sonny Stitt által közösen vezetett zenekarban is, amelyben Charlie Ventura partnere volt.
A hatvanas évek végén rövid ideig Duke Ellingtonnál játszott, majd Las
Vegasba ment, ahol hotelek és kaszinók házi zenekaraiban dolgozott. Green játéka magas szintű, a swingkorszak stílusának
kiemelkedő képviselője, azon kevés pozanosok egyike, akik a bebophoz kellemesen alkalmazkodni tudtak, és rhythm & bluest is
játszott.
Albumok: Bennie Green 1(1951), Bennie Green With Strings (1952), Bennie Green Blows His Horn (1955), Bennie Green &Art Farmer
(1956), Walking Down (1956), Back On The Scene (1958), Soul Stirrin Wuggin' Around (1958), Bennie Green Quintet (1958), Walkin' And
Talkin' (1959), Bennie Green Swings The Blues (kb.1960), Bennie Green II (1960), Gliding Along (1961), Bennie Green III (1964), a Newport
All Starsszal: Newport In New York '72: The lam Sessions (1972).

GREEN, GRANT-1931. június 6-án született a Missouri állambeli St. Louisban, Egyesült Államok, 1979. január 31-én hunyt el. A
gitáros Greent elsősorban Charlie Christian befolyásolta, első profi szerződését Jimmy Forresttől kapta. Habár elsősorban az
orgona-gitár-dob triókban végzett ötvenes évekbeli munkája a legismertebb, karrierje postbop muzsikusokkal is összefügg, a
hatvanas években a Blue Note lemezmárka részére Stanley Turrentine, Hank Mobley, McCoy Tyner, Herbie Hancock és mások
társaságában készített felvételeket. Folyékony “single line" (a. m. az egyes hangok patternjeit, szekvenciáit játszó) szólók éppoly
fontosak nála, mint Charlie Christian korai bebop kísérleteiben. A jazz számos területén otthonos, erős bluesaffinitása van és a
Feelin' The Spirit című lemezen gospelzenét játszik. A zenéhez alapvetően modern szemlélettel á11t. A hetvenes években
drogfüggősége erősen behatárolta karrierjét, és 1979-ben elhunyt.
Válogatott albumok: Grant's First Stand (1961), Reaching Out (1961), Green Street (1961), Sunday Mornin' (1961), Grantstand (1961),
Gooden's Corner (1961), Nigeria (1962), Remembering (kb.1962), ne Latin Bit (1962), Goin'West (1962), Feelin' The Spirit (1962), Born To
Be Blue (1962), Am 1 Blues (1963), Idle Moments (1963), Matador (1964), Solid (1964), Talkin' About (1964), Street Of Dreams (1964), I Want
To Hold Your Hand (1965), His Majesty King Funk (1965), Iron City (1967), Carryin' On (1969), Grant Green Alive! (1970), Visions (1971),
Shades Of Green (1971), The Final Comedown (1972, film soundtrack), Live At The Lighthouse (1972), The Main Attraction (1976), Easy/Last
Session (1978).

GREEN, URBIE - Urban Clifford Green néven 1926. augusztus 8-án született az alabamai Mobile-ban, Egyesült Államok. A
pozanos Green első jelentős szerződését Gene Krupánál kapta a negyvenes évek végén, Woody Herman zenekarához csatlakozott.
Az ötvenes évek elején részt vett Buck Clayton ünnepelt Jam Session-felvételein. Ezután csatlakozott Benny Goodmanhez,

107
alkalmilag a zenekart is vezette, ha Goodmannek problémája volt. A hatvanas években és utána Green szabadúszó zenész volt,
stúdiókban dolgozott, számos lemezfelvételt készített, ezek közül sokat saját neve alatt, dolgozott Count Basie-vel, és vezette az
újjáalakított Tommy Dorsey-zenekart. Mesteri előadó, különösen a felső regiszterekben, pályája azt bizonyítja, hogy lehetséges a
mély jazzfeeling és a perfekt technika összeházasítása.
Albumok: Buck Claytonnal: Jam Session (1953), Urbie Green Septet 1(1953), Buck Clayton Jams Benny Goodman (1953-54), Urbie
Green And His Orchestra I (1954), Urbie Green Septet II (1955), Blues And Other Shades Of Green (1955), Urbie Green And His Orchestra 11
(1956), Urbie Green And His Orchestra III (1957), Urbie Green, His Trombone And Rhythm (1959), Urbie Green And His Orchestra IV
(1960-61), Urbie Green And His Orchestra And Septet (1961), Urbie Green Septet III (1963), Urbie Green And Twenty-one Trombones 1(1968),
Urbie Green And Twenty-one Trombones 11 (1968), The Fox (1976), Senor Blues (1977), Live At Rick's Cafe Americain (1978).

GREER, SONNY - William Alexander Greer néven cca. 1895. december 13-án született a New Jersey állambeli Long Branchben,
Egyesült Államok, 1982. március 23-án hunyt el. A dobos Greer a New Jersey-ben való játék után 1919-ben Washingtonba
költözött, ahol egy helyi zenésszel kezdett dolgozni, akit Duke Ellingtonnak hívtak. A húszas években a két zenész New Yorkban
dolgozott együtt, és Greer az Ellingtonformációk állandó tagja lett. Időérzéke megfelelő támaszra lelt Freddie Guy gitárosban, majd
később a bőgős Jimmy Blantonban. Vizuálisan Greer igen látványos volt, az ütőhangszerek lélegzetelállító arzenáljával vette körül
magát, harangokat, gongokat, üstdobokat és xilofont is beleértve. Amíg Ellingtonnal dolgozott, Greer igen ritkán szerepelt a
zenekar keretein kívül, de játszott például Lionel Hampton híres Victor lemezfelvételi sessionjain. Greer sima beszédű, élesre
vasalt ruhás, szenvedélyes poolbiliárd-játékos volt, akinek a színpadon egyetlen problémája volt, hogy nem tudott az ivásban
mértéket tartani. Ezért végül 1951-ben Ellington elbocsátotta, és ekkor szabadúszó lett, számos egykori Ellington-zenésszel
készített felvételeket, így Johnny Hodges és Tyree Glenn társaságában, emellett Red Allennel és J.C. Higginbothammel.
Gyarlóságai ellenére Greer volt összességében az ideális Ellington-dobos a harmincas és a negyvenes években. A hatvanas évek
végén és a hetvenes években Greer saját együtteseit vezette, időnként egy triót, amellyel az Ellington tiszteletére rendezett
koncerteken lépett fel, csak akkor van igazán otthon, amikor régi főnöke zenéjét játssza.
Antológiák: Duke Ellingtonnal: The BlantonWebster Years (1940-42-es felvételek), Sonny Greer And The Duke's Men (1944-45-ös
felvételek).

GREY, AL -1925. június 6-án született a virginiai Aldie-ben, Egyesült Államok. Karrierje kezdetén Grey az amerikai flotta
zenekaraiban pozanozott, majd a második világháború után csatlakozott Benny Carterhez, aki kellően értékelni tudta zenei
tudását. Cartert elhagyva Grey Jimmie Lunceford és Lucky Millinder zenekarában játszott. 1948-ban csatlakozott Lionel
Hamptonhoz, akivel öt évig játszott. Rövid ideig Gillespie-vel dolgozott, majd Count Basie következett négy esztendőre, s ez
világhírnevet hozott Greynek. Ha ezután egyedül, vagy a hosszú ideig tartó, jó zenei partnerkapcsolatban Jimmy Forresttel
turnézott, a siker garantált volt. Grey rendkívül népszerű lett nemzetközi klub- és fesztiválkörökben, feltűnést keltó, vállalkozó
szellemű szólista, a plunger típusú tompító specialistája. Forrest halála után Al Grey Buddy Tate-tel társult, akivel folytatták a
turnézást, majd Tate balesetei és betegsége után Grey szólóban folytatta fellépéseit.
Albumok: The Last Of The Big Plungers (1959), The Thinking Man's Trombone (1960), AI GreyBilly Mitchell Sextet (1961), Snap Your
Fingers (1962), Night Song (1962), Having A Ball (1963), Boss-bone (1964), At Grey And His Orchestra (1965), The Great Concert Of Count
Basie And His Orchestra (1966), Al Grey And Wild Bill Davis (1972), Grey's Mood (1973), Struttin' And Shoutin' (1976), All Grey All Stars Live
At Travelers Lounge (1977), Al Grey Featuring Arnett Cobb (1977), Basie-vel: Prime Time (1977), Trombone By Five (1977), Al Grey-Jimmy
Forrest Quintet Live At Rick's (1978), Get It Together: Live At The Pizza Express (1979), O. D. (1980), J. J. Johnsonnal: Things Are Getting
Better All The Time (1983), Al Grey And The jesper Thilo Quintet (1986), The New AI Grey Quintet (1988).

GRIFFIN, JOHNNY-1928. április 28-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Griffin a Du Sable High
School-ban Walter Dyatt vezetésével tanult tenorszaxofonozni, emellett tanult Gene Ammonsnál és Von Freemannál is.
Tinédzserévei közepén Griffin csatlakozott Lionel Hampton rhythm & blues alapú big bandjéhez, amelyet egy Joe Morrisszerződés
követett a hasonló orientációjú zenekarral. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején számos mainstream és bebop
zenésszel dolgozott, mint Philly Joe Jones, Thelonious Monk, Bud Powell és Arnett Cobb. A katonai szolgálat után Griffin
1957-ben az Art Blakey's Jazz Messengers tagja lett, újra együtt dolgozott Monkkal, Eddie, Lockjaw" Davisszel közösen vezetett
egy bandát, mindketten ugyanazt a ,,nagy tenort" játszották, azt a kemény stílust, amely a tenorjáték egyik alfaja. A hatvanas évek
elején Griffin Európában élt, ahol gyakran játszott vendégszereplő amerikai zenészek társaságában, 1967-68-ban a
többnemzetiségű Clarke-Boland Big Band tagja volt. A hetvenes években Griffin kiterjedten turnézott, legtöbbször szólóban, néha
Eddie “Lockjaw“ Davisszel és Arnett Cobb-bal közösen, a nyolcvanas években alkalmilag a Paris Reunion Banddel szerepelt.
Figyelemre méltóan tehetséges, tüzesen kombinatív játékos, az elképzelések látszólag végtelen folyamával, gyakran tűzsebes
gyorsasággal. Stílusa bebop kapcsolatokat és elődöket mutat, a hetvenes és a nyolcvanas évek egyik legjobb hardbop zenésze volt.
Albumok: Johnny Griffin Quartet I (kb. 1956), Introducing Johnny Griffin (1956), A Blowing Session (1957), The Congregation (1957),
Johnny Griffin Sextet (1958), Way Out! (1958), The Little Giant (1959), The Big Soul Band (1960), Eddie “Lockjaw“ Davisszel: Tough Tenors
(1960), Studio Jazz Party (1960), Change Of Pace (1961), Blues Up And Down (1961), White Gardenia (1961), The Kerry Dancers (1961),
Grab This (1962), Do Nothin' Till You Hear From Me (1963), Johnny Griffin Quartet II (1964), Hush-A-Bye (1967), A Night In Tunisia (1967),
You Leave Me Breathless (1967), Johnny Griffin Quartet III (1968), Johnny Griffin Band (1968), a Clarke-Boland Big Banddel: All Smiles
(1968), Jazz Undulation (1970), Live At Music Inn (1974), The Jamfs Are Coming (1975-77), Live In Tokyo (1976), Return Of The Griffin
(1978), Bush Dance (1978), NYC Underground (1979), To The Ladies (1979), Johnny Griffin Quartet IV (1980), Meeting (kb.1981), Call It
Whachawana (1983), - Blues For Harvey (1986, felvétel: 1973), The Cat (1991).

GROSZ, MARTY - Martin O. Grosz néven 1930. február 28-án született Berlinben, Németország. Hároméves kora óta az Egyesült
Államokban él, bendzsózni és gitározni kezdett, New Yorkban és környékén lépett fel egyetemi hallgató korában. Zenei érdeklődése
elsősorban a dixieland felé vitte, amelyet olyan zenészekkel játszott, mint Dick Wellstood. A katonai szolgálat letöltése után
Chicagóban telepedett le, és néhány évig helyi klubokban játszott, néhány lemezt készített, de csak kis érdeklődést keltett a
nemzetközi jazzpiacon. A hetvenes évek közepén visszaköltözött New Yorkba és csatlakozott a Soprano Summithez, ehhez a kiváló
kisegyütteshez, amelyet Bob Wilber és Kenny Davern vezettek. A hetvenes évek végén felújította munkakapcsolatát Wellstooddal,
és új, zeneileg gyümölcsöző partnerre talált Dick Sudhalter személyében, akivel a nyolcvanas évekig dolgozott. Megalakította saját
együttesét, a Blue Angelst is, továbbfejlesztette hangszerelői és énekesi tehetségét, és jó tollú jazz-szakíróként is elismerést
szerzett.
Albumok: Hooray For Bix (1957), Marty Grosz And His Honoris Causa Band (1957), Marty Grosz And His Gaslighters 1(1959), Marty
Grosz And His Gaslighters 11 (1959), Soprano Summit In Concert (1976), Let Your Fingers Do The Walking (1977), Dick Wellstooddal: Take

108
Me To The Land Of Jazz (1978), Goody Goody (1978-79), 1 Hope Gabriel Likes My Music (1981), Marty Grosz Sings Of Love And Other Matters
(1986), Keepers Of The Flame (1987), Swing It! (1988), Extra! The Orphan Newsboys (1989), Laughing At Life (1990), Unsaturated Fats
(1990).

GRUNTZ, GEORGE -1932. június 24-én született a svájci Bázelben. Gruntz az 1958-as Newport Jazz Festivalon tűnt fel, ahol a
Marshall Brown vezette International Youth Band zongoristája volt, és amelyben a trombitás Dusko Goykovich is szerepelt. A
hatvanas évek elején számos vezető amerikai jazzmuzsikussal, többek között Dexter Gordonnal dolgozott, majd később Phil
Woodsszal a European Rhythm Machine-nal. Gruntz 1970-ben a zürichi Schauspielhaus zeneigazgatója lett és 1972 óta a Berlin
Jazz Festival művészeti igazgatója. A hetvenes évek elején egy multinacionális big band társalapítója és vezetője lett, amely később
George Gruntz Concert Jazz Band néven szerepelt. Több együttessel kísérletezett, amelyekben több billentyűs hangszer szerepelt
egyszerre (Piano Conclave), továbbá számos olyan előremutató zenésszel is játszott, mint Don Cherry és Rahsaan Roland Kirk.
Gruntz sikeres a jazz és más zenei formák keresztezése és újrakeresztezése terén. Kompozíciói között vannak szimfóniák, balettek,
operák és a legkülönfélébb nagyságú jazzegyüttesekre írt zenedarabok. Írt filmzenéket és egy jazzoratóriumot, a ,,The Holy Grail Of
Jazz And Joy" címűt (amely szerepel a Theatre című albumon). Életműve érdeklődő és vállalkozó szellemű hozzáállást mutat a
jazzhez.
Albumok: Jazz Sound Track (1962), Jazz Goes Baroque (1964), George Gruntz Et Les Swiss All Stars (1964), George Gruntz Ensemble
(1965), George Gruntz With The International Peter Stuyesant Orchestra (1965), Noon In Tunisia (1967), From Sticksland With Love: Drums
And Folklore (1967), St. Peter Power (1968), The Band (1972), Monster Sticksland Meeting Two (1974), Eternal Baroque (1974), Piano
Conclave (1975), The Band:
Recorded Live A t The Schauspielhaus (1976), Trumpet Machine For Flying Out Proud (1977), Percussion Profiles (1977), Concert Jazz Band
(1978), Live At The Quartier Latin, Berlin (1980), Live '82 (1982), Theatre (1983), First Prize (1989).

GRUSIN, DAVE -1934. június 26-án született a colorádói Littletonban, Egyesült Államok. A University of Coloradón végzett
tanulmányai alatt félprofi zongorista volt. Csaknem abbahagyta a zenélést azért, hogy állatorvos legyen. Grusin azt mondta: “Nem
tudom, hogy helyes elhatározás volt-e, a halott tehenek egy része még ma is élne, ha nem megyek a zeneiskolába." Ebben az
időben Art Pepper, Terry Gibbs és Spike Robinson voltak a jelentősebb partnerei, akikkel sokat dolgozott az ötvenes évek elején.
Grusin 1959-ben Andy Williams énekes zeneigazgatója lett, s e szerepében megmaradt a hatvanas évek közepéig. Grusin
eklektikus zenész, aki egyaránt dolgozott olyan mainstream zenészekkel, mint Benny Goodman és Thad Jones, de hardbop
zenészekkel is játszott. Rengeteg lemezfelvétele volt, például a hetvenes évek elején Sarah Vaughan és Carmen McRae
kísérőjeként. Ugyanebben az időben Grusin mind több és több időt fordított az elektromos zongorára és más billentyűs
hangszerekre, Gerry Mulligannel, Lee Ritenourral készített felvételeket a jazzvilágban, Paul Simonnal és Billy Joellel a popvi-
lágban. Hangszereléseket készített és producer volt a Byrds együttes, Peggy Lee, Grover Washington Jnr., Donna Summer, Barbra
Streisand, Al Jarreau, Phoebe Snow és Patti Austin felvételein. Larry Rosennel együtt társalapítója és tulajdonosa a GRP
Recordsnak, az 1976-ban alapított labelnek, amelynek igen impresszív katalógusa van olyan énekesekből, jazz- és jazz-
rock-zenészekből, mint Diane Schur, Lee Ritenour, David Benoit, testvére, Don Grusin, Michael Brecker, Chick Corea, Steve
Gadd, Dave Valentin, a Special EFX együttes és Gary Burton. A GRP sikerének alapja, hogy Grusin nem ismer kompromisszumot
a minőségben. Rosennel együtt a digitális technika úttörői voltak, s a legmodernebb technikát alkalmazva csúcsminőséget értek
el. Előadói és produceri tevékenységéhez kapcsolódva Grusin számos film- és televíziós zenét írt. Sikerlistája önmagáért beszél:
1984-es Grammy-díja mellett több mint húsz filmzenét ír, köztük négy az Oscar-díj jelöltje volt, ezek közül az ismertebbek: Divorce
American Style, The Graduate, The Heart Is A Lonely Hunter, Three Days Of The Condor, Heaven Can Wait, Reds, On Golden Pond, The Champ,
Tootsie, Racing With The Moon. Egyik legjobb dala, a “Mountain Dance", a Falling In Love főcímzenéje volt. Amerikai televíziós anyagai
közül a legismertebbek: St. Elsewhere, Maude, Roots, It Takes A Thief, Baretta. Grusin a zenekémia mestere - a pop és a jazz sok elemét
intelligens és könnyen érthető zenébe dolgozza át.
Albumok: Candy (1961), The Many Moods Of Dave Grusin (1962), Kaleidoscope (1964), Don't Touch (kb.1964), Discovered Again (1976),
One Of A Kind (1977), Dave Grusin And The GRP All Stars Live In Japan Featuring Sadao Watanabe (1980), Out Of The Shadows (1982),
Mountain Dance (1983), Night Lines (1984), Lee Ritenourral: Harlequin (1984), The NYLA Dream Band (1988), Don Grusinnal: Sticks And
Stones (1988), Migration (1989), The Fabulous Baker Boys (1989, film soundtrack), Havana (1990), The Gershwin Collection (1992).
Antológiák: Cinemagic (1987), Dave Grusin Collection (1991).

GUARNIERI, JOHNNY -1917. március 23-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1985. január
7-én hunyt el. Jóllehet szabályszerű zeneoktatásban részesült, Guarnieri jövőjét az olyan zenészekkel való találkozás döntötte el,
mint Fats Waller, Willie ,,The Lion" Smith, James P. Johnson és Art Tatum. Johnson azt mondta neki: “Utánam és Fats után te
vagy a harmadik legjobb". Kis kezei ellenére igen j6 stride zongorista lett, Guarnieri számára akkor jött el a nagy lehetőség, amikor
a swingkorszak olyan big bandjeivel játszott, mint Benny Goodman, Artie Shaw és Tommy Dorsey. Shaw-ná1 a
zenekar-a-zenekarban változatban csembalón játszott a Gramercy Fiveban. A negyvenes évek elegén Guarnieri sokat dolgozott
stúdiókban, számtalan rádióadása volt, ezek közül igen sok a Raymond Scott Orchestrával a CBS-nél, olyan zenészekkel készített
lemezfelvételt, mint Lester Young, Coleman Hawkins, Roy Eldridge, Don Byas és Louis Armstrong. A hatvanas évek elejétől a
nyugati parton telepedett le, ahol turnézik és felvételeket készít, ám sok évig házi zongorista volt olyan helyeken, mint a Hollywood
Plaza Hotel vagy a Los Angeles-i Ventura Boulevard étterme, a The Tail Of The Cock. Éjszakáról éjszakára egy hollywoodi stílusú
piano bárban játszott, a klientúra igényeinek megfelelően. (Guarnieri azért vállalta ezt a munkát, hogy családja kórházi
költségeihez hozzájáruljon.) Guarnieri szólófelvételei bámulatos technikáját, a régi dalok szeretetét, a stride-dal való kezdetét és az
5/4-es témák iránti előszeretetét mutatják.
Albumok: Songs Of Hudson And DeLange (1956), Johnny Guarnieri Quartet I (1956), Johnny Guarnieri Quartet II (1956), Johnny Guarnieri
Quartet III (1957), Johnny Guarnieri (kb. 1967), Johnny Guarnieri Plays Harry Warren (1973), Walla Walla (1975), Johnny Guarnieri Plays
The Music Of Walter Donaldson (kb.1975), Breakthrough (1976), Superstride (1976), Stealin' Apples (1978), Keep On Dreaming (1979),
Originals (1979), Echoes Of Ellington (kb. 1984). Antológia: Artie Shawval: The Complete Gramercy Five Sessions (1940-es felvételek).

GULLIN, LARS -1928. május 4-én született a svédországi Visbyben,1976. május 17-én hunyt el. A kezdeti klarinét- és
altszaxofon-játék után Gullin 21 esztendős korában tért át a baritonszaxofonra. 1951-től 1953-ig Arne Domnerusszal és Rolf
Ericsonnal dolgozott, majd megalakította saját kvintettjét. Szenvedélyes bebopper, aki Lennie Tristano hatása alatt dolgozott, svéd
zenészei közül radikalizmusával tant ki. Hatása megvolt az amerikai jazzszínpadon is, amikor 1954-ben a Downbeat újonnan
feltűnt zenészek listáján első helyezett lett (ami figyelemre méltó teljesítmény egy európai zenész számára). Gullin később főleg

109
egyedül dolgozott, mindenütt helyi ritmusszekciókkal és rendszeresen fellépett az amerikai vendégzenészekkel. 1959-ben
Olaszországban Chet Bakerrel turnézott. Karrierjét drogfüggősége hosszú időre megszakította. Az egyik legelső európai
jazzművész volt, aki nemzetközi elismerést szerzett. Gullin baritonszaxofon-játéka kiváló, soundja oly könnyed, mint egy
altszaxofoné. Számos jeles jazzkompozíciót írt, amelyek a svéd klasszikus és népzene befolyását tükrözik. A Dedicated To Lee című
kompozícióját a darabbal megtisztelt Lee Konitzcal együtt játszotta lemezre. A Sven Kiang's Kuin tett című filmmel (1976) korai
pályáját mutatták be fiktív módon.
Albumok: Lars Gullin With The Morotone Singers (1954), The Great Lars Gulli Vols 1 & 2 (1955-56), The Artistry Of Lars Gullin (1958),
Portrait Of My Pals (1964), Jazz Amour Affair (1970), Like Grass (1973), Aeros Aromatica Atomira Suite (1976).

GUY, BARRY - 1947. április 22-én született Londonban, Anglia. Már mielőtt befejezte volna nagybőgő- és kompozíciós
tanulmányait a Guildhall School Of Musicban, Guy jelentős előadónak számított a jazz, az improvizált és a klasszikus zene
területén. 1967-től 1970-ig a Howard Riley trió tagja volt, a hatvanas évek közepén néhány alkalommal szerepelt a John Stevens's
Spontaneous Music Ensemble-ben is. A Musicians' Co-Operative egyik alapító tagja volt és a zenekarnak komponálta az Ode című
21 tagú zenekarra írott kompozícióját, amely a London Jazz Composers Orchestra (LJCO) hosszan tartó projektje lett. A ma is
létező formáció rendszeresen dolgozik az európai kontinensen és Nagy-Britanniában. Guy tehetséges komponista, virtuóz előadó,
elképesztően uralja a nagybőgőt mind a hagyományos, mind a nem hagyományos technikákban. Egyaránt működik klasszikus és
kortárs zenei zenekari művekben, jazzdarabokban, minden elképzelhető kapcsolatban. Főbb partnerei Tony Oxley, Evan Parker,
Mike Westbrook, Peter Kowald, Trevor Watts, Bob Downes, Dave Holdsworth, Chris McGregor, valamint a jazz területén kívül a
BBC Symphony Orchestra, a London Sinfonietta, a Monteverdi Orchestra, az Academy of Ancient Music, a Capricorn, a Richard
Hickox Orchestra (később átkeresztelték City of London Sinfoniára) és duóban Jane Manning szopránénekesnő. Tagja a Michael
Nyman Bandnek, szerepelt a The Draughtsman's Contract sondtrackjében (1982). Az albumok listája nem tartalmazza Guy
klasszikus tevékenységét.
Válogatott albumok: a London Jazz Composers Orchestrával: Ode For jazz Orchestra (1972), Paul Rutherforddal: ISKRA 1903
(1972), Solo Bass Improvisations (1976), Statements V-XI (1976), Improvisations Are Forever Now (1977), Endgame (1979), a LJCO-val:
Stringer (1983, felvétel: 1980), Evan Parkerrel, Paul Lyttonnal: Tracks (1983), Parkerrel, Lyttonnal, George Lewis-val: Hook, Drift &
Shuffle (1985, felvétel: 1983), Peter Kowalddal: Paintings (1988), Parkerrel, Eddie Prevosttal, Keith Rowe-val: Supersession (1988),
Parkerrel: Tai Kyoku (1988, felvétel: 1985), Assist (1988), a LJCO-val: Harmos (1989), a LJCO-val: Double Trouble (1990).

GUY, JOE -1920. szeptember 20-án született az alabamai Birminghamben, Egyesült Államok, a hatvanas évek elején hunyt el. A
harmincas évek végén Teddy Hill és Coleman Hawkins big bandjében trombitált, majd mélyen belemerült a bebop mozgalomba. A
Minton's Playhouse rendszeres előadója volt, ahol gyakran játszott Thelonious Monk és Charlie Christian társaságában. 1942-ben
csatlakozott Cootie Williams big bandjéhez, a csapatban halk bopos hangzások is megjelentek időnként, köszönhetően az
alkalmilag a zenekarral játszó Guy, Charlie Parker és Bud Powell személyének. Guy 1944-ben részt vett az első Norman Granz
által rendezett jazz At The Philharmonic Hall koncerten. A következő évben rövid privát és zenei kapcsolatba került Billie
Holidayjel, majd hamarosan eltűnt a jazzszínpadról.
Antológiák: Oran “Hot Lips' Page-dzsel: Trumpet Battle At Minton's (1941-es felvételek), Charlie Christiannal: The Origins Of Modern
Jazz (1941-es felvételek), másokkal együtt: Harlem Odyssey (1941), Jazz At The Philharmonic, Vol. I (1944-es felvételek)

110
 H
HACKETT, BOBBY -1915. január 31-én született a Rhode Island-i Providence-ban, Egyesült Államok, 1976. június 7-én hunyt el.
Az iskolában számos hangszer kezelését tanulta meg, beleértve a kornettot és a gitárt, amikor tinédzseréveiben már profi zenész
lett. Az első néhány évben hegedült és gitározott, ám 1934-től a kornettre koncentrált. 1936-ban rövid ideig saját bandáját vezette,
majd New Yorkba költözött, ahol Meyer Davis és a Lanin testvérek társasági tánczenekarában játszott. 1937-ben az inkább
jazzorientált, éppen népszerű Joe Marsala, majd Red McKenzie big bandjében dolgozott. 1938ban Benny Goodman emlékezetes
Carnegie Hall-beli koncertjének egyik vendégzenésze volt. Ebben az időben Hackett a Nick's-ben, New York egyik előkelő night
clubjában saját zenekarát vezette. A harmincas évek végén New Yorkban rádióstúdiókban, Hollywoodban hangosfilmeken
dolgozott, lemezfelvételeket készített, saját bandáit, kicsit és nagyot, vezette, 1941 nyarán csatlakozott Glenn Millerhez, jobbára
gitározott (ugyanakkor az ő kornettozásával készült a ,,String Of Pearls" című slágerszám felvétele), dolgozott egy ideig a Marsala
banddel, a Casa Loma Orchestrával és az NBC rádiótársaság zenekarának stábjában. Számos jazzlemezen, koncerteken szerepelt,
többek között a New York-i Town Hall koncertjén, amely naggyá tette a Louis Armstrong All Starst. A negyvenes évek végén és az
ötvenes években végig a keleti parton és Kanadában dolgozott, és folytatta a lemezfelvételeket. Sok lemezfelvétele klasszikussá lett,
főként az 1955-ös, Jack Teagardennel készült darabok és a Jackie Gleason komikussal készült háttérzenék. 1956-57-ben a New
York-i Henry Hudson Hotelben egy olyan zenekart vezetett, amelyben más-más időpontban olyan zenészek játszottak, mint
Tommy Gwaltney és Bob Wilber. A hatvanas évek elején Hackett ismét Goodmanhez csatlakozott, Ray McKinley-vel játszott és
Tony Benett színpadi és lemezfelvételeinek kísérőjátékosa lett. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején az Egyesült Álla-
mokban és Európában turnézott, klubokban, fesztiválokon lépett fel, gyakran Vic Dickensonnal együtt. A legpompásabb
kornettosok egyike volt, csodás obligátójátéka olyan különböző énekesek mögött hallható, mint Tony Bennett, Louis Armstrong,
Lee Wiley és Teresa Brewer. A Gleasonnal készített háttérzene-lemezei szintén csodálatos kvalitását dicsérik. Egyaránt otthon volt
a dixielandben és a mainstream együttesekben, straight jazz játéka tüzes, invenciózus, elegáns. Jóllehet ez kornettjátékán nem
volt hallha-tó, beteg volt, keményen ivott, sorscsapások sújtották, 1976 júniusában hunyt el.
Albumok: Bobby Hackett With Strings 1(195354), In A Mellow Mood (kb. 1954), Jack Teagardennel: Coast Concert (1955), Live From
The Voyager Room Vol. 1 (1956-57), Bobby Hackett At The Voyager Room, Henry Hudson Hotel (1957), Bobby Hackett And His Orchestra
1(1957), Teagardennel: Jazz Ultimate (1957), Gotham Jazz Scene (1957), Don't Take Your Love From Me (kb.1957), Bobby Hackett Quartet
I (1957), Live From The Voyager Room Vol. 2 (1958), Booby Hackett And His Jazz Band (1957), Thanks, Bobby (1958), Blues With A Kick (kb.
1959), Bobby Hackett Quartet II (1959), Hawaii Swings (kb. 1959-60), Bobby Hackett Quartet III (1960), Music For Lovers Only (kb. 1960),
Bobby Hackett With Johnny Seng And Glenn Osser At The Wurlitzer Pipe Organ (1960), Bobby Hackett Quartet! (1960), Bobby Hackett With
Strings 11 (1960-61), Bobby Hackett With Strings III (196061), Bobby Hackett Quintet (1961), Bobby Hackett Sextet (1962), Bobby Hackett And
His Orchestra II (1963), Bobby Hackett With Strings IV (1963), Bobby Hackett And His Orchestra 111(1963), Bobby Hackett And His Orchestra IV
(1964), Bobby Hackett With Strings V (1965), Bobby Hackett With Strings VI (1965), Bobby Hackett With Strings VII (1966), Bobby Hackett With
Jim Cullum's Happy Jazz Band (1966), Bobby Hackett And His Orchestra V (1967), That Midnight Touch (1967), A Time For Love (1967),
Bobby Hackett And Billy Butterfield (1968), Vic Dickensonnal: This Is My Bag (1968), Bobby Hackett, Vic Dickenson, Maxine Sullivan At The
Fourth Manassas Jazz Festival (1969), Bobby Hackett's Sextet (1970), Live At The Roosevelt Grill Vols 1-4 (1970), Rare Italian Dates/Live At
Louisiana Dates (1971), Teresa Brewerrel: What A Wonderful World (1973), Bobby Hackett-Vic Dickenson Septet (1973), Bobby Hackett ...
Live With Ted Easton's Jazzband (1973), Strike Up The Band (1974), Butterfly Airs Vols 1 &2 (kb. 1975), Tin Roof Blues (kb. 1976).
Antológiák: At Nick's (1944), That Da Da Strain (1988, felvétel: harmincas évek vége).

HADEN, CHARLIE -1937. augusztus 6-án született az Iowa állambeli Shenandoahban, Egyesült Államok. Haden zenei karrierje
már gyermekkorában megkezdődött, amikor a helyi, country-zenét sugárzó rádióadóban naponta szerepelt. A szabályos zenei
tanulmányok után Los Angelesbe költözött, ahol Hampton Hawes, Art Pepper, Red Norvo és Paul Bley társaságában dolgozott.
Amikor a Bley-trióban játszott, találkozott Ornette Colemannel és 1958-ban próbálni kezdett vele. A következő évben New Yorkba
költözött és Coleman állandó bőgőse lett, mint a szaxofonos muzsikájának különleges értője. Haden 1960-ig maradt Colemannel,
de azért később is játszott vele alkalmilag, többek között 1968-ban és 1972-ben, amikor is tandemben játszottak egyik követőjével,
David Izenzonnal. Drogproblémák miatt egy darabig kikerült a jazzélet vérkeringéséből, majd 1964-ben Danny Zeitlin és Tony
Scott társaságában ismét felbukkant. 1966-ban visszatért a Colemanegyüttesbe, és csatlakozott a Jazz Composers' Orchestra
Associationhoz. 1969-ben Carla Bleyjel közösen megalapította a Liberation Music Orchestrát. A zenekar két albuma, a Liberation
Music és a Ballad Of The Fallen a spanyol polgárháború és a latin-amerikai ellenállási mozgalmak dallamait használta, a
hangszereléseket Haden és Bley készítették. A Crisis-szel együtt, amely egy 1969-es Coleman-Haden turné koncertfelvétele, a
Liberation Music “Amerika-ellenes' tartalma miatt a lemezcég részvényeseinek nyomására lekerült a terjesztők listájáról. Mindkét
albumon szerepelt Haden “Song For Che ' című nótája és a Crisis-en szerepelt néhány olyan dal, amely a vietnami háborúval
foglalkozott. Haden 1991-ben folytatta politikai jellegű zenéjét, amikor Carlos Paredes portugál zenésszel egy albumot jelentetett
meg. Paredes aktív antifasiszta. A nyolcvanas években Haden tágította zeneszerzői horizontját, számos hangszerkombinációra írt
darabokat, más zenészekkel is, például Gavin Bryarsszal is együttműködött. Dolgozott Pat Metheny néhány albumán is, Alice
Coltrane lemezein (1968-1972), Keith Jarrett-tel (1967-1975), az Old And New Dreams együttesben, virtuózan rekonstruálták az
Ornette Coleman-kvartett zenéjét Dewey Redmannal (Coleman partnere volt annak késői Blue Note periódusában) a szaxofonnál,
Magivóval (triója Jan Garbarek és Egberto Gismonti társaságában), Gari Allennel és Paul Motiannel. Az egészen kiváló Ornette
Coleman-kvartett zenéjéhez való hozzájárulásával Haden, aki azon tehetséges és vállalkozó szellemű nagybőgősök közé tartozik
(Charles Mingus és két másik Coleman-bőgős, Scott LaFaro és David Izenzon társaságában), akik felépítették a hangszer imázsát,
reflektorfénybe állították virtuozitásukkal, tudásukkal ugyanúgy, mint Paul Chambers, Ray Brown és Percy Heath.
Válogatott albumok: Liberation Music Orchestra (1969), Old And New Dreams (1969), The Golden Number (1976), Hampton
Hawesszal: As Long As There's Music (1969), Closeness (1976), Carla Bleyjel: Escalator Over The Hill (1971), Ballad Of The Fallen (1983),
Quartet West (1987), Geri Allennel, Paul Motiannel: Live At The Village Vanguard (1991), Paredesszel: Dialogues (1991). Ornette
Colemannel: The Shape Of Jazz To Come (1959), Change Of The Century (1959), Free Jazz (1960), The Empty Foxhole (1966), Ornette At 12
(1969), Crisis (1972), In All Languages (1988), Pat Methenyvel, Colemannel: Song X (1985).

HAGANS, TIM -1954. augusztus 19-én született az ohiói Daytonban, Egyesült Államok. Szabvány tanulmányait az ohiói Bowling

111
Green State Universityn befejezve Hagans az első profi szerződését 1974-ben a Stan Kenton zenekar trombitaszekciójában kapta.
Két esztendeig maradt Kentonnal, turnézott, lemezfelvételeket készített és tanított a Kenton Summer Clinicsen. Ezután egy rövid
ideig Woody Hermannal dolgozott, mielőtt Svédországba ment. A következő néhány évben az ott szereplő amerikaiakkal zenélt,
mint Thad Jones, Ernie Wilkins és Sahib Shibab, játszott a svéd és a dán rádió big bandjében, saját kisegyüttesét vezette, amellyel
klubokban, fesztiválokon lépett fel. Svédországban is tanított, különböző szinteken, így az University of Lund és a jazz Institute Of
Malmö keretében trombitát, improvizálást és együttes játékot tanított. 1981-ben visszatért az Egyesült Államokba, Cincinnatiban
telepedett le, ahol a John Von Ohlen vezette Blue Wisp Big Band tagja lett. Számos lemezfelvételen szerepelt a zenekarral, saját
kompozícióit is játszották. Továbbra is aktív zenetanár maradt, az University Of Cincinnatin trombita, improvizáció és jazztörténet
tárgyakat tanított. 1984-ben a Massachusetts állambeli Bostonba költözött, ahol a Berklee College Of Music tanára lett,
különböző együttesekben játszott, főként saját kvintettjével. Három évvel később átköltözött New York Citybe, ahol magántanár
lett, különböző zenekarokban játszott, így Bob Belden, Bob Mintzer, Marc Copland, Vic Juris, Fred Hersch, Joe Lovano, Gary
Peacock és George Russell vezetésével. Rövid időre visszatért Skandináviába, hogy az UMO újzenei együttest a finnországi
Helsinkiben vezényelje. 1986-ban és az utána következő évben a National Endowment for the Arts ösztöndíjával egy big band
szvitet komponált és felvételt készített. A kilencvenes évek elején Hagans mélyen elmerült a tanításban és a játékban a New York-i
körzetben, Coplanddel, Andy Lavernenel és másokkal készített felvételeket. Hagans trombitastílusa a bopban gyökeredzik, és nagy
erővel, pattogósan játszik az uptempo darabokban. A lassabb számokban hosszú, logikus szólóvonalakat fejleszt, telt hangját jó1
kihasználja. Alapvetően lírai felfogása különösen passzol a balladákhoz, szárnykürtön gazdag atmoszférájú szólókat játszik.
Hagans meglehetősen ismeretlen azon a körön kívül, ahol tanít és játszik, ennek ellenére a legjelentősebb jazzhangok közé
tartozik.
Albumok: Stan Kentonnal: Fire, Fury And Fun (1974), Kentonnal: Journey To Capricorn (1976), Thad Jonesszel: Thad Jones' Eclipse
(1980), Ernie Wilkinsszel: Almost Big Band (1980), a Blue Wisppel: Butterfly (1982), From The Neck Down (1983), a Blue Wisppel: Live
At Carmelo's (1984), a Blue Wisppel: Rollin' With Von Ohlen (1984), Bob Beldennel: Treasure Island (1989), Andy LaVernenel: Severe
Clear (1990), Marc Coplanddel: All Blues At Night (1990).

HAGGART, BOB -1914. március 13-án született a New York államban levő New York Cityben, Egyesült Államok. Szabályos
gitártanulás, félig-meddig szabványos trombita-és zongoratanulmányok után Haggart a nagybőgőhöz pártolt át, amelyen
autodidaktaként tanult meg játszani. Rövid életű tánczenekarokban való játék után országos elismerést szerzett, amikor a Ben
Pollack-zenekar tagja lett, itt tervelte ki saját kooperatív bandáját, amely Bob Crosby névleges vezetésével a swingkorszak egyik
legsikeresebb zenekara lett. A kurrens populáris tánczenekari zenét szívderítő two-beat dixieland stílussal vegyítették. Haggart
személyes hozzájárulása a zenekar sikeréhez túlment azon, amit az élénk ritmusszekció tagjaként nyújtott. A zenekar leg-
népszerűbb darabjaiból néhányat Haggart hangszerelt, mint a “South Rampart Street Parade' és a “Dogtown Blues'. Haggart a
dobos Ray Bauduckal együtt alkotta meg azt a darabot, amelyben sziszegve fütyült az elülső fogain keresztül, közben lenyomta a
bőgő húrjait és Bauduc ezalatt a dobverőkkel játszott a bőgőn. Ez a szokatlan effektus hatalmas sikert aratott, és ,,Big Noise From
Winnetka" címmel a swingkorszak egyik legnagyobb slágere lett. Haggart 1942-ben elhagyta a Crosby-bandet, stúdiómunkába
kezdett, hangszerelt számos zenésznek, többek között Louis Armstrongnak, ám megtartotta a játékkapcsolatot Crosby-bandbeli
kollégájával, Yank Lawsonnal. Az ötvenes évek elején a Lawson-Haggart Jazz Band rendkívül népszerű lett, és a hatvanas évek
végén ők ketten hozták létre a World's Greatest Jazz Bandet. Haggart a fesztiválok népszerű alakja lett, újra játszott a
Crosby-banddel, az Egyesült Államokban és Európában turnézott mint zenekarvezető és mint zenekari tag, számos lemezt
készített, meglehetősen sokat Lawsonnal. Egy további jelentős jazzstandard, a “What's New' című ballada szintén az ő nevéhez
fűződik.
Albumok: Yank Lawsonnal: Jelly Roll's Jazz (1951), The Legendary Lawson-Haggart Jazz Band
(1952-53), Big Noise From Winetka (kb. 1963), Sentimental Journey (1980), Lawsonnal: Go To New Orleans (1987). Antológiák: Bob
Crosbyval: South Rampart Street Parade (1935-1942), Crosbyval: Big Noise From Winetka (1937-1942).

HAIG, AL -1924. július 22-én született a New Jersey állambeli Newarkban, Egyesült Államok, 1982. november 16-án hunyt el. Az
első bop zongoristák egyike, egy darabig a legjobb közöttük, a negyvenes évek második felében a legjobb zenei társaságba került.
New York-i klubokban Charlie Parker és Dizzy Gillespie partnere volt és bebizonyította pompás kísérői adottságait. Egy Stan
Getz-szerződés után, amely 1951-ben fejeződött be, Haig kikerült a bebop színpad centrumából, ritkán készített felvételeket, és
sok olyan szerződése volt, aminek szinte semmilyen jazztartalma nem volt. A hetvenes években visszatért a jazzszínpadra, lemezen
is megmutatta, hogy pazar adottságaiból semmi sem kopott meg, és hogy tudja, mi történt az eltelt évek alatt a jazzben. Apránként
előrehaladó pályafutásától eltekintve Haig a modern jazz zongorajáték kifejlődésének igen fontos figurája. 1982 novemberében
hunyt el.
Albumok: Al Haig Trio (1954), The Al Haig Trio And Quintet (1954), Four! (1954), Invitation (1974), Special Brew (1974), Strings Attached
(1975), Chelsea Bridge (1975), Solitaire (1976), Piano Interpretations (1976), Duke 'N' Bird (1976), Interplay (1976), Serendipity (1977), A
Portrait Of Bud Powell (1977), Manhattan Memories (1977), Ornithology (1977), Reminiscence (1977), Jon Eardley-Al Haig Quartet/Quintet
(1977), AI Haig in Paris (1977), Parisian Thoroughfare (1977), AI Haig Plays Dizzy Gillespie (1977), They All Played Bebop (1977), Al Haig
Plays The Music Of Jerome Kern (1978), Expressly Ellington (1978). Antológia: Dizzy Gillespie-vel: In The Beginning (1945116).

HALCOX, PAT -1930. március 17-én született Londonban, Anglia. Halcox az ötvenes években mellékfoglalkozásként trombitált,
és hamarosan jelentős hírnévre tett szert a brit tradicionális jazzszínpadon. Chris Berberrel és Monty Sunshine-nal összefogva
közös zenekart működtettek, amely azonban Halcox kutatókémikusi pályája miatt megszűnt - ez volt a tanult hivatása -, illetve
Halcox helyére a Berber-zenekarba Ken Colyer került. 1954-ben a Berber-Colyer-együttműködés megszakadt, és Halcox mint
teljes időben foglalkoztatott zenész tért vissza a csapatba, és mindörökre a Berber-zenekar tagja maradt. A Berber-zenekar enyhén
szólva eklektikus zenei palettája igen jó lehetőséget nyújtott Halcox széles spektrumú tudásának kibontakoztatására. Halcox a
Barber band legjelentősebb értékeinek egyike, és a brit tradicionális és mainstream-trombitások vezéregyénisége.
Albumok: Chris Barber Jubilee Album Vols 1-3 (1958-74), 7th Avenue (kb.1980), There's Yes, Yes, In Your Eyes (1989).

HALL, EDMOND -1901. május 15-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok, 1967. február 11-én
hunyt el. Hall zeneértő családban született, édesapja klarinétozott, négy testvére zenész lett, többnyire nádfúvós hangszereken,
közülük Herb Hall klarinétos a legismertebb. Miután a húszas évek elején szülővárosában Buddie Petit, Lee Collins, Kid Thomas
Valentine és mások társaságában zenélt, Hall északra ment a zenei színpad változásának megfelelően. 1929-től végig a harmincas
években a legrespektáltabb és legkeresettebb klarinétosok egyike lett, sohasem vesztette el a New Orleans-i jazz valódi minőségét,
amely alkalmassá tette, hogy a swingkorszakban jelentős szerepe legyen. Ezekben az években olyan zenészekkel játszott, mint

112
Claude Hopkins, Lucky Millinder, Zutty Singleton és Joe Sullivan. A negyvenes évek elején a Red Allen banddel játszott, néhány
kiváló felvételt készített Charlie Christian, Israel Crosby és Meade “Lux' Lewis társaságában (utóbbi cselesztán játszott), felvé-
teleket készített a De Paris Brothers Orchestrával, és elutasította Duke Ellington szerződtetési ajánlatát, ehelyett Teddy Wilson
csodálatos szextettjének tagja lett, majd miután 1944-ben elhagyta Wilsont, akkor saját bandáját vezette New Yorkban és
Bostonban, majd az Eddie Condon's-club házi zenekarának tagja lett. 1955-ben csatlakozott a Louis Armstrong's All Starshoz,
amikor is a bandet a nagyon is igényelt tűzbe hozta, amely egy idő múlva eltompult. 1958-ban hagyta el Armstrongot, és két
esztendővel később, rövid ghanai letelepedés után megkezdte azt a nemzetközi turnét, amely egészen 1967. februári haláláig
tartott. Gördülékeny, invenciózus szólista, játéka a New Orleans-i gyökereket csodálatosan keverte a goodmani csiszoltsággal. A
swingkorszak kiemelkedő klarinétosainak egyike volt, amint azt saját együtteseivel készített felvételei is bizonyítják. Azok a
hanglemezek, amelyeket a Teddy Wilson-szextettel készített, a legjobb mainstream jazz combófelvételek közé tartoznak.
Albumok: The Edmond Hall All Stars Live From The Savoy Cafe, Boston (1949), Edmond Hall At Club Hangover (1954), Eddie Londonnal:
Bixieland (1955), Louis Armstronggal: Ambassador Satch (1956-57), Armstronggal: A Musical Autobiography (1956-57), Edmond Hall
Quartet In Argentina (1958), Edmond Hall All Stars (1958), Edmond Hall And His Orchestra (1959), Edmond Hall With The Gustav Brom
Orchestra (1960), Edmond Hall Quartet (1966), Edmond Hall With Papa Bue's Viking Jazzband (1966), Edmond Hall's Quartet & Quintet
(1966). Antológiák: másokkal együtt: The Complete Blue Note Sessions (1941-52), Teddy Wílsonnal: B Flat Swing (1944), Rompin' In '44
(1944).

HALL, JIM -1930. december 4-én született a New York állambeli Buffalóban, Egyesült Államok. A Cleveland Institute Of Musicon
végzett tanulmányai idején első profi szerződéseit a helyi zenekarok gitárosaként kapta. Az ötvenes évek közepén a nyugati parton
telepedett le, ahol folytatta tanulmányait és közben Chico Hamilton kvintettjében játszott. 1956-ban a Jimmy Giuffre-trió tagja
lett, majd ezt követően, Ella Fitzgerald, Bill Evans, Paul Desmond partnere, Lee Konitzcal duóban játszott. A hatvanas évek elején
rövid ideig Sonny Rollinsszal dolgoztak, amely ídó alatt két kiemelkedő albumot (The Bridge, What's New) készítettek, majd Art
Farmerrel szövetkeztek egy kisegyüttes vezetésére. A hatvanas évek közepén karrierjét személyi problémák nehezítették, ám
hamarosan visszatért a nemzetközi turnék világába és Bill Evansszel, illetve Ron Carterrel duóban készített felvételeket (Alone
Together). A hetvenes évek elején ismét Desmonddal dolgozott (Concierto), valamint Red Mitchell-lei duóban. A nyolcvanas évek
elején ismét Carterrel (Telephone), majd Itzhak Perlman klasszikus hegedűssel dolgozott és George Shearinggel felvette a First
Edition-t. Hall szóló- és duótevékenysége igen jelentős, és igen háttérbe húzódó, érzékeny kísérő a Lee Konitzcal, Sonny Rollinsszal,
Bill Evansszel, Ron Carterrel, Red Mitchell-lel végzett munkákban. Annak ellenére, hogy generációja gitárosainál kevésbé ismeri
nevét a nagyközönség, kiváló improvizációs adottságai, közreműködői és komponálási hozzájárulásai a jazzvilág egyik
legjelentősebb figurájává teszik.
Albumok: Jazz Guitar (1957), Good Friday (1960), Bill Evansszel: Undercurrent (1962), Evansszel: Intermodulation (1966), It's Nice To
Be With You (1969), Where Would I Be? (1971), Ron Carterrel: Alone Together (1972), Paul Desmonddal: Concierto (1975), Jim Hall Live!
(1975), Commitment (1975), Jim Hall Live In Tokyo (1976), Jim Hall And Red Mitchell (1978), Circles (1981), First Edition (1982), Carterrel:
Telephone (1985), Jim Hall's Three (1986), Michel Petruccianival, Wayne Shorterrel: Power Of Three (1987), Tom Harrell-lel: These
Rooms (1988), All Across The City (1989).

HAMILTON, CHICO - Foreststorn Hamilton néven 1921. szeptember 21-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült
Államok. Hamilton dobosi karrierjét már azelőtt megalapozta, mielőtt befejezte volna iskoláit. Ez időben más tejfölösszájú
jazzmuzsikusokkal, például Dexter Gordon, Ernie Royal, Charles Mingus és Buddy Collette (aki később zenei partnere lett)
társaságában nyüzsgött. 1940-ben rövid ideig Lionel Hamptonnal és Slim Gaillarddal dolgozott, ám a katonai szolgálat
megszakította zenei karrierjét. A negyvenes évek végén Jimmy Mundy, Count Basie és Lester Young társaságában zenélt, 1948 és
1955 között Lena Horne kísérő együttesének tagja volt. 1952-ben Gerry Mulligan forradalmian új zongora nélküli kvartettjével
készített felvételeket, 1955-ben megalakította saját együttesét, amely változó összetételben működött néhány esztendeig. Az
ötvenes évek Hamilton-együtteseiben számos kiemelkedő zenészegyéniség szerepelt, többek között Collette, Fred Katz, Eric
Dolphy, Ralph Pena, Dennis Budimir és Ron Carter, akikkel szokatlan hangszerösszetételekben kísérletezett, például csellóval és
fuvolával. Oldott, puha soundja felhívta rá a hallgatóság figyelmét, és a népszerűsége tovább növekedett a jazz On A Summer's Day
(1958) című film bemutatása után, amely az együttest az 1958-as Newport Jazz Festival próbáján mutatja be. A hatvanas években
Hamilton megváltoztatta együttese hangszerösszetételét, és ekkor a cselló helyére egy pozan került. A hatvanas évek közepén
Hamiltont invitálták, hogy írjon reklámdalocskákat, ami annyira sikeres lett, hogy saját produkciós céget alapított, és kissé
visszavonult az aktív zenéléstől. A nyolcvanas évek közepén új bandájával, a Euphoriával tért vissza, amellyel “heavy metal jazzt"
játszottak és felvételeket készítettek.
Albumok: The Chico Hamilton Trio I (1953), Spectacular (1955), The Chico Hamilton Quartet With Buddy Collette (1955), Chico Hamilton At
Strollers (1956), The Chico Hamilton Quintet I (1956), The Chico Hamilton Quintet 11 (1956), The Sweet Smell Of Success (1957), The Chico
Hamilton Quintet III (1958), The Chico Hamilton Trio II (1958), Newport Jazz 1958-59 (1958-59), Chico Hamilton Quintet With Strings (1958),
The Chico Hamilton Quintet IV (1958), The Chico Hamilton Sextet (1959), Three Faces Of Chico (1959), That Hamilton Man (1959), The Chico
Hamilton Quintet V (1960), Chico Hamilton Quintet VI (1962), Passin' Thru (1962), The Chico Hamilton Quintet VII (1962), Man From Two
Worlds (1963), The Chico Hamilton Octet (1965), Chic, Chic, Chico (1965), The Chico Hamilton Group (1965), The Further Ad-ventures Of El
Chico (1966), The Dealer (1966), The Gamut (1967), El Exigente (1970), Head Hunters (kb.1974), Peregrinations (kb.1975), Chico Hamilton
And The Players (1976), Reaching For The Top (1978), Nomad (kb. 1979), Euphoria (1986), Reunion (1989).

HAMILTON, JEFF -1953. augusztus 4-én született az indianai Richmondban, Egyesült Államok. Hamilton gyermekkorában
kezdett dobolni, és már tinédzserévei elején egy, a helyi klubokban játszó trió tagja volt. Később az Indiana Universityn
ütőhangszer-tanulmányokat folytatott, ahol tanulótársai között volt Peter Erskine és John Clayton is. Hamilton jazzérdeklődése
nőtt és John Von Ohlentől is órákat vett. 1974ben Clayton ajánlására leszerződtették a Tommy Dorsey Orchestrába, amelyet
Murray MacEachern vezetett. 1975-ben rövid ideig Lionel Hamptonnal dolgozott, majd a Monty Alexander-trió tagjaként
Claytonnal. Két esztendővel később Woody Hermannal folytatta tevékenységét. 1978-ban csatlakozott a LA Fourhoz, amelyben
Ray Brown, Laurindo Almeida és Bud Shank társaságában zenélt. A nyolcvanas évek közepén Hamilton John Claytonnal és
testvérével, Jeff Claytonnal közösen egy big bandet alakított. Emellett dolgozott a Philip Morris Superbanddel is. Kiváló dobos, egy
kisegyüttesbeli játékos ravaszságával és finomságával, és a big bandekben megkövetelt erőteljes savinggel. Hamilton az amerikai
mainstream jazzdobosok fiatal generációjának egyik legtehetségesebb tagja.
Albumok: Monty Alexanderrel: Live At Mont-reux (kb.1975), Woody Hermannal: Road Father (1978), Hermannal: Chick, Donald,
Walter And Woodrow (1978), a LA Fourral: Watch What Happens (1978), Groove Shop (1989), a Clayton-Hamiltonnal: Heart And Soul

113
(1991).

HAMILTON, JIMMY -1917. május 25-én született a dél-karolinai Dillonban, Egyesült Államok. Már gyermekkorában tehetséges
multiinstrumentalista volt: euphóniumon, trombitán, pozanon és zongorán játszott. A harmincas években Philadelphia
környékén profi játékos volt, majd amikor áttért a tenorszaxofonra és a klarinétra, akkor számos neves zenekarral, így a Lucky
Millinder, Jimmy Mundy és Teddy Wilson vezette együttesekkel dolgozott. 1943-ban csatlakozott Duke Ellingtonhoz, a
szaxofonszekcióban játszott és klarinétszólista volt. Egy negyed századig maradt Ellingtonnal, 1968-ban rövid ideig saját
együttesét vezette, majd a Virgin-szigeteken telepedett le. Azóta Hamilton tanárként tevékenykedett, ám alkalmilag visszatért a
jazzszínpadra és játszott a Sophisticated Ladies című Broadway-show zenekarában is, emellett az évente megrendezett
Ellington-konvenció vendégszólistáinak egyike. A nagyra értékelt Clarinet Summit (Alun Baptiste, John Carter és David Murray
társaságában) tagja is volt. Az Ellingtonnal való hosszú együttműködése alatt mint az egyik leggördülékenyebb és fegyelmezettebb
klarinétos, jól megalapozta pozícióját. Ezzel ellentétben nem tú1 gyakori tenorszólói őszinte életerőről tanúskodnak.
Albumok: Duke Ellingtonnal: The Cosmic Scene (1959), Ellingtonnal: The Nutcracker Suite (1960), It's About Time (1961), Can't Help
Swingin' (1961), John Carterrel: Clarinet Summit Vol. 1 (1981), Carterrel: Clarinet Summit Vol. 2 (1985), a Clarinet Summit-tal: Southern
Belles (1988).

HAMILTON, SCOTT-1954. szeptember 12--6n született a Rhode Island-i Providence-ben, Egyesült Államok. Hamilton
gyermekként klarinétozni tanult, és emellett vett néhány zongoraleckét is. Azután rövid ideig egy rock and roll bandában
szájharmonikázott. Serdülőként tért át a tenorszaxofonra, alapvetően az édesapja gyűjteményében való lemezhallgatással tanult.
Ezek a harmincas-negyvenes évek nagy jazzembereinek hanglemezei voltak, és Hamilton úgy jelent meg a színen, mint valami
atavizmus, amikor újraalkotta Ben Webster tenorszaxofonstílusát. Elragadtatottan tomboló hallgatói akkor élvezhették játékát,
amikor e stílus már rég kihunyt. New Yorkban és környékén kiterjedt tevékenységet folytatott, gyakran társult Warren Vachéval,
aki hasonló hullámhosszon zenélt a jazz mainstreamben, mint ő. Hamilton sikere a hetvenes évek végén oda vezetett, hogy számos
vezető jazz-zenésszel szerepelt együtt minden olyan helyen, ahol csak fontos lehetett az Egyesült Államokban és a tengerentúlon.
Hatalmas sikere némi személyes problémához vezetett, mivel saját stílusa nehezen alakult ki. A nyolcvanas években túllépett a
problémákon, megtartotta stilisztikai preferenciáit és jóllehet alkalmilag még visszatért korai példaképéhez, Websterhez, de már
alapvetően saját ura volt. A nemzetközi jazzélet jelentős figurája lett. Számos koncert, és stúdiófelvételének albuma saját neve
alatt jelent meg, de volt zenekari tag olyan együttesekben is, amelyeket Benny Goodman, Woody Herman, Warren Vaché, John
Bunch és Bill Berry vezettek. Kiegészítésképpen Ruby Braff-fal felvette az A First című lemezt, dolgozott Charlie Byrddel, a Back To
Back és a Scott's Buddy lemezeken pedig Buddy Tate-tel, a veterán tenorszaxofonossal játszottak pompás duetteket: A nyolcvanas
évek végén és a kilencvenes évek elején Hamilton rendkívül népszerű volt a nemzetközi fesztiválkörökben, akár zenekarvezetőként,
akár vendégszólistaként lépett fel olyan all star formációkkal, mint a Newport Festival All-Stars vagy a Concord Superband.
Albumok: The Swinging Young Scott Hamilton (1977), Scott Hamilton Is A Good Wind That Is Blowing Us No Ill (1977), Scott Hamilton 2
(1978), Body And Soul (1978), Scott's New Band In New York City (1978), Buddy Tate-tel: Back To Back (1978), Bill Berryvel: For Duke
(1978), The Grand Appearance (1978), Skyscrapers (1979), Tenorshoes (1979), Tate-tel: Scott's Buddy (1980), Apples And Oranges (1981),
Tate-tel, Al Cohnnal: Tour De Force (1981), Close Up (1982), In Concert (1983), The Second Set (1983), The Newport Jazz Festival All-Stars
(1984), A First (1985), Charly Byrddel: It's A Wonderful World (1988), Scott Hamilton Plays Ballads (1989), Gene Harrisszel: At Last
(1990), Radio City (1990).

HAMPEL, GUNTER - 1937. augusztus 31-én született az alsó-szászországi Göttingenben, Németország. Hampel 11 esztendős
korától tanult zenélni és 20 esztendős korától saját együttesét vezette. Kiváló vibrafonos, de játszik klarinéton, fuvolán és
szaxofonon is, valószínűleg nagyapja nyomdokain járva, aki multiinstrumentalista utcai zenész volt. Hampel az európai free
improvizáció korai európai úttörőjeként 1965-ben Manfred Schooffal és Alexander von Schlippenbachhal együtt lemezre vette a
Heartplants-ot, majd Marion Brownnal, John McLaughlinnal és Jeanne Lee-vel, későbbi feleségével dolgozott. 1969-ben
megindította Birth lemezmárkáját, amelyen olyan hozzá hasonló kísérletezőkkel készített lemezeket, mint Anthony Braxton,
Willem Breuker, Sunny Murray és Enrico Rava. Megkezdte hosszan tartó együttműködését Perry Robinson amerikai klarinétossal
is. A kortárs kompozitorikus zenei törekvések iránti érdeklődése vezette ahhoz az 1971-ben megvalósított projekthez, amelyben
Don Cherry a lengyel Krzysztof Pendereckivel dolgozott együtt (Actions). 1972-ben megalakította a Galaxie Dream Bandet, amellyel
azóta Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában, Európában és az Egyesült Államokban turnézott. Újabban megosztja idejét New
York és Németország között, az új zene bajnoka, aki tovább vezeti labeljét, zenekarát és mindig talál időt más projektekre is, mint
amikor Cecil Taylorral szerepelt a zongorista Orchestra Of Two Continentsében (Winged Serpent (Sliding) Quadrants).
Albumok: Manfred Schooffal, Alexander von Schlippenbachhal: Heartplants (1965), Music From Europe (1966), Gunter Hampel
Group Und Jeanne Lee (1969), The 8th July 1969 (1969), Dances (1969), Out Of New York (1971), Ballet Symphony No. 5 (1971), Spirits
(1971), Anthony Braxtonnal, Jeanne Leevel: Familie (1972), Broadway/Folksong (1972), Enrico Ravával: Angel (1972), Out From Under
(1974), Journey To The Song Within (1974), Transformation (1976), All Is Real (1978), Waves/Wellen (1980), Cavena (1981), Generator
(1982), Jubilation (1983), Flesh Heat: Live At Sweet Basil (1985).

HAMPTON, LIONEL -1908. április 20-án született a Kentucky állambeli Louisville-ben, Egyesült Államok. Rövid ideig
Louisville-ben és az alabamai Birminghamben élt, majd nagyszüleivel Chicagóba költözött. Azután a Wisconsin állambeli
Kenoshában levő Holy Rosary Academy Kenosha növendéke lett, ahol egy dominikánus apácától megtanulta a katonazenekari
dobolás alapismereteit. Nagyanyja halálát követően, tinédzserévei elején nagybátyjához, Richard Morganhez költözött. Morgan,
aki szeszcsempész és a show business sok sztárjának barátja volt, támogatta unokaöccsének tervét, hogy zenész legyen. (Morgan
később Bessie Smith közeli barátja lett és ő vezette a gépkocsit, amelyben a végzetes baleset történt.) Morgan vette az első
dobszerelést Hamptonnak, amely megfelelt egy olyan fiú elképzeléseinek, akinek példaképe Jimmy Bertrand, az Erskine
Tate-zenekar dobosa volt a Vendome Theatre-ban. Hampton játszott abban a fiúzenekarban, amelyet Chicagó vezető fekete
újságja, a Defender szervezett, majd a húszas évek végén profi zenész lett. Különböző territory zenekarokban dobolt, többek között
Curtis Mosby, Reb Spikes és Paul Howard vezetésével. A harmincas évek elején a nyugati parton ő volt Vernon Wilkins, Charlie
Echols és Les Hite dobosa, aki a Los Angeles-i Cotton Club házi zenekarát vezette. Ha Louis Armstrong a klubban játszott, akkor
a Hite zenekar kísérte a koncerten, illetve a lemezfelvételeken is. Ezen alkalmakkor Hampton vibrafonon is játszott, amelynek profi
mestere lett.
Ez idő tájt Hampton időnként zongorázott is, valamint énekelt és hamarosan elég népszerűt lett ahhoz, hogy megalakítsa saját
big bandjét és kisegyütteseit. 1936-ban, amikor a Central Avenue-n levő Paradise Clubban saját zenekarát vezette, egy este

114
csatlakozott hozzá Benny Goodman, Teddy Wilson és Gene Krupa, akik éppen országjáró körútjukon voltak. Goodmannek John
Hammond ajánlotta a klublátogatást, akinek annyira tetszett a dolog, hogy beszállt a jam sessionbe, majd meghívta Hamptont egy
lemezfelvételre, amely a következő napon volt a Benny Goodman Trióval. Az elkészült felvételek a Benny Goodman Quartettel
olyan jelentős sikert arattak, hogy néhány hónap múlva Goodman meghívta Hamptont a zenekarába. A következő években
Hampton a Goodman-sikertörténet részese lett, sok felvételt készített a kvartettel, majd Charlie Christian megérkezése után, a
szextettel. Alkalmilag szerepelt a big banddel is, és Krupa 1938-as kiválása után ő ült a dobszerelés mögé. A Goodman-felvételek
idején Eli Oberstein felajánlotta Hamptonnak, hogy készítsen egy sorozat kisegyüttes-felvételt az RCA Victor részére. Az eredmény,
amikor is Hampton a városban levő big bandek legjobb zenészeit válogatta össze kedve szerint, a jazztörténet
kisegyüttes-felvételeinek egyik legjobb sorozata, amely klasszikus lett. A negyvenes évek elején Hampton újra zenekarvezető lett,
felesége, Gladys unszolására, Goodman jóváhagyásával és anyagi támogatásával 1941-ben megalakította saját big bandjét. Az első
zenekar helyettes főnöke Marshal Royal volt, és olyan akkor még viszonylag ismeretlen zenészek ültek a zenekarban, mint Ernie
Royal, Illinois Jacquet, Jack McVea, Irving Ashby és Milt Buckner. A zenekar meglehetősen sikeres volt, a lélekteli balladákat és a
mindent bele swingelés izgatottságát igen jól keverték.
A rhythm & blues növekvő népszerűségét Iát-va Hampton egy olyan zenei stílust alakított kimerészen riffelő szaxofonok,
erőteljes rezek, fáradhatatlanul szóló alaplüktetés, nyers, energikus szólók - amely a következő fél évszázadban jellemző volt rá. A
negyvenes években és az ötvenes évek elején Hampton olyan zenészeket szerződtetett, mint Jimmy Cleveland, Al Grey, Earl Bostic,
Gigi Gryce, Dexter Gordon, Arnett Cobb, Charles Mingus, Clifford Brown, Art Farmer, Fats Navarro, Quincy Jones, Joe Newman és
Clark Terry. Jó szeme (vagy inkább füle) volt az énekesekhez is, már a korai években alkalmazott olyan énekeseket, mint Dinah
Washington, Joe Williams és Betty Carter. Az ötvenes évek elejétől Hampton rendszeresen turnézott Európában és rendkívül
népszerű lett a nemzetközi fesztiválokon, különösen Franciaországban. Az ötvenes évek közepén és végén Hampton igen sok
felvételt készített Norman Granz részére, aki olyan muzsikusokkal hozta össze, mint Stan Getz, Buddy DeFranco, Oscar Peterson
és Art Tatum. A hatvanas évek közepétől Hampton számos alkalommal újra összejött a régi Benny Goodman Quartet tagjaival,
néhányszor felvételeket készítettek, többek között a televízió részére is. A hatvanas években Lionel és Gladys Harlemben éltek.
Gladys 1971-es halála nagy csapás volt Hampton számára, mert ő intézte az üzleti részt és a szervezési tevékenységet. A hetvenes
évek végén nyitották meg az első többmillió dolláros projektet, nevezetesen két apartmanházat, a Lionel Hampton Housest és a
Gladys Hampton Housest, ahol 700 közép- és alsóosztálybeli család talált otthonra, és egy egyetem felépítését is tervezték.
Ez idő alatt Hampton szüntelenül játszott, turnézott saját big bandjével és a hetvenes évek végétől all star zenekarok élén állt,
különösen a fesztiválokon. A nyolcvanas években Hampton kissé csökkentette a tempót, a turnékat, lemezfelvételeket (végül is
1941 óta folyamatosan játszott, énekelt, táncolt a zenekara előtt), mert ízületi gyulladás kínozta. 1992-ben immár hatvan-
valahányadik éve szerepelt a zenebusinessben. Hampton zenei személyisége, ha kicsit felületesen is, de Jekyll és Hyde-hoz
hasonlítható. A vibrafonütő egyetlen billentésével képes átváltani az önelemző balladai előadásról a már-már mértéktelen swingre.
Dobosként eredetileg szolid játékos volt, amint azt a Paul Howard's Quality Serenadersszel készített felvételeiről megállapíthatjuk.
Később harsány, látványos és néha ízléstelen showman lett. Zongoristaként a perkusszív, kétujjas, attackstílust vitte tökélyre, de
tudott modernül is játszani. Kis terjedelmi, de behízelgő hangja volt. Vibrafonosként a jazz legnagyobb személyisége. Nemcsak
hogy első volt, aki ezt a hangszert a jazzben használta (mások már a slágerzenében használták), volt időszak amikor ő volt az
egyetlen vibrafonos a műfajban. Az olyan virtuózok, mint Milt Jackson és Gary Burton megjelenése után sem változtatta meg azt
a stílust, amit még a harmincas évek elején alakított ki magának.
Elképesztően hosszú életű és vibráló személyiség, Hampton exhibicionista személyisége prominens helyet biztosít számára a
jazzben. Jóllehet sohasem volt innovatív zenész és nem lehet helye Louis Armstrong és Duke Ellington mellett, mégis a jazz óriása.
Egy dolog kétségtelen - ha Lionel Hampton nem jött volna felvillanyozó szólóival, leállíthatatlan dinamizmusával, elképesztő
lelkesedésével, az élet és a zene hamisítatlan szeretetével, a jazz világa komorabb, szürkébb lett volna.
Albumok: Gene Norman Presents: Stardust (1947), European Concert 1953 (1953), Complete Paris Sessions (1953), The Hamp In Paris
(1953), The Lionel Hampton Quartet 1(1954), Lionel Hampton Quartet With Buddy DeFranco (1954), Lionel Hampton At The Trianon Ballroom,
Chicago (1954), The Lionel Hampton Quartet If (1954), The Lionel Hampton Quintet I (1954), The Lionel Hampton Sextet At Jazz At The
Philharmonic (1954), Lionel Hampton And His Orchestra: Apollo Hall Concert (1954), Lionel Hampton And His Orchestra: Live In Graz (1954),
Lionel Hampton And His French Sound (1955), Lionel Hampton And Stan Getz (1955), The Hampton-Tatum-Rich Trio (1955), The Lionel
Hampton Big Band (1955), The Lionel Hampton Sextet (1955), Lionel Hampton And His Orchestra: Live At The Olympia, Paris (1956), Lionel
Hampton Meets Fatty George (1956), Lionel Hampton And His Orchestra: In Madrid (1956), Lionel Hampton Concert Hall All Stars (1956),
Lionel Hampton And His Orchestra 1(1957), Lionel Hampton And His Orchestra: In Stuttgart (1958), Lionel Hampton And His Orchestra: Live In
Concert (kb. 1958), Lionel Hampton And His Orchestra 71 (1958), Lionel Hampton And His Orchestra III (1959), Lionel Hampton And His
Orchestra IV (1960), Lionel Hampton All Stars I (1960), Lionel Hampton And His Orchestra VI (1960), Lionel Hampton And His Orchestra VII
(1961), Lionel Hampton And His Orchestra At The Metropole (1961), Lionel Hampton And His Orchestra VIII (1962), Lionel Hampton And
Charlie Teagarden (1963), Lionel Hampton All Stars 71(1963), Lionel Hampton And His Orchestra: Live In Tokyo (1963), Lionel Hampton And
His Orchestra IX (1964), Lionel Hampton And His Jazz Inner Circle 1(1964), Hamp's Portrait Of A Woman (kb.1964), You Better Know It
(1964), Hamp's Big Band Live At Newport (1965), Newport Uproar (1967), The Works (1967), Lionel Hampton And His Jazz Inner Circle 11
(1967), The Lionel Hampton Quintet 11 (1968), Lionel Hampton And His Orchestra X (kb.1970), Lionel Hampton And His Orchestra XI
(kb.1970), Transition (kb.1974), Chameleon (1976), Alive And Jumping (1977), Lionel Hampton And His Jazz Giants (1977), New York
Blackout (1977), Giants Of Jazz Vils 1 & 2 (1977), Jazz Showcase (1977), Saturday Night Jazz Fever (1978), Live At The Muzeval (1978), 50th
Anniversary Album: Live At Carnegie Hall (1978), Svend Asmussennel: As Time Goes By (1978), All-Star Band At Newport (1978), Hamp In
Haarlem (1979), Ambassador At Large (1979), Outrageous (1980), Lionel Hampton And His Orchestra At The StadtCasino, Basel (1980), Lionel
Hampton And His Orchestra At The Aurex Jazz Festival '81, Tokyo (1981), The Boogie Woogie Album (1982), The Lionel Hampton Quintet 111
(1982), Lionel Hampton Big Band In Doonverth, Holland (1982), Made In Japan (1982), Lionel Hampton With Orchestra Directed By Teo Macero
(kb.1984-85), Lionel Hampton And His Orchestra Featuring Sylvia Bennett (1985), Mostly Blues (1985), másokkal együtt: Live At The Blue
Note (1991). Antológiák: Paul Howard's Quality Serenaders (1929), Louis Armstronggal, Les Hitetal: Louis In Los Angeles (1930-31),
Benny Goodmannel: The Complete Small Combinations (193641), Historic Recording Sessions (1937-41), Leapin' With Lionel (1941-49).
További információk: Lionel HamptonJames Haskins: Hamp: An Autobiography.

HAMPTON, SLIDE - Locksley W. Hampton néven 1932. április 21-én született a Pennsylvania állambeli Jeannette-ben, Egyesült
Államok. Zenészcsaládban született, néhány családtaggal együtt is játszott, majd az ötvenes évek közepén csatlakozott Budd
Johnson rhythm & blues bandájához. A szerződés New Yorkba vitte, ahol nem csak játékára, hanem hangszerelési tudására is
felfigyeltek. Egy rövid Lionel Hamptonnal való munka után Maynard Ferguson zenekarába került, ahol játszott és hangszerelt,
többek közt olyan népszerű számokat, mint a ,,The Fugue', a ,,Three Little Foxes' és a “Síidé s Derangement". Ferguson

115
zenekarának elhagyása után Hampton saját nyolctagú zenekarával dolgozott, ugyanakkor mások számára is hangszerelt, és Lloyd
Price énekes zeneigazgatója volt. 1968-ban Woody Hermannal turnézott, letelepedett Európában, ahol a hetvenes évek végéig
maradt. Számos jazz kooperatív bandával dolgozott, például a Continuummal, tanított és vezette saját kilenc pozan, háromtagú
ritmusszekció felállású zenekarát, a World of Trombonest. Mesteri hangszerelő, tehetséges (balkezes) pozanos. Hampton karrierje
megkülönböztetett figyelmet érdemel.
Albumok: Maynard Fergusonnal: A Message From Newport (1958), Sister Salvation (1960), Fergusonnal: Maynard '61 (1960-61), The
Slide Hampton Octet (1960), Slide Hampton And His Orchestra 1(1961), Slide Hampton And His Orchestra II (1962), Slide Hampton And Sacha
Distel (1968), The Fabulous Slide Hampton Quartet (1969), Slide Hampton With The Vaclav Zahradnik Big Band (1971), Life Music (1972),
Interjazz 2 (1972), Give Me A Double (1974), World Of Trombones (1978), a Continuummal: Mad About Tadd (1982), Roots (1985).

HANCOCK, HERBIE -1940. április 12-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Zenekedvelő családi
körben nőtt fel, hétéves korától tanult zongorázni és két évvel később a nyilvánosság előtt is bemutatkozott. Jóllehet,
bemutatkozásakor klasszikus zenét játszott, Hancock fő érdeklődési területe a jazz volt. Középiskolás és egyetemi évei alatt félprofi
zenekarokban játszott, és alkalmilag a vendégszereplő zenészeket - mint például Donald Byrdöt - kísérte. 1961-ben Byrddel
mutatkozott be New Yorkban, lemezfelvételeket készített mind vele, mind saját kisegyüttesével. Az utóbbi lemezfelvételei között
volt a ,Watermelon Mari', Hancock kompozíciója, amely ráirányította, a közönség figyelmét. E dal egy változatával Mongo
Santamaria az amerikai Top 10-re került. A hatvanas évek elején és közepén Hancock klubokban és lemezfelvételeken dolgozott
saját együttesével, igazi karrierje és nemzetközi elismerése azonban akkor kezdődött, amikor csatlakozott Miles Davis
kvintettjéhez, amellyel öt esztendeig dolgozott. A szerződés vége felé a Davisegyüttes már a jazzrock felé tendált. Hancock jól érezte
magát ennek közegében, majd 1968-ban megalakította saját szextettjét, hogy elképzeléseit valóra válthassa. Olyan zenészekkel,
mint Julian Priester, Buster Williams és Eddie Henderson, valamint Hanckock eredeti kompozícióival az együttes a hetvenes évek
eleje jazzrock-mozgalmának egyik legnépszerűbb és legbefolyásosabb együttese lett. Hancock 1969-től egyre széleskörűbben
használta az elektromos zongorát és más elektromos billentyűsöket, beleértve a szintetizátorokat. 1973-ban gazdasági nehézségek
miatt négytagúra kellett csökkentenie a bandáját, amelyben Bennie Maupin is szerepelt, aki már a nagyobb formációban is zenélt.
Az új együttes zenéje egyre inkább a fúzió lett és mindinkább a jazzfunky felé hajlott. A jószerencsének vagy a megfelelő
csillagállásnak köszönhetően Hancock első kvartettalbuma, a Headhunters hatalmas sikert aratott a discopiacon és hatalmas
eladási számokat produkált. A hetvenes években Hancock zenéje elsősorban ebben a körben mozgott, ám alkalmilag a jazzhez is
visszatért lemezfelvételeken. Az évtized vége felé népszerűsége a discopiacon csökkent. Egyes albumok, mint a Chick Coreával és
a saját együttesével, a V.S.O.P.-vel (a Miles Davis-kvintett újjáélesztése Freddie Hubbarddal, aki Davist váltotta fel a trombitánál)
készített felvételek azt sugallják, hogy ha perifériálisan is, de megőrizte érdeklődését a jazz iránt. Számos discosikert ért el, a “You
Bet Your Love " 1979-ben a brit Top 20 slágere volt, a Material együttessel együttműködve készített Future Shock lemezről a
,,Rockit" 1983-ban az amerikai Top 10-be került és fénybe került az amerikai toplistán is. 1986-ban Hancock zenélt és szerepelt a
Round Midnight című filmben, amelynek ő írta a filmzenéjét is, amiért Oscar-díjat nyert. Ismét aktívabb lett a jazzben, Tony
Williamsszel, Ron Carterrel, Michael Breckerrel és másokkal turnézott. Karrierje egy pontján Hancock elidegenítette magától a
jazzrajongók kemény magját, akik Davisszel való korai munkáját lelkesen ünnepelték, de népszerűsége a disco- és az ehhez
hasonló közönség körében nem ment a minőség rovására. Mindezek a sikerek a legmagasabb zenei és szakmai színvonalon
jelentkeztek. A “Rockit" pop video díjnyertes lett. A szintetizátorok és más elektromos ketyerék invenciózus használata követendő
példát mutatott a popipar számára. Ami a jazzmunkáját illeti, igen intelligensen áll az anyagához. Noha zenéje gyakran intellek-
tuális, sosem hiányzik belőle a szív, szemben a V.S.O.P. band-beli újraalkotásaival, amelyek figyelemre méltóan integránsak és az
eredetihez hasonló intenzitásúak és szenvedélyesek.
Albumok: TaKin' Off (1962), My Point Of View (1963), Empyrean Isles (1964), Maiden Voyage (1964), Speak Like A Child (1968), The
Prisoner (1969), Mwandishi (1971), Sextatnt (1973), Headhunters (1973), V.S.O.P. (1976), V.S.O.P.: The Quintet (1977), Feets, Don't Fail
Me Now (1978), An Evening With Herbie Hancock And Chick Corea (1978), Hancock Alley (1980), Future Shock (1983), Hot And Heavy
(1984), Dexter Gordonnal: 'Round Midnight (1986).

HANDY, “CAPTAIN" JOHN -1900. június 24én született a Mississippi állambeli Pass Christianban, Egyesült Államok, 1971.
január 12-én hunyt el. Handy gyermekként számos hangszeren játszott zenészcsaládjának tagjaival, majd klarinétosként Kid
Howarddal, Kid Renával és Punch Millerrel dolgozott. Tinédzserévei végén Handy New Orleansben telepedett le, itt és a környéken
dolgozott. A húszas évek végén altszaxofonozni kezdett. A hangszer akkoriban igen népszerűtlen volt a jazzkörökben, különösen
pedig a New Orleans-i stílusban nem csípték. A harmincas években rendszeresen játszott olyan zenészekkel, mint Lee Collins és
Jim Robinson. Handy karrierjének központja hoszszú ideig New Orleans volt, ám a hatvanas években már távolabbra is
merészkedett, néha Kid Sheik Cola és Kid Thomas Valentine társaságában. Handy játéka igen változatos, a darabos,
csiszolatlantól a márvány simaságú romanticizmusig terjed. A hatvanas évek végén Barry Martynnal és Sammy Rimingtonnal
Európában turnézott, részt vett az 1970-es Newport Jazz Festivalon, hallgatóit Handy rendszeresen meghökkentette
altszaxofon-játékával, amely szokatlan hangszer a korai jazzben. Az uptempo számokban Handy agresszív hangja hasonlít Pete
Brown előadására és tükröződik Rimington játékában is.
Albumok: Kid Howard's Band (1962), Kid Thomas Valentina-nal: The December Band (1965), Capt. John Handy With Geoff Bull And
Barry Martyn's Band (1966), Handyman (1966), Introducing Cap'n John Handy (1967).

HANDY, GEORGE -1920. január 17-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. A Juilliardon és a New
York Universityn tanult zongorázni és zeneszerzést, majd Aaron Copland, az elismert amerikai zeneszerző tanítványa lett. A
negyvenes évek elején a New York-i CBS stúdiókban a Raymond Scott zenekarral dolgozott, ám hamarosan felhívta magára az egy
kicsit is progresszívebb big band vezetők figyelmét mint hangszerelő. A zenekarok között, akiknek dolgozott, volt a népszerű
gitáros, Alvino Rey által vezetett banda, akinek big bandjét gyakran mélyen alulértékelik és Boyd Raeburn zenekara, amely egyike
a legjelentősebb nagyzenekaroknak. Kétségtelenül vita volt a Raeburn-sikerek körül Handy és Raeburn között, hogy azok
mennyiben csak Handy kezétől származtak, illetve a sikerek egy részét Eddie Finckel szállította. Ekkoriban Handy a
Raeburn-banddel zongorázott és igencsak excentrikus személyiség volt, aki ráadásul kissé megbízhatatlan is (Irving Kluger dobos
mesélte, hogy egy alkalommal Handy zöldre festette a haját, és néha elvesztette tudatát a zongorázásnál). Handy számos saját
szerzeményéből készített felvételt saját neve alatt, ám a negyvenes évek végén elhagyta a jazzszínpadot. Az ötvenes évek közepén
rövid ideig felvételeket készített és fellépett Zoot Sims társaságában, ám újra elsodródott másfeIé.1964-ben a New York
Saxophone Quartet részére dolgozott, ám ez is bebizonyította, hogy különc személyiségéből átmenetileg kreatív robbanás tört elő,
amiből Iát-szott, hogy korát jó néhány évvel megelőzve került a jazzszínpadra, mielőtt az kész lett volna befogadni.
Albumok: Boyd Raeburn On The Air Vol. 2 (1945), George Handy And His Orchestra (1954), By George! (1955). Antológia: másokkal

116
együtt: Central Avenue Breakdown Vol. 1 (1945).

HANDY, JOHN II -1933. február 3-án született a texasi Dallasban, Egyesült Államok. Amikor Handy csodálatos Live At The
Monterey Jazz Festival lemeze megjelent a boltokban, akkor sok kritikust rendkívüli lelkesedésbe ragadott. Handy már sok éve a
piacon volt, 1958-59-ben, majd 1964-ben ismét Charles Mingusszal dolgozott, szerepelt a bőgős Montereyben fellépő bandájában.
1959-től 1961-ig saját zenekarát is vezette, ám az igazi sikert az 1965-ös zenekar megalkotásával érte el, amelyben Handy
altszaxofonozott, Michael White hegedült, Freddie Redd zongorázott (a Monterey-koncert idején őt Jerry Hahn gitáros váltotta fel),
Don Thompson basszusozott és Terry Clarke dobolt. E kritikusok új Charlie Parkerként üdvözölték, akire már mindanynyian
vártak. Handy zenéje izgalmas, feltűnést keltó, művészi és jó1 megcsinált. Itt volt egy kiváló altszaxofonos, aki nem az Ornette
Coleman útján járt. 13 éves korától autodidakta klarinétos volt, 16 esztendősen tért át az altszaxofonra, miközben a két időpont
között megnyert egy pehelysúlyú amatőr boxversenyt. Az egyetemen szabvány zeneoktatásban részesült, majd 1958ban New
Yorkba költözött. A Mingus-féle szerződés és a saját banda feloszlatása után Skandináviában dolgozott szólistaként, majd az Egye-
sült Államokba visszatérve a Santa Clara Symphony Orchestra és a San Francisco State College Symphonic Band szólistája lett.
196667-ben a Monterey All-Starsszal turnézott és szerepelt Gunther Schuller The Visitation című operájában. 1968-ban jazzt és a
fekete nép történetét kezdte tanítani a különböző college-okban, konzervatóriumokban a nyugati parton, és Mike Noch, Ron
McClure és Michael White társaságában megalakította új bandáját. 1970ben befejezte Concerto For Jazz Soloist And Orchestra című
művét, majd 1971-ben megkezdte együttműködését Ali Akbar Khan sarodművésszel a Rainbow-bandben. 1976-os Hard Work
című albuma immár a harmadik jó szelet jelentette neki, de a kritikusok meglehetősen alulértékelték funky és rock elhajlásai
miatt. Az 1988-as Excursion In Blue visszatérését jelzi az inkább mainstream jazz területekre. Handy énekel, tenorszaxofonon,
fuvolán és zongorán is játszik.
Albumok: Recorded Live At The Monterey Jazz Festival (1966), Dancy Dancy (1966), New View (1967), a Rainbow-val: Karuna Supreme
(1975), Hard Work (1976), Carnival (1977), Rainbow (1980), Right There (1984), Lee Ritenourral: Where Go The Boats (1988), Excursion
In Blue (1988).

HANNA, JAKE - John Hanna néven 1931. április 4-én született a Massachusetts állambeli Roxburyben, Egyesült Államok.
Ötéves korában a dorchesteri (Massachusetts) fúvószenekarban kezdett dobolni. Ifjúkorában Bostonban és környékén játszott,
azon a területen, ahol nagyon sok jó jazzmuzsikus tevékenykedett. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején Tommy Reed
és Ted Weems zenekarában játszott, az ötvenes évek végén Marian McPartland és Toshiko Akiyoshi zongoristákkal játszott,
továbbá Maynard Ferguson és Woody Herman big bandjében. 1962-ben ismét csatlakozott Hermanhoz, akinél két esztendeig
maradt, ezt követőleg rövid ideig Duke Ellington, Harry James, valamint a bostoni székhelyű tanár és próbazenekar-úttörő, Herb
Pomeroy zenekarában dolgozott. Hanna életének legszebb ideje volt, amikor George Wein zenekarában az impresszárió bostoni
Storyville klubjában játszott. Ebben a zenekarban szerepelt Buck Clayton, Bud Freeman, Pee Wee Russell, Vic Dickenson, és itt
énekelt Jimmy Rushing. Hanna 1964-ben Merv Griffin New York-i székhelyű televíziós showműsora stúdiózenekarának tagja lett.
Amikor a show Kaliforniába költözött, Hanna azon néhány muzsikus közé tartozott, akik a show-val együtt költöztek. Amikor a
Griffin-szerződésnek 1975ben vége lett, Bill Berry, Richie Kanruca és mások társaságában gyorsan a nyugati part mellett döntött.
Azóta számos zenekarral, például a Supersaxszal, Count Basie-vel, Hermannal, Berryvel dolgozott, és Carl Fontanával együtt
időnként egy kisegyüttest is vezetett. Hanna sokoldalúan képzett, kiemelkedő zenész, aki ennek ellenére szerényen visszahúzódó
dobos a jazzben, boldog, ha egy zenekart ravasz és diszkrét dinamikával ösztökélhet. Minden zenekar számára, akivel játszik,
garantált a swingelés, a jó időérzék, a legszuperebb zenészadottságai vannak, szellemes anekdotázó.
Albumok: Carl Fontanával: Live At Concord (1975), Kansas City Express (1976), Jake Takes Manhattan (1976).

HANNA, SIR ROLAND -1932. február 10-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Hanna
gyermekkorában klasszikus zongorázást tanult, édesapjával játszott együtt szórakozásból. Katonai szolgálata után, immár
mélyen megfertőzve a jazz-zel, tanulmányait a Juilliardon és az Eastman College-ben folytatta az ötvenes években. Rövid ideig
Benny Goodmannel, Charles Mingusszal és Sarah Vaughannal dolgozott, és saját kisegyütteseit is vezette. 1967-ben csatlakozott
a Thad Jones-Mel Lewis Orchestrához, amellyel 1974-ig maradt. A hetvenes években Hanna a New York Jazz Sextet és Quartet
tagja volt. Bámulatosan invenciózus zongorista, munkássága mélyen a jazz gyökereiből alakult ki. Meglehetősen eklektikus,
játéka pontosan tükrözi erőteljes személyiségét. Pompás kísérő, kiváló big band játékos, szólómunkáiban tiszta, logikus
elképzeléseket mutat be figyelemre méltó vitalitással. A nyolcvanas évek elején kizökkent a megszokott kerékvágásból,
visszavonult a zenei életből és új elképzeléseket próbált ki. A nyolcvanas évek végén Al Grey, Clark Terry és Buddy Tate társasá-
gában Európában turnézott, amikor is a régi tűzzel játszott. Címe onnan ered, hogy a Libériai Köztársaság tiszteletbeli lovagjává
ütötték.
Albumok: Roland Hanna Plays Harold Rome's Des" Rides Again (1959), The Roland Hanna Trio I (1959), Charles Mingusszal: Mingus
Dynasty (1959), a Thad Jones-Mel Lewis Orchestrával: Consummation (1970), Child Of Gemini (1971), Sir Elf (1973), Perugia: Live At
Monteux (1974), The Roland Hanna Trio II (1975), The New York Jazz Quartet In Concert In Japan (1975), At Home With Friends/Time For The
Dancers (1977), Sir Elf Plus One (1977), Glove (1977), Roland Hanna Plays The Music Of Alec Wilder (kb. 1978), Orange Funk (1978), Bird
Tracks Remembering Charlie Parker (1978), A Gift From The Magi (1978), Swing Me No Waltzes (1979), Trinity (1979), Piano Soliloquy
(1979), Impressions (1979), Roland Hanna (1979), Sunrise, Sunset (1979), A Keyboard Event (1981), Romanesque (1982), This Time It's For
Real (1987).

HARDY, EMMETT -1903. június 12-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok, 1925. június 16-án
hunyt el. A zenészcsaládban született Hardy számos hangszert kipróbált, mielőtt kikötött a kornettnál. 14 esztendős korában a
népszerű Papa Jack Jaine bandájával játszott. A következő néhány esztendőben szülővárosában és az attól északra eső területen
számos zenekarban játszott, többek között folyami gőzösön is. A húszas évek elején visszatért New Orleansbe, ahol újabb folyami
gőzös szerződést kapott, majd Chicagóba utazott és csatlakozott a New Orleans Rhythm Kings zenekarhoz. Ez a szerződése rövid
ideig tartott és visszatért New Orleansbe, ahol betegsége utolsó fázisát töltötte, 1925-ben elhunyt. Sok más olyan korai
jazzmuzsikushoz hasonlóan, akiknek nincsen ismert lemezfelvétele, Hardy elismertsége csak a kortársak visszaemlékezésein
alapul. Tudni vélik, hogy hatott Bix Beiderbecke-re. Tudni róla, hogy játszott Beiderberke szülővárosában, Davenportban,
minden más csak spekuláció.

HARPER, BILLY-1943. január 17-én született a texasi Houstonban, Egyesült Államok. Harper a templomi kórus szólistájának
gyermekeként született, 12 esztendős korában kezdett tenorszaxofonozni, első kvintettjét 14 évesen alapította és summa cum
laude minősítésű érettségije előtt a középiskola zenekaraiban játszott. A Texas State Universityn szaxofonozni tanult és ze-

117
neelmélettel foglalkozott, egyúttal profi énekes és szaxofonos volt. Rhythm & blues zenekarokban, valamint James Clay és Fred
Smith zenekarában dolgozott, majd 1966-ban New Yorkba költözött, ahol egy évtizedig dolgozott Gil Evansszel. Emellett 1968-tól
1979-ig Art Blakeyvel is zenélt, majd 1971-tól 1973-ig csatlakozott a Thad Jones-Mel Lewis Orchestrához. Dolgozott még Lee
Morgan, Elvin Jones és Max Roach együttesében. Impresszív tenorja mellett fuvolázott, tanított és komponált. “Thoroughbred"
című darabja sok éven keresztül a Bill Evans-zenekar állandó repertoárján szerepelt. Később Evans együttesei számos további
Harper-darabot játszottak, amelyek közül a ,,Priestess" a legjelentősebb. A Livingstone College-ban, a Rutgers Universityn tanított
és díjat kapott a New Jersey Council for The Artstól, mert 15 középiskolában tanított improvizációt. 1975-ös Black Saint című
lemezével kezdte meg tevékenységét a híres olasz lemezmárka, a Black Saint, míg 1979-ben In Europe című albumával startolt a
testvérlabel, a Soul Note.
Albumok: Capra Black (1973), Black Saint (1975), In Europe (1979), Setiny Is Yours (1990).

HARRELL, TOM -1946. június 16-án született az Illinois állambeli Urbanában, Egyesült Államok. Harrel családja ötesztendős
korában San Franciscóba költözött, 13 éves volt, amikor trombitálni kezdett. A hetvenes években Stan Kenton, Woody Herman és
Horace Silver zenekarában dolgozott, majd New Yorkba való költözése után Chuck Israel National jazz Ensemble-jével, az
Aztecával és az Arnie Lawrence's Treasure Islanddal játszott. Éles hangú, precíz trombitás, tiszta, egyenletes tónussal, igen
elfoglalt stúdiózenész. A nyolcvanas években Phil Woods kvartettjét Harrell-lel egészítette ki kvintetté. Játszott a Gerry Mulligan
Orchestrában, emellett saját bandáit is vezette és zenét is komponált.
Albumok: Mulligannel: Walk On The Water (1980), Play Of Light (1984), Moon Alley (1985).

HARRIOTT, JOE - Arthurlin Harriott néven 1928. július 15-én született Jamaicában, NyugatIndia, 1973. január 2-án hunyt el.
Harriott 1951ben Nagy-Britanniába emigrált és hamarosan jelentős hírnévre tett szert mint alt- és baritonszaxofonos bebop
zenész. Tony Kinsey, Ronnie Scott és más vezető brit zenészekkel való együttjátszás után Harriott megalakította saját együttesét,
abban a hitben, hogy pályájának kevésbé ortodox irányban kell haladnia, mint amelyet a legtöbb bebopper követett. Az ötvenes
évek végén, tuberkulózisból való felépülését követően (az időt zenei elképzelései kifejlesztésére is felhasználta) Coleridge Goode,
Phil Seamen, Ellsworth “Shake" Keane és Pat Smythe közremű-ködésével megalakította zenekarát, amely Harriott “absztrakt
zené"-jét három, az alapokat megvető albummal (Free Form, Abstract, Movement) jelentkezett. Ez véletlenül egybeesett az Ornette
Coleman-féle free jazz megjelenésével, ám alapvetően másképp jelölte meg koncepcióját és annak megvalósítását. “A különböző
komponensek magukban foglalják a mai jazzt", Harriott az Abstracthoz írt borítószövegben így világítja meg a kérdést: “konstans
ütemjelzés, egyenletes 4/4-es tempó, témák és előre látható harmonikus variációk, az ütemvonalak által behatárolt meghatározott
kórustagolás és így tovább - arra törekszünk, hogy legalább egyet megőrizzünk az egyes darabokban. A zenénket úgy a legjobb
hallgatni, mintha különböző festmények sorozata lenne, és amennyire szabad improvizáció van a festésben, annyira szabad a
sound is." Harriott mindig nyitott volt az új dolgok iránt, és a hatvanas évek közepén a fúziós jazz felé fordult érdeklődése, egy
kettős kvintett formájában indiai zenészekkel dolgozott együtt, amikor a másik vezető a hegedés John Mayer volt. A későbbi
években gyakran dolgozott Michael Garrickkal, ám a nem túl megértő brit közönség jobbára elutasította zenei kísérletei többségét.
Miután nem volt lehetősége saját együttes fenntartására, néhány évig Nagy-Britanniában szólóban turnézott, bebopot és stan-
dardeket átszott helyi ritmusszekciókkal, gyakran ínségben élt. 1973-ban rákban hunyt el. Harriott egyike volt a
leginvenciózusabb és legeredetibb jazzmuzsikusoknak, zenéjét életében ritkán értékelték megfelelően, visszatekintve látható, hogy
mind az európai free jazz hagyományok, mind az etnikai zenéket is magukba foglaló jazzbázisú fúziók kifejlesztésének jelentős
figurája. Mindig jó improvizátor volt, ám helyét a jazztörténetben formai kísérletei garantálják.
Albumok: Southern Horizons (1959-60), Free Form (1960), Abstract (1961-62), Movement (1964), John Mayerrel: Indo-Jazz Suite
(1965), Michael Garrickkal: Black Marigolds (1966), Mayerrel: Indo-Jazz Fusions (1967), Swings High (1967), Personal Portrait (1967),
Mayerrel: IndoJazz Fusions 11 (1968), Amancio D'Silvával: Hum Dono (1969). Antológia: Jump For Me (1987, felvétel: 1954).
További információ: Roger Cotterrell-Barry Tepperman: Joe Harriott Memorial -A Bio-Discography.

HARRIS, BARRY -1929. december 15-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Harris nagyon fiatalon
kezdett zongorázni és már tinédzseréveiben szülővárosa elismert zongoristája volt, ahol Miles Davis, Sonny Stitt, Max Roach és
más vezető jazzmuzsikusok partnere volt. Erősen Bud Powell és Thelonious Monk hatása alatt nőtt fel, tovább víve ezen bebop
zongoristák örökségét mind detroiti tevékenységében, mind New Yorkban, ahová a hatvanas évek elején átköltözött. Dolgozott
Cannonball Adderley, Dexter Gordon és más vezető bebop zenészek kíséretében, továbbá Harris volt Coleman Hawkins állandó
zongoristája, és jelentős hírnevet szerzett tanárként is. Számos felvételt készített mind saját neve alatt, mind olyan zenészekkel
mint Al Cohn, Sonny Criss, Sam Noto, Charles McPherson és Jimmy Heath. A nyolcvanas évek eleje óta mélyen elmerült a
jazztanításban, a New York-i Jazz Cultural Centre vezetője, a bebop zongorázás egyik legjelentősebb tanítómestere.
Albumok: Breakin' It Up (1958), At The Jazz Workshop (1960), Preminado (1961), Listen To Barry Harris (1961), Newer Than New (1961),
Chasin' The Bird (1962), Luminescence (1967), Bull's Eye (1968), Magnificent! (1969), Vicissitudes (1973), Sam Notóval: Entrance! (1975),
Sonny Criss-szel: Saturday Morning (1975), Al Cohnnal: Play It Now (1975), Barry Harris Plays Tadd Dameron (1975), Live In Tokyo
(1976), The Detroit Four - Cadillac And Mack (kb. 1977),1 Remember Bebop (1977), Barry Harris Plays Barry Harris (1978), For The Moment
(1984).

HARRIS, BENNY -1919. április 24-én született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok, 1975. február 11-én hunyt
el. Harris 1939-ben Tiny Bradshaw bandájában trombitált, majd a negyvenes évek elején Earl Hines és Boyd Raeburn big
bandjében játszott. Ezután kisegyüttesekben dolgozott a New York-i 52. utca híres klubjaiban, Coleman Hawkinsszal és Don
Byasszal zenélt többek között. 1944-ben Clyde Hart zongorista korai korai bop sessionjein Harris volt a trombitás. A legjobban
komponistaként emlékeznek rá, olyan bop repertoár darabok fűződnek a nevéhez mint a ,,Crazeology" és az “Ornithology
amelyben Charlie Parkernek a ,,Jumpin' Blues" című szólóját és a “How High The Moon" akkordjait kombinálta egybe.
Album: néhány felvétel Don Byasszal: Savoy Jam Party (1944-46).

HARRIS, BILL - Willard Palmer Harris néven 1916. október 28-án született a Pennsylvania államban levő Philadelphiában,
Egyesült Államok, 1973. szeptember 19-én hunyt el. Harris először a húszas években játszott nevesebb zenekarokban, korábban
többnyire szülővárosában és környékén lépett fel. A Gene Krupánál és Ray McKinleynél végzett helyettesítések után Benny
Goodman, Charlie Barnet és más j61 ismert zenekarvezetők szerződtették, majd 1944ben csatlakozott Woody Hermanhoz, akivel
15 esztendőt töltött. A hermaisi évek alatt a big band rajongók jól megismerhették szilaj szólóstílusát. Könnyen felismerhető érett
tónusáról, gazdag humoráról, amellyel szólóit tarkázza. Harris a bebop elkötelezettje, ám erős kötelékek fűzik a swingkorszak
gyökereihez is. A Hermannal töltött időszakban Boyd Raeburn, Benny Carter, Charlie Ventura, a Sauter-Finegan Orchestra voltak

118
még működési helyei, turnézott a jazz At The Philharmonic-kal is, ahol robusztus stílusa jó fogadtatásra talált ezen koncertek jam
sessionjeinek vadabb részén. A hatvanas évek elején Harris Floridában telepedett le, helyi zenekarokkal, és vendégszereplő jazz-
muzsikusokkal játszott, dolgozott Charlie Teagardennel is és saját együtteseit is vezette.
Albumok: Bill Harris-Charlie Ventura Live At The Three Deuces (1947), Venturával: Aces At The Deuces (1947), A Knight In The Village
(1947), Bill Harris And His Orchestra (1952), Benny Carterrel: New Jazz Sounds (1954), Bill Harris And Friends (1954), Bill Harris And The
Ex-Hermanites/Bill Harris Memorial Album (1957), Woody Herman Live 1957 Featuring Bill Harris Vols 1 & 2 (1957). Antológia: The Best Of
Woody Herman (1945).

HARRIS, CRAIG -1953. szeptember 10-én született a Long Island-i Hempstead-ben, Egyesült Államok. Harris, a pozanos a
hetvenes évek végén az AACM-mel tűnt fel. Egy évig a Broadwaya játszott Lena Horne zenekarában, majd a Beaver Harris-Don
Pullen 360 Degree Musical Experience tagja lett. A SUNY-n és az Old Westbury-n tanult (itt Pat Patrick szaxofonos, tanárként nagy
hatást tett rá). 1978-ban New Yorkba költözött és csatlakozott a Sun Ra's Arkestrához, ahhoz a zenekarhoz, amelyben Patrick is
játszott, és két esztendeig maradt. 1981-ben Abdullah Ibrahim zongoristával indult világ körüli turnéra, Ausztrália különösen
nagy hatást tett rá. Találkozott bennszülött zenészekkel, vásárolt egy dijeridoot, amin azóta nagy hatással játszik. Később David
Murray első oktettjében játszott, amely a fekete zene egyik legjelentősebb konszolidálója volt a nyolcvanas években. 1983ban az
Aboriginal Affairs volt debütáló albuma mint zenekarvezetőnek. Az ugyanebből az évből származó Black Bone egyik felvételét “Jimi
Hendrix lelke inspirálta", míg az 1985-ös Tributes albumot Trummy Youngnak ajánlotta. A Tailgaters Tales nevű új együttesével
1987ben készült Shelter Harris kompozíciós és zenekarvezetői tehetségének briliáns expozíciója, ám a rákövetkező Black Out In The
Square Root Of Soul (1988) kevésbé impresszív és jobbára elöntik a szintetizátorok. 1988-ban megalakította a Cold Sweat együttest,
amely a funky zene fekete gyökereit nem kommersz szemszögből mutatja be. 1990-ben David Murray új oktettjével turnézott.
Sötét, borongós, erőteljes pozansoundja felderül zenei koncepciójának melege és őszintesége által. A kilencvenes évek jazzének
nagy mozgatói közé tartozik.
Albumok: Aboriginal Affairs (1983), Black Bone (1983), Tributes (1985), Shelter (1987), Black Out In The Square Root Of Soul (1988), a
Cold Sweattal: Plays JB (1989), a Cold Sweattal: Foreplay (1991).

HARRISON, DONALD “DUCK" -1960. június 23-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült államok. Az alt- és
szopránszaxofonos Harrison a New Orleansből származó fiatal virtuóz zenészek (mint Wynton és Branford Marsalis) azon
folyamából származik, akik a jazz őshazájából a nyolcvanas években felbukkantak. Az iskolában az idősebb Marsalis, a zongorista
Ellis Marsalis, valamint Alvin Batiste tanítványa volt a Southern University New Orleans Center for the Artsban. 1979-ben a New
Orleans Popsban játszott, majd egy meghallgatás elnyerése után Bostonba költözött, hogy a Berklee College Of Music diákja
legyen. Roy Haynesszel (1980-81), Jack McDuff-fal (1981) és Art Blakeyvel (1982-86) dolgozott. A Blakey's Jazz Messengersben a
trombitás Terence Blanchard és a tenorszaxofonos jean Toussaint oldalán dolgozva, tüzes, kromatikus játékával viszonylag
radikális szerepet játszott a bandában. Azután Blancharddal közösen kezdtek vezetni egy zenekart. Előadóként, komponistaként,
hangszerelőként azt a tudatos tiszteletet mutatja a jazz gyökerei és története iránt, amely egy New Orleans-i zenésztől elvárható.
Albumok: New York Second Line (1984), Discernment (1986), Nascence (1986), Crystal Stair (1987).

HASSELGARD, STAN - Ake Hasselgard néven 1922. október 4-én született a svédországi Sundsvallban,1948. november 23-án
hunyt el. A negyvenes években Hasselgard néhány szülőhazájabeli tánczenekarral játszott, majd 1947 nyarán az Egyesült
Államokba utazott. Mint nem amerikai klarinétos, jelentős figyelmet keltett, mert jól játszotta a bebopot. Számos jazzmuzsikussal
játszott, mint Count Basie, Red Norvo és Barney Kessel, mielőtt Benny Goodman meghívta volna. Elismertségének köszönhetően
a rivaldafényt nem kellett megosztania mással, és különben sem szerette a bebopot, ám Goodmannek tetszett Hasselgard játéka,
és felvételeket készített vele és Wardell Grayjel, egy másik, Goodman által kedvelt bebopperrel. Hogy mi lehetett volna
Hasselgardból, ha a bebop mélységeibe hatol, csak spekuláció marad, mert 1948 novemberében autóbalesetben elhunyt.
Antológiák: Young Clarinet (1940-48), The Jazz Clarinet Of Ake“Stan"Hasselgard, Benny Goodmannel, Wardell Grayjel: Swedish Pastry
(1948), Goodmannel, Grayjel és másokkal: Jammin' At jubilee (1948).

HAWDON, DICKIE - 1927. augusztus 27-én született a Yorkshire grófságbeli Leedsben, Anglia. A trombitás Hawdon meglehetősen
eklektikus muzsikus, akinek pályája egyaránt kötődik a tradicionális jazz különböző stílusaihoz és olyan előadóihoz, mint Chris
Barber és Terry Lightfoot, valamint a modern jazzhez, például Tubby Hayes és John Dankworth tevékenységéhez. A stílusváltó
zenészeknél szokatlan módon Hawdon nemcsak a progresszív átmenetet játssza, hanem otthonosan cirkál előre és hátra a
stílusok között. A hatvanas évek végén teljes időben foglalkoztatott zenetanár lett mint a Light Music Department at the Leeds
College of Music feje. Karrierje ezen utóbbi helyén bőgőzni is kezdett.
Albumok: Tubby Hayesszel: After Lights Out (1956), Poetry And Jazz (1976).

HAWES, HAMPTON -1928. november 13-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok, 1977. május 22-én hunyt
el. Zenészcsaládban született, édesanyja abban a templomban zongorázott, ahol presbiteriánus édesapja volt a lelkész. Hawes
autodidakta zongorista volt, aki a harmincas évek jazzlemezeinek, többek között Earl Hines és Fats Waller felvételeinek
hallgatásával tanult zongorázni. A Polytechnic High School elvégzése után lett profi zenész. A Raise Up Off Me című önéletrajzában
leírja, hogy az érettségi ceremóniáról egyenest a Jay McNeely bandhez sietett, akikkel fellépett. Hawes rövid ideig New Yorkban
működött, majd hamarosan visszatért Los Angelesbe, ahol a west coast jazz kiemelkedő képviselője lett. A Howard McGhee
zenekar tagja volt, amikor a trombitás Charlie Parkert a Los Angeles-i HiDe-Ho Clubba szerződtette röviddel azután, hogy
Parkerrel a Camarillóban dolgoztak. Hawes első lemezfelvételét Dexter Gordonnal és Wardell Grayjel készítette 1947-ben. Részt
vett Shorty Rogers 1951-es Modern Sounds felvételén, amelyen Art Pepper is szerepelt. Hawes ezekben az években alkalmilag a
Lighthouse Club házi ritmusszekciójában dolgozott, ahol is a mozgalom valamennyi jelentős figuráját kísérte. Hawes drogfüggő
volt, és az amerikai hadseregbe való bevonulása e tekintetben nem sokat segített rajta. Amellett, hogy a drog miatt katonai
börtönbe is került, ellátogatott Japánba is, ahol Toshiko Akiyoshi korai bámulója és életre szóló barátja lett. Hawes 1955-ben
szerelt le, és Lester Koenig az akkor megalapított Contemporary Records részére készített vele felvételeket. Ugyanekkor Hawes Red
Mitchell-lel és Chuck Thompsonnal egy triót alakított. A trió első albuma sikeres volt, de nem annyira, mint a következők, így az
óriási hatású All Night Session. Ezeket egy kvartettel készttették, amelyben Jim Hall gitározott, és amely felvételek megalapozták
hírnevét, a zenére olyan szavakat használtak, hogy “funky" és “soul". Az ötvenes évek közepén Hawes Art Pepper, Bill Perkins és
Charles Mingus társaságában, majd egy kiváló 1958-as lemezen, a For Real!-on Harold Landdal dolgozott. Ez egy darabig utolsó
lemeze lett, mert Wardell Gray sürgetése és tanácsa ellenére sem szüntette meg drogfüggőségét, és immár akut kábítós volt, heroin
birtoklásért akkor csukták börtönbe, amikor zenei jelentősége és befolyása a legnagyobb volt. 1963-ban John F. Kennedy elnök

119
helyezte szabadlábra, Hawes visszatért a Contemporaryhoz és más amerikai, európai és japán lemezcégekhez, hogy felvételeket
készítsen. A hetvenes években Hawes stúdiókban és fesztiválokon készített felvételeket, néha elektromos zongorát használt.
Hawes, a modern jazz-zongorajáték kifejlesztésének jelentős figurája későbbi munkáival kevésbé volt sikeres, és korai
tevékenységét alulértékelték.
Albumok: The Hampton Hawes Trio 1 (1951), The Hampton Hawes Memorial Album (1952), The Hampton Hawes Quartet (1952), The
Hampton Hawes Trio 11 (1953), Shorty Rogers And His Giants (1953), Volume 1: The Trio (1955), This Is Hampton Hawes, Vol. 2 (1955),
Everybody Likes Hampton Hawes (1956), All Night Session Vols 1, 2,3 (1956), Four! (1958), For Real! (1958), The Green Leaves Of Summer
(1964), Here And Now (1965), The Seance (1966), I'm All Smiles (1966), Hampton Hawes In Europe (1967), Piano Improvisations (1967-68),
Spanish Steps (1968), The Challenge (1968), Hampton Hawes In Tokyo (1968), Hamp's Piano (1968), Martial Solallal: Key For Two (1969),
Memory Lane (1970), The Two Sides Of Hampton Hawes (kb. 1970), The Hampton Hawes Trio At Montreux (1971), Anglo-American Jazz Phase
O (1971), A Little Copenhagen Night Music (1971), Universe (1972), Blues For Walls (1973), Live At The Jazz Showcase In Chicago Vol. 1
(1973), Playin' By The Yard (1973), Northern Windows (1974), This Guy's In Love With You (1975, felvétel: 1971, újrakiadása Live At The
Montmartre címmel), Hampton Hawes Recorded Live At The Great Music Hall (1975), Killing Me Softly With His Song/Hampton Hawes At The
Piano (1976), Music (1978, felvétel: 1971).
További információ: Hampton Hawes: Raise Up Off Me.

HAWKINS, COLEMAN - Kb. 1901. november 214n született a Missouri államban levő St. Joseph-ben, Egyesült Államok, 1969.
május 19-én hunyt el. Coleman Hawkins a tenorszaxofon kolosszusa, és egyben a modern jazzé is. Ő fedezte fel a hangszert, mint
a kifejezés komoly eszközét, és a következő hatvan esztendőben átélte az új kiterjesztéseket. Ötesztendős korában zongorázni
tanult, később csellózott, majd kilencéves korában áttért a tenorszaxofonra. Néhány évig tánc alá játszott Kansasban és
Chicagóban. A topekai Washburn College-ba járt és 1921-ben a Mamie Smith's Jazz Hounds tagjaként turnézott. 1924-ben
csatlakozott Fletcher Henderson zenekarához, amely egy kulturált New York-i tánczenekar volt, amely éppen az idő tájt bekélt meg
az új - hot és improvizált-jazzmuzsikával, amelyet Louis Armstrong hozott magával, amikor 1924-ben csatlakozott Hendersonhoz.
Az 1926-ban felvett “The Stampede" című számban hallható Hawkins első említésre méltó szólója. A zenekarral töltött tíz
esztendeje alatt megreformálta a tenorszaxofont - korábban újdonságképpen slágerhangszerként a bluesban és az ún. hokum
zenében az olcsó hatásvadász hókuszpókusz felvételeknél alkalmazták - az inkább furcsa, különös, hang- és stílusutánzó
szerepből (pl. Armstrong staccato stílusának imitációja) a swing esszenciáját jelentő erőteljes és édes, kellemes, lágy szólók
eszköze lett. A ,St. Louis Shuffle" (1927), a “Sugar Foot Stomp" (1931) és a “Hocus Pocus" (1934) ennek az evolúciós folyamatnak
három briliáns példája. 1934-re a jazz már az egész világon elterjedt. Coleman Hawkins elhagyta Hendersont és Európába utazott,
ahol a helyi játékosok nagyon szívesen fogadták. Angliában Jack Hyltonnal készített felvételeket.1935-ben Hylton németországi
turnéjából kirekesztették a nácik új faji törvényei miatt, ekkor csatlakozott a holland Theo Uden Masman vezette Ramblers Dance
Orchestrához és felvételeket készített velük a Decca cégnél. 1937-ben találkozott Django Reinhardttal, és néhány emlékezetes
hangfelvételt készttettek, amelyeken Stéphane Grappelli zongorázott, emellett ját-szott a szintén ott élő Benny Carterrel is. Amikor
1939-ben kitört a háború, akkor Hawkins visszatért az Egyesült Államokba. A tenorszaxofonjáték terén ekkor nagy versenytársa
akadt Lester Young személyében, aki lágyan, kifinomult harmóniákkal játszott, de a,, Body & Soul" felvétele igen nagy sláger lett,
és ezzel országos hírnévre tett szert. Lágy, ám mégis kemény és erőszakos tenorjátéka a modern jazz egyik csúcsa. 1940ben saját
16 tagú zenekarával turnézott, szerepelt New York fontos jazzközpontjaiban, az Arcadiában és a Savoy Ballroomban, ám a big
band napjai meg voltak számlálva. Az 1943 decemberében készített combófelvételei, a “How Deep Is The Ocean ", a “Stumpy ", és
az ellenállhatatlanul swingelő ,Voodte" a swing csúcsai, mindazonáltal teljes önfeledtsége már közel jár a bebop új zenéjéhez. A
bebop a fekete Amerika első avantgarde művészeti formája volt, amelyet sok jó nevű zenész elutasított. Hawkins kedvelte. 1944
februárjában tartotta első bebop lemezfelvételét, amelyen Don Byas, Dizzy Gillespie és Max Roach szerepeltek. 1943-ban
alakította meg szextettjét, amelyben Thelonious Monk, Don Byas és a trombitás Little Benny Harris játszottak, és egy évvel később
Monk-lemezen is bemutatkozott. 1944 és 1945 nagy részét a nyugati parton töltötte egy bandával, amelyben Sir Charles
Thompson és Howard McGhee is zenéltek. Szólistaként fellépett Norman Granz Jazz At The Philharmonic turnéin, 1950-ben és
1954-ben Európában is szerepelt vele.
Stan Getz Lester Young-interpretációjának népszerűsége folytán Hawkins érett soundja az ötvenes években kiment a divatból,
ám játékosként való erőteljessége, érzelmi nyitottsága mindig megmaradt. Thelonious Monk 1957-ben viszonozta a tiszteletet
akkor, amikor meghívta szeptettjébe, és Hawkins hatalmas, swingelő tenorja Monk paradox, látszólagos ellentétet mutató
kompozícióiba való beépülésével csodálatos eredmények születtek az olyan szerzeményekben, mint az ,Off Minor". Olyan ifjú-
törökökkel játszva, mint John Coltrane, Hawkins megmutatta, hogy még van mondanivalója. A klasszikus The Hawk Flies High
(1957) című lemezen tökéletesen szerepel egy mainstream formációban, míg az egykori hendersonos kollégájával, Henry ,Red"
Allennel való újólagos együtt játszás azt mutatja, hogy New Orleans-i kontextusban is csillogó (bár kissé különc). A hatvanas
években Hawkins az új tenorsztárral, Sonny Rollinsszal játszott együtt. A szerződések listája az idősebb művész előítélet
mentességét mutatja: Pee Wee Russell, Duke Ellington, Bud Powell, Tommy Flanagan, Eric Dolphy, azután a Max Roach gyújtó
hatású We Insist! Freedom Now című szvitjében való részvétel és az 1966-os “A tenor titánjai" koncert, amelyen Rollins, Coltrane,
Zoot Sims és Yusef Lateef is fellépett. Játszott az utolsó, 1967-es JATP-turnén, 1968-ban Oscar Petersonnal turnézott, küzdött a
depresszió és az italozás ellen, amelyet még az ételek elutasítása is súlyosbított. 1969-ben tüdőgyulladásban halt meg, ami egy
korszak végét jelentette. Az utolsó nagy jazzmesterek egyike volt, akinek életműve átfogta a zenetörténet egészét.
Válogatott albumok: The Hawk Flies Hight (1957), The Hawk Swings (1962), Desafinado (1963), szeptett: Today And Now (1963),
kvartett Sonny Rollinsszal: Sonny Meets Haws (1963), Metts The Sax Section (1964), Wrapped Tight (1965), Sirius (1966). Antológiák: The
Indispensable Coleman Hawkins: Body And Soul (felvétel: 1927-1956), Ramblersszel: The Hawk In Holland (1935), Lester Younggal:
Classic Tenors (1943), Body And Soul (1988),1927-39 (1990).
További információk: Jean Francois Villetard: Coleman Hawkins Vol 1 1922-44, Vol 2 1945-57. John Chilton: The Song Of The Hawk.

HAYES, LOUIS -1937. május 31-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Hayes kora gyermekkorában
kezdett dobolni és tinédzserévei közepén saját zenekarát vezette Detroitban, majd New Yorkba költözött, ahol csatlakozott a
Horace Silver Quintethez. Két esztendeig dolgozott Silverrel, miközben lemezfelvételeket készített John Coltrane-nel és más vezető
jazzmuzsikusokkal. Az ötvenes évek végén csatlakozott Cannonball Adderleyhez, akivel a következő évtized végéig maradt, amikor
is az Oscar Peterson trió tagja lett. Petersont elhagyva Hayes saját együtteseit - általában szextetteket - vezette a hatvanas évek vé-
gén, a hetvenes évek elején, olyan zenészekkel dolgozott mint Freddie Hubbard, Kenny Barron, Junior Cook és Woody Shaw.
Ezekkel a bandákkal Hayes az Egyesült Államokban és Európában turnézott, lemezfelvételeket készített. Később meghívta
együttesébe, amely akkoriban kvartett volt, Joe Farrellt és sikeres turnékat bonyolítottak, lemezfelvételeket készítettek. A

120
nyolcvanas évek közepén Hayes alkalmilag a McCoy Tyner trió tagja volt. Nagyon jó adottságokkal rendelkező bop dobos, akinek
stílusa kifinomult és keményen előrevivő. Sistergés kísérete számos pompás hard bop albumon hallható, lelkesedése rendszeresen
a lehető legjobbat hozza ki a frontvonalbeli kollégáiból.
Albumok: Horace Silverrel: Finger Poppin' (1959), The Cannonball Adderley Quintet At The Lighthouse (1960), Louis Hayes (1960), Oscar
Petersonnal: Blues Etude (1965-66), Freddie Hubbarddal: The Hub Of Hubbard (1969), Breath Of Life (1974), Itchi-Ban (1976),77w Real
Thing (1977), Variety Is The Spice (1979), Light And Lively (1989), Una Max (1989).

HAYES, TUBBY - Edward Brian Hayes néven 1935. január 30-án született Londonban, Anglia, 1973. június 8-án hunyt el. Hayes
zenészcsaládban született, gyermekként hegedülni tanult, ám még tini évei előtt áttért a tenorszaxofonra.Gyorsan leérettségizett
és 15 esztendős korában profi zenész lett. Az ötvenes évek elején számos vezető jazzmuzsikussal játszott, például Kenny Baker, Vic
Lewis és Jack Parnell társaságában. Az ötvenes évek közepén megalakította saját bop orientációjú csoportját, majd később Ronnie
Scott-tal közösen vezette a jazz Couriers együttest. Á hatvanas évek elején klubokban, koncerteken, lemezfelvételeken, turnékon
az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában saját kisegyütteseit vezette. Ebben az időszakban Hayes további hangszereken is
megtanult játszani, vibrafonozott, fuvolázott és a szaxofoncsalád legtöbb tagját használta. Alkalmilag koncertekre és televíziós
adásokhoz egy big bandet alakított, aktív zeneszerző és hangszerelő volt. Á hatvanas évek végén Hayes egészségi állapota lerom-
lott, szívműtéten esett át. Visszatért a játékhoz, ám a szükségessé vált második szívműtét közben a műtőasztalon meghalt. Hayes
a tenorszaxofon virtuóz előadója, energiájával, lelkesedésével különösen sok elismerést szerzett a brit zenészeknek, elsősorban az
Egyesült Államokban. Hayes világklasszis volt, 1973-as halála a jazz fájdalmas vesztesége.

Albumok: After Lights Out (1956), Tubby Hayes With The Jazz Couriers (1958), Message From Britain (1959), Tubby's Groove (1959),
Tubby In NY (1961), Palladium Jazz Date (1961), Tubby The Tenor (1961), Almost Forgotten (1961), Tubby Hayes And The All Stars: Return
Visit (1962), Tubby's Back In Town (1962), A Tribute: Tubbs (1963), Tubb's Tours (1963), 100 % Proof (1966), Mexican Green (1967), The
Tubby Hayes Orchestra (1969), For Members Only (1990, felvétel: 1967).

HAYNES, ROY -1926. március 13-án született a Massachusetts állambeli Roxburyben, Egyesült Államok. Hayes karrierjét a
szülővárosában működő Sabby Lewis big band dobosaként kezdte. Á negyvenes évek elején csatlakozott Pete Brown swingelő
jumpzenekarához, később Luis Russell big bandjével turnézott, és játszott Lester Young kisegyüttesében is. Á negyvenes évek
végén és az ötvenes évek elején New Yorkban Hayes könnyen alkalmazkodott a bebop követelményeihez, és értékes klub- és
lemezfelvételi dobos lett Charlie Parker, Bud Powell, Stan Getz, Wardell Gray, Miles Davis, Thelonious Monk, John Coltrane és sok
más kiváló muzsikus mellett. Haynes a hatvanas és a hetvenes években gyümölcsöző kapcsolatba került olyan jazzmuzsikusokkal
mint George Shearing, Art Farmer, Kenny Burrell és Gary Burton és számos figyelemre méltó formációban játszott a saját ve-
zetésével. Á nyolcvanas évek elején Haynes Pat Methenyvel, Freddie Hubbarddal készített lemezfelvételeket, csatlakozott Chick
Corea világturnéjához, és tovább vezette együtteseit New Yorkban Haynes a bopdobolás jelentős figurája, relaxált és tartózkodó
személyisége jól tükröződik játékában. Túlzott szerénysége miatt kevésbé ismert mint más agresszívabb, ám kevésbé kitűnő
dobosok a modern jazzszínpadon.
Albumok: We Three (1958), Thelonious Monkkal: In Action (1958), Portrait Of Art Farmer (1958), Just Us (1960), Out Of The Afternoon
(1962), John Coltrane-nel: Selflessness (1963), Cracklin' (1963), Cymbalism (1963), People (1964), Hip Ensemble (kb.1971), Senyah
(kb.1973), Togyu (1973), Booty (kb.1974), jazz A Confronto 29 (1975), Thank You, Thank You (1977), Vistalite (1977), Live At The Riverbop
(1979), Chick Coreával: Trio Music (1981), Freddie Hubbarddal: Sweet Return (1983).

HEARD, JOHN - 1938. július 3-án született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok. Heard kezdetben
szaxofonokon játszott, majd kamaszkorában autodidakta módon megtanult bőgőzni. Á hatvanas évek közepén akkor került
reflektorfénybe, amikor Tommy Turrentine-nal és Ál Jarreau-val dolgozott. Az évtized végén Sonny Rollins partnere volt, majd a
nyugati parton telepedett le, ahol számos együttesben volt hosszú ideig tag, így az Ahmad Jamal trióban, lemezfelvételeken Count
Basie big bandjében és kisegyütteseiben, Toshiko Akiyoshi csoportjában. Számos big bandben az első helyen számba vett bőgős
volt, mint Louie Bellsonnál, akivel a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején Nagy-Britanniában vendégszerepelt. Oscar
Peterson, Cal Tjader, George Duke, Joe Williams, Nancy Wilson, Tal Farlow és számos további vezető énekes és hangszeres
jazzművész voltak partnerei. Á társaság minősége egyúttal Heard számottevő tudásának is bizonyítéka. Big bandben játszva
erőteljes ütemben hajtja a zenekart, vagy finoman gondoskodik a zongoristák, gitárosok, vagy énekesek kíséretéről. Mindezekkel
jelentős tekintélyre tett szert a jazzvilágban, ám a közönség előtt viszonylag kevésbé ismert.
Albumok: Cal Tjaderrel: Live At The Funky Quarters (1972), George Duke-kal: Faces In Reflections (1974), Count Basie-vel: Basie &
Zoot (1975), Oscar Petersonnal: The Silent Partner (1979), Petersonnal: The London Concert (1982).

HEATH, AL “TOOTIE" - 1935. május 31-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Ál “Tootie "
Heath egy igen tehetséges jazzcsalád sarja. Az ötvenes évek végén New Yorkba költözött, hogy bátyjai, Percy és Jimmy,
nyomdokaiba lépjen, akik akkorra már elismert jazzmuzsikusok voltak. J. J. Johnson együttesében játszott, több más jelentős
zenésszel, például John Coltrane-nel készített
lemezfelvételeket. A hatvanas évek közepén Skandináviában telepedett le, Dexter Gordonnal és Kenny Drewval dolgozott, akik
szintén itt éltek. 1968-ban tért vissza az Egyesült Államokba, ahol Billy Taylorral játszott, majd 1975-ben Percy és Jimmy
társaságában megalakították a Heath Brothers bandet. Néhány év múlva abbahagyta a zenélést, majd a nyolcvanas évek elején a
Jazztetben játszva visszatért a jazzéletbe. Tal Farlowval is zenélt, és saját együtteseit vezette. Heath finom játékos, aki kivételesen
tehetséges, szenzitív kísérő, a több figyelmet érdemlő, kevéssé ismert bebop dobosok egyike.
Albumok: John Coltrane (1957), J. J. Johnsonnal: In Person (1958), Jimmy Heathszel: The Thumper (1959), Dexter Gordonnal: The
Montmartre Connection (1967), Kawaida (1969), Kwanza ('The First)/Oops! (1973), Tete Montoliuval: Catalonian Fire (1974), a Heath
Brothersszel: Marchin' On (1975), Brothersszel: Passing Thru (kb.1978).

HEATH BROTHERS -James Edward (Jimmy) (1926. október 25-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült
Államok, zeneszerző, hangszerelő, szaxofon), Percy (1923. április 30-án született az észak-karolinai Wilmingtonban, Egyesült
Államok, bőgő), Albert “Tootie " (1935. május 31-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok, dob).
Mindhárman jelentős egyéni karriert futottak be. Az ötvenes évek végén egy “hivatalos" Heath Brothers band keretében dolgoztak
együtt, és felvették a Triple Threat című nagylemezt. A koncepció új életre kelt, amikor Jimmy és Percy 1973-ban szerepeltek Albert
saját nevén megjelenő, debütáló albumán. Amikor 1974ben Percy állandó zenekara, a Modern jazz Quartet 22 esztendei
együttjáték után feloszlott, az elképzelés praktikusnak tűnt, és 1975-ben Stanley Cowell zongoristával ismét megalakították a

121
zenekart, amely a nyolcvanas években még egy gitárossal és plusz ütőhangszeressel is kiegészült. Albert 1978-ban elhagyta az
együttest, mert zenei vezetési ügyekben nem értett egyet Jimmy és Percy elképzeléseivel.
Albumok: Marchin' In (1975), Passin' Thru (1978), In Motion (1979), Live At The Public Theatre (1979), Expressions Of Life (1981),
Brotherly Love (1982), Brothers And Others (1983).

HEATH, JIMMY-1926. október 26-án született Philadelphiában, Pennsylvania állam, Egyesült Államok. A szaxofonos Jimmy, a
legsokoldalúbb Heath-fivér 1947-ben bátyjával, Percyvel együtt belépett Howard McGhee zenekarába. A negyvenes évek végén
Dizzy Gillespie-vel dolgozott, kis- és nagyzenekarokban altszaxofonozott. Stílusszempontból Heath játéka kiszélesedett,
személyesebbé vált, amikor átváltott a tenorra, s ezzel attól a hajlamától is megszabadult, hogy túlságosan szorosan kövesse
bálványát, Charlie Parkert. Az ötvenes évek közepén pályáját drog miatti börtönbüntetés szakította meg. A hatvanas években Art
Farmerrel közösen vezetett zenekarokat, és 1975-ben a Heath Brothers Band vezetője lett. A nyolcvanas években saját zenekarát
vezette, bár időnként a családi együttes is működött tovább. Amellett, hogy jó altjátékos és kiemelkedő tenoros, Heath f6 területe
a zeneszerzés. Komponistaként, hangszerelőként egyaránt érdekeset alkotott, akár kis-, akár nagyegyüttesekre írt. Egyes művei
nagyszabásúak, mint az “Afro-American Suite of Evolution", míg más, nem kevésbé lenyűgöző, rövidebb műveit Miles David
játszotta lemezre, köztük a ,CTA"-t és a “Gingerbread Boy"-t. 1975-ben összefogott fivéreivel, Allal és Percyvel, és továbbra is
készített felvételeket, időnként vezetőként.
Albumok: The Thumper (1959, újra kiadva Fast Company címmel), Really Big (1960), The Quota (1961), Swamp Seed (1963), On the
Trail (1964), The Gap Sealer (1972), Jimmy (1972), Love and Understanding (1973), Picture of Heath (1975), Peer Pleasure (1987).

HEATH, PERCY -1923. április 30-án született az észak-karolinai Wilmingtonban, Egyesült Államok. A bőgős Heath Jimmyvel
együtt 1947ben csatlakozott Howard McGhee együtteséhez. Az elkövetkező néhány esztendőben a bebop sok fontos
személyiségével játszott, mint például Thelonious Monkkal és Miles Davissel. 1951-ben a Milt Jackson vezette kvartett tagja lett,
amely később Modern Jazz Quartetre változtatta nevét. Több mint húsz esztendeig játszott az együttesben, 1975-ben Jimmy és Al
testvérével közösen megalakították a Heath Brothers bandet, Heath a nyolcvanas évekig a Modern Jazz Quartet tagja maradt, és
ezzel párhuzamosan a Heath Brothers banddel is játszott. Heath vezető bebop játékos, aki alkalmilag a piccoló bőgőn is játszik.
Albumok: Miles Davis Quintet (1954), Thelonious Monk Trio (1954), a Heath Brothersszel: Marchin' On (1975), a Heath Brothersszel:
Passin' Thru (kb.1978), a Heath Brothersszel: Live At The Public Theatre (1979), a Heath Brothersszel: In Motion (1979), a Heath
Brothersszel: Expressions Of Life (1980), a Heath Brothersszel: Brotherly Love (1981), a Heath Brothersszel: Brothers And Others
(1983).

HEBERER, THOMAS - 1965-ben született Kölnben, Németország. Heberer “legenda akar lenni", mint azt a brit Wire magazin írta
1990ben, és Alexander von Schlippenbach, akinek Berlin Contemporary jazz Orchestrájában játszik, úgy említette, hogy “a mi új
fiatal trombitagéniuszunk". Ezek nagy igények, amelyekhez nem könnyű felnőni. Heberer figyelemreméltóan biztos és vakmerő
játékos, ismeri a jazz-hagyományokat, és tudja, hogyan kell a történetet modern invencióra alkalmazni. Rendszeresen duóban
dolgozik a bőgős Dieter Manderscheiddel. Jelly Roll Morton Chicago Breakdown-jának kettőjük általi radikális újraértelmezése
Németországban kritikusi díjat nyert.
Albumok: The Heroic Millipede (1988), Dieter Manderscheiddel: Chicago Breakdown (1990).

HEFTI, NEAL -1922. október 29-6n született a nebraskai Hastingsben, Egyesült Államok Hefti a negyvenes és az ötvenes évek
egyik legbefolyásosabb big band hangszerelője, korai munkáit a harmincas évek végén a Nat Towles band játszotta. Anyagait
használta Earl Hines is, az első igazi sikereket azonban akkor aratta, amikor 1942-ben csatlakozott Charlie Barnethez, majd ezt
követőlelt 1944-ben Woody Hermanhoz. Mindkét szerződéssel a trombitaszekció tagja lett, de hangszerelései sokkal fontosabbak
voltak, mint játéka. Hermannak ő hangszerelte a zenekar legnépszerűbb darabjait, mint a ,Good Earth" és a ,Wild Root" címűeket,
Ralph Burnsszel együtt társszerzője volt a “Caldoniá"nak. 1946-ban Hefti hangszereléseit használta a balsorsú Billy Butterfield
big band és Charlie Ventura szintén rövid életű zenekara is. A negyvenes évek végén az egyik legjobb Harry James zenekarnak írt,
az ötvenes évek közepén Ernie Wilkins és Nat Pierce társaságában segített új jellegzetes, feszesebb stílust adni a Count Basie
bandnek, amely a big band zene újraértékelését jelentette, különösen Nagy-Britanniában. Az ötvenes és hatvanas években Hefti
mélyen belemerült a film- és televíziós zenék komponálásába (többek között az amerikai Batman televíziós sorozat számára), s bár
ez alatt a negyedszázad alatt főként a médium határozta meg stílusát, mégis sok lehetősége volt arra, hogy jazzörökségének
visszhangját is bevigye munkásságába. Ezekben az években és még a hetvenesekben is, Hefti rendszeresen alakított big bandeket
klub-, koncert- és lemezfelvételi fellépésekre. A precíz, fegyelmezett hangszerelés hagyománya, amelynek Hefti volt a legkiválóbb
képviselője, Sam Nestico munkásságában folytatódik tovább, aki az Atlanti-óceán mindkét partján rendkívül népszerű kollégáival
és az egyetemi zenekarokkal.
Albumok: Coral Reef (1951-52), Pardon My Doo-wah (1954), Light And Right (kb. 1954), Hot 'N' Hearty (1955), Count Basie-vel: Basie
(1957), Basie Plays Hefti (1958). Antológia; The Best Of Woody Herman (1944-48).

HEMINGWAY, GERRY -1955. március 23-án született a Connecticut állambeli New Havenben, Egyesült Államok. Hemingway
zenészcsaládból származik, nagyanyja koncertzongorista volt, édesapja Paul Hindemithnél tanult zeneszerzést, ő maga “első
látásra" a dobba szeretett bele. Tinédzserként rockrajongó volt, később a New York-i night clubokban ragadt rá a jazz szeretete,
visszament New Havenbe, ahol Anthony Davis és George Lewis társaságában kezdett játszani, egyszerre tanult a Yale-en és Leo
Smithnél, aki akkoriban arrafelé lakott. Hemingway járt a Berklee College Of Musicra, de nagyon utálta és egy szemeszter után
kimaradt. New Havenbe visszatérve megalakította az Advent együttest, amelyből később az Anthony Davis Quartet alakult (Davis,
Hemingway, Mark Helias, Jay Hoggard). Magánúton tanult Alan Dawsonnál, a Yale és a Wesleyan egyetemeken indiai és
nyugat-afrikai dobolást tanult, adott egy sorozat szóló ütőhangszerkoncertet, és megkezdte hosszan tartó együttműködését Ray
Andersonnal. Hemingway a hetvenes évek végén megalapította saját lemezmárkáját, az Auricle-t, amely első lemezét, a Kwambe-t,
majd az Oahspe-t megjelentette. Az utóbbi lett triójának neve, amelyet Andersonnal és Heliasszal alakított. 1980-ban az Anderson
kvartettel Európában turnézott, felvette a Harrisburg Half Life-ot - immár New Yorkban élt -, elkészítette a Solo Works-öt, amelyet
részben Earl Howard zeneszerző, elektronikus zenei kísérletező, szaxofonossal való együttműködése inspirált. 1983-ban csatlako-
zott az Anthony Braxton Quartethez, amelynek tagja lett, többször turnézott és lemezfelvételeket készített velük, mialatt át magát
is megismerték a nemzetközi jazzszínpadon. Az Oahspe, amely időnként Ray Anderson Trio and BassDrumBone lépett fel,
folytatta ritka fellépéseit, és Hemingway játszott Anthony Davis Episteme nevű együttesében is (Undine), azután Marilyn
Crispell-lel (Circles, The Kitchen Concert) és a Reggie Workman együttesben. A nyolcvanas évek végére jól ismert lett Európában, az

122
1985-ös Derek Baileyvel folytatott brit turnét követőleg koncerteket adott Hollandiában, gyakran a csellista Ernst Reijsegerrel (aki
éppen Hemingway kvintettjének tagja) és leginkább ismert a Georg Grave német zongorista triójával való munkássága (Sonic
Fiction). Közben három albumát európai lemezmárkákon adta ki: az egyik a szóló Tubworks, a másik kettő kvintett session
(Outerbridge Crossing, Special Detail), amelyek megmutatják a sötétebb hangzások iránti szeretetét. Ismét New Yorkban, most az
újólag alapított Tambastícs kvartettel (Robert Dick, Mark Dresser, Denman Maroney) dolgozik, amelynek első lemeze 1992-ben
jelent meg. Hemingway vegykonyhájából tamburindobok színei jönnek elő, gyakran szokatlan módszerekkel, törülközővel
megpöccentett Isinek, vagy a pergődobon keresztül görgetett pénzdarabok segítségével.
Albumok: Kwambe (1979), Solo Works (1981), Ray Andersonnal, Mark Heliasszal: Right Down Your Alley (1984), Andersonnal,
Heliasszal: You Be (1986), Outerbridge Crossing (1987, felvétel: 1985), a BassDrumBone-nal: Woofesloo (1987), Tubworks (1988,
felvétel: 1983-87), Special Detail (1991), Tambastics (1992).

HEMPHILL, JULIUS -1938. január 24-én született a texasi Fort Worth-ban, Egyesült Államok. A negyvenes években sok más
gyermekhez hasonlóan Hemphill úgy nőtt fel, hogy igen sokfajta zene, swing, falusi blues, rhythm & blues, gospel vette körül.
Ismerője volt a modern jazznek is, az olyasfélének mint amilyet Lee Konitz és a hasonló cool játékosok produkáltak. Összhang-
zattant, valamint klarinétozást és szaxofonozást tanult a középiskolában John Cartertől, 1964ben az amerikai hadsereg egy
zenekarával játszott és Ike Turnert kísérte. Órákra járt a Northern Texas State University is. 1968-ban St. Louisba utazott, ahol a
BAG, a Black Artist Group egyik megalapítója lett, és az altszaxofonra koncentrált. 1971-ben John Hicks zongoristával alakítottak
együttest, amellyel egyetemeken turnéztak. A Kawaida című multimédiaprodukció zenét, táncot és Hemphill verseit foglalta
magában, és 1972-ben a St. Louis's Washington Universityn mutatták be. Ugyanebben az évben megalakította saját Mbari
Records nevű lemezmárkáját, felvette a Dogon A. D. című lemezt (amelyet később az Arista Freedom újra kiadott), játszott a The
Orientation Of Sweet Willie Rollbar című filmben, és vendégként jelentős fellépése volt a Kool And The Gang Hustler's Convention című
produkciójában. Chicagóban Anthony Braxtonnal játszott (később vendégszerepelt az Arista albumán), 1973-ban vendégszerepelt
Stockholmban és Párizsban. A következő évben játszott Lester Bowie Fast Lastján. A hetvenes évek közepén Hemphill két szóló
duplaalbumot adott ki, amelyeken többsávos rájátszással alt- és szopránszaxofonon, valamint fuvolán játszott (Blue Boyé), és az
“audiodráma", a Roi Boyé & The Gotham Minstrels. 1977-ben a World Saxophone Quartet egyik alapítója (és legfontosabb
zeneszerzője) lett. Rengeteg jó1 fogadott album és fesztiválfellépés következett egészen az együttestől való 1990-es eltávozásáig.
Intenzív, nyersen életteli, nazális soundja és lángoló elképzelései generációjának egyik legkiválóbb játékosává teszik. Alkalmilag
Oliver Lake altszaxofonossal duettben is fellépett, 1980-ban a Newport Jazz Festiválon egy big bandet vezetett.
Flat-Out Jump Suite című, kisegyüttessel készült albuma szintén 1980-ban készült, és azt mutatja, hogy a tenorszaxofonon is meg
tudja tartani személyiségét. A következő két évben régi barátaival, Baikidaa Carroll-lel és Kalaparush Maurice McIntyre-rel
készített felvételeket, szerepelt Jean-Paul Bourelly Jungle Cowboy-án, amely mély bluesérzetét mutatja és amely az M-Base
generáció új “harmolodikus" harmóniai koncepcióival hozta rokonságba. Azon törekvései, hogy a JAH banddel egy populista zenei
fúziót hozzon létre, kevésbé sikeresek. 1989ben volt Long Tongue cimű “saxofon operá"-ja legutolsó változatának bemutatója, amely
big band hangszerelések, free játék és köznyelvi fekete beszédritmusok epikus kombinációja, s amelyen már a nyolcvanas évek
eleje óta dolgozott. Egy 1982-ben bekövetkezett autóbaleset után kissé csökkentette tempóját, de így is a kreatív zene előterében
áll, a multimédia-események iránti hosszan tartó érdeklődése a kortárs jazz leginvenciózusabb és legeredetibb zeneszerző és
hangszerelő koponyái közé emeli.
Albumok: Dogon A. D. (1972), Blue Boyé (kb. hetvenes évek), Roi Boyé & The Gotham Minstrels (1977), Raw Materials And Residuals
(1978), Oliver Lake-kel: Buster Bee (1978), Coon Bid'ness (1979), Abdul Waduddal: Live In New York (1979), Flat-Out Jump Suite (1980),
Big Band (1988), Fat Man And The Hard Blues (1992).

HENDERSON, FLETCHER - 1897. december 18-án született a Georgia állambeli Cuthbertben, Egyesült Államok, 1952. december
28-án hunyt el. A big band zene kifejlődésének egyik legfontosabb alakja, a harmincas évek elején Henderson félretette a korai big
band jazz megszokott standardjeit. Válogatott vezető jazzmuzsikusokat vett zenekarába, és Don Redmannel együtt olyan big band
hangszereléseket alakítottak ki, amelyek az elkövetkező harminc esztendőben a hangszerelők mintájául szolgáltak. Henderson
véletlenül lett zenekarvezető, és a körülmények tették hangszerelővé. Az Atlanta State Universityn végzett kémiai tanulmányok
után 1920ban New Yorkba utazott, hogy folytassa tanulmányait. Hogy pénzt is keressen, a Pace-Handy Music Company
kottaelőjátszója lett, ezután a Harry Pace" s Black Swan Record Company menedzsere, ahol a cég sok lemezfelvételén játszott. A
következő lépés az volt, amikor egy zenekarral Ethel Waterst kísérte annak turnéján. Hamarosan saját zenekarát vezette a
Broadway közelében levő Little Clubban, amely népszerű éjszakai szórakozóhely volt, és látogatói “Club Alabam"-nek becézték. A
zenekar tulajdonképpen egy hanyagul összeállított kollekció volt a hasonló gondolkodásúakból, akik Hendersont választották
vezetőjükül, mert mint Redman mondotta “jól nézett ki, jól nevelt volt, és mindannyian úgy véltük, hogy mindez elősegíti jövőbeni
sikereinket". Ez volt Henderson sikerének kezdete. Ugyanebben az évben, 1924-ben a Roselandba, New York egyik leghíresebb
báltermébe vitte a zenekarát. A szerződés végül négy esztendeig tartott, és Henderson kapcsolata a Roselanddel még tíz évig
folytatódott. Akkortájt a sikerhez vezető út csak olyan lehetett, mint Paul Whiteman, aki tangókat, keringőket és más népszere
táncdarabokat játszott a közönségnek. Hendersont “a színes Paul Whiteman'-ként emlegették, és zenekara alig volt
jazz-zenekarként említhető, annak ellenére, hogy olyan kiváló jazzmuzsikusok ültek nála, mint Coleman Hawkins. A zenekar zenei
arculata alapvetően megváltozott, amikor megérkezett Louis Armstrong. Egy évig, 1925 végéig maradt, ám ez a rövid idő is elég volt
arra, hogy Don Redman alapvetően megváltoztassa a zenekar számára készült hangszereléseket. Redman hangszerelései az
együttes játék polifonikus New Orleans-i stílusát utánozták. Az egyik szekció a másikkal szemben áll, és teljesen eleresztik a
gyeplőszárat a zenészegyéniségek szólótehetségének kibontakozásához. 1927-ben a Henderson bandáról beszéltek a legtöbbet
New Yorkban, és Hawkinson kívül a zenekarban játszott Tommy Ladnier, Jimmy Harrison, Charlie Green és Buster Bailey.
Henderson ambicionálta a sikert, noha sohasem volt különösebben ügyes üzletember, kellemes, nyugodt férfi volt. Az idők
folyamán megváltoztak a körülmények, méghozzá előre nem látható módon. 1927 nyarán Redman a McKinney's Cotton Pickers
zeneigazgatója lett, és elhagyta a zenekart. Távozásával a hangszerelések többsége Henderson feladata lett, s ezt csodásan látta el.
Szerencsétlenségükre 1928-ban egy útibaleset is történt, és noha fizikai sérülése nem volt komoly, a személyisége megváltozott.
Mint felesége később elmondta: “Sohasem volt jó üzletember, de a baleset után ez csak még rosszabb lett." Az volt a
legszembetenőbb, hogy elhagyta az ambíciója, hogy minden nagyravágyás eltűnt belőle, csak a jó kedélye, könnyelme ember
maradt meg. A harmincas évek elejének keményen kommersz világában egy zenekarvezetőnek nem ez volt a sikerhez vezető út.
1929ben Hendersont hanyag közönyösségének eredményeképpen tömegesen hagyták el sztár előadói, ám a következő évben
újraszervezte csapatát. Redman távozása után Henderson ötletes, ügyes hangszereléseket készített, kifejlesztette elképzeléseit a
szaxofonok intonációjára vonatkozólag, jobbára csak háromszemélyes szekciót használt, ami figyelemre méltóan bonyolult dolog.

123
1931-ben a tehetséges első osztályú zenészek egész légiója érkezett a Henderson-zenekarhoz. Rex Stewart és Bobby Stark
trombitások, Benny Morton pozanos, Hawkins, Russell Procope és Edgar Sampson szaxofonosok voltak, utóbbi maga is vezető big
band hangszerelő. A következő években sztárokkal teletűzdelt csapatot mondhatott a magáénak. 1934ben Red Allen és Joe
Thomas ültek a trombitaszekcióban, míg az 1936-os felállásban Roy Eldridge, Omer Simeon, Chu Berry, Israel Crosby és Sid
Catlett ültek a zenekarban. A saját zenekara által játszott hangszereléseken kívül sikerrel dolgozott hangszerelőként Benny
Goodman részére is, ugyanarról az alapról dolgoztak. A hangszerelései minősége ellenére és a zenekarában levő emberek szellemi
képességétől függetlenül, Henderson csillaga elindult lefelé. A kereskedelmi megfontolások figyelmen kívül hagyása zenészeire is
átragadt, amely elidegenedett és megcsappant hallgatóságot eredményezett. 1939-ben Hendersonnak mindazokkal a
nehézségekkel szembe kellett néznie, amelyekkel valamennyi zenekarvezetőnek a swingkorszakban. Feloszlatta zenekarát és
csatlakozott Goodmanhez mint első számú hangszerelője és zongoristája. A negyvenes években folyamatosan írta hangszereléseit
Goodman és mások számára, és néhanapján alkalmi zenekart is szervezett. Az évtized végén visszatért ősrégi foglalatosságához, és
Ethel Waters kísérője lett. 1950ben összeesett az utcán, nyilvánvalóan szélütés következtében. Részben munkaképtelen lett, még
egy évig éldegélt, 1952. december 28-án hunyt el.
Henderson a big band zene kifejlődésének egyik legfontosabb figurája, jóllehet a rövid jazztörténetekben néha olyan
magasságokba emelik, amelyek csökkentik mások szerepét. Azok közül, akik egy-egy időben kapcsolatban álltak a
Henderson-zenekarral, Redman innovátor volt, Sampson jelentősen hozzájárult a dolgokhoz, nagyon tehetséges zeneszerző volt,
Horace Henderson, Fletcher öccse pedig sokat írt, ugyanabban a stílusban, mint a bátyja. Más zenekarokban, Charlie Dixon és
Benny Carter munkásságában hasonló vonalak figyelhetők meg. Később, Redman és Henderson nyomdokain elindulva, olyan
zenészek dolgoztak, mint Sy Oliver, Quincy Jones, Buster Harding, Neal Hefti és mások. A nagy stílusváltások később történtek,
az irányt azonban ő alapozta meg a big band zenében. Manapság sok big band - beleértve az olyan avantgardistákat is, mint a Sun
Ra Arkestra - ma is annak az embernek a nyomdokain halad tovább, aki véletlenül lett zenekarvezető, pályáját baleset árnyékolta
be, és akinek a halála is hasonlóan következett be, amikor már mindenki elfeledte.
Válogatott albumok: The Fletcher Henderson Septet Live In Concert (1947), The Fletcher Henderson Sextet (1950). Antológiák: Fletcher
Henderson Vols 1 & 2 (1923-25), A Study in Frustration (192338), The Indispensable Fletcher Henderson Vols 1/2 (1927-36).

HENRY, ERNIE -1926. szeptember 3-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1957. december
29-én hunyt el. Henry 12 esztendős korában kezdett altszaxofonozni. Jóllehet sohasem volt briliánsam technikás, lelkesedése és
mély emóciója felhívta rá Tadd Dameron figyelmét, akivel 1947-ben dolgozott. Ez a kapcsolat összehozta sok vezető bebop
zenésszel, mint Max Roach és Dizzy Gillespie. Henry az ötvenes évek elején és közepén Illinois jacquet és Thelonious Monk
zenekarában játszott, a Riverside cégnél saját neve alatt is készített felvételeket. Karrierje drogfüggősége miatt megszakadt.
Később Gillespie big bandjéhez csatlakozott, ám hosszabb önmegtartóztatás után ismét drogozott, és 1957 decemberében
heroin-túladagolás következtében elhunyt. Charlie Parker követőjeként Henry játéka egy erőteljes zenei személyiség jelenlétét
mutatja, sok felvétele, részben a Monkkal készültek, jelentős tehetségét még kiforratlan állapotban mutatja.
Albumok: Thelonious Monkkal: Brilliant Corners (1956), Presenting Ernie Henry (1956), Seven StandardsbAnd A Blues (1957), Last
Chorus (1956-57).

HERMAN, WOODY - Woodrow Charles Herman néven 1913. május 16-án született a Wisconsin állambeli Milwaukee-ben,
Egyesült Államok, 1987. október 29-én hunyt el. Herman csodagyermekként énekelt és szteppelt helyi klubokban, mielőtt
vaudeville-ben turnézó énekes lett. Hogy teljesebbé tegye számát, előbb szaxofonozni, majd klarinétozni kezdett, mindkettőt 12
esztendős korában. Kamaszkora közepén meglehetősen tehetségesen játszott egy zenekarban, majd ezt követőlelt számos
tánczenekarban muzsikált a húszas évek végén, a harmincas évek elején. Ebben a sorban Isham Jones volt az utolsó, Herman
először az Isham Jones's Juniors keretében lépett fel, amellyel 1936 elején lemezfelvételt is készített. Amikor Jones egy évvel
később feloszlatta zenekarát, akkor a folytatást kereső zenészek megválasztották vezetőjüknek. Ez kezdetben egy kooperatív
együttes volt, amelyben Joe Bishop szárnykürtös, Walt Yoder bőgős, Frank Carlson dobos és Neil Reid pozanos játszottak. Pozitív,
nem kommersz utat kerestek, amikor az lett a szlogenjük, hogy “The Band That Plays The Blues" (a. m.: a zenekar, amelyik a
bluest játssza), és ez alapvetően igaz is volt a swingkorszakban. Felvételeik sikere, mint a “Golden Wedding", amely a “La
Cinquantaine" Jiggs Nobl- féle újrafeldolgozása és különösen Bishop ,,At The Woodchoppers' Ball" című darabja, tolták a zenekar
sikerszekerét. A negyvenes évek elején számos személyi változás következett, egyeseknek be kellett vonulniuk katonának,
másokat az alapvető stílusváltás miatt kellett lecserélni. 1944-ben Herman volt a vezető, amikor First Herd címkével kezdték
címkézni, hirdetni a bandet. Ebben az erőteljes csapatban olyanok zenéltek, mint Ray Wetzel, Neal Hefti és Pete Candoli
trombitások, Bill Harris pozanos, Flip Phillips tenorszaxofonos és az igen figyelemre méltó ritmusszekcióban Ralph Burns, Billy
Bauer, Chubby Jackson és Dave Tough, amihez még Marjorie Hyams vibrafonos jött. Ez a banda számos felvételt készített,
amelyek nemcsak zeneileg kiválóak, de nagy slágerek is lettek, mint az “Apple Honey', a “Caldoniá', a ,,Northwest Passage' és a
“Gooney Gander'. A következő esztendőben a banda lénye-gében stabil maradt, csak a briliáns, ám megbízhatatlan Tough helyére
került 1945 végén Don Lamond, folytatták a pompás felvételek készítését, mint a “Bijou', a ,,Your Father's Mustache", a ,,Wild
Root" és a “Blowin' Up A Storm ".1946ban a zenekarban játszott Candoli, Harris, Phillips, Bauer, Jackson és Lamond, az újonnan
jöttek között volt Sonny Berman, Shorty Rogers és Conrad Gozzo trombitás és a vibrafonos Red Norvo. A First Herd koncertet adott
a Carnegie Hallban, amely nagy siker volt, ám a band növekvő népszerbsége ellenére ugyanezen év végén Herman gazdasági
problémák miatt átmenetileg feloszlatta zenekarát. A következő évben a Second Herddel tért vissza, amelyet az utókor úgy ismer,
mint a “Four Brothers" bandet. Ez a zenekar különösen modern hozzájárulás a big band zenéhez, és Jimmy Giuffre és mások bop-
befolyásoltságú hangszereléseit játszotta. A legfeltűnőbb a zenekar nevének az eredete, amely eredetileg a szaxofonszekciót jelölte.
Sam Marowitz és Herbie Steward apósokkal, Stan Getz és Zoot Sims tenorosokkal és Serge Chaloff baritonossal, a szekció igen
modern volt, és ha Steward tenorra váltott, mélyebb tónusú soundot kreáltak, amely teljesen különbözött a kor minden más
zenekarától.
A nádfúvósszekció koncepciója Gene Rolandtól származott, akinek próbazenekarában Getz, Sims, Steward és Giuffre játszottak.
Burns hallotta, Herman pedig szerződtette ezeket a zenészeket. Ez a banda roppant sikeres lett. Jóllehet a modern elképzeléseké
volt az elsőbbség, de azért volt hely a folyamatosan izgatóan játszó savingerek részére is. A rézszekcióban ekkoriban Rogers, Marky
Markowitz és Ernie Royal, valamint a pozanos Earl Swope szerepelt, a vibrafonos Terry Gibbs volt. A nádfúvósszekció volt a
domináns, és amikor Steward helyére Al Cohn került, akkor ez volt a legjobb szekció az országban. A “Four Brothers"-tó1
eltekintve a zenekarnak voltak további jelentős sikerei, mint a “Keen And Peachy ", a “The Goof And I" és az “Early Autumn". Az
utóbbi darabot Bums írta egy háromrészes szvit, a ,Summer Sequence" kikerekítésére, amit korábban komponált és amit fel is
vettek. A külön részt a lemezgyár kérte, amely egy négyoldalas összeállítást kívánt forgalomba hozni, Getz szólója az “Early Au-
tumn"-on az első példa volt a szaxofonos lírai mélységére, amely mély benyomást tett a jazzvilágra. Szerencsétlenségére a zenekar

124
sikerei ellenére sem volt igazán népszerű, valószíneltig kissé megelőzte korát. Herman úgy gondolta, hogy csak az újraszervezés
segíthet. A Herman Herds-ök sorszámozása nem könnyű dolog, ám maga a zenekarvezető az ötvenes évek eleji csapatát mint Third
Herdöt emlegette. Noha hiányzott a Four Brothers precízsége és a First Herd nyers izgalma, az új band swingelőképessége a
legszuperebb volt. Mint korábban, Herman nem szenvedett hiányt attraktív, első osztályú zenészekben, ezúttal Red Rodney, Urbie
Green, Kai Winding, Richie Kanruca, Bill Perkins, Monty Budwig és Jake Hanna szerepeltek a bandában. A zenekar
különlegessége volt, hogy ebben az időben (és még néhány esztendeig) Nat Pierce ült a zongoraszéken, aki nem csak zongorázott,
hanem sok finom hangszerelést is készített, és főnökhelyettes is volt. Ezek az idők kedvezőtlenek voltak a big bandek számára, és
az ötvenes évek közepén Herman viszonylagos homályban dolgozott. A zenekar tagjai, mint Bill Berry, Bobby Lamb, Kanruca,
Budwig és Harris kesernyés szójátékkal azt mondták, hogy ez volt az “un-Herd" korszak. Az évtized végén Herman az ár ellen
úszott, s vele úszott néhány a legjobb zenészek közül, mint Cohn, Sims, Don Lanphere, Bob Brookmeyer, Pierce, Kanruca, Perkins
és Med Flory. A hatvanas és a hetvenes években különféle “nem hivatalos" beceneveket kaptak, és így lett az egyik a Swinging
Herd, a másik a Thundering Herd. Többnyire meg is feleltek a nevük által szuggerált fogalmaknak: swingeltek és mennydörögtek
a kiváló hangszerelésekben, és sok kiváló zenekari tagot egyenest az egyetemekről szipkáztak el. Más zenekarvezetők is ezt tették,
ám Herman mindig biztosította, hogy a színpadon veteránok is legyenek a kezdőkkel együtt. Mindig tartott néhány öreget a
fedélzeten, hogy megmutassák a fiataloknak a kikísérletezett modelleket mint inspirációs forrást.
Ezekben az években olyan zenekari tagjai voltak mint Pierce, Hanna, Bill Chase, a baritonszaxofonos Nick Brignola, Sal Nistico,
a tenorszaxofonos Carmen Leggio, John Von Ohlen, Cecil Payne, Carl Fontana, Dusko Goykovich és a két pozanos, Henry Southall
és Phil Wilson. A hatvanas évek végén Herman belekóstolt a jazzrockba, és jóllehet volt néhány ilyen szám a repertoárban, de nem
ez volt az a terület, ahol jó1 érezte magát. Herman 1976-ban nagy koncertet adott a Carnegie Hallban, amikor az első itteni
fellépésének 40. évfordulóját ünnepelte. Amikor elkezdődtek a nyolcvanas évek, Herman gyenge volt, vissza akart vonulni,
mindent öszszeszámolva több mint 60 éve volt a színpadon. Pechjére ekkor derült ki, hogy menedzsere sok éve elsikkasztotta az
adókat, ezért kishíjára kilakoltatták Hollywood Hills-i otthonából, több millió dollárral volt adós. Kényszerítette magát a játékra,
kimerítő turnékon vezette zenekarait a világ körül, amelyek sikeresek voltak, ám ezzel együtt romlott egészségi állapota. 1986-ban
ünnepelte 50 esztendős zenekarvezetői pályafutását, a turnén többek között Frank Tiberi, a baritonszaxofonos Mike Brignola, a
trombitás Bill Byrne és a bőgős Lynn Seaton tartott vele. A következő évet is úton töltötte, egy híres járdán - Hollywood Boulevard's
Walk Of Fame nevű útján - is megjelent a neve, aranycsillagba foglalva. Ugyanezen év márciusában a Herman Herd adott egy
mennydörgős koncertet, amelyet szerencsére rögzítettek. Herman 1987 októberében elhunyt. Herman sem klarinétosként, sem
szaxofonosként - időnként altszaxofonozott, néha szopránozott - nem volt olyan virtuóz játékos, mint a swingkorszakban Benny
Goodman vagy Artie Shaw. Az ő játéka mélyen a bluesban gyökeredzett, a jazz rendíthetetlen elkötelezettje volt. Eltekintve big
band karrierjének hullámzásától, megmaradt az alapelveinél. Keveset komponált, jóllehet a First Herd's legnagyobb sikereinek
nagy része head arrangement volt, amelyet a pódiumon vagy a próbateremben fejlesztett ki. Hermannak jó érzéke volt ahhoz, hogy
a megfelelő embereket megtalálja a zenekarához, fellelkesítse őket, méghozzá annyira, hogy ezt a lelkesedést sohase veszítsék el. A
zenekara részére történő szelekcióban türelmes és kitűnő szemű volt. Mindig tudta, mit keres, és jobbára meg is találta. Sok éven
it vezetett egy zenekart, amelynek tagjai közül néhányan a legjobbak voltak a jazzben. Sohasem mondott egyikük sem egyetlen
rossz szót sem rá. Csodálták, respektálták és szerették: a zenészei talán még lelkes közönségénél is jobban.
Albumok: Live At The Hollywood Palladium (1951), Charlie Parkerrel: Bird With The Herd (1951), Thundering Herd (1953), Woody
Herman With The Erroll Garner Trio (1954), The Third Nerd Live In Stockholm Vols 1 & 2 (1954), Jackpot (1955), Road Band (1955), Woody
Herman With Barney Kessel And His Orchestra (1957), Woody Herman And His Orchestra I (1957), Woody Herman Live Featuring Bill Harris
Vols 1 & 2 (1957), Live At Peacock Lake, Hollywood (1958), The Fourth Herd (1959), Woody Herman's New Big Band At The Monterey Jazz
Festival (1959), 1960 (1960), The Woody Herman Quartet (1962), Woody Herman And His Orchestra 11 (1962), Live At Basin Street West
(1963), Encore (1963), The New World Of Woody Herman (1963), Woody Herman At Harrah's Club (1964), Woody's Winners (1965), Live In
Seattle (1967), Light My Fire (1968), Heavy Exposure (1969), Woody (1970), Brand New (1971), The Raven Speaks (1972), Giant Steps
(1973), Woody Herman And His Orchestra 111 (1974), Herd At Montreux (1974), Woody Herman With Frank Sinatra (1974), Children Of
Lima (1974), King Cobra (1975), Woody Herman In Warsaw (1976), 40th Anniversary: Carnegie Hall Concert (1976), Lionel Hampton
Presents Woody Herman (1977), Road Father (1978), Together: Flip & Woody (1978), Chick, Donald, Walter & Woodrow (1978), Woody
Herman And Friends At The Monterey Jazz Festival (1979), Woody Herman Presents A Concord Jam Vol. 1 (1980), Woody Herman Presents
Four Others Vol. 2 (1981), Live At The Concord Jazz Festival (1981), Live In Chicago (1981), Aurex Jazz Festival '82 (1982), Woody Herman
Presents A Great American Evening (1983), 50th Anniversary Tour (1986), Woody's Gold Star (1987). Antológiák: The Band That Plays The
Blues (1937-42), The V-Disc Years Vol. 1 (1944-45), The First Herd (1945), The Best Of Woody Herman (1945-47), Woody Herman At
Carnegie Hall (1946), Summer Sequence (194647), The Thundering Herds Vols 1-3 (negyvenes évek), Early Autumn (1952-53)
További információk: Steve Voce: Woody Herman. Woody Herman-Stuart Troup: The Woodchopper's Ball.

HIGGINS, BILLY -1936. október 11-én szüle-tett a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Higgins 12 esztendős korában
kezdett dobolni, pályafutása rhythm & blues bandákban indult. Hamarosan elmerült a jazzben, helyi zenészekkel, köztük Dexter
Gordonnal játszott. 1957-ben Red Mitchell kvartettjében Lorraine Geller zongoristával és James Clay tenorszaxofonossal
dolgozott. Ez a banda felvételeket készített Lester Koenig Contemporary lemezmárkája számára, amely Higgins lemezfelvétele volt.
1959-ben New Yorkban Ornette Colemannel, Don Cherryvel és Charlie Hadennel lépett fel a sokat vitatott Five Spot koncerteken.
Még ugyanebben az évben Thelonious Monk partnere lett, majd 1960-ban John Coltrane-nel dolgozott. A hatvanas években
Higgins folyamatosan úton volt, klubokban, lemezfelvételeken szerepelt, legtöbbször a Blue Note labelnél. Fontosabb partnerei
Sonny Rollins, Steve Lacy, Donald Byrd, Dexter Gordon, Lee Morgan, Herbie Hancock és Hank Mobley voltak. A hetvenes években
sokszor szerepelt Cedar Walton társaságában, valamint Milt Jackson és Art Pepper együtteseiben. A nyolcvanas években Ornette
Coleman, Pat Metheny és Slide Hampton voltak a legfontosabb zenésztársai. Higgins zenei stílusai között a free, a jazzrock és a
jazzfunky egyaránt megtalálható, a dobolás valamennyi formájában a két-három vezető egyéniség egyike. Játékába
figyelemreméltó finomságokat, ruganyos savinget visz, amely a legjobb bop dobosokéval rokon, de rögtön alkalmazkodik azoknak
a stílusoknak a komplex igényeihez, amelyekben játszik. Rendkívül keresett klinikus, sok fiatal dobosra tesz nagy hatást.
Albumok: Presenting Red Mitchell/Red Mitchell Quartet (1957), Something Else!!!! The Music Of Ornette Coleman (1958), Colemannel: The
Shape Of Jazz To Come (1959), Colemannel: Free Jazz (1960), Sonny Rollinsszal: Our Mann In Jazz (1962), Dexter Gordonnal: Go!
(1962), Hank Mobleyvel: Dippin' (1965), The Soldier (1979), Mr Billy Higgins (1985).

HILL, ANDREW -1937. június 30-án született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok. Hill szülővárosának Port
Au Prince-t (Haiti) szokás megadni, ám ez téves, mert Hill Chicagóból származik. Zeneszerzést Paul Hindemith és Bill Russo
magántanítványaként tanult, gombos harmonikán játszott, és szteppelt az utcán, amikor Earl Hines meghallgatta. Tiné-

125
dzseréveiben Paul Williams rhythm & blues zenekarában, majd Charlie Parker, Coleman Hawkins, Gene Ammons, Von Freeman,
Johnny Griffin, Malachi Favors és John Gilmore kisérőjeként szerepelt, ő lett a Chicagóban vendégszereplő zenészek “házi"
zongoristája. Néhány hónapig New Yorkban Dlnah Washington kísérője volt, 1960-ban Johnny Hartmannal dolgozott.
1962-63-ban Los Angelesben többek között Rahsaan Roland Kirk és Jimmy Wood partnere volt. 1963-ban visszatért New Yorkba,
hogy Joe Hendersonnal dolgozzon. A hatvanas években számos kiváló albumot készített a Blue Note részére (mind saját neve alatt
mind Bobby Hutcherson illetve Joe Henderson együttesével), valószínű debütáló lemeze, a Black Fire, valamint a nagyon jó1
fogadott Point Of Departure, amelyen Henderson, Eric Dolphy és Kenny Dorham szerepelnek, a legismertebbek. Későbbi Blue Note
sessionjei (számos ezek közül kiadatlan maradt) fajsúlyos és turbulens zenét mutatnak, mindkettő feltűnően személyes, egyedi és
rendkívül izgalmas, a Compulsion-on John Gilmore nagy formában van, míg a Sam Riversszel készült felvétel (ami később a
tenorista neve alatt az Involution című lemezen jelent meg) többnyire reménytelen, komor. Amikor szerződése 1970ben lejárt, New
York állam északi részébe költözött. A hetvenes évekbeli pályája meglehetősen rejtélyes, és Hill vonakodik a felvilágosítást
megadni, ám az biztos, hogy számos elméleti posztot töltött be, a New York-i Colgate Universityn bennlakó komponista volt (itt
vonósnégyesre és zenekarra írt darabokat), dolgozott a Smithsonian Institute-tal, a falusi Amerikát járta, játszott kórházakban,
börtönökben és teljesen új közönséggel ismertette meg a jazzt. 1977ben a kaliforniai Pittsburghbe költözött (San Francisco
közelében), karrierje a nyolcvanas évek elejétől kiteljesedett, több hanglemezt vett fel (a legjelentősebb az 1986-os Shades, Clifford
Jordannal), turnézott, egy szezont a New York-i Knitting Factoryben töltött. 1990-ben a Contemporary Music Network brit
turnéján Howard Riley, Joachim Kuhn és Jason Rebello társaságában zenélt. Új szerződést kötött az új Blue Note céggel, ahol a
feljövőben levő altszaxofonossal, Greg Osbyval párosították. Hill igen egyéni zongorista és zeneszerző, akit egyedisége alapján
gyakran vetnek össze Thelonious Monkkal és Cecil Taylorral. Ez a minőség a hatvanas évek mindent elborító erején keresztül is
megmaradt egészen a friss kiadások inkább ünneplő érzéséig. 1976-ban így nyilatkozott Hill: “A boldogság, a melegség érdekel.
Volt egy indulatos, haragos korszakom, de az ember ráun, hogy püfölje a zongorát. Tú1 jó hangszer."
Albumok: So In Love With The Sound Of Andrew Hill (1956), Black Fire (1964), Judgement (1964), Point Of Departure (1965), Smokestack
(1965), Andrew! (1966), Compulsion (1966), Grass Roots (1968), Lift Every Voice (1969), Invitation (1975), Spiral (1975), Blueblack (1975),
Homage (1975), Live At Montreux (1975), One For One (1975, felvétel: 1970,1965), Sam Riversszel: Involution (1975, felvétel: 1966),
Divine Revelation (1976), Nefertiti (1976), From California With Love (1979), Dance With Death (1980, felvétel: 1968), Strange Serenade
(1980), Faces Of Hope (1980), Shades (1987), Verona Rag (1988), Eternal Spirit (1989), But Not Farewell (1991).

HINES, EARL “FATHA" - 1903. december 28-án született a Pennsylvania állambeli Dusquene-ben, Egyesült Államok, 1983.
április 22-én hunyt el. Hines kiváló zenész volt, a jazzzongorajáték fejlődésének jelentós figurája, aki 1918-ban kezdte profi
karrierjét. Ez idő tájt szü-lővárosa fúvószenekaraiban kornettozott. 1923ban Hines számos Pittsburgh környéki bandában
játszott, az énekesnő Lois Deppe zeneigazgatója lett, Chicagóba költözött. A chicagói bandákkal főleg színházi körökben szerepelt
a városban. A zenekarok között volt a Carroll Dickerson és Erskine Tate által vezetett zenekar. 1927-ben Louis Armstronggal
fogtak össze, zongorázott, zeneigazgató volt, és Armstrong partnere egy night-clubban, ahol a harmadik tag Zutty Singleton volt.
Hines a húszas évek végén egy sor olyan felvételt készített Armstronggal, amelyek klasszikusok lettek: ezek voltak a Hot Five, Hot
Seven és Savoy Ballroom Five lemezek, de közöttük volt a korai jazz egyik legünnepeltebb csúcsfelvétele, a “Weather Bird" duettje
is. 1927-ben szerepelt Jimmy Noone bandájában is, majd a következő évben felkérték, hogy a chicagói Grand Terrace részére
állítson össze egy zenekart. Ez a szerződés rendkívüli népszerűséget hozott számára és végig tartott a harmincas években, ami
meglehetősen szokatlan a big band történelemben. Kevésbé ismert tény, hogy a swingkorszakban az Egyesült Államokban turnézó
zenekarok csak lemezfelvételek és alkalmi rádióadások által voltak ismertek a big bandek rajongóinak többsége előtt, akik tudták,
hogy Hines mit csinál. Olyan kiemelkedő hangszerelőkkel dolgozott, mint Jimmy Mundy, és olyan elsőrangú szekciótagjai voltak,
mint Trummy Young, Darnell Howard és Omer Simeon. A zenekar a zenei haladás élén járt, megelőzve a sokkal jobban ismert
kortársai legtöbbjét. Ez részben így volt 1937 után is, amikor Budd Johnson hangszerelő megérkezett a csapathoz, aki olyan big
band stílust hozott magával, amely a bebop mozgalom előrevetítése. Hogy Hines miért maradt oly sokáig a Grand Terrace-ban, az
kérdéses; valószínűleg az a válasz, hogy kevés választása volt: a Grand Terrace tulajdonosai gengszterek voltak, és mint Jo Jones
visszaemlékezett: , Earl késsel a torkán és pisztollyal a hátában játszott, amíg csak Chicagóban volt". A negyvenes évek elején
Hines olyan zenészeket szerződtetett, akikkel modernizálni tudta zenekarát, nála játszott Dizzy Gillespie, Charlie Parker, Wardell
Gray. E tevékenységéért Duke Ellington azt mondta a zenekarról, hogy az “a bebop inkubátora" volt. Hines szerződtette Billy
Eckstine és Sarah Vaughan énekeseket is, ám végül 1947-ben feloszlatta zenekarát, és csatlakozott a Louis Armstrong's All
Starshoz, amellyel 1951-ig maradt. Ezután saját kisegyütteseit vezette, hosszú ideig a San Franciscó-i Club Hangover volt ezek
otthona. 1957-ben Jack Teagarden all star formációjával, amelynek mintája az armstrongi együttes volt, mint társ-zenekarvezető
Európában turnézott. Hines az ötvenes és hatvanas években a háttérbe húzódott, és minden jel arra mutatott, hogy vége a nagy
napoknak. 1964-ben Stanley Dance író New Yorkban szervezett egy koncertsorozatot, és akkor minden megváltozott. Az egymás
után következő lemezfelvételek kamatoztatták a koncertek hatalmas sikerét, és ettől kezdve Hines a haláláig állandóan turnézott,
és sok lemezfelvételt készített. Bár a későbbi években a kísérő zenészek nagyon sokszor nem érték el a vezető nagyságrendjét, saját
invenciózussága a legmagasabb szinten volt, és a hetvenes évekbeli előadások némelyike elérte a fél évszázaddal korábbi, alapvető
jelentőségfa munkák szintjét Hines briliáns és dinamikus játékos, kiváló a technikája, amelyben drámai tremolókat használ.
Szólistaként invenciójának ereje fenomenális. Eredetileg együttesjátékos volt, később fejlesztette magát nagy szólóművésszé, ezzel
sok más zongoristától eltér, akik szólistaként kezdtek, és utána adoptálták stílusukat egy zenekarba. Hines innovatív
zongorastílust vitt a jazzbe, ahol világosan artikulálja a dallamot, amelynek vonalát gyakran jellegzetes tremolója a fúvósjátékosok
vibrátójára hasonlít. Mindez odavezet, hogy technikáját “trombitastílus'-nak nevezik. A Hinest példaképül választó zongoristák
számát igen nehéz meghatározni: nem túlzás azt állítani, hogy mindazok akik 1927 után jazz-zongorát játszottak valamilyen
formában, azon az úton jártak, amelyet ő jelölt ki. Bizonyosan hatott játéka Nat,, King' Cole-ra, Mary Lou Williamsre, Billy Kyle-ra
és Teddy Wilsonra, aki maga is a harmincas évek innovátorai közé tartozik. Ebben az időszakban talán Art Tatum az egyetlen, aki
csak saját csillagát követi.
Albumok: Earl Hines And His New Sound Orchestra (1954), The Earl Hines Trio 1(1954), Earl Hines At Club Hangover (1955), Earl
“Fatha" Hines Plays Fats Waller (1956), Earl “Fatha" Hines And His All Stars Vols 1 & 2 (1956), After You've Gone (1956), Here Is Earl Hines
(1957), The Earl Hines Trio 11 (1957), The Earl Hines Trio 111 (1957), The Jack Teagarden-Earl Hines All Stars In England (1957), The Earl Hines
Quartet 1 (1958), The Earl Hines Quartet 11 (1960), A Monday Date (1961), Earl Hines And His All Stars 1 (1961), Earl Hines And His All Stars
II (1961), Earl Hines With Ralph Carmichael And His Orchestra (1963), Spontaneous Explorations (1964), The Earl Hines Trio At The Little
Theatre, New York (1964), Fatha (1964), The Earl Hines Quartet 111 (1964), The Earl Hines Trio IV (1964), The Earl Hines Trio With Roy
Eldridge And Coleman Hawkins Live At The Village Vanguard (1965), Earl Hines And Roy Eldridge At The Village Vanguard (1965), Hines
'65/Tea For Two (1965), Blues In Thirds (1965), Paris Session (1965), Father's Freeway (1965), Once Upon A Time (1966), Hines' Tune
(1965), The Earl Hines Trio V (1966), Earl Hines At The Scandiano di Reggio Emilia (1966), Blues So Low (For Fats) (1966), Dinah (1966), The

126
Earl Hines Trio VI (1966), Blues And Things (1967), Fatha Blows Best (1968), A Night At Johnnie's (1968), Master Jazz Piano Vols 1 & 2
(1969), Earl Hines At Home (1969), Boogie Woogie On St Louis Blues 1(1969), Quintessential Recording Session (1970), Fatha And His Flock
On Tour (1970), Earl Hines And Maxine Sullivan Live A t The Overseas Press Club, New York (1970), Earl Hines In Paris (1970), It Don't Mean
A Thing If It Ain't Got That Swing (1970), Master Jazz Piano Vols 3 & 4 (1971), Jaki Byarddal: Duet (1972), Earl Hines I (1972), Solo Walk In
Tokyo (1972), Tour De Force (1972), Earl Hines Plays Duke Ellington Vols 1-3 (1972), My Tribute To Louis (kb.1972-73), Hines Does Hoagy
(kb. 1972-73), Hines Comes In Handy (kb. 1972-73), Back On The Street (1973), Live At The New School (1973), Quintessential Recording
Session Continued (1973), An Evening With Earl Hines And His Quartet (1973), Earl Hines Plays George Gershwin (1973), The Earl Hines
Quartet IV (1973), Swingin' Away (1973), Quintessential 1974 (kb. 1973-74), Earl Hines 11 (1974), One For My Baby (1974), Master Of Jazz
Vol. 2 (1974), Earl Hines At The New School Vol. 2 (1974), West Side Story (1974), Live! (1974), Fireworks (1974), Hines '74 (1974), At
Sundown (1974), The Dirty Old Men (1974), Jazz Giants In Nice (1974), Piano Portraits Of Australia (1974), Concert In Argentina (1974), Earl
Hines In New Orleans With Wallace Davenport And Orange Kellin Vols 1 & 2 (1975), Earl Hines Plays Duke Ellington Vol. 4 (1975), Earl Hines
At Saralee's (1976), Live At Buffalo (1976), Jazz Is His Old Lady And My Old Man (kb. 1977), Lionel Hampton Presents Earl ,Fatha" Hines
(1977), Giants Of Jazz Vol. 2 (1977), Earl Hines In New Orleans (1977), Father Of Modern Jazz Piano/Boogie Woogie On St Louis Blues 11
(1977), East Of The Sun (1977), Texas Ruby Red (1977), Deep Forest I (1977), Harry “Sweets" Edisonnal: Earl Meets Harry (1978),
Edisonnal, Eddie “Lockjaw" Davisszel: Earl Meets Sweets And Jaws (1978), Fatha's Birthday (1981), Deep Forest II (1982), Earl Hines Live
At The New School (1983). Antológiák: Louis Armstrong Classics Vol.3 (1928), Swingin' Down (193233), Fatha Jumps (1940-42) The
Indispensable Earl Hines (1944-66), Earl Hines Big Band (1945-46).
További információ: Stanley Dance: The World of Earl Hines.

HINTON, MILT -1910. június 23-án született a Mississippi állambeli Vicksburgban, Egyesült Államok. Hinton a húszas években
olyan művészekkel bőgőzött, mint Boyd Atkins, Tiny Parham és Jabbo Smith. A harmincas évek elején az egyik legmegbízhatóbb
és legelőretekintőbb kortárs bőgősként alapozta meg tekintélyét, amikor Eddie South, Erskine Tate, Zutty Singleton és Fate
Marable együttesével dolgozott. 1936-ban egy hosszan tartó periódusa kezdődött Cab Callowayjel. Nemcsak a kiváló rit-
musszekció oszlopos tagja volt, hanem szólistaként is működött. 1951-ben hagyta el Callowayt, utána szabadúszó session- és
stúdiózenészként dolgozott, számtalan lemezfelvételt készített. Sok felvételt készített jazzemberekkel, de nagyon sokszor
popénekesekkel dolgozott. Beceneve ,the Judge" (a. m. “a bíró") lett. Hinton a hetvenes és a nyolcvanas években számos turnét
bonyolított le, többek között Bing Crosbyval, fesztiválokon, klubokban lépett fel szerte a világon, emellett mint tanár és jazzfotós is
jelentős hírnévre tett szert. Hinton a jazzbőgőjáték különleges figurája, akinek a pályája a savingből a bebopba való átmenet
példája, sokoldalúságát mutatja, hogy popdalok sokaságát vették fel vele szinte mindenütt, ahol járt.
Albumok: The Mil t Hi n ton Quartet (1955), Milt Hinton With Manny Al barn's Orchestra (1955), Here Swings The Judge (1964-75),
Basically With Blue (1976), The Trio (1977), Back To Bass-ics (1984), We Three Live In New York (1985), Old Man Time (1989-90).
Antológia: Sixteen Cab Calloway Classics (1939-41).
További információ: Milt Hinton-David Berger: Bass Line.

HODES, ART -1904. november 14-én született az ukrajnai Nikolievben, elhunyt 1993. március 4-én. Szülei néhány hónappal
megszületése után emigráltak, és az Illinois állambeli Chicagóban telepedtek le. Zongorázni kezdett, és kamaszkorának vége felé
tánctermekben és klubokban játszott. Számos helyi zenekarral, így Wingy Manone-nal játszott, ám szólóelőadóként lett elismert.
A következő tíz esztendőben Chicagóban játszott, majd 1938-ban New Yorkba költözött, ahol Joe Marsala, Sidney Bechet, Mezz
Mezzrow és mások társaságában játszott egészen a negyvenes évek elejéig. Ebben az időben kísérletezett először
rádióelőadásokkal, nevezetesen lemezshow műsorokat csinált. Azután írni is kezdett, és néhány évig a jazz Record magazin
szerkesztője volt. Saját zenekarait is vezette számos klubban és étteremben New Yorkban és környékén, a negyvenes évek végén
visszaköltözött Chicagóba. A következő négy évtizedben zenekarokat vezetett, szólóban zongorázott, tanított, rádió- és televíziós
adásokat készített, mindezeket Chicagóban és környékén. A hatvanas években Truck Parham chicagói bőgőssel és Estelle “Mama"
Yanceyvel készített felvételeket. Hodes alkalmilag turnézott, járt Európában, Kanadában, ahol Jim Callowayjel dolgozott,
koncertjeiket felvették és Live From Toronto címmel adták ki hanglemezen. A nyolcvanas évek elején New Yorkban is fellépett. Hodes
játéka mélyen a blues és a stride zongorában gyökeredzik, mindez beépült pedagógusi munkájába, írásaiba, demonstrációiba,
segített a formákat életben tartani. 1977-ben számos korábbi, találó írását, amelyek a jazz Record részére készültek eredetileg,
könyv formájában is kiadta.
Albumok: Mama Yancey Sings, Art Hodes Plays Blues (1965), Someone To Watch Over Me (1981), Art Hodes: South Side Memories (1984),
Blues In The Nigh t (1987), Joy To The World - Yuletide Piano Solos (1987), Wally Fawkesszel: Midnight Blue (1987), Live From Toronto
(1988), The Music Of Lovie Austin (1988), Pagin' Mr Jelly (1988).
További információ: Art Hodes: Selections From The Gutter: Jazz Portraits From,, The Jazz Record".

HODGES, JOHNNY - 1907. július 25-én született a Massachusets állambeli Cambridge-ben, Egyesült Államok, 1970. május
11-én hunyt el. Hodges a jazz legjelentősebb altszaxofonosainak egyike. Számos más hangszert kipróbált, mielőtt kiválasztotta
azt, amelyik sugárzó romanticizmusának a legjobban megfelelt. Hodges nagyrészt autodidakta volt, számos kis bostoni és New
York-i bandában játszott a húszas évek elején, kis ideig Willie “The Lion' Smith együttesében is dolgozott, ahol Sidney Bechet
helyére került. Bechet tanította is egy kicsit:ez volt az egyetlen oktatás, amiben Hodgesnak valaha is része volt. 1926-ban
csatlakozott Chick Webbhez, akinél sógora, a zongorista és hangszerelő, Don Kirkpatrick dolgozott. Két évvel később Hodges
hosszan tartó, megszakítás nélküli és életre szóló kapcsolatot kezdett Duke Ellingtonnal. Hodges több száz lemezfelvételt készített
Ellingtonnal, sokszor csodálatosan szólózott, emellett volt néhány kompozíciója, amelyeket Ellington továbbfejlesztett, így a
,Jeep's Blues" és a “The Jeep is Jumpin' (a “Jeep" volt Hodges egyik beceneve, amit egy Popege-rajzfilm hőse után kapott. Emellett
becézték még “Rabbit"-nek is [a. m. “nyúl", ugyanis nagyon szerette a salátás, paradicsomos szendvicseket]). Hodges 1951-tól
1955-ig saját együttest is vezetett, amelyben egy rövid ideig John Coltrane is játszott. A zenekar slágere a “Castle Rock" című szám
volt. 1958-ban, majd 1961-ben újra az Ellington-zenekaron kívül dolgozott saját csapatával, de akkor is ellingtont stílusban.
Hodges képes volt piszkos, földhözragadt bluest játszana, ám igazán akkor volt elemében, amikor balladákat játszott. Játékának
friss csodáját tökéletesen megmutatták azok a kompozíciók, amelyeket külön az ő személyére szabottan alkotott meg Ellington és
Billy Strayhorn. A sok általa játszott és néha lemezre vett szám között volt az,, I Let A Song Go Out Of My Heart", a “Warm Valley",
a “Black Butterfly", az “Isfahan" (a “Far Est Suite"-ből) és az ,Empty Ballroom Blues". Hodges számos albumot rögzített Norman
Granz részére, köztük egy 1952-es sessionön Benny Carter és Charlie Parker altszaxofonosokkal és az orgonista Wild Bill
Davisszel készítettek felvételt. Minden egyéb dolga is kiváló, ám mégis elsősorban az Ellingtonnal való játéka miatt maradt meg az
emberek emlékezetében. Hodges hozzájárulása a Ellington band soundjához a harmónia csodája és különösképpen, ahogy a

127
balladákat játszotta. Halála egy korszak végét jelentette, mint Ellington maga megjegyezte: “zenekarunknak már sohasem lesz
meg ugyanaz a soundja". Hosszú karrierje során Hodges vitathatatlanul a jazz egyik legjobb altszaxofonosa volt. Igaz, a korai
negyvenes évek után Charlie Parker más irányokat szabott meg az altszaxofonnak, ám Hodges akkor is a hangszer gigászainak
egyike.
Albumok: Johnny Hodges At Buckminster Square (1951), Benny Carterrel, Charlie Parkerrel: Jam Session Vol. 1 (1952), The Jeep Is
Jumpin' (1952), At A Dance Party (1954), A Man And His Music (1955), Johnny Hodges And His Band (1955), Ellingtonia '56 (1956), Duke
Ellingtonnal: At Newport (1956), Johnny Hodges And His Orchestra I (1956), The Big Sound (1957), Johnny Hodges And His Orchestra 11
(1958), Not So Dukish (1958), Johnny Hodges And The Stuttgart Light Orchestra (1958), Ellingtonnal: Back To Back And Side By Side (1959),
The Smooth One (1959), Ellingtonnal: The Nutcracker Suite (1960), Master Of Jazz (1960), The Johnny Hodges Quintet (1960), The Johnny
Hodges All Stars/The Johnny Hodges-Harry Carney Sextet (1961), Johnny Hodges At The Sportpalast Berlin (1961), Johnny Hodges In
Scandinavia (1961), Johnny Hodges And Wild Bill Davis (1961), Johnny Hodges With Billy Strayhorn And His Orchestra (1961), Johnny Hodges
With Oliver Nelson's Orchestra (1962), Johnny Hodges And Lalo Schifrin (1963), Mess Of Blues (1963), Johnny Hodges With Claus Ogermann's
Orchestra (1963), Everybody Knows Johnny Hodges (1964), Wild Bill Davisszel: Blue Pyramid (1965), Davisszel: Wings And Things (1965),
Johnny Hodges With Lawrence Welk's Orchestra (1965), Johnny Hodges And His Orchestra 111 (1966), Johnny Hodges And His Orchestra IV
(1966), Earl Hinesszal: Stride Right (1966), Ellingtonnal: Far East Suite (1966), Triple Play (1967), Johnny Hodges And His Orchestra IV
(1967), Johnny Hodges And Earl Hines (1967), Rippin' And Runnin' (1968), 3 Shades Of Blue (1970). Antológiák: The Indispensable Duke
Ellington Vols 1/2, 3/4, 5/6 (1928-40), Love In Swingtime (193839), Ellingtonnal: The Blanton-Webster Band (1940-42), The Complete
Johnny Hodges Sessions 1951-1955 (1989,6 albumos dobozos kiadás).

HOGGARD, JAY -1954. szeptember 24-én született a New York államban levő New Yorkban, Egyesült Államok. Hoggard
gyermekkorában zongorázni és szaxofonozni tanult, majd Lynn Olivertől vett vibrafonleckéket. A Weslyan Universityn eredetileg
filozófiát tanult, de átment az etnomuzikológiai szakra. 1973-ban Európában turnézott egy trióval, amelyben a Weslyan két tanára
játszott: Jimmy Garrison bőgőzött és Clifford Thornton trombitált. Ezután a Yalen csatlakozott Anthony Davis (zongora) és Leo
Smith (trombita) együtteséhez.
Egy nyári tanzániai tanulmányút során megtanult a balo nevű a nyugat-afrikai xilofonon játszani. Az Egyesült Államokba
visszatérve a New Haven-i Educational Centre for Arts tanára lett. 1977-ben New Yorkba költözött, ahol Chico Freeman, Anthony
Davis, Sam Rivers, Cecil Taylor és James Newton (fuvola) rendszeres partnere volt. Vibrafonjátéka egyesek szerint tú1 bársonyos,
hiányzik belőle a drámai elem. Különleges érdeklődéssel fordul az etnikai zene felé, néhány ilyen együttesben játszik is.
Albumok: Chico Freemannel: Kings Of Mali (1977), The Search (1983), szóló: A Solo Vibes Concert (1978), Days Like These (1979),
Rain Forest (1980), Mystic Winds, Tropic Breezes (1981), Love Survives (1983), The Little Tiger (1991), James Newtonnal: Luella (1983).

HOLIDAY, BILLIE “LADY DAY" - Eleanora Fagan néven, 1915. április 7-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában,
Egyesült Államok, 1959. július 15-én hunyt el. Billie tíz-egynéhány évesen autodidaktaként tanult énekelni a Maryland állambeli
Baltimore-ban, ahol gyermekkorát töltötte egészen 1928 vagy 1929-ig (nem tudjuk pontosan), amikor is New Yorkba költözött. A
tények pontatlan ismerete és a mitikus elemek eltúlzása homályba burkolják korai éveit, annak ellenére, hogy a kutatók mindent
megtettek annak érdekében, hogy életpályáját a lehető leghitelesebben feltárják. Egészen a legutóbbi időkig (kb.1990) széles
körben elfogadott volt, hogy Holiday Baltimore-ban született, ahogyan azt maga az énekesnő is állította a Lady Sings The Blues
címe, 1956-ban megjelent önéletrajzában. Figyelembe véve hányatott gyermekkorát és azt, hogy anyja, Sadie Fagan és apja,
Clarence Holiday igen kis gyermekként vitték Baltimore-be - a szülök maguk is tizenévesek voltak, amikor Billie megszületett -,
nem lehet csodálkozni azon, hogy első éveivel kapcsolatos emlékei enyhén szólva nem megbízhatóak. Holiday szülei valószínűleg
soha nem házasodtak össze, és úgy tűnik, hogy nem is éltek együtt hosszabb ideig. Clarence Holiday bendzsón és gitáron játszott,
és a harmincas évek elején Fletcher Henderson zenekarával dolgozott. Homályos figura maradt, aki kislányát Fagan és más
rokonok gondjaira bízta. Mint turnézó zenekarok tagja, a húszas évek végén Holiday igen sokszor távol volt otthonától. Billie Ho-
liday szerint ez a vándorélet azt jelentette, hogy Baltimore is “csak egy alkalmi fellépés volt" apja úti programjában. A Henderson
bandnél 1932-ig betöltött állása idején megszakította a kapcsolatot a Fagan családdal és Billie szavait idézve “feleségül vett egy
Fanny nevű nyugat-indiai nőt". Billie-t azonban nem volt könnye lerázni, és miután anyjához költözött Harlembe, és amikor már
a lakbért sem tudták kifizetni, szembeszállt Clarence-szel a Roseland Ballroomban, ahol a Henderson-zenekar éppen
hosszasabban szerződésben állott, és megpróbált pénzt kicsikarni tőle, azzal zsarolva apját, hogy nyilvános botrányt csinál, ha
nem fizet.
Ezek az információk Holiday korai éveiről jellemzően illusztrálják, hogy milyen elnyomatásban, kegyetlenül kihasználva és
hihetetlen balszerencsétől sújtva élte ifjúságát. Megmutatják azt is, hogy Billie korán megtanulta, hogyan vészelje át a legnagyobb
szegénységet, a faji előítéletet és a fekete gettóban folyó élet igazságtalanságait már 15-16 éves korában, és mivel koránál többnek
nézett ki, akár 18 évesnek vagy idősebbnek is kiadhatta magát (ez volt az, amiért Clarence engedett Billie pénzkövetelésének, ami-
kor az azzal fenyegette meg, hogy a fiatal nőrajongók előtt papának fogja szólítani). Az említett értesülések sokkal szorosabb
kapcsolatra utalnak apa és leánya között, mint azt Holiday önéletrajzi kötetében nyilvánosságra hozta (függetlenül attól, hogy ezek
a homályos részletek mennyire megalapozottak). Ez a különös kapcsolat jellemző a Holiday családra. Clarence, aki több mint jó
képességű gitáros volt, viszonylag jó elismerést kapott azzal, hogy egy híres zenekar ritmusszekciójában játszott, de ellentmon-
dások vették körül. A harmincas évek folyamán, még 1937 elején bekövetkezett - észre is alig vett - halálát követően is számos
olyan könyvben, amely lemezkritikákat és jazzegyüttesek személyi összeállítását is tartalmazta, megtalálható Haliday vagy
Halliday néven, és arra is van bizonyíték, hogy Billie is használta alkalmanként ezt a nevet már azt megelőzően is, amikortól rá-
vették, hogy hivatásosként Billie Holiday néven szerepeljen. Apjának minden oka megvolt rá, hogy elködösítse a múltját. Billie
Clarence temetésén fedezte fel, hogy két féltestvére is van, egy fiú meg egy leány, akikről mindeddig nem tudott, akik
édesanyjukkal, egy láthatóan jómódú fehér nővel együtt jelentek meg. A jazztörténészek számára természetesen az az érdekes,
hogy összefüggést vélnek felfedezni az apa finom, laza, relaxált ritmusérzéke és az énekesnő saját csodálatos időérzéke és
swingelési készsége között, ez a fajta oldott swing előzőleg nem volt hallható énekesek lemezfelvételein. Es ez a ritmikai hozzáértés
még csak nem is a legfontosabb jellemzője Holiday forradalmian új stílusának. A hangszínbeli variációk és a vibrátó használata,
egy hangszeres jazzmuzsikushoz hasonló jártasság a frazírozásnál, a melódia ,kisajátítása", újraformálása és beleillesztése a jazz
kapcsolatrendszerébe, egy népszerű, divatos sláger szövegének olyan megközelítése, hogy hangsúlyozott jelentést kapjon az ő
különleges egyéniségének fényében, mindezek a kvalitások és még sok minden más egy igazi, eredeti művész tevékenységének
összetevői voltak.
Mivel Holidaynek igen csekély iskoláztatásban volt része, és tényleges zenei képzésben egyáltalán nem, rendkívüli kreativitása
elsősorban ösztönös volt. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy tiszta kiejtése, hangjának tökéletes kezelése, amikor egy témára

128
improvizált, hiteles azonosulása az érzelmek olyan skálájával, amely egy fényes estély optimista, örömteli, flörtölő hangulatától egy
kocsma nyers, közönséges, kiábrándult, de büszke és lendületes atmoszférájáig terjedt, mindez nem légből kapott valami volt,
amit mindennemű gyakorlat nélkül el lehet sajátítani. Jazzmuzsikus-nyelven szólva Holiday “lehúzta a maga idejét", mégpedig a
legkeményebb környezetben: a sötét New York-i zugkocsmákban (szesztilalom volt!) és a harlemi night-clubokban, mint például a
Pod's and Jerry's Log Cabin, a Yeah Man, a Monette Moore' s Supper Club, a Hot-Cha, az Alabama Grill és a Dickie Well's. Emellett
a helyi Elks klubokban is énekelt, hogy felcsípjen néhány dollár borravalót, bár kamaszkorában az éneklést még mint természetes
létformát fogta fel, nem gondolva rá mint bevételi forrásra. Mihelyt azonban rájött arra, hogy ebben pénz van, elhatározta, hogy a
megélhetése érdekében fog énekelni. A szegénység maga volt az indító ösztönzés, ami erre sarkallta, de azt az elhivatottságot, amit
az első perctől kezdve a jazzművészet irányában mutatott, nem könnyű megmagyarázni. Semmiféle elméleti okoskodással nem
juthatunk közelebb Holiday látszólag ösztönös zenei adottságainak megértéséhez. Mildred Bailey, egy tehetséges és abban az
időben már befutott jazzénekesnő igen korán értesült arról, hogy egy új hang tűnt fel a 133. utcában - melyről maga Holiday azt
írja, hogy “az igazi jazz utcája volt a harmincas évek elején'. Bailey elment a harlemi klubba meghallgatni Holidayt, hogy maga
alkothasson ítéletet az új énekesnő értékeiről. Bailey, akiről nehezen feltételezhető, hogy elnézően ítélte volna meg bármelyik
lehetséges riválisát, elismerően mondta férjének, a vibrafonos-xilofonos Red Norvónak: “Az a lány érti a dolgát". A ,,dolog" szót
nehéz lenne meghatározni, mint azt a zsenialitás esetében mindig nehéz megfogalmazni, de aminek Holiday a birtokában volt, azt
nem lehetett tanulás révén megszerezni.
Maximalista volt stílusát illetően, amely kitűnő hallásából és vele született jó ízléséből következett, valamint abból a
céltudatosságból, amely arra irányult, hogy művészi eszközök segítségével kompenzálja nem túl erős hangja és nem nagyon széles
hangterjedelme miatti hátrányait. Ha megismerjük gyermekkorának szörnyű körülményeit, a brutalitás jelenlétét és a biz-
tonságérzés teljes hiányát, akkor még inkább meghökkentő az a kérlelhetetlen erkölcsi szilárdság, amit művészetében Billie
Holiday megvalósított. Az anya, Sadie Fagan nem volt képes családját összetartani, hiszen nyomorgó fekete volt, csekély anyagi
támogatást kapott Clarence Holidaytől, számára nem volt más választás, mint alkalmazottként házimunkát vállalni tehetősebb
családoknál. Érzett ugyan felelősséget Billie-ért, aggódott erkölcsei miatt, de ritkán volt abban a helyzetben, hogy ellenőrizhesse a
gyermeket, pedig Billie igényelte volna a gondoskodást. Whitney Balliett jazzkritikus írja, hogy Billie “igazi vadóc volt",
kamaszlányként Baltimore-ban egy katolikus javítóintézetbe küldték tízesztendős korában, és két évvel később megismerkedett a
prostitúcióval. Holiday következetesen állította, hogy hamis vádak alapján küldték az intézetbe, amelyeket valaki olyan tett ellene,
aki szerette volna megerőszakolni, és hogy igen fiatalon, még szűzen megerőszakolták. Vitathatatlanul van igazság ezekben a
későbbi állításokban és azok között, akik őt serdülőkorában ismerték, senki sincs, aki vitatná, hogy igazi független szellemű
gyermek volt, aki makacsul elutasított minden kompromisszumot az általa fontosnak tartott elvi kérdésekben. Holiday saját
szerzeményű ,Billie 's Blues" című számának keserűen gúnyos, de önmagával elégedett szövegében a következőképpen foglalja
össze saját képességét a túlélésre: “Nem vagyok csinos, a hajam se bodorított, de anyám megtanított valamire: és ez átsegít engem
ezen a világon“.
Holiday külsején, bőrszínén és olyan adottságain kívül, mint a hangja, örökölt néhány kiváló emberi tulajdonságot és
jellemvonást, mint lendületesség, kitartás, határozottság, melegszívű és nagylelkű természet, a konyhaművészet és a jó ételek
szeretete és nem utolsósorban a jazzmuzsikusok társaságának élvezete. Sadie Fagan szelíden próbált hatni akaratos lányára, és
tőle telhetően igyekezett a lehető legbiztonságosabb életvitelt kialakítani. Valójában az igazi csoda nem az, hogy Holiday legyőzte
hányatott ifjúságának traumáit és egészséges, vonzó, ifjú nővé fejlődött, akiben megvolt a természetes méltóság, az elragadó báj,
az önbizalom és egyfajta érzékiség, amely igen erőteljes reakciót váltott ki férfi hallgatóságának többségéből. Ez is elég csoda volt,
de még inkább az, hogy az ismeretlenségből feltűnt valaki a zenei színpadon, egy merőben új jazz énekstílussal, amely egészen ere-
detien hangzott, és ez egy csapásra a legfontosabb új sztárrá tette azok szemében, akik jó füllel és ítélőképességgel rendelkeztek
ennek felismerésére.
Ilyen volt Benny Goodman, akárcsak Norvo és Bailey, valamint a jó kapcsolatokkal rendelkező lemezkiadó, az új tehetségek
felfedezője, John Hammond. Sokszor elhangzott már, hogy egy előadóművész hírneve és sikere nagymértékben függ attól, hogy a
megfelelő időben éppen a megfelelő helyen legyen. Holiday esetében ez a szerencsés pillanat akkor következett be, amikor Monette
Moore mulatójában Hammond meghallotta őt énekelni. 1933 elején Hammond még csak 22 éves volt, de már rendszeresen járta a
harlemi mulatókat, ahol jazz és blues előadók voltak fellelhetők. A szóban forgó estén azzal a szándékkal jött a 133. utcai klubba,
hogy meghallgassa Monettet, de a már tíz év óta lemezfelvételeket készítő bluesénekes helyett Hammond egy ismeretlen lányt
hallott, aki Monette helyett (aki éppen egy Broadway show-beli fellépése miatt hiányzott) ugrott be, és aki azonnal felkeltette
érdeklődését. “Ismert dalokat énekelt, azonban oly módon, hogy azokat teljesen a sajátjává formált" - írta később Hammond az
önéletrajzi kötetében, dicsérve Holiday kitűnő szövegmondását és frazírozása képességét. Hammond tollából jelent meg az első
méltatás Holidayről nyomtatásban. 1933 áprilisában a Melody Maker-ben Hammond az alábbiakat írta: “Ez a hónap egy igazi
felfedezést hozott egy Billie Halliday nevű énekesnő személyében“ - ismét a Billie nevével kapcsolatos bizonytalanság. Ráadásul
sohasem érezte magáénak keresztnevét, az Eleanorát, bár édesanyja folyton ezt használta, és felvette gyermekkori kedvence, Billie
Dove filmszínésznő keresztnevét, aki Holiday számára a ragyogás és a hírnév megtestesítője volt. “Bolondultam érte“ - emlékezett
vissza Billie -, “megpróbáltam a hajamat úgy fésülni, ahogyan az övé volt, és végül kölcsönvettem a nevét is." Ha a filmsztár előnyös
hatással volt Billie-re, mint modell a fellépése terén - és utólag már az is egyértelmű, hogy nehéz lett volna ettől jobban hozzáillő
nevet találni -, akkor leszögezhetjük, hogy zenei fejlődésében viszont a két legfontosabb kulcsfigura és inspiráló hatású
személyiség Bessie Smith és Louis Armstrong volt. Visszaemlékezéseiben megemlíti, hogy Baltimore-ban képes volt mindenféle
megbízásokat lebonyolítani “egy sarki nőnek" csak azért, mert a nő (valójában egy nyilvánosház madámja) megengedte neki, hogy
Bessie Smithlemezeket hallgasson, aki a húszas évek klasszikus bluesénekeseinek legjobb képviselője volt. Ugyancsak ott voltak
a trombitakirály, Armstrong lemezei. Holiday erről azt mondta: “Sokszor elvertek gyermekkoromban azért, mert az ő lemezeiket
hallgattam. Úgy hiszem, kilencéves lehettem akkortájt. Azóta is hallgatom Louis és Bessie lemezeit. Biztos, hogy utánoztam Louist
és Bessie-t, de nem hangról hangra. Zenéjük inspirált engem..." Holiday állítását korai lemezfelvételei igazolják.
Bár Armstrong trombitajátékának és énekstílusának halvány hatása kimutatható Holiday éneklésében, az összhatás egészen
egyéni jellegű. Az, ahogyan Billie Holiday a dalszöveget sajátos módon kezelte, nem vethetd össze a korszak bármelyik más
énekesével sem. Amikor elkészült egy dal kidolgozásával, az teljesen másként hangzott, telve volt átvitt értelmű jelentésekkel, és
egészen megváltozott a hangszín, a dallam és a kiejtés százszoros átalakítása során. Amit Holiday megtanult két emutett példaké-
pétől, az az volt, hogy mindig megtalálja saját legjobb kifejezésmódját arra, amit mondani akar és ezután ragaszkodjon hozzá,
abban a meggyő-ződésben, hogy ez legalább olyan j6 stílus, mint bármi, ami megelőzte, vagy követni fogja azt. Benny Green rádiós
és író (az A Billie Holiday Memorial címe lemezalbum borítójára írott szövegben) utal Holidaynek a szokásos kommersz receptek
elfogadásával szembeni következetes ellenállására, és annak állandó hangoztatására, hogy képtelen lenne énekstílusát
megváltoztatni. “Nem tette, de nem is tudta volna megtenni, hogy egy dalt pontosan úgy énekeljen el, ahogyan az le van írva, mert
egyszerűen nem így volt programozva" - magyarázza Green, majd rátapintva a lényegre, még hozzáteszi: “Vagy pontosabban

129
fogalmazva, nagyon is erre volt programozva éppen a saját művészetében való hajthatatlansága miatt. Holiday énekének leme-
zeken rögzített zenei hagyatéka döbbenetesen friss, élő, makulátlanul jazzes ízlésű és mindenek felett szégyentelenül őszintének
hat ma is. Ez az a pont, ahol John Hammond bejön a képbe, mint meghatározó tényezd Holiday jövője szempontjából. Szerencse
nélküli életében az igazi fordulatot Hammond jelentette, mivel neki megvolt a hatalma és az akarata is ahhoz, hogy egyengesse
azok karrierjét, akiket érdemesnek talált erre. Kezdettál fogva tapasztalható lelkesedését az ígéretes tehetségű fiatal énekesnő
iránt jól mutatja, amit akkoriban írt: “Hihetetlenül szép, és jobban énekel, mint bárki, akit valaha is hallottam." - Ezek a sorok a
Melody Makerben 1933-ban kerültek kinyomtatásra. Hammond tekintélyével élve “szokásba hozta, hogy ismeréseit tömegesen
Harlembe hozza Billie-t meghallgatni". Benny Goodman osztotta Hammond jó véleményét, és egyetértett azzal, hogy lemezt
készítsen vele. 1933 novemberében és decemberében három alkalommal jöttek össze Goodmannel a lemezstúdióban, de csak két
dalt rögzítettek egy kilenctagú stúdióegyüttessel, akiknek többsége idegen volt az akkor már ideges Holiday számára. Billie első
rögzítésre került felvétele a “Your Mother' s Son-in-Law", a második pedig a ,Riffin' The Scotch" című könnyű súlyú novelty
kotyvalék volt.
Ez a bemutatkozás nem volt alkalmas rá, hogy Holiday megcsillogtathassa művészetét, mert az az elgondolás, hogy egy új
énekesnő egy olyan lemezen mutatkozzék be, ahol a kísérő hangszeres zenészek mind tudásban, mind hírnévben jóval felette
állnak, mint maga Goodman, Jack Teagarden pozanos vagy a többi szólista, az igazat megvallva, nem volt túl szerencsés. Igaz, a
cél is az volt, hogy zenekari énekesnőként szerepeljen. Végül is Holiday jól megoldotta a feladatot, éneke rányomja a bélyegét a
felvételre, és elég magabiztosan szól, ami nagy eredmény volt, különös tekintettel arra, hogy egy olyan fiatal fekete
előadóművészről volt szó, akinek semmi tapasztalata nem volt a lemezfelvételről, és saját bevallása szerint “félt a mikrofonba való
énekléstől". Hammondnak csalódást okozott a lemezen történt bemutatkozás, az eladás is rosszul ment, és igen csekély
visszhangja volt a maga idejében az egésznek, jóllehet visszatekintve jelentősége egyértelmű. Holiday karrierje beindult, és amint
azt Hammond megállapítja önéletrajzi kötetében, ezek az akkor nem kellően értékelt felvételek “ma a gyűjtő klasszikusai" és még
azt is hozzáteszi, hogy mind Holiday, mind Goodman “óriás lépést tettek előre". Tekintettel arra, hogy nem voltak nagy elvárásai,
a “Lady" maga nem volt csalódott. Becenevét már a harlemi klubokban való fellépése idején elnyerte, célozva királynő-re
emlékeztető, méltóságot sugárzó megjelenésére. Lester Young még megtoldotta ezt a becenevet, tipikusan személyes
vonatkozással és Lady Day-nek hívta Billie-t. Holiday hasonlóan viszonozta a dolgot: “Én pedig Presidentnek (a. m. Elnök)
neveztem őt, és valójában én voltam az elnökhelyettes a Viperák Társaságában. Mi voltunk a harlemi királyi család." Azokban az
időkben nem volt szokásban a szerzői jogdíj rendszeres fizetése, így, mint Holiday visszaemlékezett, körülbelül 35 dollárt kapott
egy lemezfelvételért. Az a tény, hogy lemeze forgalomba került, nem nagy jelentéséggel bírt, Holiday maga sem értékelte túl egyik
felvett dalt sem, jóllehet ez nem zárta ki, hogy repertoárján tartsa éket, akár a klubban, akár más fellépésén, akár a jövőbeni
lemezfelvételeken.
Visszatekintve, Holiday egy 1956-os rádióinterjújában elmondta Willis Conovernek, hogy éneklése “olyan magas és nevetséges
hangzású volt", hogy a “Your Mother's Son-in-Law" akár egy komikus szám is lehetett volna. Valószínű, hogy Holiday túlságosan
is aláértékelte ezt a számot, amely - vidám és szellemes szövegével - nagy siker lett Valaida Snow énekesnő eléadásában a
Blackbirds Of 1934 című showban. Holiday folytatta fellépéseit a különböné mulatóhelyeken és 1935 elején karrierje újabb
lendületet kapott, azzal, hogy egyhetes szerződést kapott az Apollo Theatre-ban, amely Harlem leghíresebb - és az éppen feljövőben
levő művészek számára félelmetes hírű - szórakoztató központja. Az alig húszéves Holiday annyira félt az Apollo hírhedten kritikus
közönségétől, hogy úgy kellett betuszkolni a színpadra. Az első szám után visszanyerte nyugalmát, a harmadik számának
választott “The Man I Love" végén már igazi szívből jövő tapsorkánt vívott ki. Az Apolló egy újabb szerződéssel jutalmazta. “Billie
visszatért az Appolóba az 1935. augusztus 2-án kezdődő hétre', írja John Chilton, a Billie's Blues című életrajzi kötetében “csak
ekkor változtatta meg nevét a plakáton: A Halliday helyett Holidaynek nevezte magát".
Ekkoriban a lemezstúdióba is visszatért (1935. július 2-án), és igazi nevét használva dolgozott egy felvételsorozaton, amelyet
Hammond szervezett és Teddy Wilson vezette a zenekart. Wilsonban, aki rutinos és érzékeny zongoraművész volt, Holiday
megtalálta azt a szimpatikus partnert, akire szüksége volt ahhoz, hogy tehetségének teljes skáláját kifejthesse. A négy dal, amelyet
erre az alapvető fontosságú lemezfelvételre kiválasztott, meglehetősen átlagos volt, kettő közülük pedig, az “I Wished Ön The Moon
' és a “Miss Brown To You" filmbetétdalok voltak. A fesztelen légkörű, jam sessionre emlékeztető oldott hangulat nagyon kedvére
volt Holidaynek. Méltó módon reagált Teddy Wilson mesteri zongorakíséretére és szólóira, valamint Goodman, Roy Eldridge és Ben
Webster briliáns játékára és hasonló jazzóriások játékára az elkövetkező hanglemezfelvételek alkalmával. A zenészek cserében
Holiday énekmódja ritmikai hajtóerejének és újszerű varázsának inspiráló hatását élvezték. Hammond, aki az akkor éppen New
Yorkban fellelhető legjobb zenészeket szerződtette, azt a stratégiát követte, amely lehetővé tette, hogy ezek a lemezfelvételek abban
az oldott légkörben készüljenek, amelyet mindig is igyekezett kialakítani. Igyekezete sikerrel járt, és a Wilson-Holiday lemezsorozat
olyan hírnévre tett szert, hogy a harmincas évek legjobb jazzfelvételei a kisegyüttessel kísért énekes kategóriában. Hammond
szorosan együttműködött Wílsonnal a zenészek és a zeneművek kiválasztásában, minden lehetőt megtett a felvételeken használt
hangszerelések megfelelő kialakítására, és mindketten egyetértettek abban, hogy tartson külön találkozókat a zenekarvezető és
Holiday annak érdekében, hogy megkíméljék az énekesnőt (és a zenekart is) a hosszú, idegtépő próbáktól. Ennek a gyakorlatnak
különféle előnyei között feltétlenül meg kell említeni azt, hogy csökkentette a lemez előállítási költségeit, ami ideális volt a
kibontakozóban lévő wurlitzerhálózat számára. A zenészeknek a stúdióban már csak rutinfeladatokat kellett megoldani, ehhez,,
bead arrangement"-ek (a. m. vázlatos, fejben is megjegyezhető hangszerelések) álltak rendelkezésükre, kizárva ezzel a költséges
fizetett hangszerelések szükségességét, és minden felvételi ciklus alkalmával legalább 3-4 használható számot tudtak ily módon
produkálni. A lemezeket elég jól megfizették, mivel megfeleltek a wurlitzerhálózatot ellátó kereskedők igényeinek.
A harmincas évek közönsége, köztük az európai lemezgyűjtők, el voltak bűvölve a tölcséres gramofonokból és a wurlitzerek
hangdobozából áradó csodás hangoktól és nem érdekelte őket a lemezeladás statisztikai oldala, vagy a profit alakulása. Holiday
személyében adott volt egy felemelkedőben lévő sztár, aki képes volt az átlagos táncdalokat egy elsőrendű blues vagy ballada
érzelmi töltésével előadni. Ezek a 78-as fordulatú lemezek, akár Wilson, akár Holiday neve alatt kerültek kiadásra, garantáltan j6
minőségűek voltak. 1936. július 10-étől Holiday egyébként elérte, hogy a Vocalion labelen saját bandája legyen. A zenészek
gyakran változtak, Wilsont is időről időre más zongoristák helyettesítették, mégis csaknem minden lemez egy újabb felfedezés
varázsával hatott, és tartós sikert biztosított. Az ifjú rajongók rendkívüli módon kedvelték Holiday munkáját, anélkül, hogy
pontosan meg tudták volna fogalmazni, hogy miért. Ekkor azonban Holiday abba a tévhitbe esett, hogy meg kell változtatnia és
továbbfejlesztenie expresszív technikáját. Rajongótáborának “kemény magját" képező szakértők egy csoportja úgy érezte, hogy
Holiday leszálló ágba került.
Miután fellépett néhány- a korábbinál tekintélyesebb - helyen, Holiday Count Basie (193738) és Artie Shaw (1938) zenekarával
énekelt. Élvezte a zenészek társaságát, akiknek nagy része rendkívül értékelte Holiday nyitott szellemiségét, amelyet úgy
fogalmaztak meg, hogy olyan volt, “mintha a fiúk egyike lett volna", és igen nagyra tartották mint énekesnőt is. (Zenekari
énekestársa ebben az időben a bluesénekes Jimmy Rushing volt.) Az említett jó viszony ellenére a Basie-nél töltött idő nem nem

130
volt felhőtlen boldogság Holiday számára, a turnék kellemetlenségei, a menedzserek elutasító magatartása, akik nem kedvelték
ún. “szélsőséges' stílusát, vagy barátai kritikája, amikor azt tanácsolták neki, hogy igazítsa éneklését a zenekar vélt elvárásaihoz -
mindezek megkeserítették életét. Lady Day a szokásos módon elutasította a kompromisszumokat. Mindezen nehézségek
megkoronázása az volt, amikor 1937. március 1-jén egy, a texasi Dallasból történt távhívás révén értesült apja haláláról. 1938.
februárjában felmondott Basie-nél, vagy elbocsátották, és bizonyos kikötésekkel a turnééletre vonatkozóan, csaknem azonnal
Artie Shaw-hoz szerződött, és újra koncertezett, mégpedig ezúttal egy fehér zenekarral. Konfliktusokba keveredett a fajgyűlölőkkel,
főleg a faji elkülönítés gyakorlatát folytató déli államokban, és még az év vége előtt otthagyta Shaw-t. Ez volt végső búcsúja a
zenekari tagságtól, ezt követően már csak szólóénekes-ként lépett fel. Érdemes megemlíteni, hogy Artie Shaw-val Holiday csak egy
számot vett fel, 1938. július 24-én az “Any Old Time"-ot, és még ez is sértődést okozott közöttük, bár a szemrehányást inkább a
zeneműkiadóknak és a hanglemez-producereknek kellene címezni, akik ragaszkodtak hozzá, hogy a tulajdonukban levő dalokat
többé-kevésbé a leírt módon hallják vissza. Szerződésbeli kötelezettségek ütközése is felmerült, Holiday ugyanis aláírt egy olyan
kitételt az egyik társaságnál, mely megtiltotta neki lemez felvételét más kiadónál, és így elkerülhetetlen anyagi viták is keletkeztek.
Művészetének védelmében el kell mondani, hogy Billie az “Any Old Time" refrénjét saját kútfőből megváltoztatott szöveggel és
mondanivalóval fűszerezte. Az érzelmi melegség Holiday számára mindig alapvető fontosságú volt, ha egy zenei együttműködés
becslése szerint sikeresnek ígérkezett, és a Shaw-val való munkája egyértelműen ebbe a kategóriába esett, ezért még inkább
szomorú, hogy szakításra került sor közöttük.
1954 februárjában egy angliai látogatásakor így magyarázta meg a Melody Maker riporterének az általa szimpatikusnak tartott
zenekari kíséretről kialakított véleményét: “Azokkal a zenészekkel szeretek együtt dolgozni, akik jól játszanak, mialatt énekelek,
anélkül hogy engem elnyomnának. Mindig bolondultam Lester Young tenorszaxofon-játékáért. Úgy fújt, ahogy én szeretem, nem
próbálta meg elnyomni az énekest. Teddy Wilson ugyanúgy, Buck Clayton trombitás szintén. És Johnny Hodges is mindig a
kedvencem marad." Az ének és a hangszeres zene szeretete a jazz ezen generációjánál a kezdettől fogva egységben állt. De hogyan
érték ezt el? Hammond magyarázta meg: “Engem is meglep, hogy mennyire véletlenül voltunk képesek összehozni ilyen all star
együtteseket. Nem igaz, hogy nem tudtuk, hogy milyen nagy emberek voltak ezek. Tudtuk. Egyszerűen az aranykor volt...
bőségben voltak a kiváló felkészültségű előadók minden hangszeren. És az anyagiakra még nem hajtottak annyira rá, minden
zenész a szakszervezet által szabályozott bérskála szerint volt fizetve." Az is meglepő, hogy olyan kezdő énekesnő, amilyen Billie
akkoriban volt, azonos hőfokon és művészi színvonalon volt képes dolgozni ezekkel a tapasztalt profi zenészekkel. Wilson is
megerősíti az akkori hivatásszeretet jelentőségét: “Azok a lemezfelvételek igazi élvezetet jelentettek. Mivel mindenki tudta, hogy a
lehető legjobbakkal játszik együtt, mindenki mindenkire serkentőleg hatott az adott stúdiómunka során. Ez az oka annak, hogy
ezek a lemezek még negyven év távlatából is jónak minősülnek." Mi ma még hozzáadhatunk tíz vagy húsz évet ehhez a számhoz,
miközben el kell fogadnunk, hogy azokat a feltételeket, amelyek akkoriban együtt voltak, és ideális körülményeket jelentettek
ezeknek a rövid terjedelmű jazz mesterműveknek a létrehozására, ma már nem lehetne biztosítani.
Minden valószínűség szerint azok a gramofonlemezek álltak a legközelebb Billie szívéhez, amelyeket Wílsonnal, a hőn szeretett
Lester Younggal és kedvenc trombitásával, Buck Claytonnal együtt vett fel. Egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy a Holiday és
Young közötti zenei és érzelmi azonosulás élete legjobb teljesítményét inspirálta. Kétségtelenül ezek a lemezek és mások, amelyek
1935-1942 között készültek, “a jazz koronaékszerei" között vannak, mint ezt Dan Morgenstern, a Rutgers Universityn működő
Institute of Jazz Studies igazgatója mondta, és gondos tanulmányozást és új kiadásokat érdemeltek ki. Vannak dalok és
interpretációk, amelyek a jónál is jobbak, mások viszonylag gyengébbek - a spontán felfogás következtében -, de Billie adottsága a
szövegek átformálására képessé tette őt arra, hogy a “süket dumát költészetté" varázsolja, mint Morgenstern kifejezte.
1939 elején Holiday karrierje nagy lépést tett előre. Ismét Hammond nyújtott segítő kezet, valamint Barney Josephson, aki
arról álmodott, hogy New York müvésznegyedében, a Greenwich Village-ben egy olyan night clubot üzemeltet, ahol nem lesz faji
elkülönítés. Hammond is egyike volt azoknak, akik anyagilag hozzájárultak a beruházáshoz, és amikor felkérték arra, hogy az
alkalomhoz illő programra tegyen javaslatot a liberális pártfogóknak, ő Holidayt ajánlotta. Így történt, hogy 1939 januárjában a
Café Society-nek keresztelt mulatóban Billie Holiday adta a nyitókoncertet Frankie Newton zenekarával, egy csapásra meghódítva
a vegyes (fehér és színes bőrű) közönséget, és sztár mivoltának bizonyítékát adta az új helyen is, amelynek jelmondata a
következőképpen hangzott: “Rossz hely jó emberek számára." Holiday közel kilenc hónapig lépett fel itt, ez idő alatt kapott egy
híressé vált dalkölteményt, a ,Strange Fruit"-ot, Lewis Allen tiltakozását a lincselés ellen, amely igazi lemezsiker lett, és nemzetközi
hírnevet szerzett neki, mint a szociális elkötelezettségű balladák szálláscsinálójának. Azok, akik jól ismerték Billie-t, esküsznek
rá, hogy kezdetben gyanakodott a szerző indítékaira nézve, és vonakodott nyilvánosan előadni a ,Strange Fruit"-ot Josephson
külön könyörgése ellenére is. Amikor végül is kötélnek állt, még akkor is ostoba döntésnek tartotta, csak az befolyásolta, hogy a
dal lenyűgöző hatást gyakorolt a közönségre. A dalt továbbra is azonosították Holidayjel, aki 1939. április 20-án lemezre vette ezt
a sokat vitatott számot a Commodore lemezmárka számára, mert saját lemezkiadója megtagadta ennek kiadását. A vélemények
élesen megoszlottak a “Strange Fruit" lemezváltozatát illetően, és vitatták annak hatását Holiday ösztönös mű-vészetére és
ízlésére. A kritikusok féltek attól, hogy a dal feszélyezettséget válthat ki Billie-nél, amely lerombolhatja a korai évek különösképpen
ártatlan értékeit. Egyeseknek az volt a véleményük, hogy Billie végeredményben népszerű dalok énekese, nem komoly zenét csinál,
de a zenét komolyan veszi. A “Strange Fruit" után protest song előadónak kiáltották ki. Ez azért volt veszélyes, mert ő is komolyan
hitte magáról, hogy egy drámai alkat, aki beavatkozhat a társadalmi harcokba is. Mi volt Hammond ítélete a ,,Strange Fruit"
történetéről?,,A botrány segítette a karrierjét, (mégis) úgy gondolom, hogy sok vonatkozásban, mint művésznek, kárára vált."
Különbséget kell tenni az élő előadás és a lemezfelvétel között: a vizuális hatás, az énekesnő megjelenésének nyugalma és szépsége
szinte hipnotikus hatást gyakorolt a közönségre, és a lincselésellenes szöveg az ő élő közvetítésében ritkán maradt őszinteségével
hatástalan a hallgatóságra, függetlenül attól, hogy kis létszámú, vagy nagy tömege volt, fekete vagy pedig fehér. A Commodore
78-as fordulatszámú lemezén az előadás őszintesége ugyancsak kétségtelenül nyilvánvaló (miután egy kissé kétes hangszeres
bevezetés teremti meg a szükséges hangulatot), mivel Holiday ügyel arra, hogy szenzációhajhászó sokkolás és sallangok nélkül
közvetítse a dal komor üzenetét, mint mindig, bízva saját jól bevált előadásmódjában. A lemez jól futott Amerikában, és
Európában is meglehetős sikert aratott, ahol érthetően ritkaságszámba ment. A dal lemezfelvételekor további három számot is
rögzítettek a Commodore számára, mindegyik közepesen gyors szám, és előtérbe helyezi az énekesnő szerepét. Holiday az előző
estén felvette a “Fine And Mellow" című bluest is, csak úgy mellékesen, Milt Gablernek, a Commodore munkatársának erős
unszolására, mely történetesen Billie “legtöbb példányszámban eladott lemeze" és repertoárjának állandó darabja lett. Eredetileg
a “Strange Fruit" túloldalán adták ki ezt a bluest, és az volt a cél vele, hogy segítse ennek a 78-as lemeznek az eladását, mivel a
protest songról az volt a kiadó véleménye, hogy a számos rádióállomás többsége nem meri majd lejátszani, mivel túlságosan lázító
hangneme. Bár Holiday neve az átlag közönség szemében öszszeforrott a blues fogalmával (,,Billie 's Blues", “Lady Sings The
Blues" stb.), ő nem volt e stílus specialistája, és nem is tartotta magát bluesénekesnőnek, ehhez talán Bessie Smith iránti rend-
kívüli tisztelete is hozzájárult, akit “A Blues Császárnője" címmel illettek.
lain Lang skót író egyszer azt írta, hogy Holiday hangja azt jelentette a swingkorszak számára, amit Bessie Smithé a húszas évek

131
jazzében, és ahogyan a jazz továbbfejlődött a negyvenes és az ötvenes években, Holiday pozitívan, bár néha nem túl bölcsen
válaszolt a zenei és a társadalmi légkör változásaira. Már a harmincas években erős dohányos volt (nemcsak dohányt, de mari-
huánát is szívott), szerette az alkoholt, jókat evett, sokat költött ruhákra és szenvedélyes vásárló volt, szexuális étvágyáról is
legendák szóltak, belevetette magát a negyvenes évek keménydrog-kultuszába is, amikor ez az életmód kialakult. Jó néhány zűrös
szerelmi ügybe bonyolódott, nem voltak már újdonságok számára az ilyesmik, de 1941. augusztus 25-én feleségül ment Jimmy
Monroe-hoz. Sajnos a házasság nem könnyítette meg a helyzetét, és rövid időn belül el is váltak. Senki nem tudja megmondani,
hogy pontosan mikor és kitől kapta az első adagot, de Holiday erős kábítószer-élvező lett, elő-ször ópiumot, később heroint
fogyasztott. A részletek nem fontosak, de azt el kell mondani, hogy a kábítószer-használat először stimuláló hatással volt az
éneklésére, ám a viselkedése egyre kiszámíthatatlanabbá vált, és megbízhatatlan híre kezdett kialakulni. Most végre tehetségével
arányban keresett, jelentések szerint heti 1000 dollárt, ami abban az időben meglehetősen nagy összeg volt, de ennek körülbelül
a felét a “szokására" költötte, ahogyan ő a drogot nevezte. Mindazonáltal megkapta a közönség elismerését, amit annyira kívánt. Az
Esquire magazin első népszervségi listáján 1943-ban a kritikusok a legjobb énekesnőnek választották meg, lekörözve a második
helyezett Mildred Baileyt és Ella Fitzgeraldot, aki harmadik lett.
A negyvenes évek közepén Holiday igazi sztár lett kábítószer-problémái ellenére is, és egyik kísérőzenésze évekkel később is
Billie-nek a zenéhez fűződő rendkívüli kötődését emlegette. A Decca lemezgyár részére készített 78-as lemezeken - 36 számot vett
fel így -, amelyeken olyan kommersz kíséret található, mint például egy tucat körüli számon vonósok és két számnál énekegyüttes
is, technikailag egyenrangúak a beérett Holiday legjobbnak ítélt felvételeivel, bár a korábbi, forradalminak mondható elő-adásmód
sokkal kiszámítottabb és modorosabb lett. Ennek kompenzálására Holiday fokozta előadásmódjának érzelmi fűtöttségét, amely
azon elképzelésével volt összefüggésben, hogy neki meg kell érintenie az emberek lelkét. Ezek között a 78-as lemezek között,
amelyeket 1944 októbere és 1950 márciusa között rögzítettek, megtalálható a jazzéneklés számos ékköve - többek között a “Lover
Man", a “Porgy", a “Good Morning Heartache", a “You Better Go Now", és egy ragyogó példája annak, hogy Lady Day újra
csúcsformában van mint a savinges frazírozás kirobbanó, de mégis tiszteletet parancsoló királynője: a közepes tempójú, bluesszal
átitatott “Now Or Neve". Ebben a számban Holiday és a zenekar igazán imádkozik, az énekesnő még a szavak kiejtésével is ki akar
fejezni valamit. Hogy teljessé tegye ezt a lemezre vett anyagot, amely később három The Lady Sings albumot tett ki, énektudását egy
másik oldaláról is bemutatta, amikor kellemes duettet énekelt Armstronggal a “My Sweet Hunk O' Trash" című számban és egy
másik Armstrong-számban is közreműködött. Életének ebben a szakaszában Holiday megismerte az állandó küzdelmet a
depresszióval, a fizikai fájdalommal és a rossz egészségi állapottal, amelyek nagy része a túlzott alkohol- és kábítószer-fogyasztás,
valamint a rossz hírű férjekkel és szeretőkkel kapcsolatos zavaros ügyek következménye volt.
1947-ben hosszabb elzárásra ítélték, amelyet a nyugat-virginiai Szövetségi Javítóintézetben kellett letöltenie. Az ezzel járó
sajtóvisszhang végzetes hatású volt hírnevére, miközben a drogok lassan kikezdték az egészségét. Amikor még 1945-ben, akkori
férjével, Joe Guyjal saját nagyzenekarát vezette, erre hatalmas összeget költött, amelyet 35 000 dollárra becsültek, és ez a
kiadássorozat folytatódott anyja, Sadie halálával, amely szintén nagyon megtörte. John Chilton szerint még sokkal későbben a
haláleset után is Holiday így siránkozott barátainak: “Tudjátok, a Hercegnő is elment most már", a Hercegnő nevet Lester Young
adta Sadie Fagannak ifjúkorában. Csalódás érte egy másik művészi ambíciójának beteljesülése vonatkozásában is: szeretett volna
filmszínész is lenni. 1935-ben volt egy rövid szerepe a Symphony In Black című filmben, ezt egy-két kisebb szerep követte, de az
1946-ban forgatott New Orleans című filmben kapott szerepe túlzott reményeket ébresztett benne filmkarrierje iránt. Mind Holiday,
mind pedig az általa bálványként tisztelt Louis Armstrong szerepet kapott a filmben, nagyrészt persze zenés jelenetekben, ezek
nagy részét azonban kivágták a bemutatásra került filmből. Végül is a tartalmasnak ígérkező jazzstory helyett egy zagyva fantá-
ziatörténet kerekedett ki belőle, és ami még rosszabb, Holidaynek és Armstrongnak szolgákat kellett alakítaniuk. Később, mikor
felidézte ezt a forgatást, így emlékezett: “Egész életemben küzdöttem azért, hogy ne kelljen valakinek az istenverte szobalányának
lennem. J6 kis kolonc volt számomra egy hiteles szobalányt alakítani." A film ugyan megbukott, de Holiday számára értékes
nemzetközi bemutatkozásra adott lehetőséget, és a jazzkedvelők boldogan nézték és hallgatták azokat a zenei betéteket, amelyek-
ben Holiday, Armstrong, Kid Ory, Woody Herman és más híres zenészek szerepeltek. Ezzel együtt Holiday számára ez a film egyben
istenhozzád is volt a filmkészítést illetően.
Az ötvenes évek kezdetétől Holiday neve elválaszthatatlanul összeforrt a zűrzavaros ügyek-bajok, botrányok sorozatával. Nem
célunk itt felsorolni a rendőrséggel, különböző menedzserekkel, ügynökökkel, mulatótulajdonosokkal, kábítószer-árusokkal,
alkalmi barátokkal és a partner zenészekkel történt összetű-zéseit. Ezek az előnytelen változások zenéjében is visszatükröződtek,
és jól mutatták egzisztenciális lecsúszását. Ahogyan Henry Pleasants jól jellemzi a The Great American Popular Singers című
könyvében: ,Holiday ekkoriban úgy bánt egy dallal, hogy részeire szedte szét, és utána saját elképzelése szerint rakta össze." A
kábítószerek miatti bűnügyi nyilvántartásba kerülése következtében a New York-i rendőrség bevonta működési engedélyét. Ez a
tény lehetetlenné tette, hogy olyan helyeken, ahol szeszesital-árusítás van, felléphessen, ami gyakorlatilag azt jelentette, hogy
kikerült New York éjszakai életéből. Holiday szemében ez az intézkedés abszolút igazságtalanságnak tűnt, és amikor ezt követően
Londonba látogatott, már az első napon világosan kifejtette a Melody Maker riporterének keserű csalódottságát: “Próbálom
visszaszerezni az engedélyemet. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyen ügye van, vannak, akik már két, három alkalommal is
bajba kerültek, mégis dolgoznak. Miért éppen velem szúrtak ki? Valakinek a keze benne van valahol az ügyben, politikai ügy ez."
Azt hiszen, sokan egyetértenek abban, hogy talán az ő hajlíthatatlan, megalkuvást nem ismerő természete miatt bántak vele így.
Egy régi barátja, a gitáros-énekes Josh White, aki a Holiday tulajdonaként számon tartott “Strange Fruit"-ot lemezre merte venni,
később így fejtette ki a véleményét: “Billie-nek egész életében harcolnia kellett és a legtöbb ember gyűlöli a harcos egyéniségeket,
higgye el nekem." Holiday azt remélte, hogy megszabadul a bírósági ügyektől és minden otthoni kínszenvedésétől Európában.
Valószínűleg vigasztalást jelentett számára a méltó elismerés, munkájának értékelése és a feltétlen barátság, amit hazájától távol
megtalált. Ezt a véleményt támasztja alá az előadásai színvonalában megfigyelhető lényeges javulás. Whitney Balliett a New Yorker
1991. november 4-i számában írta, hogy Európában időnként a régi, tündöklő Billie Holiday jelent meg ismét: “meglepően jól
énekelt, mint az 1937-es kék madár, az 1954-es turnéján." Majd így folytatja: “ugyancsak jól énekelt a CBS televízió The Sound Of
Jazz címe showjában 1957-ben".
Angliában magabiztosan úgy nyilatkozott, hogy képes egy dallal olyasmit elérni, amit soha nem volt képes kislány korában. A
londoni Royal Albert Hallban adott koncertje, amelyen 15 dalt adott elő, a “Strange Fruit"-tal zárva a sort, alátámasztotta állítását.
Később a zongorista Dill Jones azt mondta: “Billie volt az egyik legkiegyensúlyozottabb asszony, akit valaha is láttam, és
kétségtelenül a legnagyobb jazzénekes, akit Louis óta hallottam." Az 1956-ban megjelent, William Duftyval közösen írott
szókimondó önéletrajza, híressé vagy inkább hírhedtté tette. 1957-ben még sokat keresett, de a rákövetkező évben az ital és a
kábítószerek miatt romlott a kontrollja hangja felett, és a “rekedten hatásos hang", ahogyan Henry Pleasants jellemezte, túl
érdessé vált, a kifejezőkészség rovására. Sandy Brown klarinétos ugyan egy ízben megjegyezte: “Bizonyos vonatkozásokban
Billie,rossz' lemezei sokszor jobbak, mint a jónak minősített felvételek." Pleasants is alátámasztja hanyatlásának indítékát az

132
alábbi szimpatikus elemzéssel: “Billie-nek tudvalevőleg sohasem volt nagy hangterjedelme, erős hangja. Élete vége felé ez is le-
romlott és beszűkült. Az idő előrehaladtával a választóvonal a beszéd és a kitartott, énekelt hangok között egyre gyakrabban és
mindinkább a beszéd felé tolódott el. Hangnemben is mind jobban elkalandozott" - írta Pleasants, hozzátéve, hogy amint Billie
mind többet tapasztalt az életében és tudott meg saját énekéről is, “mind leleményesebb lett. Díszítőtechnikája mind gazdagabb és
változatosabb lett. Hangja, amely az alacsonyabb fekvésekben gyenge volt, ekkorra nagyon szép mély tónust kapott, le a mély G-ig
és F-ig és még ezek alatt is." Az igényes hallgatók ma már Holiday teljes rögzített életművét hallhatják lemezeken és ha nem saj-
nálják rá a pénzt, akkor mindenki megtalálja benne azt a fejezetet, amely számára a legkedvesebb. Egy további figyelmet érdemlő
fejezet a Holiday-diszkográfiában a Clef-Verve márka részére rögzített anyag, amelynek producere Norman Granz volt, és a
felvételeket is ő szervezte, illetve a zenei irányításban is aktívan közreműködött. Ezeken a felvételeken igazi jazzatmoszférában
dolgozott Billie, amely arra ösztönözte, hogy igazán remekeljen, miközben ő és a kísérő kisegyüttes remekül érezték magukat. Ezek
között a lemezek között, amelyek 1952 és 1957 között készültek, számos kitűnő felvétel található, néhány pedig egyenesen a
legmagasabbra értékelhető. Ami a Ray Ellis-zenekarral készített utolsó albumait illeti, ezek a legtöbb jazzkedvelő számára
egyenesen fájdalmasak, mert Billie itt már csak árnyéka régi nagyságának, bár néhány felvétel, mint például a “You've Changed"
a Lady In Satin című albumon, végtelenül megrendítőek a maguk teátrális módján.
Billie Holiday második és egyben utolsó útja Európába 1958 végén történt, és azért ment Londonba, hogy a Granada tv-állomás
Chelsea At Nine címe showműsorában fellépjen 1959 februárjában. Nagyon gyengének látszott, utolsó férjének (ha törvényesen
házasok voltak egyáltalán), Louis McKaynek távozása miatt boldogtalan volt, de nem volt hajlandó feladni. Miután egy üveg vodka
nagy részét elfogyasztotta, és a színpadon használt arckikészítés és fellépő ruházata gondos előkészítése megtörtént, meglepően jól
nézett ki és sikeresen felvettek vele egy rövidebb műsort, amely eléggé természetes módon közvetítette művészetét ahhoz, hogy
maradandó élményt jelentsen mindazoknak, akik tanúi voltak az eseménynek és azoknak is, akik ma a program videóváltozatát
megtekintik. A tévéadásban újra szóba hozta az Albert Hall-beli koncertjét, ahol a 6000 fős tömeg élete legnagyobb ünneplésében
részesítette, és azt is elmondta, hogy szeretne Angliában letelepedni. Akkor valószíneltig így is érezte, azt gondolva, hogy előnyösen
befolyásolná helyzetét az az igazi elismerés, amelyre annyira vágyott. Hazatérve biztosan másként gondolkodott, de Mal Waldron,
aki akkoriban a zongoristája volt, és aki megkérdezte Angliába való emigrálási szándékáról, így nyilatkozott: “Tudom, hogy Billie
szerette az európaiakat, és ha Európában marad, biztos vagyok benne, hogy még ma is élne." A lehetőség arra, hogy átköltözzön,
soha nem következett be, állapota rosszabbra fordult és 1959. május végén kórházba vitték szív- és májpanaszokkal. A rendőrség
is zaklatta, letartóztatták kórházi különszobájában, “kábítószerek birtoklásával" vádolták és rendőri őrizet alá helyezték; ez volt a
rendszer végső kegyetlen csapása, amelyet reá mért. Ily módon a jazzénekesek legnagyobbika megalázó körülmények között halt
meg 1959. július 15-én hajnali 3.10-kor. Egyik lábára szalaggal bankjegyek voltak erősítve, 750 dollár, amely egy beígért
cikksorozat elő-lege volt.
Saját bevallása szerint csak 44 éves volt, és nem érhette meg a könyvek, életrajzi cikkek, kritikai tanulmányok, esszék, albumok,
diszkográfiák, szakkönyvfejezetek, filmes és televíziós, videós “életrajzok" tömegét, amelyek halála után vele foglalkoztak, messze
meghaladva minden elismerést, amelyet élete során tapasztalhatott. A Lady Sings The Blues 1972-ben forgatott változata jóval
kevésbé őszinte, mint a sokat ócsárolt eredeti változat. Holiday szerepét Diana Ross játszotta, aki hátrányos helyzete dacára
mindent megtett a hiteles alakításért. A film, sokféle hiányossága ellenére is, milliókkal ismertette meg Holiday művészetét a
világon, újjáélesztve az akkoriban megcsappant érdeklődést lemezei iránt. Jim Godbolt angol újságíró véleménye szerint Holiday
élettörténetének folyamatos újraelmesélése - és ez magában foglal számtalan tisztelgést Lady Day emléke előtt klubokban,
koncerteken és egyéb rendezvényeken -,,vitathatatlanul valamennyi jazzénekes közül a leghíresebbé teszi őt".
Ha igaz, jellemző a neki tulajdonított keserű vélemény, amelyben röviden jellemzi a módszereket, amelyekkel a szórakoztatóipar
csillogó díjait ki lehet érdemelni. “Nincs rohadtabb hivatás, mint a show business. Mosolyognod kell, hogy a hányingered
visszatartsd."
Válogatott albumok: The Billie Holiday Story (1973), Lady And The Legend Vols 1, 2 and 3 (1984), Billie Holiday At Monterey 1958 (1986),
The Legendary Masters (1988), Quintessential Vols 1, 2, 3, 4 am: 15 (1988), Billie Holiday: The Voice Of Jazz (1992, 8 CD-s dobozos szett)
További információ: John Chilton Billie's Blues.

HOLLAND, DAVE -1946. október 1-én született a Staffordshire-i grófságban levő Wolverhamptonban, Anglia. Holland egyaránt
játszik gitáron, zongorán, basszusgitáron, emellett komponál is, de nemzetközi elismerést elsősorban mint bőgős és csellista ért el.
1965-től 1968-ig a londoni Guildhall School of Music and Drama diákja és a college zenekar első számú bőgőse volt. A londoni
jazzszínpadon John Surman, Kenny Wheeler, Evan Parker, Ronnie Scott és Tubby Hayes partnere volt, de helyettesítette Johnny
Mbizo Dyanit is a Chris McGregor együttesben. Miles Davis 1968-ban hallotta a Ronnie Scott's clubban, és meghívta a zenekarába
New Yorkba. Holland szeptemberben még épp időben érkezett, hogy a Les Filles De Kilimanjaro néhány felvételén részt vegyen. 1970
ászéig maradt és részt vett a jelentékeny fejlődést elindító In A Silent Way és a Bitches Brew felvételein, amikor is ő és Chick Corea (aki
ugyanabban az időpontban csatlakozott Davishez, mint Holland) Anthony Braxtonnal és Barry Altschullal megalakították a Circle
együttest. A Circle 1972ben Corea kiválásakor megszűnt, ám Braxton, Altschul és Sam Rivers játszottak Holland Conference Of The
Birds című lemezén. Holland szintén játszott Rivers és Braxton együttesében a hetvenes években, úgyszintén a Gateway nevű,
alkalmanként működd trióban (John Abercrombieval és Jack DeJohnette-tel). Az 1977-es Emerald Tears szólóbőgő-album volt,
1980-ban Holland játszott a Derek Bailey's Company Festiválon, a Fables című album felvételén Baileyvel, George Lewisszal és
Evan Parkerrel. A nyolcvanas évek eleje óta, különféle betegségek után felgyógyulva, saját köztiszteletnek örvendd együttesét ve-
zeti, amelyben Kenny Wheeler, Julian Priester, Marvin “Smitty" Smith, Kevin Eubanks és Steve Coleman szerepelnek. 1984-ben
kezdte meg pompás ECM lemezei sorozatát, amelyek közül talán Extensions talált a legjobb fogadtatásra 1986-ban egy emlékezetes
kvartettel turnézott (Albert Mangelsdorff, John Surman, Elvin Jones), amellyel sajnos nem született lemezkiadás. A nyolcvanas
évek végén játszott a London Jazz Composers Orchestrával és lemezre vette zürichi koncertjeit Anthony Braxtonnal, akivel hosszú
ideje dolgozott együtt.
Albumok: Barre Phillipsszel: Music From Two Basses (1971), Conference Of The Birds (1973), John Abercrombie-val, Jack
DeJohnette-tel: Gateway (1975), Emerald Tears (1978), Abercrombie-val, DeJohnettel-tel (1978), a Companyvel: Fables (1980), Life
Cycle (1983), Jumpin' In (1984), Seeds Of Time (1985), The Razor's Edge (1987), Triplicate (1988), Extensions (1990).

HOLLEY, MAJOR -1924. július 10-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok, 1990. október 26-án hunyt el.
Holley kezdetben hegedült, és alkalmilag tubára váltott, majd az amerikai flottánál tett szolgálata alatt váltott a bőgőre. A
negyvenes években Dexter Gordonnal, Earl Bostickal, Coleman Hawkinsszal és Charlie Parkerrel dolgozott, 1950ben Oscar
Petersonnal készített hanglemezt. Az ötvenes években először Nagy-Britanniában élt, ahol is a BBC stúdióiban dolgozott, azután
Woody Hermannal turnézott, és annak a kisegyüttesnek volt tagja, amelyet Al Cohn és Zoot Sims közösen vezettek. A hatvanas

133
években keresett sessionzenész volt, sok vezető jazzmuzsikussal játszott. Az évtized végén a Berklee College Of Musicban is
tanított. Holley a hetvenes években sok jazzmuzsikussal turnézott, és számos lemezfelvételt készített, a nemzetközi fesztiválkörök
kedvelt figurája lett. Szeretetteljesen ,, Mule " (a. m. öszvér) néven emlegetik (ezt a nevet Clark Terry, akivel a flottazenekarban
együtt dolgozott, azért adományozta neki, mert a hangszereit úgy cipelte, mint egy málhás öszvér). Holley azon kevés bőgős egyike,
akik Slam Stewart azon szokását, hogy saját vonós bőgőjá-tékához unison énekel, hatékonyan adoptálta. Holleyt általában a
háború utáni postbop színpad képviselőjeként tartják számon, mindenfajta zenét játszik, és mialatt Nagy-Britanniában dolgozott,
olyan tradicionális beállítottságú muzsikusokkal is zenélt, mint Mick Mulligan és Chris Barber. A Westchester Symphony Or-
chestrával klasszikus zenét is játszott.
Albumok: The Good Neighbors Jazz Quartet (1958), Woody Herman (1958), Coleman Hawkinsszal: Today And Now (1962), Mule!
(1974), Excuse Me, Ludwig (1977).

HOLLOWAY, RED - James W. Holloway néven 1927. május 31-én született az Arkansas állambeli Helenában, Egyesült Államok.
Holloway zenészcsaládban nőtt fel, édesapja és édesanyja zenész volt, á zongorázni kezdett. Chicagóban nőtt fel, ahol elvégezte a
DuSable High Schoolt és a Conservatory Of Musicot. Az iskolában olyan osztálytársai voltak, mint Von Freeman és Johnny Griffin,
ekkor baritonszaxofonozni kezdett, majd később átváltott a tenorra. Chicagóban és környékén, Gene Wright big bandjével játszott,
mielőtt három évre bevonult az amerikai hadseregbe. Leszerelése után viszszatért Chicagóba, ahol mélyen elmerült a helyi
jazzéletben, olyan zenészekkel játszott, mint Yusef Lateef és Dexter Gordon. 1948-ban csatlakozott Roosevelt Sykes-hoz annak
amerikai turnéján. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején Chicagóban élt, és számos vezető blues művésszel dolgozott. A
hatvanas évek elején New Yorkba tette át székhelyét, azután megint Chicagó következett. A hatvanas évek közepén Lionel
Hamptonnal és “Brothel' Jack McDuff-fal turnézott, és saját kisegyütteseit vezette. Az évtized végén a nyugati partra költözött.
Először stúdiókban dolgozott, de végső fokon egy hosszadalmas klubszerződése volt Los Angelesben. Karrierje elején Holloway sok
blues muzsikussal, köztük Willie Dixon, Junior Parker, Bobby “Blue' Bland, Lloyd Price, John Mayall, Muddy Waters, Chuck
Berry és B.B. King társaságában dolgozott. A jazzkörökbe olyan zenészek fogadták be, mint Billie Holiday, Ben Webster, Jimmy
Rushing, Sonny Rollins, Red Rodney, Lester Young és Wardell Gray. Dolgozott big bandekkel is, mint például a Juggernauttal, ám
nemzetközileg legjobban az 1977-es Sonny Stitt-tel való együttműködés során ismerték meg. E partnerkapcsolat alatt kezdett
Holloway altszaxofonon játszani (Stitt követelésére). Stitt halála után Holloway egyedül turnézott, ám alkalmilag olyan
jazzmuzsikusokkal dolgozott együtt, mint Jay McShann, Clark Terry és Carmen McRae jazzénekesnő. Hajtós játékos, öblös és
bluesos sounddal. Holloway utolsó jelentkezése a nemzetközi színpadon szolid és megbízható muzsikust mutatott.
Válogatott albumok: The Burner (1963), Cookin' Together (1964), Sax, Strings & Soul (1964), Red Soul (1965), Sonny Stitt-tel: Just
Friends (1977), Red Holloway And Company (1986), Carmen McRae-vel: Fine And Mellow (1987), Clark Terryvel: Locksmith Blues (1988).

HOLMAN, BILL -1927. május 21-én született a kaliforniai Olive-ben, Egyesült Államok. A tenorszaxofonos Holman a kaliforniai
Westlake College-ban végzett tanulmányok után a negyvenes évek végén Charlie Barnet big bandjében játszott három évig, majd
négy esztendőt Stan Kentonnal. Holman ez idő alatt nemcsak játszott, hanem igen széleskörűen hozzájárult a zenekari
repertoárhoz is, hangszerelései a valaha volt legswingelőbb Kenton-darabok között voltak. A korszak más Kenton-zenészeihez
hasonlóan Holman is különböző nyugati parti kisegyüttesekben dolgozott aktívan. A zenészek között, akikkel dolgozott és néha
lemezfelvételeket készített, volt Shorty Rogers, Conte Candoli, Art Pepper és Shelly Manne (akinek Blackhawk nevű zenekara
Holman “A Gem From Tiffany' című szerzeményét használta szignáljául). Mellesleg írt Count Basie és Buddy Rich zenekara
számára is és ezekben a közbeeső években gyakran hangszerelt popzenészeknek (például az “Aquarius'-t a Fifth Dimension
részére). Nem hamarabb mint 1975-ben alakított újra big bandet azért, hogy a hangszereléseit és a kompozícióit játsszák, és
további 13 esztendő telt el, amíg végül is a zenekarral felvételt készített. Holman néha alulértékelt hangszerelő, mindazonáltal a
mai big band zenéhez való hozzájárulása igen tekintélyes.
Albumok: The Bill Holman Octet (1954), The Fabulous Bill Holman (1957), In A Jazz Orbit (1958), Bill Holman's Great Big Band (1960),
World Class Music (1987).
HORN, PAUL -1930. március 17-én született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. Horn négyesztendős korában
kezdett zongorázni, majd 12 éves korában áttért a szaxofonra. 1952-ben az Oberlin College Conservatoryban tanult fuvolázni,
majd a következő esztendőben a Manhattan School of Musicban tanult. A Sauter-Finegan Orchestrában tenorszaxofon-szólista
volt, mielőtt csatlakozott a Chico Hamilton Quintethez (1956-58). Ezután hollywoodi filmstúdiókban dolgozott. 1965-ben ő volt
Lalo Schifrin Jazz Suite Of Mass Texts című művének szólistája, a következő évben Tony Bennett-tel dolgozott. 1967-ben Indiába
ment, ahol a transzcendentális meditáció tanára lett. Később Kínában (1979), és a Szovjetunióban (1983) turnézott. 1970-ben egy,
a brit-kolumbiai Victoria közelében levő szigeten telepedett le, ahol megalakította kvintetjét, egy heti tv-showt mutatott be és
Golden Flute néven megalakította saját lemezcégét (1981). Filmzenéket írt a Canadian National Film Board felkérésére és az Island
Eden zenéjéért díjat kapott. Tanítását és utazási lelkesedését támogatják, és lehetővé teszik, hogy kifejlessze zenéjét a jazz és ahogy
ő reméli az “univerzális zene' között. 1968-ban a Taj Mahal-bari vett fel szóló fuvoladarabokat, ahol fél perc volt az utózengési
(lecsengési) idő. Később a Kairó melletti Kheopsz piramisnál készített felvételeket, sőt egyszer bálnák hangját használta kíséretül.
Horn részére a jazz kifejezés az improvizáció művészetének e századi újraéledését jelenti, ebben a szellemben alkot különböző
fuvolákon, köztük a kínai ti-tzi-n, vagy David Friesen bőgőssel duettben.
Albumok: Inside Taj Mahal (1968), Inside The Great Pyramid (1976), David Friesennel: Heart To Heart (1983), Traveller (1985).

HORN, SHIRLEY -1934. május 1-én született Washingtonban, Egyesült Államok. Szabályos zongoratanulmányok után zenei
tanulmányait az egyetemen folytatta. Az ötvenes évek közepén kezdte saját együttesét vezetni, néhány lemezt készített, gyakran az
élvonalban álló bop zenészekkel. Horn néhány esztendőt Európában töltött, ahol jó1 fogadták szórakoztató fellépéseit. Az Egyesült
Államoktól való távolléte miatt nem ismerték eléggé a tehetségét, de a nyolcvanas években, amikor visszatért a lemezstúdiókba,
akkor megkezdődött e téren a korrekció. Jóllehet zongorajátéka igen magas színvonalú, attraktív éneklése áll a középpontban. A
Great American Song Book legjobb darabjainak előadásában Horn erősen személyes. Feltűnően jól oldja meg saját énekének
kíséretét, ami nem könnye feladat.
Albumok: Embers And Ashes (1961), Live At the Village Ganguard (1961), Loads Of Love (1963), Shirley Horn With Horns (1963), Shirley
Horn (1965), A Lazy Afternoon (1978), All Night Long (1981), Violets For Your Furs (1981), The Garden Of The Blues (1984), Softly (1987), 1
Thought About You (1987), Close Enough For Love (1988), You Won't Forget Me (1990).

HOWARD, KID - Avery Howard néven 1908. április 22-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok,
1966. március 28-án hunyt el. Howard pár évig szülővárosában és környékén dobolt a helyi együttesekben. Azután áttért a
trombitára, és a húszas évek végén egy népszere helyi együttest vezetett. Jóllehet alkalmilag játszott a városon kívül, de New

134
Orleans maradt számára az elkövetkező két évtizedben a fa működési terület. Az ötvenes években George Lewisszal Európába
látogatott. A hatvanas években betegsége ellenére közvetlenül a halála előtti időkig zenélt. A New Orleans-i zenészek nagyra
értékelték ragyogó soundjáért és szenvedélyes hangvételéért, amely Chris Kelly és Louis Armstrong hatását mutatta. Amikor
Lewisszal játszott, szája már gyenge állapotban volt, és már csak néha villant fel korai felvételeinek ereje.
Albumok: George Lewis In Europe Vols 1 and 2 (1959), George Lewis In Europe Vol. 3/Pied Piper (1959).

HUBBARD, FREDDIE -1938. április 7-én született az indianai Indianapolisban, Egyesült Államok. Hubbard gyermekkorában
kezdett trombitálni, tinédzseréveiben Wes és Monk Montgomeryvel játszott a városban. Húszévesn korában New Yorkba költözött,
ahol a kor legkiválóbb jazzmuzsikusaival találkozott. Az ötvenes évek végén olyan muzsikusokkal dolgozott, mint Eric Dolphy (18
hónapig lakótársa volt), Sonny Rollins, J. J. Johnson és Quincy Jones. 1961-ben csatlakozott az Art Blakey's Jazz Messengershez,
gyorsan jelentós tekintélyre tett szert, mint a jazz figyelemre méltó új hangja. 1966-ig maradt Blakeyvel, amikor is megalakította
saját kisegyütteseit, amelyekben az elkövetkező években Kenny Barron és Louis Hayes is dolgoztak. A hatvanas években számos
más együttesben is szerepelt, így többek között Max Roach és Herbie Hancock vezetésével és a hatvanas évek négy klasszikus
felvételén szerepelt: Ornette Coleman: Free Jazz, Oliver Nelson: Blues And The Abstract Truth, Eric Dolphy: Out To Lunch és John
Coltrane: Ascension. A hetvenes évek olyan albumait, mint a First Light és a Straight Life különösen jó1 fogadták. Hubbard ebben a
korszakban Herbie Hancockkal versenyzett és jazzfúziókkal próbálkozott. Sokkal jobban érezte azonban magát a V.S.O.P. hard
bop stílusában, amely Miles Davis korábbi kvintettjét visszhangozta, és az egykori Davis-együttes tagjaival (Hancock, Hayes,
Wayne Shorter, Ron Carter) dolgozott, ahol is Hubbard vette át Davis szerepét. A nyolcvanas években Hubbard tovább vezette
saját együtteseit, az amerikai és európai koncerteken és fesztiválokon igen kiváló kritikákat kapott. Játszott Woody Shaw-val,
1985-ben lemezfelvételt készített vele, két évvel később Benny Golsonnal felvette a Stardust-ot. 1988-ban ismét Blakeyvel
dolgozott egy holland szerződésben, amelyről a Feel The Wind című lemez jelent meg.
1990-ben Japánban az amerikai-japán csomagturné sztárja volt olyan zenészek társaságában, mint Elvin Jones, Sonny
Fortune, George Duke és Benny Green zongoristák, Ron Carter és Rufus Reid bőgősök és Salena Jones énekesnő. Hubbard
egészen kiemelkedő tehetségű virtuóz előadó, akinek gazdag, telt hangja sohasem vész el, amikor káprázatosan gyors átmeneteit
játszsza. Az egyik legjelentősebb hard bop trombitás, aki úgy alkot szenvedélyes blues vonalakat, hogy közben nem veszti el
kortársi kapcsolatát. Jóllehet időnként belép a jazzrock területére, hogy növelje hallgatótáborát, de a jazzjátéka az igazi. Érlelődik,
fokozatosan maga mögött hagyja a korai évek látványos parádéját, amit mind mélyebb jazzelkötelezettség vált fel.
Albumok: Open Sesame (1960), Minor Mishap (1961), Ready For Freddie (1961), Hub Cap (1961), The Artistry Of Freddie Hubbard (1962),
Hub-Tones (1962), Here To Stay (1963), Breaking Point (1966), Backlash (1966), The Hub Of Hubbard (1969), Straight Life (1970), First Light
(1972), Keep Your Soul Together (1973), High Energy (1974), Liquid Love (1975), V.S.O.P. (1976), Super Blue (1978), Mistral (1980), At The
Northsea Jazz Festival (1980), Back To Birdland (kb. 1980), Anthology (1981), Ride Like The Wind (1981), Splash (1981), A Little Night Music
(1981), Born To Be Blue (1981), Sweet Return (1983), Woody Shaw-val: Double Take (1985), Shaw-val: The Eternal Triangle (1987), Benny
Golsonnal: Stardust (1987), Art Blakeyvel: Feel The Wind (1988).

HUCKO, PEANUTS - Michael Andrew Hucko néven 1918. április 7-én született a New York állambeli Syracuse-ban, Egyesült
Államok. Az 1939-es, New Yorkba történt megérkezése és 1942-es, az amerikai légierőhöz történt bevonulása között Hucko
számos zenekarban játszott, többnyire tenorszaxofonon. Szerepelt Jack Jenney, Will Bradley Joe Marsala, Charlie Spivak és Bob
Chester csapatában. A hadseregben Hucko a klarinétra tért it, mert a menetelésnél a tenorszaxofon nem volt megfelelő hangszer.
Ray McKinley és Zeke Zarchy beajánlották Glenn Millernek, és néhány tipikus katonai “baleset" után végül az AAF zenekar tagja
lett. A zenekarban első altős volt, aki klarinéttal váltott, Hucko tevékenységéből különösen a “Stealin' Apples" keltett figyelmet. A
második világháború befejezése után Hucko Benny Goodman tenorszaxofonosa lett, majd McKinleyvel dolgozott, meg
rádiózenekarokban, továbbá Jack Teagarden és Eddie Condon meg mások társaságában dixielandet is játszott. A Teagarden-Earl
Hines zenekar tagja volt annak európai turnéján 1957-ben, majd a következő évben csatlakozott a Louis Armstrong's All Starshoz.
A hatvanas években jobbára stúdiómunkát végzett a CBS, az NBC és az ABC részére, 15 évig első klarinétos a könnyG-zenei
zenekarban, a klasszikus zenekarban pedig második klarinétos. Ezen szerződések közepette azért talált időt arra, hogy Londonnal
a klubokban fellépjen és hogy szólóban turnézzon a világ körül. A hetvenes években Lawrence Welk zenekarában játszott,
turnézott, néha a Glenn Miller zenekar vezetője volt, emellett saját zenekarát is vezette, amelynek tagja volt felesége, Louise Tobin
énekesnő is. A nyolcvanas években sokat turnézott, hol szólóban, hol zenekarával, a Pied Pipersszel. 1991 végén Nagy-Bri-
tanniában és az európai szárazföldön turnézott, egy kisegyüttest vezetett, amelyben Glenn Zottola és Roy Williams is szerepeltek.
Albumok: Peanuts Hucko And His Orchestra I (1953), Peanuts Hucko And His Orchestra II (1956), Peanuts Hucko And His Orchestra 111
(1957), The lack Teagarden-Earl Hines All Stars In England (1957), Peanuts Hucko And His Roman New Orleans Jazz Band (1959), Live At
Eddie Condon's (1960-61), Eddie Londonnal: Midnight In Moscow (1962), Red Norvóval: Live In Pasadena (1970-72), Peanuts... (1975),
Peanuts Hucko With His Pied Pipers Quintet (1978), Peanuts In Everybody's Bag (kb. 1980), Stealin' Apples (kb. 1982), Tribute To Louis
Armstrong (1983), Tribute To Benny Goodman (1983). Antológiák: Glenn Millerrel: Rare Performances (1943-44), Jam With Peanuts
(1947-48)

HUFSTETTER, STEVE - 1936. február 7-én született a Michigan állambeli Monroe-ban, Egyesült Államok. Hufstetter
serdülőkorában kezdte zenei pályafutását, az arizonai Phoenixben trombitált, ahol felnőtt. 1959-ben a kaliforniai Los Angelesbe
költözött, ahol csatlakozott Stan Kenton nagyzenekarához. Egy esztendeig maradt Kentonnal, majd a hatvanas évek elején Si
Zentner, Les Brown és mások zenekarában játszott. A hatvanas évek közepén a Louie Bellson vezette zenekarban dolgozott, amely
Pearl Baileyt kísérte, rövid ideig Ray Charlesnál is szerepelt. Ezután a Preston Love vezette zenekarral a Motown show-k részére
dolgozott. Az évtized végén Claire Fischerrel és Donald O'Connor televíziós showműsorának stúdiózenekarával dolgozott.
1970-ben kezdődött együttműködése Willie Bobóval, amely egy évtizedig tartott. Egy másik hosszú távú zenei együttműködése
1973-ban kezdődött, amikor a Toshiko Akiyoshi és Lew Tabachin által vezetett big band fontos tagja lett. A hetvenes években
emellett még Bob Florence-szel is játszott, akivel először a Zentner bandben találkozott, csináltak néhány koncertet és
lemezfelvételt. A nyolcvanas években Hufstetter Florence, Gordon Brisker, Bellson, Dave Pell, Bill Berry és Poncho Sanchez
vezetésével főleg stúdiókban dolgozott. Az évtized vége felé és a kilencvenes évek elején Akyoshival, Benny Carterrel és a
Supersaxszal turnézott, koncertezett, emellett az újraegyesített Kenton banddel szerepelt - többek között Bill Holman és Shorty
Rogers társaságában - amelynek 1991-es Newport Beach-i fellépését a KLON szponzorálta. Jóllehet Hufstetter minden fajtájú és
nagyságú zenekarban otthonos, legjobb formáját a kortárs big bandek tagjaként nyújtja. Tüzes, erőteljes trombitajátékát a
szárnykürtön meleg, intim balladastílussal kombinálja. Hufstetter napjaink egyik legjelentősebb tehetsége. Az, hogy tevékenysége
Los Angeles környékére korlátozódik, és hogy felvételeit big bandek tagjaként készíti, akadályozzák, hogy a szélesebb közönség is

135
megismerje tevékenységét.
Albumok: Stan Kentonnal: Two Much (1960), Kentonnal: Stan Kenton's Christmas (1961), Clare Fischerrel: Thesaurus (1969), az
Akiyoshi-Tabachin banddel: Road Time (1976), az Akiyoshi-Tabachin banddel: Insights (1976), az Akiyoshi-Tabachin banddel: Live
At Newport '77 (1977), Bob Florence-szel: Live At Concerts By The Sea (1979), Florence-szel: Westlake (1981), az Akiyoshi-Tabachin
banddel: Tanuki's Night Out (1981), Florence-szel: Trash Can City (1986), Gordon Briskerrel: New Beginning (1987), Florence-szel:
State Of The Art (1989), Circles (kb.1990).

HUMBLE, DEREK -1931-ben született a Durham melletti Livingstonban, Anglia, 1971. február 22-én hunyt el. Humble
gyermekként altszaxofonozni kezdett, és már kamaszkora közepén profi zenész lett. Az ötvenes évek elején Vic Lewis, Kathy
Stobart és mások zenekaraiban játszott, dolgozott Peter Kinggel. 1953-ban csatlakozott Ronnie Scotthoz, akivel a következő évek-
ben együtt játszott, és emellett felvételeket készített Victor Feldman, Jimmy Deuchar, Tony Crombie és más vezető brit
modernistákkal. 1957-ben Németországba költözött, ahol hosszú ideig dolgozott Kurt Edelhagennel, majd néhány évvel később a
Clarke-Boland Big Banddel, amellyel számos lemezfelvételt készített. 1970ben Phil Seamennel kezdett dolgozni, de egészségi
állapota, amely sohasem felelt meg az életstílusának, egy utcai támadás után gyorsan leromlott. Igen tehetséges játékos,
közvetlen, szenvedélyes szólóstílussal. Humble generációjának kiemelkedő altszaxofonosa. Az Európában töltött hosszú idő
megfosztotta a jelentősebb nemzetközi státustól, korai halála miatt pedig a brit jazz sajnálatosan elfelejtett egyéniségeinek egyike
lett.
Album: a Clark-Boland banddel: More Smiles (1968).

HUMES, HELEN -1913. június 23-án született a Kentucky állambeli Louisville-ben, Egyesült Államok, 1981. szeptember 13-án
hunyt el. Vidám, szoros kötelékű zenészcsaládban született, trombitálni és zongorázni tanult. Gyermekként a helyi vasárnapi
iskola zenekarával énekelt, amelyben olyan jövendő jazzsztárok nőttek fel, mint Dickie Wells és Jonah Jones. 1927-ben készítette
első lemezfelvételeit a St. Louis-i Okeh lemezmárka részére. Humes ezután New Yorkba költözött, ahol újabb felvételeket készített,
egy időben James P. Johnson kísérte, néhány esztendeig a harlemi Renaissance Ballroom sztárja, Vernon Andrade zenekarával
dolgozott. Felvételeket készített Harry Jamesszel is. 1937-ben Count Basie szerződési ajánlatát elutasította, mert kevésnek találta
a gázsit. A következő esztendőben azonban változott a helyzet, és Billie Holiday helyét vette át a zenekarnál. A Basie-vel készített
felvételei gyenge minőségű dalok attraktív előadásai, és a jobb anyagok csodálatos változatai. 1941 -ben elhagyta Basie-t és
szabadúszó lett, 1944-ben a nyugati parton dolgozottén a népszerű rhythm & blues területre ment át. Humes nagy sikere volt a
“Be-Baba-Leba", amelynek felvételét Bill Doggett-tel készítette. Egy 1947-es New York-i sessionön, amelyet John Hammond
szervezett, néhány kiváló mainstream felvételt készített Buck Claytonnal és Teddy Wílsonnal. Az ötvenes években további nagy
slágere volt a ,Million Dol-lar Secret", de sora, mint a rhythm & blueshoz kötődő énekesnőnek, rosszul ment. Ez a hatvanas évek
végéig így maradt, amikor is nyugalomba vonult, hogy családja beteg tagjairól gondoskodjon. Stanley Dance, író és lemezproducer
1973ban kimozdította ebből a visszavonultságból, és Basie-vel a Newport Jazz Festivalon lépett fel. Itt nagy sikert aratott és teljes
időben foglalkoztatott énekesként tért vissza. Egyaránt otthon van a bal-ladákban, a kifogástalan jazzfrazfrozásban, a blues
shoutingban, a rhythm & blues megpörgetésben. Humes napjaink egyik legkiválóbb énekesnője. Könnyű, tiszta hangja,
kislányosan friss soundja hatvanas éveiben is megmaradt, késői korszakának felvételei a legjobbak között vannak, amelyeket
valaha is készített.
Albumok: T'ain't Nobody's Biz-ness If I Do (1959), Helen Humes (1959), Songs I Like To Sing (1960), Swingin' With Humes (1961), Helen
Comes Back (1973), Helen Humes (1974), On The Sunny Side Of The Street (1974), Sneaking Around (1974), The Incomparable Helen Humes
(1974), Talk Of The Town (1975), Helen Humes And The Muse All Stars (1979), Helen (1980), Live At The Aurex Jazz Festival, Tokyo '81
(1980), Let The Good Times Roll (1983). Antológia: Be-Baba-Leba (1944-52).

HUTCHERSON, BOBBY - 1941. január 27-én született Los Angelesben, Kalifornia, Egyesült Államok. Klasszikus zenei
zongoratanulmányok után Hutcherson áttért a jazzvibrafonra, amikor meghallotta Milt Jackson játékát. Rövid ideig a nyugati
parton dolgozott, majd 1961-ben New Yorkba költözött, ahol invenciózus, előre-tekintő zenészként ismerték meg. A hatvanas évek
sok kiváló zenészével játszott együtt, többek között Archie Shepp, Eric Dolphy, Herbie Hancock, Andrew Hill és McCoy Tyner
tartoztak közéjük. Hutcherson sok lemezfelvételt készített, néha zenekari tagként (például a kiváló Eric Dolphy lemezen, az Out To
Lunch-on), ám rendszeresen vezette saját együtteseit is, amelyeken gyakran szerepelt a tenorszaxofonos Harold Land, akivel
1968-tól 1971-ig közösen vezettek egy kvintettet. Ekkor visszatért a nyugati partra, Gerald Wílsonnal játszott, és egészen a
hetvenes évekig San Franciscóban maradt, miközben világ körüli turnékat is bonyolított. A nyolcvanas évek végén gyakran játszott
bebop all star revival együttesekben. Hutcherson folytatta lemezfelvételeit, ragyogó technikáját eklektikus anyagra alkalmazza,
nem feledve a jazz gyökereihez való elkötelezettségét. Késői, rendkívüli aktivitása ellenére Hutcherson a kevéssé ismert
jazzemberek egyike.
Albumok: Eric Dolphyval: Out To Lunch (1964), Dialogue (1965), Components (1965), Happenings (1966), Stick Up! (1966), Total
Eclipse (1967), Oblique (1967), Bobby Hutcherson (1968), Patterns (1968), Spiral (1968), Now (1969), Medina (1969), San Francisco
(kb.1971), Head On (1971), Natural Illusions (1972), Live At Montreux (1973), Cirrus (1974), Linger Lane (1974), Montara (1975), Waiting
(1976), The View From The Inside (1976), Knucklebean (1977), For Bobby Hutcherson/Blue Note Meets The Los Angeles Philharmonic (1977),
Highway One (1978), Conception: The Gift Og Love (1979), Un Poco Loco (1979), Bobby Hutcherson Solo/Quartet (1982), Farewell Keystone
(1982), Four Seasons (kb. 1984), Good Bait (1984), Clour Schemes (1985), Cruisin' The Bird (1988), Both Worlds (1989).

HYDER, KEN - 1946. június 29-én született a skóciai Dundee-ben. Hyder 15 esztendős korában kezdett dobolni, Edinburghben
és Dundeeben kezdett bebopot játszani. Hamarosan áttért a free jazzre, John Coltrane és Albert Ayler voltak a fő ihletői, valamint
részben a dobosaik, Elvin Jones és Sunny Murray. A hatvanas évek végén Londonba költözött, 1970-ben megszervezte Talisker
nevű együttesét, amellyel a két fő érdeklődési területét, a free jazzt és a kelta népzenét kapcsolta össze. Két évtizeden keresztül volt
a Talisker vezetője, számos személycserét hajtott végre (John Rangecroft és Davie Webster szaxofonosok szinte valamennyi
albumon szerepeltek), készített egy listát azokról a növekvő számú európai zenészekről, akik jazzükbe népzenei elemeket építenek
be. Hyder sajátságos érdeklődése a skót és ír tradicionális zene iránt vezetett a Dick Gaughannel, valamint Tomas Lynch ír uillean
dudajátékossal és Dave Brooks skót dudajátékossal. Rendkívül lelkesedik a sámánénekekért és ezért kutatóutakat tett
Kanadában és Sziberiában, közös projektekben vett részt Valentina Ponomarevával, Sainkho Namchilakkal és Anatoly Kokovval.
A hetvenes években Hyder Julian Bahula's Jo'burg Havukkal játszott, a nyolcvanas években a brit improvizált zene színpadán se-
rénykedett, egyik társalapítója az Orchestra of Lights-nak, Big Team neve oktettjével (amelyben Chris Biscoe, Elton Dean és Paul
Rogers is zenéltek) elkészítette az Under The Influence címe albumot, a Shams duóban az egykori Henry Cow-tag Tim Hodgkinsonnal
dolgozott. Legutolsó együttese a ,,One Time", amelyben a B-Shops For The Poor és a Honkies tagjai szerepelnek.

136
 Albumok: Under The Influence (1984), Dick Gaughannal: Fanfare For Tomorrow (1985), Tim Hodgkinsonnal: Shams (1987),
Hodgkinsonnal, Valentina Ponomarevával: The Goose (1992). A Taliskerrel: Dreaming Of Glenisla (1975), Land Of Stone (1977), The
Last Battle (1978), The White Light (1980), Humanity (1986).

HYMAN, DICK -1927. március 8-án született a New York államban levő New York Cityben, Egyesült Államok. Hyman klasszikus
zenei tanulmányok után a jazz irányában tájékozódott, valamint a zene más területe iránt is. A negyvenes évek végén
szülővárosában és környékén zongorázott, vezető bop zenészekkel dolgozott, közöttük olyan “alapító atyákkal", mint Charlie
Parker és Dizzy Gillespie. Az ötvenes évek elején kezdődött hosszú stúdiózenészi karrierje, zongorázott, hangszerelt, komponált,
zenekarokat vezetett. Stúdiómunkája nem akadályozta meg abban, hogy aktívan részt vegyen a jazzeseményekben, amelyek közül
sokat ő szervezett. Erőteljesen érdeklődött a jazz története iránt és különösen a jazz-zongora fejlődése iránt. Érdeklődését
rádióelőadásokban és koncertelőadásokon is megmutatta. Teljesen eklektikus érdeklődése megengedte neki, hogy a ragtime-tól a
free formáig mindennel foglalkozzon. A New York Jazz Repertory Orchestra tagjaként végzett fellépések és lemezfelvételek keltették
fel az érdeklődését Jelly Roll Morton, Fats Waller, James P. Johnson és Louis Armstrong zenéje iránt. Megalakította kisegyüttesét,
a Perfect Jazz Repertory Quintetet is. Free zenészként elektromos zongorán is játszott, amelyhez később az orgona is járult, Ruby
Braff-fal felvette a Cincinnati Fats és a The New School Concert címe duólemezeket. Később, szintén Braff-fal,
Wurlitzer-orgonafelvételeket készített, ami meglehetősen szokatlan a jazzben. Szokatlan, ám az A Pipe Organ Recital Plus One
kritikai és kereskedelmi siker lett. A komponista Hyman egyaránt írt kis- és nagyegyüttesre, 1976-ban pedig ő írta a Scott Joplin
címe film zenéjét. A jazz-zongora mestere, előadásai nemcsak virtuóz technikáját, hanem a zene nagy hagyományai iránt való
tiszteletét és szeretetét is mutatják. Rádióműsorai és nyilvános előadásai, lelkesedése és személyes példája, hozzájárulnak a jazz
minden fajtája iránti érdeklődés terjesztéséhez.
Albumok: The Electric Eclectics (kb.1969), The Happy Breed (1972), Genius At Play (1973), Some Rags, Some Stomps And A Little Blues
(1973), a NYSRU-val: Satchmo Remembered (1974), Scott Joplin: The Complete Works For Piano (kb.1975), A Waltz Dressed In Blue (kb.
1977), Charleston (kb. 1977), Sliding By (1977), Ragtime, Stomp And Stride (kb. 1977), The Music Of Jelly Roll Morton (1978), The Perfect
Jazz Repertory Quintet Plays Irving Berlin (1979), Ruby Braff-fal: Cincinnati Fats (1981), Braff-fal: A Pipe Organ Recital Plus One (1982),
The New School Concert 1983 (1983), Kitten On The Keys: The Music Of Zez Confrey (1983), Eubie (1984), Manhattan Jazz (1985), Music Of
1937 (1990), Braff-fal: Younger Than Swingtime (1990).

137
 I
IBRAHIM, ABDULLAH - Adolph Johannes Brand néven 1934. október 9-én született a délafrikai Fokvárosban. Ibrahim
kisgyermekként kezdett zongorázni, közben templomi zenét tanult, továbbá sok más zeneformát, így jazzt is hallgatott a rádióban
és hanglemezeken. Kezdetben Dollar Brand néven volt ismert, s az ötvenes évek közepén slágerzenét játszva kezdte profi karrierjét.
Az évtized végén megalakította zenekarát, többek között Hugh Masakela közreműködésével, amellyel a jazzre koncentrált. A
hatvanas évek eleji politikai aktivitásával felhívta magára a hatóságok figyelmét, s így hosszabb európai turnéra indult Sathima
Bea Benjamin énekesnővel együtt, akit feleségül vett. Svájcban jól fogadták, Duke Ellington beajánlotta egy lemezfelvételre, és
további ajtókat is megnyitott előtte, aminek eredményeképpen a hatvanas évek közepén fellépett az Egyesült Államokban. Később
New York Cityben telepedett le és a free zene legjelentősebbjeivel, így John Coltrane-nel, Don Cherryvel és Ornette Colemannel
lépett fel. Folytatta politikai és vallási tevékenységét is, és a hatvanas évek végén áttért az iszlám hitre, ekkor változtatta meg a
nevét is. A gyökereitől való elszakadása ellenére folytatta az afrikai zene kutatását és annak lehetőségét, hogy azt hogyan lehet a
kortárs amerikai jazzhez kapcsolni. Koncertjein és lemezfelvételein, amikor gyakran saját kompozícióit játssza, rendkívüli
intenzitással zenél. A nyolcvanas évek elején Ibrahim a Kalahari Liberation című operájával kiterjesztette zenei horizontját, a
darabot nagy lelkesedés fogadta szerte Európában. A nyolcvanas évek közepétől vezeti hattagú zenekarát, az Ekayát, amellyel
koncerteken, fesztiválokon és lemezfelvételeken szerepel. Ibrahim zongorajátéka (emellett csellózik, fuvolázik és
szopránszaxofonozik) rendkívül ritmikus, különleges módon mixeli a bopot hazája zenéjével és még érintkezik Ellingtonnal és
Thelonious Monkkal is. Zeneszerzőként Ibrahim nagy hozzáértéssel vegyíti a két kultúra zenéjét és olyan egyedülálló stílust te-
remt, amely erőteljesen politikai és vallási töltete, és a széles, sokfajta hallgatóságra hat.
Albumok: Jazz Epistles: Verse 1(1960), Duke Ellington Presents The Dolar Brand Trio (1963), Anatomy Of A South African Village (1965),
The Dream (felvétel: 1965), Gato Barbierivel: Hamba Khale (felvétel: 1968), This Is Dollar Brand (1973, felvé-tel: 1965), African Piano
(1973, felvétel: 1969), Sangoma (felvétel: 1973), African Portraits (felvétel: 1973), Ode To Duke Ellington (1973), African Sketchbook
(1974), African Space Program (1974), Johnny Dyanival: Good Nem From Africa (1974), Ancient Africa (1974), The Children Of Africa (1976),
African Herbs (1976), Blues For A Hip King (1976), Black Lightning (19760, The Journey (1978), Max Roachcsal: Streams Of Consciousness
(1978), Soweto (1978), Africa - Tears And Laughter (1979), Dyanival: Echoes From Africa (1980), Memories (1980), African Market Place
(1980), At Montreux (1980), Matsidiso (1981), South African Sunshine (1982), Duke's Memories (1982), African Dawn (1982), Mannenberg -
Is Where It's Happening (1983, valószínűleg a hetvenes évek közepén készült felvétel), Zimbabwe (1983), The Mountain (1983),
Autobiography (1983, felvétel: 1978), Ekaya (1984), Carlos Warddal: Live At Sweet Basil Vol. 1 (1984), Water From An Ancient Weell
(1986), Mindiff (1988).

IND, PETER - 1928. július 20-án született a Middlesex grófságbeli Uxbridge-ben, Anglia. Ind zongora-és komponálási
tanulmányok után 19 esztendős korában kezdett bőgőzni, és hamarosan meghívták az egyik transzatlanti hajójáratra zenélni.
1951-ben New Yorkban telepedett le, ahol a következő néhány évben olyan neves jazzmuzsikusokkal játszott együtt, mint Lee Ko-
nitz, Warne Marsh és Buddy Rich. Emellett Lennie Tristanónál tanult tovább. A hatvanas évek elején Kaliforniába költözött, majd
visszatért Nagy-Britanniába. Ind jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a bőgő szólóhangszerként elismert legyen koncerten és
lemezfelvételen. Emellett Bernie Cash-sel bőgőduókat is játszott. Ind saját lemezcége a Wave és Londonban The Bass Clef néven
saját klubja van.
Albumok: Lennie Tristanóval: Descent Into The Maelstrom (1951), Lee Konitzcal: Timespan (1954-76), Warne Marsh New York
(1959-60), Looking Out (1957-61), Improvisation (1968), Sal Moscával: At The Den (1969, felvétel: 1959), No Kidding (1974), Peter Ind
Sextet (1975), Bernie Cashsel: Contrabach (1975), Konitzcal, Marshsal: London Concert (1976), Martin Taylorral: Triple Libra (1981),
Taylorral: Jazz Bass Baroque (1987).

INTERNATIONAL SWEETHEARTS OF RHYTHM - Laurence Clifton Jones, az amerikai Mississippi államban levő Piney Woods-i
szegény és árva gyermekek iskolájának igazgatója 1937-ben elhatározta, hogy zenekart alakít. Az első vállalkozás csak enyhén volt
sikeres, ám az évtized végén j6 zenésztársaságot tudott összehozni, és kezdték elismerni. 1941-ben Eddie Durhamet szerződtették
hangszerelőnek és zeneigazgatónak, majd őt hamarosan Jesse Stone, a neves Kansas City-beli zenekarvezető és hangszerelő
váltotta fel. Nagyrészt színes bőrű női zenészek játszottak, ám volt a zenekarban néhány fehér hölgy is, de mivel még létezett a faji
elkülönítés, ezeknek gyakran “feketének" kellett kiadniuk magukat. A második világháború végén a Sweethearts az Európában
levő amerikai bázisokon turnézott, fellépett a párizsi Olympiában, és szerepelt az Armed Forces Radio Service (AFRS)-ben.
1949-ben Ann Mae Winburn zenekarvezető új csapatot formált. Az ötvenes évek közepén a zenekar feloszlott. Hogy a zenekar ne
menjen feledésbe, arról Rosetta Reitz lemezproducer gondoskodott, aki a Sweethearts AFRS rádióadásaiból egy albumot adott ki.
A zenekar tagjainak visszaemlékezéseit könyvekben adták ki, Sally Placksin a Jazz Women, Linda Dahl a Stormy Weather című
kötetet jelentette meg többek között, készült egy televíziós dokumentum-, összeállítás is, amelybe a zenekar fellépésének hosszabb
filmrészlete is belekerült. A Sweethearts a negyvenes évek elején volt a csúcson, kiváló, Lucky Millinderéhez hasonló stílusú, nagy
erejű, swingelő zenekarként. A zenekart Ina Ray Hutton is vezette, aki népszerűbb volt a nagyközönségnél, ám a Sweethearths
rajta kívül is rendelkezett jó adottságú zenészekkel, akiket sajnos a show business különböző területein figyelmen kívül hagytak,
mint például a filmiparban, mert színes bőrűek voltak. A zenekar tagja volt hosszú ideig Ray Carter trombitás, Roz Cron
altszaxofonos, akiket külön ki kell emelni. Mellettük olyan pompás trombitás játszott a zenekarban, mint Ernestine “Tiny" Davis,
kiváló jazzmuzsikus volt, aki énekelt is. Pauline Braddy az egyik legszuperebb dobos volt, akinek olyan tanácsadói és csodálói
voltak, mint Big Sid Catlett és Jo Jones. Vi Burnside tenorszaxofon szólójátéka (ő Sonny Rollins középiskolai osztálytársa volt)
olyan játékost mutat, aki ha férfi lett volna, bizonyára a kor legjobbjai között szerepelne. Fúvós soundja Ben Websterre emlékeztet,
ám sohasem mondta senki sem, hogy csak másolná Webstert. Burnside jelentős tehetség volt, és az International Sweethearts Of
Rhythm a swingkorszak egyik legjobb big bandje. Gyakori alulértékelésük oka, hogy egy férfiközpontú világban küzdöttek a
hírnevükért.
Antológiák: The International Sweethearts Of Rhythm (1945-46), másokkal együtt: Women In Jazz Vol. 1 (1945-46).

IZENZON, DAVID -1932. május 17-én született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok, 1979. október 8-án
hunyt el. Izenzon gyermekként a helyi zsinagógában énekelt és csak 1956-ban kezdett bőgőzni. A Bill Dixonnal, Archie Shepp-pel,

138
Paul Bleyjel és Sonny Rollinsszal való munka után 1962-től 1966-ig Ornette Coleman triójának tagja volt, olyan jeles lemezek
felvételén vett részt, mint a Town Hall Concert, az An Evening With Ornette Coleman és az At The Golden Circle két albuma, valamint a
Chappaqua Suite és a Who's Crazy? című filmek soundtrackje. Izenzon 1968-ban, 1972-ben és 1973-ban egy kétbőgős kvartettben
elődei egyikével, Charlie Hadennel tandemben újra együtt játszott Colemannel. Coleman 1965-66-os európai turnéján letelepedett
Londonban, és számos felvételt készített, amelyeket sohasem adtak ki hanglemezen. New Yorkba visszatérve 1967ben John
Coltrane temetésén játszott Colemannel, majd Jaki Byarddal (Sunshine Of My Soul) és Perry Robinsonnal dolgozott. 19684611971-ig
a New York-i Bronx Community College-ben tanított. A Colemannel való második szerződése után Carlos Warddal, Gato
Barbierivel, Karl Bergerrel és Art Lewisszal alapított egy kvintettet, továbbá a Bass Revolution nevű, csak bőgőkből á1l6 zenekart.
1972-ben nem szerepelt, hogy több időt tölthessen agykárosodással született fiával, és az Indiana Northwestern Universityn Ph.D.
fokozatot szerzett pszichoterápiából. New Yorkban lett praktizáló terapista és kiadta Emotions című könyvét. Behatárolt ideje
ellenére komponált egy jazzoperát, a How Music Can Save The World címűt. Rendkívül individuális és befolyásos játékos volt,
különösen a vonóval való játékban volt figyelemre méltó.

139
 J
JACKSON, CHUBBY - Greig Stewart Jackson néven 1918. október 25-én született a New York államban levő New York Cityben,
Egyesült Államok. Ifjúkorában Jackson klarinétozott, és a harmincas évek közepén tért át a bőgőzésre. 1937-ben kis
tánczenekarokban játszva lett profi játékos. 1942-ben csatlakozott Charlie Barnet zenekarához, majd a következő esztendőben a
Woody Herman's First Herd tagja lett, ahol Ralph Burns, Billy Bauer és Dave Tough körében a big band jazztörténetének egyik
legjelentősebb ritmusszekciójában játszott. 1946-ban Jackson elhagyta Hermant és szabadúszó zenész lett, számos zenekarral
játszott azok lemezfelvételein, így Charlie Venturával és Hermannal. Egy toporientációjú kisegyüttes vezetője is volt, amelyben
Conte Candoli, Terry Gibbs, Frank Socolow, Lou Levy, Denzil Best és mások szerepeltek, és amellyel Skandináviában turnézott. A
negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején igen aktív volt a stúdiókban, saját big bandjét vezette, és számos lemezfelvételt
készített olyan zenészekkel, mint Bill Barris, Zoot Sims és Gerry Mulligan. Jackson Marty Napoleonnal és Buddy Richcsel
egyetemben a Charlie Ventura Big Four tagja volt. A hatvanas években Jackson egy televíziós gyermekprogram házigazdája volt.
Ezekben az években alkalmilag big bandeket vezetett és szabadúszóként a Harold Baker és Bill Coleman vezette zenekarokban is
játszott. Jacksont, korai felvételei kivételével, sajnos hamar elfeledte a jazzvilág. A hetvenes években a Lionel Hampton vezette all
star band tagjaként az Egyesült Államokban és Európában turnézott. Jackson az egyik leglelkesebb jazzmuzsikus, erőteljes,
szenvedélyes stílusa jó1 illett Herman, Ventura és Hampton zenekarához. Fia, Duffy Jackson, Count Basie és Lionel Hampton
dobosa volt. A nyolcvanas évek végén Jackson még folyamatosan a jazzszínpadon volt, a legkülönbözőbb zenekarokat segítette
munkájával.
Albumok: Charlie Venturával: The Big Four (1951), Chubby's Back (1957), Lionel Hamptonnal: All Star Band At Newport '78 (1978).
Antológiák: The Best Of Woodie Herman (1945-47), Hermannal: Carnegie Hall Concert (1946), lam Session (1947).

JACKSON, CLIFF -1902. július 19-6n született a virginiai Culpeperben, Egyesült Államok, 1970. május 24-én hunyt el. Jackson
zeneiskolai tanulmányok után a jazzel kezdett foglalkozni, mielőtt a húszas évek elején New Yorkba ment volna, különböző keleti
parti zenekarokban dolgozott. Az évtized hátralevő részében számos kisegyüttesben játszott, csatlakozott Elmer Snowdenhez.
Jackson később klubfellépésekre megalakította saját kisegyüttesét. A harmincas években többnyire szólistaként dolgozott, de
kísért énekest is. A negyvenes években Sidney Bechet, Eddie Condon és mások társaságában rendszeresen szerepelt, akárcsak a
következő évtizedben a New York-i vezető jazzklubokban, mint a Nick's Cafe Society (Downtown) és a Jimmy Ryan's. A hatvanas
években feleségével, Maxine Sullivannel dolgozott. 1968-tó1 az 1970 májusában bekövetkezett halála előtti éjszakáig az RX
Roomban játszott. Felesége később otthonukat,, House That Jazz Built" néven múzeummá alakíttatta. Jackson élénk, erőteljes
előadó volt, karrierje kezdetén vezető stride zongorista, “tapsversenyek" rettegett résztvevője, aki nála jóval nagyobb nevek elől is
gyakran elvitte a pálmát.
Albumok: Cliff Jackson's Washboard Wanderers (1961), Uptown And Lowdown (1961), Carolina Shout! (1961-62), Hot Piano (1965),
Parlor Social Call (1968).

JACKSON, MILT “BAGS" -1923. január 1-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Jackson 16 esztendős
korában szülővárosában a nála egy évvel fiatalabb Lucky Thompson tenorszaxofonossal játszott először profi vibrafonosként.
Jackson jól profitált a negyvenes évek problémáiból, és hat esztendőn át a vendégszereplő muzsikusok kísérője volt és egyúttal a
Michigan State Universityn is tanult. Dizzy Gillespie 1945-ben meghallgatta, és meghívta bandája nyugati parti turnéjára. Később
New Yorkba költözött. A briliáns fiatal vibrafonos hamar elismerésre talált, koncertezett és lemezfelvételeket készített Howard
McGhee C-s Thelonious Monk társaságában, többek között Monk klasszikus 1951-es Blue Note felvételén. Egy 1949-50-es Woody
Herman-szerződés és újabb munka Gillespie-vel megerősítették, hogy a hangszer kiemelkedő játékosa. Jackson 1951-ben
Gillespie Dee Gee labeljénél készítette első lemezfelvételeit saját neve alatt. Komoly tapasztalatokat szerzett mind a Ben
Websterrel, mind a Charlie Parkerrel való játékban. 1954ben a Milt Jackson Quartet Modern Jazz Quartetre (MJQ)-ra változtatta
nevét és a zongorista John Lewis lett a zeneigazgató. A következő húsz esztendőben Milt Jackson egyfajta kettős életet élt: hol az
MJQ tökéletes, kifinomult zenéjét játszotta, amikor társaival együtt valamenynyien híres szmokingjukat viselték, hol pedig a saját
neve alatt, Coleman Hawkins, Lucky Thompson és Horace Silver swingelő társaságában játszott. Jackson 1961-ben Ray Charles
kíséretében dolgozott a Soul Meeting-en, ahol a soulénekes elektromos zongorán és altszaxofonon játszott. A lemezborítók szövegírói
szeretik leírni, hogy Jackson mennyire jó1 érzi magát a MJQ előkelően finom, szertartásos hangszerelésében. Tény, hogy, amikor
1974-ben kilépett a zenekarból, inkább anyagi okokról, mint a zenei antagonizmusról beszélt. Jackson előtt a vibrafon a hot,
swingelő, proto-rhythm. & blues nagyzenekar-vezetők nevével, mint Lionel Hampton és Johnny Otis összefonódott hangszer volt.
A vibrátót lelassította, a jobbkezes ütő sebes, sodró vonalai szaxofonhoz lettek hasonlók, ezekkel Jackson a hangszernek
érzékiséget és lelket adott. Bobby Hutcherson hatvanas évek közepi előadása előtt senki sem mutatott a hangszernek egy ilyen
modern alternatívát. Harmóniaérzéke csalhatatlanul ötletes és nyitva tartja a szemét az új tehetségekre. Támogatta a gitáros Wes
Montgomeryt és felvételt készített vele a Riverside lemezmárka számára (Bags Meets Wes, 1961). Jackson folyamatosan kereste a
lehetőségeket a swing és bebop zenészeinek és lehetőségeinek újraintegrálására abban a zenében, amit általiban mainstreamnek
neveznek. Kvintettjeiben olyan zenészek játszottak, mint Cedar Walton, Jimmy Heath és James Moody. A hetvenes évek kemények
voltak a jazzjátékosok számára, ám épp ekkor készítette el az Olinga-t (1974-es felvétel a CTI részére) Bob James
hangszereléseivel, amelyen átcsillan behízelgő, simogatóan bársonyos, mégis életerős vibrafonjátéka. A nyolcvanas évek
jazzfeléledése újra felélesztette a MJQ-t is, amellyel számtalan jazzfesztiválon Iépett fel. Jackson 1985-ben saját együttesével
turnézott Európában. A Pablo lemezmárka egészen a kilencvenes évekig dokumentálta zenéjét.
Albumok: Milt Jackson Quartet (1954), Opus De Jazz (1955), Jackson's Ville (1956), The Jazz Skyline (1957), Bluesology (1957), Plenty,
Plenty Soul (1957), Ballads & Blues (1958), John Coltrane-nel: Bags And Trane (1959), Bags Meets Wes (1961), Ray Charlesszal: Soul
Meeting (1964), Vibrations (1964), Olinga (1974), Milt Jackson Big 4 (1975), Night Mist (1980), Bebop (1988). Antológia: Milt Jackson
(1987).

JACKSON, OLIVER -1933. április 28-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. A dobos Jackson a
negyvenes évek közepén a detroiti rhythm & blues és bebop zenészek körében volt igen aktív, ekkor érdemelte ki a “Bops Jnr."
becenevet. Korai éveiben olyan zenészekkel dolgozott, mint Barry Harris, Donald Byrd és Tommy Flanagan, valamint a hasonlóan
fiatal és még gyakorlatlan John Coltrane. Jackson elsősorban a zongoristák szenzitív kíséretével hívta fel magára a figyelmet, és az

140
évtized hátralevő részében Flanagan és Dorothy Donegan triójában játszott. Azután, hogy együtt dolgoztak a hasonszőrű dobossal,
Eddie Lockéval, megalakították Bops And Locke nevű sztepptáncduójukat, amelynek jelentős sikere volt. Az ötvenes években
számos jelentős jazzmuzsikussal játszott együtt, akik között mind a tradicionális, mind a modern jazz képviselői megtalálhatók
voltak Red Allentől Yusef Lateefig. A hatvanas évek elején Charlie Shavers, Buck Clayton, Benny Goodman és Lionel Hampton
társaságában dolgozott, majd az évtizedből hátralevő éveket Earl Hinesszal zenélte végig. 1969-ben Budd Johnson, Bill Pemberton
és Dill Jones társaságában megalakították a JPJ Quartetet, amellyel Amerika-szerte játszottak. A hetvenes és a nyolcvanas
években Jackson Sy Oliverrel, Lionel Hamptonnal újra, Oscar Petersonnal, Doc Cheathammel, Vic Dickensonnal, Buddy Tate-tel
dolgozott, Haywood Henryvel közösen vezettek egy zenekart, emellett saját együtteseit is vezette, amelyekben olyan zenészek
játszottak, mint Irving Stokes, Norris Turney és bőgős testvére, Ali Jackson, aki 1987-ben elhunyt. Ez idő alatt Jackson az európai
és az amerikai jazzfesztiválok kedvelt és népszerű figurája lett. Játéka a jazz teljes színskáláját felöleli és különleges hozzájárulás
sok kiváló koncerthez és lemezfelvételhez.
Albumok: The Oliver Jackson-Jack Sels Quartet (1961), Buck Claytonnal: Olympia Concert (1961), Coleman Hawkins And The Earl Hines
Trio (1965), Doc Cheathammel: Jive At Five (1975), Vic Dickensonnal: Gentleman Of The Trombone (1976), Haywood Henryvel: Real jazz
Express (1977), The Oliver Jackson Trio (1979), Oliver Jackson Presents Le Quartet (1982), Billie's Bounce (1984).

JACKSON, RONALD SHANNON -1940. január 12-én született a texasi Fort Worth-ban, Egyesült Államok. Jackson ötesztendős
korától tanult zongorázni, az iskolában klarinétozott és dobolt. 15 éves korában lett profi, amikor Dallasban rendszeresen fellépett
James Clayjel és Leroy Cooperrel. Történelmet és szociológiát tanult, mielőtt zenei ösztöndíjat kapott volna New Yorkban, ahol
olyan zenészekkel dolgozott, mint Albert Ayler, Charles Tyler, Betty Carter, Charles Mingus és Stanley Turrentine. 1975461
1979-ig Jackson James Blood Ulmer társaságában az Ornette Coleman Sextetben szerepelt, amelyből a Prime Time kialakult,
emellett játszolt Cecil Taylorral is. Jackson 1981-ben csatlakozott Ulmer bandjéhez, amíg fel nem állította saját igen innovatív és
sokat dicsért Decoding Society neve zenekarát. Jóllehet ez a zenekar alapvetően Ornette Coleman “harmolódikai " elméletére
alapozódott, a Decoding Society zenéje mind soundjában, mind irányában változott az egyes albumokkal a nyolcvanas évek végén,
gyakran radikális változások voltak a hangszer-összeállításban is. Akárhogy is, az alap Jackson mennydörgő, rugalmas
ütőhangszeres munkája volt. 1986-ban Peter Brötzmann-nal, Sonny Sharrockkal és Bill Laswell-lel létrehozták a Last Exit
együttest, majd 1987-ben Bill Frisell-lel és Melvin Gibbsszel megalakították a Power Tools triót. A nyolcvanas évek végén és a
kilencvenes évek elején egy blues és funky alapú, erőteljes trióban ismét együtt szerepelt Ulmerrel egy lemezfelvételen és turnén.
Válogatott albumok: Eye On You (1981), Nasty (1981), Man Dance (1982), Decode Yourself (1985), When Colors Play (1987), a Power
Toolsszal: Strange Meeting (1987), Live At The Caravan Of Dreams (1987), Texas (1989), Taboo (1990).

JACQUET, ILLINOIS - Jean Baptiste Jacquet néven 1922. október 31-én született a Louisiana állambeli Broussardban, Egyesült
Államok. Texasban nőtt fel. Jacquet kezdetben dobolt, később áttért az alt- és a szopránszaxofonra. Milt Larkin népszere territory
bandjében zenélt, majd más zenekarokkal eljutott a nyugati partra, ahol Lionel Hampton meghívta új zenekarába. Hampton
valójában Jacquet szekcióbeli társát, Arnett Cobbot szerette volna szerződtetni, ám Cobb nem akart elszerződni, és Hampton ezért
Jacquetet szerződtette azzal a feltétellel, hogy váltson hangszert. Jacquet fejest ugrott és a Hamptonnal készült 1942-es “Flying
Home" felvétele megalapozta jelentős hírnevét a jazzben. Szólója élőben valójában a rákövetkező darabba ágyazódott be. Amikor
1942 végén Cobb úgy döntött, hogy elhagyja Larkint és csatlakozik Hamptonhoz, akkor Jacquet, először Cab Calloway, majd
Count Basie zenekarába szerződött. Szintén a negyvenes évek elején bekerült Norman Granz Jammin The Blues című rövidfilmjébe
(1944) és szerepelt Granz Jazz At The Philharmonic sorozatában. A negyvenes évek közepétől végig az ötvenes években Jacquet a
JATP-turnékat és saját zenekarai vezetését kombinálta. Az ötvenes és a hatvanas években a nemzetközi fesztiválok népszere
figurája lett, saját együtteseit vezette, all star együttesekkel dolgozott és rendszeresen szerepelt Hamptonnal. Jacquet a
nyolcvanas években folytatta a lemezfelvételeket és az évtized végén egy pompás big bandet alakított, hogy alkalmilag koncerteken
és lemezfelvételeken fellépjen. Jacquet a tenorszaxofon fejlődésének kiemelkedő, ám gyakran alulértékelt figurája, a mainstream
jazz fontos személyisége, akinek erős az affinitása a texasi blueshoz. Bluesérzése, amelyet a lehető legszuperebben a “Flying Home'
első felvételén realizált, segített neki texasi tenorstílusa kialakulásában. A tenor vadembereként való híre még a JATP-időkből
származott. Jóllehet, hihetetlen technikai tudását a magas regiszterekben való uptempójú “tű-zijáték" bizonyítja, ám
koncertközönsége és lemezhallgatói mindig megállapíthatják, hogy Jacquet balladákat is tökéletesen ad elő.
Albumok: Swing's The Thing (1957), Illinois Flies Again (1959), Desert Winds (1964), Spectrum (1966), Go Power! (1966), Bottoms Up
(1968), The King (1968), The Blues That's Me (1969), Genius At Work (1971), The Blues For Louisiana (1973), Jacquet's Street (1974-76),
Buddy Tate-tel: Texas Tenors (1976), Howard McGheevel: Here Comes Freddy (1976), Midnight Slows Vol. 8 (1978), God Bless My Solo
(1978), Battle Of The Horns (1980), Illinois Jacquet With His All Star New York Band (1980), Illinois Jacquet And His Big Band (1988).
Antológiák: Lionel Hamptonnal: Leapin' With Lionel (1942-46), The Black Velvet Band (1947-67).

JAMAL, AHMAD - Fritz Jones néven 1930. július 2-án született a Pennsylvania államban levő Pittsburghben, Egyesült Államok.
Jamal (aki az ötvenes évek elején változtatta meg nevét) már tízéves kora előtt profi zongorista volt, és idővel a legtöbb
jazzmuzsikusénál szélesebb közönséghez sikerült eljutnia. Triója sok kiváló felvételt produkált, kísérői közé tartozott Israel
Crosby. Támogatói közül Miles Davis volt a legbefolyásosabb, aki felismerte, hogy Jamal érdekes ritmikai koncepcióját
beillesztheti saját mű-vészete keretébe. Jamal a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években intenzíven dolgozott az Egyesült
Államokban, általában trióban lépett fel, de lemezfelvételeken nagyobb formációkkal is fellépett, szerepelt Gary Burtonnel is.
Jamal érdekes figura a mainstream zongoristák és postbop utódaik között, akinek indirekt befolyása volt Davisen keresztül. Lírai,
nyájasan swingelő zongorista, játéka állandóan élvezetes.
Albumok: Chamber Music Of New Jazz (1955), 77íe Ahmed Jamal Trio 1(1955), Count 'Em (1956), But Not For Me (1958), Ahmed Jamal At
The Pershing (1958), The Ahmad Jamal Trio 11 (1958), The Ahmad Jamal Trio 111 (1959), Happy Moods (1960), Listen To The Ahmed Jamal
Quartet (1960), Ahmed Jamal's Alhambra (1961), Ahmed Jamal At The Blackhawk (1961), Macanudo (1962), Naked City Theme (1963), The
Roar Of The Greasepaint, The Smell Of The Crowd (1965), Extensions (1965), Ahmed Jamal With String (1965), Heat Wave (1966), Cry Young
(1967), The Bright, The Blue And The Beautiful (1968), Tanquillity (1968), Jamal At The Top/Poinciana Revisited (1968), The Awakening
(1970), Free Flight Vol. 1(1971), Outer Time Inner Space (1971), Jamal Plays Jamal (1974), Live At Oil Can Harry's (1976), Prelude To A Kiss
(1976-78), Steppin' Out With A Dream (kb.1977), Genetic Walk (kb.1978), Intervals (kb.1979), Ahmad Jamal Live At Bubba's (1980), Night
Song (1980), Ahmad Jamal In Concert (1981), America) Classical Music (1982), Digital Works (1985).

JAMES, HARRY -1916. március 15-6n született a Georgia állambeli Albanyban, Egyesült Államok, 1983. július 5-én hunyt el.
James édesapja egy vándorcirkuszban volt trombitás. Harry először dobolt, majd trombitálni kezdett, és kilencesztendős korától a

141
cirkuszi zenekarban játszott. Nagyon ígéretes tehetségnek tűnt, és édesapja mindent megtanított neki, amit tudott. Harry elhagyta
a cirkuszt, és különböző texasi zenekarokban játszott, mielőtt 1935-ben csatlakozott Ben Pollackhoz. 1937 elején Benny Good-
man szerződtette Jamest, és ezzel a lehető legszélesebb swingközönség ismerhette meg tevékenységét. Ziggy Elmannal és Chris
Griffinnel erőteljes és feltűnést keltő trombitaszekciót alkottak, amelyben hamar megismerték nevét. Két esztendeig maradt
Goodmannel, majd megalakította saját zenekarát. James népszerűsége nőtt, és a közönségimázsa egy zenészhez képest
szokatlanul magasra emelkedett, amikor Betty Grable filmsztárt feleségül vette. A zenekar népszerűségét nagyban emelték szólói,
bár a siker egy részében osztoznia kellett énekeseivel, Louise Tobinnal, aki Grable előtt rövid ideig a felesége volt, valamint Frank
Sinatrával, aki hamarosan elhagyta, hogy Tommy Dorseyval dolgozzon tovább, vele énekelt még Dick Haymes és Kitty Kallen is.
James megtartotta zenekarát végig a negyvenes években, majd az ötvenes évek elején is, szolid elismerést aratott olyan zenekari
tagokkal, mint Willie Smith, Buddy Rich, Corky Corcoran és Juan Tizol. Díszes trombitaszólókat játszott a “The Flight Of The
Bumble Bee", a ,,The Carnival Of Venice", az,, I Cried For You" és a “You Made Me Love You" című darabokban, amelyek a kemény
szívűbb jazzbarátoknak kevésbé tetszettek. Ez változott némileg, amikor az ötvenes évek közepén James újraalakított zenekara
Ernie Wilkins és Neal Hefti hangszereléseit játszotta. Ezt a zenekart, a legjobb big bandek egyikét, gyakran teljesen érdemtelenül
a Count Basie zenekar másolatának tartják, holott a kronológia éppen fordított. James zenekara megelőzte a Basie-zenekar kö-
zépső korszakát, amely szintén Wilkins- és Hefti-hangszereléseket használt. James a hatvanas és a hetvenes években is
fenntartotta zenekarát, idejét megosztotta a Las Vegas-i és nevadai hotelek, kaszinók, illetve a világ körüli turnék között.
Ezekben az években James első osztályú zenészei között volt ismét Willie Smith, egy egész sor pompás dobos (többek között
Buddy Rich, Sonny Payne és Louie Bellson), Nick Buono első trombitás, aki 1939 decemberében csatlakozott a bandához, s aki
nem is adta át székét, amíg a zenekar létezett. Korai éveiben James kiemelkedő játékos volt, szenvedélyes szólókkal, megsem-
misítően erőteljes sounddal. Saját együttesével kihasználta virtuóz technikáját, nagy meggyőződéssel adta elő a balladákat és a
látványos trombitadarabokat, amelyek annyira meghökkentették jazzrajongóit. James késői karrierjében j61 kombinálta mindkét
világot, és sok sikert aratott. Egész a nyolcvanas évekig sikeres maradt, sohasem vesztette el lelkesedését, 1983-ban rákban hunyt
el.
Albumok: Benny Goodmannel: Carnegie Hal! Concert (1938), The New James (1958), Harry's Choice! (1958), Harry James And His New
Swingin' Bands (1959), The Spectacular Sound Of Harry James (1961), Harry James Plays Neal Hefti (1961), The Solid Trumpet Of Harry James
(1962), Double Dixie (1962), On Tour In '64 (1964), Harry James Live At The Riverboat (1966), Live From Clearwater, Florida Vols 1-3 (1970),
Live In London (1971), King James Version (1976), Still Happy After All These Years (1979). Antológiák: Goodmannel: Jazz Concert No. 2
(1937-38), Texas Chatter (1938), The Unheard Harry James (1939), The Young Harry James (1939), Flash Harry (1942-44), Coast To Coast
(1944), The Uncollected Harry James Vols 1-5 (kb. 1939-46), Sounds Familiar (1946), Spotlight On Harry James (1946), Trumpet Blues
(1949-50), Big John Special (1949-50).

JARMAN, JOSEPH -1937. szeptember 14-én született az arkansasi Pine Bluffban, Egyesült Államok. Jarman még gyermek volt,
amikor családja Chicagóba költözött, ahol a középiskolában dobolni tanult. Katonaideje alatt szaxofonozott és klarinétozott,
1961-ben, leszerelésekor visszaköltözött Chicagóba. 1965-ben csatlakozott az AACM-hez, különböző együtteseket vezetett és
Richard Muhal Abrams Experimental Bandjében játszott. Ezekben az években a klasszikus zeneszerző John Cage-dzsel is
együttműködött egy multimédia-eseményen. Jarman maga is költő, aki koncertjein költőket és táncosokat mutat be, effajta
érdeklődése vezetett drámai tanulmányaihoz a Second City Theatre Schoolban és az Art Institute Of Chicago Schoolban. 1969-ben
zenekarának két tagja, Charles Clark és Chris Gaddy meghalt, ami nagyon elcsüggesztette, feloszlatta saját bandáját, csatlakozott
az Art Ensemble Of Chicagóhoz, amely azóta fő munkahelye. Az Ensemble-beli partnereihez (Lester Bowie, Roscoe Mitchell,
Malachi Favors, Don Moye) hasonlóan elképesztő mennyisége hangszeren játszik, ezek kö-zül a szopraninó-, a szoprán-, az alt-, a
tenor- és a basszusszaxofon, a fagott, az oboa, a különféle fuvolák és klarinétok, a különböző ütőhangszerek és az úgynevezett “kis
hangszerek" a legfontosabbak. Bár a tisztán zenész Mitchellel szemben Jarman az Ensemble “drámaírója", mégis írt jó néhány
szigorú darabot nagyobb együttesekre. Kevés az AEC-től független munkája a hetvenes és a nyolcvanas években, ezek többnyire
kisegyüttesek Moyével közösen, néha más bandákban is vendégeskedik, például a nyolcvanas évek végén a Reggie Workman
Ensemble-lel.
Albumok: Song For (1966), As If It Were The Seasons (1968), Sunbound (1976), Don Moyéval: Egwu-Anwu (1978), The Magic Triangle
(1979), Black Paladins (1980), Earth Passage-Density (1981).

JARRETT, KEITH -1945. május 8-án született a Pennsylvania állambeli Allentownban, Egyesült Államok. Jarrett nagyon
muzikális családban nőtt fel, koraérett gyermekként háromesztendős korában kezdett zongorázni. Nagyon korán kezdett
komponálni is, és már jóval tízéves kora előtt profiként turnézott, klasszikus zenét és saját kompozíciókat játszott. A hatvanas
évek elején a Berklee College Of Musicon tanult, hamarosan saját kisegyüttesét vezette. A hatvanas évek közepétől New Yorkban
élt, itt hallotta meg Art Blakey, aki meghívta együttesében, ahol azonban csak pár hónapig maradt, de ez is segített színvonala
emelésében. 1966ban csatlakozott Charles Lloyd kvartettjéhez, amellyel neve nemzetközileg is ismert lett, ami kiterjedt európai,
szovjetunióbeli és távol-keleti fellépéseknek volt köszönhető. Jarrett gyermekkorában vibrafonozott, szaxofonozott és ütő-
hangszereken is játszott, koncertjein mindezeket a hangszereket megszólaltatta a hatvanas évek végén. 1969-ben csatlakozott
Miles Davishez, egy darabig orgonált, mielőtt az elektromos zongorára átváltott volna. A Davisszel töltött két esztendőben arra is
talált időt, hogy saját neve alatt is készítsen felvételeket, elismertségét pompás albumokkal növelte, amelyeken Charlie Haden,
Dewey Redman és mások voltak a partnerei. Davist elhagyva visszatért az akusztikus zongorához, és megalapozta azt a zenét,
amelyet “univerzális népzené"-nek hív. Az 1971-es Facing You címe lemeze a tempó, a dinamika és az érzelem egészen különleges
demonstrációja, amellyel jelentős visszhangra talált. Ezen a lemezen briliáns stílusban mindaz megtalálható, ami jellemző rá:
ezenkívül a country, a népzene, a klasszikus muzsika, a blues e-s a rock is - ha csak utalásszerűen is - mindig feltennék, hogy
aztán, mint a mellékszereplők a színdarabban, eltűnjenek ismét.
Jarrett nemcsak saját zenéje tekintetében lett jelentős, hanem “útmutató" a kortárs jazzben és részben az ECM Records és
Manfred Eicher fejlődésében is. Gyakran dolgozott és lemezfelvételeket készített olyan zenészekkel, mint Jan Garbarek, Jack
DeJohnette és Gary Peacock, ám rendszeresen visszatért a szólófellépésekhez és alkalmilag az orgonához is. Jarrett, az igen te-
hetséges szólózongorista sajátságos stílust alakított ki. Figyelemre méltó improvizációs adottságait különösen a szólókoncertjein
használta ki, ahol két darab egy estét is kitölthet. A kulcsfontosságú, sarkkövet jelentő 1975-ös The Köln Concert lemezét európai
turnéja alatt vették fel. A lemez számos díjat kapott az Egyesült Államokban és Európában. Ez lett a legnagyobb példányszámban
eladott műve, amely minden biztos ítélete lemezgyüjtő kötelező darabja. A hasonló Solo Concerts Bremen/Lausanne és a Sunbear
Concerts ragyogó kirándulások az improvizált ismeretlenbe. Jarrett szóló improvizált move nem tér vissza zeneszerzői
tevékenységében, megírta és felvette a zongorára és vonós zenekarra írott In The Light és The Celestial Hawk címe albumait. A zene e
formája iránti érdeklődése megjelent koncertjei repertoárján is, a nyolcvanas évekbeli szóló- és kisegyüttes-koncertjeihez

142
klasszikus zenei koncertek is járultak. Jarrett folyamatosan tartotta a kapcsolatot az ECM Recordsszal, amely elősegítette zenei
fejlődésének folyamatos haladását. Jarrett játéka technikailag hibátlan, stílusa sok jazzterület eredményeit és a nyugati
klasszikus zenei formák feelingjét foglalja magába. A zene világa valaha ismert legjobb improvizátorainak egyike. Jarrett
figyelemre méltóan egyformán kapja az elismeréseket a zenei nagymoguloktól, a jazzközönségtől és ugyanakkor kereskedelmileg is
sikeres.
Válogatott albumok: Somewhere Before (1968), Facing You (1971), Expectations (1972), Fort Ya wuh (1973), In The Light (1973), Solo
Concerts, Bremen/Lausanne (1973), Belonging (1974), Luminescence (1974), Arbour Zena (1975), The Köln Concert (1975), Sun Bear
Concerts (1976), The Survivor's Suite (1976), My Song (1977), Nude Ants (1979), Personal Mountains (1979), Expectations (1979),
Invocations: The Moth And The Flame (1980), The Celestial Hawk (1980), Concerts Bregenz And München (1981), Concerts (Bregenz) (1982),
Fort Yawuh (1982), Bop-Be (1982), Standards Vols 1 (1983), Changes (1983), Backhand (1983), Works (1983), Changes (1984), Eyes Of The
Heart (1985), Spirits (1985), Staircase (1985), Standards Live (1985), Celestial Hawk (1985), Still Live (1986), Book Of Ways (1986), Sacred
Hymns (1985), Spheres (1986), Dark Intervals (1988), Standards Vol. 2 (1988), Changeless (1989), Treasure Island (1989), Personal Moun-
tains (1989), The Well Tempered Clavier Book 1(1989), Paris Concert (1990), Tribute (1991), The Cure (1992).

JARVIS, CLIFFORD -Clifford Osbourne Jarvis néven 1941. augusztus 26-án született a Massachusetts állambeli Bostonban,
Egyesült Államok. Jarvis, a Sun Ra's Arkestra egyik legjelentősebb tagja volt, a hatvanas évek jórészében, majd időnként azóta is
fontos személyiség. Barry Harris, Yusef Lateef és Grant Green voltak többek között a társai. Jarvis kemény ütésű kísérő dobolása
számos klasszikus Sun Ra-felvételen hallható. A Nothing-on és a Pictures Of Infinity-n egyaránt kiváló példák találhatók játékára.
Jarvisszal újabban alig készültek lemezfelvételek. A nyolcvanas években Angliában élt.
Albumok: Jackie McLeannel: Right Now (1965), Sun Rával: Nothing Is (1966), Pharoah Sandersszel: Deaf, Dumb, Blind (1971).

JAZZ AT THE PHILHARMONIC - 1944-ben Norman Granz kezdő jazzimpresszárió koncertsorozatot kezdett a Los Angeles-i
(Egyesült Államok) Philharmonic Auditoriumban. ÁIIítólag a koncertsorozat elnevezése, ahogyan általában ismerik, a JATP, innen
származik. A koncertek formája, stílusa és tartalma egyre jobban megragadta a jazzközönség figyelmét, és ez az évtized végéig,
illetve az ötvenes években is folytatódott, amikor már jóval nagyobb és látványos zenei csomagműsor volt. Szerencsére Granz
előrelátó volt, és valamennyi koncertjének hangfelvétele megvan. Ezeknek a kiterjedt jam sessionöknek az új, hosszanjátszó
lemezeken va-ló kiadása kereskedelmileg kifizetődő volt, és segített megalapozni Granz vezető lemezproduceri mivoltát. 1957-től a
JATP-turnék kiterjedtek Európára is, de egy 1967-es amerikai búcsúturné után a koncepció megszeret, jóllehet Granz ezután is
turnéztatta művészeit ezen általános lobogó alatt. Sok tekintetben ez a koncepció tükröződik sok mai fesztiválcsomagban. Jóllehet
a JATP-koncerteket sokszor kritizálták a showelemekért, de mindig nagyon sok pompás előadást lehetett hallani a kiváló
mainstream és bebop előadóktól. A JATP-n fellépő művészek között az évek folyamán szerepelt a trombitás Joe Guy, Howard
McGhee, Buck Clayton, Charlie Shavers, Dizzy Gillespie és Roy Eldridge, a pozanos J. J. Johnson, Bill Harris és Tommy Turk, a
szaxofonos Charlie Parker, Willie Smith, Benny Carter, Lester Young, Coleman Hawkins, Illinois Jacquet, Flip Phillips és Stan
Getz, a zongorista Oscar Peterson, Nat “King" Cole, Hank Jones és Kenny Kersey, a dobos Gene Krupa, Buddy Rich, J. C. Heard,
Jo Jones és Louie Bellson. Granz a nagyobb igényű “csomagokba" Count Basie és Duke Ellington zenekarát is betette, és Ella
Fitzgerald volt több éven keresztül a fő erősség.
Albumok: JATP (1944), )ATP: Vols 1 & 3 (194446), JATP: Vols 2 & 6/JATP: Bird And Pres (1946), JATP: Vol. 14 (1946), JATP: Vols 4
& 5 (1946), )ATP: Vol. 7 (1946), JATP: Vol. 8 (1947), JATP: Vols 9 & 10 (1947), JATP: Vols 12 & 13 (1949), JATP: Vol. 15 (1953), JATP:
Live At The Nichigeki Theatre, Tokyo (1953), JATP: Hartford, Connecticut (1954), JATP: The Exciting Battle, Stockholm '55 (1955), )ATP All
Stars A t The Opera House, Chicago (1957), JATP: In London 1969 (1969), JATP: At The Montreux Festival (1975).

JAZZ WARRIORS - Elsősorban Courtney Pine és Gail Thompson fáradozásainak eredményeként azon fiatal színes bőrű zenészek
egyre nagyobb csoportja, akik a nyolcvanas években Nagy-Britanniában tevékenykedtek, megalakították a jazz Warriors együttest.
Kezdetben körülbelül húszan voltak, és igen intenzíven használták az afro-karibi ütős patterneket, amelyeket erőteljes fúvósokkal
fedtek le. A zenekar korai szólistái közül sokan John Coltrane rajongói voltak, ám a későbbi években a befolyások széles köre
érvényesült. A Warriorsnál a stilizációtól való eltávolodás egy olyan útra vezetett a big band zene megközelítését illetően, ahol össze
nem illő zenei formák bevitelére került sor, és egy olyan féktelen mixtúra keletkezett, amely sok rajongónak a jazz peremvidékét
idézte. Ez a szabadság kiterjedt a band koncertjeire is, amelyek néha fegyelmezetlenek és szétesőek voltak. A Jazz Warriors legjobb
előadásaiban olyan ki-váló szólistákat vonultatott fel, mint Pine, Philip Bent, Orphy Robinson és Cleveland Watkiss énekes, és a
big band zene fejlődésének lehetséges, érdekes koncepcióját mutatta meg. A nyolcvanas évek végén a Warriors olyan vezető
amerikai zenészekkel dolgozott együtt, mint Henry Threadgill és Craig Harris, emellett bemutatták hazai termésű szvitjüket,
amelyben Joe Harriott előtt tisztelegtek. A kilencvenes évek elején a fegyelem és a kötelezettségek hiányával többen elhagyták a
zenekart, számos idősebb tag, mint például Harry Beckett elpártolt. Néhányuknak személyes sikere volt, és sikeres szólókarrierbe
kezdtek.
Album: Out Of Many, One People (1987)

JEFFREY, PAUL H -1933. április 8-án született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. A tenorszaxofonos Jeffrey
az ötvenes években olyan rhythm & blues zenészekkel, mint Wynonie Harris, Big Maybelle és B. B. King járta be keresztül-kasul az
Egyesült Államokat, majd visszatért New Yorkba, és az Ithaca College-ban tanult zenét. Jeffrey Illinois Jacquet, Sadik Hakim és
Howard McGhee társaságában dolgozott, mielőtt 1968-ban Dizzy Gillespie-vel turnézott. A hetvenes években rövid ideig a Count
Basie Orchestrával dolgozott, majd Thelonious Monk partnere lett, az 1974-es Newport Jazz Festiválon az ő zenéjét vezényelte.
Később Charles Mingus darabjait hangszerelte és vezényelte az utolsó albumokon. Jeffrey a nyolcvanas évek eleje óta a jazz
Studies at Rudgers University tanára.
Album: Electrifying Sounds (1968)

JENKINS, LEROY -1932. március 11-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Jenkins kisgyermek
korában kezdett hegedülni és jóllehet később más hangszereken is játszott, a helyi jazzkörökben hegedűsként lett ismert. A
hatvanas évek elején Alabamában volt zenetanár, majd visszatért Chicagóba, ahol 1965-ben az AACM-ben találkozott Muhal Ri-
chard Abramsszal. Leo Smithszel együtt csatlakozott Anthony Braxton első együtteséhez és 1969-ben Párizsba ment. A Creative
Construction Company néven ismertté vált együttes dobosa Steve McCall volt, akivel néhány lemezfelvételt készítettek, majd a
zenekar feloszlott, Jenkit visszatért az Egyesült Államokba. 1971ben a Creative Construction újra összeállt, Abrams és Richard
Davis voltak a vendégzenészek, lemezfelvételt készítettek, amelyet a Muse Records később két részletben kiadott. 1971-ben
Jenkins a bőgős Sirone-nal és a dobos Jerome Cooperrel megalakította a Revolutionary Ensemble-t. Ennek feloszlása után a

143
hetvenes évek végén a New York-i székhelyű Composer's Forum tagja lett és olyan feljövőben levő zenészekkel készített
felvételeket, mint Anthony Davis, George Lewis és James Newton, valamint olyan veteránokkal, mint Muhal Richard Abrams és
Andrew Cyrille. Játékában Jenkins elutasítja az európai klasszikus hegedűshagyományokat. Jazzelődjéhez, Stuff Smithhez
hasonlóan a prekoncepciók elutasításával játszik a hangszerén, cincogtatja, nyekergeti, üti-veri a hangszerét, hogy neki tetsző
hangzást hozzon létre, ám időnként még ennél is továbbmegy. Kezében a hegedű több hangszerré válik: balladák nagyon lírai
énekese, máskor durva és néha érdes, vagy éppen ritmikus patterneket játszik. Mint a hangszernek a korábbi kötöttségek alóli
felszabadítója, igen fontos figura a kortárs zenében. Alkalmilag mélyhegedűvel is készített felvételeket. A nyolcvanas években ideje
jelentős részét a zeneszerzésnek szentelte, de emellett a blues befolyásoltságú Sting-együttes vezetője is volt, amelynek
frontvonalában hegedűk és gitár van.
Albumok: a Creative Construction Companyvel: CreativeContstruction Company, Vols 1 & 2 (1975, 1976, felvétel: 1971), For Players
Only (1975), Solo Concert (1977), The Legend Of Ai Glatson (1978), Space Minds, New Worlds, Survival Of America (1979), Muhal Richard
Abramsszal: Life
Iong Ambitions (1981, felvétel: 1977), Mixed Quintet (1983, felvétel: 1979), Stinggel: Urban Blues (1984).

JOHNSON, BUDD - Albert J. Johnson néven 1910. december 14-6n született a Missouri államban levő Kansas Cityben, Egyesült
Államok, 1984. október 20-án hunyt el. Johnson kezdetben zongorázott és dobolt, majd áttért a tenorszaxofonra.
Tinédzseréveiben a középnyugtit és Texas számos territory zenekarában, többek között Terrence Holder, Jesse Stone és George E.
Lee vezetésével dolgozott. A harmincas évek közepén Chicagóban dolgozott több zenekarban, a legjelesebb a Louis
Armstrong-együttes volt, de sűrűn szerepelt Earl Hinesszal is. A negyvenes években Hines, Don Redman, Al Sears, Sy Oliver és
Dizzy Gillespie zenekarában tevékenykedett. Ezekben az években Johnson elfoglalt hangszerelő volt: Georgie Auld, Woody Her-
man, Buddy Rich és Boyd Raeburn részére dolgozott. Johnsont keményen foglalkoztatták a bebop kezdeti korszakában, számos
kisegyüttesnek hangszerelt és a Billy Eckstine big band zeneigazgatója volt. Johnson az ötvenes években gyakran vezette saját
kisegyütteseit a klubfellépéseken és a hanglemezfelvételeken, aktívan dolgozott a kottakiadásban és egy lemezcég vezetője volt. Az
ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején Benny Goodmannel, Count Basie-vel, Quincy Jonesszel, Gerald Wílsonnal, Earl
Hinesszal és Jimmy Rushinggal játszott. Johnson 1969-ben egy újabb Hines-szerződés után Dill Jonesszel, Bill Pembertonnal és
Oliver Jacksonnal együtt megalakította a JPJ együttest. A JPJ 1975-ös feloszlása után a New York Jazz Repertory Orchestrával
dolgozott, számos nemzetközi fesztiválon lépett fel, tanárként is dolgozott. Johnson a bop hangszerelője és előmozdítója volt, aki
tartósan márka a jazzpiacon. Jóllehet sohasem mutatott olyan különleges improvizációs adottságokat mint Dizzy Gillespie vagy
Charlie Parker, mégis azon zenészek egyike volt, akik az új formának összetartást és szerkezetet adtak. Johnson karrierjének
késői korszakában - tenor-, alt- és szopránszaxofonon, valamint klarinéton -a bebopperek hatását lehetett érezni, ugyanakkor a
jazz mainstream zenészeivel dolgozott együtt. 1984ben hunyt el.
Albumok: Blues A La Mode (1958), Budd Johnson And The Four Brass Giants (1960), Let's Swing (1960), Ya! Ya! I (1964), Earl Hinesszal,
Jimmy Rushinggal: Blues And Things (1967), Ya! Ya II (1970), JPJ Quartet (1973), In Memory Of A Very Dear Friend (1978), The Old Dude
And The Fundance Kid (1984).

JOHNSON, BUNK - William Geary Johnson néven 1889. december 27-én született a Louisiana állambeli New Orleansben,
Egyesült Államok, 1949. július 7-6n hunyt el. Karrierjének legkorábbi éveit csak legutóbb sikerült tisztázni, még így is pontatlan
részinformációk alapján, amelyek egy része tőle magától származott. Az 1934-ben bekövetkezett kényszerű visszavonulásig
nagyon aktív zenész volt, aki számos New Orleans-i zenekarban játszott. Állítólag Buddy Boldennel és Jelly Roll Mortonnal is
dolgozott, jóllehet amint azt újabban a kutatók, például Christopher Hillman megállapították, ezek a vélekedések összefügghettek
Johnson bizonytalan korával (állítólag éveken keresztül azt mondta, hogy tíz évvel idősebb, mint valójában volt). Az nagyon
valószínű, hogy a legjobb New Orleans-i zenekarok jó néhányában játszott, beleértve a Superior és az Eagle bandeket. Johnson azt
is híresztelte, hogy fontos hatást gyakorolt Louis Armstrongra és tanítómestere volt, de ezt a kijelentést is fenntartással kell
kezelni. Johnson kétségtelenül fontos zenésznek számított New Orleansben a jazz korai éveiben, még akkor is, ha
kiszámíthatatlan karaktere volt, akinek jelenléte egy zenekarban nem mindig jelentette a zenei kiválóság garanciáját. 1914 körül
Johnson a Louisiana állambeli Alexandria városába költözött, és ettől kezdve a húszas évek végéig rengeteg zenekarban játszott,
nagyon sok kisebb-nagyobb városban a déli államokban. A harmincas évek elejére azonban Johnson pályája válságba került,
fogainak elvesztésével a trombitajáték egyre nehezebb lett, végül lehetetlenné vált számára. 1938-ban egy zenei kutatómunka
folyamán Frederic Ramsey Jnr. és Charles Edward Smith jazzírók ráakadtak Johnsonra, aki akkor éppen a Louisiana állambeli
New Iberiában élt. Az írókkal folytatott levelezésében Johnon váltig hangoztatta, hogy ha pénzt kapna arra, hogy mű-fogsort
csináltathasson, és trombitát vásárolhasson, akkor ismét játszana. A pénzt sikerült előteremteni, és Johnson ennek megfelelően
visszatért az aktív fellépésekhez. Visszatérése 1940-re tudatosodott a jazzközönség számára és attól kezdve haláláig óriási szerepet
játszott abban, hogy a korai jazz iránt feltámadt az érdeklődés, amely napjainkban is tart. Johnon turnézott, koncerteket adott, és
rádióadásokban szerepelt, jó néhány lemezt is készített, élvezte az újra megtalált és némileg maga által is terjesztett elismertséget,
mint a jazz első feltalálóinak egyike. A trombitajáték minősége, amelyet Johnson az ezekben az években készített lemezeken felmu-
tat, igazolja, hogy jó blues előadó volt és azt sugallja, hogy fénykorában egy átlagosnál jobb trombitás kellett hogy legyen. A
szakirodalomban erőteljes utalások vannak arra nézve, hogy Johnson a zenei kifinomultság olyan fokán volt, amely a mainstream
fontos figurájává tehette volna és amely nem akadályozta karrierjében, amikor a csúcsán volt. Johnson ismételt feltűvése a jazz
színpadán a negyvenes évek elején segített a revival mozgalmat megszilárdítani, szilárdan kötötte őt egy olyan zenei stílushoz,
amelyet életrajzírója, Christopher Hillman megállapítása szerint - bizonyára túlnőtt. Ehelyett Johnson kortársával, George
Lewisszal együtt érdemeket szerzett abban, hogy a korai jazz iránt feltámadt az érdeklődés, amely a mai napig erősen megmaradt.
Johnson 1949 júliusában halt meg.
Albumok: Bunk Johnson And His Superior Jazz Band (1942), Old New Orleans jazz (1942), Spicy Advice (1944), The American Music
Recordings (1944), Bunk Johnson & Lu Watters (1944), Bunk Johnson: The Last Testament (1947).
További információ: Christopher Hillman: Bunk Johnson: His Life And Times.

JOHNSON, J. J. - James Louis Johnon néven 1924. január 22-én született az Indiaisa állambeli Indianapolisban, Egyesült
Államok. Johnson 14 esztendős korában kezdett pozanozni és 18 éves korától lett profi zenész, számos zenekarban dolgozott,
ekkori tetőpontját Benny Carterrel érte el. Három évig dolgozott Carterrel és erre az időszakra esett az, amikor Carter a jazz At The
Philharmonickal is szerepelt. A negyvenes évek közepén rövid ideig Count Basie-vel dolgozott, majd az évtized hátralevő részét New
York-i kisegyüttesekben töltötte. Az ötvenes évek elején csatlakozott Oscar Pettifordhoz, ám megélhetést csak a zenén kívül talált.
1954-ben visszatért a jazzszínpadra és jelentős sikert aratott azzal az együttessel, amelyet Kai Windinggel közösen vezettek. Ez a
zenekar, a Jay And Kai, két esztendeig maradt együtt, amely alatt Johnson ismét megalapozta karrierjét mind kisegyüttes-veze-

144
tőként, mind pedig zeneszerzői tevékenységé-vel, amely a jazz- és a klasszikus formáknak megfelelt. A hatvanas évek elején Miles
Davisszel játszott, saját együtteseivel turnézott, és az évtized végén elmerült a stúdiómunkában. Johnson a hetvenes években
film-és televíziós zenéket írtér a legkülönbözőbb formációkban játszott. A nyolcvanas évek elején megint több időt töltött já-tékkal,
megmutatva, hogy tudása semmit sem kopott. A Japánban turnézó JATP-csoportok tagjaként rövid ideig együttműködött és
lemezfelvételt készített Al Greyjel. Johnson a jazzpozan jelentős figurája, azon néhány játékos egyike ezen a hangszeren, akik
boldogultak a beboppal. Korai éveiben, különösen amikor olyan zenészek bebop csoportjaiban játszott, mint Charlie Parker, Dizzy
Gillespie, Fats Navarro és Max Roach, egészen különleges technikája uralta a szólóit, későbbi éveiben a tartalom megérett, amitől
persze technikája nem lett rosszabb. Johnson a modem mainstream jazz egyik legjelentősebb pozanosa.
Albumok: Trombone By Three/Looking Back/Early Bones (1949), 1.1. Johnson Sextet (1953), Kai Windinggel: Jay And Kai (1954), Jay And
Kai At Birdland (1954), Jay Jay Johnson, Kai Winding, Bennie Green (1954), The Eminent Jay Jay Johnson Vols 1-3 (kb.1955), Jay And Kai
1(1955), Jay And Kai II (1955), Jay And Kai Trombone Octet (1956), Jai And Kai At Newport (1956), Jay And Kai 111 (1956), Jay Jay Johnson
Quintet (1956), Poem For Brass (1956), Stan Getzcel: At The Opera House (1957), Live (1957), Jay Jay Johnson Quartet 1(1957), Jay Jay
Johnson Sextet 1(1959), Jay Jay Johnson With Frank De Vol's Orchestra (1960), Jay Jay Johnson Sextet II (1960), The Great Kai And J. J.
(1960), Jay Jay Johnson Quartet II (1960), Andre Previnnel: Mack The Knife (1961), J. J.'s Broadway (1963), Proof Positive (1964), Tribute
To Charlie Parker (1964), The Dynamic Sound Off. J. With Big Band (1964), J. J.! (1964), Goodies (1965), J. J. Johnson And His Orchestra
(1965), The Total J. J. Johnson (1966), J. J. Johnson & Kai Winding 1(1968), J. J. Johnson & Kai Winding II (1968), J. J. Johnson & Kai
Winding 111 (1969), The Yokohama Concert (1977), Pinnacles (1979), Concepts In Blue (1980), másokkal együtt: All Star Jam At The Aurex
Jazz Festival '82, Tokyo (1982), Al Greyjel: Things Are Getting Better All The Time (1983). Antológiák: Bebop Revisited Vol. 2 (1945), jay Jay
Johnson's Quintets/Mad Be Bop (1949).

JOHNSON, JAMES P. -1894. február 1-én született a New Jersey államban levő New Brunswickban, Egyesült Alamos. Édesanyja
tanította zongorázni, és sokfajta zenei stylist asszimilált. Az évek folyamán családja New Yorkba költözött, ahol folytatta
tanulmányait, és kamaszkorának végén a Hell's Kitchen körzet klubjaiban dolgozott. Johnson egyaránt otthon volt a ragtime, a
blues és a népszerű napi slágerzene világában. Hozzáértő klasszikus zenei előadó is volt. A húszas évek elején Johnon a bimbózó
New York-i jazzélet egyik híressége volt, nevét számos kompozíciója, de leginkább a,, Carolina Shout" tette ismertté, amely virtuóz
technikát igénylő darab. Ebben a korszakban Johnson a stride zongorázás elismert mestere lett. Felhívta magára a
Brodway-producerek figyelmét is, és 1923-ban megkomponálta a Runnin' Wild című musicalt, amelyben a “The Charleston" című
kompozícióját is felhasználta. Felhívta magára a feltörekvő zongoristák figyelmét is, a fiatal Fats Waller a tanítványa volt. A húszas
évek közepén, de különösen a harmincas években Johnson klasszikus zenei érdeklődése kompozícióiban is kifejeződött, számos
hosszú szerzeménye született, mint a “Yamekraw" című zongorarapszódia, a “Harlem Symphony" című balett, a “Jassamine" című
zongoraverseny, a “Spirit Of America" című vonósnégyes és a “De Organizer" című bluesopera. Sajnos ezek legtöbbjének kottája
elveszett. (A megmaradt darabok zongorakivonata a nagyon is félrevezető The Symphonic Jazz Of James A Johnson című albumban
1983-ban William Albright előadásában megjelent). Bár Johnson a negyvenes években is fellépett, többnyire kisegyüttesekben és
olyan zenészek társaságában, mint Eddie Condon, Albert Nicholas és Wild Bill Davison, rossz egészségi állapota akadályozta
karrierjét. Szélütések sorát szenvedte el, a legsúlyosabbat 1951-ben, ágynak esett, és 1955 novemberében elhunyt. A zongorista
Johnsonnak nemcsak káprázatos technikája volt, de szólói felépítésében is kiváló. Szólói logikusak, nem ismétlődők, hatékonyan
beléjük építette sokoldalú zenei hátterét. Johnson felvételei között korai piano roll felvételek is vannak, amelyeket
gramofonlemezre játszottak át, és zenéje ebben a formában is lelki izgalmat keltő. Zeneszerzőként munkásságának időtlenségét
bizonyítja. A különlegesen izgalmas The Charleston', “Carolina Shout" és ,,Runnin' Wild" mellett olyan melodikus gyönyörűségeket
alkotott, mint az “Old Fashioned Love", az “If I Could Be With You One Hour Tonight" és a just Before Daybreak". A már említett
Fats Walleren kívül Johnson a legtöbb, a húszas és a harmincas években New Yorkban alkotó zongoristát befolyásolta, ami
rendkívüli jelentőségű. Az idősebbek közül itt elég Count Basie, Duke Ellington, Art Tatum és Teddy Wilson nevét említeni, mfg a
fiatalabbak közül Erroll Garner, Johnny Guarnieri és Thelonious Monk voltak a legfontosabbak. A jazz-zongora történetében
Johnson munkássága a legkiemelkedőbb jelentőségű.
Albumok: James P. Johnson (1921-26), James P. Johnson (1921-39), The Original James P. Johnson (1943-45), Yamekraw (1962, a
hangfelvétel ideje ismeretlen), A Flat Dream (1980, felvétel: 193945), From Ragtime To Jazz: The Complete Piano Solos 1921-1939
(1985), másokkal együtt: The Complete Edmond Hall/James P. Johnson/Sidney De Paris/Vic Dickenson Blue Note Sessions (1985, felvétel:
1943-44, hat lemez dobozos kiadása).
További információ: Scott E. Brown: James P. Johnson: A Case Of Mis taken Identity.

JOLLY, PETE - 1932. június 5-én született a Connecticut állambeli New Havenben, Egyesült Államok. Jolly már kisgyermekként
jó1 harmonikázott és zongorázott. Az ötvenes évek elejétől Los Angelesben élt, egyike volt a legkeresettebb zongoristáknak, akikkel
lemezfelvételeket készítettek, s mint ilyen, nagymértékben segített a bebop úgynevezett west coast iskolájának megalapozásában.
Jolly közreműködésével készült Shorty Rogers és His Giants The Swinging Mr Rogers című produkciója 1955-ben, ahol is Jimmy
Giuffre, Curtis Counce és Shelly Manne társaságában egy pompás szólót játszott a ,Michel's Meditation' című számban. Szintén
1955-ben készített hanglemezt a Cy Touff Quintettel és a következő évben szerepelt a Chet Baker-Art Pepper Sextet Playboys cimű
lemezén. Az ötvenes évek végén és nagyrészt a hatvanas években jobbára saját kisegyütteseit vezette, de talált időt a filmes és
televíziós stúdiómunkára is. A nyolcvanas években ismét készített felvételeket Pepperrel és alkalmanként vendégszerepelt a
nyugati parti big bandeknél, például a Bill Berry vezette zenekarnál. Jolly mindig magas színvonalon játszik, hangszerének
különösen befolyásos képviselője a jazzvilágban.
Albumok: Jolly Jumps In (1955), The Pete Jolly Duo, Trio And Quartet (1955), Shorty Rogersszel: The Swinging Mr Rogers (1955), Cy
Touf , His Octet And Quintet (1955), Chet Bakerrel, Art Pepperrel: Playboys (1956), The Pete Jolly Trio I (1956), Ralp Penával: The Pete
Jolly Duo (1959), Pepperrel: Smack Up! (1960),5 O'Clock Shadows (1962), Little Bird (1963), Sweet September (1963), The Sensational Pete
Jolly Gasses Everybody (1963), Hello, Jolly (1964), The Pete Jolly Trio 11 (1965), Pete Jolly With Party Paich And His Orchestra (1968), Give A
Damn (kb. 1969), Sessions, Live (kb. 1969), Strike Up The Band (1980), Gems (1990).

JONES, DILL - Dillwyn O. Jones néven 1923. augusztus 19-én született Newcastle Emlynben, Wales, Anglia, 1984. június 22-én
hunyt el. A londoni Trinity College of Musicban végzett zenei tanulmányok után fiatal bebop zenészekkel kezdett dolgozni. Már a
flottában való szolgálata idején jazzt játszott, folyékony, invenciózus stílusa jó fogadtatásra talált a londoni jazzszínpadon.
1948-ban részt vett az első Nice Jazz Festiválon, rendszeresen fellépett Humphrey Lyttelton, Ronnie Scott, Joe Harriott és Bruce
Turner társaságában. Jones az ötvenes években az Egyesült Államokba látogatott, mialatt egy transzatlanti járaton dolgozott,
majd a hatvanas évek elején New Yorkban telepedett le. A következő néhány évben számos amerikai jazzsztárral játszott, így

145
például Roy Eldridge és Gene Krupa társaságában. 1969-ben a JPJ Quartet tagja lett, amelyben Budd Johnson, Bill Pemberton és
Oliver Jackson társaságában játszott. Pompás szólói, akár a finoman felépített balladákban, akár az olyan harsány, látványos
darabokban, mint a “Little Rock Getaway" általa játszott verziója, vagy stilisztikai változatosságot mutatnak.
Albumok: The Dill Jones Trio I (1955), The Dill Jones Trio 11 (1956), The Dill Jones Quintet (1959), Jones The Jazz (1961), másokkal
együtt: Jazz Piano Masters (1972), Up Jumped You With Love (1972), The Music Of Bix Beiderbecke (kb.1972), The Welsh Connection
(kb.1982).

JONES, ELVIN -1927. szeptember 9-én született a Michigan állambeli Pontiacban, Egyesült Államok. Az igen tehetséges Jones
fivérek legfiatalabbikor (lásd még Thad Jones és Hank Jones tevékenységét), Elvin zeneszerető légkörben nőtt fel. A helyi
együttesekben dobolt, mielőtt katona szolgálatát teljesítette volna, majd leszerelése után ugyanott folytatta, és az ötvenes évek
elején rendszeresen játszott Billy Mitchell kisegyüttesével. Az évtized közepén Jones New Yorkba költözött és gyorsan elismerésre
tett szert, mint a bopdobolás vezető mestere. Számos olyan jelentós zenésszel dolgozott, mint J. J. Johnson, Donald Byrd és Sonny
Rollins, és 1960ban a John Coltrane-kvartett tagja lett. Öt esztendeig játszott Coltrane-nel, mialatt a jazztörténet egyik
legjelentősebb dobosává nőtte ki magát. Ebben a korszakban igen jelentős szerepe volt a postbop dobolás fejlődésében. A
Coltrane-től való kiválása után karrierje többnyire a saját maga vezette kisegyüttesekben folytatódott, amelyek zenei politikáját a
saját irányítása alá vonta (csak egy rövid ideig volt 1966-ban Duke Ellingtonnal). A hatvanas évek végén és a hetvenes meg a
nyolcvanas években megállás nélkül turnézott, szerte a világon klubokban, koncerteken, fesztiválokon lépett fel. Olyan zenekari
tagjai voltak mint Joe Farrell, George Coleman és Wilbur Little. 1979-ben Art Pepperrel vette fel a Very R.A.R. E. című lemezt és még
ugyanebben az évben készült a Different Drummer: Elvin Jones című dokumentumfilm is. Jones kiterjesztette az olyan ős-bop
dobosok által kifejlesztett lehetőségeket, mint Max Roach, Art Blakey és Jones. Jóllehet, általában a free jazz-zel hozzák összefüg-
gésbe, amellyel kapcsolatban ő az avantgarde dobosok serkentő példája, játéka szoros összefüggésben van a korábbi
történésekkel. Jones mindazonáltal a postbop jazzdobosok szerepének kiterjesztésében jelentős, felelős egy jelentős stilisztikai
eltolódásért: 6 integrálta a dobosokat a frontvonal zenészeinek improvizációival oly módon, hogy a dobos immár partnereivel
azonos lehetőségeket kapott, nemcsak kísérőszerepre vagy az előző korszakok ütemátadására kárhoztatták. Példaadása és kiváló
technikai adottságai Jonest a jazz egyik legmesteribb dobosává tették.
Albumok: Thad Jones-Billy Mitchell Quintet (1953), Sonny Rollinsszal: A Night At The Village Vanguard (1957), Together (1991), Elvin!
(1961), John Coltrane-nel: Live At The Village Vanguard (1961), Coltrane-nel: Live At Birdland (1963), Coltrane-nel: A Love Supreme
(1964), Dear John C (1965), Midnight Walk (1966), Puttin' It Together (1968), Poly-currents (1969), Coalition (1970), Genesis (1971), Live At
The Lighthouse (1972), Mr Thunder (1974), New Agenda (1975), Summit Mee-ting (1976), Time Capsule (1977), Remembrance (1978), Very
R.A.R.E. (1979), Soul Trane (1980), Brother John (1982), Earth Jones (1982).

JONES, HANK - Henry Jones néven 1918. július 31-én született a Missisippi állambeli Vicksburgban, Egyesült Államok. A
jazzben tevékenykedő három igen figyelemre méltó testvér (Thad, Elvin és Hank) legidősebbje, Hank Jones a Michigan állambeli
Pontiacban nőtt fel, és már tinédzseréveiben profi zongorista volt a helyi zenekarokban. 1944-ben New Yorkba ment, ahol
csatlakozott Oran “Hot Lips' Page zenekarához. Jóllehet Jones korábban benne volt, a jazz fővonalában, mohó diák volt és teljes
mértékben részt vett a zenében bekövetkezett változásokban. Felvette repertoárjába a bebopot, ám eklektikus játékos maradt,
boldogan alkalmazkodott az általa kísért művészek igényeihez (akik között Coleman Hawkinstól Charlie Parkerig igen sokan
voltak). Jones az ötvenes években szabadúszó zenész volt, a jazz At The Philharmonickal dolgozott, többek között Benny
Goodmannel és Milt Jacksonnal szerepelt, és az évtized végén a CBS stábjának zenésze volt, itt a hetvenes évek közepéig maradt.
A stúdióaktivitás e hosszú korszaka alatt Jones számtalan alkalommal szerepelt nemjazz előadókkal és számos felvételt készített
neves jazzmuzsikusokkal. A hetvenes évek közepe óta különböző jazzformációkban dolgozott, volt szólista, játszott duóban Tommy
Flanagannel, George Shearinggel és más zongoristákkal, kísért énekeseket és hangszeres előadókat, vezette saját kisegyütteseit.
Mesteri zenész, aki a jazzrepertoár legtöbb oldalát játszotta, jelentős befolyást gyakorolt mind professzionalizmusával, mind
tehetségének mérhetetlen horderejével.
Albumok: The Hank Jones Trio I (1955), Bluebird (1955), Have You Met Hank Jones (1956), The Hank Jones Quartet (1956), Relaxin' At
Camarillo (1956), Hank Jones Swings Songs From Gigi (1958), The Talented Touch (1958), Porgy And Bess: Swinging Impressions By Hank
Jones (1960), Here's Love (1963), The Hank Jones Trio II (1964), Hank Jones With Oliver Nelson And His Orchestra (1966), Hanky Pantry
(1975), Satin Doll (1976), Love For Sale (1976), Jones-Brown-Smith (1976), Arigato (1976), Bop Redux (1977), The Great Jazz Trio At The
Village Vanguard Vols 1 & 2 (1977), Just For Fun (1977), Tiptoe Tapdance (1977-78), I Remember You (1977), Have You Met This Jones?
(1977), Kindness, Joy, Love And Happiness (1977), Direct From L.A. (1977), The Trio (1977), Groovin' Nigh (1978), Milestones (1978),
Compassion (1978), Ain't Misbe-havin' (1978), Tommy Flanagannel: Our Delights (1978), Easy To Love (1979), Live In Japan (1979), Piano
Playhouse (1979), Bluesette (1979), The Great Jazz Trio (kb. 1980), Chapter II (1980), The Great Jazz Trio Revisited At The Village Vanguard
Vols 1
& 2 (1980), The Great Jazz Trio And Friends At The Aurex Jazz Festival, Tokyo '81 (1981), Threesome (1982), The Club New Yorker (1983),
Flanagannel: I'm All Smiles (1983), Monk's Moods (1984), George Shearinggel: The Spirit Of '76 (1988), Lazy Afternoon (1989).

JONES, JIMMY -1918. december 30-án született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült Államok, 1982. április 29-én
hunyt el. Jones Chicagóban nőtt fel, kezdetben gitározott, majd később áttért a zongorára. A negyvenes évek elején és közepén
olyan prominens jazzmuzsikusokkal játszott együtt, mint Stuff Smith, Don Byas és Coleman Hawkins. Az évtizedben később
lemezfelvételeket készített az Ellington-zenekarból Ben Websterrel, Johnny Hodgesszal és Paul Gonsalveszel. 1947-ben lett Sarah
Vaughan kísérője, akivel kitűnő összhangban muzsikáltak, és együttműködésük két év megszakítással, egészen 1958-ig tartott.
Jones a hatvanas években elsősorban hangszereléssel és zeneszerzéssel foglalkozott, gyakran dolgozott Duke Ellingtonnal,
1966-ban Ella Fitzgerald európai turnéjának zeneigazgatója volt. Jones ügyes és elegáns kísérő, de olyan zenei utat választott,
melynek következtében sokszor szinte névtelenül játszik a nagyobb sztárok árnyékában. Bármennyire kerüli is azonban a
reflektorfényt, szólómunkája, ha meghallják, karakteresen, rendezetten játszó, könnyedén swingelő alkatot mutat.
Album: The Jimmy Jones Trio (1954).

JONES, JO - Jonathan Jones néven született 1911. október 7-én Chicagóban, Illinois állam, Egyesült Államok, 1985. szeptember
3-án hunyt el. Már gyermekkorában több hangszeren megtanult játszani, köztük trombitán és zongorán. Serdülőkorában
énekes-táncosként dolgozott, közben dobolni is kezdett. A húszas évek végére már territory-zenekarokban dobolt, s végül a
harmincas évek elején Kansas Cityben telepedett le. Itt találkozott Count Basie-vel, és több egyedi fellépése volt vele, mielőtt
1936-ban állandó tagként belépett volna a zenekarba. Itt Jones a nagyszerű “All-American Rhythm Section' (az “amerikai
ritmusszekció-válogatott") tagja lett Basie-vel, Freddie Greennel és Walter Page-dzsel. A zenekar gördülékeny, ritmikus lüktetését

146
nagymértékben elősegítette az, hogy Jones megváltoztatta a jazzdobolásról addig alkotott elképzeléseket. A rendelkezésére álló
hangszerek közül a főszerepet a basszusdobról a lábcsinre helyezte át, s ezzel irigylésre méltó szabadságot ért el, amelyben módja
volt rá, hogy hangsúlyos basszus, pergődob, és tam-tam ütésekkel támogassa és lendítse előre a szólisták játékát. Bár Jones
másoknak adta az ezért az újításért járó babérokat, semmi kétség afelől, hogy az ő játéka tette népszerűvé ezt a játékmódot.
Újítá-sai utat nyitottak a további változtatásoknak, amelyekkel a bebop bővítette a dobos szerepkörét. Basie ritmusszekciójának
eleganciája és ereje számos más dobos irigységének tárgya és egyben példaképe lett, noha a swingkorszakban a közönség
többnyire jobban kedvelte az extrovertáltabb, sokat szereplő és hatásvadász ütősöket. Jones akkor lépett ki a Basie Bandből,
amikor 1944-ben behívták katonának. Á háború után szabadúszóként sok jazznagysággal játszott, köztük Lester Younggal, Teddy
Wílsonnal és James Eldridge-dzsel, dolgozott a jazz at the Philharmonic-ban, és saját együttesét vezette különböző
klubfellépéseken és lemezfelvételeken. Kései éveiben a nemzetközi fesztiválok kedvelt és állandó szereplője volt, szellemesen,
csiszoltan játszott, és mindig azzal a rendkívüli savinggel, ami Don Lamondot arra késztette, hogy úgy jellemezze, mint aki úgy
játszik, akár a szél. Jones igen éleselméjű, művelt ember volt, aki mindeközben egyre inkább kiábrándult a jazzéletből, amely
időnként zenei senkikből csinált sztárt, és olyanokat állított a figyelem középpontjába, akiknek a tehetsége Joneséhez képest
mikroszkopikus volt. Mindent tudott és értett, ami a jazzdobolással volt kapcsolatban, és bár szívesebben kísért, mint szólózott,
kései éveiben néha azzal mulattatta közönségét, hogy bemutatta és parodizálta dobostársainak technikáját és különcségeit, s
eközben nemegyszer jobban játszott az ő stílusukban, mint saját maguk.
Albumok: Jo Jones Special (1955), Lester Younggal és Teddy Wílsonnal: Prez and Teddy (1956), The Jo Jones Trio (1959), The lo Jones
Quintet (1960), Milt Hintonnal: The Jo Jones Duo (1960), Willie “The Lion' Smithszel: The Drums (1963), Caravan (1974), The Main Man
(1976), Papa Jo And His Friends (1977), Our Man, Papa Jo (1977). Antológiák: Count Basie: Complete Recorded Works in Chronological
Order (1987-89), Count Basie at the Chatterbox (1987).

JONES, JONAH - Robert Elliott Jones néven 1909. október 31-én született a Kentucky állambeli Louisville-ben, Egyesült Államok.
Á fiatal Jones, mielőtt 1928-ban csatlakozott Horace Hendersonhoz, számos helyi és territory zenekarban trombitált. Á
kisebb-nagyobb bandák után csatlakozott Jimmie Luncefordhoz, majd 1932-ben Buffalóban jelentós eredményeket hozó zenei
kapcsolatba lépett Stuff SmithszeL Közben rövidebb ideig szerepelt Lil Armstronggal és a McKinney's Cotton Pickersszel, ám folya-
matosan Smithszel lépett fel közös kisegyüttesükben, amellyel New Yorkba mentek és 1936 elején az ottani Onyx Clubban leltek
otthonra. Á következő négy esztendőben a band a maga hot zenéjével, excentrikus fellépésével és vad bolondozásával rabul ejtette
a közönséget. Jones 1940-ben átpártolt Benny Carter, majd Fletcher Henderson big bandjéhez, utána pedig egy évtizedig Cab
Calloway zenésze volt. Ezután Earl Hinesszal szerepelt, ám az ötvenes évek közepétől saját kisegyüttesét vezette, amellyel a jazz
peremvidékének hallgatósága között nagy népszerűségre tett szert. Zeneileg Jones későbbi együttesei igen messzire távolodtak
attól a repertoártól, amelyet egykoron Stuff Smithszel csináltak. Ahogy múlt az idő, a zene gyakran invenciótlan, unalmasan
előrelátható, tú1 kedves, a showszámok és a popdalok tisztes előadására törekvő együttes lett. Ez tömegeknek készült háttérzene
volt, ugyanakkor Jones játéka mindig jó volt és sohasem felejtette el zenéjének gyökereik Á hatvanas-hetvenes években és egészen
a nyolcvanas évekig folyamatosan játszott, sikere figyelemre méltóan tartósnak bizonyult.
Albumok: Harlem Jump And Swing (1954), The Jonah Jones Quartet 1(1956), The Jonah Jones Quartet 11 (1957), The Jonah Jones Quartet
111 (1958), The Jonah Jones Quartet IV (1958), The Jonah Jones Quartet V (1958),1 Dig Chicks (1958), Swingin' Round The World (1958-59)
An Evening With Fred Astaire (1959), The Jonah Jones Quartet VI (1960), The Jonah Jones Quartet VII (1961), The Jonah Jones Quartet VIII
(1961), A Touch Of Blue (1962), Greatest Instrumental Hits Styled By Jonah Jones (1962), The Jonah Jones Quartet IX (1960), Jonah Jones With
Glen Gray And The Casa Loma Orchestra (1962), The Jonah Jones Sextet (1962), The Jonah Jones Quartet X (1963), The Jonah Jones Quartet XI
(1963), On The Sunny Side Of The Street (1965), The Jonah Jones Quartet X11 (1966), The Jonah Jones Quartet X111 (1966), The Jonah Jones
Quartet XIV (1966), The Jonah Jones Quartet XV (1967), The Jonah Jones Quartet XVI (1968), T he Jonah Jones Quartet X VII (kb.1969), Con-
fessin' (1978). Antológiák: Sixteen Classics By Cab Calloway (1939-41), Stuff Smith And His Onyx Club Orchestra (1936), Low Down Blues
(1944), Butterflies In The Rain (1944), Hot Lips Pagedzsel: Swing Street Showcase (1944115).

JONES, PHILLY JOE - Joseph R. Jones néven 1923. július 15-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült
Államok, 1985. augusztus 30-án hunyt el. Jones szülővárosában kezdte dobosi karrierjét, majd New Yorkba költözött, ahol sok
vezető bebop zenésszel dolgozott. Jones Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespie-vel és más innovatív zenészekkel való korai betörése
után képes volt minden olyan együttes stilisztikai igényeinek megfelelni, amellyel játszott. Olyan vezető mainstream zenészekkel
muzsikált, mint Ben Webster és Lionel Hampton, és ugyanakkor igen gyümölcsözően működött együtt olyan modernistákkal,
mint Tadd Dameron, John Coltrane és Miles Davis. Davisszel való együttműködéséből jól profitált az ötvenes években, a következő
évtizedben Gil Evansszel, Bill Evansszel játszott, felvételeket készített, saját együtteseivel szerepelt. A hatvanas évek végén egy
rövid ideig Nagy-Britanniában élt, olyan zenészekkel játszott, mint Kenny Wheeler és Pete King, emellett tanított is. (Egyszer azt a
tanácsot adta a Who dobosának, Keith Moonnak, hogy ne is törődjön a leckékkel, ha így is milliók utánozzák a játékát.) A
nyolcvanas évek elején Jones megalakította a Dameronia bandet, amellyel korábbi kollégája, Tadd Dameron zenéjét játszotta.
Jones minden körülmények között, akár finoman kísér, akár kitartó erővel zenél, gyakran játszik minimálisra csökkentett
dobszereléssel, és mindenkor alkalmazkodik az egyén vagy a csoport stílusához.
Albumok: Tadd Dameronnal: A Study In Dameronia (1953), John Coltrane-nel: Blue Train (1957), Miles Davisszel: Milestones
(1958), Blues For Dracula (1958), Drums Around The World (1959), Showcase (1959), Philly Joe's Beat (1960), Trailways Express
(1968), 'Round Midnight (1969), Mean What You Say (1977), Philly Mignon (1977), Drum Song (1978), Advance! (1978), To Tadd
With Love (1982), Look, Stop And Listen (1983).

JONES, QUINCY -1933. március 14-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Jones gyermekkorában
trombitált, de már igen korán érdeklődött a hangszerelés iránt, és ennek tanulmányozására a Berklee College Of Musicon tanult.
1951-ben zenészként és hangszerelőként csatlakozott Lionel Hamptonhoz, akivel Európába látogatott abban a figyelemre méltó
csapatban, amelyben olyan sztárok játszottak, mint Clifford Brown, Art Farmer, Gigi Gryce és Alan Dawson. Jones 1953-ban el-
hagyta Hamptont, és jó néhány zenész számára készített hangszereléseket, többek között korábbi kollégái közül Ray Anthony,
Count Basie és Tommy Dorsey részére. Jobbára ugyan szabadúszó zenészként dolgozott, de az ötvenes évek közepén Dizzy
Gillespie zeneigazgatója volt, aminek egyik eredménye az 1956-os World Statesman című album. Az ötvenes évek további részében
és a hatvanas években Jones hangszereléseket készített, valamint koncerteken és lemezfelvételeken az énekeseket (többek között
Frank Sinatra, Billy Eckstine, Brook Benton, Dinah Washington, utóbbival az 1956-os The Swingin' Miss 'D' című albumon is)
kísérő zenekarok karmestere volt. Dolgozott Johnny Mathis és Ray Charles társaságában, utóbbit gyermekkora óra ismerte.
Folytatta a big bandek számára írt hangszereléseket Count Basie-nek, mint például a One More Time (1958-59),6s a Li'l Ol'

147
Groovemaker... Basie (1963). Jones ebben az időben az amerikai populáris zene nagy erőssége volt. A rengeteg zeneszerzői,
hangszerelői tevékenységet rendkívül aktív lemezproduceri munkával egészítette ki. A hatvanas évek végén és a hetvenes években
több mint negyven filmzenét és televíziós showműsorok százainak zenéjét jegyezte. Az előbbiek közül A zálogos (1965), a Hi-
degvérrel (1967) és a Forró éjszakában (1967), az utóbbiak közül az Ironside és a Gyökerek zenéje voltak a legjelentősebbek.
Folytatta azokat a felvételeket, amelyeken saját zenéjét speciálisan összeállított zenekarokkal játszatta. Jones lemezproducerként
először a Mercury párizsi székhelyű leányvállalatának, a Barclaynek dolgozott, majd később a New York-i részleg első színes bőrű
alelnöke lett. Később egy tucatnyi évet húzott le az A & M lemezmárkánál, majd megalapította saját labeljét, a Qwestet. Noha
1974-ben két diagnosztizált agyi ütőértágulást szenvedett el, nem csökkentette aktivitását. A hetvenes és a nyolcvanas években
sikeres albumokat készített George Benson, Michael Jackson, a Brothers Johnston fivérek és más népszerű művészek számára.
Bensonnal ő készítette a Give Me The Night-ot, Michael Jacksonnál az Off The Wall és a Thriller megalkotásában segédkezett, az
utóbbi minden idők legkelendőbb lemeze lett. 1985-ben producerként a ,We Are The World"-del a kislemezek listavezetője volt. Az
utóbbi időben Jones nem oly' sikeres a film- és televíziós produkciók zenéjével. Jones átlagos tehetségű játékos: hangszerelői
tevékenységét a jazzközönség sokszor alulértékeli, talán azért, mert mindig elsimított, kifinomult egységek kialakítására törekszik,
gyakorta akár annak az árán is, hogy eltörli az érintett művészek egyéni jellegzetességeit (ezt példázza Basie számára készített
munkájának egy része is). Ugyanakkor a blues elemeit és annak sokféle leágazását sikerrel olvasztja bele a mainstream jazzbe, és
megtalálta a megfelelő utat arra, hogy a soulzenét a mai popzenének megfelelő formában használja fel. Példáját sokan követték, de
sikerei nagyságát egyikőjük sem érte el. 1990-ben forgatták róla a Listen Up: The Lives Of Quincy Jones című dokumentumfilmet.
Albumok: Clifford Brown Memorial Album (1953), This Is How I Feel About Jazz (1956), The Birth Of A Band (1959), The Great
Wide World Of Quincy Jones (1959), Quincy Jones Live At Newport (1961), Quintessence (1961), Walking In Space (1969), Gula
Materi (1970), Smackwater Jack (1971), Mellow Madness (1972), The Hot Rock (1972), I Heard That! (1973), Body Heat (1973),
Roots (1977), Sounds... And Stuff Like That (197778), The Dude (1980).

JONES, SAM -1924. november 12-én született a floridai Jacksonville-ben, Egyesült Államok, 1981. december 15-én hunyt el.
Jones megbízható bőgős, csellista, számos pompás darab komponistája, sohasem érte el azt a kritikai megbecsülést, mint
amekkorát más játékosok az ötvenes években elértek Jones tudásának alulértékelése meglepő, ha tudjuk, hogy milyen kiváló ze-
nekarokban működött: Cannonball Adderley (1955-56 és 1959-66), Oscar Peterson (1966-69) és Cedar Walton (1971-től).
Partnersége Billy Higginsszel (a Walton trióban) és Louis Hayesszel (Adderleynél és Petersonnál) annak a fantáziadús
támogatásnak példaképe, amelyet egy modern, mainstream ritmusszekció nyújtani képes. Jones dolgozott Tiny Bradshaw, Illi-
nois Jacquet, Kenny Dorham, Thelonious Monk, Clark Terry, Bill Evans és Johnny Hodges társaságában is. Tíz esztendővel
1981-ben bekövetkezett halála előtt szabadúszó zenész lett, és egy big bandet is vezetett.
Albumok: The Soul Society (1960), The Chant (1961), Down Home (1962), Seven Minds (1974), Cello Again (1976), Changes And Things
(1977), Something In Common (1977), Visitation (1978), The Bassist (1979), Something New (1979).

JONES, THAD - Thaddeus J. Jones néven 1923. március 28-én született a Michigan állambeli Pontiacban, Egyesült Államok,
1986. augusztus 20-án hunyt el. Jones autodidakta trombitás volt, aki bátyja, Hank Jones zenekarában korai tinédzseréveiben
kezdett játszani. Katonai szolgálata alatt és néhány tánczenekarban továbbfejlesztette technikáját és zenei ismereteit. Az ötvenes
évek elején a Billy Mitchell vezette bandben játszott, amelynek öccse, Elvin Jones is tagja volt. 1954-ben Thad Charles Mingusszal
dolgozott, majd csatlakozott Count Basie-hez, akinél egészen 1963-ig maradt. Jones a hatvanas évek közepén megalakította a The
Jazz Orchestrát, amelynek törzsvezetője Mel Lewis volt. Ebben az időszakban intenzíven komponált és hangszerelt, hogy
összeálljon ennek a figyelemre méltó zenekarnak a repertoárja. Jones 1979-ben kilépett a The Jazz Orchestrából és Dániába
költözött, ahol a Danish Radio Big Band részére dolgozott, illetve fellépett velük, gyakran játszott szárnykürtön (amelyre akkor tért
át, amikor ajka megsérült). Szerepelt a Swedish Radio Big Banddel is és megalakította saját bandjét, az Eclipse-t is. 1985-ben
átvette a Count Basie Orchestra vezetését, amelyet a következő év februárjáig dirigált, ez hat hónappal halála előtt volt. Jones lírai
játékos, különösen a bársonyosabb szárnykürtön, a leginvenciózusabb bebop befolyásoltságú szólisták egyike. Előadói tehetségén
kívül nagy jelentősége volt a könyvtárnyi mennyiségű, big band-kompozíciónak és -hangszerelésnek, amellyel hozzájárult a jazz-
hez. E tekintetben széles skálán dolgozott, a nem hagyományos metrumokkal kísérletezett, pompásan beépítette a különböző
populáris divathóbortokat és szeszélyeket a jazzbe; e darabok tehetsége révén még akkor is fennmaradtak, amikor a divatok már
rég elmúltak.
Albumok: The Fabulous Thad Jones (1954), Count Basie-vel: April In Paris (1955-56), The Magnificent Thad Jones (1957), Motor City
Scene (1959), Pepper Adamsszal: Mean What You Say (1966), Mel Lewisszal: The Jazz Orchestra (1966), Lewisszal: Presenting Joe
Williams (1966), Lewisszal: Live At The Village Vanguard (1967), Lewisszal: Featuring Miss Ruth Brown (1968), Lewisszal: Monday Night
(1968), Lewisszal: Central Park North (1969), Lewisszal: Paris -1969 (1969), Lewisszal: Consummation (1970), Lewisszal: Suite For Pops
(1972), Thad Jones, Mel Lewis, Manuel De Sica And The Jazz Orchestra (1973), Lewisszal: Live In Tokyo (1974), Lewisszal: Potpourri (1974),
a Swedish Radio Big Banddel: Greetings And Salutations (1975), Lewisszal: New Life (1975), The Thad Jones-Mel Lewis Jazz Orchestra
(1976), Lewisszal: Live In Munich (1976), Lewisszal: Thad And Aura Rully (1977), Monica Zetterlund And The Thad Jones-Mel Lewis Or-
chestra (1977), The Thad Jones-Mel Lewis Quartet (1977), Thad Jones-Mel Lewis And Umo (1977), By Jones, I Think We've Got It (1978), a
Danish Radio Big Banddel: A Good Time Was Had By All (1978), Eclipse (1979), Jazzhus Slukefter (1980).

JORDAN, DUKE - Irving Sidney Jordan néven 1922. április 1-An született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült
Államok. Jordan klasszikus zenei tanulmányok után számos swingkorszakbeli bandben zongorázott, többek között az Al Cooper's
Savoy Sultans-ban. A negyvenes évek közepén a bebop területén Charlie Parkerrel és másokkal dolgozott. Az évtized végén és az
ötvenes évek elején Jordan a Sonny Stitt és Stan Getz vezette zenekarokban, valamint saját együtteseiben szerepelt. Szintén az
ötvenes évek elején vette feleségül Sheila Jordan énekesnőt, ám később elváltak. A hatvanas évek végén kevesebbet szerepelt,
majd 1972-től ismét nagyon aktív lett, sokfelé játszott szerte a világban, különösen Skandináviában, 1978 óta Dániában élt, sok
felvételt készített a koppenhágai Steeplechase lemezmárka részére. Jordan lírai alkatú, invenciózus muzsikus, aki számos darabot
komponált, amelyek közül a “Jordu" a bebop klasszikus témája lett.
Albumok: The Duke Jordan Trio (1954), Do It Yourself Jazz (1955), The Street Swingers (1955), The Duke Jordan Quintet (1955), Flight
To Jordan (1955), Les Liaisons Dangereuses (1962), East And West Of Jazz (1962), Brooklyn Brothers (1973), The Murray Hill Caper (1973),
Flight To Denmark (1973), Two Loves (1973), Truth (1975), Duke's Delight (1975), Misty Thursday (1975), Lover Man (1975), The Duke
Jordan Trio Live In Japan (1976), Flight To Japan (1976), I Remember Bebop (1977), másokkal együtt: They All Played Bebop (1977),
Duke's Artistry (1978), The Great Sessions (1978), Midnight Moonlight (1979), Thinking Of You (1979), Lover Man (1979), Change A Pace
(1979), Blue Duke (1983), As Time Goes By (1985).

148
JORDAN, SHEILA - Sheila Jeanette Dawson néven 1928. november 18-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült
Államok. Jordan a Pennsylvania állambeli bányavidék nincstelenségében nőtt fel, gyermekként kezdett énekelni, már korai
tinédzseréveiben félprofiként énekelt a detroiti klubokban. A legjelentősebb hatással rá Charlie Parker volt, és más hangszeresek
is sokkal jobban befolyásolták, mint az énekesek. Főként színes bőrű zenészekkel dolgozott, amelyet a fehér közösség helytele-
nített, de ő rendületlenül folytatta pályafutását. A Skeeter, Mitch And Jean vokáltrió tagja volt (6t hívták itt Jeannek), olyan
stílusban énekelték Parker szólóit, mint később a Lambert, Hendricks And Ross énekegyüttes. Az ötvenes évek eleji, New Yorkba
való költözése után Parker zongoristájához, Duke Jordanhoz ment feleségül, Charles Mingusnál és Lennie Tristanónál tanult, ám
első felvételeit csak a hatvanas évek elején készítette. Egyet ezek közül saját nevén adott ki, egy továbbit George Russell-lel The
Outer View címmel, amelyen a ,You Are My Sunshine" nevezetes tízperces változata szerepel. A hatvanas évek közepén
jazzliturgiákat énekelt templomokban, és intenzíven dolgozott a klubokban, de tevékenysége csak érintkezett a jazzzel. A hetvenes
évek végén a közönség kezdte elismerni megalkuvást nem törő stílusát, népszerűsége nőtt, többször szerepelt lemezeken, például
Steve Kuhnén, akinek kvartettjához csatlakozott, valamint a Home című albumon, ahol Robert Creeley költeményeihez Steve
Swallow komponált és hangszerelt zenét. Az 1983-as Old Time Feeling című duóalbumon Harvie Swartz bőgőssel számos olyan
standardot játszanak, amelyeket koncertjei repertoárján tartott hosszú ideje. Az 1990-es Lost And Found-dal a bebop gyökerei előtt
tiszteleg. Mindkét lemez jó1 mutatja különleges zenei adottságait; a gyakori és váratlan, lendületes hangmagasságváltások za-
varba hozzák az avatatlan hallgatóságot. Jordan, aki sosem utánoz senkit, egészen eredeti, azon kevés énekesek egyike, aki teljes
mértékben rászolgált a “jazzénekes" elnevezésre és akinek tevékenységét semmilyen más kifejezéssel nem lehet pontosan
meghatározni.
Albumok Georg Russellel: The Outer View (1962), Portrait Of Sheila (1962), Confirmation (1975), Grapevine Discovery (1976), Sheila
(1977), másokkal együtt: Lennie Tristano Memorial Concert (1979), Playground (1979), Old Time Feeling (1982), The Crossing (1984), Lost
And Found (1990).

JORDAN, STANLEY -1959. július 31-6n született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Először zongorázott, amiből
némi elmélet megragadt benne, aztán tinédzseréveiben önmagától tanult gitározni. A hetvenes évek közepétől számos Chicago
környéki pop és soul együttes zenésze volt. Az 1976-os Reno Jazz Festiválon nyert díja arra ösztökélte, hogy némi időt szánjon a
zenei tanulmányokra. A Princeton University diákjaként elektronikus zenét, elm& letet és komponálást tanult, elismertsége
gyorsan nőtt, hamarosan Dizzy Gillespie és Benny Carter társaságában játszott. 1982-ben felvette első albumát, a Touch Sensitive
címút, egy meglehetősen jellegtelen szólógyűjteményt, amelynek gyenge piaca volt. Ám három évvel később Jordan második
albuma, a Magic Touch már hatalmas kereskedelmi siker volt. Ennek Al DiMeola volt a producere, Onaje Allen Gumbs, Charnett
Moffett, Omar Hakim és mások működtek közre rajta, és volt néhány kíséret nélküli felvétel is. A Magic Touch óta Jordan bandája
rendszeresen szerepel a nagy nemzetközi jazzfesztiválokon. Általában különleges játszási technikájáról ismerik: kétkezes játékos,
aki önmagát kíséri basszusvonalakkal és akkordokkal.
Albumok: Touch Sensitive (1982), Magic Touch (1985), Standards (1986), Cornucopia (1990).

149
 K
KAMINSKY, MAX - 1908. szeptember 7-én született a Massachusetts állambeli Brocktonban, Egyesült Államok. Kaminsky
erőteljes, élénk trombitás, aki rövid ideig számos big banddel, többek között Tommy Dorsey és Artie Shaw vezetésével dolgozott, de
többnyire a chicagói stílusú kisegyüttesekkel hozzák kapcsolatba. Kaminsky 1924 körül bostoni bandákkal startolt. A húszas
évek végén New Yorkban George Wettlinggel és Bud Freemannel játszott, Red Nicholsszal turnézott. A harmincas években és a
negyvenes évek elején számos zenekarvezetővel dolgozott, például Leo Reisman, Joe Venuti, Pee Wee Russell, Tony Pastor, Tommy
Dorsey, Alvino Ray és Joe Marsala társaságá-ban. 1942-43-ban Artie Shaw hires flottazenekarában játszott. Leszerelése után
1946-ig saját popcombóját vezette a New York-i és a bostoni klubokban, majd szabadúszóként olyan dixielandcsoportokkal
dolgozott, mint az Eddie Condon és Art Hodes vezette együttesek. 1957-ben a Jack Teagarden-Earl Hines All Star együttessel Eu-
rópában turnézott, majd a következő évben Ázsiában járt Teagardennel. Azóta jobbára szabadúszó volt, bázisa New York, néha
azonban saját kisegyütteseit is vezette olyan helyeken, mint a Gaslight Club és a Jimmy Ryan's, ahol 1983-ig folyamatosan
fellépett. Számos amerikai televíziós programban fellépett, többek között az 1973-as Timex Specialban. Sok pompás felvételt
készített, mint például a “Love Nest", az “Everybody Loves My Baby", a ,,Dippermouth Blues", a “Someday Sweetheart", valamint
olyan albumokat, mint a Chicago Style, az Ambassador Of Jazz és a Dixieland Horn. Termékenyen dolgozott más zenekarokkal is, mint
George Brunisé (,,I Used To Love You", “I'm Gonna Sit Right Down And Write Myself A Letter", “In The Shade Of The Old Apple
Tree"), lemezfelvételeket készített Bud Freemannel (“China Boy", ,The Eel"), Art Hodesszal (,,Sweet Georgia Brown", “Sugar Foot
Stomp"), Willie The Lion" Smithszel (,,Muskrat Ramble", “Bugle Call Rag"), Tommy Dorseyval (,,Maple Leaf Rag", “That's A Plenty",
,Keepin' Out Of Mischief Now").
Albumok: Chicago Style (ismeretlen felvételi időpont), Ambassador Of Jazz (ismeretlen felvételi időpont), Dixieland Horn (ismeretlen
felvételi időpont), lack Teagarden And Max Kaminsky (1982), különböző zenészekkel: Art Ford's Jazz Party, 1958 (1987).
További információ: Max Kaminsky: My Life In Jazz.

KAMUCA, RICHIE - 1930. július 23-án született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok, 1977. július 22-én
hunyt el. A szülővárosában és környékén végzett munkák után Kamuca 1952-ben tenorszaxofonosként csatlakozott a Stan
Kenton Orchestrához. Két évvel később Woody Herman bandjében működött, és a nyugati parton telepedett le, ahol többek között
olyan zenészekkel koncertezett és készített lemezfelvételeket, mint Shelly Manne és Shorty Rogers. 1955-ben Harry Edisonnal
együtt a Sy Touff Octet és Quintet tagja volt, amely Johnny Mandel hangszereléseket vett lemezre a Pacific Jazznél. A következő
évben a Chet Baker-Art Pepper Sextet tagjaként, valamint egy Bill Perkins-albumon, szintén Pepperrel együtt, újabb felvételeket
készített a Pacificnél. 1959-ben ismét Pepperrel készített lemezt, részt vett Manne rendkívül sikeres élő felvételein a San
Franciscó-i Black Hawk klubban. Kamuca a hatvanas évek elején New Yorkba költözött, ahol Roy Eldridge kisegyüttesében
dolgozott és Merv Griffin televíziós showjának zenekari tagja lett. A Bill Berry vezette próbazenekar alapító tagja volt, ebben
többnyire a stúdiózenekar zenészei dolgoztak, és amikor a Griffin show Los Angelesbe költözött, Kamuca vele tartott. Itt az
átalakított Bill Berry zenekarral is dolgozott, felvételt készített mind vele, mind pedig saját neve alatt a Concord label részére.
Pompás balladajátékos, meleg, tüzes stílussal, Lester Young iskoláján nőtt fel, de sohasem követte szolga módra példaképét. Egyik
legutolsó felvételét Charlie Parkernek ajánlotta, kései éveiben továbbfejlesztette eredeti elképzeléseit, és fokozatosan változtatta
stílusát, ahogy érlelődött.
Albumok: Stan Kentonnal: Sketches On Standards (1953), Woody Hermannal: Road Band (1955), Cy Touff, His Octet And Quintet
(1955), Bill Perkinsszel: Just Friends (1956), The Richie Kamuca Quartet (1957), Jazz Erotica (1958), Art Pepperrel: Modern Jazz Classics
(1959), Shelly Manne And His Men At The Black Hawk (1959), Roy Eldridgedzsel: Comin' Home Baby (1965-66), Bill Berryvel: Hot & Happy
(1974), Drop Me Off In Harlem (1977), Richie (1977), Charlie (1977).

KAY, CONNIE - Conrad H. Kirnon néven 1927. április 27-én született a New York állambeli Tuckahoében, Egyesült Államok. Kay
autodidaktaként tanult dobolni, tinédzserévei végén olyan vezető bopmuzsikusokkal dolgozott, mint Miles Davis. Az évtized végén
Cat Andersonnal big band tapasztalatokat szerzett. Az ötvenes évek elején stúdió háttérzenekarokban rhythm & blues-t játszott,
de többnyire modern jazz kisegyüttesekben szerepelt Lester Young, Stan Getz, Miles Davis, Charlie Parker és mások
társaságában. 1955-ben a Modern Jazz Quartetben (MJQ) átvette Kenny Clarke helyét, és a következő húsz esztendőben az
együttessel maradt. Ez idő alatt más zenészek lemezfelvételein is szerepelt, például Chet Baker, Paul Desmond, Cannonball
Adderley és a szintén MJQ tag, John Lewis oldalán. Játszott Van Morrison mesterművén, az Astral Weeks-en is. Az MJQ 1974-es
feloszlása után Kay Lewisszal és más jazzmuzsikusokkal játszott, így szerepelt Benny Goodman 40th Anniversary Concertjén a
Carnegie Hallban. A hetvenes évek végén jobbára New Yorkban élt, a helyi jazzklubokban dolgozott, néhány évig az Eddie
Condon's házizenekarában tevékenykedett. 1981-ben ismét az MJQ tagja lett, amikor az együttes újra összeállt. Jóllehet Kay a
jazz számos területén bizonyította képességeit, mégis elsősorban a MJQ-ban végzett, nagyon kifinomult kulturált munkájáról
ismerik, ahol igen bonyolult, ügyes és visszafogottan elegáns savinget játszott.
Albumok: Lester Younggal: Lester's Here (1953), a MJQ-val: Concorde (1955), a MJQ-val: Fontessa (1956), Chet Bakerrel: Chet
(1959), John Lewisszal: Improvised Meditations & Excursions (1959), Paul Desmonddal: Easy Living (1964), a MJQ-val: Blues At
Carnegie Hall (1966), Benny Goodmannel: 40th Anniversary Concert At Carnegie Hall (1978), a MJQ-val: Echoes (1984).

KELLAWAY, ROGER - 1939. november 1-én született a Massachusetts állambeli Wabanben, Egyesült Államok. Kellaway George
Shearing zongorázásának hatására kezdett jazzt játszani. Azután a zongoráról a nagybőgőre tért át, és a New England
Conservatoryban tanult 1957-től 1959-ig. Jimmy McPartlanddel bőgőzött, mielőtt teljes idejét a zongorának szentelte volna. A
hatvanas évek közepén a pozanos Kai Winding, Al Cohn és Zoot Sims társaságában, valamint a Clark Terry/ Bob Brookmeyer
formációban játszott és olyan különböző stílusú muzsikusokkal készített stúdiófelvételeket, mint Ben Webster, Wes Montgomery
és Sonny Rollins. 1966-ban Los Angelesbe költözött, ahol Don Ellis zenekarával dolgozott. A hatvanas évek vége óta Bobby Darin
zeneigazgatója volt (1967-69) és az olyan zenészekkel való stúdiómunkára koncentrált, mint Joni Mitchell és Jimmy Knepper.
Számos filmzenét írt, így többek között a The Paper Lion (1968), A Star Is Born (1976) és a Breathless (1983), ő írta a PAMTGG (1971)
címe balett zenéjét is, amelyet George Balanchine rendelt tőle, valamint a Los Angeles Philharmonic Orchestra által rendelt
Portraits Of Time (1983) című művet. 1984-ben visszatért New Yorkba, ahol stúdiózenész lett és Dick Hymannel duóban dolgozott.

150
 Albumok: Roger Kellaway Trio (1965), Spirit Feel (1967), Cello Quartet (1971), Come To The Meadow (1974), Nostalgia Suite (1978), Say
That Again (1978).

KELLIN, ORANGE - Orjan Kellin néven 1944. július 21-6n született a svédországi Ljungbyben. Kellin 15 esztendős korában
kezdett klarinétozni és két évvel később a zongorista Lars Edegrannal közösen megalakították első együttesüket. A banda New
Orleans-i stílusú zenét játszott. Kellin első felvételeit 17 esztendős korában szülőhazájában készítette. 1966-ban New Orleansbe
költözött, ahol számos fontos helyen, így a Preservation Hallban rendszeres előadó lett. 1968ban a New Orleans Ragtime Orchestra
(NORO) alapító tagja volt. Saját zenekarait is vezette New Orleansben, 1970-ben ezek egyike a Maison Bourbon Club házi zenekara
lett. Két esztendővel később megalakította a New Orleans Joymakers együttest. Kellin számos veterán New Orleans-i zenésszel
készített felvételt, így például Cie Frazier-vel, Preston Jacksonnal, Jim Robinsonnal, Jabbo Smithszel, Zutty Singletonnal és Kid
Thomas Valentine-nal. Kellin 1978-ban játszott a Pretty Baby címe film soundtrackjén. A következő évben New Yorkban szerepelt az
One Mo' Time címe színpadi musicalben, ahol nemcsak a színpadon szereplő zenekar tagja volt, hanem annak zeneigazgatójaként
is tevékenykedett és emellett a darab egyik hangszerelője is volt. A nyolcvanas években számos show-ban szerepelt hosszasan és
sikeresen a londoni West Enden. Kellin sokat turnézott zenekarával és a New Orleans-i veteránokból összeállított csapatokkal.
1992-ben először turnézot szólóban Nagy-Britanniában. Kellin tehetséges, igen muzikális klarinétos, játékát New Orleans
zenéjének szenteli, amely jelentős hozzájárulás a stílus fenntartásához. Technikája kiváló, szólói tüzesek és ékesszólóak. Nagyon
jó együttesjátékos, aki személyiséget kölcsönöz azoknak a bandáknak, amelyekkel játszik.
Albumok: Orange Kellin In New Orleans I (1967), Orange Kellin In New Orleans 11 (1967), New Orleans Ragtime Orchestra (1971), Pretty
Baby (1978, film soundtrack).

KELLY, GEORGE -1915. július 31-én született a floridai Miamiban, Egyesült Államok. Kelly gyermekkorában kezdett
tenorszaxofonozni, és már tinédzserkorában zenekarvezető volt. A számos territory bandben való játék után a harmincas évek
végén New Yorkban csatlakozott az Al Cooper's Savoy Sultanshoz. A Sultans után New Yorkban és környékén játszott a negyvenes
évek hátraleng részében és az ötvenes években. Alkalmilag máshol is fellépett, de kevés sikert aratott, ami egészen a hetvenes évek
végéig tartott. 1979-ben David “Panama" Francis, aki játszott Kelly floridai bandájában, egy új Savoy Sultans formációt szervezett,
amelybe meghívta Kellyt is. Hála a sikeres hanglemezeknek és a fesztiválsikereknek szerte a világban, Kelly tudását széles körben
elismerték. A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején Francisszel és saját zenekaraival dolgozott turnékon és le-
mezfelvételeken, egy Don Redman emlékének szentelt lemezen Glenn Zottola is csatlakozott bandjéhez. Príma tenorszaxofonos,
akinek stílusa relaxált, pompás hangszerelő és szórakoztató énekes is.
Albumok: Stealin' Apples (kb. 1976), George Kelly In Cimiez (1979), Panama Francisszel: Gettin' In The Groove (1979), Fine And Dandy
(1982), Live At The West End Cafe (1982), The Cotton Club (1983), George Kelly Plays The Music Of Don Redman (1984).

KELLY, WYNTON -1931. december 2-án született a nyugat-indiai Jamaicában, 1971. április 12-én hunyt el. Kelly New Yorkban
nőtt fel, profiként először rhythm & blues zenekarokban játszott, többek között Eddie, Lockjaw" Davis társaságában. Az ötvenes
évek elején Dizzy Gillespie-vel, Dinah Washingtonnal, Lester Younggal játszott. Katonai szolgálata után 1954-ben újra
Gillespie-vel és Washingtonnal dolgozott, majd később sok jeles kortárs zenésszel, így Charles Mingusszal és Miles Davisszel
(1959-63). Kelly saját triójával is játszott, amelyben a bőgős Paul Chambers, a dobos Jimmy Cobb a Davis zenekarból származtak.
Emellett sikeres felvételeket készített olyan különböző zenészekkel, mint Wes Montgomery, Freddie Hubbard és George Coleman.
Kifinomult, invenciózus játékos, akinek játéka j61 mutatja kétoldalú elkötelezettségét, egyrészt a kortárs, másrészt a korábbi
generációk zongoristái iránt. Felvételeit hallgatva folyamatos a frissesség érzete, tehetsége egyre jobban megérett, és 1971. áprilisi
halála, amely egy epilepsziás roham után következett be, több mint tragikus.
Albumok: New Faces, New Sounds (1951), Piano Intrepretations By Wynton Kelly (1951), The Big Band Sound Of Dizzy Gillespie (1957),
Wynton Kelly 1(1958), Autumn Leaves (1959), Kelly Blue (1959), Kelly Great! (1959), Kelly At Midnight (1960), Wynton Kelly II (1961), Miles
Davisszel: Someday My Prince Will Come (1961), Miles Davis At Carnegie Hall (1961), The Wyntom Kelly Trio With Claus Ogerman And His
Orchestra I (1963), The Wynton Kelly Trio With Claus Ogerman And His Orchestra II (1964), Undiluted (1965), Wes Montgomeryvel: Smokin'
A t The Half Note (1965), Blues On Purpose (1965), Wynton Kelly And Wes Montgomery (1965), Full View (1967), Wynton Kelly And George
Coleman In Concert (1968).

KENTON, STAN -1911. december 15-én szilletett a kansasi Wichitában, Egyesült Államok, 1979. augusztus 25-én hunyt el.
Kezdetben különböző tánczenekarokban, például Everett Hoagland és Vido Muso zenekarában játszott, többnyire a nyugati
parton, majd 1941-ben megalakította saját együttesét. Bár Kenton zenekara, az ,Artistry In Rhythm" főként az e korszak tánctermi
igényeit igyekezett kielégíteni, és erőteljes rézfúvós kórusa volt, ám ötletes szaxofonintonáció jellemezte, ami szokatlan volt a többi
versenytársnál. A band jelentős hallgatóságot toborzott magának a közönség fiatal rétegében, amely zajosan ünnepelte zenéjüket.
A negyvenes években Kenton népszerűsége drámaian növekedett, a más zenekarokkal ért csapásokkal szemben láthatólag
immúnis volt. Szívdobogtató fiatal zenészek sora jött a bandhez, így többek között Buddy Childers, Art Pepper, Kai Winding, Shelly
Manne, Bob Cooper és Laurindo Almeida. Stan Kenton, Gene Roland és Pete Rugolo hangszereléseit játszották, Anita O'Day, June
Christy és Chris Connor voltak az énekesek Az ötvenes években a lelkesedés ugyanilyen fényes volt és Kenton egy új, 43 tagú
zenekart, az “Innovations In Modern Music" együttest mutatta be, amelyben ismételten játszott Pepper és Manne, valamint olyan
új sztárok erősítették a csapatot, mint Maynard Ferguson és Bud Shank. Bob Graettinger komplex, kvázi-klasszikuszenei
hangszerelései kevésbé voltak vonzóak, de az 1953-as európai turné megerősítette Kenton nemzetközi elismertségét. Zenekarát
egy jobban irányítható 19 tagú formációra redukálta, amely New Concepts In Artistry In Rhythm band néven folytatta a
koncerteket és a lemezfelvételeket, Gene Roland, Gerry Mulligan és Johnny Richards hangszereléseit játszották. Az új elképzelések
mind érettebbek lettek, a hatvanas években Kenton 23 tagú zenekara “New Era In Modem Music" néven mutatkozott be, és négy
önálló mellophonium-játékost használt (a mellophonium elődje, a mellophone korábban csak a trombitások mellékhangszere
volt), a “Neophonic" együttes már 28 tagú volt, és az újklasszikus zenével kihívta maga ellen a sorsot. A hetvenes években Kenton
rockritmusokat oltott be zenéjébe, és úgy tűnt, hogy mindörökké előre megy, ám 1977-ben egészségi állapota leromlott, a kórházi
kezelés után 1978 augusztusában ugyan visszatért a zenekar élére, de a zenekarvezetői napoknak mindörökre vége szakadt és
kereken egy esztendővel később, 1979 augusztusában elhunyt.
Kenton más zenekarvezetőknél jobban megosztotta a jazzrajongókat, szeretetet vagy gyűlö-letet keltett, és csak ritkán
találkozott közömbösséggel. Egy fél évszázaddal a kezdet után nehéz megérteni, hogy mi is történt. Minden bizonnyal e zenekar
nem tudott úgy swingelni, mint például Jimmie Lunceford zenekara, ugyanakkor pontatlan, amit néhány kritikus állit, hogy Ken-
ton sohasem swingelt. Minden bizonnyal számos olyan hangszerelése volt, amely az effektív jazzelőadásra túlságosan darabos,
nehézkes, ám a vezető szólisták képességei érvényesülhettek. Kenton zenekara sok kiváló zenész gyűjtő-helye volt, és az ismert

151
hangszerelőknek annyira szabad kezük volt a big band elképzelésekkel való kísérletezésre, hogy azt más korabeli zenekarvezetők
aligha tolerálták volna. Kenton zenekarvezetőként féktelen lelkesedéssel közelített a jazzhez, ami akkor is megmaradt, amikor
visszavonult, hogy pszichológiát tanulmányozzon, amely élete másik nagy szenvedélye volt.
Albumok: Stan Kenton At The Hollywood Palladium (1945), Progressive Jazz (1946-47), One Night Stand With Nat “King" Cole And Stan
Kenton (1947), One Night Stand At The Commodore (1947), Stan Kenton And His Orchestra With June Christy (kb. 1949), Innovations In
Modern Music (1950), One Night Stand With Stan Kenton 1(1950), Nineteen Fifty-One (1951), One Night Stand With Stan Kenton 11 (1951),
Carnegie (1951), Charlie Parkerrel: Kenton And Bird (1951-54), Artistry In Tango (1951-52), Concert In Miniature (1952), Concert In
Miniature No 9 And 10 (1952), Concert In Miniature No 11 And 12 (1952), Concert In Miniature No 13 And 14 (1954), New Concepts Of Artistry
In Rhythm (1952), Concert Encores (1953), The Definitive Stan Kenton With Charlie Parker And Dizzy Gillespie (1953-54), Stan Kenton In
Berlin (1953), Europe Fifty Three Part One And Two (1953), Paris, 1953 (1953), Sketches On Standards (1953-54), Artistry ln Kenton (1954),
Stan Kenton Festival (1954), June Christyvel: Duet (1955), Contemporary Concepts (1955), Stan Kenton In Hi-Fi (1956), Kenton In Concert
(1956), Kenton In Stereo (1956), In Stockholm (1956), Cuban Fire (1956), Kenton '56 (1956), Rendez-vous With Kenton/At The Rendezvous Vol.
1(1957), Back To Balboa (1958), The Ballad Style Of Stan Kenton (1958), Lush Interlude (1958), The Stage Door Swings (1958), On The Road
(1958), The Kenton Touch (1958), Stan Kenton At The Tropicana (1959), In New Jersey (1959), At Ukiah (1959), Viva Kenton (1959), The Road
Show Vols 1 & 2 (1959), Ann Richardsszal: Two Much (1960), Christyvel: Together Again (1960), Stan Kenton's Christmas (1961), The
Romantic Approach (1961), Stan Kenton's West Side Story (1961), Mellophonium Magic (1961), Sophisticated Approach (1961), Adventures In
Standards (1961), Adventures In Blues (1961), Adventures In Jazz (1961), The Sound Of Sixty-Two (1962), Adventures In Time (1962), Stan
Kenton's Mellophonium Band (1962), Artistry In Bossa Nova (1963), Artistry In Voices And Brass (1963), The Best Of Brant lnn (1963), Kenton
In England (1963), Wagner (1964), Stan Kenton Conducts The Los Angeles Neophonic Orchestra (1965), Rhapsody In Blue (1965), Stan Kenton
Conducts The Jazz Compositions Of Dee Barton (1967), Live At Redlands University (1970), Live At Brigham Young University (1971), Live At
Fairfield Hall, Croydon (1972), Live At Butler University (1972), National Anthems Of The World (1972), Stan Kenton Today (1972), Birthday In
Britain (1973), 7.5 On The Richter Scale (1973), Solo: Stan Kenton Without His Orchestra (1973), Stan Kenton Plays Chicago (1974), Fire, Fury
And Fun (1974), Kenton 1976 (1976), Journey Into Capricorn (1976), Stan(dard) Kenton: Stan Kenton In Warsaw (1976), Stan Kenton In Europe
(1976). Antológiák: The Kenton Era (1940-53) (1955, újrakiadás: 1985), Stan Kenton's Greatest Hits (1943-51) (1983), The Christy Years
(1945-47) (1985), The Fabulous Alumni Of Stan Kenton (194556) (1985), Collection: 20 Golden Greats (1986).
További információ: Carol Easton: Straight Ahead: The Story Of Stan Kenton. William F. Lee: Stan Kenton: Artistry In Rhythm. Lilian
Arganian: Stan Kenton: The Man And His Music.

KESSEL, BARNEY -1923. október 17-én született az Oklahoma állambeli Muskogee-ben, Egyesült Államok. Miután több
különböző zenekarban játszott (az egyiket például a zongorista Marx fivér, Chico vezette), Kessel megkezdte neve elismertetését a
nyugati parton. Szerepelt a Norman Granz producer által készített Jammin' The Blues (1944) címe rövidfilmben, majd a késői
swingkorszak különböző big bandjeiben játszott. A negyvenes évek közepétől sok idejét töltötte a stúdiókban, jazz
lemezfelvételeken, klubokban, koncerteken és a jazz At The Philharmonic turnékon. Azok között, akikkel az elkövetkező húsz
esztendőben fellépett és lemezfelvételeket készített, olyan zenészek voltak, mint Charlie Parker, Oscar Peterson, Billie Holiday és
Harry Edison. Az ötvenes évek közepén Kessel volt az egyik legismertebb és legtöbb lemezfelvételt készítő gitáros. Ezt követőleg
mind együttesekkel, mind szólóban turnézott és lemezfelvételeket készített. A hetvenes évek elején Herb Ellis és Charlie Byrd
társaságában megalakították a Great Guitars együttest. Ez a felállás egészen a nyolcvanas évekig turnézott, Kessel olyan aktív
volt, mint valaha. Kivételesen tehetséges, széles skálán játszó, sokoldalúsága miatt örökké keresett zenész. Jazzben a bopos post-
Charlie Christian stílus képviselője, ám megvan a saját, jellegzetes stílusa. A Great Guitars együttesben igen ügyesen középütt űl
Byrd látens klasszicizmusa és Ellis blues-színezete swingje között. Kessel eleven észjárású, csípős humorú, e jellemvonások
gyakran megjelennek zenéjében is.
Albumok: Easy Like (1953), To Swing Or Not To Swing (1955), Billie Holidayjel: In Autumn (1955-57), Music To Listen To (1956),
Sessions, Live (1956), Let's Cook (1957), Holidayjel: Body And Soul (1957), Some Like It Hot (1959), Workin' Out (1961), On Fire (1965),
Swinging Easy (1968), Kessel's Kit (1962), másokkal együtt: Limehouse Blues (1969), Just Friends (1973), Two-Way Conversation (1975),
Soaring (1976), Great Guitars: Straight Tracks (kb. 1978), Great Guitars At The Winery (1980), Jelly Beans (1981), Great Guitars At Charlie's,
Georgetown (1982), Summertime In Montreux (1985), Spontaneous Combustion (1987), Autumn Leaves (1988), Kessel Plays Standarc (1989).
Antológia: The Artistry Of Barney Kessel (1987).

KIDD, CAROL - A skóciai Glasgow-ban született. Karrierjét a hatvanas évek elején Glasgowban és környékén énekelve kezdte,
számos tehetségkutató versenyen lépett fel, ahol rendszeresen versenyzett Marie McDonalddel, későbbi művésznevén Luluval.
Kidd 15 esztendős korában egy tradicionális jazzband énekesnője volt, két évvel később férjhez ment a pozanoshoz, családot
alapított, majd öt esztendő múlva egy másik tradicionális bandben tent fel. Ekkortájt tájékozódott a népszerű zene jobb irányza-
tairól, lehetőségei azonban sajnos nagyon behatároltak voltak, a tradicionális jazz és a rock volt csak kereskedelmileg sikeres ezek
közül. Nem talált megfelelő helyet, és négy esztendőre visszavonult a zenei élettől, csak akkor tért vissza, amikor egy glasgow-i
székhelyű kvartett felajánlotta, hogy csatlakozzon hozzájuk egy szombat délelőtti sessionre. 11 évig maradt velük, bár közben
trióra olvadtak, és 1990 elejéig rendszeresen fellépett a kis csapattal. Ez idő alatt jelentős repertoárja alakult ki, amelynek közép-
pontjában standardok príma válogatása állt. Lemezei, a Ronnie Scott's-beli fellépései és az immár megszokott évenkénti fellépése
az Edinburgh Festiválon segített neki abban, hogy nagyobb közönséget toborozzon magának. 1989ben és 1990-ben egy-egy
koncertsorozaton a Humphrey Lyttelton banddel szerepelt, ami szintén új kapukat nyitott meg számára. 1990 közepén különböző
kísérőkkel, többek között repertoárjának átszervezése a kiváló fiatal zongoristával, Dave Newtonnal, újra meglódította karrierjét. A
Frank Sinatra-koncert előénekessé-gére való meghívása és az 1990. novemberében a londoni Queen Elizabeth Hallban tartott
koncertje szintén segítettek karrierje, profilja kialakításában. Jóllehet sikerült megvalósítania azt a szándékát, hogy ne csak
speciális jazzközönségnek énekeljen, kevés az esély rá, hogy a szélesebb közönség is megismerje a következő évtizedben
Albumok: Carol Kidd (1984), All My Tomorrows (1985), Nice Work (If You Can Get It) (1987), Night We Called It A Day (1990).

KING, PETER -1940. augusztus 11-én született a Surrey grófságban levő Kingston-uponThames-ben, Anglia. Számos nádfúvós
hangszeren autodidaktaként tanult meg játszani, az ötvenes évek végén a brit jazzszínpad kiváló és kiemelkedő képességű
altszaxofonosaként mutatkozott be. Az elkövetkező néhány esztendőben Johnny Dankworth, Tubby Hayes, Stan Tracey és más
vezető brit muzsikusok társaságában dolgozott. Emellett számos vendégszereplő amerikai művésszel is játszott, akik stilisztikailag
igen széles skálán foglaltak helyet Ray Charlestól Red Rodneyig, Jimmy Witherspoontól Hampton Hawesig. A hetvenes években
King közel került ahhoz, hogy igazi nemzetközi sztár legyen. A nyolcvanas években megerősítette pozícióját, a kilencvenes évek
elején már a világ legjelentősebb hard bop altszaxofonosainak egyike. Játéka keménymetszésűen csillogó, figyelemre méltóan

152
agilis, technikailag virtuóz. Varázsa, improvizációs adottságai legjobban a uptempo számokban jönnek elő, ám lírai balladaelőadó
is. Legutóbbi, szélesebb közönségnek szánt lemezének egyik producere az Everything But The Girl toltja, Ben Watt.
Albumok: New Beginning (1982), East 34th Street (1983), Hi Fly (1984), 90 % Of 1 % (1985), Live At The Bull (1987), Brother Bernard
(1988), Blues For Buddy (1988), Crusade (1989), New Years' Morning '89 (1989).

KINSEY, TONY -1927. október 11-én született a West Midlands grófságbeli Sutton Coldfieldben, Anglia. Kinsey az ötvenes
évekbeli londoni jazzélet egyik dobos kulcsfigurája volt, aki szabályos angol és amerikai tanulmányok után 1950-ben csatlakozott
a Johnny Dankworth Seven-hoz. Később megalakította saját együtteseit, számos vezető jazzmuzsikussal dolgozott, így például Joe
Harriott, Peter King, valamint egy sor vendégszereplő amerikai sztár társaságában szerepelt. Kinsey korai zenei tanulmányai
kiterjedtek a komponálásra is, több hoszszabb nevet írt jazz-zenekarra és klasszikus együttesekre. Dolgozott a film és a televízió
számára is, ám a nyolcvanas évek végén London körüli klubokban zenélt kis formációkkal. Kinsey pompás technikai
adottságokkal rendelkező, a bebop vagy a mainstream terén egyaránt otthonos, kiváló jazzdobos.
Albumok: Starboard Bow (1955), Jazz At The Flamingo (1956), The Tony Kinsey Quartet (1957), The Tony Kinsey Quintet I (1957), The Tony
Kinsey Quintet II (1958), The Tony Kinsey Quintet III (1959), Foursome (1959), The Tony Kinsey Quintet IV (1961), How To Succeed In Business
(1963), The Thames Suite (1976).

KIRBY, JOHN -1908. december 31kn született a Maryland állambeli Baltimore-ban, Egyesült Államok, 1952. június 14-6n hunyt
el. John Kirby pályája New Yorkban indult, de hamarosan szünet következett, mert ellopták első hangszerét, egy pozant. Új
hangszere egy tuba lett, amellyel megalapozta karrierjét, 1930-ban csatlakozott Fletcher Hendersonhoz. Hamarosan nagybőgőt is
használni kezdett, először felváltva használta a két hangszert mint basszust. Két esztendőt dolgozott Chick Webb-bel, majd újra
Hendersonnal zenélt, ám 1937-ben úgy döntött, hogy megalakítja saját bandjét. A New York-i Onyx Clubban egyenletesen szóló,
jól begyakorolt és zeneileg jó társaságot tudhatott magáénak. Jóllehet, ekkor volt a swingkorszak fénypontja, zenekara mindössze
hat főből állt. A John Kirby Sextettet úgy hirdették, hogy “The Biggest Little Band In The Land" (a. m. “Az ország legnagyobb
kisegyüttese"), és valamennyi kulturált jazzt játszó kisegyüttes számára egyértelmű mérce lett. A zenekar négyesztendős
fennállása alatt a felállás jobbára stabil volt: Charlie Shavers, Buster Bailey, Russell Procope, Billy Kyle és a dobos O'Neill Spencer.
Pluszként Kirby énekesnő felesége, Maxine Sullivan szerepelt, aki egy cseppet sem ártott a zenekar népszemségének. A zenekar a
második világháború kezdetekor oszlott fel, és jóllehet Kirby újraszervezte annak befejeztekor, már sem minőségben, sem
népszemségben nem sikerült utolérni az első bandet. Nagy visszatérést tervezett éppen, amikor 1952 júniusában meghalt.
Antológiák: The Biggest Little Band In The Land (1938-41) (1987), John Kirby And His Orchestra, With Maxine Sullivan (1988).

KIRK, ANDY - 1898. május 28-án született a Kentucky állambeli Newportban, Egyesült Államok. Kirk Coloradóban nőtt fel, már
gyermekkorában zenélgetett, több hangszeren tanult játszani. Szorgalmasan tanult, tanárai egyike Wilberforce Whiteman, Paul
Whiteman édesapja volt. Kirk számos donori és Denver környéki bandben játszott, többek közt részben a George Morrison vezette
zenekarral, amely napi slágerzenét és könnyi klasszikusokat mixelt. Ez szolid tanulóidő volt egy fiatalember számára, ám a
karrierjében óvatos volt, és más állásban is dolgozott. 1927-ben a texasi Dallasba költözött, ahol csatlakozott Terrence Holder
zenekarához, a Dark Clouds Of Joy-hoz. Ekkoriban Kirk többnyire tubázott, emellett bariton- és basszusszaxofonon is játszott.
Holder, aki bogaras különc volt a tekintetben, hogyan kellene a banda pénzügyeit vinni 1929-ben kilépett a bandből és Kirk vette
át a vezetést. A zenekar neve több kisebb változáson mentát, a legismertebb az Andy Kirk And His Clouds Of Joy. George E. Lee
ösztönzésére a band meghallgatásra jelentkezett Kansas City előkelő éttermében, a Pla-Mor Restaurantban, ahol megkapták a
szerződést. Kaptak egy lemezfelvételi ajánlatot is, ám Marion Jackson, a zenekar zongoristája a felvételi napon nem ért rá, és Kirk
Mary Lou Williamst kérte fel, aki néhány hangszerelést is hozott, amelyek egy része saját kompozícióira született. Jack Kapp és
Dick Voynow, a lemeztársaság két felelőse, igencsak el volt ragadtatva Williamstől és ragaszkodtak ahhoz, hogy a zenekar
valamennyi felvételén ő zongorázzon. Jackson nem tűrte ezt a szégyent, és hamarosan eltávozott a zenekarból. Williams immár
teljes időben csatlakozott a bandhez, és rövid időn belül az egyik legfontosabb és legbefolyásosabb tag lett. A zenekar személyi
állománya az évek folyamán viszonylag stabil volt, számos kiváló zenész, mint Buddy Tate (tenorszaxofon), Edgar Battle (trombita),
Claude Williams (hegedű), Ben Thigpen (dob), Pha Terrell (ének) és Mary Lou Williams férje, John Williams (altszaxofon) szerepelt
benne. A banda finoman swingelt, a Kansas City-i jazzstílus soundját kereskedelmileg jól és sikeresen aknázta ki, a Clouds Of Joy
jó pár évig sikeres volt. Voltak nehéz pillanatok, például 1931 elején, amikor csak Blanche Calloway névleges vezetésével
kaphatott fellépési lehetőségeket, és lemezfelvételeket is így készítettek, ám azért a negyvenes évek végéig átvészelték a dolgokat. A
zenekar nagysága 11 és 13 fő között mozgott, így mindenképpen kisebb volt, mint a swingkorszak szokásos big band nagysága.
Mary Lou Williams pompás hangszereléseit használták, amely jelentős összetartó erő volt. Mary Lou Williams 1942-ben elhagyta
a csapatot, és figyelemre méltó pályát futott be. Williamson kívül Dick Wilson tenorszaxofonos volt a zenekar kiváló szólistája.
Tónusa könnyed volt, soundjában hasonlított Lester Younghoz, ám stílusában nem, sok jelentős szólót fújt a zenekar lemezfel-
vételein. Wilson 30 esztendős volt, amikor 1941ben bekövetkezett halálával nagy veszteség érte a zenekart. Williams és Wilson
kiemelkedő tehetsége ellenére - mindenekelőtt a nem jazz közönség szemében -, Pha Terrell énekes volt nagy nyereség. Könnyi
tenor hangja volt, csak kevés jazzfeelinggel, vagy anélkül, ám számos slágerré vált lemezt készített, amelyek közül az,, Until The
Real Thing Comes Along" a legismertebb. A legtöbb territory zenekartól eltérően a Clouds Of Joy országos elismerésben részesült,
1948-ban oszlott fel. Kirk ezután már csak néha lépett fel, egy hotel menedzselésével foglalkozott. A hatvanas években alkalmilag
zenélt. A nyolcvanas években az American Federation of Musicians New York-i helyi szervezeténél kapott állást, ahol még
nyugdíjaskorában is tevékenykedett.
Antológiák: Walking And Swinging (1936-42) (1983), Andy's Jive (1944-45) (1984), Cloudy (1929) (1984), All Out For Hicksville (1931)
(1988).
További információ: Andy Kirk-Amy Lee: Twenty Years On Wheels.

KIRK, RAHSAAN ROLAND -1936. augusztus 7-én született az Ohio állambeli Columbusban, Egyesült Államok, 1977. december
5-én hunyt el. Kirköt eredetileg Ronaldnak hívták, amit ő Rolandra változtatott, és hozzátette a Rahsaant, miután álmában “egy
szellem ezt mondta neki". Születése után hamarosan megvakult. A jazz legtüneményesebb multiinstru-mentalistáinak egyike,
rhythm & blues, bop és new thing stílusokban tevékenykedett. Joe Goldberg a Kirk's Works-höz 1961-ben írott borítószövege
szerint Kirk szülei egy nyári táborban tanácsadók voltak, ahol a kürtös fiút meghallva a kilencesztendős Kirk úgy döntött, hogy
trombitálni fog. Az iskolai zenekarban trombitált, ám az orvos azt mondta, hogy a trombitajáték árt a szemének. 1948-tól az Ohio
State School for the Blindben szaxofonozni és klarinétozni tanult. 1951-ben már jól ismert helyi tánczenekar-vezető volt. Kirköt
azon képessége, hogy egyszerre három hangszeren tudott játszani, közismert személyiséggé tette. Kirk egy hangszerüzlet “selejtjei'
között kutatva két olyan nádfúvós hangszert talált, amelyeket még valószínüleg a XIX. század végi spanyol katonazenekarok

153
használtak. A manzello alapvetően egy “nagy, hatásos és idomtalan" hangtölcsérrel rendelkező altszaxofon volt. A strich “egy
nagyobb, még nehézkesebb szopránszaxofon'. Megtalálta a módját, hogy mindkettőn, plusz tenorszaxofonján egyszerre játsszon,
és ezáltal vad, nem temperált “etnikai" soundideált hozzon létre a hatvanas évek végének radikális jazzében. Mindhármon külön is
szólózott, és ehhez még hozzájött a fuvola, a clavietta (hasonló ahhoz a melodicához, amelyet Augustus Pablo and the Gang Of
Four használt). Mindhárom hangszerrel a nyakában, felfenő fekete szemüvegével és viharvert kalapjával Kirk feltevő jelenség volt
a színpadon. Az igazság az, hogy szeretett a szimpla rhythm & blues darabokkal és balladákkal enyelegni, nyaktörő szólókat
játszott, amelyek úgy szóltak, mint egy híd a bebop tudásfénye és az avantgarde “tudatonkívülisége" között. Feltevése a jól dolgozó,
ismert chicagói Cadet Records-MI 1960 júniusában vitát provokált, sokan úgy vélték, hogy a háromhangszeres trükk csak egy ra-
vasz fogás, mások játéka tüzességét ünnepelték. 1961-ben csatlakozott a Charles Mingus Workshop-hoz, négy hónapig turnézott
velük Kaliforniában, és közremüködött az Oh Yeah címe nagylemezen. Németországban is fellépett az Essen Jazz Festivalon.
1963-ban megkezdte történelmi jelentősége fellépéseit a londoni Ronnie Scott's Clubban. Eltekintve az olyan vendégsze-
replésektől, mint a Jaki Byarddal való lemezfelvétel (aki a Rip Rig & Panic címe lemezén szerepelt) és a Mingusszal való 1974-es
Carnegie Hall-koncert, Kirk tevékenységének főiránya saját együttesére, a Vibration Society-re irányult, amellyel világ körüli
turnén vett részt, mígnem 1975 novemberében érte az első agyvérzés, amitől jobb oldala megbénult. Karakterisztikus
céltudatossággal autodidaktaként megtanult bal kézzel játszani, és ismét turnézni kezdett. 1977-ben egy újabb agyvérzés végzett
vele. Kirk sok évvel a jazz nyolcvanas évekbeli “konszolidációs' korszaka előtt ismeretei alapján bemutatta a színes amerikai zenét,
Jelly Roll Mortontól Louis Armstrongig, Duke Ellingtontól John Coltrane-ig, de tisztelgett a gospel és soul örökség előtt is,
nevezetesen a Blacknuss-on, amelyen Marvin Gaye, Smokey Robinson és Bill Withers dalai szerepeltek. Néhány darabja, így
többek között a The Inflated Tear", a “Bright Moments", a ,,Let Me Shake Your Tree“, a ,,No Tonic Pres" standardok lettek. Hangzó
öröksége egyenetlen, ám sok tüzes és kiemelkedő zenét tartalmaz.
Albumok: Rahsaan Roland Kirk (1956), Introducing Roland Kirk (1960), Jack McDuff-fal: Kirk's Works (1961), We Free Kings (1962),
Domino (1962), Roland Kirk In Copenhagen (1963), Meets the Benny Golson Orchestra (1963), Gifts & Messages (1964),1 Talk To The Spirits
(1964), Rip Rig & Panic (1965), Now Please Don't You Cry, Beautiful Edith (1967), The Inflated Tear (1968), Rahsaan, Rahsaan (1970),
Blacknuss (1972), The Return Of The 5000 lb Man (1975), Other Folks' Music (1976), Boogie-Woogie String Along For Real (1977), Paris 1976
(1990). Antológiák: The Art Of Rahsaan Roland Kirk (1966-71) (1973), The Man Who Cried Fire (60s,/70s) (1990).

KIRKLAND, KENNY -1957. szeptember 28-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. 1977-ben
végezte el a Manhattan School of Musicot, majd Michal Urbaniakkal turnézott, 1979-ben csatlakozott Miroslav Vitoushoz.
Igazából 1981 és 1985 között Wynton Marsalis mellett bizonyította, hogy tehetséges, Herbie Hancock által befolyásolt zongorista,
aki azóta olyan zenekarvezetőkkel is dolgozott, mint Branford Marsalis és Chico Freeman. Stinggel való 1985-ös munkája a Dream
Of The Blue Turtles cimű lemezen segített neki abban, hogy a nagyközönség jobban megismerje.
Válogatott albumok: Miroslav Vitoussal: Miroslav Vitous Group (1980), Wynton Marsalisszal: Black Codes From The Underground
(1985).

KLEMMER, JOHN -1946. július 3-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Kora gyermekkorában
Klemmer gitározott és altszaxofonozott, majd tinédzserévei kezdetén átpártolt a tenorszaxofonhoz. Intenzíven tanult, iskolai és
más ifjúsági zenekarokban játszott, majd a hatvanas évek elején néhány neves tánczenekarban zenélt, többek között Les Elgart és
Ralph Marterie vezetésével. A hatvanas évek végén készítette első lemezfelvételeit, majd csatlakozott Don Ellis óriási big
bandjéhez. Ezekben az években olyan kisegyüttesekben is játszott, amelyeket Oliver Nelson és Alice Coltrane vezetett. Azóta saját
együtteseit is vezeti, számos jazz- és fúziós jazz felvételt készített. Szívesen kísérletezett az elektronikával és a fúziós zenével,
néhány 1969-es felvétele korábbi, mint Miles Davis Bitches Brew-jának felvételi dátuma. Klemmer néha arra is használja az
elektronikát, hogy komplex szólószaxofon-albumokat készítsen. Elektronikai elképzeléseit a hetvenes és a nyolcvanas években
továbbfejlesztette. Klemmer gyémántkeménysége hanggal játszik, szólóiban vakmerő vonalak, elbűvölő elképzelések vannak. A
balladákban különösen kiváló, léleg-zetelállító minőséget produkál, szellős feelinggel. Sok felvételéhez saját szerzeményeit hasz-
nálta. Zenei érdeklődése a jazz határterületeit is befogja, amely így nagyobb érdeklődésre tarthat számot a jazzvilágban.
Albumok: Don Ellisszel: Autumn (1968), Oliver Nelsonnal: Black, Brown And Beautiful (1969), Eruptions (1969), All The Children Cried
(1969), Blowin' Gold (Eruption/All The Children Cried) (1969), Constant Throb (1971), Solo Saxophones I: Cry (1975), Arabesque (1977),
Nexus For Duo And Trio (1978), Nexus One ('For Trane) (1979), Straight From The Heart (1979), Solo Saxophone II. Life (1985).

KNEPPER, JIMMY -1927. november 22-én született a California állambeli Los Angelesben, Egyesült Államok. Knepper
kisgyermekként tanult meg pozanozni, majd később intenzíven tanult. A negyvenes évek elején helyi tánczenekarokban zenélt,
jazzt különböző kisegyüttesekben játszott. A negyvenes évek végétől az ötvenes évek elejéig számos neves együttesben játszott,
például Freddie Slack, Roy Porter, Charlie Spivak, Charlie Barnet, Woody Herman és Claude Thornholl vezetésével. Az ötvenes
években azután Knepper intenzíven együttmükö-dött Charles Mingusszal. Dolgozott Art Blakeyvel és Stan Kentonnal. A hatvanas
években ismét Mingusszal szerepelt, majd Benny Goodmannel, és megkezdte hosszan tartó együttműködését Gil Evansszel. A
hatvanas években további tartós zenei kapcsolatot épített ki a Thad Jones Mel Lewis Orchestrával. A hetvenes években a Lee
Konitz vezette kilenctagú formáció tagja volt, és dolgozott a Mingus Dynastyval is. Számos lemezfelvételt készített saját neve alatt,
többek között a Cunningbird-öt, ahol olyan neves művészek játszottak, mint Al Cohn, Roland Hanna és Richard Davis. Knepper
virtuóz előadó, topbefolyásolt stílusa technikailag egyenértékű J. J. Johnsonéval, egyike azon kevés pozanosoknak, akik j61
alkalmazták hangszerükre a bopot. Knepper stílusa nagyon egyedi, ám néhány jól észlelhető közvetlen hatással. Figyelemre méltó
technikai adottságai találékony és magával ragadó szólóvonalak kifejlesztéséhez vezetnek. A nyolcvanas években Knepper az
Atlanti-óceán mindkét oldalán egyaránt aktív volt, megújította az idősebb hallgatók érdeklődését és új híveket toborzott ragyogó
tehetségének.
Válogatott albumok: Charles Mingusszal:Tijuana Moods (1957), Mingusszal: East Coasting (1957), A Swinging Introduction To
Jimmy Knepper (1957), Pepper And Knepper (1958), Mingusszal: Blues And Roots (1959), Mingus Dynasty (1959), Cunningbird (1976),
JK In LA (1977), Just Friends (1978), Tell Me... (1979), Primrose Path (1980).

KOGLMANN, FRANZ -1947. május 22-én született Bécsben, Ausztria. Koglmann 13 esztendős korában egy Louis
Armstrong-koncert hatására kezdett trombitálni. Ezen előzmény ellenére a Vienna Conservatory keretében kizárólag klasszikus
trombitát tanult, és jazzérdeklődését csak 1968-ban újította meg, amikor Miles Davisszel találkozott. Koglmann trombitás,
szárnykürtös és zeneszerző, hatottak rá szülőföldjének mesterei, Schubert, Berg és Krenek, akik éppúgy “gyökerek" a számára,
mint a jazz. Mindezt egybeolvasztja a jazzel, újra hitelt adott a megrágalmazott third stream zenének. A Mi te Line-nal a (teljesen
alulértékelt) fehér jazzmuzsikusok előtt tisztelgett, amely azonnal megjósolható dorgálást kapott a (fehér) kritikusoktól, más

154
lemezeket Koglmann Thelonious Monk és Dizzy Gillespie zenéjének szentelt, és igen figyelemreméltó azon szólisták sora, akikkel
együtt dolgozott: Bill Dixon, Alan Silva, Paul Bley, Ran Blake, Steve Lacy, hogy csak néhányat említsünk. Koglmann legtöbbször
egy 10-12 tagú zenekarra, a Pipetetre írja műveit, amelyet 1973-ban alapított. Az alaphangulat egyfajta melankólia, a kompozíciós
struktúrák azonban labirintusszerűen tekerednek, a végeredmény pedig briliáns.
Albumok: Flaps (1973), Opium/For Franz (1976), Schlaf Schlemmer, Schlaf Magritte (1984), Good Night (1985), Ich, Franz Koglmann
(1986), About Yesterday's Ezzthetics (1987), Orte Der Geo-metrie (1988), A Mite Line (1989), The Use Of Me-mory (1990), Heure Bleue
(1991).

KONITZ, LEE -1927. október 13-án született az Illinois állambeli Chicagóban. Konitz kezdetben klarinétozott, mégpedig
klasszikus zenét játszott, később áttért az altszaxofonra. A negyvenes évek közepén és végén olyan zenekarokban játszott, mint
Jerry Wald és Claude Thornhill, jazzfellépéseken Miles Davisszel szerepelt, ugyanakkor ezzel párhuzamosan Lennie Tristanónál
tanult, akivel lemezfelvételeket is készí-tett. Az ötvenes évek elején egy ideig Stan Kenton zenekarában dolgozott, majd annak
bandjét 1953 végén elhagyta, amikorra már nevet és nemzetközi elismerést szerzett. Az ötvenes évek közepétől elsősorban saját
zenekarait vezette, lemezfelvételeket készített, koncertezett és egy rövid ideig ismét együtt játszott Tristanóval. Sokat tanított is. Ez
a tevékenység mindjobban érdekelte, számos klinikát és workshopot vezetett, magánórákat adott és világszerte levelező kur-
zusokat is vezetett. A hetvenes évek közepén számos albumot készített Warne Marshsal, valamennyi jelentős kritikai visszhangra
talált és kereskedelmi siker lett. Miles Davis harminc évvel korábbi zenekara mintájára kilenctagú zenekart alapított.
Generációjának egyik legjobb altszaxofonosa, aki nem Charlie Parker nyomdokaiba lépett, hanem önálló alternatívát kínált el-
sősorban önmagának, de zenésztársainak is. Előadói soundja az évek folyamán változott. Eredetileg vékony, száraz soundja volt,
amit akkor vastagított meg, amikor Kentonnal dolgozott, ez szükségszere volt, mert különben megfulladt volna a band nagy
hangerejében. (“Nem volt könnye abban a zenekarban altszaxizni. Legközelebb inkább dobos leszek.") Konitzot rendkívül mélyen
vonzza a jazzoktatás, arra tanítja diákjait, hogy tiszteljék anyagukat, és kurzusain azon iparkodott, hogy megtanítsa a szóló
improvizációt, amelyet éppúgy külön “tudományágnak" tekint, mint az együttes játékot. Saját játéka a kortárs zene azon
irányzatának iskolapéldája, amely a gondolkodást inkább elő-térbe helyezi, mint az ösztönszeré válaszokat.
Válogatott albumok: Lee Konitz Meets Gerry Mulligan (1953), Jazz At Storyville (1954), Konitz (1954), Swingtime (1956), Very Cool
(1957), Motion (1961), Timespan (1954-61), The Lee Konits Duets (1967), Spirits (1971), Lone-Lee (1974), Oleo (1975), The Nonet (1976),
Live At The Berlin Jazz Days (1980), Dovetail (1984), Wíld As Springtime (1984), Ideal Scene (1986), Blew (1988), Round And Round (1988),
Songs Of The Stars (1988)

KOTICK, TEDDY -1928. június 4-én született a Massachusetts állambeli Haverillben, Egyesült Államok, 1986. április 17-6n
hunyt el. Kotick hatesztendős korában gitározni kezdett, és csak középiskolás korában tért át a bőgőre. 1948-ban New Yorkba
költözött, Buddy Richcsel, Buddy DeFrancóval és Artie Shaw-val játszott. Kotick perfekt időérzékkel, biztos hangmagassággal és
telt hanggal játszott. Az ötvenes évek elején Charlie Parkerrel és Stan Getzcel dolgozott. Később szerepelt Bill Evans bemutatkozó
albumán, és 1957-58-ban a Horace Silver Quintettel turnézott. Pályafutása megszakítása után Massachusettsben telepedett le
és újra felvételeket készített Allen Eagerrel és J. R. Monterose-zal.
Válogatott albumok: Stan Getzcel: Jazz At Storyville (1951), Charlie Parker Plays Cole Porter (1954), Bill Evansszel: New Jazz
Conceptions (1956), Horace Silverrel: Further Explorations (1958), J. R. Monterose-zal: Live In Albany (1979).

KOWALD, PETER -1944. április 21-én született Masserbergben, Németország. Kowald, aki bőgőn, tubán és alpesi kürtön játszik,
az európai free jazz improvizáció fejlődésének kulcsfigurája. Mielőtt profi zenész lett, fordítóként dolgozott, nyelvtudása j6
szolgálatot tett neki utazásai során. Kowald nyitotta meg a kapcsolatokat a német free jazz muzsikusok és brit partnereik között,
1967-ben a Spontaneous Music Ensemble-lel Londonban játszott. Ő hozta össze Peter Brötzmannt és a holland dobost, Han Ben-
ninket, és az, hogy egyáltalán van görög free jazz élet, az ő erőfeszítéseinek köszönhető. Kowald generációjából az elsők között
utazott az Egyesült Államokba és Japánba. 1973-ban hangszeresen vett részt a Globe Unity megújításánál, és öt esztendőn
keresztül Alexander von Schlippenbachhal együtt e free jazz zenekar társvezetője volt. A Globe Unity 1977-es Jahrmark/Local Fairje,
amelyben az improvizatőrök egy görög folkegyüttessel és 25 wuppertali harmonikással játszanak együtt, tipikus Kowald-projekt.
Albumok: Peter Kowald Quintet (1972), Michel Pilzcel és Paul Lovensszel: Carpathes (1976), Barre Phillipsszel: Die Jungen: Random
Generators (1979), Leo Smithszel és Günter Sommerrel: Rouch The Earth (1980), Smithszel és Sommerrel: Break The Shells (1981),
Barry Guyjal: Paintings (1982), Maarten Altenával: Two Making A Triangle (1982), Frank Wrighttal és A. R. Penckkel: Run With The
Cowboys (1987), Danny Davisszel és Takehisa Kosugival: Global Village Suite (1988), Open Secrets (1988), Duos Europe/ USA/Japan
(1992, felvétel: 1984-90).

KRUPA, GENE -1909. január 15-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok, 1973. október 16-án hunyt el.
Krupa gyermekkorában kezdett dobolni, és miután édesanyja nem tudta rávenni, hogy papnak menjen, családja nagy része azon
fáradozott, hogy zenei pályafutását elősegítse. Szabályos zenei tanulmányokat végzett, legjelesebb tanára Roy C. Knapp volt.
Chicagóban nőtt fel, ahol a húszas években kikerülhetetlen volt a jazz. Olyan odaköltözött New Orleans-i zenészeket hallgatott,
mint Baby Dodds, Zutty Singleton és Tubby Hall. Tinédzseréveiben számos helyi tánczenekarban játszott, többek között olyan
vezetők keze alatt, mint Al Gale, Joe Kayser, Thelma Terry és Mezz Mezzrow, szerepelt a Benson Orchestrában is. Krupa 1927-ben
az odalátogató Red McKenzie névleges vezetése alatt készítette el első lemezfelvételeit, amit tulajdonképpen Eddie Condon
szervezett, akinek szintén ez volt az első felvétele. Ezen a jazztörténeti jelentőségű felvételi napon először rögzítettek basszusdobot
és tam-tamokat (korábban a hangmérnökök rettegtek a rezonanciától, amely leröpítette a felvevőtűt a viaszlemezről). A felvételek
sikerültek, és amikor Krupa és Condon 1929-ben úgy döntöttek, hogy New Yorkba költöznek, hírnevük már megelőzte őket. Bár
jazzkörökben máris nagyra tartották őket, a jövevényeknek nehéz dolguk volt. Krupa leginkább a színházi árok zenekaraiban dol-
gozott, többek között Red Nichols vezetésével, ahol Benny Goodman és Glenn Miller partnere volt. A harmincas évek elején Krupa
Russ Columbo, Mal Hallett és Buddy Rogers tánczenekarában játszott. 1934 végén csatlakozott Benny Goodman akkortájt
megszervezett big bandjéhez. Krupa volt a leglelkesebb zenekari tag, aki úgy kezelte a zenekart, mintha a sajátja volna, és segített
kialakítani a Goodman band jellegzetes stílusát. A zenekar 1935. augusztusi áttörése után Krupa gyorsan nagy név lett. Hírneve
és népszerűsége a rajongóknál azon alapult, hogy igen látványosan játszott és jó filmsztárarca volt, ami alkalmilag Goodmant irri-
tálta, és Krupa gyakori tempóváltoztatásai sem javították viszonyukat. Az 1938-as Carnegie Hall-koncert után röviddel Krupa és
Goodman nyilvánosan összevesztek, és Krupa elhagyta a zenekart. Megalakította saját zenekarát, amely gyorsan a swingkorszak
egyik legnépszerűbb bandje lett.
1941-ben, miután leszerződtette Roy Eldridge-dzset és Anita O'Dayt, a zenekar a legjobbak egyike lett, ám a siker rövid életű
volt, és 1943-ban vége is szakadt, amikor Krupát San Franciscóban egy drogügylet miatt lesittelték. Jóllehet a fellebbvitelin

155
szabadlábra helyezték, egyébként egytől hat esztendeig terjedő büntetést kaphatott volna, úgy gondolta, hogy karrierjének vége.
Visszatért New Yorkba, hogy zenei tanulmányokat végezzen és zenét szerezzen, de Goodman rábeszélte, hogy ismét csatlakozzon
zenekarához, amellyel a keleti part amerikai katonai bázisain turnézott. Amikor Goodman a turnét egész Amerikára kezdte
kiterjeszteni, akkor Krupa úgy döntött, hogy hátramarad. Meg volt győződve róla, hogy a közönség ellene van, és ezért inkább
Tommy Dorseyhez csatlakozott, azt gondolta, hogy egy New York-i filmszínház zenekarának névtelensége megfelelőbb lesz
számára. A valóságban, megjelenése a Paramount Theatre-ban, bejelentés nélkül, mámoros tapsvihart váltott ki és ez a figyelemre
méltóan emocionális mérföldkő elvezetett a rehabilitációjához. Dorseyval turnéra ment, és amikor lehetősége volt rá, akkor újra
megalakította saját zenekarát. A zenekart a negyvenes évek hátralevő részében fenntartotta, alkalmassá tette a bopjátékra olyan
zenészek szerződtetésével, mint Charlie Ventura, Red Rodney és Don Fagerquist. Gerry Mulligan hangszereléseit játszották, míg
maga Krupa sohasem tudta saját stílusát átalakítani azóta, hogy a húszas évek végén megérkezett New Yorkba, és Chick Webbet
vette példaképül. Krupa 1951-ig dolgozott a zenekarral, majd egy kisegyüttessel, egy kvartettel játszott, a jazz At The
Philharmonickal turnézott, egy ideig William “Cozy' Cole-lal dobiskolát vezettek. A hatvanas években alkalmilag újra fellépett a
Benny Goodman Quartettel (Teddy Wilson és Lionel Hampton társaságában). A hatvanas években egészsége megrendült, először
szívinfarktust kapott, majd leukémiás lett. A hetvenes évek elején már New York környékére korlátozta fellépéseit, és a legtöbb
fellépését, Goodman, Wilson és Hampton társaságában, vérátömlesztés előzte meg.
Stilisztikailag Krupa Chick Webb nehezebb kezű változata volt, az emberek róla tudnak, mint legjelentősebb befolyásolójáról,
akinek őszinte csodálója és tisztelője volt. Kevéssé ismert, hogy Krupának nagy szerepe volt az 1939 előtti Goodman band
áttörésében. Big band játéka sohasem volt olyan finom és swingelő, mint mentoráé vagy más olyan kortársáé, mint Jo Jones.
Látványos, vizuális stílusa volt, amiért imádták a rajongók, a kritikákat pedig átruházták egy másik jelentős kortársra, Big Sid
Latlettre, aki sokkal hivalkodóbb, rikítóbb volt. Krupa a Goodman-trióban és -kvartettben hozta a legjobb formáját. Ezeken a
felvételeken csak seprűvel játszott, finoman, ügyesen és nagy lelkesedéssel. Krupa a jazzdobost a zenekar jól látható és
különlegesen jól fizetett tagjává tette. Számtalan utánzója a villogást és a látványosságot tartalom nélkül csinálja, ám példájának
hála, halálát követően sok príma swingdobos folytatta stílusát, még a kilencvenes években is érezhető művészetének hatása.
Válogatott albumok: Benny Goodmannel: Carnegie Hall Concert (1938), Drum Boogie (1952), The Exciting Gene Krupa (1953), The
Gene Krupa Sextet/Driving Gene (1953), Sing, Sing, Sing (1953), The Jazz Rhythms Of Gene Krupa (1954), Krupa And Rich (1955), The Big
Band Sound Of Gene Krupa (1956), Hey, Here's Gene Krupa (1957), Gene Krupa Plays Gerry Mulligan (1958), The Essential Gene Krupa
(1958), The Gene Krupa Story/Drum Crazy (1959), Percussion King (1961), Classics In Percussion (1961), Gene Krupa Meets Buddy Rich/The
Burning Beat (1962), Perdido (1962), Louie Bellsonnal: The Mighty Two (1963), Goodmannel: Together Again! (1963), The Great New Gene
Krupa Quartet (1964), The Swingin' Gene Krupa Quartet (1965), Eddie Londonnal: Jazz At The New School (1971). Antológiák: Gene Krupa,
Vols 1-14 (1935-41) (1979), Ace Drummer Man (1943-47) (1979), Blue Moon (1944 46) (1981), The Indispensable Benny Goodman Vols 1/2
(1935-36) (1986), Goodmannel: The Complete Small Combinations Vols 1/2 (1935-37) (1986), The Indispensable Benny Goodman Vols 3/4
(1936-37) (1986), The Gene Krupa Collection - 20 Golden Greats (1987), Gene Krupa-On The Air (194416) (1988).
További információ: Bruce Crowther: Gene Krupa: His Life & Times.

KUHN, JOACHIM - 1944. március 15-én született Lipcsében, Németország. Ötéves kora és tinédzserévei közepe között Kuhn
klasszikus zongoraleckéket vett és zeneszerzői tanulmányokat folytatott, majd profi jazzmuzsikus lett. 1962-ben triójával lépett
fel, amely 1966-ig léte-zett, ekkor bátyjával, a klarinétos Rolf Kuhnnel alakított kvartettet, amely 1969-ig működött. Ekkor
Párizsban alakította meg saját együttesét, majd 1971-ben csatlakozott a jean-Luc Ponty Experience-hez. 1972-ben Eje Thelinnel
közösen alakítottak együttest. Azután már rendszeresen dolgozott szólóban is, és a Tony Oxley Quintet tagja is lett. Munkásságát
a nyolcvanas évek végén a ,,new age"-hez sorolták.
Albumok: Boldmusic (1969), Piano (1971), Solos (1971), This Way Out (1973), Rolf Kuhnnel: Connection 74 (1973), Rolf Kuhnnel:
Transfiguration (kb. 70-es évek), Open Strings (kb. 70-es évek), Spring Feve (1977).

KUHN, STEVE -1938. március 24-én született a New York államban levő New Yorkban, Egyesült Államok. Kuhn ötesztendős
korától tanult zongorázni és 12 évesen Serge Chaloff édesanyjától vett leckéket. 13 éves korában lett profi. 1959-ben végezte el a
Harvardot, és Kenny Dorhammel dolgozott, mielőtt két hónapra John Coltrane-hoz került. 1961-ben csatlakozott Stan Getzhez és
az egész bossa nova korszakot vele élte át. Két évet dolgozott a trombitás Art Farmerrel, majd a svédországi Stockholmban tele-
pedett le 1966-ban, saját triójával dolgozott szerte Európában. 1971-es, New Yorkba való visszatérése óta intenzíven dolgozott a
kommersz zene területén. Saját kvartettjével is fellépett, amelyben Sheila Jordan is szerepelt. Az ECM szólóművésze. Kuhn kiváló
adottságú zenész, akinek játéka és szerzeményei a standard postboptól a disszonáns harmóniákig és a szokatlan időmértékekig
terjed. Fats Wallertől Bill Evansig sok a példaképe.
Albumok: Stan Getz/Bob Brookmeyer (1961), Ecstasy (1974), Trance (1974), Mobility (1977), Non Fiction (1978), Last Year's Waltz
(1981), Life's Magic (1986), Porgy (1988).

KURJOKIN, SZERLEJ -1954. június 16-án született az oroszországi Murmanszkban. (Lemezein és a szakirodalomban angolos
átírással, Kuryokhinnak írják - a szerk.) Négyesztendősen kezdett zongorázni, és amikor családja 1971-ben Leningrádba költözött,
elvégezte a leningrádi konzervatóriumot és később a Kulturális Intézetet. Mindkettőből klasszisokkal kiemelkedett. Az iskolai
rockzenekarokban való játék után McCoy Tyner játéka t-tant fel neki John Coltrane lemezein, amelyeket az Amerika Hangja rádió-
műsoraiban hallott. Később Cecil Taylor, Muhal Richard Abrams és Alexander von Schlippenbach voltak a fontosabb inspirációs
forrásai, valamint olyan kortárs szaxofonosok, mint Anthony Braxton, Evan Parker és részben két hazájabeli, Vlagyimir Csekaszin
és Anatolij Vapirov. 1977-ben Vapirov együttesében tűnt fel, később Csekaszin és Borisz Grebesnyikov együttesében játszott
(utóbbival együtt vezették az Aquarium nevű rockbandát), továbbá megalakította saját Crazy Music Orchestráját. Első felvételei
mesterszalagját, a szólóban készült The Ways Of Freedom-ot kicsempészték a Szovjetunióból és a londoni Leo Records adta ki
1981-ben. Az album virtuóz technikájú zenészként mutatta be. További Leo-lemezein Csekaszinnal (Exercises), Vapirovval
(Sentenced To Silence, Invocations, De Profundis) és Grebesnyikovval (Subway Culture) és egy minimalists orgona/gitár duóval (Mad
Nightingales In The Russian Forest) játszott, valamint további szólófelvételeken (Popular Zoological Elements, Some Combinations Of
Fingers And Passion), sokat koncertezett a Pop Mechanics együttessel, amely nevet 1984 óta valamennyi zenekara viselt. A Pop
Mechanics stílusa eklektikus, lélekben anarchikus, az orosz zenei underground jelentős képviselője. 1989-es liverpooli koncertjén
elektromos gitárokkal, afrikai dobosokkal, gospelénekesekkel, a Bootle Concertina Banddel és a Liverpool Philharmonic fúvós-
szekciójával lépett fel, továbbá színházi elemek és karate harcosok jelentek meg, Kurjokin virágokat evett, tehenek és kecskék
szerepeltek! Ugyanebben az évben az Egyesült Államokban turnézott, ahol John Zorntól Henry Kaiserig és a Boz Scaggsig igen sok
zenésszel játszott és a Nonesuch cég részére készített felvételeket. Az orosz jazzszínpad első nemzetközileg elismert embere,

156
Kurjokin most mind előadóművész-ként, mind zongoristaként és zeneszerzőként is Alfred Schnittke, illetve a Kronos String
Quartet projektjeiben vesz részt.
Albumok: The Ways Of Freedom (1981), Anatolij Vapirovval: Sentenced To Silence (1983, felvétel: 1981), Borisz Grebesnyikovval:
Subway Culture (1986), Introduction In Pop Mechanics (1987), Popular Zoological Elements (1987), Pop Mechanics No 17 (1988),
Grebesnyikovval: Mad Nightingales In The Russian Forest (1989), másokkal együtt: Document (1990,8 CD-től álló dobozos kiadás), Some
Combinations Of Fingers And Passion (1992).

157
 L
LA ROCA, PETE - Peter Sims néven 1938. április 7-en született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok.
Klasszikus képzettséget szerzett, első profi munkáit latin zenekarokkal végezte, ekkor vette fel új nevét is. Még tinédzseréveiben a
műfaj olyan vezető képviselőivel játszott, mint Sonny Rollins, akivel két esztendeig zenélt. Az ötvenes évek végén-hatvanas évek
elején Jackie McLean, Slide Hampton és John Coltrane együttesében játszott. Később többek között Art Farmer és Freddie Hub-
bard társaságában zenélt, 1968-ban visszavonult a zenéléstől, hogy jogász lehessen. Alkalmankénti visszatérései a zenéhez már
csak kirándulások. A jazz free-time iskolájának erőteljes képviselője, koncepciója, hogy elvet minden prekoncepciót a dobos
játékával kapcsolatban.
Albumok: Sonny Rollinsszal: A Night At The Village Vanguard (1958), Rollinsszal: St Thomas (1959), Art Farmerrel: Sing Me Softly
Of The Blues (1965), Basra (1965), Bliss!/Turkish Women At The Baths (1967).

LACY, STEVE - Steven Lackritz néven 1934. július 23-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok.
Kevés az olyan modem jazzmuzsikus, aki a szopránszaxofont fő hangszereként használja, Steve Lacy valószínűleg unikum e
területen, lehet hogy egyedüli. John Coltrane hatására kezdett szopránszaxofonozni (ezrek tettek így!), aki egyértelműen felelős a
hangszer megújulásáért és jelentős népszerűségéért. Lacy karrierje abból a szempontból is rendhagyó, hogy a dixielandtől a
bebopig, a free-ig és a totális improvizációig mindenütt otthon van. Gyermekként zongorázott, majd a klarinétra váltott, végül a
szopránszaxofon mellett kötött ki. Alapvetően Sidney Bechet inspirálta, és először dixielandet játszott, két 1954-es felvé-
telsorozata, amelyet eredetileg Dick Sutton trombitás vezetésével készítettek, 1986-ban újra kiadásra került Complete Jaguar
Sessions címmel, immár Lacy neve alatt. A dixieland után egy különlegesen nagy váltással az avantgarde úttörő Cecil Taylorral
dolgozott (In Transition), az évtized végén Gil Evansszal játszott (Pacific Standard Time), majd Jimmy Giuffre-val és Sonny Rollinsszal
tevékenykedett. 1957-ben debütált saját lemezével, a Soprano Saxophone-nal, amelyen Wynton Kellyvel szerepelt, ezt a Steve Lacy
Plays The Music Of Thelonious Monk követte, amely egy Mal Waldronnal való hosszú együttműködés kezdete volt. Mindkét albumon
volt néhány felvétel Monk kompozícióiból, zenéje különlegesen vonzza Lacyt. 1960-ban rábeszélte Monkot, aki 16 hétig játszott
vele, 1961 és 1965 között Roswell Rudd-dal közösen vezettek egy csoportot, amely csak Monk-darabokat játszott - “rájöttem a
titokra, miért olyan csodálatosak". (Ez az elbűvöltség jellemző rá - School Days, Epistrophy, Eronel, Only Monk, More Monk, mind a
további kutatást mutatják a nagy komponista szerzeményei között, együtteseiben és szólóiban.) Lacy 1965ben Európában
dolgozott, ahol Carla Bleyjel a Jazz Realitiesben dolgozott és Enrico Ravával közösen vezetett egy bandát, akivel azután 1966-ban
közösen turnézott Dél-Amerikában. Ebben a korszakában Lacyt főleg korábbi partnere, Don Cherry inspirálta, többnyire free jazzt
játszott (Sortie, The Forest And The Zoo). Figyelme később ismét visszatért a jazzkompozíciókra, különösen a hatvanas évek közepe
után, és befejezte első nagyobb művét, a “The Way" címe szvitet, amely az Esi kínai Tao Te Ching-ből származó szövegen alapult.
Alkalmilag totális improvizációval is foglalkozott, a legnevezetesebbek a Derek Baileyvel közös lemezen (Company 4) és az Evan
Parkerrel készült albumon (Chirps) szerepelnek. 1966-ban ismét New Yorkba látogatott, ahol Karl Bergerrel és Paul Motiannel
kvintettben zenélt, ám kevés fizető munkát talált és visszatért Európába, svájci feleségével, Irene Aebivel, aki énekel, csellózik és
hegedül néhány albumon, Rómában telepedtek le. Három évvel később Párizsba mentek, ahol azóta is laknak. Lacy saját
együttesét vezeti (rendszerint egy szextettet), és jelentős lemezrepertoárt vett fel, amelyek a nyolcvanas évek kiemelkedő darabjai -
Prospectus, Furturities, The Gleam, Momentum -ezek mind azt mutatják, hogy az együttes a tökéletesre törekszik zenéje minden
formájában. A tagok között olyan zenészek voltak, mint Steve Potts (szaxofon), Kent Carter és Jean-Jacques Avenal (basszisták),
Bobby Few (zongora), Oliver Johnson (dob), vendégük volt George Lewis (pozan) és - valószínűleg a legdöntőbb - Aebi, akinek Lacy
néhány Lied-stílusú darabot írt, és ezzel a jazzsongok írásának alapvetően új koncepcióját alakította ki. Gyakran építi be modern
költők szövegeit is - a Sons egy Brion Gysinnel közös munka, a Futurities Robert Creely költeményeinek sorozata - ám a Tips
meglehetősen szokatlan, mert Lacy darabjai George Braque festő naplórészletei körül formálódnak. Állandó együttesén kívül
(amelyik az egyik legvállalkozóbb szellemű jelenleg a jazzben) számos duóprodukcióban vett részt Pottsszal, Ran Blake-kel, Mal
Waldronnal és Gil Evansszel, emellett Monknak és Herbie Nicholsnak ajánlott projektekben vett részt Misha Mengelberg és Han
Bennink társaságában (Regenerations, Change Of Season, The ICP Orchestra Performs Nichols -Monk), akikkel emellett a Dutch Masters
felvételén is együtt dolgozott. Lacy napjaink kiemelkedő jelentőségű szaxofonszólistáinak egyike. Anthony Braxton
szólótevékenysége inspirálta arra, hogy a hetvenes évek elején maga is megkezdje szopránszaxofon-repertoárjának kifejlesztését,
azóta sikeres szólótevékeny-séget is folytat koncerteken és lemezfelvételeken, kiváló példák erre a Hocus Pocus, a The Kiss és a
Remains. Lacy több mint 80 albumot készített saját neve alatt, és legalább ugyanennyin, ha nem többön, szerepelt zenekari
tagként, paradox módon az 1991-es Itinerary volt a valaha kiadott legelső big band zenekarvezetői lemeze. Lacy briliáns zeneszerző
és improvizáló, egyike a korszak legfontosabb jazzfiguráinak. Egyszerűen elbűvölő játékos. Graham Lock 1983-as véleményét
idézve “Kevés annyira eredeti, jellegzetes és szép sound van, mint Lacy szopránjáé, amelyben az őszinte líra valóságos üstököscsó-
váit véljük hallani."
Albumok: Soprano Saxophone, Soprano Today (1957,új kiadása With Wynton Kelly címmel), Steve Lacy Plays The Music Of Thelonious
Monk (1958, új kiadása Reflections címmel), The Straight Horn Of Steve Lacy (1960), Don Cherryvel: Evidence (1962), Disposability
(1965), Sortie (1966), The Forest And The Zoo (1967), Epistrophy (1970, új kiadása Steve Lacy Plays Monk címmel), Moon (1970), Roba
(1971), Wordless (1971), Lapis (1971), Solo (1972), The Gap (1972), Mad Waldron With The Steve Lacy Quartet (1972), Estilhacos
(Chips)-Live In Lisbon (1972), The Crust (1973), Flaps (1973), Scraps (1974), Saxophone Special (1974), Flakes (1974), School Days (1975,
felvétel: 1963), Dreams (1975), Lumps (1975), Trickles (1976), Solo At Man-dara (1976), Torments (Solo In Kyoto) (1976), Andrea
Centazzóval: Clangs (1976), Stabs (1976), Stalks (1976), The Wire (1976), Distant Voices (1976), Michael Carterrel: Trio Live (1977),
Threads (1977), Raps (1977), Straws (1977), Clinkers (1977), Derek Baileyvel: Company 4 (1977), Axieme 1 & 2 (1978, felvétel: 1975),
Follies (1978), Points (1978), Catch (1978), Crops/The Woe (1979, felvétel: 1973/1976), Troubles (1979), The Owl (1979), Maarten
Altenával: High, Low And Order (1979), Stamps (1979), Ironed (1979), Tao (1980, felvétel: 1976), Shots (1980), The Way (1980), Walter
Zuber Armstronggal: Alter Ego (1980), Armstronggal: Call Notes (1980), Steve Pottsszal, Irene Aebivel: Tips (1981, felvétel: 1979), NY
Caperc (1981), Brion Gysinnel: Songs (1981), Ballets (1982), The Flame (1982), Mal Waldronnal: Snake Out (1982), Waldronnal: Herbe

158
D'Oubdie (1983, felvétel: 1981), Prospectus (1983), Roswell Rudddal, Misha Mengelberggel és másokkal: Regeneration (1983), Blinks
(1984), Futurities (1985), Evan Parkerrel: Chirps (1985), Mengelberggel és másokkal: Change Of Season (1985), The Complete Jaguar
Sessions (1986, felvétel: 1954), Hocus Pocus (1986), Waldronnal: Let's Call This (1986, felvétel: 1981), The Condor (1986), Outings
(1986), Only Monk (1987, felvétel: 1985), This Kiss (1987), Momentum (1987), Waldronnal: Sempre Amore (1987), The Gleam (1987), One
Fell Swoop (1987), Pottsszal: Live In Budapest (1988), Helen Merrilllel: Music Makes (1988), Gil Evansszel: Paris Blues (1988), The
Window (1988), The Door (1989), Steve Arguellesszel: Image (1989, felvétel: 1987), Morning Joy (1989, felvétel: 1986). Eric Watsonnal:
Your Tonight Is My Tomorrow (1989), Anthem (1990), Waldronnal: Hot House (1991), In Situ (1991, felvétel: 1985), More Monk (1991,
felvétel: 1989), Pottsszal: Flim-Flam (1991, felvétel: 1986), Itinerary (1991), Mengelberggel és másokkal: Dutch Masters (1992, felvétel:
1987), Remains (1992), Live At Sweet Basil (1992).

LADNIER, TOMMY -1900. május 28-án született a Louisiana állambeli Florenceville-ben, Egyesült Államok, 1939. június 4-én
hunyt el. Ladnier gyermekként szülővárosában és a szomszédos Mandeville-ben trombitált, ahol meghallotta őt George Lewis és
Bunk Johnson. Később, új fellendülése idején Johnson azt állította, hogy ő tanította Ladniert. Ladnier 1917ben Chicagóba
utazott, ahol számos együttesben játszott, csúcspontként 1924-ben példaképe, Joe “King" Oliver bandájában. 1925 elején Sam
Wooding szerződtette, akivel Európába Iátoga-tott. A következő néhány évben Ladnier Németországban, Lengyelországban,
Franciaországban, Magyarországon és más európai országokban lépett fel, többek között Wooding, Bebby Peyton, Louis Douglas,
Noble Sissle társaságában, majd az Egyesült Államokba visszatérve főként Fletcher Hendersonnal dolgozott. A harmincas évek
elején Ladnier Sidney Bechet-vel társult a New Orleans Feetwarmers vezetésére. 1933-ban már nem zenei területen folytatták
együttműködésüket, közösen nyitottak egy szabóságot. A harmincas évek közepén Ladnier saját kisegyütteseit viszonylagos
ismeretlenségben vezette, ám 1938-ban Bechet-vel együtt Hugues Panassié francia jazzíró lemezfelvételein vett részt. A két zenész
együtt játszott a Carnegie Hallban megrendezett Spirituals To Swing koncerten, amelyet John Hammond Snr. szervezett. Ladnier
játékstílusa egyszerűen és közvetlenül mutatja be a bluest, bluesénekesek, mint például Ma Rainey kísérőjeként figyelemre méltó
beleérzéssel játszik.
Antológiák: Ma Rainey's Complete Recordings Vol. 1 (1923-24) (1979), másokkal együtt: Spirituals To Swing Concert (1938-39) Sidney
Bechetvel: The Panassié Sessions (1938-39).
LaFARO, SCOTT -1936. április 3-án született a New Jersey állambeli Newarkban, 1961. július 6-án hunyt el. LaFaro korai
tinédzseréveiben klarinétozott és különböző szaxofonokon ját-szott, 17 esztendős korában átváltott a nagybőgőre. A késői kezdés
ellenére alig néhány esztendőre volt szüksége ahhoz, hogy csatlakozzon a Buddy Morrow Bandhez. A jazzbőgőzés naprakész
fejlődésével Percy Heath és Paul Chambers felvételeinek hallgatásával tartott lépését, 1956 végén a zenekar Los Angeles-i
tartózkodása alatt elhagyta Morrow-t és az elkövetkező két esztendőben számos prominens nyugati parti zenésszel játszott, így
Chet Bakerrel, Buddy De Francóval, Sonny Rollinsszal és Herb Gellerrel. LaFaro 1958-ban felvételeket készített Harold Landdal és
Hampton Hawesszal, majd a következő évben csatlakozott Paul Motianhez és Bill Evanshoz, akikkel megalakították a Bill Evans
Trio-t. Ez az együttes jelentős szerepet játszott a bőgő funkciójának újraalkotásában a zongora, bőgő, dob felállásban. Korábban a
nagyrészt kísérőszerepre kárhoztatott hangszer csak rövid időkre léphetett elő szólózó fronthangszerré, LaFaro Evansszel való
együttműködése után a nagybőgő jelentős szerepet, számottevő harmóniai szabadságot kapott. 1959ben Thelonious Monkkal
dolgozott, majd a következő esztendőben Ornette Colemannel készített lemezfelvételeket. LaFaro kivételes technikáját olyan
hangszermódosítások tették lehetővé, amelyek megfeleltek figyelemreméltóan gyors ujjazásának. Alig múlt 25 éves, amikor
autóbalesetben elhunyt. A jazzbőgőjátékra való hatása hasonló Jimmy Blantonéhoz, aki szintén a húszas évei elején hunyt el.
Albumok: Harold Landdal: For Real! (1958), Bill Evansszel: Portrait In Jazz (1959), Ornette Colemannel: Free Jazz (1960),
Evansszel: Explorations (1961), Evansszel: Waltz Dor Debby (1961).

LAGRENE, BIRELI - 1966. szeptember 4-én született az elzászi Saverne-ben, Franciaország. Édesapja, Fiso Lagrene, a második
világháború előtti Franciaország népszerű gitárosa volt, a kisgyermek pedig igenkorán csodálatos tehetségről tett tanúbizonyságot.
Cigány közösségben született, származása és gyors, ötletes játéka elkerülhetetlenül Django Reinhardtot juttatják mindenki
eszébe. 1978-ban díjat nyert egy strasbourgi fesztiválon, azután nagy lökést adott neki egy, a televízióban közvetített
cigányfesztivál. Lagrene korai tinédzseréveiben sokat turnézott Európában, koncerteken és fesztiválokon lépett fel, gyakran olyan
zenészekkel, mint Benny Carter, Benny Goodman, Stéphane Grappelli és NielsHenning Orsted Pedersen. Első hanglemezét Routes
To Djangocímmel jelentette meg, amelyről megállapítható, hogy a tehetségéről szóló korai dicséretek nem túlzóak. Lagrene
technikája kiváló, nemcsak Reinhardt befolyását mutatja, boldogan beépíti a bebop-frazeológiát, a rockritmusokat és a brazil
zenét munkásságába. A nyolcvanas évek végén alaposan eltért a korai Reinhardt-stílustól, teljesen áttért a jazzrockra és más, az
elektronika által segített fúziós zenékre, ez nagyobb népszerűséget biztosított neki, ugyanakkor a jazzpuristáknál esett a
népszerűsége.1991 nyarán azon vezető gitárosok közé tar-tozott, akik felléptek a spanyolországi Sevillában megrendezett
International Guitar Festivalon.
Albumok: Routes To Django: Live At The Krokodil (1980), Bireli Swing'81 (1981), 15 (1982), Down In Town (1983), Musique
Tzigane/Manouch (1984), Erster Tango (kb. 1985), Bireli Lagrene Ensemble Live Featuring Vic Juris (1985), Stuttgart Aria (1986), Special
Guests Freitag 2 Mai, Samstag 3 Mai, Mühle Hunziken (1986), Foreign Affairs (kb.1986), Inferno (1987), Larry Coryell-lel, Miroslav Vi-
toussal: Bireli Lagrene (1988), Acoustic Moments (1990).
LAKE, OLIVER-1942. szeptember 14-én született az Arkansas állambeli Mariannában, Egyesült Államok. Lake családja
1943-ban a Missouri állambeli St. Louisba költözött. Zenélt a középiskolában, de az altszaxofon felé csak húszesztendős korában
fordult az érdeklődése. Lake rhythm & blues, valamint soul bandákban játszott Lester Bowie-val, majd megalakította saját
együttesét, amelyben Floyd LeFlore trombitált és Leonard Smith dobolt. 1968-ban a Lincoln Universityn zeneoktatásból BA
fokozatot szerzett és három esztendőn keresztül különböző St. Louis-i iskolákban tanított. Ez idő alatt a Black Artists Group (BAG)
alapító tagja lett és koncertcseréket bonyolított le a chicagói AACM-mel. Oliver Nelsonnál és a bőgős Ron Carternál hangszerelést
és zeneszerzést tanult. 1972-ben Párizsban csatlakozott más BAG-tagokhoz, Anthony Braxtonnal játszott, az elektronikus zene
lehetőségeit kutatta. 1973 szeptemberében visszatért New Yorkba, majd 1974 májusában Párizsban felvette a Passing Thru című
altszaxofon-szólólemezt, amelyen szerepel egy “whap"-nek nevezett szaxofon/szintetizátor párbeszéd is. Braxton, kihasználva az
Arista Recordsnál levő pozícióját, lemezszerződést kínált Lake-nek és megírta a Heavy Spirits (1975) című album borítószövegét. Az
album a hideg modernség mesterműve, ahol három számban az altszaxofon a megírt vonósszólam felett szabadon improvizál.
Lake folyamatosan próbálkozott ilyen mixtúrákkal. A Michael Gregory Jackson gitárossal és Paul Maddox (később Pheeroan
akLaff néven szerepelt) dobossal 1976 és 1978 között meghökkentően modern muzsikát játszottak, ahol a tüskés avantgarde
klasszikus hangzásait simulékony szaxofon szőtte it. Az 1980-ban a Black Saint lemezmárka részére felvett Prophet című lemezen

159
Lake példaképének, Eric Dolphynak állított emléket, a következő évben kiadott Clevont Fitzhubert pedig klasszikus freebop volt.
Lake, aki később a Gramavisonhoz szerződött, és popbanda hatását igyekezett kelteni (Jump Up), de lelkes játékuk ellenére valaho-
gyan sohasem sikerült elkapniuk a reggae-ritmusokat, amelyekkel próbálkoztak. Lake Braxtonnal együtt egy szaxofonkvartettben
játszott annak New York, Fall 1974 cimű lemezén, majd 1977-ben Braxton helyén David Murray jelent meg és ez lett a World
Saxophone Quartet. A nyolcvanas évek közepén a csapat a kedvencek közé tartozott a nemzetközi jazzfesztiválokon. Lake emellett
gyakran vezette saját kisegyütteseit, amelyekben gyakran szerepelt Geri Allen, akLaff és Fred Hopkins. Ragyogó, átható muzsikát
produkáltak. A nyolcvanas évek végén Reggie Workmannel is szerepelt a bőgős saját Ensemble-jében és a kollektív Trio Transition-
ban, emellett felvillanyozó játéka hallható Marilyn Crispell 1991-es élő felvételén, a Circles-0n.
Albumok: Passing Thru (1974), Heavy Spirits (1975), NTU: Point From Which Creation Begins (1976, felvétel: 1971), Holding Together
(1976), Life Dance Of Is (1978), Shine (1978), Prophet (1981), Clevont Fitzhubert (1981), Jump Up (1982), Plug It (1983), Expandable
Language (1985), Gallery (1986), Impala (1987), Otherside (1988), Trio Transition With Oliver Lake (1989), Again And Again (1991).
Antológia: Compilation (1990, felvétel: 1982-88).

LAMOND, DON -1920. augusztus 18-án született az oklahomai Oklahoma Cityben, Egyesült Államok. Lemond kezdetben
Washingtonban és környékén dobolt, ahol felnőtt, később a marylandi Baltimore-be tette át székhelyét. A negyvenes évek elején
Sonny Dunham tánczenekarában játszott, valamint Boyd Raeburn előremutató big bandjében szerepelt. 1945-ben csatlakozott a
Woody Herman's First Herdhöz, ahol azt az irigylésre méltó feladatot kapta, hogy váltsa fel a megbízhatatlan Dave Tough-ot. La-
mond jól állta a próbát, és a Herman band kiemelkedő fontosságú tagja lett, aki még a negyvenes évek végén is játszott a Second
Herdben. Lemond ebben az időszakban számos bebop kisegyüttessel is készített felvételeket, így Charlie Parkerrel és a herdbeli
kollégájával, Serge Chaloff-fal. Lemond adottságai a zenekarokban igen jó fogadtatásra találtak, a jazz igen széles skáláján
dolgozott a beboptól a dixielandig, a mainstream kis és nagy formációiban egyaránt otthonosan mozgott. Örökké swingelt, játszott
Benny Goodmannel, Zoot Simsszel, Sonny Stitttel, Quincy Jonesszel, Johnny Guarnierivel és a Sauter-Finegan Orchestrával. A
hatvanas években intenzíven turnézott, Európába látogatott, a következő évtizedben fiatal floridai zenészkollégáiból egy big bandet
alakított.
Albumok: Woody Hermannal: Road Band (1948) (1981), Quincy Jonesszel: Birth Of A Band! (1959), Don Lemond And His Big Band:
Extraordinary (1983). Antológiák: The Best Of Woody Herman And His Orchestra (1945-47) (1988), Sonny Dunhammel: Half Past Jumping
Time (1945) (1989).

LAND, HAROLD -1928. december 18-án született a texasi Houstonban, Egyesült Államok. A tenorszaxofonos Land kora
gyermekkorától Kaliforniában élt, sokat gyakorolt együtt Eric Dolphyval, mindennap Dolphy otthonában játszottak. Ezen
összejövetelek helyi híre alapján szerződtették Harold Landot Teddy Edwards helyére a Max Roach-Clifford Brown Sextetben. Ez
1954-ben volt és a következő év novemberére, amikor elhagyta a bandet, hírneve már igen jelentős lett. 1956-ban Curtis Counce
befolyásos együttesének tagja lett, emellett számos kiemelkedő lemezfelvételt készített vezető nyugati parti zenészekkel, saját
együtteseit vezette, valamint Red Mitchell-lel közösen vezetett egy pompás bandet. Land kiemelkedő tehetségű játékos, aki
jellegzetes stílusát már korán kifejlesztette, később John Coltrane stilisztikai patternjeiből átvett néhányat, és azokat
beolvasztotta saját nagyon eredeti világába.
Albumok: The Harold Land All Stars (1949), Clifford Brown And Max Roach (1954), The Curtis Counce Group/Landskide (1956), You Get
More Bounce With Curtis Counce (1957), Counce-szal: Carl's Blues (1958), Harold In The Land Of Jazz (1958), Grooveyard (1958), The Fox
(1959), West Coast Blues! (1960), Eastward Ho! Harold Land In New York (1960), Take Aim (1960), Red Mitchelllel: Hear Ye! (1961), The
Harold Land Quintet (1963), The Harold Land-Carmell Jones Quintet (1963), The Pace-maker (1968), Choma (kb.1971), Daraisi (1974),
Blue Mitchell-lel: Mapenzi (1977), Live At Junk (1980), Xocia's Dance (Sue-she) (1981).

LANG, EDDIE - Salvatore Massaro néven 1902. október 25-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült
Államok. Lang, a jazz első igazán fontos gitárosa, hegedűsként kezdte pályafutását, későbbi fő hangszerét édesapjától kapta, aki
gitárkészítő volt. Lang már ifjan megismerkedett Joe Venutival, akivel egészen kiemelkedő minőségű zenei kapcsolatba léptek.
Lang szerepelt szülővárosa és Atlantic City néhány zenekarában, majd csatlakozott a Mound City Blue Blowershez, és 1924-ben a
banddel Londonba látogatott. Később Lang a Venuti vezette bandában szerepelt, majd együtt csatlakoztak Roger Wolfe Kahn,
Adrian Rollini csapatához, saját együttesüket vezették, azután Paul Whitemanhoz igazoltak. A Whitemanszerződés ideje alatt Bing
Crosbyval készítettek felvételeket, szerepeltek a King Of Jazz (1930) és a The Big Broadcast (1932) című filmekben. Miután elhagyta
Whitemant, Lang Bing Crosby kísérő zenekarába került, aki a lemezgyári szerződésében kikötötte, hogy a felvételeken minden
alkalommal szerepelnie kell Eddie Langnak. Ez idő alatt Lang folytatta a felvételeket Venutival is. Lang egyhúros szólóiról volt
nevezetes, amelyekhez remek kíséretet adott. Működése előtt a gitárt a csak ritmushangszerként alkalmazták, ám munkássága
megnyitotta az utat a tényleges szóló felé is. Rövid pályafutása alatt számos lemezfelvételt készített, többek között duetteket
Lonnie Johnsonnal, sessienöket Bing Crosbyval és Joe “King' Oliverrel, ám leginkább a Joe Venutival közösen készítet felvételeire
emlékeznek, amelyek klasszikusok lettek a maguk területén. Mandulaműtét következtében, 1933 márciusában hunyt el.
Antológiák: Joe Venutival: Hot Strings (1975), Venutival: The Golden Days Of Jazz: Stringing The Blues (1976), Joe Venuti And Eddie
Lang (1926-28) (1983), jazz Guitar Virtuoso (1988), Troubles, Troubles (1988), Lonnie Johnsonnal és King Oliverrel: A Handful Of Riffs
(1927-29) (1989).

LANPHERE, DON -1928. június 26-án született a Washington állambeli Wenatchee-ben, Egyesült Államok. Lapphere 13
esztendős korától volt profi tenoros, amikor is a vendégszereplő zenekarokkal játszott. 17 éves korában a szülővárosában fellépő
Jimmy Lunceford Orchestrával muzsikált. Az Illinois államban lévő Northwestern Universityn végzett zenei tanulmányok után
Lapphere saját neve alatt készített lemezfelvételeket New Yorkban, többek között Fats Navarro és Max Roach közreműködésével.
1949-ben csatlakozott Woody Hermanhoz, a következő évben Artie Shaw-hoz. 1951-ben Sonny Dunham zenekarával a turnézó
Bob Hope-ot kísérte. Narkotikumfüggősége egy időre megszakította pályafutását, de sikerült kilábalnia, és az 1958 és 1961 közötti
korszakban Woody Herman, Charlie Barnet, Billy May, Herb Pomeroy és mások vezetésével dolgozott. Az alkohollal és a drogokkal
további problémái voltak egészen a nyolcvanas évek elejéig. Felesége, Midge és az angol lemezproducer, Alastair Roberston átse-
gítették a nehézségeken, intenzíven turnézott, sok pompás lemezfelvételt készített. Eredetileg Coleman Hawkins nyomdokain
indult el, később beépítette Lester Young és Charlie Parker eredményeit is, ugyanakkor megmaradt szuverén egyéniségnek. A
tenorszaxofon kiegészítésére altszaxofonon is játszik, és visszatérése óta érdekes szopránossá vált, aki igen invenciózus a gyors
darabokban, míg a balladákban lírai.
Albumok: Don Lapphere Quartet With Fats Navarro (1949), Woody Herman's Big New Herd (1959), Out Of Nowhere (1982), Into Somewhere

160
(1983), Stop (1983), Don Loves Midge (1984), Go Again (1988), Larry Coryell-lel: Lapphere/Coryell (1990).

LAST EXIT - A Last Exit erőteljes, nagy intenzitású banda, amelyet azok a zenészek alakítottak, akik 1986 elején ugyanabban a
városban, Zürichben játszottak. A tagok: Peter Brötzmann (1941. március 6-án született a németországi Remscheidben, nádfúvós
hangszerek), Sonny Sharrock (1940. augusztus 27-én született a New York állambeli Ossiningben, Egyesült Államok, gitár), Bill
Laswell (basszus) és Ronald Shannon Jackson (1940. január 12-én született a texasi Fort Worth-ban, Egyesült Államok, dob,
ének), zenéjük szenvedélyes, bensőből jövő, a free jazz, a blues, a metal, a hardcore, a rhythm & blues elemeit mixeli, sőt Jackson
néha még- szürrealisztikus módon - egy-egy Wordsworth-idézetet is bevet. A Last Exit minden öntörvényűsége ellenére
vendégzenészeket is fogad élő sessionjein, így játszott velük Diamanda Galas, Akira Sakata és Herbie Hancock, akivel Laswell a
Future Shock című albumon szerepelt, amelyből pedig a “Rockit" kislemez-sláger született. Legkorábbi és valószínűleg legvadabb
felvételük egy kölni koncertszalag, amelyet 1990-ben készítettek, és amely néhány európai országban CD-lemezen kapható.
Albumok: Last Exit (1986), The Noise Of Trouble (1987), Cassette Recordings, 1987(1988), Iron Path (1989), Koln (1990, felvétel: 1986).

LATEEF, YUSEF - William Evans néven 1920. október 9-én született a Tennessee állambeli Chattanoogában, Egyesült Államok. A
michigani Detroitban nőtt fel, tinédzserévei végén kezdett tenorszaxofonozni. A negyvenes évek közepén New Yorkban Lucky
Millinder, Roy Eldridge és a swingkorszak más vezető muzsikusainak vezetése alatt á116 zenekarokban játszott, ám később az
évtizedben Chicagóban Dizzy Gillespie-vel szerepelt. Játéka modern volt. Az ötvenes évek közepén áttért a muzulmán hitre, és
azóta szerepel jelenlegi, j61 ismert nevén. Ebben a korszakban számos kisegyüttest vezetett és fuvolázni is kezdett. Az évtized
végén ismét New Yorkban dolgozott, mégpedig olyan modernisták társaságában, mint Charles Mingus és Cannonball Adderley.
Saját együtteseivel is koncertezett, és lemezfelvételeket készített. A hetvenes és a nyolcvanas években Lateef kiterjesztette azon
hangszerek számát, amelyekkel fellép, így most már oboázik és fagottozik ís, emellett sokfajta ázsiai és afrikai nádfúvós hangszert
használ. Mindezeken a hangszereken igen tehetséges előadó, és az újabb felvételein növekvő érdeklődést mutat a különböző
etnikai formák iránt, amelyeket néha - nem mindig - összeolvaszt a jazz-zel. Előadói pályafutása mellett tanít is, tehetséges író és
festő.
Válogatott albumok: Jazz And The Sounds Of Nature (1957), Yusef Lateef At Cranbrook (1958), The Dreamer (1959), Contemplation
(1960), The Centaur And The Phoenix (1960), Into Something (1961), Eastern Sounds (1961), Live At Pep's Music Lounge (1965), The Golden
Flute (1966), Yusef Lateef (kb. 1968), The Gentle Giant (kb. 1974), The Doctor Is In ... And Out (1976), In A Temple Garden (1979), In Nigeria
(1985). Antológia: The Live Session (1978, felvétel: 1964).
További információ: Leonard Feather: The Pleasures Of Jazz: Leading Performers On Their Lives, Their Music, Their Contemporaries.

LAURENCE, CHRIS -1949. január 6-án született Londonban, Anglia. Laurence zenekedvelő családban született, a Royal Junior
College Of Musicban és a Guildhall School Of Musicban tanult. A hatvanas évek végén lett profi nagybőgős, az új brit
jazzmuzsikus-generáció jeles tagja. Mike Westbrook, Mike Pyne, John Surman, John Taylor és Kenny Wheeler zenekarával dol-
gozott. Zenészi képességeinek széles mezeje minden ritmusszekció legmegbízhatóbb nagybőgősévé teszi. A nyolcvanas években az
Orchestra of the Academy of St. Martins in the Fieldsben és a London Bach Orchestrában játszott, ugyanakkor szerepelt Tony
Oxley, Alan Skídmore és Tony Coe trióiban, továbbá folytatta munkáját John Surman különböző együtteseiben.
Albumok: Frank Ricottival: Our Point Of View (1969), a London Jazz Composers Orchestrával: Ode (1972), John Surmannel:
Morning Glory (1973), Tony Coe-val és Tony Oxleyvel: Nutty On Willisau (1983), Aspects Of Paragonne (1985).

LAWSON, YANK -John R. Lauson néven 1911. május 3-án született a Missouri államban levő Trentonban, Egyesült Államok. A
helyi zenekarokban való trombitálás után Lawson 1933-ban csatlakozott Ben Pollack népszerű együtteséhez. Ebből a zenekarból
fejlődött ki a Bob Crosby band, amelynek egyik domináns zenei hangja Lawson volt. Később Tommy Dorsey és Benny Goodman
zenekarában játszott, kerek negyed századot töltött a stúdiók világában, emellett alkalmilag klubokban és lemezfelvételeken is
szerepelt. A Crosby band más veteránjaival való partnerkapcsolat vezette Bob Haggarthoz. Az általuk közösen vezetett World's
Greatest Jazz Banddel a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években dolgoztak. Lawson kitűnő, erőteljes já-tékos, aki a
dixielandorientációjú jazzbandekben a legjobb, jelentős megbecsülést kapott olyan zenészektől, mint Louis Armstrong, akivel
hanglemezen is szerepelt.
Válogatott albumok: Louis Armstronggal: Satchmo: A Musical Autobiography (1957), Lawson-Haggart Jazz Band (1952), Haggarttal:
South Of The Mason-Dixon Line (1953), Crosbyval: Porgy And Bess (1958), The Best Of Broadway (1959), Ole Dixie (1966), Haggarttal: The
Best Of Dixieland (1952-53) (1975), Century Plaza (1975), Live At Louisiana Jazz Club (1979), Haggarttal: Best Of Jazz In The Troc (1981),
Something Old, Something New, Something Borrowed, Something Blue (1988).

LE SAGE, BILL - 1927. január 20-án született Londonban, Anglia. A negyvenes évek közepétől Le Sage a londoni jazzélet népszerű
figurája volt, saját együttesét vezette és a Johnt' Dankworth Seven tagja volt. Ekkoriban Le Sage zongorázott, amelyet
autodidaktaként tanult meg. Az ötvenes évek elején vibrafonozni kezdett, ez volt az a hangszer amelyet azután vele azonosítottak.
Az ötvenes és a hatvanas években Tony Kinsey, Ronnie Ross bandáival játszott és saját együtteseit is vezette. 1970-ben
megalakította a Bebop Preservation Society bandet, amely még a következő évtizedben is működött. Ebben a periódusban számos
vezető brit kortárs jazzmuzsikussal szerepelt, így Barbara Thomson és Martin Drew társaságában zenélt. Le Sage előadóművészi
karrierje mellett számos televíziós show zenéjét is írta.
Albumok: The Bill Le Sage-Ronnie Ross Quartet (1963), Directions In Jazz (1964), Road To Ellingtonia (1965), Martin Drew And His Band
(1977), Johnny Dankworthszel: Gone Hitchin' (1983).

LÉANDRE, JOLLE - 1951. szeptember 12-én született a franciaországi Aix-en-Provence-ban. Léandre egyike Európa
legtehetségesebb és legsokoldalúbb fiatal basszistáinak, egyaránt otthon van az olyan avantgarde komponisták, mint Giacinto
Scelsi darabjaiban vagy a Maggie Nicols és Irén Schweizer-féle totális improvizációban. Gyermekként nagybőgőzni és zongorázni
tanult, elvégezte a Conservatoíre National Superieur de Musique de Paris-t, játszott Pierre Boulez Ensemble
Intercontemporain-jával, tanult az Egyesült Államokban John Cage-nél.
1981-es bemutatkozó lemeze, a Contrebassiste jobbára saját megírt zenéjét tartalmazta, de énekhangok vannak benne, rájátszás
és előre felvett szalagok (taxisofőrök hangja, amint éppen megtagadják bőgője szállítását!), invenciójának előjelei, bohókás
humora, amely megjelenik improvizációinak finomságaiban is (bravúros technikájával együtt). Az 1982-es Live At The Bastille
felvétele, amelyet Nicolsszal és Lindsay Cooperrel készített, teljesen improvizált, és ez a jellemző a felvételei többségére (kivétel a
Con trabasse Et Voix, amelyen Scelsi és Cage darabjai szerepelnek, és az egészen friss All Scelsi). A Sincerely egy további szólólemez,

161
míg más albumokon duók és triók szerepelnek olyan vezető európai improvizatőrökkel, mint Schweizer, Derek Bailey, Barre
Phillips, Peter Kowald, Carlos Zingaro portugál hegedűs, George Lewis amerikai pozanos és Jon Rose hegedűs, az utóbbival
elkészítette a “házi" zajok duólemezét, amelyen többek között televízió, hűtőszekrény, fürdőszoba, ajtócsikorgás és öleb hallható!
1983-ban Léandre csatlakozott Schweizer European Women's Improvising Groupjához, és fellépett vele az 1986-os zürichi
Canaille Festival CK Women's Improvised Musicon, szerepel a zongorista Live At Taktlos és The Storming Of The Winter Palace című
lemezein, duóban vették fel a Cordial Gratin-t. Léandre 1988-ban Kanadában fellépett a Victoriaville Festiválon, Anthony
Braxtonnal felvette az Ensemble (Victoriaville) 1988 című duóprojektet, amely 1992 végén jelent meg, majd egy triófelvételt is a
Canvas trióval, amelyben Zingaro és Rüdiger Carl nádfúvós/ harmonikás szerepelt.
Albumok: Contrabassiste (1983, felvétel: 1981), Maggie Nicolsszal és Lindsay Cooperrel: Live At The Bastille (1984, felvétel: 1982),
Les Douze Sons (1984), Sincerely (1985), Irén Schweizerrel: Cordial Gratin (1987), Paris Quartet (1989, felvétel: 1985), Contrebasse Et
Voix (1989, felvétel: 1987), Jon Rose-zal: Les Domestiques (1990, felvétel: 1987), Carlos Zingaróval: Ecritures (1990), másokkal
együtt: Unlike (1990), Eric Watsonnal: Palimpeste (1992), Canvas Trio (1992), All Scelsi (1992).

LEE, DAVE - 1930. augusztus 12-én született Londonban, Anglia. Még csak tinédzserévei közepén volt, amikor egy melody maker
pollt megnyert a zongorajátékával, és csatlakozott Johnny Dankworth bandjéhez, majd újabb pollt nyert ugyanebben az
újságban. Az ötvenes évek közepétől végig a hatvanas években Lee a jazz, a film, a televízió és a zenés színház életének aktív
résztvevője, számos j61 ismert film zenéjét szállította. A nyolcvanas évek elején eléggé aktív volt a jazzszínpadon, és a BBC Jazz
Society az év zenészévé választotta, ekkor kezdte tervezni a “csak jazzt" rádióadóját, amely nem szokatlan az Egyesült
Államokban, de ismeretlen NagyBritanniában. Minden várakozás ellenére Lee elérte célját, és 1990-ben a jazz FM megkezdte a
sugárzást, ami nagy reménység a jazzmuzsikusok és a rádiósok számára. Bármennyire jó is a zenéje, Lee az angol jazzéletben
legfőként ennek köszönheti hírnevét.
Album: Jazz Improvisations Of,, Our Man Crichton" (1965).
LEE, JEANNE - 1939. január 29-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. A Bard College-ban
1956-tól 1960-ig modern táncot tanult, ahol találkozott Ran Blake-kel. Duóban kezdtek dolgozni, Lee improvizálta az
énekszólamot, 1961-ben közös lemezfelvételt készttettek (The Newest Sound Around), 1963-ban Európában turnéztak. 1964ben
Kaliforniába költözött és David Hazelton hangköltő felesége lett. 1967-ben tért vissza Európába, megkezdte hosszan tartó
együttműködését Gunter Hampellel, a következő két évtizedben számos alkalommal készített vele közös felvételt a Birth
lemezmárka számára (The 9th July 1969, Spirits [1971], Journey To The Song Within [1974], Fresh Heat [19851),1972-ben egy teljesen
improvizált sessionön vett részt vele és Anthony Braxtonnal. Jóllehet Lee a hagyományos értelemben szokatlan énekesnő,
hatalmas, nyers hanggal, aki újfajta, invenciózus hozzáállást fejlesztett ki, gyakran szöveg nélkül improvizál, ajka, torka és szája
soundjait standard eszközökként használja. A hatvanas és a hetvenes években a jazz avantgarde prominens tagja volt, olyan
rokonlelkekkel dolgozott, mint Archie Shepp (Blasé), Marion Brown (Afternoon Of A Georgia Faun), ismét Braxton (Town Hall 1972) és
Enrico Rava, felvette saját Conspiracy című lemezét, majd később Andrew Cyrille-lel és Jimmy Lyonsszel trióban. A nyolcvanas és
a kilencvenes években a Vocal Summit együttessel (Bobby McFerrin, Lauren Newton, Urszula Dudziak és Jay Clayton) dolgozott,
valamint a Reggie Workman Ensemble-lel (Images), ám mind többet koncentrált arra, hogy megírja saját anyagait. Művei között
van az Emergence című ötrészes szvit és az A Prayer For air Time című tízrészes oratórium. 1990-ben újabb duólemezt készített
Blake-kel, akivel 1976 óta a New England Conservatory of Music Third Stream Tanszékén tanít.
Albumok: Ran Blake-kel: The Newest Sound Around (1961), The Gunter Hampel Group Und Jeanne Lee (1969), Hampellel, Braxtonnal:
Familie (1972), Conspiracy (1974), Andrew Cyrille-lel, Jimmy Lyonsszal: Nuba (1979), a Vocal Summit-tal: Sorrow Is Not Forever -
Love Is (1983), Blakekel: You Stepped Out Of A Cloud (1990).

LEMER, PEPI -1944. május 254n született a Devon grófságbeli Ilfracombe-ben, Anglia. Lemer zenekedvelő családban született,
már ötesztendős korában klasszikus zenei énekórákat kapott. Iskolái elvégzése után kabarékban és színházakban játszott
Nagy-Britanniában és külföldön. Lemer minden elképzelhető énekstílusban otthonos, a legabsztraktabb improvizációtól a
popdalokig mindent énekel, de szerepelt Alan Price-szal és Mike Oldfielddel is. A hatvanas és a hetvenes években a John Steven'
Spontaneous Music Ensemble-lel, a Pete Lemer's E-vel, a Keith Tippett's Centipede-del, Mike Gibbsszel és a Barbara Thompson's
Paraphernalia-val dolgozott. Azután Jeff Clyne-nal a Turning Point együttest vezette, amely az Arts Council támogatásáva1
1971-ben brit turnén vett részt, a vendég Allan Holdsworth és Neil Ardley volt. Ezután egy kilenctagú együttesre, saját és Norma
Winstone hangjára megírta The Harmony Of The Spheres' című darabját.
Albumok: Will Power (1974), a Turning Pointtal: Creatures Of The Night (1977), Silent Promise (1979), Neil Ardley-vel: The Harmony
Of The Spheres (1978).

LEMON, BRIAN -1937. február 11-én született az angliai Nottinghamben. Szülővárosában és környékén zongorázott, majd
Londonba költözött, ahol csatlakozott a Freddy Randall bandhez. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején számos
zenekarban játszott, amelyek skálája a tradicionális jazztől a mainstreamen keresztül a postbopig terjedt. A zenekarvezetők
között, akikkel dolgozott, volt Betty Smith, Al Fairweather, Sandy Brown, Dave Shepherd, Danny Moss, George Chisholm és Alex
Welsh. Számos nevezetes londoni házi zenekarban szerepelt, így a Pizza Expressben és a Ronnie Scott's csapatában, kísért
amerikai vendégzenészeket, többek között Benny Goodmant, Ben Webstert, Milt Jacksont és Buddy Tate-et. Mindig tűzzel játszott,
jó ízléssel váltogatta a stílusokat, a hetvenes években a brit jazzszínpad népszerű figurája lett, amely szerepben megmaradt a
nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején is. Keresett sessionzenész, rádiószereplő, jazz-zeneiszakíró.
Albumok: air Kind Of music (1970), Piano Summit (1975).

LESBERG, JACK -1920. február 14-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok. Lesberg tinédzserévei
végén szülővárosában és környékén számos jazzklubban bőgőzött, majd New Yorkba költözött. 1945-től három évig
párhuzamosan dolgozott a New York Symphony Orchestrában és az Eddie Condon's klubban. Az ötvenes és a hatvanas években
Lesberg a jazzre koncentrált, számos első osztályú tradicionális és mainstream zenésszel muzsikált, mint például Sarah Vaughan,
Benny Goodman, Louis Armstrong, Jack Teagarden, Earl Hines, Sidney Bechet, Tommy Dorsey, Billy Butterfield, Ruby Braff és
Joe Venuti. Szolid, megbízható és nagyon tisztelik zenésztársai. A hetvenes évek elején Ausztráliában telepedett le, és intenzív
turnékat bonyolított le Kenny Davern, Howard Alden, Yank Lawson és Keith Ingham társaságában.
Albumok: Eddie Condon In Japan (1964), Hollywood Swing (1977), Howard Aldennel: No Amps Allowed (1990).

LEVALLET, DIDIER -1944. július 19-én született a franciaországi Arcy sur Cure-ben. Alapvetően autodidakta bőgős, 1963 és

162
1966 között a L'Ecole Superieure de Journalisme de Lille hallgatójaként újságírást tanult, egy rövid ideig a lille-i konzervatórium
diákja is volt. 1969-ben Párizsba költözött, ahol helyi és vendégzenészekkel dolgozott, mint Ted Curson, Hank Mobley, Mal
Waldron és Johnny Griffin. A Perception free jazz kvartettel dolgozott a hetvenes években, majd 1974-től 1976-ig Byard Lancaster
tenorszaxofonossal az Egyesült Államokban zenélt. Egyúttal a Confluence együttest is vezette, amelyben csak húros és ütős
hangszerek voltak. A nyolcvanas évek elején Frank Lowe-vel, Archie Shepp-pel, a Mike Westbrook's Concert Banddel és a Chris
McGregor 's Brotherhood Of Breathszel, valamint Tony Oxleyvel a Double Quartetben játszott. Termékeny zeneszerző, aki a free
improvizációt és a struktúrát összefüggően kombinálja. Négy zenekarban dolgozik párhuzamosan: a Quintet, egy 12 tagú banda,
a Swing Strings System (amelyben hét húros hangszeres játékos plusz dobosok vannak) és egy trió Pifarelyvel (hegedű) és
Marais-val (gitár). 1976-ban megalakította az ADMI-t (Associacion pour la Developement de la Musique Improvise), amely
közönségbefolyásolóként és koncertszervezőként funkcionál. A L'Ecole National de Musique in Angouleme jazztanára.
Albumok: Perception (1976), Swing String System (1978), Ostinato (1981), Instants Cavires (1982), Scoop (1983), Quiet Days (1985).

LEVEY, STAN - 1925. április 5-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Nehézsúlyú profi
bokszolóként és részidőben dolgozó dobosként kereste kenyerét szülővárosában, majd még tinédzserként New Yorkba költözött.
Abbahagyta a bokszolást, csak a dobolásra koncentrált, és hamarosan jelentős sikert ért el. Dizzy Gillespie-vel szerepelt
Philadelphiában, majd máshol is, valamint olyan bebop zenekarokban dolgozott, amelyek vezetői Oscar Pettiford, Charlie Parker,
Coleman Hawkins és George Shearing voltak. 1945ben az emlékezetes, Charlie Parker és Dizzy Gillespie által közösen vezetett
banda tagja volt, amelyben rajta kívül Al Haig és Ray Brown zenéltek (meg néhanapján Milt Jackson és Eli “Lucky' Thompson), ők
vitték el mindenhova az Egyesült Államokban a bebop üzenetét. Valószínűleg a turné legfontosabb pontja Billy Berg Los Angeles-i
klubja volt, ez a fellépés volt a bebop west coast iskolájának katalizátora. A negyvenes évek végén Levey számos big bandben ját-
szott, többek között Georgie Auld és Woody Herman vezetésével, majd 1952-ben csatlakozott Stan Kentonhoz. 1954-ben Kenton
elhagyása után Levey Los Angelesben telepedett le, a Howard Rumsey's Lighthouse All Starsszal dolgozott, ahol Max Roachot
váltotta fel, gyakran szerepelt saját csapatával is, amelyben olyan zenészek dolgoztak, mint Conte Candoli, Frank Rosolino, Lou
Levy, Richie Kamuca, Art Pepper és Dexter Gordon. Ebben a társaságban készítette Levey a nyugati parti bebopperek legszebb al-
bumait. Játszott Shorty Rogers 1956-os stúdió big bandjében is. Dolgozott a filmnek, a televíziónak, számos lemezfelvételen,
koncerteken. Levey a korai bebop dobosok egyik legjobbika, tiszta, precíz hangvétele a gyors tempókban mutatkozik meg a
legélesebben.
Albumok: Dizzy Gillespie-vel: The Development Of An American Artist (1945), Stan Levey Plays Bill Holman, Jimmy Giuffre (1954), This
Time The Drum's On Me/Stanley The Steamer (1955), Grand Stan (1956), Shorty Rogersszel: Blues Express (1956), a Lighthouse All
Starsszal: Double Or Nothin' (1957), The Stan Levey Quintet (1957), Max Roachcsal: Drummin' The Blues (1957).

LEVJEV, MILCSO -1937. december 19-én született a bulgárfai Plovdivban. Klasszikus zenei tanulmányait a bulgár állami
zeneakadémián végezte, a hatvanas évek elején zongorázott, valamint rádió- és televízió-zenekarokat vezényelt. Aktív volt
zeneszerzőként is, klasszikus és jazzegyüttesek által játszott zenével kísérletezett. A hetvenes évek elején Németországban volt,
majd hamarosan az Egyesült Államokba utazott, ahol Don Ellisszel kezdett dolgozni. Az Ellisszel való játék mellett komponált és
hangszerelt, igen jól alkalmazkodott Ellis komplex képzeletgazdagos alkalmazott ütemjelzéseihez és az etnikai koncepciókhoz. A
hetvenes években Levjev többek között John Klemmer és Billy Cobham kisegyütteseiben játszott. A nyolcvanas évek elején Art
Pepperrel dolgozott, akivel fellépett a Ronnie Scott's-ban; e fellépésről készültek a Blues For The Fisherman és a True Blues című
lemezek. Dolgozott Al Jarreau-val és saját kisegyüttesével, a Free Flight-tal, amely egy jazzrock fúziós banda volt. Levjev továbbra
is dolgozott big bandekkel, például Gerald Wílsonnal és másokkal. A nyolcvanas évek közepén Charlie Hadennel alakítottak duót,
később számos nyugati parti kisegyüttesben tent fel. Zeneszerzői képességei mellett pompás billentyűs játékos, akinek klasszikus
iskolázottsága sokszor jól jön a különböző zenei stílusokban.
Albumok: Jazz Focus 65 (1967), Piano Lesson (1977), Music For Big Band And Symphony Orchestra (1981), Blues For The Fisherman
(1981, felvétel: 1980), True Blues (1982, felvétel: 1980), What's New? (1980), Milcho Leviev Plays The Music Of Irving Berlin (1983).

LEWIS, GEORGE - Eredeti nevén George Louis Francis Zeno 1900. július 13-án született a Louisiana állambeli New Orleansben,
Egyesült Államok, 1968. december 31-én hunyt el. Tinédzserévei elején kezdett klarinétozni, 1917 és a húszas évek eleje között
számos vezető New Orleans-i muzsikussal zenélt, így többek között Buddy Petit és Edward “Kid" Ory társaságában. A húszas és
harmincas években jobbára szülővárosában és környékén játszott. A negyvenes évek elején hasznát látta a New Orleans-i jazz
iránt feltámadt érdeklődésnek; és intenzíven készített lemezfelvételeket, néha Bunk Johnsonnal közösen. Az évtized közepén
visszatért New Orleansbe, az ötvenes években nagy turnékat bonyolított az Egyesült Államokban és Európában. Jóllehet,
hiányzott belőle egy Edmond Hall kifinomult eleganciája, Lewis gyakran elbűvölő egyszerbséggel játszott és a rajongók örömmel
hunytak szemet alkalmi zenei következetlenségei felett, abban a hiszemben, hogy ez az autentikus stílusa. Lewis a legjobbjaiban,
különösen a William Russell-féle American Music sorozatban kiadott felvételeken, egyéni bájjal muzsikál, ami sokat jelentett abból
a szempontból, hogy elhárítsa a kritikákat, melyek szerint néha hamisan játszik. Ezeken a felvételeken megmutatja, hogy teljesen
ura annak a stílusnak, amelyben kísérőivel játszik, munkássága egy csipetnyi ízelítőt ad a korai jazzből, ami azoknak különösen
érdekes, akik a zene eredete iránt érdeklődnek. A hatvanas években betegségek sújtották, ám Lewis élete végéig játszott.
Albumok: George Lewis At Herbert Otto's Party (1949), A Very Good Year (1957), The Perennial George Lewis (1959), George Lewis In
Japan 1, In Osaka (1963), George Lewis In Japan 2, In Tokyo (1965), George Lewis In Japan 3, In Kokura (1965), George Lewis And The
Moustache Stompers (1965). Antológiák: The Oxford Series Vol. 1(1952), Doctor jazz (1953), On Parade (1953), George Lewis Memorial
Album (1953), New Orleans Stompers Vol. 1 & 2 (1974), Pied Piper, Vols 1-3 (1959) (1981), George Lewis Authentic New Orleans Ragtime Jazz
Band
(1981), Live At The Club Hangover (1953-54) (1986).
További információ: Jay Alison Stuart (Dorothy Tait): Call Him George. Tom Bethell: George Lewis: A Jazzman from New Orleans.

LEWIS, GEORGE -1952. július 14-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. George Lewis együtt járt
iskolába Ray Andersonnal, a hetvenes évek végének másik jelentős pozanosával. Lewis kilencesztendős korában kezdett
pozanozni, autodidakta volt, Lester Young tenorszaxofon-szólóit lekottázta magának a lemezekről. A Yale egyetemen filozófiát
tanult, Anthony Davis zongoristával és Gerry Hemingway ütőssel játszott. 1971-ben visszatért Chicagóba, ahol az AACM
keretében dolgozott, Muhal Richard Abramstól tanult, és hosszan tartó együttműködésbe kezdett a nádfúvós Douglas Ewarttal.
Virtuóz technikát fejlesztett ki, a tailgate nyávogásokat és glissandókat a bebop fürgeségével kombinálta; ezt az eredményt maga
annak tulajdonítja, hogy szaxofonosokat hallgatott, és Eddie Harris gyakorlókönyvét használta. A Yale-n tanult zenét, 1974-ben
BA-val végzett. 1976-ban két hónapig Count Basie-nél dolgozott, majd Anthony Braxtonnal kezdett zenélni, duó, kvartett és

163
zenekari darabokat vett fel vele (Elements Of Surprise, Quartet [Dortmund] 1976, Creative Orchestra Music 1976), később az avantgarde
nemzetközi figurája lett, Richard Teitelbaummal, a Musica Elettronica Vivával, valamint a free improvizatőr Derek Baileyvel és
Dave Hollanddal játszott. Szerepelt a Gil Evans Orchestrában, dolgozott Randy Weston zongoristával, rendszeresen felvételeket
készített Abramsszal, Steve Lacyvel (Prospectus, Futurities és a Herbie Nichols előtti tisztelgés, a Change Of Season). Lewis szerepelt
Derek Bailey számos Company-felállásában és olyan vezető európai improvizátorokkal, mint Jo le Léandre és Irene Schweizer.
Ismét lemezt készített Braxtonnal, mind a szaxofonos saját Four Compositions (Quartet) 1983 címe albumán, mind vele együtt
Teitelbaum különleges Concerto Grosso-ján. 1987-ben John Zornnal és Bill Frisell-lel felvette a News For Lulu-t, amely a bebop szecska
és a free improvizációs képzelődések elképesztő kombinációja. A nyolcvanas évek elejétől érdeklődik az elektronikai lehetőségek
iránt, duetteket játszott beprogramozott számítógépekkel. 19804611982-ig a New York-i radikális színház és zenei találkozóhely,
a The Kitchen igazgatója is volt.
Albumok: Anthony Braxtonnal: Elements Of Surprise (1976), The George Lewis Solo Trombone Records (1977), Shadowgraph (1978),
Chicago Slow Dance (1979, felvétel: 1977), George Lewis - Douglas Ewart (1979), Homage To Charles Parker (1979),
Evan Parkerrel: From Saxophone & Trombone (1980), a Companyvel: Fables (1980), Evan Parkerrel: Hook, Drift & Shuffle (1985, felvétel:
1983), Derek Baileyvel, John Zornnal: Yankees (1983), különböző zenészekkel: Change Of Season (1985), Zornnal, Bill Frisell-lel:
News For Lulu (1987), Zornnal, Frisell-lel: More News For Lulu (1992, felvétel: 1989).

LEWIS, JOHN -1920. május 3-án született az Illinois állambeli La Grange-ban, Egyesült Államok. Lewis nagyon fiatalon kezdett
klasszikus zenét tanulni, a jazz iránt Kenny Clarke-kel való találkozása után kezdett érdeklődni. 1946-ban mindketten
csatlakoztak Dizzy Gillespie big bandjéhez, Lewis a ritmusszekcióbeli munkája mellett hangszereléseket is készített a zenekarnak
A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején Lewis folytatta zenei tanulmányait, valamint számos jeles jazzmuzsikussal
zenélt, mint például Charlie Parker, Miles Davis és Milt Jackson. Jacksonnal való együttműködésük közös együttesükben
csúcsosodott ki, amelyet Modern jazz Quartet (MJQ) néven ismert meg a világ. Az MJQ 1974-ig létezett, amikor is Lewis tanár lett.
A nyolcvanas években újraszervezték az MJQ-t, Lewis emellett saját szextettjével is dolgozott és az American Jazz Orchestra zene-
igazgatója volt. Ez az együttes speciálisan a big band zene előadására alakult, és többek között olyan jeles darabokat játszott és
vett lemezre, mint Benny Carter “Central City Sketches' címe darabja. Jóllehet jazzkarrierjét bebop zongoristaként kezdte, abban
a stílusban, amely mindvégig jelen volt játékában, Lewis klasszikus zenei képzettségéből és kiterjedt zenei tanulmányaiból sokat
hasznosított kompozícióiban, amelyekben a XVIII. és a XIX. századi európai zenei formákat is használta. A nyolcvanas években a
Monterey Jazz Festival zeneigazgatója is lett, de ezt a szerepet feladta, hogy hosszan tartó előadói karrierje tovább virágozhasson.
Albumok: Modern Jazz Quartet (1955), az MJQval: Fontessa (1956),2 Degrees East, 3 Degrees West (1956), The John Lewis Piano (1956),
Afternoon In Paris (1956), European Windows (1958), Improvised Meditations And Excursions (1959), Odds Against Tomorrow (1959), The
Modern Jazz Quartet And Orchestra (1960), az MJQ-val: The Golden Striker (1960), The Wonderful World Of Jazz (1960), Jazz Abstractions:
John Lewis Presents Contemporary Music (1960), Original Sin (1962), A Milanese Story (1962), Essence (1962), Svend Asmussennel:
European Encounter (1962), John Lewis-Albert Mangelsdorff (1962), John Lewis-Helen Merrill (1976), John Lewis Solo/Duo With Hank Jones
(1976),1 Remember Bebop (1977), Mirjana (1978), Hank Jones-szal: An Evening With Two Grand Pianos (1979), Jonesszel: Piano
Playhose (1979), Piano, Paris 1979 (1979), The John Lewis Album With Putte Wickman And Red Mitchell (1981), Kansas City Breaks (1982),
Slavic Smile (1982), J. S. Bach Preludes And Fugues From The Well-Tempered Clavier, Book 1 (1984), The Bridge Game (1984), az American
Jazz Orchestrával: Central City Sketches (1987). Antológia: Dizzy Gillespie (19461949) (1983).

LEWIS, MEL - 1929. május 10-én született a New York állambeli Buffalóban, Egyesült Államok, 1990. február 3-án hunyt el.
Lewis édesatyja nyomdokaiba lépve már gyermekként dobolni kezdett, és korai tinédzseréveiben már profi zenész lett. 1948-ban
csatlakozott Boyd Raeburn modern big bandjéhez, majd a késői swingkorszak számos jó1 ismert tánczenekarában játszott, így
Ray Anthony és Tex Beineke vezetése alatt. 1954-ben Stan Kenton szerződtette, majd a nyugati parti filmstúdiók világa
következett, Bill Holman és Woody Herman zenekara, majd különböző jazz-kisegyüttesekkel játszott az évtized végéig. A hatvanas
években számos zenekarral játszott, többek között Gerry Mulligan, Benny Goodman és Dizzy Gillespie együttesében. New Yorkban
letelepedve Thad Jonesszel alakított ki partnerkapcsolatot, akivel 1965-ben megalakították a jazz Orchestrát, azt a big bandet,
amelyben a városban 616 pompás jazzmuzsikusok játszottak, akik egyébként a rádió-és televízió-zenekarok nem jazz munkáiból
éltek. A Thad Jone-Mel Lewis Jazz Orchestra heti fellépései a Village Vanguard-ban, és pompás lemezei híresek lettek: egyet
jelentettek a legjobb big band-zenével. Hazai és nemzetközi turnék segítettek elterjeszteni zenéjét, a partnerkapcsolat 1978-ig
tartott, amikor Jones eltávozott, Lewis megpróbálta folytatni a munkát, és Bob Brookmeyer új hangszereléseivel tovább bővítették
a Jones által kialakított zenekari repertoárt és a banda nagy attrakció maradt. Lewis szakavatott, örökké swingelő dobos, egyaránt
otthon van a kisegyüttesek igényeiben és az erőteljes big bandek világában, szakértelme mesteri és nagy tiszteletnek örvend
kollé-gái körében.
Albumok: The Mel Lewis Septet (1956), Stan Kentonnal: Cuban Fire (1956), Woody Herman's New Big Band At The Monterey Jazz
Festival (1959), Gerry Mulligannel: A Concert In Jazz (1961), Thad Jonesszel és a Jazz Orchestrával (TJO): Live At The Village Vanguard
(1967), a TJO-val: Central Park North (1969), a TJO-val: Paris 1969 Vol. 1 (1969) a TJO-val: Consummation (1970), a TJOval: Suite For
Pops (1972), Mel Lewis And Friends (1976), Thad Jones-Mel Lewis Quartet (1977), The Mel Lewis Quintet Live (1978), Naturally (1979), The
New Mel Lewis Quintet Live (1979), Live At The Village Vanguard (1980), Mel Lewis Plays Herbie Hancock: Live In Montreux (1980),
Mellofluous (1982), Make Me Smile And Other New Works By Bob Brookmeyer (1982), Twenty Years At The Village Vanguard (1985), The
Definitive Thad Jones (1988), Soft Lights And Hot Music (1988), The Lost Art (1989).

LEWIS, VIC -1919. július 29-én született Londonban, Anglia. Lewis gyermekkorában egy négyhúros bendzsón kezdett játszani,
majd később áttért a gitárra. Tinédzseréveiben megalakította kvartettjét, jazzérdeklődése a lemezhallgatással öltött szélesebb
méreteket. Kvartettje tehetségkutató műsorokban, majd hamarosan a BBC rádióműsoraiban és a Radio Luxembourg adásaiban,
valamint a londoni színházakban volt hallható. A londoni jazzklubokban Lewis olyan zenészekkel találkozott és játszott, mint
Django Reinhardt, Stéphane Grappelli, George Shearing és George Chisholm. 1938-ban New Yorkba látogatott, ahol Joe
Marsalával, Marty Marsalával, Joe Bushkinnal, Buddy Richcsel, Pee Wee Russell-lel, Bobby Hackett-tel és más neves
jazzmuzsikusokkal dolgozott, még olyanokhoz is beült alkalmilag zenélni, mint Tommy Dorsey, Jack Teagarden és Louis
Armstrong. Számos felvételt készített Bobby Hackett, Eddie Condon, Zutty Singleton társaságában. Visszatért Angliába, és a
második világháború kitörésekor a RAF zenekarba került. Lewis a háború befejezése után új csapatot szervezett, Jack Parnell-lel
közösen vezettek egy kisegyüttest. Amikor Parnell kilépett, Lewis egyedül vezette tovább a bandát, amely rendkívül népszere lett,
és rendszeresen szerepelt a BBC adásaiban. A negyvenes évek végén egy big bandet alakított, amelybe olyan zenészeket
szerződtetett, mint Ronnie Chamberlain, Bob Efford és Gordon Langhom, a band Stan Kenton zenéjét utánozta. Emellett

164
szervezett egy olyan zenekart is, amelyik a vendégszereplő amerikai zenészeket kísérte, mint Louis Armstrong és Johnny Ray.
Lewis alkalmilag játszott Armstronggal és Kentonnal is, mégpedig pozanosként. A hatvanas években kissé pályát változtatott,
menedzser és ügynök lett, Count Basie turnéügyeit intézte, akivel 1938-ban New Yorkban találkozott, Dudley Moore volt az első
kliense az új munkakörében, dolgozott Judy Garlanddal, Carmen McRae-vel, Johnny Mathisszal, Andy Williamsszel és Nina
Simone-nal. Lewis erőteljesen érdekelt volt a NEMS Enterprises-ben is, ahol Brian Epsteinnel együtt a Beatles együttes és Cilia
Black ügyeit intézte. Ez irányú aktivitását a hetvenes években is folytatta, amikor Shirley Basset' és Elton John koncertjeit
szervezte. Megtartotta jazzkapcsolatait is, és 1963-ban egy bossa nova albumot vett fel, felét az Egyesült Államokban, a
Kenton-zenekar egykori tagjaival, felét Londonban, többek között Tubby Hayes és Ronnie Scott társaságában. A nyolcvanas évek
elején egy alkalmilag működő big bandet szervezett jazzprogramokra. Olyan vendégszereplő amerikai zenészekkel, mint Shorty
Rogers és Bud Shank készített lemezfelvételeket. Lewis zenekarvezetőként és ügynökként évtizedekig volt aktív, és a brit
jazzszínpad igen sokat köszönhet lelkesedésének. A pop területén végzett munkássága szintén igen jelentós. Mégis, mint
önéletrajzában írja, feladta volna egész zenei karrierjét, hogy csak egyszer játszhasson Anglia krikettválogatotjában.
Válogatott albumok: Mulligan's Music And At The Royal Festival Hall (1955), Vic Lewis And His Bossa Nova All Stars (1963), Vic
Lewis At The Beaulieu Jazz Festival (kb.1965), Vic "Lewis Plays The Music Of Donovan Leith (1968), Vic Lewis With Maynard Ferguson
(1969), Don't Cry For Me Argentina (1974), Back Again (1984), Vic Lewis Big Bands (1985), Tea Break (1985), Vic Lewis And The West
Coast All Stars (1989). Antológiák: My Life, My Way (1975,4 lemezes összeállítás), New York, 1938 (1986), Vic Lewis Jam Sessions,
Vol. 1 (194445) (1986), Vic Lewis Jam Sessions, Vol. 2 (1944-45) (1986), Vic Lewis Jam Sessions, Vol. 3 (1944 45) (1986), Vic Lewis Jam
Sessions, Vol. 4 (1943-44) (1986), Vic Lewis Jam Sessions, Vol. 5 (1938-46) (1987), Vic Lewis Jam Sessions, Vol. 6 (1946-49) (1987),
Vic Lewis Plays Stan Kenton (1948-54) (1987).
További információ: Vic Lewis-Tony Barrow: Music And Maiden Overs: My Show Business Life.

LINCOLN, ABBEY - Gaby Wooldridge néven 1930. augusztus 6-án született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült
Államok. Az ötvenes évek elején kezdett nyilvánosan énekelni, különböző álneveket használva, mint Anna Marie és Gay Lee,
chicagói night-clubokban lépett fel. Az évtized közepétől már azt a nevet használta, amelyen világhírű lett. Sikerrel lépett fel a Los
Angeles-i Moulin Rouge-ban és Benny Carterrel elkészítette első lemezfelvételét, majd hamarosan olyan bopzenészekkel került
kapcsolatba, mint Thelonious Monk, Mal Waldron és Max Roach. Stílusa változott az évek folyamán, és azt követően, hogy Max
Roach felesége lett 1962-ben, több politikai öntudata is lett. Sokszor maga írta anyagát, hangsúlyozva a fekete öntudat emelkedő
dagályát az Egyesült Államokban. Számos kiemelkedő műben dolgozott együtt Roachcsal, ilyenek voltak a We Insist!, a Freedom
Now Suite és a Straight Ahead. Lincoln a hatvanas években párhuzamosan színésznő is, olyan filmek sztárja volt, mint a Nothing
But A Man (1964) és a For Lave Of Ivy (1968), mindkettőért elismerő kritikákat kapott. A hetvenes évek közepén Afrikában
turnézott, és ezt követőleg felvette az Aminata Moseka nevet (házassága Roachcsal 1970-ben válással végződött), számos albuma
jelent meg az új névvel, és már csak korai felvételeinek új kiadásain szerepel az Abbey Lincoln név. Mélyen emocionális énekes,
mindig igen szoros kapcsolatban van hallgatóságával. Stílusa a korai évek balladáinak erőteljes verzióitól középső periódusának
néha keserű polemizáló &g terjed. A nyolcvanas évek végén repertoárján ismét szerelmes dalok és más fiatalkori, könnyen
emészthető darabok szerepeltek. Politikailag motivált anyaga valószínűleg az egyik legjelentősebb hozzájárulás az amerikai
szinesbőrű-kultúrához.
Albums: Affair (1956), That's Him (1957), It's Magic (1958), Abbey Is Blue (1959), Straight Ahead (1961), People In Me (1973),
Golden Lady (1980), Talking To The Sun (1983),A Tribute To Billie Holiday (1987), Stan Getzcel: You Gotta Pay The Band (1992).

LLOYD, CHARLES -1939. március 15-én született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült Államok. Lloyd autodidakta
tenorszaxofonos, aki a középiskola zenekarában játszott, az University of Southern Californián MD fokozatot szerzett és a Los
Angeles-i Dorsey High School tanára lett. 1960 októberében csatlakozott a Chico Hamilton Quintethez, ahol klarinéton, alt- és
tenorszaxofonon, valamint fuvolán játszott, és hamarosan a band zeneigazgatója lett. 1964 januárjában csatlakozott a Cannonball
Adderley Sextethez, s közben megalakította saját kvartettjét is, amelyben 1965 júliusában Szabó Gábor gitározott, Ron Carter
bőgőzött, Tony Williams dobolt. Szabót később a zongorista Keith Jarrett váltotta fel, Carter és Williams pedig visszatértek a Miles
Davis együtteshez. 1966 elején Cecil McBee lett a bőgős (őt 1967-ben Ron McClure váltotta fel), Jack DeJohnette ült a dobokhoz és
a színpadon jazzcsoda történt. George Avakian menedzser vezette be a bandát a piacra, éppúgy mint egy rockzenekart, és a taktika
bevált, a győzelem nem maradt el. A Quartet modern jazz szemszögéből nézve hihetetlenül sikeres volt, a San Francisco-i Fillmore
Stadiumban masszív rockközönségnek zenélt, és az első olyan amerikai banda volt, amelyik egy szovjet fesztiválon részt vett.
Miközben a közönség és olyan zenészek, mint Miles Davis és Ian Carr csodálták a zenekart, a kritikusok előre megjósolhatóan
szkeptikusak voltak, a zenészek ruháját, hajviseletét, hippi attitdűjeit kritizálták, ám nem vették figyelembe a zenét magát, annak
előnyeit, hatékonyságát, amelyben ritmikai vitalitás, a bopban és a bluesban gyökeredző sound volt és Lloyd kavargó és
emocionálisan megrendítő tenorsoundja. Az eredmény az lett, hogy Lloyd végül is abbahagyta a zenélést, hogy kielégítse filozófiai
és meditációs érdeklődését, ebben a korszakban a Beach Boysszal dolgozott és készített felvételt (Surfs Up), amely a Mike Love-val
való barátsága eredménye volt. A nyolcvanas évek elején ismét visszatért a jazzszínpadra, a Montreux Festiválon Michel Pet-
ruccianival lépett fel és turnéra indult azzal a kvartettel, amelyben rajtuk kívül Palle Danielson és Jon Christensen játszottak.
Félvisszavonultsága idején fuvolajátéka izmosabb lett, míg tenorja ugyanakkor fuvolájának korábbi éteri minőségéhez közelített.
Albumok: Chico Hamiltonnal: Pasin' Thru (1963), Discovery! (1964), Of Course, Of Course (1965), Dream Weaver (1966), Live At
Antibes (1966), Forest Flower (1966), Charles Lloyd In Europe (1966), Love-In (1967), Live In The Soviet Union (1967), Journey Within (1969),
The Flowering Of The Original Charles Lloyd Quartet (1971, felvétel: 1966), Moonman (1971), Warm Waters (1971), Geeta (1972), Waves
(1972), Weavings (1978), Big Sur Tapestry (1979), Montreux '82 (1982), A Night In Copenhagen (1989, felvétel: 1983), Fish Out Of Wa-ter
(1990).

LLOYD, JON -1958. október 20-án született a Warwickshire-i grófság Stratford-upon-Avon nevfű helységében, Anglia. Lloyd 12
esztendős korában szerelmesedett bele a zongorába, majd 23 éves korában autodidakta módon tanult meg tenorszaxofonozni.
Első nyilvános fellépései a nyolcvanas évek közepén egy pop/ soul bandával és az ECM sound által inspirált Confluence duóval
voltak. Első profi szerződését duóban kapta, amellyel standardekét játszottak az étterem, borharapó, sörbár körben. Annak
ellenére, hogy meglehetősen későn kezdett szaxofonozni, személyes zenei stílust fejlesztett ki, amelyet különösen jól bemutatott
első, magánkiadású felvételén. Példaképei Jan Garbarek, John Surman, Trevor Charles Watts és “inkább helyeselve mint
utánozva“, Eric Dolphy, Evan Parker, Jimmy Lyons, Anthony Braxton és Arthur Blythe. Olyan zenészérzők befolyásolták, mint
Olivier Messiaen (aki számos nem klasszikus figurát befolyásolt már, mint például Mike Ratledge a Soft Machine-bó1 és Mike
Gibbs), valamint Benjamin Britten. Számos kiváló improvizált zenei rendezvényt szervezett, például a Londontól délre levő

165
Clapham-ben “Sun Sessions“ címmel. Saját triója és kvartettje mellett Dave Fowlerrel is dolgozott, valamint Evan Shaw Parkerrel
és Phil Wachsmann-nel duózott, és az Anacrusist, egy kilenctagú improvizációs együttest szervezte, amelyben számos nagy név
szerepel.
Albumok: Pentipento (1988), Syzygy (1990), Dave Fowlerrel: As It Was (1990).

LOOSE TUBES - 1984 óta szerepel a londoni jazzszínpadon ez a nagy, több mint húsztagú formáció, amely az új, fiatal
jazzhallgatósághoz fordult (és meghallgatásra talált), és úgy tűnik, hogy tekintélyes “crossover' (műfajköztes) sikert értek el.
Alapvetően egy kollektíváról van szó, ahol Ashley Slater pozanos a “frontember“ és Django Bates az együttes fő házi zeneszerzője.
Okos, ötletes hangszerelések, technikailag ügyes szólók és figyelmes színpadi előadás a jellemzők a Loose Tubes-ra, amelyet sok
kritikus zajos tetszésnyilvánítással üdvözölt, és amely olyan körben keltett a jazz iránt érdeklődést, amelyet eddig nem vonzott a
műfaj. Számos sikeres társaságot hoztak létre, amelyek különböné stílusirányokban tevékenykednek (funky, afrikai, bebop és így
tovább), magában foglalja a Human Chaint, a Pig Head Sont, a Liftet, a Ian Bellamy Quartettel, a Steve Berry Triót, a Tim
Whitehead Bandet, a Parker Bates Strubbsszt és a Julian Arguelles Quartettet. A kilencvenes évek elején olyan hírek terjedtek el,
hogy az anyaegyüttes felbomlott, ám az újraegyesülés nem kizárt.
Albumok: Loose Tubes (1986), Delightful Precipice (1986), Open Letter (1988).

LOVANO, JOE -1952. december 29-én született az ohiói Clevelandben, Egyesült Államok. Lovano, hála profi tenorszaxofonos
édesapjának, a jazz hangjai mellett nőtt fel, és nagy lemezgyűjteménye is volt. 1971-ben beiratkozott a Berklee College Of Musicba,
ahol Gary Burton tanítványa lett, és először találkozott leendő zenészkollégáival, Bill Frisell-lel és John Scofielddel. A hetvenes
évek közepén tért vissza Ohióba, Lonnie Liston Smith tenorszaxofonosa volt, 1974-ben Aphrodisiac For A Groove Merchant címmel
elkészítette első saját lemezét, majd az orgonista Jack McDuff-fal turnézott. 1976-ban New Yorkba költözött és az Albert Dailey-vel
és Chet Bakerrel való munka után 1979-ben csatlakozott a Woody Herman bandhez. A következő évben a Mel Lewis big band tagja
lett (amellyel alkalmilag zenélt), majd egy kicsit később találkozott Paul Motiannel, akinek az együttesében játszott, felvételeket
készített az elkövetkező évtizedben, megújítva a Frisell-lel való kapcsolatát is. (Motian és Frisell játszott Lovano Worlds című leme-
zén.) 1987-ben Elvin Jonesszel Európában turnézott, majd a nyolcvanas évek végén a Charlie Haden 's Liberation Music
Orchestrával zenélt (Dream Keeper), valamint felvett egy duólemezt a dobos Aldo Romanóval. Újra találkozott Scofielddel és játszott
annak igen jól fogadott első Blue Note lemezén, a Time On My Hands-en, és a Landmarks címfia lemezzel 1991-ben é is bemutat-
kozott a labelen. Hank Mobley, Sonny Stitt, John Coltrane és Sonny Rollins csodálója, saját tónusa szép, gördülékeny, ragyogó
időérzékű, a legjobbnak azokon a felvételeken tűnik, ahol Motian és Frisell társaságában hallható a One Time Out, az On Broadwayén
a Bill Evans című albumokon (valamennyi Motian neve alatt jelent meg).
Albumok: Tones, Shapes And Colours (1986), Village Rhythm (1989), Aldo Romanóval: Ten Tales (1989), Worlds (1990), Landmarks
(1991), Paul Motiannel és Bill Frisell-lel: Motian In Tokyo (1992).

LOWE, FRANK -1943. június 24-én született a Tennesse állambeli Memphisben, Egyesült Államok. Frank Lowe, akit eredetileg a
new thing' - a hatvanas évekbeli amerikai free jazz mozgalom - képviselőjeként kategorizáltak, egyike a legjellegzetesebb és
legkomolyabb kortárs tenorosoknak. Memphisben nőtt fel, első szerződései egyikét a Satellite lemezbolttól kapta, illetve annak
lemezmárkájától, a Staxtól. A Gene Ammons lemezek iránti vonzódása a John Coltrane, Ornette Coleman és az AACM által játszott
újabb zenék irányába mozdult el. Elvégezte a University of Kansasi, majd San Franciscóba utazott, ahol Rafael Garrett, Sonny
Simmons és Bert Wilson tanítványa volt. A hatvanas évek közepén New Yorkba költözött, ahol Sun Rával dolgozott, majd a San
Francisco Conservatory tanulóévei után New Yorkban telepedett le, a jazz avantgarde számos olyan neves zenészével működött
együtt, mint Rashied Ali (Duo Exchanges), Alice Coltrane (World Galaxy) és Don Cherry (Relativity Suite, Brown Rice), saját bemu-
tatkozó lemezén (Black Beings) Joseph Jarman volt a vendég. A hetvenes évek közepén Joe Bowie-val és Charles “Bobo" Shaw-val
alakított együttest, felvette a Fresh (szintén Bowie-val) és a The Flam (Leo Smithszel) című albumokat. San Franciscóban találkozott
Lawrence “Butch" Morrisszal, aki egyike lett legfontosabb partnereinek (Current Trends In Racism In Modern Amerika), akárcsak Billy
Bang, akivel a jazz Doctors nevű kollektív kvartettben zenélt (Intensive Case) és szerepelt a hegedűn saját együttesében is (Valve No.
10). Lowe mindig nyitott az új elképzelésekre, játszott olyan rockzenészekkel, mint Eugene Chadbourne, és kellemesen érezte
magát a nyolcvanas évek New York-i avantgarde belvárosi színpadán, mint ahogy szerepelt a hatvanas évek olyan jazzeseivel, mint
Cherry és Charles Moffett, saját lemezfelvételein is igencsak különböző fazonok fordultak elő: John Zorn (Lowe And Behold), Geri
Allen, Grachan Moncur III (De
cision In Paradise).
Albumok: Black Beings (1973), Fresh (1975), The Flam (1976), Lowe And Behold (1977), The Other Side (1977), Tricks Of The Trade
(1977), Doctor Too-Much (1977), Don't Punk Out 1977), Skizoke (1981), Exotic Heartbreak (1982), a jazz
Doctorsszal: Intensive Care (1984), Decision In Paradise (1985), Inappropriate Choices (1991).

LOWE, MUNDELL -1922. április 21-én született a Mississippi állambeli Laurelben, Egyesült Államok. Lowe hatesztendős korában
kezdett gitározni, majd hét évvel később otthonát elhagyva a Louisiana állambeli New Orleansbe ment. Sokat hallott és tanult a
város klubjaiban, amíg baptista lelkész édesapja megtalálta és hazavitte. Hamarosan újra megpróbálkozott a zenével, Nashville-be
látogatott, ahol a Pee Wee King bandben játszott. Ismét hazatérve 1940ben érettségizett, és rögtön csatlakozott a Jan Savitt
bandhez. Besorozták katonának és egy New Orleans közeli táborban teljesített szolgálatot. Egy közeli egységnél John Hammond
volt a szó-rakoztatásügyi tiszt, és ez a találkozás nagyban segített neki abban, hogy a második világháború befejezése után
megalapozza zenei karrierjét. Hammond bemutatta Ray McKinleynek, aki a háború után a Glenn Miller Orchestrát vezette, majd
ezután a gitáros Benny Goodmannel, Wardell Grayjel, Fats Navarróval és Red Norvóval és más vezető jazzmuzsikusokkal játszott.
A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején többnyire New Yorkban, klubokban dolgozott, lemezfelvételeket készített, a
legfigyelemreméltóbb zenészek armadájával szerepelt, így Lester Young, Buck Clayton, Charlie Parker és Billie Holiday
társaságában. Az ötvenes években az NBC stúdiózenekarában dolgozott, a televíziós Today show zeneigazgatója volt, fellépett a
Broadwaya, folytatta fellépéseit, lemezfelvételeit olyan jól ismert jazzmuzsikusokkal, mint Georgie Auld, Ruby Braff, Ben Webster,
Carmen McRae és Harold Ashby. 1965 óta Los Angelesben élt, változatlanul dolgozott televíziós és rádiós műsorokban, film- és
televíziós zenéket írt, aktív tanár volt, ám legaktívabb napjaiban is szorított időt a lemezfelvételekre olyan művészekkel, mint
Sammy Davis Jnr., Tony Bennett, Bill Berry, Richie Kamuca és sokan mások. A nyolcvanas évek elején megalakította Transitwest

166
nevű kisegyüttesét, amelyben Sam Most, Monty Budwig és Nick Ceroli játszottak és amely az 1983-as Monterey Jazz Festiválon
mutatkozott be. Szelíden elegáns játékos, hideg, ám lüktető savinggel. Játéka a jazzgitár nagy hagyományait követi, repertoárja
jazz- és popstandardokból áll, amelyek nüanszait nagyon sokszor csak ő hozza ki. A 12 hangú skálával való kísérletezése a
jazzgitár fejlődésének élvonalában helyezi el.
Albumok: The Mundell Lowe Quartet (1955), Guitar Moods (1956), The Mundell Lowe Trio (1956), New Music Of Alec Wilder (1956), A
Grand Night For Swinging (1957), Porgy And Bess (1958), Donald Byrddel és másokkal: TV Themes (1959), The Mundell Lowe All Stars
(1960), Mundell Lowe And His Orchestra 1(1961), Mundell Lowe And His Orchestra 11 (1962), California Guitar (1974), Guitar Player
(1976), Richie Kanrucával: Richie (1977), Bill Berryvel: Shortcake (1978), Transitwest (1983).

LOWTHER, HENRY THOMAS - 1941. július 11-6n született az angliai Leicesterben. Gyermekkorában édesapjától tanult
trombitálni, és magán-hegedűórákat vett, mielőtt a londoni Royal Academy of Musicon Manoug Parakian tanítványa lett. A
hatvanas évek közepétől Mike Westbrokkal, a New Jazz Orchestrával, Keef Hartley-vel, John Mayall-lel, Manfred Mannnel,
Michael Garrickkel, Norma Winstone-nal (Edge Of Time), Johnny Dankworthszal, Art Themennel, Alan jacksonnal (a legszuperebb
Kinkade-ben), Barbara Thompsonnal (Jubiaba), John Stevensszel, Kenny Wheelerrel, Mike Gibbsszel, Tony Coe-val, John
Surmannel, Gordon Beckkel, Gil Evansszel, John Taylorral, a BBC Symphony Orchestrával és a London Brass Virtuosival,
valamint saját együtteseivel, a Quarternityvel és a Group Sounds Five-val dolgozott. Ez a felsorolás önmagában is sokolda-
lúságának és művészi kiválóságának tanúbizonysága. Egyaránt jól játszik trombitán, szárnykürtön, kornettos és hegedűn,
emellett jazz- és szimfonikus zenei darabokat komponál. Olyan különböző források befolyásolták, mint az indiai zene, Karlheinz
Stockhausen, Joe “King" Oliver, a Weather Report és az Average White Band. Most frissebben és nyíltabban játszik, mint valaha,
az utóbbi években Kenny Wheelerrel és a Barry Guy's London Jazz Composers Orchestrával turnézott.
Album: Child Song (1970).

LUNCEFORD, JIMMIE -1902. június 6-án született a Mississippi állambeli Fultonban, Egyesült Államok, 1947. július 12-én
hunyt el. A coloradói Denverben Wilberforce Whiteman, Paul Whiteman édesapja volt a tanára. Később a Fisk Universityn tanult
zenét, nevezeten zeneszerzést, hangszerelést, zeneelméletet, számos hangszeren továbbfejlesztette előadói tudását, különösen az
altszaxofont kedvelte. A Fisk befejezése után rövid ideig New York-i bandákban dolgozott, Elmer Snowden és mások vezetésé-vel,
majd a Tennesse állambeli Memphisben a Manassas High School tanára lett. Az iskolában alakított egy zenekart, amelyben többek
között Moses Allen (bőgő) és Jimmy Crawford (dob) szerepeltek. Később Willie Smith és a zongorista Eddie Wilcox csatlakozott a
zenekarhoz, majd turnéra indultak. Nagyon népszerűek lettek, és néhány hasonló turné után 1929-ben úgy döntött Lunceford,
hogy teljes idejét a bandnek szenteli. A következő néhány évben, alapvetően azonos zenészekkel a középnyugatos turnézott és
rádióadásokban szerepelt. 1933-ban a banda New Yorkba érkezett és gyorsan tekintélyt szerzett. További rádióadások, nemzeti
turnék és számos sikeres lemez tették Luncefordot a swingkorszak egyik legnépszerűbb színes zenészévé. A band eredeti
hangszerelői Wilcox és Smith voltak, ám hamarosan hozzájuk jött Eddie Durham és Sy Oliver. Oliver megérkeztével bekövetkezett
Lunceford nagy korszaka. Hála a kiváló hangszereléseknek, a pompásan begyakorolt szaxofonszekciónak (amely nagyrészt
Smith-nek volt köszönhető), a harapós rézkórusnak, és a Crawford által “begyújtott" ritmusszekciónak, a zenekar a korszak egyik
legjobbja lett. A zenekar soundját kellemes színpadi megjelenés egészítette ki. A Lunceford band találta ki azt a showmanséget,
amelyet hamarosan számos big band előadáson utánoztak, ám az utánzásokból hiányzott a Lunceford band lelkesedése,
különösen a trombitaszekcióé, amelynek tagjai a ritmusnak megfelelően trombitáikat magasan a levegőbe lendítették. Smith
mellett a zenekarnak olyan jó szólistái voltak, mint a szaxofonos Joe Thomas és a pozanos Trummy Young, akik saját
szerzeményükkel, a “'Tain't What You Do (It's The Way That You Do It"-tel a Lunceford band egyik nagy slágerét alkották meg. Sy
Oliver 1939. nyárközépen átigazolt a Tommy Dorsey zenekarhoz. Ez komoly érvágás volt, ám Oliver hangszereléseit tovább
használták. Hogy ez meddig tarthatott volna, kérdéses, ám a zenekar napjai meg voltak számlálva. Lunceford viselkedése a régi
zenekari tagok közül sokakat irritált. Elköltötte a pénzt (például arra, hogy repülőt vegyen), ugyanakkor vonakodott ésszerű
fizetéseket adni, ami 1942-ben tömeges eltávozáshoz vezetett. A zenekar ugyan fennmaradt, de a tűz és a szívdobogtató élmény
tovaszállt. A következő néhány év felvételei új ígéreteket tartalmaztak, amelyek előremutatóak voltak, ám Lunceford 1947
júliusában elhunyt. Szerepét a swingkorszak big bandjei között sokszor alulértékelik, jóllehet dicsőséges napjaiban a Lunceford
zenekar a legjobbak egyike volt, precíz játéka és a lehető legprofibb hangszerelések, ha nem is jobbak, de azonos értékűek, mint
másoké abban a korban.
Antológiák: Jimmie Lunceford And Louis Prima 1945 (1979), The Golden Swing Years (1981), Jimmie Lunceford (1935-41)
(1982), The Complete Jimmie Lunceford (193541) (1986), Strictly Lunceford (1986), Oh Boy! (1987).

LYTTELTON, HUMPHREY -1921. május 23án született a buckinghamshire-i grófság Eton nevű helységében, Anglia.
Tanárcsaládban nőtt fel, édesapja az Eton College egyik vezető tanára volt. Lyttelton számos hangszeren autodidakta módon
tanult meg játszani, többek között a banjolele nevű kis bendzsón. Kiemelkedő tehetsége korán kiderült és hamarosan szabályos
zongoraleckéket kapott, kicsit később megismerkedett a katonazenekari dobolással is. Ezt követőleg az Eton College növendéke
lett. Csatlakozott az iskolai zenekarhoz, ahol az üstdobokat kezelte, majd megvált a zenekartól és ettől a hangszertől is. 15
esztendős korában lett jazzbarát, hála a trombitás Nat Gonella felvételeinek, valamint döntően Louis Armstrongnak. Ekkoriban
Lyttelton a szájharmonikára váltott, de hamarosan meg kellett állapítania a hangszer igencsak korlátozott lehetőségeit, és ezért
áttért a trombitára, amelyen autodidaktaként tanult meg játszani. Első kisegyüttesét az egyetemen alakította, fejlesztette
játéktudását és jazz iránti érdeklődését. A második világháború kitörésekor csatlakozott a Grenadier Guardshoz, emellett amikor
csak lehetett, játszott is. A háború befejezésekor profi játékos, és 1947-ben a George Webb's Dixielanders tagja lett. A következő
esztendőben megalakította saját együttesét és hamarosan a brit revival mozgalom egyik kulcsfigurája lett. A negyvenes évek
végétől az ötvenes évek közepéig Lyttelton testesítette meg a brit jazzt. Mindenfajta jazz igen komolyan érdekelte, folyamatosan
hallgatott más zenészeket, sokan közülük teljesen másfajta zenét játszottak. Jóllehet sohasem vesztette el tiszteletét Louis
Armstrong iránt, ő már inkább a revival hagyományokban gyökeredzett. Beépítette a mainstreamből jövő zenei hatásokat, és
amikor a tradicionális jazzboom kifújt, Lyttelton akkor is megtalálta hallgatóságát. Az ötvenes évek közepén Bruce Turner
altszaxofonost szerződtette zenekarába, és ezzel felháborította a brit jazzszínpad haladásellenes elemeit, néhány évvel később

167
Tony Coe, Joe Temperley és más kiváló, előretekintő zenészek kerültek bandájába.
A hatvanas évek elején Lytteltonnak jelentős hírneve volt szerte Nagy-Britanniában, ekkor alakult ki hosszan tartó tisztelete egy
másik trombitás, Buck Clayton művészete iránt. Ebben az időben Lyttelton saját stílusa folyamatosan érett, és egyre inkább
egyedi lett. Nemcsak zenei területen tevékenykedett. 1954-ben adta ki első önéletrajzi kötetét, majd a hatvanas években
megkezdte esszéista, újságírói és kritikusi tevékenységét. Szerepelt a rádióban és a televízióban, néha mint előadóművész, de
sokszor volt műsorvezető és házigazda is. Ezt a sokoldalú tevékenységet a következő két évtizedben is folytatta, a BBC Radio 2-n
futó The Best Of Jazz sorozata sok évig ment. További önéletrajzi kötetet írt, és egy hosszan futó rádiós sorozat, az 1'm Sorry 1
Haven't A Clue játékmestere volt. Mindezek közben vezette zenekarát, amelyben első osztályú zenészek ültek, turnézott és számos
lemezfelvételt készítet. A hetvenes és a nyolcvanas években olyan muzsikusok zenéltek bandájában, mint Dave Green, Mick Pyne,
John Surman, John Barnes, Roy Williams és Adrian Macintosh. Turnézott és lemezfelvételeket készített olyan énekesekkel, mint
Helen Shapiro, Carol Kidd és Lilian Boutté.
Még a negyvenes évek végén Lyttelton Sidney Bechet-vel készített lemezfelvételeket, majd a hetvenes és a nyolcvanas években
alkalmilag további amerikai sztárokkal albumokat, így Buddy Tate-tel (Kansas City Woman), Kenny Davernnel (Scatterbrains, This Old
Gang Of Ours). Lyttelton a nyolcvanas évek elején megalapította saját lemezcégét, a Calligraphot, és itt az évtized végére számos új
album volt kapható. Más lemezmárkáknál, többnyire a Dormouse labelnél is, megjelentek felvételei, amelyek korábbi lemezei
újrakiadásai és amelyeket minden korosztály nagy örömmel vásárolt. Annak ellenére, hogy nagyrészt Nagy-Britanniában élt és
dolgozott, Lyttelton elismertsége mindenütt jelentős. Trombitásként és zenekarvezetőként a korai jazzt reflektáló zenétől a brit
mainstreamig mindenütt otthonos. Több mint negyven esztendeig fenn tudta tartani a legmagasabb zenei nívót, mindig
méltósággal, személyes varázzsal és jó humorral élt. A kilencvenes évek ejején Kathy Stobarttal turnézott, semmi jele nem volt,
hogy ereje csökkenne, és nehezen hihető, hogy már elmúlt 70 esztendős.
Albumok: Humph At The Conway (1954),1 Play As I Please (1957), Triple Exposure (1959), 21 Years On (1969), South Bank Swing Session
(1973), Kansas City Woman (1974), Spreadin' Joy (1978), It Seems Like Yesterday (1983), Movin' And Groovin' (1983), Scatterbrains (1984),
Humph At The Bull's Head (1985), ...This Old Gang Of Ours... (1985), Gonna Call My Children Home: The World Of Buddy Bolden (1986), The
Beano Band (kb.1986), Gigs (1987), The Dazzling Lilian Boutté (1988), Helen Shapiróval: I Can't Get Started (1990), Rock Me Gently
(1991). Antológiák: Delving Back And Forth With Humph (1948-86), Bad Penny Blues: The Best Of Humph (1949-56), Tribute To Hamph Vols
1-8 (1949-56), The Parlophone Years (19491956) (1949-56), Jazz At The Royal Festival Hall & jazz At The Conway Hall (1951-54), Dixie Gold
(1960-63).
További információk: Humphrey Lyttelton: I Play As I Please. Humphrey Lyttelton: Second Chorus. Humphrey Lyttelton: Take It
From The Top.

168
 M
McBEE, CECIL -1935. május 19-en született az oklahomai TuIsában, Egyesült Államok. McBee, telt hangon játszó bőgős, aki
zengő, éneklő frázisokat alkot a kortárs jazz legváltozatosabb irányzatában. Eredetileg klarinétozni tanult az iskolában, ám 17
esztendősen a bőgőzésre tért át, amikor a helyi night-clubokban játszott. Az Ohio Central State Universityn tanult zenét, majd két
évet húzott le a hadseregben, a Fort Knox-i zenekar karmestere volt. 1962-ben Detroitba költözött, 1963-64-ben Paul Winterrel
dolgozott, majd New Yorkba ment, ahol Jackie McLeannel (1964), Wayne Shorterrel (1965-66), Charles Lloyddal (1966), Yusef
Lateeffal (196769) és Alice Coltrane-nel (1969-72) dolgozott. 1975-ben alakította meg saját együttesét, ám emellett mint a jazz
egyik legkeresettebb zenekari tagja, olyan zenészekkel dolgozott közben mint Chico Freeman, Freddie Hubbard, Grachan Moncur
III, Miles Davis, Bobby Hutcherson, Charles Tolliver, Pharoah Sanders, Lonnie Liston Smith, Sonny Rollins, Michael White, Jo-
anne Brackeen, Horace Tapscott, Anthony Braxton, Abdullah Ibrahim, Buddy Tate és Harry “Sweets" Edison.
Albumok: Mutima (1975), Music From The Source (1977), Compassion (1977), Alternate Spaces (1979), Flying Out (1982).

McCALL, STEVE -1933. szeptember 30-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok, 1989. május 25-én hunyt
el. McCall a konzervatóriumban és az egyetemen tanult zenét, első profi szerződését Lucky Carmichael bluesénekestől kapta.
1964-ben felvételt készí-tett Ramsey Lewis soul/jazz zongoristával. McCall nemcsak hogy az AACM alapító tagja volt, hanem már
a megelőző ősegyüttesben, a legendás Experimental Bandben is zenélt. Éveken keresztül egyaránt játszott blues-, tánc- és
showzenekarokban, dolgozott Gene Ammons, Dexter Gordon és Arthur Prysock társaságában. Átható, precíz dobolása, ha kell
akkor igazi forrásba jön. Chicagóban Muhal Richard Abramsszal és Joseph Jarmannal játszott. 1967 és 1970 között Párizsban élt,
ahol Anthony Braxtonnal zenélt, lemezfelvételeket készített a BYG lemezmárka számára. Amikor a chicagói zenészek Creative
Construction Company néven 1971-ben New Yorkban szerepeltek, akkor ismét McCall dobolt és gond nélkül alkalmazkodott a jó
nevű New York-i bőgős, Richard Davis játékához. McCall leglátványosabb szerződése ezután az volt, amikor Henry Threadgill-lel az
Air együttesben zenéltek, és az együttes gyorsan a fesztiválok kedvence lett. McCall mágikusan szenzitiv dobolást produkált, s
amikor 1982-ben elhagyta a csapatot, akkor Pheeran akLaff beállásával olyannyira megváltozott a sound, hogy New Air néven
folytatták tevékenységüket. Dolgozott Marion Brownnal, Chico Freemannel, Arthur Blythe-tal és a David Murray's Octettel:
McCall kreatív dobolása, tiszteletlen lelkesedése az elmúlt stílusok iránt, mindez ideális kíséretet adott Murray nyolcvanas
évekbeli “nagy konszolidációs' bandjének. Később visszatért Chicagóba, szóló-koncerteket adott és szextettjét vezette.
Albumok: Anthony Braxtonnal: B-X/N-O-147A (1969), Marion Brownnal: Geechee Recollections (1973), Brownnal: Sweet Flying
Earth (1974), a Creative Construction Companyvel: CCC (1975, felvétel: 1970), a CCC-vel: CCC Vol II (1976, felvétel: 1970), Muhal
Richard Abramsszal: 1-OQA+19 (1979), a David Murray Octettel: Home (1981), Murrayvel: Murray's Steps (1982).

McCANDLESS, PAUL - 1947. március 24-én született a Pennsylvania állambeli Indianában, Egyesült Államok. Paul McCandless
jellegzetes soundja az angolkürtön, az oboán, a szaxofonokon, a fuvolán, a klarinéton, a musette-n (XVIIXVIII. századi francia
duda) és fafúvós irányította szintetizátorokon alapvetően meghatározza az Oregon együttes fúziós zenéjét. A csapat magja, Ralph
Towner, Collin Walcott és Paul McCandless, a befolyásos Paul Winter Consort együttesben jöttek össze. Az Oregon részidős, nem
az egész évet kitöltő tevékenységéből adódik, hogy MacCandless az Oregon más tagjaihoz hasonlóan különböző projektekben vesz
rész, például Art Landéval és Dave Samuelsszel, vagy a Gallery projekt keretében az egykori Consort-csellistával, David Darlinggal
is újra együtt dolgozik.
Albumok: a Cyrusszal: Cyrus (1971), az Oregonnal (Music Of Another Present Era (1973), Distant Hills (1974), Winter Light (1974), In
Concert (1975), Friends (1975), Together (1977), Violin (1978), Out Of The Woods (1978), Roots In The Sky (1979), In Performance (1980),
Oregon (1983), Crossing (1984), Ecotopia (1987), 45th Parallel (1989), Always, Never, And Forever (1991), a Galleryvel: Gallery (1992), Art
Landével és David Samuelsszel: Skylight (1992).

McCLURE, RON -1941. november 22-6n született a Connecticut állambeli New Havenben, Egyesült Államok. McClure ötéves
korától harmonikázott, zongorázni középiskolás korában kezdett. A harfordi Julius Hartt Conservatoryban tanult bőgőisi,
1963-ban Hall Overtonnál és Don Sebeskynél tanult zeneszerzést. 1967-ben csatlakozott Charles Lloydhoz, majd Buddy Richcsel,
Herbie Mann-nel dolgozott, Wynton Kellyvel pedig Wes Montgomeryt kísérte. Lloyd hihetetlenül nagy sikert elért együttesével világ
körüli turnén vett részt mielőtt visszatért San Fransicóba, ahol a Fourth Way fúziós együttes egyik alapító tagja volt. Később a Blood,
Sweat And Tears együttessel dolgozott mielőtt New Yorkban elmerült volna a stúdiómunkában. Játszott az énekes Tony
Bennett-tel, Dionne Warwickkel és a Pointer Sistersszel, valamint olyan hangszeresekkel mint Thelonious Monk, Gary Burton és
Joe Henderson. 1985-ben Al Di Meola együttesének tagja lett, majd Michel Petruccianival és George Russell-lel dolgozott. Erőteljes
basszusvonalait jellemzi, hogy az üres húrok a fogólapon ismételten ritmikusan csattannak. 1971-ben a Berklee College Of Music,
1983-től 1985-ig a Long Island University tanára volt.
Albumok: Charles Lloyddal: Love In (1967), Charles Lloyd In The Soviet Union (1967), a Fourth Wayjel: Sun And Moon (1969), Joe
Hendersonnal: In Pursuit Of Blackness (1971).

McFARLAND, GARY - 1933. október 23-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok, 1971. november 3-án hunyt
el. McFarland vibrafonos, hangszerelő és zenekarvezető volt. 15 esztendős korában az oregoni Grants Passba költözött szüleivel,
az University of Oregonon tanulva kezdett a jazz iránt érdeklődni. Vibrafonozni az amerikai hadsereg oklamohai Fort Sill bázisán
töltött idő alatt tanult meg, majd három évvel később csatlakozott Santiago Gonzalez együtteséhez. Olyan zenészek ismerték el
tehetségét mint John Lewis, Buddy Montgomery és a szintén vibrafonos Cal Tjader. McFarland ösztöndíjat nyert a lennoxi School
of Jazzbe és a bostoni Berklee College of Musicba (1959). A hatvanas években fiatal jazzkomponistává és hangszerelővé fejlődött ki,
a Modern Jazz Quintet, Gerry Mulligan és John Lewis albuma részére szállította az anyagokat. Maga írta az összes kottát és a
zenekart is vezényelte Anita O'Day All The Sad Young Men-jéhez, ám O' Day a már bejátszott zenekari kíséretre énekelt, és McFar-
landdal csak négy vagy öt évvel a felvételek után találkoztak! Valószínűleg személyesen is jelen volt olyan felvételeknél, amelyeket
Stan Getzcel, Bill Evansszel és más vezető zenészekkel készítettek. 1961-ben felvette saját jazzváltozatában a Frank Loesser-Abe
Burrow-páros Broadway musicaljéből, a How To Succeed In Business Without Really Trying-bó1 készült lemezt, és rákövetkező
kiadások, mint a Soft Samba, Point Of Departure, Profiles, Simpatico, Tíjuana Jazz, America The Beautiful, Does The Sun Real, Shine On The

169
Moon? egy része már a Skye lemezmárkán jelent meg, amelyben társalapító volt. A hatvanas évek közepén saját kvintettjével
turnézott, 1966-ban filmzenét írt Deborah Kerr és David Niven filmthrillerjéhez, az Eye Of The Devil-hez. 1971-ben utolsó
filmzenéje egy másik krimi, a Who Killed Mary What's'emame? A halotti jelentésében az állt, hogy szívinfarktust kapott, holott az
hírlett, hogy egy,, vicces haver' a morfiumhoz hasonló szintetikus drogot, metadont csempészett az italába.

McGANN, BERNIE -1937. június 22-,An született Sydneyben, New South Wales tartomány, Ausztrália. McGann, aki vélhetően
Ausztrália első szaxofonosa, először dobolni kezdett, édesapjától, aki profi zenész volt, vett leckéket. 1955ben váltott az
altszaxofonra, amire Paul Desmond inspirálta, majd Sonny Rollins lett az ihletője és olyan avantgarde játékosok, mint Ornette
Coleman és Albert Ayler. Az ötvenes évek végén hosszan tartó együttműködésbe kezdett a dobos John Pochée-vel, majd 1964-ben
Heads együttesben Dave MacRae zongoristával dolgoztak. McGann rendszeresen játszott az El Roco klubban Sydneyben, majd
amikor az 1969-ben becsukott, rendkívül ritkán kapott jazzszerződést és egy ideig postásként dolgozott. 1975-től Pochée
együttesében, a Last Straw-ban zenélt, saját trióját is vezette a nyolcvanas évekig, az 1981-es ausztrál turnéján lemezfelvételt is
készített Sonny Stitt-tel. Más vendégszereplő amerikai zenészekkel is dolgozott, nevezetesen Dewey Redman és Red Rodney
partnere volt, és folytatta együttműködését a Last Straw-val és Pochée big bandjével, a Ten Part Inventionnel, közben vezette saját
kisegyütteseit, amelyekben rendszeresen szerepelt Pochée és Lloyd Swanton bőgős. Jóllehet McGann már az ötvenes évek óta
színen levő eredeti tehetség, igen ritkán készült csak felvétele. Harmincévi működés után az Emanem lemezmárkánál megjelent At
Long Last volt az első saját lemeze, ékesszólóan pörgő bebop modernséggel fűszerezve.
Albumok: With The Ted Vining Trio (1986, felvétel: 1983), At Long Last (1987, felvétel: 1983), Kindred Spirits (1987), The Last Straw
(1991, felvétel:1987), Ten Part Invention (1991, felvétel: 1987), Ugly Beauty (1992).

MCGHEE, HOWARD -1918. március 6-án született az oklahomai Tulsában, Egyesült Államok, 1987. július 17-én hunyt el.
McGhee Detroitba költözése előtt a középnyugat néhány territort' bandjében muzsikált, ahol a város élénk jazzéletének ismert
személyisége lett. Első nagy sikerét 1941-ben Lionel Hamptonnal érte el, majd gyorsan átpártolt Andy Kirkhöz, akinek
hangszereléseket készített és szólistája is volt. A negyvenes évek elején más big bandek részére is dolgozott, így Charlie Barnet és
Georgie Auld részére. McGhee személyét hamarosan szorosan összekapcsolták a beboppal. A negyvenes évek közepétől klubokban
és lemezeken Charlie Parkerrel, Fats Navarróval és másokkal játszott. Ott volt azokon a nevezetes Parker-felvételeken a Dial
stúdiójában, amikor a “Lover Man"-t felvették. Az ötvenes években karrierje drogfüggősége miatt és magánéleti bajok
következtében megtört. Végül kigyógyult és a hatvanas évek elején Teddy Edwardsszal, George Colemannel és másokkal készített
felvételeket, majd a rendszeres napi játékba is visszatért. Egy big bandet alapított, majd az 1969-es Newport Jazz Festiválon
megmutatta, hogy tehetsége semmit sem kopott. McGhee az egyik legmelodikusabb bebop trombitás, aki két jeles trombitásra,
nevezetesen Fats Navarróra és Clifford Brownra volt jelentős hatással, akik - ez a sors szomorú iróniája - sokkal hamarabb
elhunytak, mint McGhee.
Albumok: The Howard McGhee Sextet With Milt Jackson/Maggie (1948), The Howard McGhee All Stars (1949), The Howard McGhee Korean
All Stars (1951), The Howard McGhee Sextet With Gigi Gryce (1953), That Bop Thing (1955), Howard McGhee And His Orchestra (1960), The
Howard McGhee Quintet (1960), Dusty Blue (1960), Teddy Edwardsszal: Together Again! (1961), Maggie's Back In Town (1961), Shades Of
Blue/Sharp Edge (1961) House Warmin' (1962), Cookin' Time (1966), Here Comes Freddy (1976), Charlie Rouse-zal: Jazzbrothers (1977),
Home Run (1978), Live At Emerson's (1978), Edwardsszal: Young At Heart (1979). Antológiák: Andy Kinkkel: Walkin' And Swingin' (1942),
Charlie Parkerrel: The Legendary Dial Masters Vol. 1 (1946-47), Howard McGhee And His Band (1945), Trumpet At Tempo (1946).

McGREGOR, CHRIS -1936. december 24-én született Somerset Westben, Dél-Afrika, 1990. május 27-én hunyt el. Korai éveiben
Transkeiben McGregor klasszikus zenét tanult, ám sokkal jobban érdekelték a skót misszió templomában atyja által előadott
himnuszok és a xhosa nép zenéje. Az 1962-es Johannesburg Jazz Festiválon kiválasztotta az öt legjobb játékost (Mongezi Feza,
Dudu Pukwana, Nick Moyake, Johnny Dyani és Louis Moholo), és meghívta őket akkor alakított új zenekarába. Ezzel megalakult
a legendás Blue Notes együttes. A faji elkülönítés megakadályozta, hogy a vegyes öszszetétele együttes Dél-Afrikában legálisan
együtt zenéljen, és így az 1964-es európai turnéról nem tértek haza. Egyévi svájci tartózkodás után Londonban telepedtek le, és
megalakították a Chris McGregor Groupot (Ronnie Beer tenorszaxofonos váltotta fel Moyaket), amely jelentós hatást ért el a free
jazz és a kwela, a délafrikai falusi tánczene felvillanyozó mixturájával. Ebben az időszakban alapította McGregor a big bandjét,
amely a Ronnie Scott's Old Placeben lépett fel, majd 1970-ben megalakította szabályos big bandjét, a Brotherhood Of Breathet.
1974-ben a franciországi Aquitaine-ba költözött, szólóban játszott és időről időre újraszervezte a Brotherhoodot. McGregor
kiemelkedő zongorista, akinek stílusa Cecil Taylor erejét és az afrikai népi melódiák szelídségét foglalja magába, ám ugyanakkor
egy sorozat örömteli és erőteljes banda vezetője, amelyekkel elismerik tevékenységét. Egyszer azt mondta Valerie Wilmernek, hogy
“Az igazi zenei szabadság az, amikor saját személyes élményeidbe tudsz bepillantani, és onnan kiválasztod, amit akarsz".
Tüdőrákban hunyt el 1990 májusában.
Albumok: The African Sound (1963), Very Urgent (1968), Brotherhood Of Breath (1971), Brotherhood (1972), Live In Willisau (1975), Blue
Notes For Mongezi (1976), Piano Song Volumes 1 & 2 (1977), Procession (1977), Blue Notes In Concert (1978), In His Good Time (1979), Yes,
Please (1982), Blue Notes For Johnny (1987), Country Cooking (1990).

McGRIFF, JIMMY - James Harrell Jnr. néven 1936. április 3-án született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült
Államok. Zenészcsaládban nőtt fel, mindkét szülője zongorista volt. McGriff, amikor befejezte az iskolát, akkor nemcsak
zongorázott, hanem bőgőzött, vibrafonozott, dobolt és szaxofonozott is. Ifjúkorában Archie Shepp-pel, Reggie Workmannel,
Charles Earlanddal és Donald Baileyvel játszott, majd kétévi koreai katonai rendőri szolgálat után egy időre a rendőrséghez
szegődött a zene helyett. Éjszakánként azért bőgőzött, olyan blues-sztárokat kísért, mint Big Maybelle. Amikor elhagyta a
rendőrséget, akkor a philadelphiai Combe College-ban és a New York-i Juilliard-on tanult orgonálni. Emellett magánórákat vett
Jimmy Smithtől, Richard “Groove " Holmestől és Milt Bucknertól, valamint a klasszikus orgonista Sonny Gatewoodtól. Karrierje
első kiemelkedő pontja az 1962-es “I Got A Woman "című kislemez volt, egy csokor további slágert a legendás Sue lemezmárkán
jelentetett meg. Ebben az időszakban Jimmy volt a soul jazz orgona mozgalom koronahercege (a király Jimmy Smith volt).
Szurkálós stílusát és metsző hangját számosan másolták, részben a brit rhythm & blues színpadon is. Georgie Fame-re és Brian
Augerre nagy hatással volt Jimmy McGriff. Az “All About My Girl" egyike legjobb kompozícióinak; kis klasszikus darab lett. A
nyolcvanas évek végén kommersz sikerei felélesztését élte it, amikor Hank Crawforddal dolgozott lemezeken és koncerteken. Az év
nagy részében turnézott, a Hammond-orgonára koncentrált, de azért szintetizátorokat is használt. Finom, bluesos játékos, aki
segített a rhythm & blues jazzízesítésű stílusának népszerűsítésében, amelynek jelentős befolyása van a londoni klubélet
úgynevezett “acid jazz" köreiben.
Válogatott albumok: I've Got A Woman (1962), Gospel Time (kb.1963), Topkapi (1964), Blues For Mister Jimmy (1965), The Worm

170
(1968), The Last Minute (1983), The Countdown (1983), Skywalk (1985), State Of The Art (1986), Hank Crawforddal: Soul Survivors
(1986), The Starting Five (1987). Antológia: Georgia On My Mind (1988).

MACINTOSH, ADRIAN -1942. március 7-én született a Yorkshire-i grófságban levő Tadcasterben, Anglia. Gyermekként kezdett
dobolni, helyi bandákban dolgozott, mielőtt a hatvanas évek közepén Londonba költözött. Többnyire kis mainstream
együttesekben játszott, de több figyelmet akkor szenteltek neki, amikor Alan Elsdon inkább tradicionális együttesével szerepelt.
Különböző londoni klubokban a vendégszereplő amerikai zenészekkel lépett fel, majd 1982-ben csatlakozott Humphrey
Lytteltonhoz. A Lytteltonnál való tevékenysége jelentős elismerést szerzett neki, amit pompás zenei adottságainak és finom
savingjének köszönhetett. A zenekar sok koncertjén és lemezfelvételén való közreműködése alapozta meg azt a kritikusi és
közönségvéleményt a nyolcvanas évek végén, hogy Macintosh a legjobb dobos, aki valaha is játszott a Lyttelton bandben.
Albumok: Lytteltonnal: It Seems Like Yesterday (1983), Lytteltonnal: Gigs (1987), Lytteltonnal: Rock Me Gently (1991).

McINTYRE, “KALAPARUSH" MAURICE - 1936. március 24-én született az arkansasi Clarksville-ben, Egyesült Államok.
McIntyre családjával hatesztendős korában Chicagóba költözött, és a város déli részén nőtt fel. Hétesztendős korában kezdett
dobolni, két évvel később már klarinétozott is, ám tényleges zenei tanulmányokat csak tinédzserévei közepén folytatott, amikor
már a tenorszaxofonra koncentrált. A hatvanas évek eleji drogproblémái után a chicagói bluesszínpadon dolgozott, Little Miltonnal
koncertezett, J. B. Huttóval készített lemezfelvételt, majd csatlakozott a Muhal Richard Abrams's Experimental Bandhez és
1965-ben az AACM egyik legelső tagja lett. Játszott Roscoe Mitchell szextettjében (Sound) és Abramsszal (Levels And Degrees Of Light)
mielőtt megalakította Light nevű együttesét és 1969-ben elkészítette első, saját neve alatt megjelenő lemezét, a Humility In The Light
Of The Creator-t. Ugyanebben az évben egyfajta spirituális megtérésen ment át, nevét Kalaparush (vagy Kalaparusha) Ahrah
Difdára (vagy Defdára) változtatta, lemezfelvételein Kalaparush(a) Maurice McIntyre-ként szerepel. New Yokban szerepelt a
Wildflower lemezantológia-sorozat első kötetén, dm a hetvenes és a nyolcvanas években főleg chicagói kiindulóponttal
tevékenykedett, ez idő alatt számos zenésszel játszott, így ismét szerepelt Abramsszal, dolgozott Julius Hemphill-lel, Jerome
Cooperrel, Warren Smithszel, Roland Alexanderrel, Sonelius Smithszel és Wilber Morrisszal. 1982-ben az Ethnic Heritage En-
semble-ben “Light" Henry Huff helyére került, szerepelt az együttes Welcome lemezén (de kimaradt a későbbi Ancestral Song-ból).
Robusztus, invenciózus tenorszaxofonos, aki Sonny Rollins, Charlie Parker, John Coltrane és Sam Rivers nyomdokain indult el,
de egyedi, ritmikailag biztos stílust fejlesztett ki, személyisége kitör a Ram's Run-óól, valamivel gyöngédebb a Welcome-on.
Figyelemre méltó, hogy az AACM azon oszlopos tagjainak egyike, akikkel sohasem készítettek annyi felvételt, mint azt tehetségük
révén megérdemelték volna.
Albumok: Humility In The Light Of The Creator (1969), Forces And Feelings (1972), Peace And Blessings (1979), Ram's Run (1982), az
Ethnic Heritage Ensemble-lel: Welcome (1983).

McINTYRE, KEN -1931. szeptember 7-én született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok. Zenekedvelő
családban született, édesapja mandolinozott, McIntyre 1940 és 1945 között klasszikus zongoraleckéket vett. 19 éves korától
Andrew McGheetől, Gigi Gryce-tól és Charlie Marianótól kapott altszaxofonlecké-ket, 1954-ben a Boston Conservatoryba járt,
zeneszerzésből MA fokozatot szerzett, majd a Brandeis Universityn két esztendeig tanult. Bostonban megalakította saját
együttesét, és a Stone Blues-zal 1959-ben a Prestige lemezmárkán mutatkozott be. 1960-ban New Yorkba költözött, ahol találkozott
Eric Dolphyval, aki az év júniusában vendégszerepelt a Looking Ahead című lemezén. McIntyre a jazzélet gyenge financiális le-
hetőségei miatt főállású tanár lett. Emellett folytatta lemezfelvételeit, elkészítette a The Years Of The Iron Sheep és a Way, Way Out
felvételét, az utóbbin fuvolázott, oboázott, basszusklarinétozott és altszaxofonozott, és emellett a vonósokat is hangszerelte.
1964-ben a Bill Dixon Septettel készített felvételeket, majd 1965-ben a Jazz Composers Guild Orchestrában játszott. 1966-ban ott
volt Cecil Taylor együttesében a Unit Structures felvételénél, amely a bonyolult jazz modernizmus monumentális műve. A New York-i
iskoIákban való tanítás után 1967 és 1969 között az ohiói Wilberforce Universityn kapott állást, majd ezután két évet a Wesleyan
Universityn. 1971 óta az African-American Music and Dance Department at Old Westbury igazgatója. A dán Steeplechase label a
hetvenes években öt albumon dokumentálta játékát és kompozícióit. Amióta a Charlie Haden's Liberation Music Orchestrával
játszik, nincs újabb, saját neve alatt megjelent lemezfelvétele (egy 1990-es Eric Dolphy-emlékkoncerten Thierry Bruneau francia
nádfúvóssal játszott). Kevésbé innovatív tehetség, mint Eric Dolphy vagy Ornette Coleman, ám tevékenysége Charlie Parker
zenéjének további kiterjesztését reprezentálja, gyakran épít be afro-karibi zenei elemeket, ezzel is elismerve a nyugat-indiai
kulturális örökséget.
Albumok: Stone Blues (1959), Looking Ahead (1960), The Years Of The Iron Sheep (1962), Way, Way Out (1963), Hindsight (1974), Home
(1975), Open Horizon (1976), Introducing The Vibrations (1977), Chasing The Sun (1979), Thierry Bruneauval: Tribute (1991).

McKENNA, DAVE -1930. május 30-án született a Rhode Island-i Woonsocketben, Egyesült Államok. McKenna tinédzserévei
végén Bostonban és környékén a Boots Mussulli vezette bandával zongorázott. 1949-ben csatlakozott Charlie Venturához, majd
Woody Hermannal dolgozott, mígnem a koreai háború alatt behívták. 1953-tó1 a hatvanas évekig többnyire kisegyüttesekkel
dolgozott, újra szerepelt Venturával és számos olyan jelentős művésszel mint Gene Krupa, Stan Getz és Zoot Sims. A hatvanas
évek végétől a hetvenes évek végéig Boston és a Massachusettsben levő Cape Cod bárjaiban és éttermeiben dolgozott hosszú
szerződésekkel. Visszatérését a hazai és a nemzetközi jazzéletbe sokan örömmel fogadták, lemezfelvételeket készített, turnézott,
fesztiválokon lépett fel olyan zenészekkel, mint Bob Wilber, Scott Hamilton, Warren Vaché és a Concord Records sok más
muzsikusával is. Kivételes adottságú zongorista mind szólóban, mind kísérőként, mind együttesjátékosként, skálája széles,
különösen szívesen játszik balladákat, amelyekhez csodálatos dallamérzékkel nyúl.
Albumok: Dave McKenna 1(1955), The Dave McKenna Trio (1958), Hal Overtonnal: Dual Piano Jazz (1960), Dave McKenna 11 (1963),
Cookin' At Michael's Pub (1973), Solo Piano (1973), Both Sides Of Dave McKenna (kb. 1973), The Dave McKenna Quartet Featuring Zoot Sims
(1974), By Myself (1976), Dave“Fingers "McKenna (1977), No Holds Barred (1977), McKenna (1977), Joe Venutival: AIone At The Palace
(1977), This Is New (1977), No Bass Hit (1979), Giant Strides (1979), Left Handed Compliment (1979), Paino Mover (1980), Dave McKenna
Plays The Music Of Harry Warren (1981), A Celebration Of Hoagy Carmichael (1983), The Keyman (1984), Dancing In The Dark And Other
Music Of Arthur Schwarz (1985), My Friend The Piano (1986), No More Ouzo For Puzo (1988), Live At Maybeck Recital Hall (1989), Shadows
'N' Dreams (1990).

McKINNEY'S COTTON PICKERS - Eredeti formájában Bill McKinney dobos (1895. szeptember 17-én született, 1969. október
14-én hunyt el) röviddel az első világháború befejezése után alakította, majd az újabb banda 1926-ban felvette ezt a nevet. Ez idő
tájt McKinney menedzser volt és Cuba Austint ültette a maga helyére a dobszereléshez. Többnyire hokumzenét, slágerdalokat és a

171
korabeli popzene más szüleményeit játszották, majd 1927-ben Don Redman hangszerelő megérkezésével a zenekar a jazz irányába
fordult. A korai években olyan pompás zenészek ültek a zenekari pultoknál, mint Joe Smith, Doc Cheathem, Claude Jones és Fats
Waller. Néhány évig a Detroit's Graystone Ballroom volt a stábhelyük, amely az ügynökként működő Jean Goldkette zászlóshajhja
volt, a bandára nagy hatással voltak az ott fellépő más zenekarok és hangszerelőik. 1931-ben Redman eltávozott, és magával vitte
a legjobb McKinneyzenészeket. Ez olyan csapás volt, amelyet a csapat már sohasem hevert ki. Jóllehet a későbbiek folyamán is
számos kiemelkedő jazzmuzsikus szerepelt az újabb formációkban, többek között a zeneigazgatóvá avanzsált Benny Carter, ám a
dicsőséges napoknak vége szakadt. Felvételeket sem készítettek, noha még néhány esztendeig fennmaradtak. McKinney a
negyvenes évek elejéig menedzselt egy bandát, de az már csak az árnyéka volt a korábbiaknak. Fennállásának négy csillagéve alatt
a Cotton Pickers új mintákat adott, amelyeket minden később működött big band a magáévá tett. Megjegyzendő még, hogy a
Cotton Pickers Lonnie Johnsonnal Chocolate Dandies néven készített felvételeket, és hogy volt két kisebb slágerlemezük, az “If I
Could Be With You" és a ,Baby, Won t You Please Come Home'. 1931-ben három sikeres év után financiális okokból elhagyták
Goldketteet, néhányan elmentek Redmannel, amikor az kiszállt a bandából, mások 1934-ben Benny Carterrel szövetkeztek,
amikor a beköszöntő swingkorszakban megkezdődött a nagy verseny a fehér zenekarokkal. Carter saját együttest alakított a
Cotton Pickers maradványaiból, McKinney élete végéig személyesen már csak alkalmilag aktivizálta magát a zenében. Egy vagy két
évvel 1969-es halála után néhány detroiti zenész megalakította a “The New McKinney's Cotton Pickers' együttest, Redman és
Carter eredeti hangszereléseit használták az amerikai és az európai fesztiválsikerekhez. Don Redman idővel a Fletcher Henderson
zenekarhoz került. Ez a dátum ismeretes a big band zene kezdeteként, és ezért nem szabad ezzel a korábbi bandával végzett
munkáját figyelmen kívül hagyni. Az élő, erőteljesen megszólaló Redman-hangszerelések azt sugallják, hogy a band a maga
korában az élen volt és helye van a big band jazz történetében.
Antológiák: The Band Don Redman Built (192830), The Complete McKinney's Cotton Pickers Vols 1/2, 314,5 (1928-31).

MACKNESS, VANESSA - A Hampshire grófságbeli Christchurch-ben született, Anglia. A Suffolk grófságbeli Ipswich-ben nőtt fel
és a hetvenes évek végén az ünnepelt londoni iskolában, a Camberwell School of Artban festészetet tanult. Később Maggie
Nicolsszal közösen béreltek műtermet, találkozott Phil Mintonnal (aki ekkor Mike Westbrookkal énekelt, és a szabadon improvizált
énekkel is kísérletezett), ő mondta Macknessnek, hogy használja a hangját. Mackness Mintonhoz járt órákra, amelyek egy részét
hidak alatt tartották, hogy jobb legyen a visszhang. Később Bethlen Julianna magyar mezzoszoprán énekesnőhöz és a francia
komponista/énekes Gilles Petit-höz járt órákra. Jelentős befolyással volt rá az indiai klasszikus zene is, Imrat Khan által, és
Pandit Ravi Shankar tanításai által. A londoni free improvizációs színpad örömmel fogadta széles skálájú énekpalettáját és
szenzitivitását. 1990-ben és 1991-ben a Company Weeken énekelt, és szerepelt a “Music In Our Time' című, a BBC Radio 3 adása
számára Derek Bailey által szervezett programban. A bőgős és komponista Barry Guyjal (1989-ben alakított), a zongorista Keith
Tippett-tel és a szaxofonos John Butcherrel alkotott duói megdöbbentően változatos és erőteljes zenét produkáltak. Mackness az
énekstílusok és a zene végtelen széles skálájára nyitottan reagáló előadó, aki nyíltan deklarálja, hogy “végtelenül elfogult a
sounddal szemben, annak minden kapcsolatában, beleértve a mindennapi hangokat is“, vokalizmusának sokoldalúsága nagy
figyelmet kapott. 1991-ben duettet hozott létre Alexander Balanescuval, az egyik legkiválóbb kortársi komolyzenei kvartett
vezetőjével.

McLAUGHLIN, JOHN -1942. január 4-én született az angliai Yorkshire-ben. Zenekedvelő családban nőtt fel, édesanyja hegedűs
volt, McLaughlin kilencéves korától tanult zongorázni. Amikor gitározni kezdett, akkor sok más kortársához hasonlóan a blues
inspirálta. 14 esztendős korában érdeklődését kiterjesztette a flamenco zenére is - ez a technikás gitárosokat leginkább próbára
tevő zene -, majd később jazzt kezdett hallgatni. Londonba költözött, és első profi szerződései a hatvanas évek elejének blues
boomjához kapcsolódtak, Alexis Kornerrel, Georgie Fame-mel és Graham Bonddal játszott. Amint a hatvanas évek előrehaladtak,
McLaughlin a mind absztraktabb formák iránt kezdett érdeklődni, John Surmannel és Dave Hollanddel koncertezett és
felvételeket készített. Egy ideig Németországban Gunter Hampellel free jazzt játszott. Az 1969-ben John Surmannel és a dobos
Tony Oxleyvel felvett Extrapolation című lemeze a brit zene mérföldköve. McLaughlin tiszta, borotvaéles előadásmódja lenyűgözte a
közönséget, amely a gitár megszállottja volt. A Beatles és a Rolling Stones rockzenéje valamifajta hozzájárulásnak tűnt az ameri-
kaiak rhythm & blues zenéjéhez, úgyhogy amikor Tony Williams - a dobos, aki Eric Dolphy Out To Lunch-án játszott - megalakította
saját zenekarát, a Lifetime-ot, a lehető legnagyobb természetességgel hívta meg a fiatal angol gitárost a fedélzetre. McLaughlin
1969-ben New Yorkba repült, ám a következő évben elhagyta a bandát. My Goals Beyond című 1970-es lemezén Charlie Haden
bőgője és Airto Moreira ütőhangszerei támogatták gitárját. Ezenközben az új irányoknak megfelelően Miles Davis szerződtette
McLaughlint az In A Silent Way című lemezére, hogy a rock-alaplüktetésű, lazább ritmikai integrációban (nem abban az irányban,
ahogy Eric Dolphy és Ornette Coleman tették) zenéljen. Mégis, McLaughlin játéka a hasonló Bitches Brew-n (1970) volt az, ami tűzbe
hozta a jazzvilágot: a jazz-szabadság és a rock-izgalom ideális vegyülékének tűnt. Majd' mindenki azért volt oda, hogy valamilyen
fúziós dolgot produkáljon, és McLaughlin sem volt kivétel. A Mahavishnu Orchestra újabb határokat tört át a jazzben, hetyke
virtuozitás és többarcú komplexitás jellemzi. Billy Cobham kolosszális dobjai McLaughlint, a hegedűs Jerry Goodmant és a
billentyűs Jan Harcmert egy explozív, már-már a káosszal határos kreativitás irányába kormányozták. A rock-szupersztárok
alkotóereje megtalálta a maga párját a jazzben. McLaughlin külön rendelésre készült, két fogólapos elektromos gitárját fitogtatta.
Ekkoriban vált korábbi teozófiai érdeklődéséből a keleti miszticizmus komoly hívévé: McLaughlin ekkor nyilvánította ki hűségét
Sri Chinmoy guruhoz és kezdett fehér ruhákat hordani. Amikor Cobham és Hammer elhagyták, hogy megalakítsák saját
bandáikat, akkor McLaughlin egy második Mahavishnu Orchestrát alakított, amelyben az egykori Frank Zappa hegedűs,
Jean-Luc Ponty és a dobos Michael Walden szerepeltek. Ez a csapat sohasem érte el az első Orchestra mindenekfeletti glóriáját, az
összetétel koherenciája is kívánnivalót hagyott maga után. A hetvenes évek közepén McLaughlin lemondott az elektromosságról,
és L. Shankar indiai hegedűsse) és Zakir Hussain tabla-játékossal megalakította a Shakti együttest McLaughlin ekkoriban
megemelte újonnan gyártatott gitárjának bundjait, ezzel megközelítőleg szitárszerű, dongó soundot adott neki. 1978-ban
McLaughlin a One Truth Banddel újra behatolt a elektromosság területére, árn az üres jazzrock túl ósdi volt és a band nem sokáig
létezett. 1978-ban Larry Coryell-lel és Paco De Luciával szövetkezett, és egy virtuóz gitártriót hoztak létre. A gitárkezelés elképesztő
volt, ám a kritikusok megjegyezték, hogy inkább száraz precizitás van az akusztikus játékban: McLaughlinnak úgy látszik
szüksége van az elektromosságra és annak ereje valódi szikra a számára. Két szólóalbum után (Belo Horizonte, Music Spoken Here)
1984-ben Miles Davis You're Under Arrest című lemezén játszott. 1985 novemberében egy gitárversenyt adott elő, amelyet Mike
Gibbs az ő számára és a Los Angeles Philharmonic számára írt. Ugyanebben az évben újra összejöttek Billy Cobhammel és
megalakították a hegedű nélküli Mahavishnut, amelyen Bill Evans szaxofonos volt az alternatív szólista. 1986-ban csatlakozott
hozzájuk Jim Beard billentyűs is. Két évvel később McLaughlin az indiai klasszikus zenében nagy gyakorlatot szerzett indiai
ütőhangszeressel, Trilok Gurtuval turnézott, újra akusztikus gitáron játszott. Az 1989-es, a londoni Royal Festival Hallban adott
triókoncertjét (Gurtuval) később lemezen is kiadták. McLaughlin 1990-ben hazatért NagyBritanniába és a Glasgow Jazz

172
Festiválon a Scottish National Orchestrával bemutatták Mediterranean Concerto-ját. McLaughlin egyedülálló, csodálatos gitáros.
Albumok: When Fortune Smiles (1967), Extrapolation (1969), Devotion (1969), My Goal's Beyond (1970), Shakti With John McLaughlin
(1975), A Handful Of Beauty (1976), a Shaktival: Natural Elements (1977), Johnny McLaughlin, Electric Guitarist (1978), Al Di Meolával,
Paco De Luciával: Friday Night In San Francisco (1978), Belo Horizonte (kb. nyolcvanas évek), Music Spoken Here (kb. nyolcvanas évek)
Mahavishnu (1984), Adventures In Radioland (nyolcvanas évek közepe), Live At The Royal Festival Hal! (1990).

McLEAN, JACKIE -1932. május 17-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Zenészcsaládban nőtt
fel, édesapja a Tiny Bradshaw zenekarban gitározott, a család barátfai között volt Bud Powell. Éppen Powell volt az, aki az
altszaxofonos McLeant Miles Davis figyelmébe ajánlotta, akivel 1951-ben játszott, miután korábban már szerepelt Sonny Ro-
linsszal. McLean az ötvenes években számos vezető jazzmuzsikussal koncertezett, lemezfelvételeket készített, többek között
Charles Mingus és Art Blakey társaságában. Saját együtteseit is vezette, nemzetközi turnékat bonyolított le, a hetvenes évek
elejétől aktív zenetanár is lett. A hetvenes évek végén a “Dr Jekkyll And Mr Funk" című nótájával, a diszkók kedvencével,
váratlanul felugrott a brit poplistákra és az 53. helyig jutott. McLeanre nagy hatással volt Charlie Parker és Ornette Coleman,
erőteljes, mélyen személyes stílusa a modern jazz számos iskolája iránti érdeklődését tükrözi. Fia, Rene, szintén jazzszaxofonos.
Albumok: The Jackie McLean Quintet (1955), Lights Out (1956), Jackie McLean 4, 5 & 6 (1956), Jackie's Pal (1956), McLean's Scene
(1956), Jackie McLean & Co (1957), Alto Madness (1957), Makin' The Changes/A Long Drink Of The Blues/Strange Blues (1957), New Soil
(1959), Swing, Swans, Swingin' (1959), Jackie's Bag (1959), Capuchin Swing (1960), Bluesnik (1961), A Fickle Sonance (1961), Let Freedom
Ring (1962), Tippín' The Scales (1962), Hipnosis (196-67), Vertigo (1963), One Step Beyond (1963), Destination Out (1963), It's Time
(1964), Action (1964), Right Now! (1965), Consequence (1965), Jacknife (1965-66), Dr Jackie (1966), másokkal együtt: Charlie Parker
Memorial (1967), New And Old Gospel (1967), 'Bout Soul (1967), Demon's Dance (1967), Live At Montmartre (1972), Ode To Super (1973),
A Ghetto Lullaby (1973), Dexter Gordonnal: The Meeting/The Source (1973), New York Calling (1974), Antiquity (kb. 1974), New Wine, Old
Bottles (1978), Monuments (1979), másokkal együtt: One Night With Blue Note (1985), Mal Waldronnal: Left Alone '86 (1986).

McPARTLAND, JIMMY -1907. március 15-én született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok, 1991. március
13-án hunyt el. McPartland a chicagói Austin High Schoolban végzett tanulmányai idején kezdett kornettozni és az Austin High
School Gang egyik alapítója tagja lett (nem mindegyikük volt az iskola növendéke), szintén alapító volt a Blue Friars-ban is. 17
esztendős korában Bix Beiderbecke helyére került a Wolverinesben, majd két év múlva az Art Kassell's Castles In The Air band
tagja lett. 1927-ben két esztendőre csatlakozott Ben Pollackhoz, majd szabadúszóként számos zenekarban szerepelt, kis és nagy
formációkban, egészen a második világháborúig. Aktív szolgálatban volt, amikor feleségül vette Marian Turner brit zongoristát (l.
Marian McPartland). A háború után visszatért a kis, dixielandorientációjú zenekarokhoz, sok országban turnézott, egészen a
nyolcvanas évekig szórakoztatta közönségét olyan jeles alkalmakkor, mint a Nice Jazz Festival. Tüzes, túláradó játékos, ám tudott
olyan szomorkásan, elmélázóan is játszani, mint korai és legjelentősebb példaképe, Bix Beiderbecke.
Albumok: Shades Of Bix (1953), Jimmy McPartland's Dixieland (1957), Meet Me In Chicago (1959), Marian McPartlanddel: The
McPartlands Live At The Monticello (1972). Antológiák: The Wolverines Orchestra (1924-25).

McPARTLAND, MARIAN - Marian Margaret Turner néven 1920. március 20-án született a Berkshire-i grófságbeli Windsorban,
Anglia. A második világháborút megelőzően Billy Mayer négyzongorás együttesének tagjaként brit music-hallokban játszott. Az
ENSA, a brit csapatok szórakoztatását szolgáló szervezet tagjaként találkozott Jimmy McPartlanddel, akihez férjhez ment. A
háború után férjével együtt az Egyesült Államokba ment, és gyorsan hírnevet szerzett a saját jogán is. A negyvenes évek végén,
majd a következő évtizedben zökkenőmentesen dolgozott, általában egy triót vezetett, többnyire hosszú ideig játszott azonos
helyeken, például nyolc esztendeig a Hickory House-ban. A hatvanas és a hetvenes években kiterjesztete tanítási érdeklődését,
megalapította saját lemezcégét, a Halcyon Recordsot, intenzíven dolgozott a klubokban és fesztiválokon, egyúttal párhuzamos
karriert is kezdett mint jazzíró és rádiós. Nagyon tehetséges zongorista, ritmikailag majdnem tökéletes, csaknem végtelen
improvizálási készséggel rendelkezik, hosszan futó rádióműsora, a Piano jazz segített neki abban, hogy ő Amerika egyik
legismertebb jazzművésze. Bár elvált férjétől, Jimmytől, az utolsó években gyakran fellépett vele alkalmi koncerteken. A világ
számos jazzfesztiváljának kedvelt figurája. McPartland sikeresen dolgozott duóban Joe Venutival és a rokon lélek zongoristával,
Teddy Wílsonnal és George Shearinggel. Számos tevékenységi területe mellett sikerrel lépett át a klasszikus zene területére is;
olyan műveket adott elő, mint Grieg Zongoraversenye, vagy George Gershwin ,,Rhapsody In Blue"-ja, vagy a Robert Fernon által
zongorára és szimfonikus zenekarra hangszerelt populáris dalok sorozata. McPartland szülőhazájában viszonylag kevessé ismert,
jóllehet a jazz kiemelkedő nagy zongoristáinak egyike. 1987-ben All I n Good Time címmel egy sorozat cikkét adta ki könyv
formájában.
Albumok: Jazz At Storyville (1951), Moods Vol. 2 (1952), The Magnificent Marian McPartland At The Piano (1952), csak a lemez egyik
oldalán: Great Britons (1952), Lullaby Of Birdland (1953), Jazz At The Hickory House I (1953), Jazz At The Hickory House 11 (1954), The
Marian McPartland Trio I (1955), The Marian McPartland Trio II (1956), With You In My Mind (1957), At The London House (1958), The Music
Of Leonard Bernstein (1969), The Marian McPartland Quintet (1963), Marian McPartland And Her Orchestra/Marian McPartland January 6th
& 8th 1964 (1964), The Marian McPartland Trio III (1968), Interplay (kb. 1969), Ambiance (1970), A Delicate Balance (kb.1971-72), With
Teddy Wilson Elegant Piano (1972), With Jimmy McPartland The Partlands Live At The Monticello (1972), Marian McPartland Plays The Music
Of Alec Wilder (1973), Marian Rembers Teddi (1973), Swingin' (1973), Solo Concert At Haverford (1974), cask az egyik oldalon: Concert In
Argentina (1974), Joe Venuti & Marian McPartland (1974), Send In The Clowns (1976), Wanted! (1977), Make Magnificent Music (1977),
Now's The Time (1977), From This Moment On (1978), Portrait Of Marian McPartland (1979), At The Festival (1979), Live At The Carlyle
(1979), Alone Together (1981), Personal Choice (1982), Willow Creek And Other Ballads (1985), Marian McPartland Plays The Music Of Billy
Strayhorn (1987), Marian McPartland Plays The Benny Carter Songbook (1990), Live A t Maybeck Recital Hall (1991).
További információ: Marian McPartland: All In Good Time.

McPHEE, JOE -1939. január 3-án született a floridai Miamiben, Egyesült Államok. McPhee az iskolai zenekarban trombitált,
majd németországi katonai szolgálata alatt zeneelméletet és összhangzattant tanult. Első felvételét 1967-ben Clifford Thorntonnal
készítette. A hatvanas évek végén a Matt Jordan Orchestrával játszott, szaxofonozni kezdett és a free jazz iránt kezdett érdeklődni.
A Vassar College tanáraként (196971) “The Revolution In Sound" címmel tartott egy kurzust. McPhee kiterjesztette a szaxofon
hangterjedelmét, új effektusokat vezetett be a játékába, a cirkuláló levegő felhasználásával terjesztette ki frazírozását. Első
szaxofonos felvételét Shaley Jaka énekes/harmonikással készítette 1972-ben, majd hamarosan New Yorkba költözött, hogy Don
Cherryvel, Clifford Thorntonnal és a Jazz Composers Orchestrával dolgozzon. A hetvenes évek közepén Európában többek között
Steve Lacyval dolgozott.
Albumok: Black Magic Man (1970), Graphics 3/4 (1977), Topology (1981).

173
McPHERSON, CHARLES -1939. július 24-én született a Missouri állambeli Joplinban, Egyesült Államok. Bár McPhersont
gyakran Charlie Parker utánzójának tartják, ő sokkal több, mint szimpla felújító. Bár stílusa, a bebop mostanában divatjamúlt, ő
azok egyike, akik ezen nőttek fel, és aki tízzel, meggyőződéssel, hittel játssza. Kilencéves korában családja Detroitba költözött, itt
volt középiskolás, néhány évvel később itt kezdett trombitálni és szárnykürtön játszani. Korai tinédzser korában tért át az
altszaxofonra (jóllehet eredetileg tenorozni akart), ám választását csak keményen alátámasztotta, amikor meghallotta Charlie
Parker játékát. Detroitban Barry Harrisnél tanult, majd a hatvanas évek elején New Yorkba költözése után a Greenwich Vil-
lage-ben Lonnie Hillyer-vel játszott. Detroiti szaxofonos barátja, Yusef Lateef ajánlotta Charles Mingusnak akkor, amikor az Eric
Dolphy helyére keresett valakit, és így McPherson első szerződései egyikét Mingustól kapta, és mint az egyik legvállalkozóbb
szellemű bopalapú zenekar tagja, sok kritikai elismerést kapott. McPhersont a nyolcvanas évek végéig szinte teljesen elfeledték,
amikor is sikerrel tért vissza a rivaldafénybe, miután rendkívül sikeres európai turnékat bonyolított le. Részben McPherson ját-
szotta Clint Eastwood Parker életrajzi filmjének, a Birdnek soundtrack anyagát.
Albumok: Be-Bop Revisited (1964), Con Alma (1965), The Quintet Live! (1966), From This Moment On (1968), Horizons (1968),
McPherson's Mood (1969), Beautiful (1975), Live In Tokyo (1976), New Horizons (1977), Free Bop! (1978), The Prophet (1983).

McRAE, CARMEN -1922. április 8-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. McRae Amerika egyik
legjobb jazzénekesnője, aki emellett tehetséges zongorista és dalszerző is. Karrierje kezdetén olyan zenekarvezetőkkel dolgozott,
mint Benny Carter, Mercer Ellington, Charlie Barnet és Count Basie (néha Carmen Clarke néven szerepelt, emlékeztetvén rövid
életű házasságára Kenny Clarke dobossal). Bár a New York-i jazzklubélet ismert alakja volt, aki az ötvenes évek elején a Minton's
Playhouseban a szünetekben zongorázott, elismertsége nem terjedt túl a jazzközösségen. A hatvanas és a hetvenes években
nemzetközi turnékat bonyolított le, lemezfelvételeket készítet - többnyire kisegyüttessel - egy alkalommal azonban csatlakozott a
Clarke-Boland Big Bandhez is. A nyolcvanas években ő volt az egyetlen olyan neves jazzénekes, aki nem engedett a kommersz
nyomásnak. Korai dalai egyikét, a “Dream Of Life"-ot mindössze 16 esztendős korában írta, és ezt 1939-ben Billie Holiday
rögzítette lemezre. Jóllehet McRae nagyon is ura önmagának, néha jól látszik, hogy mennyire hatott rá Billie Holiday, amikor a
lírát keserédes közvetlenséggel tolmácsolja. Figyelemre méltó ritmikai könnyedséggel énekel, ügyes frázisfordulatai jól segítenek
abban, hogy eltitkolja viszonylag korlátozott hangterjedelmét, ugyanakkor balladastílusa hatalmas emocionális mélységekről
tanúskodik. Repertoárján a Great American Songbook számos népszerű darabja szerepel, ám jazzháttere biztosítja, hogy csak a
lehető legritkábban térjen ki ebből a kifejezési módból. Előadása relaxált és szerény, mesterségbeli tudásának és odaadásának
megfelelően helye biztos a jazzéneklés történetében.
Albumok: Carmen McRae I (1954), By Special Request (1955), Torchy (1955), Blue Moon (1956), After Glow (1957), Carmen For Cool
Ones (1957), Mad About The Man (1957), Sammy Davis Jnr.ral: Boy Meets Girl (1957), Book Of Ballads (1958), Birds Of A Feather (1958),
Carmen McRae II (1958), When You're Away (1958), Something To Swing About (1959), Carmen McRae Sings Lover Man And Other Billie
Holiday Classics (1961), Carmen McRae Live At The Flamingo Club, London (1961), Carmen McRae III (1962), In Person (1963), Carmen
McRae Live At Sugar Hill (kb. 1963), Carmen McRae IV (1964), Carmen McRae V (1964), Carmen McRae VI (1964), Carmen McRae VII
(1964), Woman Talk: Carmen McRae Live At The Village Gate (1965), Carmen McRae VIII (1965), Live And Doin' It (kb. 1965-66), Carmen
McRae IX (1967), Portrait Of Carmen (1967), Carmen McRae X (1968), Kenny Clarke-kal, Francy Bolanddel: November Girl (1970), Just
A Little Lovin' (1970), The Great Ameri-can Songbook (1971), As Time Goes By (1973), It Takes A Whole Lot Of Human Feeling/Velvet Soul
(1973), Carmen McRae And Zoot Sims (1973), I Am Music (1975), Carmen McRae At The Great Ameri-ean Music Hall (1976), Live At The Roxy
(1976), Ronnie Scott Presents Carmen McRae “Live" (1977), For Carmen McRae (1977), I'm Homing Come Again (1978), Two For The Road
(1980), Recorded Live At Bubba's (1981), Heat Wave (1982), You're Lookin' At Me (A Collection Of Nat “King" Cole Songs) (1983), Any Old
Time (1986), Fine And Mellow : Live At Birdland West (1987).

McSHANN, JAY “HOOTIE" -1909. január 12én született az oklahomai Muskogee-ben, Egyesült Államok. Néhány délnyugati és
középnyugati territory zenekarban való játék után a zongorista McShann a harmincas évek közepén Kansas Cityben telepedett le,
és ugyanannak a Buster Smithnek a bandájában játszott, amelyikben 1937-ben Charlie Parker is zenélt. A következő esztendőben
Jay McShann saját együttest alakított, amelyben Gene Ramey, Gus Johnson és Charlie Parker is szerepeltek. 1941-ben, amikor
Harlan Leonard elhagyta Kansas Cityt, a Jay McShann band lett a város elsőszámú bandája, mivel Count Basie már egy ideje
továbblépett innen. A zenekar legnépszerűbb tagja az énekes Walter Brown volt, aki számos slágerfelvételt készített, és maga
McShann is a jobb blueskiáltozók (shouters) közé tartozott. Visszatekintve szinte biztos, hogy az 1941-es zenekar volt a leg-
izgalmasabb McShann vezette banda, amelynek szaxofonszekciójában ott ült a felnövő forradalmi tehetség, Charlie Parker.
Valamennyi McShann-zenekarban megvolt a Kansas Citybeli zenekarok azon erénye, hogy ruganyosan, könnyedén swingelő,
bluesalapú, szívdobogtató jazzt játszottak. McShann 1944-ben beléptette zenekarát a hadseregbe, majd 1945-ben a nyugati
parton újraformálta a csapatot. Akkor is jó szeme volt (vagy inkább füle) , amikor Jimmy Witherspoont szerződtette énekesnek. Az
ötvenes és a hatvanas években McShann igen aktív volt, néha kisegyüttest vezetett, néha szólóban dolgozott, ám a jazzvilág
meglehetősen közönyös volt. A hetvenes években a nemzetközi fesztiválkörök népszerű figurája lett, tűzzel és lendülettel
zongorázta és énekelte a bluest. Hanglemezkarrierje újra életteli lett, és a hetvenes, meg a nyolcvanas években pompás felvételek
sorát készítette, amelyek közül sok a blues autentikus tradícióját vitte tovább.
Albumok: McShann's Piano (1966), Confessin' The Blues (1969), Live In France (1969), Roll 'Em (1969-77), Jumpin' The Blues (1970),
The Man From Muskogee (1972), Going To Kansas City (1972), Kansas City Memories (1973), Vine Street Boogie (1974), Kansas City Joys
(1976), Crazy Legs And Friday Strut (1976), Live At Istres (1977), Kansas City On My Mind (1977), After Hours (1977), The Last Of The Blue
Devils (1977), Blues And Boogie (1978), Kansas City Hustle (1978), A Tribute To Fats Waller (1978), The Big Apple Bash (1978), Tuxedo
Junction (1980), Al Casey-vel: Best Of Friends (1982), Swingmatísm (1982), Just A Lucky So And So (1983), At The Cafe Des Copains
(1983-89), Magical Jazz (1984), Airmail Special (1985). Antológiák: Hootie's KC Blues (1941-42), The Band That Jumps The Blues
(1947-49).

McVEA, JACK -1914. november 5-én született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. McVea kezdetben bendzsózott,
már tinédzserévei előtt édesapja bandájában zenélt. A húszas évek végén kezdett nádfúvós hangszereken játszani, különösen a
tenorszaxofonra koncentrált. A harmincas évek elején érettségije után profi lett és számos zenekarral dolgozott, többek között
Charlie Echols vezetésével. 1936-ban Eddie Barefielddel muzsikált, egy rövid ideig saját csapatát vezette, majd 1940-ben
csatlakozott Lionel Hamptonhoz. Hamptonnal többnyire baritonszaxofonozott. Rövid ideig Snub Mosleyhoz társult, majd az új
jazzirányzatok iránt kezdett érdeklődni és Dizzy Gillespie-vel meg Charlie Parkerrel játszott. McVea szerepelt egy korai jazz At The
Philharmonic koncerten is. A bop iránti érdeklődése ellenére McVea értékelte a kurrens populáris ízeket is, és rhythm & blues

174
kislemeze, az “Open The Door, Richard" 1946ban masszív siker lett, amely a nemzetközi érdeklődés előterébe állította. A következő
néhány évben jobbadán egy kis rhythm & blues banddel játszott, klubokban, hotelekben, kaszinókban és koncerteken szerepelt az
Egyesült Államok legkülönbözőbb részein. Az ötvenes évek végén többek között Benny Carter zenekarában játszott. A hatvanas
évek közepén egy trióval szerepelt Disneylandben, amely szerződése egészen a nyolcvanas évekig tartott.
Album: Nothin' But Jazz (1962). Antológia: Open The Dorr, Richard (1940-es évek).

MAGUIRE, ALEX -1959. január 6-án született a Surrey grófságbeli Croydonban, Anglia. Magisire nyolcesztendős korában kapta
az első zongoraleckéit, ám emlékezete szerint már korábban is improvizált a zongorán. Az University of Londonon tanult zenét, BA
fokozatot szerzett, emellett magánórákat vett Wanda Jeziorskától, Andrew Balltól és Howard Rileytől. Inspirációs forrásként a free
improvizációs színpad számos respektált figuráját nevezi meg, olyanokat mint Tony Oxley, Evan Parker és olyan jazzmuzsiku-
sokat, mint Cecil Taylor és Eric Dolphy. Mint mondja, őt “az írásbeliség előtti zene érdekli, bármi, ami eredeti, nem pedig utánzott
(függetlenül a műfajtól)". Olyan klasszikus komponistáktól is tanult, mint John Cage és Michael Finnissy, technikáinak és külső
formáinak száma igényeinek megfelelően az avatgarde klasszikus zongorázástól a jazzig, a kwelától a rhythm & blues-ig terjed. A
kiséraként való kedveltsége személyi varázsának és humorának köszönhető. Steve Noble dobossal játszanak duóban, többek
között felléptek az 1989-es Company Weeken. A Tony Oxley's Celebration Orchestra tagja és szerepel Sean Bergin MOB
együtteseivel. 1989-ben saját kilenctagú, Cat O'Nine Tails nevű együttesével turnézott, amelyben többek között a dobos Louis
Moholo és a szaxofonos Alan Wilkinson szerepelt.
Albumok: Steve Noble-lal: Live At Oscars (1987), a Cat O'Nine Tailsszal: Hoki Poki (1990), Luc Houtcomppal, Willie Kellersszel:
HKM (1990).

MANGELSDORFF, ALBERT -1928. szeptember 5-én született a németországi Frankfurt am Mainban. A zenészcsaládban
született Albert és bátyja, a szaxofonos Emil a Frankfurt Hot Club titkos összejövetelein ismerkedett meg a jazzzel, mivel a jazzt a
nácik tiltották. Albert Mangelsdorff egyike lett a legjelentősebb és legjellegzetesebb európai jazzjátékosoknak. Kezdetben hegedült
és tánczenekarban gitározott, majd húszesztendős korában tért át a pozanra, amelynek lehetőségeit a multiphon pozanstílus
használatával (amikor egyidejűleg több hangot játszik) jelentősen kitágította, beledünnyögd és dörmögd technikája a fém által
adott hangokat a vokálsound által megnyújtja. 1954-ben Németországban nyert díjakat, 1958-ban az Egyesült Államokban mint
a The International Youth Band tagja. 1962-ben John Lewisszal készített felvételeket, két évvel később saját együttesével Ázsiában
turnézott és ez idő tájt kezdett a free jazz iránt érdeklődni. Készített egy albumot Ravi Shankarral is. A hatvanas évek végén a
Globe Unity Orchestra tagja lett. 1975-ben csatlakozott a United Jazz And Rock Ensemble-hez. Mangelsdorff 1976-tól 1982-ig
Michel Porfallal dolgozott, 1981-ben J. F. Jenny-Clarkkal megalakította a French/German Jazz Ensemble-t. A hetvenes évek
közepén John Surman The Triójának kibővítésével létrehozta a MUMPS együttest. 1986-ban Surmannel, Elvin Jonesszel és Dave
Hollanddal európai turnén vett részt.
Válogatott albumok: John Lewisszal: Animal Dance (1962), Tension (1963), Lee Konitzcal, Zoller Attilával: Zo-Ko-Ma (1967), And His
Friends (1967), Wild Goose (1969), Never Let I t End (1970), Live In Tokyo (1971), Spontaneous (1971), Birds Of Underground (1972),
Trombirds (1973), The Wide Point (1975), Solo Now (1976), Tromboneliness (1976), Alphonse Mouzonnal, Jaco Pastorfoszszal: Trilogue -
Live (1976), a MUMPS-szal: A Matter Of Taste (1977), A Jazz Tune I Hope (1978), Albert Live In Montreux (1980), Triple Entente (1983),
Wolfgang Daunerrel: Two Is Company (1983), Peter Brötzmannal, Günter Sommerrel: Pica Pica (1983), Hot Hut (1985), Konitzcal: The
Duo (1988, felvétel: 1983).

MANGIONE, CHUCK - Charles Frank Mangione néven 1940. november 29-én született a New York állambeli Rochesterben,
Egyesült Államok. Gyermekként kezdett trombitálni, az Eastman School of Musicban kapta szabályszerű zeneóráit. Sokat tanult
a vendégszereplő sztárok kiséréséből, majd 1960-ban New Yorkba ment, ahol testvérével, Gap Mangione zongoristával alakítottak
közös együttest. A hard bopot játszó banda, a jazz Brothers öt esztendeig működött. Mangione 1965-ben Woody Herman és
Maynard Ferguson zenekarának trombitaszekciójában játszott, majd csatlakozott Art Blakeyhez, akivel egészen 1967-ig zenélt.
Blakey elhagyása után Mangione régi iskolájában tanított és újra megalakította kisegyüttesét. Albumokat kezdett gyártani,
amelyek meglehetősen nagy sikert arattak. Ekkoriban kezdte másodhangszerként használni a szárnykürtöt, majd alkalmilag
egészen elhagyta a trombitát, mert a melegebb, selymesebb hangzású hangszert favorizálta. A hetvenes és nyolcvanas években
kamatoztatta sikeres felvételeit, sok koncerten szerepelt, és mind több lemezt készített a nagyközönség számára. Mangione
nagyrészt annak köszönheti népszerűségét és sikereit, hogy melodikus és nem agyonzsúfolt zenét játszik, amiben néha latin
befolyás is tapasztalható. Jóllehet a keményvonalas jazzisták nem kedvelik ezt az attitűdjét, ám zenéje így sokakhoz eljut, akik
egyébként nem hallgatnának jazzt. Kompozíciót nagy nevű jazzmuzsikusok tűzték műsorukra, annyira különböző egyéniségek,
mint Percy Faith és Cannonball Adderley. Valószínű a “Land Of Make Believe" a legismertebb szerzeménye, amelyből számos
felvétel született. Mangione írta a The Children Of Sanchez című film zenéjét is (1978).
Válogatott albumok: The Jazz Brothers (1960), Hey Baby! (1961), Spring Fever (1961), Art Blakeyvel: Buttercorn Lady (1966), Land Of
Make Believe (1972), Bellavia (1975), Feels So Good (1977), The Children Of Sanchez (1978), Love Notes (1982), Disguise (1984), Eyes Of
The Veiled Temptress (ismeretlen felvételi időpont).

MANNE, SHELLY - Sheldon Manne néven 1920. június 11-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok.
Manne kezdetben szaxofonozott, majd átváltott a dobokra, számos tánczenekarral és swingbanddel dolgozott a harmincas évek
végén, a negyvenes évek elején, többek között Joe Marsala big bandjével. New York-i kisegyüttesekben is aktív volt, Coleman
Hawkinst kísérte és néhányat a feljövőben levő bebop művészek közül. 1946-ban figyeltek fel rá, amikor csatlakozott Stan Kenton
zenekarához. 1952-ig maradt Kentonnal, amely idő alatt természetesen dolgozott másokkal is, többek között George Shearing,
Woody Herman és mások társaságában. Az ötvenes évek elejétől Los Angelesben élt, napi stúdiómunkákat vállalt és fokozatosan
a jazz westcoast iskolájának egyik legkiemelkedőbb zenészévé vált. 1951-ben Shorty Rogersszel készített felvételeket és a Howard
Rumsey's Lighthouse Cafe at Hermosa Beach házi zenekarának tagja lett. A következő néhány esztendőben pompás
lemezfelvételeken vett részt, pontosabban a Contemporary Recordsnál Teddy Edwards, Jimmy Giuffre, Art Pepper, Lennie
Niehaus, Bud Shank, Bob Cooper, Maynard Ferguson, Hampton Hawes és más west coast zenészek partnere volt. A legsikeresebb
felvételeket Rogersszel készítette 1951ben és 1955-56-ban, azután felvett egy sorozatot Russ Freemannel és Chet Bakerrel,
valamint a My Fair Lady című Broadway musical számait Leroy Vinnegarral és André Previnnel, amely a jazz történetében a legelső
olyan album volt, amely ugyanannak a musicalnek a számait tartalmazta csak, az album különösen sikeres volt. A trió egy másik
népszerű albumán Sonny Rollins volt a vendégsztár. Manne sok, egymástól igencsak elütő stílusú zenészegyéniséggel dolgozott a
felvételeken, ennek ellenére saját bandája csaknem állandó volt, amely végül is 1959 végén a San Franciscó-i Blackhawkba
szerződött. Az együttes tagjai a trombitás Joe Gordon, Richie Kamuca, Monty Budwig (aki Vinnegar helyét vette át alkalmilag),

175
valamint a Freemant felváltó Victor Feldman voltak Manne számára nagy megtiszteltetés volt, hogy Les Koenig, a Contemporary
főnöke San Franciscóba utazott, és felvételeket készített velük A eredmény négy album volt, amelyek a Contemporary katalógus
legsikeresebbjei közé tartoztak, és egészen kiemelkedő példái a nyugati part úgynevezett cool soundjának. Manne 1960-ban
megnyitotta saját nihgtclubját, a Shelly's Manne-Hole-t, amely a következő évtized közepéig működött. A hatvanas években Bill
Evansszel készített felvételeket és 1974-ben Bud Shank, Ray Brown és Laurindo Almeida társaságában a LA Four alapító tagja
volt. A hetvenes évek végén Manne a nemzetközi fesztiválvilág kedvelt figurája volt, a Benny Carter's Gentlemen of Savinggel részt
vett az 1980-as Aurex fesztiválon Japánban Manne játéka mélyen a dobolás swingelő hagyományaiban gyökeredzik, szenzitiv,
kutató játékos, aki ideális kísérő, és a második világháború utáni legjobb dobosok egyike.
Albumok: Shorty Rogersszel: Modern Sounds (1951), Rogersszel: Coll And Crazy (1953), The West Coast Sound (1953), The Three And
The Two (1954), Lennie Niehaus-zal: The Quintet (1954), The Shelly Manne-Russ Freeman Duo (1954), Rogersszel: The Swinging Mr Rogers
(1955), Concerto For Clarinet And Combo (1955), Rogersszel: Martians Come Back! (1955), Rogersszel: Big Band Expres/Blues Express
(1956), Swinging Sounds (1956), Quartet: Russ Freeman And Chet Baker (1956), Shelly Manne And His Friends (1956), More Swinging Sounds
(1956), My Fair Lady (1957), The Gambit (1957), Sonny Rollinsszal: Way Out West (1957), The Bells Are Ringing (1958), Shelly Manne And
His Men Play Peter Gunn (1959), Son Of Gun (1959), Shelly Manne And His Men At The Blackhawk Vols 1-4 (1959), The Proper Time (1960),
West Coast Jazz In England (1960), Shelly Manne And His Men At The Manne-Hole (1961), Checkmate (1961), Sounds Unheard Of (1962), Bill
Evansszel: Empathy (1962), My Son, The Jazz Drummer (1962), Shelly Manne And His Orchestra I (1964), Shelly Manne And His Orchestra II
(1965), ManneThat's Gershwin! (1965), Perk Up (1967), Shelly Manne And His Orchestra III (1967), Outside (1969), Alive In London (1970),
Mannekind (kb. 1972), Hot Coles (1975), The LA Four Scores! (1975), Rex - Shelly Manne Plays Richard Rodgers (1976), Essence (1977),
French Concert (1977), Jazz Crystallizations (1978), The Manne We Love (1978), Interpretations (1980), In Concert At Carmelo's/Double Piano
Jazz Quartet Vol. 1(1980), Double Piano Jazz Quartet Vol. 2 (1980), Benny Carterrel: The Gentlemen Of Swing (1980), Hollywood Jam
(1981), Fingering (1981), Remember (1984).

MANTLER, MICHAEL - 1943. augusztus 10én született Bécsben, Ausztria. Mantler 12 esztendős korában kezdett trombitálni és
14 évesen már tánczenekarokban játszott, szabvány, elő-regyártott hangszereléseket használtak, amelynek nem sok köze volt a
jazzhez. 1962-ben az Egyesült Államokba utazott, ahol több szabadságot talált. Miután meddő éveket töltött a bostoni Berklee
College of Musicban, 1964-ben New Yorkba költözött, és olyan zenészekkel került kapcsolatba, mint Paul Bley, Carla Bley (aki ké-
sőbb a felesége lett) és Cecil Taylor. 1965-66-ban a jazz Realities kvintettben Carla Bleyjel és Steve Lacyval Európában turnézott.
Egy kicsit később a Carla Bley's Sextettel és a Charlie Haden's Liberation Music Orchestrával turnézott és saját darabjaiból
készített lemezfelvételeket. Jóllehet rendkívüli kvalitású trombitás, energiáit inkább a szervezésre, a produceri munkára és a
komponálásra koncentrálja (gyakran használja Samuel Beckett, Harold Pinter és Edward Gorey szövegét a darabjaihoz). A Jazz
Composer's Guild és a Jazz Composers' Orchestra egyik társalapítója volt. Carla Bleyjel közösen két lemezmárkájuk is van: a Watt
labelen saját felvételeiket adják ki, míg a JCOA Recordsot mások felvételeinek támogatására tartják fenn.
Albumok: Jazz Composer's Orchestra (1978), No Answer (1974), Carla Bleyjel: 13 & 3/4 (1975), The Hapless Child (1976), Silence
(1977), Movies (1978), More Movies (1980), Something There (1982), Alien (1985), Live (1987), Some Have No Speech (1988).

MARMAROSA, DODO - Michael Marmarosa néven 1925. december 12-én született Pittsburghben, Pennsylvania, Egyesült
Államok. A szabvány zenei tanulmányok, valamint a helyi zenekarokkal való fellépések után Marmarosa a negyvenes évek elején
és közepén sikeresen zongorázott egy sor neves big bandben, többek között Gene Krupa, Tommy Dorsey és Artie Shaw vezetésével.
1946-ban Los Angelesbe költözött, ahol számos vezető jazzmuzsikussal, például Charlie Parkerrel, Lester Younggal és Barney
Kessellel koncertezett és lemezfelvételeket készített. Bebop-affinitása hamarosan az effajta zenélés kiemelkedő személyiségévé
tette, ám betegsége miatt 1948 táján vissza kellett vonulnia. Marmarosa 1961-ben tért vissza a zenei életbe, egyedül, illetve Gene
Ammonsszal készített lemezfelvételeket, majd ismét visszavonult.
Albumok: Dodos's Back/The Return Of Dodo Marmarosa (1961), The Chicago Sessions (196162), Gene Ammonsszal: Jug & Dodo
(1962). Antológiák: Kessellel és másokkal: Central Avenue Breakdown Vols 1 & 2 (1945-46), The Dial Masters (1946), Piano Man (kb.
1946), Charlie Parkerrel: The Legendary Dial Masters (1946-47), A “Live Dodo" (1947).

MARSALIS, BRANFORD - 1960. augusztus 26-án született a Louisíana állambeli Breaux Bridge-ben Édesapja Ellis Marsalis
bopzongorista, zeneszerző és tanár, nem csoda, hogy a három Marsalis fivér, Branford, Delfeayo és Wynton már gyermekkorában
zenével foglalkozott. Branford Marsalis első hangszere az altszaxofon volt, ezen játszott a Berklee College of Music-beli évei alatt is.
1981-ben az Art Blakey's Jazz Messengersben játszott, majd a következő esztendőben Wynton kisegyütteséhez igazolt. Ebben az
időszakában Marsalis hangszereket váltott, előbb a szopránszaxofont, majd a tenorszaxofont választotta. Lemezfelvételeken olyan
kiemelkedő sztárokkal játszott, mint Miles Davis és Dizzy Gillespie. Három évet töltött öccse együttesében, majd zenei
stíluskeverésbe kezdett. Korának sok más fiatal zenészéhez hasonlóan jazzrock bandákban, például Sting együttesében is
játszott. Megalakította saját kisegyüttesét is, amellyel turnézott és lemezfelvételeket készített. A nyolcvanas évek végére elismert
postbop jazz-szaxofonos lett, emellett a fúziós zene és a klasszikus zene köreiben is elismert helye lett (Romances For Saxophone). A
legtöbb jazzmuzsikushoz hasonlóan, Marsalis is más zenészek hatása alatt nőtt fel, példaképei John Coltrane, Ben Webster,
Wayne Shorter, Ornette Coleman és mindenekelőtt Sonny Rollins voltak. Ezek a hatások számos lemezfelvételén jó1 észrevehetők,
és stílusa kritikájához vezettek. Ezek a stílusbeli hatások valóban figyelmet érdemelnek, de nem integráns részei zenei arc-
képének. Marsalis zenészi fejlődése folyamatos, és mindig kontrasztként állítják virtuóz öccse, Wynton mellé. Hosszú ideig kevés
figyelmet fordítottak rá, Branford csak a kilencvenes évek elején mutatkozott be invenciózus szólistaként, aki jelentős melegséggel
játszik. Legjobb munkáiban sok az erőteljes emocionális töltés.
Albumok: Wynton Marsalis (1981), Scenes In The City (1983), Dizzy Gillespie-vel: New Faces (1984), Wynton Marsalisszal: Black Codes
(From The Underground) (1985), Stinggel: Bring Ön The Night (kb.1986), Royal Ga: '_ a Blues (1986), Random Abstract (1987), Renaissance
(1987), Trio Jeepy (1988), Crazy People Music (1990).

MARSALIS, WYNTON - 1961. október 18-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok. Hatesztendős
korában kezdett trombitálni, tanára édesapja, Ellis Marsalis zongorista, komponista és zenetanár volt. Testvérei, Delfeayo és
Branford Marsalis szintén zenészek. Már tinédzserévei előtt szabvány zeneoktatásban volt része, ezzel párhuzamosan kezdett a
jazz iránt is érdeklődni. Játszott a Danny Barker vezette New Orleans-i menetzenekarban, és a New Orleans Philharmonic Or-
chestrával trombitaversenyeket játszott. Marsalis később két nagy hírű amerikai zenei intézményben, a tanglewoodi Berkshire
Music Centerben és a New York City-i Juilliard School Of Musicban folytatta zenei tanulmányait. Már 19 esztendősen virtuóz
trombitás volt, a jazzmuzsikára, a történelemre, a kultúrára éhes, telhetetlen diák, aki egyértelműen nagy dolgokra volt hivatott.

176
Amikor csatlakozott az Art Blakey's Jazz Messengershez, akkor minden valószínűség szerint a lehető legjobb, a végső csiszolóst
végző iskolára akadt, amely éppen post bop zenészek számára volt igen hasznos. A következő két esztendőben tovább fejlődött
zenei tudása, turnézott és lemezfelvételeket készített Blakeyvel és más vezető jazzmuzsikusokkal, mint Herbie Hancock és Ron
Carter. Saját neve alatt is készített lemezfelvételeket, sikere is volt, folyamatosan működő bandát is alapított. Ez utóbbihoz
csatlakozott bátyja, Branford. 1983-ban újra dolgozott Hancockkal. A következő évben Londonban Raymond Lepparddal és a
National Philharmonic Orchestrával készített felvételeket Haydn, Hummel és Leopold Mozart versenyműveiből, mindezek mind a
jazz, mind a klasszikus zene területén soha nem látott mennyiségű Grammy-díjat eredményeztek. Ezt követően Japánban és
Európában turnézott, számos fesztiválon vett részt, televízióadásokban szerepelt, lemezfelvételeket készített. 1991-ben,
mindössze 30 évesen a nemzetközi zenei élet egyik legismertebb alakja volt. Klasszikus zenei tevékenységét illetően a hódolat
hangján beszélnek róla. Ami jazzmunkásságát illeti, nagyszerű technikai tudása a legtöbb zenész fölé helyezi. Egészen különleges
virtuozitása ellenére zenéjének emocionális tartalma gyakran. csak könnyed utalás a jazzben rejlő lehetőségekre. Összevetve a
nála nyolc esztendővel idősebb Jon Faddisszal, vagy a mindössze 26 esztendősen elhunyt Clifford Brownnal, nyilvánvalóan van
még mit tennie zenéje emocionális mélységeinek fejlesztése tekintetében.
Albumok: Art Blakeyvel: Recorded Live At Bubba's (1980), Blakeyvel: Straight Ahead (1981), Wynton Marsalis (1981), Think Of One
(1982), The Herbie Hancock Quintet (1982), Blakeyvel: Keystone 3 (1982), Hot House Flowers (1984), 1 Mood (1986), Black Codes (From
The Underground) (1985), Live At Blues Alley (1986), Marsalis Standard Time (1986), The Majesty Of The Blues (1988).

MARSH, WARNE -1927. október 26-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok, 1987. december 18-án hunyt el.
A tenorszaxofonos Marsh első profi szerződését a negyvenes évek elején kapta a Hollywood Canteen Kidsben, majd a Hoagy
Carmichael's Teenagersszel játszott. Az évtized végén Buddy Rich zenekarában játszott, és mind tanulóként, mind zenekari
tagként figyelemre méltó kapcsolatba került Lennie Tristanóval. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején egy sor
mérföldkövet jelentó felvételt készített olyan zenei partnerekkel, mint Lee Konitz, többek között vele vették fel a ,,Wow", a
“Croscurrent" és a ,,Marshmallow" lemezét. Az ötvenes és a hatvanas években Marsh főként tanított és csak alkalmanként
koncertezett és készített lemezfelvételeket, többek között Art Pepper és Joe Albany társaságában. A hetvenes években a
Supersaxszal, Lew Tabackinnal és Lee Konitzcal dolgozott, ami tovább növelte hírét. A tengerentúlon is turnézott, és mind
zenészkollégáitól, mind a közönségföl a legkomolyabb dicséretet kapta. A hetvenes években is intenzíven felvételezett, többek
között egy különösen sikerült anyagot készítettek Londonban Lee Konitzcal. Aggályoskodóan, aprólékosan akkurátus free bázisú
improvizatőr volt. Balladajátéka különösen attraktív, tiszta, sajátságosan egyedi frazírozással. Mindig a legtökéletesebben ura volt
hangszerének és műfajának. 1987 decemberében a Los Angeles-i Donte' s jazzklub színpadán érte utol a halál.
Albumok: Live In Hollywood (1952), Lee Konitz With Warne Marsh (1955), Jazz Of Two Cities (1956), Art Pepperrel: The Way It Was!
(1956-57), Warne Marsh Quartet 1(1957), Warne Marsh Quartet II (1958), The Art Of Improvising Vols 1 & 2 (1959), New York (1959-60),
Jazz From The East Village (1960), Live At The Montmartre Club (1965), Ne Plus Ultra (1969), Warne Marsh Quintet (1975), All Music (1976),
Lee Konitzcal: London Concert (1976), Lew Tabackinnal: Tenor Gladness (1977), Warne Out (1977), How Deep/How High (1977-79), Star
Highs (1982), A Ballad Album (1983), In Norway/Sax Of A Kind (1983), Posthumous (1985), Back Home (1986), Two Days In The Life Of...
(1987), For The Time Being (1987).

MARTINO, PAT-1944. április 25-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Martinót énekes
édesapja tanította gitározni, és nagybátyjától is kapott némi instrukciókat. Már 15 éves korában profi gitáros volt, Gator Jackson
és Red Holloway szaxofonosokkal dolgozott. Játszott a hatvanas évek valamennyi jelentós orgonacombójában, Don Pattersonnal,
Jimmy Smithszel, Jack McDuff-fal, Richard “Groove" Holmesszel és Jimmy McGriff-fel szerepelt. 1966-ban négy hónapot dolgozott
Sonny Stitt bandájával, majd John Handy avantgarde kvintettjével zenélt. A hatvanas évek végén saját zenekaraiban Cedar
Walton, Richard Davis és Billy Hart zenéltek többek között. Martin játékára Wes Montgomery és a keleti zene volt a legnagyobb
hatással, majd a hetvenes években olyan zeneszerzők munkássága kezdte érdekelni, mint Stockhausen és Elliott Carter. Tanított
és 1983-ban megjelentette a T. Barusóval közösen írt Linear Expressions című kötetét. 1980-ban agyvérzése volt és egy időre
elvesztette az emlékezőtehetségét. Rendbe jött és 1984-tó1 ismét játszott. Martinót a gyors ujjjáték és a virtuóz villogás jellemzi,
míg improvizációi Wes Montgomeryhez hasonlóan magukban foglalják az oktávtechnikás passzázsokat. Hangzását sokszor
befolyásolja a 12 húros gitár iránti előszeretete. Sötét és vaskos soundjának trükkje, hogy a dallamhúrokat lejjebb, a
basszushúrokat feljebb csavarja.
Válogatott albumok: E1 Hombre (1966), Strings! (kb. hatvanas évek), Baiyana (hatvanas évek), Live (kb. hatvanas évek),
Consciousness (kb. hatvanas évek), Exit (kb. hetvenes évek) The Visit (kb. hetvenes évek), Starbright (kb. hetvenes évek), joyous Lake (kb.
hetvenes évek), We'll Be Together Again (1981), Footprints (1981), Strings (1986), Stanley Clarke-kel: Children Of Forever (kb.1982), The
Return (1991).
MARTYN, BARRY - Barry Martin Godfrey néven 1941. február 23-án született Londonban, Anglia. Martyn tinédzserévei elején
kezdett dobolni, hamarosan már saját együttesét vezette és lemezfelvételeket készített. Játéka a New Orleans-i zenei
hagyományoknak megfelelő volt és zenei érdeklődése a hatvanas évek elején egy New Orleans-i látogatásra vitte el, ahol Cie Fra-
ziernél tanult. Martyn New Orleansben számos vezető New Orleans-i jazzmuzsikussal készített lemezfelvételeket, emellett
megszervezett és levezetett számos nagy nemzetközi turnét, amelyeken olyan nagy személyiségek szerepeltek, mint George Lewis
és Albert Nicholas. A hetvenes évek eleje óta az Egyesült Államokban élt és a New Orleans jazz egyik legjobb őrzőjeként Barney
Bigarddal és az Eagle Brass Banddel készített felvételeket. Emellett saját neve alatt is vezetett bandákat, és 6 a Legends of jazz
vezetője is, ebben a csapatban idősebb, ám zeneileg aktív zenészek muzsikálnak. Martyn az évek folyamán mélyen belemerült a
New Orleans-i jazz jelentós hagyományainak bemutatásába, mind többet szerepelt és sok lemezfelvételt készített. Megalakította
saját lemezcégét, intenzíven írt a műfajról, mind között talán a legfontosabb, hogy nagyszámú interjút készített a New Orleans-i
jazz még 616 nagy tanúival.
Albumok: Barney Bigard And The Pelican Trio (1976), az Eagle Brass Banddel: Last Of The Line (1983).

MASSEY, CAL - 1928. január 11-én született Philadelphiában, Egyesült Államok, 1972. október 25-én hunyt el. Annak ellenére,
hogy Massey olyan big bandekben trombitált, mint a Jay McShann, Billie Holiday és Jimmy Heath vezette zenekarok, érdeklődése
elsősorban a komponálás területére vitte az ötvenes évek közepén. 1956 és 1958 között kiemelt jelentőségű muzsikusokkal,
McCoy Tynerrel, Jimmy Garrisonnal és Al Heathtel dolgozott, jobbadán saját kompozícióit játszották. Darabjait Philly Joe Jonestől
Archie Sheppig számtalan muzsikus tűzte műsorára. Amikor elhunyt, egy csaknem befejezett musicalt hagyott hátra Billie
Holidayről.
Albumok: kompozíciókkal szerepel John Coltrane Coltrane című lemezén (1957), Freddie Hubbard: Here To Stay (1962).

177
MASSO, GEORGE - 1926. november 17-én született a Rhode Island-i Cranstonban, Egyesült Államok. Masso zenés háttérből
érkezett, kezdetben trombitált, majd kompetens multiinstrumentalista lett, zongorázott és vibrafonozott is. Amikor meghallotta
Benny Goodman együttesével Lou McGarity pozanosnak a ,,Yours" című számra játszott szólóját, megtalálta a végleges
hangszerét. Háttere ellenére, és a Jimmy Dorsey-val a negyvenes évek végén eltöltött két esztendő ellenére, Masso végül is a
zenetanári karrier mellett döntött. 1973-ban, miután a gyermekek időközben felnőttek, Bobby Hackett állhatatos noszogatásának
eredményeképpen visszatért a színpadra. Másfél esztendőt játszott a Benny Goodman Sextetben, játszott a World's Greatest Jazz
Banddel és néhány alkalommal szerepelt Buck Clayton késői jam sessionjein. Azóta intenzíven turnézott, sokszor egyedül, néha a
Scott Hamilton, Warren Vaché, Spike Robinson, Bobby Rosengarden társasággal és más mainstream muzsikusokkal, játszott
klubokban és fesztiválokon, szerte a világban. Gördülékeny és jó ízlésű zenész. Masso a nyolcvanas és a kilencvenes években a 25
esztendei színpadi önmegtartóztatás után ismét jól helytállt.
Albumok: Buck Clayton Jam Session (1975), Choice NYC 'Bone (1978), Dialogue At Condon's (1979), A Swinging Case Of Masso-ism
(1980), Pieces Of Eight (1982), No Frills, Just Music (1983).

MATTHEWSON, RON - Rognuald Andrew Matthewson néven 1944. február 19-én született a Shetland-szigeteken fekvő
Lerwickben, Skócia. Matthewson nyolcesztendős korától zongorázott, ám 16 évesen áttért a nagybőgőre. Az első zenekar,
amelyben játszott, a helyi kvartett volt egy hegedűssel, egy zongoristával és egy tangóharmonikással, a reel nevű skót népi
táncokat és a régi idők tánczenéjét játszották. Először a tradicionális jazz brit nagyjaiért, Acker Bilkért és Chris Barberért lángolt,
első jobb szerződését a jól ismert Clyde Valley Stompersszel kapta, a bandával 1962-ben Londonba ment. Egy rövid ideig a
Shetland-szigeteken a halászati iparban dolgozott, majd 1964-ben visszatért Londonba, hogy csatlakozzon Alex Welshhez. John
Stevensszel modern jazzt kezdett játszani, majd egy időre visszatért Welsh együtteséhez, mielőtt John Cox, Tobby Hayes, a Kenny
Clarke/ Francy Boland Big Band, Philly Joe Jones, a Phil Woods' European Rhythm Machin, a Gordon Beck's Gyroscope, Stan
Sulzmann, Kenny Wheeler, valamint hosszabb ideig a Ronnie Scott's Quintet társa/tagja lett volna. Ron Rubinnal duóban is
felléptek.
Album: All In The Morning (1972).

MAURO, TURK - Mauro Turso néven 1944. június 11-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok.
Mauro nagyrészt autodidaktaként, iskolás éveiben kezdett klarinétozni. 15 esztendős korában mind ezen a hangszeren, mind az
altszaxofonon kellő ügyességre tett szert, hogy megkaphassa a szakszervezeti tagkönyvét. 1960-ban csatlakozott Red Allen
kvartettjéhez, Queens és Harlem klubjaiban játszottak. Mauro ez idő tájt határozta el, hogy profi zenész lesz, és áttért a
tenorszaxofonra. Nem meglepő, hogy kortársaihoz hasonlóan a jazzrockhoz vonzódott, és szabadidejében Zoot Sims, Al Cohn, Nat
Pierce és Dave Frishberg partnere volt a Half Note klubban. A hatvanas évek végén zenekari tagként az ünnepnapokon New York
északi részén játszott, később egy latin-amerikai zenét játszó tánczenekar vezetőjeként működött ugyanott. Alkalmilag a Half
Note-ban vezetett kisegyütteseket, majd Richie Cole-lal dolgozott, mielőtt a Sonny's Place házi zenekarában kezdett dolgozni,
ebben a Long Island-i klubban több mint egy tucat évig játszott. Közben szerepelt Dizzy Gillespie, Buddy Rich és mások
zenekaraiban. Leghosszabb kapcsolata Billy Mitchell-lel volt, akivel baritonszaxofonozott. Az évek folyamán mind többet játszott
baritonon, és lassan ez lett a fő hangszere. A nyolcvanas évek elején szólóban dolgozott New Yorkban, Európában is turnézott,
mind egyedül, mind Cole-lal. Fellépett Párizsban és Londonban, valamint különböző fesztiválokon. A nyolcvanas évek közepén
visszatért New Yorkba, s csak zenén kívüli munkát talált, és úgy tűnt, hogy vége zenei karrierjének, ám 1987-ben visszatért
Európába és Párizsban telepedett le. Több modern befolyás alatt tevékenykedett. Fő zenei mentorai olyan tenorszaxofonosok
voltak, mint Ben Webster, Coleman Hawkins, Lester Young, Stan Getz és Dexter Gordon, ám sokat köszönhetett Simsnek,
Cohnnak, Mitchellnek, Gene Ammonsnak és másoknak, akikkel dolgozott. Mint a lista is mutatja, Mauro elsősorban tenorosnak
tartja magát, ugyanakkor érdeklődésének megfelelően nagyon eredeti baritonstílusa van. Játéka energikus, tüzes és elkötelezett,
alkalmi énekes kirándulásai kemény, józan hozzáállást és tetemes ritmikai vitalitást mutatnak.
Albumok: The Underdog (1978), The Heavyweight (1980), Live In Paris (1987).

MELLY, GEORGE - 1926. augusztus 17-én szilletett a Lancashire-i grófságban levő Liverpoolban, Anglia. Melly a negyvenes évek
végén és az ötvenes évek elején mélyen belemerült a brit tradicionális jazzéletbe, Mick Mulligan zenekarában énekelt. A hatvanas
években módosította pályafutását, és zenei érdeklődése és tapasztalatai révén Nagy-Britannia egyik mindenütt sűrűn előforduló
kritikusa és zenei írója lett. Népszerű televíziós személyiség. Kiadta háromrészes önéletrajzi sorozatának első kötetét. A hetvenes
évek elején visszatért a zenéléshez, rendszeresen szerepelt John Chilton bandjével. Kiterjedten turnézott és a legszélesebb
repertoárral szórakoztatta a publikumot, így énekelt korai bluest, a húszas és a harmincas évek populáris vaudeville dalait, egy
keveset a frissebb dolgokból, néhány darabot Chiltontól, előadásai igen személyes, telt énekstílust mutatnak.
Válogatott albumok: George Melly With Mick Mulligan's Band (1957), George Melly (1961), Nuts (1972), At It Again (1976), Melly Sings
Hoagy (1978), Ain't Misbehavin' (1979), It's George (kb.1980), Let's Dolt (1981), Like Sherry Wine (1981) , Makin' Wioopee (1982), The Many
Moods Of Mell y (1984),16 Golden Classics (1986), Running Wild/Hometown (1986), Anything Goes (kb.1988).
További információ: George Melly: Owning Up. George Melly: Rum, Bum And Concertina.

MENGELBERG, MISHA - 1935. április 5-én született az ukrajnai Kijevben. Mengelberg 30 éve kezdte Hollandiában a holland
avantgarde-ot éleszteni. Önmagát “gyalázatos zongoristaként" aposztrofálja és konzekvensen olyan tekintélyromboló és provokatív
muzsikusokkal állítja magát egy sorba, mint a zene Zen-terroristái, David Tudor és John Cage a hatvanas években, Eric Dolphy
1963-ban, vagy a holland Instant Composers Pool (ICP), akikkel néhanapján dolgozik. Han Benninkkel, az ICP-ben hosszú ideig
vele együttműködő zenésszel együtt egyike a fő felbújtóknak a zongorista Herbie Nichols tiszteletére készített három album
mögött, ebből kettőt egy kisegyüttessel, amelyben Steve Lacy is közreműködött, egyet pedig az ICP Orchestrával vettek fel.
Improvizatőrként Mengelberg azt ígéri, hogy ,kötelezettséget vállal arra, hogy mindennap más lesz", ellenzi a jazzmuzsikusok
megszállottságát, hogy egyéni stílust akarnak maguknak. Szerzeményei iróniával, néha szarkazmussal vegyítettek. Jelenleg
kompozíciói fő felvevőterülete az ICP Orchestra, de komponál a Berlin Contemporary Jazz Orchestra számára is.
Albumok: Misha Mengelberg Trio (1960), Kwartet (1966), Driekusman Total Loss (1966), John Tchicaival, Han Beruwnkkel: Instant
Composers Pool (1968), Groupcomposing (1970), Tchicaival, Benninkkel, Derek Baileyvel: Instant Composers Pool 1970 (1971), Misha
Mengelberg/Han Bennink (1971), Benninkkel: Het Scharrebroekse (1972), Benninkkel: Einepartietisch tennis (1974), Benninkkel:
Coincidents (1975), Benninkkel: Untitled Album (1975), Tenterett (1977), Benninkkel: Midwoud (1977), Pech Onderweg (1978), Dudu
Pukwanával, Benninkkel: Yi Yole (1978), ICP Tentet In Berlin (1978), Mengelberg-Bennink (1979), Paul Rutherforddal, Mario

178
Schianóval, Benninkkel: A European Proposal (1979), Peter Brötzmann-nal, Benninkkel: Three Points And A Mountain (1980), ICP
Orchestra Live In Soncino (1980), Japan Japon (1982), Change Of Season (1984), Two Programs: ICP Performs Nichols/Monk (1986),
Impromptus (1990), Pino Minafrával: Tropic Of The Mounted Sea Chicken (1990), másokkal együtt: Dutch Masters (1993).

MENZA, DON -1936. április 22-én született a New York állambeli Buffalbban, Egyesült Államok. 1960-ban, katonai szolgálata
letöltése után, ahol hangszeresként és hangszerelőként szolgált, Menza tenorszaxofonosként csatlakozott Maynard Ferguson
zenekarához. Ezt követőleg rövid ideig Stan Kentonnal dolgozott, majd visszatért szülővárosába, ahol a kisegyüttesekben való
munkát preferálta. A hatvanas évek közepén Németországban élt és dolgozott. 1968-ban visszatért az Egyesült Államokba, Buddy
Rich big bandjében játszott. A következő évtizedben Los Angelesben telepedett le, egyre többet írt, mind hangszerelőként, mind
zeneszerzőként működött. Alkalmilag dolgozott Louie Bellson számára, akivel együtt is játszott, lemezfelvételeket készített. A
nyolcvanas években számos Los Angeles-i székhelyű big banddel játszott, többek között a Bill Berry által vezetett zenekarral, saját
big bandjeit és kisegyütteseit is vezette. Intenzíven turnézott mind hazájában, mind a tengerentúlon, jobbára egyedül. Zenei
háttere és eklektikus érdeklődése - sok klasszikus zenei komponista munkásságát tiszteli és tanulmányozza -, nem jazz területi
munkássága is elismert. Tüzes, agreszszív előadó, Menza művei bebop tendenciáit mutatják, amelyeket mindig behoz a big band
munkába.
Albumok: Stan Kentonnal: Adventures In Time (1962), Menza In Munich (1965), Buddy Richcsel: Mercy, Mercy (1.968), Richcsel:
Channel One Suite (1968), Louie Bellsonnal: 150 MPH (1974), Horn Of Plenty (1979), Burnin' (1980), Hip Pocket (1981), Bellsonnal:
East Side Suite (1987), Bellsonnal: Jazz Giants (1989).

METHENY, PAT - 1954. augusztus 12-én született a Missouri állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok. Methenyt általában
jazzgitárosnak tartják, de ugyanúgy hidat képez a jazz és a rockzene között, mint tette azt Miles Davis a hatvanas évek végén, a
hetvenes évek elején. Ráadásul nagyrészt a nyolcvanas évek fiatalabb generációjának a jazzben felnőtt részével játszott. Első
hangszere egy franciakürt volt, csak tinédzserként kezdett gitározni. Kiemelkedő virtuozitása hamarosan lehetővé tette számára,
hogy a bostoni Berklee College of Musicban taníthassa hangszerét. 1974-ben csatlakozott Gary Burtonhoz, három albumot
készítettek, amelyekhez gördülékeny, West Montgomery által befolyásolt gitárpatterneket szállított. Az ECM Recordstól Manfred
Eicher ismerte fel a tehetségét és partneri kapcsolatot ajánlott, amely tíz lemezt eredményezett. Keith Jarrett-tel együtt az ECM
legjobban eladott sztárjai közé került, albumai rendszeresen a listák élére kerültek. Metheny azon csekély számú művész közé
tartozik, aki rendszeresen szerepel a popalbumok listáján is, ez zenéje megközelíthetőségét mutatja. Mind a Bright Size Life,
amelyet az időközben elhunyt Jaco Pastoriusszal készítettek, mind a Watercolours, kiváló albumok, amelyek j61 mutatják azt az
embert, aki érzi az útját. Személyes stílusa éretten hallható az 1978-as Pat Metheny Group című lemezen.
Zenei partnerével együtt (aki vitathatatlanul a jobb keze), a briliáns billentyűssel, Lyle Maysszel, egy rockcsoportot indítottak el,
amely a melodikus jazz/rock formátumban albumot album után készít. A Joni Mitchell-lel és Pastoriusszal megtett nagy turnét és
lemezt követően (Shadows And Light), Metheny kiadta a New Chautauqua-t és elképesztő kézügyességét a 12 húros gitáron is
bemutatta, és a kor módijának megfelelően az US Top 50-re került. Az American Garage-ban visszatért az elektromos banda for-
mátumra, amely magában foglalta a country befolyású “(Cross The) Heartland"-ot is. A 80/81 dupla albumon Michael Brecker, Jack
DeJohnette, Charlie Haden és Dewey Redman szerepeltek, és ez több volt, mint egy tipikus jazzalbum, többek között ezen
szerepelt az avantgarde,, Two Folk Songs". A lemez felkapaszkodott a poplistákra. Metheny ebben az időben folyamatosan jazz és
gitáros pollokat nyert. Ámbár Mays billentyűi prominensen szerepeltek az együttes struktúrájában, Metheny az As Falls Wichita, So
Falls Wichita Falls szvitben társszerző. Methenyt újabban nagyon elbűvölték a gitárszintetizátor vagy synclavier zenei lehetőségei.
Elindítási effektként használta az Offramp-en, nevezetesen a csodálatosan elragadó Are You Going With Me?"-n. A Travels dupla
album egy ereje csúcsán levő együttest mutatott, amely néhány jól ismert darabot új üdeséggel játszott. A “Travels" című rövid
darab, mint legjobb kompozícióinak egyike, olyan ellentmondásos érzelmi bonyolultságot mutat, hogy szinte azt mondhatnánk,
“vidáman gyászos". A Rejoicing modem jazzalbum volt, amely Horace Silver és Ornette Coleman zenéjének szenzitív előadását
mutatta. A First Circle megtartotta a színvonalat és jelentősen hajlik a latin alapú zene felé. Methenynek még mindig briliáns füle
van a melódiára, az “If I Could" felvétele ugyanazt a finomságot sugározza, mint a Travels. 1985-ben megírta a The Falcon And The
Snowman című film zenéjét, amely a David Bowie-val elkészített “This Is Not America" felvételéhez vezetett. Az eredmény Top 40
US sláger (12. Nagy-Britanniában), és sok új csodálót szerzett Methenynek A koncerttermek közönsége függőleges csíkozású
rögbi-mezekben parádézott, új hősük stílusában.
Ironikus módon ugyanakkor egy törés következett az ECM-nél, Pat visszatért a lehetséges rocksztárságtól és a free jazz
exponált személyiségével, Ornette Colemannel elkészítette legtalányosabb művét, a Song X-et. A nehéz lemezre a kritikák nagyon
vegyesek voltak - végül az általános konszenzus az lett, hogy briliánsam hallgathatatlan. A Still Life (Talking)-gal és a Letter From
Home-mal visszatért a jó1 ismert, családias terepre, ugyanakkor mindkettő nagy lépést mutatott előre a latin melódiában és
ritmusban. Az 1990-es Reunion a legszuperebb buli korábbi főnökével, Gary Burtonnel, és a néhány hónappal később kiadott Dave
Hollanddal és Roy Haynesszel készített albummal, megvolt a Question And Answer. Herbie Hancockkal együtt szerepelt Jack
DeJohnette kiváló albumán, a Parallel Realities-en. Methenynek egészen különleges dallamérzéke van, sohasem elnéző önmagával
szemben, de a dicsőség egy része mindenképpen a hasonszőrű Lyle Maysnek jár, akinek a színpad oldalán való jelenléte Metheny
lélegzetelállító zenéjének gerince.
Albumok: Bright Size Life (1976), Watercolours (1977), Pat Metheny Group (1978), New Chautauqua (1979), American Garage (1979),
80/81 (1980), As Falls Wichita, So Falls Wichita Falls (1981), Offramp (1982), Travels (1983), Rejoicing (1983), First Circle (1984), The
Falcon And The Snowman (1985, film soundtrack), Song X (1986), Still Life (Talking) (1987), Letter From Home (1989), Gary Burtonnel:
Reunion (1990), Question And Answer (1990), Jack DeJohnette-tel: Parallel Realities (1990), Secret Story (1992). Antológiák: Works
(1983), Works 2- (1988).

MEZZROW, MEZZ - Milton Mesirow néven 1899. november 9-én született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok,
1972. augusztus 5-én hunyt el. A szülővárosában és környékén adott klubestek után a húszas években, a klarinétos Mezzrow New
Yorkba költözött, ahol népszere figura lett, részben azért mert marihuána szállító volt. A harmincas években Sidney Bechet-vel és
Tommy Ladnier-vel készített nevezetes felvételeket, amelyeket Hugues Panassié francia kritikus szervezett. A negyvenes években
megalapította saját lemezmárkáját, a King Jazz-t, amelynek Bechet-vel és más neves jazzmuzsikusokkal készített felvételeket. Az
ötvenes években Franciaországba költözött, Párizsból kiindulva kísérte a vendégszereplő zenészeket, így Lionel Hamptont, Lee Col-
linsot, Zutty Singletont és másokat, olyan szinten készítettek vele felvételeket és ismerték el, amely hazájában sohasem lett volna
lehetséges. Mezzrow vehemensen szegregációellenes volt, teljesen azonosította magát a fekete zenével és zenészekkel, és néha
“feketének" adta ki magát, hogy játsszon példaképeivel. Erről többen írtak, Eddie Condon kritikusan, önmaga hiperbolikusan,

179
Mezzrow imázsát veszteség érte, és a jazzkommentátorok gyakran félremagyarázták tevékenységét. Zamatosan extravagáns
önéletrajza szerint a jazz dajkája lett. Korai chicagói éveiben sok fiatal zenészt támogatott, akikről később azt állította, hogy ő
tanította őket játszani. Fáradhatatlan volt a lemezfelvételeken és vakmerően alakított vegyes fajú zenészeket magukban foglaló
zenekarokat egy olyan korban, amikor ez ritkán volt látható vagy hallható. Mezzrow klarinétstílusa őszinte, nyers, alkalmilag
elementáris, sok felvétele között feltűnik a tiszta bluesfeeling.
Albumok: Lionel Hamptonnal: The Hamp In Paris (1953), Lee Collinsszal: Clarinet Marmalade (1955). Antológiák: Sidney
Bechet-vel: The Panassié Sessions (1938-39), Bechet-vel: Out Of The Galleon (1945), Bechet-vel: Really The Blues (1945).

MIKKELBORG, PALLE - 1941. március 6-án született a dániai Koppenhágában. Mikkelborg autodidakta trombitás volt, majd a
koppenhágai Királyi Zenekonzervatóriumban tanult karmesterkedést. 1960-től profiként turnézott, 1963-ban csatlakozott a dán
Radiojazzgruppenhez, amelynek azután 19674611972-ig vezetője is lett. Emellett 1964-től 1971-ig a Radioens Big Band tagja is
volt. Mindkét helyen komponált, hangszerelt, vezényelt és trombitált. 1966-ban alakította meg kvintettjét Alex Riel dobossal,
amellyel első díjat nyertek a Montreux Jazz Festivalon és 1968-ban játszottak a Newport Jazz Festivalon. Ezt követőleg a V8 nevű
oktettjét vezette 1970-től 1975-ig, majd a következő tíz esztendőben az Entrance vezetője volt. Mikkelborg olyan zenekarvezetőkkel
dolgozott, mint George Russell, Gil Evans, George Gruntz, Mike Gibbs és Maynard Ferguson, valamint a zenészek széles skálájával
zenélt, így többek között Jan Garbarek, Terje Rypdal, Don Cherry, Abdullah Ibrahim és Charlie Mariano partnere volt.
Trombitajátékára a tiszta, határozott sound, a nagy terjedelem a jellemző, sikeresen alkalmaz különböző elektronikus
effektusokat. Számos darabot írt a legkülönfélébb összetétele együtteseknek, valamint jó néhány nagy terjedelme kompozíciót
nagyobb zenekaroknak. 1984-ben big bandre és szólistákra megírta, és később fel is vette a Miles Davisnek ajánlott Aura címe
darabját, a felvételen maga Davis is közreműködött.
Albumok: az Entrance-szal: Entrance (1977), Terje Rypdallal: Waves (1977), Descendre (1978), Shankarral, Garbarekkel: Visions
(1983), George Gruntzcal: Theatre (1984), Ashoka Suite (1970), Live As Well (1978), Journey To... (1985), Aura (1985).

MILES, BUTCH - Charles Thornton néven 1944. július 4-én született az ohiói Irontonban, Egyesült Államok. Már kisgyermekként
dobolt, majd egyetemen tanult zenét. Tinédzserként egy rockbandában szerepelt, de Gene Krupa iránti csodálata elvezette a
jazzdobolásig. A nyugat-virginiai Charlestonban ütötte fel tanyáját, kisegyüttesekkel játszott, 1972-ben pedig Mel Tormé állandó
dobosa lett. 1975-ben elhagyta Tormét és felajánlotta szolgálatait Count Basie-nek. Amikor Basie dobosa, Ray Porello egy úti
balesetben megsérült, Miles egy hétig helyettesítette, majd négy és fél évig maradt a zenekarnál. 1979-ben csatlakozott Dave
Brubeckhez, a következő évben Tony Bennett-tet kísérte. A nyolcvanas években intenzíven dolgozott kisegyüttesekkel, néha
vezetőként, olyan muzsikusokat kísért, mint Gerry Mulligan, Al Cohn, Buddy Tate, Bucky Pizzarelli, Glenn Zottola, Scott Hamilton
és Bob Wilber. Miles alkalmilag énekel is, kellemes, de kis hangterjedelmű, nem WI eredeti énekes. Dobosként viszont tehetséges
előadó, akinek eklektikus stílusát magyarázza, hogy egyidejűleg tisztel olyan big band dobosokat, mint Gene Krupa, Chick Webb
és Buddy Rich. Kisegyüttesben önfeláldozó és a produkciót megalapozó dobos, ám stilisztikailag sokkal jobban illik neki a big
band munka, amelyben nagy példaképei hagyományait folytatja.
Albumok: Mel Torméval: Live At The Maisonette (1974), Count Basie-vel: Montreux '77 (1977), Basie In Europe (1977), Miles And Miles
Of Swing (1977), Butch's Encore (1977-78), Lady Be Good (1978), Dave Brubeckkel: Back Home (1979), Butch Miles Salutes Chick Webb
(1979), Butch Miles Salutes Gene Krupa (1982), Hail To The Chief! Butch Miles Salutes Basie (1982), More Miles... More Standards (1985), Jazz
Express (1986).

MILEY, BUBBER - James Wesley Miley néven 1903. április 3-án született a dél-karolfnai Aikenben, EgyesüIt Államok, 1932.
május 20-án hunyt el. A trombitás Miley tinédzserévei vége felé chicagói és New York-i klubokban játszott igen intenzíven, amellett
Mamie Smith turnéegyütte-sének tagja volt. 1923-ban az Elmer Snowden band tagja lett, ott volt, amikor Duke Ellington átvette a
zenekar vezetését. Heveny italozása megbízhatatlanná és kiszámíthatatlanná tette, ezért 1929-ben elhagyta a zenekart, és még
ugyanabban az évben Noble Sissle zenekarával Európában turnézott. Rövid ideig saját bandáját vezette, ám tuberkulózist kapott,
és 1932 májusában elhunyt. Az Ellington-zenekar korai tagja volt, Miley befolyása eltávozása után még sokáig érezhető volt. A
plunger tompító drámai használata a szörcsögő, brummogó growl effektusok és más szokatlan soundok használatával
egyetemben segített kialakítani az úgynevezett “dzsungel" effektusokat, amelyek Ellington zenéjének integráns részévé váltak.
Antológia: The Indispensable Duke Ellington Vols 1%L (1927-29-es felvételek).

MILLER, EDDIE - Edward Raymond Müller néven 1911. június 23-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, 1991.
április 6-án hunyt el. Miller gyermekkorában kezdett klarinétozni, és tinédzserévei elején utcai zenekarokban játszott. Még nem
volt 17 éves, amikor elindult New Yorkba, ahol azután számos bandában szerepelt, többek között Julie Wintznél, aki abban a nem
éppen irigylésre méltó helyzetben volt, hogy vele átellenben Fletcher Henderson játszott a Roseland Ballroomban. Ezen szerződés
idején Miller találkozott Henderson sztártenorosával, Coleman Hawkinsszal, amiből életre szóló barátság született. Ebben az
időben Miller is a tenorszaxofonra váltott, és 1930-ban, 19 esztendősen, csatlakozott Ben Pollack big bandjéhez, a zenekar
1934-es széthullásáig ott is maradt. Miller alapító tagja volt a Bob Crosby Orchestra néven ismertté vált társulásnak. A zenekar
egyik vezető szólistája volt, és jelentős szerepe volt a zenekar nagyobb sikereiben. Ő volt a zenekar egyik slágerének, a “Slow
Mood"-nak szerzője is. 1943-ban, bevonulása előtt, rövid ideig saját bandát vezetett, majd betegsége miatti leszerelése után ismét
megalakította zenekarát, a negyvenes évek közepén stúdiózenész lett Hollywoodban, ami mellett az elkövetkező tíz esztendőben ki
is tartott. Miller szerepelt az 1955-ös Pete Kelly's Blues címe filmben, és különböző televíziós sorozatokban, ám az ötvenes évek
végén visszatért a jazzkörökbe. A hatvanas években szólóban keresztül-kasul beutazta Amerikát, emellett a Pete Fountain vezette
band tagja is volt, továbbá szerepelt korábbi Crosbyzenekarbeli kollégái, Yank Lawson és Bob Haggart sikeres új formációjában, a
World's Greatest Jazz Bandben (WGJB). A hetvenes és a nyolcvanas években Miller szólóban turnézott, dolgozott a WGJB-vel és
annak utódzenekarával, a Lawson-Haggart Jazz Banddel. Zenekarbeli társai között volt Lou Stein zongorista, akivel elkészttették
a Lazy Mood For Two című duóalbumot. Ezenkívül számos alkalommal szerepelt az újraegyesített Crosby bandben. A Lawson-
Haggart bandben egészen 1988-ig aktív volt, amíg meg nem bénult, s ez véget nem vetett zenészi pályájának. Egy második
agyvérzés 1991ben végzett vele. Miller gördülékeny játékos volt, relaxált és zökkenésmentes stílussal, a legjobb a balladákban, a
Crosbyval való uptempójú kirándulások, különösen amelyeket a Bob Cats - a zenekar a zenekarban-adott elő, igencsak meg-
erősítették a státusát, mármint hogy 6 nemzedékének egyik legjobb fehér tenorszaxofonosa.
Albumok: Tenor Of Jazz (1967), A Portrait Of Eddie (1971), Live At Capolinea (kb. 1976), Lou Steinnel: Lazy Mood For Two (1978), It's
Miller Time (1979), Street Of Dreams (1983). Antológiák: Bob Crosbyval: South Rampart Street Parade (1935 és 1942 közötti felvételek),
Bob Crosbyval: Big Noise From Winnetka (1937 és 1942 közötti felvételek), Soft Jive (1943-44-es felvételek).

180
 További információ: John Chilton: Stomp Off, Let's Go!: The Story Of Bob Crosby's Bob Cats £r Big Band.

MILLINDER, LUCKY - Lucius Millinder néven 1900. augusztus 8-án született az alabamai Annistonban, Egyesült Államok.
Millinder Chicagóban nőtt fel, a húszas évek végén táncosként és ceremóniamesterként klubokban és színházakban lépett fel.
Megnyerő egyéniségének köszönhetően számos chicagói és New York-i zenekar vezetője volt. 1933-ban egy bandával Európába
utazott, egy teljesen színes bőrűekből ál16 revüben játszottak. A következő évben őt nevezték ki a Mills Blue Rhythm Band
vezetőjévé, amely a harlemi Cotton Clubban lépett fel. 1938-ban néhány nehéz év kezdődött számára, részidőben a Bill Doggett
bandet vezette, de többnyire akut anyagi problémái voltak. 1940-ben saját zenekart alakított, amelynek főleg az első éveiben
különösen kiemelkedő képessége tagjai voltak, a trombitaszekcióban Dizzy Gillespie, Joe Guy és Freddie Webster, a
szaxofonkórusban Tab Smith, Eddie,, Lockjaw" Davis és Sam “The Man" Taylor, a ritmusszekcióban pedig Bill Doggett, Trevor
Bacon és David “Panama" Francis tevékenykedtek. Egy ideig Sister Rosetta Tharpe énekelt a zenekarral.
Tekintélyes sikere volt, tánctermekben játszottak, gyakran a harlemi Savoy Ballroomban, rádióadásokban szerepeltek és
turnéztak, néha lemezfelvételeket készítettek. A változó idők ellenére Millinder a negyvenes években megtartotta zenekarát,
egészen 1952-ig működtek. Azután már a zenén kívüli életben kereste a kenyerét, bár alkalmilag még alakított zenekarokat.
Jóllehet, nem volt zenész, nem is tudott kottát olvasni, Millinder egészen különleges frontember volt, zenekarait tűzzel és
showmanséggel dirigálta. Tekintettel arra, hogy a zenekarai által játszott hangszerelések időnként igen komplexek voltak, biztos,
hogy jó füle volt, ha meg tudta játszani a karmesterkedést, mintha a zenészek valójában az ő karmesteri pálcáját követnék. Noha
az igazság kedvéért meg kell mondanunk, hogy a Mills Blue Rhythm Band és a negyvenes évek elejei saját együttesei zenei
szempontból nem sokat köszönhettek neki, sikerükben mégis igen nagy része volt.
Antológiák Big Bandi Uptown! (1931 9316s1943 közötti felvételek), Lucky Millinder And His Orchestra 1941-1943 (1941 6s 1943
közötti felvételek).

MILLS BLUE RHYTHM BAND - 1929 végén New York-i zenészek egy csoportja a dobos Willie Lynch névleges vezetése alatt egy big
bandet alakított, amely a Blue Rhythm Band nevet kapta. Az egymást követő frontemberek, többek között a zongorista Edgar
Hayes és az énekes Cab Calloway magas zenei színvonalat biztosítottak a zenekarnak, de nem sikerült nagyobb népszerűségre
szert tennie. 1931 -ben Irving Mills vette át a band menedzselését és egyúttal kiegészítette a zenekar nevét is. Az ezentúl Mills Blue
Rhythm Band a harmadik húrt jelentette Mills részére. Az első két húron Duke Ellington és Cab Calloway zenekara játszott. A
zenekart később Jimmy Ferguson (“Baron Lee"), majd Lucky Millinder vezényelte és sok jó felvételt készítettek. Alkalmanként
Gentlemen From Harlem néven is szerepeltek és egészen 1938-ig működtek. Fennállása alatt számos első osztályú zenész
muzsikált a bandában, így többek között Henry “Red" Allen, Shelton Hemphill, Charlie Shavers, Farry Edison és Edward Anderson
trombitások, J. C. Higginbotham pozanos, Charlie Holmes, Caster McCord, Ted McCord szaxofonosok, Buster Bailey klarinétos. A
zenekar középső periódusában, illetve fennállásának utolsó éveiben zeneileg egészen kiemelkedő volt, Tab Smith, Joe Garland és
mások pompás hangszereléseit játszotta. Sajnálatos módon a zenekarból hiányzott egy karizmatikus frontember, aki a
közönséggel jobban elfogadtatta volna a zenekar zenei kiválóságát, és ezért a Mills Blue Rhythm Band eltűnt a meg nem érdemelt
obskuritásban. A negyvenes évek végén a zenekart egy rövid időre a hangfelvételek idejére újraszervezték.
Antológiák: Blue Rhythm (1930-31-es felvételek), Savage Rhythm (1931-32-es felvételek), Rhythm Spasm (1932-33-as felvételek),
Henry“Red Allen And The Mills Blue Rhythm Band (1934-35-ös felvételek), Big Bands (1947-es felvételek).

MINGUS, CHARLES -1922. április 22-én született az arizonai Nogalesben, Egyesült Államok, 1979. január 5-én hunyt el. Mingus
sohasem ismerhette meg a valakihez tartozás érzésének fényűzését. A vegyes származására (brit, kínai, svéd és afro-amerikai
nagyszülők) utaló reakciók a harag erős érzését és az üldöztetés érzetét váltották ki belőle. Ez az elidegenedés, saját mély
érzékenységével és sorsának dramatizálására való hajlamával párosulva, a heroikus nyugtalanság és ragyogás művészi karrierje
elegendő fűtőanyagot adtak kivételesen briliáns művészi életútjához. A korai zenei tapasztalatokhoz az európai klasszikus zene
szigorúsága éppúgy hozzátartozott, mint a helyi Holiness Church kongregációjának spontán érzelmi áradásai, amelyben
mostohaanyjával vett részt. Az utóbbi a bluesos vokáltechnikák, a bánatos kiáltozások, a prédikátor és a hallgatóság vi-
szontreakciói, vad vibrátó és melizmatikus improvizáció, mindez ütőhangszerek és pozanok kíséretében, ezeket olvasztotta a big
band korai gospel-előfutárába, amely mély befolyást gyakorolt Mingus zeneszerzői és eléadói stílusára. A másik fontos hatótényező
a Duke Ellingtonzenekar volt, valamint Richard Strauss szimfonikus költeményei, Debussy, Ravel, Bach és Beethoven művei.
Mingus időközben abbahagyta a pozan tanulást, majd a középiskolában a csellóról a nagybőgőre váltott.
Lloyd Reese-nél tanult zeneszerzést, és Red Callender ajánlására a New York Philhamonic bőgősétől, Herman Rheimschagentől
vett leckéket. Virtuóz bőgőtechnikát fejlesztett ki, a nagybőgő fogólapját a zongora billentyűzetéhez hasonlóan kezdte használni.
Első profi bőgősszerződéseit a New Orleans-i jazz két nagyjától, Kid Orytól és Barney Bigardtól kapta, majd 1943-től 1945-ig a
Louis Armstrong Orchestrában dolgozott, 1947-ben Lionel Hamptonnal bőgőzött. Virtuozitásának első jelentős, országos elisme-
rését 1950-ben kapta, amikor a Red Norvo Trio tagja volt. Ezenkívül generációjának olyan jelentős úttörőivel dolgozott együtt az
ötvenes években, mint Charlie Parker, Miles Davis, Thelonious Monk, Bud Powell, Sonny Stitt, Stan Getz, Lee Konitz, Dizzy
Gillespie, Quincy Jones és Teddy Charles. 1953-ban rövid időre csatlakozott Duke Ellington zenekarához, ám művészileg sokkal
többet profitált azzal a példaképével készített albumból, amelyet Money Jungle címmel Max Roach társaságában 1962-ben rögzítet-
tek. Mingus a fekete bőrű menedzsment és a művészek vezette lemezmárkák egyik úttörője volt, 1953-ban megalapította a Debut
lemezmárkát, majd 1964-ben a rövid életű Charles Mingus labelt. Korai kompozíciói vegyes sikert arattak, főként azért, mert
nehezen talált olyan együttest, amely képes volt komplex elképzeléseit megvalósítani.
1953-tól 1955-ig, saját workshop-együttesének megalakulásáig műveivel részt vett a jazz Composers's Workshop munkájában.
Itt takarékoskodhatott a leírt kottákkal, mert szóbeli és zenei instrukcióit a zongorán és a bőgőn körvonalazhatta. Mingus
zeneszerzői egyedisége először ezen körülmények közepette kezdett kivirágzani, amiben olyan zenészek segítették, mint Dannie
Richmond, Roland Kirk, Jaki Byard, Jimmy Knepper és Booker Ervin, akik a lehető legjobban kidolgozták Mingus elképzeléseit.
Sok innovációja közül az egyik leglényegesebb, hogy nem a megszokott kórusstruktúrákat használta, a kvázi-“klasszikus"
megkomponált anyag a free és csoportos improvizációk passzázsaival kontrasztáll, gyakran különböző tempóban és hangfajban, a
komplex darabokban a finoman kialakított zenei motívumok egybehurkolódnak. Az interaktív improvizációk “társalgási" formáját
fejlesztette ki, és új utakat nyitotta melodikus nagybőgőjátékban. Az olyan darabok, mint a The Black Saint And The Sinner Lady
(1963) roppant vitalitást, a valamennyi jazzstílusban való elmélyedést mutatják a New Orleans-i jazztál és a gospeltől a bebopig és
a free jazzig. Másik többrészes darabja, a “Meditations For A Pair Of Wire Cutters" az 1964-es Portrait albumból azok közül való,
amelyeket részenként, különbözőcímeken alakított ki. Részleteket lehet hallani az 1963-as Mingus Plays Piano című albumon, a
cím ekkor “Myself When I Am Real". Eric Dolphy tragikus halála után az újrakeresztelt darab ,Praying With Eric" címmel szólt,
Dolphy sok Mingus-darabból hozott kicsodákat, ám a legtöbbet e darabért és e darabban tette.

181
 A hatvanas évek közepén anyagi és pszichológiai problémái kezdték megviselni, amint azt Thomas Reichman 1968-as Mingus
című filmjében láthatjuk, hallhatjuk. Ebben a periódusban intenzíven turnézott, egy olyan együttest mutatott be, amely valódi
ensemble-játékot produkált. 1971-ben Guggenheim-ösztöndíjat kapott kompozíciós tevékenysége elősegítésére, és bámulatba ejtő
önéletrajza, a Beneath The Underdog kiadására. A könyv egy összejövetellel indul, amelyet a pszichiáter vezet és a mű Mingus
önismeretének, intelligenciájának, szenzivitásának és öndramatizáló tendenciájának feltárása. Turnéit gyógyíthatatlan betegsége
folytán fokozatosan kialakuló paralízise ellenére folytatta, és új felvételeket is készített. “Revelations" című darabját 1978-ban a
New York-i Filharmonikusok Gunther Schuller vezényletével mutatták be, aki azután 1989-ben az Epitaph-ot is új életre keltette.
Még szintén 1978-ban Mingust Jimmy Carter fogadta a Fehér Házban, és egy all star koncertet tartottak a tiszteletére. 56 éves
korában Mexikóban érte utol a halál, amelynek hírére sok zenész tisztelgett emléke előtt koncertekkel. A Mingus Dynasty együttes
folytatja művei előadását.
Mingus korának törekvéseit oly módon öszszegezte, amely felülemelkedik minden faji és kulturális válaszfalon, miközben ezzel
párhuzamosan rámutatott a faji és szociális igazságtalanságokra. A Meditations 1964-es bemutató előadásának közönségéhez
bevezetésképpen így szól: “Ezt a darabot akkor komponáltam, amikor Eric Dolphy elmesélte nekem, hogy lenn Délen a
koncentrációs táborokhoz hasonló helyek vannak, [...j, ahol el vannak választva egymástól [...] a zöldek meg a vörösek, vagy
valahogy így, az egyetlen különbség az elektromos kerítésektől, hogy nincsenek gázkamrák és kemencék, amelyekben elégessenek
bennünket - még nincsenek. Azért írtam a Meditations című darabomat, hogy szerezzünk egy-két drótvágót, mielőtt még valaki más
puskákat szerezne." Élete és művészi teljesítménye kavargásában, fájdalmas elmúlásában Mingus egész élete saját művészi
alkotása lett. Valóságos jelképe a 20. század derekának, melynek fő tendenciáit jobban és értékesebben fejezte ki minden más
jazzzenésznél.
Albumok: Red Norvo Jazz Trio (1951), Spaulding Givensszel: Strings And Keys (1951), The Red Norvo - Charles Mingus - Tal Farlow?
Trio (1951), Autobiography In Jazz (1953), másokkal együtt: Quintet Of The Year/Jazz At Massey Hall (1953), Charles Mingus And Thad
Jones (1955), Jazz Composers Workshop No 2 (1955), Mingus A t T he Bohemia (1955), Pithecanthropus Erectus (1956), The Clown, másik
címe: Reincarnation Of A Lovebird (1957), Gunther Schullerrel, George Russell-lel: Adventures In Sound (1957), Jazz Workshop Presents:
Jimmy Knepper (1957), East Coasting (1957), Duke's Choice, újabban A Modern Jazz Symposium Of Music And Poetry címmel (1957),
Langston Hughes-zal: Weary Blues (1958), Billie Holidayjel és másokkal: Easy To Remember (1958), Wonderland, Jazz Portraits címen is
ismert (1959), Blues And Roots (1959), Mingus Ah-Un: (1959), Nostalgia In Times Square (1959), Mingus Dynasty (1959), Pre-Bird, újabb
címe: Mingus Revisited (1960), Mingus At Antibes (1960), Charles Mingus Presents Charles Mingus! (l9ó0), Mingus (1960), The Jazz Life
(1960), Newport Rebels (1960), Tubby Hayesszel: All Night Long (felvétel: 1960), Oh Yeah! (felvétel: 1961), Tonight At Noon (1961), Hoo-
ray For Charles Mingus (felvétel: 1962), J-For-Jazz Presents Charles Mingus (felvétel: 1962), Duke Ellingtonnal, Max Roachcsal: Money
Jungle (1962), Town Hall Concert (1962), The Black Saint And The Sinner Lady (1963), Mingus Mingus Mingus Mingus Mingus (1963), Tijuana
Moods (1964, felvétel: 1957), Town Hal! Concert [Portrait] (1964), Live In Oslo (felvétel: 1964), Charles Mingus Sextet Live In Europe Vols 1, 2 &
3 (felvétel: 1964), The Great Concert Of Charles Mingus (felvétel: 1964), Mingus In Europe Vols 1 &2 (felvétel: 1964), Charles Mingus In
Amsterdam (felvétel: 1964), Mingus In Stuttgart (felvétel: 1964, két lemez), Right Now! (1964), My Favourite Quintet (1965), Mingus At Monterey
(1964), Music Written For Monterey (1965), But Not Heard (1965), Statements (1970), Charles Mingus In Paris (felvétel: 1970), Pithy canthropus
Erectus, más néven: Blue Bird, más néven: Reincarnation Of A Lovebird (felvétel: 1970), Charles Mingus In Berlin (1970), Charles Mingus And
The New Herd (1971), Let My Children Hear Music (1971), Charles Mingus And Friends In Concert (1972), jazz jamboree (1972), Charles Mingus
Meets Cat Anderson (1972), Mingus Mingus (1973), Mingus At Carnegie Hall (1974), Cumbia And Jazz Fusion (1977), Three Or Four Shades Of
Blue (1977), Lionel Hampton Presents: The Music Of Charles Mingus, más néven: His Final Works (felvétel: 1977), Me Myself An Eye (1978),
Something Like A Bird (1978), The Charles Mingus Memorial Album (1978), Joni Mitchell-lel: Joni Mitchell - Mingus (1978). Antológiák: The
Mingus Connection (1957, felvétel: 1951-53), The Debut Recordings (felvétel: 195157), Autobiography In jazz (felvétel: 1952-53), Vital Savage
Horizons (felvétel: 1952, 1961-62), The Atlantic Years (felvétel: 1956-1978), Better Git It In Your Soul (felvétel: 1959), The Complete Candid
Recordings Of Charles Mingus (felvétel: 1960), Charles Mingus/Cecil Taylor: Rare Broadcast Performences (felvétel: 1962,1966), The Impulse
Years (felvétel: 1963), Portrait (felvétel:1964,1966), ReEvaluation: The Impulse Years (1973, felvétel: 1963-64), The Art Of Charles Mingus (1974),
Passions Of A Man (1979, felvétel: 1956-61, 1973, 1977), Nostalgia In Times Square (1979, felvétel: 1959), Great Moments With Charles Mingus
(1981, felvétel: 1963-64), Mingus, The Collection (1985, felvétel: ötvenes évek), Charles Mingus - New York Sketchbook (1986, felvétel: ötvenes
évek), Charles Mingus - Shoes Of The Fisherman's Wife (1988, felvétel: 1959, 1971), Abstractions (1989, felvétel: 1954,1957), Charles Mingus
-Mysterious Blues (1989, felvétel: 1960), Charles Mingus 19551957 (1990), Charles Mingus (1991), Charles Mingus -The Complete Debut
Recordings (1991, felvétel: 1950-es évek), Meditations On Integration (1992, felvétel: 1964).
További információ: Charles Mingus: Beneath the Underdog. Brian Priestley: Mingus: A Critical Biography.

MITCHELL, BLUE - Richard Allen Mitchell néven 1930. március 13-án született a floridai Miamiban, 1979. *május 21-6n hunyt el. Mitchell
profi karrierjét rhythm & blues zenekarok trombitásaként kezdte, többek között az ötvenes évek közepén az Earl Bostic vezette bandben.
Később rövid ideig Cannonball Adderley-vel dolgozott New Yorkban, majd csatlakozott Horace Silver bandájához, a szerződés jelentősen
megnövelte Mitchell reputációját. Amikor a Silver-zenekar 1963-ban megszűnt, akkor Mitchell saját együttest alapított zenészbarátaiból,
Silver helyére Chick Corea került. Az együttes az évtized végéig működött, amikor is Mitchell csatlakozott Ray Charles kísérd zenekarához. A
hetvenes évek elején Mitchell számos a jazzen kívüli muzsikussal dolgozott, nevezetesen a blues-zenész John Mayall-hal és olyan
popénekesekkel, mint Lena Home és Tony Bennett. Mitchell a hetvenes évek közepétől Los Angelesben élt, játszott kis és nagy
formációkban, többek között Harold Land, Louie Bellson Is Bill Berry társaságában. Tehetséges, lélekteli játékos, telt, zengő hanggal, alkalmi
kirándulásai a zene jazzen kívüli területeire nem jártak minőségi romlással. Valójában minden lemezfelvétel, koncert vagy klubest értékét
növelte játéka komolysága, hangszerének csodálatos soundja.
Albumok: Big Six (1958), Horace Silverrel: Finger Poppin' (1959), Out Of The Blue (1959), Blue Soul (1959), Silverrel: Horace-scope (1960),
Blue Moods (1960), Smooth As The Wind (1960), A Sure Thing (1962), The Cup Bearers (1963), Step Lightly (1963), The Thing To Do (1964), Down
With It (1965), Bring It Home To Me (1966), Boss Horn (1966), Heads Up! (1967), Collisions In Black (1968), Bantu Village (1969), Blue Mitchell
(1971), Vital Blue (1971), John Mayall-hal: Jazz Blues Fusion (1971), Blue's Blues (1972-74), Graffiti Blues (1973-74), Many Shades Of Blue
(1974), Bill Berryvel: Hot And Happy (1974), Stratosonic Nuances (kb. 1975), Funktion Junction (1976), Berryvel: Hello Rev (1976), Dexter
Gordonnal, Al Cohnnal: True Blue (1976), Harold Landdel: Mapenzí (1977), Landdal: Best Of The West (1977), Last Dance (1977), African
Violet (1977), Summer Soft (1977).

MITCHELL, RED -Keith Moore Mitchell néven 1927. szeptember 20-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült
Államok. Elhunyt 1992. november 8-án. Zongora- és altszaxofon-tanulmányok után Mitchell katonai szolgálata idején tért át a
nagybőgőre. A negyvenes évek végén Jackie Paris, Mundell Lowe, Chubby Jackson (vele zongorázott) és Charlie Ventura

182
együttesében játszott. Két évet töltött Woody Hermannal, ám 1951-ben tuberkulózisos lett. Az ötvenes évek elején Red Norvo és
Gerry Mulligan társaságában játszott, amikor az utóbbi visszatért New Yorkba, akkor Kaliforniá-ban telepedett le. 1954-tó1 Los
Angelesben élt, és a nyugati parti jazzélet kiemelkedő alakja lett, hol kísérőként, hol zenekarvezetőként játszott olyan zenészekkel
mint Chet Baker, Bill Perkins, André Previn, Mel Lewis, Hampton Hawes, Don Cherry, Ornette Coleman és Harold Land. A
hatvanas évek végén Mitchell Svédországba költözött, tíz esztendeig maradt Európában, a vendégszereplő amerikai zenészeket
kísérte, saját együtteseit vezette, többek között a Communication neve bandát. A nyolcvanas években idejét megosztotta Amerika
és Európa között, fellépett, illetve lemezfelvételeket készített olyan zenészekkel mint Lee Konitz, Warne Marsh, Art Pepper és
Jimmy Rowles. Mitchell játéka az ötvenes években előremutató volt, technikai újításai közül néhány megnyitotta az utat olyan
zenészek számára mint Scott LaFaro. Tiszta artikulációja különlegesen érdekessé teszi szólóművészetét és a Home Suite című
kíséret nélküli albuma tisztán megmutatja figyelemre méltó tehetségét. (Testvére, Whitey Mitchell szintén bőgős volt, aki az ötvenes
és a hatvanas években igen aktív volt, majd elhagyta a jazzszínpadot.)
Albumok: The Fabulous Gerry Mulligan Quartet (1954), The Red Mitchell Sextet (1955), Jam For Your Bread (1955), Hampton Hawes Trio
(1955) Hawesszal: All-Night Session (1956), Sessions, Live (1957), Presenting Red Mitchell (1957), Andre Previnnel: Pal Joey (1957),
Previnnel: West Side Story (1959), Red Mitchell At The Renaissance (1960), Harold Landdal: Hear Ye! (1961), The Red Mitchell Trio (1969),
The Red Mitchell Quartet (1972), Konitzcal: I Concentrate On You (1974), Communication (1974), Red Mitchell Meets Guido Manusardi
(1974), Blues For A Crushed Soul (1976), Shocolate Cadillac (1976) Red Mitchell And Friends (1978), Jim Hall/Red Mitchell (1978), Red
Mitchell Plays Piano And Sings (1979), Art Pepperrel: Straight Life (1979), Empathy (1980), Tommy Flanagannel: You're Me (1980), Home
Cookin (1980) Soft And Warm And Swinging (1982), When I'm Singing (1982), Holiday For Monica (1983), The Jimmy Rowles/Red Mitchell Trio
(1985), Home Suite (1985), Clark Terryvel: To Duke And Basie (kb.1986), Terryvel: Jive At Five (kb. 1986), Kenny Barronnal: The Red
Barron Duo (1986), Herb Ellisszel: Doggin' Around (1988), Putte Wickmannel: The Very Thought Of You (1988), Roger Kellawayjel: Alone
Together (1988), Talking (1989), Evolution (1990).

MITCHELL, ROSCOE -1940. augusztus 3-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Mitchell
gyermekkorában Nat King Cole, Lester Young és Charlie Parker felvételeit hallgatta. A középiskolában klarinétozni és
baritonszaxofonozni tanult, a felsőbb osztályokban áttért az altszaxofonra, majd a hadseregben is ezen a hangszeren játszott. Egy
katonai zenekarral Európába került, ahol meghallotta Albert Aylert, aki szintén egy katonai zenekarban muzsikált. Leszerelése
után Henry Threadgill-lel bopot játszott, ám Ayler zenéje igen nagy hatással volt rá. Később Chicagóban Threadgilllel, Malachi
Favorsszal, Jack DeJohnette-tel és Muhal Richard Abrams-szal szerepelt jam sessionökön. Abrams mindinkább Ayler befolyása
alá került. 1965-ben Mitchell az AACM egyik alapító tagja volt (már 1961-től az AACM későbbi elnöke, Abrams vezette
Experimental Bandben játszott). Sound című lemeze volt az első és az egyik leghíresebb lemeze, j61 karakterizálta a chicagóiak
újfajta hangsúlyozását a sound mint textúra tekintetében és a különleges kapcsolatot a sound és a csend között. Ezeken a
felvételeken, írta John Litweiler, “A zene a soundok feszültsége a csend szabad terében." Mitchell egy időben saját együtteseit
vezette, és ezek egyikéből, egy kvartettből, amelyben Lester Bowie, Malachi Favors és Phillip Wilson játszottak, nőtt ki az Art
Ensemble Of Chicago. Egyszer elmondta, hogy “Ez az én zenekarom volt, de nem volt arra módom, hogy annyit fizessek, amennyit
megérdemeltek. Kooperatív egyesülés lettünk, ahol az egyik elkötelezte magát a másiknak, a túlélésért." Az Art Ensemble 1969-es
megalakítása után munkásságának döntő többségét annak keretén belül folytatta, ám emellett vezette saját bandáit, többek
között a Space triót (Gerald Oshita szaxofonossal és Tom Buckner énekessel) és a Sound kvintettet, amelyben egy-egy trombitás,
gitáros, bőgős és ütős szerepelt. Emellett dolgozott Byron Austinnal, Scotty Holttal és Jack DeJohnette-tel, valamint jelentős
szólószaxofonosa tevékenységet fejtett ki. Az Art Emsemble Of Chicago-beli partnereihez hasonlóan Mitchell a hangszerek
sokaságán játszik, ezek közül előnyben részesíti a szoprán-, az alt-, a tenor- és a basszusszaxofont, az oboát, a fuvolákat, a pikolót
és a klarinétokat, de kedveli az ütőhangszereket és az úgynevezett “kis hangszereket" is. Mitchell és Jarman az Art Ensemble Of
Chicago két ellentétes pólusát képviselik: Jarman a színházi elemeket képviseli, míg Mitchell - az együttes egyetlen olyan tagja, aki
általában nem festi az arcát és nem visel kosztümöket - a strukturalista, aki az együttes zenei szabadságán belül arra ügyel, hogy
az improvizatőrök megfeleljenek a zeneszerzői elképzeléseknek. Komponistaként Anthony Braxtonra és Leo Smithre hatott.
Művészetében van valami aszketizmus, és jellemző rá, hogy egy 365 acre-es wisconsini farmon él, mert elégedetlen a szakadatlan
turnézással járó életmóddal. A közel múltban több projekten dolgozott: a Songs In The Wind-ben Steve Sylvester is szerepelt,,
bikaböm-böléssel és szélvándorlással". A stockholmi Brus Trióval játszott (After Fallen Leaves), valamint felvette a Four
Compositions-t, amiben a klasszikus kamarazene impresszív komponistájaként mutatkozik be.
Albumok: Sound (1966), Congliptious (1978), Solo Saxophone Concerts (1974), The Roscoe Mitchell Quartet (1975), Old/Quartet (1975,
felvétel: 1967), Nonaah (1977), L-R-G/The Maze/S II Examples (1978), Duets With Anthony Braxton (1978), Sketches From Bamboo (1979),
Snurdy McGurdy And Her Dancin' Shoes (1981), Tom Bucknerral, Gerald Oshitával: Neu) Music For Woodwinds And Voice (1981),3x4 Eye
(1981), More Cutouts (1981), a Space-szel: An Interesting Breakfast Conversation (1984), And The Sound And Space Ensembles (1984),
Live At The Muhae Hunziken (1986), The Flow Of Things (1987), Four Compositions (1987), Live In Detroit (1989), Songs In The Wind
(1991), a Brus Trióval: After Fallen Leaves (1992, felvétel: 1989), Live At The Knitting Factory (1992), Muhal Richard Abramsszal: Solos
And Duets At Merkin Hall (1992).

MOBLEY, HANK - Henry Mobley néven 1930. július 7-én született a Georgia állambeli Eastmanben, Egyesült Államok. A
tenorszaxofonos Mobley 1950-ben egy rhythm & blues bandben kezdte karrierjét. A következő esztendőben olyan jelentős
bebopperek figyelmét hívta fel magára, mint Max Roach és Dizzy Gillespie, 1954-ben a Horace Silver's Jazz Messengers alapító
tagja lett. Antikor Silver saját neve alatt megreformálta a bandát, és a Messengerst Art Blakey-nek adta it, Mobley a
Messengersszel maradt. Az ötvenes évek végén rövid ideig Blakey-vel, majd Dizzy Reece-szel szerepelt, 1961ben rövid, ám
emlékezetes időt töltött Miles Davisszel. Mobley a hatvanas években számos jeles muzsikussal szerepelt, többek között Lee
Morgan, Barry Harris és Billy Higgins társaságában, gyakran vezette saját bandáit és számos kiváló Blue Note felvétel
közreműködője volt. A hetvenes években gyenge egészségi állapota miatt csak alkalmilag szerepelt, például Cedar Waltonnal
közösen vezetve egy kisegyüttest. Egészen az 1986. május 30-án bekövetkezett halála előtti időkig zenélt, utoljára Duke Jordan-
nal. Mobley előadása különösen ritmikailag volt jelentős, száraz, bensőséges soundja élesen szembeállt kortársai legtöbbjének
robusztus stílusával.
Albumok: Art Blakey-veL The Jazz Messengers At The Cafe Bohemia (1955), The Hank Mobley Quartet (1955), The Jazz Message Of Hank
Mobley (1956), Mobley's Message (1956), Mobley's Second Message (19.56), The Hank Mobley Sextet (1956),
Hank Mobley-Lee Morgan: Hank's Shout (1956), Hank Mobley And Hits All Stars (1957), The Hank Mobley Quintet (1957), Hank (1957), Hank
Mobley (1957), Poppin' (1957), Peckin' Time (1958), Monday Night At Birdland (1958), Soul Station (1960), Roll Call (1960), Miles
Davisszel: Carnegie Hall 1961 (1961), Davisszel: At The Blackhawk (1961), Workout (1961), Another Workout (1961), Straight No Filter

183
(1963-65), No Room For Squares (1963), The Turnaround (1965), Dippin' (1965), A Caddy For Daddy (1965), A Slice Of The Top (1966),
Third Season (1967), Hi Voltage (1967), Far Away Lands (1967), Reach Out (1968), The Flip (1969), Thinking Of Home (1970).

MODERN JAZZ QUARTET - 1951-ben a Dizzy Gillespie big band négy korábbi tagja egy kisegyüttest alapított, hogy
lemezfelvételeket készítsenek. Az eredeti név Milt Jackson Quartet volt, amelyben Jackson vibrafonozott, John Lewis zongorázott,
Ray Brown bőgőzött és Kenny Clarke dobolt. Brown helyét hamarosan Percy Heath vette át, majd a következő esztendőben a
csapatot átkeresztelték és ettől fogva Modern Jazz Quartet (MJQ) néven szerepelt. Először csak lemezfelvételeket készítettek, majd
később koncerteket is vállaltak. Clarke 1955-ben kilépett, és a helyét Connie Kay foglalta el. Az új felállás, Jackson, Lewis, Heath
és Kay a következő esztendőkben teljes idős foglalkoztatásban szerepelt, majd egy idő után már csak évente pár hónapot dolgoztak
együtt. Az MJQ a feketék válasza volt Dave Brubeck kvartettjének intellektualizmusára és egyúttal New York válasza a nyugati
part cool jazzére, az MJQ nagyon népszerű és nagyon vitatott lett, becsmérlőik szerint zenéjük túl finom és túl kimódolt volt. Bármi
is az igazság, a zenekar koncertjein egy klasszikus kvartett méltóságával és professzionalizmusával játszott. Az MJQ 1974-ben
megszűnt, ám 1981-ben egy japán turné kedvéért újra megszervezték. Ennek a visszatérésnek a sikere arra az elhatározásra
juttatta a tagokat, hogy félig állandó formációként működtessék tovább az együttest, amely a rákövetkező évben be is következett.
1982 óta ismét szerepelnek koncerteken és fesztiválokon. Az MJQ valamennyi bop banda között a legkifinomultabb, legkidolgo-
zottabb volt, Lewis közvetlen befolyása az előadásban és a kompozíciós stílusban sehol máshol nem érvényesült ennyire. Lewis
klasszikus zenei érdeklődése természetesen megjelent az MJQ játékában és alkalmanként ahhoz a félreértéshez vezetett, hogy az
MJQ a third stream jazz peremvidékén jár. Heath és Kay játékát itt is, akárcsak az egyéb formációkban, ahol játszanak, finom
swing jellemzi. Négyük közül Jackson a zeneileg legsokoldalúbb. Az MJQ-ban ráerőltetett korlátok olyan feszültséget gerjesztenek,
amely jazz-szempontból az együttes által hibátlanul játszott, megfontolt zene egyik legizgalmasabb eleme.
Albumok: Django (1953), Concorde (1955), The MJQ At Music Inn (1956), Fontessa (1956), Live (1956), The MJQ At Music Inn (1956),
One Never Knows (1957), Third Stream Music (1957), Plus (1957-71), Odds Against Tomorrow (1959), European Concert (1960), The
Comedy (1962) The Sheriff (1963), A Quartet Is A Quartet Is A Quartet (1963), Blues A t Carnegie Hall (1966), Space (1969), The Legendary
Profile (1972), The Last Concert (1974), In Memoriam (1977), Together Again! (1982), Together Again!: The MJQ 1984 (1984), The Best OF
The MJQ (1984-85).

MOFFETT, CHARLES -1929. szeptember 1-én született a texasi Fort Worthben, Egyesült Államok. Moffett a helyi rhythm & blues
zenekarokban kezdte pályafutását, és ugyanabban a középiskolai bandben muzsikált, mint Ornette Coleman. 16 esztendős
korában kezdett dobolni, majd a flottában teljesített szolgálata idején az amerikai nyugati partvidék kisközépsúly bokszbajnoka
lett. Moffett 1953-ban BA fokozatot szerzett a zenében és nyolc esztendeig , Texasban tanított. Coleman 1952-ben részt vett
Mof-fett esküvőjén és amikor 1961-ben ismét találkoztak, akkor Moffett átvette a dobos székét a Coleman bandben. A hatvanas
évek elején Coleman elküldte, és ekkor Moffett újra tanított egészen a band 1965-ös újraszervezéséig, amikor is Európában
turnéztak. Moffett 1970-ben Kaliforniában telepedett le, ahol újra kezdte a tanítást és közben olyan helyi zenészekkel játszott,
mint Steve Turre, Keshavan Moslak és Prince Lasha. Emellett diákjaival, illetve családtagjaival is alakított zenekarokat. A
nyolcvanas években viszszaköltözött New Yorkba, ahol mentálproblémás gyermekeket tanított és folytatta a zenélést is. Moffettet
alkalmazkodó savingje és tökéletes időérzéke egyaránt alkalmassá teszi a korai stílusok játékára, akárcsak az avantgarde
játékosokéra, akiket gyakran kísért. Egy friss, ritka elő-adása hallható Frank Lowe Decision In Paradise című lemezén, amely
valamikor a nyolcvanas években készült.
Albumok: Ornett Colemannel: At The Golden Circle Vols. 1&2 (1965), Family (1974), Die Gift (1969).

MONK, THELONIOUS -1917. október 11-én született az észak-karolinai Rocky Mountban, Egyesült Államok, 1982. február 17-én
hunyt el. Monk családja a gyermek ötesztendős korában New Yorkba költözött, egy évvel később kezdett zongorázni, szabályszerű
képzésben 11 éves korától részesült. A Stuyvesant High Schoolban fizikából és matematikából volt a legjobb, és közben
templomban orgonált. A harmincas évek végén egy gospel együttessel turnézott, klubokban kezdett játszani és 1941-42-ben a
Minton's Playhouse házi zenekarát vezető Kenny Clarke zongoristája lett. 1942-ben Lucky Millinder zenekarában játszott, majd
1943 és 1945 között a Coleman Hawkins Sextettel játszott, 1946-ban a Dizzy Gillespie Big Band tagja volt, saját bandáit 1947-től
vezette. Hawkins ajánlotta az első lemezfelvételre és a jazzrajongók 1944 októberében felfigyeltek egy pompás szólójára a “Flyin'
Hawk"-on. Mindazonáltal az 1947-es Blue Note felvételek (amelyeket Genius Of Modern Music címmel mind hanglemezen, mind
CD-n kiadtak) alapozták meg jelentős hírnevét. Art Blakey-vel a készült felvételei az elkövetkező generációk zenészei számára
mintegy sűrített leckéket adnak. Ragályos groove-ja élvezetessé tette a komplex harmonikai rejtvények soundját, Monk különleges
disszonanciái és ritmusérzéke erősítették varázslatát. Voltaképpen az egy évtizedes munka kikristályosodott termékei voltak. A
“Round Midnight" rögtön sláger lett, az olyan darabok, mint a “Ruby My Dear", a “Well You Needn t", az “In Walked Bud" később
lettek standard darabok. Leonard Feather a Bebop című könyvében Monkot a zeneszerzés géniuszá-nak nevezi, ám hiányolta
játékából a technikát (alig később már bocsánatot is kért ezért). Monk lapos ujjakkal játszott (amin az akadémikus zongoristák
megbotránkoznak), ám a hangokkal spórolósan bánó stílusa a modern szenzibilitás eredménye, sokkal inkább mintsem a
képesség hiánya, hogy megvalósítsa Art Tatum vagy Oscar Peterson hangáradatát. Monk részére a blues egyenlő a költészettel, ám
az európai romanticizmus befolyása nélkül, emó-ció a néhanapján túlértékelt bebop felfújása nélkül. Improvizációi ravaszak,
rövidre fogottak és gördülékenyek, elgondolkodtatók.
Egy felfújt drogbirtoklási ügy miatt 1951-ben bevonták Monk New York-i működési engedélyét, az összesen hat évig tartó, a
városboni nyilvános játéktól való eltiltás jelentősen károsította karrierjét. 1954 júniusában Párizsban játszott, amelyet a Vogue
Records rögzített. A Riverside Records támogatta abban, hogy vele szimpatizáló zenészekkel lemezfelvételeket készíthessen,
valamennyit saját neve alatt, és olyan vendégzenészek szerepeltek lemezein, mint Miles Davis, Sonny Rollins és Clark Terry. Az
1955-ös Plays Duke-Ellington a Duke Ellington-szerzemények elragadó sorozata volt, amelynek párját ritkító ritmusszekciójában
Oscar Pettiford bágőzött és Kenny Clarke dobolt. A Brilliant Corners 1956-ban néhány káprázatos új kompozíciót vonultatott fel,
Sonny Rollins tenorszaxofonos volt a vendégszólista. 1957-ben visszakapva engedélyét Monk egy nagyszerű kvartettet állított
össze a Five Spot Club házi zenekaraként: John Coltrane (tenorszaxofon), Wilbur Ware (bőgő), Shadow Wilson (dob). Coltrane
egyszer elmondta, hogy a zenekarban való rövid idő felért számára egy jelentós oktatással. Sajnos a zenekarral nem készült élő
felvétel, de az ekkori stúdiófelvételek (Thelonious Monk With John Coltrane, Monk's Music) klasszikusok lettek. Monk ekkor viszonozta
Coleman Hawkins korábbi szívességét, szerepeltette a tenorost ezeken a felvételeken. Múlt és jövő találkozott Monk billentyűzetén.
Monk korábban tuIságo-san “emészthetetlen" volt a nagy tömegek számára, pályája most azonban végül felvirágzott. 1957-ben
felvételt készített Gerry Mulligannel, amely segített abban, hogy művészetét a nagyközönség is megismerhesse, és a klasszikus
komponista Hall Overtonnal dolgozott azon, hogy zenéjét nagyzenekarral adják elő- (At Town Hall, 1959). 1961-ben európai turnét
bonyolított le, majd 1964-ben Japánba látogatott. A hatvanas évek elején állandó kvartettet alakított Charlie Rouse

184
tenorszaxofonossal, John Ore (majd Butch Warren, illetve Larry Gales) bőgőssel és Frankie Dunlop (később Ben Riley) dobossal. A
kritikusok jobban kedvelték más szaxofonosokkal való játékát (mint 1960-ban Karold Landdel vagy az ötvenes évek végén Johnny
Griffinnel), ám igazából Rouse volt a megfelelő tenoros Monk darabjaihoz. Lehet, hogy nem tartozott a legnagyobb szólisták közé,
de nyers, szögletes soundja úgy illett a darabokhoz, mint kesztyű a kézre.
A hetvenes évek elején Monk Pat Patrickkel (Sun Ra altszaxofonosával) és fiával, T. S. Monk dobossal (a későbbi discósztárral)
játszott. Betegsége behatárolta fellépési lehetőségeit, ennek ellenére 1971-72-ben a Giants Of Jazz együttessel turnézott, és az
1974-es Newport Festivalon egy big banddel lépett fel. 1971-ben két lemezt (Something In Blue, The Man 1 Love) vett fel az angol Black
Lion lemezmárka részére, ezeken Al McKibbon bőgőssel és Art Blakey dobossal szerepelt, amelyek szinte meghökkentő példái vol-
tak a dobos és a zongorista közötti empátiának. E két lemez Monk legjobb felvételei közül való. Amikor 1982-ben a New Jersey
állambeli Englewoodban szélütés következtében elhunyt, feleségét (akinek a “Crepuscule With Nellié' címe darabot ajánlotta) és
fiát hátrahagyva, Monk már hat esztendeje nem szerepelt nyilvánosan. Monk hatása a nyolcvanas években, ha lehet, még csak
növekedett. Buell Neidlinger String jazz néven alakított együttest, amely csak Monk- és Ellington-nótákat játszik. Steve Lacy, aki
a hatvanas évek elején egy darabig kizárólag Monk-számokat játszott, két szólólemezt vett fel Monk zenéjével, Arthur Blythe (Light
Blue, 1983), Anthony Braxton (Six Monk's Compositions, 1987), Paul Motian (Monk In Motian, 1988) és Hal Winer (That's The Way I Feel
Now, 1984, amelyen olyan zenészek mutatják be darabjaikat, mint a Fowler Brothers, John Zorn, Dr John, Eugene Chadbourne és
Peter Frampton) lemezalbumokkal tisztelegtek Monk előtt, és ezek azt bizonyítják, hogy Monk kompozícióiból még mindig van nút
tanulniuk a mai szerzőknek és előadóknak. Monk, a jazz egyik legbriliánsabb és legeredetibb előadóinak egyike, egyúttal a század
kiemelkedő zeneszerzőinek egyike is. A “Round Midnight" minden idők egyik legtöbbször felvett darabja. Az a különleges
képessége, hogy bonyolult, meglepő harmóniai váltásokat és ritmikus “csavarokat" élvezetes, funky riffekben olvasszon össze, azt
jelenti, hogy valami különös dolog történik, amikor játsszák őket: szerzeményei pontosabb, mélyrehatóbb improvizációkat csalnak
elő-, mint bárki máséi. Jazz-szempontból ez a legnagyobb dicséret, ami csak elmondható.
Albumok: Genius Of Modern Music, Vols One And Two (felvétel: 1947-52), Thelonious Monk Trio (1953), And Sonny Rollins (1954), Pure
Monk (1954), Plays Duke Ellington (1956), The Unique (1956), Brilliant Corners (1957), Thelonoius Himself (1957), With John Coltrane
(1957), Gerry Mulligannel: Mulligan Meets Monk (1957), Art Blakey/Thelonious Monk (1958), Monks Music (1958), Thelonious In Action
(1958), Misterioso (1958), The Thelonious Monk Orchestra At Town Hall (1959), Five By Monk By Five (1959), Thelonious Alone In San
Francisco (1960), At The Blackhawk (1960), Two Hours With Thelonious (1961), Criss Cross (1963), Monk's Dream (1963), Big Band And
Quartet In Concert (1964), Miles Davisszel: Miles & Monk At Newport (1964, felvétel: 1963, 1958), It's Monk's Time (1964), Monk (1964),
Solo Monk (1965), Straight No Chaser (hatvanas évek közepe), Monk's Blues (1968), Underground (1968), Epistrophy (1971), Something In
Blue (1972), The Man I Love (1972), Sphere (1979, felvétel: 1967), April In Paris/Live (1981, felvétel: 1971), Live At The 1 t Club (1982,
felvétel: 1964), Live At The Jazz Workshop (1982, felvétel: 1964), Tokyo Concerts (1983, felvétel: 1963), The Great Canadaian Concert Of
Thelonious Monk (nyolcvanas évek közepe), 1963 In Japan (1984, felvétel: 1963), Live In Stockholm 1961 (1987, felvétel: 1961).
Antológiák: Always Know (1979, felvétel: 1962-68), Memorial Album (1982, felvétel: 1954-60), The Complete Blue Note Recording Of
Thelonious Monk (1983, felvétel: 1947-52, négyalbumos szett), The Complete Black Lion And Vogue Recordings Of Thelonious Monk (1986,
felvétel: 1971,1954, négyalbumos szett).

MONTEROSE, J. R. - Frank Anthony Monterose néven 1927. január 19-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült
Államok. Monterose a negyvenes években számos középnyugati bandában tenorozott, majd az ötvenes évek elején csatlakozott
Buddy Richhez. Ezt követben a New York-i bebop színpad jól ismert zenésze lett, ahol többek között olyan jelentős muzsikusokkal
dolgozott, mint Charles Mingus és Kenny Dorham. Sok helyütt szerepelt, többek között három évig Belgiumban. Monterose kar-
rierje nagy része New Yorkban és környékén, valamint Albanyban volt, ami jelentősen behatárolta nemzetközi elismertségét. Halk
beszéde, befelé forduló személyiség, gördülékeny, meleg sounddal játszik, stílusa módfelett melodikus.
Albumok: J. R. Monterose (1956), Straight Ahead (1960), In Action (1964), Live In Albany (1979), Luan (1979), Tommy Flanagannel: ...
And A Little Pleasure (1981), Bepop Loose And Live (1981).

MONTGOMERY, WES - John Leslie Montgomery néven 1923. március 6-án született az indianai Indianapolisban, Egyesült
Államok, 1968. június 15-én hunyt el. Montgomery akkor kezdett gitározni, amikor meghallotta Charlie Christian felvételeit.
Ekkor közel húszesztendős volt, és autodidaktaként megtanulta mindazt, amit lemezekről el lehet sajátítani és közben felépítette
saját stílusát is. Részben Christian példája vezette, ám zenei rokonaitól eltérően egy olyan utat talált, amely önálló, azonnal
felismerhető. Montgomery pengető vagy az ujjai helyett hüvelykujja begyét használta, a melódiavonalat szimultán két regiszterben
játszotta. Helyi zenekarokban kezdett játszani, majd 1948-ban csatlakozott Lionel Hamptonhoz, turnézott, lemezfelvételeket
készített. Az ötvenes évek elején visszatért Indianapolisba és két testvérével, Buddy és Monk Montgomeryvel közösen kezdett a
Montgomery-Johnson Quintetben zenélni (a két további tag Alonzo és Robert Johnson voltak). A helyi klubbeli éjfél utáni jam ses-
sionön hívta meg egy lemezfelvételre Cannonball Adderley. Adderley ajánlására Montgomery egy sor trióalbumot készített a
Riverside cégnél, amelyeken olyan zenészek működtek közre, mint Hank Jones és Ron Carter. Ezek az albumok jelentős figyelmet
keltettek, és hamarosan Montgomeryról beszéltek a legtöbbet a jazzgitárosok közül. A hatvanas évek elején testvéreivel
Észak-Karolinában dolgozott, játszott John Coltrane-nel is. További felvételeivel, többek között nagy vonószenekarokkal
Montgomery lehetőségei kitágultak és a nem jazz közönség is megismerte. Az olyan kommersz albumok, mint a Movin' Wes, a
Bumpin', a Goin' Out Of My Head és az A Day In The Life mellett kisegyüttesekben is játszott jazzt, ezekben testvéreivel, Wynton
Kellyvel, Herb Alperttel, Harold Mabernnel és másokkal szerepelt. 1%5-ben Európába látogatott, Angliában, Spanyolországban és
más országokban klubokban és fesztiválokon játszott. Karrierje tetőpontján váratlanul hunyt el. A kiváló gitárosnak igen nagy
hatása volt kortársaira, számos követőjére, egyedi stílusa Charlie Christian stilusából fejlődött ki. Montgomery nem sima
stílusátvevő volt, hanem, mint azt Alun Morgan jazzíró megjegyezte, “a naivitás és a korzsenialitás kombinációja' volt.
Válogatott albumok: Far Wes (1958-59), The Wes Montgomery Trio/A Dynamic New Sound (1959), Movin' Along (1960), The Incredible
Jazz Guitar Of Wes Montgomery (1960), So Much Guitar (1961), Full House (1962), Fusion (1963), Portrait Of Wes (1963)' Movin' Wes
(1964), Wes Montgomery Plays The Blues (1964-66), Goin' Out Of My Head (1965), Bumpin' (1965), Round Midnight (1965), Straight No
Chaser (1965), Live In Paris (1965), Smokin' At The Half Note (1965), A Day In The Life (1967), Down Here On The Ground (196768), Road
Song (1968).
További információ: Adrian Ingram: Wes Montgomery.

MOODY, JAMES -1925. február 26-án született a Georgia állambeli Savannah-ban, Egyesült Államok. Tinédzserévei közepén
kezdett a különböző szaxofonokon játszani, tudását az amerikai hadsereg kötelékében kamatoztatta és továbbfejlesztette.
1946-ban leszerelt és tenorszaxofonosként csatlakozott Dizzy Gillespie big bandjéhez, majd jobbára altszaxofonosként Európában

185
turnézott. 1949-es “I'm In The Mood For Love" címe felvétele slágerré vált, és mind hazájában, mind külföldön jelentős hírnevet
szerzett neki. Az ötvenes évek folyamán számos kisegyüttest vezetett, amelyek közül nem egy rhythm & blues orientáltságú volt.
Az ötvenes években kezdett fuvolázni is. A hatvanas években az amerikai klubélet és a nemzetközi fesztiválélet jelentós alakja lett.
Moody mindhárom hangszerén rátermett, melodikus szólista, különösen hatásos a balladajátéka.
Albumok: Hi Fi Party (1955), Wail Moody (1955), Flute'n The Blues (1956), Moody's Mood For Love (1956), Easy Living (1956-63), Last
Train From Overbrook (1958), James Moody 1(1959), Hey! It's James Moody (1959), Moody With Strings (1961), Cookin' The Blues (1961),
Another Bag (1962), Great Day (1963), Comin' On Strong (1963), Running The Gamut (1964), Group Therapy (1964), The Blues And Other
Colours (1967), Don't Look Away Now (1969), Heritage Hum (kb.1971), Lush Life (1971), Too Heavy For Words (1971), Never Again! (1972),
Feelin' It Together (1973), James Moody 11 (1973), James Moody III (kb. 1975), Beyond This World (1977), Moving Forward (1987), Honey
(1990). Antológiák: James Moody And His Modernists (1948-as felvételek), Bebop Revisited Vol. 4 (1948 és 1950 közötti felvételek), Bebop
Enterc Sweden (1949-es felvételek), The James Moody Story (1951 és 1953 közötti felvételek).

MOONDOC, JEMEEL -1951. augusztus 5-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Moondoc annak
ellenére, hogy chicagói kreatív művész, alapjában véve sohasem érintkezett az AACM-mel, a hatvanas évek végén, amikor
zenésztársakat keresett, Anthony Braxton, Leroy jenkins és az Art Ensemble Of Chicago Párizsba és New Yorkba mentek.
Kezdetben építészként dolgozott, majd a hetvenes évek elején Bostonban Ran Blake-nél tanult zenét, játszott a James Tatum
Blues Bandben, ezután Cecil Taylort követte a Wisconsin Universityre és az Antioch College-ba, ahol Taylor diákzenekaraiban alt-
és szopránszaxofonon játszott. 1972-ben New Yorkba költözött, ahol az avantgarde olyan csillagaival találkozott és játszott mint a
bőgős William Parker és a trombitás Roy Campbell, megalakította az Ensemble Munta-t, amellyel a következő tíz esztendőben
dolgozott. 1981-ben Lengyelországban turnézott, ahol a Poljazz lemezmárka számára elkészítette The Intrepid című lemezét.
1984-ben megalakította 15 tagú Jus Grew Orchestráját, amely a Lower East Side-on lévő Neither/ Nor klubban ütötte fel
főhadiszállását. “Megkísérelek a hangszeremmel beszélni, Jimmy Lyontól és Ornette Colemantól tanultam", mondja, és gyakran
úgy játszik, mintha Jackie McLean free változata lenne. Moondoc szemlélete a bárokban játszott bluesok lazaságát az Ornette
Coleman utáni többhangneműséggel kombinálja, amelyhez Ornette “harmolodikai" koncepciójú Prime Time együtteséből Bern Nix
gitáros személyében készséges társra talált. Bandájuk, amelyben William Parker bőgőzik és Dennis Charles dobol,
meghatározhatatlan, “elbillent", kevert jazzt játszik, amelyet kiválóan tükröz a Nostalgia In Times Square című lemeze. Moondoc
rendkívül individuális zenét alkot egy olyan korban, amikor túlontúl is sokan akarnak a múlt mércéihez alkalmazkodni.
Albumok: First Feeling (1977), The Evening Of 71íe Blue Men (1979), New York Live (1981), Konstanze's Delight (1981), The Intrepid Live
In Poland (1981), The Athens Concert (1982), Judy's Bounce (1982), Nostalgia In Times Square (1985).

MOORE, GLENN- 1941.október 28-án, született az Oregon állambeli Portlandben, Egyesült Államok. Glenn Moore Tim Hardinnal
és Cyrusszal került először a közönség érdeklődésér: 1< I.,, zéppontjába. Amikor Ralph Towner, Pail McClandless és Collin Walcott
társaságában megalkották az Oregon együttes gördülékeny stílusát, Moore bőgőstílusa kellően előtérbe került. Az együttes többi
tagjához hasonlóan Moore is erőteljesen vonzódik a klasszikus zenei, a népzenei, a keleti- és a jazz-felhangokhoz. Amióta
1970-ben megalakították az Oregont, azóta Moore jellegzetes nagybőgősoundja jól felismerhető a banda 15 albumán, ezenkívül
alkalmilag brácsán és fuvolán is játszik. Az Oregon együttes által ki nem töltött szünetekben Moore sessionzenészként csinált
párhuzamos karriert.
Albumok: Tim Hardinnal: Bird On A Wire (1970), Cyrusszal: Cyrus (1971), az Oregonnal: Music Of Another Present Era (1973), Distant
Hills (1974), Winter Light (1974), In Concert (1975), Friends (1975), Together (1977), Violin (1978), Out Of The Woods (1978), Roots In The
Sky (1979), In Performance (1980), Oregon (1983), Crossing (1984), Ecotopia (1987), 45th Parallel (1989), Always, Never And Forever
(1991), Anette Peacockkal: Bley/Peacock Synthesizer Show (1971), I'm The One (1972), Larry Coryell-lel: Restful Mind (1975), Ralph
Townerrel: Trios/Solos (1975), Zbigniew Seiferttel: We'll Remember Zbiggy (1980).

MOORE, RALPH, JNR. -1956. december 24-én született London Brixton negyedében, Anglia. Moore 1972-ben emigrált az
Egyesült Államokba, ahol amerikai édesapjával élt tovább. Másjelentős jazzművészekhez hasonlóan 1975-ben Moore is belépett a
Berklee College diákjai közé, ahol egyike lett az iskola sztárnövendékeinek. 1981-ben New Yorkba költözött és 30 esztendős
korában Horace Silver, Roy Haynes, Dizzy Gillespie, Freddie Hubbard, Jimmy Knepper és J. J. Johnon társaságában dolgozott.
Moore életteli, jól megformázott artikulációja és attraktív soundja jelentős figyelmet keltett. 1985-ben készítette első saját lemezét,
amelyen a gitáros Kevin Eubanks és a zongorista Benny Green működtek közre. Azóta négy további albumot készített
zenekarvezetőként, és számos veteránnal vendégszerepelt, így például Bobby Hutcherson és Kenny Barron társaságában.
Albumok: Round Trip (1987), 623C Street (1988), Rejuvenate (1989), Images (1989), Furthermore (1990).

MORELLO, JOE -1928. július 17-én született a Massachusetts állambeli Springfieldben, Egyesült Államok. Morello kezdetben
hegedülni tanult, de még iskoláskorában áttért a dobra. Helyben zenélt, többek között a középiskolás Phil Woodot és másokat
kísért. Az ötvenes évek elején New Yorkba költözött, ahol a lehető legszélesebb zenei palettán dolgozott, többek között Stan Kenton
big bandjében. Legtöbbször azonban kisegyüttesekben szerepelt, mindenekelőtt gitárosok combóiban, Johnny Smith, Tal Farlow,
Sal Salvador és Jimmy Raney vezetésével, valamint a zongorista Marian McPartland és Jackie Kain, meg Roy Kral énekesek
kíséretében. Amikor 19.56-ban csatlakozott a Dave Brubeck Quartethez, egyből a figyelem középpontjába került. 12 esztendeig
maradt Brubeckkel, és Paul Desmondt mellett, a banda legképzettebb tagja volt. Morello Brubeckkel való játéka a visszahúzódó
precizitás iskolapéldája volt, ehhez igen finom swing járult, ami abban a korban, amikor a jazzdobolásra az agresszivitás volt a
jellemző, igencsak figyelemreméltó. Miután 1967-ben elhagyta Brubecket, Morello, aki gyermekkorától fogva gyengénlátó volt,
főként tanított. A hetvenes években alkalmilag kisegyütteseket vezetett, de készített néhány felvételt Brubeckkel, McPartlanddal és
Salvadorral. Morello a kisegyüttesben való dobolás kiemelkedő képviselője, akit Brubeckkel való hosszú együttműködése
közismertté tett, ám ugyanakkor a szélesebb jazzvilág számára ugyanez nagy veszteséget jelentett.
Albumok: Marian McPartlanddal: Jazz at The Hickory House (1953), Tal Farlow-val: The Tal Farlom Album (1954), Dave Brubeckkel:
Jazz Impressions Of The USA (1956), Brubeckkel: Time Out (1959), It's About Time (1961), The Dave Brubeck Quartet At Carnegie Hall
(1963), The Dave Brubeck Quartet's 25th Anniversary Reunion (1976), Sal Salvadorral: Juicy Lucy (1978).
További információ: Marian McPartland: All In Good Time.

MORGAN, FRANK - 1933. december 23-án született a Minnesota állambeli Minneapolisban, Egyesült Államok. A nyugati parti
altszaxofonos, Frank Morgan pályafutását harminc éven át beárnyékolta, hogy a narkotikumtörvények megsértése miatt sokszor
ült börtönben, és csak mostanában fedezték fel tehetségét, amelyről mind többet beszélnek. Morgan gitáros édesapja vezetésével

186
kezdett gitározni, majd 1947ben Los Angelesbe költözött, ahol ugyanabban a helyi Jefferson High Schoolban tanult, méghozzá
ugyanazoktól a tanároktól, mint Dexter Gordon, Wardell Gray és Don Cherry. Szaxofonosként kezdetben Charlie Parker hatása
alatt tevékenykedett, maid a nyugati parti kortársa, Art Pepper bűvkörébe került, akitől az élesen hangsúlyozott soundokat, a
tagolt alakzatokat és a véletlen-, epizódszerű előadásmódot vette át. Morgan egyszer azt mondta Francis Davis amerikai
kritikusnak: “számomra a tudásnak kisebb a jelentősége, mint az összhangnak". Kifejezésmódját türelemmel, találékonysággal,
széles hangpalettával és a tűzijátékok elkerülésével szélesítette tovább. Szülei helyett, akik állandóan úton voltak (gitáros apja
miatt) nagyanyja nevelte, 15 esztendős korában egy televíziós tehetségkutató versenyt nyert, amely a Lionel Hampton zenekarbeli
állását eredményezte. Olyan muzsikusoknál volt zenekari tag, mint Ray Charles, Teddy Charles, Kenny Clarke és mások,
1955-ben Introducing Frank Morgan címmel készítette első saját lemezét. 1953 után a drogproblémák miatt számos alkalommal
börtönbüntetést kapott. Bár hosszú ideig távol volt a jazzélettől, azért folyamatosan játszott, többnyire a börtönben. Morgan a
nyolcvanas években tért meg a jazzvilág peremvidékére, amikor Charlie Parker által befolyásolt stílusa jelentős hatással volt
hallgatóságára. Morgan már több mint 50 esztendős volt, amikor második saját lemezét, az Easy Living-et elkészítette és ezzel
újabb generációknak mutatta be sziporkázó bebop zenéjét. Újabb lemezfelvételekkel és turnékkal a háta mögött, ma napjaink első
számú bebop altósa. 1988-ban így nyilatkozott Stan Woolleynek a jazz Journal International-ben: “egyike vagyok az öreg puristáknak
és erre büszke vagyok". Újabb albumai, fellépései a nemzetközi jazzéletben új közönséget nyertek meg a számára. Több mint a fél
élete igencsak problémásan telt el, jól tudja, mit veszített. Ugyanabban az interjúban így beszélt a jelenről és a jövőről: “Időre van
szükségem és arra, hogy mindent magamba szívjak."
Albumok Introducing Frank Morgan (1955), Easy Living (1985), Lament (1986), Bebop Lives! (1987), Major Changes (1987), Yardbird
Suite (1988), Reflections (1988), Mood Indigo (1989).

MORGAN, LEE -1938. július 10-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok, 1972. február 19-én
hunyt el. Morgan bámulatosan tehetséges volt, és 15 esztendős korától profi trombitás lett, majd három évvel később csatlakozott
Dizzy Gillespie big bandjéhez. Ugyanebben az időszakban felvételeket készített John Coltrane-nel, Hank Mobleyvel és másokkal.
1958-ban a Gillespie-band feloszlott és Morgan az Art Blakey's Jazz Messengers tagja lett, amellyel nemcsak Amerikában, hanem
az egész világon óriási sikere volt, amelyet nem kis mértékben az együttes lemezeinek köszönhetett Morgan a hatvanas évek elején
visszatért szülővárosába, ahol viszonylag kevéssé ismerten zenélt, 1963-ban azonban visszatért New Yorkba, saját együtteseit
vezette, és i964-ben egy darabig Art Blakey-vel is dolgozott. Morgan népszerűsége a ,,The Sidewinder" című kompozíciójának
felvételével jelentésen megnőtt egy kisebb jazz/funky boomot eredményezett, a tánctermek slágere lett. Morgan trombitastílusát
vérbő vitalitása jellemzi, amelyet gördülékeny sound támogat. A kemény kézzel vezetett Blakey-bandben való játék. hatott őszinte
lelkesedésére, és az így keletkezett feszültségek a korszak egyik legjobb harp-bop trombitajátékát eredményezték. Az idők
folyamán számos trombitás fejlődött ki a jazzben, ám csak igen kevesen érték el Morgan emocionális virtuozitásának figyelemre
méltó szintjeit. A hatvanas évek végén karrierjét magánéleti problémák bonyolították, ám egy barátnője segített neki.
Balszerencséjére ugyanez a hölgy féltékeny lett egy új kapcsolatára, és 1972. február 19én, egy New York-i night clubban, ahol
kvintettjével szerepelt, lelőtte pisztolyával.
Albumok: Lee Morgan Indeed (1956), Hank Mobley-vel: Hank's Shout (1956), City Lights (1957), John Coltrane-nel: Blue Train
(1957), The Cooker (1957), Peckin' Time (1958), Thad Jonesszel: Minor Strain (1960), Lee-Way (1960), Indestructible-Lee (1960), Art
Blakey-vel: The Freedom Rider (1961), The Sidewinder (1964), Tom Cat (1964), The Rumproller (1965), Infinity (1965), The Cat (1965),
Charisma (1966), The Rajah (1966), The Procrastinator (1967), Mobley-vel: Dippin' (1965), Garamba (1968), Live At The Lighthouse
(1970), Capra Beach (1971).

MORRIS, LAWRENCE “BUTCH" -1947. február 10-én született a kaliforniai Long Beachben, Egyesült Államok. Morris a nyugati
parton kornettezett, J. R. Monterose bop tenorszaxofonossal, a bőgős George Morrow-val, valamint Frank Lowe és Don Moye
avantgarde zenészekkel játszott, miközben a nyugati parti jazzélet olyan mentorainál tanult, mint Horace Tapscott és Bobby
Bradford (nála találkozott először későbbi hosszú távú partnerével, David Murrayvel). 1975-ben New Yorkba költözött és a loft
zene színpadán free jazzt játszott. 1976-77-től Párizsban élt, ahol Lowe-val és Alan Silva bőgőssel dolgozott. 1977-ben csatlakozott
David Murray jelentékeny fejlődést elindító Octetjéhez, szerepelt a Ming, a Home és a Murray's Steps felvételein. Morris fejlesztette ki
a “conduction"-nek nevezett módszert, amelynek keretében a vezető improvizatőröket vizuális instrukciókkal látta el, így
irányította az 1984-es Sweet Basil-bell fellépésén a David Murray Big Bandet, amelyet a Black Saint lemezmárka rögzített. Morris
emellett saját zenéjéből is készített lemezeket: 1978ban az In Touch... But Out Of Reach című koncertfelvételén egy szextettel
szerepelt, amelyben többek között a pozanos Graham Moncur III és a dobos Steve McCall szerepeltek. A The New York City Artist's
Collective Play Butch Morris lemezen egy nyolctagú bandát “dirigált" saját módszerével, ezen szerepelt Ellen Christi énekesnő is.
1985-ben a gitáros Bill Horvitzcal egy free improvizációs lemezt vett fel (Trios), 1988-ban két triólemezt készített Morris, Wayne
Horvitz, Robert Previte felállásban (Nine Below, Todos Santos), az utóbbin a zongorista/énekes Robin Halcomb kompozíciói szerepeltek.
1986-ban adta ki a Current Trends In Racism In Modern America című innovatív zenét tartalmazó albumát, amelyen tíz zenész
működött közre, többek között Lowe, John Zorn, valamint Zeena Parkins hárfás és Thurman Barker dobos, a “free improvizációk"
megrendítőék és keservesek. Az 1987-es Homeing-gel és az 1991-es Dust To Dust-tal folytatta annak a módszernek a keresését,
amely összegyűjti mind a fekete avantgarde, mind a fehér avant-rock zenészek köreit. Egy olyan korszakban, amikor a
konzervativizmus lett a normális dolog, Morris bátor lépéseket tett a jövő felé.
Albumok: In Touch ... But Out Of Reach (1982, felvétel: 1978), The New York City Artists' Collective Plays Butch Morris (1984, felvétel:
1982), Bill Horvitzcal, J. A. Deane-nel: Trios (1985), Current Trends In Racism In Modern America (1986), Homeing (1987), Robert
Previte-tel, Wayne Horvitzcal: Nine Below (1988, felvétel: 1986), Previte-tel, Horvitzcal: Todos Santos (1988), Dust To Dust (1991).

MORRISSEY, DICK -1940. május 9-én született a Surrey grófságbeli Horleyben, Anglia. Morrissey autodidaktaként tanult meg
tenorszaxofonozni, majd ezt követőleg fuvolázni és szopránszaxofonozni. Tinédzserévei végén profi zenész lett. 1960-ban Harry
South bandjében játszott, majd hamarosan megalakította kvartettjét, amelyben South, Phil Bates és Phil Seamen játszottak. A
hatvanas években végig főleg kisegyüttesekkel szerepelt, brit klubszerződéseknek tett eleget, vendégszereplő amerikai zenészeket,
többek között Jimmy Witherspoont, kísérte, lemezfelvételeket készített. Morrissey a hetvenes években mélyen elmerült a
jazzrockban, a jelentős If-együttes egyik társvezetője volt, Herbie Mann-nel dolgozott, felvételeket készített az Average White
Banddel. Az effajta zenekarok közül a Morrissey-Mullan band volt a legjelentősebb, amelynek társvezetője Jim Mullen volt. Az
együttes Nagy-Britannia egyik legismertebb jazzrock bandája lett, és egészen a nyolcvanas évek közepéig létezett, amikor is
Morrissey visszatért egy főleg mainstream jazz orientáltságú csapat vezetéséhez.
Válogatott albumok: It's Morrissey, Man! (1961), Have You Heard? (1963), Jimmy Witherspoon At The Bull's Head (1966), Storm Warning

187
(1967), After Dark (1983), Resurrection Ritual (1988), Souliloquy (1988). Morrissey-Mullen néven a következők: Up (1977), Cape Wrath
(1979), Badness (1981), Life On The Wire (1982), It's About Time (1983), This Must Be The Place (1985), Happy Hour (1988).

MORTON, “JELLY ROLL" - Ferdinand Morton néven 1890. október 20-án született a Louisiana állambeli New Orleansben,
Egyesült Államok, 1941. július 10-én hunyt el. Morton igen tehetséges volt, és számos hangszeren játszott, mielőtt végleg kikötött
a zongoránál. A huszadik század első éveiben New Orleans éjszakai életének népszere alakja volt. Bordélyházakban, já-
téktermekben játszott, és igen jól élt. Elismertsége igen intenzíven nőtt, amikor turnézott, színházi darabokban vett részt az
Alabama, Georgia, Louisiana és Mississippi államok területén, ellátogatott Kansas Citybe, Chicagóba, Los Angelesbe és más
fontos központi városokba. Emellett dolgozott Kanadában, Alaszkában és Mexikóban is. 1923461 öt esztendeig Chicagó volt a
támaszpontja, különböző bandákkal turnézott és lemezfelvételeket készített, így többek között dolgozott a New Orleans Rhythm
Kingsszel és saját csapatával, a Red Hot Peppersszel. Később Fate Marable-lel és W. C. Handyval dolgozott, a húszas évek végén
New Yorkba tette át székhelyét, ahol számos lemezfelvételt készített. Alakított egy big bandet is, amellyel a keleti part államaiban
turnézott. Számos üzleti vállalkozásba fogott, gyakran katasztrofális anyagi következményekkel, ám zeneileg a harmincas években
végig aktív maradt, számos alkalommal az anyagi siker kapujában állt, mint oly sok jazzművész ebben az évtizedben. A harmincas
években Washingtonba költözött, ahol számos felvételt készített, játszott és emlékezett Alan Lomax felkérésére az amerikai Library
Of Congress számára. 1940-ben egészségi állapota rosszabbodott, Los Angelesbe költözött, ahol 1941 júliusában elhunyt.
Morton a jazztörténet legjelentősebb személyiségeinek egyike, aki fontos zenei fogalommá vált, részben mint feldolgozó. Morton
elészeretettel dicsérte magát, s ez sokáig ellene fordította kritikusait. Legtöbb Chicagóban készült felvétele azonban klasszikussá
vált, nem utolsósorban azért a kompozíciós módszerért, ahogy ezeket a dalokat megírta, és azért a módért, ahogyan ezeket
feldolgozta. Jóllehet, sokan gondolták, hogy az így feldolgozott zene ellentétes az improvizáció szellemével, nagyon behatárolja a
zenészek lehetőségeit, mégis, sem a szólistákat, sem az együtteseket nem akadályozta az erőteljes swingelésben.
Morton a húszas évek közepén készült hangszereléseiben számos zenei trendet előrevetített, amelyek csak egy évtizeddel
később, a big band jazzben lettek népszerűek. Kuriózum, hogy míg ő maga nyitotta meg ezt az utat, addig jómaga a
kisegyüttesekben végzett munkára koncentrált, holott ez ellentétes volt a kor irányzatával. Szerzeményei közül számos darab
jazzstandard lett, így a ,,The Pearls", a “Sidewalk Blues", a “King Porter Stomp", a “Deas Man Blues", a “Grandpá s Spells", a
,Doctor Jazz", a ,Wolverine Blues", a ,Black Bottom Stomp" és a “Mister Jelly Lord". Zongoristaként Morton korai művészete
ragtime-orientált volt, ám sok kortársához hasonlóan a ragtime meglehetősen merev koncepcióját energikus jazzelképzelésekkel
oltotta be, és későbbi játéka életerős, gyakran számos stílust elegyítő. Morton hangszerelőként volt a legjelentősebb, őt
nevezhetjük az első igazi jazzhangszerelőnek. 6 maga kétségtelenül sohasem becsülte le önmagát, sőt ellenkezőleg, magát mint
“the Oríginator of Jazz Stomps and Blues' (am. “a jazz és a blues kitalálója") címmel illette. Röviddel halála előtt kissé kényes
nyilvános vitába került, amikor tagadta (teljes joggal), hogy W. C. Handy, volna “a jazz és blues feltalálója", és kijelentette, hogy
1902-ben ő találta fel a jazzt. Az ilyen öntömjénező szavak olyan lég-kört teremtettek, amelyben sok rajongó, kritikus és
zenészbarát nem vette komolyan tevékenységét. Az ötvenes évek elején néhányan megkezdték életműve újra felbecsülését, amely
a kritikák áradatát indította meg. A hetvenes években sok muzsikus örömmel játszotta Morton zenéjét, és a kilencvenes években
szerte a világban számos koncertet és lemezfelvételt szentelnek életmű-vének.
Válogatott albumok: The Gennett Piano Solos (1923-24), Jelly Roll Morfon Vols 1-3 (1926-30), The Centennial: His Complete Victor
Recordings (1926-39), The Complete Jelly Roll Morton Vols 1/2, 3/4, 5/6, 7/8 (1926-40), Library Of Congress Recordings Vols 1-8 (1938).
További információ: Alan Lomax: Mister Jelly Roll: The Fortunes Of Jelly Roll Morton, New Orleans Creole And,, Inventor Of Jazz'.

MOSCA, SAL - Salvatore Joseph Mosca néven 1927. április 27-én született a New York állambeli Mount Vernonban, Egyesült
Államok. A zongorista Mosca, Lennie Tristano tanítványa, követője és közeli barátja, mentora példáját követve elsősorban
lemezfelvételeket készített és csak ritkán turnézott. Az ötvenes években számos Lee Konitz-albumon játszott, néhányszor Peter Ind
sessionjein, majd később szerepelt a bégős Wave labeljének produkcióin is. Mosca a hetvenes években ismét Konitzcal, valamint
Warne Marshsal dolgozott, Európában szólóban turnézott és 1979-ben fellépett a Lennie Tristano Memorial Concerten. A
nyolcvanas években ritkán lépett a nyilvánosság elé, elsősorban tanárként fejtett ki jelentős teljesítményt. Figyelemre méltóan
kifinomult játékos, kulturált, nagy tudással párosuló harmóniai érzéke jellemző a Tristanoiskolára, Mosca olyan ügyesen és j61 el
tudja rejteni a j61 ismert standard számok akkordváltásait, hogy teljességgel azonosíthatatlanná teszi őket, és ezzel az eljárással
alapvetően új darabot hoz létre.
Albumok: Peter Inddel: At The Den (1969, felvétel: 1959), Ön Piano (1969, felvétel: 1959,1955), Sal Mosca Music 91977), For You
(1979), másokkal együtt: Lennie Tristano Memorial Concert (1979), Warne Marshsal: How Deep, How High (1980, felvétel: 1979,1977),
A Concert (1990, felvétel: 1979).

MOSS, DANNY-1927. augusztus 16-án született a Surrey grófságbeli Redhillben, Anglia. A tenorszaxofonos Moss a negyvenes
évek végén kiváló zenészként alapozta meg hírnevét, és számos vezető brit jazz- és tánczenekar szerződtette, mint például a Ted
Heath, az Oscar Rabira, a Vic Lewis, a Johnny Dankworth és a Humphrey Lyttelton vezette bandák. Moss a hatvanas évek elejétől
saját kisegyütteseit vezette, Nagy-Britanniában turnézott és számos alkalommal dolgozott olyan brit zenészbarátaival mint Sandy
Brown és Dave Shepherd. Kivá-ló kísérő és szólista volt a vendégszereplő amerikai zenészekkel, különösen nagy sikere volt a
vezető énekesekkel, mint Ella Fitzgerald, Sarah Vaughan és Rosemary Clooney. Moss, akinek felesége Jeannie Lamb énekesnő,
1990-ben Ausztráliába tette át székhelyét. Ugyanazon év nyarán a királynő születésnapján MBE kitüntetést kapott. Moss
elkötelezett zenész, jellegzetes játéka különösen az uptempójú swingelő darabokban kiemelkedő, telt soundja gyönyörködtető, a
lélekteli balladákat mély beleérzéssel játssza.
Albumok: Danny Moss Quintet With Strings (kb.1966), The Good Life (1968), Straighten Up And Fly Right (1979), Dainty Moss
Quartet With Geoff Simkins (1979), Jeanie Lambe (1980), Lambéval: Blues And All That jazz (kb.1982), Lambéval: Vie Midnight Sun
(1984).

MOTEN, BENNIE-1894. november 13-án szü-letett a Missouri állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok, 1935. április 2-án
hunyt el. Moten ifjúkorában zongoristaként jelentós hírnévre tett szert szülővárosában. 1920-ban elismert zenekarvezető lett.
Bandája, eredetileg kisegyüttes, úgy alakult ki, ahogy mindinkább nőtt a zenekarok mérete. Moten zongoristaként és tehetséges
hangszerelőként gyorsan egybeolvasztotta a hagyományos New Orleans-i koncepciót és azt a gördülékeny stílust, amely a kö-
zép-nyugaton rendkívül népszerű volt. A lemezfelvételeket 1923-ban kezdték, ami jelentősen megnövelte a zenekar ázsióját, és
székhelyüket áttették New Yorkba. Moten számos kiemelkedő muzsikust szerződtetett abban a korszakban, amikor zenekara a
régió kiemelkedő jelentőségű együttese volt. A legjobb zenészek közül számosan a Walter Page's Blue Devilsből érkeztek, így

188
többek között Bill (még nem Count) Basie, Oran “Hot Lips' Page, Eddie Durham és Jimmy Rushing. Végül maga Walter Page is
csatlakozott Motenhez. Később még olyan zenészek szerepeltek a zenekarban mint Ben Webster, Herschel Evans, Eddie Barefield
és Lester Young. A harmincas évek közepén a band nemcsak a legjobb volt a régióban, de az egész keleti part vezető bandái közé
számított. 1935-ben Chicagóba látogattak, hogy részt vegyenek azon a meghallgatáson, amely vetélkedő a Grand Terrace
Ballroomért folyt. Amikor hazatértek, Moten mandulaműtétnek vetette alá magát, a szike elcsúszott, elvágta a nyaki vénát, és
Moten elhunyt. A zenekar később feloszlott, majd a zenészek többsége Buster Smith és Basie vezetésével újraalakította a bandát,
és ez lett még később Count Basie zenekara. Motennek fontos szerepe van a Kansas City-i jazz történetében, jóllehet zenei örökösei
érthetően beárnyékolják tevékenységét.
Antológiák: The Complete Bennie Moten Vols 112,314,516 (1926-32).

MOTIAN, PAUL - 1931. március 25-én született a Rhode Island-i Provindece-ben, Egyesült Államok. Motian tinédzseréveiben
szülővárosában gitározott, majd egy időre bevonult a hadseregbe. 1954-ben szerelt le, ekkor a New York-i Manhattan School
diákja lett, ahol zenei tanulmányokat folytatott. 1956-ban már dobosként dolgozott George Wallington és Russell Jacquet
együttesében. 1956 és 1958 között Tony Scott csapatában dolgozott, ahol találkozott Bill Evansszel. 1959-tól 1964-ig Bill Evans
triójában játszott; itteni munkája immár legendás a finomságáért és a kiegyensúlyozottságáért. Motian emellett az ötvenes évek
végén játszott Oscar Pettiford, Zoot Sims és Lennie Tristano társaságában is. A hatvanas évek közepén Mose Allison és Arlo
Guthrie énekesekkel dolgozott, 1964-ben a Paul Bley trió tagja volt. Motian 1959-ben találkozott Ornette Coleman nagybőgősével,
Charlie Hadennel és Keith Jarrett bandjében, Dewey Redman társaságában játszottak 1967-tó1 1976-ig. Motian csatlakozott
Haden Liberation Music Orchestrájához is, méghozzá már annak 1969-es első felvételén, majd az újraszervezett Orchestra
nyolcvanas évekbeli turnéján is részt vett. A hetvenes években a Jazz Composer's Orchestra aktív tagja volt, 1972-ben játszott
Carla Bley Escalator Over The Hill című lemezén. 1974-ben mutatkozott be zenekarvezetőként, azóta számos impresszív albumot
készített az ECM, a Soul Note és a JMT lemezmárkák számára, mindezek megerősítették dobosi és zeneszerzői elismertségét. Az
1974-es Tribute-on Carlos Ward az altszaxofonos, mfg a hetvenes évek végén készült Dance és Le Voyage a szaxofonos Charles
Brackeen ritka felvételei. A nyolcvanas években hosszan tartó együttműködésbe kezdett Bill Frisell gitárossal, akinek a Motian
dallamaira előadott íves, remegő előadásai különösen jó1 illenek, úgyszintén régen játszik Joe Lovano tenorszaxofonossal. A
nyolcvanas évek végén megújította Paul Bleyjel való kapcsolatát és a Notes című csodálatos albumon improvizált duetteket adtak
elő, Hadennel és a zongorista Geri Allennel pedig az egyik legelgondolkodtatóbb kortárs triót hozták létre. A Marilyn Crispell trióval
való vendégszereplése (Live In Zurich, 1991) pedig azt mutatja, hogy otthon van a felfedezők között is. Motian Thelonious
Monk-kutatásai (Monk In Motian), standardszemlélete (Motian On Broadway) és 1991-es zongora nélküli tisztelgése Bill Evans előtt
azt mutatják, hogy továbbra is keresi az előrevezető zenei utat, talán még élénkebben, mint azelőtt.
Albumok: Conception Vessel (1974), Tribute (1974), Dance (1977), Le Voyage (1979), Psalm (1982), The Story Of Maryam (1984), It
Sould've Happened A Long Time Ago (1985), Jack Of Clubs (1985), Misterioso (1986), Paul Bleyjel: Notes (1987), Geri Allennel, Charlie
HadenneL Etudes (1988), Monk In Motian (1988), Paul Motian On Broadway Vol 1 (1989), AllenneL Hadennel: In The Year Of The Dragon
(1989), Allennel, Hadennel: Segments (1989), One Time Out (1990), Paul Motian On Broadway Vol 2 (1990), Bill Evans (1991), Allennel,
Hadennel: Live At The Village Vanguard (1991).

MULLEN, JIM -1945. november 2-án született a skóciai Glasgow-ban. Mullen kisgyermekként gitározott, majd tinédzserévei
kezdetén áttért a nagybőgőre. Szülővárosa különböző tánczenekaraiban játszott, mielőtt megalakította trióját és visszatért a
gitárhoz. A hatvanas évek végén Londonba költözött, és elmerült a rhythm & bluesban. A hetvenes évek elején jazzrock és egyéb
fúziós bandákban szerepelt, így a Paz, az Average White Band, a brit Kokomo és Herbie Mann csapatában. Dick Morissey-vel
közösen megalakították a Morrissey-Mullen bandát is, amely Nagy Britannia egyik legismertebb jazzrock csapata lett. A band
1985-ig létezett, amikortól Mullen saját kisegyütteseit vezette. Az évtized végén ismét szerepelt Morrissey-vel, brit jazzfesztiválokon
lépett fel. Dinamikus, erőteljes játékos, a jazzrock években jelentós affinitást mutatott a blues-zal.
Válogatott albumok: Thumbs Up (1984), Into 77íe 90s (1990). Morrissey-Mullen néven a következők: Up (1977), Cape Wrath (1979),
Badness (1981), Life On 77íe Wire (1982), It's About Time (1983), 77ás Must Be 77íe Place (1985), Happy Hour (1988).

MULLIGAN, GERRY -1927. április 6-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Philadelphiában nőtt
fel, kezdetben zongorázott, majd a hangszerelésre koncentrált. Áttért a szaxofonozásra is, először apózott, néhány évvel később
pedig baritonszaxizott. A nevesebb zenekarok között, amelyek a hangszereléseit használták, olyanok voltak mint a Gene Krupa és
Claude Thornhill vezette együttesek, alkalmilag a szaxofonkórusokban is szerepelt. A Thornhillnek való hangszerelés során
találkozott Gil Evans hangszerelővel, ebből zenei együttműködés született. Mulligan 1948ban New Yorkban csatlakozott Gil
Evanshoz és Miles Davishez, Irt és játszott, utóbbit immár csak baritonszaxofonon. Mulligan az ötvenes évek elején saját
együtteseit vezette, a hangszerelést szabadúszóként művelte. Munkája minőségét mutatja, hogy hangszereléseit eljátszotta Stan
Kenton zenekara, majd Nagy-Britanniában ugyanezeket használta Vic Lewis bandája. 1952ben Mulligan olyan zenei kapcsolatba
kezdett, amely nemcsak jó kritikákat kapott, hanem jelentős népszerűséget is. Ez akkor következett be, amikor Chet Bakerrel
megalakították az akkoriban teljesen szokatlan zongora nélküli kvartettet. Amikor Baker 1953-ban eltávozott, Mulligan más
kvartetteket vezetett, nevezetesen az ötvenes évek közepén Bob Brookmeyerrel. Jóllehet a kvartettformáció dominált Mulligan
tevékenységében, ám karrierje bizonyos pontjain nagyobb együttesekkel is dolgozott, és a hatvanas évek elején megalakította
Concert Jazz Bandjét is. Ezt a zenekart periodikusan még sokáig fenntartotta. Ezekben az évtizedekben a legkülönbözőbb
nagyságú zenekarokat vezette, de más zenekarvezetőkkel is dolgozott, így például Dave Brubeckkel és alkalmilag olyan partnerei
voltak mint Paul Desmond, Stan Getz, Johnny Hodges, Zoot Sims és Thelonious Monk, szabadúszóként is számos hangszerelést
készített. A hetvenes évek elején Mulligan big bandeket vezetett, amelyek közül néhány Age Of Steam néven működött,
kisegyüttesekkel világ körüli turnékon szerepelt, lemezfelvételeket készített, rádió- és televíziós adásokban szerepelt. A nyolcvanas
években és a kilencvenes években folytatta ez irányú tevékenységét, néha kiterjesztette a big band nagyságát, néha csak a kvartett
vagy a kvintett bensőségesebb világában dolgozott. Mulligan hangszerelőként az elsők között alkalmazta big bandre a bopot,
sikerei voltak mind Krupa (aki elmesélte George T. Simonnak, hogy “az a fajta temperamentumos fickó volt, aki ke-reste a
lehetőséget, hogy kifejthesse nézeteit"), mind Thornhill zenekarával. Későbbi munkás-sága minden fajtájában, zenéjének
valamennyi fajtájában, mind előadóként, mind hangszerelőként megőrizte az ötvenes évekbeli kvartettjeinek színeit és effektusait.
Ezekben az együttesekben Mulligan magas szinten mutatta be a hangszerelési és improvizálási lehetőségeket.
Az ötvenes évekbeli olyan kompozíciói, mint a “Night At The Turntable", a “Walkin' Shoes', a “Soft Shoe" és a “Jeru", és olyan
hangszerelései, mint a “Bernié s Tune" és a ,,Godchild" meg más darabok, segítettek abban, hogy az úgynevezett cool iskola
soundja és stílusa kellő megalapozást nyerjen. Az intim stilizálást kedvelte big band tevékenységében is, és a hatvanas évekbeli big

189
band felvételei nemcsak saját maga miatt érdekesek, hanem amiatt a forma miatt is, ahogyan ezek a felvételek ugyanazon korszak
vagy más korszakok big bandjeinek hangszereléseivel szemben állnak. Azt a könnyedséget, amelyet hangszereléseiben egészen
unikálisan használ, Mulligan előadóként átvitte baritonszaxofon-játékára is, arra a hangszerre, amely rosszabb kezekbe kerülve a
jazz számos területén eluralkodott a törékenység felett. Mulligan művészetével mind előadóként, mind íróként tisztán észrevehető
hatással van másokra, hatalmas népszerűségének köszönhetően több mint négy évtizede uralkodik, számos előadó és zeneszerző/
hangszerelő használta fel modellül.
Válogatott albumok: Mulligan Plays Mulligan (1951), Jazz Superstars (1952), The Gerry Mulligan Quartet With Chet Baker (1952-53), Lee
Konitzcal: Konitz Meets Mulligan (1953), The Fabulous Gerry Mulligan Quartet-Paris Concert (1954), California Concerts Vols 1 & 2 (1954),
Presenting The Gerry Mulligan Sextet (1955), Gerry Mulligan Live in Stockholm (1955), Mainstream Of Jazz (1955), At StoryVille (1956), Gerry
Mulligan, The Arranger (1957), Quartet Live In Stockholm (1957), Gerry Mulligan Meets Stan Getz (1957), Demond Meets Mulligan/Blues In Time
(1957), Gerry Mulligan Meets The Saxophonists (1957), Thelonious Monkkal: Alternate Takes (1957), Bakerrel: Reunion (1957), Gerry
Mulligan Quartet At Mulligan Meets Monk (1957), Monkkal: Newport (1958), I Want To Li Ve (1958), What Is There To Stay? (195859), Gerry
Mulligan Meets Ben Webster (1959), Gerry Mulligan And The Concert Band On Tour (1960), New York, 1960 (1960), Gerry Mulligan And The
Concert Band 1 (1960), Gerry Mulligan Meets Johnny Hodges (1960), Judy Hollidayjel: Holliday With Mulligan (1961), Gerry Mulligan Presents
A Concert In Jazz (1961), The Gerry Mulligan Quartet (1962), Jeru (1962), Gerry Mulligan And The Concert Band 11 (1962), Paul Desmonddal:
Two Of A Mind (1962) Gerry Mulligan And The Concert Band III (1963), The Shadow Of You r Smile (1965), The Gerry Mulligan Quintet (1965),
Gerry Mulligan Meets Zoot Sims (1966), Live In New Orleans (1968), The Age Of Steam (171), Summit (1974), Tango Nuevo (1974), Carnegie
Hall Concert (1974), Gerry Mulligan Meets Enrico Intra (1975), Idle Gossip (1976), Lionel Hampton Presents Gerry Mulligan (1977), Walk On The
Water (1980), LA Menace (1982), Little Big Horn (1983), Barry Manilow-val: 2 am Paradise Cafe (1984), Scott Hamiltonnal: Soft Lights &
Sweet Music (1986). Antológiák: Gerry Mulligan And Chet Baker (1951-1965), The Best Of The Gerry Mulligan Quartet With Chet Baker
(1952-57), Paris 1954/Los Angeles 1953 (1953-54).

MURRAY, DAVID -1955. február 19-én született a kaliforniai Oaklandben, Egyesült Államok. Murrayt számos kritikus mint
generációjának legjobb szaxofonosát emlegeti. Még kisgyermek volt, amikor családja az oaklandi gettóból a fajilag integrált
Berkeley-be települt. Édesanyjától tanult zenét, aki templomi zongorista volt, kilencesztendős korában kezdett tenorszaxofonozni,
bátyja klarinétjátékából tanulta meg az ujjrendet. Három évvel később vezető rhythm & blues bandákkal dolgozott. Martin Luther
King meggyilkolásának napján a középiskola diáktanácsának elnökeként 6 mondott beszédet diáktársainak. A Notations Of Soul
című soulrevü vezetője volt; a kétórás session célja az volt, hogy segítsen megelőzni a King-gyilkosság reakciójaként esetleg kitörő
erőszakhullámot. A Los Angeles-i Ponoma College-ben folytatta tanulmányait, ahol Stanley Crouch és Margaret Kohn voltak a
tanárai. Crouchcsal később együtt dolgoztak a Black Music Infinityben, majd Murray 1975-ös triójában. Ezzel a formációval tűnt
fel New Yorkban a kísérletező zenészek luftzenei körében. 1977-ben közülük hárommal (Harriet Bluiett, Oliver Lake, Julius
Hemphill) alakította meg a World Saxophone Quartettel. A nyolcvanas évek elején csatlakozott a Clarinet Summithoz, amelyet
John Carter vezetett. Emellett dolgozott Curtis Clarke, Billy Bang, Fred Hopkins, Phil Wilson, Sunny Murray, Jack DeJohnette
(duóban és a dobos Special Edition nevű együttesében) és James Blood Ulmer (vele a Music Revelation Ensemble-ben is játszott)
társaságában, majd Kaliforniában, többek között olyan zenészekkel, mint Bobby Bradford, James Newton, Arthur Blythe és Butch
Morris, az utóbbi számos darabbal is hozzájárult lemezei anyagához. 1978-ban big bandet alakított, amelyből később inkább
gazdasági és logisztikai okokból lett az Octet. A nyolcvanas években egy kvartettet vezetett az oktett mellett, és ha megfelelő volt az
alkalom, akkor big bandet is. Mindezeket a formációkat igen jól fogadták szerte a világban. Murray bandjei jó1 begyakoroltak,
jellegzetes a hangszerelésük, a szólók vállalkozó szelleműek. Tenor- és szopránszaxofon-, basszusklarinét- és fuvolajátéka jó1
mutatják gospel és rhythm & blues hátterét, Albert Ayler szabadságát (korai példaképei egyike volt) és az olyan játékosok, mint
Paul Gonsalves klasszikus minőségét. Francis Davisnek mondta: “Amikor először New Yorkba jöttem, dallamosabban játszottam,
majdnem ahogy most játszom. Ha időrendben meghallgatják felvételeimet, lehet hallani, hogy fokozatosan megszüntettem a tú1
nagy erővel fújt hangokat, bár ma is alkalmazok energikus technikákat szólóim csúcsán." Csiszolt és szenvedélyes improvizáló,
akire többek között Coleman Hawkins, Ben Webster és Duke Ellington hatott. Munkásságának legjobb darabjait mostanáig a
nyolcvanas években a Black Saint részére készített albumok között kell keresnünk (ezek a Ming, a Morning Song, a Children, a The
Hill és az I Want To Talk About You), de nem szabad figyelmen kívül hagynunk a Portrait lemezmárka részére készített Ming's Samba
című lemezt és azt a négylemezes szettet sem, amelyben négy 1988-as kvartettlemez szerepel és amelyet a DIW adott ki (Deep River,
Lovers, Spirituals, Ballads).
Albumok: másokkal együtt: Wild Flowers 4 (1976), Flowers For Albert (1976), Low Class Conspiracy (1976), a Synthesisszel:
Sentiments (1976), James Newtonnal: Solomon's Sons (1977), And Lore Class Conspiracy Volume 1: Penthouse Jazz (1977), And Loin Class
Conspiracy Volume 2: Holy Siege On Intrigue (1977), Live At The Lower Manhattan Ocean Club Vols 1 & 2 (1978), Last Of The Hipmen (1978),
Let The Music Take You (1978), Sur-Real Saxophone (1978), Conceptual Saxophone (1978), Organic Saxophone (1978), Interboogieology
(1978), The London Concert (1979),3D Family (1979), Sweet Lovely (1980), Solo Live Vols 1 & 2 (1980), a Music Revelation Ensemble-vel:
No Wave (1980), Ming (1980), Home (1982), Murray's Steps (1983), Wilber Morrisszal: Wilber Force (1983), Morning Song (1984), a
Clarinet Summittal: Concert At The Public Theater (1984, felvétel: 1982), Live At The Sweet Basil Bolume 1 (1985), Children (1985), a
Clarinet Summittal: Concert At The Public Theater Volume 2 (1985, felvétel: 1982), Live At The Sweet Basil Volume 2 (1986), David Murray
(1986), Jack DeJohnette-tel: In Our Style (1986), New Life (1987), Randy Westonnal: The Healers (1987), The Hill (1988, felvétel:
1986), McCoy Tynerrel és másokkal: Blues For Coltrane (1988), Lovers (1988), a Clarinet Summittal: Southern Belles (1988), Music
Revelation Ensemble (1988), The People's Choice (1988),1 Want To Talk About You (1989, felvétel: 1986), Deep River (1989), Ming's Saruba
(1989), Kahil El' Zabarral: Golden Sea (1989), másokkal együtt: Lucky Four (1990), Ballads (1990, felvétel: 1988), Spirituals (1990,
felvétel: 1988), a Music Revelation Ensemble-lel: Elec. Jazz (1990), Hope Scope (1991, felvétel: 1987), Special Quartet (1991), Live At
The Peace Church (1991, felvétel: 1976), Remembrances (1992), Shakill's Warrior (1992), Big Band (1992), a Music Revelation
Ensemble-lei: After Dark (1992), Dave Burrell-lel: In Concert (1992).

MYERS, AMINA CLAUDINE -1942. március 21-én született az Arkansas állambeli Blackwellben, Egyesült Államok.
Fiatalasszonyként Myers a templomban zongorázott és énekelt. A hatvanas évek közepén Chicagóba költözött, az AACM tagja lett,
és a rákövetkező tíz esztendőben olyan ottani zenészbarátaival játszott mint Kalaparush Maurice McIntyre (Humility In The Light Of
The Creator), Muhal Richard Abrams, Henry Threadgill és Lester Bowie (African Children, The 5th Power). A hetvenes évek elején Gene
Ammons, Sonny Stitt és Little Milton vezetése alatt is zenélt, emellett saját trióját is vezette. A hetvenes évek közepén New Yorkba
költözött, majd a nyolcvanas évek elején egy darabig Európában élt, ahol Frank Lowe (Exotic Heartbreak), valamint Martha és
Fontella Bass és David Peaston társaságában készített egy nagyon jó1 fogadott gospel szettet, a From The Root To The Sourceot.
Zenekarvezetőként első lemezét a londoni Leo Records részére készítette, amelyen zongorázott, orgonált és énekelt, erőteljes blues

190
és gospel felidézései jó1 mutatják ez irányú kapcsolódásait. Eléggé megmagyarázhatatlanul, későbbi felvételei - így főként néhány
nem éppen szerencsés fúziós alapú albuma a Novus lemezmárkánál - nem tudták megjeleníteni azt a tehetséget, amelyet
zenésztársai oly nagyra értékeltek. A nyolcvanas évek közepétől a Charlie Haden's Liberation Music Orchestra tagja, velük
készítette a Dream Keeper-t.
Albumok: Song For Mother E (1980), Salutes Bessie Smith (1980), Poems For Piano: The Music Of Marion Brown (1980), Muhal Richard
Abramsszal: Duet (1981), The Circle Of Time (1983), jumping In The Sugar Bowl (1984), Country Girl (1986), Amina (1988), In Touch
(1989).

191
NANCE, RAY - Willis Nance néven 1913. december 10-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok, 1976.
január 28-án hunyt el. Nance tehetséges multiinstrumentalista volt, pár esztendeig szabályos zenei tanulmányokat végzett és
különböző kisegyüttesekben játszott, többnyire Chicagó körzetében. A harmincas évek elején népszere helyi szórakoztató volt,
saját együtteseit vezette, számos hangszeren, többek között trombitán és hegedűn játszott, valamint énekelt, táncolt és
komédiázott. A harmincas években olyan chicagói bandákkal is játszott mint az Earl Hines és a Horace Henderson vezette big
bandek. 1940-ben csatlakozott Duke Ellington zenekarához és gyorsan a szervezet integráns, értékes, szeretett tagja lett. A
negyvenes évek közepén rövid időre elhagyta Ellingtont, saját zenekarát vezette, de 1945 végén már visszatért Ellingtonhoz és
1963-ig a zenekar tagja maradt. 1964-tó1 saját kisegyütteseit vezette, de rendszeresen vendégszerepelt Ellingtonnal, egészen
1976. januári haláláig. Nance valamennyi hangszerén, előbb a trombitán, majd a kornetton és a hegedűn egyaránt kiváló volt,
hozzájárulása a zenekari soundhoz csodálatra méltó. A “Moon Mist"-beli hegedűjátéka, a “Take the' A' Train" 1941-es változatában
játszott trombitaszólója művészetének pompás példái. Az Ellington-zenekartól függetlenül is számos felvételt készített más egykori
Ellingtoniánusokkal, így Paul Gonsalvesszel és Johnny Hodgesszal, egy 1971-es Jimmy Rushing-felvételen megkapó szólót
játszott a ,,When I Grow Too Old To Dream" témájára.
Albumok: Duke Ellington Presents (1956), Johnny Hodgesszal: Duke's In Bed (1956), Ellingtonnal: Black, Brown And Beige (1958),
Body And Soul (1969), Paul Gonsalvesszel: Just A-Sittin' And A-Rockin' (1970), Jimmy Rushinggal: The You And Me That Used To Be
(1971), Huffin' 'N' Puffin' (1971). Antológia: Ellingtonnal: 71íe Blanton-Webster Years (1940-42) (1987).

NANTON, JOE “TRICKY SAM" - Joseph N. Irish néven 1904. február 1-én született a New York állambeli New York Cityben,
Egyesült Államok, 1946. július 20-án hunyt el. Nanton a húszas évek elején és közepén számos kisegyüttesben pozanozott, többek
között Cliff Jacksonnal, csatlakozott Elmer Snowdenhez, 1926-ban pedig az újjáalakított Duke Ellington zenekar tagja lett.
Bubber Mileyvel egyetemben Nantonnak nagy része volt a korai Ellington band “dzsungel" stílusának kialakításában. Nanton az
esetenkénti betegeskedések idejétől eltekintve 1945-ig maradt Ellingtonnal. Invenciózus szólista, aki olyan soundokat produkált,
amelyek igen közel álltak az emberi hanghoz. Nanton közreműködésével sikerült megtalálni a pozanok megfelelő helyét az
Ellington-zenekarban, amit azután kiválása után követői többkevesebb sikerrel mintaként használhattak.
Antológiák: The Indispensable Duke Ellington Vols 1/2, 3/4, 5/6 (1927-40) (1983), Ellingtonnal: The Blanton-Webster Years (1940-42)
(1986).

NASCIMENTO, MILTON - 1942. október 26án született Rio de Janeiróban, Brazília. Az énekes/dalíró Nascimento a brazíliai
portugál örökségből nőtt ki, ahol még a legvidámabb dallamban is mindig ott a melankólia. Legnagyobb sikerei mind hazájában,
mind külföldön a hetvenes években születtek, ezek a Milagre Dos Peixes (1973, 1990-ben Nagy-Britanniában újra kiadták) és a
Milton (1977) voltak, később Herbie Hancock, Wayne Shorter, Airto Moreira, Roberto Silva és Laudir De Olivíera zenésztársa volt.
Amikor 1975-ben először szerepelt Shorter Native Dancer albumán, Nascimento a Los Angeles környéki zenészbarátságból élt az
elkövetkező években, többek között Flora Purim, Deodato és Charlie Rouse albumán szerepelt.
Albumok: Milagre Dos Peixes (1973), Wayne Shorterrel: Native Dancer (1975), Flora Purimmal: 500 Miles High (1976), Milton
(1977).

NATIONAL YOUTH JAZZ ORCHESTRA - 1965-ben Bill Ashton, egy londoni iskola tanára megalakította a London Schools Jazz
Orchestrát. Ez a fiatalok olyan szervezete volt, ahol kiélhették zenei ambícióikat, később azután betagozódott a nevelési
hierarchiába. Ashton állhatatosságának köszönhetően a zenekar fennmaradt, később London Youth Jazz Orchestra, majd
National Youth Jazz Orchestra (NYJO) néven működött tovább. 1974-ben a NYJO teljesen profi szervezetté vált, és Nagy-Britannia
egyetlen teljes időben foglalkoztatott profi jazz big bandje lett. Aston elképzeléseinek megfelelően a fiatalok olyan légkörben
dolgozhatnak, amely alkotó, erőpróbáló. A NYJO már hosszú ideje a színen van, és már régen több mint egy próbazenekar, vagy
egy “ifjúsági" zenekar. A zenészek rendkívül magas színvonala miatt most már igen jelentős technikai szintet kell elérni egy
meghallgatáshoz is. Ashton vezetése a demokrácia és a jóakaratú autokrácia elegye. A band tagjai választják ki a zenét, amely
lehet teljesen friss anyag, vagy olyan, amit a NYJO korábbi felállásai már akkor játszottak, amikor a jelenlegi tagok még járni is alig
tudtak, Ashton pedig a zenészek kívánságait egy szórakoztató programba szervezi. A zenekar természetéből következik az állandó
változás, ám a NYJO mégis egy jó1 azonosítható soundot fejlesztett ki. A zenekar által játszott muzsika többsége eredeti anyag,
amelyet gyakran a zenekari tagok írnak és minden különlegesen van hangszerelve. Számos hangszerelés “házon belülről"
származik, ám mások kívülről származnak. A hangszerelők között szerepel Paul Higgs, David Lindup, Brian Priestley, Chris
Smith, Terry Catharine, Bill Charleson, Neil Ardley, Alec Gould és Bill Ashton. Az évek során számos kiemelkedő tehetség tűnt fel
a NYJO soraiban: Steve és Julian Arguelles, Chris Hunter, Lance Ellington, Paul Hart, David O'Higgins, Phil Todd, Mark és Andy
Nightingale, Stan Sulzmann, Chris Laurence, Richard Symons, Gerald Presenter és Guy Barker. Ashton dalírói érdeklődésének
megfelelően számos jó énekes dolgozott a banddel, így Carol Kenyon, Helen Sorrell és Lita Davies. Az évek folyamin a NYJO számos
turnét bonyolított le, több európai országban vendégszerepelt, ellátogatott az Egyesült Államokba is. A zenekar számos albuma
sikeres volt, és segített elterjeszteni egy figyelemre méltó zenekar soundját, amely, bár lényegében egyetlen ember alkotása, mégis
a legjobb big band jazzt képviseli, és nevét szülte tagadva egyszerre nemzetközi, és teljesen érett.
Válogatott albumok: Return Trip (1975), Eleven Plus: Live At LWT- (1976), In Camra (1977), The Sherwood Forest Suite (1977), To
Russia With Jazz (1978), Mary Rose (1979), Doom Under (1980), Why Don't They Write Songs Like This Any More? (1982), Playing Turkey
(1983), Born Again (1983), Full Score (1985), Concrete Cows (1986), With An Open Mind (1986), Shades Of Blue And Green (1987), Big Band
Christmas (1989), Maltese Cross (1989), Cookin' With Gas (1990).

NAVARRO, FATS -Theodore Navarro néven 1923. szeptember 24-én született a floridai Key Westben, Egyesült Államok, 1950.
július 7-én hunyt el. Navarro kezdetben terrorszaxofonozni és zongorázni tanait, majd a trombitára tért at, és ti-nédzserévei
közepétől profi lett. 1943-ban csatlakozott Andy Kirk zenekarához, Howard McGhee mellett játszott, két esztendővel később pedig
Billy Eckstine bebop-orientációjú big bandjének trombitaszekciójában ült. Később New Yorkban telepedett le, ahol olyan vezető
bebopperekkel játszott mint Kenny Clarke, Ernie Henry, Howard McGhee, Tadd Dameron, Bud Powell, Charlie Parker, Leo Parker,
Sonny Rollins és Dizzy Gillespie, az utóbbit ő váltotta az Eckstine bandben. Navarro azonban játszott olyan
mainstream-zenészekkel is mint Coleman Hawkins és Eddie,, Lockjaw' Davis. Ezen zenei kapcsolatok legtöbbjét pompás
hangfelvételek őrizték meg, a sessionök Dameronnal különösen gyümölcsözőek voltak Igen rövid élete alatt Navarro kiemelkedő

192
tehetségről tett tanúbizonyságot, gördülékeny, telt hangja kontrasztőz azzal a vékony sounddal, amelyet sok más bebop trombitás
kifejlesztett. E tekintetben soundja a trombitások egy korábbi generációjának hangvételére emlékeztet, akik egy kissé kilógtak a
negyvenes évek végének divatos irányzataiból. Utolsó éveit jobbára betegen töltötte, amik csak súlyosbított heroinfüggősége. Rövid
élete ellenére Navarro a korai bop trombitások egyik legjelentősebbje, hatása a másik rövid életű tehetségéhez, Clifford Brownéhoz
hasonló.
Albumok: Billy Eckstine-nal: Together! (1947), Charlie Parkerrel: One Night In Birdland (1950). Antológiák: 71íe Tadd Dameron Band
1948, Vols 1 & 2 (1948) (1976), The Fabulous Fats Navarro Vols. 1 & 2 (1947-49) (1983), Fat Girl -The Savoy Session (1947) (1985).

NELSON, “BIG EYE" LOUIS -Kb.1885. január 28-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok, 1949.
augusztus 20-án hunyt el. Nelson, miután egy csomó hangszert kipróbált, végül a klarinét mellett kötött ki. Pályafutása során
csak igen ritkán játszott szülő-városán kívül, a kialakulóban levő jazzbandekben, a hagyományos New Orleans-i indulóze-
nekarokban és fúvósbandákban szerepelt. Nelsont különösen azért tisztelték, mert Buddy Bolden zenekarának bőgőse volt, és
rajta kívül olyan vezető New Orleans-i muzsikusokkal dolgozott mint John Robichaux, Joe “King" Oliver és Jelly Roll Morton.
Nelson kevés felvételt készített, egy maroknyi számot 1940-ben Kid Renával, továbbiakat 1949-ben “Wooden" Joe Nicholasszal,
valamint Louis DeLisle néven zenekarvezetőként. Ezekből a felvételekből megérthető Nelson nagy hírneve, aki olyan zenészek közt,
mint Baby Dodds és Sidney Bechet, akit egy darabig tanított is. Telt sounddal játszott, technikája gördülékeny volt. A Renával
készült felvételei a legkorábbi New Orleans-i jazzmuzsikusok stílusbeli eszközeit mutatják be.
Albumok: Wooden Joe Nicholasszal: Wooden Joe's Neto Orleans Band (1945-49), Louis Delisle's Band (1949).

NELSON, LOUIS -1902. szeptember 17-én szü-letett a Louisiana állambeli New Orleansben, 1990. április 5-én hunyt el. Nelson
művelt családban nőtt fel, édesanyja a Boston Conservatory of Musicot végezte el, apja fizikus volt. Kezdetben altkürtön játszott,
majd a húszas években a pozanra tért át. Többnyire New Orleans-i és környéki bandákban játszott, többek között Oscar,, Papa"
Celestin és Kid Rena vezetésével, a harmincas években alakította ki soundját. Ebben az évtizedben gyakran játszott népszerű
zenét Sidney Desvigne big bandjével. A negyvenes évek elején csatlakozott Kid Thomashoz és az ötvenes években a George Lewis
vezette együttes tagja lett, akivel intenzíven turnézott. Nelson a hatvanas években a New Orleans Joymakersszel, a Legends Of
Jazz-zel, Kid Thomasszal, Peter Bocage-gal, Sammy Rimingtonnal és más vezető, New Orleans-i stílusú zenészekkel is dolgozott.
Néhány éven keresztül rendszeresen fellépett a szülővárosában levő Preservation Hallban. Jóllehet, Nelson elsősorban New
Orleans-i stílusú játékáról ismert, ám számos, ettél eltérő elemet is használ, amelyek a Desvigne-nyel töltött időből származnak.
Ez egy kissé eltérő hozzáállást mutat a zenéhez, a hagyomány olyan híveitől, mint Jim Robinson. Sót, sok követője szerint Nelson
pozanjátéka közelebb á1l Tommy Dorsey stílusához, mintsem a ,földközelebbi" New Orleans-i hagyományokhoz. Nelson még a
nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején is szerepelt a Preservation I lapban, de 1990 áprilisában egy cserbenhagyásos
autóbaleset áldozata lett. Néhány napig még fellépett, ám az egyik éjszaka rosszullétről panaszkodott a színpadon, majd
összeesett, és másnap elhunyt.
Albumok: Kid Thomas At Moulin Rouge (kb.1955), George Lewis And His New Orleans All Stars (1963), Peter Bocage At San Jacinto Hall
(1964), Skater's Waltz (1966), Louis Nelson's Big Four Vols 1 & 2 (1964), Louis Nelson's New Orleans Band (1970), New Orleans Tradition
(1971), Kid Thomasszal: Preservation Of Jazz Vol. 2 (1973), Louis Nelson All Stars Live In Japan (1987).

NELSON, OLIVER -1932. június 4-én született a Missouri állambeli St. Louis-ban, Egyesült Államok, 1975. október 28-án hunyt
el. Zongora- és altszaxofon-tanulmányok után az utóbbi hangszernél kötött ki, és különböző territory zenekarokban kereste a
kenyerét. A negyvenes évek végén a népszerű Jeter-Pillars Orchestrában és a Nat Towles vezette együttesben muzsikált. Az
ötvenes évek elején rövid ideig Louis Jordannal dolgozott, majd Washingtonban és Missouri egyetemein tanult, továbbá az ismert
zeneszerző, Elliott Carter tanítványa volt. Az ötvenes évek végén New Yorkban Erskine Hawkins és Louie Bellson bandjében
dolgozott, majd Duke Ellington és Quincy Jones zenekara következett. Az egész korszakban intenzíven komponált és hangszerelt,
számos felvételt készített saját együtteseivel, ezek közül az a kisegyüttes a legismertebb, amellyel gyakran szerepelt szólistaként
Eric Dolphy és Freddie Hubbard. Később mind több big band-művet alkotott, számos neves szólistával, többek közt Johnny
Hodgesszal és Pee Wee Russell-lel készített felvételeket. A hatvanas évek közepén tanárként és hangszerelőként igen keresett volt,
emellett számos film és televíziós darab zenéjét írta. A Jimmy Smith részére készített hangszerelései különösen képzeletgazdagok
voltak, az ő elképzeléseinek megfelelően játszottak a Bashin'-en és a Wes Montgomeryvel készült The Dynamic Duo-n. Ezekben az
években mind kevesebbszer játszott, ám időről időre kisegyütteseket vezetett, és a fesztiválfellépésekre big bandeket alakított.
Nelson művé-szete magas színvonalú, a rhythm & blues-t és a modális jazzt egyaránt magában foglalja, de komponált a klasszikus
zenei formákat felhasználó darabokat is. Előadóként különösen kiemelkedő jelentőségű a Blues And The Abstract Truth című
lemezfelvétele, amelyen Eric Dolphy és Freddie Hubbard is közreműködött; zenekarvezető komponistaként, lemezeinek főként
tökéletes profizmusa bámulatra méltó. 1975-ben szívrohamban hunyt el.
Albumok Meets Oliver Nelson (1959), Screamin' The Blues (1960), Soul Battle (1960), Straight Ahead (1961), The Blues And The Abstract
Truth (1961), Main Stem (1961), Afro-American Sketches (1962), Fantabulous (1964), Black, Brown And Beautiful (1969), Berlin Dialogue For
Orchestra (1970), Swiss Suite (1971), Oliver Nelson With Oily Rags (1974), Stolen Moments (1975).

NEW JAZZ ORCHESTRA - A New Jazz Orchestrát (NJO) 1963-ban Clive Burrows alakította. 1964-tól 1968-ig pedig Neil Ardley
vezette, és vitt bele új életet. Az együttes a brit jazzmuzsikusok felnövekvő generációjának lehetőséget nyújtott a nagyzenekari jazz
kitanulására; olyan zenészek dolgoztak Ardley dirigensi keze alatt mint Harry Beckett, Henry Lowther és Ian Carr (trombita), Paul
Rutherford és Mike Gibbs (pozan), Don Rendell, Trevor Watts, Dick Heckstall-Smith és Barbara Thompson (szaxofonosok),
Michael Garrick (zongora), Jack Bruce (basszus) és Jon Hiseman (dob). Nem meglepő, hogy Mlles Kington, a The Times kritikusa így
írt az NJO tevékenységéről: “az NJO mellett a legtöbb big band úgy hangzik, mint az idomított elefánt, amely két trükköt ismer".
Nem az volt az NJO egyetlen célja, hogy ezeknek a kiváló zenészegyéniségeknek értékes zenekari tapasztalatokat nyújtson,
hangszerelőit szinte dajkaként kezelte, és olyan workshop-légkört teremtett, amely lehetőséget adott a kottákban levő lehetőségek
kijátszására. A zenekar részére dolgozott többek között Neil Ardley, Alan Cohen, Mike Gibbs, Paul Rutherford, Michael Garrick és
Mike Taylor. “Saját hibáimból tanultam", mondta Ardley később, és amikor ő lett a zenekarvezető, akkor olyan jelentős darabokat
produkált, mint a ,Shades Of Blue" az első albumon, vagy a ,,Dejeuner Sur L'Herbe" a második LP-n. Az utóbbi egész anyaga a fő
téma két/négy ütemes motívumaiból származik. Ezek nem megismételt akkordszekvenciák vagy skálák, hanem a darab sokkal
inkább a klasszikus zene modorában szervesen fejlődik ki. Ez nemcsak hogy third stream darab, hanem kísérlet is a
jazzkomponálás új útjára. Az NJO számos londoni koncerten és fesztiválon lépett fel. Gyümölcsöző együttműködésük volt a Co-
losseum együttessel. Amint egy kortársuk írta, a “tüzesen swingelő ritmusok, első osztályú szólók és briliáns együttesjáték"
jellemezte őket, de mégsem szereztek nemzetközi hírnevet, annak ellenére, hogy a zenekar sok tagja az idők folyamán jól ismert lett

193
az európai földrészen.
Albumok: Western Reunion (1965), Le Dejeuner Sur L'Herbe (1969).

NEW ORLEANS RHYTHM KINGS - Miután az Original Dixieland Jazz Band (ODJB) óriási sikere viharos érdeklődést keltett
Chicagóban, a húszas évek más zenészei is hasonló módon, az új jazzmuzsikával akarták szerencséjüket megcsinálni. Az
érdekeltek között ott volt Georg Brunis, Jack Pettis, Arnold Loyacano, Louis Black, Elmer Schoebel és Frank Snyder. Ők alakí-
tották meg a New Orleans Rhythm Kings (NORK) nevű együttest, amely a Friars Innben kapott szerződést. Mivel az ODJB New
Yorkban és Londonban már a nemzetközi hírnév felé haladt, a NORK Chicago legnépszerűbb jazzbandje lett. 1922-ben
elkészítették első felvételeiket, és úgy tűnt, hogy a banda a hirtelen feléledt fehér jazzélet egyik fő erőssége lesz. Néhány személyi
változással a NORK még erősebb lett, ám 1925ben feloszlottak, csak maroknyi lemezfelvételt hagytak maguk után, továbbá
maradandó hatásukat a következő muzsikusgenerációra, amelyből a chicagói jazzstílus legfőbb képviselői kinőttek.
Antológia: The New Orleans Rhythm Kings (1988).

NEWMAN, JOE -1922. szeptember 7-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok, 1992. július 4-én
hunyt el. Newman egy college bandben játszott, majd azt vezette, 1941 -ben csatlakozott Lionel Hamptonhoz. Két évvel később
hosszan tartó együttműködést kezdett Count Basie-vel. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején Illinois Jacquet és J. C.
Heard együttesében játszott, emellett klubfellépéseken és lemezfelvételeken saját bandáit is vezette. 1952-ben visszatért Basie-hez
és 1961-ig ő játszotta a legtöbb trombitaszólót. Világszerte turnézott, legtöbbször szólóban, ám alkalmilag olyan különlegesen
kialakított zenekarokban mint Benny Goodmané és Lionel Hamptoné voltak. Aktív jazztanár is lett. Effajta tevékenységeit a
nyolcvanas években, majd a kilencvenes évek elején is folytatta. Széles repertoárral rendelkező erőteljes játékos volt. Newman
stílusa nagy példaképe, Louis Armstrong stílusában gyökeredzett, de játékában teret kaptak a jazz újabb fejleményei is.
Albumok: Joe Newman And His Band (1954), Joe Newman And The Boys In The Band (1954), The Joe Newman Sextet (1954), All I Wanna
Do Is Swing (1955), I'm Still Swinging (1955),1 Feel Like A Newman (1955-56), Salute To Satch (1956), The Joe Newman-Frank Wess Septet
(1956), Jazz For Playboys (1957), The Happy Cats (1957), The Joe Newman-Zoot Sims Quartet (1957), Soft Swingin' Jazz (1958), Joe
Newman And His Orchestra (1958), Joe Newman And Count Basie's All Stars (1958), Jive At Five (1960), Good 'N' Groovy (1961), Joe's
Hap'nin's (1961), The Joe Newman-Oliver Nelson Quintet (1961), In A Mellow Mood (1962), Shiny Stockings (kb. 1965), Way Down Blues
(kb.1965), Lionel Hamptonnal: Newport Uproar! (1967),1 Love My Baby (1978), Joe Neunnan-Jimmy Rowles Duets (1979), Joe
Wilderrel: Hangira' Out (1984).

NEWTON, DAVE -1958. február 2-ára született a skóciai Glasgow-ban. Gyermekként zongora-, klarinét- és fagottleckéket
vett, ám amikor a Leeds College Of Musicba járt, akkor már a zongorára koncentrált. Miután számos zenekarban félprofiként
játszott, 1978-ban, a Yorkshire grófságbeli Bradford egy éttermében, triójával kapta első profi szerződését. Ekkortájt számos
más bandában is szerepelt, a tradicionális jazztől a funkyig, s a kötött tempójú tánczenekaroktól a klasszikus zenéig
mindenfélét játszott. A nyolcvanas évek elején intenzív színházi tevékenységet folytatott, nevezetesen a scarborough-i köz-
ponttal dolgozó Alan Ayckbourne drámaíróval. Newton ezt követőleg visszatért Skóciába és Edinburgh-ben letelepedve gyorsan
a jazzvilág jelentős sztárja lett. Számos vendégszereplő jazzmuzsikussal szerepelt, így Art Farmer, Bud Shank, Shorty Rogers és
Nat Adderley társaságában. Felvételeket készített Buddy DeFranco társaságában is. A nyolcvanas évek végén Londonban
telepedett le, felvételeket készített Alan Barnesszal, a Jazz Renegadesszel, Martin Taylorral, akivel Indiában is turnézott,
klubesteken pedig Andy Cleyndert, Don Weller, Spike Robinson és mások társaságában szerepelt. Az évtized végén Carol Kidd
kísérője és zeneigazgatója lett, akivel lemezfelvételeket készített és számos koncerten lépett fel. Newton kiemelkedő tehetség,
aki a legtöbb zenefajtában otthonosan mozog. Eklekticizmusa ellenére kifejlesztette jellegzetes és megkülönböztető stílusát,
Egyike Európa vezető jazzmuzsikusainak, aki hivatott arra, hogy ezt a zenét a XXI. századba is elvigye.
Albumok: Alan Barnes-szel: Affiliation (1987), Given Time (1988), Victim Of Circumstance (1991), Eye Witness (1991).

NICHOLAS, ALBERT -1900. május 27-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok, 1973. szeptember
3-án hunyt el. A fiatal Nicholas, “Wooden" Joe Nicholas unokatestvére, Lorenzo Tio Jnr.-tó1 kapott klarinétleckéket, szülővárosa
számos vezető muzsikusának bandájában játszott, így szerepelt Buddy Petit, Joe “King" Oliver és Manuel Perez együttesében. Az
első világháborúban a flottánál szolgált, ami megszakította karrierjét, ám a háború után visszatért a különböző New Orleans-i
központtal működő bandákhoz, ezek egyikét-másikát személyesen vezette. 1924 végén Chicagóban csatlakozott Oliverhez, 1926
őszéig maradt, amikor is Sanghajba szerződött. Hazatérőben fellépett Kairóban és Párizsban. 1928 végén ért vissza az Egyesült
Államokba, ahol öt esztendőre a Luis Russell-zenekar tagja lett. Többnyire New Yorkban és környékén olyan zenészekkel játszott,
mint Chick Webb, Sam Wooding, John Kirby, Louis Armstrong, Zutty Singleton és mások. A negyvenes évek elején abbahagyta a
profi zenélést, majd az évtized közepén a tradicionális jazz iránt magnövekedett érdeklődést felhasználva Bunk Johnson, Kid Ory
és mások társaságában tért vissza. Az ötvenes évek elején Európában turnézott, élete hátralevő részére Franciaországban
telepedett le, és csak néha látogatott az Egyesült Államokba. Nicholas az egyik legjobb New Orleans-i klarinétos volt, soundja
öblös, teli, szólóiban erőteljesen érezhető a bluesfeeling.
Albumok: Albert Nicholas Quartet (1959), Tribute To Jelly Roll Morton (kb. hatvanas évek), Memorial (kb. hatvanas évek), Albert
Nicholas And The John Defferary Jazztet (kb. hatvanas évek). Antológiák Joe “King' Oliverrel: Snag It Vol. 1 (1926-27), Die Luis Russell
Story (1929-30), Jelly Roll Mortonnal: Last Band Dates (1940), Baby Doddsszal: Jazz A La Creole (1946).

NICHOLS, RED - Ernest Loring Nichols néven 1905. május 8-án született az Utah állambeli Ogdenben, Egyesült Államok, 1965.
június 28-án hunyt el. A kornettos Nicholsot édesapja tanította, és hamarosan keresett előadó lett. Játékát nagyban befolyásolták
a korai fehér jazzbandek, különösen pedig Bix Beiderbecke. A húszas évek elején New Yorkba költözött, és hamarosan a város
legelfoglaltabb muzsikusainak egyike lett. A legkülönbözőbb neveken szereplő zenekaraival több száz felvételt készített, kedvence
a Five Pennies volt, amely általában nyolc vagy több tagból á11t. Ezekben a zenekarokban Red Nichols a kor legjelesebb fehér
muzsikusait alkalmazta, közöttük egyik legközelebbi barátját, Miff Mole-t, valamint Jimmy Dorsey-t, Joe Venutit, Eddie Langot,
Pee Wee Russellt, Benny Goodmant és Jack Teagardent. Bár üzleti érzéke, a formalitások és a tisztelet iránti előszeretete el-
idegenítette az olyan kemény életű kortársaitól, mint például Eddie Condon, Nichols hihetetlenül sikeres lett, a zenekarok
vezetését és a lemezfelvételeket egészen a második világháború kitöréséig folytatta. Egy rövid, a zenei berkeken kívül töltött
korszak után Nichols Glen Gray zenekarába tért vissza, majd új lakóhelyéről, Kaliforniából kiindulva folytatta zenekarvezetői
karrierjét. A The Five Pennies című szentimentális hollywoodi életrajzfilm (1959), amelynek Danny Kaye alakította a főszerepét,
hatalmas lö-kést adott karrierjének, és élete utolsó éveiben sikere nagyobb volt, mint a húszas években. Csiszolt, ezüstösen

194
csilingelő hangú trombitás, lendületes intonációjú, stílusa, amely jó1 mutatja a Bix Beiderbecke iránti elkötelezettségét, legjobb
napjaiban igen közel került példaképéhez. Zenekarvezetőként a húszas évek fehér jazzének egyik legjelentősebb örökségét hagyta
az utókorra.
Albumok: Syncopated Chamber Music (1953), Hot Pennies (1957), a Charleston Chasersszel: Thesaurus Of Classic Jazz, Vol. 3 (1961).
Antológiák: Class Of `39-Radio Transcriptions (1979), Miff Mole-lal: Red And Miff, 1925-31 (1982), Rhythm Of 71íe Day (1983), Feelin' No
Pain (1920-as, 1930as évek) (1987), Great Original Performances 192530(1988).

NIEHAUS, LENNIE -1929. június 11-én született a Missouri államban levő St. Louisiban. Az altszaxofonos Niehaus miután
befejezte egyetemi tanulmányait Kaliforniában, ahová hétesztendős korában költözött szüleivel, csatlakozott Jerry Wald
bandájához, majd ezt követőleg 1951-ben Stan Kentonhoz. Katonaideje kivételével egészen 1960-ig Kentonnal dolgozott. Ebben a
korszakban Niehaus saját neve alatt is készített felvételeket, más kisegyüttesekkel is dolgozott, többek között Shorty Rogers
vezetésével. Niehaus a hatvanas évektől igen aktív volt a film-és televíziós stúdiókban, számos filmzenét írt, így 1984-ben a City
Heat-hez, majd 1985-ben a Pale Rider-hoz, amelynek főszereplője Clint Eastwood volt. Amikor Eastwood elhatározta, hogy elkészíti
Charlie Parkerról szóló Bird című filmjét, akkor felkérte Niehaust a komplex zenei problémák megoldására, amely mind a filmzene
megírására, hangszerelésére, mind pedig Parker szólóinak az eredeti környezetükből való kiemelésére és új kísérettel való
ellátására kiterjedt. A hozzáértés és tisztesség, amellyel Niehaus a feladatát ellátta, a film fénypontjai közé tartozik. Niehaus
technikailag briliáns, keményen sarkított sounddal játszik, néha nem eléggé hat a hallgatók érzelmeire, ám ezt legtöbbször
feledteti izgalmas ötleteinek áradata.
Albumok: Lennie Niehaus Vol. 1: The Quintet (1954-56), Lennie Niehaus Vol. 2: The Octet/ Zounds! (1954-56), Lennie Niehaus Vol. 3
(1955), The Lennie Niehaus Quintet With Strings (1955), The Lennie Niehaus Sextet (1956), Lennie Niehaus (1957).

NISTICO, SAL -Salvatore Nistico néven 1940. április 12-én született a New York állambeli Syracuse-ban, Egyesült Államok,
1991. március 3-án hunyt el. Nistico kezdetben altszaxofonozott, majd később áttért a tenorszaxofonra és egy rhythm & blues
band tagja lett. Az ötvenes évek végén csatlakozott a Jazz Brothershez, ahhoz a bandhez, amelyet Gap és Chuck Mangione ve-
zettek 1962-ben a Woody Herman-zenekar tagja lett, amelyhez a következő két évtizedben mindig vissza-visszatért. A hatvanas
években egy ideig Count Basie zenekarában dolgozott, a hetvenes évek elején Don Ellisszel játszott A következő néhány
esztendőben Buddy Richcsel és Slide Hamptonnal zenélt, Európába is ellátogatott, ahol letelepedett és a nyolcvanas évekig
működött. Nistico a postbop hagyományok tüskés, agresszív játékosa, koncertfellépései és lemezfelvételei életteltek, halála
1991-ben több mint tragikus volt.
Albumok: Chuck Mangionéval: Hew Baby! (1961), Heavyweights (1961), Comin' On Up (1962), Woody Herman, 1963 (1963), Encore
(1963), Hermannal: Woody's Winners (1965), The Buddy Rich Septet (1974), Just For Fun (1976), East Of Isar (1978), Neo/Nistico (1978).

NOONE, JIMMIE -1895. április 23-án született a Louisiana állambeli Cut Off-ban, Egyesült Államok, 1944. április 19-én hunyt
el. Noone először gitározott, Lorenzo Tio Jnr. számos klarinétos tanítványának egyike lett. Az első világháborúig olyanjeles New
Orleans-i muzsikusok bandáiban dolgozott mint Freddie Keppard és Buddy Petit. 1918-ban Chicagóban Joe ,,King" Oliverrel
dolgozott, majd két évvel késeibb Doc Cooke-kal töltött öt esztendőt. Noone 1926-ban a chicagói Apex Clubban mutatta be saját
bandáját, amellyel a kreativitás figyelemre méltó korszaka kezdődött, amikor számtalan fel- és letűnő ifjú zenésztitán, fehér és
fekete klarinétosok és mindenfajta hangszeres példaképe lett Az Apex Club-beli szerződés egy jelentős idejében Earl Hines is
zenekarának tagja volt. Noone már Oliverrel és Cooke-kal töltött ideje alatt is készített felvételeket, de ebben az időben új lemezso-
rozatot indított, többek között ekkor rögzítették zenekari szignálját, a “Sweet Lorraine" A, amely klasszikus darab lett. A
negyvenes évek elején Los Angelesbe költözött, ahol Kid Oryval szerepelt, saját együttesét vezette, továbbá az Orson Welles vezette
heti rádiós show-ban a New Orleans All Stars tagja volt és játszott a Capitol Jazzmenben is. Noone a revival mozgalom beindu-
lásakor a tradicionális jazzmuzsika iránt felébredt érdeklődésből jelentős tőkét tudott kovácsolni, ám 1944 áprilisában hirtelen
elhunyt. Noone az egyik legjelentősebb New Orleans-i klarinétos, technikája figyelemre méltó, hangszerét teljesen kontrollálja.
Mély bluesérzéssel játszott, felvételei a jazztörténet meghatározó mérföldkövei. Fia, Jimmie Noone jnr. (19381991) szintén
klarinétos volt, és a nyolcvanas évektől sikeres nemzetkőzi karriert futott be.
Antológiák: Jimmie Noone And His Apex Club Orchestra Vol. 1 (1979), Jimmie Noone (1931-40) (1981), King Of New Orleans (1982).

NORWO, RED - Kenneth Norville néven 1908. március 31-én született az Illinois állambeli Beardstownban. Norvo kezdetben a
egy marimba bandben játszott, majd a húszas évek végén Paul Whiteman szerződtette. Ezzel a zenekarral xilofonozott, és d
szállította az úgynevezett novelty (különleges) effektusokat. A Whiteman korszakban találkozott Mildred Bailey énekesnővel, akit
feleségül vett, 1933-ban vele együtt ment New Yorkba, ahol “Mr and Mrs Swing" néven tetőzött a karrierjük. Norvo a harmincas
években és a negyvenes évek közepéig sok vezető jazzmuzsikussal lépett fel, lemezfelvételeket készített, majd csatlakozott Benny
Goodmanhez és átváltott a vibrafonra A negyvenes években olyan vezető bopzenészekkel játszott mint Dizzy Gillespie és Charlie
Parker, majd 1945ben a Woody Herman's First Herd tagja lett. Az ötvenes évek elején Kaliforniában élt (házassága Baileyvel
1945-ben válással végződött), egy triót alakított, amelyben Tal Farlow gitározott és Charles Mingus bőgőzött. A hatvanas és a
hetve-nes években folytatta a játékot, majd. nyugdíjba vonult Ez a döntés azonban csak időleges volt, és a nyolcvanas években
számos világ körüli tur-nét bonyolított szólóban, Benny Carterrel, illet-ve újra Tal Farlow-val. Norvo vibrafonstílusa megtartotta
korábbi xilofonosa tevékenységé-nek soundját és atmoszféráját, azt a ritmikai lük-tetést, amely valószínűleg az oka annak, hogy
szívesen játszik dob nélküli együttesekben. Az a biztonság, amellyel a bopfrazirozást beépíti, tel-jesen szokatlan generációjának
zenészei között, és ez olyan többletet jelent aa munkásságában, amely érdekfeszítővé és előremutatóvá teszi.
Albumok: Time In His Hands (1945), Red Norvo's Nine (1945), The Red Norvo Septet I (1947), The Red Norvo Trio I (kb.1949-50), The Red
Norvo Trio II (1950), The Red Norvo Trio III (1953), The Red Norvo Trio IV (1953), The Red Norvo Trio V (1954), The Red Norvo Trio VI
(1955), The Red Norvo Trio VII (1955), The Red Norvo Septet 11 (1956), The Red Norvo Quartet (1956), The Red Norvo Sextet (1957), Music to
Listen To (1957), Norvo-Naturally (1957), The Forward Look (1957), Red Norvo And His Orchestra (1958), Sessions, Live (1958), The Red
Norvo Septet 111 (1958), Command Performance (kb.1959), The Red Norvo Quintet (1969), Vibes A La Red (1975), The Second Time Around
(1975), Red In New York (1977), Live At Rick's Cafe Americain (1978), Ross Tompkinsszal: Red And Ross (1979), Bucky Pizzarellivel: Just
Friends (1983), másokkal együtt: Swing Reunion (1985), Benny Carter All Stars (1985). Antológiák: Red Norvo And His All Stars (1933-38),
The Band Goes To Town (1935), Small Band jazz (1936-44), Small Band Jazz: Rare Broadcasts (1943).

NUCLEUS - A Nucleus a brit jazzrock együttesek doyenje, amelyet 1969-ben Ian Carr trombitás alapított. Társai Chris Spedding
gitáros (korábban a Battered Ornamentsben zenélt), John Stanley Marshall dobos és Karl Jenkins billen-tyűs voltak. A kvartett a
kimondottan progresszív Vertigo céghez szerződött, bemutatkozó LP-je, az Elastic Rock mintaszerű mű. Ugyanezzel a felállással

195
készült a We'll Talk About It Later, Am Spedding ezután eltávozása a változások elképesztő sorozatát hozta magával, ami aláásta az
együttes potenciálját. Carr sohasem veszítette el hajtóerejét, a Solar Plexus című lemez következett, egy olyan gyűjtemény, amelyet
eredetileg a trombitás szólókiadványaként jeleztek, és ez végül a zenekar harmadik albuma lett. 1972-ben Jenkins és Marshall
elhagyták az együttest, hogy a fúziós Soft Machine-hoz csatlakozzanak, a Nucleus pedig nem szándékosan, de a “rivális" együttes
bölcsője lett. Roy Babbington és Alan Holdsworth, az együttes tagjai később szintén eltávoztak, ám Carr az állandósult zavaró
körülmények ellenére is képes volt megőrizni a zenekar egyéniségék A rákövetkező albumok megőrizték a korai kiadások újító
szándékát, és az együttes a nyolcvanas évek elején oszlott fel. A Nucleus hozzáértően, dallamosan és jelentős muzikalitással vitte
be a jazzrockstílust a valódi jazz területére. Első három albumuk minden átfogó gyűjtemény alapvető darabja.
Albumok: Elastic Rock (1970), We'll Talk About It Later (1970), Solar Plexus (1971), Belladonna (1972), Labyrinth (1973), Roots (1973),
Under The Sun (1974), Snake Hips Etcetera (1975), Direct Hits (1976), In Flagrante Delicto (1978), Out Of The Long Dark (1979), Awakening
(1980), Live At The Theaterhaus (1985).

196
 O
O'DAY, ANITA - Anita Colton néven 1919. október 18-án született a Missouri állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok. Anita
Colton néven korai tinédzseréveitől profi Walkathon (maratoni tánc) versenyző volt. Ekkortájt változtatta nevét O'Dayre. Más
versenyzőkkel együtt őt is éneklésre bátorították, és egy Walkathon alatt, amikor Erskine Tate zenekara kísért, felismerte, hogy az
éneklés jobb út a showbusinessen belüli hírnév megszerzéséhez, mint a tánc. Tinédzserévei végén áttért az éneklésre, Gene Krupa
pedig, aki egy chicagói klubban hallotta énekelni, azt mondta neki, szól, ha lesz hely a számára. Benny Goodman, akinek a
meghallgatásán elbukott, megállapította, hogy nem ragaszkodik eléggé a dallamhoz. Raymond Scottot pedig, aki nem szerette a
scattelést, felbosszantotta, pedig O'Day valójában csak elfelejtette a darab szövegét. 1941 elején végül Gene Krupa hívta zenekari
tagnak, méghozzá pár héttel azután, hogy Roy Eldridge-et is szerződtette. A Krupa, Eldridge, O'Day kombináció igen ütőképes volt,
a zenekar meglehetősen népszerű lett, gyorsan a késői swingkorszak egyik legjobbjává vált. O'Day számos slágerrel segítette előre
a zenekart, nevezetesen olyanokkal, mint a “Let Me Off Uptown (ebben Roy Eldridge-nek is jelentós szerepe volt), az “Alreet", a,,
Kick It" és a,, Bolero At The Savoy". Miután Krupa 1943-ban feloszlatta zenekarát, O'Day Stan Kentonnal dolgozott tovább, és
olyan slágerszámokat vett fel lemezre, mint az,, And Her Tears Flowed Like Wine" és a “The Lady In Red". 1945-ben visszatért az
újjáalakított Krupa bandhez, ahol újabb slágerei születtek, többek között az “Opus No. 1". 1946-ban szólókarriert kezdett, és ettől
kezdve ő lett a főcím, a legfontosabb név. Az ötvenes években számos pompás albumot készített, 1952-ben például egy sorozatot
Ralph Burnsszel, és emlékezetes fellépése volt az 1958-as Newport Jazz Festivalon. Ez volt az az előadás, amikor a ,,Tea For Two"-t
és a “Sweet Georgia Brown"-t énekelte, malomkeréknyi kalapban, kesztyűben pompázva lépett fel - teljesen bekábítószerezve -,
amint az a jazz Ön A Summer's Day című filmben (1958) is látható. O'Day életét éveken át nehezítette a drogfüggőség, ennek ellenére
folytatta a kiváló albumok kiadását, így Jimmy Giuffreval a Cool Heat-et, Johnny Mandellel és Barney Kessellel a Trav'lin Light-ot és
Cal Tjaderrel a Time For Two-t. Intenzíven turnézott, zabolátlanul élt, kimerítő életvitele volt (nem említve a heroinfüggőség tucatnyi
évét), 1966-ban kis híján meghalt. O'Day végül megszabadult a drogoktól, folytatta a turnézást, szerte a világban klubokban,
koncerteken, fesztiválokon lépett fel. Kevesebb felvételt készített, majd saját tulajdonú lemezcégének, az Emilynek köszönhetően a
hetvenes évek elején egyedi elképzeléseinek megfelelően számos albuma jelenhetett meg. 1985-ben a Carnegie Hallban ünnepelte
művészi pályafutásának 50 esztendős jubileumát, az évtized végén Nagy-Britanniában turnézott, fellépett a Ronnie Scott's
Clubban és a kenti Leeds Castle Jazz Festivalon. O'Day énekhangja mélyről jövő torokhang, nagy ritmikai hajtóerővel énekel.
Scaténeklése, a dalok szabad kezelése, különösen ha uptempóban énekel, számos figyelemre méltó énekelőadást eredményezett.
Csúcsperiódusában dikciója kiemelkedő volt, különösen a gyorsabb tempókban artikulált tisztán és precízen. A balladákban
biztos és jellegzetes. Jóllehet nagyon is eredeti stílusa van, de frazírozása Billie Holiday hatását mutatja. A színpadon lenyűgöző
összhangban van a zenészekkel és a közönséggel, ezek a tényezők számos stúdiófelvételén kevésbé érzékelhetők. Pályája későbbi
korszakában, mindenekelőtt élőben, már hangmagassági problémái voltak, amelyet személyiségének erejével ellensúlyozott.
Önéletrajzát nem lehet letenni.
Albumok: Specials (1951), Singing And Swinging (1953), Collate (1953), Anita O'Day Sing Jazz (1955), An Evening With Anita O'Day
(1956), Anita (1956), Pick Yourself Up (1956), The Lady Is A Tramp (1956), Anita Sings The Most (1957), Anita Sings The Winners (1958),
Anita O' Dny At Mr Kelly's (1958), Cool Heat (1959), Anita O' Day Swings Cole Porter With Billy May (1959), Waiter, Make Mine Blues
(1960), Incomparable! (1960), Anita O'Day And Billy May Swing Rodgers And Hart (1960), Trav'lin' Light (1961), All The Sad Young Men
(1961), Time For Two (1962), Anita O' Day And The Three Sounds (1962), Anita O'Day ln Tokyo 1963 (1963), Once Upon A Summertime (kb.
1969), Live At The Berlin Jazz Festival (1970), Anita '75 (1975), My Ship (1975), Live In Tokyo (1975), Live At Mingo's (1976), Skylark
(1978), Angel Eyes (1978), Mello' Day (1979), Live At The City, Vols 1 & 2 (1979), Misty (1981), A Song For You (kb.1984), Wave (1986),
In A Mellow Tone (1989). Antológiák: Anita O'Day Sings With Gene Krupa (1941-42es felvételek), Singin' And Swingin' With Anita 0'
Day (1947-es felvételek), Hi Ho Trail us Boot Whip (1947-es felvételek), Anita O'Day 1949-50 (1949509-es felvételek), Tea For Two
(1958-66-os felvételek), The Big Band Sessions (1959-61-es falvételek).
További információk: Anita O'Day-George Eells: High Times, Hard Times.

OLIVER, JOE “KING" -1885. május 11-én született Louisianában, Egyesült Államok, 1938, április 10-én hunyt el. A kornettos
Oliver New Orleansben nőtt fel, ahol évszázadunk elején a helyi menetbandák és kabarézenekarok révén jól ismert lett. Számos
jeles jazzmuzsikussal, mint például Kid Oryval és Richard M. Jonesszel való együttműködése után 1918-ban Chicagóba költözött,
két esztendővel később már a saját zenekarát vezette. Egy rövid kaliforniai szerződés után Oliver visszatért Chicagóba, és a Lincoln
Gardenben kapott szerződést. Ez 1922-ban volt. Zenekarában olyan kiváló muzsikusok szerepeltek, mint Johnny és Baby Dodds,
Lil Hardin és Honore Dutrey. Oliver nem volt elégedett azzal, hogy együttese a legjobb a városban, táviratozott New Orleansbe és
meghívta zenekarába a feltörő ifjú kornettosa, Louis Armstrongot. A szerződtetés motívumai kétesek. Hardin, aki később
Armstrong felesége lett, arról tudósit, hogy Oliver nyíltan kifejtette: azért alkalmazza az újonnan jöttét második kornettosként
zenekarában, hogy ne legyen versenytársa. Az eredmény viszont az lett, hogy az Armstronggal megerősített Oliver band szenzáció
lett Chicagóban. A zenészek csapatostul sereglettek, hogy meghallgassák a zenekart, és megcsodálják a két muzsikus közötti
láthatólag telepatikus kapcsolatot. A band dicsőséges napjainak azonban hamar vége szakadt, 1924-ben eltávoztak a Dodds
fivérek, akik elégedetlenek voltak az anyagiakkal, és új felesége ösztökélésére Armstrong is megtette az első lépéseket afelé, hogy
nemzetközi sztár legyen. Oliver változatlanul zenekarvezető volt, ám példáját nagyon sokan nagyon gyorsan követték, és ha
utánzóinak zenéje gyakran gyen-gébb is volt az övénél, azok jobban ráhajtottak a jobb szerződésekre. Helyzetmegitélése is hibás
volt olykor, visszautasított például agy szerződést, amelynek értelmében a New York-i Cotton Clubban kellett volna egy zenekart
vezetnie, mert a gázsi kevésnek tűnt, ám látnia kellett, hogy Duke Ellington elfogadta a szerződést, és a klubból sugárzott
rádióadások híressé tették. A harmincas évek elején Oliver egy sor territory zenekart vezetett, amelyekkel helyi sikereket aratott,
de maga ritkán játszott. Megbetegedett az ínye, és a kornettjáték igen fájdalmas volt a számára. 1936-ban kikerült a zenei
életbólés az egykori király a georgiai Savannah-ban házmester lett, és ott is halt meg. Oliver a New Orleans-i stílusú kornettjáték
kiemelkedő képviselője, 1923-24-es felvételeivel a jazz elterjedésének egyik legfontosabb zenésze, aki klasszikus mérföldkőként
csak jóval halála után kapta mag azt a nemzetközi figyelmet és elismerést, amely megilleti. Szerepe Armstrong karrierjében fontos,
stilisztikailag jelentős befolyással volt Armstrongra, ám a tanítvány technikailag hamarosan túlnőtte mestere technikáját,
varázsát és invencióját. Az Armstrong életében játszott szerepéért Armstrong dicsősége is visszaverődött rá. Oliver láthatóan és
hallhatóan szokatlan kvalitású szólista, és masszívan magabiztos zenekarvezető. Szenzitív kísérő volt, pompás bluesfelvételek

197
sorát készítette a korabeli bluesénekesekkel.
Antológiák King Oliver And His Creole Jazz Band: The OKeh Sessions (1923-as felvételek), King Oliver Vol. 1 (1923-29-es felvételek),
Farewell Blues (1926-27-es felvételek), King Oliver And His Dixie Syncopators (1926-28-as felvételek), King Oliver Vol. 2 (1927-30-as
felvételek), King Oliver And His Orchestra (1929-30-as felvételek), Sweet Like This (1929-30-as felvételek).
További információk: Walter C. Allan-Brian A. L. Rust: King Joe Oliver. Laurie Wright: 'King' Oliver.

OLIVER, SY - Melvin James Oliver néven 1910. december 17-én született a Michigan állambeli Battle Creekben, Egyesült
Államok, 1988. május 28-án hunyt el. Oliver mindkét szülője zenetanár volt, gvermekkorától kezdve trombitált, és 17 esztendősen
a Zack Whyte vezette népszerű territory band tagja volt. Ennél a zenekarnál kezdett hangszerelni, először idősebb és állítólag oko-
sabb zenekari tag kollégáit kérdezgette, hogyan lesz az összhangzattan elméletéből sound. A Whyte band után Oliver egy másik
jelentős territory bandben, az Alphonso Trént vezette bandában dolgozott. Oliver néhány hangszerelését Jimmie Lunceford
elfogadta, és hamarosan leszerződtette zenekarába. Oliver a trombitaszekció tagja, énekes és hangszereteti lett- Lunceford
általában is igen sokat köszönttetett az olyan jó hangszerelőknek, mint Eddie Durham 6s különösen Ed Wilcox, ám 1933-tól
1939-ig alapvetően Oliver határozta meg a Lunceford-zenekar soundját, ez volt a zenekar anyagilag és művészileg legsikeresebb
korszaka. Oliver two-beat ritmust, stop time break-eket, bonyolult szaxofonkórusokat, fülsiketítő rézkórus-kitöréseket használt,
mindezeket briliánsam játszották Lunceford zenészei, különösen a dobos Jimmy Crawford és Willie Smith alsó altszaxofonos,
nemcsak hogy eladták Luncefordot, hanem egy olyan big band stílust alakítottak ki, amelynak je-lentős hatása volt. Oliver
hangszerelési stílusa különösen jól megfelelt a swingkorszak elsősorban kommersz elvárásainak, számos kortársa és későbbi
követője utánozta. A Lunceford-zenekaron túlmenően Oliver más zenekarok számára is hangszerelt, például Benny Goodmannek,
tekintélye a zenei világban irigylésreméltó volt. A Luncefordnél végzett munkába belefáradva Oli-ver kilépett a zeneéletből és jogi
tanulmányokat végzett, ám Tommy Dorsey visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki: évi 5000 dollárral többet fizetett, mint
amennyit korábban Luncefordnál kapott. Oliver hangszerelései a Dorsey-zenekart a siker új korszakába repítették, ami azelőtt
mind a hangszerelő, mind a zenekarvezető számára elképzelhetetlen volt. A “Swing High", a Well, Git It!", a “Sunny Side of The
Street" és az,, Opus No. 1" mind masszív sikerek lettek, és a lemezek hihetetlenül jó1 fogytak. Oliver a második világháborúban
teljesített katonai szolgálata után rövid ideig saját, zeneileg kiváló, ám anyagilag sikertelen big bandjét vezette, és szabadúszó
hangszerelőként dolgozott, a hangszereléseit egyaránt használta Tommy Dorsey és a telefonzenekarokat alkalmazó stúdiók, olyan
énekesek kíséretéül mint Ella Fitzgerald és Frank Sinatra. A hatvanas években még egyszer megpróbálkozott a zenekarvezetéssel,
ám nem volt hajlandó engedni a kommersz nyomásnak. A hatvanas évek végén és a hetvenes években intenzíven turnézott, ismét
trombitált, számos New York-i klubban volt otthon, és ez volt M jellemző a nyolcvanas években is. Oliver a jazzhangszerelés
kifejlődésének jelentős alakja, aki lényegében egymaga alkotta azt, amit később mainstream big band zeneként határoztak meg. A
rázendítős rézkórusokat és a tiszta együttes közjátékokat átvették, átalakították és néha egyszerűsítették, ám csak ritkán tették
egyben jobbá is.
Albumok: Sy Oliver And His Orchestra I. (1954), Sy Oliver And His Orchestra II. (1957), Sy Oliver And His Orchestra lIL (1958), Sy Oliver
And His Orchestra IV. (1958), Back Stage (1959), 77 Sunset Strip (1959), Just A Minute (kb. 1960), Annie Laurie (1960), Four Roses Dance
Party (1961), Sy Oliver And His Orchestra V. (kb.1962), Sy Oliver And His Orchestra VI. (kb. 1962), Easy Walker (1962), Take Me Back
(1962), Yes, Indeed! (1973), Sy Oliver And His Orchestra Play The Famous Rainbow Room (1976). Antológiák: The Complete Jimmie
Lunceford (1939-40-es felvételek), The Indispensable Tommy Dorsey, Vols 7/8 (1939-es felvételek).

OREGON - Ezt az invenciózus és nagy hatású progresszív jazzkamaraegyüttest 1970-ben a Paul Winter Consort magjából
alakították ki, amely csoportosulás vezetője Paul Winter volt. Az Oregon tagjai: Ralph Towner (1940. március 1-én született a
Washington állambeli Chehalisban, Egyesült Államok, gitár, billentyűsök), Collin Walcott (1945. április 24-én született a New York
állambeli New York Cityben, Egyesült Ál-lamok, 1984. november 8-án hunyt el, ütőhangszerek, szitár, tabla, klarinét), Glen Moore
(1941. október 28-án született az Oregon állambeli Portlandben, Egyesült Államok, bőgő, hegedű, zongora, fuvola), Paul
McCandless (1947. március 2-án született a Pennsylvania állambeli Indusában, Egyesült Államok, altszaxofon, oboa,
basszusklarinét). Walcott 1984-es autóbalesetben történt tragikus halála fatális csapós volt az együttes számára, ám egy
esztendővel később már visszatértek. Az együttesbe lépő Trilok Gurtu (1951. október 30-án született az indiai Bombayben, tabla,
dob, ütőhangszerek) Walcott barátja, friss elképzeléseket hozott a bandbe. 1983-ban bemutatkozó lemezük az ECM-nél ek-
lektikus, részben elektronikus lemez volt, amely a jazz határmezsgyéit kutatta a klasszikus zene, a népzene, az indiai zene és más
etnikai zenék különleges hatásával. Kamaraszerű hangzásuk elnémította a koncerttermeket, intenzív koncentrálásra szoktatott.
Alkalmilag nekilendülnek egy-egy hagyományos formájú és felépítésű darabnak, mintha csak engedelmes gyermekeket
ajándékoznának meg e ritka élvezettel. Ilyen szóm az érzelemébresztő “Crossing" ugyanerről az albumról. Remek repertoárjuk
másik kiemelkedő darabja a,, Leather Cats". Az hogy elutasítják a kompromisszumot, magányos innovatív erővé teszi őket, és
elmondható, hogy az Oregon az utóbbi három évtized egyik legjelesebb jazzalapú konglomerációja.
Válogatott albumok: Music Of Another Present Era (1972), Distant Hills (1973), Winter Light (1974), In Concert (1975), Oregon/Jones
Together (1976), Friends (1977), Out Of The Woods (1978), Violin (1978), Roots In The Sky (1979), Moon And Mind (1979), In Performance
(1980), Oregon (1983), Crossing (1985), Ectopia (1987), 45th Parallel (1989), Always, Never, And Forever (1991).

ORIGINAL DIXIELAND JAZZ BAND - 1916. májusában néhány fiatal fehér New Orleans-i muzsikus dolgozott Chicagóban,
többnyire ugyanabban a bandában. Néhány változás után a zenekar az alábbi felállásnál állapodott meg: Nick La Rocca (1889.
április 11-én született, 1961. február 22-én hunyt el, kornett), Eddie Edwards (1891. május 22-én született, 1963. április 9-én
hunyt el, pozan), Larry Shields (1893. szeptember 13-án született, 1953. november 21-én hunyt el, klarinét), Henry Ragas
(1891-ben született, 1919. február 18-án hunyt el, zongora) - akinek J. Russell Robinson (1892. július 8-án született, 1963.
szeptember 30-án hunyt el) lett a követője a zongoraszéken - és Tony Sbarbaro (Spargo) (1897. június 27-én született, 1969.
október 30-án hunyt el, dob). A kissé nagyzoló és csalóka Original Dixieland Jazz Band (ODJB) név alatt fellépő banda nagy
nyilvánosságot kapott, és úgy lett ismert, mint a jazz megalkotója. Ettől a nem éppen pontos meghatározástól függetlenül, az
ODJB 1917-es lemezfelvételei, a,, Livery Stable Blues" és a “Dixie Jass Band One-Step" a kialakulóban levő zenét milliók
érdeklődésének középpontjába állították. Emellett sokkal tekintélyesebb helyekre juttathatták el a jazzt, mint a fekete zenészek.
Először a New York-i Resenweber's étteremben, majd a londoni Palladium színházban az ODJB a vaudeville bizarrságának és a jó
jazznek sajátságos mixtúráját játszotta a közönségnek (inkább az előbbit mint az utóbbit) és ezt a limitáltan eredeti zenét
világszerte népszerűvé tette. A “jazzkorszak" szinonimája lettek, és bár néha éppoly kevés közük volt az igazi jazzhez, mint az
említett szónak, ahhoz a szociológiai és kulturális jelenséghez, amelyről szólt, az ODJB is hamar legendás lett. Az ODJB eredeti
formájában 1925-ben megszűnt, majd 1936-ban újra megalakították egy rövid, ám nem túl sikeres turnéra. Az alapító ötök az

198
ODJB-ben eltöltött napjaik után igencsak különböző sikert arattak, valószínűleg Sbarbaro volt a legaktívabb közülük.
Antológiák: The Original Dixieland Jazz Band (1979,1917-36-os felvételek), Sensation (1983).

ORSTED PEDERSEN, NIELS-HENNING - 1946. május 27-én született a dániai Ostedben. Először zongorázni tanult, majd akkor
tért át a bőgőre, amikor barátja, a szintén zongorista Ole Kock Hansen duetteket akart játszani vele. Már tinédzserévei közepén is
hihetetlen képességet mutatott új hangszerén, első lemezfelvételét 14 esztendős korában készítette. 1961 elejétől a neves
koppenhágai Montmartre Clubban játszott, ahol olyan vendégszereplő, illetve ott 616 amerikai jazzsztárokkal dolgozott együtt,
illetve felvételeket is készített, mint Brew Moore, Yusef Lateef, Sonny Rollins, Bud Powell és Bill Evans (akivel a hatvanas évek
elején turnézott, miután korábban visszautasította Count Basie invitálását). A hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években
rendszeresen készített lemezfelvételeket, amelyek a mainstreamtól a bopon keresztül a free jazzig terjedtek, partnerei többek
között Don Byas, Ben Webster, Tete Montoliu, Kenny Dorham, Dexter Gordon, Anthony Braxton és Albert Ayler voltak. A hetvenes
évek végén már jelentős nemzetközi elismertségre tett szert, többek között hála az Oscar Petersonnal töltött soksok évnek, amely
a nyolcvanas években tovább folytatódott. Számos pompás duóalbumot készített Kenny Drew-val (Duo), Joe Pass-szal (Chops) és
Archie Shepp-pel (Looking At Bird). A legpompásabb technikai adottságú búgős, aki pazar idő- és dinamikaérzékkel támasztja alá
virtuozitását. Szólói mindig érdekesek és azt az elkötelezettségét mutatják, amelyek a jazzbőgő-zés gyökereihez fűzik, miközben az
új irányzatokat is jól ismeri, és beépíti játékába.
Válogatott albumok: Oscar Peterson Big Six At The Montreux jazz Festival 1975 (1975), Jay Walkin' (1975), Double Bass (1976),
Petersonnal: The Paris Concert (1978), Joe Pass-szal: Chops (1978), Dancing On The Tables (1979), Just The Way You Are (1980), Archie
Shepp-pet: Looking A t Bird (1980), Count Basie-vel: Cansas City Six (1981), The Viking (1983).

ORY, EDWARD “KID" -1886. december 25-én született a Louisiana állambeli La Place-ban, Egyesült Államok, 1973. január 23-án
hunyt el. Ory tehetséges, keményfújású, ambiciózus muzsikus volt, aki a húszas évei közepén érkezett New Orleansbe és
hamarosan nagy tekintélyre tett szert. Agresszív zenecsináló, fáradhatatlan önmenedzselő volt, eltökélt szándéka volt, hogy
sikeres lesz, és nagyon hamar az is lett. 1919-ben már a város egyik legnépszerűbb zenésze és zenekarvezetője volt, ám orvosi
tanácsra elhagyta a várost. Kaliforniában ütötte fel a rezidenciáját, hamarosan népszerű lett Los Angelesben és San Franciscóban
is. Ory 1922-ben az első fekete bőrű New Orleans-i zenész volt, akivel hanglemezfelvétel készült, és ezek sikere csak tovább növelte
hírnevét. 1925-ben Chicagóba utazott, Joe “King" Oliverrel, Jelly Roll Mortonnal és Louis Armstronggal lépett fel, lemezfelvételeket
készített, utóbbival szerepel sok klasszikussá vált Hot Five és Hot Seven lemezen. 1930-ban visszatért Los Angelesbe, csatlakozott
Mutt Carey-hoz, aki átvette az Ory Band vezetését. Ory 1933-ban belefáradt a zenélésbe, és abba, hogy sikere a korábbihoz képest
csökkent és egy ideig visszavonult a zenéléstőt. A negyvenes évek elején tért vissza, néha altszaxofonozott vagy bőgőzött. Számos
komoly rádióadó támogatta, és így hamarosan újra zenekarvezető lett, pozanozott és ezzel elfoglalta az 6t megillető helyet a virágzó
amerikai tradicionális jazzpiacon. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején sikeresen szerepelt San Franciscóban és Los
Angelesben, ahol saját klubja volt, turnézott mind az Egyesült Államokban, mind a tengerentúlon. 1966-ban vonult nyugdíjba.
Határozott szólista és erőteljes együttesjátékos. Munkássága mélységesen valódi New Orleans-i stílusú jazz, de azt is mutatja,
hogy Ory sokkal kifinomultabb, jobb képességű játékos, mint a korábbi évek trombonosai. Szerzeményei közül többek között az
“Ory's Creole Trombone" és a ,,Muskrat Ramble" jazz standardok lettek.
Albumok: Kid Ory's 'This Is Jazz' Broadcast (1947), Live At The Club Hangover Vol. 1 (1953), Live At The Club Hangover Vol. 2 (1953),
Live At The Club Hangover Vol. 3 (1954), Live At The Club Hangover Vol. 4 (1954), Kid Ory's Creole Jazz Band (1954), Live In England (1959).
Antológiák: Louis Armstrong Hot Five And Hot Seven (1925-28-as felvételek), Edward 'Kid' Ory And His Creole Band (1948-as felvételek).
The Kid's The Greatest! (1953-56-os felvételek).

OSBORNE, MIKE - 1941. szeptember 28-án született az angliai Herefordban. Osborne az iskolai zenekarban hegedült, majd a
Guildhall Schoolban klarinétozott. Zongorázott is, ám amióta profi lett, azóta az altszaxofon lett a fő hangszere. Példaképei Phil
Woods, Joe Henderson és Jackie McLean, akiknek sarkos, a hangokkal spóroló soundját átvette, de gyakran hasonIítják Ornette
Colemanhoz is, mégpedig azért, mert képes a free dallamok hosszú, intenzív, méltóságteljes előadására. Először a Mike Westbrook
Concert Bandben tűnt fel, amikor a Plymouth-ból Londonba költöző Westbrook a zenekart átalakította. “Ossie' először csak alkal-
manként, majd 1963 tavaszán már rendszeresen szerepelt a zenekarral, amikor is ő volt a zenekar két profi zenészének egyike. A
következő években számos pompás bandában játszott, így a Michael Gibbs Bandben, a Chris McGregor 's Brotherhood Of
Breathben, a Harry Miller 's Isipingóban és abban a csoportban, amelynek nagysága a kvartettől az oktettig terjedt, és amelyet
1968-69-ben John Surmannel közösen vezettek. Dolgozott John Warren, Alan Skidmore, Kenneth Terroade, Rik Colbeck és
Humphrey Lyttelton társaságában is. 1969-ban alakította meg a Harry Millerrel és Louis Moholóval közös trióját, amely sok
pompás koncertet adott és néhány kiváló sessionjét a BBC rádió jazzklubja rögzítette. A hetvenes évek elején gyümölcsöző
együttműködésbe kezdett Stan Tracey-vel, improvizált duetteket adtak elő, majd abbamaradt a dolog, amikor Tracey kiábrándult
a zeneiparból. 1973-ban Alan Skidmore-ral és John Surmannel az SOS társalapítója volt, amely valószínűleg az első rendszeresen
működő, csupa szaxofonosból álló banda volt. Osborne-t a Melody Maker-ben 1969-től 1973-ig a legjobb altszaxofonosnak
választották. A hetvenes évek végén betegséggel küszködött és 1980 óta nem játszik. Viszonylag kis mennyiségű felvétele jól
mutatja játéka értékét, a Westbrookkal előadott mély érzésű, ám nem szentimentális balladajátéktól, az Isipingo vagy a trió free
felfedezőútjáig.
Albumok: Outback (1970), Original Stan Tracey-vel (1972), Border Crossing (1975), All Night Long (1975), SOS (1975), Tandem
Tracey-vel (1976), Marcel's Muse (1977).

OWENS, JIMMY -1943. december 9-6n született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. Owens 14 éves korában
kezdett a New York-i High School of Music and Artra járni. Henry Bryantnál tanult zeneszerzést és Donald Byrdnél trombitálni. A
hatvanas években a Newport Youth Bandben való közreműködés után Slide Hampton, Lionel Hampton, Maynard Ferguson, Gerry
Mulligan, Charles Mingus és Herbie Mann együttesében szerepelt. Owens rövid ideig Duke Ellingtonnal és Count Basie-vel
dolgozott, majd a Thad Jones-Mel Lewis Orchestra tagja lett. A hetvenes évek elején a dobos Billy Cobhammel és Billy Taylor ze-
nekarával szerepelt a Frost Show-ban, 1969-től dolgozott a Collective Black Artists Inc. keretében és a Jazzmobile-lal. A New York
State Council on the Arts bizottsági tagjaként tevékenykedett és 1974-ben a New York Jazz Repertory Company zeneigazgatója
volt. Owens számos hosszabb darabot komponált a Brooklyn Philharmonic Orchestra részére. E zenék alapja a blues. Csodálatos
technikával, tiszta, csengő hanggal játszik Külön az ő számára készítettek egy négybillentyűs szárnykürtöt. 1979-ben a Mingus
Dynasty Banddel turnézott.
Albumok: Charles Mingusszal: The Black Saint And The Sinner Lady (1963), Mingusszal: Live At Monterey (1965), Gerald Wílsonnal:
The Golden Sword (1966), No Escaping It (1970), Young Man On The Move (1976), Heading Home (1978), Cobhammel: Spectrum (1973), a

199
Mingus Dynastyval: Chair In The Sky (1979).

OXLEY, TONY -1938. június 15-én született a Yorkshire grófságbeli Sheffieldben, Anglia. Oxley nyolcesztendős korában
autodidaktaként kezdett zongorázni, és csak 17 évesen kezdett dobolni. 1957-től 1960-ig tartó katonai szolgálata alatt
dobtanulmányokat és elméleti stúdiumokat végzett, majd az elkövetkező négy esztendőben Sheffieldben saját együttesét vezette.
1963-tól 1967-ig Derek Baileyvel és a bőgős/komponista Gavin Bryarsszal dolgozott, egyfajta absztrakt, szabadon improvizált
zenét alakítottak kí.1966-ban Londonba költözött, néhány évig a Ronnie Scott's Club házi zenekarában tevékenykedett, számos
neves muzsikust kísért. Tagja volt Scott oktettjének, és Howard Rileyvel, Gordon Beckkel, Alan Skidmore-ral, Mike Pyne-nal és a
Barry Guy's London Jazz Composers Orchestrával (LJCO) dolgozott. 1970-ben Evan Parkerrel és Derek Baileyvel együtt az Incus
Records társalapítója volt, a London Musicians' Co-operative alapító tagja volt, 1973-tól a walesi Barry Summer School szervezője.
A hetvenes évek közepén saját együttesét, az Angular Apron-t vezette, amelyben Riley, Guy és Dave Holdsworth szerepeltek.
1978-ban az NDK-ba települt, majd (titkosan) 1981-ben az NSZK-ba, ám koncertekre alkalmilag visszatért Nagy-Britanniába. A
SOH trióban Skidmore-ral és Ali Hauranddal játszott, dolgozott Didier Levallettel és a Quartetben. A nyolcvanas évek óta
rendszeresen Cecil Taylor társa, játszik a zongorista Feel Triójában, 1988-ban Berlinben az FMP különleges Taylor-fesztiválján
duóban szerepelt (Leaf Palm Hand). Oxley Celebration Orchestrájában négy rézfúvós, hat vonós, egy zongorista és négy dobos
szerepel, ám legjobban a kisegyüttesekben szeret improvizálni: egészen kiváló a Coe, Oxley & Co (Tony Coe-val és Chris
Laurence-szel). Oxley igen jó adottságú és sokoldalú dobos, aki szenvedéllyel muzsikál, érzékeny és segítőkész zenészkolléga.
Albumok: The Baptised Traveller (1969), Four Compositions For Sextet (1970), Ichnos (1971), Alan Davie-vel: Duo (1974), Tony Oxley
(1975), February Papers (1977), Nutty (On) Willisau (1984), Phil Wachsmann-nel: The Glider And The Grinder (1987), Tomorrow Is Here
(1988), Cecil Taylorral: Leaf Palm Hand (1989).

200
 P
PARKER, CHARLIE "BIRD“ -1920. augusztus 29-én született Kansas államban Kansas Cityben, Egyesült Államok. 1955.
március 12-én halt meg. Bár az államhatár kansasi oldalán született, valójában a Kaw folyó túloldalán Kansas City Missouri
államban lévő kerületében nőtt fel. Beceneve eredetileg ,Yardbird" (Csirke) volt, mivel nagyon szerette a sült csirkét - később ez az
elnevezés rövidült a költőibb “Bird"re (Madár). A zenészek úgy beszélnek arról, amikor először hallották az ő altszaxofon-játékát,
mint valamiféle vallási megvilágosodás pillanatáról. Charles Christopher Parker alapvetően változtatta meg a jazz arculatát, és az
egész XX. századi zene fejlődésére hatást gyakorolt. A Kansas Cityből származó szaxofonosok a jazz élvonalát képezték. Ben
Webster, Lester Young és Herschel Evans mindnyájan Kanosból jöttek. Mielőtt ünnepelt nagyságok lettek volna, kihívták
“fúvómérkőzésekre" az odalátogató szaxofonsztárokat. Ez a művészileg gyümölcsöző versenyszellem oltotta Charlie Parkerbe a
kitűnő zenei ízlést. Élő zenét az éjszaka bármely órájában lehetett hallgatni, ez abból adódott, hogy a demokratapárti
polgármester, Tom Pendergast (1928-29-ben) igen lazán tartatta be a szesztilalomra vonatkozó törvényeket. Amikor Parker a
Crispus Attucks középiskolába járt, baritonszaxofonon kezdett játszani. Anyjától altszaxofont kapott 1931-ben. 14 évesen
otthagyta az iskolát, és a hangszernek szentelte az életét. Még nem volt elég rutinja, amikor fellépett a High Hat Clubban és a
“Body And Soul"-ban a szólója közepén belesült a játékba, emiatt három hónapra abbahagyta a gyakorlást. Hasonló szégyen még
egyszer érte, 1937-ben, amikor a veterán dobos Jo Jones egy cintányért dobott a lába elé, jelezvén, hogy ideje lenne lemennie a
színpadról (ez alkalommal Parker keményen gyakorolt az eset után). 1936-37-ben a Tommy Douglas vezette zenekarban, majd
1937-38-ban Buster Smith zenekarában játszott, ezek a fellépések hozzásegítették a szükséges gyakorlat elsajátításához. Egy
turné George E. Lee-vel és a zongorista Carrie Powell oktatómunkája igen nagy segítséget jelentettek számára a harmóniák
elsajátításában. Az első igazi hivatásszerű állást 1938-ban kapta Jay McSann zenekaránál, amely tüzes swingegyüttes volt (és
akikkel Parker első lemezfelvételét készítette 1941-ben). Parker szólói a “Sepian Bouncé' és a “Lonely Boy Blues" című számokban
bámulatba ejtették a hallgatóságot, és felfigyeltek rá, milyen szabadon bánik az akkordokkal. Rövid ideig dolgozott Earl Hines
(194243) és Billy Eckstine (1944) nagyzenekarában; ezek a fellépések lehetővé tették, hogy felfigyeljen rá Dizzy Gillespie, egy másik
fiatal fekete jazz-zenész, aki ugyancsak teli volt újító jelleg-fi zenei ötletekkel és lázadó szellemmel. A háború miatti takarékossági
intézkedések azonban a nagyzenekarok számának jelentős csökkenéséhez vezettek.
Parker magával vitte New Yorkba - közelebbről Harlemba - a nagyzenekari szaxofonkórusban szerzett tapasztalatait. Az 52. utca
klubjaiban megtalálta a Kansas City-i “szaxofonversenyek" megfelelőjét, különösen a Minton's Playhouse záróra utáni jam
sessionjein. Dizzyvel és két dobossal, Kenny Clarke-kal és Max Roachcsal, valamint Charlie Christian és Thelonious Monk
alapvető fontosságú harmóniai hozzájárulásának segítségével Parker egy egészen új zene úttörőjévé vált. A heves tempók és az
unisonóban játszott, bonyolult kezdőtémák visszatartották a kisebb tehetségeket a csatlakozástól. Ahelyett, hogy a bőgő és a
kisdob segítségével biztosították volna a játszott számhoz a ritmust, Clarke és Roach a cintányéron hozták az ütemet, a bőgő és a
kisdob a hangsúlyt adta, mely a szólistákat arra késztette, hogy soha nem látott magasságokig fokozzák zenéjüket. És Parker iga-
zán magasra emelte a mércét minden vonatkozásban, ami azt jelentette, hogy a szólóit az alsó akkordmenetek (szekvenciák) -
kilenced, tizenegyed, tizenharmad - felső hangjaitól építette fel, ily módon terjesztve ki a jazz korábban használatos harmóniai
nyelvezetét. Parker lemezen 1944 szeptemberében mutatkozott be, Tiny Grimes kisegyüttesének egyik zenészeként. 1945-ben a
Savoy lemezgyár és néhány más tizedrangú márka - mint például a Guild, Manor és Comet -, kezdték 78-as normállemezeken en-
nek a fajta jazz-zenének a kiadását, amelyet a sajtó “bebop"-nak nevezett el. Országos divat lett, Dizzy akkori kinézete: a
kecskeszakáll és a baszk sapka adták hozzá a látvány elemeit. Ez a zene a fekete közösség bohém vakmerőségének büszke
megnyilvánulása volt, amely a háborús évek teljes foglalkoztatottsága következtében különösen bizakodóvá vált. Charlie Parker
bámulatos altszaxofon-játéka - mely olyan flexibilis és nyers, bluesos és örömteli - volt a meghatározója mindennek, ami modern
és divatos abban az időben. “Koko", “Shaw Nuff", “Now's The Time": ezek a címek egy új korszak hajnalát hirdették. Parkernek a
nyugati parton tett látogatása és Billy Bergnél való tartózkodása segítettek terjeszteni az üzenetet.
Persze problémák is akadtak jócskán. Parker rászokott a heroinra, viselkedése kiszámíthatatlan lett és a tulajdonos nem volt
elragadtatva a beboprajongó ,hip-sterektől" , akiket ez a zene vonzott oda (leszámítva a történelmi nyitókoncertet). 1946
januárjában Norman Granz felléptette Parkert a Los Angeles-i Filmharmónia koncerttermében és még ugyanebben az évben meg-
kezdődött egy híres lemezsorozat felvétele Ross Russell Dial-márkája számára, számos híres előadóval, akik között olyan neveket
lehet megemliteni, mint Howard McGhee, Lucky Thompson, Wardell Gray és Dodo Marmarosa. Ekkorra azonban Parkernek a
heroinfogyasztással öszszefüggő egészségi problémái olyan súlyossá váltak, hogy 1946 júliusában a hírhedt “Loverman" sessiont
követően, amikor is felgyújtotta a hotelszobáját, Parkert bezárták a Los Angeles megyei börtön pszichiátriai osztályára, majd ezt
követően 6 hónapot töltött egy rehabilitációs központban (erről emlékezik meg a, Relaxin' At Camarillo" címe számában 1947-ben).
Amikor innen kikerült, két nagyszere lemezsorozatot készített a Dial márka számára, ezek egyikén Eroll Garner is játszik.
Visszatérve New Yorkba, Miles Davisszel és Max Roachcsal együtt alapított zenekart és 1947 novemberében jó pár klasszikusnak
számító felvételt rögzített, beleértve olyan számokat, mint a ,Scrapple fromt the Apple" és “Klactoveeseds-tene". Parker 1949-ben
lépett fel először külföldön, amikor Párizsban egy jazzfesztiválon játszott. 1950 novemberében Skandináviába látogatott el. Úgy
gondolta, hogy zenéjét sokkal komolyabban veszik, ha a klasszikus zenében használt hangszerek kísérik. A vonósokkal készített
albumok ma reménytelenül elavultnak hangzanak, de a maguk idejében ezek anyagi sikerek voltak. A rajongók azt mondták, hogy
Parker játéka, jóllehet tökéletes, igényli a vele egyenértéke improvizatőrök tözijátékszikráit, hogy igazi magaslatokba
emelkedhessen. Többet ígért ennél Parkernek Edgard Varese zenéje iránti érdeklődése, akit Manhattan utcáiról ismert, de Parker
hirtelen halála megakadályozott bármiféle együttműkö-dést az avantgarde zeneszerzővel.
Egészségi állapota egyre több gondot okozott, májzsugorodás és fekély lépett fel. Leonard Feather szerint hónapokkal 1955
márciusában bekövetkezett halála előtt, amikor a Town Hallban koncertezett, “éppen olyan jól játszott, mint pályája bármelyik
szakaszában". Utolsó nyilvános fellépése 1955. március 4-én volt a Birdlandben, a klub róla kapta a nevét, ez azonban már
bukásnak bizonyult - Parker és a zongorista Bud Powell összekaptak a színpadon, az utóbbi kirohant, és nemsokára a bőgős
Charles Mingus is követte. Betegesen meghízva, kiábrándultan és fájdalmaktól gyötörve, nyolc nappal később Pannonira de
Koenigswarter bárónő - egy jómódú angol arisztokrata és rendíthetetlen bebop rajongó - szállodai lakosztályában halt meg.
Hatása a jazzre mérhetetlen volt. Lennie Tristano mondta: “Ha Charlie igénybe akarná venni a plágiumot büntető törvényt,
beperelhetne csaknem mindenkit, aki az elmúlt 10 évben lemezt készített." Azzal, hogy művészi céljai keresésében ennyire
semmibe vette a sikert és a biztonságot, Charlie Parker a feketék zenéjének első egzisztencialista hőse lett. Őutána a jazz sem
kerülhette el azokat a gyötrelmeket és kínokat, amelyektől az avantgarde művészet szenvedett.

201
 Válogatott lemezek: Bird On 52nd Street (1948), Lester Younggal: Bird & Pres Carnegie Hall 1949 (1949), Dance Of The Infields (1949),
Broadcasts (1950), Bird At St Nick's (1950), Just Friends (1950), Apartment Sessions (1950), One Night In Chicago (1950), At The Pershing
Ballroom (1950), Bírd In Sweden (1950), The Mingus Connection (1951), New Bird Vols 1 & 2 (1952-3), Norman Granz Jam Session (1952),
Inglewood Jam (1952), Live At Rockland Palace (1952), Yardbird (1953), Jazz At Massey Hall (1953, új kiadásban mint The Greatest Jazz
Concert Ever), Birdland All Starts At Carnegie Hall (1954), One Night At Birdland (1977, felvétel: 1950), One Night In Washington (1982,
felvétel: 1953), Charlie Parker At Storyville (1985, felvétel: 1953). Antológiák: Charlie Parker On Dial, Vols 1-6 (1974, felvétel: 1945-47),
Bird With Strings (1977, felvétel: 1950-52), Summit Meeting At Birdland (1977, felvétel: 1951,1953), The Complete Savoy Studio Sessions
(1978, felvétel: 194448, ötlemezes, dobozos kiadás), The Complete Charlie Parker On Verve (1989, felvétel: 1950-54, 10 CD-s dobozos
kiadás), The Savoy Master Takes (1989, felvétel: 1944-48), The Legendary Dial Masters, Vols. 1 & 2 (1989, felvétel: 1946-47), Bird At The
Roost, Vols. 1-4 (1990, felvétel: 194849), The Complete Dean Benedetti Recordings Of Charlie Parker (1991, felvétel: negyvenes évek vége,
hétlemezes, dobozos kiadás).
További információ: Ross Russell: Bird Lives! Robert Reisner: The Legend Of Charlie Parker. Gary Giddins: Celebrating Bird.

PARKER, EVAN -1944. április-ékn született az Avoni grófságban levő Bristolban, Anglia. A szoprán- és tenorszaxofonos Parker az
egyik legbámulatosabb technikával rendelkező zenész. Szólója közben többek között a cirkuláló levegőt és a többszólamú
technikát kombinálva a sound olyan komplex, ellenpontozott tömegét produkálja, ami csak akkor igazán hihető, ha az ember
élőben látja, hallja, hogy nem rájátszásos technikát használ. (Az 1991-es Process And Reality albumon már a rájátszásos
technikával is kísérletezni kezdett, amellyel azonban nem egyszerűen szólóteljesítményeit kívánja utánozni, hanem ezeken a
rájátszásos felvételeken líraibb, komplexen egybefont szólamvonalakat produkál.) Időről időre hagyományos big bandekben is
szerepelt (mint például a kilencvenes évek elején a Kenny Wheeler vezette Orchestra UK-ban), de az effajta hagyományos zene és
a teljesen absztrakt improvizációk közötti területen mindenütt otthonos. (Nem szabad megfeledkezni alkalmi kirándulásairól a
popzene területére, amikor Scott Walkerrel és Annette Peacockkal szerepelt, vagy a kortárs klasszikus zenei komponistákkal,
Michael Nymannel és Gavin Bryarsszal való munkájáról sem). Mialatt olyan unikális stílust és soundvilágot teremtett, amely
kizárni látszik a más játékosokkal való együttműködést, ugyanakkor bármiféle típusú jam sessionön ragyogóan szerepel, nincs ami
mélyebben beleélné magát a nyers bluesba, olyan játékosokból csalta elő a legjobb teljesítményt, mint Annie Whitehead, Dudu
Pukwana, Mark Sanders, Paul Rogers és John Stevens. Édesanyja amatőr zongorista volt, ő vezette be a Fats Waller-fajta jazz
területére. 1958-től 1962-ig James Knottnál tanult szaxofonozni, mialatt a Birmingham Universityn botanikai tanulmányokat
végzett. A botanikát odahagyva a zenére koncentrált és időről időre Howard Rileyvel szerepelt, továbbfejlesztette free improvizációs
adottságait. 1966-ban Londonba költözött, hogy a Stevens's Spontaneous Music Ensemble-lel és Derek Baileyvel játszhasson,
akivel közösen, 1968-ban, megalakították a Music Improvisation Companyt, majd pedig 1970-ben az Incus Records lemezmárkát.
Számos szóló fellépése és albuma mellett élőben és lemezfelvételeken olyan muzsikusokkal szerepelt mint Chris McGregor, Tony
Oxley, Barry Guy, Paul Lytton, George Lewis, a Globe Unity Orchestra, Steve Lacy, Peter Brötzmann, szerepelt számos Company
felállásban, részt vett számos Walter Prati elektronikus kísérletben, dolgozott Paul Lovensszel és hosszú ideig Alexander von
Schlippenbach triójának állandó tagja volt. Jelenleg a saját trióját is vezeti, amelyben Paul Rogers a basszista és Mark Sanders a
dobos, emellett a Jon Lloyd's Anacrusis tagja, és saját, teljes egyéni szóló szaxofon improvizációs tevékenységét is tovább fejleszti.
Albumok: Derek Baileyvel és Han Benninkkel: The Topography Of The Lungs (1970), Music Improvisation Company (1971), The Music
Improvisation Company 1968-71 (1971), Paul Lyttonnal: Collective Calls (Urban) (Two Microphones) (1972),
Lyttonnal: At The Unity Theatre (1975), Baileyvel és Anthony Braxtonnal: Company 2 (1976), Lyttonnal: RA 1+2 (1976), John
Stevensszel: The Longest Night Vols 1 & 2 (1977), Alvin Currannal, Andrea Centazzóval: Real Time (1977), Monoceros (1978), Greg
Goodmannel: Abracadabra (1978), At The Finger Palace (1978), másokkal együtt: Four Four Four (1980), a Companyvel: Fables (1980),
George Lewis-val: From Saxophone & Trombone (1980), Six Of One (1980), Barry Guyjal: Incision (1981), Zanzou (1982), Guyjal, Lytton-
nal: Tracks (1983), Lewis-val, Guyjal, Lyttonnal: Hook Drift & Shuffle (1983), a Companyvel: Trios (1983), Baileyvel: Compatibles
(1985), Guyjal: Tai Kyoku (1985), Steve Lacyvel: Chirps (1985), The Snake Decides (1986), másokkal együtt: Supersession (1988, felvétel:
1985), másokkal együtt: The Ericle Of Dolphi (1989, felvétel: 1985,1977), Cecil Taylorral, Tristan Honsingerrel: The Hearth (1989),
Guyjal: Duo Improvisations (1990), másokkal együtt: Dithyrambisch (1990), Atlanta (1990), Walter Pratival: Hall Of Mirrors (1990),
Process And Reality (1991). Antológia: Collected Solos (1989).

PARKER, JOHNNY -1929. november 6-án született a Kent grófságbeli Beckenhamben, Anglia. Parker autodidaktaként tanult
zongorázni, igen tehetséges szóló ragtime és boogie woogie zongorista, ám jó1 érzi magát a bandák ritmusszekciójában is. Az
ötvenes évek elején Mick Mulligannel és Humphrey Lytteltonnal magával ragadó boogie woogie-t játszott, amely később “Bad
Penny Blues' címmel vált 1956 slágerévé. Később Monty Sunshine-nal és Kenny Ball-lel szerepelt, de dolgozott az Alexis Korner's
Blues Incorporateddel is, mely a hatvanas évek blueshullámának kiemelkedő képviselője volt. Ez időbeni zenekarai Sidney Bechet
és Eddie Condon zenéjének szeretetét tükrözték. Az utóbbi időben one-man show-jávai szerepelt, rendszeresen szerepelt Beryl
Bryden énekesnővel és a Sweet Substitute kisérőegyüttesében dolgozott.
Albumok: Alexis Kornerrel: B & B From The Marquee (1962), Kornerrel: Alexis Korner's Blues Inc. (1963), Johnny Parker's Boogie
Woogie (1979).

PARKER, WILLIAM -1952. január 10-6n született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Parker az általános
iskolában csellózott és utolsó középiskolás évében szerzett magának egy bőgőt. Visszaemlékezése szerint egyszer 99 centtel indult
el, hogy édesapjának Duke Ellington-lemezeket vegyen. Ornette Coleman egy lemezére akadt diszkont áron, és gyorsan feltámadt
érdeklődése a New Thing, azaz John Coltrane, Albert Ayler és Archie Shepp iránt. A hetvenes évek elején a Studio Weben többek
között Sam Riversszel és Frank Lowe-val játszott, 1973-ban pedig Cecil Taylor big bandjével a Carnegie Hallban szerepelt. Parker
1974-ben megnősült, és egy rövid ideig napi szerződésekkel dolgozott, majd Don Cherryvel a Five Spotban szerepelt. Ezt követőleg
a dobos Rashid Bakerrel Jemeel Moondoc zenekarában dolgozott, majd 1980-ban ismét csatlakozott Cecil Taylorhoz, akivel a
legkülönbözőbb formációkban szerepelt a nyolcvanas években és még a kilencvenes évek elején is, így a zongorista jelenlegi Fee
Triójában is. Más hosszú távú együttműködése is kialakult - Taylor és Moondoc mellett - többek között Peter Kuhn, Billy Bang és
Bill Dixon társaságában. Parker a New York-i avantgarde élet fontos szereplőjévé vált, többek között Wayne Horvitz, Butch Morris,
Ellen Christi voltak a partnerei. Parker 1989-ben Peter Brötzmann szaxofonossal és Milford Graves dobossal alakított triót és
1990-ben a feljövőben levő szaxofonossal, Rob Brownnal és a dobos Denis Charlesszal elkészítette a Breath Rhyme című lemezt.
Parker soundja meleg, egyszerű vampekkel és érzékenyen reagál Cecil Taylor hangáradataira, játéka szilárd és kreatív.
Albumok: Through Acceptance Of The Mystery Peace (1979), Jason Hwanggal: Commitment (1980), Wayne Horvitzcal és Butch
Morrisszal: Some Order Long Understood (1982), a Feel Trióval: Looking (Berlin Version) (1990).

202
PARNELL, JACK -1923. augusztus 6-án született Londonban, Anglia. Parnell a második világháború utáni egyik legismertebb és
legnépszerűbb brit jazzmuzsikus, aki a Ted Heath big banddel való hosszú együttműködése alatt lett elismert zenész. Katonai
szolgálata idején a Buddy Featherstonehaugh's Radio Rhythm Club Sextet tagjaként Vic Lewis és más jazzkedvelő katonák mellett
játszott. Parnell 1944 és 1946 között felvételeket is készített Lewis-val, a Lewis-Parnell Jazzmen “Ugly Child" változata hihetetlenül
j6 eladási számokat ért el (a 78-as fordulatszámú lemezek korában az 50 000 példány jelentős slágernek számított). A LewisParnell
band klubokban játszott elsősorban, de voltak színházi fellépéseik is. Kisebb, anyagi jellege viták után Lewis egyedül lett a zenekar
vezetője, Parnell pedig csatlakozott Heath-hez és egyike lett a zenekar legnépszerűbb tagjainak. Ezzel a zenekarral énekelt is,
kihasználta lebilincselő hangját, és jó színpadi megjelenését. Parnell hét esztendő után hagyta el Heath-t és az ATV zeneigazgatója
lett, a hatvanas években a Sunday Night At The London Palladium című népszerű showműsorban vezényelt. Későbbi televíziós
fellépései közül kiemelkedik a The Muppet Show, ahol szintén zeneigazgató volt. Két évtizedes televíziós szereplés után, a hetvenes
évek végén, Parnell visszatért a brit jazzszínpadra. Ismét klubokban és fesztiválokon lépett fel, néha a vendégszereplő amerikai
jazzmuzsikusokat kísérte, más alkalmakkor vezető brit zenészekkel dolgozott. Parnell a Heath bandben töltött korai évei alatt
kialakította a rágógumit majszoló showman dobos imázsát, azt az imázst, amely a valóságban egy tehetséges, swingelő, gyakran
alulértékelt művészt takart. Késői tevékenysége feltárta - immár nincs szüksége semmiféle imámra-finom, ösztönző játékát.
Válogatott albumok: Big Band Show (1976), Big Band Stereo Spectacular (1981), Plays Music Of The Giants (1975), The Portrait Of Charlie
Galbraith (1977), Brazilians (1977), 50 Big Band Favourites (1984).

PASS, JOE -1929. január 13-án született a New Jersey állambeli New Brunswickban, Egyesült Államok. Pass tinédzserévei
közepén és végén számos neves zenekarral dolgozott, többek között Tony Pastor és Charlie Barnet vezetésével. Az ötvenes évek
kezdetétől a következő évtized elejéig saját magának köszönhetően, drogfüggősége miatt, jórészt a háttérben maradt. A hatvanas
években sikerült rendbe jönnie, és kibontakozhatott figyelemre méltó tehetsége. Fenomenális technikája intenzív jazzfeelinggel
párosult, és szívesen fogadott volt a legkülönbözőbb formációkban. Koncerteken és lemezfelvételeken olyan zenészekkel szerepelt
duóban, mint Oscar Peterson, Jimmy Rowles és Zoot Sims, és olyan kisegyüttesekben mint a Count Basie által megreformált
Kansas City Six, emellett különösen tehetséges énekeskísérőként is szerepelt. Szólóelőadásai azt tanúsítják, hogy a jazzgitár
mestere. Játéka minden virtuóz volta ellenére sem merül ki a technikai csillogtatásban; generációjának, és tán több generációnak
is az egyik legkiemelkedőbb gitárosa.
Albumok: The Complete 'Catch Me' Sessions (1963), Joe Pass-John Pisano Quartet (1963), Joy Spring (1964), For Django (1964), The
Living Legends (1969, csak az egyik oldal), Intercontinental (1970), Ella Fitzgeralddal: Take Love Easy (1973), Virtuso I (1973), Portraits Of
Duke Ellington (1974), Joe Pass At The Montreux Jazz Festival (1975), Oscar Petersonnal: Porgy And Bess (1976), Virtuoso II (1976), Guitar
Player (1976), Quadrant (1977), Virtuoso III (1977), Live At Montreux '77 (1977), Guitar Interludes (kb.1977), Tudo Bem! (1978), Chops
(1978), I Remember Charlie Parker (1979), Northsea Nights (1979), Digital III At Montreux (1979), Quadrant Toasts Duke Ellington -All too
Soon (1980), Jimmy Rowles-szal: Checkmate (1981), Ira, George And Joe/Joe Pass Loves Gershwin (1981), Zott Simsszel: Blues For Two
(1982), Eximious (1982), Live At Long Beach City College (1984), We'll Be Together Again (1985), Whitestone (1985).

PASTORIUS, JACO - John Francis Pastorius néven 1951. december 1-én született a Pennsylvania állambeli Norristownban,
Egyesült Államok, 1987. szeptember 21-én hunyt el a floridai Fort Lauderdale-ben, Egyesült Államok. Dobos és énekes édesapja
javaslatára próbálkozott a zenei karrierrel, tinédzseréveiben dobolni, gitározna, zongorázni és szaxofonozni tanult. Egy futballban
szerzett karsérülés miatt a dobok felé orientálódott, ám hamarosan basszistaként kísérte a vendégszereplő pop- és soulprodukció-
kat. A Temptations és a Supremes együttesek kisérése után kisebbfajta kultusza támadt, és a hírneve terjedt. 1975-ben Bobbi
Colombyval, a Blood, Sweat And Tears dobosával mint producerrel készítette el első albumát, és egy évvel később Pat Metheny őt
hívta első ECM lemeze basszistájának. Ám Pastorius pályájának legfontosabb korszaka 1976-ban kezdődött: ekkor lett a Weather
Report tagja, amellyel a nagy hatású Heavy Weather című lemezt készítették, elképesztő technikája a fretless basszuson és kirívó
színpadi megjelenése tartósította a band népszerűségét és lendületet adott saját sztárstátusának is. 1980-ban megalakította saját
együttesét, a Word Of Mouth-t is és három esztendőn keresztül sikerrel turnézott vele, mag Pastorius közben számos népszere
jazzmuzsikussal készített felvételeket. Ugyanakkor azonban Pastorius alkoholista és mániás-depressziós is volt. 1987-ben, egyre
hosszabb inaktív időszak után a Fort Lauderdale-i Midnight Club mellett egy verekedésben végzetes sérüléseket szenvedett, és
meghalt. Pastorius bizonyosan a legnagyobb hatású basszista volt Charles Mingus óta, továbbfejlesztette az elektromos basszust
mint dallamhangszert, azóta a basszisták ezen az úton haladnak.
Albumok: Jaco Pastorius (1975), a Weather Reporttal: Heavy Weather (1976), Word Of Mouth (1980), Invitation (1982).

PATRICK, PAT -1929. novemberében született a Közép-Nyugaton, Egyesült Államok. Pat Patrick származása, akárcsak hosszú
távú partneréé, Sun Ráé, a rejtélyek közé tartozik. Gyermekkorában zongorázni és dobolni tanult, édesapjától és Clark Terrytől
kapott trombita leckéket. A chicagói DuSable High Schoolban találkozott John Gilmore és Clifford Jordan tenorszaxofonosokkal
és a bőgős Richard Davisszel. Patrick ekkor alt- és baritonszaxofonozni, valamint klarinétozni kezdett. Az amerikai zene olyan
kiválóságaival dolgozott mint Muddy Waters, Lil Hardin, Nat “King" Cole és Cab Calloway, majd 1953-ban csatlakozott Sun Rához.
Jelentós technikája és bő fantáziája illett Sun Ra észveszejtő kompozícióihoz, egészen a nyolcvanas évek közepéig vele maradt.
1961-ben baritonszaxofonosként szerepelt John Coltrane Africa/Brass cí-mű albumán. A hetvenes évek elején Thelonious Monk
együttesében szerepelt, és csatlakozott a Jazz Composers Orchestrához, felvételeket készített Graham Moncur III-del (Echoes Of A
Prayer), Clifford Thorntonnal (77íe Gardens Of Harlem), Dolgozott Quincy Jonesszel és Duke Ellingtonnal. 1978-ban Richard
Davisszel és a chicagói Muhal Richard Abramsszal együtt szerepelt Clifford Jordan Inward Fire came lemezén. Patrick 1990-ben a
hírek szerint Chicagóban élt, és a tenorszaxofonozásra koncentrált.

PATTON, “BIG" JOHN -1935. július 12-6n született a Missouri államban levő Kansas Cityben, Egyesült Államok. Patton a nagy
Hammond-orgonistáktól eltérően nem Philadelphiából származott. Édesanyja a templomban zongorázott, amit Patton 1948-ban
kezdett. 19544611959-ig a Lloyd Price bandben játszott, és éppen akkor Iépett ki Price-tó1, amikor az 1952-es slágere, a “Lawdy
Miss Clawdy" után új csúcsokat döntött: egy sor olyan számot vett fel, amelyekből hárommillió példányt adtak el. Patton New
Yorkba költözött és átváltott az orgonára. Lou Donaldson ajánlatára a Blue Note szerződtette, 1963-ban az Along Come John című
lemezzel mutatkozott be, amelyen Grant Green gitározott. A hatvanas évek végén Clifford Jordan tenorszaxofonossal és a gitáros
James “Blood" Ulmerrel, Sun Ra zenészeivel dolgozott. A hetvenes években a New Jersey államban levő East Orange-ba költözött.
1985-ben John Zorn a The Big Gundown egy felvételén alkalmazta, 1989-ben az egykori Jazz Messengers-taggal, Jean Toussainttal
és más fiatal brit zenészekkel turnézott Nagy-Britanniában.

203
 Válogatott albumok: Along Come (1963), The Way 1 Feel (1964), Oh Baby (1964), Got A Good Thing Goin' (1965), Let' Em Roll (1966).

PAUL, EMMANUEL -1904. február 2-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok. Paul eredetileg
bendzsós volt, ám a harmincas években áttért a tenorszaxofonra. 1940-től az Eureka Brass Band tagja volt, 1942-ben csatlakozott
a Kid Thomas Valentine's Bandhez, néhány esztendeig ezzel a banddel szerepelt, a nyolcvanas években vele lépett fel a New
Orleans-i Preservation Hallban. A hatvanas évekbeli indulástól kezdve a Harold Dejan's Olympia Brass Band tagja volt, figyelemre
méltó, széles vibrátója különleges melegséget árasztott és magasztossá tette a tradicionális New Orleans-i siratókat és
himnuszokat. A Paul-féle játék visszhangjaira lelni a hatvanas évek avantgarde játékosainál, például Archie Sheppnél és Albert
Aylernél, akiknek gyökerei a jazzhagyományok New Orleans-i altalajába nyúlnak. A hagyományteremtő ősök művészete, nem
utolsósorban Dejané és Paulé, olyan mély érzelmeket ébreszt, amelyek nem engedik elavulni, annak ellenére, hogy közel egy évszá-
zados múltra tekint vissza.
Albumok: az Eureka Brass Banddel: New Orleans Parade (1951), Dejan's Olympia Brass Band In Europe (1968), The Olympia Brass
Band Of New Orleans (1970).

PAYNE, CECIL-1922. december 1"n született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Payne, miután először
gitározni, altszaxofonozni és klarinétozni tanult, áttért a baritonszaxofonra. 1946-ban J. J. Johnsonnal és Roy Eldridge-dzsel
koncertezett és lemezfelvételeket készített, majd három évre csatlakozott Dizzy Gillespie big bandjéhez. 1949-ben Gillespie-t el-
hagyva, csatlakozott Tadd Dameron bandjéhez, majd James Moodyval és Illinois jacquettel lépett fel. Az ötvenes évek közepén
Randy Westonnal, John Coltrane-nel és Duke Jordannal dolgozott. A hatvanas években Machito, Lionel Hampton, Woody
Herman, Count Basie és ismételten Gillespie voltak a legfontosabb munkaadói. A hetvenes években ismét Basie-vel dolgozott és
egy kétszemélyes műsort készített énekesnő testvérével, Cavrillel. A nyolcvanas években Bill Hardmannal és Richard Wyanddal
szerepelt. Payne tehetséges játékos, akinek különleges bopaffinitása van. Technikai tudása azonos a sokkal jobban ismert
előadókéval, ám azok jelentősebb karizmája többet ér a közönség szemében.
Albumok: Randy Westonnal: Jazz A La Bohemia (1956), Tadd Dameronnal: Fontainebleau (1956), John Coltrane-nel: Dakar (1957),
Bird's Night (1957), Patterns Of Jazz (1957), Cool Blues (1961), The Connection (1962), Brookfield Andante (1966), The Cecil Payne Quintet
(kb. 1969-70), Brooklyn Brothers (1973), Bird Gets The Worm (1976), Bright Moments (1979).

PAZ - Ezt a latin jazzt játszó brit együttest 1972ben a vibrafonos Dick Crouch alapította. A zenekar nagyon népszerű volt
klubkörökben, egy sor kiváló albumot készítettek, amelyekből egy független lemezcég több mint 2000 darabot adott el az első
héten. A zenekarban olyan zenészek fordultak meg mint Lol Coxhill és Brian Smith (szaxofonok), Ray Warleigh (szaxofon, fuvola),
Geoff Castle (zongora, szintetizátor), Phil Lee és Jim Mullen (gitár), Simon Morton és Chris Fletcher (ütőhangszerek), Ron
Matthewson (bőgő). A zenekar által használt lendületes hangszereléseket Lee, Castle és Crouch készítették, akik úgy fo-galmaztak,
hogy ez a zene “a bop mai formája".
Albumok: Kandeen Love Song (1977), Paz Are Back (1980), Look Inside (1983), Always There (1986), The Message (1989).

PEACOCK, ANNETTE - New Yorkban született, Egyesült Államok. Peacock igen egyéni és kihívó dalköltő, hangja jellegzetes, a
hatvanas években a New York állambeli Milbrook pszichedelikus világának a középpontjába került, miután Timothy Leary
“felfedezte'. Édesanyja klasszikus zenész volt, klasszikus zenén nőtt fel. Korán felfedezte magának a jazzt, ám az avantgarde-dal
csak azután került kapcsolatba, hogy Gary Peacock elszöktette New Yorkba, ahol a bőgős Albert Aylerrel dolgozott. Gary ezután
Paul Bley triójának tagja lett, ahol ugyanúgy kezdte Annette kompozícióit használni, mint korábbi felesége, Carla Bley darabjait.
Az 1967es Ballads-on kizárólag Annette Peacock szerzeményeit használta. Kompozíciói között olyan csodálatos modern
klasszikusok vannak, mint az “Open, To Love" és a “Nothing Ever Was, Anyway". A hetvenes évek elején Annette and Paul Bley
Synthesizer Show néven turnézott, és s legmodernebb hardvert használták: akkora gépeket, mint egy-egy ruhásszekrény, annyi
dróttal, mint egy öreg telefonközpontban; tíz perc volt egy “szám", utána programozni kellett a darabok között. A Moog szintiket
csak a stúdióban használták. Ennek megfelelően az effajta utazó társulat előadása primitív volt, különösen mai szemmel nézve,
ám igazi pionírmunkát végeztek. Annette saját szólóiban is használta ezt a technológiát, többnyire rockbeütéssel, gyakran arra
használta a hangját, hogy a szintetizátoron keresztül elektronikus soundokat generáljon, mint az 1'm The One című lemezen,
amelynek hallatára David Bowie felkérte egy a felvételre és a vele való turnézásra. (Annette elmondta neki, hogy saját magától
tanulta ki a szintetizátoros dolgokat.) Tehát ezen a területen elektronikus kísérletekről kell beszélnünk, ahol az eredmény a kor
technológiai lehetőségeitől függött. Dalai nyersek és személyesek, kendőzetlen őszinteséggel beszélnek emóciókról és emberi
kapcsolatokról. A billentyűs hangszerek mellett vibrafonozik és elektromos basszuson is játszik. 1978ban alapította saját labeljét,
az Ironicot. Néhány évig Bill Bruforddal dolgozott és játszott Karlheinz Stockausennel, a jeles zeneszerzővel.
Albumok: az Annette and Paul Bley Synthesizer Show-val: Dual Unity (1970), a Synthesizer Show-val: Improvisie (1970), Revenge
(1970), I'm The One (1972), X-Dreams (1978), Perfect Release (1979), Sky Skating (1982), Been In The Streets Too Long (1983, felvétel:
1975-83), I Have No Feelings (1986), Abstract Contact (1988), Bill Bruforddal: Feels Good To Me (1978).

PEACOCK, GARY -1935. május 12-én született az Idaho állambeli Barleyben, Egyesült Államok. Peacock az ötvenes évek végén az
NSZKban egy amerikai katonabandában zongorázott. Ekkoriban kezdett bőgőzni, és amikor leszerelt, olyan ott élő zenészekkel
játszott, mint Albert Mangelsdorff és Zoller Attila. Emellett dolgozott vendégszereplő amerikaiakkal is, így Bud Shank és Bob
Cooper (szaxofon) társaságában. 1958-ban Kaliforniába költözött, ahol olyan kiemelkedő zenészekkel muzsikált, mint Shorty
Rogers, Paul Horn és Paul Bley. Amikor 1962ben New Yorkba tette it székhelyét, akkor tovább folytatta a közös munkát Bleyjel és
mélyen elmerült az avantgarde színpadban. Bill Evans, Rahsaan Roland Kirk, George Russell, Roswell Rudd, Steve Lacy és Albert
Ayler társaságában játszott, utóbbival annak 1964-es európai turnéján. Technikailag kiváló zenész, nagyon telt hangú és sokfajta
kapcsolatban képes gondolkodni. A hatvanas évek közepén keleti filozófiát és orvoslást tanult. Később egy rövid ideig Miles Da-
visszel játszott, és ismét szerepelt Paul Bleyjel, mielőtt tanulmányi célból Japánba utazott, ahonnan visszatérve 1972-ben a
Washington Universityn biológiai tanulmányokat végzett. A hetvenes évek közepén ismét Bleyjel dolgozott, valamint a zongorista
Keith Jarrett-tel és a dobos Jack DeJohnette-tel trióban. A nyolcvanas években a Washington állambeli Cornish Institute of the
Allied Arts in Seattle tanára volt.
Válogatott albumok: Bill Evanszal: Trio '64 (1963), Albert Aylerrel: New York Eye And Ear Control (1964), Paul Bleyjel: Ballads
(1967), Tales Of Another (1977), Shift In The Wind (1980), Voice From The Past (1981), Keith Jarrett-tel: Standards I (1983), Jarrett-tel:
Changes (1984), Jarrett-tel: Standards II (1985).

PEPLOWSKI, KEN -1959. május 23-án született az ohiói Clevelandben, Egyesült Államok. Peplowski gyermekként kezdett

204
klarinétozni, első profi szerződését tízesztendős korában kapta. Mind klasszikus zenei, mind jazztanulmányokat folytatott,
szerepelt szülővárosa és a környék rádiós és televíziós adásaiban. 1978ban kvartettje együtt lépett fel az akkor éppen Buddy
Morrow vezetésével dolgozó Tommy Dorsey Orchestrával, ahova azonnal szerződtették. Peplowski intenzíven turnézott a zene-
karral, többek között Európába is ellátogattak. Ebben a korszakban találkozott Sonny Stitt-tel, akitől rövid ideig tanult is. Két és
félév után vált meg a zenekartól, és New Yorkban telepedett le. A zene sok területén tevékenykedett, turnézott az Annie címe
showval, szimfonikus zenekarokkal, szerepelt filmek és lemezfelvételek studió-zenekaraiban és különböző jazzcsoportokkal a
tradicionális jazztói az avantgarde-ig terjedő igen széles területen. Ezen szerződések közül a legjelentősebb egy televíziós fellépés és
két lemezfelvétel volt, amelyeket Benny Goodmannel készített. A nyolcvanas években elismertsége jelentősen nőtt, számos
fesztiválon vett részt, jelentós sikert aratott az 1990-es Nice Jazz Festivalon. Számos felvételt készített olyan énekesekkel, mint Mel
Tormé, Peggy Lee és Rosemary Clooney, valamint olyan jazzmuzsikusokkal, mint Hank Jones, George Shearing, Dan Barrett,
Scott Hamilton és Howard Alden. A nyolcvanas években rendszeresen ellátogatott Nagy-Britanniába, fesztiválokon, klubokban,
lemezfelvételeken szerepelt. Kiváló adottságú klarinétos, aki emellett alt- és tenorszaxofonon is játszik. Stílusa mélyen a
mainstreamben gyökeredzik Játékának minősége oly jelentős, hogy egyike annak a maroknyi muzsikusnak, akik segítenek
visszaszerezni a jazzklarinét dicsőségét.
Albumok: Double Exposure (1987), Sonny Side (1989), Mr Gentle And Mr Cool (1990), Illuminations (1990).

PEPPER, ART -1925. szeptember 1-én született a kaliforniai Los Angeleshez tartozó Gardenában, Egyesült Államok, 1982. június
1-én hunyt el. Pepper kilencesztendősen klarinétosnak indult, négy évvel később tért át az altszaxofonra. Az iskolai bandák után
első profi szerződését Gus Arnheim zenekarában kapta_ Tinédzserévei közepén a Los Angeles-i Central Avenue csupa feketéből
álló bandáinak hallgatásával alakította ki saját jazzstílusát. Az Arnheim bandet elhagyva a Club Alabamban Lee Young
együttesében Dexter Gordon partnere volt, majd Benny Carterhez csatlakozott, akinél Gerald Wilson, Freddie Webster és J. J.
Johnson volt a társa. 1943-ban Stan Kenton zenekarába került, ám hamarosan be kellett rukkolnia a hadseregbe, háborús
szolgálatát nagyrészt Angliában teljesítette. 1946-ban ismét csatlakozott Kentonhoz, akinél 1951-ig maradt. Ugyanekkor készített
felvételeket Shorty Rogersszel, az “Over The Rainbow" egy csodálatra méltó változatát készítette el, amelyet azután is sok éven át
játszott. Később szerepelt Rogers Cool And Crazy címe albumán, majd Los Angeles környékén szabadúszó zenészként élt, sok
lemezfelvételen vett részt, néha a saját neve alatt is. Karrierjét az ötvenes és a hatvanas években drogfüggősége határozta meg,
amely néhányszor börtönbüntetésbe is torkollott. Pepper a hatvanas évek végén kezdte lassú eltávolodását a drogoktól, amely
végül eredményes volt és a hetvenes évek közepén már a nemzetközi jazzélet jelentős alakja volt. Élete utolsó éveiben jelentős
mennyisége felvételt készített, többek között a Winter Moon címe albumot vonósokkal, ami Pepper régi vágya volt. Megjelentette a
Live At The Village Vanguard háromalbumos szettjét (a negyedik album poszthumusz jelent meg), két lemezt élőben rögzített
Londonban, amelyek a zongorista Milcho Leviev neve alatt jelentek meg (Blues For The Fisherman, True Blues). Pepper pályája
kezdetén könnyed, levegős sounddal játszott, amely az emóciók ritka intenzitását és Charlie Parker iránti tiszteletét mutatta,
valamint azoknak az óráknak a hatását, amikor Benny Carternél tanult. Rehabilitációja, valamint tenorszaxofonos korszaka után
(tenoron Lester Young tekintélye és John Coltrane tudatossága hatott rá) Pepper erőteljes, bopgyökere altóstílust fejlesztett ki,
amely csak gazdag dallami elemeiben hasonlított korábbi játékára. Pepper élettörténete figyelemre méltóan szólalt meg nyílt,
őszinte önéletrajzi kötetében és a rákövetkező filmben, az Art Pepper. Notes From A Jazz Survivor-ben (1982), amely sok fiatal,
drogfüggőségben élő zenésznek potenciális és kíméletlen, nem szentimentális lecke.
Albumok: Art Pepper Quartet (1954), The Way It Was (1956), Chet Bakerrel: The Route (1956), Bakerrel: Playboys (1957), The Art
Pepper Quintet (1957), Modern Art (1957), The Art Of Pepper (1957), Art Pepper Meets The Rhythm Section (1957), Art Pepper + Eleven
(1959), Gettin' Together (1960), Smack Up! (1962, felvétel: 1960), Intensity (1963, felvétel: 1960), Live At Donte's Vol. 1(1968), The Omega
Man (1974, felvétel: 1968), I'11 Remember April (1975), Living Legend (1976), The Trip (1977), No Limit (1978), Among Friends (1978),
Live In Japan (1978), Art Pepper Today (1978), Straight Life (1979), Lanscape (1980), Omega Alpha (1980, felvétel: 1957), So Much In Love
(1980), Live At The Village Vanguard (1981, felvétel: 1977), Winter Moon (1981), Besame Mucho (1981, felvétel: 1979), One September
Afternoon (1981), Darn That Dream (1982), Road Game (1982), Goin' Home (1982), Art Lives (1983, felvétel: 1981), Art Works (1984,
felvétel: 1979), More For Les: Live At The Village Vanguard, Volume 4 (1985, felvétel: 1977). Antológiák: Warne Marsh-sal: The Way It
Was (1960, felvétel: 1956-57), Early Art (1976, felvétel: 1956-57), Artistry In Jazz (1987), The Art Of Pepper, Volumes I &2 (1988).
További információ: Art & Laurie Pepper: Straight Life: The Story Of Art Pepper.

PERKINS, BILL -1924. július 22-én született a kaliforniai San Fransicóban, Egyesült Államok. A tenorszaxofonos Perkins
kezdetben elektromérnökként dolgozott, majd húszas évei közepén, 1950-ben Jerry Wald bandájának tagja lett. A következő
esztendőben a Woody Herman's Third Herdben dolgozott, 1953-ban pedig a Stan Kenton zenekarban. Az ötvenes évek hátralevő
részében Herman és Kenton között pendlizett, mint invenciózus szólistának, a tekintélye egyre nőtt. Játéka ez idő tájt a Lester
Youngtól Stan Getzig terjedő hatást mutatta, de Richie Kamuca is befolyásolta, akivel mind a Kenton, mind a Herman big
bandben játszott. Könnye, relaxált stílusa megfelelt az akkoriban létező west coast iskola természetének. 1956-ban John
Lewisszal, Richie Kanrucával, Art Pepperrel és másokkal készített lemezfelvételeket, 1959-ben pedig szerepelt Pepper rendkívül
sikeres Plus Eleven címe albumán. A hatvanas években elege lett az úti életből és elfogadta a Pacific Jazz Records ajánlatát, aktív
stúdiózenész maradt, alkalmilag jazz fellépései is voltak, ezt a tevékenységét folytatta a hetvenes években is. A nyolcvanas
években ismét sokat turnézott, fellépett Nagy-Britanniában is, és észlelhetően nem veszített semmit régi invenciózitásából.
Játékát relaxált stílus, elegáns, száraz tónusú sound jellemzi.
Albumok: The Woody Herman Band! (1954), Stan Kenton Plays The Music Of Bill Russo And Bill Holman (1954), Grand Encounter (1956),
Bill Perkins At The Music Box Theatre (1956), Tenors HeadOn (1956), John Lewis-val: 2 Degrees East, 3 Degrees West (1956), Richie
Kanrucával és Art Pepperrel: Just Friends (1956), Bill Perkins With Strings (1963), Quietly There (1966), Bill Perkins Plays Lester Young
(1978), Confluence (1978), Many Ways To Go (1980), Journey To The East (1984), Our Man Woody (1991).

PETERSON, MARVIN “HANNIBÁL" -1948. november 11-én született a texasi Smithvilleben, Egyesült Államok. Peterson azon
pompás muzsikusok egyike akik a North Texas State Universityn végeztek. A trombitát azután választotta, hogy korábban
kornettozott és dobolt. Vizsgái után New Yorkba költözött, ahol Roland Kirkkel, Elvin Jonesszel, Archie Shepp-pel és más vezető
jazzmuzsikusokkal dolgozott, mint például Gil Evansszel, akivel hosszan tartó zenei kapcsolatot épített ki. A hatvanas években az
említettekkel és másokkal turnézott, lemezfelvételeket készített, néha saját együttesét is vezette. A hetvenes években hasonló
tevékenységet folytatott, újra dolgozott Gil Evansszel és Elvin Jonesszel, amellett Pharoah Sandersszel és Roy Haynesszel is. A
nyolcvanas években számos nemzetközi turnét bonyolított le. Peterson a hetvenes évek közepén és végén egy darabig free jazzt
játszott Roswell Rudd-dal, ám legjobb teljesítményei a bop és postbop tevékenységéből származnak. Peterson sziporkázóan virtuóz
trombitás, játéka és kompozíciói tanúvallomások, amelyek a jazz teljes spektrumát átfogják.

205
 Albumok: Pharoah Sandersszel: Black Unity (1971), Gil Evansszel: Svengali (1973), Children Of Fire (1974), Hannibal (1975),
Hannibal In Berlin (1976), Gil Evans Live A t The New York Public Theater (1980), The Angels Of Atlanta (1981).

PETERSON, OSCAR-Oscar Emmanuel Peterson néven 1925. augusztus 15-én születetett a kanadai Montrealban. Peterson
attraktív színpadi személyiség, a mainstream jazz valóságos, gigásza, akinek gördülékeny technikáját Art Tatum, Erroll Garner,
majd később George Shearing befolyásolta. Trombitatanulmányok után betegsége kényszerítette a zongorához. Lelkesedése
végtelen órákon át segítette abban, hogy rendkívüli technikáját kifejlessze. Tinédzserévei közepén, miután 1940-ben megnyert
egy helyi tehetségkutató versenyt, rendszeres adáshoz jutott a kanadai rádióban. 1944-ben a Kanadában jól ismert Johnny
Holmes Orchestra zongoristája volt, mielőtt saját trióját kezdte vezetni. Noha korai felvételei nem hoztak sikert, számos jöve-
delmező ajánlatot kapott, ám ezeket elutasította, és 1949 szeptemberében a New York-i Carnegie Hallban a Norman Granz által
kitalált jazz At The Philharmonic keretében mutatkozott be az Egyesült Államokban. Sok száz stúdió- és koncertfelvételén többek
között Louis Armstrong, Bil-lie Holiday, Count Basie, Dizzy Gillespie, Zoot Sims, Ella Fitzgerald és Stan Getz szerepeltek Peterson
zenésztársai között. Az 1963-as Affinity volt Peterson legjelentősebb sikere, tevékenysége azóta olyan széles spektrumot fog át,
amelyben benne vannak Cole Porter és Duke Ellington dalai, egy Verve kislemez, amelyen Jimmy Forrest örök élete ,,Night
Train'-je szerepel, vagy az 1964-es Peterson, által út Canadiana Suite. Bár az ötvenes évek közepe táján bevezetett egy cseppnyi
Nat “King" Cole típusú éneklést a repertoárjába, stílusa, játéka a divatoktól függetlenül megmaradt.
1970 óta nem állandó együttessel dolgozik, gyakran szerepel egyedül, a hetvenes évek végétől játszott Niels Henning Orsted
Pedersennel. A Play It Again Sam soundtrackje, a televíziós talk show házigazda szerepe, az 1974-es szovjet turné, az 1981-es A
Royal Wedding Suite (Russ Garcia vezényletével) egy kiváló profi életének további anyagi csúcsait jelentik. Míg olyan különböző
zenészek, mint Steve Winwood, Dudley Moore és Joe Zawinul a Weather Reportból, sok elemet tettek magukévá Peterson lemezfel-
vételeiből, a fiatalabb rajongók előnyösebb helyzetben vannak az olyan oktató kiadványok révén, mint a jazz Exercises And Pieces és
a Peterson's New Piano Solos. Petersont káprázatos technikája, fáradhatatlan savingje tette az egyik legelismertebb és azonnal
felismerhető jazz-zongoristává. Jóllehet, munkásságának technikai kvalitása sokszor maga mögé szorítja anyagának emocionális
részét, Peterson hozzájárulása a jazzhez felmérhetetlen. Munkásságának magas színvonala nem kis mértékben mentorának,
Granznek is köszönhető, aki mindig vigyázott a zongorista karrierjére. Mindezen idő alatt Peterson eklekticizmusában mindig jelen
volt a jazzzongora történetének tudata, a stride-től a topig, James P. Johnsontól Bill Evansig, és mindörökké Art Tatum, mint
maradandó befolyáso1ó. Peterson azonban - hatás ide, hatás oda - nagyon is szuverén egyéniség. Tatum színezheti munkáját, ám
sohasem alakíthatja. Petersont sokan csodálják, de követője alig akad. Könnyen kiderülhet, hogy ő az utolsó a jazz-zongorajáték
nagy mestereinek sorában.
Válogatott albumok: In Concert (1952), Bursting Out With The All Star Big Band! (1963), Affinity (1963), Exclusively For My Friends
(1964), Oscar Peterson Trio + One (1964), Canadians Suite (1964), My Favourite Instrument (1968), Tracks (1970), Terry's Tune (1974),
The Trio (1975), Sonny Stift-tel: Sittin' In (1975), We Get Request (1975), Again (1977), Oscar Peterson Jam (1977), The Vocal Styling Of
Oscar Peterson (1977), The Silent Partner (1979), A Royal Wedding Suite (1981), Nigerian Marketplace (1982), Romance (1982), Stéphane
Grappellivel, Joe Pass-szal, Mickey Rokerrel és Niels-Henning Orsted Pedersennel: Skol (1982), The George Gershwin Songbook
(1985). Antológiák: History Of An Artist (1982), History Of An Artist, Volume 2 (1987).
További információ: Richard Palmer: Oscar Peterson. Gene Lees: Oscar Peterson: The Will To Swing.

PETTIFORD, OSCAR - 1922. szeptember 30án született az oklahomai Okmulgeeben, Egyesült Államok, 1960. szeptember 8-án
hunyt el. Pettiford jó zenei háttere környezetből jött, számos hangszeren játszott, a negyvenes évek elején végül a bőgő mellett
voksolt. Charlie Barnettel, Roy Eldridge-dzsel, Coleman Hawkinsszal, Ben Websterrel és másokkal játszott, majd az évtized
közepén a New York-i bebopperek aktív tagja volt. Rövid ideig Dizzy Gillespie-vel közösen vezettek egy bandát, majd saját
együtteseivel dolgozott. 1945-től Duke Ellingtonnal, majd 1948-tó1 a Woody Herman zenekarral szerepelt. Az ötvenes években
számos kis- és nagy együttesben szerepelt, gyakran vezette saját együtteseit, és alkalmilag olyan zenészek társaságában szerepelt
mint Thelonious Monk, Lucky Thompson és Art Blakey. 1958-ban egy csomagturné keretében Európában turnézott, Dániában
letelepedett, ahol 1960-ban elhunyt. Pettifordnak jelentős hatása volt más bopbőgősökre, pompás sounddal, tisztán játszott.
Alkalmilag csellózott is, ez a hangszer megadta neki azt a lehetőséget, amely a bőgő fizikai adottságai miatt néha lehetetlen volt.
Albumok: The Oscar Pettiford Memorial Album (1954), Oscar Pettiford Group (1954), Basically Duke (1954), Bohemia After Dark (1955),
The Oscar Pettiford Orchestra In Ni-Fi (1957), The Legendary Oscar Pettiford (1959), Blue Brothers (1960).

PHILLIPS, BARRE -1934. október 27-én született a kaliforniai San Franciscóban, Egyesült Államok. Már hároméves korában
szólóban énekelt. A Berkeleyn újlatin nyelveket tanult, majd New Yorkba költözött, ahol a hatvanas évek elején Frederick
Zimmermanntól nagybőgőleckéket vett. 1963 márciusában és áprilisában a Gunther Schuller's Twentieth-Century Innovations
részeként Eric Dolphyval játszott a Carnegie Hallban, 1964-től Jimmy Giuffre forradalmi dob nélküli triójának tagja volt. 1965 és
1967 között Zoller Attilával dolgozott, valamint Archie Shepp-pel. A New Thing At Newport lemez Shepp-pel készült oldalán és a
klasszikus On This Night egy számában játszott. 1969-ben egy zenekari projektben John Lennon és Yoko Ono vezetésével szerepelt,
dolgozott a Gong neve improvizációs együttessel (Magick Brother), valamint Mike Westbrookkal. Fokozatosan behatolt az európai
jazzszínpadra, Rolf és Joachim Kühnnel (1969) játszott. 1969-tó1 1971-ig John Surman angol szaxofonossal és a dobos Stu Mar-
tinnal Trio néven léptek fel. 1971-ben Dave Hollanddal közösen egy csupa bőgősből álló bandát vezetett. 1976-ban a Mountainscape
című lemezzel felvételeket kezdett készíteni az ECM Records részére, ez a szerződése végül 1983-ig tartott. Koncertezett és
felvételeket készített az Accroche Note klasszikus együttessel, majd 1988-ban a Derek Bailey and Companyvel. 1989ben Barry
John Guy brit bőgős projektjeiben vett részt. Barre Phillipsnek kifinomult ritmikai intelligenciája van, különleges összekötő
kapocs a hatvanas évek Amerikájának free jazze és az európai free improvizációs színpad között.
Albumok: Unaccompanied Barre (1968), John Surmannel és Stu Martinnal: The Trio (1970), Alors!!! (1970), Dave Hollanddal:
Music From Two Basses (1971), Mountainscape (1976), Three Day Moon (1978), Journal Viol ina 11 (1980), Music By (1981), Call Me When
You Get There (1983), az Accroche Note-tal: En Concert (1983), a Trióval: By Contact (1987, felvétel: 1971), Derek Baileyvel: Figuring
(1988), a Companyvel: Once (1988), Camouflage (1989), Naxos (1990), Jon Rose-zal: Violin Music For Restaurants (1991).

PHILLIPS, JOE “FLIP" - 1915. március 26-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. A New York
környéki kisegyüttesekben való játék után Phillips 1944ben csatlakozott a Woody Herman s First Herdhez. Amikor elhagyta a
zenekart, addigra elismert tenorszaxofonos volt élőben és lemezen. A Norman Granz-féle csomagturné, a jazz At The Philharmonic
tagja, amivel nemzetközileg még elismertebb lett. Az ötvenes évek végéig turnézott a JATP-pal, Benny Gooodmannel Európában
vendégszerepelt, majd a zenén kívüli területen kereste a kenyerét, emellett Floridában egy kisegyüttest vezetett. 15 esztendei

206
szünet után 1975-ben New Yorkba költözött, ismét aktivizálta magát a jazzéletben, a nyolcvanas évek végéig Európában turnézott.
Csodálatos balladajátékos, pályája elején sokszor kényszerült uptempójú “hergelő számok" eljátszására, amelyeket óriási
vitalitással adott elő. Az utóbbi években felülvizsgálta repertoárját, továbbfejlesztette balladajátékát, és az ismert dalok jeles
előadójaként mutatkozott be.
Albumok: Flip (1949), Flip Phillips Quintet 1 (1951), Flip Phillips Trio (1952), a JATP-pal: Live At The Nichigeki Theatre Tokyo (1953),
Flip Phillips Quintet 11 (1954), Your Place Or Mine? (1963), Phillips' Head (1975), Together (1978), Flipenstein (1981), Flip Phillips And His
Swedish Friends (1982), A Real Swinger (1988).

PIERCE, NAT - 1925. július 16-án született a Massachusetts állambeli Somerville-ben, Egyesült Államok, 1992. június 10-én
hunyt el. Pierce tanulmányai elvégzése után szűkebb hazája helyi bandáiban játszott, majd számos neves zenekarral, például
Larry Clintonéval szerepelt, 1949-től 1951-ig saját együttesét vezette, a hasonszőrű zenészek ösztönzésére pedig megszületett az
úgynevezett “próbazenekar"-koncepció. 1951-ben csatlakozott Woody Hermanhoz, akinek zenekarában zongorázott, hangszerelt
és 1955-ig a zenekarvezető helyettese is volt. Az ezt követő időben számos zenekar és énekes részére készített hangszereléseket, így
Count Basie-nek és Ella Fitzgeraldnak is. Elismert sessionzenész volt, számtalan lemezfelvételt készített, amelyek folyamán szinte
mindenkivel játszott aki számított a jazz felsőházában. 1957-ben szerepelt a The Sound Of Jazz című televíziós műsorban, amely
részére számos hangszerelést készített, többek között a ,,Dickie's Dream" klasszikus felállása részére, amelyben sok más mellett
Count Basie, Roy Eldridge, Coleman Hawkins, Ben Webster, Joe Newman, Vic Dickenson és Gerry Mulligan szerepeltek. Az
ötvenes évek végén egy bandát vezetett, amelyben többek között Buck Clayton is szerepelt. Ez a zenekar játszott utoljára a harlemi
Savoy Ballroomban, mielőtt végleg bezárták. Az ötvenes évek végén Pee Wee Russell-lel, Quincy Jonesszel, Ella Fitzgeralddal,
Coleman Hawkinsszal és másokkal szerepelt. 1960-ban rövid időre visszatért Woody Hermanhoz, ezúttal útimarsall volt, majd a
következő évben a régi kondíciókkal ismét a zenekar tagja lett, egészen 1966-ig. A hetvenes évek elején Pierce a nyugati partra
költözött, ahol számos zenekarban szerepelt, többek közt a Louie Bellson és Bill Berry vezette bandákban. 1975ben csatlakozott
Frank Lapphoz, akivel együtt egy big band társvezetője lett, amely jobbára az ő hangszereléseit játszotta, amelyek közül sok a
Basie/ Kansas City hagyományoknak megfelelően íródott. Ez a zenekar, amely Juggernaut néven lett ismert, tevékenységét a
nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején is folytatta. Pierce más zenészek részére is írt, és számos lemezfelvételen vett
részt. Intenzíven turnézott, számos Basie-utód csapattal, és más csomagturnéval szerepelt Európában is. Pierce a legpompásabb
zongoristák egyike volt; eklekticizmusára jellemző, hogy különböző időpontokban a big band történetének három legismertebb
zongorista zenekarvezetőjét, Count Basie-t, Duke Ellingtont és Stan Kentont helyettesítette. Kisegyüttesek ritmusszekciójában
fáradhatatlan lelkesedéssel swingelt. Pierce hangszerelőként, különösen big band hangszerelőként felmérhetetlenül sokat tett a
jazzért, könnyedén produkált swingelő hangszereléseket mind Herman, mind Basie részére, amelyek nagyban hozzájárultak ezen
zenekarok hatvanas évekbeli sikertörténetéhez. Előadói és hangszerelői tevékenységén túlmenően a jazztörténet sok kérdésének
jelentős információs forrása is volt; ezt a történetet személyes odaadása és hozzájárulása révén maga is jelentós mértékben
formálta.
Albumok: The Nat Pierce-Dick Collins Nonet (1954), Nat Pierce And His Band (1955), The Nat Pierce Octet (1955), Kansas City Memories
(1956), The Nat Pierce Big Band At The Savoy Ballroom (1957), különböző zenészekkel: The Real Sound Of Jazz (1957, televíziós
soundtrack), The Ballad Of Jazz Street (1961), Juggernaut (1977), Juggernaut Live At Century Plaza (1978), 5400 North ...In Concert With
Mary Ann McCall (1978), Juggernaut Strikes Again (1981), Juggernaut Live At The Alley Cat (1986).

PIKE, DAVE -1938. március 23-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Pike nyolcesztendős korában
kezdett dobolni, majd Lionel Hampton és Milt Jackson hatására autodidaktaként tanult meg vibrafonozni. 1953-ban Los
Angelesbe költözött és többek között Elmo Hope-pal, valamint Harold Land és Dexter Gordon szaxofonosokkal játszott. Két
esztendeig Paul Bleyjel játszott. 1960-ban New Yorkba költözött és a vibrafon erősítésével kezdett kísérletezni, amikor Herbie
Mann fuvolással játszott (1961-65). Az 1968-as Berlin Jazz Festivalon való fellépés és a Clarke-Boland Big Banddel való felvétel
után az NSZK-ban telepedett le és helyi zenészekkel megalakította a Dave Pike Sttet. A hetvenes évek elején a Set a Goethe Intézet
támogatásával kétszer turnézott Dél-Amerikában. Pike 1973-ban tért vissza Kaliforniába és Huntington Beachben a Hungry Joe's
Clubban egy kvartettet vezetett.
Albumok: Mann-nel: Live At Newport (1963), Noisy Silence, Gentle Noise (1969), The Four Reasons (1969), Infra Red (1969), Live At The
Philharmonic (1970), Album (1970), Salamao (1973), Times Out Of Mind (1975), Let The Minstrels Play On (1979), Moa Bird (1981),
Pike's Groove (1986).

PINE, COURTNEY -1964. március 18-án született az angliai Londonban. Pine, generációjának sok fiatal, fekete brit
jazzmuzsikusához hasonlóan a reggae és funky világából érkezett. A Berklee College Of Musicot végzettek hard-bop együttese, a
Dwarf Steps tagja volt mielőtt Clint Eastwood és General Saint reggae-sztárokkal szerepelt. Jazzérdeklődése akkor támadt fel,
amikor részt vett a John Stevens által szervezett workshopokon 1986-ban Elvin Jones együttesében Sonny Fortune helyére lépett,
majd a jazz Warriors tagja lett. Amikor a Charlie Watts' Orchestrában, George Russell Európában turnézó zenekarában dolgozott
és Art Blakeyvel a Camden Jazz Festivalon lépett fel, akkor felfigyelt rá a nagyközönség is. Blakey hívta a jazz Messengersbe, ám ő
Nagy-Britanniában akart maradni. 1987-ben az Orchestra National de Jazz-szel a Bath Festivalon lépett fel. Ekkortájt már komoly
elismerést szerzett jazzkörökben, első albuma komoly kereskedelmi siker volt. Nelson Mandela 70. születésnapi koncertjén a
Wembley stadionban az IDJ háttértáncosaival az egész világ láthatta, számos televíziós művészeti programban szerepelt a
nyolcvanas évek végén, amelyek egy része olyan tömegeket érintett meg, akik egyébként nem foglalkoztak a jazz műfajával. Foglal-
koztatták a film- és a televíziós iparban, szerepelt például Alan Parker “Angyalszív" című filmjének soundtrackjén és a BBC televízió
Juke Box Jury-jének számaiban. Jelenlegi kvartettjé-ben fiatal amerikai tehetségekkel (Kenny Kirkland - zongora, Charnett Moffett
- bőgő és Marvin “Smitty" Smith - dob) szerepel. Hívei közül sokan úgy vélik, hogy sok médiaszereplése hátrányos a fejlődésére, ám
tehetsége, odaadása, kiegyensúlyozottsága biztosítják, hogy ne kábítsa el a talmi ragyogás; legtöbb jelenlegi munkája mély
emóciókat és hihetetlen technikai csillogást mutat. Továbbra is szerepel a reggae-színpadon és más popkapcsolatokban (Closer To
Home), alkalmilag együtt dolgozik Mica Paris brit soulénekessel.
Albumok: Journey To The Urge Within (1986), Destiny's Song And The Image Of Pursuance (1988),77w Vision's Tale (1989), Within The
Realms Of Our Dreams (1991), Closer To Home (1992).

PINSKI ZOO - Mintha csak a Last Exit egyfajta “felhasználóbarátabb" verziója volna, a lármás és örömteli Pinski Zoo a hatvaus
évek free jazzét, a hetvenes évek funky fúzióját és a nyolcvanas évek technológiáját a harmolódikai koncepció szellemében erőteljes
zenévé kovácsolja egybe. Jan Kopinski a fő mester, aki Yma Sumac, Jimi Hendrix és John Coltrane nevét említi fő példaképeiként,

207
ugyanakkor Albert Ayler és az Ornette Coleman's Prime Time is ott van az ihletők között. A band, amelyik ma a leglendületesebb
és legszívderítőbb együttesek egyike, Nottinghamben született, akárcsak Kopinski és a másik alapítótag, Steve Iliffe. A banda
korábbi változataiban Tim Bullock (dob), Tim Nolan (basszus) és Mick Nolan (ütők, ének) szerepeltek, a jelenlegi formációban
Kopinski (szopránér tenorszaxofon), Iliffe (billentyűsök), Karl Wesley Bingham (elektromos basszus) és Steve Harris (dob)
szerepelnek. A banda 1990-ben a Wire/Guardian olvasói népszerűségi listáján a legjobb kisegyüttes címét nyerte el, Rare Breeds és
East Rail című albumaikat nagyon jó1 fogadták a brit jazzkritikusok. Kopinski és Bingham személyében a banda a jelenlegi jazz két
legizgalmasabb és legegyedibb tehetségét mondhatja magáénak.
Albumok: Introduce Me To The Doctor (1981), The Dizzy Dance Record (1982), The City Can't Have It Back (1983), Live In Warsaw (1985),
Speak (1984), Rare Breeds (1988), East Rail East (1990).

PIZZARELLI, BUCKY -1927. január 9-én született a New Jersey állambeli Patersonban, Egyesült Államok. Pizzarelli autodidakta
gitáros, aki hamar megtanult élni a gitár adottságaiban levő széles lehetőségekkel. Nagy tánczenekarokban és kis combókban
egyaránt játszott, dolgozott stúdiózenészként, énekesek kísérőjeként és alkalmilag a klasszikusok területére is elmerészkedett.
Benny Goodman késői zenekarainak állandó tagja volt, a hetvenes években a Soprano Summittal szerepelt, amely combót Bob
Wilber és Kenny Davern együtt vezették, néha bendzsózott is. A hetvenes években dolgozott George Barnes gitárossal, Zoot
Simsszel, Bud Freemannel és Stéphane Grappellivel. Szólóban is turnézott, a nyolcvanas években fiával, John Pizzarellivel
alakított duót, aki szintén tehetséges gitáros és akivel a Swinging Sevens című albumot készítették. Pizzarelli, a legjobb mainstream
gitárosok egyike, talán kevésbé ismert, mint számos társa, ám ez a helyzet változni látszik, mivel Pizzarelli a kilencvenes években
is folytatja magas színvonalú játékát.
Albumok: Midnight Mood (1960), Green Guitar Blues (1972), Bucky Plays Bix: Bix Beiderbecke Arrangements By Bill Challis (kb.1973),
Soprano Summit 11 (1977), Nightwings (1975), Bucky's Bunch (kb.1977), 2 x 7 - Pizzarelli (1980), New York, New York/Sounds Of The Apple
(1980), Love Songs (1981), The Café Pierre Trio (1982), John Pizzarellivel: I'm Hip (1983), John Pizzarellivel: Swinging Sevens (1984),
John Pizzarellivel: Hit That live, lack (1985), Solo Flight (1986), John Pizzarellivel: My Blue Heaven (1990).

PLETCHER, STEW -1907-ben született, 1978. november 294n hunyt el. Pletcher egykoron a Yale egyetemen tanult és a Yale
Collegians trombitása és énekese volt. A harmincas évek elején saját együtteseit vezette, 1934-ben Ben Pollackkal készített
lemezfelvételeket. Swingelő, melodikus trombitajátéka akkor került előtérbe, amikor 1936-37-ben Red Norvo bandjében szerepelt.
A továbbiakban profi zenészként 661t, 1945ben és 1955-ben Jack Teagardennel, 1949-ben Hilton “Nappy" Lamare-ral dolgozott.

POLCÉR, ED -1937. február 10-én született a New Jersey állambeli Patersonban, Egyesült Államok. Poker már hatesztendős
korában megmutatta zenei tehetségét, amikor xilofonozott. Az egyetemen mérnöknek készült, és közben félprofiként kornettozott.
A zenekar, amelyben játszott, a princetoni Stan Rubin's Tigertown Five volt, amelyet az a megtiszteltetés ért, hogy játszhatott a
Carnegie Hallban, 1956-ban pedig Rainier herceg és Grace Kelly esküvőjén. Poker az ötvenes években New York-i klubokban
játszott, ahova a hatvanas évek elején katonai szolgálata letöltése után is rendszeresen visszatért. Visszatérő előadó volt a Jimmy
Ryan's-ban, a Metropole-ban és más klubokban, üzleti karrierje mellett félprofiként zenélt tovább. A hetvenes években, egészen a
nyolcvanas évek közepéig aktív jazzmuzsikus volt, 1975-ben teljes időben foglalkoztatott zenész és az Eddie Condon's Club
társtulajdonosa lett. A házi zenekar társve-zetői funkcióján túlmenően (Red Balabannal kö-zösen vezették a klubot és a zenekart)
számos más zenekarral is dolgozott, felvételeket készített Dick Wellstooddal, 1973-ban Benny Goodman partnere volt. 1975-ben
az Egyesült Államokban és Kanadában turnézott Bob Greene World Of Jelly Roll Morton show-jával. Poker 1982-ben a New York
International Art Of Jazz Organization elnöke lett, amely közösségeket és testületeket támogat abban, hogy jazzoktatással és
-előadással foglalkozzanak. Az utóbbi időben intenzíven turnézott, kornettozott, illetve alkalmilag vibrafonozik is.
Albumok: Dick Wellstooddal és Jane Harveyval: You fats... Me Jane (1975), Red Balabannal: A Night At The New Eddie Condon's
(1975), Coast To Coast Swingin' Jazz (1990).

POLLACK, BEN -1903. június 22-6n született az Illinois állambeli Chicagóban, 1971. június 7-én hunyt el. A húszas évek elején
a New Orleans Rhythm Kings dobosa volt, majd megalakította saját együttesét, :mellyel jelentős utat tett meg ahhoz, hogy
továbbhaladjon, és az akkori feltörekvő fiatal fehér jazz- és tánczenekari muzsikusok legjobbjait állítsa soraiba. A jövő nagy
sztárjai közül a húszas évek végén Pollack zenekarában játszott Benny Goodman, Glenn Miller és Jack Teagarden. Pollack ezen
jazztehetségek iránti érdeklődése ellenére elsősorban a kommersz sikerrel törődött. Ez számos vitához vezetett, aminek
eredményeképpen egyik vagy másik muzsikus kilépett a bandából. A harmincas évek közepére Pollack lényegében odahagyta a
dobos ülőkéjét, hogy karmesterkedjen, és hogy az anyagi ügyekkel foglalkozzon, a dobszéket Ray Bauduc vette át. Zenekarában
ebben az időben olyan zenészek dolgoztak mint Yank Lawson, Gil Rodin és Eddie Miller, egy alkalommal azután tömegesen
hagyták el zenészei, akik szövetkezeti formában álltak össze új zenekarrá, és Bob Crosbyt tették meg névleges zenekarvezetőnek.
Pollack ekkor új zenekart szervezett, amelynek egyik sztárja Harry James volt, aki 1936-ban Pollack korábbi zenésze, Benny
Goodman kedvéért hagyta el a Pollack bandet. Goodman ekkor az ország leghíresebb zenekarvezetője volt. A felgyülemlett
sérelmek odavezettek, hogy Pollack mindenkit beperelt, akit csak ért: Goodmant, Crosbyt, a Victor Recordst, Goodman
szponzorait, a Camel Cigarette társaságot, és egy filmcéget. E pereskedések oka messze nem világos, de valószínűleg financiális
okokra vezethetők vissza. Pollack ezután egy időre visszavonult a rendszeres zenéléstől, a zenei szakmában ügynökösködött, a
negyvenes években egy lemezcéget vezetett. Emellett egy étterem vezetője is volt, alkalmilag zenekarvezetőként is dolgozott, de
mindenütt csak szerény sikereket ért el. Az afölötti elkeseredésből azonban, hogy mások veszik el, amit ő jogos örökségének
tartott, sohasem tudott kilábalni, és végül felakasztotta magát.
Antológiák: Ben Pollack And His Orchestra (1933-34) (1979), Futuristic Rhythm (1928-29) (1983).

POLLOCK, MARILYN MIDDLETON -1947. október 25-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Pollock,
míg Chicagóban egyetemre járt, folkcsoportokkal kezdett énekelni. A hatvanas évek végén szülőhelyén folkot énekelt és
rockbandákkal is fellépett. A hetvenes évek eleji karrierje kereskedelmi rádiós és televíziós adásokhoz kötődött, a Hurricane, a
Thunder és más rockegyüttesekkel is fellépett, és változatlanul szerepelt folkénekesként is. A nyolcvanas évek elején Pollock a
chicagói székhelyű Irish Ramblers folkegyüttessel Írországban vendégszerepelt. 1985-ben átköltözött a skóciai Glasgow-ba, ahol
folytatta a folk és a rock elemeit mixelő előadásait. A Nobody Knows You című folkalbuma 1989-ben elnyerte a British Music
Association Award for Exellence-et. Ugyanebben az évben kezdett jazzt énekelni, amikor szerepelt a Yonder Come The Blues című
lemezen. 1990-re megerősítette pozícióját, mint elfogadott jazzénekesnő, és fellépett a cornwalli Bude Festivalon. A következő
évben csatlakozott Max Collie bandjéhez. Azóta abbahagyta folkénekesi működését és mindinkább a jazzre koncentrál. Számos
albumot vett fel, sok fesztiválon vett részt, így az Edinburgh International Festivalon és a Burnley Blues Festivalon, mindkettőn a

208
Those Women of the Vaudeville Blues című egyszemélyes show-ját adta elő. 1992-ben felvételeket készített, turnézott, klubokban,
fesztiválokon lépett fel, egyedül és Collie-val, és egy új egyszemélyes vaudeville blues show-val, a jazz Me Blues-zal rukkolt ki.
Pollock erőteljes, dinamikus énekes, pompás stílussal és színpadi megjelenéssel. Pollock mélyen belemerült a folk, a blues és a
vaudeville tradíciókba, repertoárja így igen széles. Nagy-Britanniába való költözése óta a nemzetközi jazzszínpad fontos szereplője
lett. Pollock éneke kiegészítéseként autodidaktaként néhány hangszeren is megtanult játszani, gitározik és fuvolázik is.
Albumok: Nobody Knows You (1988), Yonder Come The Blues (1989), Those Women Of The Blues (1990), Max Collie's Mardi Gras Vol. 2
(1991), A Doll's House (1992).

PONTY, JEAN-LUC -1940. szeptember 29-én született a franciaországi Avranches-ban. Ponty erősen zenei érdeklődésű
környezetben nőtt fel. Édesapja a helyi zeneiskolát vezette, és hegedűtanár volt, édesanyja pedig zongoratanárnő. Mind
zongoristaként, mind hegedűsként tehetséges volt, és mindehhez még 11 esztendős korában a klarinéttal egészítette ki hangszeres
arzenálját. A párizsi Conservatoire-on végzett klasszikus hegedűtanulmányok után profi zenész lett, ám mindjobban elmélyült a
jazz iránti érdeklődése is. Egy ideig megosztotta idejét a klasszikus hegedűjáték és a jazzklarinét- és tenorszaxofon-játék között.
Végül jazzt kezdett hegedülni, és a hatvanas évek közepétől ez lett a fő működési területe. Számos európai zenésszel játszott (Stuff
Smithszel készített felvételeket), néha zenekarvezető is volt a HLP-ben. Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában vendég-
szerepelt, játszott Frank Zappa Hot Rats című jazzrock albumán (,,It Must Be A Camel"), ezután pedig George Duke partnere lett.
1970-ben Zappa volt Ponty King Kong című lemezének producere. A hetvenes évek elején a free jazzel kísérletezett, az Overnite
Sensation-on a Mothers tagjaként ismét Zappával játszott, szerepelt John McLaughlin Mahavishnu Orchestrájának Visions Of The
Emerald Beyond (1974) című lemezén. Ezt követően saját jazzrockot játszó bandáját vezette, amely számos nemzetközi követőre
talált. A nyolcvanas években más zenészekkel is készített felvételeket, többek között Cleo Laine és Stéphane Grappelli
társaságában. Ponty mesterien kezeli hangszerét, nem az első hegedűs a jazzben, aki elektromos erősítést használ, ám ő volt az
első, aki az elektronikát saját stílusába tudta integrálni. Ponty nemcsak a hangerő növelésére használja az elektronikát, mint
elődei, hanem komplexen, mindig előrelépve. Nemcsak elektromosan erősített hangszert, hanem teljesen elektromos hegedűt
használ, az effektusok keltésére számos ketyerét is alkalmaz. A boptól a rockig és a free jazzig, onnan ismét vissza a bophoz
mindent játszik, sok stílusban és mindenfajta jazzdivatban egyaránt otthonos, öntörvényű muzsikus.
Albumok: Stuff Smithszel: Violin Summit (1966), Sunday Walk (1967), Electric Connection (1968), George Duke-kal: The lean-Luc
Experience (1969), King Kong aka, Cantaloupe Island néven is ismert (1970), Astrorama (1970), Open Strings (1972), Live In Montreux
(1972), Portrait (1972), Upon The Wings Of Music (1975), Aurora (1975), Imaginary Voyage (1976), Enigmatic Ocean (1977), Cosmic
Messenger (1978), A Taste For Passion (1979), lean-Luc Ponty Live (1979), Sonata Erotica (1979), Civilized Evil (1980), Mystical Adventures
(1981), Individual Choice (1983), George Bensonnal és Chick Coreával: Open Mind (1984), Fables (1985), The Gift Of Time (1987).

PORTAL, MICHEL - 1935. november 27-én született a franciaországi Bayonne-ban. Portal egyaránt j61 játszik
Mozart-klarinétversenyt, Stockhausentől intuitív darabot, vagy filmzenét bandoneonon, vagy éppen free jazzt a legkülönbözőbb
hangszereken. Francois Tusques, Sunny Murray, Joachim Kühn és John Surman választották jazzpartnerül. Bár egyesek túl
steril szólistának tartják, ennek ellenére örökkön-örökké változó csapataival számos figyelemre méltó lemezt készített. Vezető
francia és svájci játékosok egész sora fordult meg az együtteseiben, míg 1987-es Men's Land című lemezén Jack DeJohnette és Dave
Liebman is szerepeltek.
Válogatott albumok: No, No But It May Be (1974), Men's Land (1987).

POWELL, BUD - Earl Powell néven 1924. szeptember 27-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok,
1966. augusztus 1-én hunyt el. Powell gyermekkorában klasszikus zenei tanulmányokat folytatott, és először 1940 táján a New
York környéki Coney Island környékén egy olyan bandában játszott, amelyben többek között Valaida Snow is szerepelt. A
következő néhány esztendőben a Minton's Playhouse rendszeres látogatója lett, ahol a bebop első mozgolódásaival találkozott.
Részben Thelonious Monk harmóniai újításainak hatása alá került, de nagyon gyorsan kifejlesztette saját stílusát. Az új zene felé
való elhajlása ellenére Cootie Williams szerződtette a big bandjébe. Ebben a korszakában a philadelphiai rendőrök egy alkalommal
letartóztatták, és állítólag nagyon csúnyán megverték. Úgy tartják, ezzel az esettel kezdődtek mindazok a mentális problémái,
amelyek élete végéig gyötörték. Hamarosan az egyik legjelentősebb bebop zongorista lett. 1945 táján azonban a szellemi
instabilitás jelei mutatkoztak rajta, és kórházba került; ez volt az első a sok elmegyógyintézeti kezelés közül, elektrosokk-terápiát
is kapott.
Az ötvenes években rendszeresen dolgozott, a bebop olyan vezető személyiségeivel, mint Charlie Parker, Dizzy Gillespie és Max
Roach Elmeproblémái ebben a korszakban fokozódtak, amihez 1956-ban még erőteljesen hozzájárult testvére, Richie Powell
váratlan halála is. Mindezen szellemi és fizikai problémáihoz még hozzájött narkomániája és alkoholizmusa. Az évtized végén New
Yorkból Párizsba költözött, ahol három esztendeig fürdött a népszerségben 1964-ben viszszatért New Yorkba, de alig néhány
fellépése volt, amelyeket érzelmi és technikai okokból sokszor megszakított. Powell előadásai kezdetben csillogóak voltak, az
abszolút technikai turfás példáiként szolgáltak, gyakran egészen különleges tempóban Az ötvenes évek végén személyes problémái
miatt már csak elvétve hozta legjobbját, ámbár az elképzelések áradata nem szakadt meg, amely ezen évek számos
kompozíciójából is világosan levezethető. A bebop jelentós egyénisége volt, az ötvenes évek óta közvetlen vagy indirekt befolyása a
legtöbb zongoristára igen jelentős.
Albumok: Jazz Giant (1950), Charlie Parkerrel: Jazz At Massey Hall: The Quintet Of The Year (1953), Broadcast Performances Vols 1 & 2
(1953), Inner Fires (1953), Ornithology (1953), The Bud Powell Trio: The Verve Sessions (1955), Bouncing With Bud (1955), The Lonely One
(1955), Blues In The Closet (1956), Strictly Powell (1956), Swinging With Bud (1957), Bud Powell In Paris I. (1960), Bud Powell In Concert
(1960), Oscar Pettiford Memorial (1969), Bud Powell In Europe (1961), A Portrait Of Thelonious (1961), At The Blue Note Cafe, 1961 (1961),
The Bud Powell Trio At The Golden Circle Vols 1 & 2 (1962), The Bud Powell Trio In Copenhagen (1962), Bud Powell '62 (1962), Bud Powell In
Paris II. (1963), Blues For Bouffemont/The Invisible Cage (1964), The Bud Powell Quartet (1964), The Bud Powell Trio (1964), Ups 'N' Downs
(1965), The Return Of Bud Powell (1965), The Complete Essen Jazz Festival Concert (1988,1960-as felvétel). Antológiák: The Best Years
(1978), The Amazing Bud Powell, Volumes 1 &2 (1949-53) (1982), The Amaz-ing Bud Powell, Volume 3 (1949-53) (1984).

POWELL, MEL -1923. február 12-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Powell tinédzseréveiben
a New York Cityben levő Nick's-ben zongorázott, majd azután hamarosan csatlakozott Muggsy Spanierhez. Kivételes és
meglehetősen eklektikus tehetsége felhívta magára Benny Goodman figyelmét, akihez 1941-ben csatlakozott. A Goodmannel való
szerződése alatt számos érdekfeszítő hangszerelést készített, néhányat saját szerzeményei témájára, a legkiemelkedőbbek a ,,The
Earl", a “Clarinet A La King" és a “Mission To Moscow'. Powell bevonulása előtt rövid ideig a CBS stábjához tartozott. Katonai
szolgálata idején ugyanakkor a Glenn Miller's Army Air Force band tagja volt, mind a tánczenekarban, mind pedig az Uptown Hall

209
Gang nevű jazz kisegyüttesben játszott. A második világháború után Powell számos lemezfelvételt készített Los Angelesben, majd
az ötvenes évek elején Ruby Braff-fal és Paul Quinichette-tel készített hanglemezfelvételeket, ekkoriban rendszeresen szerepelt
Goodman köreiben, ám ez volt utolsó jazztevékenysége egészen a nyolcvanas évek közepéig. Powell áttért a klasszikus zenére,
sokáig saját örömére játszott, tanított és klasszikus zenét komponált. Ebben a korszakban egészsége jelentősen megromlott, és
szereplései igen behatároltak lettek. Játékának minősége szerencsére érintetlen maradt, és amikor a Norway gőzös fedélzetén a
karibi szigetvilágban újra feltűnt, és megjelentek új felvételei is, nagyon gyorsan kiderült, hogy szőlőinak invenciózussága,
ügyessége, mit sem csökkent.
Albumok: The Mel Powell Septet (1953), Mel Powell And His All Stars At The Carnegie Hall (1954), Ruby Braff-fal: Thingamagig (1954),
Paul Quinichette-tel: Trio (1954), Mel Powell And His Band (1954), Out On A Limb (1955), Bouquet (1980), Piano Forte (1986), The Return
Of Mel Powell (1987). Antológiák: Joe Baskinnal: The World Is Waiting, 194246 (1982).

POWELL, RICHIE -1931. szeptember 5-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1956. június
26-én hunyt el. Egyetemi tanulmányok és a Mary Lou Williamsszel való tanulás után Powell bátyja, Bud Powell jazz-zongorista
példáját kezdte követni, elkezdte jazzkarrierje felépítését. Barátjával és szomszédjával, Jackie McLeannel játszott, majd
csatlakozott Johnny Hodgeshoz. Powell bebopot zongorázott és a Max Roach-Clifford Brown kvintett tagja lett. Ez 1954-ben
történt, és ez a szerződés jelentősen megnövelte az érdeklődést a tevékenysége iránt. Mielőtt zeneileg teljesen beérhetett volna,
1956-ban Clifford Brownnal együtt, autóbalesetben vesztette életét.
Albumok: Clifford Brown With Max Roach (1955), Brownnal és Roachcsal: Study In Brown (1955), Sonny Rollins Plus Four (1956).
Antoló-
giák More Of Johnny Hodges (1951-54-es felvételek).

PRICE, SAMMY -1908. október 6-án született a texasi Honey Grove-ban, Egyesült Államok, 1992. májusában hunyt el. Texasi
iskoláiban altkürtön és zongorán játszott, majd megnyert egy táncversenyt. Ebből eredően meghívták egy turnéra az Alphonso
Trent banddel. Texasba viszszatérve lemezfelvételeken énekeseket kísért, alkalmilag klubokban játszott. Megalakította saját
bandáját, amely népszerű szórakoztató művészekkel turnézott. 1930 táján már ismert személyiség volt Kansas Cityben és
környékén, majd 1937-ben áttelepült New Yorkba, ahol a Decca házizongoristája lett, számos lemezfelvételt készített, főleg
énekesekkel. A negyvenes években nagyrészt szólóban szerepelt, saját kisegyüttesét, a Bluesiciansót vezette, Sidney Bechet-vel
dolgozott. 1948-ban egy rövid európai turnét bonyolított le. Az ötvenes években idejét Texas és New York között osztotta meg,
klubokban és lemezfelvételeken szerepelt többek között olyan muzsikusokkal mint Henry “Red" Allen. A hatvanas években New
Yorkban tevékenykedett, újra turnézott Európában, az effajta tevékenységét egészen a nyolcvanas évekig folytatta, néha olyan
veteránokkal is dolgozott mint Doc Cheatham. Price hatásos énekes, blues-zongorázása igen magas színvonalú, az effajta zenék
egyik legjobb előadója.
Albumok: Blues And Boogie (1955), Sammy Price: Concert In Fontainebleau/The Price Is Right (1956), Piano Solo (1956), Sidney Bechet
With Sammy Price's Bluesicians Live In Paris (1956), Rib Joint (1959), Sammy Price And Doc Cheatham (1958), Sammy Price And His All Stars
(1959), Sammy Price And His Bluesicians (1961), Midnight Boogie (1969), Barrelhouse And Blues (1969), Blues On My Mind (1969), Texas
And Louisiana Piano (1969, csak egy oldal), Fire (1975), Rockin' Boogie (1975), Boogie And Jazz Classics (1975), The New Sammy Price
(1975), Sammy Price With Fessor's Big City' Band (1975), Torben Petersennel: The Boogie Woogie Twins (1975), Just Right (1977), Blues
And Boogie (1978), Blues And Boogie-Woogie (1978), Cheathammel: Black Beauty: A Tribute To Black American Songwriters (1979), Sweet
Substitute (1979), Play It Again, Sam (1983).
További információ: Sammy Price: What Do They Want?

PRIESTLEY, BRIAN -1946. július 10-én szillett az angliai Manchesterben. Gyermekként zongorázni tanult, egyetemi
tanulmányai idején különböző zenekarokban játszott. A hetvenes évek elején a National Youth Jazz Orchestra részére írt
hangszereléseket és különböző kisegyüttesekben játszott. Ezután Dave Gellyvel együtt a Stylus társvezetője volt. Alan Cohennel
együtt Duke Ellington zenéjével foglalkoztak, 1972ben szerepelt a “Black, Brown And Beige" felvételén, 1988-ban szerepelt az
Ellington Convention koncertjén A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején saját együttesét, a Special Septettet vezette,
szerepelt egy Ellington-emléklemezen és az egykori Ellington-zenész, Bill Berry egy albumán. Ezen zenéléseken és
hangszereléseken túlmenően Priestley néhány esztendeig a BBC Radio London állandó munkatársa volt. Számos könyvet írt, így
Charles Mingus, Charlie Parker és John Coltrane tevékenységéről, emellett néhány vezető zenei lap munkatársa. Ian Carr és
Digby Fairweather társaságában a jazz: The Essential Companion társszerzője.
Albumok: Ian Cohennel: Black, Brown, And Beige (1972), Bill Berryvel: Live At The Pizza Express (1987), Love You Gladly (1989), Bill
Berryvel: Jam (1990).

PULLEN, DON -1941. december 25-én született a virginiai Roanoke-ban, Egyesült Államok. Pullen kezdetben a templomban
zongorázott, gospelénekeseket kísért, majd rhythm & blues bandákban zenélt, végül a jazznél kötött ki. A hatvanas évek elején
Muhal Richard Abrams és Giuseppe Logan tanítványa volt, 1964-ben vele mutatkozott be. Pullen folytatta a rhythm & blues és
határterületei terén végzett tevékenységét, az énekesek kísérőjeként gyakran orgonált, 1970-ben egy esztendeig Nina Simone kí-
sérője volt. Ezalatt saját kisegyütteseit is vezette és hosszan tartó partnerkapcsolatot alakított ki Milford Gravesszel, akivel az SRP
lemezmárka részére készítettek lemezfelvételeket. A hetvenes évek elején csatlakozott Charles Mingushoz, rövid ideig Art
Blakey-vel játszott. Még ugyanebben az évtizedben játszott Sam Riversszel és az Art Ensemble of Chicagóval is. A hetvenes évek
vége felé jelentős zenei kapcsolatot alakított ki George Adamsszal, akivel együtt a Mingus Dynastyban zenéltek és vezették a
bandet. Pullen vibráló, eklektikus, szokatlanul érdekfeszítő zongorista, technikája hozzájárul varázslatához, játéka mind
szólistaként, mind kísérőként mindenkor figyelemreméltó. Adamsszal való közös játéka, akivel évek óta együtt dolgozik, a maga
teljességében mutatja be tehetségét.
Albumok: Milford Gravesszel: Live At Yale University (1966), Gravesszel: Nommo (1967), Solo Piano Album (1975), Five To Go (1976),
Capricorn Rising (1976), Healing Force (1976), Don't Lose Control (1979) a Mingus Dynastyval: Chair In The Sky (1979), George
Adamsszal: Don't Lose Con troy (1979), Adamsszal: Life Line (1981), Adamsszal: Melodic Excursions (1982), Adamsszal: Live At The
Village Vanguard, Vols 1 & 2 (1983), Evidence Of Things Unseen (1983), Adamsszal: City Gates (1983), Adamsszal: Decisions (1984), The
Sixth Sense (1985), Adamsszal: Breakthrough (1986), New Beginnings (1988), Random Toughts (1990).

PURIM, FLORA -1942. március 6-án született a brazíliai Rio de Janeiróban. Zenei atmoszférában nőtt fel, szülei klasszikus

210
zenészek voltak, már azelőtt számos hangszeren játszott, mielőtt az énekesi pálya mellett döntött volna. Ütőhangszer-tanulmányai
során találkozott Airto Moreirával, akihez később fémhez ment. A hatvanas évek végén az Egyesült Államokba való költözés után
Stan Getzcel, Duke Pearsonnal, Gil Evansszel, George Duke-kel és másokkal dolgozott, mielőtt a Chick Corea 's Return To Forever
tagja lett, amelyben Moreira is szerepelt. A hetvenes évek elején és közepén Purininak és Moreirának saját zenekara volt, az
énekesnő számos szólóalbumot is készített, amelyekkel mindjobban a populáris zene területére terjesztette ki tevékenységét. A
hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején David Sanbornnel késztteti lemezfelvételeket, néhány évvel később ismét Moreirával
dolgozott együtt. Purim angolul és spanyolul énekel, scattel és alkalmanként vokalizál, könnyed, megnyerő hangja a kísérő
zenészek improvizációi felett lebeg. Testvére, Yana Purim, szintén énekes.
Albumok: Milestone Memories (hetvenes évek), Butterfly Dreams (1973), Stories To Tell (1974), Open Your Eyes You Can Fly (1976), 500
Miles High At Montreaux (1976,1974-es felvétel), Nothing Will Be As It Was ... Tomorrow (1977), Encounter (1977), That's What She Said
(1977), Everyday, Everynight (1978), Humple People (1985), The Magicians (1986), The Colours Of Life (1987), The Sun Is Out (1989).

PYNE, CHRIS -1939. február 14-én született a Yorkshire grófságbeli Bridlingtonban, Anglia. Pyne autodidaktaként tanult
pozanozni, 196061-ben katonai szolgálata idején egy Royal Air Force bandben kezdte zenekari gyakorlatait. A hatvanas években
számos zenekarban, például John Cox, Humphrey Lyttelton, John Dankworth, Ronnie Scott, Tubby Hayes, Maynard Ferguson
együttesében, az Alexis Korner's Blues Incorporatedben szerepelt. Tökéletesen profi stúdiózenész, aki Ella Fitzgeralddal és Tony
Bennett-tel készített lemezfelvételeket, számos brit turnén szerepelt Frank Sinatra oldalán. Pyne csiszolt, pontos játékos, akinek
stílusa J. J. Johnson szeretetét sugározza. A hetvenes és a nyolcvanas években többek között John Taylor, Mike Gibbs, Kenny
Wheeler, Gordon Beck és John Surman társaságában játszott.
Válogatott albumok: Alexis Kornerrel: Blues Incorporated (1967), a John Steven's SME-vel: The Source (1970), John
Dankworthszel: Million Dollar Collection (1967), John Taylorral: Pause And Think Again (1971), Pete Hurttel: Lost For Words (1984),
Kenny Wheelerrel: Music For Large And Small Ensembles (1990).

PYNE, MIKE -1940. szeptember 2-án született a Yorkshire grófságbeli Thornton-le-Dale-ben, Anglia. Pyne édesapja zongorista
volt, aki már háromesztendős korában zongorázni tanította. 1961-ben Londonba költözött, számos zenekarban játszott, többek
között Tony Kinsey dobossal és az Alexis Korner's Blues Incorporateddel, valamint Tubby Hayesszel és Humphrey Lytteltonnal.
Pyne néhányszor bebizonyíthatta a má
sodhangszerén, a trombitán való jártasságát is, ám inkább elsősorban a zongorán játssza hosszú szólóit vagy kísér. Dolgozott
Philly Joe Jonesszel, Stan Getzcel, Roland Kirkkel, Dexter Gordonnal, Ronnie Scott-tal, a Mike Gibbs Orchestrával és a Cecil
Payne Quintettel. A nyolcvanas években játszott a Georgie Fame's Stardust Road showval és a Keith Smith's Hefty Jazz-zel.
Albumok: Philly Joe Jonesszel: Trailways Express (1968), a John Stewen's SME-vel: The Source (1970), Humphrey Lytteltonnal: 21
Years On (1969), Lytteltonnal: Once In A While (1976), Lytteltonnal: Alone Together (1977), Jon Eardleyvel: Two Of A Kind (1977),
Tubby Hayesszel: Mexican Green (1981), Lytteltonnal: Hump At The Bull's Head (1984), Tommy Whittle-lel: Straight Eight (1985).

211
 Q
QUEBEC, IKE -1918. augusztus 17-en született a New Jersey államban levő Newarkban, Egyesült Államok, 1963. január 16-án
hunyt el. Quebec először zongorázott, majd 1940-ben átváltott a tenorszaxofonra. Számos jól ismert zenekarban játszott, többek
között Benny Carter, Coleman Hawkins, Roy Eldridge, majd később Cab Calloway vezetésével, utóbbinál 1944-től 1951-ig
dolgozott. A negyvenes években emellett saját kisegyütteseit is vezette, számos Blue Note felvételen szerepelt, első slágere a “Blue
Harlem" volt. Quebec a lemezcég társalapítójának, Alfred Lionnak közeli barátja volt, 6 képviselte a labelnél a bebop zenészeket,
Thelonious Monkkal és Bud Powell-lel egyaránt készített felvételeket. Az ötvenes években Quebec jobbára heroinfüggőségben élt,
egynapos szerződésekkel tengődött, volt taxisofőr is. 1959-ben tért vissza a zenei életbe, a Blue Note A & R menedzsere lett, maga
is készített felvételeket, elő-ször néhány wurlitzer-kislemezt, majd egy sorozat lemezt, amelyeken slow bluest és lélekteli
balladákat játszott. Vendégszerepelt Sonny Clark, Grant Green, Jimmy Smith és az énekes Dodo Green lemezfelvételein. 1963
januárjában tüdőrákban hunyt el, és néhány esztendeig a jazz elfeledett embereinek egyike lett. Majd a nyolcvanas években a Blue
Note számos korábban kiadatlan anyagát publikálta, a Mosaic Records a negyvenes évekbeli Blue Note felvételei-ből és a későbbi
wurlitzer-kislemezekből pompás borítójú válogatásokat adott ki. Az anyag kiadása újra érdeklődést keltett iránta és bekövetkezett
Quebec arányos, megindító és terjedelmes hangú tenorszaxofon-játékának újrafelfedezése.
Albumok: Heavy Soul (1961), Blue And Sentimental (1961), It Might AS Well Be Spring (1962), Soul Samba (1962), With A Song In My
Heart (1980, 1962-es felvétel), Congo Lament (1981,1962-es felvétel), Easy Living (1987,1962-es felvétel). Antológiák: The Complete
Blue Note Forties Recordings Of Ike Quebec And John Hardee (1962, negyvenes évekbeli felvétel, négydarabos lemezdoboz), The Complete
Blue Note 45 Sessions Of Ike Quebec (1987,1959 és 1962 közötti felvételek, háromdarabos lemezdoboz).

QUEST- Az együttest 1978-ban alapították, és azóta a kvartett tagjai David Liebman (szopránszaxofon, fuvola), Richard Beirach
(zongora), Ron McClure (bőgő) és Billy Hart (dob). A banda korábbi változataiban George Mraz (bőgő) és Al Foster (dob) voltak a
ritmusszekció tagjai. A csapat zenéje Liebman és Beirach köré épül. A hetvenes évek eleje óta dolgoznak együtt, mint hangszeresek
és komponisták. Liebman legfontosabb befolyásolója John Coltrane volt, de teljesen egyedi stílust alakított ki magának. Beirach
ugyancsak erőteljes ezen a területen, ám klasszikus zenei befolyásoltsága sem kevés. A ritmusszekció igen alkalmas arra, hogy
megfelelő ritmikus hajtóerővel lássa el a csoport zenéjét. Ez a sokféle hatás lehetővé teszi, hogy keményen swingelő uptempójú
jazzt, hangfestő darabokat és alkalmilag free improvizációkat egyaránt játsszanak.
Albumok: Quest (1984), Quest II. (1986), Midpoint, Quest III. Live At The Montmartre Copenhagen Denmark (1988), Natural Selection
(1988), Of One Mind (1990).

QUINICHETTE, PAUL - 1916. május 17-én született a coloradóbeli Denverben, Egyesült Államok, 1983. május 25-én hunyt el.
Korábbi klarinét- és altszaxofon-tanulmányai után Quinichette áttért a tenorszaxofonra. Számos helyi és territory zenekarban
játszott, többek között a Nat Towles vezette bandában. A negyvenes évek elején Jay McShann, Benny Carter és Johnny Otis
bandájában szerepelt. Később New Yorkban tevékenykedett. Louis Jordan, Dinah Washington, Lucky Millinder és mások koncert-
és lemezfelvételi partnere volt, az ötvenes évek elején Count Basie-vel dolgozott. Ekkoriban készültek koncertfelvételei
Washingtonnal, amelyeket The Jazz Sides címmel adtak ki (19541958). Quinichette az ötvenes évek közepén rövid ideig Benny
Goodmannel, John Coltrane-nel és Nat Pierce-szel játszott, majd pár évre felhagyott a zenéléssel. A hetvenes években újra feltűnt
a jazzszínpadon, ám gyenge egészségi állapota miatt csak keveset szerepelt. Quinichette a negyvenes évek végén és az ötvenes évek
elején Lester Younghoz hasonló tónusa és stílusa miatt jelentős figyelmet keltett, és ekkor kapta becenevét, a “Vice-Pres"-t (annyi
mint “alelnök", célozva Young becenevére, a ,Pres"-re). Ezek az összehasonlítások egész életében elkísérték Quinichette-et, és
kevéssé volt lehetősége arra, hogy saját egyéniségét kibontakoztassa. Visszatekintve kiváló, lírai és mindig swingelő játékosnak
látjuk, aki - ha nem következik be szakadás a pályáján - alighanem legyőzte volna azt a hátrányt, amely abból fakadt, hogy oly
szorosan kö-vette Youngot.
Albumok: The Vice Pres (1952-53), The Kid From Denver (1956), Paul Quinichette's New Stars (1957), On The Sunny Side (1957),
Charlie Rouse-zal: The Chase Is On (1957), Cattin' With John Coltrane And Paul Quinichette (1957), For Basie (1957), Basie Reunion
(1958), Like Who? (1959), Paul Quinichette/Paul Gonsalves (1974),
Buddy Tate-tel, Jay McShann-nel: Kansas City Joys (1976). Antológiák: McShann-nel: Early
Bird (1940-43).

212
 R
RAEBURN, BOYD -1913. október 27-én született a dél-dakotai Faithben, Egyesült Államok, 1966. augusztus 2-án hunyt el.
Raeburn a University Of Chicagón egy campus bandet vezetett, majd profi zenész lett, és egy kis létszámú, könnyűzenét játszó
zenekart kezdett vezetni, majd a harmincas években figyelme mindinkább a swing felé terelődött. 1944-ben megalakí-totta
kiemelkedő bandjét, amelyben számos pompás fiatal zenész szerepelt, így többek között Dizzy Gillespie, Sonny Berman (trombita),
Earl Swope, Tommy Pederson (pozan), Al Cohn, Johnny Bothwell (szaxofon), továbbá a V Disc label részére készült felvételeken
olyan idősebb sztárok is zenéltek mint Roy Eldridge és Trummy Young. Raeburn peches volt: a New Jerseyben levő Palisades
Amusement Parkban keletkezett tűzben elégtek a zenekar kottái, és sok hangszerük is odaveszett. Boyd Raeburn azonban nem
veszítette el a kedvét, és 1945-ben olyan bandát hozott össze, amely évekkel megelőzte a korát. Olyan nótákat játszottak mint a
“Dalvatore Sally", a “Yerxa " és a ,,Boyd Meets Stravinsky", a zene éppoly impresszionista volt mint amilyent a számok címei
sugalltak. David Allyn és Raeburn felesége, Ginny Powell énekesek jó lehetőségeket kaptak a Debussy-szere anyagban, amelyet a
kritikusok imádtak, ám a közönség nem nagyon szerette a nem táncolható darabokat játszó bandát. 1947-ben miután a feljövőben
levő Atlantic céggel szerződést kötöttek, Raeburn feloszlatta csapatát. A zenekar frontembere, aki idomtalan basszusszaxofonnal a
kezében vezette a bandát, kiábrándult a zeneiparból, és egy Fifth Avenue-i shop társtulajdonosa lett, később a Bahama-szigeteken
levő Nassauba költözött, ahol üzleti területen műkö-dött. 1966-ban szívrohamban halt meg, hét esztendővel túlélve feleségét,
Ginnie-t.
Album: Teen Rock (1957). Antológiák: Boyd Raeburn And His Musicians (1943-48) (1977), Rhytms By Raeburn (1978), Boyd Raeburn
1945 (1979), Boyd Raeburn Orchestra - On The Air, Volume One (1981), Memphis In June (1981), Boyd Raeburn Orchestra - Ön The Air,
Volume Two (1981), Jewels (1985).

RANEY, JIMMY -1927. augusztus 20-án született a Kentucky államban levő Louisville-ben, Egyesült Államok. A gitáros Raney
kezdetben a Jerry Wald, majd a Lou Levy vezette zenekarban játszott New Yorkban és Chicagóban, 1948-ban Woody Herman
zenekarának tagja lett. Ezután számos vezető swingveteránnal és feljövőben lévő tehetséggel játszott élőben és lemezen, többek
között Artie Shaw, Stan Getz, Terry Gibbs és Red Norvo társaságában. A hatvanas években jobbadán stúdiókban dolgozott, de
alkalmilag jazzklubokban is fellépett. Ezt a fajta, alapvetően savinges tevékenységet folytatta a hetvenes években is. Raney
relaxált, igen jelentős technikai tudással rendelkező gitáros, szólóban hideg, könnyed stílusban játszik, zenéje sokszor inkább
kimódolt mintsem emocionális. Fia, Doug szintén gitáros.
Albumok: The Jimmy Raney Quintet I (1953), The Jimmy Raney Quartet 11. (1954), Jimmy Raney Visits Paris (1954), Too Marvellous For
Words (1954), Jimmy Raney In Three Attitudes (1956), Strings And Swings (1957-69), Two Jims And Zoot (1964), Momentum (1974), The
Influence (1975), Live In Tokyo (1976), Doug Raney-vel: Stolen Moments (1979), Doug Raney-vel: Duets (1979), Here's That Raney Day
(1980), Doug Raney-vel: Raney '81(1981), The Date (1981), The Master (1983), Doug Raney-vel: Nardis (1983), Wisteria (1985-90).

RAVA, ENRICO -1943. augusztus 20-án született az olaszországi Triesztben. Rava édesanyja klasszikus zenét játszó zongorista
volt, ám Rava ennek ellenére New Orleans-i stílusban játszó tradicionális bandák pozanosaként tűnt fel, majd végül a trombitánál
horgonyzott le. New Yorkban Barmine Carusónál tanult, 1964-ben csatlakozott Gato Barbieri kvintettjéhez. 1965 és 1968 között
Steve Lacyvel turnézott, majd a pozanos Roswell Ruddhoz csatlakozott, akivel egészen 1972-ig dolgozott, miközben alkalmilag a
Jazz Composers Orchestrával és Bill Dixonnal is zenélt. A hetvenes években később Abdullah Ibrahimmal, Giorgio Gaslinivel és a
Globe Unity Orchestrával dolgozott többek között. 1975-ben a gitáros John Abercrombie-val alakított együttest és azóta saját
együtteseit is vezeti, Rudd 1978-79-ben játszott a kvartettjében. 1980-ban kezdte együttműködését Morton Feldman klasszikus
zenei komponistával és Michelangelo Pistoletto vizuális művésszel, a projektet a Georgia állambeli Atlanta részére készítették.
1982-ben Gil Evansszel játszott, majd 1984-ben a Cecil Taylor's Segments II big band tagjaként turnézott. 1984-85-ben Tony
Oxley angol dobossal dolgozott, majd 1988-ban megújította együttműködését Taylorral, játszott az Europear Orchestrájában,
amelyet a berlini FMP label hozott össze a zongoristával. Enrico Rava neve egyet jelent az olasz jazz-zel, újabban erőteljes
kompozíciós tevékenységet folytat, ő írta Bertolucci Oggetti Smarriti című filmjének kísérőzenéjét is.
Válogatott albumok: Il Giro Del Giorno In 80 Mondi (1972), Katcharpari Rava (1973), Pupa O Crisalide (1974), Quotation Marks (1974),
jazz A Confronto (1974), The Pilgrim And The Stars (1975), The Plot (1976), Enrico Rava Quartet (1978), AH (1979), Opening Night (1982),
Andanada (1983), Rava String Band (1984), Secrets (1986).

REBELLO, JASON - 1969-ben született Londonban, Anglia, szülei indiai/ portugál és angol származásúak voltak. 1988-ban a
zongorista Rebello egyike volt azoknak a fiatal zenészeknek, akikről a legtöbbet beszéltek a londoni jazzszínpadon, az év
legjelentősebb fiatal játékosaként elnyerte a Pat Smythe díjat. Rebello technikája a tisztán bebop alapú előadókétól eltérő módon
mindkét kézen egyaránt erős, ezért éppúgy képes boogie- és stride-részeket játszani, mint erőteljes lineáris improvizációs
stílusban zongorázni. Zongorista növendékként Rebello érdeklődése mind a klasszikus zenei, mind a jazz területére kiterjedt, ám
legelőször Jimi Hendrix és a Beatles rajongója volt, és tinédzserévei közepén Herbie Hancock pop-funk Rockit bandája ahhoz a
tánczenéhez vezette el, amelynek jelentős improvizációs zamata van. Hancock előéletének ismeretében Rebello megismerkedett a
jazz-zongora-hagyományokkal, a londoni Guildhall School Of Music tanulója lett, majd hamarosan a brit jazzélet olyan fiatal
jazztehetségeivel játszott mint Courtney Pine, jean Toussaint, Steve Williamson és Cleveland Watkiss. A nyolcvanas évek végén
Tommy Smith együttesének tagja lett, és 1990-ben kiadta első saját albumát.
Album: A Clearer View (1990).

REDMAN, DEWEY -1931. május 17-én született a texasi Fort Worthben, Egyesült Államok. Redman zenei társához, Ornette
Colemanhoz hasonlóan kezdetben az iskolában klarinétozott, majd áttért az altszaxofonra, végül a tenorszaxofonnál kötött ki.
Redman a North Texas State University sok jól képzett diákjának egyike, aki profi zenész lett. A hatvanas évek végétől a hetvenes
évek közepéig olyan zenészekkel koncertezett és készített lemezfelvételeket mint Ornette Coleman, Charlie Haden, Roswell Rudd,
Keith Jarrett és Carla Bley. 1976-ban megalakította az Old And New Dreams-et, a kvartett további tagjai Don Cherry, Ed
Blackwell és Charlie Haden voltak, amellyel egészen a nyolcvanas évek közepéig turnézott és lemezfelvételeket készített. Redman
eklektikus zenész, a hard bop alapon gond nélkül egybeszövi a bluest és a free zenét, stílusa állandóan hangszere tökéletes
uralását mutatja, időnként az arab musette-et is használja, amely egyszerű, az oboához hasonló hangszer. Koncertjei és lemezfel-

213
vételei anyagát rendszeresen maga komponálja és hangszereli, amely a keleti zene és saját zenei öröksége nyomán jár.
Albumok: Look For The Black Star (1966), Ornette Colemannel: New York Is Now (1968), Ear Of The Behearer (1973), Coincide (1974),
Old And New Dreams I. (1976), Soundsings (1978), Old And New Dreams 11. (1979), Redman And Blackwell In Willisau (1980), The Struggle
Continues (1982), Living Ön The Edge (1989).

REDMAN, DON -1900. július 29-én született a nyugat-virginiai Piedmontban, Egyesült Államok, 1964. november 30-án hunyt el.
Az altszaxofonos Redman már gyermekként igen tehetséges volt, intenzíven tanult, és iskolái elvégzésekor már a legtöbb fafúvós
hangszer mestere volt, és ügyes hangszerelő is lett. Előbb egy a pennsylvaniai Pittsburgh-ben levő territory band tagja volt,
amellyel New Yorkba látogatott. Ez 1923-ban történt, és a következő esztendőben megkezdte hosszan tartó zenei kapcsolatát Flet-
cher Hendersonnal, amely megváltoztatta a big band jazz kialakult hagyományait. 1927-ben átvette a McKinney's Cotton Pickers
vezetését, amellyel tovább folytatta hangszerelési stílusának kifejlesztését, amely éppoly kísérletező volt mint Hendersonnal.
Redman 1931-ben megalakította saját zenekarát, amely több mint egy évtizedig működött. Ez idő alatt Redman számos más
zenekar részére is készített hangszereléseket, és saját csapatának felbomlása után e téren folytatta tevékenységét, Jimmy Dorsey,
Count Basie, Jimmie Lunceford, Harry James és még sok más zenész számára készített hangszereléseket. 1946-ban új zenekart
alapított, Európába látogatott, rádió- és televíziós adásokban szerepelt. Néhány esztendeig Pearl Bailey zeneigazgatója volt,
alkalmilag lemezfelvételeket is készített, ideje jelentős részét azonban a komponálásnak szentelte. Redmant eredetileg Louis
Armstrong kreatív géniusza inspirálta, aki akkoriban csatlakozott a Henderson bandhez, amikor annak hangszerelője volt.
Redman igen sokat tett annak érdekében, amiről manapság úgy beszélünk, hogy “big band zene'. A Henderson-zenekar, a Cotton
Pickers és saját bandje részére végzett hangszerelői tevékenysége mindenfajta e korszakbeli hangszerelői tevékenységben való
kiváló jártasságát mutatja, neki köszönhető annak bebizonyítása, hogy a hangszerelt forma nem kell, hogy mellőzze az improvizált
előadás spontaneitását, sőt erőteljesen elősegíti a jó jazzszólista munkáját. A szaxofon-és a rézfúvóskórusra írt hangszerelések,
amelyekben felhívás-válasz passzázsok vannak, j6 követőre találtak például Sy Oliverben, aki tovább csiszolta ezt az elképzelést.
Albumok: For Europeans Only (1946), Don Redman's Park Avenue Patters (1957), July 22nd And 26íh,1957 (1957), Don Redman And The
Knights Of The Round Table (1959), Antológiák: Don Redman And His Orchestra 1931-1933 (1931-33), Doin' The New Low Down (1932-33),
Redman's Red Book (1932-36), Don Redman (1932-37).

REECE, DIZZY - Alphonso Reece néven 1931. január 5-én született a jamaicai Kingstonban. A trombitás Reece fiatal
tinédzserként Jamaicában játszott, majd 1948-ban Nagy-Britanniába költözött. A következő néhány esztendőben mind
Nagy-Britanniában, mind az európai szárazföldön jelentős hírnévre tett szert, többnyire olyan bop muzsikusokkal dolgozott mint
Kenny Graham, Victor Feldman és Tubby Hayes. Reece alkalmilag olyan vezető swingkorszakbeli zenészekkel is játszott, mint Don
Byas. Az ötvenes évek végén, amely kreatív munkájának kiemelkedő korszaka, Reece az Egyesült Államokban telepedett le. Itt
Duke Jordannal, Philly Joe Jonesszel és másokkal játszott, időnként jó1 szervezett turnékkal visszatárt Európába is, többek
között Dizzy Gillespie vezetésével, illetve a Paris Reunion Banddel. Kiváló technikai adottságokkal rendelkező trombitás, akinek
játékstílusa eklektikus. Tehetségéhez mérten igen kevés felvétele készült.
Albumok: Progress Report (1956), Victor Feldman In London (1956), Blues In Trinity (1958), Star Bright (1959), Soundin' Off (1960),
Duke Jordannal: Flight To Jordan (1960), Asia Minor (1962), Philly Joe Jonesszel: 'Round Midnite (1966), From In To Out (1970),
Possession, Exorcism, Peace (kb. 1972). Manhattan Project (1978), Blowin' Away/Moose The Mooche (1978).

REICHEL, HANS -1949. május 10-6n született a németországi Hagenben. Reichel úgy jellemzi önmagát mint kakukktojást a
berlini FMP label repertoárjában. A sok hard core free jazz között Reichel lemezei szerényen meghúzódnak: csillogó, csinos,
törékeny elektromos gitárzenéjének albumain még a csend is szerepet játszik. Klasszikus képzettségű muzsikus, alkalmilag
hegedül és csellózik is. Reichel az 1960-as években a rockhoz csatlakozott, de Derek Bailey hatására alapvetően megváltozott.
Azóta free improvizatőr ás hangszerépítő. Többnyakú gitárjai különlegességek, amelyen azt a fajta kétkezes technikát alkalmazta
már réges-rég, amellyel Stanley Jordan a jazzszínpadon feltűnt. Legújabb találmányai közé tartozik egy új vonóshangszer, a
daxophon. Reichel többnyire szólóban vagy duóban dolgozik. Az X-Communication band (“spirituális vezetője": Butch Morris)
1987-ben azt mutatta, hogy a gitáros individualizmusa jól funkcionál egy gondosan kontrollált csapatkapcsolatban.
Albumok: Wihlinghauser Blues (1973), Bonobo (1976), Derek Baileyvel ás Fred Frithszel: Guitar Solos (1976), Achim Knispellel:
Erdmannchen (1977), The Death Of The Rare Bird Ymir (1979), Rüdiger Carllal: Buben (1980), Bonobo Beach (1981), az Erockal: Kino
(1985), The Dawn Of Dachsman (1987), Coco Bolo Nights (1989), Tom Coraval: Angel Carver (1990), Butch Morrisszal, Shelley
Hirschsel ás másokkal: X Communication (1991), Wadi Gysivel: Show-Down (1991), Frithszel ás Kazuhisha Uchihashival: Stop
Complaining/Sundown (1991).

REINHARDT, DJANGO - Jean Baptiste Reinhardt néven 1910. január 23-án született a Luttre melletti Liberchies-ben, Belgium,
1953. május 16-án hunyt el. Reinhardt először hegedült, majd később áttért a gitározásra. Tinédzserként egy nomád
cigánycsaládban élt, akikkel vándorolt ás részt vett a közös előadásokban. 1928-ban a karavánt árt tűzben bal kezének két ujja
megégett. Túllépett ezen a handycapen, különleges ujjtechnikát fejlesztett ki, ás hamarosan megkezdte szólókarrierjét a párizsi
klubokban. Jean Sablon, a neves és népszerű francia énekes sztár szerződtette kísérőjéül, majd 1934-ben Stéphane Grappellivel
közösen megalakították a Quintette Du Hot Club De France-ot. Reinhardt igen népszerű volt a vendégszereplő amerikai jazz-
muzsikusok között, ás számos felvételt készített Eddie South, Benny Carter, Coleman Hawkins és mások társaságában. A
kvintettel készült felvételei jelentős nemzetközi hírnevet szereztek neki. Figyelemre méltó játéka szenzációt keltett, az első olyan
nem amerikai zenész volt, aki jelentős befolyást gyakorolt a jazz-zene fejlődésére. Jellegzetes, folyékony játéka invenciózus
elképzelésekkel telített volt, mélyen romantikus, intenzíven ritmikus stílusban játszott. Reinhardt eredeti tehetség volt, aki
jelentós befolyást gyakorolt a harmincas évek gitárosaira.
1939-ben, a második világháború kitörésekor a kvintett feloszlott, és Reinhardt visszatért a nomád élethez. Európa különböző
részeiben játszott, ügyelve arra, hogy távoltartsa magát a német hadseregtől. A háború alatt Reinhardt az akusztikus gitárról
áttért az elektromos gitárra. A háború után Duke Ellington meghívta az Egyesült Államokba, New Yorkba. Turnéja nem volt túl
sikeres. Ebben Reinhardt maga is hibás volt: olyan arroganciával kezelte a turnét, amely nem illett a hangszeres vendégjátékos
státusához. Néhány tudósítás arról számol be, hogy arra törekedett, hogy kövesse a jazz új koncepcióját, melyet a a bebop
forradalom hozott létre; zeneileg azonban a gitáros diadalmasan romantikus stílusa nehezen fért össze az új zenével, ez irányú
törekvéseit erőteljesen beárnyékolja a korán elhunyt másik gitáros, Charlie Christian tevékenysége. Európába visszatérve saját
kisegyüttesét vezette, és alkalmilag újra fellépett Grappellivel, mégpedig a megreformált kvintettben. A negyvenes évek végén és az
ötvenes évek elején folytatta turnéit és lemezfelvételeit, párhuzamosan kiépítette zeneszerzői karrierjét is. Reinhardt a jazz

214
kiemelkedő egyéniségeinek egyike, és jóllehet, Christian eredményei jóval nagyobb befolyást gyakoroltak, Reinhardt stílusának
hatását számos gitáros zenéjében lehet észlelni, közülük nem egy már a gitáros halála után született. Testvére, Joseph is gitáros
volt, két fia, Lousson és Babik szintén a hangszer tehetséges előadói. Babik Reinhardt a kilencvenes évek elején Franciaországban
fellépett egy nemzetközi jazz és cigány gitáros fesztiválon.
Válogatott albumok: Rare Django (1928-38), 50th Anniversary (1934-35), Django Reinhardt And Stéphane Grappelli With The Quintet Of
The Hot Club Of France (1938-46), The Story (1947-51), Rome 1949-50. Vols 1 & 2 (1949-50), Django Reinhardt Et Ses Rhythmes (1953).
További információk: Charles Delauney: Django Reinhardt. Mike Zwerin: La Tristesse De Saint Louis: Swing Under The Nazis.

REMLER, EMILY -1957. szeptember 18-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1990. május 4-én
hunyt el. Emily Remler már kisgyermekkorában gitározott és korai rockérdekIődése a Berklee College Of Musicban végzett
tanulmányai alatt vált jazzérdeklődéssé. 1976-ban a Berklee-t befejezve profi zenész lett, szerte az Egyesült Államokban
klubokban, koncerteken, fesztiválokon lépett fel. A New Orleansben való tartózkodása alatt jelentős figyelmet keltett, gyakran
hívták a vendégszereplő hangszeresek és énekesek kísérőjéül. Támogatója Herb Ellis volt, aki aktívan részt vett karrierje
kiépítésében, segített elkészíteni első Concord lemezét és a Concord Jazz Festivalon való részvételét. Ezután folytatta turnéit,
részben Astrud Gilbertóval, és Larry Coryell-lel készített egy pompás duóalbumot, a Together-t. Emellett más gitárosokkal is
dolgozott, például Barney Kessellel és Charlie Byrddel. A rendkívül tehetséges előadónak eklektikus zenei ízei voltak, jó érzéke
játékos volt, ragyogó technikája a jazz valamennyi létező formájának teljes köre ismeretét mutatta. Mind a közönség, mind a
kritikusok, mind a zenésztársak igen hamar elismerték tudását. Igen korai halála (heroinfüggőségben élt) a jazzvilág nagy
vesztesége. 32 éves korában ausztráliai turnéján érte utol a halál. Remler szerepelt David Benoit Waiting For Spring címe albumán,
és Benoit az emlékére írott csodálatos darabot, a ,,Six String Poet"-et az Inner Motion címe lemezen adta ki.
Albumok: The Firefly (1981), Take Two (1982), Transitions (1983), Catwalk (1985), Together (1985), East To West (1988). Antológiák:
Retrospective Vols 1 & 2 (1980-as évek).

RENA, KID - Henry René néven 1898. augusztus 30-án született a Louisiana állambeli New Orleansben, Egyesült Államok, 1949.
április 25én hunyt el. Louis Armstronghoz hasonlóan a trombitás Rena is a Joseph Jones's Colored Waifs' Home band tagja volt.
1919-ben a Kid Ory bandben Louis Armstrong örökébe lépett, majd 1921-ben megalakította saját együttesét. Ekkortól kezdve
többnyire saját együtteseit vezette, de számos menetzenekarban is játszott. Első és egyetlen lemezfelvételét 1940-ben készítette, a
revival mozgalomban nem tudott teljes egészében részt venni, mert betegsége miatt korán visszavonult. Más zenészek
visszaemlékezései szerint Rena erőteljes játékos volt, akinek zenei tudása és melódiákban gazdag stílusa figyelemre méltó volt.
Felvételei szerencsétlen módon tehetségének csak nyomait mutatják, amely rossz fizikai állapotának tudható be.
Album: Down On The Delta (1940).

RENDELL, DON -1926. március 4-én született a Devon grófságbeli Plymouthban, Anglia. Rendell gyermekkorában
altszaxofonozott, majd később átváltott a tenorszaxofonra. A negyvenes évek végén számos tánczenekarban játszott, majd
1950-ben a Johnny Dankworth szeptett tagja lett. 1953-ban Dankworth-ot elhagyva megalakította saját kisegyüttesét, de emellett
Tony Crombie, Ted Heath és mások bandáival is dolgozott. 1956-ban Stan Kenton zenekarának tagjaként részt vett annak európai
turnéján, szerepelt a Live A t The Albert Hall címe lemezen. Az ötvenes évek végén Woody Hermannal játszott. Rendell a hatvanas
években ismét saját bandáit vezette, olyan zenészekkel dolgozott mint Graham Bond, Michael Garrick és Ian Carr, utóbbival egy
sikeres band társzenekarvezetője is volt. Rendell lemezfelvételeket készített Stan Traceyvel (The Latin American Caper) és Neil
Ardleyvel (Greek Variations). Folyékony improvizatőr, akinek postbop stílusában észrevehető a korai Lester Young mélyreható is-
merete, Rendell hosszú ideje az egyik legelismertebb brit jazzmuzsikus. Sok esztendeje fáradhatatlan jazz propagandista, tanár.
Albumok: Meet Don Rendell (1955), Recontre A Paris (1955), Playtime (1958), Roarin' (1961), Shades Of Blue (1964), Phase III. (1967),
Don Rendell Live (1968), Change Is (1969), Spacewalk (1971), Live At The Avgarde Gallery, Manchester (1973), Just Music (1974), Earth
Music (1979), Set Two (1979).

REVOLUTIONARY ENSEMBLE - Az együttes tagjai Leroy Jenkins, Sirone és Jerome Cooper. Leroy Jenkins hegedűs 1970-ben a
chicagói AACM képviselőjeként érkezett New Yorkba. A keleti parti zenészek többsége még mindig a “tapsverseny" és “a helyért
való harc" rabja volt. Chicago zenéje kollektív erőfeszítést jelentett, és hogy az üzenet hasson, Jenkinsnek egy bandára volt
szüksége. A Revolutionary Ensemble az új zene egyik legszövevényesebb együttese, kamarazenei textúrákat exponál, nem a
megszokott, begyepesedett módon, nem demonstratíven használja a multiinstrumentalistákat, egymás mellé helyezi a megtört idő
idegpulzáló játékát, Cooper gyakran törzsien-szóló ritmusát, míg Jenkins fanyarara-sarkos hegedűje savanyúansarkosan nyekeg.
Sirone azt mondta az együttesről: “A természet zenéjének előadói. Úgy találjuk, hogy a Földön minden hozzájárul annak har-
móniájához." A csoportosulás példája nagy befolyást gyakorolt a hetvenes évek közepének Soft mozgalmára, maga a banda
1978-ban a különböző irányzatú elképzelések miatt, felbomlott. Sirone javaslatára a Revolutionary Ensemble 1990ben egyetlen
alkalomra ismét összejött, hogy az ausztriai Nickelsdorfban játsszon.
Lemezalbum: Vietnam 1 & 11 (1972), Manhattan Cycles (1974), The Psyche (1975), The People's Republic (1976), Revolutionary Ensemble
(1978).

RICH, BUDDY - Bernard Rich néven 1917. szeptember 30-ára született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok,
elhunyt 1987. április 2-ára. Rich kétesztendős korától a show businessben tevékenykedett, dobosként és sztepptáncosként
jelentós hírnévre tett szert, szülei műsorában négyesztendős korában már a Broadwaya is fellépett. Két évvel később szólóban
turnézott amerikai vaudeville-körutakon, és ellátogatott Ausztráliába is. 11 esztendős korában megalakította első együttesét, az
elkövetkező esztendőkben a New York-i klubok jelentós attrakciója volt. 1937-ben Joe Marsala szerződtette, és ezután hamarosan
már jelentős kritikai értékeléseket is kapott, és népszerűsége is megnőtt. Sikerei eredményeképpen a swingkorszak számos
kiemelkedő bandájával játszott, így Bunny Berigan, Harry James, Artie Shaw és Tommy Dorsey társaságában. Katonai szolgálata
után ismét Tommy Dorsey-val játszott, majd megalakította saját big bandjét, amelyet egészen a negyvenes évek végéig fenntartott.
Következd szerződése a Les Brown zenekarba szólította és a jazz At The Philharmonic (JATP) állandó tagja lett. Az ötvenes évek
elején rövid ideig saját újraformált big bandjét vezette, és a Charlie Ventura vezette Big Fournak is tagja lett. Norman Granz igen
intenzíven foglalkoztatta lemezfelvételein, nemcsak az impresszárió JATP koncertjein, hanem Art Tatum, Lionel Hampton, Ray
Brown, Oscar Peterson, Flip Phillips, Dizzy Gillespie, Roy Eldridge, Louis Armstrong, Lester Young, Gene Krupa és számos más
zenész partnereként is.
Újabb fellépései következtek Harry Jamesszel és a Tommy Dorsey-val, az ötvenes évek végén, egy szívroham ellenére,
énekesként lépett fel, és saját kisegyütteseit vezette. Folytatta a lemezfelvételeket is, többek között Max Roachcsal dolgozott. Rich

215
a hatvanas évek elején még egyszer Harry Jamesszel játszott, 1966-ban ismét megalakította saját big bandjét, amelyet a következő
tucatnyi évben vezetett, alkalmilag kisegyüttest is vezetett, majd a nyolcvanas években újraformálta big bandjét. Későbbi
zenekaraiban fiatal, frissen végzett zenészek szerepeltek, akikkel úgy viselkedett, mint egy feudális lord. Részben a zenészek,
részben a közönség érdeklődésének megfelelően Rich hatvanas és hetvenes évekbeli big bandjeinek játékában rockelemek is
szerepeltek, méghozzá anélkül, hogy a zenekar igazi fúziós band lett volna. Rich játékára a fenomenális tempó és a lélegzetelállító
technikai tökéletesség jellemző. Precizitása és tisztasága mindig legendás volt, a zenekar leírt hangszerelései különleges
képességeihez alkalmazkodtak. Rich zenekarvezetői évei alatt is folytatta a másokkal való lemezfelvételeket, amikor is a kísérő
dobos tradicionális szerepét játszotta. Rich pompás, finom kísérő, jó1 használja seprűit, swingelő és ösztökélő. Karrierje korai
korszakában hirtelen haragú volt, és a Dorsey-szerződés alatt rendszeresen összetűztek a zenekar hasonlóan türelmetlen
énekesével, Frank Sinatrával. Rich maróan szellemes férfiú, aki élete kései korszakában a televíziós talk show-k kedvelt részt-
vevője volt. Számos alkalommal tért vissza a színpadra, hol betegség, hol baleset után (egyszer egy kézzel játszott, mert a másik
keze fel volt kötve, de játékán nem érződött, hogy intenzitása ezáltal csökkent volna), végül agydaganatot diagnosztizáltak nála.
Betegsége végső korszakában sem adta meg magát. Mikor a kórházban megkérdezték, allergiás-e valamire, akkor közölte, hogy
“egyedül a country zenére".
Albumok: Nat King Coll-lel: Anatomy Of A Jam Session (1945), The Lionel Hampton Art TatumBuddy Rich Trio (1955), The Monster
(1955), Gene Krupa Meets Buddy Rich (1955), Harry Edisonnal: Buddy And Sweets (1955), Buddy Rich Sings Johnny Mercer (1956), Big Band
Shout (1956), Buddy Just Sings (1957), The Buddy Rich Quartet In Miami (1957), Buddy Rich Versus Max Roach (1959), Richcraft (1959), The
Voice Of Buddy Rich (1959), The Driver (1960), The Electric Sticks Of Buddy Rich (1960), Playmates (1960), Blues/Caravan (1962), Krupa And
Rich/The Burming Beat (1962), Swingin' New Big Band (1966), Big Swing Face (1967),77w New One! (1967), Rich A La Rakha (1968), Mercy,
Mercy (1968), Buddy And Soul (1969), Keep The Customers Satisfied (1970), Jazz Monterey 1958-1980.(1970), A Different Drummer (1971),
Buddy Rich-Louie Bellson-Kenny Clare With The Bobby Lamb-Ray Premru Orchestra (1971), Very Alive At Ronnie Scott's (1971), Time Being
(1971-72), Stick It (1972), The Roar Of '74 (1973), Ease On Down The Road (1973-74), Tuff Dude (1974), The Last Blues Album Vol. l. (1974),
Speak No Evil (1976), Buddy Rich Plays And Plays (1977), Killing Me Forcefully (1977), Jam Session (1977), Giants Of Jazz Vol. 1. (1977),
Class Of '78 (1977), Lionel Hampton Presents Buddy Rich (1977), The Man From Planet Jazz (1980), Rich And Famous (kb.1980), The
Legendary Buddy Rich (kb. 1982), The Magic Of Buddy Rich (1984), Live On King Street (kb.1985), The Cinch (1985). Antológiák: A Man And
His Drums (1945), Riot (1946), Great Moments (1946), Buddy Rich And His Gratest Band (1946), Buddy Rich '47-'48 (1947-48).
További információk: Whitney Balliett: Improvising.

RICHMOND, DANNIE - 1935. december 15én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1988. március
16-án hunyt el. Richmond kezdetben rhythm & blues tenorszaxofonos volt, majd az ötvenes évek elején áttért a dobokra és a
zenekarvezetésre. E hangszeren való sikereit mutatja, hogy 1956-tó1 1970-ig Charles Mingus együttesének tagja volt, majd rövid
ideig rockbandákkal dolgozott, Elton John és Joe Cocker csapatában szerepelt, ám hamarosan visszatért Mingushoz. 1979-ben
Mingus halála után a Mingus Dynasty alapító tagja volt. Játszott George Adams és Don Pullen kisegyütteseiben is. Richmond
erőteljes dobos, aki a jazztől a jazzrock fúzióig és a straight rockig mindenütt egyformán magas színvonalon játssza a zenét,
Mingusszal való hosszú kapcsolata sok jelentékeny fejlődést elindító felvételt eredményezett.
Albumok: Charles Mingusszal: Mingus Ah Um (1958), Mingusszal: Town Hall Concert (1962), The Great Concert Of Charles Mingus
(1964), Don Pullennel: jazz A Confronto 21 (1975), Pullennel: Don't Lose Control (1979), Ode To Mingus (1979), Dannie Richmond Plays
Charles Mingus (1980).

RICOTTI, FRANK -1949. január 31-én született Londonban, Anglia. Ricotti zenészcsaládban született, és dobos édesapja
nyomdokain elindulva maga is ütőhangszerezni kezdett. A stúdiumok lehetősége meglehetősen korlátozott volt, ám Ricotti
szerencsére felhívta magára Bill Ashton figyelmét, aki Londonban volt tanár. Ashton támogatásának köszönhetően Ricotti ki-
terjeszthette tanulmányait (és Ricotti ötletét megvalósítva, Ashton nekikezdett annak a projektnek, amelyből azután a National
Youth Jazz Orchestra kialakult). Ricotti szinte minden ütőhangszeren megtanult játszani, de végül a vibrafonnál kötött ki, továbbá
zeneszerzőként és hangszerelőként is kibontakoztatta tehetségét. Ricotti a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején élőben és
lemezeken olyan muzsikusokkal szerepelt mint Neil Ardley, Dave Gelly, Graham Collier, Mike Gibbs, Stan Tracey és Gordon Beck.
A hetvenes évek végén közismert stúdiózenész lett, majd a következő évtizedben mélyen elmerült a filmzenék világában, a brit tele-
vízió Alan Plater készítette népszere sorozatainak zenéjét készítette, többek között a The Beiderbecke Affair címe sorozatét. A
nyolcvanas években Chris Laurence-szel és John Taylorral a Paragonne társvezetője volt.
Albumok: Aspects Of Paragonne (1985), The Beiderbecke Collection (1986-88).

RILEY, HOWARD - John Howard Riley néven 1943. február 16-án született a Yorkshire-i grófságban levő Huddersfieldben. Riley
hatesztendős korában kezdett zongorázni, további tíz év múlva kezdett jazzt játszani. Az észak-walesi Bangorban Bernard Rands
egyetemi tanítványaként 1961 és 1966 között BA és MA fokozatokat szerzett, majd az indianai egyetemen, David Baker
tanítványaként, 1967-ben az M.Mus.-t tehette a neve meIlé, 1967-től 1970-ig a York Universityn Wilfred Mellers tanítványaként a
Ph.D. fokozatért dolgozott, itt írta Yeibichai címe, szimfonikus zenekarra, scaténekesre és jazztrióra komponált darabját, amelyet
a BBC Symphony Orchestra, Frank Holder és Riley triója 1969-ben a hagyományos nyári koncertsorozat, a Proms keretében
mutatott be. Riley Bangorban egy triót vezetett, majd csatlakozott Evan Parker kvartettjéhez. Indianából való visszatérése után
Barry Guyjal (vagy néha Ron Rubinnal) és Jon Hisemannal (vagy Tony Oxleyval, vagy, később Alan jacksonnal) alakított triót, és
olyan bandák számára kezdett írni, mint a Spontaneous Music Ensemble és a Don Rendell-Ian Carr Quintet. Ez idő tájt koncer-
teken kezdte bemutatni kamarazenei és zenekari darabjait, és a Musicians' Co-Operative alapító tagja lett. Komponált a Barry
Guy's London Jazz Composers' Orchestra és a New Jazz Orchestra részére, dolgozott Keith Tippett-tel, John McLaughlinnal (akivel
a hatvanas évek végén alkalmilag trióban is szerepelt), Jaki Byard-dal, Elton Deannel, a London Jazz Composers' Orchestrával
(amelynek Double Trouble című lemezén szólistaként szerepelt), továbbá Barbara Thompsonnal, Tony Oxleyval és másokkal. Ta-
nított a londoni Guildhall és a Goldsmith's zeneiskolákban és a buffalói Center Of The Creative And Performing Artsban. A
nyolcvanas évek végén régi és új felvételeit saját kazettakiadójánál, a Falcon Tapesnél kezdte megjelentetni, 1990-ben Elton
Deannel közösen vezették az improvizatőrök kvartettjét, All The Tradition címmel jazz standardekei játszottak.
Albumok: Discussions (1967), Angle (1969), The Day Will Come (1970), Flight (1971), Synopsis (1976), Singleness (1976), Interwine
(1977), Shaped (1977), Toronto Concert (1979, felvétel 1976), Facets (1981, felvétel: 1979-81, háromalbumos dobozos kiadás), Duality
(1982), The Other Side (1983), For Four On Two Two (1984), Keith Tippett-tel: In Focus (1985), Jaki Byarddal: Live At The Royal Festival
Hall (1987, felvétel: 1984), Elton Deannel: All The Tradition (1990), Procession (1991).

RIMINGTON, SAMMY - 1942. április 29-én született Londonban, Anglia. Rimington tinédzserévei közepén lett profi klarinétos és

216
altszaxofonos, amikor is a Barry Martyn bandben játszott, majd 1960-t61 négy esztendőt töltött Ken Colyer-vel. 1965-ben
vendégszerepelt az Egyesült Államokban, számos vezető veterán zenésszel, így többek között George Lewisszal és Zutty
Singletonnal játszott New Orleansben. A hatvanas évek végén visszatért Nagy-Britanniába, Barry Martynnal és olyan turnézó
amerikaiakkal zenélt mint Kid Thomas és John Handy, ezenkívül a jazzrockkal is kísérletezett. Leginkább a New Orleans-i
jazzstílusban otthonos és a hetvenes évek közepe óta a tradicionális jazz számos vezető képviselőjével, így George Webb-bel, Keith
Smithszel és Chris Barberrel játszott. Rimington klarinétosként kiemelkedően pompás játékos. Aki George Lewis stílusában
játszik, akinek egyértelműen lekötelezettje, hangszerelése kiemelkedő. Chris Barberhez hasonlóan Rimington is állandóan
tágítani igyekszik a jazz köré font korlátokat, ez különösen akkor érzékelhető, amikor altszaxofonozik. Ezen a hangszeren nagy
emócióval játszik, lelkesedést kelt, erősen ritmikus szólói, ha halványan is, Pete Brown játékát visszhangozzák. Rimington
viszonylagos fiatalsága ellenére a mai New Orleans-i jazzjáték kiemelkedő alakja, és hála széles zenei kitekintésének, sokkal
szélesebb közönséghez szól, mint azt első hallásra gondolnánk.
Albumok: Kid Thomasszal: The December Band (1965), Zutty Singletonnal: Zutty And The Clarinet Kings (1967), Keith Smithszel: Way
Down
Yonder In New Orleans, Then And Now (1977), And Red Beans (1977), Sammy Rimington And His New Orleans Quartet (1977), Reed All About
It (1978), The Sammy Rimington Band (1980), Exciting Sax (1986-91).

RIVERS, SAM -1930. szeptember 25-én született az oklahomai El Renóban, Egyesült Államok. Alt-, szoprán- és tenorszaxofonos,
fuvolás, zongorista, zeneszerző. Rivers intenzív zenei tanulmányok után a negyvenes évek végén a Massachussetts állambeli
Bostonban és környékén kezdte pályafutását. Első profi szerződését katonai szolgálata idején Jimmy Witherspoontól kapta. A
következő néhány esztendőben többnyire Boston vonzáskörzetében dolgozott, ahol olyan zenészek szerepeltek mint Jaki Byard,
Nat Pierce, Herb Pomeroy és a nagyon fiatal Tony Williams. Floridában a Don Wilkerson vezette bandben dolgozott. 1964 előtt
különösebben nem ismerték, ekkor azonban Miles Davis együttesébe került, mégpedig az ekkoriban Davisnél játszó Tony Williams
ajánlására. A hatvanas évek közepén New Yorkban dolgozott, Williamsszel, Byarddal, Ron Carterrel és másokkal a Blue Note
részére készítettek felvételeket. A hatvanas évek végén olyan muzsikusokkal folytatta a lemezfelvételeket mint Donald Byrd, Bobby
Hutcherson és Julian Priester. Ez idő tájt kezdett tanítani és elkezdte ötesztendős együttműködését Cecil Taylorral, akivel
Európába látogatott. Azóta is tanít, komponál és igen széles skálán dolgozik, így például a San Francisco Symphony Orchestrával,
saját kisegyütteseivel és Dave Hollanddal. Rivers igen tehetséges zenész, aki a tanításra és eredeti zenei koncepciók kidolgozására
fekteti a fő hangsúlyt, amelyek nem nagyon teszik ismertebbé a nagyközönség előtt. Igen sok jazzstílusban működik, amelyek a
bluestól az avangarde-ig terjednek. Rivers alkalmilag fuvolán és szopránszaxofonon is játszik, hangszereivel könnyed, táncos
stílusban zenél. Előadóként és komponistaként figyelemre méltó invencióval alkot, ez művészetének legjellemzőbb vonása.
Albumok: Fuchsia Swing Song (1964), Miles Davisszel: Miles In Tokyo (1964), Streams (1973), Sam Rivers/Dave Holland (1976), The Tuba
Trio Vols 1-3 (1976), Waves (1978).

ROACH, MAX -1924. január 10-én született az észak-karolinai New Landben, Egyesült Államok. Még tinédzserévei előtt kezdett
dobolni, majd később New Yorkban tanult, és 1942 táján már a bebop forradalom aktív résztvevője volt. A Monroe 's Uptown
House házi ritmusszekciójának tagjaként és a Minton's Playhouse-ban az új művészeti forma vezető előadóit kísérte. Kenny
Clarke-kal együtt új dobos eszköztárat alkottak, Charlie Parkerrel és Dizzy Gillespievel való együttműködése ebben a korszakban
invenciózus és mesteri technikáját demonstrálja. Bebop játéka kiegészítéseképpen a negyvenes években kisegyüttesekben és big
bandekben a swingkorszak olyan veteránjaival játszott, mint Coleman Hawkins és Benny Carter. Az évtized végén már nem
játszott a régebbi stílusban, és csak a bebop nagy alakjaival szerepelt. 1948tól két esztendeig Miles Davisszel dolgozott és a
jelentős fejlődést elindító Birth Of The Cool lemezfelvételek résztvevője volt. Roach 1954-ben Clifford Brown trombitással alakított
közös kvintettet, amely a korszak egyik leginvenciózusabb bandje volt. Brown 1956-os, autóbalesetben bekövetkezett halála nagy
veszteség volt Roach számára, és néhány esztendeig nem tudott kikerülni a traumatikul sokkból. Roach az ötvenes évek végétől
politikai szerepet vállalt és számos fekete kulturális projekt résztvevője volt. E korszakbeli munkássága sokban kapcsolódik az
emberjogi mozgalmakhoz. Ekkoriban olyan kompozíciói születtek mint a We Insist! Freedom Now Suite. Szokatlan hangszerösszeté-
telekkel is próbálkozott, néha túllépett a hagyományos ritmikai struktúrákon. Ebben a tekintetben a konkurrens free jazz fejlődési
vonalában volt, ám soha nem vett részt a free mozgalomban. Kisegyütteseiben olyan remek zenészek fordultak meg mint Sonny
Rollins, Freddie Hubbard, George Coleman és Stanley Turrentine. Számos énekessel és énekegyüttessel is dolgozott, sokszor
szerepelt feleségével, Abbey Lincoln énekesnővel. A hetvenes években, amikor már a jazz idősebb generációjához tartozott, Roach
folytatta együttműködését az avantgarde zenészekkel, duólemezeket készített Abdullah Ibrahim, Archie Shepp, Cecil Taylor és
Anthony Braxton közreműködésével. Roach egyike azon dobosoknak, akik mind élőben, mind felvételeken hosszú szólóműveket
adnak elő; e területen Roach igen magas szintet ért el, és túltette magát a szinte mindig ezzel járó negatív kritikákon. A nyolcvanas
években és a kilencvenes évek elején változatlanul fellépett, komponált, tanított, és a fekete politika aktivistája volt. Az egyik
legjobb technikai adottságú zenész a jazzben. Roach hosszú ideje a zenei fejlődés jelentós alakja, és előadásának magas színvonala
állandó. Dobosként teljes körű mester, amit 1990-es brit turnéja is igazolt, egy tízperces szólót csak a lábcsínt használva adott elő.
Ha létezik még dobos, aki erre képes, az mindenesetre még nem jelentkezett a nyilvánosság előtt.
Albumok: Miles Davisszel: The Complete Birth Of The Cool (1949-50), The Max Roach-Clifford Brown Quintet (1954-56), Study In Brown
(1955), At Basin Street (1956), Max Roach Plus Four (1956), Jazz In 3/4 Time (1957), Drummin' The Blues (1957), Max Plays Charlie Parker
(1957-58), Max Roach Plus Four, Newport 1958 Jazz Festival (1958), Deeds, Not Words (1958), Sessions, Live (1958), The Many Sides Of
Max Roach (1959), Award-Winning Drummer (1959), Quiet As It's Kept (1960), Drum Conversation/Long As You're Living (1960), Parisian
Sketches (1960), Again (1960), We Insist! Freedom Now Suite (1960), Moon-Faced And StarryEyed (1960), Percussion Bitter Suite (1961), It's
Time (1961-62), Speak, Brother, Speak (1962), Paris Concert (1962-63), The Legendary Hasaan (1964), Drums Unlimited (1965-66), Sound
As A Roach (1968), Members Don't Get Weary (1968), Lift Every Voice And Sing (1971), Force-Sweet MaoSuid Afrika '76 (1976), Max Roach
Quartet Live In Tokyo Vols 16 2 (1977), The Loadstar (1977), Live In Amsterdam (1977), Solos (1977), Confirmation (1978), Birth And
Rebirth (1978), Archie Shepppel: The Long March (1979), One In Two-Two In One (1979), Pictures In A Frame (1979), Historic Concerts
(1979), Chattahoochee Red (1981), Swish (1982), In The Light (1982), Live At Vielharmonie, Munich (1983), Scott Free (1984), Survivors
(1984), Easy Winners (1985). Antológia: The Max Roach Quintet (1949).

ROADSIDE PICNIC - Ebben a nagy-britanniai együttesben Dave O'Higgins játszik tenor- és szopránszaxofonon, John Smith
zongorán és más billentyűs hangszereken, Mario Castronari basszuson, Mike Bradley dobokon és ütőhangszereken. A szaxofonos
O'Higginst kiemelő sajtóvisszhang ellenére Castronarie kompozíciós és koncepcionális képessége volt az, ami alapot adott a
Roadside Picnic elindulásához. A csapatot a brit jazzboom idején, a nyolcvanas évek közepén alakították. Négytagú fúziós band,
tagjai a brit jazzélet fiatal tehetségei. Az 1988-ban készített Roadside Picnic című lemezükkel rögtön népszerűek lettek, lelkes

217
visszhangra leltek. Ezt az albumot 1990-ben a For Mad Men Only követte. Ez Herman Hesse Pusztai farkas-ának egyes jelenetein
alapul, és ismét erősen magára vonta a médiák figyelmét. A csoport repertoárja gondosan hangszerelt darabokból áll. Smith
futurisztikus billentyűs soundjai komplex ritmikai patternekre és elmozduló időmértékekre támaszkodnak, ezáltal pompás
keretet teremtenek O'Higgins Michael Brecker által befolyásolt szólóihoz.
Albumok: Roadside Picnic (1988), Forrtad Men Only (1990).

ROBERTS, MARCUS - 1963. augusztus 7-én született a floridai Jacksonville-ben, Egyesült Államok. Thelonious Monk gyakran
törekedett inkább harmónia- mint dallamimprovizációra, Marcus Roberts is ezt a módszert követi. Wynton Marsalishoz
hasonlóan, aki később munkaadója lett, Roberts is a korábbi jazzhagyományok tisztelője, technikája magában foglalja a
stride-ot, a blues és a bebop sok variációját. Hamar elkötelezte magát hangszerének; klasszikus és gospel-zenei hatások érték
vegyesen, zongoristaként a Florida State University diákja volt, a nyolcvanas évek közepe táján számos versenyt nyert hangszerén
Vitalitása, tudása, technikája, billentyűs elődei iránti tisztelete hozta meg neki 1985-ben a Wynton Marsalis vezette együttesben
a zongorista helyét, számos Marralis-albumon játszott, zenekarvezetőként egyre mélyebbre hatol az archívumok mélyére,
kecsesen és swingelve dolgozik. Az 1990-es Alone With Three Giants-szal Roberts egyedülálló módon demonstrálta a klasszikus
művek előadását, többek között Jelly Roll Morton és Thelonious Monk darabjait játszotta.
Albumok: The Truth Is Spoken Here (1989), Deep In The Shed (1990), Alone With Three Giants (1990), Prayer For Peace (1991).

ROBINSON, PERRY - 1938. augusztus 17-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Robinson
zenészcsaládban nőtt fel, apja, Earl jól ismert filmzeneszerző. Nyolcéves korában kezdett klarinétozni, 1956ban végezte el a New
York High School Of Music And Artot. Ezután 1959-ben elvégezte a Massachusetts állambeli School Of Jazz At Lennoxot,
1961-1962-ben a Manhattan School Of Musicban tanult, majd a Los Angeles Philharmonic első klarinétosától, Kalman Blacktől és
Eric Simontól (a Manner Music Schoolban) tanult klarinétozni. 1959-60-ban Spanyolországban turnézott, ahol Tete Montoliuval
találkozott és játszott. 1962-ben New Yorkba visszatérve Paul Bleyjel és Sunny Murrayvel alakított triót, elkészítette első lemezét,
a Funk Dumpling-ot, amelyen Kenny Barron, Henry Grimes és Paul Motian társaságában játszott. Robinson legközelebb Bill
Dixonnal és Archie Shepp-pel szerepelt az utóbbi klasszikussá vált Mama Too Tight című lemezén (1967), majd 1968-ban
csatlakozott a Roswell Rudd's Primordial Quartethez. David Izenzon bőgőssel és Randy Kaye dobossal együtt trióban is szerepelt.
Tagja volt a Charlie Haden 's Liberation Music Orchestrának, szerepelt a zenekar 1969-es bemutatkozó lemezén, alkalmilag a Jazz
Composer's Orchestra tagja is volt, 1974-ben szerepelt Carla Bley Escalator Over The Hill című lemezén. 1973-ban Dave Brubeckkel
dolgozott, 1972 és 1978 között rendszeresen szerepelt Gunter Hampel német vibrafonos Galaxie Dream Bandjében. 1978-ban
Nana Vasconcelos brazil ütőssel és Badal Roy indiai tablóssal elkészítette a Kundaliai című albumot, amely különösen sikeres
találkozás a jazz és a világzene között. Robinson összekötő kapocs Pee Wee Russell klarinétjátéka és a Don Byron-szerű újoncok
között: ízig-vérig zenész.
Albumok: Funk Dumpling (1962), Archie Shepp-pel: Mama Too Tight (1967), Gunter Hampellel: Cosmic Dancer (1975), The Traveller
(1977), Kundaliai (1978)
ROBINSON, SPIKE - Henry Berthold Robinson néven 1930. január 16-án született a Wisconsin állambeli Kenoshában, Egyesült
Államok. Robinson korai tinédzseréveiben altszaxofonozott, de hamarosan meg kellett állapítania, hogy a zenészélet nehéz élet. Így
1948-ban berukkolt az amerikai flottához, ahol zenész lett, 1950 táján Nagy-Britanniában volt a bázisuk. Itt rendszeresen
szerepelt a londoni Club Elevenben, a Downbeat Clubban és a Studio 51-ben, partnerei a vezető brit bebopperek voltak, többek
között Tommy Pollard és Victor Feldman. Néhány felvételt is készített Carlo Krahmer Esquire labelje részére, majd haza helyezték
és leszerelték. Elégedetlen volt a chicagói körzet zenei életével és elektromérnökséget tanult az egyetemen. A következő harminc
évben Coloradóban élt és dolgozott, alkalmilag újra zenélt, tenorozott, éjszakánként a helyi klubokban dolgozott. Ebben az időben
Dave Grusin állandó partnere volt. Robinson csak 1981-ben készített újabb felvételeket London után, a zenekart Feldman vezette.
Egy brit rajongó meghívására 1984-ben Nagy-Britanniába látogatott, majd a siker láttán turnézni kezdett, villamosmérnökként
korán nyugdíjba ment és teljes időben foglalkoztatott zenész lett. A nyolcvanas évek hátralevő részében és a kilencvenes évek
elején európai és amerikai klubokban és fesztiválokon lépett fel, 1990 karácsonyán játszott először New Yorkban. A legpompásabb
lemezalbumok egész sorát készítette, amelyeken többek között Louis Stewart, Harry Edison, Al Cohn, Roy Williams és Claude
Tissendier szerepeltek, jelentős kritikai és közönségi dicséretet söpört be. A korai bebop ellenére a nyolcvanas években elsősorban
balladajátékával tent ki és vég nélkül öntötte magából a Great American Song Book dalait. Rapszodikus stílusa könnyen
felismerhető, végtelen savingje nagyban hozzásegítette, hogy generációjának egyik kiemelkedő tenorszaxofonosa legyen. Robinson
a kilencvenes évek elején brit bázisáról kiindulva intenzíven turnézott, számos lemezfelvételt készített, az európai és az amerikai
klubok és fesztiválok vezető sztárja volt.
Albumok: The Guv'nor (1951), Victor Feldmannal: The Music Of Harry Warren (1981), Spike Robinson At Chesters Vols 1 & 2 (1984),
London Reprise (1984), Roy Williamsszel: It's A Wonderful World (1985), The Gershwin Collection (1987), Al Cohn-nal: Henry B. Meets
Alvin G. (1987), In Town With Elaine Delmar (1987), The Old Couple (1988), Louis Stewarttal: Three For The Road (1989), Harry
Edisonnal: Jusa Bit O' Blues Vols 1 & 2 (1989), Claude Tissendier-vel: Saxomania Presenting Spike Robinson (1989), Stairway To The
Stars (1990), One Man In His Time (1991).

RODNEY, RED - Robert Chudnick néven 1927. szeptember 27-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült
Államok. Rodneyt alig pár évvel azután, hogy először vett trombitát a kezébe, szerződtette a neves tánczenekarvezető, Jerry Wald.
Már tinédzserként játszott Jimmy Dorsey, Elliot Lawrence és Benny Goodman együttesében. 1946-ban, amikor Gene Krupa
zenekarának tagja lett, már igen kvalifikált big band trombitás volt, aki alkalmilag a beboppal is kísérletezett. Ezek késztették arra
a negyvenes évek végén Krupát, Claude Thornhillt és Woody Hermant, hogy szerződtessék. 1949-ben jelentős bopsztárként
Charlie Parker kvintettjének tagja lett. A következő két esztendőben az egyik legkeresettebb és legjobb bebop trombitás lett,
kétségtelenül az első fehér zenészek egyike volt, akit ezen a területen respektáltak. Az ötvenes és hatvanas években csak rövid
időkre volt képes rendbe hozni magát: betegsége és drogfüggősége igencsak megtörte pályafutását. 1972 óta ismét a jazzélet
központjában volt, jobban játszott mint valaha, invenciózus, mesteri játékos mindenfajta bop és postbop formációban.
Albumok: Georgie Auld/Red Rodney On The Air (1947), Charlie Parkerrel: Live At Carnegie Hall (1949), The New Sounds (1951), Modern
Music From Chicago (1955), Red Arrow (1957), The Red Rodney Quintet (1958), Bird Lives! (1973), Superbop (1974), Red Rodney With The
Bebop Preservation Society (1975), Red Rodney With The Danish Jazz Army (1975), The Red Tornado (1975), Yard's Pad (1976), Red, White
And Blues (1976), Home Free (1977), The Three Rs (1979), Hi Jinx At The Village Vanguard (1980), Live At The Village Vanguard (1980),
Spirit Within (1981), Night And Dny (1981), Sprint (1982), Red Giant (1988), One For The Bird (1988). Antológia: Gene lupával: Drummin'
Man (1945-49).

218
ROGERS, SHORTY -1924. április 14-én született a Massachusetts állambeli Great Barringtonban, Egyesült Államok. A New
Yorkban végzett tanulmányok után Rogers Will Bradley zenekaraiban trombitált, ahol is először találkozott Shelly Manne-nel és
Red Norvóval. A katonai szolgálat megtörte karrierjét, ám 1945-ben Woody Hermanhoz csatlakozott, és zenekari tagsága idején
számos topkisugárzású big band hangszerelést készített. Hermant elhagyva Stan Kenton zenekarában játszott és hangszerelt, ez
növelte népszerűségét. A kenton korszakban zenekari társainak is komponált néhány darabot, így például Art Peppernek és
Maynard Fergusonnak. Rogers az ötvenes években többnyire Kaliforniában dolgozott, keményen swingelő hangszereléseket írt
Kentonnnak. Filmekben szerepelt, részben színészként, részben a filmek soundtrackjén játszott, közismert a The Man With The
Golden Arm című 1955-ös filmje. Saját big bandjével is készített felvételeket, “kölcsönvéve° a Kenton band zenészeit, ám
jelentősebb sikereit kisegyüttesekkel aratta. Rogers igen intenzíven részt vett a nyugati part jazzéletében, többet tett mint más
zenészek, a mozgalom egyik élharcosa volt. Rogers 1951 októberében szervezte első kisegyüttes-felvételét, amelynek eredménye a
nagy hatású Modern Sounds lett, amelyen többek között Shelly Manne, Art Pepper, Jimmy Giuffre, Hampton Hawes és mások
társaságában hallható. Emellett szerepelt a Lighthouse All Stars-ban is, saját zenekarait is vezette, számos pompás lemezfelvételt
készített, többek között big bandjével vette fel a Cool And Crazy-t, ahol is Kenton zenekarának tagjait vette igénybe.
Mindezek és az ötvenes évek számos más albuma, mint például a The Swinging Mr Rogers és a Martians Come Back hathatósan
demonstrálták hangszerelési tehetségét és csodás lehetőségeket biztosítottak az alkalmilag összeválogatott zenészeknek, hogy
megmutassák tudásukat. A swingkorszak tradíciói néhány fiatal veteránjának felhasználása olyan zene játszására, amely a bebop
újabb zenei kincseit mutatta be, mindkét forma legjobbját, tökéletes összeolvadását eredményezte. A klisék használata elenyésző,
vagy nem is létezett, a legpompásabb big band hangzások szólaltak meg. Míg Rogers west coast jazzéből hiányzik a keleti parti
agresszivitása, mindig elegánsan swingel. Rogers folyamatosan kereste az új és a szokatlan hangzásokat és stílusokat, a 12 fokú
komponálás korai jazz-kísérletezője volt. A hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években folyamatosan játszott és írt, intenzíven
turnézott és olyan fiatal muzsikusokkal dolgozott együtt, akik az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában éltek, ugyanakkor
régi barátai közül Bud Shank és Vic Lewis számos alkalommal vele tartott. Legtöbbször szárnykürtön játszott, annak melegebb,
tömörebb soundja jobban megfelelt expresszív játékstílusának.
Válogatott albumok: Modern Sounds (1951), Popo (1951), Cool And Crazy (1953), Short Snort (1953), Blues Express (1953-56), Shorty
Rogers Courts The Count (1953), Collaboration (1954), Shorty Rogers And His Giants (1954), The Swinging Mr. Rogers/Martians Stay Home
(1955), Martians Come Back/Way Up There (1955), Clickin' With Clax (1956), Wherever The Five Winds Blow (1956), Shorty (1957), Cigi In
Jazz (1958) Afro-Cuban Jazz Inc. (1958), Chances Are, It Swings (1958), Wizard Of Oz (1959), Shorty Rogers Meets Tarzan (1959), The
Swinging Nutcracker (1960), Fourth Dimension (1961), Bossa Nova (1962), Jazz Waltz (1962), Gospel Mission (1963), Re-entry (1983),
Yesterday, Today And Forever (1983), Shorty Rogers And The West Coast Giants (1983), Vic Lewisszal, Bud Shankkel: Back Again (1984),
Shorty Rogers And Bud Shank Live At The Concorde Club, Southampton (1984), California Concert (1985), Shankkel: Aeia The Beautiful
(1991).

ROLAND, GENE -1921. szeptember 15-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1982. augusztus
11-én hunyt el. A negyvenes évek elején Roland hangszereléseinek döntő részét Stan Kenton zenekara játszotta, és ezek
nagymértékben hozzájárultak a band sikeréhez. Hangszerelései között volt June Christy slágere, a “Tampicó'. Ebben a
korszakában néha trombitált is a bandában, később áttért a pozanra. Jimmy Giuffre-val együtt neki tulajdonítják a Woody
Herman zenekar “Four Brothers" soundjának megteremtését, Roland hangszereléseket készített Stan Getz részére és zongorázott
is vele, Giuffre (akivel a North Texas State Teachers' College, a NTSU elődje, diákja volt), Herbie Steward és Zoot Sims egy kis-
együttesben játszottak, amelyet Herman 1947ben meghallgatott. A negyvenes években Roland később Georgie Auld, Count Basie,
Charlie Barnet és Lucky Millinder zenekarában játszott, néha trombitált, másszor pozanozott. 1950-ben egy kalandos, ám
balsorsú bebop big band vezetője volt, amelyben Charlie Parker, Don Fagerquist, Red Rodney, Jimmy Knepper, Zoot Sims és Al
Cohn játszottak. Az ötvenes években újra Kenton és Herman részére írt, segített létrehozni az előbbi ,mellophonium band"-jét.
Roland a hatvanas években Skandináviában dolgozott, egy rádiózenekar részére irt és karmesterkedett, a hetvenes években
visszatért az Egyesült Államokba, big band hangszereléseket készített és számos hangszeren játszott.
Albumok: The Band That Never Was (1950), Swinging Introduction To Jimmy Knepper (1957), The Gene Roland Sextette (1957), Stan
Kentonnal: Adventures In Blue (1961), Swinging Friends (1963).

ROLLINS, SONNY - Theodore Walter Rollins néven 1930. szeptember 7-én született a New York államban levő New Yorkban,
Egyesült Államok. Jóllehet bátyja hegedült, Sonny kilencesztendős korában zongorázni kezdett, amelyet azután a szaxofonozással
váltott fel. 1944-ben a középiskolában altszaxofonozott, majd 1947ben azt befejezve New York környékén tenorozott. Első ihletője
Coleman Hawkins volt, ám a bebopperek eredményei jobban érdekelték, sok közülük a szomszédságában lakott. Első lemez-
felvételét 1948-ban a scaténekes Babs Gonzalezzel készítette a Capitol Recordsnál. Hamarosan olyan jelentős zenészekkel
készített felvételeket mint Bud Powell, Fats Navarro és J. J. Johnson, utóbbival vette fel első kompozícióját, az “Audubon "-t.
Rollins Charlie Parker magabiztos megfelelője volt tenoron, hamarosan a népszere zenészek közé került: 1949-ben Art Blakeyvel,
1950-ben Tadd Dameronnal, 1951-ben Miles Davisszel, 1953-ban Thelonious Monkkal dolgozott. 1954-ben Miles Davis
lemezfelvételeket készített Sonny Rollinsszal, amikor is három jelentős Rollins-kompozíciót is rögzítettek, nevezetesen az
,Airegin"-t (ez Nigériát jelenti - hátulról előre olvasva, akkoriban frissen lett független ez az afrikai állam), az “Oleo "-t és a “Doxy"-t.
Amikor Rollins Chicagóba távozott, Miles Davis John Coltrane-t szerződtette a helyére, és megalakította új kvintettjét. 1956 ja-
nuárjában, amikor a Clifford Brown/Max Roach kvintett Chicagóban elvesztette tenorosát, Harold Landet, Rollins szinte lépett és
velük játszott az elkövetkező 18 hónapban. Ezután Rollins már saját együtteseit vezette. 1956 májusában a Prestige részére
elkészítette a Tenor Madness felvételét, amelyhez a Coltrane együttes ritmusteamjét, Paul Chamberst és Philly Joe Jonest hívta
meg. A címadó darab óriási “tenorverseny" volt, magával Coltrane-nel, ahol Rollins dallamos terjeszkedése, Coltrane visszafogott,
robbanásra kész szögletességével állt szemben.
Rollins 1956-ban rögzítette a Saxophone Colossus-t, amelyet általában mindenki első mesterdarabjának tart. Ornette Coleman
megjelenésekor azonban magába kellett néznie: két esztendőre visszavonult (1959-60), ebben az időben a Williamsburg Bridge volt
a fellépési helye. 1961ben Jim Hall-lal, továbbá két olyan zenésszel kezdett dolgozni, akik Ornette Coleman társai voltak, a
trombitás Don Cherryvel és a dobos Billy Higginsszel. Az Our Man In Jazz megmutatja, hogyan élt a frissen kapott szabadsággal, a
20 perces “Oleo " valódi tour de forte. Ezután szólistaként turnézott, helyi ritmusszekciókkal dolgozott, 1965-ben, 1966-ban és
1967-ben Európában vendégszerepelt. 1966-ban John Coltrane klasszikussá vált kvartettjéből a Jimmy Garrison/Elvin Jones
ritmusszekcióval elkészítette az East Broadway Rundown című albumot. A zene, különösen a lúdbőröztető címadó nóta és a ,,We Kiss
In A Shadow" félénk változata a legpompásabbak, de hallhatók Rollins problémái az egyszeri csapattal és az avantgarde új lehető-
ségeivel. Két újabb évig nem lépett fel (1968-71), ekkor Indiában és Japánban végzett tanulmányokat.

219
 Az 1973-ban felvett Horn Culture felvételén elektromos kíséretet használt. Bob Cranshaw elektromos basszusa híján volt araiak a
tűznek, amely az Du r Man In jazz című lemezen megvolt, Rollins rájátszásos szólamokat fújt, karakterisztikusan ambiciózus szólói
ellenére a felvétel eléggé lapos jazzrock maradt. Az 1974-es The Cutting Edge című lemezen van egy bravúros a capella változat a ,To
A Wild Rose'-bó1, ám a banda hasonlóan csökkent értékű. 1978-ban a Milestone All Starsszal turnézott. Ebben az együttesben
olyan zenészek muzsikáltak, mint McCoy Tyner, Ron Carter és Al Foster, akik mind zenekarvezetők voltak a saját jogukon, és nem
dolgoztak vele rendszeresen Ekkor Rollins lefújt mindenfajta klubfellépést, és ettől kezdve csak fesztiválokon és koncerttermekben
lépett fel. Rollins 1985-ben kiadta a ritmusszekció nélkül felvett The Solo Album-ot, majd Európában turnézott az egykori Weather
Report-basszistával, Victor Baileyvel és a dobos Tommy Campbell-lel. 1986-ban Japánban bemutatta Concerto For Saxophone And
Orchestra című művét. 1988ban a jazz revival néhány új nevével lépett fel: Marvin “Smitty " Smith különlegesen jól dobolt
fellépésein. Rollins par excellence szólista. Ingadozása a zenei formák között - free, elektromos, akusztikus - megmutatja a
nyolcvanas évek jazzének általános dilemmáját. A hatvanas évek végén Leonard Feather egy pollt rendezett, amikor is Miles Davis
Rollinst “Minden idők legjobb tenorosának" nevezte, ám csodás adottságai élő fellépésein jobban érzékelhetők, mint az ötvenes
évek óta készült felvételein.
Albumok: First Recordings (1951), Sonny And The Stars (1953), Movin' Out (1954), Worktime (1956), With The Modern Jazz Quartet (1956),
Plus Four (1956), Tenor Madness (1956) Saxophone Colossus (1956), Sonny Rollins (1956), Plays For Bird (1957), Tour De Force (1957),
Sonny Rollins, Volume Two (1957), Newk's Time (1957), A Night The Village Vanguard (1957), The Sound Of Sonny (1957), Way Out West
(1957), The Freedom Suite, újabban Shadow Waltz címmel is ismert (1958), Meets The Big Brass (1958), Brass/Frio (1958), And The
Contemporary Leaders (1959), The Bridge (1962), What's New (1962), Our Man In Jazz (1962), Sonny Meets Hawk (1963), Now's The Time!
(1964), The Standard Sonny Rollins (1965), On Impulse! (1965), Plays Alfie (1966), East Broadway Rundown (1966), There Will Never Be
Another You (1967), Next Album (1972), Horn Culture (1973), In Japan (1974), The Cutting Edge (1974), Nucleus (1975), More From The
Vanguard (1975, felvétel: 1957), The Way 1 Feel (1976), Easy Living (1977), Don't Stop The Carnival (1978), másokkal együtt: Milestone
Jazz Stars (1978), Don't Ask (1979), Love At First Sight (1980), The Alternative Rollins (1981, felvétel: 1964), No Problem (1982), Reel Life
(1982), St Thomas: In Stockholm 1959 (1984, felvétel: 1959). Sunny Days, Starry Night (1984), In Paris (1984, felvétel: hatvanas
évek eleje), The Solo Album (1985), Alternate Takes (1986, felvétel: 195758), Plays G-Man (1986), Dancing In The Dark (1988), Falling ln
Love With Jazz (1990).

ROMANO, ALDO -1941. január 16-án született az olaszországi Bellunóban. Gyermekként Franciaországba került, gitározni
tanult, majd autodidakta dobos lett. A Barney Wilen és Michel Poral vezette helyi csoportokkal való játék elvezette a
vendégszereplő amerikai muzsikusokkal való együttjátszásig, így játszott Jackie McLean, Bud Powell és Stan Getz társaságában,
1963-ban Don Cherry együttesében szerepelt, aki megismertette a free jazz-zel. Roman a hatvanas évek végén Carla Bley, Gato
Barbieri és Steve Lacy dobosa volt. Joachim Kühn és JeanLuc Ponty, akikkel Romano az évtizedfordulón szerepelt, egyaránt a
jazzrockkal kísérleteztek és Romano 1971-ben megalakította saját rockcsapatát, amelyben énekelt és gitározott. A hetvenes
években a fúziós jazz olyan képviselőivel dolgozott, mint a Pork Pie, és Francois Jeanneauval és Enrico Ravával készített
felvételeket. A nyolcvanas években visszatért korábbi stílusához, a hatvanas évek kisegyüttesbeli free jazzéhez. Egy lemezborító
kísérőszövegében így vélekedett: “Ha Ornette Coleman olasz lett volna, ő komponálta volna A Traviatát".
Albumok: Steve Lacyvel: Disposability (1965), a Pork Pie-jal: Transitory (1973),11 Piacere (1978), To Be Ornette To Be (1989).

ROMANO, JOE -1932. április 17-én született a New York állambeli Rochesterben, Egyesült Államok. Romano az északkeleti
államok zenekaraiban való alt- és tenorszaxofon-játék után 1956-ban csatlakozott Woody Hermanhoz. Ezután Chuck Mangione,
Gus Mancuso, Sam Noto és mások társaságában dolgozott, és rendszeresen visszatért Hermanhoz. A hatvanas évek végén és a
hetvenes évek elején Buddy Rich és Les Brown bandájában játszott. A hetvenes évek közepén a Chuck Israel's National Jazz
Ensemble tagja volt és 1978-ban a Louie Bellson band tagjaként az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában szerepelt.
Dolgozott a Thad Jones-Mel Lewis banddel is, Bill Watrousszal és Don Menzával készített lemezfelvételeket. Roman agresszív,
bebopbefolyásoltságú játékos, ritkán szerepelt hosszú ideig egy helyen. Az a tény, hogy a különböző zenekarvezetők rendszeresen
meghívják, munkája színvonalát jelzi. Szekciómunkájának ereje és dinamizmusa impresszívek, szólói tüzesek, teli új
elképzelésekkel.
Albumok: Sam Notoval: Act One (1975), Notoval Notes To You (1977), Bill Watrous In Hollywood, With Louie Bellson Matterhorn (1978),
Louie Bellson's Big Band Explosion Live At Ronnie Scott's (1979), Louie Bellsonnal: London Scene (1980), Don Menzával: Burnin' (1980),
And Finally Romano (1988).

RONEY, WALLACE - 1960. május 25-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Roney azon fiatal,
jelentős trombitások egyike, akik világszerte Miles Davis árnyékában nőttek fel (emellett Clifford Brownt is példaképének tartja).
Nem egyszerűen a frazírozást utánozza, gyakran a korai Davis megszerkesztett esszenciáját nyújtja feszes, visszafogott
soundjával, jellegzetes frazí-rozásával. Roney korábban Chico Freemannel készített sikeres felvételeket (az 1982-es Tradition In
Transition-on szerepelt), továbbá Ricky Forddal (az 1983-as Interpretations-ön), 1986ban az Árt Blakey's Jazz Messengersszel
dolgozott, majd a dobos Tony Williamsszel, akivel Roney azóta is szerepel. Roney szerepelt a dobos Marvin Smitty Smith felvételein
(Keeper Of The Drums és The Road Less Travelled), továbbá a két szaxofonos, Christopher Holliday és Kenny Garrett lemezein. Roney
Davis iránti tisztelete, ugyanakkor függetlensége a nagy példaképtől elvezette a trombitást ahhoz a szerephez, amikor az 1991-es
Montreux Jazz Festivalon Davist támogatta Gil Evans néhány ötvenes és hatvanas évekbeli szerzeményének újraalkotásában.
Albumok: Verses (1987), Intuition (1988), The Standard Bearer (1990), Obsession (1991).

ROSENGARDEN, BOBBY - 1924. április 23-án született az Illinois állambeli Elginben, Egyesült Államok. Rosengarden
gyermekként kezdett dobot-f, az egyetemen is ezt a hangszert tanulmányozta, majd katonai szolgálata idején katonazenekarokban
játszott. 1945-ben egy New York-i tánczenekarban együtt játszott Henry Busse-szal, a következő két évtizedben számos
zenekarban a stílusok rendkívül széles skáláján dobolt és ütőzött, ebben olyan jazzprodukciók is voltak, mint Miles Davisé és
Benny Goodmané, dolgozott tévés stúdiózenekarokban és szimfonikus zenekarokban. Á hetvenes években a World's Greatest jazz
Band tagja volt, szerepelt a Bob Wilber-Kenny Davern együttessel, a Soprano Summittal. Davernnel és Dick Wellstooddal közösen
alakították meg a Blue Three együttest, játszott a Dick Hyman vezette New York Jazz Repertory Orchestrában és a Dick Gibsonféle
Colorado Jazz Partykon. Játszott Gerry Mulligannel, vezette saját bandáit is. Rosengarden hajtós, lelkes dobos, technikája jól
megalapozott, amely a tradicionális jazztől a mainstreamig valamennyi stílusban otthonossá teszi. Á brazil zene iránti érdeklődése
is gyakorta megjelenik a játékában.
Albumok: Colorado Jazz Party (1971), Soprano Summit (1973), Dick Hymannel: Satchmo Remembered (1974), The World's Greatest

220
Jazz Band Of Yank Lawson And Bob Haggart On Tour (1975), The Blue Three Live At Hanratty's (1981).

ROSEWOMAN, MICHELE -1953. március 19én született a kaliforniai Oaklandben, Egyesült Államok. Rosewoman
zenészcsaládból származott: szülei egy lemezüzletet vezettek, bátyja szintén zenész lett, Michele korán kezdett a jazz és a világzene
iránt érdeklődni. Hatesztendős korától zongorázott, 17 évesen találkozott Edwin Kelly zongoristával, aki elvezette a hard bop,
valamint Thelonious Monk és John Coltrane zenei világába, órákat adott neki. Orlando “ Puntilla' Riosnál a kubai ütőhangszereket
tanulmányozta, emellett tanulmányokat folytatott a zimbabwei shona és a nigériai yoruba tradicionális zene körében. Á San
Franciscó-i Keystone Korner ismert jazzcentrum, itt ismerkedett meg Cecil Taylorral. St. Louis-ban találkozott a Black Artists
Grouphoz tartozó Baikida Carroll trombitással és Oliver Lake altszaxofonossal és az AACM tagjaival is. 1978-ban New Yorkba
költözött - első fellépése a Carnegie Hallban Lake-kel volt. Azóta rendszeresen szerepel zenekari tagként és zenekarvezetőként.
1981-ben részt vett Billy Bang Rainbow Gladiator című albumának felvételén. Számos kubai zenekarral is dolgozott, a Los Kimyvel
való együttműködésből lemezfelvétel is született. Az afrokubán zene iránti érdeklődése vezette a 15 tagú New Yor-Uba
megalakításához: 1983 decemberében nagy sikerrel mutatta be a New York-i Public Theater-ben a ,,New Yor-Uba, Á Musical
Celebration Of Cuba In America' című darabját. 1985-ben The Source címmel készítette el első saját lemezfelvételét, amely a Soul
Note-nAl jelent meg. 1986-ban megalakította a Quintessence kvintettet, amellyel rögzítette a Quintessence és a Contrast High című
anyagokat. 1991 nyarán Carlos Warddal turnézott. Ugyanebben az évben Rufus Reid basszistával és Ralph Peterson Jnr. dobossal
Occasion To Rise címmel triófelvételt készített. Michele Rosewoman tágas zenei víziója örvendetes dolog a jazz-neokonzervativizmus
korában; mindez kompozíciói erejével és játékának energiájával párosul.
Albumok: The Source (1985), Quintessence (1987), Contrast High (1989), Occasion To Rise (1991).

ROSOLINO, FRANK - 1926. augusztus 20-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok, 1978. november 26-án
hunyt el. Rosolino tinédzserkorában kezdett pozanozni. A második világháború alatti katonai szolgálata után számos big bandben
játszott, többek között Bob Chester és Glenn Gray vezetésével. 1948ban azon bebop-befolyásoltságú művészek közé tartozott, akik
Gene Krupa big bandjében játszottak (ő énekelte a zenekar slágerszámának, a “Lemon Drop'-nek scatvocal szólamát). Számos más
tánczenekarban való játék után rövid ideig saját zenekarát vezette, majd 1952-ben csatlakozott Stan Kenton zenekarához. Két év-
vel később a bandet elhagyva Kaliforniában telepedett le, ahol idejét megosztotta a stúdiók és a jazzmunka között. Dexter
Gordonnal, Stan Levey-vel, Conte Candolival és sok más, a Lighthouse-ban fellépett muzsikussal készített felvételeket. Rosolino a
hetvenes évek közepén ismét Candolival dolgozott, Európába látogatott, néhány alkalommal Benny Carterrel is játszott, aki a
pozanos legnagyobb csodálóinak egyike volt. A hetvenes években Med Flory zenekarában, a Supersaxban és Quincy Jonesszel
dolgozott. Rosolino briliáns technikával rendelkezik, stílusa precízen artikulált, a korszak egyik legjobb pozanosa, a hangszer
kevés olyan játékosa közé tartozik, akik teljesen adoptálni tudták hangszerükre a bebopot. Mind big bandekben, mind kis-
együttesekben tökéletes szekciójátékos. 1978ban különösen tragikus körülmények között hunyt el, előbb lelőtte mindkét
gyermekét (az egyik túlélte), majd öngyilkos lett.
Album: Stan Kentonnal: New Concepts Of Ar-tistry In Rhythm (1952), csak az egyik oldalon: The Trombone Album/Swing Not Spring
(1952), Stan Kenton Presents: Frank Rosolino Sextet (1954), Frankly Speaking (1955), Stan Levey-vel: This Time The Drum's On Me (1955),
Levey-vel: Grand Stan (1956), I Play Trombone (1956), a Lighthouse All Starsszal: Double Or Nothin' (1957), The Most Happy Fella
(1957), Benny Carterrel: Aspects (1958-59), Turn Me Loose! (1961), Conversation (1975), Just Friends (1975), Thinking About You (1976),
In Denmark (1978).

ROSS, ANNIE - Annabelle Short Lynch néven 1930. július 25-én született a Surrey grófságban levő Mitchamben, Anglia.
Hollywoodban gyermekszínészként dolgozott, majd énekesnőként turnézott a világban. Az ötvenes években Tony Crombie-val és
Jack Parnell-lel énekelt. Ross számos sikeres scat jazz felvételt készített már azelőtt is, amikor 1958-tó1 1962-ig a híres scat
vokál trió, a Lambert, Hendricks And Ross tagja lett. “Twisted" című dalát Wardell Grayjel írták, amelyet később többek között
Joni Mitchell is énekelt. Ross a hatvanas évek közepén az Annie's Room nevű londoni jazzklubban énekelt, később a film-és
televízióiparban dolgozott mint színésznő és énekes, rövid időre újra együtt énekelt Jon Hendricksszel. Személyes problémái
gátolták pályája folyamatosságát, ám a szabálytalan időközű előadások ellenére mindig igen magas színvonalon énekelt.
Scaténeklése a valahavolt egyik legjobb. A nyolcvanas években jelentós zenei partnerre lelt Georgie Fame személyében, akivel
turnézott, és lemezfelvételeket is készített.
Válogatott albumok: Annie By Candlelight (1956), Gerry Mulligannel: Annie Ross Sings A Song With Mulligan (1958), Gypsy (1958-59),
Zoot Simsszel: A Gasser (1959), You And Me Baby (kb. 1964), Annie Ross And Pony Poindexter With The Berlin All Stars (1966), Georgie
Fame-mel: In Hoagland '81(1981).

ROSS, RONNIE -1933. október 2-án született az indiai Kalkuttában, 1991. december 12-én hunyt el. Ross korai tinédzseréveiben
költözött Angliába, először tenorszaxofonozott. Az ötvenes évek közepén csatlakozott Don Rendellhez, aki rábeszélte arra, hogy
váltson át a baritonszaxofonra. Ross új hangszerének elismert mestere lett, Ted Heath, Marshall Brown, Woody Herman
zenekarában játszott. Emellett Allan Ganley társaságában a Jazzmakers társvezetője is volt. A hatvanas évek elején saját
kisegyüttesét vezette, számos lemezfelvételen vett részt, többek között párszor Johnny Dankworth társaságában. A hatvanas
években jelentós időt töltött az európai szárazföldön, ahol többek között a Clarke-Boland Big Banddel játszott. Ross a hetvenes és
a nyolcvanas években változatlanul saját kisegyütteseivel dolgozott, számos lemezfelvételen vett részt, többek között játszott Lou
Reed nagy sikerű kislemezén, a “Walk Ön The Wild Side"-on. Ross energikus játékos, baritonszaxofonja hosszú idő óta a brit jazz
egyik legjelentősebb hozzájárulása a jazzhez, tehetsége több figyelmet érdemelne.
Albumok: The Ronnie Ross Quintet (1958), Swinging Sounds Of The Jazz Makers (1967), Beatles Music By The Session Men (1967), Cleopat-
ra's Needle (1968).

ROUSE, CHARLIE - 1924. április 6-án született Washingtonban, 1988. november 30-án halt meg. Miután klarinétozni tanult,
végül mégis a tenorszaxofont választotta. Még 20 éves sem volt, amikor eléggé profi szintet ért el ahhoz, hogy Billy Eckstine
leszerződtesse bebop irányzatú nagyzenekarához. Az ezt követő időben Dizzy Gillespievel, Tadd Dameronnal és Fats Navarróval
játszott. A negyvenes évek végén egy rhythm & blues zenekarban játszott, de közben dolgozott Duke Ellingtonnal és Count Basie-
vel is. Az ötvenes évek elején számos fontos kisegyüttesben játszott, és lemezfelvételeket készített velük, beleértve Clifford Brown,
Art Farmer, Paul Quinichette és Oscar Pettiford együttesét is. Az évtized második felében saját kisegyütteseit vezette, rövid ideig
Buddy Richnél játszott, majd pedig a Gerry Mulligan Concert Bandben, ezután 1958 végétől kezdődött hosszú és gyümölcsöző
együttműködése Thelonious Monkkal, amely csak 1970-ben ért véget. Ezen időszak alatt Monk mellett másokkal is készített
lemezeket, mint például Donald Byrddel és Benny Carterrel, az utóbbi művész kitűnő “Further Definitions "című albumán is

221
játszott. A hetvenes és nyolcvanas évek folyamán szabadúszóként dolgozott, időnként saját zenekart vezetett, mint például a
Sphere nevű együttest, szólistaként turnézott, vagy kísérőként játszott. A jellegzetes fordulatokkal játszó Rouse számára a
Monknál töltött idő azzal az előnnyel járt, hogy munkája széles hallgatósághoz került közel, ugyanakkor az a hátrány is származott
belőle, hogy egy gyakran mindenki más akaratát elnyomó egyéniséghez kötötte és beskatulyázta őt a bebop egy meglehetősen
leszűkített területére.
Lemezalbumok: Thelonious Monkkal: 5 By Monk By 5 (1959), Takin' Care Of Business (1960), Benny Carterrel: Further Definitions
(1961), Bossa ,N' Bacchanal (1962), Monkkal: Misterioso (196365), Two Is One (1974), Cinnamon Flower (1976), Moment's Notice (1977),
The Upper Manhattan Jazz Society (1981), Flight Path (1983), Stan Traceyvel: Playin' In The Yard (1987), Epistrophy (1988).

ROVA SAXOPHONE QUARTET- Jon Raskin (bariton-, alt- és szopránszaxofon, klarinét), Larry Ochs (1949. május 3-án született
New Yorkban, (tenor-, alt- és szopraninoszaxofon), Andrew Voigt (alt-, szoprán- és, szopraninoszaxofon, fuvola), Bruce Ackley
(klarinétok, szopránszaxofon). A ROVA, amely az Egyesült Államok nyugati partvidékén 1977-ben alakult, hamarosan mint a
szaxofonkvartett-kategória olyan avantgarde képviselője vált ismertté, amely kereste a lehetőségét annak, hogy az olyan
szaxofonosok, mint Anthony Braxton és Steve Lacy által meghonosított új improvizációs nyelvezetet összekösse egyrészt a kortárs
zene (Ives-től Stockhausenig), másrészt a legbalosabb rock (Fred Frith, Henry Kaiser) világával. A ROVA első lemezfelvételét éppen
Kaiser Metalanguage nevű kiadójánál készítette, de később olyan európai lemezmárkákon is megjelentették felvételeiket, mint a
Black Saint, a Hat Hut és a Sound Aspects. 1983-ban és 1989-ben turnéztak a Szovjetunióban (az előbbit a “Saxophone Diplomacy"
című album dokumentálja, míg az utóbbit a “This Time We Are Both", más fontosabb munkáikat rögzítik az olyan albumok, mint
például a Braxtonnal készített The Aggregate, az Alvin Currannel, az elektronikus zene szakértőjével készített Electric Rags II és egy
lemez, amelyen Steve Lacy melódiáit vették fel Favorite Street címmel. 1986-ban Pre Echoes elnevezéssel koncertsorozatot kezdtek
San Francisco környékén, ahol az együttes a kortárs zene összes ágazatát képviselő szerzők műveit felhasználta, melyeket az
együttes rendelt meg és a megkomponálásban is részt vettek. Az említett tevékenységben a ROVA partnerei voltak: Braxton,
Curran, Frith, Kaiser, Butch Morris, Terry Riley, Richard Teitelbeum és John Zorn. Bár a ROVA alapjában véve improvizatív zenét
játszó együttes, munkájuk sűrű szövetű, és szorosan integrálja a szabadabb előadásmódokat is. Gyakran hatottak irodalmi
források is zenéjükre például a The Crowd című dupla lemezük címadó dala Elias Canetti A tömeg és a hatalom című könyvéről nyerte
elnevezését, és egy folytatásos dalsorozat, a Trobas Clus nevet viseli a középkori délfrancig trubadúrok spontán költészete után.
1989-ben Steve Adams került Andrew Voigt helyére a kvartettben. Voigt azóta készített egy duó albumot Braxtonnal Kol Nidre
címmel, Larry Ochs pedig vendégszerepelt Chris Brown The Room című lemezén.
Lemezalbumok: Cinema Rovaté (1978), Henry Kaiserrel: Daredevils (1979), The Removal Of Secrecy (1979), Andrea Centazzóval: The
Bay (1979), This, This, This, This (1981), As Was (1981), másokkal együtt: The Metalanguage Festival Of Improvised Music, Volume One: The
Social Set (1981), Invisible Frames (1982), Favorite Street (1984), Saxophone Diplomacy (1985, felvétel: 1983), The Crowd (1986), Beat
Kennel (1987), Anthony Braxtonnal: The Aggregate (1988), Alvin Currannel: Electric Rags 11. (1990), Long On Logic (1990), This Time We
Are Both (1991, felvétel: 1989). Szólólemezalbum: Andrew Voigt Braxtonnal: Kol Nidre (1990).

ROWLES JIMMY -1918. augusztus 18-án született Washington államban, Spokane-ben. Az autodidakta zongorista Rowles széles
körben való elismerésre a negyvenes évek elején DélKaliforniában tett szert Slim Gaillard, Lester Young és mások kisegyüttesének
tagjaként. Ugyanezen évtized későbbi éveiben Woody Herman, Tommy Dorsey, Les Brown és Benny Goodman nagyzenekarában
játszott, és neves énekesek keresett kísérője volt. Hírnevét ebben a vonatkozásban tovább növelte munkája Peggy Lee, Billie
Holiday, Sarah Vaughan, Carmen McRae és Ella Fitzgerald mellett. Azok a hosszú évek, amelyeket mint stúdiózenész Los Ange-
lesben, majd később New Yorkban töltött, nem tompították tehetségét, és nem csökkentették a zenészeknél kivívott elismerésének
hatását sem. Rowles többek között olyan neves zenészekkel készített lemezfelvételeket, mint George Mraz, Al Cohn, Zoot Sims,
Stan Getz, Dexter Gordon, Herbie Harper, Pepper Adams és Mel Lewis. Rowles igen tehetséges zongorista, gyors billentésű
tecnikával és látszólag végtelen zenei ötletekkel, melyeket szellemesen és hozzáértéssel ad elő. Mindezek az egyik legjobb main-
stream zongoristává avatják a jazz történetében. Mint énekeskísérőt, csak igen kevesek tudják túlszárnyalni, ha egyáltalán valaki
képes rá. Az a sok lemezalbum, amin játszik, bőséges bizonyítékot szolgáltat tehetségére nézve, még akkor is, ha Rowles egyike a
legkevésbé ismert jazz-zenészeknek. Lánya Stacy (aki 1955. szeptember 11-én született) kiváló jazztrombitás, és a két Rowles a
nyolcvanas évek elején Los Angelesben együtt dolgozott, 1984-ben Tell It Like It Is címmel elkészttették közös albumukat is.
Lemezalbumok: Rare - But Well Done (1954), Billie Holidayjel: Music For Torching (1955), Pepper Adamsszal, Mel Lewisszal: Critics'
Choice (1957), The Upper Clansmen (1957), The Jimmy Rowles Quartet 1 (1960), Some Other Spring (kb. 1970), Carmen McRae-val: The
Great American Songbook (1971), Sarah Vaughan And The Jimmy Rowles Quintet (1972), Jazz Is A Fleeting Moment (1974), Zoot Sims Party
(1974), Music's The Only Thing That's On My Mind (1976), Stan Getzcel: The Peacocks (1977), If I'm Lucky (1977), I Remember Bebop
(1977), Heavy Love (1977), Isfahan (1978), Scarab (1978), As Good As It Gets (1978), We Could Make Such Beautiful Music Together (1978),
Nature Boy (1978), Red Mitchellel: Red,N' Me (1978), My Mother's Love (1979), Jimmy Rowles At The Philharmonic, Warsaw (1979), Jimmy
Rowles Plays Duke Ellington And Billy Strayhorn (1981), Stacy Rowlesszal: Tell It Like It Is (1984), The Jimmy Rowles Quartet 11. (1989),
Remember When (1989), Trio (1991).

ROYAL, MARSHALL -1912. május 12-én született Oklahoma államban, Sapulpa városban. Marshall Royal már igen kora
gyermekkorától kezdve tanult különféle hangszereken, végül tizenévesen az altszaxofonra koncentrált. A harmincas években Los
Angelesbe költözött és különféle zenekarokban játszott hosszabb időszakon át, többek közt Les Hite-nAl. Zenésztársai között
ebben a zenekarban meg kell említeni fivérét, Ernie Royalt és Lionel Hamptont. Amikor Hampton 1940-ben saját zenekart
alapított, Royal csatlakozott hozzá, és a zenekar vezetőhelyetteseként igen keményen gyakoroltatta a fiatal zenészeket. Egyike
ezeknek a fiataloknak, Dexter Gordon, később elismeréssel adózott Royalnak, mint annak a mesternek, aki megtanította a helyes
légzéstechnikára és a pontos frazírozásra. Miután katonai szolgálatot teljesített a második világháborúban, rövid ideig New
Yorkban játszott, ezt követően pedig visszatért Los Angelesbe és stúdiókban dolgozott. 1951ben csatlakozott Count Basie
kisegyütteséhez, ahol hasonló munkakört kapott, mint amelyet korábban HamptonnAl is betöltött. Gondos, figyelő szemei
hatására a Basie-zenekar egy erőteljes és ütőképes csapattá vált. A zenekarnál maradt 20 éven keresztül, jó pár világ körüli turnén
vett részt, de végül is csendben lecserélték, amikor betegsége miatt éppen hiányzott. Újra Los Angelesben telepedett le, ahol a Bill
Berry és a Frank Capp-Nat Pierce nagyzenekarnak vezető altszaxofonosa lett. Sokszor fellépett nightclubokban és különböző
jazzfesztiválokon, lemezfelvételeket készített Dave Frishberggel, Snooky Younggal és másokkal. 1989-ben visszatért Európába,
hogy night-clubokban és fesztiválokon lépjen fel, olykor egyedül, máskor Berryvel és Buster Cooperrel. Szintén 1989-ben Royal
ellátogatott Japánba egy Basie stílusú nagyzenekarral, amelyet Frank Wess és Harry Edison vezettek, ahol is elragadtatott
fogadtatásban részesült a közönség részéről, akik nagyon élvezték szárnyaló romantikus stílusát. Bár Marshall Royal szerepe a
jazz történetében elsősorban a rendkívül fontos, de viszonylag szűk körben ismert, első altszaxofonosként kifejtett munkássága

222
révén jelentős, a jazzrajongók számára gazdagon áramló szólói tették őt, különösen a romantikus jazzballadákban széles körben
népszerűvé.
Lemezalbumok: Count Basie-vel: Basie (1957), Marshall Royal With Gordon Jenkins And His Orchestra (1960), Back To Basie (1962),
Bill Berryvel: Hot &Happy (1974), Berryvel: Hello Rev (1976), a Frank Capp-Nat Pierce zenekarral: Juggernaut (1976), Dave
Frishberggel: Getting Some Fun Out Of Life (1977), Snooky Younggal: Snooky And Marshall's Album (1978), Berryvel: Shortcake (1978),
First Chair (1978), Royal Blue (1980), a Capp-Pierce zenekarral: Juggernaut Strikes Again! (1981), Frank Wess-Harry Edisonnal: Dear
Mr Basie (1989).

RUCKER, ELLYN -1937. július 29-én született az Iowa állambeli Des Moines-ben, Egyesült Államok. Igen erős zenei érdeklődésű
családból származik, 8 éves korában a zongorajáték kezdte érdekelni. Később klasszikus zongoraleckéket kapott, de 13 éves
korában bátyja rábeszélte, hogy jazzt hallgasson. Szülővárosa körül klubokban és hotelekben kezdett játszani, 1979-tői lett
azután teljes állásban profi zenész. Karrierjének ebben a stádiumában kezdett el énekelni is, alkalmanként saját magát kísérve.
Néhány évig a Colorado államban levő Denverben dolgozott, ahol hallotta őt Mark Murphy, aki biztatta, hogy próbáljon meg
betörni az élvonalba. Bár Rucker alsósorban szólózenész, aki időnként ritmusszekció kíséretével játszik, alkalmanként az éppen
odalátogató neves jazz-zenészekkel is együtt dolgozott, akik között olyan neveket említhetünk meg, mint Roy Eldridge, James
Moody, Clark Terry, Richie Cole és Buddy Tate. 1986-ban fellépett a hollandiai Northsea Jazz Festivalon, a rákövetkező években
pedig Európában és Nagy-Britanniában turnézott. Az utóbbi időben Rucker folytatta azt a gyakorlatot, hogy elsősorban szóló
turnékat bonyolít le, de számos alkalommal Spike Robinsonnal is dolgozott. Kísérői között lemezein megtalálhatjuk Robinsont,
Pete Christliebet és John Claytont. Rucker, aki széles köre repertoárral rendelkező, eklektikus zongorista, fokozatosan elismerést
nyert, mint invenciózus és képzett jazz-zenész. Játékstílusa lehet elegánsan higgadt, vagy dinamikusan erőteljes, hangulatától és
az előadott műtől függően. Éneke, bár sokkal kevésbé reklámozott, mint zongorajátéka, természetes és könnyed.
Lemezalbumok: Ellyn (1987), This Heart Of Mine (1988).

RUDD, ROSWELL -1935. november 17-én született Sharonban, Connecticut állam, Egyesült Államok. A középiskolában énekelni
tanult, és franciakürtön játszott, majd zeneelméletet tanult a Harvard egyetemen 1954-től 58-ig. A hatvanas évek avantgarde
jazz-zenészei némelyikéhez hasonlóan Rudd is úgy kezdte karrierjét, hogy dixielandet játszott, ami olyan tény, amely rámutat a
fejlődés folyamatosságára a New Orleans-i gyökerek és a New Thing között. Az ó erős, telt pozanhangzása emlékeztet a korai
jazzbah ismert,, tailgate' pozanosokra, még akkor is, amikor a legelvontabb környezetben játszik. 1954-ben New Yorkba költözött
és különböző tradicionális zenekarokban játszott. 1960 és 1962 között modern jazzt kezdett játszani Herbie Nicholsszal, 1961-ben
találkozott Steve Lacyvel (aki szintén tradicionális jazz-zel kezdte pályafutását). Ruddnak a free jazz felé történő fordulása Bill
Dixonnal való találkozásának eredménye. 1964-ben létrehozta a New York Art Quartet nevű együttest John Tchicaijal együtt,
akinek Dixon mutatta be. (Molettok, New York Art Quartet). Amikor a Quartet feloszlott 1965-ben Rudd Archie Shepp nagy hatású
együttesének tagja lett, egészen 1967-ig (Four For Trane, Mama Too Tight). 1968-ban alapította a Primordial Quintet nevű együttesét
(amely végül is kilenctagú zenekarrá nőtt) Lee Konitzcal. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas években sokfelé turnézott saját
együtteseivel és 1982-ben újra együtt játszott Lacyvel a Monk Projectben Misha Mengelberggel. Dolgozott Cecil Taylor Jazz
Composers Orchestrájával (aki 1973-ban a Numatik Swing Band című album zenéjét Ruddtól rendelte), Albert Aylerrel, Karl
Bergerrel, Enrico Ravával, Perry Robinsonnal, Gato Barbierivel, Robin Kenyattával és a Charlie Haden Liberation Music
Orchestrával, és 1961-ben szerepelt a The Hustler címe filmben is. Dolgozott Alan Lomax-szal, a híres népzenekutatóval is, majd az
University Of Maine etnomuzikológus professzora lett. Szerzeményeiben igyekezett kimutatni az összefüggéseket a jazz, az
úgynevezett etnikai zenék és az európai klasszikus hagyomány között. Hírek szerint a kilencvenes évek elején újra dixielandet
játszott New York államban.
Lemezalbumok: Roswell Rudd Quartet (1965), Everywhere (1966), Numatik Swing Band (1973), Flexible Flyer (1974), Steve Lacyvel:
School Days (1975, felvétel: 1963), Blown-bone (1976), Inside Job (1976), Maxine (1976), Giorgio Gaslinivel: Sharing (1978), The
Definitive Roswell Rudd (1979), Misha Mengelberggel és másokkal: Regeneration (1982).

RUIZ, HILTON - 1952. május 29-én született New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. Kora gyermekkorától
zongorázni tanult, nyilvános szólóesteket adott egész kis gyermekként. A hatvanas évek második felében latinamerikai zenét
játszó zenekarban dolgozott már, mint hivatásos zenész. A hetvenes évek elején érdeklődése a jazz felé fordult és Mary Lou
Williamsnél tanult. Az évtized második felében számos klubban játszott, koncerteken működött közre, és sok lemezt készített
olyan neves jazzművészekkel, mint Joe Newman, Freddie Hubbard, Clark Terry, Charles Mingus, Roland Kirk (akivel lemezre vette
a Return Of The 5ooolb Man című albumot), Chico Freeman (vele a Beyond The Rain című nagylemezt vette fel), Betty Carter és Archie
Shepp. Folytatta aktív karrierjét a nyolcvanas évek során is, fellépett Clark Terry allstar nagyzenekarával fesztiválokon, a televí-
zióban és lemezfelvételeket is készített néhány alkalommal, mint Marion Brown együttesének tagja. Ruiz rendkívül invenciózus
zongorista, akinek jazzstílusa magába foglalja a latin zene számos elemét, amely érdeklődésének régóta tárgya.
Lemezalbumok: Piano Man (1975), Excitation (1977), New York Hilton (1977), Fantasia (1978), The Hilton RuizTrio (1978), Cross
Currents (1984), Vibration Society: The Music Of Rahsaan Roland Kirk (1986), El Camino (1987), Strut (1988), Cross Currents (1984-86),
Doin It Right (1989), A Moment's Notice (1991).

RUSHEN, PATRICE -1954. szeptember 30-án született a kaliforniai Los Angelesben, Egyesült Államok. Rushen Los Angelesben is
nőtt fel és a University of Southern California látogatója volt. Már hároméves kislányként megkezdte klasszikus zongora
tanulmányait és tizenévesen már a jazz felé fordult az érdeklődése. Egy együttes, amelyben ő is játszott, 1972-ben elnyerte a fiatal
zenészek részére kitűzött díjat Montereyben Egy csomó zenésszel játszott, többek között Abbey Lincolnnal, Donald Byrddel és
Sonny Rollinsszal, mielőtt belépett Lee Ritenour együttesébe 1977-ben. Azóta növekvő figyelmet fordít énekstílusának
kialakítására is, miközben túlnyomórészt a bebopon alapuló zongorajátéka módot adott a fúziós stílus számára is. 1988-ban a
Wayne Shorter/ Carlos Santana együttessel játszott.
Lemezalbumok: Prelusion (1974), Before The Dawn (1975), Shout In Out (1977), Sonny Rollinsszal: The Way I Feel (1976), Lee
Ritenourral: Sugarloaf Express (1977), John McLaughlinnal: Johnny McLaughlin, Electric Guitarist (1978).

RUSSELL, GEORGE-1923. június 23-án született az Ohio állambeli Cincinnatiban, Egyesült Államok. Russell, aki egyike a
modern jazz vezető komponistáinak, Benny Carternál indult, mint dobos, de az első kiemelkedő teljesítményt akkor nyújtotta,
amikor a negyvenes évek közepén Dizzy Gillespie számára írt, nevezetesen a “Cubano Be, Cubano Bop" című számok Írt Artie
Shaw és Claude Thornhill részére is, és az “A Bird In Igor 's Yard" című kompozícióját, amely Charlie Parker és Sztravinszkij
zenéjének elemeit ötvözi, 1949-ben Buddy DeFranco nagyzenekara vette lemezre. Hosszú időszakokat töltött kórházi kezelés alatt

223
tuberkulózisa miatt, és ez lehetővé tette számára, hogy kidolgozza nagy formátumú elméleti munkáját, a The Lydian Chromatic
Concept Of Tonal Organization-t, amely 1953-ban jelent meg először és döntő hatással volt később Miles Davis és John Coltrane modális
jazzjátékára. Az ötvenes években Russell megírta ,All About Rosie" című munkáját, a Brandeis University megrendelésére, és
oktatói munkát is végzett, mind privát alapon mind pedig a Massachusetts állambeli School of Jazz in Lennoxon. Tanítványai
között akkoriban és a későbbiek során meg kell említeni Carla Bleyt, Roland Kirköt, Don Ellist és Steve Swallow-t (az utóbbi két
zenész Russell-lel is készített lemezfelvételt). A hatvanas évek elején egy szextettet vezetett, és néhány nagy feltűnést keltó lemezt
is készített, gyakran olyan avantgarde művészek részvételével, mint Sheila Jordan (,,You Are My Sunshine"), Eric Dolphy
(Ezz-Thetics) és Don Cherry (At Beethoven Hall). A hatvanas évek közepén és végén Russell Svédországban élt, ahol az elektronikus
zenével kísérletezett, és olyan feljövőben levő fiatal jazz-zenészekkel dolgozott, mint Jan Garbarek, Terje Rypdal és Palle
Mikkelborg. 1969-ben visszatért Amerikába és a New England Conservatoryban tanított, de egyidejűleg folytatta a lemezek
készítését Svédországban. (A hatvanas és hetvenes években Skandináviában készített lemezei közül sokat újra kiadott a Soul Note
lemezcég a nyolcvanas években). A hetvenes évek végétől újra kizárólag Amerikában játszott, és lemezeit is ott készítette, gyakran
nagyzenekarral. Egyike volt azoknak a művészeknek, akik elsőként szerződtek az újjá-. szervezett Blue Note kiadóval. A
nyolcvanas évek közepén és végén többször turnézott Nagy-Britanniában különböző együttesekkel, amelyekben jó1 ismert brit
jazz-zenészek is közreműködtek, például Chris Biscoe, Ian Carr, Andy Sheppard és Kenny Wheeler. Folytatta elméleti
munkásságát is, 1978-ban befejezte Lydian Chromatic Concept című művének második kötetét is. Ez a modern jazzelmélet alapvető
fontosságú műveinek egyik legfontosabbika. Ez az összetett munka kifejti azt az elvet, hogy a jazz hagyományos struktúrái,
úgymint az akkordszekvenciák, skálákkal vagy moduszokkal lehetnek elfedve, ily módon az össztonalitásnak egy olyan mértéke
kerül beillesztésre, mely a zenésznek több választási lehetőséget enged az improvizálásra.
Lemezalbumok: The Jazz Workshop (1956), New York, NY (1959), Jazz In The Space Age (1960), At The Five Spot (1960), In Kansas City
(1960), Stratosphunk (1960), Ezz-thetic (1961), The Outer View (1962), A t The Beethoven Hall Vols. I & 2 (1965), Bill Evansszel: Living Time
(1972), Electronic Sonata For Souls Loved By Nature 1980 (1980), Jan Garbarekkel: Othello Ballet Suite (1981, felvétel: 1970),
Garbarekkel: Trip To Prillarguri (1982, felvétel: 1970), New York Big Band (1982, felvétel: 1978), Listen To The Silence (1983, felvétel:
1972), 77íe Essence Of George Russell (1983, felvétel: 1966-70), Live In An American Time Spiral (1983), The African Game (1985, felvétel:
1983), So What (1986). Die London Concert (1990).
További információ: George Russell: The Lydian Chromatic Concept Of Tonal Organization.

RUSSELL, HAL -Harold Russell Luttenbacher néven 1926. augusztus 28-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült
Államok. Russell Chicagóban nőtt fel, és első kapcsolata a zenével abban nyilvánult meg, hogy dobokon játszott. Az University Of
Illinoisre járt és a zenepedagógusi pályán nemcsak a tanári, hanem a doktori fokozatot is megszerezte. Bár az egyetemi kurzus
részeként trombitálni megtanult, 30 éven keresztül elhanyagolta ezt az ismeretet, mi közben különféle jazzegyüttesekben játszott,
mint dobos és vibrafonos. 1950-ben Miles Davisszel játszott és az évtized következő éveiben nagyon sok vezető jazzművésszel
együtt lépett fel, csak néhányat megemlítve: Sonny Rollins, Duke Ellington, Billie Holiday, Erroll Garner és Sarah Vaughan.
1961-től a Joe Daley Trio dobosa lett, ez az együttes volt egyike az első free jazz formációknak Chicagóban. Később a hatvanas évek
végén olyan jelentős avantgarde jazz-zenészek, mint Albert Ayler és Sunny Murray energikus zenéjének hatására Russell is
elkezdte saját együtteseit létrehozni. A hetvenes évek végétől vezetett egy kvintettet és egy triót, ezeket NRG Ensembles-nek
nevezte, és talán a leginkább kreatív munkát tudta kifejteni abban a szabadságban, amit az utóbbi formáció biztosított számára.
Az együttes eredeti szaxofonosának alkalmatlansága odavezetett, hogy Russell maga kezdett szaxofonozni - 50 éves korában - és
mára lelkes tenor- és szopránszaxofonos lett belőle. “Azt gondoltam: istenem, milyen bolond is vagyok! Kezdettől fogva játszhattam
volna szaxofonon! Egyáltalán nem dobolni kellett volna!" 1990-ben kiadta a Hal Ön Earth című albumát, mégpedig egy szokatlan
összetételű kvintettel, amelyben két szaxofon, két bőgő és dob volt, az együttes három tagja a “didjeridoo" nevű ausztrál
hangszeren is játszott. Russell kijelentette: “Úgy találtam, hogy mennél népszerűbbé válik az ember, annál kevésbé kedveli azt a
zenét, amit játszik. Ez okozza azt, hogy a zenei kifejezés új formáit és útjait keresi". 1991-ben az ECM felismerte, hogy a zenét,
amely addig csak szűk körben volt ismert, kalózfelvételekről, mindenképpen meg kell jelentetni, és kiadta az élő felvételeket
tartalmazó ,Finnish-Swiss Tour" című albumot, amelyen az egyik NRG Ensemble európai turnéjának anyaga található. Az
együttesben Russell mellett régi zenésztársai, Mars Williams, Steve Hunt, Brian Sandstrom és Kent Kessler játszanak.
Lemezalbumok: The Hal Russel NRG Ensemble (1981), Mars Wiliamsszel: EFT Soons (1981), Charles Tylerrel: Generation (1982),
Conserving NRG (1984), Hal Ön Earth (1990), The FinnishSwiss Tour (1991), Hal's Bells (1992).

RUSSELL, PEE WEE - Charles Ellsworth Russell néven 1906. március 27-én született a Missouri államban levő Maple Woodban,
Egyesült Államok. 1969. február 15-én halt meg. A húszas évek elején kezdett klarinéton játszani, és 1927re, amikor New Yorkban
telepedett le, már sok híres jazz-zenésszel dolgozott, mint pl. Jack Teagarden, Frank Trumbauer és Bix Beiderbecke. A húszas
évek végén, a harmincas és negyvenes években rengeteg jazz-zenésszel játszott együtt, akik a jazz tradicionális szférájában
dolgoztak, többek között Bobby Hackett, Wild Bill Davison, Louis Prima, Billy Butterfield, Muggsy Spanier, George Wettling és Art
Hodes említhetők. Hosszú kapcsolat fűzte Eddie Londonhoz is, bár ez igazán nem volt felhőtlennek mondható, mert mint Russell
később megírta, ez elég szomorú időszak volt életében. Ugyanis gyakran úgy kezelték mint egy bohócot, hóbortos játékstílusának
és bánatos arckifejezésének köszönhetően. Az ötvenes években egészsége nagyon megromlott, alkoholizmustól szenvedett, de a
hatvanas évekre eléggé rendbe jött ahhoz, hogy számos fellépése legyen klubokban, koncerteken és fesztiválokon az egész világon.
Russell a jazztörténet legmegnyerőbb különceinek egyike volt. Játékstílusa különleges és egyedülálló, első hallásra, de néha még
másodikra is primitívnek tűnhet. Mindezek ellenére elmondható, hogy a néha fülsértőnek tűnő hangzás, melyet hangszeréből
kicsal, és a látszólag határozatlanul odavetett hangok szóló, vagy együttes játék közben olyan összhatással bírnak, amelyek egy
vállalkozó szellemű és kutató zenei elme jelenlétét igazolják. Az elmondottak még nyilvánvalóbban bebizonyosodtak, amikor
Russell játszi könnyedséggel tudott együttműködni olyan, egymástól merőben különböző stílust játszó személyiségekkel, mint
Thelonious Monk, Henry 'Red' Allen vagy Coleman Hawkins. A hatvanas években egy zongora nélküli kvartettben játszott Marshall
Brownnal, és egy nagyzenekari albumot vett fel Oliver Nelsonnal, ugyanakkor a tradicionális jazzt művelő számos formációban is
dolgozott ismét. Russell teljesen eredeti és briliáns klarinétjátéka George Frazier jazzszakírót az alábbi lelkes sorok megfogalma-
zására késztette: “játékában mindenütt ott van: a boldogság, a szomorúság, a részvét és a szelíd alázat". A májbetegség, amely már
az ötvenes években kishíjára végzett vele, végül 1969-ben a halálát okozta.
Lemezalbumok: The Definitive Pee Wee Russell (1958), The Pee Wee Russell Quintet L (1958), Portrait Of Pee Wee Russell (1958), A Salute
To Newport (1959), Swinging With Pee Wee (1960), Coleman Hawkinsszal: Jazz Reunion (1961), Pee Wee Russell-Coleman Hawkins All Stars
(1961), The Pee Wee Russel Quintet IL (1962-63), Thelonious Monk At Newport (1963), Hot Licorice (kb.1964), Gumbo (kb.1964), Ask Me
Now (1965), The College Concert (1966), Oliver Nelsonnal: The Spirit Of '67 (1967). Antológiák: The Great Soloists - Pee Wee Russell
(1932-35), The Pied Piper Of Jazz (1941-44), Muggsy And Pee Wee (1941-57).

224
RUSSO, BILL -1928. június 25-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Miután alapos tanulmányokat
folytatott a hangszerelés terén, Lennie Tristano számára kezdett dolgozni, és alkalmanként pozanozott is. Egyike azon
zenészeknek akik elsőként vezettek próbazenekart. Kísérletező munkája az ötvenes évek elején felkeltette Stan Kenton figyelmét.
Az ötvenes évek közepén egy kisegyüttessel történő fellépéseire összpontosította figyelmét, de az évtized végére megint erősen
foglalkoztatta, hogy nagyobb jazz-zenekarok számára írjon hangszereléseket. Ebben az időben mint zenetanár is aktívan
dolgozott, ennek a két tevékenységnek a kombinációját azután folytatta a hatvanas években és a hetvenes évek elején is. Miután
egy ideig filmek és televíziós munkák készítésében is közreműködött, a nyolcvanas években visszatért a tanításhoz. Ma is egyike a
modern nagyzenekari jazz legérdekesebb hangszerelő egyéniségeinek.
Lemezalbumok: Bill Russo And His Orchestral. (1951), Stan Kentonnal: New Concepts Of Artistry In Rhythm (1952), Kentonnal: Portraits
On Standards (1953-54), The Wall Of Alcina (1955), Bill Russo Plus The Hans Koller Ensemble (1955), Bill Russo And The New Jazz Group,
Hanover (1955), Bill Russo And His Orchestra 11. (1960), The Seven Deadly Sins (1960), Suite No. I Opus 5 & Suite No. 2 Opus 8 (1962), Bill
Russo On The Air In London (1963), Bill Russo And The London Jazz Orchestra (1964).

RYPDAL, TERJE -1947. augusztus 23-án született a norvégiai Oslóban. Egy országos bírd norvég karmester fiaként már
kisgyermekként zongoraleckéket kapott, elektromos gitáron viszont önállóan kezdett el tanulni. Zeneszerzést tanult az oslói
egyetemen, majd George Russell improvizációs elméletét magától Russelltől tanulta. Ezt követően Russell nagyzenekarában és
szextettjében játszott. A hatvanas évek végén kezdett együtt dolgozni Jan Garbarekkel, játszott Garbarek első két ECM albumán.
Nagyobb ismertséget tett lehetővé számára a lemezeknél is az, hogy az 1969-es német free jazz fesztiválon Lester Bowie vezetése
alatt egy zenekarban játszhatott a feljövőben levő chicagoi free jazz iskola képviselőivel. Rypdal a hetvenes években létrehozta az
Odyssey együttest, lemezeket készített, turnézni kezdett, amit azóta is fáradhatatlanul folytat. Az Odyssey nagy sikerű világ körüli
koncertsorozaton vett részt, amelynek során az Egyesült Államokban is felléptek. Rypdal azóta is évenként fellép a legjelentősebb
európai jazzfesztiválokon. A nyolcvanas évek közepén egy triót vezetett, melyben Bjorn Kjellemyrrel és Audun Kleivevel játszott és
fellépett Palle Mikkelborggal Norvégiában. Rypdal igen jelentősen járult hozzá az európai jazz kimagasló eredményeihez. Mind
nagyzenekarok, mind kis jazzegyüttesek számára ír, j61 ismert arról, hogy hangszerkezelése a gitáron hegedűjátékra emlékeztet.
Lemezalbumok: alhat Comes After (1974), Odyssey (1975), Whenever 1 Seem To Be Far Away (1975), After The Rain (1976), Waves
(1978), To Be Continued (1981), Eos (1984), Chaser (1985), Sunrise (1985), Terje Rypdal/Miroslav Vitous/Jack DeJohnette (1985), Descendre
(1986), Blue (1987), The Singles Collection (1989), Undisonus (1990). Antológia: Works (1989).

225
 S
SALUZZI, DINO - Timoteo Saluzzi néven 1935. május 20-án született Argentínában, Campo Santában. Saluzzi népzenész
családban nőtt fel, és apja tanította a bandoneon nevű hangszeren. Későbbi klasszikus zenei tanulmányai és az avantgarde
kompozíciókban történő elmélyülése ellenére ,Dino" Saluzzi kitart azon véleménye mellett, hogy zenéjének ezek a népi gyökerek a
legfontosabb alkotóelemei. Ezeknek a megnyilvánulása az 6 sajátos, impresszionista tangójátéka, melyben gyakorta használ olyan
effektusokat, mint a kántáló énekhang és a különböző zörejek. Hazájában Saluzzi leginkább úgy ismert, mint a Musica Creativa
nevű kísérleti kamarazenei együttes vezetője, miközben Európában hírnevét szólókoncertjeivel valamint ismert jazzzenészekkel való
Fellépéseivel alapozta meg. Fellépett Charlie Hadennel, a George Gruntz Concert Jazz Banddel és Edward Vesala Sound & Fury
nevű együttesével.
Lemezalbumok: Kultrum (1983), Once Upon A Time Far Away In The South (1986), Andina (1988)

SAMPSON, EDGAR - 1907. augusztus 31-én született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok, 1973. január 16-án
halt meg. Sampson egyike a nagyzenekari jazz legkitűnőbb hangszerelőinek. A húszas és harmincas években számos zenekarban
játszott altszaxofonon és hegedűn, beleértve azokat is, amelyeket Duke Ellington, Rex Stewart, Fletcher Henderson vezetett, de a
legnevezetesebb periódus az a kétéves szereplése volt Chick Webb zenekarában, amely 1934-ben kezdődött. Eltekintve attól, hogy
a korabeli slágerek kitűnő zenekari hangszereléseit készítette el a Webb-zenekar részére, néhány olyan számnak is ő a
zeneszerzője, amelyek jazz-standardekké váltak, ilyenek többek között a “Stompin' At The Savoy" a ,,Don't Be That Way" (amely
később Benny Goodman zenekarának szignálja lett), az If Dreams Come True" és a ,,Blue Lou". Miután kilépett Webb zenekarából,
azután is folytatta hangszerelések elkészítését számukra és más zenekarvezetőknek is, akik közül Goodmant, Artie Shawt és
Teddy Wilsont kell megemlíteni. Folytatta az alkalmankénti hangszeres játékot is, olykor altszaxofonon, de tenor- és
baritonszaxofonon is. Rövid ideig saját nagyzenekarát is vezette a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején, ezt követően
kisegyütteseket hozott létre. Bár a nagyzenekari hangszerelés fejlődése érdekében kifejtett munkássága jelentőségét gyakran
alábecsülték, kétségtelen, hogy az mindig magas színvonalat képviselt, és összehasonlítva a korszak jobban ismert hangszerelőivel
is kedvező megítélést érdemel. Az ötvenes években és a hatvanas évek elején sokoldalúságát bizonyította azzal, hogy Tito Puente és
néhány más, akkoriban nagyon népszerű, latin-amerikai zenét játszó együttes részére irt hangszereléseket.
Lemezalbum: Swing Softly Sweet Sampson (1956).

SANBORN, DAVID - 1945. július 30-án született Floridában, Tampa városában. Sanborn virtuóz játéka négy évtizedet fog át,
amelynek során éppúgy volt egyszerű zenekari tag (az eredeti tevékenységet produkáló Paul Butterfieldnél), mint vezető zenész
olyan művészek fellépésein, mint David Bowie, James Taylor és Stevie Wonder. Szólója David Bowie ,,Young Americans" című
lemezén néhányak szerint klasszikusként értékelhető. Sanborn St. Louis-ban nőtt fel, és számos, a legjobb chicagói iskolához
tartozó blueszenésszel játszott, Albert Kinget is beleértve. Mostanában már Sanborn saját neve alatt készít lemezeket és lép fel
rendszeresen. Heves altszaxofon-stílusa valahová junior Walker és Dick Heckstall-Smith közé sorolja be, ez azért is nagyon
figyelemre méltó, mivel gyermekkorában éveken át szenvedett gyermekparalízisben, és légzési nehézségei voltak. Sanborn nem ját-
szadozik hangszerével, hanem keményen fúj. Szóló bemutatkozása 1975-ben történt a,, Takin' Off' című albumon. A következő tíz
év során számos albumot készített, melyek mind sikeresek voltak, és a Voyeur című nagylemeze Grammy-díjat nyert. 1985-ben az
“A Change Of Heart" című albuma nagy sikernek bizonyult a jazzalbumok kategóriájában, bár a lemez nagy része rockstílusú zenét
tartalmaz, főként a könyörtelenül erőteljes ,Tintin"-től a tiszta funkzenét képviselő ,,High Roller"-ig. Close Up című albumának
egyik legfontosabb dala Diana Ross és Marvin Gaye nagy sikerű You Are Everything" című számának finom (bár érdes) feldol-
gozása. 1991-ben készítette Sanborn első,,tiszta jazz" albumát, és kivívta az általában elitista kritikusok elismerését is. Az Another
Hand című nagylemez is kritikusi siker volt, és Sanborn megőrizte csúcspozícióját hosszú pályafutása ellenére is.
Lemezalbumok: Taking Off (1975), Sanborn (1976), David Sanborn Band (1977), Heart To Heart (1978), Hideaway (1980), Voyeur
(1981), As We Speak (1982), Backstreet (1983), Let It Speak (1984), Love And Happiness (1984), Straight To The Heart (1987), A Change Of
Heart (1987), Close Up (1988), Another Hand (1991).

SANDERS, MARK - 1960. augusztus 31-én született Angliában, a Kent grófságbeli Beckenham városban. Autodidakta dobos, aki
jó1 ötvözi az erőteljes hangszerkezelést a gyorsasággal és a precizitással. Sanders egy discózenekarban kezdte karrierjét az
amerikai légierő egyik angliai bázisán. 1984-ben fordult a jazz felé, Will Evansnál tanult, aki, Elvin Jonesszel és Tony Oxley-val
együtt, nagy hatással volt Sandersre. Első jazz-szerződései Lyn Dobsornál, Stu Brownnál, Pete Nunál és Elton Deannél voltak.
1987ben csatlakozott a Merwyn Afrikas Kaap Finale nevű együtteshez, és létrehozott egy duót Phil Durranttal. 1988-től duóban és
trióban játszott Evan Parkerrel és gyakran dolgozott Paul Rogers bőgőssel. Sanders és Rogers intenzív, ugyanakkor hajlékony,
alkalmazkodó ritmusszekciót adtak olyan együtteseknek, mint az Atlas (zongorán John Law-val), Parker, Dennis Gonzales és az
Elton Dean trió. Az utóbbi időben John Lloyddal és a Spirit Level együttessel dolgozott, és tagja volt a Paul Rogers szextettnek,
amely 1990-ben Nagy-Britanniában turnézott az ,Anglo American Sketches' című mű-sorral az Art Council megbízásából. Játszott
a Dreamtime együttessel (Nick Evansszel), Dick Heckstall-Smith DHSS nevű együttesével és egy kvartettben is Peter Cusackkal,
Clive Bell-lel és Dean Broderickkel.
Albumok: az Atlasszal: Trio Improvisations (1989), a Spirit Levellel: New Year (1990), az Elton Dean/ Howard Riley Qartettel: All
The Tradition (1.991), John Lloyddal: Syzygy (1991).

SANDERS, PHAROAH - 1940. október 13-án született az Arkansas állambeli Little Rockban, Egyesült Államok. Mire a
középiskolát elvégezte, Sanders már járatos volt különböző hangszerek kezelésében, de végül is a tenorszaxofont választotta.
Miután különböző rhythm & blues zenekarokban dolgozott, a hatvanas évek elején New Yorkban telepedett le, ahol hamarosan
gyakori zenei partnere lett Don Cherrynek, Albert Aylernek és a .,free jazz' irányzat más aktív híveinek, és egy ideig a Sun Ra
Arkestrában is dolgozott. 1965-től néhány évig gyakran dolgozott együtt John Coltrane-nel, több nagy hatású lemezfelvételen vett
részt abban az időszakban, amikor Coltrane tovább tágította azokat a zenei határokat, amelyeket korábban már áttört zenéjével.
Sanders játékát Coltrane-nél a vad, éles tónus jellemezte, amely olykor morgást, máskor sivítást jelentett, de egy meghatározott
hangterjedelmen belül izgató és gyakran merész frazírozást alakított ki. 1968-ban, a Mike Martler és Carla Bley vezette Jazz

226
Composer's Orchestrával játszott. Karrierje derekán Sanders ritkán változtatott korábbi, népszerűvé vált stílusán, és a
hetvenes-nyolcvanas években készített sikertelen lemezei furcsa keverékei a jazznek és a fúziós zenének, a vonósoknak és a
vokális zenének, és meglehetősen banális dicsőítő énekeket tartalmaznak a békéről és a szeretetről. A nyolcvanas évek végén
visszatért a tisztább hangszeres jazz irányába és a nemzetközi jazzfesztiválok ismert alakja lett. Stílusa a bebop világos értését mu-
tatta, és a zenei szabadság elvének nehezen emészthető megjelenési formáit - melyeknek korábban határozott híve volt - már csak
alkalmanként engedte sejtetni.
Albumok: The Jazz Composer's Orchestra (1968), Karma (1969), Thembi (1971), Love Will Find A Way (1977), Rejoice (1981), Pharoah
Sanders Live (1982), Africa (1987), A Prayer Before Darun (kb. 1989), Moonchild (1989), Welcome To Love (1990).

SAUTER, EDDIE -1914. december 2-án született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. 1981. április 21-én halt
meg. Miután hangszerelést és zeneszerzést tanult a Juilliard School of Musicban Sauter Red Norvo házi hangszerelője lett.
1939-ben, a Norvónál töltött négy év után, szabadúszó lett, és olyan befutott bigbandek részére írt hangszereléseket, mint az Artie
Shaw, Woody Herman és Tommy Dorsey zenekarok. Legnagyobb hatású munkáját Benny Goodmannél fejtette ki, akinek a ,,Clari-
net A La King" című számot írta a negyvenes évek végén. Később Ray McKinley számára dolgozott, ahol a nevét feltűnő helyen
közölték a plakátokon, hirdetéseken, színlapokon, ami igen szokatlan volt abban az időben (de azóta is) egy hangszerelő esetében.
Miközben hosszas kórházi kezelés alatt állt tuberkulózissal, levelezni kezdett Bill Finegannal, és 1952-ben a két hangszerelő saját
zenekart alapított. Az eredmény egy 21 tagú együttes lett, amellyel eredeti tervük az volt, hogy csak stúdiókban dolgozik majd,
lemezeik azonban, beleértve az örömteli “The Doodletown Fifers" című és az ellenállhatatlan ,Midnight Sleigh Ride" című
számokat, annyira népszerűek lettek, hogy koncertkörutakra indultak. 1957-ben Sauter a német Südwestfunk rádióállomás
nagyzenekarának zenei igazgatója lett Baden-Badenben. Később dolgozott Stan Getzcel, a New York Saxophone Quartettel,
valamint filmekben és a televízióban.
Válogatott lemezalbumok: The Sauter-Finegan Orchestra (1952), Historic Donanshingen Jazz Concert 1957 (1957), Stan Getzcel: Focus
(1961), The New York Saxophone Quartet (1980). Antológiák: Eddie Sauter In Germany (1957-58) (1980), The Return Of The Doodletown
Fifers (1958), Directions In Music (1958).

SAVOY SULTANS - A Savoy Sultans igen kiváló amerikai kisegyüttes volt (rendszerint kilenctagú), amelyet az altszaxofonos,
klarinétos Al Cooper vezetett. Eredetileg egy nagyobb zenekarból váltak ki, amelyben Cooper és a trombitás Pat Jenkins játszottak
a New York-i 101 Clubban és New Jersey-ben a Harlem-on-theHudsonban. Az együttes játékát meghallgatta John Hammond és
Willie Bryant, akik beajánlották őket Charles Buchananhoz, a harlemi Savoy Ballroom menedzseréhez. Az együttes 1937-ben
mutatkozott be a Savoyban és azonnali sikert aratott a Savoy rendkívül kritikus táncoló közönségénél. A Sultans együttesnek
kitűnő szólistái voltak Sam Massenberg (trombita), George Kelly (tenorszaxofon) és Rudy Williams (altszaxofon) személyében, és
remek ritmusszekciója, melyben Cyril Haynes zongorázott, Grachan Moncur bőgőzött (Cooper féltestvére és Grachan Moncur Ill.
pozanos apja) és Razz Mitchell dobolt. A viszonylag kis létszám és a néha kissé kezdetleges hangszerelések ellenére a zenekar
kitűnő swingzenét játszott, megőrizte népszerűségét, és a tagjai sem változtak egészen a zenekar megszűnéséig, amely 1946-ban
történt. Stilisztikai szempontból a Sultans-féle swinges tánczene némiképpen eltért attól, amit az akkori nagyzenekarok legtöbbje
nyújtott, és nagyobb rokonságot mutatott az akkori idők kis jump zenekaraival. 1974-ben David “Panama" Francis, aki a
negyvenes évek elején dobolt Lucky Millinder zenekarában, létrehozott egy kis zenekart, amely az eredeti Savoy Sultans együttest
választotta mintájául. A hetvenes évek második felétől a kilencvenes évekig szerepeltek Panama Francis and His Sultans néven, és
rendszeresen fellépett velük George Kelly tenorszaxofonon, újraélesztve az eredeti együttes szellemét, miközben a saját swinges
jazzmuzsikájukat kitűnő tolmácsolásban adták elő.

SCHLIPPENBACH, ALEX - Alexander von Schlippenbach néven, 1938. március 7-én született a németországi Berlinben.
Zongorát és zeneszerzést tanult az iskolában, és korai érdeklődése a boogie-woogie és a blues zongorázására irányult. Volt egy
olyan szakasza az életének, amikor Oscar Peterson, Bud Powell és Thelonious Monk hatása érvényesült a játékában, de a hat-
vanas évektől free jazzt kezdett játszani. 1963ban Gunter Hampellel, 1964-tá1 1967-ig Manfred Schooffal dolgozott, 1968-ban
létrehozta a Globe Unity Orchestra nevű együttesét, hogy a “Globe Unity" című saját szerzeményét a Berlini Jazz Fesztiválon
eljátsszák. A zenekar jó fogadtatása lehetővé tette számára, hogy újra életre keltse a zenekart a következő évben és alkalmanként
azóta is. 1970-ben Schlippenbach létrehozott egy kvartettet Evan Parkerrel, akivel sok figyelemreméltó és kihívást jelentő zenét
csináltak, mind a Globe Unity Orchestrán belül, mind azon kívül.
Albumok: Globe Unity (1966), Payan (1972), Pakistani Pomade (1972), a Globe Unity Orchestrával: Live in Wuppertal (1973), Three
Nails Lejt (1964), Alexander von Schlippenbach (1976), Piano Solo (1977), a Globe Unity Orchestrával: Hamburg '74 (1975), a Globe Unity
Orchestrával: Improvisations (1978), Elf Bagatellen (1991).

SCHOOF, MANFRED -1936. április 6-án született a németországi Magdeburgban. Ez az újító szellemű jazztrombitás és
szárnykürtjátékos első hangszereléseit iskolájának zenekara számára írta. 1955-től 1958-ig a kasseli Zeneakadémián tanult,
majd 1958 és 1963 között a kölni Zeneművészeti Főiskolán, ahol a nyugatnémet zenekarvezető, Kurt Edelhagen jazzkurzusát is
látogatta. Miután az Edelhagen vezette rádió-nagyzenekar számára több hangszerelést is készített és Gunter Hegellel
koncertkörutakon vett részt, 1965-ben saját úttörő munkásságú free jazz kvintettjét vezette, melyben Alex Schlippenbach és Gerd
Dudek is játszott. Később ez a kvintett képezte a magját az 1969-ben létrehozott Manfred School zenekarnak, amely egy helyre
gyűjtötte az improvizatív zene számos európai kiválóságát, akik között meg kell említeni Evan Parkert, Derek Baileyt, Peter
Brötzmannt, Irene Schweizert és Han Benninket. 1969 és 1971 között School George Russell zenekarának is tagja volt. A hetvenes
és nyolcvanas évek során igen sokat turnézott Európában, lemezeket készített a New Jazz Trio nevű együttessel, a Globe Unity
Orchestrával, Jasper Van't Hoff-fal, Albert Mangelsdorff-fal és másokkal. 1987-ben fellépett és lemezt is készített a Georg Gruntz
Concert Jazz Banddel a texasi Fort Worthben. School komponál kortárs zenei műveket is, legjelentősebbek a Berlini
Fiharmonikusok számára írt komolyzenei művei. 1980-ban a Német Zenész Szövetség első díjával tüntették ki.
Albumok: The Early Quintet (1966), European Echoes (1969), a New Jazz Trióval: Alternate Takes (1970), a Globe Unityval: Pearls
(1975), Scales (1977), Light Lines (1977), Peter Brötzmannal és másokkal: In A State Of Undress (1989).

SCHULLER, GUNTHER -1925. november 22én született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. Miután
hangszerelést, zeneszerzést és zeneelméletet tanult, és számos hangszerrel ismerkedett meg, Schuller különböző szimfonikus
zenekarokban játszott, mielőtt figyelme a jazz felé fordult volna. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején Miles Davisszel
készített lemezeket, és ezt követően első számú mozgatórugója annak, amit ó maga ,,third stream" zenének nevezett el, egy olyan
művészeti irányzatnak, amely megkísérelte összhangba hozni a jazzt a nyugati klasszikus zene megfelelő kifejezési formáival.

227
Azon jazzzenészek között, akik számára Schuller külön darabokat írt, és esetenként lemezfelvételt is készített velük, meg kell
említeni Ornette Colemant, Eric Dolphyt, Bill Evanst és John Lewist. Oktatási tevékenységében említést érdemel, hogy több
félévet tanított a Lenox School Of Jazz főiskolán, amelynek egyben társalapítója is, valamint a New England Conservatoryn is.
Aktív munkát végzett a zenemű- és lemezkiadás területén is, mindkét vonalon saját társaságokat hozott létre. Sokat írt a jazzről,
nem számítva a rengeteg újság- és folyóiratcikket, szerzője egy fontos jazztörténeti trilógiának, amelynek eddig megjelent első két
kötete, az Early Jazz: Its Roots And Musical Development (1968) és a Swing Era: The Development Of Jazz, 1930-45 (1989).
Albumok Three Little Feelings (1956), The Gunter Schuller Orchestra L (1957), Davisszel: Porgy And Bess (1958), Jazz Abstractions
(1960), The Gunter Schuller Orchestra II. (kb. 1966), Ellington's Symphony In Black (1980), Vintage Dolphy (1986).
További információk: Gunter Schuller: Early Jazz: Its Roots And Musical Development. The Swing Era: The Development Of Jazz 1930-45.

SCHWEIZER, IRÉNÉ -1941. június 2-án született Schaffhausenben, Svájcban. Zenei érdeklődését az indította el, hogy szüleinek
éttermében számos tánczenekart hallott már kora gyermekkorában. Nyolcéves korában már népdalokat játszott harmonikán, és
négy évvel később zongorázni kezdett. Tizenéves korának végén már hard bopot játszott egy diákzenekarban, de a hatvanas évek
elején egy rövid angliai tartózkodás során Joe Harriott és Tubby Hayes révén sokkal modernebb jazzirányzatokat ismerhetett meg.
Zürichben telepedett le, és egy triót alapított. Az ezzel készített lemezek még azt mutatják, hogy zenéje ekkoriban még viszonylag
konzervatívnak nevezhető - korai példaképei junior Mance és Bill Evans voltak - de a hatvanas évek végére, amikor is Pierre Favre
különféle együtteseivel készített lemezeket (Santana, This Is Free jazz) már a szabadabb zenei formákkal végzett kísérleteket, ez attól
kezdve a mai napig érdeklődésének középpontjában maradt (ez az irányvonal részben azzal magyarázható, hogy a hatvanas évek
közepén Cecil Taylort hallotta). Schweizer egyike a berlini FMP szervezet első tagjainak, a következő 15 év során legtöbb lemezét
ezen a labelen jelentette meg, ezek közül sok felvételen a szaxofonos Rüdiger Carl a partner, de olyan neves zenészek is
közreműködtek, mint Manfred Schoof, John Martin Tchicai és Louis Moholo, és egy vendégszereplés erejéig Henry Cow (Western
Culture). 1978-ban Lindsay Cooper meghívta, hogy csatlakozzon az újonnan alapított Feminist Improvising Group (FIG) neve
együtteséhez, 1983-ban pedig Schweizer hozta létre az European Women's Improvising Group (EWIG) nevű együttesét. Mint
korábban is, Schweizer elkötelezett képviselője maradt a feminista zenei mozgalomnak, és segített megszervezni a Zürichben
1986-ban megrendezett Canaille Festival of Women's Improvised Music neve zenei seregszemlét. A nyolcvanas évek közepén,
amikor az FMP pénzügyi válságba jutott, Schweizer hathatósan közreműködött a Svájcban évente megrendezésre kerülő Taktlos
Festival nevű három városra kiterjedő improvizatív zenei fesztivál és az ehhez kapcsolódó Intakt nevű lemezkiadó
megalapításában. Saját utóbbi lemezeinek jó része ennél jelent meg. Kimagasló ezek között két CD, amelyeken szólóban játszik, és
néhány olyan duettlemez, amelyeken Louis Moholo, Günter Sommer és Andrew Cyrille dobosok működnek közre (Schweizer maga
is tehetséges dobos), plusz további partnerei voltak Joélle Léandre bőgős (egy gyakori közreműködő) és Marilyn Crispell zongorista.
Schweizer, mint vezető európai improvizatív zenész a zongora minden lehetőségét kihasználja játéka során, a dinamikus, kemény
billentéstől a finom, humoros futamokig. Legutolsó angliai turnéja 1991-ben volt, amikor is a London Jazz Composers
Orchestrával lépett fel, amelynek a vezetője Barry Guy megírta a ,Theoria " című kompozíciót, “egyfajta zongoraversenyt", Schwei-
zer 50. születésnapjának megünneplésére.
Albumok: Jubilation (1962-es felvételek), Brandy (1964-es felvételek), Willem's Fun Feast (1973), Ramifications (1975, 1973-as
felvételek), Carl Rüdigerrel: Goose Pannee (1975), Carllal és Louis Moudóval: Messer (1976), John Tchicaival: Willi The Pig (1976),
Wilde Senoritas (1976), Hohe Ufer Konzerte (1977), Early Tapes (1978, 1976-os felvételek), Hexensabbat (1978), Carllal és Molohoval:
Tuned Boots (1978), Carllal: The Very Centre Of Middle Europe (1979), Carllal: Die V-Mann Suite (1981), Live at Taktlos (1986, felvétel:
1984), Joélle Léandre-ral: Cordial Gratin (1987), Iréne Schweizer-Louis Moholo (1987), egyéb előadókkal: Canaille (1988,1986-os
felvételek), The Storming Of The Winter Palace (1988), Iréne SchweizerGünter Sommer (1988), Iréne Schweizer-Andrew Cyrille (1989), Solo
Volume One (1991), Solo Volume Two (1991), Marilyn Crispell-lel: Overlapping Hands: Eight Segments (1991).

SCOBEY, BOB -1916. december 9-én született az Új-Mexikó állambeli Tucumcariban, Egyesült Államok. 1963. június 12-én halt
meg. A harmincas években Scobey különböző zenekarokban trombitált, főként Kaliforniában, ahol felnőtt. 1938-ban hosszan
tartó zenei együttműködés indult Lu Wattersszel, amely Scobey-t a jazz korai korszakának zenéjét felelevenítő, úgynevezett,, jazz
revival " mozgalom egyik kulcsfigurájává tette. Az ötvenes évek során saját tradicionális együtteseit vezette, amelyek hasonló
népszerűséget értek el, mint Lu Watters vagy Turk Murphy zenekara, ez utóbbi a csendesóceáni partvidék nagy dixieland,, revival"
mozgalmának egy másik kiemelkedő képviselője volt. A hatvanas években Scobey saját klubját vezette Chicagóban, és a
tradicionális jazz fesztiváljainak népszerű alakja maradt. Scobey minden feltűnősködés nélküli, megbízható trombitás, akinek
zene iránti lelkesedése minden zenésztársára átragadt, bármelyik zenekar tagja volt is.
Albumok: Bob Scobey's Alexander's Jazz Band (1947-48) (1986), Recontres (1986).

SCOFIELD, JOHN -1951. december 26-án született Ohióban, Egyesült Államok. Miközben helyi rhythm & blues együttesekben
játszott, Scofield a megújított Berklee College of Musicon tanult Bostonban a hetvenes évek elején. Lemezfelvételt készített Gerry
Mulligannel és Chet Bakerrel, és végül meghívást kapott Billy Cobhamtől, hogy John Abercrombie helyettesítésére lépjen be hozzá.
Kétévi munka után Cobhamnál Scofield Charles Mingusszal, Gary Burtonnel és Dave Liebmannel játszott. Kora ifjúságától induló
szólótevékenysége lassan, de biztosan egy olyan egyedülálló stílussá fejlődött, ami csakis az övé. E16 felvételt készített Shinola
címmel, mely a letargia határát súrolja ugyan, de mégis érett munkának minősíthető. A lemez másik fő attrakciója Scofield
elismert mesterének, Steve Swallow-vak a bőgőjátéka. 1983 és 1985 között Scofield Miles Davis zenekarának fontos tagja volt,
számos lemezfelvételen játszott, többek között a Decoy-on és a You're Under Arrest-en. Ezt a feltűnő szereplést követően Scofield
újabb jelentős sikereket ért el. A nyolcvanas években McCoy Tynerrel, Marc Johnsonnal és a Francia Nemzeti Zenekarral játszott.
Az Electric Outlet című album azt mutatja, hogy Scofield ekkorra már kidolgozta saját különlegesen gazdag és bársonyos
hangzásvilágát, a Still Warn című lemez pedig ezt a kreativitást kamatoztatta, és a legkitűnőbb lemezalbumok egész sorát indította
el a Gramavision nevű márkán. Nagy várakozás előzte meg a megjelenést, mert ezt megelőzően egy ingyen lemez jelent meg
Scofieldtől, melyet a Guitar Player című lap mellékleteként terjesztettek. Az album tökéletesen elkészített munkának bizonyult, és
igen jó1 ment a piacon is. Scofield folytatta a hasonlóan funky, bár kevésbé jazzes vénájú munkát a Blue Matter és Loud jazz című
albumokon is, az utóbbin Dennis Chambers pedálos basszusdobjátékának néhány lenyűgöző példája található. A Flat Out című
albumon sokféle érdekes hangszerelésben jazz standard számok hallhatók, mint például Fain és Webster “Secret Love" című dala,
vagy az “All The Things You Are!" Jerome Kerntől és Oscar Hammerstein II-től. A Pick Hits című élő felvételeket tartalmazó album
briliáns rögzítése Scofield legutóbbi munkái javának, és megmutatja növekvő fontosságát, mint elsőrangú zenésznek. A Time On
My Hands címre lemezalbum a kritikusok kedvence volt és ugyancsak igen jól futott a kereskedelemben is. Sokak számára ez volt
1990 jazzalbuma. Scofield gitárjátéka ezzel egy olyan pontot ért el, ahol a világ vezető gitárosainak egyikeként lett elkönyvelve.

228
Folytatódott zeneszerzői képességeinek kibontakozása, együtt muzsikálása Charlie Hadennel és Jack DeJohnette-tel fantáziadús,
ötletes és felemeld volt. Megtartva rendkívül markáns zenei profilját a csúcson is, Scofield újabb kitűnő lemezzel ajándékozta meg
rajongóit a Mean t To Be című album formájában. 1991 során Mike Gibbs zenekarával turnézott, ahol az ő gazdag és könnyen
befogadható jazzgitárjátéka harmonikusan olvadt össze Gibbs újító jellegű kompozícióival. A Grace Under Pressure című lemeze
folytatta első osztályú és igen népszerű albumjainak sorát. Jim Ferguson írása a Guitar Player című lapban jó érzékkel állapítja
meg, hogy Scofield szólói “olyanok, mint az üldözési jelenet a Francia kapcsolat' című filmben, rendkívül izgalmasak, feszültséget
teremtőék és folyton a katasztrófa határát súrolják, de mindenkor kontroll alatt állnak".
Lemezalbumok: John Scofield Live (1977), Rough House (1978), Who's Who (1979), Bar Talk (1980), Shinola (1981), Out Like A Light
(1981), John Scofield - John Abercrombie (kb. nyolcvanas évek), More Sightings (kb. nyolcvanas évek), Electric Outlet (1984), Still Warm
(1987), Blue Mat-ter (1987), Loud Jazz (1987), Flat Out (1989) Pick Hits Live (1989), Time On My Hands (1990), Slo Sco (1990), Meant To
Be (1991), Grace Under Pressure (1992).

SCOTT, CECIL XAVIER - 1905. november 22-én született az Ohio állambeli Springfieldben, Egyesült Államok, 1964. január 5-én
halt meg. Már gyermekkorában játszani kezdett klarinéton és különböző szaxofonokon, és még tinédzser, amikor már saját
zenekara van. Zenekarvezetői karrierje a húszas évek során végig megmaradt. Az évtized végén New Yorkban telepedett le, ahol
mély benyomást tett mind a hallgatóságra, mind pedig a rivális zenekarokra. Zenésztársai között kell megemlíteni testvérét, a
dobos Lloyd Scottot, Dicky Wellst, Johnny Hodgest, Chu Berryt és a válogatott trombitások egymást követő sorában Bill Colemant,
Joe Thomast, Frankie Newtont és Roy Eldridge-et. Scott folytatta egyik zenekarának vezetését a harmincas évek elején is, amikor
egy súlyos lábsérülése megszakította pályáját. A harmincas évek közepétől a negyvenes évek elejéig különböző kisegyüttesekkel
játszott New York és Chicago környékén. 1942ben visszatért egy zenekar vezetéséhez, majd ezt követően kisegyüttesek egész sorát
vezette, ez a tevékenység azután folytatódott az ötvenes években is egészen a hatvanas évek elejéig. Ebben a késői életszakaszában
dolgozott Willie “The Lion' Smithszel és lemezfelvételt is készített Chris Barber támogatásával. Scott lendületesen, energikusan
játszott mind klarinéton, mind pedig tenorszaxofonon. Emellett erélyes zenekarvezető is volt, aki lelkes támogatást követelt, és
kapott is zenésztársaitól. Fénykorában zenekara egyike volt New York legjobb fekete együtteseinek, és ha a balesetből adódóan
nem kerül ki a zenei körökből a harmincas évek elején, éppen a swingkorszak kialakulása idején, sokkal nagyobb elismerést
kapott volna.
Válogatott lemezalbum: Chris Barber Presents Harlem Washboard: Cecil Scott And His Washboard Band (1959).

SCOTT, RONNIE -1927. január 28-án született Londonban, Anglia. Scott kezdetben szopránszaxofonozott, de még tinédzserévei
elején áttért a tenorszaxofonra. A helyi klubokban való fellépések után 1944-ben Johnny Claes bandjébe szerződött, majd Ted
Heath, Bert Ambrose együttesében és más népszerű brit tánczenekarokban játszott. Scott a transzatlanti hajókon is zenélt, hogy
ellátogathasson az Egyesült Államokba és ott első kézből hallgathassa a bebopot. A negyvenes évek végén a londoni bopélet
kulcsfigurája lett, a Club Elevenben játszott, ahol az egyik alapító volt. Az ötvenes években saját együttesét vezette és Tubby
Hayesszel közösen a Jazz Couriers vezetője is volt. 1959-ben a londoni Gerrard Streeten megnyitotta saját klubját, amely később
a Frith Streetre költözött. A hatvanas években idejét megosztotta saját kisegyüttesének vezetése és a klubvezetés között, ám
közben arra is volt ideje, hogy a Clarke-Boland Big Bandben játsszon. A hetvenes és a nyolcvanas években kisegyütteseket
vezetett, nevezetesen egy kvartettet, alkalmanként turnézott, ám többnyire a klubjában fellépő modern amerikai jazzmuzsikusok
szünetében szerepelt. Scott, mint játékos tökéletesen ura a jazz mainstream és modern aspektusainak. Jelentősen nagy
tenorsoundja agresszívnek mutatja, ugyanakkor balladajátéka azt a melegséget sugározza, amely Zoot Sims és Stan Getz kései
periódusának jellegzetessége, ám játéka nem utánzás. Jóllehet Scott tehetséges játékos, de legjelentősebb tette a tehetséges brit
zenészek fáradhatatlan támogatása, valamint klubjának fenntartása, amely az egész világon kitűnő hírnevet szerzett a vendégek
és a művészek körében. Scott 1981-ben a zene terén végzett szolgálatai elismeréseképpen megkapta az OBE kitüntetést.
Albumok: Battle Royal (1951), The Ronnie Scott Jazz Group 1. (1952), Live At The Jazz Club (1953), The Ronnie Scott Jazz Group 11. (1954),
The Jazz Couriers In Concert (1958), The Last Word (1959), The Night Is Scott And You're So Swingable (1965) Live At Ronnie's (1968), Scott At
Ronnie's (1973), Serious Gold (1977), Great Scott (1979), Ronnie Scott's 20th Anniversary Album (1979), Never Pat A Burning Dog (1990).
További információk: John Fordham: Let's Join Hands And Contact The Living.

SCOTT, SHIRLEY -1934. március 14-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Scott
gyermekként zongorázni és trombitálni tanult, áttörése azonban akkor következett be, amikor az ötvenes évek közepén áttért az
orgonára. Többnyire kisegyüttesekben dolgozott, amelyben egy szaxofonos és egy dobos szerepelt, ebben a formációban rendkívül
népszerű lett. Olyan zenészekkel muzsikált együtt mint Eddie “Lockjaw' Davis, Stanley Turrentine (aki egy ideig a férje is volt),
Jimmy Forrest és Dexter Gordon. Eklektikus stílusú, tehetséges játékos, zenéjének alapja a blues és a bebop, egyike azon egy
kézen megszámolható orgonistáknak, akik ezt a ritka hangszert a jazzben használják.
Albumok: Shirley's Sounds (1958), The Eddie Lockjaw Davis Cookbook (1958), Great Scott! (1958), Scottie (1958), Shirley Scott Plays Duke
(1959), Soul Searching (1959), The Scott Trio 1. (1960), Soul Sisters (1960), Mucho Mucho (1960), Like Cozy (1960), Satin Doll (1961),
Stompin' (1961), Hip Soul (1961), Blue Seven (1961), Shirley Scott Plays Horace Silver (1961), Hip Twist (1961), Stanley Turrentine-nal:
Dearly Beloved (1961), Happy Talk (1962), The Soul Is Willing (1963), Drag Em Out (1963), Soul Shoutin' (1963), Travellin' Light (1964), Blue
Flames (1964), Shirley Scott And Her Orchestra 1. (1964), The Great Live Sessions (1964), The Shirley Scott Sextet (1965), The Shirley Scott Trio
11. (1966), The Shirley Scott Trio 111. (1966), Shirley Scott And Her Orchestra IL (1966), The Shirley Scott Quintet (1972), One For Me (1974).

SCOTT, TONY - Anthony Sciacca néven 1921. június 17-én született a New Jersey állambeli Morristownban, Egyesült Államok.
Scott gyermekként klarinétozni tanult, később a manhattani juilliard Schoolban végzett klasszikus zenei tanulmányokat. A
negyvenes évek vége óta számos big bandben szerepelt, mainstream zenekarok tagja volt, néha tenorszaxofonozott. A Minton's
Playhouse-bó1 és más New York-i helyekről áradó új jazzsoundok annyira elbűvölték, hogy elkötelezett bebop zenész lett.
Balszerencséjére a klarinét és a bop nehezen fért meg egymással, Scott egyike annak a pár klarinétosnak, aki azért
megpróbálkozott a dologgal, s az ötvenes években hangszerének egyik legelismertebb új játékosa lett. Számos énekes, így Harry
Belafonte, Billie Holiday és Sarah Vaughan számára készített hangszereléseket, és zeneigazgató is volt. 1959-ben készítette el a
jelentősen előremutató Sung Heroes című albumát, amelyen Bill Evans, Scott LaFaro és Paul Motian működtek közre, ugyanebben
az évben elhagyta Amerikát, nem tetszett neki a zeneiparbeli rasszizmus, és kétségbeesett, amiért oly sok hozzá közelálló barátja
(Oran “Hot Lips' Page, Charlie Parker, Art Tatum, Sid Catlett, Lester Young, Billie Holiday) halt meg akkoriban. Scott hat évig
utazgatott, mind Európában és többnyire a Távol-Keleten, megkezdte az etnikai zenék elemeinek beépítését a repertoárjába,

229
különösen sokat dolgozott fel India és a Kelet zenéjéből, sok évtizeddel azelőtt fedezte fel magának a világzene fogalmát, mielőtt azt
mások ismertté tették volna. A hatvanas évek közepén készített meditációs lemezei népszerűek és jó1 eladhatók lettek, ami “isteni
adomány' volt, ahogy 1988-ban fogalmazott, mert az érte járó jogdíjak fő megélhetési forrását jelentették. Scott a hetvenes évek
elején Olaszországban telepedett le, fesztiválokon játszott, turnézott, többnyire a Távol-Keleten, alkalmilag lemezfelvételeket
készített, s amint az úttörőknél nem ritka, az új trendeket és divatokat megelőzve, de nála kisebb tehetségek által háttérbe szo-
rítva. Legutolsó projektje egy dupla album, amin különböző változatok szerepelnek Billy Strayhorn “Lush Life' című standardjára.
“Senki sem énekelte jó1 eddig' - nyilatkozta Scott a Wire-nek 1988-ban, “sem Nat,, King' Cole, sem Sarah Vaughan, senki - mind
elszúrták."
Albumok: A Touch Of Tony Scott (1956), Scott's Fling (1957), The Modern Art Of Jazz (1957), South Pacific Jazz (1958), 52nd Street Scene
(1958), Golden Moments (1959), Sung Heroes (1959), Music For Zen Meditation (1964), Music For Yoga Medita-tion And Other Joys (kb.
1967), Tony Scott (kb. 1969), Prism (1977), Boomerang (1977), African Bird: Come Back! Mother Africa (1984), Lush Life (1989).

SEAMEN, PHIL -1928. augusztus 28-án született a Staffordshire-i Burton-on-Trentben, Anglia, 1972. október 13-án hunyt el.
Seamenre akkor figyeltek fel először, amikor a második világháború után brit tánczenekarokban dobolt, többek között Nat Gonella
és Joe Loss vezetésével. Az ötvenes évek elején a kialakulóban levő londoni bopélet kulcsfigurája volt, Ronnie Scott-tal, Tubby
Hayesszel, Joe Harriott-tal és más vezető muzsikusokkal dolgozott. Ugyanebben az évtizedben, 1959-ben Stan Tracey-vel vette fel
a Little Munk című albumot, a következő esztendőben pedig a szaxofonos Harriott Free Form című lemezén szerepelt. Seamen a
hatvanas évek elején blues zenekarokban kamatoztatta tudását, így Georgie Fame és Alexis Korner társaságában lépett fel. A
hatvanas évek végén Scott-tal tért vissza, rockbandákkal is játszott, például az Air Force-ban, amelyet tanítványainak egyike,
Ginger Bakervezetett. Dinamikus játéka Londonban és környékén számtalan klub és pub session nyeresége volt. Sajnálatos, hogy
életét, karrierjét nagymértékben beárnyékolta drogfüggősége. Seamen virtuozitása figyelemre méltó: Harriott-tal figyelemre méltó
módon tették magukévá a free jazzt, amely jelentős mértékben különbözött a rock- és a bluesbandákban végzett tevékenységétől.
A brit jazzélet egyik legjelentősebb bopdobosa.
Albumok: Third Festival Of British Jazz (1956), Now!... Live! (1968), Phil On Drums! A Jam Session At The Hideaway (1971), Phil Talks
And Plays/The Phil Seamen Story (1972).

SHANK, BUD - Clifford Everett néven 1926. május 27-én született az ohiói Daytonban, Egyesült Államok. Shank a legtöbb
nádfúvós hangszeren megtanult játszani, szerepelt is velük, de végül az altszaxofonra koncentrált, amelyet később alkalmanként
a fuvolára és a baritonszaxofonra váltott. 1947-től a nyugati parton élt, Charlie Barnet, Alvino Rey, Art Mooney és Stan Kenton big
bandjében játszott, ám legnagyobb dobásai a kisegyüttesekben voltak. Shorty Rogers, Milt Bernhardt, Bob Cooper, Art Pepper és
Shelly Manne társaságában azok közé a Los Angeles-i központtal működő zenészek közé tartozott, akik az ötvenes évek nyugati
parti fehér jazzéletének magját képezték. A Lighthouse AllStars tagjaként és a mozgalom egyik vagy másik vezető személyiségének
neve alatt készített felvételek jelentős elismerést hoztak neki. Lemezfelvételeket készített Laurindo Almeidával is, ezzel egy olyan
együttműködés indult meg, amelyet néhány évvel később a LA Four keretében újítottak meg. Shank az ötvenes és a hatvanas
években egyaránt aktív volt a film- és televíziós stúdiókban, folytatta jazztevékenységét is. 1974-ben a LA Four alapító tagja volt. A
nyolcvanas évek elején egyedül vagy Rogersszel turnézott, Nagy-Britanniában a Vic Lewis big banddel lépett fel, a Royal
Philharmonic Orchestrával pedig felvételt készített. Shank négy évtizeden keresztül intenzíven készítette felvételeit. Korai
altszaxofon-játéka Charlie Parker és Art Pepper hatását tükrözi, fuvolázni a Kentonnal való szerződése alatt kezdett, játéka rendkí-
vül eredeti és jelentősen megnövelte a hangszer szerepét a bebop sessionökön. A későbbi években altóstílusa erősen személyes
lett, saját kreatív impulzusait már nem érték külső hatások. A nyolcvanas évek közepétől a többi hangszert elvetette és kizárólag
az altszaxofonon játszott.
Albumok: Shorty Rogersszel: Cool And Crazy (1953), Shelly Manne-nel: The West Coast Sound (1953), The Bud Shank Quintet (1953), The
Bud Shank-Laurindo Almeida Quartet: Brazilliance Vol. 1. (1953) The Bud Shank-Shorty Rogers Quintet (1954), Bud Shank And Three
Trombones (1954), Bud Shank And Strings (1955), The Bud Shank-Bill Perkins Quintet (1955), The Bud Shank-Bob Cooper Quartet (1956), Live
At The Haig (1956), The Bud Shank Quartet 1. (1956), The Bud Shank-Russ Freeman Quartet (1956), The Bud Shank Quartet II. (1956),
Sessions, Live (1956), The Bud Shank-Bob Cooper Quintet (1956), The Bud Shank Quartet III. (1957), The Bud Shank-Laurindo Almeida
Quartet: Braziliance Vol.2. (1958), I'll Take Romance (1958), The Bud Shank Quartet IV. (1958), The Bud Shank Quartet V. (1959), The Bud
Shank Quintet (1961), The Bud Shank Sextet 11. (1961), New Groove (1961), The Bud Shank Septet L (1962), The Bud Shank Septet 11. (1963),
The Bud Shank Quartet VI. (1963), Bud Shank And His Brazilian Friends (kb.1965), Brazil '65 (1965), Bud Shank-Chet Baker I. (1966), Bud
Shank-Chet Baker IL (1966), Bud Shank And His Orchestra 1. (1966), Bud Shank And His Orchestra 11. (1966), Bud Shank And His Orchestra
111. (1967), Bud Shank And His Orchestra IV. (1967), Bud Shank-Chet Baker 111. (1968), The Windmills Of Your Mind (1969), Bud Shank And
The Bob Alcivar Singers (1969-70), The LA Four Scores! (1975), Sunshine Express (1976), Heritage (1977), LA Fourral: What Happens
(1978), Crystal Moments (1979), Exploration 1980 (1979), Shades Of Dring (1981), Rogersszel: Yesterday, Today, And Forever (1983),
Rogersszel: Vic Lewis Back Again (1984), This Bud's For You (1984), California Concert (1985), Concert For Alto Saxophone And Symphony
Orchestra (kb.1987), Tales Of The Pilot (1989).

SHANKAR, LAKSHMINARAYANA - 1950. április 26-án született az indiai Madrasban. Shankar egy másik ismert hegedűs, V.
Lakshminarayana fia, ragákat tanult énekelni már kétesztendős korától, majd két évvel később édesapja elkezdte vele a
hegedűtanulmányokat is. Az ő javaslatára a mridangam nevű dél-indiai dobokat is tanulmányozta. Szintén édesapja javasolta
neki az észak-indiai (hindusztáni) és a délindiai (karnatikus) tradíciók tanulmányozását. 1969-ben az Egyesült Államokba utazott,
ahol a Wesleyan Universityn etnomuzikológusként Ph.D. fokozatot szerzett. Az egyetemi munkát végezve alkalmilag olyan jazz- és
rockmuzsikusokkal találkozott mint Ornette Coleman, Jimmy Garrison és John McLaughlin. 1973-ban McLaughlinnal együtt
tanultak, és 1975-től 1978-ig együtt vezették a Shaktit, amely a free jazz és az indiai zenei akusztikus fúzióját játszotta, ebből a
bandából fejlődött ki a Turyanandha Sangeeth, a McLaughlinnal való duó. A továbbiakban olyan határterületi zenekarokat
vezetett, mint a Peshkar és a Shankar, valamint a kevésbé figyelemre méltó, rockalapú Epidemics. 1988-ban Sting, Tracy
Chapman, Bruce Springsteen és Peter Gabriel társaságában az Epidemics az emberi jogokért tartott világ körüli turnén vett részt.
Shankar kiemelkedő, lenyűgöző zenész, aki magával ragadja közönségét hindusztáni, karnatikus és jazzalapú zenéjével.
Kétnyakú, saját építésű 10 húros hegedűn játszik, amelyet maga tervezett, és különleges a soundja. Számos alkalommal hívták
meg rock sessionökre, hogy sajátságos soundjával vegyen részt a produkcióban és (többnyire nagyon röviden) hallható Peter
Gabriel, Lou Reed, a Talking Heads, Frank Zappa, Phil Collins, az Echo And The Bunnymen és a Pretenders felvételein. Ő játszott
Martin Scorcese Jézus Krisztus utolsó megkísértése című filmjének soundtrackjén, játszott Bill Laswell Material bandjében annak
visszatérő lemezén, a Seven Souls-on.
Albumok: Shakti (1975), A Handful Of Beauty (1976), Natural Elements (1977), The Epidemics, Who's To Know (1981), Song For Everyone

230
(1984), Epidemicsszel: Vision, Caroline (1986), Nobody Told Me (1990), Pancha Nadai Pallavi (1990), M.R. C.S. (1991), Materiallal: Seven
Souls (1989).

SHARROCK, WARREN HARDIN (SONNY) -1940. augusztus 27-én született a New York állambeli Ossiningben, Egyesült Államok.
Sharrock ugyan nagyon későn kezdte pályafutását, húszesztendős korában autodidaktaként tanult meg gitározni, de mégis egyike
a jelenlegi jazzélet legjelentősebb gitárosainak. Korábban az Echoes doo-wop együttesben énekelt, azután Alan Freeddel készített
felvételeket, amiket sohasem adtak ki. 21 esztendős korában néhány hónapig a Berklee College Of Musicon tanult. 1965-től egy
sor avantgarde zenésszel szerepelt, többek között Pharoah Sanders, Don Cherry, Sunny Murray, Olatunji, John Gilmore és Byard
Lancaster társaságában, majd 1967-011973-ig a Herbie Mann band ,outsider"-e volt. 1970-ben részt vett a “Yesternow" felvételén,
amely Miles Davis Jack Johnson-ának második fele. 1973-ben feleségével, Linda Sharrockkal megalakította saját együttesét,
1986-ban a Last Exit című albummal mutatkozott be, akkoriban Peter Brötzmann-nal, Bill Laswell-lel és Ronald Shannon
Jacksonnal játszott. A Guitar című elbűvölő és innovatív szólóalbum után hagyományosabb együttest alakított, amellyel sikerrel
vett részt a New York-i Knitting Factory Club által szervezett csomagturnén. 1991-ben egy all star kvartettet (Pharoah Sanders,
Charnett Moffett, Elvin Jones) kiadta az Ask The Ages című lemezt.
Albumok: Pharoah Sandersszel: Tauhid (1967), Herbie Mann-nel: Memphis Underground (1968), Wayne Shorterrel: Super Nova
(1969), Black Woman (1970), Davisszel: Jack Johnson (1970), Monkie Pockié Boo (1974), Paradise (1974), Guitar (1986), a Last Exittel:
Last Exit (1986), The Noise Of Trouble, Casette Tapes (1987), Seize The Rainbow (1987), Live In New York (1990), Iron Path, The Cologne
Tapes (1990), Ask The Ages (1991), Highlife (1991), Nicky Skopelitisszel: Faith Moves (1991).

SHAVERS, CHARLIE - 1917. augusztus 3-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok, 1971. július
8-án hunyt el. Shavers tinédzseréveiben kezdett trombitálni és számos kisegyüttessel játszott, mielőtt 1937-ben csatlakozott Tiny
Bradshaw-hoz. Még ugyanebben az évben játszott Lucky Millinder, Jimmie Noone és John Kirby együttesében. A Kirby-szextett
mind trombitásként, mind hangszerelőként ideális lehetőséget kínált neki, hét esztendeig maradt a bandával. Kirbyvel együtt írták
a ,,Pastel Blue" című darabot, amelyből a szöveget hozzáadva a “Why Begin Again" lett, ugyanígy született az ,Undecided",
amelyből jazz standard lett, és amelynek szöveges változata Ella Fitzgerald slágere lett. 1944-től Kirbytől átigazolt Tommy Dorsey
zenekarába, ahol egy évtizedig szólistáskodott. Ezekben az években számos zenekarvezetővel készített lemezfelvételeket, többek
között egyet Herbie Haymer névleges vezetésével, amelyen Nat ,King" Cole és Buddy Rich is szerepelt. Ezt az anyagot a rontá-
sokkal, újrafelvételekkel, a nem a mikrofon számára elmondott kommentárokkal együtt Anatomy Of A Jam Session címmel adták ki.
További fontos dátum ebből a korszakból egy Gene Norman-koncert a kaliforniai Pasadenában, amelyet Lionel Hampton neve alatt
adtak ki. Shavers az ötvenes és a hatvanas években többnyire kisegyüttesekben lépett fel, többnyire zenekarvezetőként, intenzíven
turnézott mind szólóban, mind a jazz At The Philharmonickal. Shavers mesteri zenész, aki a legtöbb mainstream produkcióban jól
használható. A megfelelő társaságban emocionálisan erőteljes játékot produkál, Kirbynél eleganciával és finomsággal játszott, a
JATP-években őrült bravúrszólókat adott elő, mindezeket figyelemre méltóan könnyedén és jó humorral.
Albumok: Nat “King' Cole-lal és Buddy Richcsel: Anatomy Of A Jam Session (1945), Lionel Hamptonnal: Stardust (1945), Jazz At The
Philhar-monic: Hartford 1953 (1953), The Charlie Shavers Sextet (1954), The Most Intimate Charlie Shavers (1955), Gershwin, Shavers And
Strings (1955), We Dig Cole! (1958), Art Ford's Jazz Party (1958), The Charlie Shavers Quartet 1. (1958-59), The Charlie Shavers Quartet II.
(1959), Memorial (1959), The Charlie Shavers Quartet 111. (1960), The Charlie Shavers Quartet IV. (1961), Swing Along (1961), Swinging
With Charlie (1961), The Charlie ShaversWild Bill Davis Combo (1961), A Man And His Music (kb. 1962), Live At The London House (1962),
Live From Chicago (1962), Charlie Shavers And His Orchestra (1963), Charlie Shavers At Le Crazy Horse Saloon In Paris (kb.1964), The Last
Session (1970), Live! Vol. 2.(1970). Antológiák: November 1961 & March 1962 (1980), Trumpet Man (1944-58) (1981).

SHAW, ARTIE - Arthur Jacob Arshawsky néven 1910. május 23-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült
Államok. Shaw 12 esztendős korában kezdett altszaxofonozni, majd néhány évvel később egy connecticuti tánczenekarban tűnt
fel. 1926-ban áttért a klarinétra, és a következő három esztendőt az ohiói Clevelandben töltötte mint Austin Wylie hangszerelője és
zeneigazgatója. Játszott Irving Aaronson populáris zenét játszó bandájával is, ahol időnként tenorra váltott. Shaw 1929 végétől
New Yorkban tevékenykedett, az éjfél utáni jam sessionök állandó résztvevője volt, több vezető jazzmuzsikussal játszott együtt, és
jelentős hírnévre tett szert, mint technikailag briliáns klarinétos. Számos lemezfelvételt készített tánczenekarokkal és olyan
jazzmuzsikusokkal, mint Teddy Wilson, akivel néhány Billie Holiday-felvételenjátszott együtt. Shaw 1936-ban olyan zenekart
alakított, amely a koncerten a hagyományos tánczenekari hangszerek mellett koncertvonósokkal szerepelt, és ez lemezszerződést
hozott. Ez a csapat 1937 áprilisáig létezett, amikor is Shaw hagyományos big bandet alapított, és rögtön sikert aratott, amit
részben Jerry Gray dallamos hangszereléseinek köszönhetett. A zenekarral számos felvétel készült, többek között a ,,Begin The
Beguine", amely hatalmas siker lett. Zeneileg nézve a Shaw-zenekar első éveiben a korszak egyik legjobbja volt, olyan zenészek
szerepeltek soraiban, mint Johnny Best, Cliff Leeman, Les Robinson, Georgie Auld, Tony Pastor és Buddy Rich. 1938-ban rövid
ideig a zenekar énekesnője volt Billie Holiday, ám a New York-i hotelekben és a zenekar rádióműsoraiban alkalmazott faji
megkülönböztetés egy sor kényelmetlen vitához vezetett, és az énekesnő kilépett a zenekarból. Shaw énekesnői ekkor Kitty Kallen
és Helen Forrest lettek. Shaw a nem megfelelő publicitás és a közönség elfordulása miatt 1939 végén feloszlatta zenekarát, ám sze-
repet vállalt az 1940-es Fred Astaire-Paulette Goddard filmben, a Second Chorus-ban, ahol a “Frenesi " című slágerrel szerepelt, és
ekkor gyorsan újraalakította zenekarát. Az új bandában ismét voltak vonósok, és a Grammercy Five külön együttesként is
működött a zenekaron belül. A big bandben olyan zenészek szerepeltek, mint Billy Butterfield, Jack Jenney, Nick Fatool és
Johnny Guarnieri. A kisegyüttesben Guarneri a zongorát csembalóra váltotta, amivel igen jellegzetes soundot alkotott. Olyan
sikeres lemezfelvételek következtek mint a “Concerto For Clarinet", a “Summit Ridge Drive! és a “Special Delivery Stomp". Shaw
zenekarát az Egyesült Államoknak a második világháborúba való belépésekor feloszlatta. 1942-ben az amerikai flotta egyik
zenekarának feje lett, amelyben számos vezető jazzmuzsikus szerepelt. A háború után megalakított új zenekarában Roy Eldridge,
Dodo Marmarosa, Barney Kessel, Chuck Gentry, Stan Fishelson és más kitűnő zenészek szerepeltek. Ez a banda a többiekhez
hasonlóan rövid életű volt, és a negyvenes években Shaw sorra alakította a zenekarokat, amelyek alig néhány hónap után
széthullottak. Shaw ekkor klasszikus gitártanulmányokat végzett, és zeneszerző/hangszerelőként kezdett új karriert. Az ötvenes
évek közepétől visszavonult a zenétől, és az írásnak szentelte életét. Néhány évig Spanyolországban élt, majd a hatvanas évek
végén visszatért az Egyesült Államokba, ahol kiteljesítette új pályáját. A nyolcvanas években egy új zenekart alapított, amelyet
Dick Johnson vezetett, és különleges koncerteken vett részt. 1985-ben a Time Is All You've Got című dokumentumfilm foglalkozott
az életével. A kilencvenes évek elején Londonban egy olyan zenekart terveztek, amelyet Bob Wilber vezetett, hogy újraalkossa
zenéjét.
Shaw a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején Benny Goodman riválisává vált, ez az ellentét azonban a publicisták
műve volt, valójában e két zenész baráti kapcsolatban volt egymással. Stilisztikailag Shaw kissé hidegebben játszott, mint

231
Goodman, jazzérzéke nem volt olyan kifinomult. Goodmanhez hasonlóan Shaw technikája is briliáns volt, figyelemre méltó
precizitással, örökké swingelve játszott. Szabálytalan zenekarvezetői pályája, magánéletéhez hasonlóan - nyolc felesége között
több ünnepelt hollywoodi sztár volt - hozzájárult ahhoz, hogy soha sem lett akkora sikere, mint Goodmannek vagy számos
zenekarvezető társónak. Zenekarai zeneileg mindig értékesek voltak, rendszeresen szerződtetett olyan színes bőra zenészeket
mind Billie Holiday, Roy Eldridge és Oran,, Hot Lips' Page, amivel segített megtörni a zenében is meglevő faji megkülönböztetést.
Albumok: Artie Shaw Recreates His Great '38 Band (1963). Antológiák: The 1938 Band In Hi-Fi (1938) (1979), Swinging Big Bands,
1938-45, Volume 1 (1981), Melody And Madness Vols. 1-5. (1938-39) (1982), This Is Artie Shaw (1983), Traffic Jam (1985), The Indispensable
Artie Shaw Vols 1/2 (1938-39) (1986). The Indispensable Artie Shaw Vols 3/4 (1940-42) (1986), The Rhythmakers Vols 1-3 (1937-38) (1987),
Thou Swell (1936-37) (1988).
További információ: Artie Shaw: The Trouble With Cinderella: An Outline Of Identity.

SHAW, ARWELL -1923. szeptember 15-én született a Missouri államban levő St. Louis-ban, Egyesült Államok. Shaw korábbi,
más hangszereken végzett tanulmányok után a negyvenes évek elején Fate Marable együttesében nagybőgősként kezdett dolgozni.
Röviddel ezután katonai szolgálata megtörte karrierjét, majd röviddel a második világháború befejezése után csatlakozott Louis
Armstronghoz, akivel megszakításokkal negyed századig dolgozott. Először Armstrong big bandjének tagja volt, majd az All Stars
1945-ös megalakításakor újra a banda tagja lett egészen 1953-ig (ezt rövid időre egy svájci tanulmányút szakította csak meg). Az
ötvenes évek közepétől végéig és a hatvanas években rendszeresen visszatért Armstronghoz, ám időről időre szerepelt Benny
Goodman, Teddy Wilson és mások társaságában is. Armstrong 1971es halála után számos mainstream zenésszel dolgozott,
többek között Buddy Tate-tel, Dorothy Donegannal és Earl Hinesszal, szabadúszó zenész volt Európában és az Egyesült Álla-
mokban, majd a nyolcvanas években újra Armstrong jegyében dolgozott, amikor részt vett Keith Smith Wonderful World Of Louis
Armstrong csomagturnéján. Shaw szolid, megbízható tagja a ritmusszekciónak, egyúttal energikus és tehetséges szólista, akinek
játéka mindig figyelmet kelt.
Albumok: Louis Armstronggal: Satchmo At Symphony Hall (1947), Louis Armstrong Plays W. C. Handy (1954), Louis Armstrong At The
Crescendo (1955), The Many Faces Of Dorothy Donegan (1975).

SHAW, CHARLES “BOBO" - 1947. szeptember 15-én született a Mississippi állambeli Popeban, Egyesült Államok. Shaw egy sor
dobosnál tanult, bőgő- és pozanleckéket pedig Frank Mokussnál vett. Rhythm & blues együttesekben dobolt, Oliver Sain soul
szaxofonost, Ike és Tina Turner énekeseket, valamint Albert King bluesmuzsikust kísérte. A Missouri állambeli St. Louis-ba
költözött, ahol a Black Artists Group (BAG) egyik alapítója lett. Itt találkozott és játszott az altős Oliver Lake-kel és szerepelt a St.
Louis Symphony Orchestrával. A hetvenes évek elején más BAG tagokkal egyetemben Európába utazott, ahol Anthony
Braxtonnal, Steve Lacyvel, Frank Wrighttal és Alan Silvával játszott. Zenekarukat Human Arts Ensemble-nek vagy (inkább
újabban) Red, Black & Green Solidarity Unitnak nevezték el. A Human Arts Ensemble 1972-ben a Whisper Of Dharma című
lemezzel mutatkozott be, amelyet egy évvel később az Under The Sun követett, amelyen Lake és Lester Bowie voltak a
vendégzenészek. Shaw 1974-ben New Yorkba költözött és az elkövetkező néhány esztendőben Frank Lowe-val (Fresh, The Flam),
Bowie-val (Fast Last, Rope-A-Dope) és Lake-kel (Heavy Spirits) készített lemezeket. 1977-ben Lester Bowie-val egy duólemezt vettek
fel (Bugle Boy Bop), amelyet azonban csak 1983-ban adtak ki. Alkalmilag szerepelt Bowie pozanos testvérével, Joseph Bowie-val is,
mégpedig a Human Arts Ensemble új felállásában, és a következő két évben olyan lemezeket adtak ki mint a P'nk J'zz és a Trio
Performances Vol 1, amelyen James Emery gitározott a String Trio Of New Yorkból, a Vol 2-n Luther Thomas altózott és John Lind-
berg basszusozott, utóbbi szintén a STONY-ból, a Junk Trap-en pedig mind az öt zenész szerepelt. Shaw ezenkívül játszott a
Human Arts Ensemble két, Thomas által vezetett lemezén (Funky Donkey Vol t, Poem Of Gratitude), tagja volt a St. Louis Creative
Ensemble-nek, amely 1979ben Európában lépett fel és felvette az I Can't Figure Ou t-ot. E rövid, tevékeny időszaka óta alig hallani
felőle, kivéve azt, hogy Marion Brownnal, valamint Bowie punk/ funky együttesével, a Defunkttal lép fel.
Albumok: Human Arts Ensemble-lel: Whisper Of Dharma (1973), Streets Of St Louis (1974), HAE-vel: Under The Sun (1975, felvétel:
1973), Luther Thomas/HAE-vel: Poem Of Gratitude (kb. hetvenes évek), Luther Thomas/HAE-vel: Funky Donkey Vol 1. (1977),
HAE-vel: P'nk J'zz (1977), HAE-vel: Trio Performances Vols 1 and 2 (1978), HAE-vel: Junk Trap (1978), St. Louis Creative Ensemble-lel:
I Can't Figure Out (1979), Lester Bowie-val: Bugle Boy Bop (1983, felvétel: 1977).

SHAW, WOODY - Herman Shaw II néven 1944. december 24-én született az észak-karolinai Larinburgban, Egyesült Államok,
1989. május 11én hunyt el. Shaw a New Jersey államban levő Newarkban nőtt fel, ahol édesapja egy gospelegyüttesben énekelt.
11 esztendős korában kezdett trombitálni, hamar jelentős szintet ért el, és a vendégszereplő jazzmuzsikusok kísérője lett. 16 éves
korában hagyta abba iskoláit, és New Yorkban Willie Bobóval dolgozott, akinek zenekarában Chick Corea és Joe Farrell oldalán
játszott. Találkozott Eric Dolphyval is és szerepelt annak 1963-as Iron Man című lemezén. A következő esztendőben Dolphy
meghívta Shaw-t, hogy szerepeljen vele európai turnéján, ám mielőtt a trombitás megérkezett volna, Dolphy elhunyt. Shaw egy
ideig Franciaországban élt, Kenny Clarke-kaI, Bud Powell-lel és másokkal dolgozott. A hatvanas évek közepén tért vissza az
Egyesült Államokba, csatlakozott Horace Silverhez, szerepelt a The Cape Verdean Blues (1965) és a The Jody Grind (1966) felvételein,
emellett dolgozott McCoy Tynerrel és Art Blakey-vel. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején elsősorban stúdiózenészként
kereste kenyerét, jazzhírneve a jazzélettől való távolléte miatt csökkent. 1974-ben a Muse label részére kezdett dolgozni, amely
ismételten jelentős érdeklődést keltett tevékenysége iránt. Ismét játszott Coreával és Blakey-vel, együttese kísérte Dexter Gordont
annak az Egyesült Államokba való visszatértekor, elkészítették a The Homecoming felvételét (1976). A nyolcvanas évek elején Shaw
zenekarában folyamatos körforgás volt és többek között Terri Lyne Carrington és Larry Willis szerepeltek csapatában. 1984-ben a
Paris Reunion band tagja lett, két pompás albumon szerepelt, a French Cooking-on és a For Klook-on. Shaw többször is súlyos
beteg volt, többnyire drogfüggősége miatt. Már vak volt, amikor 1989-ben a Village Vanguard-ba ment, hogy meghallgassa Max
Roachot. A hazafelé vezető úton elvétette a lépést, és a metróállomásra befutó vonat alá esett, amely levágta a karját. Kórházba
vitték, kómába került, és három hónappal később elhunyt. Shaw egy post-Dizzy Gillespie trombitás csillogásával, és Clifford
Brown és Freddie Hubbard melegségével játszott, akiknek árnyékában tevékenykedett. Ha Shaw változtatni tudott volna az
életvitelén és a habitusán, minden bizonnyal a modern jazz egyik legjelentősebb alakja lehetett volna.
Albumok: Blackstone Legacy (1971), Song Of Songs (1973), The Moontrane (1974), Love Dance (1976), At The Berliner Jazztage (1977),
Little Red's Fantasy (1978), Steeping Stones (1978), Rosewood (1978), Woody III. (1979), The Iron Men (1981, felvétel: 1977), United (1981),
Lotus Flower (1982), Master of The Art (1982), Time Is Right (1982), Setting Standards (1985), Imagination (1987), The Eternal Triangle
(1987), In My Own Sweet Way (1989).

232
SHEARING, GEORGE -1919. augusztus 13-án született Londonban, Anglia. Shearing vakon született, és háromesztendős
korában kezdett zongorázni tanulni. Kevés tanulás és sok jazzlemez hallgatás után a londoni körzet hoteljeiben, klubjaiban és
pubjaiban kezdett játszani, néha egyedül, alkalmilag tánczenekarokkal. 1940ben Harry Parry populáris bandájának tagja lett, és
Stéphane Grappellivel játszott. Shearing röviddel 1946-os amerikai látogatása után átköltözött az Egyesült Államokba. Ekkoriban
elsősor-ban a topzongoristák voltak rá nagy hatással, mindenekelőtt Bud Powell, ám amikor nagy sztár lett, teljesen szakított ezzel
a stílussal. A blokkakkord játék szűk fekvéses játéktechnikáját fejlesztette ki, kíséretében egy diszkrét ritmusszekció szerepelt
gitárral, bőgővel, dobbal és vibrafonnal, számos igen népszerű lemezt készített, például a “September In The Rain "-t vagy saját
darabját, a “Lullaby Of Birdland"-et. Legsikeresebb együttműködése Nat “King " Cole-lel volt,, akivel minden idők egyik leghíresebb
zongorabevezetőjét játszotta el a ragyogó ,,Let There Be Love"-ban, amely a 11. lett a brit listán. A Shearing kvintett változó
személyzettel (az évek során többek között Cal Tjader, Margie Hyams, Denzil Best, Israel Crosby, Joe Pass és Gary Burton
szerepeltek a bandában) egészen 1967-ig népszerű maradt. Shearing később trióban, majd szólóban játszott, alkalmanként pedig
duóban. Partnerei között voltak a Montgomery testvérek, Marian McPartland, Brian Torff, Jim Hall, Hank Jones és Kenny Davern
(egy dixieland válogatáson). Az évek során igen gyümölcsözően szerepelt olyan énekesekkel, mint Peggy Lee, Ernestine Anderson,
Carmen McRae és különösen Mel Tormé, akivel rendszeresen szerepelt fesztiválokon, rádió- és tévéadásokban a nyolcvanas évek
végén, a kilencvenes évek elején. Shearing klasszikus zenei érdeklődésének eredményeképpen az ötvenes és a hatvanas években
számos alkalommal lépett fel koncertzenekarokkal, szólói gyakran idézik olyan szerzők motívumait és stílusjegyeit, mint Claude
Debussy és legfőképpen Erik Sate. Shearing finom és ugyanakkor bohókás stílusa révén Sate műveinek ideális előadója lehetne.
Shearing jazzelőadóként némelykor a kritikusok áldozata volt, akik ellenségesek voltak vele szemben. A legtöbb reakciót
kvintettjének hosszú fennállása alatt kapta. Lehet, hogy a zene gyakran könnyű súlyú, a másik dolog viszont, hogy a kritikusok
eleve elutasítják azt a művészt, aki népszerű és anyagilag is sikeres. Az azonban, hogy Shearinget még a kvintett utáni években is
mellőzze a kritika, elfogadhatatlan és méltatlan. Sok késeli felvétele, különösen a Torff-fal, a bőgős Neil Swainsonnal és Torméval
készült lemezei egy ereje teljében lével zongorista játékának pompás példái. Invenciózus, dallamos, improvizációi szemérmetlenül
romantikusak, egy kicsit bolondosak, és tükrözik a művész emberi melegségét és sajátos humorát.
Albumok: Latin Escapade (1956), Velvet Carpet (1956), Black Satin (1957), Burnished Brass (1958), Peggy Leevel: Americana Hotel
(1959), Shearing On Stage (1959-63), White Satin (1960), San Francisco Scene (1960), The Shearing Touch (1960), a Montgomery
Brothersszel: Love Walked In (1961), Satin Affair (1961), Nat “King" Cole Sings/George Shearing Plays (1962), Jazz Concert (1963), My Ship
(1974), Light, Airy And Swinging (1974), The Way We Are (1974), Continental Experience (1975), Grapellivel: The Reunion (1976), The Many
Faces Of George Shearing (1976), 500 Miles High (1977), Windows (1977), On Target (1979), Brian Torff-fal: Blues Alley &Jazz (1979),
Getting In The Swing Of Things (1979), On A Clear Day (1980) Carmen Mc Rae-vel: Two For The Road (1980), Marian McPartlanddal:
Alone Together (1981), Jim Hall-lel: First Edition (1981), An Evening With Mel Tormé And George Shearing (1982), Mel Torméval: Top
Drawer (1983), Bright Dimensions (1984), Life At The Cafe Carlyle (1984), Grand Piano (1985), Torméval: An Elegant Evening (1985),
George Shearing And Barry Treadwell Play The Music Of Cole Porter (1986), More Grand Piano (1986), Breakín' Out (1987), Dexterity (1987),
A Vintage Year (1987), Ernestine Andersonnal: A Perfect Match (1988), Hank Jonesszel: The Spirit Of 176 (1988), Piano (1989), George
Shearing In Dixieland (1989), Torméval: Mel And George Do' World War II. (1990). Antológiák: The Young George Shearing
(1939-44)(1983), The Best Of George Shearing (1983).

SHELDON, JACK-1931. november 30-án született a floridai Jacksonville-ben, Egyesült Államok. Sheldon gyermekként tanult
meg trombitálni, és már korai tinédzseréveiben profi trombitás lett. A negyvenes évek végén a Los Angeles-i térségbe költözött, ahol
a nyugati part számos vezető zenészével játszott, többek között Art Pepper, Dexter Gordon és Wardell Gray társaságában. Sokszor
dolgozott Leunny Bruce humoristával is. 1955-ben az elsők között volt a west coast iskola tagjai között, akikkel a Pacific Jazz label
lemezfelvételeket készített. Az ötvenes évek közepén a Curtis Counce együttessel készített lemezt, amelyen Harold Land is szere-
pelt, majd az évtizedben később Dave Pell és Art Pepper társaságában mentek stúdióba. Később Grayjel, Stan Kentonnal és Benny
Goodmannel turnézott. Sheldon a hatvanas években komikus lett, és főszerepet játszott a What Makes Sammy Run? című amerikai
televíziós sorozatban. A hetvenes években kis és nagy együttesekkel dolgozott, többek között Benny Goodman, Woody Herman Is
Bill Berry vezetésével, klubokban és lemezfelvételeken saját kisegyütteseit is vezette.
Sheldon trombitajátéka mélyen a bebopban gyökeredzik, ám a mainstream elemeit is gyakran beépíti játékába. Élőben mindig
hallható kellemes énekstílusa, villódzó szellemessége. Habár nemzetközileg kevésbé ismerik, Sheldon sok olyan problémát túlélt -
drogot, alkoholizmust -, ami gyengébb emberek pályáját régen tönkretette volna.
Albumok: The lack Sheldon Quartet (1954), The Jack Sheldon Quintet (1956), The Curtis Counce Group (1956), You Get Bounce With
Curtis Counce (1957), Jack's Groove (1957-59), Art Pepper Plus Eleven (1959), Pepperrel: Smack Up (1960), Jack Sheldon And His
Orchestra II. (1962), Jack Sheldon With Orchestra Conducted By Don Sebesky (1968), Bill Berryvel: Hello Rev (1976), Singular (1980), Angel
Wings (1980), Playin' It Straight (1980), Stand By For The lack Sheldon Quartet (1983), Blues In The Night (1984), Hollywood Heroes
(1988).

SHEPHERD, DAVE -1929. február 7-én született Londonban, Anglia. Shepherd a második világháborút követő években kezdett
klarinétozni, és hamarosan Nagy-Britannia egyik legjobban ismert és respektált muzsikusa lett. Eklektikus zenész, aki a
dixielandtől a mainstreamen keresztül a bopig sok mindent játszik, számos brit és amerikai zenésszel dolgozott. Ezek között
olyanok voltak mint Freddy Randall és Billie Holiday. Azoktól a rövid időszakoktól eltekintve, amikor az ötvenes évek közepén az
Egyesült Államokban és szerte a világon fesztiválokon szerepelt, karrierje középpontjában Nagy-Britannia állt, rendszeresen
játszott a Pizza Express All Starsszal, Digby Fairweatherrel, Roy Williamsszel, Len Skeattel és másokkal. Shepherd a lehető
legprofibb művész. Az a képessége, hogy újraalkotta Benny Goodman stílusát, igazságtalanul leszűkíti a róla alkotott kritikai
képet. Valójában, amikor szabadjára engedheti tehetségét, mindig hibátlan savinget mutat, és olyan zenei eleganciát, amely más,
jobban ismert zenészekből hiányzik.
Albumok: Shepherd's Delight (1969), Freddy Randall/Dave Shepherd Live At Montreux (1973), Benny Goodman Classics (1975), Dixieland
Classics (1976).

SHEPP, ARCHIE -1937. május 24-én született a floridai Fort Lauderdale-ben, Egyesült Államok. Shepp Philadelphiában nőtt fel.
Az egyetemen drámairodalmat tanult, különböző hangszereken kezdett játszani, köztük altszaxofonon. Első profi szerződését
klarinétosként kapta, később rhythm & blues bandák tenorszaxofonosa volt. New Yorkban telepedett le, ahol színészként próbált
munkát találni, ám a zenénél kötött ki, latin bandákban muzsikált. A hatvanas évek elején ugyanakkor Cecil Taylorral, Bill
Dixonnal, Don Cherryvel, John Tchicaijal és másokkal jazzt játszott. Cherryvel és Tchicaijal együtt a New York Contemporary Five

233
társvezetője volt. Sheppet zenei érdeklődése John Coltrane közelébe vitte, akivel gyümölcsöző zenei kapcsolatot épített ki. Shepp
Coltrane-en keresztül került kapcsolatba az Impulse Recordstól Bob Thiele producerrel, és elkezdte lemezfelvételeit a lemezmárka
számára. 1%5-ben Shepp Coltrane-nel együtt vett részt a chicagói Down Beat Festivalon. Ugyanabban az évben fellépett a Newport
Festivalon és színpadra lépett New Yorkban is. Sheppet általában a hatvanas évek free jazz mozgalmával hozzák kapcsolatba, ám
ennek ellenére zenéjében olyan elemek találhatók, amelyek mélyen gyökereznek a jazz és a blues korábbi formáiban, ezek
használata nagyon is szándékolt nála. A Down Beat-ben megjelent cikkben így írt az avantgarde-ról: “az nem egy mozgalom, hanem
egy lelkiállapot. A technológiai precizitás teljes tagadása és a nép útjának megerősítése“. Shepp 1965-ben alapozta meg hírnevét,
sikeres lemezfelvételek és turnék következtek. Rengeteg zenét irt, alkalmilag a színpadon is játszott, a darabok közül sok politikai
indíttatású volt, és az emberi jogokkal foglalkozott. A hetvenes évek végén fellépett az Algiers-i Pan African Festivalon, rövid párizsi
megállója alkalmával felvett néhány albumot, majd visszatért az Egyesült Államokba, ahol mélyen elmerült a tanításban, zenét és
irodalmat tanított, az University Of Massachusetts docense lett. Shepp a következő évtizedben kiszélesítette a repertoárját, a jazz
olyan kiterjedt területeit építette be mint a korábban általa preferált free formák, azután a rhythm & blues, a rock, a blues és a
bop. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején készült számos albuma széles repertoárt mutat, duóalbumokat készített
Max Roachcsal, majd Horace Parlannal spirituálékat és bluesokat rögzített, tisztelgő albumokat vett fel Charlie Parker és Sidney
Bechet emlékére. A nyolcvanas években Shepp all round jazzmuzsikus lett, lehetetlen skatulyákba sorolni, közönsége igen
kiterjedt. Bár a szopránt is hozzáadta hangszerfegyvertárához, Shepp elsősorban a tenorszaxofonra koncentrál, gazdag, szenvedé-
lyes hangon, kiemelkedő szólókkal játszik, erőteljes, deklamáló frázisokkal, melyek drámai adottságait hangsúlyozzák.
Válogatott albumok: Arhie Shepp-Bili Dixon Quartet (1962), Archie Shepp And The New York Contemporary Five (1963), Four For Trane
(1974), Fire Music (1965), Ön This Night (1965), New Thing At Nezaport (1965), Archie Shepp Live In San Francisco (1966), Mama Too Tight
(1966), The Way Ahead (1968), Yasmina & Poem For Malcolm (1969), Attica Blues (1972), Montreaux One/Fwo (1975), A Sea Of Faces
(1975), Steam (1976), Hi-Fly (1976), Ballads For Trane (1977), On Green Dolphin Street (1977), Goin' Home (1977), Abdullah Ibra-
himmal: Duet (1978), Max Roachcsal: The Long March (1979), Roachcsal : Sweet Mao (kb. 1979), Trouble In Mind (1980), 1 Know About
The Life (1981), My Man (1981), Soul Song (1982), African Moods (1984), The Fifth Of May (1987), Chet Bakerrel: In Memory Of (1988).

SHEPPARD, ANDY -1957. január 20-án született az avoni grófságban levő Bristolban, Anglia. Sheppard az iskolában
szaxofonozni akart, de ráparancsoltak, hogy előbb tanuljon klarinétozni. Mérgében erre gitárt vett, de aztán John Coltrane
hatására tenorszaxofonozni kezdett, amellett fuvolázott, szólót énekelt a kórusban. Később rájött, hogy abszolút hallása van és
ezért csak a húszas évei végén tanult meg rendesen kottát olvasni. A szopránszaxofonra Steve Lacy hatására tért át, no meg az
alkoholéra, ugyanis tenorját részegen elajándékozta egy barátjának. Londonba költözése előtt a Sphere együttessel játszott, amely
nem tévesztendő össze az azonos nevű amerikai bandával. Játszott a Klaunstanceban, majd két évig Párizsban dolgozott egy fran-
cia big banddel és az Urban Saxszal. Nagy-Britanniába visszatérve Paul Dunmall-lel és Keith Tippett-tel szerepelt. 1987 elején
megalakította kisegyüttesét, két jól fogadott lemezt készített, és számos sikeres turnén vett részt. 1990-ben a Soft On The Inside
big banddel felvett egy albumot és egy videót. 1991 eleje óta elektromos kisegyüttesével, az In Co-Motion-nel dolgozik, amelyben a
pompás trombitás, Claude Deppa is játszik, újabban egy darabot is komponált a Torville-Dean jégtáncospárnak. Sheppard a mai
jazzélet egyik legsokoldalúbb szaxofonosa, a jövő embere.
Albumok: Andy Sheppard (1987), Introductions In The Dark (1989), Soft On The Inside (1990), Keith Tippett-tel: 66 Shades Of Lipstick
(1990), In Co-Motion (1991), a Sphere-rel: Sphere (1988), Present Tense (1988).

SHEW, BOBBY -1941. március 4-én született az Új-Mexikó államban levő Albuquerqueben, Egyesült Államok. Shew autodidakta
trombitás, aki már tinédzserkorában félprofiként dolgozott. Katonai szolgálata idején döntötte el, hogy zenész lesz, és leszerelése
után hamarosan, 1964-ben, a Tommy Dorsey Orchestra tagja lett. A következő évben Woody Hermannal, majd Buddy Richcsel
dolgozott, ezt követőleg pedig egy egész sor csinos szerződésnek tett eleget a Las Vegas-i szállodákban és kaszinókban. A hetvenes
évek elején Los Angelesben telepedett le, stúdiómunkát vállalt, néha jazzt is játszott, hosszú ideig a Toshiko Akiyoshi-Lew
Tabackin big band tagja volt. Számos pompás albumon szerepelt, nevezetesen a Kogun-on (1974), a Tales Of A Courtesan-on
(1975) és az Insights-on (1976). A hetvenes években több Los Angeles-i bázisú próbazenekarral játszott, többet között a Don Menza
vezette csapattal és a Juggernauttal. Játszott kisegyüttesekben, magántanárkodott, klinikákat és műhelyeket vezetett. A hetvenes
évek végén Louie Bellson big bandjével Európában turnézott, szerepelt a zenekar néhány élőben készült lemezén, így a
Dynamite!-on (1979) és a London Scene-en (1980). Turnéi alatt igen aktívan tanított is. Shew a nyolcvanas években többnyire
kisegyüttesekben játszott, volt zenekari tag és zenekarvezető, ám időnként örömmel szerepelt olyan ifjúsági zenekarokkal is, mint
a brit Wigan Youth Jazz Orchestra, amellyel 1987-ben rögzítette az Aim For The Heart című albumot. Shew a nyolcvanas évek végén
és a kilencvenes évek elején egyre többet tanított és nagy figyelmet keltett szerte a világon. Lágy, meleg soundot csal elő
hangszeréből, amely különösen illik a balladákhoz és igen jellegzetes soundot ad trombitaszekcióknak, amelyekben dolgozik.
Shew, aki tanárként igen jelentős hatással van sok zenészre, gondoskodik róla, hogy egy olyan időszakban, amikor a technikai
tökély már-már hétköznapi dolog, ne menjen feledésbe a jazz emocionális értéke sem.
Albumok: Telepathy (1978), Outstanding In His Field (1978-79), Class Reunion (1980), Paralell 37 (1980), Play Song (1981), Trumpets
No End (1983), Breakfast Wine (1984), a Wigan Youth Jazz Orchestrával: Aim For The Heart (1987).

SHIHAB, SAHIB - Edmund Gregory néven 1925. június 23-án született a Georgia állambeli Savannah-ban, Egyesült Államok,
1989. október 24-én hunyt el. Shihab kezdetben több nádfúvós hangszeren tanult játszani, majd végül az altszaxofonnál kötött ki,
és már tinédzserévei elején profi szinten zenélt. 19 esztendős korában Fletcher Henderson zenekarának első altósa volt és
szerepelt Roy Eldridge big bandjében is. Shihab 1947 után, amikor muzulmán lett és nevet változtatott, számos vezető
bopzenésszel játszott, többek között Thelonious Monkkal, akivel a “Round Midnight" első felvételét készítette, Tadd Dameronnal,
Art Blakey-vel (először a dobos Jazz Messengers együttesében szerepelt lemezen), Dizzy Gillespie-vel és John Coltranenel, az
utóbbival a tenorszaxofonos első olyan lemezén, amikor zenekarvezető volt. Shihab az ötvenes években baritonszaxofonozni
kezdett, az évtized végén Quincy Jonesszel Európába utazott. Pár évig az öreg kontinensen maradt, közel egy évtizedig a
Clarke-Boland big band tagja volt. Hangszerarzenálját ez idő tájt a szopránszaxofonnal és a fuvolával is kiegészítette, 1965-ben
balettet komponált Hans Christian Andersen egyik meséjének témájára. Shihab a hetvenes évek elején visszatért az Egyesült
Államokba, hogy az ottani filmstúdiókban dolgozzon, ám rendszeresen járt Európába, ezek a turnék egészen a nyolcvanas évekig
tartottak. 1986-ban véglegesen visszatért az Egyesült Államokba. Az évek folyamán Shihab fuvola- és szopránszaxofon-játékának
invenciózussága túlhaladta korábbi eredményeit az altszaxofonon. A legjelentősebb azonban a baritonszaxofonon volt, figyelemre
méltóan könnyű sounddal játszotta agilis szólóit.
Albumok: Thelonious Monkkal: Genius Of Modern Music Vol. 1. (1947), The jazz We Heard Last Summer (1957), Jazz-Sahib (1957),
Companionship (1964-65), Sahib Shihab And The Danish Radio Jazz Group (1965), Seeds (1968), Sentiments (1971), Sahib Shihab And The Jef

234
Gilson Unit (1972), másokkal együtt: Flute Summit (1973).

SHORTER, WAYNE - 1933. augusztus 25-én született a New Jersey állambeli Newarkban, Egyesült Államok. Shorter kezdetben
klarinétozott, és tinédzserévei végén kezdett tenorszaxofonozni. Az ötvenes évek közepén a New York Universityn tanult zenét,
majd két évig az Egyesült Államok hadseregében szolgált. Diákévei alatt különböző bandákban játszott, többek között a Horace
Silver vezette csapatban, itt találkozott John Coltrane-nel, akivel közösen több zeneelméleti elképzelést alakítottak ki. Rövid ideig
Maynard Fergusonnal dolgozott. 1959ben az Art Blakey's Jazz Messengers tagja lett, és egészen 1963-ig a banda tagja maradt. A
következő esztendőben csatlakozott Miles Davishez, akivel egészen 1970-ig dolgozott. Az év végén Joe Zawinullal alkottak teamet,
akivel először a Maynard Ferguson bandben találkoztak, és megalakították a Weather Report együttest. A Blakey-vel és Davisszel
való szerződések évei alatt Shorter intenzíven komponált, darabjai számos kísérleti lemezfelvétel alapjául szolgáltak, amelyek az ő
neve alatt készültek a Blue Note lemezmárkánál. Az új bandának is komponált, de írt a saját neve alatt működtetett csapat,
valamint a V.S.O.P. együttes számára is (amellyel a hetvenes évek közepén és végén dolgozott).
A nyolcvanas évek közepén saját együttesét vezette, de turnézott és lemezfelvételeket is készített más zenészekkel is, vagyis
csökkentette a Weather Reporttal való tevékenységét. Shorter a Blakey-vel töltött évek alatt a hard bop vezető egyénisége lett.
Tüzes, kemény hangvételű, drámaian szögletes játéka jól passzolt a Blakey band agresszív természetéhez. A davisi évek alatt zenei
személyiségének másik, lágyabb oldala fejlődött ki, amely mind jellemzőbb lett játékára. Ez az oldala már korábban is
megmutatkozott a Wayning Moments című albumon, ám igazán csak Davisnél került előtérbe. Davis Bitches Brew-ján Shorter
szopránszaxofonon is játszott, két héttel később saját Super Nova című lemezén ezt a hangszert egzotikus lelkesedéssel használta.
A Zawinullal töltött évek tovább tágították zenei mozgásterét, megvilágították a szabadabb formák iránti vonzódását, és
szabadjára engedték a zenei egzotizmusokban való örömét. A banda iránytű maradt sok későbbi fúziós együttes számára. A
Weather Report útját tulajdonképpen két erőteljes zenei egyéniség határozta meg. Később, amikor a banda soundja kezdett
hasonlítani más fúziós csapatokéhoz, Shorter felfedező természete tágabb teret kapott azokban az együttesekben, amelyeket a
Weather Reporton kívül hozott létre. Shorter komponistaként a Blakey band néhány legjobb darabját alkotta, ugyanígy volt ez a
hatvanas évek végén is Davis izmosabb darabjainál. Shorter jelentős újító, mind a hard bopperekre, mind a fuzionistákra nagy
hatással volt, a jazz legelbűvölőbb muzsikusainak egyike, aki állandóan az új horizontokat keresi, ám, hála széles körű zenei
ismereteinek, megőrizte a múlt felismerhető kötelékeit.
Albumok: The Vee Jay Years (1959), Wayne Shorter (1959-62), Wayning Moments (1961-62), Night Dreamer (1964), Juju (1964), Speak
No Evil (1964), The Best Of Wayne Shorter (1964-67), Miles Davisszel: Live At The Plugged Nickel (1965), The Soothsayer (1965), The
All-Seeing Eye (1965), Etcetera (1965), Adam's Apple (1966), Schizophrenia (1967), Super Nova (1969), Odyssey Of Iska (1970), Moto Grosso
Feio (kb.1971), Native Dancer (1974), Atlantis (1985), Endangered Species (1985), Phantom Navigator (1986-87), Joy Ryder (kb.1987).

SILVA, ALAN - 1939. január 22-én született a Bermudákon. New Yorkban nőtt fel, tízesztendős korától zongorázni és hegedülni
tanult. Három esztendeig Donald Byrdtől tanult trombitálni. Csak 23 éves korában kezdett nagybőgőn játszani. Kifinomult zenei
hallása és az új soundok iránti érdeklődése ideálissá tették Cecil Taylor sokat követelő muzsikája számára: játszott a klasszikussá
vált 1966-os Blue Note felvételeken, a Unit Structures-ön és a Conquistador!-on. Burton Greene-nel együtt alakították meg a Free Form
Improvisation Ensemble-t. 1969-ig játszott Cecil Taylorral, emellett olyan kulcsinnovátorokkal játszott együtt mint Sun Ra (1965-
70), Albert Ayler (1966-70), Sunny Murray (1969) és Archie Shepp (1969).1970-ben Franciaországba költözött, ahol megalakította
a Celestrial Communication Orchestrát, hogy különböző hangszer-összetételekben free jazzt játsszanak. Frank Wright
tenorszaxofonossal, Bobby Few zongoristával és Muhammad Ali dobossal kisebb formációkban is játszottak. A hetvenes évek
közepétől felváltva élt és tanított New Yorkban és Párizsban, Cecil Taylorral, valamint a trombitás Bill Dixonnal és a zongorista
Andrew Hill-lel készített lemezfelvételeket. 1982ben a Globe Unity Orchestra felvételén műkö-dött közre. A nyolcvanas évek
közepén kilépett a zenei életből, mert szerinte minden steril lett (az 1986-os Take Some Risks az egyetlen kivétel). 1990-ben a brit
ütős úttörővel, Roger Turnerrel és a tenorszaxofonos Gary Todd-dal a Crawley Outside In Festivalon lépett fel, majd 1991-ben
turnézott is. Legutóbbi turnéján csak billentyű-zött - egy Roland U-20-on - ezzel is kifejezte, hogy basszusjátéka immár nem
elégítette ki. Silva intenzív közreműködő és vizuális előadó, jelentős nevelő és kommunikátor.
Albumok: Lunar Surface (1969), Seasons (1970), Desert Mirage (1973), Bobby Few-val és Frank Wrighttal: Solos, Duos (1975), Roger
Turnerrel: Take Some Risks (1986), My Country (1989, felvétel:1971).

SILVER, HORACE - 1928. szeptember 2-án született a Connecticut állambeli Norwalkban, Egyesült Államok. Silver az iskolában
zongorázni és tenorszaxofonozni tanult, végül az előbb említett hangszert választotta hivatásos pályája eszközéül. A korai hatások
között volt a portugál népzene (édesapjától), a blues és a bop. Helyi fellépésekre egy triót alakított, amely a vendégszereplő
zenészeket kísérte. Ezen a vendégsztárok egyike, Stan Getz 1950-ben meghívta a triót állandó kísérőjének. A következő évben
Silver New Yorkban telepedett le, rendszeresen játszott a Birdlandben és más vezető jazzhelyeken. 1952-ben megkezdte hosszan
tartó együttműködését a Blue Note céggel, számos felvételt készített a saját neve alatt és más zenészekkel is. 1953-ban alakította
meg a Jazz Messengers együttest, amelynek Art Blakey is tagja volt. Blakey később ezt a nevet használta valamennyi saját
együttesénél. 1956-ban Silver saját kvintettjét vezette, kikutatta a bop lehetőségeit és a hard bop mozgalom alapító atyja lett.
Silver felállása - trombita, tenorszaxofon, zongora, nagybőgő és dob - számos alkalommal változott az elkövetkező évek folyamán,
de a zenészek színvonala mindig igen magas volt. Zenekari tagja között volt Donald Byrd, Art Farmer, Michael és Randy Brecker,
Woody Shaw, Blue Mitchell, Hank Mobley és Joe Henderson. A pompás zenekarok vezetését, a turnézást és a lemezfelvételt igen
kiterjedten és intenzíven folytatta az elkövetkező évtizedekben és még a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji koncertjei is
jelentős nívót képviseltek szerte a világon. Silver zongoristaként erőteljes, lendületes játékos, előrevivő ritmikus lüktetéssel.
Komponistaként korai érdeklődése mindig újra és újra visszatér, a gospel és a rhythm & blues elemeit beépítette a hard bopba, s
ez biztosítja, hogy zenéje minden bonyolultsága ellenére hozzáférhető marad. Néhány darabja modern standard lett, így többek
között az “Opus De Funk", a ,Doodlin ", a ,Nica' Dream", és a ,,The Preacher". Steely Dan “Ricki Don't Lose That Number" -jének
bevezetője azonos Silver emlékezetes “Song For My Father"-jával. Silver a hetvenes években olyan szerzeményekkel és felvételekkel
kísérletezett, ahol zongorajátéka, illetve a standard kvintett mögött jelentős zenekari háttér volt, s ezzel gyakran nagyobb sikert
aratott, mint mások, akik ugyanazzal próbálkoztak.
Albumok: Horace Silver And The Jazz Messengers L (1954), Horace Silves Quintet Vols 1 & 2 (1955), Horace Silver And The Jazz Messengers
IL (1955), Six Pieces Of Silver (1956), Silver's Blue (1956), The Stylings Of Silver (1957), Finger Poppin' (1959), Blowin' The Blues Away
(1959), Horace-scope (1960), The Tokyo Blues (1962), Song For My Father (1964), Live 1964 (1964), The Cape Verdean Blues (1965), The
Jody Grind (1966), Serenade To A Soul Sister (1968), You Gotta Take A Little Love (1969), That Healin' Feelin' (The United States Of Mind,
Phase I.) (1970), Total Response (Phase II.) (kb. 1971), All (Phase III) (kb. 1973), Silver,N' Brass (1975), Silver ,N' Wood (1976), Silver ,N'
Voices (1976), Silver ,N' Percussion (1977), Silver ,N' Strings Play The Music Of The Spheres (1978), Guides To Growing Up (1981),

235
Spiritualizing The Senses (1983), There's No Need To Struggle (1983). Antológia: The Best Of Horace Silver - The Blue Note Years (1988).

SIMEON, OMER - 1902. július 21-én született a Louisiana állambeli New Orleansben, 1959. szeptember 17-én hunyt el. Jóllehet
a szintén New Orleans-i Lorenzo Tio Jnr-tól már tanult klarinétozni, de az igazi tanulás Chicagóban következett, ahová 1914-ben
költözött. A különböző bandákban eltöltött szolgálat után csatlakozott Charlie Elgar népszerű, chicagói bázisú tánczenekarához,
akivel azután néhány esztendeig dolgozott. Az Elgar-szerződés idején számos felvételt készített Jelly Roll Mortonnal és egy ideig
Joe ,King" Oliverrel is dolgozott. A húszas évek végén New Yorkban Luis Russell-lel játszott, majd Mortonnal dolgozott. 1928-ban
visszatért Chicagóba, pár évig Erskine Tate-tel játszott, majd hat esztendeig a Royal Gardenben Earl Hines csapatában zenélt. A
negyvenes években különböző bandákban szerepelt, többek között Jimmie Luncefordnál, majd az ötvenes évek jelentős részét
Wilbur DeParis-val New Yorkban töltötte. Simeon lendületes, határozott és elbűvölő klarinétos, ám a big bandekkel eltöltött sok
esztendő alatt kevés lehetősége volt a szólójátékra, kisegyüttesekkel készített felvételei egy tehetséges muzsikus zenéjét mutatják.
Album: Wilbur DeParis-val: Rampart Street Ramblers (1952). Antológia: The Complete Jelly Roll Morton Vols 1/2 (1926-27) (1983).

SIMS, ZOOT - John Haley Sims néven 1925. október 29-én született a kaliforniai Inglewoodban, Egyesült Államok, 1985.
március 23-án hunyt el. Sims kisiskolás korában klarinétozott, majd a Kenny Barkerrel való 1941-es együttműködés alatt tért át
a tenorszaxofonra. 194243-ban Bobby Sherwooddal, 1943-ban Sonny Furhammel, 1944-ben a Benny Goodman big bandben
játszott. 1944-ben Joe Bushkin kisegyüttesével mutatkozott be hanglemezen. 1944-től 1946-ig a hazát szolgálta. Sims leszerelése
után ismét csatlakozott Goodmanhez, akivel Ray testvérével egyetemben 1947-ig maradt, ekkor Woody Herman zenekarának és a
híres “Four Brothers'-nek egyik tagja lett (a többi szaxis Stan Getz , Herbie Steward és Serge Chaloff voltak). 1949-50-ben Artie
Shaw-val dolgozott, majd rendszeresen részt vett Goodman európai turnéin (1950,1958,1972,1976), de turnézott Stan Kentonnal
és Gerry Mulligannel is. Sims a hetvenes évek elején a tenorszaxofon mellett szopránszaxofonozni is kezdett, majd később jelentős
felvételeket készített Norman Granz Pablo lemezmárkája számára, 1975 és 1984 között 15 albumot készített. 1972-ben és
1978-ban új koncerteken vett részt Woody Hermannal. Emellett többnyire szabadúszóként dolgozott, többnyire a tenorszaxofonos
Al Cohn társaságában, akivel először az ötvenes évek elején játszott. Sims volt az első amerikai muzsikus, aki az 1961-es fellépési
tilalom után a Ronnie Scott's klubban fellépett, számos alkalommal visszatért, utoljára 1982-ben. 1984-ben Skandináviában
turnézott, amikor halálos daganatbetegséget állapítottak meg nála, amiben a következő évben elhunyt. Zoot Sims annak a
tenorstílusnak a figyelemre méltó képviselője, amelyet Lester Young fejlesztett ki, swingelő, ruganyos szólókkal járult hozzá
megszámlálhatatlan big band hangszereléshez.
Válogatott albumok: Zoot Swings The Blues (1950), Gerry Mulligannel: The Concert Jazz Band Live (1955), Zoot! (1956), Al And Zoot
(1957), Down Home (1960), Jive At Five (1960), Suitably Zoot (1965), Joe Venutival: Joe & Zoot (1968), Count Basie-vel: Basie And Zoot
(1975), Hawthorns Nights (1976), Soprano Sax (1976), Passion Flower (1980), Joe Pass-szal: Blues For Two (1982), Wish I Were Twins
(1983). In A Sentimental Mood (1984). Antológia: The Best Of Zoot Sims (1982).

SINGLETON, ZUTTY - Arthur James Singleton néven 1898. május 14-én született a Louisiana állambeli Bunkie-ban, Egyesült
Államok, 1975. július 14-én hunyt el. Singleton kora gyermekkorától kezdve dobolt, első profi szerződését 1915-ben kapta. Az első
világháború alatti katonai szolgálata után számos vezető New Orleans-i zenekarral szerepelt, többek között Oscar “Papa" Celestin
és Louis Nelson vezetésével, a húszas évek elején a folyami gőzösökön Fate Marable partnere volt. A New Orleansben és St.
Louis-ban (ahol Charlie Creathszel játszott, akinek lányát feleségül vette) eltöltött ideje után Chicagóba költözött, Dave Peyton és
Jimmie Noone együttesében játszott, majd Louis Armstronggal és Earl Hinesszal társult különböző lemezfelvételekre és rövid ideig
egy klub társtulajdonosa volt. A Carroll Dickerson band tagjaként New Yorkba került, ahol a kor számos vezető jazzmuzsikusával
játszott. Saját bandáját is vezette, számos klubban és lemezfelvételen szerepeltek a harmincas években, olyan zenészei voltak mint
Roy Eldridge, Mezz Mezzrow és Sidney Bechet. A negyvenes években a legkülönbözőbb stílusú bandákban játszott, olyan
muzsikusokat kísért, mint T-Bone Walker és Charlie Parker, Wingy Marine és Dizzy Gillespie. Az ötvenes években Európában
turnézott Bill Colemannel és Oran,, Hots Lips ' Pagedzsel, újra Mezzrow-val szerepelt, saját bandáit vezette. Ebben a korszakban
és a hatvanas években intenzíven készítette lemezfelvételeit. 1970ben egy agyvérzés végett vetett pályájának, ám a jazzközösség
apafigurája maradt, különösen New Yorkban, ahol feleségével együtt éltek. Noha Singleton mindazokat az alapvető dolgokat tudta,
amelyek Baby Doddsra jellemzők voltak, akit általában úgy jellemeztek, mint a New Orleans-i dobosok mesterét, ő nagyon
flexibilis volt, amit zenei partnereinek változatossága is jól mutat. Örömtelien ruganyos játékstílusa számos lemezfelvételi session
nyeresége volt, szólói magas zenei színvonalúak, mindig dallamosak, lenyűgözően ritmikusak. Számos filmben szerepelt, így
például a Stormy Weather-ben (1943) és a L'Aventure Du Jazz-ben (1969).
Albumok: Zutty And The Clarinet Kings (1967), L'Aventure Du Jazz (1969, filmzene). Antológiák: Louis Armstrong Classics Vol. 3. (1928),
Mezz Mezzrow-val: Clarinet Marmalade (1951), Bill Colemannel: Rarities (1952).

SIRONE - Norris Jones néven 1940. szeptember 20-án született a georgiai Atlantában, Egyesült Államok. Sirone mesteri bőgős,
aki alkalmilag pozanozik is, egyike azon New jazz muzsikusoknak, aki együtt játszott John Coltrane-nel, Ornette Colemannel,
Cecil Taylorral, Albert Aylerrel, Sun Rával és Bili Dixonnal - elmondhatja, hogy a legjelentősebb újítók közül mindenkivel. A
hetvenes években a Cecil Taylor Unit és a Revolutionary Ensemble voltak fő működési területei, a New York-i,, loft színpad"
motorja volt. 1986 óta Sirone-t legjelentősebb munkája a Phalanx együttessel köti össze: ebben az all star formációban James
“Blood" Ulmer, George Adams és Rashied Ali is szerepel.
Albumok: Artistry (1978), Live (1980), Original Phalanx (1987), a Phalanxszal: In Touch (1988).

SKEAT, LEN -1937. február 9-én született Londonban. Anglia. Skeat a Ted Heath bandben való bőgőzés után számos kapcsolódási
ponton kezdte meg zenei alapjai lerakását. A zenészek között, akikkel dolgozott, ott volt a két énekes, Tom Jones és Peggy Lee,
valamint AI Cohn, Spike Robinson és Tommy Whittle tenorszaxofonosok, a Pizza Express All Stars, Ruby Braff és Digby
Fairweather trombitások, Stéphane Grappelli hegedűs. Skeat mesterien technikás, a mainstream basszusjáték legjobb
hagyományainak folytatója, előadásai rendkívül magas szintűek. Heves munkatempóját a hetvenes és a nyolcvanas években
betegség zavarta, egy 1990es nagy operáció után visszatért a színre, fáradhatatlanul hozza tempóérzékét és a ritmikus pulzálást,
amiről oly ismert.
Albumok: Stéphane Grappellivel: I Got Rhythm (1973), Spike Robinson At Chesters (1984), Spike Robinsonnal: The Gershwin
Collection (1987), The Pizza Express All Star Jazz Band (1988).

SKIDMORE, ALAN - Alan Richard James Skidmore néven 1942. április 21-én született Kingston-on-Thames-ben, London, Anglia.
“Skid" szoprán- és tenorszaxofonon, fuvolákon és dobokon játszik. Jimmy Skidmore fia, aki 15 esztendős korában egy félretett

236
tenort adott fiának, ó tanította játszani. Izmos, sokoldalú játékos, példaképei között olyan zenészek találhatók mint Sonny Rollins,
Dexter Gordon, Michael Brecker, Ronnie Scott, Andy Sheppard és mindenekelőtt John Coltrane. 1958-ban lett profi, számos
kommersz szerződése volt, turnézott Tony Hancockkal és Matt Munróval, öt évig zenélt a londoni Talk Of The Town night-clubban.
1961-ben lépett fel először a BBC rádió Jazz Clubjában és találkozott példaképével, Coltrane-nel is. Skidmore a következő években
számos kiváló és sikeres banddel játszott, például Eric Delaney-nél, ahol 1963-ban édesapját váltotta fel, Alexis Kornernél (1964),
Ronnie Scottnál (1965), a Georgie Fame And The Blue Flamesnél (1970), Mike Westbrooknál (1970-71), Michael Gibbsnél
(1970-71), a Chris McGregor 's Brotherhood Of Breath-nél (1971). 1969-ben megalakította kvintettjét, amellyel a Montreux Jazz
Festivalon a legjobb szólista és a legjobb band díját nyerte el, ösztöndíjat kapott a Berkleere, amit azonban nem vett igénybe.
1973-ban Mike Osborne-nal és John Surmannel az SOS társalapítója volt, ez volt valószínüleg az első, csak szaxofonokból álló
együttes. Számos kisegyüttesben szerepelt, az El Skid-et Elton Deannel közösen vezették, azután a SOH-hal és a Tenor Tonic-kal
játszott, de dolgozott a George Gruntz Concert Banddel, az Elvin Jones Jazz Machine-nal, a Charlie Watts Orchestrával, Stan
Traceyvel, Van Morrisonnal, újra Georgie Fame-mel. 1981 áprilisában újra együtt szerepelt Surmannel duóban egy segély-
koncerten Osborne javára.
Albumok: Once Upon A Time (1969), Mike Westbrookkal: Marching Song (1969), TCB (1970), Michael Gibbsszel: Michael Gibbs
(1970), Tanglewood 63 (1971), Chris McGregorral: Brotherhood Of Breath (1971), S.O.S. (1975), El Skid (1977), SOH (1979), SOH Live
(1981), Charlie Wattsszal: Live at Fulham Town Hall (1986), Tribute To Trane (1988), Peter Kinggel: Brother Bernard (1988). Antológiák:
Jazz In Britain 68-69 (1971), Alexis Korner And... 1961-72. (1986).

SKIDMORE, JIMMY -1916. február 8-án született Londonban, Anglia. Skidmore autodidakta tenorszaxofonos volt, Harry
Parryvel, George Shearinggel és másokkal játszott, különösen a második világháború után volt aktív. A Vic Lewis Jazzmen
tagjaként különösen nagy figyelmet keltett, az ötvenes években Kenny Bakerrel és Humphrey Lytteltonnal játszott. A hatvanas és
a hetvenes években folytatta klubfellépéseit, ám egyre ritkábban. A változó zenei környezetnek és saját, a zenéhez való könnyelmű
viszonyának köszönhetően nem aratott olyan sikert, mint amelyet tehetsége alapján megérdemelt volna. A nyolcvanas évek
közepén - továbbra is - London körzetében játszott, és most már valamivel komolyabban vette a jazzvilágot, mint korábban. Fia,
Alan Skidmore, szintén tenorszaxofonos.
Albumok: Humphrey Lyttelton Plays Standards (1960), Skid Marks! (hetvenes évek közepe).

SLINGSBY, XERO -Matthew Coe néven 1957. november 23-án született a Yorkshire-i grófságbeli Skiptonban, Anglia, 1988.
augusztus 16-án hunyt el. Coe a hetvenes éven közepén változtatta meg nevét, amikor a punk rock a színes színpadi neveket
szigorúan megkövetelte. Bradfordban nőtt fel, ahol tízesztendős korában bal keze egy balesetben megsérült, basszusgitározni a
terápiás labdadobálás kiegészítéseképpen kezdett. Egy motoros társaságba került, és számos heavy rock bandában
basszusgitározott. Megunta a végtelen gitárpengetést, és Ornette Coleman New York Is Now! című lemeze valóságos reveláció volt
neki. Eladta Fenderjét, Marshall erősítőjét, és egy nagybőgőt vásárolt. Vett egy altszaxofont is. Sírásóként és traktorosként kereste
kenyerét, majd két esztendeig a Harrotage Music Schoolba járt, amelyet a Richard Ward tenorossal való játék egészített ki.
1979ben vendégszerepelt először az európai szárazföldön, Ghentben lépett fel. Hosszú ideig Monk standardeket és free jazzt
játszott, majd megalakította a Xero Slingsby And The Works-öt, amelyben Louis Colan volt a basszista, Gene Velocette dobolt. Az
az elképzelés, hogy a free jazzt punktípusú tömörséggel adják elő, sikeresnek bizonyult: a Works az angliai , punkjazz" virágzás
része lett, ebben olyan bandák vettek részt mint a Blurt, Rip Rig & Panic és a Pigbag. Alan Wilkinson baritonszaxofonos és Paul
Hession dobos Xero zenei kommunikációs bizalmának köszönhették debütálásukat. Három évig küzdött az agytumorral, amely
még valószínűleg a gyermekkori balesetből eredt, amíg végül 1988ban elhunyt. A The Wire nekrológja úgy fogalmazott: “A
nyolcvanas évek végének jazze a purista pesszimizmus vagy a kommersz árulás kettős csábításában él. Xero megperzselt
altsoundja, lármás kompozíciói mind a zene megértéséhez tartoznak, mint esemény és látványosság. Döntő fontosságú leckék."
Albumok: Shove I t (1985), Up Down (1986).

SMITH, BESSIE -1894. április 15-én született a Tennessee állambeli Chattanoogában, Egyesült Államok, 1937. szeptember 26-án
hunyt el. Smith gyermekkorában az utcasarkokon énekelt, mielőtt táncosként csatlakozott egy utazó színes bőrű minstrel
társulathoz. A show-ban dolgozott Ma Rainey, aki már jóval a jövevény érkezése előtt bluest énekelt. Az idősebb énekesnő segítette
Smitht, annak ellenére, hogy erőteljes hangja tisztán mutatta jelentős tehetségét, amellyel egy napon túlszárnyalja majd Raineyt.
1920 táján Smith már egy utazó show vezető sztárja volt, és úton afelé, hogy minden idők legjobb bluesénekesévé váljon az
Egyesült Államokban. Az északi városokban, New Yorkban és Chicagóban változott a zenei módi, de Smith sikeresen szerepelt és
elnyerte az ,,Empress Of The Blues" (a. m. “A blues császárnője") megkülönböztető címet. Minden siker ellenére igazi birodalma
Délen volt, ahol a Theatre Owners' Booking Association színházaiban játszott, és minden alkalommal magával ragadta a tömeget.
Jóllehet, nem 6 volt az első a bluesénekesek között, akivel gramofonlemez-felvétel készült, ám az 6 nagy példányszámban eladott
lemezei több lemezcéget mentettek meg a csődtől. A Louis Armstronggal és Joe Smithszel készített lemezfelvételei konszolidálták
helyét generációja vezető bluesénekesei között, ám a divat változásokat követelt. 1928-ra vége szakadt lemezkarrierjének, amelyet
olyan személyes problémák is nehezítettek, mint az iszákosság és a rosszul megválasztott férfi barátok. Mindezek hozzájárultak
ahhoz, hogy kikerüljön a centrumból. E lefelé ívelő korszakban mindössze egy filmszerepet kapott az 1929-es St. Louis Blues címe
filmben, amelyben James P. Johnsonnal és az éppen feloszlott Fletcher Henderson Orchestra tagjaival szerepelt. Folytatta
fellépéseit, sikere azonban csökkent. John Hammond 1933-ban egy olyan lemezfelvételt szervezett, amelyen többek között Jack
Teagarden és Coleman Hawkins is közreműködtek, és amely Smith utolsó felvétele lett. A következő esztendőben egy nagyon
sikeres show-val turnézott, 1935-ben nagy visszhangja volt a New York-i Apollo Theater-beli fellépésének. Magánéletében is
változás történt, új barátja Richard Morgan, a showbusinesst kedvelő szeszcsempész volt, mellesleg Lionel Hampton nagybátyja,
aki jelentős anyagi biztonságot nyújtott neki. Az amerikai zene korai hagyományai iránt mind inkább feltámadó érdeklődés és egy
újabb film terve, Smith karrierjének felívelési lehetőségét mutatta, ám egy fatális, a Mississippi államban bekövetkezett baleset,
amikor is a gépkocsit Morgan vezette, 1937. szeptember 26-án halálát okozta.
Bessie Smith lemezfelvételei a harsány vaudeville-daloktól a lassú bluesokig terjednek, előbbiek sokszor a saját, gyakran feslett
életvitelének keserűségét tükrözik, míg az utóbbiakat minden alkalommal igen mély érzelmek itatják át. Minden dal gazdag
kontraalt hangon szólal meg, mely méltóságteljes előadásmóddal párosul. Bessie Smith minden lemezfelvétele figyelemre méltó, de
a blues történetében betöltött kiemelkedő szerepének és magának a bluesnak megértése szempontjából különösen fontosak azok,
amelyeket Armstronggal és Joe Smithszel készített. Még egy ilyen felvételen is, ahol sztárok találkoznak, az énekesnő az, aki
igazán magára vonja a figyelmet. Mindig teljes kontroll alatt tartotta énekét, rendszeresen elutasította, hogy dobossal dolgozzon,
és határozottan, rendszerint lassú tempóban adta elő a dalokat. Néhány lemezen a kísérők által lejátszott nyitás után Bessie
belépése észrevehetően lelassítja a tempót. Utolsó lemezfelvételén tett egy lépést a kompromisszum irányába, amikor is a közelgő

237
swingkorszaknak elkötelezett zenészekkel dolgozott együtt, de még itt is a saját elgondolásait követte. Hatása a jazzre szinte
felmérhetetlen, kortársainak többsége azon a véleményen volt, hogy csaknem minden jelentős énekes a blues területén, de a jazz
számos irányzatában is, stílusában szoros kapcsolatot mutat a “Blues Császárnőjével. Sok-sok évvel halála után is, Bessie Smith
még mindig színdarabok és könyvek témája, néhány ezek közül újra felidézi mindazt a máig sem tisztázott legendát, hogy halálát
a faji előítélet okozta, vagy arra használja őt, hogy olyan nézeteket hangoztasson, amelyeknek semmi közük Bessie Smith életéhez.
Szerencsére, egy könyv, Chris Albertson Bessie c. kötete, az énekesnő életének és korának egy tökéletesen a kutatásokon alapuló,
jól megírott összefoglalása és méltó megemlékezés az amerikai zenetörténet egyik legnagyobb alakjának művészetéről.
Válogatott lemezalbumok: Any Woman's Blues (1923-30) (1974), Nobody's Blues But Mine (1925-27) (1979), St. Louis Blues (1929),
(1981. film soundtrack), The Bessie Smith Collection: 20 Golden Greats (1985), The Empress (1924-28) (1986), Jazz Classics In Digital Stereo
(1986), The World's Greatest Blues Singer (1987), The Bessie Smith Story (1924-33) (1989).
További információk: Chris Albertson: Bessie.

SMITH, BETTY - 1929. július 6-án született a lincolnshire-i grófságban levő Silebyben, Anglia. Gyermekként zongorázni és
tenorszaxofonozni tanult, majd az utóbbi hangszerre koncentrált, amikor profi lett. Az ötvenes évek elején Freddy Randall
népszerű tradicionális bandjében játszott, ám az ő igazi területe a mainstream volt és az ötvenes évek végétől rendszeresen vezette
kisegyüttesét, játszott és énekelt Ted Heath bandjével is. A következő két évtizedben is folytatta szólókarrierjét és a hetvenes
években a “The Best Of British jazz" nevű csomagturné egyik csillaga volt. A nyolcvanas években folyamatosan aktív volt. Smith
azon női jazzmuzsikusok egyike, akik sikeresen vették fel a harcot a sértő, és látszólag mozdíthatatlan előítéletek ellen, amelyek a
hangszeres előadónők ellen irányulnak a jazzben. Játékának minősége ennek az előítéletnek a tarthatatlanságát mutatja.
Lemezalbumok: másokkal együtt: The Best Of British Jazz (1981), másokkal együtt: The Very Best Of British Jazz (1984).

SMITH, BILL - 1938. május 12-én született az angliai Bristolban. Smith már gyermekkorában jazzbarát volt, kezdetben
trombitált és dobolt, a szopránszaxofonra csak 1966-ban tért át, három évvel később Torontóba költözött. Smithre jelentós hatást
tett a hatvanas évek free jazze és a chicagói AACM új zenéje, prominens szerepe volt a hetvenes évekbeli kanadai kortársi jazz-
életben, olyan különböző együttesekkel dolgozott mint az All Time Sound Effects Orchestra, az avantgarde Jazz Revival Band, a
CCMC és az Air Raid. 1976-ban duófelvételek sorozatát készítette a zongorista Stuart Broomerrel, majd a hetvenes évek végén egy
triót alakított David Lee (bőgő, cselló) és David Prentice (hegedű) közreműködésével. New Art Music Ensemble (N.A.M.E.) néven
alakult eredetileg az az együttes, amelyik később Bill Smith Ensemble néven működött tovább, két albumot készítettek, az
egyiken Leo Smith és Joe McPhee voltak a vendégek. Smith jó1 ismert fotós és író is, régóta a Coda című jazzfolyóirat társkiadója
és szerkesztője, a lap a hatvanas évek óta az egyik vezető jazzmagazin. Smith társtulajdonosa a Sackville Recordingsnak és az
Onari label alapítója (ezt feleségéről nevezte el, akivel együtt vezetik a vállalkozást ő találta ki az Imagine The Sound című, eddig
ötrészes sorozatot, amelybe két fotókiállítás, egy sorozat postai képeslap, egy film (Paul Bley, Bill Dixon, Archie Shepp és Cecil
Taylor közreműködésével), valamint egy könyv, amely írásait és fotóit tartalmazza, tartozik. 1988-ban a Six Winds nevű
nemzetközi szaxofonszextettel turnézott, ám nem szerepel a banda második albumán. (Ezt a művészt nem szabad összetéveszteni
Bill Smith amerikai szaxofonos/ klarinétossal, aki a Dave Brubeckkel való munkájáról ismert).
Lemezalbumok: Stuart Broomerrel: Conversation Pieces (1976), Pick A Number (1980), The Subtle Deceit of The Quick Gloved Hand
(1981), Leo Smithszel: Rastafari (1984), Joe McPheevel: Visitation (1985, felvétel: 1983), a Six Windsszel: Elephants Can Dance (1988).
További információk: Bill Smith: Imagine The Sound.

SMITH, BUSTER - Henry Smith néven 1904. augusztus 24-én született a texasi Aldorfban, Egyesült Államok. Smith autodidakta
klarinétos volt, a húszas évek elején Texasban volt profi zenész. Megtanult altszaxofonozni is, és 1925ben Oklahoma Cityben
csatlakozott a Walter Page' Blue Devilshez. Smith a számos Blue Devils egyike volt, akik tömegesen elhagyták a bandát, hogy
Kansas Cityben Bennie Moten zenekarának tagjai legyenek, Moten váratlan halála után rövid ideig a zenekar vezetője is volt.
Ezután Count Basie-vel közösen vezetett egy zenekart, ám kilépett a bandából, amikor az elhagyta Kansas City családias
környékét. Akármi is állt döntése mögött, hogy Kansas Cityben marad, amikor az általa is formált együttes elindult a hírnév felé,
az ő karrierje ezután kevésbé jelentős lett, mint amennyire ígéretesen indult. Smith 1937-ben új zenekart alakított, amelyben
alkalmazta Jay McShannt, a kiváló, ám elfeledett pozanost, Fred Beckettet és egy tinédzser szaxofonost, akit Charlie Parkernek
hívtak. Smith ez időben sok hangszerelést is készített a bandának, amelyben dolgozott, és más zenekarvezetők számára is. A
harmincas évek végén, a negyvenes évek elején tevékenységében mindinkább a hangszerelés került előtérbe. A negyvenes évek
elején visszatért szülőhazájába és Dallasban telepedett le, a következő négy évtized jelentős részében kisegyütteseket vezetett.
Smith nagy befolyással volt Parkerre, ám a tanítvány beárnyékolta a mester saját karierrjét és néhány felvétele kevés ahhoz, hogy
bizonyítsa legendás hírét.
Lemezalbum: The Legendary Buster Smith (1959). Antológiák: másokkal együtt: Kansas City 1926 to 1930 (1926-30), másokkal együtt:
Original Boogie Woogie Piano Giants (1938-41), másokkal együtt: Kansas City Jazz (1940-41).

SMITH, CARRIE -1941. augusztus 25-én született a georgiai Fort Gainesben, Egyesült Államok. Smith az 1957-es Newport Jazz
Festivalon a New Jersey-i templomi kórus tagjaként vett részt, profi szólókarrierjét azonban csak a hetvenes évek elején kezdte
meg. Az 1974-es, a Carnegie Hallban Dick Hymannel és a New York Jazz Repertory Orchestrával adott koncertjén való kiemelkedő
teljesítménye alarmírozta a hallgatóságot, ám az évtized további részében inkább Európában aratott sikereket, mintsem az
Egyesült Államokban. Fesztiválokon, koncerttermekben lépett fel, néha egyedül, de sokszor olyan társaságban mint a NYJRO,
Tyree Glenn, a World's Greatest Jazz Band és mások. Smith stílusa a bluesban és a gospelben gyökeredzik, ám repertoárja igen
széles, a huszadik századi népszerű zene sok területére kiterjed. Hangja mély, erőteljes, különösen jól szerepel élőben. Elis-
mertsége a nyolcvanas években nőtt, de kevesebbet ért el, mint azt tehetsége indokolná.
Lemezalbumok: Dich Hymannel: Satchmo Remembered (1974), Do Your Duty (1976), When You're Down And Out (1977), Carrie Smith
(1978), másokkal együtt: Highlights In Jazz Anniversary Concert (1985).

SMITH, JABBO - Cladys Smith néven 1908. december 24-én született a georgiai Pembrokeban, Egyesült Államok, 1991. január
16-án hunyt el. Smith kisgyermekkorában trombitálni és pozanozni tanult, majd egy ifjúsági zenekarral turnézott. Már 16 éves
korában profi trombitásként dolgozott (a későbbi években periodikusan pozanozott). 1925 táján New Yorkban Charlie
Johnsonnal, Duke Ellingtonnal, James P. Johnsonnal és másokkal dolgozott. A show, amelyben játszott, feloszlott, és Smith
Chicagóban kötött ki, itt Carroll Dickerson, Earl Hines, Erskine Tate és Charlie Elgar zenekarában játszott. A harmincas években
Fess Williamsszel, Carroll Dickersonnal játszott, saját bandáját vezette, majd Claude Hopkinsszal visszatért New Yorkba és Sidney
Bechet-vel is játszott. A negyvenes évek közepén Milwaukeeben, ebben a zeneileg viszonylag csendes városban vezette saját

238
bandáját, és a következő tucatnyi évben jobbára itt szerepelt. A zenén kívüli területen is dolgozott, mégpedig egy autókölcsönző
cégnél, amely munkája egészen az ötvenes évek végéig tartott. Mind kevesebbet játszott. 1975-ben New Yorkba ment, ahol a
Carnegie Hallban kapott egy díjat. Ettől kezdve újra nemzetközi turnékat bonyolított, Sammy Rimigtonnal, Orange Kellinnel és
másokkal játszott és énekelt. A nyolcvanas évek elején volt néhány szívrohama, ám folytatta a játékot, néha olyan furcsa
párosításban, mint a neki zeneileg teljesen szokatlan, Don Cherryvel való játék. Ezekben az években egyre inkább a zeneszerzéssel
foglalkozott, a Mel Lewis Orchestrának írt zenét, gyakran dolgozott együtt Keith Inghammel. Smith kitartása, hosszú pályája és
magas életkora ellenére a jazz kevéssé ismert alakja, zenésztársai nagyra értékelték, de alig készült lemezfelvétele. Ifjúkorában
gyakran Louis Armstrong potenciális riválisaként emlegették, és jóllehet, benne nem volt meg Armstrong kreatív géniusza,
felvételei sok tekintetben briliánsak.
Lemezalbum: Jabbo Smith And The Hot Antic Band (1982). Antológiák: Jabbo Smith Vols 1 & 2 (1927-29), Sweet N' Lowdown (1927-29),
Jabbo Smith Vols 1 & 2 (1928-38), The Ace Of Rhythm (1929).

SMITH, JIMMY - James Oscar Smith néven 1925. december 8-án született a Pennsylvania állambeli Norristownban, Egyesült
Államok. Smith népszerűsítette a jazzben a Hammondorgonát, neve előtt gyakran használták a ,the incredible' (a. m. az
egyedülálló), vagy a ,,the amazing" (a. m. a bámulatos) kifejezést. Smith lett minden idők leghíresebb jazzorgonistája és
valószínűleg a legbefolyásosabb is. Zenészcsaládban nőtt fel, szabvány zongora- és nagybőgőtanulmányokat végzett és ezt a kettőt
kombinálta a Hammonddal, amikor saját trióját vezette. A legjelentősebb hatással Wild Bill Davis volt rá. Smith az ötvenes évek
közepén kifinomította zenéjét, a füstös soul jazzt, amely a “késő éjjeli' bluesbázisú zene igazi megtestesítője volt. Rengeteg lemeze
jelent meg a Blue Note Records “soul jazz" korszakában, ő volt a műfajban a vezető, és olyan Hammond B3 maestrók szerepeltek
még, mint Jimmy McGriff, “Brother' Jack McDuff, “Big" John Patton, Richard “Groove' Holmes és “Baby Face' Willette. Art Blakey
is játszott Smithszel, de Donald Bailey volt a legmegfelelőbb dobos a számára, amikor Smith a basszushangokat is a Hammondon
játszotta. A Blue Note-évek alatt a legjobb gitárosok álltak rendelkezésére: Eddie McFadden, Quentin Warren, Kenny Burrell.
Olyan további játékosok szerepeltek vele, mint Stanley Turrentine (tenorszaxofon), Lee Morgan (trombita) és Lou Donaldson
(altszaxofon). Az ötvenes évek végének két klasszikus albuma volt a The Sermon és a Houseparty. Az előbbi lemez címadó darabjában
Smith és zenészei fenséges “cool" -t játszanak több mint húsz percben, minden egyes szólista megfelelő időt kap. Jimmy Smith
1962-ben átszerződött a Verve Recordshoz, ahol vita nélkül ő lett a király, rendszeresen popslágereket alkotott, és felkerült a
kislemezek listáira. Különösen emlékezetes volt a ,,Walk On The Wild Side", a “Hobo Flats" és a Who's Afraid Of Virginia Woolf".
Ezen slágerek pompás zenekari hangszereléseit Oliver Nelson szállította, és j61 illettek Smith földszagú játékához. A közönség ez-
után még olyan slágereit vitte a listákra, mint a ,The Cat", a The Organ Grinder's Swing" és a “Got My Mojo Working"-ot Smith
dörmögő énekével. Ez időben készült albumai bestsellerek lettek, 1963 és 1966 között Smith a 12 lemezével mindig ott volt az
albumok listáján, több az amerikai Top 20-ba került belőlük. Smith népszerűsége a hatvanas évek elején egybeesett a brit rhythm
& blues felvirágzásával. Erőteljes befolyása megtalálható Steve Winwood, Georgie Fame, Zoot Money, Graham Bond és John
Mayall korai műveiben. Smith két, Wes Montgomeryvel készült albumát szintén j61 fogadták, mindkettőjük hagyja a másik
kreativitását kibontakozni, nincs szó az “egók" ütközéséről. A hatvanas évek végén Smith soul/funky utakon járt, alkalmilag
szintetizátorokat is használt. Az orgonajazznek ezután sok évig bealkonyult. Smith volt az úttörő, a nem divatos stílus vezetője.
Smith a nyolcvanas években egy sor érdektelen lemez után 1982-ben kiadta a mélyen alulértékelt Off The Top című lemezét. Az
évtized hátralevő részében Nagy-Britanniában a Hammond-orgona megkezdte visszatérését, a James Taylor Quartet és a Tommy
Chase Band voltak a legjelentősebbek, Németországban Barbara Dennerlein az új Hammond-sztár. Smith jelentékeny fejlődést
elindító munkásságát a nyolcvanas évek vége óta újrakeverve adják újra ki, a CD lemezeken is bizonyítják, hogy nem mentek ki a
divatból.
Válogatott albumok: Plays Pretty Just For You (1957), The Sermon (1958), House Party (1958), Cool Blues (1958), Home Cookin'
(1958), Crazy Baby (1960), Midnight Special (1960), Open House (1960), Back At The Chicken Shack (1960), Peter And The Wolf (1960),
Plays Fats Waller (1962), Bashin' (1962), Hobo Flats (1963), I'm Movin' On (1963), Any Number Can Win (1963), Rockin' The Boat
(1963), Prayer Meetin' (1963), Kenny Burrell-lel: Blue Bash! (1963), Who's Afraid Of Virginia Woolf (1964), The Cat (1964), Organ
Grinder's Swing (1965), Monster (1965), ,Bucket'! (1966), Get My Mojo Workin' (1966), Hoochie Coochie Man (1966), Wes Montgomeryvel:
Jimmy & Wes The Dynamic Duo (1966), Montgomeryvel: Further Adventures Of Jimmy And Wes (1966), Respect (1967), The Boss (1969,
George Benson közreműködésével), Livin' It Up (1968), Groove Drops (1970), Mr Jim (1981), Off The Top (1982), Keep On Comin'
(1983), The Champ (1984), Go For Whatcha Know (1986), Jimmy Smith At The Organ (1988). Antológiák: The Best Of Jimmy Smith
(1968), Jimmy Smith's Greatest Hits (1968), Jimmy Smith Plays The Blues (1988).

SMITH, KEITH -1940. március 19-én született Londonban, Anglia. Smith ifjúkorában kezdett trombitálni, eredetileg a New
Orleans-i stílust kedvelte és jelentős táborra tett szert e területen. Az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig számos
bandával szerepelt, saját együttesét vezette Európában és az Egyesült Államokban, koncertezett és lemezfelvételeket készített
George Lewisszal, “Captain" John Handyvel. A New Orleans All Stars tagja is volt, ebben többnyire amerikai zenészek szerepeltek,
akik a hatvanas években Európában turnéztak. A hatvanas évek elején egy ideig Dániában élt, ahol Papa Bue Jensen bandjével
dolgozott, majd Nagy-Britanniában megalakította saját együttesét. A zenekart Hefty jazz névre keresztelte, ez lett lemezlabelje és
menedzserirodája neve is, amely tematikus csomagturnékkal foglalkozott. Ezek közé tartozott a The Wonderful World Of Louis
Armstrong", amelyhez olyan egykori Armstrong-bandabeli tagokat nyertek meg, mint Arvell Shaw és Barrett Deems, továbbá ilyen
műsor volt a “100 Years Of Dixieland jazz" és a “Stardust Road", amely Hoagy Carmichael zenéje előtt tisztelgett, ennek
főszereplője Georgie Fame volt. Smith jelentős adottságokkal rendelkező zenész, aki jól kombinálja üzleti és impresszálási
adottságait, a kilencvenes években a brit tradicionális jazzélet frontvonalában szerepel.
Lemezalbumok: Keith Smith's American All Stars In Europe (1966), Way Down Yonder In New Orleans, Then And Now (1977), Ball
Of Fire (1978), Up Jumped The Blues (1978).
SMITH, LEO -1941. december 18-án született a Mississippi állambeli Lelandban, Egyesült Államok. Smith nevelőapja Alex “Little
Bill" Wallace bluesgitáros volt, és már korai tinédzseréveiben saját bluesbandáját vezette. Jól trombitált, később az egyetemen
zenei tanulmányokat is folytatott, amelyet azután a különböző katonazenekarokban kamatoztatott először. 1967-ben Chicagóba
költözött, ahol csatlakozott az AACMhez, Muhal Richard Abramsszel és “Kalapanisha" Maurice McIntyre-rel készített lemezfelvéte-
leket, és az Anthony Braxton trió tagja lett. A banda 1969-ben Párizsba utazott, majd egy évvel később feloszlott. Smith visszatért
az Egyesült Államokba és Connecticutban telepedett le. A Creative Construction Company keretében ismét felvételeket készített
Abramsszal és Braxtonnal, Marin Brownnal duóban szerepelt, illetve a Creative Improvisation Ensemble-ben zenéltek együtt.

239
Smith a hetvenes években alkalmilag ismét együtt játszott AACM-belt kollégáival, Braxtonnal és Mitchell-lel ('L-R-G'), ám el-
sősorban saját zenéjével foglalkozik. Megalapította a Kabell lemezmárkát, a New Delta Ahkri együttest, és megkezdte szólózenei
stílusának kialakítását, mind koncerteken, mind lemezen (Creative Music-1, Solo Music/Ahkreanvention). A New Delta Ahkri
együttes, amelynek Anthony Davis, Oliver Lake és Wes Brown a tagjai, egy maroknyi lemezfelvételt készített, amely levegős,
absztrakt szépségéről híres. A Smith trió (Bobby Naughtonnal és Dwight Andrewsszal) Divine Love címe lemezén Lester Bowie,
Charlie Haden és Kenny Wheeler voltak a vendégzenészek, a Spirit Catcher egyik felvételén (“The Burning Of Stones') Smith három
hárfás triójával játszik. Smith trombitastílusa Miles Davis tömörségét és Booker Little líraiságát ötvözi (ők a fő példaképei), zenéje
az “ahkreanvention" és a “ritmusegységek" innovációs koncepcióján alapul, ezek a strukturális improvizáció alternatív módszerei,
amelyekkel a hatvanas évek vége óta foglalkozik. Íróként a Notes (8 Pieces)-ben az afro-amerikai zenetörténetről vallott nézeteit is-
merhetjük meg. Keményen támadja a jazzújság-írást és a mainstream zenei businesst. A hetvenes évek végén többször
vendégszerepelt Európában, játszott a Drek Bailey's Company Weeken (Company 5, 6, 7),1979-ben játszotta Budding Of A Rose című
big band produkcióban és a Peter Kowalddal és Günter Sommarral trióban készült két lemezen.
1983-ban többek között Naughtonnal és Kahil EI'Zabarral felvette a Procession Of The Great Ancestry című lemezt (“a rituálé és a
blues, a béke és a fény zenéje", írta a Wire). Ugyanebben az évben Kanadába látogatott és a Bill Smith trióval elkészítette a Rastafari
című lemezt - a cím a rastafarianizmusra való áttérését jelzi -, amely azután a későbbi albumokon további népszerű formák
felfedezéséhez, így például a reggaehez vezetett (Jah Music, Human Rights, az utóbbi egyik oldala egy szabad improvizáció 1982-ből,
amelyet Kowalddal és Sommarral adtak elő). Smith a nyolcvanas évek végén New York környékén játszott, de tanárként is
tevékenykedett, pár éve nem jelent meg friss lemeze. Braxton,, géniusznak" aposztrofálta, Anthony Davis “az amerikai zene meg
nem énekelt hősei egyikeként" jellemezte, a Procession Of The Great Ancestry kései, 1990-es megjelenése sokakat sirámokra készte-
tett hosszú távolléte miatt a stúdióktól: Graham Lock írta: “ez a csend valamennyiünknek fáj".
Lemezalbumok: Creative Music-1 (1972), Ref lectativity (1975), Marion Brownnal: Duets (1975, felvétel: 1970), Anthony
Braxtonnal: Trio And Duet (1975), a Creative Construction Companyvel: CCC (1975, felvétel: 1970), a CCC-vel CCC-2 (1976,
felvétel: 1970), Song Of Humanity (1977), The Mass On The World (1978), Divine Love (1979), Solo Music/Ahkreanvention (1979), Spirit
Catcher (1979), Budding Of A Rose (1980), Peter Kowalddal és Günter Sommerrel: Touch The Earth (1980), Go In Numbers (1982,
felvétel: 1980), Kowalddal és Sommerrel: Break The Shells (1982), a Bill Smith Trióval: Rastafari (1983), Jah Music (1986, felvé-
tel:1984), Human Rights (1986, felvétel: 1982-85), Procession Of The Great Ancestry (1990, felvétel: 1983).
További információ: Leo Smith: Notes (8 Pieces).

SMITH, TAB - Talmadge Smith néven 1909. január 11-én született az észak-karolinai Kinstonban, Egyesült Államok, 1971.
augusztus 17-én hunyt el. Kezdetben zongorázni tanult, C melody szaxofonon játszott, majd áttért az alt- és a szopránszaxofonra.
Áltósként lett neve, amikor a harmincas években Fate Marable, Lucky Millinder és Frankie Newton zenekarában játszott. Játszott
Teddy Wilson balszerencsés big bandjével is, ekkoriban már gyakran tenorozott. 1939ben és 1940 elején volt a nagy dobása,
amikor Billie Holiday, Earl Hines, Charlie Shavers, Coleman Hawkins, Count Basie, Lucky Millinder vezetésével készített
felvételeket, és saját bandáját is vezette. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején csak részidősként zenélt, majd néhány
népszerű rhythm & blues felvétel elkészítése után ismét saját együttesét vezette, és ez az ötvenes évek nagy részében így is
folytatódott. Az évtized végén abbahagyta a teljes időben való zenélést és egy St. Louis-i étterem orgonistájaként fejezte be
pályafutását. Smith mind alt-, mind szopránszaxofonon energikus játékos, szólói maradéktalanul erőteljesek. Soundja fill-
bemászó és sürgetően intenzív, mindezek hozzásegítették, hogy átmenetet képezzen a rhythm & blues felé. Életében kevés
lemezfelvétele készült, halála után pedig sokszor elfelejtik; eredményeit elkerülhetetlenül, ha nem is megérdemelten, háttérbe
szorítják jobban ismert kortársat, például Benny Carter vagy Willie Smith, és aki zeneileg hozzá legközelebb állt: Pete Brown.
Albumok: Tab Smith L (1959), Tab Smith II. (1960). Antológiák: Lucky Millinder And His Orchestra 1941-43 (1941-43), Coleman
Hawkinsszal: Swing (1944), Charlie Shaversszel: Hawkins And Hines (1944), Because Of You (1951-55).

SMITH, TOMMY -1967. április 27-én született az angliai Lutonban. Edinburgh-ban nőtt íe1,12 éves korában kezdett
szaxofonozni. Csodagyermeki technikai ragyogásával hamar kitűnt a jazzklubokban, 1982-ben már szerepelt a televízióban, a
zongorista Gordon Beck és a bőgős Niels-Henning Orsted kíséretével. A következő évben, mindössze 16 esztendősen, a glasgowi
GFM Records számára elkészítette a Giant Strides címe albumot. Lélegzetelállító bemutatkozás volt. A fiatal tenoros követett el
hibákat, ám az egész felvétel jelentős tehetségére utal: telt, csiszolt sound, szólói megformálása határozott elképzeléseket mutat. A
brit jazz kiemelkedő ifjú tehetsége, aki a fiatal játékosok “jazz revival" mozgalmának hőse. 1983-ban fellépett a németországi
Leverkusen Jazz Festivalon. A skót jazzélet segített összegyűjteni azt a pénzt, amely a Berklee College Of Musichoz szükséges volt,
ide 1984 januárjában érkezett. Jaco Pastorius hívta meg klubfellépéseire, majd a vibrafonos Gary Burton. 1985-ben megalakította
a Forward Motion-t, amelyben Gárdonyi László zongorázott, Terje Gewelt bőgőzött és Ian Froman dobolt, nemzetközi turnékat
kezdett, tágas, koncepciózus jazzt játszott. Nem volt meglepetés, amikor Manfred Eicher, az ECM producere meghívta, hogy
játsszon Gary Burton 1986-os Whiz Kids címe albumán, ahol is Smith mindinkább hasonló sounddal játszott mint a label befutott
szaxofonmaestrója, Jan Garbarek. 1988ban saját bandájával turnézott, amelyben Ian Froman dobos, John Taylor zongorista és
Chris Laurence bőgős játszott. 1989-ben egy tízrészes tv-sorozatban, 1990-ben a Hue And Cry popbandával szerepelt. 1990
májusában a Scottish Ensemble által rendelt szaxofonra és vonósokra írt concerto bemutatóján vett részt. A nyolcvanas évek
végén a Blue Note-hoz szerződött, ahol három albumot adott ki.
Albumok: Giant Strides (1983), a Forward Motionnel: Progressions (1985), a Forward Motionnel: The Berklee Tapes (1985), Step By
Step (1989), Peeping Tom (1990), Standards (1991).

SMITH, WILLIE -1910. november 25-én született a dél-karolinai Charlestonban, Egyesült Államok, 1967. március 7-én hunyt el.
Smith iskoláskorában kezdett klarinétozni, már tinédzserévei közepén profi lett. A Fisk Universityn találkozott Jimmie
Lunceforddal, csatlakozott zenekarához, és ezzel teljes időben foglalkoztatott profi szervezet tagja lett. Smith ekkoriban már
altszaxofonozott és a Lunceford band kulcsembere lett, aggályosan addig dresszírozta a szaxofonszekciót, amíg az tökéletes lett.
1942-ig maradt Lunceforddal, amikor is belépett az amerikai flottába, ahol zenekarvezető lett. A második világháború után
csatlakozott Harry Jameshez, ahol hasonló szerepe volt, mint a Lunceford bandben. 1951-ig maradt Jamesszel, majd rövid ideig
Duke Ellingtonnal és Billy Mayjel játszott, majd a jazz At The Philharmonic tagja lett, amellyel nemzetközi turnékat bonyolított le.
Az ötvenes évek végén a balvégzete Benny Goodman/ Louis Armstrong band tagja volt, majd újra Jamesszel és Mayjel dolgozott,
filmstúdiókban végzett munkáját alkoholproblémái árnyékolták be. A hatvanas évek elején különböző kis Los Angeles-i, Las
Vegas-i showbandákban szerepelt, majd rövid ideig saját együttesét vezette New Yorkban. Charlie Parker színre lépése előtt Benny
Carterrel és Johnny Hodgesszal együtt a jazz három legjelentősebb altszaxofonosa közé tartozott. Kiváló szekcióvezető volt, erről

240
számos Lunceford-felvétel tanúskodik. Szólistaként hajlékony, csodálatos tónusa volt.
Albumok: Jazz At The Philharmonic 1944-1946 (1944-46), Jazz At The Philharmonic 1946 Vol. 2 (1946), Jazz History Vol. 12: Harry James
(1959-62), Alto Saxophonist Supreme (1965). Antológia: The Complete Jimmie Lunceford (1939-40).

SMITH, WILLIE THE LION" -1897. november 25-én született a New York állambeli Goshenben, Egyesült Államok, 1973, április
18-án hunyt el. Smith hatesztendős korában édesanyja bátorítására kezdett zongorázni. Tőle kapta zenei leckéit és már
tinédzserévei közepén New York egyik elismert ragtime-zongoristája volt. Állítólag az első világháborúban végrehajtott hőstetteiért
kapta melléknevét, a ,The Lion "-t (a. m. oroszlán). A háború utáni években igen gyorsan Harlem egyik legismertebb és legfélel-
metesebb stride zongoristája lett. Harlemi népszerűsége és olyan társai, mint Fats Waller, James P. Johnson és Duke Ellington
elismerése, néhány lemezfelvétele ellenére a New York-i körzeten kívül gyakorlatilag ismeretlen volt. A negyvenes években többet
utazott, az ötvenes és a hatvanas években nagyobb hallgatóságot toborzott, játszott és emlékezett a billentyűkön, számos albumot
készített, amelyek kiemelkedő stílusát demonstrálták.
Albumok: The Lion Roars (1957), Music On My Mind (1966), Pork And Beans (1966), The Memoirs (1967), Livev At Blues Alley (1970).
Antológiák: The Original 14 Plus Two (1938-39), Memorial (194950) Reminiscing The Piano Greats (1950).
További információk: Willie' The Lion' Smith, George Hoefer: Music On My Mind.

SPANIER, MUGGSY - Francis Joseph Spanier néven 1906. november 9-én született az Illinois államban levő Chicagóban,
Egyesült Államok, 1967. február 12-én hunyt el. Spanier épphogy elérte a tinédzserkort, amikor kornettozni kezdett és pár év
múlva már profi zenész volt. Első szerződését Elmer Schoebeltől kapta. A húszas évek végére már jelentős neve és elismertsége volt
Chicagóban és környékén, és Ted Lewis szerződtette populáris bandája tagjának. A harmincas évek közepén Lewistól Ben
Pollackhoz szerződött. Betegsége rövid periódusa után 1938-ban Ragtimers néven saját bandát szervezett, amelynek egy hotelben
volt a főhadiszállása, és a következő évben számos felvételt is készítettek velük. Jóllehet a Ragtimers nem sokáig maradt fenn, de
jelentős közönségvisszhangja volt. Spanier a negyvenes években a saját zenekar vezetését a más bandákban való
közremű-ködéssel vegyítette, így szerepelt Bob Crosby, Pee Wee Russell, Art Hodes és Miff Mole együttesében is. Az ötvenes
években rendszeresen dolgozott Earl Hinesszal, számos hotelben, klubban és fesztiválon lépett fel szerte az Egyesült Államokban.
Zenésztársai mind személyiségét, mind zenéjét magasra értékelték, Spanier stílusa egyszerű és közvetlen volt, ebben hasonlított a
korai jazzmuzsikusokra. Lelkében szülővárosának gyermeke maradt. A Spanier's Ragtimersszel 1939-ben felvett 16 darab a jazz e
fajtájának klasszikusa lett, ezek biztosították népszerűségét, követői ezek színvonalát csak megközelítették. Spanier utolsó éveit
gyenge egészségi állapotban töltötte, 1964-ben vonult nyugdíjba, és 1967-ben elhunyt.
Albumok: Hot Horn (1957), Spanier In Chicago (1958). Antológiák: Francis Joseph Muggsy Spanier (1926-29), The Great Sixteen (1939),
Pee Wee Russell-lel: Muggsy And Pee Wee (1941-57), Muggsy Spanier And His V-Disc All Stars (1944).

SPAULDING, JAMES -1937. július 30-án született az indianai Indianapolisban, Egyesült Államok. Spaulding az ötvenes évek
közepén a chicagói Cosmopolitan School of Musicban tanult, az altszaxofonra és a fuvolára specializálta magát, játszott a Sun Ra's
Arkestrában és Sonny Thompson rhythm & blues bandájában. 1962ben New Yorkba költözött, számos Blue Note lemez
közreműködőjeként keltett jelentős figyelmet, szerepelt Freddie Hubbard Hubtones és Breaking Point címe lemezein, amellett
dolgozott Stanley Turrentine, Horace Silver és Wayne Shorter lemezein is. Később számos vezető postbop zenésszel muzsikált,
többek között Max Roach, Woody Shaw és Randy Weston társaságában. A hetvenes években a Mercer Ellington vezette Duke
Ellington Orchestrában dolgozott, zenekarvezetőként egy Duke Ellingtonnak ajánlott lemezzel debütált. Spaulding 30 esztendő
alatt mindössze három albumot adott ki saját neve alatt, a második a Brilliant Corners volt, amelyet Thelonious Monknak szentelt.
A nyolcvanas években Ricky Forddal dolgozott, majd később csatlakozott a David Murray Octethez, turnézott vele, szerepelt a
Hopescope címe lemezén. Legutóbbi lemeze, a Gotstabe A Better Way egy hosszabb, folyamatban levő projektből, a ,,The Courage
Suite'-ből tartalmaz darabokat.
Albumok: Plays The Legacy Of Duke Ellington (1977), Brilliant Comers (1989), Gostabe A Better Way (1990).

SPIRIT LEVEL -A Spirit Level brit jazzkvartett, amelyet a nyolcvanas évek elején alakítottak. Kiválóan, tüzesen, free jellegű zenét
játszik, és sajnálatosan nem eléggé fiatal ahhoz, hogy a nyolcvanas évek jazz revivaljához csatlakozzon A zenekar tagjai: Paul
Dunmall (tenorszaxofon), eróteljes játékos, akit gyakran úgy emlegetnek, mint a brit szaxofonosok krémjének egyikét, aki sze-
repelt már Alice Coltrane-nel és Johnny “Guitar" Watsonnal. A további tagok: Tim Richards (zongora), Paul Anstey (bőgő), Tony
Orrell (dob). Az albumok felvételéhez gyakran hívnak meg vendégül trombitásokat, a Proud Ownersen Dave Holdsworth, a Killer
Bunnies-en Jack Walrath szerepelt. Paul Dunmall 1989-ben elhagyta a formációt és Keith Tippelt zongoristával megalakították a
Mujiciant, Tony Orrell pedig kilépésekor az altszaxofonos Pete McPhaillel és a basszista Paul Rogers-szel megalakította az
elbűvölően improvizáló triót, a MORA. az alapbandát Tim Richard's Spirit Level néven alakították újra, amely jelenleg a zongorista
Richards kvartettje, tagjai Jerry Underwood (tenorszaxofon), Ernest Mothle (basszus) és Mark Sanders (dob), 1991-ben jelent meg
New Year címe lemezük.
Albumok: Mice In The Wallet (1983), Proud Owners (1984), Killer Bunnies (1986), The Swiss Radio Tapes (1989), a Tim Richards's
Spirit Levellel: New Year (1991).

SPONTANEOUS MUSIC ENSEMBLE - Az SME-t 1965-ben alapította a dobos John Steven, a célja a zenészek közötti szabad
együttjáték volt. Korai tagjai Trevor Watts, Kenny Wheeler, Dave Holland és Derek Bailey voltak, vendégként pedig olyan zenészek
működtek közre, mint Paul Rutherford (Challenge), Evan Parker (Karyobin), Johnny Dyani (Olio) és Bobby Bradford. Akárcsak a
Company Bailey-vel, az SME is minden olyan improvizációs zenei projekt neve lett, amelyekben John Stevens szerepet játszott
(Steven, nem úgy, mint Bailey, más “kevésbé spontán" együttesneveket is használt: Septet, Splinters, Away, Freebop stb.). Steven
1970ben megalakította a Spontaneous Music Orchestrát, hogy a nagyobb együttesekben való improvizációkat azzal adják elő, az
SME pedig alapkvartett lett, amelyben Steven, Watts, az énekes Julie Tippetts és a basszista Ron Herman szerepelnek (Birds Of A
Feather, 1, 2, Albert Ayler). Az SME For CND címe albumon Steven és Watts egy műhelyegyüttessel szerepelnek, míg a Bobby Brad ford
Plus SME egy hosszú együttmű-ködés eredménye Steven és a nyugati parti trombitás között. A Face To Face pedig egy különösen
sikeres duó Stevens dobjai és Watts szopránszaxofonja között. Amikor Stevens érdeklődése másfajta, más struktúrájú zenék felé
fordult, akkor az SME-projektek száma csökkent, ám a zenekar időnként még egészen a kilencvenes évek elejéig működött.
Stevensnek kevés ideje van a “vezető nélküli", többnyire szabadon improvizált zenére: a Companytól eltérően, akármilyen is az
SME felállása, a “felbújtó" ura a helyzetnek.
Albumok: Challenge (1966), Karyobin (1968), Oliv (1969), The Source (1971), SME For CND For Peace And You To Share (1971), Birds

241
Of A Feather (1971), So What Do You Think? (1971), Bobby Bradford Plus SME (1971), Face To Face (1975), az SMOval: “+-" (1975),
Biosystem (1977), Live-Big Band And Quartet (1979, felvétel:1977),1,2, Albert Ayler (1982, felvétel: 1971), 85 Minutes, Parts 1 & 2 (1986,
felvétel: 1974).

SPYRO GYRA - Az együttest 1975-ben alapította a szaxofonos Jay Beckenstein és a zongorista Jeremy Wall, az első felállásban
ezenkívül Chet Catallo (elektromos gitár), David Wolford (elektromos basszus), Eli Konikoff (dob) és Gerardo Velez (ütök)
szerepeltek. A buffalói szerény start és az egy kis független labelnél megjelent első album után Beckenstein keményen dolgozott,
számos személyi változást is végrehajtott, míg a banda a nyolcvanas évek nagy nemzetközi jazzfesztiváljain részt vehetett és
néhány aranyalbumot jelentetett meg. A bandának az Egyesült Államokban négy slágere született, Nagy-Britanniában a “Morning
Dance" volt nagy siker. A zenekar a funky, a latin és a mai népszere jazz mainstream ötvözetét játssza.
Albumok: Spyro Gyra (1978), Morning Dance (1979), Catching The Sun (1980), Carnival (1980), Freetime (1981), Incognito (1982), City
Kids (1983), Access All Areas (1984), Breakout (1986).

STACY, JESS -1904. augusztus 11-én született a Missouri államban levő Bird's Pointban, Egyesült Államok. Stacy autodidakta
zongorista volt, évekig a folyami gőzösökön játszott, a húszas évek közepén érkezett Chicagóba. Itt számos zenekarral játszott,
többek között Paul Maresszel, akivel a harmincas évek elejéig szerepelt. 1935ben John Hammond Benny Goodman figyelmét hívta
fel rá és Stacy a következő négy esztendőben Goodman zenekarának tagja volt, az 1938as Carnegie Hall-beh koncerten figyelemre
méltó szólót játszott a karzat kívánságára megszólaló “Sing, Sing, Sing" közepén. 1939-011942-ig Bob Crosbyval játszott, majd pár
évre visszatért Goodmanhez. A negyvenes évek végén a nyugati part bárjaiban játszott, alkalmilag Goodmannel szerepelt,
1963-ban elege lett a zeneiparból, és visszavonult a zenéléstől. 1974-ben lépett fel újra, mégpedig a Newport Jazz Festivalon, ahol
is mind a kritikusok, mind a közönség lelkesen fogadta. Azóta ismét zenél. Stacy jellegzetes, rutinos zongorista, aki a félelmetesen
rámenős stride zongorázás képviselője, szólói ezzel ellentétben finomak, valamennyit bámulatos ötletesség jellemzi.
Albumok: Benny Goodmannel: Carnegie Hall Concert (1938), csak az egyik oldalon: Stacy ,N' Sutton (1953), Tribute To Benny
Goodman (1955), The Return Of Jess Stacy (kb. 1962), Stacy Still Swings (1974). Antológia: Jess Stacy And Friends (1944).

STAMM, MARVIN -1939. május 23-án született a Tennessee állambeli Memphisben, Egyesült Államok. Az iskolában trombitálni
tanult, majd a North Texas State University diákja lett, és csatlakozott a Stan Kenton Mellophonium Orchestrához. A hatvanas
évek közepém Woody Hermannal szerepelt, majd New Yorkban lett stúdiózenész. A következő néhány esztendőben számos
jazzfellépése is volt, dolgozott a Thad Jones-Mel Lewis Jazz Orchestrával, Frank Fosterrel, Chick Coreával és Duke Pearson
próbazenekarával. A hetvenes és nyolcvanas években folytatta a stúdiómunka és a jazz mixelését, Benny Goodmannel játszott,
saját kisegyütteseit vezette, az American jazz Orchestrával és George Gruntzcal dolgozott. Stamm élete a stúdiókban telt el, csak
ideje kis részében játszott jazzt, és ezért a jazzközönség csak kismértékben ismerkedhetett meg tudásával. Időnkénti fellépései
érdekes és lelkes játékosnak mutatják, akinek legjobb munkái precízek és ellenőrzöttek.
Albumok: Stan Kentonnal: Adventures In Time (1962), Woody Hermannal: Jazz Hoot (1966), Machinations (1968), Stammpede (1982),
Benny Carterrel: Central City Sketches (1987).

STEVENS, JOHN -1940. június 10-én született a Middlesex grófságbeli Brentfordban, Anglia. Stevens édesapja sztepptáncos volt,
az Ealing Junior Art Schoolban és az Ealing College Of Higher Educationban tanult. 1958-ban bevonult a légierőhöz, ahol a RAF's
Music Schoolban való tanulmányok után különböző zenekarokban játszott, három és fél esztendőt töltött Kölnben, ahol olyan
modern játékosok koncertjeit hallotta, mint John Coltrane és Eric Dolphy, és a jövő német avantgarde-fának olyan személyiségei-
vel játszott, mint Manfred School és Alexander von Schlippenbach. Az ötvenes évek skiffle mozgalma keltette fel érdeklődését a
blues és a jazz iránt - mind a New Orleans-i, mind a modern válfaj iránt - Angliába visszatérve Joe Harriott-tal, Ellsworth “Shake"
Keane-nel és Tubby Hayesszel dolgozott. 1964 táján bekapcsolódott a londoni modern jazzéletbe, Ronnie Scott-tal és Stan
Traceyvel játszott, majd csatlakozott ahhoz a kvartetthez, amelyben Jeff Clyne, Ian Carr és Trevor Watts zenéltek, akivel 1958-ban
a RAFban találkozott és aki a következő tíz esztendőben a legtöbbször dolgozott vele. 1965-ben egy szeptettet alakított, amelyben
Kenny Wheeler, Alan Skidmore és Ron Mathewson szerepeltek többek között, Wattsszal és Paul Rutherforddal együtt (utóbbi
szintén a RAF-ban volt kollégája) létrehozták a Spontaneous Music Ensemble-t, amely sok szabadon improvizáló zenész elindítója
volt. Stevens 1966-ban koncerteket kezdett szervezni a Little Theatre Clubban, amely gyorsan a brit új jazz epicentruma lett.
Stevens 1971ben a Splinters együttessel az inkább mainstream területekre tért vissza, ezt a bandát dobos cimborájával, Phil
Seamennel együtt vezették. Szintén 1971-ben alakította meg a John Stevens Dance Orchestrát, majd 1974-ben az Away nevű
jazzrock együttesét is tető aid hozta. Ekkoriban készítette felvételeit John Martynnal és turnézott is vele. 1982-ben megalakította
a Freebop és a Folkus együtteseket (zenei irányukról nevük kellően árulkodik). 1985-ben kiadta a workshop technikák könyvét,
ezen a hatvanas évek közepe óta dolgozott, közösségi munkájáért 1972-ben elnyerte a Thames televízió díját. 1983 óta a UK Jazz
Centre Society's Outreach Community Project vezetője. Itt nevelték a nyolcvanas évek közepe jazz revival-fának kiemelkedően
tehetséges tagjait, például Courtney Pine-t. Az 1988-as Live Tracks című lemeze, amelyen sok más kollégájával együttműködik,
például Pine-nel, Bobby Bradford amerikai trombitással, Pete King és Evan Parker brit szaxofonosokkal és Annie Whitehead
pozanossal, a korlátlan bopbázisú improvizáció örömének dicsőítése.
Albumok: Springboard (1967), Evan Parkerrel: The Longest Night Vols 1 & 2 (1976), Somewhere In Between (1976), Application,
Interaction And ... (1979), a Folkusszal: The Life Of Riley (1983), Dudu Pukwanával: Radebe - They Shoot To Kill (1987), a Free Boppal:
Live Tracks (1988).

STEWART, LOUIS -1944. január 5-én született az írországi Waterfordban. Egy sor showzenekarban való gitározás után a
hatvanas évek elején kezdett jazzt játszani. Az évtized végére már jelentősen elismerték tevékenységét és olyan vezető
jazzmuzsikusokkal játszott, mint Tubby Hayes és Benny Goodman. A hetvenes években egyaránt fellépett az Egyesült Államokban
és Nagy-Britanniában, Peter Inddel és másokkal készített felvételeket. Az európai szárazföldön is turnézott, mindenütt ahol
játszott, jelentős figyelmet keltett. A nyolcvanas években rohamosan nőtt elismertsége, csak ideje kis részét töltötte
szülőhazájában, jól sikerült albumokat készített Martin Taylorral, Brian Dunninggal, Spike Robinsonnal és másokkal. Briliáns
soundja kristálytiszta, Stewart a jazz kiemelkedő gitárosainak egyike. Virtuóz technikája jó1 segíti abban, hogy elképzeléseit
teljességgel megvalósíthassa.
Albumok: Louis Stewart In Dublin (1975), Peter Inddel: Baubles, Bangles And Beads (1975), Ou t On His Own (1976-77), Milesian Source
(1977), Alone Together (1979), IThought About You (1979), Martin Taylorral: Acoustic Guitar Duets (1985), Good News (1986), Spike
Robinsonnal: Three For The Road (1989).

242
STEWART, REX -1907. február 22-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok, 1967. szeptember
7-én hunyt el. Stewart, miután korábban már számos hangszert kipróbált, tinédzserévei elején kezdett kornettozni. 1921-től
három-négy évig számos bandával játszott. A húszas évek közepén Elmer Snowdennel, majd Fletcher Hendersonnal szerepelt. Az
elkövetkező pár esztendőben számos zenekarban megfordult, többször visszatért Hendersonhoz, majd 1934-ben Duke Ellington
zenekarának tagja lett. 1945-ig maradt Ellingtonnal, de közben Benny Carterrel és másokkal is szerepelt. A negyvenes évek végén
és az ötvenes években az Egyesült Államokban és Európában saját együtteseit vezette, és ő állt a háttérben, amikor az 1957-es
South Bay Jazz Festivalra újraszervezték a Henderson All Stars együttest. Stewart a hatvanas években rádiósként és íróként is
működött. A jazz egyik legtehetségesebb kornettosa, az úgynevezett half-valve technika kifejlesztője. Ellingtonnal készített ilyen
felvételeket, például a “Boy Meets Horn" címe darabét, amelyet alkalmilag utánoztak, de sohasem múltak felül. Számos
lemezfelvételen játszotta metsző, felvillanyozó szólóit, nevezetesen a Henderson All Stars újraegyesített bandával, hatalmas
energiákat sugárzott, és következetesen rendkívül eredeti szellemről tanúskodik a játéka.
Albumok: Boston 1953 (1953), The Irrepressible Rex Stewart (kb.1954), The Big Challenge (1957), a Henderson All Starsszal: The Big
Reunion (1957), Rendezvous With Rex (1958), Porgy And Bess Revisited (1958), Rex Stewart-Dickie Wells (1959), The Rex Stewart Quintet
(1959), The Rex Stewart Sextet I (1960), The Happy Jazz Of Rex Stewart (1960), The Rex Stewart Sextet 11 (1960), Rex Stewart Meets Henri
Chaix (1966), Rex Stewart Memorial (1966). Antológiák: Fletchter Hendersonnal: Swing's The Thing Vol 2 (1931-34), The Indispensable
Duke Ellington Vols 5/6 (1940), Ellingtonnal: The Blanton-Webster Band (194042), Rex Stewart's Big Eight (1940), Hollywood Jam (1945).
További infomációk: Rex Stewart és Stanley Dance: Jazz Masters Of The Thirties.

STEWART, SLAM - Leroy Stewart néven 1914. szeptember 21-én született a New Jersey államban levő Englewoodban, Egyesült
Államok, 1987. december 10-én hunyt el. A Boston Conservatoryban tanult bőgőzni, korábban hegedült. Csaknem pályája
kezdetété) egyedi stilussal kísérletezett, vonózott a bégén, és közben unisonóban rádünnyögött, mégpedig egy oktávval
magasabban. John Chilton állítása szerint ezt a koncepciót a hegedűs Ray Perry találta ki, de Stewart fejlesztette magas művészi
színvonalra. Stewart 1937-ben New Yorkban találkozott Slim Gaillarddal, akivel együtt mind a rádióban, mind lemezfelvételeken
hallatlanul népszerű keltést alkottak, “Flat Foot Floogie' címe darabjuk hihetetlenül nagy sláger lett. A harmincas évek végén és a
negyvenes években elsősorban kisegyüttesekben dolgozott, olyan muzsikusokat kísért, mint Gaillard, Art Tatum, Lester Young,
Benny Goodman és mások. Az ötvenes években Tatummal, Roy Eldridge-dzsel játszott, valamint Rose Murphy énekelné rend-
szeres kísérője lett. A hatvanas években a klasszikus zenét is felvette a repertoárjára. A hetvenes és a nyolcvanas években
intenzíven turnézott, sok zenésszel játszott, többnyire a mainstream jazz képviselőivel. Stewart mindig széles köre technikával
játszott, intenzíven ritmusos módon, de sosem mulasztotta el, hogy ebbe sajátos szellemességet vigyen.
Albumok: Slam Stewart (1971), Slamboree (1975), Slam Stewart/Georges Delerue (1975), Fish Scales (1975), Two Big Mice (1977),
Bucky Pizzarellivel: Dialogue (1978), Major Holley-val: Shut Yo' Mouth (1981). Antológia: Slim Gaillarddal: Original 1938 Recording,
Volume 1 (1989).
STITT, SONNY - Edward Stitt néven 1924. február 2-án született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok, 1982.
július 22-én hunyt el. Stitt altszaxofonosként kezdte pályafutását, kezdetben Tiny Bradshaw és Billy Eckstine big bandjében
játszott. Charlie Parker és más, pompás fiatal bebopperek befolyásolták az Eckstine-bandben. Stitt gyorsan jelentés játékos lett.
Dizzy Gillespie-vel, Kenny Clarke-kal és másokkal játszott, a negyvenes évek végén kifejlesztette egyedi stílusát. E tevékenysége
közben áttért a tenorszaxofonra, és megalakította azon bandák közül az elsőt, amelyeket a következő években társvezetőként
irányított. Korai partnerei között volt Albert Ammons, akivel Eckstine-nál találkozott először. Az ötvenes évek végén a jazz At The
Philharmonickal szerepelt, majd 1960-ban rövid ideig Miles Davisnél bukkant fel. Stitt a hatvanas és a hetvenes években
jobbadán otthon és külföldön szerepelt, eltekintve azoktól a gyengélkedés-időszakaitól, amelyeket drogfüggősége okozott. A
hatvanas évek elején Salt And Pepper címmel Paul Gonsalveszel készített lemezfelvételt, a hetvenes évek elején a Giants Of Jazz
tagjaként Gillespie-vel turnézott, és számos pompás lemezalbumot készített. A nyolcvanas évek elején Harry Edison és Eddie
“Lockjaw' Davis társaságában rögzítette a Sonny, Sweets And laws című albumot, ami alig pár héttel halála elélt készült. Korai
korszakát beárnyékolta Charlie Parker, ám Stitt sohasem lett másoló. Rendkívül eredeti zenei személyiség volt, a tenorra való
áttérése után pedig újabb közönséget hódított meg. Késéi éveiben gyakrabban altszaxofonozott, mint tenorozott.
Albumok: A Very Special Concert (1950), Symphony Hall Swing (1952-56), Super Stitt! Vols 162 (1954), Tenor Battles (1954), Sonny Stitt
With The New Yorkers (1957), Only The Blues (1957), Sony Stitt (kb. 1957-58), Newport (1958), Burnin' (1958), The Hard Swing (1959),
Sonny Stitt Sits In With Oscar Peterson Trio (1959), Sonny Stitt At The D.J. Lounge (1961), Low Flame (1962), Autumn In New York (1962-67),
Sonny Stitt Plays Bird (1963), Salt And Pepper (1963), My Main Man (1964), Interaction (1965), Sonny (1966), Stardust (1966), What's New !!!
Sonny Stitt Plays The Varitone (1966), Night Work (1967), Night Letter (1969), Black Vibrations (kb. 1971), So Doggone Good (1972),
Constellation (1972), The Camp (1973), Satan (1974), In Walked Sonny (1975), I Remember Bird (1976), Moonlight In Vermont (1977), Back
To My Old Home Town (1979), Groovin' High (1980), Sonny Sweets And Jaws (1981), The Last Stitt Sessions (1982). Antológia: Sonny Stitt/Bud
Powell/ J. J. Johnson (1949).
STOBART, KATHY -1925. április 1-én született a Durham grófságbeli South Shieldsben, Anglia. Kathy Stobart vezető
szaxofonosként hosszú pályafutása alatt számtalan népszerű muzsikussal zenélt, ám saját lemezei száma aránylag kevés. 14
esztendős korában lett profi, akkor Londonba költözött, Art Pepperrel játszott, aki a háború alatt Nagy-Britanniában állomásozott.
A negyvenes évek végén Vic Lewis big bandjével szerepelt, majd Bert Courtney trombitás felesége lett. Az ötvenes évek elején saját
bandát alapított. Sok évig dolgozott Humphrey Lytteltonnal, aki játékát világklaszszisnak minősítette. Johnny Griffin, Al Haig,
Earl Hines, Buddy Tate, Zoot Sims, Harry Beckett és Dick Hyman voltak a további fontosabb partnerei. 1982-ben részt vett az első
női jazzfesztiválon, majd a nyolcvanas évek közepén tagja volt a Gail Force 17 neve néi big bandnek. Zenetanárként is jelentés
tekintélyt szerzett. Hosszú ideig nem turnézott, ám 1992-ben ismét útra kelt Lytteltonnal, valamennyi női szaxofonos inspirálója.
Albumok: Arderia (1983), Saxploitation (1983).

STRANGE, PETE -1938. december 19-én szüle-tett Londonban, Anglia. Strange autodidakta pozanos, aki az Eric Silk's Southern
jazz Bandben kezdte pályafutását. Számos zenekarral játszott, mielőtt a Bruce Turner's Jump Band tagja lett. Ezt követőleg jó
ideig félprofiként dolgozott, mielőtt a Keith Nichols' Midnite Follies Orchestra tagja lett a hetvenes évek végén. Számos
hangszerelést írt a trombitás Digby Fairweather bandájának és játszott is velük. Strange Five-ASlide néven szokatlan, öt pozanból
álló bandát szervezett, játszott az Alan Elsdon's banddel. 1983-ban Humphrey Lyttelton együttesének tagja lett, sok pompás
hangszerelést készített, pozanjátéka Duke Ellington bandájából Lawrence Brown és Dickie Wells hatását mutatta.
Albumok: Bruce Turnerrel: Going Places (1963), Humphrey Lytteltonnal: It Seems Like Yesterday (1983), Echoes Of The Duke (1984),
Humph At The Bull's Head (1985).

243
STRAYHORN, BILLY -1915. november 29-én született az ohiói Daytonban, Egyesült Államok, 1967. május 31-án hunyt el.
Strayhorn magánúton és az iskolában tanult zenét, 1938 végén szállította első anyagait Duke Ellingtonnak, aki a következő év
elején lemezre rögzítette hangszereléseit. Strayhorn hamarosan az Ellingtonband számainak szerzője, legtöbb hangszerelésének
készítője lett. Az Ellingtonnal való szoros zenei kapcsolat megmaradt egészen élete végéig. Ha mások számára készített
hangszereléseket, vagy másokkal zongorázott, az is éppen úgy szólt, mint az akkori vagy korábbi ellingtont mű-vek. Számos olyan
felvételt készített az Ellington-zenekar tagjaival, amelyen ő zongorázott, Ellingtonnal duettben is zongorázott, ám a legjelentősebb
jazztevékenysége az a sok kompozíció volt, amelyet az Ellington-zenekar számára szállított. Ezek közül legismertebb az
Ellingtonzenekar szignálja, a “Take The,A' Train", de további mesterdarabok is kikerültek keze alól, például az olyan balladák,
mint a “Day Dream", a ,Passion Flower", a “Lotus Blossom", a “Raincheck", a “Chelsea Bridge" és a “Lush Life". Az utóbbi darabot
1938-ban irts, ám nem publikálta, mert egy olyan énekesre várt, amilyet elképzelt. Az első felvételt 1949-ben Nat “King " Cole
készítette. Strayhorn és Ellington egymásba fonódó szerzői tevékenysége nehezíti az utóbbi nagyságának felismerését, Brian
Priestley azon számos zenész/író egyike, aki ezen a területen intenzív kutatásokat végez. Amikor Strayhorn 1967-ben kórházba
került, szinte utolsó pillanatig a ,,Blood Count" címe műve befejezésén dolgozott. Néhány hónappal 1967 májusában bekö-
vetkezett halála után Ellington egy emlékalbumot készített a Strayhorn-kompozíciókból, amely And His Mother Called Him Bill
címmel jelent meg.
Albumok: Ellington-Strayhorn Duets (1950), Ellingtonnal: Historically Speaking, The Duke (1956), Ellingtonnal: Such Sweet Thunder
(195657), Cue For Saxophones (1958), Billy Strayhorn And The Paris String Quartet (1961), Ellingtonnal: Far East Suite (1966). Antológia:
Ellingtonnal: The Blanton-Webster Band (1940-42).

STRING TRIO OF NEW YORK - Ez az együttes, melyet 1977 októberében alapított a hegedűs Billy Bang, a gitáros James Emery
és a bőgős John Lindberg, teljesen valószínűtlen alakulatnak tent: a New York-i avantgarde három tagja hozta létre, akik Anthony
Braxtonnal, Frank Lowevel és Leroy Jenkinsszei álltak kapcsolatban, és olyan kávéházi zenét játszottak, amely inspirációs
forrásként mindent felhasznált, a cigányzenét, a bluest, a jazzt és a ragtime-ot. Szólóik közben a zenészek úgy játszottak, hogy
annál ,,meredekebbet" nem is lehetett hallani New Yorkban, dallamaik viszont rengeteg bekapcsolódási pontot nyújtottak a
hallgatónak. Rendkívül népszerűek lettek, számos lemezfelvételt készítettek. 1986 májusában Bang helyére a hegedűs Charles
Burnham került, aki korábban James Blood Ulmerrel dolgozott. Nem vesztettek invenciójukból vagy savingjükből, és 1990-ben el-
készítették a Ascendant című lemezt.
Albumok: String Trio Of New York (1978), Area Code 212 (1980), Common Goal (1982), Rebirth Of A Feeling (1984), Natural Balance
(1987), Ascendant (1990).

SULIEMAN, IDREES - Leonard Graham néven 1923. augusztus 7-én született a floridai St. Petersburgban, Egyesült Államok.
Sokáig trombitált territory zenekarokban. 1943-ban Earl Hines zenekarának tagja lett. Számos kisebb bandában is játszott, majd
New Yorkba költözött, ahol Thelonious Monkkal dolgozott, majd számos big band turnéján vett részt, így többek között Cab
Calloway, Count Basie és Lionel Hampton vezetésével. Játszott Mal Waldron, Randy Weston és mások kisegyüttesében is. A
hatvanas években Svédországba költözött, majd Dániában telepedett le. A hatvanas évek közepétől a Clarke-Boland Big Banddel
játszott és altszaxofonozott is. A hetvenes években folytatta dániai tevékenységét, többnyire rádiós big bandekkel dolgozott,
alkalmi lemezfelvételeket is készített, többek között Horace Parlan társaságában. Jóllehet Sulieman a legelső bopzenészek közé
tartozott, a nemzetközi reflektorfénytől való hosszú távolléte miatt kevés hatást tett másokra.
Albumok: Mal Waldronnal: Mal 1(1956), Horace Parlannal: Arrival (1973), Now Is The Time (1976).

SULLIVAN, JOE -1906. november 4-én született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok, 1971. október 13-án
hunyt el. Sullivan szabályszerű zongoraoktatásban részesült, majd Chicagóban és környékén színházakban és klubokban
dolgozott már tinédzserként is. A húszas években a legkeresettebb chicagói zenészek közé tartozott, klubokban és számos lemez-
felvételen vezető jazzmuzsikusokkal játszott, többnyire kisegyüttesekben A harmincas évek elején Bing Crosby kísérője volt. Az
évtized folyamán Roger Wolfe Kahn és Bob Crosby bandájában szerepelt. A Crosby-zenekarból betegsége miatt távoznia kellett,
éppen akkor, amikor az együttes igazán sikeres lett. A negyvenes években Bobby Hackett-tel és Eddie Londonnal játszott, de
rendszeresen dolgozott egyedül is. Az ötvenes években kisegyüttesekben játszott, a hatvanas évek elejétől betegsége már nagyon
gátolta munkáját. Sullivan eklektikus zongorista, robusztus stílusa a stride elemeit tartalmazza elsősorban, de ugyanakkor egy
chicagói stílusú bandában játszott a legjobban. A “Gin Mill Blues" és a “Little Rock Getaway" tartoznak az ismertebb kompozíciói
közé.
Albumok: Fats Waller First Editions (1952), New Solos By An Old Master (1953), Mr Piano Man (1955), Gin Mill (1963). Antológiák: Joe
Sullivan And The All Stars (1950) (1981), Piano Man (193540) (1988).

SULLIVAN, MAXINE - Marietta Williams néven 1911. május 13-án született a Pennsylvania állambeli Homesteadben, Egyesült
Államok, 1987. április 7-én hunyt el. Sullivan a Pennsylvania állambeli Pittsburghben és környékén kezdett énekelni, majd
1937-ben New Yorkba utazott. A Claude Thornhill-band énekese lett, és elkészítette a,, Loch Lomond" kiemelkedő sikere felvételét.
E felvétel népszerűsége vezetett néhány további jazzesített népdalfelvételhez, többek között az “Annie Laurie" című darabéhoz,
amelyet Sullivan minden banalitása ellenére könnyed bájjal énekelt. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején számos
filmben is szerepelt, koncertezett és lemezfelvételeket készített John Kirbyvel, akinek ekkoriban felesége volt. Rövid visszavonulás
után ismét New Yorkban lépett fel, és elutazott Európába is. Az ötvenes évek közepén abbahagyta az éneklést, ám 1958-ban
visszatért a színpadra. Éneke kiegészítéseképpen szárnykürtön, billentyűs pozanon és zsebtrombitán is játszott. A hatvanas
években gyakran dolgozott Cliff Jacksonnal, akihez feleségül ment, valamint Bob WilberreL Karrierje a hetvenes években és még a
nyolcvanas évek j6 részében is virágzott, amelyet nagyrészt a World's Greatest Jazz Bandnek és Scott Hamiltonnak köszönhetett.
A későbbi években energiái jelentós részét lekötötte a “House that Jazz Built", az a múzeum, amelyet otthonukban rendezett be
Jackson emlékére. Éneklésének fő jellemzői a báj és a finomság voltak, s mivel e tulajdonságok megí félése pályája folyamán igen
változó volt, sikere sem volt egyenletes. Késői munkássága, különösen a Wilberrel készített darabok, azt mutatják, hogy nagyobb
figyelmet érdemel, mint amit a közönség eddig neki szentelt.
Albumok: másokkal együtt: Seven Ages Of Jazz (1958), Maxine Sullivan I (1969), Close As Pages In A Book (1969), Queen Of Song (1970),
Maxine Sullivan II (1971), Maxine (1975), Harlem Butterfly (1975-77), We Just Couldn't Say Goodbye (1978), Maxine Sullivan And Ike Isaacs
(1978), Sullivan, Shakespeare, Hyman (1979), Maxine Sullivan And Her Swedish Jazz All Stars (1981), It Was Great Fun! (1983), Good Morning
Life (1983), The Great Songs From The Cotton Club By Harold Arlen And Ted Koehler (1985), Uptown (1985), The Lady's In Love With You
(1985), I love To Be In Love (1986), Maxine Sullivan And Scott Hamilton (1986), Songs Of Burton Lane (1986), Together; Maxine Sullivan Sings
Julie- Styne (kb.1986). Antológia: It's Wonderful (1992).

244
SULZMANN, STAN - 1948. november 30-án született Londonban, Anglia. Sulzmann már tinédzserévei közepétől blueskörökben
mozgott, majd 1964-ben csatlakozott a Bill Ashton's National Youth Jazz Orchestra legelső változatához. Ezt követően a New
Yorkba közlekedő Queen Mary óceánjárón játszott, majd Londonba visszatérve a Royal Academy Of Music növendéke lett. A Melody
Maker listáján az új sztár díját nyerte el; Johnny Dankworthszel, Mike Gibbsszel, Graham Collier-vel, John Taylorral (akivel
1970-ben kvartettet is alapított), John Warrennel, Clark Terryvel, Brian Cooperrel, Alan Cohennel, a Clarke-Boland Big Banddel,
Kenny Wheelerrel, a Gordon Beck's Gyroscopepal és Gil Evans nyolcvanas évekbeli londoni zenekarával lépett fel. Egyformán jó1
játszik szoprán-, alt- és tenorszaxofonon, fuvolán és klarinéton. Sulzmann a NYJO korai korszakának egyik legelső végzőse, és
Frank Zappa, Kenny Wheeler (akinek kompozícióit az Everybody's Song But My Own című lemezén játszotta), Miles Davis mellett,
Debussy és Delius volt rá hatással.
Albumok: On Loan With Gratitude (1977), Krark (1979), Tylorral: Everybody's Song But My Own (1987), Michael Gibbsszel: Tanglewood
'63 (1971), Tony Hymasszel: Flying Fortress (1991).

SUN RA - Herman Blount néven 1914. május 22-én született az Alabama állambeli Birminghamben, Egyesült Államok, meghalt
1993. május 30-án. Sun Ra, aki a XX. századi zene legkülönösebb figuráinak egyike volt, azt hirdette, hogy a Saturnus bolygóról
érkezett, ám ennek időpontja nem hozható nyilvánosságra annak asztrológiai jelentése miatt! Földhözragadtabb jazzkutatók
inkább a fenti születési dátumot javasolják elfogadni, bár ez nincs megerősítve. Hasonló bizonytalanság uralkodik eredeti neve kö-
rül is, mert miközben a harmincas és a negyvenes években Herman ,Sonny" Blount néven szerepelt, használta a Sonny Lee nevet
is, legutóbb pedig azt közölte, hogy szülei neve Arman volt. Mindezek ellenére az utóbbi mintegy 40 évben mint Sun Ra volt ismert
- vagy, mint azt ő maga kijelentette számtalan koncert hallgatói előtt: “Vannak, akik Mr. Ra-nek hívnak, mások Mr. Renek. Önök
szólíthatnak Mr. Mystery-nek" (Mr. Titokzatos, Mr. Rejtély). Első zenei emlékei olyan klasszikus blues énekesek hallgatásához
kötődnek, mint Bessie Smith és Ethel Waters, és a saving-zenekarok rajongójaként nőtt fel, különösen kedvelte Fletcher
Henderson különböző zenekarait. Fiatalkori tevékenységei között - mint zongorista, hangszerelő és zeneszerző - meg kell említeni
alkalmazását Fess Wheatley-nél és Oliver Bibbnél Chicago környékén a harmincas évek közepén, de életének ez a szakasza nagy
részben dokumentálás nélkül maradt. 1946-ban a Chicagó-i Club DeLisa alkalmazásában az odalátogató olyan jazz és blues
művészeket kísérte, mint Joe Williams és Lavern Baker, és hangszereléseket írt bálványa, Fletcher Henderson számára, aki 15
hónapig lépett fel a klubban. Ezután 1948-ban Eugene Wright bőgős Dukes Of Swing nevű együttesében dolgozott, és játszott Co-
leman Hawkinsszal és Stuff Smithszel is. Az ötvenes évek elején kezdte saját kisegyütteseit vezetni, amelyben hamarosan szólista
lett Pat Patrick, valamint John Gilmore, és az évtized közepére összehozott egy 10 tagú big bandet, Arkestra néven, amely a Sun
Song című lemezalbummal mutatkozott be 1956-ban. Az Arkestra, mely eredetileg sajátságos, különc bebopot játszott, olyan
hangszerelésekben, amelyek Duke Ellington és Tadd Dameron hatását mutatták, a hatvanas évek elejére a korszak lehető legprog-
resszívabb és legkísérletezőbb együttesévé fejlődött. Sun Ra az egyik első zenekarvezető volt, aki két bőgőt használt, elektromos
bőgőt alkalmazott, elektronikus billentyűs hangszereken játszott, kiterjesztette az ütősök használatát, bővítve a poliritmia
előnyeivel, a modális zenét kutatta, és úttörője volt a szabad improvizációnak, mind szólóban, mind az együttes munkájában.
Sun Ra a kultúra szélesebb területein is alkotott, a jazz afrikai eredetét hirdette, felújította az érdeklődést a feketék történelme
iránt, és megerősítette a zene lelki és misztikus dimenzióit (a hatvanas évek fekete kulturális/politikai reneszánszának minden
fontos területén ténykedett). Az ötvenes évek végén Sun Ra megalapí-totta saját lemezkiadóját, a Saturn Records (újabban Thoth
néven is ismerik) céget, mely egyike volt az első olyan lemezkiadóknak, melyek zenészek tulajdonában voltak. A Saturn kiadónál
jelent meg több mint 100 felvételének többsége, bár sok került kiadásra, vagy újrakiadásra más cégeknél (nevezetesen az
Impulse!-on a hatvanas és hetvenes években). Csaknem minden Saturn album alacsony példányszámban jelent meg, sima fehér
vagy kézzel rajzolt borítókkal, melyek a gyűjtők értékes darabjait képezik manapság. (Az a tény, hogy a Sun Ra-lemezek rendkívül
ritkák, hogy gyakran nem találhatók meg rajtuk a rögzítés adatai, hogy néha különböző cím alatt jelentették meg az új kiadásokat,
és hogy néhány “új" kiadás valójában két korábbi album egy-egy oldalából lett összehozva, azt jelenti, hogy egy teljes és pontos
Sun Ra-diszkográfiát összeállítani csaknem lehetetlen.)
Nagy szegénységben töltött évek és a Chicagóból New Yorkba (1961), majd Philadelphiába (1968) történő átköltözések ellenére
Sun Ra több mint három évtizeden át működésben tudta tartani zenekarát, az Arkestrát, bár csaknem minden évben más néven
szerepeltek. Néhány példa: Astro-Infinity Arkestra, a Blue Universe Arkestra, a Cosmo Jet Set Arkestra és Year 2000 Myth Science
Arkestra. Az évek során az illusztris zenekari tagok között szerepelt: Ahmed Abdullah, Marion Brown, Richard Davis, Robin
Eubanks, Craig Harris, Billy Higgins, Frank Lowe, Julian Priester, Pharoah Sanders és James Spaulding, (több tucat nevet
említhetnénk még), az alkalmankénti vendégművészek sorában pedig Lester Bowie, Don Cherry és Archie Shepp említhető. Sok
zenész többször visszatért, pedig a fizetség mindig csekély volt, és egy maroknyian - nevezetesen Gilmore és Marshall Allen - ki-
hagyás nélkül a legkorábbi kezdettől fogva mellette maradtak. A zenekar magját képező zenészek együtt is éltek egy
kommunaszerű közös házban, ahol, mondják, Sun Ra szigorú fegyelmet követelt, nem engedte meg a drogokat, az alkoholt, és
szerette felkelteni őket éjszaka közepén próbát tartani, a “zene minden" elve alapján. (Neki tulajdonítják, hogy rávette John Col-
trane-t, hogy az hagyja abba a kábítószerélveze-tet, és Coltrane szaxofon-leckéket vett Gilmoretól.) Csaknem a kezdet kezdetétől a
zenekar egzotikus kosztümökben lépett fel, rendszerint az ókori Egyiptom, vagy az űr motívumaival díszítve, és mindenféle
látványelemet felhasznált színpadi fellépéseinél: fényhatásokat, táncot, pantomimot és azt a kedves szokást, hogy miközben a
közönség közé vegyültek, elénekelték más bolygókon átélt kalandjaikat (“űrpályákon utazunk bolygóról bolygóra'). A hetvenes
években Sun Ra bővíteni kezdte a zenekar repertoárját hagyományosabb zenei anyagok felhasználásával, különösen Ellington,
Henderson, Jimmie Lunceford és Jelly Roll Morton nagyzenekari számaival. Ezzel párhuzamosan a jazz-funk zenét is művelte és
folytatta fülhasogató, free szintetizátorszólóinak előadását, ily módon az Arkestra bármelyik élő koncertje a kreatív fekete zene
szinte teljes skáláját átívelte (és átíveli ma is). Lemezfelvételeik még különcködőbbeknek bizonyultak (és gyakran nagyon gyenge
hangminőségűek), de az évek során számos vitathatatlan mesterművet halmoztak fel a hatvanas évek elején és közepén kiadott
olyan nyilvánvaló kreatív csúcsteljesítményekkel, mint a jazz In Silhouette, Rocket Number Nine Take Off For The Planet Venus, The
Helocentric Worlds Of Sun Ra, Volumes i & 2, Nothing Is, The Magic City vagy a hetvenes évek végén a Media Dreams, Disco 3000,
Omniverse, Sleeping Beauty, Strange Celestial Road, Sunrise In Different Dimension. Az Arkestra vendégként közreműködött alkalmanként
mások lemezein is (pl. három számot játszottak Phil Alvin Unsung Stories című albumán és közreműködtek Hal Willnernek Walt
Disney tiszteletére készített “Pink Elephants" című filmjében, a Stay Awake, amely elvezette őket ahhoz, hogy a nyolcvanas évek
végén a Disney-dallamok teljes sorozatát eljátszották). A zenekar tagjai alkalmanként kisegyüttessé alakultak Sun Rával, és így
készítettek lemezeket, például mind a New Steps, mind pedig az Other Voices, Other Blues cí-mű albumon szerepel Ra, Gilmore,
Michael Ray (trombita) és Lugman Ali (ütősük). Maga Sun Ra kiadott néhány szóló zongoraalbumot - Monorails & Satellites, Vpls 1 &

245
2, Aurora Borealis, St. Louis Blues Solo Piano-és a Visions című albumot Walt Dickersonnal duóban. Ezeken az albumokon Sun Ra
zongorastílusa a reá hatást gyakorolt irányzatok teljes skáláját felvonultatja, a bluestól kezdve Count Basie lendületes lüktetésén
és Thelonious Monk disszonáns hangzásán it az európai impresszionizmus befolyásáig.
1990-ben szélütést szenvedett, és mozgása korlátozottá vált, de az Arkestra 1991-es londoni koncertjei még azt bizonyították,
hogy a zene minőségében semmiféle csökkenés nem tapasztalható. Rendkívüli befolyása eljutott a modern zene minden zugába, és
behatolt minden repedésbe a Funkadelictől Karlheinz Stockhausenig és az Art Ensemble of Chicagó-ig. “Sun Ra zeneileg egyike a
világ el nem ismert törvényhozóinak" - mondotta a dobos Roger Blank. Sun Ra, aki költő és filozófus is, írásait j6 pár kötetben is
publikálta. Miközben néhány kritikus olyan külsőségeken akadt fel, mint az Arkestra csillogó kosztümjei és az űrdalok, hogy úgy
tüntethessék fel őket, mint valami cirkuszt, és Sun Rát magát pedig mint csodabogarat vagy sarlatánt, valójában eszméinek és
nyilatkozatainak többsége nagyon is ésszerűnek bizonyult az afroamerikai kultúra összefüggéseiben vizsgálva. Például az új név
felvétele tiszteletre méltó hagyomány a blueszenészeknél (gondoljunk csak Muddy Waters, Howlin' Wolf, Leadbelly nevére), és Sun
Ra rajongása az ókori Egyiptom iránt csak eszköz, amelyet arra használ, hogy ráirá-nyítsa a figyelmet a feketék történelmére és
kultúrájára. Sun Ra zenéjének és gondolatainak részletesebb ismertetése megtalálható Chris Cutler File Under Popular, John
Litweiler The Freedom Principle, Graham Lock Forces In Motion és Valerie Wilmer As Serious As Your Life című köteteinek fejezeteiben.
Egy dokumentumfilm Sun Ra: A Joyful Noise címmel készült, amelyet Robert Muge rendezett 1980-ban. Sun Ra a nagy modern
látnokok egyike volt: ő nemcsak álmot látott, hanem meg is élte azt az elmúlt 40 év során. Megmutatta, hogy képzelőerővel, elköte-
lezettséggel és a szépség iránti szeretettel az ember megvalósíthatja saját jövőjét és a lehetetlent valósággá változtathatja.
Albums: Sun Song (1957), Super-Sonic Sounds (1957), Angels And Demons At Play (1958), Sun Ra & His Solar Arkestra Visit Planet
Earth (1958), We Travel The Space Ways (1960), Jazz In Silhouette (1960), Fate In A Pleasant Mood (1961), The Nubians Of Plutonia, más
néven The Lady With The Golden Stockings címmel (1962), Rocket Number Nine Take Off For The Planet Venus más néven Interstellar
Low Ways címmel (1962), Bad & Beautiful (1963), The Futuristic Sounds Of Sun Ra, más néven We Are In The Future címmel (1963), Art
Forms Of Dimensions Tomorrow (1964), Secrets Of The Sun (1965), When Angels Speak Of Love (1965), The Heliocentric Worlds Of Sun Ra,
Vol l (1965), Cosmic Tones For Mental Therapy (1966), The Heliocentric Worlds Of Sun Ra, Vol 2 (1966), The Magic City (1966), Nothing Is
(1967), Other Planes Of There (1967), Sound Of Joy (1968, felvétel: 1957), Holiday For Soul Dance (1968), Atlantis (1968), When Sun
Comes Out (1969), Sound Sun Pleasure (1969), My Brother The Wind (1970), The Night Of The Purple Moon (1970), Continuation (1970),
Pictures Of Infinity (1971, felvétel: 1967), Nuits De La Fondation Maeght, Vols 1 & 2 (1971), The Solar Myth Approach, Vols 1 & 2 (1971), It's
After The End Of The World (1971), Song Of The Stargazers (1971), Strange Strings (1972, felvétel: 1968), To Nature's God, más néven Sun
Ra In Egypt (1972), Horizon (1972), Nidhamu (1972), Monorails & Satellites, Vol. 1. (1973, felvétel: 1967), Astro Black (1973), Space Is The
Place (1973), Monorails & Satellites, Vol. 2. (1974, felvétel: 1967), Discipline 27-11 (1974), Pathways To Unknown Worlds (1974),ams
Come True (1975, felvétel: ötvenes és hatvanas évek), My Brother The Wind Vol. 2. (1975), The Antique Blacks (1975), Cosmo Earth
Fantasy, más néven Temple U, még újabb néven Sub-Underground (1975), Talking A Chance On Chances (1975), The Invisible Shield
(1976, felvétel: ötvenes és hetvenes évek között), Featuring Pharoah Sanders And Black Harold (1976, felvétel: 1964), Live In Paris, más
néven Live At The Gibus (1976), Outher Spaceways Incorporated (1977), Primitone (1977), Universe In Blue (1977), Discipline 99, más
néven Out Beyond The Kingdom Of (1977), What's New (1977), Over The Rainbow (1977), Celebrations For Dial Tunes (1978), Cosmos
(1978), Live At Montreux (1978), Solo Piano (1978), Unity (1978), New Steps (1978), Other Voices, Other Blues (1978), Media Dreams
(1978), Sound Mirror (1978), Disco 3000 (1978), Languidity (1978), St. Louis Blues (1979), The Soul Vibrations Of Man más néven Soul
Vibrations (1979), The Other Side of The Sun (1980), Blithe Spirit Dance (1980), Omniverse (1980), Seductive Fantasy (1980), Of Mythic
Worlds (1980), Strange Celestial Road (1980), Sleeping Beauty (1980), Dance Of Innocent Passion (1980), Rose Hued Mansions Of The Sun,
más néven Voice Of The Eternal Tomorrow (1981), Sunrise In Different Dimensions (1981), Aurora Borealis (1981), 1 Pharaoh (1981), Some
Blues But Not The Kind That's Blue, más néven My Favourite Things (1981), Beyond The Purple Star Zone (1981), Journey Stars Beyond
(1981), Otherness Blue, más néven just Friends (1983, ötvenes-nyolcvanas évekbeli felvételek), Hiroshima (1984), Sun Ra Meets Salaki
Ragab In Egypt (1984), Ra To The Rescue (1984),1-3 (1984), A Fireside Chat With Lucifer (1985), Cosmo Sun Connection (1985), Celestial
Love (1985), Children Of The Sun (1986), Stars That Shine Darkly (1986), A Night In East Berlin (1987), Reflections In Blue (1987), Love In
Outer Space (1988, 1983-as felvétel), Live At Pit-Inn Tokyo (1988), Blue Delight (1989), Hours After (1989), Out There A Minute (1989,
hatvanas évekbeli felvétel), John Cage Meets Sun Ra (1989), Purple Night (1990), Sun Ra & Hits Year 2000 Myth Science Arkestra - Live In
London 1990 (1990), Mayan Temples (1992).
További információk: Sun Ra: The Immeasurable Equation.

SUNSHINE, MONTY -1928. április 8-án született Londonban, Anglia. Sunshine autodidakta klarinétos, aki a negyvenes évek
végén kapcsolódott be a Nagy Britannia-i tradicionális jazzéletbe. A Crane River Jazz Band alapító tagja volt, és később Chris
Barberrel társult, hogy szövetkezeti formában fejlesszék tovább a bandet. A zenekar egy darabig Ken Colyer névleges vezetésével
dolgozott, ám visszatértek az eredeti demokratikus státushoz. Sunshine számos lemezen szerepelt, például a “Petite Fleur'-ön,
amelyek sokat segítettek abban, hogy a zenekar előkelő helyet vívjon ki magának a brit tradicionális jazzéletben. 1960-ban
elhagyta Barbert és megalakította saját csapatát, amely sok éven keresztül rendkívül népszerű volt, ám sohasem érte el a
Barber/Sunshine-band népszerűségét. Sunshine-t jól ismerték Európában is, de különösen Németországban volt sok híve. A
hetvenes években alkalmilag ismét szerepelt az újra megszervezett Crane River Jazz Banddel és Chris Barberrel is. Sunshine
alapvetően a New Orleans-i jazzstílus híve, kedveli Sidney Bechet és Barney Bigard telt, romantikus soundját. A nyolcvanas
években gyakran turnézott egyedül, és továbbra is éppoly népszerű volt, mint a legkorábbi éveiben.
Válogatott albumok: A Taste Of Sunshine (1976), Magic Is The Moonlight (1978), Sunshine In London (1979), On Sunday (1987).
További információ: Monty Sunshine And The Crane River Jazz Band, 1950-53 (1988).

SUPERSAX - 1972-ben Buddy Clark és Med Flory alakították Los Angelesben A band eredeti célkitűzése Charlie Parker zenéjének
újraalkotósa volt a parkeri szólók öttagú szaxofonszekcióra való meghangszerelése által. Az eredeti felállásban Med Flory, Bill
Perkins, Warne Marsh, Jay Migliore, Jack Nimitz voltak a szaxofonosok, Conte Candoli trombitált, Ronnell Bright (zongora),
Buddy Clark (bőgő) és Jake Hanna (dob) voltak a ritmusszekció tagjai. Clark a hetvenes évek közepén elhagyta a bandát, és más
változások is történtek, Flory vezetésével egészen a nyolcvanas évek végéig Los Angeles-i klubokban léptek fel és lemezfelvételeket
készítettek.
Albumok: Supersax Plays Bird (1972), Supersax Plays Bird, Volume 2 (1973), Salt Peanuts (1974), Supersax Play Bird With Strings
(1974), Chasin' The Bird (1977), Dynamite! (1978), Supersax & LA Voices Vols 1-3 (1982-86), Straighten Up & Fly Right (1986).

SURMAN, JOHN - John Douglas Surman néven 1944. április 30-án született a devoni grófságban levő Tavistockban, Anglia.
Surman figyelemre méltó játékos szoprán- és baritonszaxofonon, basszusklarinéton, bambuszfuvolán, néhanapján

246
tenorszaxofonon és szintetizátorokon is, egyike azon nem amerikai zenészeknek, akik a közvélekedés szerint is megütik a
legmagasabb világszínvonalat. Mike Westbrookkal együtt a Jazz Workshop at Plymouth Arts Centre tagja volt, 1962-ben
Westbrook zenekarával jött Londonba. 1962-től 1965-ig a London College of Musicban, 1966-ban a London University Institute of
Educationban tanult. Mind ez idő alatt a Westbrokk band tagja volt, 1968-ban Ronnie Scott kilenctagú csapatával, a Banddel is
dolgozott, ezenkívül szerepelt Humphrey Lytteltonnal, kétszer választották a világ legjobb baritonszaxofonosának a Melody Maker
olvasói, és ő volt a legnépszerűbb az 1968-as Montreux International Jazz Festivalon is. Azóta megjelent számos albumával csinos
kis gyűjteménye van a világ minden táján kapott díjakból. 1968-69-től egy olyan csoportot vezetett, amelynek taglétszáma a
kvartettől az oktettig variálódott, és amelynek magját rajta kívül Mike Osborne, Harry Miller és Alan Jackson alkották. A hatvanas
és a hetvenes években játszott az Alexis Korner's New Churchcsel, Mike Gibbsszel, Graham Collier-vel, Chris McGregorral, Dave
Hollanddel, John McLaughlinnal, John Warrennel és Harry Beckett-tel. Minthogy Nagy-Britanniában nem akadt
munkalehetőség, az európai kontinensre tette it székhelyét, ahol Barre Phillipsszel és Stu Martinnal együtt megalkották a Triót.
Ezt a triót később Albert Mangesdorff-fal egészítették ki, és így kialakult a MUMPS együttes. Ez idő tájt találkozott először Jack
DeJohnette-tel, akivel rendszeresen kezdtek együtt játszani, amely munka még a nyolcvanas és a kilencvenes években is
folytatódott. 1973-ban egy további befolyásos triót alakított, az S.O.S.-t, amelynek rajta kívül Mike Osborne és Alan Skidmore
voltak a tagjai. Ekkoriban kezdett az elektronikával kísérletezni. 1978-ban Stan Traceyvel és Karin Kroggal alakított duókat, 1979-
től 1982-ig Miroslav Vitoussal dolgozott. 1981ben megalakította a Brass Projectet, a nyolcvanas években Gil Evans brit
bandájának tagja volt, és később szerepelt a New York-i felállásban is. Dolgozott Paul Bleyjel, 1986-ban Dave Hollanddal, Elvin
Jonesszel és Albert Mangelsdorff-fal turnézott. Erőteljes és találékony improvizáló, ugyanakkor komponál is a legkülönbözőbb
nagyságú jazzcsoportoknak, kórusoknak és táncegyütteseknek. A baritonszaxofon tekintélyének, zenei mozgásterének folyamatos
növelője.
Albumok: John Surman (1968), How Many Clouds Can You See (1968), The Trio (1970), Conflagration (1971), Westering Home (1972),
Morning Glory (1973), S.O.S. (1975), Live At Moers Festival (1975), Stan Tracey-vel: Sonatinas (1978), Surman For All Saints (1979),
Upon Reflection (1979), The Amazing Adventures Of Simon Simon (1981), Karin Kroggal: Such Winters Of Memory (1983), Withholding
Pattern (1986), a Trióval: By Contact (1987, 1971-es felvétel), Private City (1986), The Road To St. Ives (1990), Barry Altschullal: Irina
(1983), Paul Bleyjel Fragments (1986), The Paul Bley Quartet (1988), Mike Gibbsszel: Michael Gibbs (1970), Tanglewood '63 (1971),
Chris McGregorral: Brotherhood Of Breath (1971), Alexis Kornerrel: Alexis Korner And ...1961-62
(1986), John McLaughlinnal: Extrapolation (1969), Where Fortune Smiles (1970), John Warrennel Tales Of The Algonquin (1971), Mike
Westbrookkal Celebration (1967), Release (1968), Marching Song (1969), Citadel/Room 315 (1975).

SUTTON, RALPH -1922. november 4-én szüle-tett a Missouri államban levő Hamburgban, Egyesült Államok. Sutton néhány
esztendeig a helyi bandákban zongorázott, majd 1941-ben csatlakozott Jack Teagardenhez. A negyvenes években jelentős
figyelmet keltett, amelyet annak köszönhetett, hogy részt vett azokban a rádiós show műsorokban, amelyeknek házigazdája Rudi
Blesh jazzíró volt. A negyvenes évek végétől az ötvenes évek közepéig rendszeresen szerepelt a New York-i Eddie Condon's klubban.
A hatvanas években többnyire szólóban szerepelt, de emellett számos tradicionális bandában is megfordult, és az évtized végén a
World's Greatest Jazz Band alapító tagja volt. Sztárként számos lemezfelvételt készített, világ körüli turnékat bonyolított le. Olyan
zenei partnerei voltak, mint Ruby Braff, Jay McShann, Kenny Davern és Peanuts Hucko. Sutton kiemelkedő jelentőségi
zongoristaként a stride zongora gigászainak, mint James P. Johnson és Fats Waller nagy hagyományait folytatja, stílusa egyaránt
erőteljes és könnyedén táncos, ahogy repertoárja kívánja. Sutton a jazz-zongorázás évszázadnyi tradícióiból, a ragtime-tó1 a blue-
son át astride zongorálásig mindent játszik.
Albumok: Ralph Sutton Plays The Music Of Fats Waller (1951), Ralph Sutton At The Piano (1952), csak az egyik oldalon: Stacy ,N' Sutton
(1953), Lee Collinsszal: The Hangover All Stars Live 1953 (1953), Ralph Sutton's Jazzola Six (1953), Ralph Sutton And The All Stars (1954),
The Ralph Sutton Quartet I (1959), Ragtime USA (1962-63), The Ralph Sutton Trio (1966), Ruby Braff-fal: On Sunnie's Side Of The Street
(1968), The Night They Raided Sunnie's (1969), Yank Lawsonnal és Bob Wilberrel: The Ralph Sutton Trio And Guests (1969), Piano
Moods (1975), Off The Cuff (1975), Suttonly It Jumped (1975), Live! (1975), Changes (1976), Jazz At The Forum (1976), The Ralph Sutton
Quartet II (1977), Wild Bill Davisonnal: Together Again (1977), Stomp Off, Let's Go (1977), The Other Sider Of Ralph Sutton (1980),
Braff-fal: Quartet (1980), Ralph Sutton & Ruby Braff. Duets (1980), Jay McShann-nel: The Last Of The Whorehouse Piano Players Vols 1 &
2 (1980)“Ralph Sutton And The Jazz Band (1981), Eddie Millerrel: We've Got Rhythm (1981), Ralph Sutton &Jack Lesberg (1981), The Big
Noize From Wayzata (1981), Great Piano Solos And Duets (1982), Live At Hanratty's (1982), Blowin' Bubbles (1982), Partners In Crime
(1983), a Sackville All Starsszal: A Tribute To Louis Armstrong (1988), Eye Opener (1990). Antológiák: Piano Solos In The Classic Jazz
Tradition (1949-52), Piano Solos/Beiderbecke Suite (1950).

SWALLOW, STEVE -1940. október 4-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Swallow kezdetben
trombitált, majd 18 esztendős korában áttért a nagybőgőre. A college-ban Ian Underwooddal bebopot játszott (Underwood később
Frank Zappa szaxofonosa lett). 1960-ban a Paul Bley trió tagja lett, majd Jimmy Giuffre-val, Art Farmerrel és George Russell-lel
szerepelt, 1964-ben pedig megnyerte a Down Beat kritikusi listájának új sztár kategóriáját. 1965 júniusában csatlakozott Stan
Getz kvartettjéhez, amellyel 1967-ig játszott. 1967 és 1970 között Gary Burton kvartettjében zenélt, 1970-től 1973 -ig pedig Art
Lande és Mike Nock zongoristákkal San Franciscó-ban szerepelt, mielőtt visszatért volna Burtonhoz. A hetvenes évűk eleje óta
időnként újra és újra Mike Gibbsszel muzsikált, többnyire rendszeresen dolgozott Carla Bleyjel (jelenlegi partnerével), ezen kívül a
hetvenes évűk végén és a nyolcvanas években számos bandában szerepelt. 1980-ban a Home címe albumon ő szolgáltatta a zenét
Robert Creeley költeményeihez. A hetvenes évűk közepe táján már csak elektromos basszuson játszott, hangszedőt használt, és
olyan soundot produkált, amely nagyon népszűrevé tette a hangszerelők között. Maga is jelentős zeneszerző, szerepel Mike Gibbs,
Gary Burton és Chick Corea albumain olyan darabjaival, mint az “Arise Her Eyes", a “Chelsea Bells", a “Como En Vietnam" és a
,,Hotel Hello". John Scofield, aki sok évig koncertezett és lemezfelvételeket készített Swallow-val, iránymutatójának nevezte. A
nyolcvanas évűk végén egy sorozat duót készített Carla Bleyjel, és Andy Sheppard brit szaxofonossal kezdett dolgozni, elkészítette
első három, saját neve alatt megjelent albumát. 1991 óta egy olyan trióban játszik, amelyben Bley is szerepel. Swallow a nagyon is
alulértékelt, ám rendkívül tehetséges jazzmuzsikusok egyike.
Albumok: Home (1980), Carla Bleyjel: Duets (1989).

247
 T
TABACKIN, LEW - 1940. március 26-án született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Tabackin
intenzíven tanult zenét a középiskolában, a Philadelphia Conservatoryban és magánúton, mielőtt 1965-ben megkezdte profi
karrierjét. New Yorkban és környékén különböző bandákban tenorszaxofonozott és fuvolázott, többek között Tal Farlow, Maynard
Ferguson, Clark Terry, Cab Calloway társaságában, a Larry és Les Elgart vezette bandben, a Thad Jones-Mel Lewis Jazz Or-
chestrában, valamint Duke Pearson és Chuck Israels próbazenekarában. Saját kisegyüttesét is vezette, emellett mind a keleti,
mind a nyugati part televízió-stúdióiban is aktív volt. A hatvanas évek végén rövid ideig Európában tartózkodott, játszott és
tanított Németországban és Dániában 1970-ben zenei, majd személyes kapcsolatot létesített Toshiko Akiyoshival. Házasságuk
után a közös zenekar fő szólistája lett, amely a hetvenes években Los Angeles-i székhellyel működött, majd a nyolcvanas évek
elejétől pedig New Yorkban. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején rendszeresen világ körüli turnékat bonyolított le,
többnyire egyedül. Tabackin tenorszaxofon-technikája a legjobbak között van, erőteljes játékstílusa számos példaképe befolyását
tükrözi, a legjobban Sonny Rollinsét. Jellegzetes, rutinos előadó. Szólóit gyakran káprázatosan és hosszasan, mint kíséret nélküli
kadenciákat építi be Akiyoshi gyakran komplex hangszereléseibe, amelyeket különlegesen folyékony és briliánsan megvalósított
elképzelésekkel tölt ki. Ezzel szemben fuvolajátékában gyengéden villan fel élénk képzelőereje. Az Akiyoshi-Tabackinband
albumaihoz kiegészítésképpen Bill Berryvel, Louie Bellsonnal, Warne Marshsal, a Toshiyuki Miyama and his New Herddel a
Vintage Tenor-on, valamint saját kisegyütteseivel készített lemezfelvételeket.
Albumok: Tabackin (1974), Dual Nature (1976), Trackin' (1976), Tenor Gladness (1976), Rites Of Pan (1977), Vintage Tenor (1978), Black
And Tan Fantasy (1979), Lew Tabackin Quartet (1983), Angelica (1984), Desert Lady (1989).

TAPSCOTT, HORACE -1934. április 6-án született a texasi Houstonban, Egyesült Államok. Tapscott kilencesztendős korában
költözött Los Angelesbe, édesanyja tanította zongorázni (aki tehetséges stride zongorista volt), majd a pozanra koncentrált. Gerald
Wilson zenekarvezető segítségével lett profi zenész, ám a koreai katonai szolgálat után visszatért a zongorához. A Los Angeles-i
Central Avenue-n olyan zenészekkel örömzenélt, mint Sonny Criss, Eric Dolphy, Red Callender, Charles Lloyd és Buddy Collette.
18 hónapig Lorez Alexandria énekesnő kísérője volt, majd rövid ideig Lionel Hamptonnal turnézott, mielőtt megtelepedett volna
Los Angelesben, és 1961-ben megalapította az UGMA-t (the Underground Musicians Association), amely önsegélyező szervezet volt
a wattsi körzetben. Az UGMA később UGMAA (the Union of God's Musicians and Artists Ascension) lett, ám egyébként 30 évig
érintetlenül működött, s a feljövőben levő nyugati parti zenészekről gondoskodott (Arthur Blythe, David Murray, Roberto Miranda
tartoztak közéjük). Volt egy big bandága is a szervezetnek, a Pan-Afrikan Peoples Arkestra (motto: “zenénk adni akar, nem
versenyezni"). Tapscott és a UGMAA a fekete közösséget és a fekete kulturális örökséget szolgálta, hasonlóan, mint Muhal Richard
Abrams és az AACM Chicagóban, és ugyanúgy elutasították a médiák és a hanglemezipar nagyjai. Mielőtt a hetvenes évek végén
egyszerre egész csomó lemezét kiadták, addig a megelőző húsz esztendő zenei terméséből mindössze két lemeze jelent meg. Az első
1968-ban készült az altszaxofonos Sonny Criss-szel, a Sonny's Dream: The Birth Of The New Cool számára Tapscott írta és hangsze-
relte valamennyi számot, és 6 is vezényelte a tíztagú együttest. A második lemez saját neve alatt jelent meg, a The Giant Is Awakened
szenvedélyes kvintettlemez, amely egyúttal Arthur Blythe lemezdebütálása is. (Ez már rég gyűjtői ritkaság, 1991-ben West Coast
Hot címmel a Novus Series '70 CD részeként újra kiadták). Talán a lemezek nyilvánvaló szimpátiája a Black Power-mozgalommal
- a ,,Giant" címről azt mondta Tapscott, hogy “az Új Fekete Nemzetre" céloz vele -, magyarázza, hogy miért kellett tíz év ahhoz, hogy
Tapscott újra lemezeket készíthessen: számos kisegyüttes-felvételt produkált, azután a PanAfrikan Peoples Arkestra
lemeztriumvirátust (Flight 17, The Call, Live At The IUCC), amely a kis független Nimbus labelnél jelent meg, de a nyolcvanas években
egy sorozat zongoraszóló felvételt is készített (The Tapscott Sessions). Drámai és lírai zongorista, akire olyan művészek voltak jelentős
hatással, mint Art Tatum, Thelonious Monk, Andrew Hill, édesanyja és Vladimir Horowitz - Tapscott kompozícióit “a fekete nép
amerikai élményei' inspirálták. Számai történetüket, közösségüket, kultúrájukat mutatják be, bluesszal, tánccal, küzdelemmel,
álommal telitettek, ezek - mint első szólóalbumának címe is deklarálja - a meg nem énekelt hősök dalai. Azzal, hogy magát az ő
ügyüknek szentelte, Tapscott maga is meg nem énekelt hős maradt.
Albumok: The Giant Is Awakened (1969), Songs Of The Unsung (1978), Flight 17 (1978), The Call (1978), In New York (1979), Live At The
IUCC (1979), Everett Brown Juniorral: At The Crossroads (1980), Dial ,B' For Barbra (1981), Live At Lobero (1982), Live At Lobero Vol. II
(1982), The Tapscott Sessions Vols 1-8 (1985-91,1982-84-es felvétel), The Dark Tree Vol. 1 (1991,1989-es felvétel), The Dark Tree Vol. 2
(1991,1989-es felvétel).

TATE, BUDDY - George Holmes Tate néven 1915. február 22-én született a texasi Shermanban, Egyesült Államok. Tate
generációjának egyik kiemelkedő tenorszaxofonosa, 1927 és 1939 között territory zenekarokban játszott. Kezdetben
altszaxofonozott, gyorsan jelentős tenorossá serkent, jelenléte fontosságot adott az olyan bandáknak, mint a Troy Floyd, Terrence
Holder, Andy Kirk és Nat Towles vezette csapatok, utóbbi úgy emlékezett vissza, hogy Tate a valaha volt egyik legjobb zenész,
akivel életében dolgozott. 1939-ben csatlakozott Count Basie bandjéhez, Basie-vel egyébként öt évvel korábban már rövid ideig
együtt dolgozott. A negyvenes évek végéig maradt a zenekar tagja, majd Lucky Millinder, Oran “Hot Lips' Page és mások
társaságában játszott, mielőtt 1953-ban saját bandájával a harlemi Celebrity Club házi zenekara lettek. Egészen a hetvenes évek
közepéig itt maradt, emellett alkalmanként turnézott és intenzív lemezkészítést is folytatott, többek között Jimmy Rushing és
Buck Clayton társaságában. 1975-ben rövid ideig Paul Quinichette-tel közösen vezettek egy zenekart, ám többnyire szólóban
dolgozott, alkalmilag olyan mainstream kollégáival együtt játszva, mint Illinois Jacquet, Al Grey, Scott Hamilton és Bobby
Rosengarden. Tate 1981-ben véletlenül leforrázta magát egy hotel zuhanyzójában, és súlyosan megsebesült, ám újra visszatért a
küzdelembe. A nyolcvanas évek végén azonban ismét számos betegség sújtotta. A kilencvenes évek elején próbaképpen visszatért
a játékhoz. Telt soundja, robusztus “texasi tenor' stílusa és fáradhatatlan savingje a mainstream jazz történetében kiemelkedő
helyet biztosítanak neki. Elbűvölő személyiség, sármos, kulturált és előzékeny, a jazz igazi gentlemanjeinek egyike, a zene
legjelentősebb nagykövetei közé tartozik.
Albumok: Buddy Tate's Celebrity Club Orchestra Vol. 1 (1954), Swinging Like Tate (1958), Tate's Date (1959), Tate A Tate (1960), Groovin'
With Tate (1961), The Buddy Tate-Milt Buckner Trio (1967), Buddy Tate's Celebrity Club Orchestra Vol. 2 (1968), Unbroken (1970), Buddy Tate
And Wild Bill Davis: Midnight Slows Vol. 2 (1972), The Count's Men (1973), Buddy Tate And His Buddies (1973), Midnight Slows Vols. 4 & 5
(1974), Kansas City Woman (1974), The Texas Twister (1975), A Jazz Meeting (1975), After Midnight (1975-76), A Soft Summer Night (1978),

248
The Buddy Tate Quartet (1978), Buddy Tate And The Muse All Stars Live At Sandy's (1979), Hard Blowin': Live At Sandy's (1978), The Ballad
Artrisry Of Buddy Tate (1981), The Great Buddy Tate (1981), Swingin' The Forties With The Great Eight (1983), Buddy Tate Meets Torsten
Zwingenberger (1983), just jazz (1984), Long Tall Tenor (1986). Antológiák: Count Basievel: The jubilee Alternatives (1943-44-es felvétel),
Jumpin' On The West Coast (1947-es felvétel).

TATUM, ART -1909. október 13-án született az Ohiói Toledóban, Egyesült Államok, 1956. november 5-én hunyt el.
Zenészcsaládban született, és már születésétől fogva handycappel indult, mert gyengén látott. Egyik szeme vak volt, a másikon
csak részlegesen látott, sohasem végzett szabvány zongoratanulmányokat, és kottát olvasni sem tanult. Tinédzserévei közepén
Toledóban már profi lett. Rövid ideig a Speed Webb bandben játszott, ám többnyire szólistaként vagy kisegyüttesekben dolgozott a
klubokban és játszott a rádióban. Meghallotta játékát Adelaide Hall énekesnő, aki magával vitte turnéja kísérőjeként. 1932-ben
Hall-lal utazott New Yorkba, és a következő esztendőben elkészítette első lemezfelvételeit. A következő néhány esztendőben
clevelandi és chicagói klubokban dolgozott, 1937-ben visszatért New Yorkba, ahol klubokban, a rádióban és lemezfelvételeken
játszott és jazzkörökben megalapozta hírnevét. Turnézott az Egyesült Államokban, vendégszerepelt Nagy-Britanniában. A
negyvenes évek elején Slam Stewart bőgőssel és Tiny Grimes gitárossal alakítottak triót, amely rendkívül népszerű lett. Tatum a
következő évtizedben intenzíven turnézott, beutazta Észak-Amerikát. Az ötvenes évek elején Norman Granz szerződtette, aki je-
lentős mennyisége hangfelvételt készített vele mind szólóban ('The Solo Masterpieces), mind pedig kisegyüttesekben olyan
zenészekkel, mint Benny Carter, Buddy DeFranco, Roy Eldridge, Lionel Hampton, Ben Webster és mások (The Group Masterpieces).
Tatum egyedülállóan virtuóz előadó volt, befolyása erőteljesen visszatükröződött a harmincas évek elejének New York-i
jazzéletében. Maga Fats Waller, aki szintén igen jelentős mester volt, és akit Tatum tanulóéveiben hallgatott, el volt ragadtatva az
új tehetségétől és állítólag egyszer így jelentette be a színpadon, amikor Tatum megjelent: “Az isten van közöttünk ezen az estén."
Tatum káprázatos rögtönzései jazz- és klasszikus témákra, de főként a korabeli népszerű slágerekre, legendássá váltak, és
olyan mércévé lettek, melyhez csak nagyon kevés utóda munkássága mérhető, de felülmúlni senki sem tudta. Egyedülálló
szólózongora-stílust fejlesztett ki, lélegzetelállító futamokat játszott, közbeszúrva egyes erősen kihangsúlyozott hangokkal, és
olykor váratlan akkordokkal. Erőteljes balkéz játékának motívumait a nagy hangközfogások jellemzik, miközben ezzel
párhuzamosan a hagyományos billentűtechnika határait minden más jazz-zongoristánál jobban kiterjesztette (de a zene más
területeit figyelembevéve is csak igen kevesen voltak erre képesek). Egy olyan játékos megoldást is előszeretettel alkalmazott,
amely avatatlan kezekben nagyon is idegesítő, de nála stílusának egyedülálló eszközévé vált: zongorajátéka közben gyakran
idézett más melódiákból, és ezeket beleszőtte az éppen játszott darabba. Más virtuóz előadóművészek-től eltérően Tatum sohasem
áldozta fel az érzelmeket és a savinget a hatás kedvéért. Bár egész karrierje során folytatta technikájának tökéletesítését,
lemezfelvételein nehéz lenne felfedezni bármilyen jelet arra, hogy játéka valaha is ne lett volna rendkívül csiszolt és
kiegyensúlyozott. Csodálatos tehetsége lehetővé tette számára, hogy a lemezfelvételek során is rendkívüli eredményt érjen el: a
Norman Granz számára készített szóló felvételek nagy részét, 69 számot, két nap alatt rögzített, és három kivételével egyet sem
kellett megismételni. Ray Spencer, aki terjedelmes tanulmányokat írt Tatomról, úgy kommentálta ezt a figyelemre méltó
teljesítményt, hogy Tatum állandóan “csiszolta és finomította játékát egy - a repertoárján szereplő - szám minden egyes előadása
után, amíg egy olyan ideális változat jött létre, mely aztán már semmilyen további korrekcióra nem szorult". Miközben a fentiek
teljesen megfelelnek a valóságnak, Tatum játéka soha nem keltette a rutinszerű egyformaság érzetét. Minden, amit csinált, friss és
eleven volt, mintha éppen arra az alkalomra alkotta volna meg. Jóllehet, Tatum a jazz-zongora egyik főszereplője maradt, gyakran
kihagyják azoknak a listájából, akik befolyásolták a zenei trendeket. Úgy tűnik, hogy bár Tatum félreállt a jazz fejlődésének fő
irányától, kreativitása és az a módszer, ahogyan összetett harmóniai megoldásokat és szokatlan akkordmeneteket fedezett fel, sok
zenészre volt hatással, mint pl. Bud Powell és Herbie Hancock, sót különös módon olyan nem zongorista jazz-zenészekre is, mint
Charlie Parker és John Coltrane. A “zseni" kifejezést gyakran osztogatják könnyelműen, de Tatum értékelésére és annak a
módszernek a jelentőségére, amellyel Tatum a jazz-zongorás képzeletbeli határait kiterjesztette, nehéz lenne olyan szót találni,
mely ennél helyénvalóbb lenne.
Album: Presenting The Art Tatum Trio (1956). Antológia: The Chronological Art Tatum (1932-34-es évek felvételei), The Chronological
Art Tatum (193440-es évek felvételei), Pure Genius (1934-45-ősévek felvételei), The Standard Sessions (1935-43-as évek felvételei), Get
Happy! (1938-39-es évek felvételei), Pieces Of Eight (1939-55-ös évek felvételei), Les Paullal: Together (negyvenes évek eleji felvételek),
The Complete Trio Sessions With Tiny Grimes And Slam Stewart Vols I & 2 (1944-es év felvételei), The V Discs (1944-45-6s évek felvételei),
Pieces Of Eight (1945-55-ös évek felvételei) ,Art Tatum (1949-es felvételek), The Complete Capitol Recordings (1949-52esévek felvételei)
,Art Tatum At The Piano Vols 1 &2 (1950-es felvételek), Art Tatum Piano Discoveries (1950-55-ös évek felvételei) ,Piano Solo (1952-es
fel-vételek), Piano Solo Private Sessions (1952-es felvéte-lek), The Complete Pablo Solo Masterpieces (1953-56os felvételek), Roy
Eldridge-dzsel, Ben Websterrel és másokkal: The Tatum Group Masterpieces (195456-os évek felvételei), lasting Impressions (1955-
56-os évek felvételei).
További információ: Arnold Laubich - Ray Spencer: Art Tatum: A Guide To His Recorded Music.

TAYLOR, CECIL-1929. március 15-én született New Yorkban, Egyesült Államok. A háború utáni avantgarde jazz kimagasló
alakja, akit sokan a XX. század legnagyobb virtuózának látnak erőteljes, gyors és intenzív játéka miatt. “Mi a fekete zenében a
zongorát ütőhangszerként fogjuk fel" - mondta Taylor John Litweiler írónak; “ütjük a billentűzetet (a klaviatúrát), behatolunk a
hangszer belsejébe ... a fizikai erő is részt vesz a fekete zene létrehozásában - ha ezt félreértik, az röhejessé válhat..." Taylor Long
Islandon nőtt fel, 5 éves korától tanult zongorázni, majd nem sokkal később ütőhangszereken (egy klasszikus zenei tanártól).
Látogatta a New York-i College of Music főiskolát és a New England Conservatoryt Bostonban, bár később kijelentette, hogy többet
tanult Duke Ellington lemezeit hallgatva. Noha igen korán mély érdeklődést mutatott az európai klasszikus zeneszerzők,
különösen Sztravinszkij iránt, azok, akik a legnagyobb hatást gyakorolták Taylorra, a jazzhól jöttek, nevezetesen a nagyzenekarok
vezetői, mint Ellington, Sonny Greer és Chick Webb dobosok, és a zongoristák hosszú sora Fats Wallertől Erroll Garneren és
Thelonious Monkon keresztül Horace Silverig. Bár első fellépései még az olyan swingkorszaki veteránokkal történtek, mint Hot
Lips Page, Johnny Hodges és Lawrence Brown, az ötvenes évek közepére Taylor saját kisegyütteseit vezette, és lefektette az alapját
egy zenei forradalomnak, mely még ma is tart. Azok között, akik ebben a munkában a legkorábban együttműködtek vele, meg kell
említeni Buell Neidlingert, Dennis Charlest, Steve Lacyt és Archie Sheppet (plusz egy meglehetősen szerencsétlen találkozást John
Coltrane-nel), és első lemezei még észrevehető - bár gondosan távolságtartó - viszonyt mutatnak a mainstream jazzzel. A hatvanas
évek elején együtt dolgozott Sunny Murray-vel, Alan Silvával és az ő leghosszabb ideig vele zenélő kollégájával Jimmy Lyonsszal,
zenéje pedig elveszített minden kapcsolatot a tonalitással, valamint a szabályszerű ritmustartással, és csaknem tisztán absztrakt-
ként hangzott. 1959-ben Ornette Colemannek New Yorkba érkezése azonban, aki a,, free jazz" saját verzióját játszotta,
meglehetősen beárnyékolt minden más újítót, és Taylor radikálisabb és komplexebb zenéjét a sajtó és a közönség semmibe sem

249
vette, bár jó néhány úttörő társa - aki közül a legismertebb Albert Ayler volt - lelkesen támogatta. (Egy másik csodálója Gil Evans
volt, akinek az In to The Hot című albumán egy oldalon Taylor zenéje hallható, a másikon pedig Johnny Carisié. Evans maga nem
is szerepel az albumon!) A hatvanas évek nagy részében Taylor szegénységben élt, alkalmanként tányérmosogatóként dolgozott, de
hatása fokozatosan kezdett érezhetővé válni a jazz világában, különösen, miután a Blue Note lemezgyár megjelentetett két kitűnő
nagylemezt az 1966-os felvételekből. Mindkettőn játszanak állandó partnerei: Lyons, Silva, Andrew Cyrille és Henry Grimes, az
Unit Structures című albumon még Ken McIntyre és a trombitás Eddie Gale Stevens is, a Conquistador!-on pedig Bill Dixon (akivel
Taylor együtt dolgozott a Jazz Composers Guildben). 1968-ban Taylor a Jazz Composers Orchestrával készített egy albumot, majd
pedig egy 1969-es koncertfelvételen egy új együttes játszott (Lyon, Cyrille és Sam Rivers), amelyet a Shandar francia lemezmárka
jelentetett meg, de a lemezfelvételi lehetőségek szűkösek maradtak. A hetvenes évek elején Taylor bekapcsolódott a zenei okta-
tásba, tanított a wisconsini egyetemen és főiskolákon Ohio és New Jersey államokban, 1973ban rövid ideig egy Unit Core nevű
saját lemezkiadót működtetett, mely megjelentette az Indents (Mysteries) című és a Spring Of Two BIue-Js című albumokat. Végül is
az egyéb lemezek csörgedezése - a Trio márkán Japánban, az Arista lemezgyár Freedom nevű márkája alatt az USAban és az Enján
Európában - kezdett lendületbe jönni, és a nyolcvanas évek elején már rendszeresen adott ki lemezeket Taylor az európai Soul
Note és a Hat Hut márkákon, az évtized végén pedig a Leo Records és az FMP támogatta munkáját. Ezen időszakban együtteseiben
megtalálhatóak: Lyons (mindig), Cyrille (gyakran), Silva (alkalmanként) plusz olyan zenészek, mint Sirone, Ronald Shannon
Jackson, a hegedűs Ramsey Ameer, a trombitás Raphé Malik, Jerome Cooper, William Parker és az ütős Rashid Bakr. A felsorolt
zenészek olyan karakterisztikus hangzást produkáltak, mely tömény szövetű, örvénylő, kavargó, száguldó improvizációs áradat
volt, és amely akár 2-3 órán keresztül is folyhatott - többnyire folyt is- szünet nélkül.
Taylor készített egy sor döbbenetes szólóalbumot is, nevezetesen a,, Fly! Fly! Fly! Fly! Fly!" címűt, és dupla LP élő felvételt, Garden
címmel, amely megmutatta, hogy ő a jazztörténet legmeghökkentőbb és legdinamikusabb zongoristáinak egyike, és két
emlékezetes duóalbumot is megjelentetett - az Embraced címűt Mary Lou Williamsszel és a Historic Concerts címűt Max
Roachcsal -, melyek tovább növelték hírnevét. 1985-ben a Soul Note kiadta Taylor nagyzenekari muzsikájának első lemezét,
Winged Serpent (Sliding Quadrants) címmel. 1986-ban, amikor Jimmy Lyons meghalt tüdőrákban, Taylor elvesztette legjobb
barátját és egyben legtehetségesebb zenei munkatársát. 1987-ben Taylor egy új együttessel, a Unittal turnézott (a tagok Parker,
Carlos Ward, Leroy Jenkins, Thurman Barker voltak, három koncertjük részleteit a Leo márka jelentette meg a következő évben),
de azóta főként trió felállásban dolgozik, rendszerint Parkerrel és Tony Oxley-val (néha Feel Triónak - érzés - nevezték magukat).
1988-ban az FMP lemezgyár 20 európai improvizatív művészt hozott össze Berlinben, ahol az egy hónapig tartó fesztivál
koncertjein és jazz-műhely rendezvényein Taylorral együtt játszottak. Egy részét ezeknek később Cecil Taylor In Berlin címmel
kiadták egy luxuskivitelű 11 CD-ből á11ó doboz formájában, melyből két lemezen Taylor big band zenéje hallható, egyen egy big
band workshop, egy lemez szólókoncert, egy triólemez Ristan Honsingerrel és Evan Parkerrel, egy duólemez Derek Bailey-vel és öt
duólemez különböző dobosokkal - mint Oxley, Günter Sommer, Paul Lovers, Han Bennink és Louis Moholo. Ez a lemezbox
világsikert hozott, a zenei sajtó rendkívül elismerően nyilatkozott róla, és Taylort a post bebop jazz 4-5 vezetője egyikeként tartják
számon. Bár Taylornak csak néhány közvetlen utánzója akadt, ő mindenütt a free jazz művelőinek, de különösen sok
jazz-zongoristának, Alex von Schlippenbachtól Marilyn Crispellig, az inspiráló példaképének bizonyult. Taylor zenéjének óriási
energiája és elsöprő ereje sok hallgatóval elhitette, hogy nincs is strukturális alátámasztása, de Ekkehard Jost rámutat a Taylor
műveiben visszatérő formális elemekre, mind a Free jazz című könyvében, mind pedig az említett FMP lemezbox kísérő füzetében
található egyik esszéjében (Taylor zenéjéről igen hasznos fejezetek találhatóak John Litweiler ,The Freedom Principle" és Valerie
Wilmer As Serious As Your Life" című művében, valamint korai karrierjének részletes értékelése A. B. Spellman Four Lives In The
Bebop Business cimű könyvében Maga Taylor mindig is kihangsúlyozta az afroamerikai zene spirituális és misztikus természetét:
“Mágia és szellemidézés ez a zene' - mondta.) Taylor fanatikus rajongója a táncművészetnek Baby Lawrence-től a modern balettig
(egyszer kijelentette: “Megpróbálom imitálni a zongorán azokat a szökelléseket, amelyeket egy táncos a térben tesz"). Kiterjedt
munkásságot fejtett ki ezen a területen is, például Dianne McIntyre és Mihail Barisnyikov táncművészkoreográfusokkal
kidolgozott munkái. Taylor költő is, akinek írásai gyakran ékesítik lemezeinek borítóját, Chinapmus c. lemezén félig szavalja, félig
énekli az ún. wang-költészet néhány darabját, és saját magát különféle ütőshangszereken kíséri. Jó pár éve dolgozik már egy
könyvön a “feketék zenéjének módszeres logikai koncepciói"-ról, melynek a címe “Rejtélyek" lenne.
Albumok: Jazz Advance (1956), At Newport (1957), Hard Driving Jazz (1958, új kiadása: John Coltrane: Coltrane Time), Looking
Ahead! (1959), Love For Sale (1959), The World Of Cecil Taylor (1960, új kiadás Air címmel), Buell Neidlingerrel: New York City R & B
(1961, új kiadása: Cell Walk For Celeste), Cecil Taylor All Stars Featuring Buell Neidlinger (1961, új kiadása: Jumpin' Punkies), Gil Evans:
Into The Hot (1961), The Early Unit 1962 (1962), Live At The Cafe Montmartre (1963, új kiadása: Innovations), Nefertiti The Beautiful One
Has Come (1963, új kiadása: What's New), Charles Mingus/Cecil Taylor (1965), Unit Structures (1966), Conquistador! (1967), Cecil Taylor
(1967, új kiadása: Student Studies), Soundtrack Ferrari (1967), The Jazz Composers Orchestra (1968), Nuits De La Foundation Maeght, Vols
1-3 (1969, új kiadás: The Great Concert Of Cecil Taylor), Cecil Taylor Quartet In Europe (1970), J For Jazz Broadcasts Present Cecil Taylor
(1971), Indent (Mysteries), (1973, új kiadása: Indent), Akisakila (1973), Cecil Taylor Solo (1973), Spring Of Two Blue-Js (1974), Silent
Tongues (1975), Dark To Themselves (1976), Air Above Mountains (Buildings Within), (1977), Mary Lou Williamsszel: Embraced (1978),
Cecil Taylor (1978), 3 Phasis (1979), Live in The Black Forest (1979), One Too Many Salty Swift And Not Goodbye (1980,1978-as felvétel), It
Is In The Brewing Luminous (1981), Fly! Fly! Fly! Fly! Fly! (1981), Garden (1982), Praxis (1982, 1968-as felvétel), Live In Willisau '83
(1983), Calling It The 8th (1983,1981-es felvétel), Max Roachcsal: Historic Concerts (1984,1979-es felvétel), Winged Serpent (Sliding
Quadrants) (1985), The Eighth (1986, 1981-es felvétel) For Olim (1987), Live In Bologna (1988), Live In Vienna (1988), Chinampus (1988),
Tzotzil Mummers Tzotzil (1989), Cecil Taylor In Berlin '88 (1989, 11 CD lemezes, dobozos kiadás, a legtöbb lemez külön is kapható),
Günter Sommerrel: In East Berlin (1989), In Florescence (1990), William Parkerrel, Tony Oxleyval: Looking (Berlin Version) The Feel Trio
(1990), Looking (Berlin Version), Corona (1991), Looking (Berlin Version) Solo (1991), az Art Ensemble Of Chicagóval: Thelonious Sphere
Monk (1991), In Transition (1975,1959-es és 1955ös év felvételei), Live At The Cafe Montmartre: Nefertiti The Beutiful One Has Come
(1975,1962-es év felvétele), másokkal együtt: Masters Of The Modern Piano (1976,1957-es év felvétele), The Complete Candid Recordings
Of Cecil Taylor And Buell Neidlinger (1989, az 1960-61-es év felvételei, 6 albumból álló dobozos kiadás).
További információ: A.B. Spellman: Black Music: Four Lives. John Litweiler: The Freedom Principle: Jazz After 1958.

TAYLOR, JOHN -1942. szeptember 25-én született az angliai Manchesterben. Taylor autodidakta zongorista, a hatvanas évek
végének egyik legjelentősebb brit zongoristája, aki azóta is folyamatosan növeli hírnevét. Egy tánczenekarban kezdte pályafutását,
1964-ben Londonba költözött, és a kor olyan fiatal oroszlánjaival játszott, mint John Surman, Alan Skidmore és Norma Winstone,
akit később feleségül is vett. 0lyan elismert sztárokkal is dolgozott, mint Marian Montgomery, Cleo Laine és Johnny Dankworth. A
hatvanas évek végén saját triót és szextettet alapított, amelyben Kenny Wheeler, Chris Payne, Stan Sulzmann, Chris Laurence és
Tony Levin zenéltek. Játszott Sulzmann kvartettjében is, az Edge Of Time-ban Norma Winstone-nal és Mike Gibbsszel. John

250
Surman kiemelkedő jelentőségű, ám rövid életű Morning Gloryjának is tagja volt, mégpedig Terje Rypdal társaságában.
Surmannel való együttműködése, amely a hetvenes és a nyolcvanas évek egyik leginvenciózusabb és legeredetibb jazzalapú zenei
teljesítményét hozta létre, egészen napjainkig folytatódik. A hetvenes évek közepén Ronie Scott kvintetjé-ben is szerepelt.
1977-ben Kenny Wheelerrel és Norma Winstone-nal megalakították az Azimuth együttest (nem tévesztendő össze az Azymuth
nevű bandával), ennek a zenekarnak jobbára Taylor írta a zenét. Az évtized végén Jan Garbarekkel, Arild Andersennel és Miroslav
Vitoussal szerepelt. Dolgozott Lee Konitzcal, John Warrennel, Graham Collier-vel és Harry Beckett-tel is. Öblös, folyékony játéka
részben Bill Evans inspirációjára született meg, ez különösen a balladákban hallható. Tehetséges komponista is, e
tevékenységben Gibbsnek tartozik köszönettel, aki alapvető befolyással volt rá mint zeneszerző. Taylor a kilencvenes években
folytatta munkáját az Azimuthtal, rendszeresen duózott Winstone-nal, saját trióját vezette, amelyben Mick Hutton és Steve
Arguelles zenéitek.
Albumok: Pause And Think Again (1971), Michael Gibbsszel: Michael Gibbs (1971), John Surmannel: Morning Glory (1973),
Fragment (1974), Azimuth (1977), az Azimuthtal: Touchstone (1979), az Azimuthtal: Depart (1980), Miroslav Vitoussal: Journey's End
(1982), Kenny Wheelerrel: Double Double You (1983), Azimuth '85 (1985), Stan Sulzmannnal: Everybody's Song But My Own (1987), Lee
Konitzcal: Sons Of The Stars (1988), Blue Glass (1992).

TCHICAI, JOHN MARTIN - 1936. április 28-án született a dánig Koppenhágában Tchicai édesanyja dán, édesapja kongói volt, a
hatvanas évek eleji free jazz mozgalom egyetlen igazán jelentős alakja, aki nem amerikai. Először hegedülni tanult, majd áttért az
altszaxofonra és a klarinétra. 1983 óta elsősorban tenorszaxofonozik. Három évet töltött az aarhusi zeneakadémián, majd a
koppenhágai akadémiára járt. 1962-ben Koppenhágában találkozott Albert Aylerrel, saját bandáját vezette a helsinki Világifjúsági
Találkozón, Jörgen Leth kvintettjével játszott a varsói jazz Jamboree-n. Helsinkiben találkozott Archie Shepp-pel és Bill Dixonnal,
e találkozás eredményeképpen 1963-ban New Yorkba utazott és a New York Contemporary Five tagja lett, amelynek Shepp, Dixon
(akit később az európai turné idején Don Cherry váltott fel), Don Moore és J. C. Moses voltak a tagjai. New Yorkba való
visszatérésekor Roswell Rudd-dal, Milford Gravesszel és Lewis Worrelllel a bőgőnél (őt néha Steve Swallow vagy Eddie Gomez
helyettesítette), megalakította a New York Art Quartetet. Csatlakozott a Jazz Composers Guildhez, a Jazz Composers Orchestrával
és Carla Bleyjel dolgozott. 1965-ben szerepelt John Coltrane vitára késztető és korszakalkotó Ascension című albumának
felvételén. 1966ban Európába visszatérve Gunter Hampellel, Don Cherryvel játszott, és saját együtteseit, többek között a Cadentia
Nova Danisát (CND) vezette. A CND rendkívül impresszív, kilenctagú társulás volt, amely a második felvételi alkalommal 26
darabot vett fel, néhány tagja végül megalakította a Burning Red Ivanhoe nevű rockbandát. Tchicai a hetvenes években gyakran
dolgozott Johnny Dyanival, aki Dániába emigrált, valamint 1976 és 1981 között a Strange Brothersszel, azután az Instant
Composers Poollal, George Gruntzcal és Irén Schweizerrel. A nyolcvanas évek elején Pierre Dorge, a New Jungle Orchestra, a Chris
McGregor 's Brotherhood Of Breath (Yes, Please), a De Zes Winden csupa szaxofonosokból álló csoport és újólag Dyani (akivel
annak haláláig turnézott), zenei társa volt. Impresszív, egyedi improvizatőr, gazdag hangú lírai altos volt, soundja azóta is pompás,
amióta áttért a tenorszaxofonra. Szopránszaxofonon és basszusklarinéton is játszik, alkalmilag énekel, szintetizátorokat prog-
ramoz.
Albumok: Archie Shepp-pel: Rufus (1964), A New York Contemporary Five-val: Consequences (1964), New York Eye And Ear Control
(1964), NYCF-val: Cisum (1964), New York Contemporary Five Vols 1 & 2 (1964), Shepp-pel: Four For Trane (1964), New York Art Quartet
(1965), NYAQ-tel: Mohawk (1965), John Coltrane-nel: Ascension (1965), John Tchicai And Cadentia Nova Danisa (1969), CND-val:
Afrodisiaca (1970), Irene Schweizerrel: Willi The Pig (1976), Real Tchicai (1977), a Strange Brothersszel: Darktown Highlights (1977),
Solo (1977), John Tchicai And Strange Brothers (1978), Andre Goudbeckkel: Duets (1978), Goudbeckkel: Barefoot Dance (1979),
Hartmuth Geerkennel: Continent (1981), Live In Athens (1981), a Strange Brothersszel: Merlin Vibrations (1983), Put Up The Fight
(1987), Timo's Message (1987, felvétel: 1984), Clinch (1991).

TEAGARDEN, JACK - Weldon L. Teagarden néven 1905. augusztus 29-én született a texasi Vernonban, Egyesült Államok, 1964.
január 15-én hunyt el. Teagarden a jazz gigászainak egyike, szülővárosában és környékén kezdett pozanozni és énekelni,
édesanyja, Helen Teagarden zongorista bátorította. Tinédzserévei elejétől profi zenész volt, különböző bandákkal turnézott,
például Peck Kelley vezetésével. Amikor a húszas évek végén megérkezett New York Citybe, már jelentős híre volt, és eljött a nagy
pillanat, amikor igazán befuthatott. 1928-ban Ben Pollack zenekarának tagja lett, ebben az együttesben és számos lemezfelvételen
bizonyította tudását. Igen sok lemezt készített különböző kisegyüttesekkel és Paul Whitemannel, visszatérő vendég volt a
rádióadásokban. Néha saját kisegyütteseket is alakított. Teagarden big bandvezetési elképzelései bukásra voltak ítélve, főként
gondatlan és üzletemberhez nem illő viselkedése miatt. 1946-ban a Louis Armstrong's All Stars tagja lett, intenzíven turnézott,
meghódította a szélesebb közönséget is, amely eddig csak a lemezei által idealizálva ismerte. 1951-ben odahagyta Armstrongot,
saját együttest alapított. Élete hátralevő részében kisegyütteseket vezetett, ezek némelyikében szerepelt két testvére, Charlie és
Norma Teagarden Emellett Earl Hines all stars együttesének társvezetője is volt, amelyben olyan nagyságok szerepeltek, mint
Peanuts Hucko, Cozy Cole és Max Kaminsky. A szakadatlan turnézás és ivászat sokat ártott neki, és 1964-ben váratlanul elhunyt.
Teagarden pozanjátéka sima, egyenletes, stílusos, nem hasonlítható az előtte volt pozanosokhoz. Jóllehet a kommersz piacon
számos utánzója akadt, de Teagarden stílusát egyikük sem fejlesztette tovább. Bluesjátéka sokkal közelebb állt a feketék által
játszott zenéhez, mint bármely más fehér bőrű zenészé. Oldott soundja tokéletes hangszerismerettel párosul, nem nehéz
megérteni, hogy Glenn Miller és Bill Rank miért választották példaképükül. Gyermekkorát Texasban töltötte, ahol nagy hatással
voltak rá a fekete bluesénekesek, nem véletlen hogy Teagarden figyelemre méltó énekes is. Álmosan, elnyújtottan énekelt, hidat
képezett a bluestól Bing Crosby fehér, suttogó baritonstílusáig. Bluesénekének sikere ellenére, az Armstronggal való fellépések
inkább a humort és a könnyed sármot mutatják, amely személyiségéből fakadt. A sok felvételnek hála, amelyeken csak
szuperlatívuszokkal leírható pozantechnikáját és laza vokális varázsát demonstrálja, Teagarden sok sajátjának tekintett darabot
énekelt lemezre. Ezek közül különösen jelentős az “I'm Coming Virginia', az “If I Could Be With You One Hour Tonight", az,, Aunt
Hagar' s Blues', a “The Sheik Of Araby" és különösen a ,,Stars Fell On Alabama" meg a ,,Basin Street Blues".
Albumok: Louis Armstronggal: Town Hall Concert Plus (1947-es felvétel), Armstronggal: Satchmo At Symphony Hall (1949-es
felvétel), Jack Teagarden In San Francisco I (1953), Hangover Club, San Francisco, 1954 (1954), lack Teagarden And His Sextet (1954), Jack
Teagarden With Herb Geller's Orchestra (1956), Jack Teagarden With van Alexander's Orchestra (1956), Jack Teagarden And His Sextet 11
(1957), The Jack Teagarden-Earl Hines All Stars In England (1957), The Jack Teagarden-Earl Hines All Stars At The Olympia Theatre, Paris
(1957), Jack Teagarden 1 (1958), Jack Teagarden 11. (1958), Jack Teagarden And His Dixieland Band (1958), Jack Teagarden And His Sextet
111 (1959), Jack Teagarden And His Orchestra (1961), Jack Teagarden And His Orchestra 11 (1961), Jack Teagarden With Russ Case And Bob
Brookmeyer's Orchestra (1962), Jack Teagarden On Okinawa (1959), Jack Teagarden!!! (1962), The Jack Teagarden Sextet In Person (1963),
Hollywood Bowl Concert (1963) Antológiák: King Of The Blues Trombone (1928 és 1940 közötti felvételek), I Gotta Right To Sing The Blues
(1929 és 1934 közötti felvételek), A Hundred Year From Today (1931 és 1934 közötti felvételek), T ,N' T (1933-34-es felvétel), Jack

251
Teagarden On The Air (1936 és 1938 közötti felvételek), Jack Teagarden And His Orchestra (1939-es felvétel), Jack Teagarden's Big Eight
(1940-es felvétel), Big Band Gems (1940-41-es felvételek), Big T and The
Condon Gang (1944-es felvétel), Armstronggal: Satchmo Meets Big Tea (1944 és 1958 közötti felvételek), lack Teagarden And His Sextet IV
(1947-es felvétel), Big T's Jazz (1947 és 1955 közötti felvételek), The Swingin' Gate (1960 és 1963 közötti felvételek).
További információk: Jay D. Smith és Len Guttridge: Jack Teagarden: A Jazz Maverick.

TEMPERLEY, JOE - 1929. szeptember 20-án született a skóciai Cowdenbeathben. Temperley alig pár leckét vett
altszaxofonozásból és máris fellépett a glasgow-i klubokban. 20 esztendős korában Tommy Sampson bandájának tagja lett és
visszatért velük Londonba. Ezután Harry Parry, Joe Loss, Jack Parnell, Tony Crombie és mások társaságában dolgozott és
ekkoriban kezdett tenorszaxofonozni. Az ötvenes évek közepén Tommy Whittle-vel dolgozva újra hangszert váltott, és áttért a
baritonszaxofonra. Ezután Humphrey Lyttelton bandájában töltött hét esztendőt. Ezekben az években keltette az első jelentősebb
nemzetközi benyomásokat. 1965-ben az Egyesült Államokba utazott, ahol Woody Herman, Buddy Rich, Buck Clayton, Duke Pear-
son és a Thad Jones-Mel Lewis Jazz Orchestra zenésze lett. A hetvenes években a Clark Terry's Orchestrában, Duke Ellington
zenekarában játszott, majd annak halála után Mercer Ellington vezetésével a bandánál maradt. A hetvenes évek végétől
szabadúszó zenész lett, többnyire New York Cityben élt, de turnézott is. Jimmy Knepperrel, Scott Hamiltonnal készített
felvételeket. Temperley jelentős szaxofonos, a legfontosabb baritonosok egyike, irigylésre méltó szonoritással, szellemességgel
játszik, szólói elbüvölőek. Játékának gördülékenysége nemcsak erejét és hajtóerejét demonstrálja, hanem melegségét és
érzékenységét is.
Albumok: Humphrey Lytteltonnal: Humph Plays Standards (1960), Le Vrai Buck Clayton (1964), Clark Terryvel: On 57th Street (1970),
Mercer Ellingtonnal: Continuum (1974-75), Jimmy Knepperrel: Just Friends (1978).

TERRY, CLARK -1920. december 14-én született a Missouri államban levő St. Louis-ban, Egyesült Államok. Terry a helyi
bandákban rengeteg értékes tapasztalatra tett szert trombitásként, de figyelemre méltó technikáját az amerikai flottánál
fejlesztette ki. Mint Steve Voce jazzírónak elmondotta, egy klarinéttankönyvet használt, mert annak folyékony soundját sokkal
jobban tudta alkalmazni a játékában. Katonai szolgálata után csatlakozott Charlie Barnethez, majd három esztendőre a Count
Basie band fő erőssége lett, 1951-től nyolc esztendeig pedig Duke Ellington zenekarának tagja. Az ötvenes évek végén a New York
Cityben levő stúdiók világában keresett munkát, az egyik legelső fekete zenész volt, aki ily módon megélt. Egy évtizedig volt Doc
Severinsen bandájának tagja, amelyik Johnny Carson tévéshow-jában játszott. Ez idő alatt klubokban és lemezfelvételeken
kisegyüttesekben is játszott, Bob Brookmeyerrel, J. J. Johnsonnal és másokkal dolgozott, saját “Big B. A. D. Band"-jét vezette,
amelyben vezető New York-i sessionzenészek szerepeltek. Terry a hetvenes években szárnykürtön is játszani kezdett, majd ez lett
a fő hangszere. A hetvenes és a nyolcvanas években intenzíven turnézott, koncertezett, klubokban, fesztiválokon lépett fel szerte a
világban, többnyire zenekarvezető volt, a késői swing stílustól a postbopig terjedő körben mozgott. Terry figyelemre méltó technikai
adottságai sohasem szorították a háttérbe játéka emocionális értékeit, és mindezek együtt sem homályosították el ragályos
humorát. Ez a különleges sajátosság jól megfigyelhető, amikor különös dünnyögő dalát, a “Mumbles"-t énekli, amelyben a scat
különleges változatát találta ki. Önmagával való duettjei, amikor szárnykürtön és trombitán játszik egyszerre, különösen jól
mutatják jelentős tehetségét, amely sohasem degenerálódik puszta bravúroskodássá. Terry a jazztrombita történetének
kiemelkedő alakja, és egyike e műfaj legismertebb és legelismertebb nagykövetének.
Albumok: Introducing Clark Terry (1955), - Swahili (1955), Duke Ellingtonnal: A Drum Is A Woman (1956), Serenade To A Bus Seat
(1957), Duke With A Difference (1957), Out On A Limb (1957), In Orbit (1958), Top And Bottom Brass (1959), Clark Terry (1960), Color
Changes (1960), Everything's Mellow (1961), ,The Night Life (1962), Three ln Jazz (1963), Tread Ye Lightly (1963), What Makes Sammy Swing
(1963), More (1963), Bob Brokmeyerrel: Tonight (1964), The Happy Horns Of Clark Terry (1964), Mumbles (1965), The Power Of Positive
Swinging (1965), Gingerbread Men (1966), Spanish Rice (1966), It's What's Happenin' (1967), Clark Terry At The Montreux Jazz Festival
(1969), Big B.A.D. Band Live On 57th Street (1970), Big B.A.D. Band Live at The Wichita Jazz Festival (1974), Clark Terry And His Jolly Giants
(1975), Professor Jive (1976), Wham! Live At The Lighthouse (1976), Big B.A.D. Band Live At Buddy's Place (1976), Clark After Dark (1977),
The Globetrotter (1977), Funk Dumplin's (1978), Clark Terry's Big Band In Warsaw (1978), Out Of Nowhere (1978), Brahms Lullaby (1978),
Mother...! Mother...! (1979), Ain't Misbehavin' (1979), Clark Terry At Buffalo State (1979), Memories Of Duke (1980), ,Yes, The Blues' (1981),
Red Mitchell-lel: To Duke And Basie (1986). Take Double (1986), Mitchell-lel: Jive At Five (1988), Portraits (1988), The Clark Terry
Spacemen (1989), Oliver Jonesszel: Just Friends (1989), Live At The Village Gate (1990).

TESCHEMACHER, FRANK - 1906. március 13-án született a Missouri államban levő Kansas Cityben, Egyesült Államok, 1932.
március 1-6n hunyt el. Teschemacher Chicagóban nőtt fel, elő-ször hegedült, majd számos más hangszeren játszott, mielőtt az
altszaxofon mellett döntött volna. Számos fiatal chicagói zenésszel játszott, többek között Jimmy McPartlanddal, sok jazzfelvételt
készített, miközben a tánczenekarokban való munkából élt. 1925-ben kezdett klarinétozni, ezzel a hangszerrel aratta
legjelentősebb sikereit. A húszas évek végén Ben Pollack, Ted Lewis és Red Nichols zenekarában játszott, emellett számos más
kisegyüttesben is szerepelt. A húszas évek végén altszaxofonozott, hegedült és alkalmilag kornettozott is. Számos pompás
jazzfelvételt készített Red McKenzie, Eddie Condon és mások társaságában, ekkor igen magas szinten klarinétozott és elnyerte
zenésztársai bámulatát. Röviddel azután, hogy Wild Bill Davison újonnan alakított együttesének tagja lett, pár nappal 26. szü-
letésnapja előtt, autóbalesetben hunyt el.
Válogatás: különböző zenekarvezetőkkel: Chicago Jazz Vol. 1(1928 és 1930 közötti felvételek).

THEMEN, ART -1939. november 26-án született Manchesterben, Anglia. Themen autodidaktaként tanult tenorszaxofonozni, egy
egyetemi bandával játszott, amikor Cambridge-ben orvosi tanulmányokat folytatott. Doktorátusának megszerzése után Londonba
költözött, a hatvanas évek elején számos blues és rhythm & blues bandában szerepelt, pop sessionök kísérő zenekarában is
muzsikált. Ebben a korszakban olyan zenészekkel játszott, mint Alexis Korner, Phil Seamen, Dick Heckstall-Smith, Rod Stewart,
Joe Cocker és Long John Baldry. A hatvanas évek végén-hetvenes évek elején érdeklődése mindinkább a jazz felé vonzotta,
Barbara Thompsonnal, Michael Garrickkal, Henry Lowtherrel és Graham Collier-vel játszott. 1974-ben hosszú, részben
gyümölcsöző zenei kapcsolatba lépett Stan Tracey-vel, amely egészen a kilencvenes évekig tartott. Számos amerikai
vendégszereplő muzsikust is kísért, így szerepelt Al Haig, Red Rodney, George Coleman és Nat Adderley társaságában. Themen
fellépéseit egyedi játékstílus jellemzi, ha teljes idejét a zenének szentelné, nemzetközi szinten is a legjelentősebbek közé tartozna.
Jelenleg is magasan értékelik a jazzvilágban, míg párhuzamos sebészorvosa pályája sokoldalú tehetségét mutatja.
Albumok: Stan Tracey-vel: Under Milk Wood (1976), Al Haiggel: Expressly Ellington (1978), Tracey-vel: Spectrum (1982), Stan Tracey's
Hexed Live A t Ronnie Scott's (1985).

252
THIELEMANS, TOOTS - Jean Baptiste Thielemans néven 1922. április 29-én született Brüszszelben, Belgium. Thielemans
csodagyerek volt, aki már háromesztendős korában harmonikázott (egy házi készítésű modellen, mert a hangszer túl nehéz volt a
számára), tinédzserévei közepén váltott a szájharmonikára. Néhány évvel később a gitárt is felvette hangszertárába, és tehetséges
füttyösnek is bizonyult. A gitártól eltekintve, Thielemans hangszerei nem jazzre termettek, ám jelentős invencióval játszik azokon,
1950-ben Benny Goodman, 1953-ban George Shearing alkalmazta európai turnéján, utóbbival végül öt esztendeig játszottak. A
hatvanas években népszerűségét jelentősen megnövelte a “Bluesette' című kompozíciójának sikere, számos európai és amerikai
klubban játszott, nemzetközi jazzfesztiválokon lépett fel. Aktivitása az elkövetkező két évtizedben sem csökkent, olyan vezető
muzsikusokkal játszott, mint Oscar Peterson és Dizzy Gillespie. Számos film soundtrackjén is szerepel. Thielemans leginkább a
szájharmonikán egyedi, tevékenysége nagyban hozzájárult, hogy sok jazzrajongó módosította a hangszert elutasító véleményét. A
nyolcvanas évek végén egy kevésbé sikeres kirándulást tett a jazzrock fúziós világba, de legjobban a bop sessionökön érzi magát,
pompás balladaelőadónak is bizonyult. Jóllehet a szájharmonikának csak korlátozott lehetőségei vannak a jazzben, Toots mégis
magáévá tette a műfajt.
Albumok: Man Bites Harmonica (1957), George Shearinggel: On Stage! (1958), Toots Thielemans And His Orchestra (1958), The Toots
Thielemans Quartet 1(1959), Toots Thielemans With Kurt Edelhagen And His Orchestra (1960), The Toots Thielemans Quartet 111 (1961), The
Toots Thielemans Trio (1961), Toots Thielemans And Arne Domnerus (1961), Toots Thielemans And Dick Hyman (1962), Toots Thielemans I
(1965), Contrasts (kb.1967), Toots Thielemans With Herbie Hancock (1968), Toots Thielemans With Orchestra (1969, rájátszással), A Taste
Of Toots (1970), Toots Thielemans II (1972), Live (1974), Toots Thielemans And Friends (1974), Toots Thielemans Captured Alive (1974), The
Oscar Peterson Big Six At Montreux (1975), Live Two (1975), Old Friends (1976), Live Three (1976), Toots Thielemans 111 (1978), Slow Motion
(kb. 1979), Apple Dimple (1979), Live In The Netherlands (1980), Dizzy Gillespie At Montreux (1980), Jean Toots' Thielemans Live! (1981),
Nice To Meet You (kb.1981), Chiko's Bar (1985), Your Precious Love (1985), Just Friends (1986), Only Trust Your Heart (1988), Footprints
(1989).

THOMAS, JOE - Joseph Vankert Thomas néven 1909. június 19-én született a Pennsylvania állambeli Uniontownban, Egyesült
Államok, 1986. augusztus 3-án hunyt el. Kezdetben Horace Henderson és mások zenekarában altszaxofonozott, majd áttért a
tenorszaxofonra. 1932-ben ezen a hangszeren játszott Stuff Smithszel, majd az elkövetkező 14 esztendőt Jimmie Lunceford
zenekarának tagjaként zenélte végig. Hangszeresként és alkalmi énekesként a zenekar néhány kulcsfigurájának egyike volt.
Lunceford halála után Thomas lett a zenekar egyik társvezetője, majd egy idő múlva megalakította saját kisegyüttesét. Az ötvenes
évek elején abbahagyta a teljes munkaidős zenélést, és a hetvenes évek végéig csak alkalmilag lépett fel fesztiválokon és
lemezfelvételeken. Thomas erőteljes szólista, játéka egyenletesen javult a Lunceford-szerződés idején, hála a szigorú szekcióvezető,
Willie Smith drámai hatásának. Ezt a zenészt nem szabad más, azonos nevű zenészekkel összetéveszteni, így Joe Thomas
tenorszaxofonossal, aki 1908. december 23-án született, valamint a Walter ,Foots' Thomas és Joe Thomas szaxofonos
testvérekkel, utóbbi 1933. június 16-án született.
Album: Raw Meat (1979). Antológia: The Complete Jimmie Lunceford (1939-40-es felvételek).

THOMAS, JOE - Joseph Lewis Thomas néven 1909. július 24-én született a Missouri állambeli Webster Grovesban, 1984.
augusztus 6-án hunyt el. Thomas a húszas évek végén, és a harmincas évek elején számos territory bandben trombitált, majd
1933-ban New Yorkban telepedett le. Fletcher Henderson, Fats Waller, Willie Bryant és Benny Carter zenekarában játszott. A
negyvenes évek elején rövid ideig saját bandáját vezette, majd számos vezető muzsikussal dolgozott, így James P. Johnson, Teddy
Wilson, Barney Bigard, Roy Eldridge, Don Byas, Cozy Cole és Bud Freeman társaságában. Sok évtizedig szerepelt, többek között a
Fletcher Henderson Reunion bandben, az Eddie Condon's clubban pedig Claude Hopkinsszal és J. C. Higginbothammel játszott.
Egészen a hetvenes évekig dolgozott, amikor is betegsége visszavonulásra késztette. Thomas játéka meleg, telt karakterű, a
pályafutása során készített számos kisegyüttes-felvétele tehetséges hangszerest mutat, akinek jelentős a szólistatudása.
Albumok: a Henderson All Starsszal: Big Reunion (1957), csak az egyik oldalon: Mainstream (1958). Antológiák: The Indispensable
Fletcher Henderson (1927 és 1936 közötti felvételek), Roy Eldridge-dzsel: The Jazz Greats Brass (1944-es felvétel), Don Byas 1945
(1945-ös felvétel).

THOMAS, RENE -1927. február 25-én született a belgiumi Liége-ben, 1975. január 3-án hunyt el. Thomas autodidakta gitáros
volt, aki Django Reinhardt hatására kezdett zenélni. Az ötvenes évek elején Párizsba költözött, és Jimmy Raney stílusában kezdett
játszani. Párizsban számos vendégszereplő amerikai muzsikussal játszott, többek között 1955-ben Chet Bakerrel. 1958-ban New
Yorkba költözött, ahol Toshiko Akyoshi zongorista és Sonny Rollins szaxofonos együttesében dolgozott, utóbbi azt mondta róla,
hogy “jobb, mint a bármely amerikai gitáros manapság". Kiváló kísérő volt, hosszú, gördülékeny vonalakkal, éles intonálással
játszott. 1963-ban visszatért Párizsba, Kenny Clarke-kal és másokkal dolgozott. 1969-től 1972-ig a tenorszaxofonos Stan Getz
együttesének tagja volt. 1975-ben szívrohamban halt meg.
Albumok: Guitar Groove (1960), Meeting Mr. T (1963), Rollinsszal: Brass/Trio (1958), Getzcel: Dynasty (1971).

THOMPSON, BARBARA -1944. július 27-én született Oxfordban, Anglia. Klasszikus zenei oktatásban részesült a londoni Royal
College of Musicban, ahol fuvolázni, klarinétozni és zongorázni tanult, valamint zeneszerzést is, 1965 és 1968 között. Thompson
privát oktatásban részesült szaxofonon, mielőtt 1965-ben csatlakozott volna Neil Ardley New Jazz Orchestrájához, ez volt első
állása hivatásos jazz-zenészként. Időnként, kisebb-nagyobb megszakításokkal, fellépett és lemezeket is készített a National Jazz
Orchestrával 1978-ig. Itt találkozott későbbi férjével, Jon Hisemannal, miközben mindketten a zenekar tagjai voltak. 1969-től
különböző saját együtteseit vezette, olyan neves zenészekkel dolgozott együtt, mint John Dankworth, Don Rendell és Manfred
Mann. 1975-ben megalapította a Paraphernalia nevű jazzrock együttest, amely azóta is zeneszerzői és előadói képességeinek
legfőbb megnyilvánulási lehetősége. A Paraphernalia rendkívül tágas zenei skálából keverte ki saját zenéjét, mely a Sri Lanka-i
népi dallamoktól az angol falusi muzsikán át a modern jazzig ível. Az együttes sűrűn turnézott Európában, és fellépett az összes
fontos európai jazz fesztiválon. A Paraphernalia mellett Thompson 1975-től a United Rock And Jazz Ensemble tagja is volt. Mint
aktív stúdiózenész közreműködött Andrew Lloyd Webber Variations, Cats és Requiem című albumjain. 1973-tól 1980-ig a Jubiaba
nevű latin-jazz-együttest is vezette. 1988ban Concert For Saxophone And Orchestra című művének premierje Németországban volt.
Három hosszú zeneművet is irt 20 tagú jazz-zenekarra, melyet a BBC adott elő. Hisemannal együtt vezeti a Temple Music nevű
zeneműkiadó vállalkozást, és Surrey grófságban lévő házukban egy 24 csatornás hangfelvevő stúdiót üzemeltetnek.
Albumok: Barbara Thompson's Paraphernalia (1978), Jubiaba (1978), Wilde Tales (1979), Live In Concert (1980), Pure Fantasy (1984),
Shadowshow (1984), Heavenly Bodies (1986), Special Edition
(1987), A Cry From The Heart (1987), Breathless (1981).

253
THOMPSON, SIR CHARLES -1918. március 12-6n született az Ohio állambeli Springfieldben, Egyesült Államok. Először
hegedülni kezdett, de hamarosan átváltott a zongorára és 15 éves korában már hivatásos zenész. A harmincas évek második
felében jelentős helyi zenekarokkal játszott az Egyesült Államok délnyugati államaiban, köztük a Nat Towles által vezetett
együttessel is. 1940-ben rövid ideig Lionel Hampton nagyzenekarában volt, de jobban szerette a kisegyütteseket, jóllehet
rendszeresen irt hangszereléseket olyan zenészeknek, mint Count Basie és Jimmy Dorsey. A negyvenes-ötvenes évek során olyan
vezető jazz-zenészekkel dolgozott, mint Lester Young (aki felruházta őt a “Sir" titulussal, amelyen ezt követően ismertté vált),
Coleman Hawkins, Illinois Jacquet, Jimmy Rushing és Buck Clayton, ez utóbbi különösen fontos zenei együttműködést
eredményezett. A hatvanas évek folyamán is folytatta az együttzenélést Roy Eldridge-dzsel, Claytonnal és más fontos művészekkel,
és saját együtteseit is vezette. Gyakran orgonára váltott it. A hetvenes években egészségügyi problémák akadályozták karrierjét. A
nyolcvanas években visszatért a jazz világába, számos országban játszott az egész világon. Thompson különösen jó együttesbeli
játékos. Az ötvenes évek közepén Buck Clayton együtteseiben hathatósan bizonyította hivalkodás nélküli, nagy tudását. Szólói
nyugodt biztonságot, a blueshoz való, kevéssé kihasznált vonzódást, a jazzballadák előadásakor pedig finom hangvételt mutatnak.
A Robbins' Nest című jazz-standard az ő szerzeménye.
Albumok: Bop This (1953), Buck Clayton Jam Session (1953-54-es felvétel), The Sir Charles Thompson Qartet/For The Ears (1954-55-ös
felvétel), Sir Charles Thompson With Coleman Hawkins (1954), The Sir Charles Thompson Trio (1955), The Sir Charles Thompson Quintet
(1960), Claytonnal: Kansas City Nights (1960-61-es felvétel), Rockin' Rhythm (1961), Roy Eldridge-dzsel: Trumpet Summit (1967), Hey,
There! (1974), Sweet And Lovely (1977), Portrait Of A Piano (1984). Antológia: For The Ears (1983).

THOMPSON, EDDIE -1925. május 31-én született Londonban, Anglia. 1986. november 6-án halt meg. A vakon született
Thompson már gyermekkorában tanult zongorázni. A negyvenes években aktívan dolgozott londoni klubokban, játszott Carlo
Krahmerrel, Vic Feldmannal és másokkal. Az ötvenes években játszott a rádióban, stúdiózenekarokban, lemezeket készített saját
neve alatt, valamint Tony Crombie-val, Tommy Whittle-vel, Freddy Randallal és másokkal, és az évtized végén Ronnie Scott klubjá-
nak házi zongoristája lett. A hatvanas évek elején Amerikába költözött, rendszeresen játszott a New York-i Hickory House-ban A
hetvenes évek elején visszament Angliába, és egy triót vezetett, amely sokat turnézott és rendszeresen kísérte az odalátogató olyan
amerikai jazz-sztárokat, mint Buddy Tate, Ruby Braff és Spike Robinson
Pályája elején Thompson káprázatosan invenciózus zenésznek bizonyult, akinek bravúros játéka olykor a feeling rovására
ment, de idősebb korában sok emlékezetes koncertet adott Angliában. Thompson hatalmas repertoárral rendelkezett, és amikor
zenei szimpátia alakult ki közte és egy-egy vendégzenész között, a legjobb kísérőnek bizonyult. Szólójátékára hosszú ideig nem
figyeltek fel a lemeztársaságok, de Alastair Robertson a Hep Recordstól igyekezett bepótolni ezt néhány kitűnő lemezfelvétellel a
nyolcvanas évek elején. Thompson halála 61 éves korában, ereje teljében következett be.
Albumok: I Hear Music (1956), By Myself (1970), Some Strings, Some Skins And A Bunch Of Keys (kb.1975), Dutch Treat (1976), Ain't She
Sweet (1978), When Lights Are Low (1980), Memories Of You (1983).

THOMPSON, ,LUCKY" - Eli Thompson néven 1924. június 16-án született a Dél-Karolina állambeli Columbia városában,
Egyesült Államok. Thompson hivatásos pályája vidéki zenekarok tagjaként indult a negyvenes évek elején. Miután 1943-ban New
Yorkba költözött, Lionel Hampton, Don Redman, Billy Eckstine és Lucky Millinder zenekarában játszott, 1944-ben pedig belépett
Count Basie-hez. A nyugati parton lemezeket készítet Dizzy Gillespie-vel és Charlie Parkerrel, Gillespie le is szerződtette a Billy
Berg mulatójában történt híres fellépéssorozatra, hogy bármikor beugorhasson, mivel Parker egészségének megromlása miatt
teljesen megbízhatatlanná vált. Parker például nem jelent meg a Ross Russell Dial labeljénél lekötött lemezfelvétel alkalmából, és
Thompson ült be helyette játszani. Mikor végülis Parker felvett egy anyagot Russell stúdiójában, ezúttal Miles Davisszel,
Thompson ismét csak jelen volt. Ezt követően Thompson rövid ideig Boyd Raeburnnél játszott és aktívan dolgozott a stúdiókban is.
1946-ban tagja volt a Stars Of Swing nevű együttesnek, melyet a háttérből Charles Mingus és Buddy Collette irányított, és
amelyben Britt Woodman és John Adams is szólisták voltak. E zenekar mindössze két hónapig létezett, és sajnos nem készült vele
semmilyen felvétel. A negyvenes évek végén visszatért New Yorkba, saját zenekart alapított, és az ötvenes évek elején szenzációs
fellépéseik voltak a Savoy Ballroomban Miután rövid ideig a rhythm & blues műfajába is belekóstolt, néhány kitűnő jazzalbumot
vett fel Oscar Pettiforddal, Milt Jacksonnal és nevezetesen Miles Davisszel a híres Prestige felvételsorozaton, amelyekre Davis
Lucky Thompson mellett olyan híres jazz-zenészeket szerződtetett, mint J. J. Johnson, Horace Silver, Percy Heath és Art Blakey,
és amelyek eredményeként olyan szuper felvételek születtek, mint a Walkin' és a Blue ,N' Boogie. 1956-ban Európába látogatott,
csodálatos lemezfelvételeket készített Franciaországban saját neve alatt, és Stan Kentonnal is turnézott. Thompson annyira
megszerette Európát, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején, majd ismét a hatvanas évek végén évekig élt itt. A két
európai tartózkodás között Michiganben élt visszavonultan, saját kis farmján. Európából való legutolsó visszatérése után
1973-ban egy ideig tanított, mielőtt végleg viszszavonult volna a zenétől. Thompson tenor- és szopránszaxofon-játéka azokat a
főjellemző vonásokat mutatja, amelyet generációjának zenészei kedveltek. Bár játékában felismerhető Coleman Hawkins és Don
Byas hatása, Lucky Thompson felvállalta Lester Young és Charlie Parker új stilisztikai irányvonalát. Ugyanakkor termékeny zenei
fantáziával volt megáldva, és játékának jellemző vonásai nagyon is sajátjai voltak. Thompson a bebop utáni mainstream egyik
legeredetibb és leginvenciózusabb szaxofonosának bizonyult, és korai visszavonulása súlyos veszteség a jazz számára.
Eltávolodása a zenétől azzal az egyre növekvő elégedetlenséggel magyarázható, amit amiatt érzett, ahogyan a lemeztársaságok, a
mulatók tulajdonosai, a menedzserek és a jazz világának más üzletemberei a zenészekkel bántak. Különösen kiábrándítóan hatott
rá az a hátrányos megkülönböztetés, amelyet rasszista fehérek részéről tapasztalt, akik nagy hatalommal rendelkeztek a fekete
zenészek pályájának alakításában. Szinte bizonyos, hogy Thompson lemezeinek viszonylag kis száma szoros összefüggésben ,,ran
azzal, hogy ő sohasem félt kimondani, ha úgy érezte, igazságtalanság történt.
Albumok: Lucky Thompson Featuring Oscar Pettiford (1956), Lucky Thompson & Gerard Pochonet Et Son Quartette (1956), Lucky
Standards (1956), Lucky Thompson (1963), Lucky Thompson Plays Jerome Kern And No More (1963), Lucky Strikes (1965), Happy Days Are
Here Again (1965), Lucky Thompson In Switzerland (1969), A Lucky Songbook In Europe (1969), Body And Soul (1978, 1970-es felvétel), I
Offer You (1973), Brown Rose (1985, 1956-os felvétel), Antológiák: Dancing Sunbeam (1975,1956-os felvétel), Paris 1956 Volume One
(1985, 1956-os felvétel), Illuminations (1974).

THORNHILL, CLAUDE -1909. augusztus 10én született Terre Haute-ban, Indiana államban, Egyesült Államok, 1965. július 1-én
halt meg. Zongorázni tanult, majd jazzt kezdett játszani egy barátjával, Danny Polóval. A harmincas évek elején New Yorkba
költözött, játszott Hal Kamppel, Don Voorheesszel, Paul Whitemannel, Benny Goodmannel és sok más zenekarvezetővel. A
harmincas évek közepén Ray Noblelal és Andre Kostelanetzcel dolgozott. Az évtized végén szorgalmasan írt hangszereléseket
különféle együttesek és énekesek részére, s az egyik ilyen dal, melyet Maxine Sullivan énekesnővel rögzítettek (Loch Lomond)

254
hatalmas sikert aratott. Egyéb sikerein is felbuzdulva saját zenekart alapított, és olyan tehetségeket szerződtetett, mint Lee Konitz,
Red Rodney és Gerry Mulligan, miközben hangszerelői közt például Gil Evans is dolgozott, aki később sokszor kijelentette, hogy a
Thornhillnál töltött idő igen nagy befolyással volt munkásságára. Már 1940-es zenekaránál Thornhill tökéletes intonálást követelt
zenészeitől és egyensúlyt a hangszercsoportok között. Arra ösztönözte őket, hogy játékukból a vibratót kiküszöböljék, ennek a
hatásnak az elérése érdelében szárnykürtöket alkalmazott, amelyek természetükből adódóan vibrátó nélküli hangszerek. A
létrejött pasztell árnyalatú zenei formák és kitartott akkordok, amelyekkel szemben Thornhill finom szólókat játszott a zongorán,
szembeszökő kontrasztot képeztek a korszak többi nagyzenekarának hangzásvilágához képest. Thornhillt betegsége
rákényszerítette arra, hogy 1948-ban feloszlassa a zenekart, de az ötvenes években visszatért a játékhoz és némi esetlegességgel
ugyan, de folytatta zenei aktivitását 1965 júliusában bekövetkezett hirtelen haláláig. Thornhill munkásságának maradandó
értékét Gil Evans és Gerry Mulligan hangszerelői stílusában lehet felismerni, akik mindketten még sokáig követték azt a zenei
koncepciót és hangzásvilágot, amelynek gyökerét Thornhill zenekaránál lehet megtalálni a negyvenes évek elején.
Albumok: One Night Stand With Claude Thornhill (1950), Claude Thornhill And His Orchestra I (1953), Claude Thornhill And His Orchestra
II (1956), Claude Ön A Cloud (1958), Claude Thornhill And His Orchestra 111 (1959), Claude Thornhill And His Orchestra IV (1963).
Antológiák: Tapestries (1937-47-es felvételek), The Real Birth Of The Cool (1942-47-es felvételek), The Uncollected Claude Thornhill
(1947-es felvételek), The Songs Is You (1948-49-es felvételek).

THREADGILL, HENRY -1944. február 15-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. A középiskolában
Anthony Braxtonnal együtt tanult szaxofonozni. A hatvanas évek elején Roscoe Mitchell-lel és Muhal Richard Abramsszal játszott
az Experimental Bandben, az AACM elődjében. Nem volt jelen az AACM pályájának kezdetén, mivel akkoriban néhány évig egy
evangelizáló csoporttal járta Amerikát és a vallási összejöveteleken szaxofonozott. A hadseregben töltött két év alatt mindenféle
zenét játszott, az indulóktól a klasszikus zenén keresztül a jazzig. A hatvanas évek végén visszatért Chicagóba és AACM-es
kollégáihoz, játszott Amina Claudine Myersszel és Muhal Richard Abramsszal, valamint egy chicagói bluesklub házi zenekarában
is. 1971-ben hozta létre az Air nevű triót, Fred Hopkinsszal (bőgő) és Steve McCall-lal (ütőhangszerek), bár az együttes csak 1975
után aktivizálódott annyira, hogy széles körben ismertté lett. Threadgill nemcsak az alt-, tenor- és baritonszaxofon mestere,
hanem kitűnő klarinétos, fuvolás és basszusfuvolás is. Játékmódját hajlékonyság és kivételes frissesség jellemzi. A hetvenes évek
végén hozta létre X-75 nevű együttesét, mely kilenc fúvósból és vonósból állott és amellyel a Volume One című albumot lemezre
vették az Arista/Novus márka számára. A szokatlan hangszerösszeállítás megrémítette a terjesztőket, és sohasem született meg a
második. 1977-ben szerepelt Braxton For Trio című lemezén, majd 1980-tól 1982-ig David Murray oktetjében játszott. Az X-75
együttese beleolvadt az ő hosszú életű “Sextet"-jébe (amelynek ugyan hét tagja volt, de csak hatféle hangszer, I& vén két ütős), a
lebilincselő csatarendben szerepelt még Fred Hopkins bőgőn és Deidre Murray csellón. Ez az együttes készítette a nyolcvanas évek
néhány kimagasló jazzalbumát: just The Facts And Pass The Bucket (1983), You Know The Number (1986) és a Rag Bush And All (1988)
című lemezeket. Threadgill Run Sillert, Run Deep, Run Loud, Run High című vonósokra, ütősre és hangokra írott szerzeményének (mely
a részecskefizika törvényein alapult) premierje a Brooklyn Academy Of Musicon volt 1987 decemberében. A nyolcvanas évek végén
egy 19 tagú zenekart hozott létre, amely táncdallamokat játszott, ezután egy indulókat játszó fúvószenekart is öszszehozott, majd
a Very, Very Circus nevű szeptettet, olyan szokatlan összeállításban, mint két tuba, két elektromos gitár, pozan, dob, plusz a
zenekarvezető altszaxofonja és fuvolája. 1991ben az együttes kihozta a Spirit Of Nuff ..Nuff című bemutatkozó lemezalbumát.
1992-ben koncertkörúton voltak Nagy-Britanniában. AACM-es kollegáival, Abramsszal, Braxtonnal és Mitchell-lel együtt
Threadgill ma is a zenei kísérletezés élvonalában jár: izgalmas improvizáló zenész és vakmerően eredeti komponista.
Albumok: Az X-75-tel: Volume One (1979), When Wos That (1982), Just The Facts And Pass The Bucket (1983), Subject To Change (1985),
You Know The Number (1986), Easily Slip Another World (1987), Rag, Bush And All (1988), a Very Very Circusszal: Spirit Of Nuf ...Nuff
(1991).

TIBERI, FRANK -1928. december 4-én született a New Yersey állambeli Candenben, Egyesült Államok. Autodidakta szaxofonos,
akinek korai karrierje Bob Chester, Benny Goodman, Urbie Green és Dizzy Gillespie zenekaraihoz kötődik. Ezután jó ideig
stúdiózenész volt, de 1969ben visszatért a koncertező életmódhoz, amikor Woody Herman vezető szaxofonszólistája lett. A zenekar
tagja maradt egészen Woody Herman haláláig, időnként, amikor Herman betegsége miatt gyógykezelésre szorult, vezette is az
együttest. Tiberi mind kiváló szólistaként, mind pedig a szaxofonkórus fontos tagjaként Woody Herman zenekarainak egyik
legmeghatározóbb egyénisége volt.
Albumok: Mind Woody Hermannal: The Thundering Herd (1974), 50th Anniversary Tour (1986), Woody's Gold Star (1987).

TILBROOK, ADRIAN -1948. július 20-án született a Durham grófságbeli Hartlepoolban, Angliában. Apja tenorszaxofonos és
klarinétos volt. Tilbrook két évig tanult dobolni Max Abramsnál. 1974-ben a Back Door nevű blues tendenciájú rock trióban Tony
Hicks helyére került és a hetvenes években sokat turnézott Németországban és Angliában a brit blues-óriással, Alexis Kornerrel.
1984-ben Tilbrook létrehozta a Full Circle nevű együttest Rick Taylor pozAnossal. Mint szabadúszó zenész számos neves amerikai
jazz-zenésszel játszott együtt, mint például Eddie, Lockjaw" Davis, Al Grey, James Moody, Jimmy Witherspoon és Al Casey,
valamint brit művészekkel, mint például Ian Carr, Allan Holdsworth, Don Weller és Stan Tracey. Tilbrook erőteljes, de ízléses
technikájú dobos, akiire elsősorban Elvin Jones és Billy Higgins volt hatással. Évekig tanított ütőhangszereken. 1986 óta
Darlingtonban dolgozik a Northern Arts/Yorkshire Arts művelődési intézetnél, ahol a jazzoktatás ügyeivel foglalkozik.
Albumok: a Back Doorral: Activate (1975), a Full Circle-vel: Beauty Of The Unexpected (1986).

TIPPETT, KEITH - Keith Tippetts néven, 1947. augusztus 25-én született, az avoni Bristolban, Angliában. Már gyermekkorában
tanult zongorázni és templomi orgonán is játszott, valamint a helyi ifjúsági zenekarban kornettos és tenorkürtön. 1967-ben
ösztöndíjat kapott Walesben a Barry Summer Schoolba. Itt találkozott Elton Deannel és Nick Evanszal, akiket meghívott saját
zenekarába. 1968-ban Keith Tippelt szextettje volt az első együttes, amely megkapta a londoni jazz Centre Society társaság által
biztosított azon fellépési lehetőséget, amikor is hat héten keresztül hétfő esténként egy-egy új zenekar mutatkozhatott be a londoni
100 Clubban. E szívderítően izgalmas fellépéseket követően az együttesnek és minden egyes tagjának (Marc Charig, Evans, Dean,
Tippelt, Gill Lyons és Alan Jackson) hitneve gyorsan terjedt. Tippelt lemezt készített a King Crimson együttessel, és megtalálható
az együttes “Cat Food" című sláger kisle-mezén is. 1970-ben létrehozta az óriási , ötventagú Centipede nevű együttesét Septober
Energy című zeneművének eljátszására, 1972-ben pedig megalapította az Ovary Lodge nevű free zenekart feleségével, Julie
Tippettsszel (aki azonos Julie Driscoll énekesnővel, és aki viszont úgy döntött, hogy meghagyja a nevében az “s"-t). A hetvenes évek
folyamán nagyon sok zenekarban dolgozott, úgymint Elton Dean (Just Us és Ninesense nevű együttesei), Marc Charig, Harry Mil-
ler (Isipingo), Louis Moloho és John Steven (Dance Orchestra), valamint Trevor Watts (Amalgam, akikkel együtt fellépett Jack
Gelber The Connection című színdarabjának londoni felújításán 1974 őszén). A TNT nevű duót Stan Tracey-vel hozta létre.

255
1975-ben újraélesztette a Centipede-et, 1978-ban pedig egy másik nagyzenekarral állt elő, amelynek Ark volt a neve. A nyolcvanas
évek során egészen mostanáig egy szeptettel, Julie-val duóban, a Mujician nevű erőteljes kvartettel (amely egy 1981-es szólólemez
után kapta a nevét), valamint duóbán Andy Shepparddal dolgozott. A hatvanas években és a hetvenes évek elején élvezett zajos
tetszésnyilvánításhoz viszonyítva az utóbbi években úgy tűrik, hogy Tippelt kilesett a kritikusok és a közönség kegyeiből, bár
egyike maradt Nagy-Britannia legeredetibb és legizgalmasabb tehetségeinek.
Albumok: You Are Here I Am There (1969), Dedicated To You But Weren't Listening (1970), Septa bet Energy (1971), Blueprint (1972),
Stan Traceyvel: TNT (1974), Ovary Lodge (1975), Warm Spirits, Cool Spirits (1977), Frames (1977), Marc Chariggal: Pipedream (1978),
Louis Molohóval: No Gossip (1980), Mujician (1982), Larry Stabbinszal: Tern (1983), duett Howard Riley-vel: In Focus (1984),
Mujician 11 (1987), A Loose Kite In A Gentle Wind... (1988), duett Julie Tippettsszel: Couple In Spirit (1988), Tippettsszel és Maggie
Nicolsszal: Mr Invisible And The Drunken Sheilas (1989,1987-es felvétel), Mujician III (1989,1987es felvétel), duett Andy
Shepparddal: 66 Shades Of Lipstick (1990), The Dartington Concert (1992).

TISSENDIER, CLAUDE - Franciaországban született. Miközben klasszikus klarinét- és altszaxofon-tanulmányokat folytatott a

toulouse-i konzervatóriumban, jazzt kezdett játszani. Érdeklődése követte a jazztörténet időrendjét, a New Orleans-i stílusú
zenével kezdte, majd a mainstreamen keresztül eljutott a bebophoz. 1977-ben belépett Claude Bolling nagyzenekarába és
dolgozott Gerard Badinivel és másokkal is. A nyolcvanas évek elején a párizsi jazziskolában tanított, majd 1983-ban egy szextettet
hozott létre, elsősorban John Kirby zenéjének felelevenítésére. Számos alkalommal játszottak klubokban és fesztiválokon, sok
díjat elnyertek mind élő fellépéseik, mind pedig lemezeik révén. 1987ben Tissendier létrehozta a hétttagú Saxomania nevű
zenekarát, amely két altszaxofonból, két tenorbólés a ritmusszekcióból állt. Ismét nagy sike-reket aratott és felbecsülhetetlen
tapasztalatokat szerzett, tehetségének igazi próbáját jelentette az, hogy olyan Franciaországban szereplő híres amerikai
jazz-zenészeket kísérhetett, mint Benny Carter, Buddy Tate, Jimmy Witherspoon és Spike Robinson, néhányukkal lemezfelvéte-
leket is készített. Tissendier altszaxofon-játékának feltűnő intenzitása és sodró swingelése, valamint a Saxomania zenekar által
képviselt magas zenei színvonal hatásosan szemléltetik, milyen nagyformátumú tehetségről van szó.
Albumok: Tribute To John Kirby (1986), Saxomania Featuring Benny Carter (1988), Saxomania Presenting Spike Robinson (1989).

TIZOL, JUAN - 1900. január 22-én született a Puerto Ricó-i San Juanban, 1984. április 23-án hunyt el. Tizol, miután szülőhazája
koncertzenekaraiban játszott, 1920-ban telepedett le az Egyesült Államokban. Washington, D.C., egyik színházi zenekarában
billentyűs pozanon játszott, amikor találkozott Duke Ellingtonnal. 1929-ben lett Ellington zenekarának tagja, rögtön az együttes
jelentős és különleges hangja lett. Tizol komolyzenei képzettsége különleges zenei lehetőségeket biztosított, számos kompozí-ciója,
többnyire latinos befolyással, a zenekar standard nótája lett, ilyenek voltak a ,Conga Brava ", a “Baskif ", és két halhatatlan
jazzdarab, a,, Perdido " és a “Caravan". 1944-ben Ellingtontól átigazolt a Harry James bandbe, ahol 1951-ig maradt, majd újabb
két esztendőre visszatért Ellingtonhoz, és végül hét évig játszott ismét jamesszel. Számos pompás lemezfelvételt készített, közöttük
egyet Nat ,King" Cole-lal, 1961-ben vonult vissza. Alkalmilag néhány élő lemezfelvételen még szerepelt, többek között Louie
Bellson társaságában, ám már jobban élvezte az életet a zenekarokon kívül.
Album: Nat ,King" Cole-lal: After Hours (1956). Antológiák: Duke Ellington And His Orchestra (1941-es felvétel).

TODD, PHIL -1956. augusztus 6-án született a hertfordshire-i grófságban levő Borehamwoodban, Anglia. A Hitchin College
kétéves zenei kurzusa után Todd három esztendőt töltött a londoni Trinity College-ban. 1973-tól 1977-ig a National Youth Jazz
Orchestra tagja volt, majd 1978-tól 1982-ig a Jeff Clyne' s Turning Pointban, 1982-ben a Mike Westbrook's Concert Bandben
zenélt, azóta a Ian Carr's Nucleus muzsikusa. Pompás all-round szaxofonos, azon pár ember egyike, akik sikerrel alkalmazzák a
nyolcvanas évek végén kifejlesztett fafúvós szintetizátort. Mindenfajta stúdiómunkánál keresett zenész.
Albumok: Mike Westbrookkal: The Cortege, a Nucleusszal: Live At The Theaterhaus (1985).

TOMPKINS, ROSS -1938. május 13-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok. Tompkins a szokott zenei
tanulmányok után New York City különböző kisegyütteseiben kezdett zongorázni. Jóllehet jobbára olyan mainstream
muzsikusokkal zenélt, mint Wes Montgomery, Bob Brookmeyer, Al Cohn, Zoot Sims és Clark Terry, vevő volt az olyan
kalandosabb zenékre is, mint amit Eric Dolphyval csináltak. Számos New York-i rádióés tv-stúdióban szerepelt, később Los
Angelesbe tette át székhelyét. Intenzíven készítette lemezfelvételeit, a fesztiválokon és a klubokban olyan zenészekkel lépett fel,
mint Marshall Royal, Herb Ellis, Louie Bellson, Joe Venuti, Ray Brown, Conte Candoli és Scott Hamilton. Tompkins szolid
együttesjátékos és kísérő, a látszólagos egyszerűségből hosszan elnyúló vonalakat fejleszt ki.
Albumok: Herb Ellisszel: A Pair To Draw To (1975), Louie Bellsonnal: Prime Time (1977), Scrimshaw (1976), Live At Concord '77
(1977), Lost In The Stars (1977), Ross Tompkins And Good Friends (1978), Festival Time (1979), Street Of Dreams (1982), Symphony (1984),
LA After Dark (1985).

TORN, DAVID -1953. május 26-án született a New York állambeli Amityville-ben, Egyesült Államok. Torn gitárján saját
megfogalmazása szerint “arrogáns, mindenhova betolakodó zenét" játszik, örömét leli a hipnotikus és “a hatalmas moszkitókként
rohamozó" soundok közötti konfliktusban. Azt mondja, “hogyha valami nagyon kellemeset játszom, akkor kényszert érzek, hogy
borotvakéssel menjek neki". Jazzt tanult, Terry Riley minimalizmusának lekötelezettje, fél tucat rock- és jazzrockcsoport veterán-
ja, korábban az Everyman band vezetője, filmzeneszerző és gitáros, Torn igen tehetséges játékos, aki még mindig keresi a számára
legalkalmasabb kontextust. Örömmel csatlakozott Jan Garbarek és Dabvid Sylvian turnézó bandájához, saját neve alatt megjelent
lemezein különc neofúziót játszik (Cloud About Mercury), és -eléggé meggondolatlanul - elénekelte Jimi Hendrix ,, Voodoo Chile"
című dalát (Door X). 1991-ben egy új, “Improvizációs rock" együttessel jelentkezett, amelyben a Japan és a Rain Tree Crow egykori
tagjai, Steve Jansen, Richard Barbieri és Mick Kam szerepelnek. Torn szabadúszó lemezproducer, Bill Bruford, Mick Kam és
mások köszönhetik neki albumukat.
Albumok: Best Laid Plans (1985), Could About Mercury (1986), Door X (1990).

TOUGH, DAVE - 1907. április 26-án született az Illinois állambeli Oak Parkban, Egyesült Államok, 1948. december 9-én hunyt el.
Tough gyermekként kezdett dobolni, iskolás korában az “Austin High School Gang" tagja volt. Ez a zenészcsoport alakította ki a
jazz chicagói stílusát, amely a húszas években oly népszerű lett. Tough swingelő dobos, jó érzéke van a zenei minőséghez, a csapat
meghatározó tagja volt. A húszas években Európában turnézott, New Yorkban lemezfelvételeket készített Eddie Condonnal, Red
Nicholsszal és másokkal. 1932-ben betegsége miatt átmenetileg visszavonulásra kényszerült, 1935-ben tért vissza a színpadra.
Munkásságát betegsége időről időre megzavarta, elsősorban kisegyüttesekben dolgozott, és a neki igazán fekvő big bandekben
csak most vállalt szerepet. Először Tommy Dorsey-val, majd Red Norvóval, Bunny Berigannal, Benny Goodmannel és végül újra

256
Dorsey-val szerepelt. Ezután Jimmy Dorsey, Bud Freeman, Jack Teagarden, Artie Shaw és mások zenekarában dolgozott.
Munkaadóiból nyugodtan össze lehetne állítani a swingkorszak fehér big bandjeinek “ki kicsodáját". Nyughatatlanságának sok
oka volt: mindig ragaszkodott a tökéletességhez, ráadásul irritálták a sokszor kommersz hangszerelések, amelyeket játszania
kellett, instabil személyisége is problémát okozott időnként, és mindezeket kemény ivászattal próbálta meg ellensúlyozni.
A második világháború alatt rövid ideig az amerikai flotta keretében Artie Shaw-val muzsikált, egészségügyi problémák miatt
azonban leszerelték. Ekkor csatlakozott Woody Hermanhoz, akivel a háború előtt rövid ideig már játszott. A Herman's First Herd
felvételei egyértelműen demonstrálták a rajongóknak, hogy a fizikailag törékeny és apró termetű Tough a dobosok között
valóságos óriás. Széles alapozottságú stílusa ellenére Tough azt hitte, nem való neki a bop, és mindig inkább író szeretett volna
lenni. Ivászata miatt elvesztette kontrollját, fizikai és\mentális problémáit súlyosbították a jazzszínpad változásai. Sokan, akik is-
merték, próbáltak neki segíteni, többek között Leonard Feather és John Hammond jazzírók, ám életstílusa miatt meg voltak
számlálva napjai. Egy éjjel hazafelé sétált, amikor elesett, összetörte a koponyáját, és belehalt a sérülésekbe. Teste három napig
azonosítatlanul feküdt a halottaskamrában. Akár kis formációban szerepelt, akár big bandben, Tough mindig hozta finom,
előrevivő savingjét. Hermannal való korszakában alkotta a legkiválóbbat, amikor a jazzzenekarok egyik legjobbját ösztönözte
sistergős lelkesedésével.
Antológiák: Bud Freemannel: Chicagoans In New York (1935 és 1940 közötti felvételek), Woody Hermannal: The V-Disc Years
1944-45 Vol. 1 (1944-45-ös felvétel), The Best Of Woody Herman (1945-47-es felvétel).

TOWNER, RALPH -1940. március 1-én született a Washington állambeli Chehalisban, Egyesült Államok. Townert elsősorban a
legjelentősebb akusztikus gitárosok között tartják nyilván, holott ezzel a hangszerrel csak 23 esztendős korában ismerkedett meg.
Towner zenészcsaládban született, gyermekként trombitált és autodidaktaként tanult meg zongorázni. Később az University Of
Oregonon tanult zeneszerzést, ám 1963-ban, amikor végzett, gitározni kezdett, Bécsben klasszikus technikát tanult. 1968-től, az
Egyesült Államokba visszatérve számos New York-i együttessel dolgozott, többnyire zongorázott, a közönség először 1971-ben
jegyezte meg a nevét, amikor a Weather Report 1 Sing The Body Electric című lemezén pompás 12 húros gitárszólót adott elő.1970
óta Towner alsósorban szólókarrierjén dolgozik, egy sor pompás albumot készített az ECM cégnél, részben gitároskollégáival, vagy
például Gary Burtonnel. 1971ben az Oregon együttes alapítói közé tartozott. Bár Townert alsósorban jazzmuzsikusként tartják
számon, mivel az akusztikus gitárt részesíti előnyben, ám zongorán, szintetizátoron és dobokon is játszik, zenei érdeklődése pedig
ennél a műfajnál sokkal szélesebb. Termékeny zeneszerző, számos zenekar játssza sok kompozícióját szerte a világban. Mindre
jellemző a szellemidéző hangulat és a rezonáló harmóniák.
Válogatott albumok: Trios/Solos (1972), Diary (1973), Gary Burtonnel: Matchbook (1975), Solstice (1975), John Abercrombie-val:
Sargasso Sea (1976), Sounds And Shadows (1977), Batik (1978), Solo Concert (1979), Old Friends, New Friends (1979), Abercrombie-val:
Five Years Later (1982), Blue Sun (1983), Works (1983), Burtonnel: Slide Show (1986), City Of Eyes (1989), Open Letter (1992).

TRACEY, CLARK -1961. február 5-én született Londonban, Anglia. Korán kezdett dobolni, gyakran játszott édesapjával, Stan
Tracey-vel. Karrierje kezdetekor Tracey dobolása rockorientált volt, ami kényelmetlen volt a jazzegyütteseknek, akikkel szerepelt.
A nyolcvanas évek elején már számos olyan jazzmuzsikus eredményeit tette magáévá, mint Red Rodney, Charlie Rouse és James
Moody, akikkel együtt játszott. A vendégszerető amerikaiakkal, a kortársai által vezetett bandákkal, atyja csapataival és saját
együtteseivel Tracey egyre inkább felnőtté vált. A kilencvenes évek elején a brit jazzsztárok új és életerős csoportjának jelentős
figurája.
Albumok: Suddenly Last Tuesday (1986), Stiperstones (1987).

TRACEY, STAN -1926. december 30-án született Londonban, Anglia. Tracey autodidakta zongorista, és már korai
tinédzseréveiben profiként szerepelt. Az ötvenes években mélyen elmerült a brit modern jazzéletben, olyan zenészekkel dolgozott,
mint Tony Crombie és Ronnie Scott. A hatvanas évek jelentős részében a Scott's Club házi zenekarában ült, számos ven-
dégszereplő muzsikust kísért. Az évtized közepén állandó bandát alapított, amelyben előbb Bobby Wellins, Peter King, majd Art
Themen szerepeltek. Tracey számos lemezalbumot készített, nem keveset ezekből saját Steam Records nevű lemezmárkáján,
amelyet felesége, Jackie segítségével vezet. Számos kvartettfelvételt készített, másokat duóban rögzített, vagy a Hexad nevű
szextettel, továbbá egy oktett vezetőjeként, vagy éppen egy erőteljes big banddel. Koncerteken és lemezeken olyan partnerei voltak,
mint Don Weller, Keith Tippett, Tony Coe, John Surman és Mike Osborne. Az utóbbi években Tracey kvartettjében szerepel fia,
Clark Tracey, valamint Themen és a bőgős Roy Babbington. Néhány éve tanít is, többek között néhány időszakot a Guildhall
School Of Musicban. Tracey jelentős jazz-zeneszerző, műveinek egyike a Dylan Thomas által inspirált Under Milk Wood című szvit.
Tehetséges hangszerelő, nagyon eredményesen dolgozik, különösen figyelemre méltó a Duke Ellingtonnak ajánlott We Love You
Madly és más albumok. Zongoristaként korai dolgai Thelonious Monk hatását mutatják, az évek folyamán jellegzetes, egyedi
hangot fejlesztett ki. Tracey a brit és nemzetközi jazzvilág kiemelkedő alakja.
Albumok: Under Milk Wood I (1965), Alice In Jazz Land (1966), Stan Tracey... In Person (1966), With Love From Jazz (1967), The Latin
American Caper (1968), We Love You Madly (1968), Seven Ages Of Man (1969), Mike Osborne-nal: Original (1972), Alone At Wigmore Hall
(1974), Keith Tippett-tel: T 'N'T (1974), Captain Adventure (1975), Under Milk Wood II (1976), The Bracknell Connection (1976), Salisbury
Suite (1977), ,,Hello Old Adversary!" (1979), Spectrum/Tribute To Monk (kb. 1979), John Surmannel: Sonatinas (1978), South East Assigment
(kb. 1980), The Crompton Suite (1981), Stan Tracey Now (1983), The Poet's Suite (1984), Stan Tracey Plays Duke Ellington (1986), Charlie
Rouse-zal: Playin' In The Yard (1987), Genesis (1987), We Still Love You Madly (1988), Stan Tracey And Don Weller Play Duke, Monk And Bird
(1988).

TRENIER - IKREK - 1919. július 14-én születtek az alabamai Mobile-ben, Egyesült Államok. Claude (1983. március 2-án hunyt
el) és Cliff Trémar első bandájukat, az Alabama State Collegianst a harmincas években alakították meg az egyetemen, majd
1941-ben turnézni indultak. Claude 1943-ban Dan Grissom balladaénekest váltotta fel a Jimmie Lunceford-zenekarban, és Cliff
is követte a következő évben. Claude 1946ban olyan sessionökön is énekelt, ahol Barney Bigard és Charles Mingus volt a főnök.
1947-ben saját kisegyüttesét alakítottak, amelyben Don Hill altszaxofonozott és Gene Gilbeaux zongorázott, első felvételeiket a
Mercury készítette, majd ezt a Chord (1949), a London (1950), az OKeh/ Epic (1951-55), az RCA leányvállalati lemezmárkája, a Vik
(1956), a Brunswick (1957) és a Dot (1958) követte. Miután a korai rock'n' roll korszak fő vizuális száma lettek, és olyan utánzókat
“nemzettek", mint a Comets, a Bellboys, a Treniers-együttes is fellépett néhány jelentős rock'n' roll filmben (Don't Knock The Rock és
The Girl Can't Help It), 1958-ban Európába látogattak, ők voltak a balszerencsés Jerry Lee Lewisturné élőzenekara. A hatvanas
években vacsorázóhelyek együttese lettek, albumokat készítettek a Hermitage, a TT és saját Mobile Recordsuk számára. Cliff
1983-ban elhunyt, ám Claude aktív maradt és bátyjával, Buddyval vezette a Treniers-együttest, amelyben még sógora, Skip és Don
Hill is játszott altszaxofonon.

257
 Albumok: Go! Go! Go! The Treniers On TV (1955), The Treniers Souvenir Album (1958) ,After Hours With The Fabulous Treniers (1962),
The Treniers By The Sea (1962), Popcorn Man (hatvanas évek), Live And Wild At The Flamingo (hetvenes évek), Those Crazy Treniers
(hetvenes évek), Rockin' Is Our Bizness (1983), You're Killin' Me (1985), Hey Sister Lucy (1988), Cool It Baby (1988).

TRENT, ALPHONSO -1905. augusztus 24-én született az arkansasi Fort Smithben, Egyesült Államok, 1959. október 14-én hunyt
el. Trent kö-zéposztálybeli családban született, korán megtanult zongorázni, és már kamaszkorában rendszeresen játszott a helyi
tánczenekarokban. Tinédzserévei végén megalakította saját bandáját, rövid ideig más helyi vezetőkkel is szerepelt, majd
kisegyüttesével hosszú ideig a texasi Dallas egyik szállodájában játszott. Erre a munkára a zenekar tíztagúra bővült: olyan kiváló
zenészek játszottak, mint Snub Mosley, James Jeter, Hayes Pillars (akik később megalakították a Jeter-Pillars Orchestrát), a
dobos A. A. Godley, akit általában a Kansas City stílusú dobolás atyjának tartanak, Stuff Smith, Peanuts Holland és Sy Oliver.
Hála a hotelből rendszeresen sugárzott rádióadásoknak, Trent népszerűsége jelentős volt a délnyugati államokban Jól fizették, ze-
nekari tagjainak jó kondíciókat biztosított, többek között elegáns zenekari ruhákat és személyi használatú gépkocsikat. A banda
felállása figyelemreméltóan stabil volt, a zenészek lelkesek, nem úgy, mint más, a Fortuna elkerülte territory zenekaroknál. Ez az
állandóság, a próbailla megfelelősége és a kiváló hangszerelések (részben Olivertől, részben Gus Wilsontól, Teddy Wilson
testvérétől) segítettek abban, hogy a zenekar kiemelkedő territory band legyen a swing előtti korszakban. A zenekar alkalmilag
keleten is játszott, többek között egyszer a New York-i Savoy Ballroomban, Trent azonban inkább délnyugaton maradt. Ez a
szűklátókörű vicinális szemlélet azt eredményezte, hogy csak néhány felvételük készült, és nem váltak jelentőssé az országos
jazzéletben. A zenekar menedzselésének további hibája, hogy 1933-ban, amikor éppenhogy kitört a big band jazz iránti
érdeklődés, Trent feloszlatta zenekarát, és a harmincas évek hátralevő részében kisegyüttesekben játszott, többek között a még
ismeretlen Charlie Christiannal. A következő évtized elején már csak részben töltötte ki idejét a zene. A Trent band fennállása alatt
megütötte az olyan, jóval híresebb zenekarok mértékét, mint a Fletcher Henderson vagy a Jimmie Lunceford vezette big bandek,
ám lemezfelvételeik nem adnak pontos képet tényleges tudásukról.
Antológiák: másokkal együtt: Sweet And Low Blues: Big Bands And Territory Band Of The 20s (1928 és 1933 közötti felvételek).

TRISTANO, LENNIE - 1919. március 19-én született az Illinois államban levő Chicagóban, Egyesült Államok, 1978. november
18-án hunyt el. Tristano édesanyja javaslatára zongorázni tanult, és különböző nádfúvós hangszereken gyakorolt már egész
kisgyermekkorában. Látóképessége folyamatosan romlott (kanyarójárvány idején született). 11 esztendős korára teljesen
megvakult, ám túltette magát e hátrányon, és szabályszerű tanulmányokat folytatott a chicagói American Conservatoryban,
amelyet 1943ban fejezett be. Már az iskola elvégzése előtt jelentős reputációja volt mint session zenésznek és tanárnak,
kiemelkedő tehetségű tanítványai között volt Lee Konitz és Bill Russo. Számos felvételt készített Earl Swope-pal. 1946-tól New
Yorkban élt, Charlie Parkerrel és más vezető bop zenészekkel dolgozott, jelentős figyelmet keltett a jazzközösség körében,
ugyanakkor a kívülállók alig ismerték tevékenységét (első lemezfelvételeit csak sok-sok évvel később adták ki).
Tristano New Yorkban folytatta a tanítást, e korszakban Warne Mars tartozott kiemelkedő képessége tanítványai közé.
Tanításának kiterjesztése során az ötvenes évek elején megalakította az első jelentős New York-i jazziskolát, ami még inkább
eltávolította a nagyközönségtől. Az ötvenes évek derekán visszatért a magántanárkodáshoz, és jóllehet, készített néhány felvételt,
párszor fellépett a hatvanas évek közepén, és Európában is turnézott, élete hátralévő részét úgy élte le, hogy kevéssé ismerték, de
alighanem így akarta maga is. Tristano alapvetően eredeti gondolkodó volt, olyan utakat követett, amelyek megfeleltek a bop
fejlődésének, de az alapelképzelése más. Tristano a free jazz játszás korai kísérletezője volt, eredményei azonban egészen mások
voltak, mint amiket később Ornette Coleman és mások elértek. Tristano az együttesjáték szoros precizitására, a hangszer teljes
uralására, az időjelzés komplex kezelésére nevelte tanítványait. Különös hangsúlyt fektetett a hallgatásra - a “hallástréningre'.
Saját játékában a tiszta soundot és vonalvezetést, az emocionális tartalomtól megfosztott anyagot kedvelte, tanítványainak Brian
Priestley szavait idézte, hogy “előadásuk konstrukciójuk minőségén áll vagy bukik, és nem az emocionális színezésen múlik".
Tristano e puritán elvek ellenére olyan emocionális zenészek szólóit mutatta be tanulmányozásul, mint Louis Armstrong, Roy
Eldridge és Charlie Parker. Tristano jelentős hatást gyakorolt számos muzsikusra, akit tanított és még több olyanra, akik
tanítványai révén vették át elveit, így Peter Ind vagy Lee Konitz révén, aki maga is jelentős tanáregyéniség.
Albumok: Live In Toronto (1952), Lines (1955), Lennie Tristano (1955), New York Improvisations (1956), The New Tristano (1962).
Antológiák: Live At Birdland 1949 (1945-49-es felvételek), The Lost Session (1946-os felvétel). The Rarest Trio/Quartet Sessions 1946/47
(1946-47es felvételek), Cool In Jam (1947-es felvétel), Crosscurrents (1949-es felvétel), Descent Into The Maelstrom (1951 és 1966
közötti felvételek).

TRUMBAUER, FRANK - 1901. május 30-án született az Illinois állambeli Carbondale-ben, 1956. június 11-én hunyt el.
Trumbauer tinédzserként számos hangszeren játszott, zongorázott, pozanozott mielőtt a ,,C" melody szaxofonra koncentrált volna.
Még tinédzseréveiben zenekarvezető lett, és első világháborús katonai szolgálata után számos középnyugati tánczenekarban
játszott. A húszas évek közepén csatlakozott a jean Goldkette szervezethez, egy olyan zenekart vezetett, amelyben Bix Beiderbecke
zenélt. Trumbauer és Beiderbecke számos pompás kisegyüttes-felvételt készített kapcsolatuk idején, amely egészen 1927-ig
tartott, amikor mindketten csatlakoztak Adrian Rollini akkoriban alakított big bandjéhez. Együtt lettek a Paul Whiteman zenekar
tagjai, ahol Trumbauer egészen a harmincas évek elejéig maradt. Rövid ideig saját bandáját vezette, valamint Jack és Charhe
Teagarden társaságában a Three T's band társvezetője volt. Az évtized végén a nyugati parton dolgozott. 1939-ben abbahagyta a
zenélést, és a repülőgépiparban vállalt munkát. 1940ben rövid ideig vezetett egy bandát, a második világháborúban berepülő
pilóta volt. A háború után számos zenekarban játszott, többnyire stúdiókban zenélt, néhanapján altszaxofonozott, ám 1947-ben
visszatért a repülőgépiparba. Számos jazzeseményen lépett fel, így 1952-ben egy Beiderbecke emlékesten. Trumbauer precízen, jól
kontrolláltan játszott, igen közel állt az olyan nagy szaxofonosokhoz, mint Benny Carter és Buddy Tate. Szólistaként kissé kevésbé
oldott és kevésbé swingelő volt, mint kortársai. Beiderbeckével való együttműködése számos lemezfelvételt eredményezett,
amelyek a húszas évek jazz-zenéjének klasszikus alkotásai közé tartozik.
Albumok: Jean Goldkette-tel, Paul Whitemannel és Bix Beiderbeckével: Bixology Vols 2, 3, 6, 7, 8 (1924 és 1928 közötti felvételek),
Beiderbeckével: The Studio Groups Late 1927 (1927-es felvételek), Bix And Tram (1927-es felvételek), The Essential Frank Trumbauer
Vol. 4. (1929-30as felvételek), Jack Teagardennel: T ,N' T (1933 és 1936 közötti felvételek).

TURNER, “BIG" JOE - (Big Vernon néven is ismerik.) Joseph Vernon Turner néven 1911. május 18-án született a Missouri
államban levő Kansas Cityben, Egyesült Államok, 1985. november 24-én hunyt el. Édesapja halála után még gyermekként helyi
klubokban kezdett énekelni, és 15 esztendősen Pete Johnson zongorista partnere lett. Több mint 40 esztendőn keresztül újra és
újra együtt dolgoztak. Turner a húszas évek végén, a harmincas évek elején Kansas City legjobb fekete zenekaraival turnézott, így
többek között George E. Lee, Bennie Moten, Andy Kirk és Count Basie vezetésével. Csak 1936-ban hagyta el hazai környezetet, és

258
New York Citybe ment. A városban nem keltett jelentősebb feltűnést, és csak 1938-ban tért vissza Peter Johnsonnal együtt, hogy
részt vegyen a John Hammond által szervezett From Spirituals To Swing című koncerteken, és hogy szerepeljen Benny Goodman
Camel Caravan című, a CBS rádióban futó sorozatában, amely akkoriban rendkívül népszerű adás volt. Albert Ammons, Meade Lux
Lewis, Pete Johnson és “Big" Joe Turner megalakították a Boogie Woogie Boys együttest, amely a boogie woogie úrület elindítója
lett, mind Amerikában, mind szerte a világban jelentős hírnévre tettek szert a Vocalion cégnél készített, majd klasszikussá vált
“Roll' Em Pete“ felvétellel. A boogie woogie Turner repertoárjának csak egy nagyon kicsi részét képezte. Korai felvételei pompás
jazzénekesnek mutatták, de még inkább roppantul hatásos blues-shouternek (kiáltozónak). Benny Carter, Coleman Hawkins és
Joe Sullivan számos slágerré vált lemezén szerepelt, saját maga is igen intenzíven készítette a felvételeket a Vocation (1938-40) és
a Decca (194044) részére, amikor is olyan zenészekkel dolgozott, mint Willie The Lion" Smith, Art Tatum, Freddie Slack vagy
Sammy Price, mégpedig akkor, ha Johnson, Ammons vagy Lewis nem volt éppen szabad. Turner a második világháború után
folytatta a kiváló blues/jump-blues stílusú lemezek készítését az akkor szárba szökkenő olyan lemezcégeknél, mint a National
(1945-47), az Aladdin (1947, itt készítette el többek között fő riválisával, Wynonie “Mr Blues' Harrisszel a “Bluescsata", Battle Of The
Blues felvételét), a Stag és az RPM (1947), a Down Beat/Swingtime és a Coast/Doo Tone (1948), az Excelsior és a Rouge (1949),
Freedom (1949-50) és az Imperial/Ba' you (1950), valamint 1948-49-ben a nyugati part új, jelentős cégénél, az MGM Recordsnál
1948-49-ben.
Ezeken a felvételeken gyakran olyan együttesek kísérték Turnert, mint a Wild Bill Moore, Maxwell Davis, Joe Houston és Dave
Bartholomew vezette bandák. Ezek jobbára rhytm & blues stílusban játszottak, és az ötvenes évek elején mind jobban felkeltették
a fiatal fehér közönség figyelmét. Big Joe 1951-tó113 esztendeig dolgozott az akkor még madárfióka Atlantic Recordsszal, itt egyike
lett annak a kevés jazz/ blues énekesnek, akik az ő generációjából, hála a jó menedzselésnek, az ötvenes évek közepén és végén
jelentós lemezmennyiséget tudtak eladni a rock and roll piacon. A korai Atlantic-slágerek közé olyan bluesballadák tartoztak, mint
a “Chains Of Love" és a “Sweet Sixteen", 1954-ben elkészítették a “Shake Rattle And Roll" felvételét, amelyet olyan zenészek
népszerűsítettek tovább, mint Bill Haley és Elvis Presley, ezzel a 43 esztendős blues-kiabáló - egy kissé megkésetten -
tinédzserimádókat hódított meg. Ezt azután további ellenállhatatlan (és befolyást gyakorló) számok követték: “Hide And Seek"
(1954), a ,,Flip Flop And Fly", a The Chicken And The Hawk" (1955), a ,Feelin' Happy" (1956) és a “Teenage Letter' (1957). A rock
and roll 1áz csúcsán az Atlantic kiváló ízléssel egy retrospektív albumot jelentetett meg Turner régi, Kansas City-i jazz- és
bluesdallamaiból, amelyeken egy utolérhetetlen banda kísérte, benne régi partnerével, Pete Johnsonnal. Az album, a The Boss Of
The Blues, azóta a klasszikusok közé került.
Az ötvenes évek végén az Atlantic úttörlt rock and roll tevékenysége túlzásokba csapott it, vokálkórusok, szimfonikus
vonósszekciók tűntek fel. Turner 1962-ben elhagyta a szédületes gyorsasággal növekvő társaságot, és egy évtizedet töltött a Los
Angeles-i klubok viszonylagos homályában, ezt csak az alkalmi filmszereplések és a Coral meg a Kent márkák időnként megjelenő
kislemezei törték meg. A vállalkozó szellemű Bluesway label újra elvezette Big Joe hajóját a nagyközönséghez. 1971-ben régi
kollégáival egyetemben - Count Basie, Eddie Vinson, Pee Wee Crayton, Jay McShann, Lloyd Glenn és Jimmy Witherspoon - a
Pablo Recordshoz szerződött. Emellett alkalmilag pompás albumokat készített a Blues Spectrum és a Muse részére is, és ő aratta
a legnagyobb sikert Bruce Ricker alapvető jazzfilmjében, a The Last Of The Blue Devilsben. Turner 1985-ben bekövetkezett halála
hetvennégy keményen éneklő, keményen ivós, ám sikeres évre tett pontot. Turnert a zenésztársadalom szerette és tisztelte,
temetésén Etta James és Barbara Morrison énekeltek.
Albumok: The Boss Of The Blues (1956, felvétel: 1976), Big Joe Rides Again (1959, felvétel: 1988), Big Joe Singing The Blues (1967),
Texas Style (1971), The Best Of Big Joe Turner, His Greatest Recordings, Early Big Joe (hetvenes évek), Count Basie-vel: The Bosses (1975),
The Things That 1 Used To Do (1975), Pee Wee Crytonnal: Every Day 1 Have The Blues (1976), Midnight Special (1976), Basie és Eddie
Vinsonnal: Kansas City Shout (1978), Jumpin' The Blues (1981), Great R & B Oldies (1981), Jimmy Witherspoonnal: Nobody In Mind
(1982), In The Evening (1982), Best Of Joe Turner (1982), The Trumpet Kings Meet Joe Turner (1982), Boogie Woogie Jubilee (1982), Big Joe
Turner With Knocky Parker & Hiss Houserockers (nyolcvanas évek), Big Joe Turner & Roomful Of Blues (1983), Joe Turner is Here (1982),
Life Ain't! Easy (1983), Kansas City Here 1 Come (1984), Have No Fear, Big Joe Is Here (1984), Jampin' With Joe (1984), Rock This Joint
(1984), Jumpin' Tonight (1985), Blues Train (1986), Witherspoonnal: Patcha Patcha (1986),1 Don't Dig It (1986), 11íe Rhythm & Blues
Years (1986), Greatest Hits (1987), Big Joe Turner Memorial Album (1987), Boogie Woogie And More (1987), Honey Hush (1988), Steppin' Out
(1988), Big Joe Turner (1989), ,T-Boné Walkerrel: Bosses Of The Blues (1989), The Complete 1940-1944 Recordings (1990), I've Been To
Kansas City (1991).

TURNER, BRUCE -1922. július 5-én született a Yorkshire-i grófságban levő Saltbumben, Anglia. Turner autodidakta klarinétos
volt, aki a második világháború idején, katonai szolgálata alatt tért át az altszaxofonra. Turner eklektikus, alkalmazkodó zenész,
egyaránt játszik bebopot és dixielandet. Figyelemre méltó integritással játszotta a jazz ezen legkülönbözőbb formáit. Az ötvenes
évek elején a brit zenészek között uralkodó irányzatnak megfelelően egy transzatlanti hajójáraton muzsikált és New York-ba
látogatott. Ez idő alatt Lee Konitznál tanult (Konitz ugyanekkor Lennie Tristano tanítványa volt). Bár így kapcsolatba került a
modern zenével, Angliába visszatérve mégis Freddy Randallhoz csatlakozott, akivel a negyvenes évek végén játszott, majd
megkezdte hosszú együttműködését Humphrey Lytteltonnal. Lytteltonnal való fellépései kezdetben kiáltóan hozták a felszínre a
brit jazzközönség megosztottságát akkoriban. Egy alkalommal “Eredj haza, piszkos bopper!" felirat fogadta. Az utóbbi kifejezés
azóta bekerült a jazznyelvbe, és már nem is pejoratív értelemben használják. 1957-ben Turner megalakította saját “jump "
zenekarát, ez megfelelő keretet biztosított kanyargós, magával ragadó stílusának, amely olyan példaképek hatását mutatta, mint
Pete Brown. Turner ezzel a bandával intenzíven turnézott, gyakran kísért vendégszereplő amerikai jazzmuzsikusokat: Ben
Webster, Ray Nance, Bill Coleman és Don Byas. Ezek a turnék arra az elhatározásra juttatták Turnert, hogy feloszlassa bandáját.
A hatvanas évek közepén Acker Bilk tradicionálisabb együtteséhez csatlakozott. A hetvenes évek elején ismét Lytteltonnal
dolgozott, emellett folytatta saját kisegyüttesei vezetését és számos más együttessel dolgozott, amelyek stílusa igen széles skálán
mozgott, olyan tradicionális zenésszel szerepelt, mint Keith Smith és olyan modernnel, mint Dave Green, nevezetesen a Fingers
együttesben. Karrierje során Turner később szopránszaxofonozott is. Turner generációja brit zenészeinek kiemelkedő képviselője,
de eklekticizmusa alighanem csökkentette elismertségét. Rendkívül tehetséges és jól ismert figura, aki megérdemelné, hogy több
lemezfelvétele legyen és többet szerepeljen a nemzetközi fesztivál- és klubéletben.
Albumok: Humphrey Lytteltonnal: Live At The Royal Festival Hall (1954), Accent Ön Swing I (1959), lumping At The NFT (1961), Accent
Ön Swing 11(1962), Going Places (1962), Bruce TurnerJohn Barnes: jazz Masters (1975), Keith Smithszel: Up Jumped The Blues (1978),
Dave Greennel: Fingers Remembers Mingus (1979), The Dirty Bopper(1985).
További információ: Hot Air, Cool Musíc, Bruce Turner.

TURNER, JOE -1907. november 3-án született a Maryland állambeli Baltimore-ban, Egyesült Államok, 1990. július 21-én hunyt

259
el. Turnert édesanyja tanította zongorázni, tinédzserévei vége felé lett profi zongorista. Többnyire New York Cityben dolgozott, a
húszas évek jelentős jazzművészeivel szerepelt (Hilton Jefferson, June Clark, Louis Armstrong és Benny Carter). Art Tatum
ajánlására néhány esztendeig Adelaide Hall énekesnő zongorakísérője volt. 1931ben Európában turnézott, majd többször
visszatért, és végül Európában telepedett le. Turnézott Franciaországban, Törökországban és Magyarországon. Felesége egy
magyar női zenekar hegedűse lett. Második világháborús katonai szolgálata után Rex Stewarttal játszott, a negyvenes évek végén
visszatért Európába, feleségével és lányával itt telepedett le. Különböző országokban turnézott, Franciaországban élt. 1962-től a
párizsi Calvados Club volt a rezidenciája, harlemi stride zongorastílusban játszott, énekelt, repertoárját a turistáknak szóló
számokkal is ki-egészítette. Időnként ellátogatott az Egyesült Államokba is, 1973-ban fellépett a Newport Jazz Festivalon,
valamint a New York Cityben levő The Cookeryben.
Albumok: Stridin' In Paris (1952), Joe Turner 1 (1955), Joe Turner 11 (1959), Stride By Stride (1960), Smashing Thirds (1961), The Joe Turner
Trio (1971), Joe's Back In Town (1974), Harlem Strut (1974), King Of Stride (1975), Another Epoch: Stride Piano Vols 1 & 2 (1975-76),
Homage A Hugues Panassié (1976), Effervescent (1976), Joe Turner 111(1976),1 Understand (1979), Jazz In Tagi '82 (1982), Walking Through
Heaven (1983).

TURRENTINE, STANLEY -1934. április 5-én született a Pennsylvania állambeli Pittsburghben, Egyesült Államok. Turrentine
kezdetben csellózott, majd még tinédzserkorában áttért a tenorszaxofonra. Zenészcsaládban született (édesapja, Thomas
Turrentine az Al Cooper's Savoy Sultans tenorosa volt). Turrentine gyorsan profi lett. Kezdetben blues és rhythm & blues
zenekarokban játszott, többek között Lowell Fulson és Earl Bostic társaságában, ám az ötvenes évek elején a Tadd Dameron
vezette bandában tűnt fel. Az ötvenes évek végén Max Roachcsal dolgozott, majd saját bandáit vezette, mind élőben, mind lemezen
hamarosan elismert zenész lett. Néhány esztendeig az orgonista Shirley Scott férje volt, akivel számos lemezfelvételt készített.
Jimmy Smithszel is készített lemezeket, számos hasonló, orgona/szaxofon felvételével figyelemre méltó kereskedelmi sikert ara-
tott. A hatvanas években a Blue Note részére készített albumsorozata minden idők legjobb souljazz-felvételei közé tartozik. Korai
profi kísérletei jelentós hatással voltak játékára, megmaradt erőteljes bluesafíinitása, Turrentine a nyolcvanas évek végének
jazzbefolyásoltságú táncze-nét is kedvelő, “műfajközi", vagy határterületi (crossover) közönsége ízléséhez is alkalmazni tudta
stílusát. Számos olyan albuma, mint pl. a Stevie Wonder számokat tartalmazó Wonderland kimondottan e piac részére készült,
mások pedig a jazzközönség kemény magjának. Bátyja, Tommy Turrentine trombitás, 1928. április 22én született a Pennsylvania
állambeli Pittsburghben.
Albumok: Stan The Man' Turrentine (195960), Look Out! (1960), Blue Hour (1960), Jubilee Shouts 1 (1961), Dearly Beloved (1961), Jubilee
Shouts II (1962), That's Where It's At (1962), Never Let Me Go (1963), A chip Off The Old Block (1963), Mr Natural (1964), Shirley Scott-tal:
Blue Flames (1964), Let It Go (1966), Rough And Tumble (1966), Necc Time Shuffle (1967), Always Something There (1968), Sugar (1970),
Salt Song (1971), Yester Me, Yester You/Another Fine Mess (1974), Pieces Of Dreams (1974), Everybody Come On Out (1976), West Side
Highway (1977), Soothsayer (1979), Inflation (1980), Tender Togetherness (1981), Straight Ahead (1984), Wonderland (1986).

TWARDZIK, DICK -1931. április 30-án született a Massachusetts állambeli Bostonban, 1955. október 21-én hunyt el. Twardzik
eredeti zongorista és zeneszerző volt, pályája korai halála miatt igen rövid volt. Soványka diszkográfiája azt sugallja, hogy ha
életben marad, jelentős hatása lett volna az ötvenes évek végének avantgarde mozgalmára. Twardzik kilencesztendős korában
kezdett zongorázni. A Massachusetts állambeli Cambridge-ben a Longy School Of Musicban kapott klasszikus zenei képzést, majd
a New England Conservatory diákja lett, ám 14 esztendős korától számos swing- és topzenész mellett lett profi, így dolgozott
Charlie Parker, Lionel Hampton, Chet Baker és Serge Chaloff társaságában. 1954-55-ben Chaloff-fal és Bakerrel készített
lemezfelvételeket, kompozíciói is hozzájárultak ahhoz, hogy a lemezek klasszikusok legyenek. Twardzik összesen egyetlen lemezt
készített saját neve alatt, ezen a triófelvételen szerepel,, Albuquerque Social Swim" című szerzeménye is, amely különösen
perkusszív, és a maga bizarr kreativitásában mutatja be a zongorista eredetiségét. Twardzik így summázza megközelítését: “A
kidolgozás nem a fő gondom. A képesség, hogy kivetítsem a mindig változó benyomásokat és hangulatokat, hozzávéve a ritmikai
szabadságot, ez a legfontosabb számomra."
Albumok: Chaloff-fal: The Fable of Mable (1954), Bakerrel: Chet Baker In Paris, Vol. 1(1955), The Last Set (1954).

29TH STREET SAXOPHONE QUARTET-Jim Hartog (baritonszaxofon), Ed Jackson (altszaxofon), Rich Rothenberg
(tenorszaxofon), Bobby Watson (altszaxofon, 1953. augusztus 23-án született a kansasi Lawrence-ben, Egyesült Államok). A 29th
Street Saxophone Quartet csak az 1983-as európai turné alkalmával alakult meg, de az együttes megalakításának ötletét Hartog
és Jackson már a hetvenes évek végén felvetették, ám csak a nyolcvanas évek elején tudták megvalósítani, amikor Hartog 29th
Street-beli padlás- (loft) apartmanjában más New York-i szaxofonosokkal játszottak együtt a jam sessionökön. 1983-ban érkezett
Watson, akit már nemzetközileg is ismertek és elismertek, aki néhány évet lehúzott Art Blakey-vel, s aki valójában elindította a
bandát a világsiker útján. Á kvartett a World Saxophone Quartethez és a ROVA-hoz hasonlóan hű a hard bophoz, segített
közvetlen emocionális erejük és a táncolhatóság is. Mind a négyen kiemelkedő szólisták, ám lemezeiket legjobban egy kritikus
szavaival lehet leírni: “az integrált mozgás állapota“, a szaxofonok gyorstüzelő ellenpontokat, vagy komplex ritmikus
összefonódásokat hoznak létre. Á korai Watch Your Step-en egy felvételen rapet építettek be, míg a legújabb Undergrounds megérleli
vagy felvizezi (kinek-kinek álláspontja szerint) az eredeti szaxofon kvartett elképzelést olyan vendégzenészekkel, mint Pamela
Watson énekesnő, Benny Green zongorista és Hugh Masekela.
Albumok: Pointillistic Groove (1984), Watch Your Step (1985), Live (1987), The Real Deal (1989), Underground (1991).

TYLER, CHARLES -1941. július 20-án született a Kentucky államban levő Cadizban, Egyesült Államok. Tyler gyermekként
kezdett klarinétozni, tinédzserként altszaxofonozott és baritonszaxofonozott, majd egy katonazenekar tagja lett. Clevelendban
találkozott és játszott Albert Aylerrel, majd New Yorkba ment, ahol lemezfelvételt készített Aylerrel és a free mozgalom számos
fiatal csillagával, így Ornette Colemannel, Sunny Murrayvel és a bőgős Earl Hendersonnal játszott. Tyler ebben a korszakban
számos helyi rhythm & blues zenekarral is dolgozott és egyéni hangú zeneszerzőként is bemutatkozott. Első albumát azelőtt vette
fel, hogy az University Of Indiana ösztöndíját megkapta, ami 1966-tól 1968-ig tartott. Á hetvenes évek elején a Kaliforniában
végzett tanulmányok második korszaka után megalapította Ak-Ba nevű lemezlabeljét. A hetvenes években egy egész sorozat
lemeze következett, amelyeket olyan különböző zenék ihlettek, mint a XVI. századi európai zene és a westernfilmzenék. Tyler a
nyolcvanas években folytatta a legkülönbözőbb zenei anyagok produkálását, legtöbbször Hal Russell NRG együttesével dolgozott.
Európába költözött, jelenleg Stockholmban él.
Albumok: Albert Aylerrel: Bells (1965), Spirits Rejoice (1965), First Album (1965), Live in Europe '75, Saga Of The Outlaws (1976), Sixty
Minute Man (1979), Definites Vols 1 &2 (1981).

260
TYNER, MCCOY -1938. december 11-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. Tyner korai
tinédzseréveiben kezdett zongorázni, évekig tanult, mielőtt 1959-ben a Benny Golson és Art Farmer vezette Jazztet tagja lett. Á
következő esztendőben csatlakozott John Coltrane-hez, akivel korábban Philadelphiában szerepelt. 1965-ig maradt Coltrane-nel.
Á tenoros “klasszikus kvartett"-jének zongoristájaként lett ismert és elismert, nemzetközi turnékon lépett fel, számos
lemezalbumot készített, többek között olyan lemezfelvételeken vett részt, amelyek ünnepelt albumok lettek, így szerepelt az
Impressions (1963) és a A Love Supreme (1965) alkotógárdájában. Á hatvanas évek végén saját trióját vezette, sok jazzmuzsikust és
népszerű zenészt kísért, elkezdte a saját neve alatti lemezfelvételeket. Tyner a hetvenes években turnézott, lemezfelvételeket
készített, kvartettben vagy kvintettel dolgozott. Számos lemeze jó kritikai fogadtatásra és közönségvisszhangra talált, nyert díjakat
is. Á nyolcvanas években folytatta turnézásait és lemezfelvételeit, sokszor ő volt a zenekarvezető, de például a Milestone Jazz Stars
soraiban Sonny Rollins partnere volt. Tynerre korai korszakában Bud Powell, Thelonious Monk és Art Tatum hatott, ám a
Coltrane-nel töltött évek alatt kialakult saját, jellegzetes stílusa. Bal kezével nemcsak egyszerűen “kísér“, életvidám kétkezes
játékos, aki az őt ért hatások rezgéseit és ritmikai izgatottságát tükrözi vissza. Játéka, de különösen komponálása, harmóniai
tudatosságát mutatja. Tyner késői munkásságában más zenei területek stilisztikai eszközeit, afrikai és ázsiai etnikai zenéket és az
európai klasszikus zenei hagyományok elemeit is átveszi.
Albumok: Inception (1962), The Real McCoy (1967), Tender Moments (1967), Time For Tyner (1968), Sahara (1972), Enlightenment
(1973), Reflections (1975), Focal Point (1977), Supertrio (1977), The Greeting (1978), Passion Dance (1980), 4 x4 (1980), La Legenda De La
Hora (1981), Night Of Ballads And Blues (1982), McCoy Tyner Plays Ellington (1982), Jackie McLeannel: It's About Time (1985), Double
Trios (1986), Revelations (1988), Bon Voyage (1988), Uptown/Downtown (1988), másokkal együtt: A Tribute To John Coltrane: Blues For
Coltrane (1988), Live At Sweet Basil, Vols I & 2 (1989), Things Ain't What They Used To Be (1989), New York Reunion (1991), Remembering
John (1991), Blue Bossa (1992). Antológiák: Great Moments (1981, felvétel: 1962-64), Reflections (1972-75-ös felvételek).

261
 U
UNITED JAZZ AND ROCK ENSEMBLE - Az együttest 1975-ben alapította a zongorista Wolfgang Dauner és Werner Schretzmeier
televizióigazgató, és bár eredetileg csak azért hozták lét-re, hogy Schretzmeier egyik TV-sorozatában szerepeljen, az együttes
váratlan népszerűsége oda vezetett, hogy 1977-ben turnéba kezdtek. Az Ensemble nem fúziós zenét játszó együttes a szó
megszokott értelmében. Egyaránt merít a jazz bonyolult technikai megoldásaiból és a rockzene őszinte kommunikatív
képességeiből, közérthetővé téve ezáltal a rafinált kompozíciókat és improvizációkat. A meghatározó személyiségek Dauner, Kenny
Wheeler, Ian Carr, Ack Van Rooyen, Albert Mangelsdorff, Charlie Mariann (az egyetlen nem európai tagja az együttesnek), Barbara
Thompson, Volker Kriegel, Eberhard Weber és Jon Hiseman.
Albumok: Live In Schutzenhaus (1977), Teamwork (1978), The Break Even Point (1980), Live In Berlin (1981), United Live Opus Sechs
(1984).

URBANIAK, MICHAL - 1943. január 22-én született Varsóban. Urbaniak 6 éves korától tanult hegedülni, és tizenéves korától
altszaxofonon játszott. A varsói zeneakadémián tanult, és jóllehet, dixieland stílusú jazzegyüttesekben kezdett játszani,
hamarosan áttért a bebopra. Különböző zenekarokban játszott, többek között az altszaxofonos Zbigniew Namyslowski
együttesében, miközben folytatta a klasszikus zene előadását is hegedűn. 1965-ben skandináv turnéra ment egy zenekarral,
melyben Ursula Dudziak énekesnő is szerepelt, akit később feleségül vett. 1971-ben elnyerte a bostoni Berklee College of Music
ösztöndíját. Később egy Constellation nevű zenekart vezetett Varsóban, majd 1974-ben New Yorkba költözött. Ott Urbaniaknak
egy Fusion nevű együttese volt, amelynek zenéjét a lengyel népzenéből vett dallamokkal és szabálytalan ritmusokkal színesítette.
Urbaniak egy neki készített 5 húrú hegedűn, hegedűszin-tetizátoron és egy Lyricon nevű hangszeren játszik. Ez utóbbi egy
szaxofonra emlékeztető elektronikus hangszer, amely a szintetizátor elvén működik.)
Albumok: Super Constellation (1973), Constellation In Concert (1973), Atma (1974), Fusion III (1975), Urbaniak (1977), Future Talk
(1979), Music For Violin And Jazz Quartet (1980), Take Good Care Of My Heart (1984), The Larry Coryell/Michal Urbaniak Duo (1982), Scott
Cossuval Islands (1984).

262
 v
VACHÉ, WARREN, JNR. -1951. február 21-én született New Jersey államban, Rahwayben, Egyesült Államok. New Jerseyben nőtt
fel, sok jazzt hallott bőgős apja jóvoltából, aki dixielandzenekart vezetett. Vacké kornetten kezdett játszani, és zeneoktatást kapott
többek között George “Pee Wee' Erwintől is. Apja zenekarában játszott, de a hetvenes évek közepétől másutt szerzett elismeréseket.
Játszott a New York Jazz Repertory Orchestrában és Eddie Condon klubjának házi zenekarában, és állandó meghívott volt,
ahányszor csak Benny Goodman speciális felkérésére együttest szervezett. Ebben az időben találkozott és kezdett dolgozni Scott
Hamiltonnal, a két zenész elnyerte a közönség megkülönböztető figyelmét, amikor már mindenki azt hitte, hogy a mainstream
irányzat csendesen elhalt. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek folyamán Vacké egyedül dolgozott, együttműködve
Hamiltonnal, olyan együttesekben, mint George Wein Newport Jazz Festival All Stars nevű zenekara és a Concord Super Band.
Folyamatos túrnék is követték egymást otthon, az Egyesült Államokban, Európában és Japánban. Ezek a fellépések tovább
öregbítették hírnevét. Játéka stilisztikai szempontból a Louis Armstrong utáni tradíciót tükrözi, kellemes, de kifejező előadó, aki az
olyan melodikus trombitások, mint Bobby Hackett és Ruby Braff által kitaposott utat folytatja nagy szakértelemmel és
ügyességgel. Vacké stílusa lehetővé teszi számára, hogy könnyedén társuljon látszólag igen távoleső zenei műfajokhoz is, amint ezt
a Warm Evenings című albuma is tanúsítja, amelyet a Beaux-Arts String Quartet nevű vonósegyüttessel készített. Fivére, Alan
Vacké, a Jim Cúllum Jazz Bandben klarinétozik.
Albumok: Jersey Jazz At Midnight (1975), First Time Out (1976), Blues Walk (1977), Jillian (1978), Scott Hamiltonnal: In New York City
(1978), Hamiltonnal: Skyscrapers (1979), Polished Brass (1979), Iridescence (1981), Midtown Jazz (1982), Easy Going (1986), Warm
Evenings (1989).

VAN'T HOF, JASPER -1947. június 30-án született Hollandiában Enschede városában. Szülei zenészek voltak, akik hat évig
taníttatták Van't Hofot klasszikus zenére zongoraórákon. Alapító tagja volt az Association PC együttesnek (1970-72), mielőtt saját
Pork Pie nevű zenekarát indította a hetvenes évek közepén Charlie Marianoval és Philip Catherine-nal. Folytatta az
együttműködést Marianóval a nyolcvanas években is, azon túl, hogy olyan neves jazz-zenészekkel dolgozott, mint Archie Shepp,
JeanLuc Ponty és Alphonze Mouzon. Ezt követően Van't Hof az Eyeball nevű zenekart vezette, amelyben Didier Lockwood is
játszott, majd később megalakította a Pili Pili együttest, utóbbi afrikai ütőshangszereket és komputereket is használt. Van't Hof
nagy technikai adottságokkal rendelkező zongorista, aki zenéjében lelkesen alkalmazza az elektronikus zene valamennyi fajtája
által adott lehetőségeket, és a szintetizátorokat.
Albumok: a Pork Pié-val: The Door Is Open (1975), Marianóval és Catherine-nal: Sleep My Love (1979), Archie Shepp-pel: Mama Rose
(1982), Selfkicker (1974), My World Of Music (1981), Balloons (1982), Pili Pili (1984).

VAPIROV, ANATOLIJ -1947. november 24-én született Bergyanszkban, Ukrajnában. Vapirov klarinétozni tanult a leningrádi
konzervatóriumban, és később a szaxofon professzora lett, közben párhuzamosan klasszikusokat is játszott szaxofonon a
Leningrádi Állami Szimfonikus zenekarral és a Kirov Opera és Balettszínház zenekarával, és egyre nagyobb intenzitással a virtuóz
jazz előadóművészeként is működött. A hatvanas évek végén a jazzrockot játszó Music Hall Orchestrában dolgozott. Vapirov igen
gyorsan terjesztette ki repertoárját a jazz összes stílusára, a nagyzenekari savingtől a free és a kortárs zene határáig. A nyolcvanas
évek elejére a legfontosabb, vezető helyzetben levő szaxofonossá vált a Szovjetunióban, a Kvadrat című orosz jazz-magazinban
többször első helyezett lett a kritikusok szavazólistáján. A Melodia nevű állami lemezkiadónál megjelentette Misterije című
albumát, melyet jazz szólóhangszerre és szimfonikus zenekarra írt. Bár Vapirovnak állandó együttese nem volt, rendszeresen
dolgozott Szergej Kurjokinnal (zongora), Alexander Alexandrovval (fagott), a bőgős Vlagyimir Volkovval és Valentyina Ponomareva
énekesnővel. 1982 augusztusában Vapirov karrierjét egy váratlan esemény szakította meg: “magánvállalkozás ' miatt kétévi
börtönbüntetésre ítélték. Talán mivel lemezei kezdtek megjelenni nyugaton a londoni Leo Records cég kiadásában, szabadon
engedték büntetésének letöltése előtt. 1986-ban Bulgáriába költözött, ahová erős családi kapcsolatok fűzték. A sokoldalú Vapirov
lemezei felölelik a Kurjokinnal készített improvizatív duófelvételeket (Document) éppúgy, mint a nagyzenekari darabokat
(Conspiracy), a tenorszaxofonra és kamarazenekarra írott (Macbeth) című albumot és a kamara jazz triójára írott kompozíciót (De
Profundis).
Albumok: Misterije (1980), Szergej Kurjokinnal: Sentenced To Silence (1983,1981-es felvétel), Invocations (1984), Macbeth (1986), De
Profundis (1988), másokkal együtt: Document (1990,8 CDlemezes, dobozos kiadás), Conspiracy (1991, 4 CD-lemezes, dobozos
kiadás).

VASCONCELOS, NANA - Juvenal de Hollanda Vasconcelos néven 1944. augusztus 2-án született Recifében, Brazíliában.
Vasconcelos gitáros apjának együttesében különböző dél-amerikai ritmushangszereken kezdett játszani (bongók, maracas stb.)
már 12 éves korában. Később egy bossa nova-együtteshez csatlakozott mint dobos. Nagy kitörése a hatvanas évek közepén
következett el, amikor is meghívást kapott Milton Nascimento énekes kísérő zenekarában, és Rio De Janeiróba költözött.
Megtanulta a berimbau nevű tradicionális brazil hangszert is, amely egyetlen drótból (fémhúrból) áll, amelyet ritmikusan
zúgatnak, valamint egy tökből készített rezonátorból, melyet ütögetnek. 1971-ben Gato Barbieri előbb New Yorkba, majd pedig
Európába hozta Vasconcelost. A turné végén két évig Európában maradt, sok helyen játszott, lemezfelvételeket készített és a
hátrányos helyzetű gyermekek javára dolgozott. Ebben az időben találkozott Don Cherry jazztrombitással, aki akkor éppen
Svédorszában élt, és a világ népzenéit tanulmányozta különböző szempontok szerint. Vasconcelos lemezt készített Egberto
Gismontival is az ECM lemezgyár részére. 1976-ban visszaköltözött New Yorkba, és azóta igen keresett ütős: megtalálható Pat
Metheny, a Talking Heads, Keith Jarrett és B. B. King albumain. A Codona nevű trióban együtt játszott Cherryvel és Colin
Walcott-tal, az utóbbi halála előtt három albumot vettek fel együtt. Később turnézott Cherry Nu nevű együttesével, 1988-ban.
Saját együttesében a Bush Dance-ben egy másik brazil ütőssel, Cyro Baptistával került össze, aki Derek Baileyvel készített
lemezfelvételeket. A nyolcvanas évek végén Vasconcelos Jan Garbarek együttesének tagja volt, legutóbb pedig Andy Shepparddal
játszott, és Paul Simon ,, Rhythm Of The Saints" című lemezén szerepelt. Közreműködött Susan Seidelman és Jim Jarmusch filmjei
kísérőzenéjének megalkotásában, nevezetesen az utóbbi “Down By Law" című filmje ezek közé sorolandó.

263
 Albumok: Africa Deus (1972), Amazonas (hetvenes évek), Egberto Gismontival: Danca Das Cabaces (1976), Saudades (1980), Zumbi
(1983), Gismontival: Duas Vozes (1985), Bush Dance (1989).

VAUGHAN, SARAH -Sarah Lois Vaughan néven 1924. március 27-én született Newarkban, New Jersey államban, Egyesült
Államok, 1990. április 3-án halt meg. Bár Vaughan nem született kifejezett zenei környezetben (apja ácsmester volt, anyja pedig
egy mosodában dolgozott), a fiatal Sarah Vaughan nagyon sok kapcsolatot talált a zene világával. Közel 10 éven át vett zon-
goraleckéket, énekelt a templomi kórusban, és 12 éves korában orgonista lett. Nyilvánvaló énekesi tehetsége lehetővé tette
számára, hogy 1942ben megnyerjen egy amatőr versenyt a harlemi Apolló Színházban, és a zenei pálya lehetőségei igen gyorsan
kibontakoztak. Billy Eckstine fedezte fel, aki akkor éppen Earl Hines nagyzenekaránál énekelt, és 1943-ban meghívták Hineshoz
énekesnőnek és második zongoristának. Eckstine-ra jó benyomást tett Vaughan, és így helyet biztosított számára saját
nagyzenekarában, amit egy évvel később hozott létre. Itt Vaughan a zenekar tagjai között a modern jazz olyan úttörőivel
találkozhatott, mint Charlie Parker és Dizzy Gillespie. 1945-ben lemezt is készített Eckstine nagyzenekarával, amely akkor már
tele volt a modern stílus híveivel. Mindez lehetővé tette Vaughan számára az új zene alapos megértését, és egész további karrierjét
meghatározta. Miután elhagyta Eckstine zenekarát, Vaughan nagyon rövid ideig John Kirbynél dolgozott, majd elhatározta, hogy
most már idejelenne saját nevén fellépni. 1947-ben feleségül ment George Treadwell trombitáshoz, akivel a Cafe Societyben
találkozott. Felismerve feleségének óriási tehetségét, Treadwell Sarah Vaughan menedzsere lett, és ezzel elindult egy
lemezfelvételekben és világ körüli turnékban bővelkedő évtized. Először is 1950-ben Miles Davisszel készített lemezt, amit egész
albumözön követett, közte korabeli énekelt popzene, melyet a Mercury lemezgyár részére vett fel, éppúgy volt, mint igazán
jazzorientációjú anyag, melyet a Mercury leányvállalata, az EmArcy számára készített. Az EmArcy-lemezeken Clifford Brownnal,
Cannonball Adderley-vel és a Count Basie zenekar tagjaival dolgozott együtt, ezek a felvételek Vaughan legsikerültebb munkái
közé tartoznak. A hatvanas évekre Sarah Vaughan igazi sztár lett, így aktivitása kissé csökkent, és a hangsúly a kommersz,
zenekarral kísért énekes-lemezeken maradt. A hetvenes években kezdett ismét rendszeresen jazz-zenészek kíséretével fellépni és
lemezt készíteni. Vaughan fellépett az 1974-es Monterey Jazz Festivalon és 1978-ban lemezalbumot készített egy kvartettel,
melyben Oscar Peterson, Joe Pass, Ray Brown és Louie Bellson játszottak. A következő évben lemezre vette Duke Ellington
szerzeményeinek sajátváltozatát (Duke Ellington Song Book One), amelyen a legjobb, savingesen játszó jazz-zenészek jelentős
számban szerepeltek: Zoot Sims, Frank Foster, Frank Wess, J. J. Johnson és Joe Pass. Ez azután még nagyobb iramban
folytatódott a következő évtizedben.
1980-ban egy nagy hírveréssel megelőzött koncertet adott a Carnegie Hallban, és visszatért oda, ahol karrierje elkezdődött,
amikor Billy Eckstine-nal énekelt, aki támogatta őt abban a korai stádiumban. Együtt dolgoztak tehát az Apolló Színházban ismét
egy olyan show-ban, melyet lemezre rögzítettek és az NBC tévéállomás is sugározta. 1987-ben dél-amerikai melódiákból készített
egy albumot, és ez idő tájt adott egy másik, a televízió által közvetített koncertet, amelyet “Sass And Brass' (kb. “Hetyke és a réz-
fúvósok") címmel hirdettek. (A Sass szó- hetykeség, szemtelen beszéd jelentése mellett a Sass v. Sassy Sarah Vaughan beceneve is
volt - a ford.) A ritmusszekcióban Herbie Hancock, Ron Carter, és Billy Higgins szerepelt, a trombitakórusban pedig olyan neves
zenészek, mint Dizzy Gillespie, Don Cherry, Maynard Ferguson és Chuck Mangione. Ezzel a háttérrel Vaughan egyértelműen
bebizonyította, hogy olyan zenei erőt képvisel, amellyel még számolni kell. Sarah Vaughan 1945-ben megnyerte az Esquire maga-
zin népszerűségi listáját a New Star (Új csillag) kategóriában, a Downbeat pollját 1947 és 1952 között, és a Metronome pollját 1948
és 1952 között. Már 1965-ben felkérték arra, hogy énekeljen a Fehér Házban. Vaughan neve két nemzedék számára egyet jelentett
a jazzénekléssel. A rendkívüli hangterjedelemmel és tökéletes előadókészséggel megáldott énekesnő hangjának jellegét is finoman
változtatta, annak érdekében, hogy az előadott dal tolmácsolása tökéletes legyen. Frazírozásában egymás mellett találhatóak a
puha, meleg tónusú, az éles, orrhangú vibrátók vagy a rekedten morgó torokhangok. A bebop ismerete és mély megértése, amelyet
még a Billy Eckstine zenekaránál eltöltött időszak alatt szerzett meg, lehetővé tette számára, hogy énekébe modern átfutó
tónusokat vegyítsen, s ezzel éneklésének harmóniai oldala messze meghaladta kortársainak ilyen irányú igyekezetét. Lemezei még
sok évig lesznek döntő hatással az énekesek generációira.
Válogatott albumok: Sarah Vaughan (1954), Lullaby Of Birdland (1954), Sarah Vaughan With Clifford Brown (1954), My Kinda Love
(1955), Sarah Vaughan In The Land Of Hi Fi (1955), After Hours With Sarah Vaughan (1955), Vaughan And Violins (1955), Great Songs From
Hit Shows (1955), Sarah Vaughan Sings George Gershwin (1955), Great Songs From Hit Shows, Volume 2 (1956), Sarah Vaughan At The Blue
Note (1956), The Magic Of Sarah Vaughan (1956), Sarah Vaughan In Hi Fi (1956), Linger Awhile (1956), Sassy (1956), Swinging Easy (1957),
Wonderful Sarah (1957), In A Romantic Mood (1957), Close To You (1957), Sarah Vaughan And Billy Eckstine Sing The Best Of Irving Berlin
(1957), Sarah Vaughan At Mr. Kelly's (1958), After Hours At The London House (1958), No Count Sarah (1958), Songs Of Broadway (1959),
Dreamy (196)), Divine One (1960), Count Basie/Sarah Vaughan (196)), After Hours (1961), Heart Sings (1961), You're Mine, You (1962),
Snowbound (1962), The Explosive Side Of Sarah (1962), Star Eyes (1963), Sassy Swings The Tivoli (1963), Vaughan With Voices (1964), Viva
Vaughan (1964), Dinah Washingtonnal és Joe Williamsszel: We Three (1964), The Lonely Hours (1964), The World Of Sarah Vaughan
(1964), Sweet ,N' Sassy (1964), Sarah Sings Soulfully (1965), Sarah Plus Two (1965), Mancini Songbook (1965), The Pop Artistry Of Sarah
Vaughan (1966), New Scene (1966), Sassy Swings Again (1067), I'm Through With Love (1970), Sarah Vaughan/Michel Legrand (1972), Live In
Japan (1973), Feelin' Good (1973), The Summer Knows (1973), A Time In My Life (1974), Sarah Vaughan And The Jimmy Rowles Quintet
(1975), Oscar Petersonnal, Joe Pass-szal, Ray Brownnal és Louie Bellsonnal: How Long Has This Been Going On? (1978), Live At
Ronnie Scott's (1978), Barney Kessellel és Joe Comforttal: The Two Sounds Of Sarah (1981), Send In The Clowns (1978), Duke Ellington
Songbook One (1979),1 Love Brazil (1979),
Songs Of The Beatles (1981), Copacabana (1981), Crazy And Mixed Up (1982), O, Some Brasileiro De (1984). Antológiák: Billy
Eckstine-nel: Passing Strangers (1981, közös gyűjteményben Dinah Washingtonnal és Brook Bentonnal), Spotlight On Sarah Vaughan
(1984), The Sarah Vaughan Collection (1985), The Rodgers And Hart Songbook (1985), The Best Of Sarah Vaughan -Walkman Series (1987).
VENTURA, CHARLIE - 1916. december 2-án született Philadelphiában, Pennsylvania államban, Egyesült Államok, 1992. január
17-én halt meg. Gyermekkorában C melody és altszaxofonon játszott, majd véglegesen a tenorszaxofont választotta. 1942-ben
belépett Gene Krupa zenekarába. A zenekar kényszerű feloszlatása után rövid ideig Teddy Powellnél dolgozott, de azonnal
visszatért régi főnökéhez, amikor Krupa ismét zenekart szervezett. Itt két funkciója is volt, egyrészt a zenekar egyik tagja volt,
másrészt a zenekaron belül létező Gene Krupa-trió tagja. 1946-ban saját nagyzenekart hoz létre, ezt kisebb együttessé redukálja,
de később ennek a méretét is csökkentenie kell. Ebben az időben a betopnak egy kommersz orientációjú formáját játszszák a “Bop
a népnek" (Bop For The People) jelszó jegyében. Ebben az időszakban baritonszaxofonon is kezd játszani, de az együttese végül is
feloszlik 1951-ben. Ekkor hozza létre a Big Four nevű együttesét Marty Napoleonnal, Chubby jacksonnal és Buddy Richcsel. A
következő két évtizedben tevékenységei között megemlíthetjük egyrészt, hogy saját night clubját az Open House-t irányította
Philadelphiában (amely 1954-ben zárt be), többször újra együtt játszott Krupával, kisebb-nagyobb zenekarokat vezetett Las
Vegas-i hotelekben, és sokat bajlódott egészségével. Bár erőszakos, robbanékony, olykor exhibicionista zenészként könyvelte el a

264
közvélemény, Ventura, elsősorban a Gene Krupánál töltött idő alapján megítélve, valójában célratörően játszó, kitűnően swingelő
szólista volt, akinek nyersebb oldalát csak kommerciális okokból állították előtérbe. Ezzel párhuzamban említhető, hogy
természetes játékösztöne konfliktusban állott a bebop bonyolultsága iránt érzett nyilvánvaló előszeretetével. Az ő Bop For The
People nevű zenekarában, amelyben egyszer-másszor olyan neves személyiségek fordultak elő, mint Conte Candoli, Kai Winding,
Bennie Green, Boots Mussulli, valamint Jackie Cain és Roy Kral énekesek, Ventura swing stílusú játéka valójában kivételt
jelentett az uralkodó zenei atmoszférában. Folytatta a zenélést a hetvenes évek folyamán és a nyolcvanas évek elején. Jóllehet,
hallgatósága kicsiny volt, de rendkívül lelkes és elégedett Ventura magával ragadó, erős hangú előadásmódjával. Tüdőrákban halt
meg 1992-ben.
Albumok: Memorable Concerts: Charlie Ventura And His Band (1949), Charlie Ventura With Special Guest Star Charlie Parker (1949), Bop
For People (1949-53), The Big Four (1951), Charlie Ventura And His Quintet I (1951), The Charlie Ventura Quartet 1 (1952), The Charlie
Ventura Quartet II (1953), The Charlie Ventura Quartet 111 (1954), The Charlie Ventura Quartet With Mary Ann McCall (1954), Charlie
Ventura And His Orchestra (195455), Charlie Ventura And His Quintet II (1956), Charlie Ventura And His Quintet 111(1956), Adventures With
Charlie (1957), Chazz (1977), East Of Suez (1980). Antológiák: Gene Krupával: Drummin' Man (1938-49), Charlie Boy (1946), In Chicago
1947 (1947).

VENUTI, JOE -1903. szeptember 16-án született Philadelphiában, Pennsylvania államban, Egyesült Államok, 1978. augusztus
14-én halt meg. A legenda szerint Venuti azért választotta éppen a hegedűt, mert gyerekkori barátjával, Eddie Langgal
pénzfeldobással döntötték el, hogy ki melyik hangszert kapja, amikor két zeneszerszámot vásároltak egy philadelphiai zá-
logházban. Lang a gitárt kapta. Hasonló legendás történetek keringenek születéséről és karrierjének első éveiről is. Születésének
helyeként mind Olaszország, mind pedig Philadelphia szóba kerül, de leginkább rejtélyes az a változat, amely szerint az óceán
közepén született volna, egy emigránsokkal teli hajón, útban New York felé. A születés dátuma is bizonytalan, egyes források 5
évvel is eltérnek mindkét irányban. A prózai valósághoz visszatérve, tény, hogy Venuti ifjúkorában Philadelphiában és környékén
különböző zenekarokban játszott, gyakran Lang társaságában, mígnem Best Estlow zenekarához csatlakozott Atlantic Cityben.
1924-re elérte, hogy vezethesse jean Goldkette zenekarainak egyikét. A 20-as évek második felében, gyakran ismét csak Langgal
együtt, játszott Roger Wolfe Kahn és Adrian Rollini zenekaraiban, és sok lemezt is készített, beleértve a klasszikus Venuti-Lang
Blue Four felvételeket is. 1929-ben belépett Paul Whiteman zenekarába, röviddel a “The King of jazz" című film forgatása előtt
(1930). A forgatás egyik szünetében titokban egy zacskó lisztet öntött egy tuba tölcsérébe, és amikor a szerencsétlen zenésznek
végül sikerült egy hangot kipréselni a hangszeréből, az egész zenekar eltűnt egy örvénylő fehér felhőben. A Whitemannál töltött
idő alatt túlélt egy komoly autószerencsétlenséget, és barátságot kötött Bix Beiderbecke-kel is, akit egyszer - amikor az az
eszméletlenségig leitta magát- beledöntött egy lila zselével teli kádba. A harmincas évek folyamán Venuti számos lemezfelvételen
működött közre olyan művészekkel, mint Red McKenzie, Jack Teagarden, Tommy és Jimmy Dorsey, Frank Trumbauer, Bing
Crosby, Lee Wiley és a Boswell Sisters. Depresszió gyötörte, barátjának, Langnak 1933-ban bekövetkezett hirtelen halála miatt,
azért rövid ideig csak ide-oda sodródott, Európába látogatott és Angliában készített lemezt, amelyen a hegedű mellett gitáron is
játszott. Visszatérve Amerikába 1935-ben saját nagyzenekart hozott létre, ennek azonban csak mérsékelt sikere volt, már csak
azért is, mert Venuti nem vette komolyan a zenekar vezetésével járó kötelezettségeket. 1943-ban feloszlatta a zenekart, egy ideig
film- és rádióstúdiókban játszott, a Crosby show-nak állandó sztárja lett. Az ötvenes években night clubokban lépett fel és le-
mezeket is készített, de a hatvanas években alkoholizmusával küszködött. 1967-ben meghívták Dick Gibson Coloradoi Jazz
Partyjára, ez újraélesztette az érdeklődést munkája iránt. Ismét lemezfelvételeket készített mint zenekarvezető, és duóban olyan
jazz-zenészekkel, mint Earl Hines. A következő évben fellépett a NewportJazz Festivalon és 1969-ben Angliában a Jazz Expón.
1970-ben felfedezte, hogy rákja van, de ellenállt a betegségnek, és ezekben a nehéz években igen kitűnő lemezfelvételeket
készített George Barnesszal, Ross Tompkinsszal, Dave McKennával, Zoot Simszel, Marion McPartlanddal, Scott Hamiltonnal és
másokkal, dacolva magas korával, a betegséggel és rossz életkörülményeivel. Venuti egész karrierje során sziporkázó
ötletességgel és rendkívüli vitalitással játszott, olyan feszültséget és izgalmi állapotot hozva létre, amelyet választott hangszerén
csak Stuff Smith ért el. Venuti nagyformátumú tehetség volt, kiváló zenész, akinek magánélete sajnos meglehetősen rendezetlen
volt, gyakran voltak rasszista megnyilvánulásai, és kegyetlenül gonosz tréfákat tudott kieszelni. Ha népszerűbb hangszert
választott volna, Venuti a jazz óriásaként lenne ma elismerve.
Albumok: Joe Venuti Plays Gershwin And Kern (az ötvenes évekből), The Mad Fiddler From Phillie (1953), Never Before... Never Again
(1954), The Joe Venuti Quintet 1 (1955), Joe Venuti 1956 (1956), Joe Venuti And His Blue Five (1957), The Joe Venuti Quintet II (a hatvanas
évekből), Quartet (1969), Once More With Feeling (1969), The Daddy Of The Violin (1971), Violinology (1971), The Joe Venuti Quartet
(1971), Joe Venuti In Milan (1971), Marian McPartlanddel: The Maestro And Friend (1974), Zoot Simsszel: Joe And Zoot (1974), Blue
Fours (1974), Joe Venuti And Joe Albany (1974), Welkome Joe (1974), Fine And Dandy (1974), Nightwings (a hetvenes évek közepén), Earl
Hinesszal: Hot Sonatas (1975), Swing Violin Scene (1975), George Barnesszal: Gems (1975), Joe Venuti-Zoot Sims (1975), Joe
Venuti-George Barnes Live At The Concord Summer Festival (1976), Dave McKennával: Alone At The Palace (1977), Ross Tompkins And Joe
Venuti Live At Concord '77 (1977), Sliding By (1977), In Chicago 1978 (1978). Antológiák: Joe Venuti And Eddie Lang (1926-28) (1983),'S
Wonderful Giants Of Swing (1979), The Big Bands Of Joe Venuti (1928-30) (1987), The Incredible Joe Venuti (1987).

VERPLANCK, MARLENE - Eredeti neve: Marlene Pampinella, New Jersey államban, Newark városában született, Egyesült
Államok. 19 éves korában kezdett énekelni, miközben már sikeres karriert mondhatott magáénak mint újságíró. Első fontos állása
Tex Beneke nagyzenekaránál volt. Később Charlie Spivakhoz lépett be, ahol megismerkedett Billy VerPlanck pozanos zene-
szerzővel. Később ismét találkoztak, ezúttal Tommy Dorsey zenekarában, és röviddel ezt követően összeházasodtak. A hatvanas
évek elején a VerPlanck házaspár New Yorkban egy rádióállomásnál dolgozott. Ez időben Marlene sok jelentős művésszel énekelt,
többek között Frank Sinatrával is, de a hatvanas és hetvenes években munkáinak nagy része abból állt, hogy megszámlálhatatlan
reklámdalocskát énekelt el. Közben szerepelni kezdett New York legismertebb jazzklubjaiban is. Ahogy hírneve terjedt, meghívást
kapott a Carnegie Hallba és a Kool Jazz Festivals, számos elismert klubba és eseményre, és felkeltette olyan neves zeneszerzők
érdeklődését is, mint Loonis McGlohon és Alec Wilder. VerPlanck, aki kitűnő tolmácsolója a balladáknak, körülbelül egy tucat
lemezt készített, amelyek rendkívül népszemeknek bizonyultak, és dicshimnuszokat váltottak ki a kritikusokból. VerPlanck
szellemesen, fantáziadúsan, tökéletes artikulációval, érthetően, sziporkázó technikai tudással énekel. Széles repertoárjában
megtalálhatóak Jerome Kern, Alan J. Lerner, Burt Bacharach, Harry Warren, Johnny Mercer, Benny Carter, Wilder, McGlohon és
számtalan más szerző dalai. Bár nem szigorúan jazzénekes, könnyen alkalmazkodik a jazzes előadásmódhoz, rendszerint zongora,
bőgő, dob összeállítású trióval dolgozik, de boldogan együttműködik olyan jazz-zenészekkel is, mint Spike Robinson, Sonny
Costanzo és Bill Berry. A kilencvenes évek elejére kezdett nemzetközileg is ismert lenni, ezzel is igazolva azt, hogy ő a Great
American Songbook egyik legkiválóbb élő előadója.
Albumok: I Think Of You With Every Breath I Take (1955), A Breath Of Fresh Air (ismeretlen felvételi időpont), This Happy Feeling

265
(ismeretlen felvételi időpont), You'd Better Love Me (1976), Marlene VerPlanck Loves Johnny Mercer (kb.1978), A New York Singer (kb.
1979), A Warmer Place (1982), Ilike To Sing (1983), Marlene VerPlanck (ismeretlen felvételi időpont), Pure And Natural (1987), A Quiet
Storm (1989).

VERRELL, RONNIE -1926. február 21-én született Angliában, Kent grófságban, Rochesterben. Mialatt egy iskolai klub
zenekarában játszott, hallott egy hivatásos dobost, és azonnal elhatározta, hogy ez az, amit csinálni akar. Miután látta és hallotta
Gene Krupát egy filmen játszani, ambíciója még inkább erősödött. 1939-ben vett egy leckét Max Abramstól, de túlságosan türel-
metlen volt ahhoz, hogy további leckéket vegyen. Ezután autodidakta módon tanult, és első nyilvános fellépésére Walesben nyílt
lehetősége, amikor London bombázása miatt evakuálták és oda költözött. Kentbe való visszatérése után csatlakozott Claude
Giddings zenekarához, Gillinghamben. Az együttes fiatal zenészeinek tehetsége jóvoltából igen ismert volt, aki között meg kell
említeni Tommy Whittle-t és a zongorista Arthur Greenslade-et, aki később Vid Lewisszal és Shirley Bassey-vel dolgozott. Verrell
játszott Carl Barriteau ,Londonaires" nevű zenekarában is, mely rövid ideig nagyon népszerű volt Németországban. 1948-ban
meghallgatásra hívták a Ted Heath-zenekarhoz, amikor Jack Parnell a kilépés gondolatát fontolgatta. A meghallgatás sikertelen
volt, ehelyett azonban Cyril Stapleton szerződtette. Három évvel később Parnell végül is otthagyta a Heath-zenekart és rövid ideig
Basil Kirchin helyettesítette, de hamarosan Verrell lett a zenekar dobosa. Ez abban az időszakban történt, amikor a Heath-zenekar
a csúcson volt, és mivel rés nyílott az angol zenész-szakszervezet tilalmán, mely az amerikai zenészek ellen irányult, ily módon a
Heath-zenekar az elsők között volt, amely amerikai turnéra indulhatott (ellentételeként annak az intézkedésnek, amely Stan
Kenton zenekarát hozta brit turnéra). A Heath-zenekar egyik résztvevője volt annak a programcsomagnak, amelyben fellépett még
June Christy, a Four Freshmen vokálegyüttes és Nat “King " Cole is, és amelynek legrangosabb koncertjére a Carnegie Hallban ke-
rült sor. Az egész zenekar nagy sikert aratott, és sokan a zenészek közül, köztük Verrell is, igen nagy figyelmet és elismerést
kapott, mind a kritikusok, mind pedig a rajongók részéről. Az amerikai turnén túlmenően Verrell részt vett a Heath-zenekar egy
ázsiai és ausztráliai koncertkörútján is. A Heath-zenekarban töltött idő alatt Verrellnek nagy szerepe volt legutóbb két számuknak
listára való felkerülésében Angliában. Dobszólója a “Skin Deep" című számban nagyban járult hozzá, hogy a lemez a 9. helyezést
érje el 1954-ben, és az ő hajlékonyan swingelő kísérete segítette a ,Swingin' Shepherd Blues' című számukat a 3. hely
megszerzéséhez 1958-ban. A lemezalbumok Top 20 listájára is felkerült a zenekar 1962-ben a ,Big Band Percussion" című
nagylemezével. Miután Verrell kilépett a Heathzenekarból, sok televíziós stúdióegyüttesben dolgozott, többek között az ATV házi
zenekarában is, melyet Parnell vezetett. Ezt követően Syd Lawrence bandájában játszott, de folytatta aktív szereplését a
televízióban is, ahol név nélkül egyfajta ismertségre tett szert, mint ,Animal" (Állat), a Muppet Show bábdobosa. A nyolcvanas évek
második felében Verrell alkalmanként játszott a Pizza Express All Stars zenekarral Londonban és kísért Angliába látogató
amerikai jazz-zenészeket, többek között Buddy Tate-et és Clark Terryt. Játszott a Don Lusher vezette, újraszervezett Ted
Heath-zenekarban is. A kilencvenes években is folytatta azt a gyakorlatot, hogy idejét a tévéstúdió és a jazz között ossza meg.
Verrell, aki megbízható tánczenekari dobos és kitűnő kísérő, ha kell, kimagasló teljesítményekre is képes. A Heath-zenekarban
végzett munkája kimagaslik az angol nagyzenekarok dobosainak történetében.
Válogatott albumok: Ted Heath At Cornegie Hall (1956), Big Band Percussion (1962).

VESALA, EDWARD - Martti Vesala néven 1945. február 15-én született Kelet-Finnországban. A dobos-zeneszerző Vesala, aki
korosztályának alighanem a legmeghatározóbb finn jazz-zenésze, nem kezdett játszani 20 éves kora előtt. A finn erdőségek
közepén nőtt, fel és kapcsolata a zenével abban merült ki, hogy a szomszédos falvak tánctermeiben a helyi zenekarok északi
tangóit hallgathatta. Miután végigjátszott egy szezont a vidéki tánczenekarban, gyorsan haladt a pszihedelikus rock és a free jazz
megismerése terén. Ezután beiratkozott a Sibelius Zeneakadémiára Helsinkiben, ahol hangszerelést tanult, egy év után azonban
kimaradt, mert nem volt türelme a tanuláshoz. Végigkóborolta Ázsiát a hetvenes évek elején, egzotikus helyi hangszereket
gyűjtött, magába szívta a népzenét Indiában, Jáván és Bali szigetén. 1972-ben létrehozta a rövid életű Triptykon nevű triót Jan
Garbarekkel és Arild Andersennel, majd 1975ben egy jobban összeillő zenészekből álló kvartettet, melyet Tomasz Stankóval együtt
vezetett. Ekkorra alakult ki Vesala kompozíciós irányvonala. Összetett melódiák és bonyolult érzelmi kifejezőkészség jelentik
munkáinak legfontosabb tényezőit. Egyik műhelymunkára összeverbuvált együtteséből hozta létre a Sound And Fury nevű
zenekarát 1985-ben, és ez egyike lett a legkitűnőbb európai jazzegyütteseknek, a fegyelmezett fiatal muzsikusok teljesen elkötele-
zik magukat Vesala zenei látomásai mellett. Bár Vesala néhány albuma az ECM-nél jelent meg, Leo néven, saját lemezkiadót is
menedzsel (nem tévesztendő össze a Londoni Leo Records céggel), amely sok lemezt adott ki, amelyeken különböző európai és -
nevezetesen a Heavy Life című nagylemezen - amerikai vendégmuzsikusokkal játszik együtt.
Albumok: Soulset (1969), Edward Vesala Jazz Band (1969), Nana (1970), 1'm Here (1973), Peter Brötzmann-nal: Hot Lotta (1974), Nan
Madol (1975), Jasper Van't Hoff-fal és Toto Blankéval: Electric Circus (1976), Tomasz Stankóval: Live At Remont (1977), Tomasz
Stankóval: Twet (1977), Rodina (1977), Satu (1977), Neitsytmatka (1980), Heavy Life (1980), Charlie Marianóval, Arild Andersennel és
Varit Hoff-fal: Tea For Four (1982), Mau-Mau (1982), Bad Luck, Good Luck (1984), Kullerno (1985), Lumi (1987), Afrikan Tahoet (1989),
Ode To The Death Of Jazz (1990), Invisible Storm (1992).

VITOUS, MIROSLAV - 1947. december 6-án született Prágában. Miután bőgőzni tanult a prágai konzervatóriumban, majd ezután
Bostonban a Berklee College of Musicban, 1970-re már a legjelentősebb jazzművészekkel játszott együtt és készített lemezt,
olyanokkal, mint Freddie Hubbard, Miles Davis, Chick Corea és Wayne Shorter. A nagy hatású Weather Report együttes egyik
alapító tagja, Shorterrel és Joe Zawinullal együtt. 1973-ban kivált az együttesből, mert egy - az ő elképzelése szerint készített -
speciális hangszeren kívánt megtanulni, mely az elektromos bőgő és a gitár kombinációját jelentette. Egy briliáns, új együttest
hozott létre 1979-ben, amelyben John Surman szaxofonozott, Kenny Kirkland vagy John Taylor zongorázott és Jon Christensen
dobolt. Vitous melodikus népzenei ihletésű bőgőjátéka igen fontos szerepet játszott annak az európai jazzstílusnak a
kialakításában, melynek sok lemezét az ECM kiadó rögzítette.
Válogatott albumok: Roy Haynesszel és Chick Coreával: Now He Sings, Now He Sobs (1968), Mountain In The Clouds (1977), First
Meeting (1979), Miroslav Vitous Group (1981), Journey's End (1983), Emergence (1976), Haynesszel és Coreával: Trio Music: Live in
Europe (1987), Jan Garbarekkel és Peter Erskine-nel: Star (1991).

VON OHLEN, JOHN -1941. május 13-án született az indianai Indianapolisban, Egyesült Államok. Tizenéves korában kezdett
dobolni, első fontosabb állását Billy Maxted Manhattan Jazz Bandjénél kapta, ahová 1967-ben lépett be. A következő évben Woody
Hermannál játszott, majd ezután Stan Kentonhoz lépett be. A Kenton-zenekarban két évig maradt, mielőtt Ohióban,
Cincinnatiban telepedett le, ahol egy zenekart hozott létre a Blue Wisp Clubban való fellépések céljára. A zenekarban néhány igen
tehetséges fiatal zenész játszott, mint a zongorista Steve Schmidt, valamint AI Kiger és Tim Hagans trombitások. A Blue Wisp
nagyzenekarral sok felvételt készített Helen Y. Morr a Cincinnati MoPro Records lemezgyártól. Az együttes kivételesen jellegzetes

266
példája egy amerikai próbazenekarnak. Bár Von Ohlen nemzetközi hírneve nagyrészt Kentonnal való korábbi együttműkö-dése
alapján keletkezett, játéka saját big bandjével és olyan kisegyüttesekkel, amelyeket lemezfelvételek céljából hoztak össze vagy
olyan odalátogató jazz-zenészek kísérésére, mint Cal Collins és Bill Berry, azt igazolja, hogy sokoldalúan tehetséges,
fáradhatatlanul swingelő, nagy érzékenységű dobos.
Albumok: WKRC-TV & The Blue Wisp Jazz Club Presents The Blue Wisp Big Band Of Cincinnati (1981), The John Von Ohlen-Steve Allee Big
Band (1982), a Blue Wisp Big Banddel: Butterfly (1982), a Blue Wisppel: The Smooth One (1983), Cal Collinsszal: Crack'd Rib (1984), a
Blue Wisppel: Live At Carmelo's (1984), a Blue Wisppel: Rollin' With Von Ohlen (1985).

267
 W
WACHSMANN, PHIL - 1944. augusztus 5-én született Kampalában, Ugandában. A hegedűs Wachsmann zenészcsaládban
született: édesanyja énekelt, édesapja pedig az ugandai népzenét tanulmányozta, és hegedűn játszott. Miután zenét tanult a
durhami egyetemen, elnyert egy ösztöndíjat Amerikában a Bloomington Universityn. 1968-ban egy évig Párizsban tanult Nadia
Boulanger-nél. 1969-70-ben a durhami egyetemen zenét oktatott, és létrehozott egy improvizációs műhelyt is. A hetvenes évek
elején az Yggdrasil együttessel dolgozott, mely John Cage és Morton Feldman szerzeményeit játszotta, valamint saját Chamberpot
nevű együttesét vezette. Ezt követően bekapcsolódott a brit free jazz világába, Tony Oxley-vel, Derek Beiley-vel és Barry John
Guyjal játszott. Bead néven saját lemezkiadót indított, amely a free improvizációikat jól dokumentálta. Wachsmann Joe Venuti-t
és a klasszikusokat játszó hegedűművészt, Itzhak Perlmant említi azok között, akik hatással voltak a játékára, bár Gustav Mahler
és a második bécsi iskola hatása ugyancsak nyilvánvalóan kimutatható művészetében. Wachsmannt nagyon érdekli az
elektronikus zene, és a szigorú 12 hangú improvizáció lehetőségei (inkább, mint az egyszerűen “atonális" játékmód). 1989ben egy
különösen termékeny duót hozott létre Vanessa Mackness énekesnővel.
Albumok: Ian Brightonnal: Gas (1975), Chamberpot (1976), Sparks Of The Desire Magneto (1977), Tony Oxley-vel: February
Papers (1977), Harry de Wittel: For Harm (1979), Was Macht Ihr Denn (1982), Writing In Water (1985).

WALCOTT, COLLIN - 1945. április 24-én született New Yorkban, Egyesült Allamok, 1984. november 8-án halt meg. Az iskolában
hegedült és később ütőhangszereket tanult az Indiana Universityn. 1967-ben szitáron tanult a híres indiai szitárjátékostól, Ravi
Shankartól és tablón Alla Rakhától. 1971-ben kezdődött élete végéig tartó együttműködése az Oregon nevű amerikai jazz-etnikai
együttessel, amelyben szitáron és tablón játszott. A hetvenes évek közepén két albumot készített saját neve alatt olyan jazz
zenészekkel, mint John Abercrombie, Dave Holland, Jack Dejohnette és Don Cherry. A hetvenes évek végén hozta létre a Codona
nevű együttest Cherryvel és a virtuóz brazil berimbaujátékos és ütős Nana Vasconcelosszal együtt. A trió sokat turnézott és három
albumot készített a német ECM kiadó számára. Walcott ragyogó kompozíciói, amelyeket nem lehet könnyen kategóriákba sorolni,
a legkifinomultabb és legjelentősebb próbálkozást képviselik abban a szándékban, hogy a világban fellelhető zenei hagyományok
összekapcsolásának lehetőségeit feltárják. Walcott autóbalesetben halt meg 1984-ben, Magdeburgban, miközben az Oregon
együttessel turnézott az akkori NDK-ban.
Albumok: Cloud Dance (1975), Grazing Dreams (1977). Antológia: Works (1989). Antológiák: Works (1989), válogatott felvételek:
Richie Havensszel: Richard D. Havens 1983 (1969), Tim Hardinnal: Bird On A Wire (1970), Cyrusszal: Cyrus (1971), Paul Winter
Consorttal: Icarus (1972), David Liebmannal: Drum Ode (1975), Larry Coryellel: Restful Mind (1975), John Abercrombie-val: Clud
Dance (1976), Meredith Monkkal: Key (1977), Steven Eliovsonnal: Who's To Know, Dawn Dance (1981).

WALDRON, MAL - Malcolm Earl Waldron néven 1926. augusztus 16-án született New Yorkban. Miután zeneiskolában zongorázni
és zeneszerzést is tanult, hivatásszerűen kezdett játszani különböző rhythm and blues zenekarokban. Lemezt is készített Ike
Quebeckel és 1954-től Charles Mingus állandó munkatársa lett. Az ötvenes évek közepén létrehozott saját együttese szép sikert
aratott mind az élő fellépések alkalmával, mind pedig lemezei révén. Waldron vezette a Prestige lemezkiadó házi zenekarát is, olyan
nagyszerű jazz-zenészek felvételein működve közre és hangszereléseket készítve számukra, mint John Coltrane és Art Farmer. Az
évtized utolsó éveiben Billie Holiday állandó kísérője lett, és vele maradt közel két és fél évig. Holiday 1959-ben bekövetkezett
halála után Abbey Lincoln énekesnőt kísérte, de aktivitása főként a stúdiómunkákban érvényesült. A hatvanas évek elején olyan
vezető jazz-zenészekkel játszott együtt, mint Eric Dolphy, Booker Little és Max Roach, de egy súlyos betegségen esett át, amely
visszavetette karrierjében. A hatvanas évek végétől Európában élt, végül is Münchenben telepedett le, ahol segített mind a ECM,
mind pedig az Enja lemezkiadók elindításában és ismertté tételében azzal, hogy első albumjaik között Waldron új felvételeit
adhatták ki. Bár Waldron eredetileg egy bebop zongorista Thelonious Monk nyomdokában, mégis bebizonyította jártasságát a free
jazzben is, különösképpen azokon a különböző együttesekkel készített felvételeken, illetve fellépéseken, amelyeken a szoprán-
szaxofonos Steve Lacy volt a szólista, akivel Waldron kitűnő duófelvételek egész sorát is lemezre vette. Filmzenéket is írt, számos
baletthez komponált kísérőzenét, és sok éve Japánban ő az első számú jazz-zenész, akinek legtöbb albuma kel el a piacon.
Népszerűsége alapján sok felvételt készített japán jazz-muzsikusokkal is.
Albumok: Zenekarvezetőként: Mal 1 (1956), Mal 2 (1957), Mal 3 (1958), Mal 4 (1959), Impressions (1959), Left Alone (1960), The
Quest (1061), Les Nuits De La Negritude (1964), All Alone (1966), Trio (1966), Sweet Love, Bitter (1967), Ursula (1969), Set Me Free (1970),
Free At Last (1970), Tokyo Reverie (1970), Tokyo Bound (1970), Blood And Guts (1970), Spanish Bitch (1971), Number Nineteen (1971), The
Opening (1971), The Call (1971), Live: 4 To 1 (1971), Black Glory (1971), Signals (1971), Blues For Lady Day (1972), A Little Bit Of Miles
(1972), A Touch Of The Blues (1972), Mal Waldron On Steinway (1972), Hard Talk (1974), One Upmanship (1977), Moods (1978), Mingus
Lives (1979), Mal '81 (1981), What It Is (1981), One Entrance, Many Exits (1982), In Retrospect (1982), Breaking New Ground (1983), Plays
Erik Satie (1984), You And The Night And The Music (1984), Update (1986), Eric Dolphy And Booker Little Remembered (1987), Seagulls Of
Kristiansund (1988), Both Sides Now (1988), The Super Quartet Of Mal Waldron (1988), Mal, Dance And Soul (1988); Charles Mingusszal:
Moods Of Mingus (1955), Pithecanthropus Erectus (1956); Billie Holidayjel: Lady In Satin (1958); Steve Lacyvel: Reflections (1959), Journey
With End (1972), With The Steve Lacy Quintet (1972), Snake Out (1982), Herbe De L'Oublie (1983), Sempre Amore (1986), Let's Call This...
(1986,1981-es felvétel), Hot House (1991); Eric Dolphyval: Eric Dolphy Live At The Five Spot (1961); Gary Peacockkal: First Encounter
(1971); Kimiko Kasaival: One For Lady (1971); Jackie MacLeannel: Like Old Times (1976), Left Alone (1987); David Friesennel:
Encounters (1984), Dedication (1985); Marion Brownnal: Songs Of Love And Regret (1985), Much More! (1988); Sumiko Yoseyamaval:
Duo (1986); Jim Pepperrel: Art Of The Duo (1988), Quadrologue At Utopia, Vol. 1. (1989).

WALLACE, BENNIE - 1946. november 18-án született Tennessee állam Chatanooga nevű városában, Egyesült Államok. Wallace
már tizenévesen játszott jazzt szaxofonon és időnként beszállt a helyi country és rhythm & blues együttesekbe. A Tennessee
Universityn klarinétozni tanult, majd a hetvenes évek elején New Yorkba költözött, ahol a nyugat-indiai születésű zongoristával,
Monty Alexanderrel és Sheila Jordan énekesnővel dolgozott. Wallace vonzalmát Ornete Coleman új jazzkifejezésmódjához jól
mutatja az a tény, hogy a későbbiekben mellőzte a zongorát, szívesebben dolgozik trióban, megszabadulva a zongora rögzített
skálájától. Első triójában Glen Moore bőgőzött és Eddie Moore dobolt, akiket 1978-ban Eddie Gomez és Dannie Richmond váltott
fel. Ezzel a trióval a The Fourteen Bar Blues című albumon mutatkozott be, amelyet 1978-ban vettek fel az Enja kiadónál. A lemez a

268
meglepetés erejével hatott. Miközben látszólag rendkívül felszabadultan játszik, ami rendszerint megfigyelhető a gospel zenei
háttér-rel rendelkező zenészek esetében, Wallace megtalálta a módját annak, hogy Ornette koncepcióját átvigye a tenorszaxofonra,
emellett Eric Dolphy és Albert Ayler hatása is kimutatható játékában. Az album Deutscher Schallplattenpreist nyert, és Wallace-t
meghívták az 1979-es Berlini Jazz Fesztiválra, hogy George Grunz együttesével játsszon. Az 1981-es fesztiválon az Északnémet
Rádió Nagyzenekarának szólistájaként lépett fel. A Live At The Public Theatre (1978) című album még több teret adott képességeinek
kibontakoztatására és bizonyítására. 1982-ben Dave Hollanddal és Elvin Jonesszel készítette a Big Jim's Tango című nagylemezét,
1984-ben pedig újra megerősítve déli gyökereit, egy tüneményes gospel ihletésű albumot készített a Wings Of Song
vokálegyüttessel, Sweeping Through The City címmel. A Blue Note kiadónál a Twilight Time című albumával mutatkozott be, amelyben
még erősebben fejezi ki déli hátterét és amelyen vendégként közreműködik Mac Rebenneck és Stevie Ray Vaughan is. Wallace játé-
ka jókedvű, ötletes, bluesszal telített hangzású, nélkülözve a mindenütt megtalálható, kimódoltan John Coltrane-szerű
játékstílust. Lehet, hogy Wallace éppen azt képviseli, ami a tenorszaxofon megújulásához szükséges a kilencvenes években.
Albumok: The Fourteen Bar Blues (1978), Live At The Public Theatre (1978), Plays Monk (1981), Big Jim's Tango (1982), Sweeping Through
The City (1984), Twilight Time (1985), Border Town (1989).

WALLER, FATS - Thomas Wright Waller néven 1904. május 21-én született a New York állambeli Waverleyben, Egyesült Államok,
1943. december 15-én hunyt el. Hegedűs nagyapja és édesanyja hatására Waller tízéves korában diákkoncerteken zongorázott,
édesapja templomában pedig orgonált. 1918-ban, amikor még középiskolás volt, felkérték, hogy legyen a Lincoln Theatre állandó
orgonistája, ennek következtében rendszeresen játszott a Wurlitzer Grand típusú orgonán. Egy évvel később megnyert egy
tehetségkutató versenyt, amikor James P. Johnson ragtime zongorista ,Carolina Shout" című darabját játszotta. Johnson
javaslatára Waller a zongorajáték Harlem stride stílusát adoptálta, ingabasszusként decimákat játszott, amelyhez még a maga
sajátságos érzéseit adta. 1919-ben, amikor vaudeville zongoristaként turnézott, megkomponálta a ,,Boston Blues"-t, amelynek a
címét később “Squeeze Me"-re változtatta, szövegét Clarence Williams írta, és ez lett az egyik legismertebb darabja. A húszas évek
elején, amikor az Egyesült Államokban a “jazzkorszak" uralkodott és szesztilalom volt, Waller házi partik, szeszcsempész-lebujok,
kabarék és vaudeville-ek keresett zongoristája volt. Szükségszerűn találkozott a gengszterekkel, és amint mesélte, az első 100
dollárját Al Caponétól kapta, aki különösen odavolt a zongorajátékáért. Waller ekkortájt készítette első gramofonlemez-felvételeit,
mégpedig egy vezető bluesénekesnővel, Sarah Martinnal. A legendás Bessie Smithszel is készített felvételeket, 1926-ban vele
turnézott. Első szólózongora-felvétele a ,Muscle Shoal Blues" volt. 1926 és 1929 között egy sor orgonalemezt készített, amelyek
felvétele a New Jersey államban levő Camden egy templomában volt. Már igen fiatalon komponálási tanulmányokat folytatott,
tanárai többek között Leopold Godowski és Carl Bohm voltak. Waller James P. Johnson és Clarence Todd társaságában alkotta
meg a Keep Shuffling című Broadway-revü zenéjét. Ez a bombasikerű 1921-es Shuffle Along folytatása volt, amelyben Josephine
Baker volt a sztár, és ezt a show-t úgy emlegetik, mint az elsőt, amely elfogadottá tette a fekete zenét a Broadwaya. Jóllehet Waller
nem volt a színpadon a Keep Shuffling-ban, ám a Daly's Theatre zenekari árkának bandájában jelentős hatást keltett túláradó
zongorajátéka. Andy Razaf, aki a darab dalszövegeit írta, közöttük a kiemelkedő jelentőségű “Willow Tree" szövegét, Waller
csaknem állandó partnere és legközelebbi barátja lett. Alig egy évvel később, 1929 júniusában Waller ismét Razaffal dolgozott, a
Hot Chocolates című fekete revüt írták a Broadway számára. A zenekari árokban Louis Armstrong trombitált, akinek kiemelkedő
szerepe volt a show-ban. A Hot Chocolates-ban szerepel a panaszos “Black And Blue" (“ What did I do to be so black and blue?");
valamint a team egyik legmaradandóbb standardja, az ,Ain't Misbehavin", amelynek instrumentális változata Waller első slágere
lett, és évekkel később a NARAS Hall Of Fame-be választották. Mind a Keep Shuffling, mind a Hot Chocolates, amelynek bemutatója
a harlemi Connié s Innben volt, egyike a világ legjelentősebb fekete kulturális hozzájárulásainak. Waller Harlem közepén élt,
amikor ezzel a slágerrel beköszöntött nagy korszaka, és a Long Island-i St. Albansba költözött, ahol az épületbe eleve beépítettek
egy Hammond orgonát. A húszas évek végén és a harmincas évek elején még mindig ennek a sikernek a peremén volt. A gazdasági
válság idején voltak nehézségei, de ekkoriban írta néhány nagyon hatásos darabját, többek között ekkor született a “Honeysuckle
Rose', a “Blue, Turning Grey Over You", a ,,Keepin' Out Of Mischief Now" (valamennyit Razaffal közösen alkotta), az,, I've Got A
Feeling I'm Falling" (Billy Rose-zal és Harry Linkkel mint szerzőtársakkal), az,, I'm Crazy 'Bout My Baby" (Alexander Hill
társszerzőségével). 1932-ben Európában turnézott, mégpedig zeneszerzőtársa, Spencer Williams társaságában, és olyan jelentós
helyeken játszott mint a londoni Kit Kat Club és a párizsi Moulin Rouge. 1934-ben a Fats Waller And His Rhythm nevű
formációjával világhírű lett. Ebben az all star együttesben Al Casey gitározott, Herman Autrey (1904. december 4-én született az
alabamai Evergreenben, Egyesült Államok, 1980. június 14-én hunyt el) trombitált, Gene Sedric (1907. június 17-én született a
Missouri államban levő St. Louis-ban, Egyesült Államok, 1963. április 3-án hunyt el) klarinétozott és tenorszaxofonozott, Billy
Taylor vagy Charles Turner bőgőzött, Harry Dial (1907. február 17-én született az alabamai Birminghamben, Egyesült Államok)
vagy Yank Porter (kb. 1895-ben született a virginiai Norfolkban, Egyesült Államok, 1944. március 22-én hunyt el) dobolt, és Rudy
Powell klarinétozott. Az együttes a Victor céggel kötött szerződés értelmében 1934 májusa és 1943 januárja között több mint 150
darab 78-as fordulatú gramofonlemez-felvételt készített, ehhez jöttek még Waller zongora és orgona szólófelvételei, valamint a big
band dolgok. A “Rhythm" együttessel készült felvételek revelációk voltak. Elsőosztályú zenészek kísérték Waller szertelen,
kirobbanó énekét, amit néha kétértelmű, tiszteletlen, humoros kiszólásokkal fűszerezett az olyan népszerű darabokban, mint a
,,Don't Let It Bother You", a “Sweetie Pie", a “Lulu's Back In Town", a “Truckin', az,, A Little Bit Independent", az “It's A Sin To Tell
A Lie", a ,,You're Not That Kind", az “Until The Real Thing Comes Along", a ,The Curse Of An Aching Heart", a “Dinah", a ,S'posin",
a “Smarty", a ,The Sheik Of Araby", a “Hold Tight" és az “I Love To Whistle". Masszív sikert ért el olyan különlegességeivel, mint az
“I'm Gonna Sit Right Down And Write Myself A Letter", a “When Somebody Thinks You're Wonderful", a ,,My Very Good Friend The
Milkman" és a ,Your Feet's Too Big". Olyan balladákból készített felvételt, mint a ,,Two Sleepy People" és a ,,Then I'll Be Tired Of
You", és számos olyan saját kompozícióját is lemezen rögzítette, mint a “Honeysuckle Rose" és a “The joint Is Jumpin" (amit
Razaffal és J. C. Johnsonnal közösen írtak). Waller 1935-ben elkészítette három filmje közül az elsőt, a Hooray For Love címűt,
amelyben Bill “Bojangles " Robinson is szerepelt. A következő évben kiváló kritikákat kapott az “I've Got My Fingers Crossed"
előadásáért a King Of Burlesque című filmben. 1938-ban néhány hónapig ismét Európában turnézott, ekkor már nagy sztár volt.
Számos városban koncertezett, többek között a londoni Palladiumban, és egy korai televíziós közvetítésben is szerepelt az
Alexandra Palaceban. Az első és valószínűleg az egyetlen jazzmuzsikus volt, aki megszólaltathatta a párizsi Notre Dame orgonáját.
A következő évben visszatért Angliába és Skóciába. Az Egyesült Államokba visszatérve Waller egy ideig egy combóval turnézott, a
negyvenes évek elején saját big bandjével lépett fel, mielőtt ismét csak szólóban szerepelt. 1942-ben megpróbált a Carnegie
Hallban jazzkoncerteket adni, de a dolog gyengén sikerült. 1943-ban visszatért a Broadwayra, ahol George Marionnal együtt
komponálták a zenét a pajzán Early To Bed című darabhoz. A komédia fó száma a ,,The Ladies Who Sing With The Band" volt.
Waller 1943-ban ismét ,Bojangles" Robinsonnal közösen szerepelt, ezúttal a Stormy Weather című filmben, amelyben többek
között szerepelt az “Ain't Misbehavin " big band változata. Kaliforniában, a Los Angeles-i Zanzibar Clubban lépett fel, a visszafelé

269
úton New Yorkba a Santa Fé Chief expresszvonattal utazott, amikor tüdőgyulladással Kansas City határában elhunyt. Életét a
mértéktelenség jellemezte. A töméntelen mennyiségű étel és szeszes ital miatt súlya 130 és 140 kg között változott, “egyetlen
bluestömeg" volt. A tivornyázás napjait az alvás megfelelő mennyisége követte, nem feltétlenül egyedül. A jazz folyamatosan
befolyásolta a munkásságát, még akkor is, ha a felvételeken gyengébb alapanyagokat használt. Olyan vezető zenészekkel szerepelt
élőben és lemezen, mint Fletcher Henderson, Ted Lewis, Alberta Hunter, Jack Teagarden, Gene Austin és Lee Wiley. Waller úgy
érezte, hogy a dalíró tevékenységéért járó szerzői jogokat nem kapja megfelelően. Személyesen járt a Brill Buildingbe, amely a
vezető New York-i zeneműkiadók székhelye volt, hogy összeszedje az azonos művéért a különbözős zeneműkiadóktól járó
jogdíjakat. Mindegyiknek különböző szövege volt. Néhány darabot eladott és sohasem jelentette be őket jogdíjra, két ilyen darabot
is ismerünk, amelyek Jimmy McHugh neve alatt lettek bejegyezve, az “I Can't Give You Anything But Love" az egyik és az “On The
Sunny Side Of The Street" a másik, amelyeket 1978-ban a Broadwaya bemutatott Ain't Misbehavin' című show-ba belevettek. A
számok legtöbbje eredeti Waller-szám volt, másokat pedig, így a “Mean To Me", az “It's A Sin To Tell A Lie", a “Fat And Greasy" és
a “Cash For Your Trash" című dalokat előadása során teljesen a magáévá tette. E felvételek döntő többségét újrakiadták, és olyan
lemezmárkákon lehet megtalálni, mint az RCA, a Saville, a Halcyon, a Living Era, a President, a Swaggie (Ausztrália) és a Vogue
(Franciaország).
Albumok: Ain't Misbehavin' (1980, CD-n kiadva: 1989-ben), Fats At The Organ (1981, CD-n kiadva: 1988-ban), 20 Golden Pieces
(1982), Piano Solos (1929-41) (1983), African Ripples (1984), Live At The Yacht Club (1984), Fats Waller In London (1985), My Very Good
Friend The Milkman (1986), Armful O'Sweetnees (1987), Dust Off That Old Pianna (1987), Complete Early Band Works 1927-29 (1987), Take
It Easy (1988), Fats Waller And His Rhythm 1934-36 (Classic Years In Digital Stereo) (1988), Spreadin' Rhythm Around (1989), Ragtime Piano
Entertainer (1989), Loungin' At The Waldorf (1990).
További információk: John R. T. Davies: The Music Of Fats Waller. Charles Fox: Fats Waller. Maurice Waller és Anthony Calabrese:
Fats Waller. E.W. Kirkeby-D. P. Schiedt-S. Traill: Ain't Misbehavin': The Story Of Fats Waller. P. Machlin: Stride: The Music Of Fats Waller.

WALLINGTON, GEORGE -1924. október 27én született a szicíliai Palermóban, Olaszország. Családja 1925-ben kivándorolt, és így
Wallington az Egyesült Államokban nőtt fel. 1993. február 15-én hunyt el. A negyvenes években a manhattani 42. utcában Dizzy
Gillespie-vel dolgozott és sok más vezető muzsikussal is szerepelt. Jóllehet játékának virágzó vonalai Bud Powell-utánérzések,
stílusa függetlenül alakult ki, tehetséges zongorista és figyelemre méltó zeneszerző. Wallington a “Lemon Drop" szerzője, amely
Woody Herman milliós példányszámban eladott slágere volt, és ő írta a “Godchild"ot, amelyet a Miles Davis Nonettel rögzítettek.
1953-ban Lionel Hamptonnal Európába utazott, egy sor saját együttest vezetett, amelyben olyan zenészek szerepeltek, mint
Jackie McLean, Phil Woods és Donald Byrd. 1960-ban visszavonult a zeneiparból, de a nyolcvanas években még visszatért,
fellépett az 1985-ös Kool Festivalon és számos lemezalbumot készített.
Válogatott albumok: George Wallington Trio (1951), George Wallington Trio (1952), The Workshop Of The George Wallington Trio (1954),
Jazz For The Carriage Trade (1956), Knight Music (1956), Virtuoso (1984).

WALTON, CEDAR -1934. január 17-én született a texasi Dallasban, Egyesült Államok. Édesanyja kezdte zongorázni tanítani,
majd elvégezte a szabvány zenei tanulmányokat. Az ötvenes évek közepén korai karrierjét megszakította katonai szolgálata, de a
szerencse mellé szegődött, számos fontos jazzmuzsikussal találkozott és játszott, így többek között Don Ellisszel. A katonaságtól
leszerelve New Yorkban és környékén szerepelt olyan kiemelkedő bopzenészekkel, mint Kenny Dorham, J. J. Johnson és Art
Blakey. Keresett énekeskísérő volt, a hangszeresek is örömmel játszottak vele, a hatvanas évek közepén rendszeresen dolgozott
Abbey Lincolnnal. Az évtizedben később olyan muzsikusokkal szerepelt, mint Lee Morgan, Clifford Brown, Hank Mobley és George
Coleman. A hetvenes években rövid ideig ismét Blakey-vel zenélt, majd Clifford Jordannal dolgozott, legtöbbször azonban az
Eastern Rebellion és a Soundscapes társvezetőjeként működött. Tehetséges szólista, gyakorlott kísérő, legjobban a bop és a
postbop zenékben van otthon, a közönség általi elismertsége mélyen az alatt van, mint a vele azonos szintű zenészeké.
Albumok: Cedar (1967), Spectrum (1968), Soul Cycle (1969), The Electric Boogaloo Song (1969), A Night At Boomer's (1973), Firm
Roots (1974), Pit Inn (1974), Mobius (1975), Eastern Rebellion (1975), The Pentagon (1976), First Set (1977), Second Set (1977), Third Set
(1977), Animation (1977), Soundscapes (1979), The Maestro (1980), Piano Solos (1981), Among Friends (1982), Bluesville Time (1985),
Cedar's Blues (1985), Cedar (1985), Cedar Walton Plays The Music Of Billy Strayhorn (1988).

WARD, ALEX - 1974-ben született a Lincolnshire-i Granthamben, Anglia. Ward invenciózus fiatal klarinétos és altszaxofonos, aki
figyelemre méltó zenei érettségről tett tanúbizonyságot. Derek Bailey-vel dolgozott, nevezetesen az 1988-as Company szezonban a
London s Institute Of Contemporary Artson, ahol a különböző összeállitásokban elgondolkodtató és ügyes improvizációkat adott
elő. Részt vett a BBC Radio 3 Music In Our Time című adásának Company sessionjén. Iskolai zongora- és klarinéttanulmányai
kizárólag a klasszikus zene területére terjedtek ki, ám az iskolai koncerteken szólóimprovizációkat adott elő, dolgozott a stamfordi
AWARE nevű improvizációs csoporttal. Ward példaképei között olyan különböző személyiségek találhatók, mint Frank Zappa,
Anthony Braxton és Olivier Messiaen, utóbbinak Quatuor Pour Le Fin Du Temps című műve előadásáért díjat nyert. Ward 1991-ben
Steve Noble ütőssel duólemezt készített az Incus label részére.
Album: Steve Noble-lal: Ya Boo, Reel & Rumble (1991).

WARD, CARLOS -1940. május 1-én született a panamai Anconban. Ward 13 éves korában Seattle-be költözött, klarinétozni
tanult és 1955ben altszaxofonozni kezdett. Katonai szolgálata idején elvégezte a washingtoni Navy School Of Musicot,
Németországban katonazenekarokban játszott, olyan avantgarde zenészekkel is dolgozott, mint Albert Mangelsdorff és Karl Ber-
ger, Frankfurtban hallotta Eric Dolphyt, ami reveláció volt számára. Seattle-be visszatérve John Coltrane oktettjének-nek tagja
lett. New Yorkba utazott az együttműködésre, ám ebből sajnos sohasem született hanglemez. 1969-ben a B. T. Express nevű
funky bandával turnézott. Emellett Sam Rivers, Sunny Murray, Rashied Ali partnere volt, a hetvenes évek végén két esztendeig
dolgozott Carla Bleyjel (Social Studies). 1964-ben Koppenhágában találkozott Abdullah Ibrahimmal és Don Cherryvel,
mindkettőjükkel együtt zenéltek. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején különböző együttesekben együtt játszott
Ibrahimmal - a duóktól a big bandekig és a zongorista legutóbbi együtteséig, az Ekeyáig - 1985-ben Don Cherryvel, Ed
Blackwell-lel, Mark Helias basszistával és Nana Vasconcelos ütőssel megalakították a kooperatív Nu együttest, amely az
összetartó bebop vonalaktól a világzene mixtúráig eső területen működik. 1986-ban Jimmy Lyons helyére került a Cecil Taylor
Unitban (Live In Bologna, Live In Vienna, Tzotzil Mummers Tzotzil). 1987-ben Ronnie Burrage dobossal alakított kvartettet, a Lito című
live lemezen Woody Shaw a vendégzenész, ez a trombitás egyik legutolsó felvétele.
Albumok: Abdullah Ibrahimmal: Live At Sweet Basil Vol 1(1986, felvétel: 1983), Lito (1988).

270
WARE, WILBUR -1923. szeptember 8-án született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok, 1979. szeptember 9-én
hunyt el. Amikor Ware multiinstrumentalista nevelőapja templomi zenét szervezett, feltámadt az érdeklődése, előbb megtanult
bendzsózni, majd bőgőzni. Chicagói amatőr vonósegyüttesekben játszott, 1936-ban Big Bill Broonzyval készített felvételt. A
negyvenes években Stuff Smith (hegedűt, Roy Eldridge (trombita) és Sonny Stitt (altszaxofon) partnere volt a középnyugatos.
1953-ban a chicagói Bee Hive Clubban és a Flame Lounge-ban saját együtteseit vezette, amellett játszott Thelonious Monkkal és
Johnny Griffinnel is. 1954-55-ben a bebop altős és rhythm & blues énekes Eddie “Cleanhead" Vinsonnal turnézott, majd 1956
nyarán a Jazz Messengersszel dolgozott. Ware és Art Blakey voltak a megújított Monk-együttes ritmusszekciójának tagjai,
amelyben mind Coleman Hawkins, mind John Coltrane szerepeltek (1957). Ugyanebben az évben játszott Buddy DeFrancóval,
lemezfelvételt készített Sonny Rollinsszal. 1959-ben visszatért Chicagóba, és egy darabig nem zenélt. A hatvanas évek végén ismét
New Yorkba ment, Monkkal játszott (1970),1969-ben és 1976-ban lemezfelvételeket készített - hosszú ideig volt partnere -, a
tenorszaxofonos Clifford Jordannal. Wilbur Ware számos, zeneileg döntő pillanat részese volt - mindez jól dokumentált a Riverside
Records felvételein-, a bőgőjáték továbbfejlesztője mind szólóboa, mind az együttesjátékban
Válogatott albumok: Thelonious Monk And John Coltrane (1957), Monk's Music (1957), Presenting Ernie Henry (1956), Sonny
Rollinsszal: A Night At The Village Vanguard (1957), Clifford Jordannal: Jenkins, Jordan & Timmons (1957), Jordannal: Starting Time
(1961), Jordannal: In The World (1969), Jordannal: Remembering Me-Me (1977).

WATANABE, SADAO -1933. december 1-én született Tochigiben, Japán. Édesapja profi zenetanár volt, Watanabe az iskolai
zenekarban klarinéton játszott mielőtt áttért az altszaxofonra. 1951-ben Tokióba költözött és a Tokyo Philharmonic egyik tagjától
fuvolaleckéket vett. Toshiko Akiyoshi kvartettjének tagja lett, majd a zenekarvezetőnő távozása után, 1956-ban ő lett a kisegyüttes
vezetője. A hatvanas évek elején a Berklee School Of Musicban tanult tovább, és olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Szabó
Gábor, Chico Hamilton és Gary McFarland. 1965-ben tért vissza Tokióba, ahol a Yamaha Institute For Popular Music igazgatója
lett, amelynek modellje a Berklee School volt. Azóta saját bandáját vezette és intenzíven turnézott. 1971ben és 1974-ben
Afrikában turnézott, amelynek hatása részben érezhető zenéjében. A hetvenes években zenéje inkább a pop felé tendált, vagy még
inkább a fúziós hangzások felé, ami hatalmas sikert hozott neki, a Fill Up The Night ennek jó példája, amely mind Japánban, mind
az Egyesült Államokban a No. 1 jazzalbum lett. Watanabe volt az első zenész, aki 1977-ben elnyerte a Nemzeti Díjat Japánban.
Kerek, csiszolt hangzással játszik, amelyekbe vokáleffektusok is keverednek, amelyek a nagyobb emocionális intenzitást
mutatják. Több mint 60 lemeze jelent meg, részben saját együtteseivel, részben olyan zenészekkel, mint Gary McFarland, Chico
Hamilton és Chick Corea.
Válogatott albumok: Hamiltonnal: El Chico (1965), Coreával: Round Trip (1970), Pastoral (1970), Pamoja (1975), I'm Old Fashioned
(1976), My Dear Life (1977), Bird Of Paradise (1977), California Shower (1978), Morning Island (1979), Live At The Budokan (1980), Fill Up
The Night (1983), Rendezvous (1983).

WATERS, ETHEL -1896. október 31-én született a Pennsylvania állambeli Chesterben, Egyesült Államok, 1977. szeptember
1-én hunyt el. Waters egyike a legnagyobb hatású népszerű énekeseknek, akinek korai karrierje a vaudeville-ekben kezdődött.
Ennek megfelelően repertoárja nagyon széles volt, és ezek a darabok sok kortársánál népszerűbbé tették. Ő énekelte először W. C.
Handy “St. Louis Blues'-át, később pedig olyan blues- és jazzbefolyásoltságú darabokat népszerűsített, mint a “Stormy Weather'
és a “Travellin' All Alone', és nagy sikere volt a “Dinah"-val is. Első lemezfelvételei 1921-ben készültek, és ekkoriban Fletcher Hen-
derson, Coleman Hawkins, James P. Johnson és Duke Ellington voltak a partnerei. Fontos, hogy a fehérek is akceptálták
tudását, és olyan zenészekkel is készített felvételeket, mint Jack Teagarden, Benny Goodman és Tommy Dorsey. A harmincas
években a Cotton Club sztárja volt, ahol rendszeresen hosszas, tomboló sikert aratott a ,,Stormy Weather"-rel. Ugyanabban az év-
tizedben rendszeresen szerepelt a rádióadásokban és fellépett a televízióban is. Élete későbbi szakaszában színésznő lett,
Broadway-darabokban szerepelt és olyan filmekben, mint a Cabin In The Sky (1943), a Pinky (1949) és a The Member Of The Wedding
(1953),1950-51-ben a Beulah című televíziós darab sztárja volt.
A hatvanas években és a hetvenes évek közepéig a Billy Graham prédikátort kísérő szervezet tagjaként énekelt. Jóllehet, blues
és jazzkörökben kevesebbre értékelték, mint Bessie Smitht és Louis Armstrongot, Waters a harmincas években nagymértékben
hozzájárult ezen zenei formák határmezsgyéihez, befolyása a populáris zene minden területén érezhető volt. Számtalan fiatal
irigyelte kifinomult, eleven énekstílusát, öröksége szembeötlően tovább él ismert követői tevékenységében, akik közül Connee
Boswell, Ruth Ettin & Adelaide Hall, Mildred Bailey, Lee Wiley, Lena Horne és Ella Fitzgerald a legismertebbek. Billie Holiday,
akire szintén hatott, így kommentálta énekét: “Úgy énekel, mintha szorítaná a cipője." Nagyon jó adottságokkal rendelkező
énekesnő volt, akinek könnyed, megnyerő hangja van, amely néha kortársainál “fehérebben" szól. Waters pályája leckét ad abból,
mit ér az elszántság és a belső hajtóerő. Gyermekkori problémáiról, korábbi élete fájdalmairól is írt önéletrajza első, His Eye Is On
The Sparrow című kötetében, ezeken a gondokon azután akarata és tehetsége segítségével túllépett.
Válogatott albumok: His Eye Is On The Sparrow (kb.1963), Ethel Waters Reminisces (kb.1963). Antológiák: Ethel Waters (1979), The
Complete Bluebird Sessions (1938-39) (1986), On The Air (194151) (1986), Ethel Waters On Stage And Screen (1925170) (1989), Who Said
Blackbirds Are Blue? (1989).
További információk: Ethel Waters: His Eye Is On The Sparrow.

WATKINS, DOUG - Douglas Watkins néven 1934. március 2-án született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok,
1962. február 5-én hunyt el. Watkins abban a ritka elismerésben részesült, hogy játszhatott Charles Mingus egy lemezfelvételen,
nevezetesen a Mingus Oh Yeah című albumon, ahol ő bőgőzött, míg a szeszélyes zenekarvezető zongorára váltott. Watkins sohasem
lett olyan elismert, mint sógora, Paul Chambers, jóllehet ő is nagyon pompás játékos volt, többek között az egyik legjelentősebb
modern jazzalbum, Sonny Rollins Saxophone Colossus-ának szolid alapját szolgáltatta. 1953ban egy James Moody-turné kedvéért
hagyta el Detroitot, majd New Yorkba költözése után Kenny Dorhammel dolgozott és részt vett Horace Silver lemezfelvételén,
amely az Art Blakey's Jazz Messengers megalakításához vezetett. 1956-57-ben újra Silverrel, majd megint Kenny Dorhammel,
Sonny Rollinsszal szerepelt. Jackie McLean, Lee Morgan, Donald Byrd és Hank Mobley voltak a további partnerei. San
Franciscóba költözött vissza, amikor autóbalesetben elhunyt.
Válogatott albumok: Jackie McLeannel: 4, 5 And 6 (1956), Sonny Rollinsszal: Saxophone Colossus (1956), Gene Ammonsszal:
Funky (1957), a Prestige All-Starsszal: Two Guitars (1957), Donald Byrddel: Two Trumpets (1957), az Art Farmer and the Donald Byrd
Sextettel: Trumpets All Out (1957), Fuego (1959), Bluesnik (1961), Mingusszal: Mingus Oh Yeah (1961).

WATKINS, JULIUS - 1921. október 10-én született a Michigan állambeli Detroitban, Egyesült Államok, 1977. április 4-én hunyt
el. Watkins az általános iskolában kilencesztendős korában franciakürtön játszott. 1943 és 1946 között Ernie Fieldsszel dolgozott,

271
egy évig Coloradóban élt, majd visszatért Detroitba, hogy megalakítsa saját együttesét. A Detroit Symphony Orchestrából Franzis
Hellstein, a New York Philharmonic Orchestrából pedig Robert Schultze tanítványa volt, majd három esztendőt töltött a
Manhattan School Of Musicban. 1949ben Milt Bucknerral dolgozott. Kenny Clarkekal és Babs Gonzalesszel készített felvételeket,
Oscar Pettiforddal lépett fel, 1954-ben a Pege Rugolo Orchestrával turnézott és Thelonious Monkkal készített felvételeket. 1956
elején Charlie Rouse-zal megalakították a Les Modes együttest, amely három esztendeig létezett, és szerepelt Miles Davis Porgy And
Bess című lemezén. 1959 augusztusában George Shearing big bandjének tagja lett, 1965-ben és 1971-ben a Charles Mingus
Workshopban játszott. 1968ban a jazz Composers Orchestrával készített lemezfelvételt. A franciakürt a “cool" jazz klaszszikus
szimbolizálója, ám Julius Watkins játéka egy kiemelkedő jazz improvizatőr erejét és élességét mutatja.
Válogatott albumok: Thelonious Monkkal: Quintet (1954), Miles Davisszel: Porgy And Bess (1958).

WATROUS, BILL -1939. június 8-án született a Connecticut állambeli Middletownban, Egyesült Államok. Watrous kapott ugyan
némi szabvány zenei oktatást, ám pozanozni édesapjától tanult, és alapjában véve autodidakta volt. A félprofi bandákban való
játék után Herbie Nichols tanítványa volt, mielőtt a hatvanas évek elején teljes idejét a zenének szentelte volna. Olyan zenészek
bandáiban szerepelt, mint Billy Butterfield, Kai Winding, Maynard Ferguson és Woody Herman. A hatvanas évek végén és a het-
venes évek elején New Yorkban volt stúdiózenész, ám jazzkarrierje is futott, számos bandával lépett fel klubokban és
lemezfelvételeken. Megalakította saját big bandjét is, amelyet igen színesen úgy hívott, hogy Manhattan Wildlife Refuge Big Band,
ebben többek között Wayne Andre (pozan), Danny Stiles (trombita), Dick Hyman (zongora) és Ed Soph (dob) szerepeltek. A
hetvenes évek közepétől Los Angelesbe tette it székhelyét, folytatta a stúdiómunkát, Stilesszel és másokkal készített
lemezfelvételeket. Európában is turnézott, fellépett, tanított. 1980-ban Kai Winding és Albert Mangelsdorff pozanosok tár-
saságában megalakították a Trombone Summitot. Watrous káprázatos technikájú, akinek végtelen mennyiségű elképzelése és
koncepciója van, az egyik legjelentősebb kortárs pozanos. Jazzérzése mély technikája sohasem öncélú.
Albumok: Bone Straight Ahead (1972), Danny Stilesszel: In Tandem (1973), Bill Watrous Manhattan Wildlife Refuge (1974), Stilesszel:
One More Time (kb. 1974), The Tiger Of San Pedro (1975), Watrous In Hollywood (1978), Funk'n Fun (1979), I'll Play For You (1980),
Coronary Trombossa (1980), La Zorra (1980), Bill Watrous In London: Live At The Pizza Express (1982), Roaring Back To New York, New York
(1982), Someplace To Be (1986), Reflections (1987). Antológia: The Best Of Bill Watrous (1980).

WATSON, BOBBY -1953. augusztus 23-án született a kansasi Lawrence-ben, Egyesült Államok. Watson zenészcsaládból
származik, édesapja tenorszaxofonon játszott, és emellett szaxofonokat hangolt és javított. Bobby tízéves korától zongorázott, 12
esztendős korában tért át a klarinétra. Tinédzserkorában rhythm & blues bandákban szaxofonozott, 1972 és 1975 között az
University Of Miamin zeneelméletet tanult. 1976-ban New Yorkba költözött, a következő évben csatlakozott az Art Blakey's Jazz
Messengershez, majd később a zenekar zeneigazgatója lett. A bandát 1981-ben hagyta el, ez egyike volt a késői Messengers-zenék
legjobb korszakának.
Az “ETA (Estimated Time Of Arrival)" címmel írott darabja a banda szignálja lett. Watson intenzív, kristálytiszta altszaxofon
soundja megfelel az igényeknek, 1981-től George Colemannel, 1982-től Charlie Persippel játszott. 1983-ban Ed Jacksonnal, Jim
Hartoggal és Rich Rothenberggel a 29th Saxophone Quartet társalapítója volt, amellyel azóta világsikert arattak. 1984-ben Max
Roachcsal Sam Shepard Shepard's Set címe színdarabjának zenéjén dolgoztak. 1985-ben a Young Lionsszal turnézott, amelyben az
angol Guy Barker trombitált, 1987-ben megalakította a kilenctagú High Court Of Swingel, amellyel The Year Of The Rabbit címmel
egy Johnny Hodgesnak dedikált lemezt vettek fel. Számos lemezfelvételt készített az olasz Red Records részére, köztük a
kiemelkedően fontos Love Remains címe albumot, majd a Blue Note Recordshoz szerződött, és a dobos Victor Lewisszal megalakítot-
ta a Horizon együttest. Ritmust és humoros átütőerőt vitt a zenébe, amely teljesen igazolta 1991-es albumuk, a Post-Motown Bop
címét.
Albumok: Estimated Time Of Arrival (1977), All Because Of You (1981), Live In Sweden (1981), Straight Ahead (1981), Jewel (1983),
Perpetual Groove (1984), Appointment In Milano (nyolcvanas évek közepén), Round Trip (nyolcvanas évek közepén), Gumbo (1984),
Curtis Lundyval: Beatitudes (1985), Love Remains (1987), No Question About It (1988), Vie Year Of The Rabbit (1988), The Inventor (1989),
Post-Motown Bop (1991).

WATTERS, LU - Lucious Watters néven 1911. december 19-én született a kaliforniai Santa Cruzban, 1989. november 5-én hunyt
el. Watters kezdetben számos zenekarban trombitált, majd a húszas évek közepétől saját combbit vezette, ritkán volt munka
nélkül. Jóllehet korai bandái elsősorban swingel és tánczenét játszottak, a harmincas évek végétől egyre inkább a tradicionális
jazz stílusok felé fordult. New Orleans zenéjének hatására a hasonló gondolkodású Turk Murphyvel, Clancy Hayesszel és Bob
Scobeyval megalakította a Yerba. Buena Jazz Bandet. Watters zenekara rendkívül sikeres lett: klubokban, koncerteken,
fesztiválokon lépett fel, számos albumot készített, amelyek magas példányszámban keltek el. Karrierjét csak rövid időre szakította
meg a katonai szolgálat, az ötvenes évek elejére elveszítette Murphyt és Scobey-t, akik megalakították saját populáris
együtteseiket. Az ötvenes évek hátralevő részében Watters zenén kívüli területen folytatta tevékenységét, csak alkalmilag készített
lemezfelvételeket. Watters munkásságának csak kis része volt eredeti, viszont újraalkotta olyan zenészek figyelemre méltó
alkotásait, mint Joe “King" Oliver, Jelly Roll Morton, Louis Armstrong, aminek nagy jelentősége volt a New Orleans-i jazz iránt újra
feltámadt érdeklődésben. Példája számos követőre talált, a negyvenes évek revival mozgalmának kulcsfigurája volt.
Antológiák: 50s Recordings, Volume 1 And 2 (1979), A Shots From The Dawn Club - Lu Walter's Yerba Buena Jazz Band (1941) (1988), Lu
Watters' Yerba Buena Jazz Band Vols 1-6 (1949-64) (1988).

WATTS, TREVOR CHARLES -1939. február 26-én született Yorkban, Anglia. Watts jazzkedvelő szülők gyermekeként született,
nagyrészt autodidakta volt, egy esztendőt töltött a RAF School Of Musicban. 12 esztendős korában kezdett kornettozni, majd 18
esztendősen altszaxofonozni. 1958-tó1 1963-ig a RAF bandben játszott. A katonai szolgálat után Londonba költözött, csatlakozott
a New Jazz Orchestrához, 1965-ben a Spontaneous Music Ensemble (SME) alapító tagja volt. 1967-ben megalakította az SME
leányvállalkozását, az Amalgamot. 1972-ben Stan Tracey-vel és John Stevensszel megalakították a Splinters együttest, Ste-
vensszel együtt játszott a Dance Orchestrában is. 1972-73-ban Pierre Favreval és Bobby Leevel, 1973-74-ben Stan Tracey-vel,
1972 és 1975 között a London Jazz Composers Orchestrában, 1975-ben Tracey-vel a Circle és a Tentacles együttesekben,
1978-ban az Universal Music Groupban szerepelt. 1976-ban megalakította a Trevor Watts String Ensemble-t, majd 1978-ban a
Moire Music Drum Orchestrát. 1972-ben iskolai tanításaiért elnyerte a Thames televízió díját. Éles, tiszta, éneklő tónussal játszik,
a brit postOrnette Coleman iskola egyik legjelentősebb alakja.
Albumok: Springboard (1966), Prayer For Peace (1969), Amalgam Play Blackwell And Higgins (1973), Cynosure (1976), az Amalgamal:
Over The Rainbow (1979), Closer To You (1979), Moire Music (1985), Moire Music Sextet (1988), a Moire Music Drum Orchestrával: Live
In Latin America Volume 1 (1991), Bobby Lee Bradforddal: Love's Dream (1973), Barry Guyjal és a London Jazz Composers

272
Orchestrával: Harmos (1989), Double Trouble (1990), az SME-vel: Challenge (1966), John Stevensszel: Face To Face (1973), Endgame
(1978), Application Interaction And (1979).

WEATHER REPORT - Az együttest Joe Zawinul (1932. július 7-én született Bécsben, Ausztria, billentyűsök) és Wayne Shorter
(1933. augusztus 25-én született a New Jersey államban levő Newarkban, Egyesült Államok, nádfúvós hangszerek) alapították. A
rendkívül felkészült Weather Report a hetvenes évek azon együtteseinek egyike, amelyek közvélekedés szerint feltalálták a
jazzrock fúziós zenét. 1969 és 1971 között mindkét alapító Miles Davis együttesében játszott, szerepeltek azon a Bitches Brew
albumon, amely a döntő áttörést hozta az elektromos hangszerek használatában a jazzben. A Weather Report első felállásában
Airto Moreira (1941. augusztus 5-én született a brazíliai Itaiopolisban, ütőhangszerek) és Miroslav Vitous (1947. december 6-án
született Prágában, Csehszlovákia) szerepeltek. A CBS Records szerződtette a bandát, amelynek első albumán Shorter és Zawinul
kompozíciói szerepeltek, és a felállás a bestsellerré vált Sing The Body Electric-en kibővült Eric Gravatt dobossal és Dom Um Romao
ütőssel. A felvételek között volt Zawinul ambiciózus “Unknown Soldier" címe, a háborút megidéző dala. A hetvenes évek közepén
további rock ritmuselemeket és az elektromos technológia újabb ketyeréit alkalmazta, ennek eredménye a Black Market címe album
volt, amelyen Zawinul szintetizátoron játszott, és ekkor lépett fel elő-ször a bandával Jaco Pastorius, a briliáns elektromos
basszista. Pastorius 1980-ban elhagyta az együttest, drogproblémái akadályozták karrierjét, és 1987-ben elhunyt.
A Weather Report pályája a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején volt a csúcsponton, amikor az együttes négytagú
volt, Peter Erskine dobolt (1954. május 5-én született a New Jersey állambeli Somers Pointban, Egyesült Államok), Pastorius és a
két alapító tag volt a felálIás. 1982-ben Omar Hakim került az együttesbe, aki korábban George Bensonnal muzsikált, és a
Weather Report történetében a Procession-on először volt ének. Az énekes Janis Siegel volt a Manhattan Transferből. A nyolcvanas
évek közepén Zawinul és Shorter szólóalbumokat készítettek, mielőtt 1986-ban feloszlatták volna az együttest. Shorter saját
kisegyüttest vezetett, Zawinul megalakította a Weather Update-et, amelyben Steve Khan gitározott és Omar Hakim ütőzött, Peter
Erskine dobolt. Omar Hakim nagy sikert aratott turnézó dobosként, amikor Sting és Eric Clapton kíséretében szerepelt.
Album: Weather Report (1971), I Sing The Body Electric (1972), Sweetnighter (1973), Mysterious Traveller (1974), Tail Spin nin' (1975),
Black Market (1976), Heavy Weather (1977), Mr. Gone (1978), 8:30 (1979), Night Passages (1980), Weather Report (1982), Procession
(1983), Domino Theory (1984), Sportín' Life (1985), This Is This (1986). Antológia: Heavy Weather: The Collection (1990).

WEBB, CHICK - William Webb néven 1909. február 10-én született a Maryland állambeli Baltimore-ban, Egyesült Államok, 1939.
június 19-én hunyt el. Webb születése után nem sokkal nyomorékká lett, ez azonban nem változtatott azon az elképzelésén, hogy
dobos lesz. Helyi zenekarokban való játék után tinédzserként New Yorkba utazott és hamarosan megalakította saját zenekarát.
1927-ben a Savoy Ballroomban és más neves tánctermekben játszott. 1931-től a Savoy volt a törzshelye, és hamarosan a neves
helyszín híres száma lett. Pompás zenészeket szerződtetett, így nála szerepelt többek között Johnny Hodges, Benny Carter, Jimmy
Harrison, Mario Bauza, Wayman Carver, Taft Jordan, Louis Jordan és Bobby Stark Egész sor kiváló hangszerelőt alkalmazott,
többek között Charlie Dixon, Benny Carter és a kiemelkedően tehetséges Edgar Sampson dolgoztak neki. Webb savoybeli
népszerűsége lemezfelvételeiről, rádióadásaiból mind nagyobb, és ez még csak nőtt, amikor 1935-ben szerződtette az akkor felfent
Ella Fitzgeraldot. Ettől kezdve, egészen Webb négy évvel későbbi, korai haláláig a zenekar mind zeneileg, mind üzletileg a csúcson
volt. Webb fizikai kondíciója sokszor okozott gondot, több gerincműtéte volt a Baltimore-i John Hopkins Hospitalban, ám 1939.
június 29-én elhunyt. (Utolsó szavai ezek voltak: “Elnézést, most már mennem kell.") Webb a kiemelkedő big band dobosok egyike,
technikai adottságai és hajtóereje a banda közönségsikerének alapjai voltak, különösen a Savoy táncosai kedvelték. Jóllehet
egybehangzó vélemények szerint Jo Jones volt az, aki a legjobban megmutatta a big band dobosok számára, hogyan kell dobolni,
Webb hatása is igen jelentős volt. Leglelkesebb híve Gene Krupa volt, aki Webb hallgatása alapján alakította ki stílusát. Ő azután
több ezer dobosra hatott a világon, és ezzel Webb stílusa sok olyan dobos között is elterjedt, akik sohasem hallották játszani.
Válogatott albumok: Midnite In Harlem (193439) (1962), A Legend (1929-36) (1974), King Of The Savoy (1937-39) (1974), Spinning
That Webb (1974), Ella Fritzgeralddal: Silver Swing (1976), In The Groove (1983), Rhythm Man (1988), Stomping At The Savoy (1988), For
Radio Only Recordings (1939) (1989).

WEBB, GEORGE -1917. október 8-án született Londonban, Anglia. Webb kezdetben Londonban és környékén zongorázott,
bekapcsolódott a revival mozgalomba, és 1942-ben megalakította tradicionális zenekarát. A banda rendkívül népszere lett a brit
rajongóknál, néhány évig a brit jazzélet olyan reprezentánsai játszottak a csapatban, mint Wally Fawkes, Eddie Harvey, Owen
Bryce és Humphrey Lyttelton. Webb 1948-ban feloszlatta a zenekart, a tagok egy része alkotta a Lyttelton band magját, Webb csak
alkalmilag lépett fel. Ezen rövid visszatérések alkalmával a Lyttelton bandben is szerepelt, de ideje jó részét az ügynöki,
menedzseri, promóciós tevékenység kötötte le. A hetvenes években egy olyan zenekart vezetett, amelyben Sammy Rimington is
játszott.
Antológia: George Webb's Dixielanders (1988).

WEBER, EBERHARD-1940. január 22-én szüle-tett a németországi Stuttgartban. Webert édesapja hatéves korától tanította
csellózni, és csak 1956-ban tért át a nagybőgőre. Szerette a Bill Haley-felvételek soundját, egy régi bőgő lógott a falon a gimnázium
egyik szobájában, azon kezdett játszani. Akkor játszott jazzt, ha maradt rá ideje a tv-reklámkészítés és a színigazgatóskodás
mellett, és csak 1972-ben lett profi. Wolfgang Dauner billentyűssel egy Bill Evans által inspirált trióban dolgoztak, továbbá
Dauner pszichedelikus jazzrock bandájában, az Etceterában Játszott a Dave Pike Seftel, majd csatlakozott Volker Kriegel
Spectrum együtteséhez, ám nem tetszett neki Kriegel lelkesedése a rockritmus iránt, és 1974ben kilépett a bandából. “Ahányszor
befejeztem a próbákat másokkal, folytattam, és a saját elképzeléseim alapján játszottam tovább, csakhogy mindig kiderült: nem az
én, hanem az ő zenéjüket játszom továbbra is." Az ECM Records részére addigra már elkészítette a The Colours Of Cloe felvételét, és
egy öthúros basszust készíttetett magának egy régi olasz bőgőből, amelynek hosszú nyaka volt és egy kicsiny, négyszögletes
rezonátora, ezt egy antik üzletben vásárolta. Kompozíciós stílusa kissé hasonlónak tűnt a minimalistá-kéhoz, de fejlődött, és
rájött, hogy mások zenéjének darabkáit kedveli igazán, és ebből arra következtetett, hogy “ha komponálni kezdek, csak olyan
akkordokat és frázisokat használok, amelyeket igazán kedvelek - és aztán ezeket újra és újra használom". A The Colours Of Chloe
nemzetközi elismerést hozott neki, ezután Ralph Towner gitárossal (1974) és Gary Burtonnel (1974-76) dolgozott. Rainer
Brüninghausszal, Charlie Marianóval és előbb Jon Christensennel, majd John Marshall-la) megalakította a Colours nevű
együttesét. Egy olyan bandát keresett, amelyben abszolút európai módon zenélnek, visszafogott ritmussal, impresszionisztikus
billentyűs sounddal és gördülékeny dallamokkal. Amikor a két hagyományt már nem tudta kellően egyensúlyban tartani, akkor
feloszlatta a Colourst, ekkor már egy ideje játszott a United Jazz And Rock Ensemble-ben és állandó tagja volt Jan Garbarek
együtteseinek. 1985 óta szólóbasszus koncerteket is ad. Egy teljes koncert eljátszása igen nehéz, ehhez tüneményes technikája

273
szükségszerű. Tartózkodik attól, hogy elektromos hangszere lehetőségeivel túlságosan éljen, csak minimális berendezéssel
produkálja tündöklő soundját.
Albumok: The Colours Of Chloe (1973), Yellow Fields (1975), The Following Morning (1976), Silent Feet (1977), Fluid Rustle (1979), Little
Movements (1980), Later That Evening (1982), Chorus (1984), Orchestra (1988).

WEBSTER, BEN -1909. március 27-én született a Missouri államban levő Kansas Cityben, 1973. szeptember 20-án hunyt el.
Webster hegedű- és zongoratanulmányai után az utóbbi hangszeren kezdte profi karrierjét. 1930 körül kezdett tenorszaxofonozni.
Gyorsan átállt az új hangszerére, egy évvel később már Bennie Motennel játszott, később Andy Kirkkel és Fletcher Hendersonnal
dolgozott. A harmincas évek közepén rövid ideig számos zenekarban játszott, többnyire New Yorkban és környékén, többek között
Duke Ellingtonnal is. 1940-ben az Ellingtonband állandó tagja, hamarosan az egyik legnépszerűbb és legtöbbet utánzott szólista
lett. Jóllehet csak három esztendeig maradt a bandával, de hatalmas befolyással volt a csapatra, jelenléte csiszolta a
szekciótagokat, öröksége is jelentős volt. Ezután számos olyan új tenorszaxofonos volt, aki mielőtt saját személyes stílusát kialakí-
totta volna, websteresen akart játszani. Webster Ellingtont elhagyva saját kisegyütteseit vezette, többek között olyan zenészek
dolgoztak vele, mint Stuff Smith és Red Allen. A negyvenes évek végén rövid ideig ismét Ellingtonnál muzsikált, majd a jazz At The
Philharmonic tagja lett. Az ötvenes évektől kezdve élete hátralevő részében többnyire egyedül dolgozott, intenzíven turnézott,
különösen Európában, és azon belül is Skandidáviában, ahol rendkívül népszerű lett. Rövid ideig Hollandiában élt, mielőtt
Dániába költözött volna, ahol azután élete végéig maradt.
Európában igen sok felvételt készített, többnyire helyi ritmusszekciókkal, alkalmanként pedig más vezető amerikai
jazzmuzsikusokkal is, többek között Bill Coleman és Don Byas társaságában. Webster korai stflusa generációja sok más
tenorosához hasonlóan Coleman Hawkins hatását mutatta, ám amikor megérkezett az Ellington-bandbe, és elkészítette első
jelentős felvételét, a ,Cottontail"-t, akkor már teljesen egyedi stílusa volt. Jellegzetes modora a szellős soundból és az emocionális
vibrátóból tevődött össze, ez volt a példa számos követője számára. Webster minden tempóban tökéletes előadó, gyors bluesa
erőteljes, természetesen extrovertált oldalát mutatja, legjobb azonban a lassú, bágyadt balladákban, amelyeket mélyen átérzett
feelinggel játszik, és gyakran lélegzetelállító bujasággal. Játékának ez a kettőssége személyiségének tükre, amit a vele együtt
játszók úgy írtak le, mint egyfajta ingázást a Dr. Jekyll-szerű melegség és a Mr. Hyde-féle kegyetlen vadság között. Webster a
tenorszaxofon egyik legtekintélyesebb mestere, akinek számtalan lemezfelvétele készült, amelyek igen magas színvonalúak. Az
évek múlásával egyre inkább a balladákat részesítette előnyben a fiatalabb napjaiban jobban kedvelt, tapsra késztető gyors
darabokkal szemben. Az Ellingtonnal végzett korai munkásságától kezdve, a negyvenes évek kisegyütteseinek felvételein
keresztül, a Hawkinsszal készült balladaduetteken át, egészen a késői európai tevékenységéig, Webster hangzó öröksége
megdönthetetlen bizonyítéka annak, hogy a jazzgigászok egyike volt.
Albumok: The Consummate Artistry Of Ben Webster (1953), King Of The Tenors (1953), Sophisticated Lady (1954), Ballads (1955), Coleman
Hawkins Encounters Ben Webster/Blue Saxophones (1957), Soulville (1957), The Soul Of Ben Webster (1958), At The Nuway Club (1958), Ben
Webster Meets Oscar Peterson (1959), The Warm Moods Of Ben Webster (1960), Ben Webster At The Renaissance (1960), Richard Groove'
Holmesszel: Groove (1961), Harry,Sweets' Edisonnal: Ben And Sweets (1962), Ben Webster And The MJQ: Live (1962), Soul Mates (1963),
Layin' Back With Ben (1964), See You At The Fair (1964), Live At The Montmartre (1965), Saturday Nigh t At The Montmartre (1965), Midnight
At The Montmartre (1965), Sunday Morning At The Montmartre (1965), Stormy Weather (1965), The Jeep Is Jumping (1965), Gone With The
Wind (1965), Duke's In Bed (1965) Atmosphere For Lovers And Thieves (1965), Remember (1967), Tenor Of Jazz In London (1967), Bill Co-
leman/Ben Webster Live In London (1967), Swingin' In London (1967), Ben Webster Meets Don Byas In The Black Forest (1968), Ben Webster In
Copenhagen (1968-70), At Ease (1969), Quiet Days In Clichy (1969), Blow, Ben, Blow (1969), For 'Die Guv'nor (1969), Ben Op Zijn Best
(1970), No Fool, No Fun (1970), Live At The Haarlemre Jazz Club (1972), Ben Webster In Hot House (1972), Messenger (1972), Live In Paris
(1972), Makin' Whoopee (1972), Autumn Leaves (1972), Gentle Ben (1972), Ben Websterln Europe (1972-73), My Man (1973), Last Concert
(1973), Ben Webster And Joe Zawinul (1980), Live In Amsterdam (1989, felvétel: 1969). Antológiák: The Horn (1944) (1986), Scandanavian
Days (1965-69) (1981), Ben Webster Plays Duke Ellington (1967-71) (1989).

WEIN, GEORGE -1925. október 3-án született a Massachusetts állambeli Bostonban, Egyesült Államok. Wein a szokásos
tanulmányok után már tinédzserévei elején profi zongorista lett. Egy darabig a szülővárosa környékén saját bandáját vezette,
alkalmilag a vendégszereplő jazzmuzsikusokat kísérte. Az ötvenes évek elején Storyville néven saját klubot nyitott Bostonban,
megalapította az azonos nevű lemezlabelt és jazzimpresszárióként megkezdte második karrierjét. 1954-ben felkérték az elsír
Newport Jazz Festival megszervezésére, és azután jelentus szerepe volt más nagy és jelentós jazzfesztiválok megalapozásában,
ilyen volt például a dél-franciaországi Grande Parade du jazz Nizzában. A világ körüli fesztiválmunkák kiegészítéseképpen aktívan
promocionált olyan szervezeteket, mint a New York Jazz Repertory Orchestra, és Bostonban jazzt is tanított. Jóllehet promóciós
tevékenysége mindig időrabló volt, Wein sohasem veszítette el kedvét, hogy zongorázzon, all star bandákkal rendszeresen fellép a
fesztiválokon és lemezeken. Ha zongoristaként nem is értékelik érdeme szerint, jelentősége szervezírként roppant nagy. Norman
Granzcel együtt igen sokat tettek azért, hogy a koncertek és azok tálalása a legmegfelelőbb legyen, és hogy az ezeken részt vevő
művészek megkapják azt a tiszteletet, amelyet megérdemelnek.
Albumok: George Wein And The Newport AllStars (1962), The Newport Jazz Festival All-Stars (1984).

WELLER, DON -1947. december 19-én született a Surrey grófságbeli Croydonban, Anglia. Weller a klasszikus zenei
klarinéttanulmányok után áttért a tenorszaxofonra, Kathy Stobarttal jazzt játszott. A hatvanas évek végén a brit jazzélet jelentős
figurája lett, intenzíven dolgozott Stan Tracey-vel, Art Themennnel és másokkal. A hetvenes években Weller továbbra is játszott
Tracey-vel, emellett saját jazzrock együttesét, a Major Surgeryt vezette és rendszeresen szerepelt jazzkvartettjével is. A nyolcvanas
években is saját kvartettjét vezette, Bryan Springgel és Bobby Wellinsszel dolgozott, londoni klubokban és jelentős brit
jazzfesztiválokon szerepelt. Weller erőteljes játékos, akinek robusztus soundja tagbaszakadt fizimiskáját tükrözi, egyike a
legjelentősebb brit postbop tenorosoknak. A vendégszereplő amerikai zenészek jól ismerik és respektálják.
Válogatott albumok: Stan Traceyvel: The Bracknell Connection (1976), Don Weller (1979), Commit No Nuisance (1981), Stan Tracey And
Don Weller Play Duke, Monk And Bird (1988).

WELLINS, BOBBY -1936. január 24-én született a skóciai Glasgow-ban. Wellins édesapjától tanult altszaxofonozni, édesanyja a
Sammy Miller Show Band énekesnője volt. (Szülei később együtt léptek fel a színpadon.) Wellins formális zenei tanulmányokat is
végzett, zongorázni és klarinétozni tanult. Az ötvenes évek közepén Londonban tenorszaxofonosként tevékenyke-dett. Többek
között Buddy Featherstonhaugh, Tony Crombie és Vic Lewis bandájában szerepelt, vendégszerepelt az Egyesült Államokban, majd
csatlakozott Stan Tracey-hez, akivel elő-ször a Crombie 's Jazz Incorporated bandben találkozott. A hatvanas évek elején a New
Departures Quartet tagjaként Jeff Clyne és Laurie Morgan társaságában pár évig Tracey-vel dolgozott. Az együttes számos

274
kiemelkedő albumot készített, a brit jazzt olyan területekre vitte, ahol korábban nem ismerték, legalábbis a kritikusok és a
közönség. Wellins következő évei katasztrofálisak voltak. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején eltűnt sok személyes
problémája miatt, majd a hetvenes évek végén ismét aktívan működött, pompás hard bop csoportok zenekarvezetője, majd
társzenekarvezetője volt Don Wellerrel. Az ezekben az években készített albumai a legjobbak között vannak Nagy-Britanniában az
effajta zenét tartalmazó kiadványok között. Wellins a jazzbe való visszatérése óta aktív tanár is. Egyéni hangú játékos, intenzíven
emocionális soundja jól tükrözi a zenéhez való hozzáállását. A nyolcvanas évek végén Wellins a brit jazzszínpad elismert alakja
lett. Kompozíciói közül az “Endangered Species" című szvitjét a “Birds Of Brazil" című lemezén adta ki.
Válogatott albumok: Stan Tracey-vel: Under Milk Wood (1965), jubilation (1978), Dreams Are Free (1979), Birds Of Brazil (1989).

WELLS, DICKY -1907. június 10-én született a Tennessee állambeli Centerville-ben, Egyesült Államok, 1985. november 12-én
hunyt el. A más hangszereken való tanulmányok után Wells tinédzserévei közepén áttért a pozanra és egy évvel később New York
Cityben játszott abban a bandában, amelyet a Scott testvérek, Lloyd és Cecil vezettek. Később Elmer Snowden, Benny Carter,
Charlie “Fess" Johnson, Fletcher Henderson és Chick Webb zenekarában játszott, Teddy Hill-lel Európában turnézott, mielőtt
1938 nyarán csatlakozott Count Basie-hez. 1950ig maradt Basie-nél, közben 1946-47-ben néhány hónapig Sy Oliver
balszerencsés big bandjének tagja volt. Wells az ötvenes években számos bandával dolgozott, gyakran Európában, méghozzá olyan
jó társaságban, mint Jimmy Rushing, Earl Hines, Buck Clayton és Bill Coleman. A hetvenes évek elején hosszú ideig dolgozott Ray
Charlesszal és Reuben Phillipsszel, majd az évtized közepén ismét rátért az intenzív turnézásra, lemezfelvételeket készített. E kor-
szakában már számos problémát okozott alkoholizmusa, amely a zenétől való korai visszavonulását eredményezte. Az 1973-ban
The Night People címmel megjelent önéletrajza (amelynek társszerzője Stanley Dance), az abbeli feltárulkozása azonban segített
abban, hogy visszatérhessen a színpadra. Újrafellépéseit jól fogadták, s noha betegségek gyötörték, kétszer pedig kirabolták (az
egyik támadás után hetekig kómában feküdt), a nyolcvanas évek elején ismét fellépett. Wells meglehetősen laza, oldott játékstílust
választott magának, invenciózus szólóit szívesen borsozza zenei tréfákkal. Egy kisebb zenész kezében ez a stílus a jazz- és a
populáris zene pozanjátékosai korábbi generációinak komikus hozzáállását tükrözné a zenéhez. Szerencsére Wells ízlése és
intelligenciája, mely különleges technikával párosul, a jazz egyik legjelentősebb pozanszólistájává teszi.
Válogatott albumok: Lonesome Road (1982), Trombone Four-In-Hand (1958-59) (1986), Bones or The King (1958) (1986).
További információk: Dicky Wells-Stanley Dance: The Night People.

WELLSTOOD, DICK -1927. november 25-én született a Connecticut állambeli Greenwichben, Egyesült Államok, 1987. július
24-én hunyt el. Wellstood a szülővárosában végzett zongoratanulmányok után 1946-ban New Yorkba költözött és hamarosan
olyan újonnan jött zenészekkel dolgozott, mint Bob Wilber, és olyan veteránokkal, mint Sidney Bechet. Az ötvenes évek elején
Jimmy Archey bandájával Európába látogatott, ám idejét általában megosztotta a zene és a jogászi tanulmányok között. Jogi
vizsgái letétele után teljes idejét a zenének szentelte, többnyire szólóban dolgozott, de szerepelt kisegyüttesekben is, például Roy
Eldridge, Henry “Red" Allen, Coleman Hawkins és Gene Krupa vezetésével. A hetvenes években szólókarrierje kiteljesedett,
emellett a World's Greatest jazz bandben is játszott. Wellstood pályája folyamán intenzíven készítette a lemezfelvételeket, figye-
lemreméltóan uralta hangszerét, széles skálán játszott jazzt, de igazából a hagyományokat ápolta. A stride zongorázás kiemelkedő
képviselője. A nyolcvanas években egyedül vagy a Blue Three trióval lépett fel, amelyben Kenny Davern és Bobby Rosengarden
voltak a társai. Rövid ideig jogászkodott is.
Válogatott albumok: Roy Eldridge-dzsel: Suing Goes Dixie (1956), Alone (1971), From Ragtime On (1971), From Dixie To Swing
(1972), Joe Venutival és Zoot Simsszel: Joe And Zoot (1974), Walkin' With Wellstood (1974), This Is The One (1975), At The Cookery
(1975), Stride Piano (1977), Some Hefty Cats! (1977), Live At Hanratty's I (1981), Kenny Davernnel és Bob Rosengardennel: Live At
Hanratty' s 11 (1981), Davernnel és Chuck Riggsszel: Live Hot Jazz (1984), Bob Wilber/ Dick Wellstod: Duet (1984), Live At The Café Des
Copains (1985), Dick Hymannel: Stride Monster (1986).

WELSH, ALEX-1929. július 9-én született a skóciai Edinburgh-ban, 1982. június 25-én hunyt el. Welsh Skóciában tradicionális
bandákban kezdte zenei karrierjét, előbb kornettozott, majd később trombitált. Az ötvenes évek elején Londonba költözött, saját
bandát alakított, amely gyorsan az egyik legsokoldalúbb zenekar lett a maga műfajában. Tehetséges és lelkes zenészek voltak
minden poszton, a Welsh-band a brit tradicionális jazzmozgalom jelentós erőssége volt. A különleges ruházattól és a popzenei
kalandoktól - versenytársaival ellentétben - tartózkodó Welsh (ennek ellenére a “Tansy' című darabja 1961-ben a brit Top 50-be
került) érdekfeszítő zenék megalkotására koncentrált, amelyek a legjobb chicagói stílusú dixieland jazz vitalitását tükrözték.
Welsh zenekari tagjai között az évek során olyan zenészek voltak, mint Archie Semple, Fred Hunt, Roy Crimmins, Roy Williams,
John Barnes, Lennie Hastings és Al Gay. A hatvanas években és a hetvenes években Welsh Nagy-Britanniában és az európai
kontinensen turnézott, lelkes visszhangra lelt, és sikeres amerikai turnékat bonyolított le. Chris Barberhez hasonlóan Welsh is
széles repertoárt épített ki, a populáris zene legjobbjaiból is merített témákat (mint azt a jazz mindig is tette), és a zenekar beúszott
a mainstream vizeire. A hetvenes évek közepén Welsh gyenge egészségi állapotban volt, ám addig folytatta, amíg lehetett. Welsh
egész pályája során roppant jókedélyűen fújt, néha énekelt is, és példája buzdította zenekari tagjait is. Nemcsak a közönség
kedvelte, hanem zenésztársai is.
Válogatott albumok: Music Of The Mauve Decade (1957), The Melrose Folio (1958), Alex Welsh In Concert (1961), Echoes Of Chicago
(1962), Strike One (1966), At Home With Alex Welsh (1967), Vintage '69 (1969), Classic Concert (1971), If I Had A Talking Picture Of You
(1975), In A Party Mood (1977), Live At The Royal Festival Hall (1954-55) (1988).

WESS, FRANK - 1922. január 4-én született a Missouri állambeli Kansas Cityben, Egyesült Államok. Wess kezdetben
altszaxofonozott, Washingtonban és környékén játszott különböző bandekben, ebben a városban telepedett le. Később áttért a
tenorszaxofonra és rövid ideig Blanche Calloway zenekarában dolgozott. Katonai szolgálata idején továbbfejlesztette zenei
képességeit, és a második világháború végét követő leszerelése után olyan zenészek együtteseiben játszott, mint Billy Eckstine és
Lucky Millinder. Ebben az időszakban kezdett fuvolázni. 1953-ban csatlakozott Count Basie bandjéhez, többnyire tenorozott és
fuvolázott, és a zenekar szólistája és duettattrakciója lett, utóbbit Frank Foster kollégájával adták elő. Wess az ötvenes évek végén
az altszaxofonra váltott, folytatta a fuvolajátékot is, és az első jelentős jazzszólista volt, aki ezt a hangszert népszerűsítette és trük-
köktől mentesen hozta divatba. 1964-ben hagyta el Basie-t, stúdiókban dolgozott, saját kisegyütteseit vezette, lemezfelvételeket
készített és olyan együttesekben dolgozott, minta New York Jazz Quartet és a Dameronia, amelyet Philly Joe Jones vezetett. Wess
saját együttesei és más bandák részére számos hangszerelést is készített. A nyolcvanas évek közepén rövid ideig Woody
Hermannal dolgozott, saját kisegyüttesét is vezette, Fosterrel közösen egy kvintettet is vezettek. A nyolcvanas évek végén és a
kilencvenes évek elején egy remek Basie-stílusú big band vezetője volt, amelyben olyan zenészek dolgoztak, mint Harry “Sweets"
Edison, Joe Newman, Snooky Young, Al Grey, Benny Powell, Marshall Royal és Billy Mitchell, és sikeres fellépéseik voltak Japán-

275
ban. E banda lemezei, a Dear Mr. Basle és az Entre Nous azt mutatják, hogy Wess rátermett Basiestílusú big band vezető és
hangszerelő. Wess szólistaként (bármelyik hangszerét használja is), hamisítatlan savinget játszik, frázisait gondosan formálja.
Játéka a swingkorszak stilisztikai hagyományainak kitűnő, modernizált feldolgozása, mindig csiszolt és kulturált.
Válogatott albumok: Frank Wess Quintet (1954), Wess Of The Moon (1954), North, South, East ... (1956), 1 Hear You Talkin' (1959), Frank
Wess Quartet (1960), Yo Ho! (1963), Coleman Hawkinsszal: Commodore Years (1973), Frank Fosterrel: Two For The Blues (1983),
Frankly Speaking (1984), Dear Mr. Basie (1989), Entre Nous (1990).

WESTBROOK, KATE - Kate Bernard néven a Surrey grófságbeli Guildfordban született, Anglia. Westbrook eredetileg festőnek
készült, kiállításai voltak Nagy-Britanniában, az európai kontinensen, az Egyesült Államokban mielőtt csatlakozott jövendő
férjéhez, a Mike Westbrook Brass Bandben (1974). Zenészként autodidakta, énekel és számos fafúvós hangszeren játszik,
komponál, szöveget ír a különböző Mike Westbrook-bandek számára. Mindezektől függetlenül a római RAI Orchestra és a zürichi
Rádiózenekar vendégszólistája is volt a hetvenes években, a nyolcvanas években pedig Lindsay Cooperrel dolgozott különböző
projekteken. Angolul, franciául, németül, görögül és olaszul énekel, olyan különböző költők és dalköltők repertoárjából válogat,
mint D. H. Lawrence, William Blake, Cole Porter, Rossini és Lorca. Mike Westbrookkal közösen Kate számos multimédia-eseményt
szervezett, amelyekben zene, performance és festészet volt, ezeket a televízióban és színházban is bemutatták. Tevékenysége igen
széles körű.
Válogatott albumok: Mike Westbrookkal: The Westbrook Blake (1980), Love For Sale (1985), A Little Westbrook Music (1983), London
Bridge Is Broken Down (1983, háromalbumos, dobozos kiadás), Lindsay Cooperrel: Music For Other Occasions (körülbelül a
nyolcvanas évekbeli felvétel), Pierides, The Dance Band (1989), Goodbye Peter Lorre (1992).

WESTBROOK, MIKE - 1936. március 21-én született a Buckinghamshire-i grófságbeli High Wycombe-ban, Anglia. Westbrook
Nagy-Britannia első számú jazzkomponistája, Torquayben nőtt fel, könyvelősködött, letudta a katonai szolgálatot és a festői
iskolát, mielőtt felismerte volna, hogy első szerelme a zene. 1958-ban Plymouthban alakította első bandáját, amelyben a tizenéves
John Surman baritonszaxofonozott, 1962-ben Londonba költözött, ahol számos bandát vezetett, rendszeresen játszott az Old
Place-ben és a Little Theatre Club-ban, ahol napközben festőtanárként dolgozott. Első három lemeze, a Celebration, a Release és a
Marching Song széles skálán megszólaló big band művek, amelyek azt mutatják, hogy Westbrook gyorsan kiterjesztette modern
jazzbázisát és beolvasztotta a blues, a rock and roll és a fúvószenekari indulók elemeit, a “The Girl From Ipanema"-t és Lionel
Hampton “Flying Home "-ját, alaposan kiterebélyesítve mindezt. Zeneszerzői tehetségét olyan szólisták briliáns szólói teszik
teljessé, mint John Surman, Mike Osborne, Malcolm Griffiths; és Paul Rutherford. Két, hangfelvételen nem rögzített darabja, az
“Earthrise " és a hétórás “Copan/Backing Track", amelyeket 1970-72ben a Cosmic Circusszal adtak e16, a multimédia projektek
iránti egyre növekvő érdeklődésének korai példái. Egy másik korai hetvenes évekbeli Westbrook-csapat, a Solid Gold Cadillac,
jazzrockot produkált. A big band formátumhoz visszatérve 1975-ben rögzítette a Citadel Room 315-öt, amelyen ismét szerepelt
Surman, ez az első igazi mesterműve. A zenekari projektek maradtak érdeklődésének homlokterében - a későbbi The Cortege-t, a
Westbrook-Rossini-t (amely Rossini operáinak témáin alapul) és az Ön Duke's Birthday-t (tisztelgés Duke Ellington előtt, amely az
“After Smith's Hotel" című hosszabb darabból való), mind a jazzkomponálás kiemelkedő példáiként üdvözölték. Westbrook
1973-ban megalakította Brass Band-jét, amelyben régi barátja, az énekes Phil Minton és leendő neje, Kate Westbrook (eredeti
nevén Kate Bernard) is szerepelt, ezzel bejárták Nagy-Britanniát, üzemekben, iskolákban, kórházakban és utcaszínházi
fesztiválokon léptek fel. Az együttes később Westbrook egyik legimpresszívebb felállásává fejlődött, amely a Bright As Fireon
hallható, amely tisztelgés William Blake költő emléke előtt, és zenéje a korábban írt (és lemezre vett) Adrian Mitchell-színmű, a
Tyger zenéjén alapul. Westbrook 1983-ban startolt triójával, amelyben Kate Westbrook és a rendszeresen vele dolgozó Chris
Biscoe szerepeltek, ez Westbrooknak az európai kabarézene iránti érdeklődését mutatta (A Little Westbrook Music). Zenéje jelentós
részét irodalmi vagy színházi források ihlették: például a The Cortege, mindmáig legjobb műve, olyan költők művein alapul, mint
Rimbaud, Hesse, Lorca, Blake és John Clare.
Újabb albumai között van az ambiciózus, helyenként briliáns London Bridge Is Broken Down (énekhangra, jazz-zenekarra és
kamarazenekarra) és a Beatles-tisztelgés, az Off Abbey Road. Bár Westbrook 1988-ban OBE-kitüntetést kapott, sok más brit
muzsikushoz hasonlóan munkássága az európai kontinensen kevésbé ismert. Profi zongorista és tubás, virtuóz komponista, akinek
munkássága az olyan héroszok sorába kívánkozik, mint Duke Ellington, Charles Mingus és Kurt Weill.
Válogatott albumok: Celebration (1967), Release (1968), Marching Song, Vols. I & 2 (1969), Love Songs (1970), Metropolis (1971), Tyger
(1971), Sold Gold Cadillac (1972), Mike Westbrook Live (1972), Citadel Room 315 (1975), Plays, For The Re-cord' (1976), Love/Dreams And
Variations (1976), Mike Westbrook- Piano (1978), Goose Sauce (1978), Mama Chicago (1979), Bright As Fire - The Westbrook Blake (1980),
This Is Their Time - Oh Yes (1981, 1969-es felvétel), The Paris Album (1981), The Cortege (1982, háromlemezes album), A Little Westbrook
Music (1983), Pier Rides (1986), Westbrook-Rossini (1987), London Bridge Is Broken Down (1988, háromlemezes album), On Duke's
Birthday (1988, 1984-es felvétel), Pierides, The Dance Band (1989), Off Abbey Road (1990).

WESTON, RANDY - Randolph Weston néven 1926. április 6-án született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült
Államok. Weston Brooklynban nőtt fel, és a negyvenes évek végén egy olyan éttermet vezetett, amelybe gyakran ellátogattak a
város vezető bopzenészei. Weston kezdetben rhythm & blues zenekarokban zongorázott (a Clovers együttessel lemezt is készített),
dolgozott Eddie ,Cleanhead" Vinsonnal, Kenny Dorhammel és Cecil Payne-nel. Az első zenészek között szerződtették a Riverside
labelhez, 1954. áprilisi debütáló sessionjén Cole Porter-darabokat játszott. Későbbi Riverside albumjain szólóban szerepelt, majd
triófelvételeket készített Art Blakey-vel. Westont már régóta izgatta minden, ami afrikai, 1960-ban elkészítette az Uhuru Afrika című
big band szvitet, amelynek szövegét Langston Hughes írta, a hangszereléseket Melba Liston készítette, a zenészek között volt
Freddie Hubbard, Yusef Lateef, Max Roach és Babatunde Olatunji. 1961-ben más amerikai zenészekkel egyetemben Afrikába
utazott, hogy részt vegyen a lagoszi művészeti fesztiválon, majd 1963-ban tanulmányútra tért vissza. A hatvanas évek elején
Booker Ervin, Ed Blackwell (később) szerepeltek többek között bandáiban, és elkészítette a Highlife és az Afrikon Cookbook című
albumait. Szólóban és trióban felvette a Berkshire Blues-t, mégpedig Ellington tervezett labeljének, ám az nem jött létre, és így csak
13 évvel később a Freedom márkán jelent meg.
Weston beindította saját Baktop labeljét, ám gyorsan be is csukta a boltot, kedvét szegte az amerikai zenei élet üzletiessége,
elhagyta az Egyesült Államokat. Egy 14 országot magában foglaló észak- és nyugat-afrikai turné után, 1968-ban Tangerben
telepedett le, ahol a African Rhythms Club vezetője lett néhány évre. A hetvenes évek elején tért vissza az Egyesült Államokba, két
big band lemezt készített, a jazzfunky Blue Moses-t és a Tanjak-t. A rákövetkező felvételeken viszont a szólózongorára koncentrált, és
nagy zongorista példaképeinek, Duke Ellingtonnak és Thelonious Monknak szentelte felvételeit. Nevezetes kivétel a David Murray-
vel készült duóalbum és a friss The Spirits Of Our Ancestors, amelyen ismét Liston hangszerelései hallhatók, és olyan vendégzenészei,

276
mint Dizzy Gillespie, Dewey Redman és Pharoah Sanders. Erőteljes játékos (198 cm magas!), Weston perkusszívan használja a
zongorát, ugyanakkor tehetséges dallamjátékos, aki olyan jó1 ismert darabok komponistája, mint a ,Hi-Fly" és a “Little Niles", az
utóbbi keringőt 1952-ben Azadeen nevű fiáról nevezte el, aki maga is jelentós ütős lett.
Albumok: Cole Porter In A Modern Mood (1954), The Randy Weston Trio (1955), With These Hands (1956), Trio And Solo (1957), Little
Niles (1958), Jazz A La Bohemia (ötvenes évekbeli felvétel), Uhuru Afrika (1961), Randy! (1964), Highlife (1964), African Cookbook (1965),
Blues (1967), Blue Moses (1972), Tanjak (1973), Informal Solo Piano (1974), African Rhythms (1975), Blues To Africa (1975), Carnival
(1975), African Nite (1976), Randy Weston (1977), Berkshire Blues (1978, 1965-ös felvétel), Nuits Americaine (1982), Blue (1984), The
Healers (1987), Portraits Of Duke Ellington (1990), How High The Moon (1989), Portraits Of The Thelonious Monk (1990), Self Portraits
(1990), The Spirits Of Our Ancestors (1992). Antológiák: Zulu (1977, 1955-56-os felvétel).

WHEELER, KENNY -1930. január 14-én született a kanadai Torontóban. Néha Weeny Keller néven szerepelt. Kiemelkedő
jazzkomponista, trombitás, kornettos és szárnykürtös, egyike a világ legfélénkebb, legfélrehúzódóbb művészeinek. Buddy Rich
egyszer azt mondta: “Mutassatok nekem egy alázatos embert, és én mutatok nektek egy senkit." Wheeler ezek szerint a világ
legrespektáltabb és legnagyobb hatású senkije. A jazz és az improvizált zene olyan nagysága, mint John Surman és Evan Parker a
hatvanas évek óta egyfolytában szinte sorban állnak, hogy játszhassanak vele: az Orchestra UK és a Kenny Wheeler Big Band
felállása a kilencvenes évek elején szintén tanúság erre. 12 éves korától tanult kornettozni, majd a Toronto Conservatoryn tanult
trombitálni és az összhangzattant tanulmányozta. 1952-ben Londonba költözött, Roy Fox és Vic Lewis zenekarában dolgozott.
1959-tó1 1965-ig a John Dankworth band tagja volt, játszott Tubby Hayes és Joe Harriott együttesében is. A hatvanas években
egy ideig Richard Rodney Bennett és Bill Russo tanítványa volt, a Little Theatre Clubban került kapcsolatba a free zenével, ahol
Tony Oxleyvel, John Stevensszel és a Spontaneous Music Ensemble-lel dolgozott. A hatvanas évek végén a briliáns John
Surman-Mike Osborne Quartet vendégmuzsikusa volt. Életrajza sokoldalúságát és státusát is mutatja a nagyok között: olyan
muzsikusokkal és zenekarokkal játszott, mint John Taylor, Mike Pyne, Jan Garbarek, Michael Gibbs, a Clarke-Boland Big Band,
John Warren, a Globe Unity Orchestra, Graham Collier, Ronnie Scott, Alan Skidmore (abban a kvintettben, amely a Jazz Expo 69
fénypontja volt), a United Jazz And Rock Ensemble, Dave Holland és Anthony Braxton, és számos zenekart vezetett az Orchestra
UK-n kívül is, így az Azimuthot (amelyet 1977-ben Norma Winstonenal és John Taylorral közösen alapított és amely nem
tévesztendő össze az Azymuthtal), a Coe (Tony Coe) Wheeler & Co-t és a pompás Freedom For Change-et. Az új Mike Gibbs
Banddel, amelyben John Scofield is szerepelt, 1992-ben turnézott.
Albumok: Windmill Tilter (1968), Song For Someone (1974), Will Power (1974), Gnu High (1976), Deer Wan (1978), Around Six (1980),
Double, Double You (1984), Michael Gibbsszel: Michael Gibbs (1970), Tangleowod '63 (1971), Paul Gonsalveszel: Humming Bird (1968),
a Globe Unityvel: Live In Wuppertal (1973), Hollanddal: Seeds Of Time (1985), The Razor's Edge (1987), Philly Joe Jonesszel: Trailways
Express (1968).

WHITE, ANDREW - 1942. szeptember 6-án született Washington D. C.-ben, Egyesült Államok. White nagybátyja szaxofonon,
fuvolán és gitáron játszott. White 1954 és 1960 között Nashville-ben John Reednél tanult szaxofonozni, majd 1960 és 1964 között
a washingtoni Howard University diákja volt, játszott az University Bandben és a Symphoniettában. Az ötvenes évek végén Don
Pullennel dolgozott, amikor is White alt- és tenorszaxofonozott és nagybőgőzött. 1964-65-ben Párizsban Kenny Clarke-kel
tenorszaxofonozott. 1965-ben Buffalóban a New Jazz Trio vezetője volt. Ezután Stanley Turrentine-nal elektromos basszust
játszott, a Cyclonesszal és Otis Keddinggel (1967) tenorszaxofonozott. White 1968 és 1970 között Stevie Wonder elektromos
basszistája volt, és ugyanakkor a New York's Ballet Theatre Orchestra első oboása és angolkürtöse is (ami bizonyára egyfajta
rekord). 1971 és 1976 között a népszerű énekegyüttes, a Fifth Dimension és a Hair produkció (1971) basszistája volt. A következő
évben a Weather Report I Sing The Body Electric-jén vendégszerepelt, 1973-ban elektromos basszuson és angolkürtön játszott a
történeti jelentősége Sweetnighter című albumon.
1973 szeptemberében lett kész John Coltrane 209 szólófánk transzkripciójával, ennek kiadására 1971-ben létrehozta
kiadóját, az Andrew's Musicot. 1977-ben további 212 Coltrane-szóló transzkripcióját publikálta. Peter Ochiogrosso azt írta White
művéről, hogy “az ugyanolyan fontos Coltrane művészete szempontjából, mint Köchel volt Mozartnak." Coltrane-szólók albumai,
trióművek Buell Neidlingerrel és zenekari művek - Concerto és Concertino - kerültek azóta kiadásra, továbbá könyvek, cikkek,
további transzkripciók (többek között Eric Dolphy és Charlie Parker szólói); summa summárum: White produkciós katalógusa
1991-ben 1600 tételt foglalt magába. 1984-ben az Andrew's X-Rated Band Stories-szal lepte meg a jazzvilágot, amely az első volt
négy humoros szexkötet sorában. White szaxofonstílusa a Coltrane iránti mély érdeklődést mutatja; úgy vizsgálja a szólóvonalak
összefüggését a harmóniai környezettel, hogy sokkal egyénibb zenét produkál, mint a jellegtelen Tranees tette a nyolcvanas
években a Berklee College Of Musicon.
White ebben az évtizedben az Elvin Jones jazz Machine-nal (1980-81), a Beaver Harris AllStarsszal (1983), és 1987 óta Julius
Hemphill-lel dolgozik néhány szaxofonalapú projekten. 1981-es klasszikus lemeze, a Petite Suite Francaise “az első valaha is
felvett lemez egy fekete oboással", ám a nyolcvanas évek közepe óta nem adott ki újabb albumot, tekintélyes ír6í, tanári,
transzkripció-készítő tevékenységére és élő előadásaira koncentrál - nem beszélve az Andrew's Musicről és John Coltrane
zenéjének kitartó kutatásáról.
Albumok: Andrew Nathaniel White III (1971), Live At The New Thing In Washington DC (1973), Live In Bucharest (1973), Who Got De
Funk? (1973), Passion Flower (1974), Sings For A French Lady (1974), Theme (1974), Live At The Foolery, Vols 1-6 (1975), Collage
(1975), Marathon '75, Vols 1-9 (1976), Spotts, Maxine And Brown (1977), Countdown (1977), Red Top (1977), Trinkle Trinkle (1977), Ebony
Glaze (1977), Miss Ann (1977), Seven Giant Steps For John Coltrane (1977), Live In New York At The Ladies Fort (1977), Live In New York,
Volumes 1 & 2 (1977), Bionic Saxophone (1978), The Coltrane Interviews, Volumes One And Two (1979), Saxophonitis (1979), Funk Update
(1979),1 Love Japan (1979), Have Band, Will Travel (1979), Petite Suite Francaise: Andrew White Plays The Oboe (1981), Seven More Giant
Steps For John Coltrane (1983), Profile (1984).
WHITE, LENNY -1949. december 19-én született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. White 14 esztendős
korában kezdett dobolni, a hatvanas évek végén Jackie McLean bandájában muzsikált. 1969-ben részt vett Miles Davis Bitches
Brew-jának felvételén és a következő néhány évben számos más zenekarvezetővel, így Freddie Hubbarddal, Woodie Shaw-val, Gato
Barbierivel, Joe Hendersonnal, Stan Getzcel, Stanley Clarke-kel és Gil Evansszel dolgozott. Szerepelt az Aztecs latin rockbandával,
mielőtt 1973-tól 1976-ig Chick Corea Return To Forever együttesének tagja lett. Határozott, rámenős játéka jól illik a hetvenes
évek rockbefolyásoltságú zenéjébe.
Albumok: Davisszel: Bitches Brew (1969), Hubbarddal: Red Clay (1970), Joe Hendersonnal: In Pursuit Of Blackness (1971),
Barbierivel: Fenix (1971), Coreával: Hymn Of The Seventh Galaxy (1973), szóló vagy a Twennynine-nel: Venusian Summer (1975), Big City
(1977), The Adventures Of Astral Pirates (1978), just Like Dreaming (1981).

277
WHITE, MICHAEL -1933. május 24-én született a texasi Houstonban, Egyesült Államok. White Kaliforniában nőtt fel,
kilencesztendős korában kezdett hegedülni. Az 1965-ös Monterey Jazz Festivalon John Handy kvintettjében játszott, ekkor
figyeltek fel rá. Technikája félelmetes, szólóiban rendszeresen kettősfogású passzázsokat alkalmaz. Játékába beépíti a klasszikus
és a keleti zene hatását és technikáját. A hatvanas évek végén új irányba indult, amikor az egyik legelső jazzrock együtteshez, a
Fourth Wayhez csatlakozott. A hetvenes évek elején visszatért az avantgarde jazzhez, olyan zenészekkel dolgozott, mint Joe
Henderson és Pharoah Sanders tenorszaxofonosok és McCoy Tyner zongorista, és saját együtteseit is vezette.
Albumok: Handyvel: Live At Monterey (1965), a Fourth Wayjel: Way The Sun And The Moon Have Come Together (1969), Werewolf
(1970), The Fourth Way (1970), Sandersszel: Thembi (1970), Tynerrel: Song For My Lady (1972), zenekarvezetőként: The Land Of Spirit
And Light (1973), Father Music, Mother Dance (1974), Spirit Dance (1975), The X Factor (1978), Shake It Break It (1981), Michael White
(1987).

WHITTLE, TOMMY -1926. október 13-án született a skóciai Grangemouthban. Tinédzserévei elején kezdett tenorszaxofonozni,
1942-ben az angliai Chathambe költözött, ahol Claude Giddins tánczenekarához került. Játszott Ronnie Verrell zenekarában is,
és Whittle hamarosan olyan vendégzenészekkel muzsikált, mint Ralph Sharon és Stéphane Grappelli. Játszott Johnny Claesszel,
Carl Barriteau-val, majd 1946ban Ted Heath zenekarának tagja lett. Hat évig maradt itt, mielőtt csatlakozott Tony Kinsey kis-
együtteséhez. Az ötvenes években számos kisegyüttessel játszott, néha zenekarvezető vagy társzenekarvezető volt, például Dill
Jones, Kenny Wheeler és Joe Temperley társaságában. A hatvanas évektől a kilencvenes évek elejéig a brit jazzélet prominens
figurája lett, klubokban és fesztiválokon játszott, a jazzmuzsikusok igen széles skálájával készített lemezfelvételeket
Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, többek között Benny Goodmannel is. Whittle a színpadon kívül csendes, befelé
forduló ember volt. Játéka tükrözi ezeket a személyi jegyeket, sugárzó, meleg, behízelgő soundja különösen jó1 illik a balladákhoz.
Számos lemezfelvételén szerepel felesége, Barbara Jay énekesnő.
Albumok: New Horizons (1959), Jigsaw (1977), Why Not (1979), The Nearness Of You (1982), Straight Eight (1986). Antológiák: Waxing
With Whittle (1953-54) (1979), Moore Waxing With Wittle (1954-55) (1987).

WIGGINS, GERRY-1922. május12-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Wiggins egyik legelső
profi fellépése az volt, amikor zongorán kísérte a filmkomikus Stepin Fetchit (Lincoln Perry) klubfellépéseit. Art Tatum játékának
meghallgatása után áttért a jazzre. Les Hite-tal, Louis Armstronggal, Benny Carterrel dolgozott. Wiggins a negyvenes évek közepén
Los Angelesbe költözött és énekesek kísérőjeként lett ismert. Az ötvenes és a hatvanas években többek között Lena Horne, Kay
Starr, Nat,, King' Cole, Lou Rawls és Earths Kitt társaságában szerepelt. A hatvanas években film- és televíziós soundtrackekben
dolgozott, számos jazzegyüttessel is játszott, például Gerald Wilson big bandjében. A hetvenes évek közepén Helen Humesszal
Európában turnézott, majd a nyolcvanas években Red Callenderrel szerepelt, s fellépett nemzetközi fesztiválokon is. Tovább
játszott énekesekkel, Linda Hopkins kísérője is volt. Rendszeresen visszatért Wilsonhoz, alkalmilag kisegyütteseket vezetett.
Szolid, megbízható zongorista, akinek játéka eklektikus, kvalitásához képest aránylag ismeretlen.
Válogatott albumok: The Gerry Wiggins Trio I (1950), The Gerry Wiggins Trio II (1956), The Gerry Wiggins Trio 111 (1957), The Gery
Wiggins trio IV (1957), Gerry Wiggins (1958), The Gerry Wiggins Trio V(1960), Helen Humesszel: Sneakin' Around (1974), Wig Is Here
(1975), Red Callenderrel: Night Mist Blues (1983), Live At Maybeck Recital Hall (1990).

WILBER, BOB -1928. március 14-én született a New York állambeli New York Cityben, Egyesült Államok. Wilber gyermekként
kezdett klarinétozni, vezette saját bandáját, majd tinédzserként Sidney Bechet tanítványa lett. Bechet-vel lemezfelvételt is készített,
áttért a szopránszaxofonra, és érezhetően otthon volt a tradicionális játékban. Wilbert azonban érdeklődése és tudása
kiterjesztésének igénye elvitte Lennie Tristanóhoz. Az az ötvenes évek közepi banda, melyet Tristano vezetett, a tradicionálist
modern elképzelésekkel vegyítette, és ennek megfelelően a két hallgatóság között a pad alá került. Az ötvenes évek végén és a
hatvanas években Wilber koncertezett és lemezfelvételeket készített, mindezt olyan nagyságok társaságában tette, mint Bobby
Hackett, Benny Goodman, Sidney Bechet, Jack Teagarden és Eddie Condon. A hatvanas évek végén (ekkortájt altszaxofonozott is)
a World's Greatest Jazz Band egyik alapítója volt. A hetvenes évek elején Kenny Davernnel együtt alapították meg a Soprano
Summitot, a zenekar szerte a világban új közönséget nyert meg. A banda 1979-ig létezett, majd azután Bechet Legacy band néven
működött, intenzív lemezfelvételi programot bonyolított le, gyakran saját lemezlabeljén, a Bodeswellen. Wilber aktív jazztanár, a
Smithsonian Jazz Repertory Ensemble zeneigazgatója, számos Duke Ellington-konvenció házi zenekarának vezetője, számos
filmzenét írt, legismertebb az Ellington zenéjét újraalkotó The Cotton Club (1984). A nyolcvanas években is vezette a Bechet Legacy
bandet, számos lemezfelvételt készített (többek között egy pompás sorozatot a King Oliver band esszenciájának újraalkotásából),
kísérte feleségét, Joanne,, Pug' Hurton énekesnőt is. Úraalkotta a Benny Goodmanbandet is az 1938-as Carnegie Hall-koncert év-
fordulójára, kiadta önéletrajzát, a Music Was Not Enough című kötetet, amelynek társszerzője Derek Webster volt. Wilber a
kilencvenes évek elején koncerteken újra együtt szerepelt Davernnel, állandóan keresi az új utakat arra, hogy a kortárs
közönséggel megismertesse a régebbi zenei stílusokat.
Albumok: Spreadin' Joy (1957), Bob Wilber And His All Star Band I (1959), Bob Wilber And His All Star Band 11 (1959), Bob Wilber And His
Jazz Band I (1960), New Clarinet In Town (1960), Evolution Of The Blues (1960), Blowin' The Blues Away (1960), The Music Of Hoagy
Carmichael (1969), Kenny Davernnel: Soprano Summit (1973), Davernnel: Soprano Summit 11 (1976), Vital Wilber (1977), Bob Wilber And
The Scott Hamilton Quartet (1977-es felvétel), Rapturous Reeds (1978), The Many Faces Of Bob Wilber And Pug Horton (1978), Groovin' At
The Grunewald (1978), Original Wilber (1978), In The Mood For Swing (1979), The Music Of Fats Waller And James P. Johnson (1979),
Swingin' For The King (1979), Dizzy Fingers (1980), The Music Of King Oliver's Creole Jazz Band (1981), On The Road (1981), Joanne 'Pug'
Hortonnal: Don't Go Away (1981), Bob Wilber And The Bechet Legacy (1982), Ode To Bechet (1982), Reflections (1983), Bob Wilber/Dick
Wellstood: Duet (1984), The Cotton Club (1985), Davernnel: Summit Reunion (1990). Antológiák: Bob Wilber And His Wildcats 1(1947), Bob
Wilber And His Wildcats II (1947), Bob Wilber And His Jazz Band 11 (1949), Sidney Bechet 1949 (1949).
További információ: Bob Wilber-Derek Webster: Music Was Not Enough.

WILEN, BARNEY - Bernard Jean Wilen néven 1937. március 4-én született a franciaországi Nizzában. Amerikai édesapától és
francia édesanyától született, élete első tíz esztendejét az Egyesült Államokban, Arizonában töltötte, majd visszatért a Cote d'
Azurra, és szaxofontanulmányokat végzett. Lester Young tanítványaként indult, az ötvenes évek közepén már egyéni hangja volt,
és hamarosan az egyik legelismertebb európai zenész lett. 1955 és 1960 között Bud Powell-lel és John Lewisszal játszott, csatlako-
zott a Miles Davis-bandhez és az Art Blakey's Jazz Messengershez. Lewis a négy kedvenc szaxofonosa közé sorolta Lester Young,
Stan Getz és Eli “Lucky " Thompson társaságában. Wilen a hatvanas évek elején a jazzrockkal kísérletezett, 19684611973-ig
Afrikában élt, ez érezhető a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji munkásságában. Wilen visszatért Nizzába és a hard bop

278
stilushoz, amellyel az ötvenes években híres lett.
Válogatott albumok: Miles Davisszel: L'ascenseur Pour L'echafaud (1957), Art Blakey-vel: Les Liasons Dangerous (1959), Paris Session
(1961), Mal Waldronnal: Movie Themes From France (1990).

WILKINSON, ALAN - 1954. augusztus 2-án született az Essex grófságbeli Ilfordban, Anglia. Wilkinson 12 esztendős korától
gitározott, miután korábban 8 és 11 éves kora között trombitált. Egyéves könyvtárosképzőt végzett Manchesterben, majd a leedsi
művészeti iskolába járt. 1978-ban vásárolt egy szaxofont, Crow-ban játszott Matthew Coe (másnéven Xero Slingsby), Richard
Bostock (basszus) és Paul Hession (dob) társaságában. Bemutatkozott a brit és az európai improvizációs színpadon, 1983-ban
Hessionnel és Akemi Kuniyoski-Kuhnnel bemutatkozott az Antwerp Free Music Festivalon. Wilkinson 1987-ben a Derek Bailey's
Companyvel Olaszországban játszott, majd 1988-ban Londonban részt vett a Company Weeken. 1988-ban a leedsi Bassa Bassa
együttessel készített felvételt. 1984 és 1990 között a leedsi Termite Club vezetője volt, ahol olyan nemzetközi improvizatőröket
mutatott be, mint Hession, Paul Buckton (gitár) és az ipari-bruitista John McMillan. 1988-ban vezetett egy kvartettet is, amelyben
Alex Maguire volt a zongorista és német zenészek alkották a ritmusszekciót. Ezzel a kvartettel 1991-ben is turnézott, és részt vett
a Crawley Outside In Festivalon. 1989-ben Wilkinson a zongorista Maguire Cat O'Nine big bandjével turnézott (ennek koncertjét
Live At Leeds Trades Club címmel a Wire magazin kazettán kiadta). Ugyanebben az évben turnézott és lemezfelvételt készített a
sheffieldi improvizatőr, Mick Beck big bandjével, a Feetpacketsszel. Hessionnal és a bőgős/ komponista Simon Felllel triót
alkottak és a rajongóknak ,punkjazzt" játszottak. Wilkinson Ornette Colemant, John Coltrane-t és Albert Ayleyt jelöli meg fő
inspirációs forrásául, az európaiak közül Peter Brötzmann, Mike Osborne és Evan Shaw Parker áll a listán. Wilkinson bizonyára
generációjának egyik vezető szaxofonosa lesz, alt-, bariton- és szopránszaxofonon játszik, elképesztő erővel és fantáziával.
Válogatott albumok: a Bassa Basával: Bassa Bassa (1988), a Feetpacketsszel: Listen Feetpackets (1989), Simon Fell-lel: Compilation
11 (1991).

WILLIAMS, COOTIE - Charles Melvin Williams néven 1911. július 10-én született az alabamai Mobile-ban, Egyesült Államok,
1985. szeptember 15-én hunyt el. Williams autodidakta trombitás, a húszas évek közepén lett profi zenész, mégpedig a Lester
Young vezette családi bandában. Később számos New York-i zenekarban játszott, többek között Chick Webb és Fletcher
Henderson vezetésével. 1929-ben Bubber Miley-t váltotta fel Duke Ellington zenekarában, és 11 esztendeig maradt a csapat tagja.
Ez idő alatt számos más zenekarvezetővel is készített hanglemezfelvételeket, nevezetesen Lionel Hampton és Teddy Wilson
vezetésével (néhány olyan lemezén, ahol Billie Holidayt kísérte). Emellett a Rug Cutters nevű együttest is vezette, amely egyike
azon számos kisegyüttesnek, amelyek az Ellington-bandből nőttek ki. Williams 1940-ben elhagyta Ellingtont, rövid ideig Benny
Goodmannel dolgozott, mielőtt megalakította saját big bandjét. Később, ezen éveiről és ivós természetéről beszélve, Williams
elmondta, hogy mielőtt saját bandája nem lett, addig nem igazán ivott. Tekintettel arra, hogy zenekarában olyan zseniális, de
nehéz természetű muzsikusok játszottak, mint Charlie Parker és Bud Powell, nem csoda, hogy a palackokhoz menekült. A banda
kiváló kvalitásai ellenére (többek között Eddie,, Lockjaw " Davis és Eddie,, Cleanhead" Vinson játszottak benne) és saját
kiválójátéka ellenére, Williamsnek csökkentenie kellett az együttes létszámát.
Az ötvenes évek elején az akkoriban népszere rhythm & blues területén jeleskedett. Néhány évig rhythm & bluest játszott,
kisegyütteseket vezetett, és lemezfelvételeket készített, egy 1957-es felvételen Rex Stewarttal közösen a bandavezetők, a lemezen
Coleman Hawkins, Bud Freeman, Lawrence Brown és Hank Jones játszottak többek között. 1%2-ben ismét Ellingtonhoz
csatlakozott, és ott is maradt a zenekarvezető haláláig, és még egy rövid ideig utána is, a post-Duke korszakban, amikor Mercer
Ellington vezette a zenekart. Williams csak 1929-ben került az Ellington-zenekarba, gyorsan átvette az úgynevezett “dzsungel
stílust", amelyet eredetileg Bubber Miley alakított ki, nagyon gyorsan elismert szólista lett. Telt hangja, erőteljes stílusa jó1
hallható az 1940-es Ellington-zenekari felvételen, a “Concerto For Cootie (Do Nothing Till You Hear From Me)"-n. Az ellingtont évek
alatt és a számos alkalommal, amikor saját neve alatt szerepelt, Williams mindig uralta hangszerét, lendületes volt.
Albumok: The Big Challenge (1957), The Solid Trumpet Of Cootie Williams (1962), Salute To Duke Ellington (1976). Antológiák: Cootie
Williams And The Boys From Harlem, 1937-40 (1974), Cootie Williams And His Rug Cutters, 1937-40 (1974), Big Band Bounce (1974), Cootie
Williams And Oran ,Hot Lips' Page (1974), New York 1944 - Sextet And Big Band (1977), Sextet And Orchestra (1981), Memorial (1986), From
Films, 1944-46 (1988).

WILLIAMS, JOE -1918. december 12-én született a georgiai Cordele-ben, Egyesült Államok. Williams egy chicagói gospelegyüttes
énekeseként kezdte zenei karrierjét, a harmincas évek végén már rendszeresen szólóban lépett fel. Jimmie Noone és mások
zenekaraiban rövid életű szerződései voltak, Lionel Hampton a negyvenes évek elején szerződtette, 1950-ben Count Basie-nél
énekelt. 1951-ben az,, Every Day I Have The Blues"-zal aratott lemezsikert, de nem jött el az 6 ideje egészen addig, amíg nem újra
Basievel énekelt. Az elkövetkező évek Williams erőteljes hangjával különösen sikeresek voltak, és mivel a zenekarnak akkortájt
elég gyengén ment, nehéz volna megmondani, kinek volt nagyobb szüksége a másikra. Amikor 1961-ben Williams továbblépett,
akkor mind a band, mind az énekes a népszerűség új magaslatain állt és számos alkalommal adtak továbbra is közös koncertet.
Williams a hatvanas években többnyire egyedül dolgozott, gyakran kísérték kiemelkedően népszerű zenészek, mint Harry Edison,
Clark Terry, George Shearing és Cannonball Adderley. A hetvenes és a nyolcvanas években turnézott, lemezfelvételeket készített,
elismertsége tovább nőtt, hangja az évek múlásával mind erőteljesebb, egyszersmind puhább lett. Kulturált, nagy tudású művész,
akinek blueséneklése ragyogóan izzó, ami kontrasztál a dalok szövegének érdességével, közönsége széles körű és ragaszkodó. A
késői fellépésein, például a Capp-Pierce Juggernauttal, alkalmilag populáris dalokat is énekel, amelyeket bluesfeelinggel ad elő.
Favorizálja az olyan anyagokat is, amelyek humorosak. (Ezt a művészt nem szabad összetéveszteni az énekes-zongorista Big Joe
Williamsszel).
Albumok: Count Basie Swings, Joe Williams Sings (1955), Joe Willams Sings About You (1959), That King Of Woman (1959), Have A Good
Time (1961), Together (1961), A Swinging Night At Birdland (1961), One Is A Lonesome Number (1962), Me And The Blues (1963), Joe
Williams At Newport (1963), The Song Is YOU (1964), Then And Now (1965), Mister Excitement (1965), Presenting Joe Williams And The Thad
Jones-Mel Lewis Jazz Orchestra (1966), Something Old, New And Blue (1968), Having The Blues Under European Skies (kb.1971), Joe Williams
Live (1973), a Juggernauttal: Live At The Century Plaza (1977), Dave Pell-lel: Prez & Joe (1979), Nothin' But The Blues (1983), Then And
Now (1983), I just Want To Sing (1985), Every Night (1987), In Good Company (1988), A Man Ain't Supposed To Cry (1989). Antológiák: Joe
Williams Sings Every Day (1950-51), The Overwhelming Joe Williams (1989).

WILLIAMS, MARY LOU - Mary Elfrieda Scruggs néven 1910. május 8-án született a georgiai Atlantában, Egyesült Államok, 1981.
május 28-án hunyt el. Williams zongorista-csodagyermekként már hatesztendős korában fellépett, mire elérte tinédzseréveit, már
egészen profi lett. 16 esztendős korában ment férjhez a szaxofonos John Williamshez, akinek zenekarában a közép-nyugaton
játszott. Amikor férje a Terrence Holder-band tagja lett, Mary Lou átvette a zenekar vezetését, majd maga is a Holder band tagja

279
lett. Miután az együttes Andy Kirk And His Clouds Of Joy-já alakult át, ő lett a zenekar zongoristája és fő hangszerelője. A
harmincas években a Kirkkel való munka mellett olyan zenekarok számára is készített hangszereléseket, mint Earl Hines, Tommy
Dorsey, Louis Armstrong és Benny Goodman, aki a ,,Roll 'Em" című darabjával jelentős sikert aratott. A Williamstől való válás
után Shorty Baker trombitás lett a második férje, akivel közösen vezettek egy bandát, mielőtt Baker csatlakozott a Duke
Ellington-zenekarhoz. Mary Lou tovább vezette a zenekart, és Duke Ellington részére is szállított hangszereléseket. A negyvenes
években és az ötvenes évek elején amerikai és európai klubokban játszott, néha szólóban, máskor kisegyüttesei vezetve. Az
ötvenes évek közepén néhány esztendeig a zenén kívüli területen kereste kenyerét, 1957 őszén tért vissza a színpadra, élete
hátralevő részében klubokban, koncerteken, fesztiválokon lépett fel. Hangszerelőként a legjelentősebb alkotásai azok, amelyeket a
Kirk-zenekar részére készített. Hangszerelései mintaszeriek, jellegzetes hangzást adott ennek a pompás együttesnek, és
kihasználta a zenekari tagok egyedi adottságait. Jóllehet, a más zenekarok részére készített hangszerelései szükségképpen kissé
személytelenek voltak, kivétel nélkül a precízen swingelő big band zene elsőosztályú példái. Számos hangszerelését saját
szerzeményeiből készítette, a negyvenes évek közepén ezek közül a ,Zodiac Suite"-ot a New York Philharmonic Orchestra játszotta.
Ugyanebben az időszakban kiterjesztette tevékenységét a bogra is, írt a Dizzy Gillespie-big band részére is.
Mély vallásossága, amely oda vezetett, hogy az ötvenes években egy időre a zenét is odahagyja, néhány hosszabb
szerzeményében jelentkezett, kantátákat, miséket komponált. Zongoristaként hasonlóan széles volt a skálája, a stride és a boogie
woogie zongorázástól a savingig és a korai bopig terjedt, készített egy duólemezt az avantgardista Cecil Taylorral, amely nem volt
tökéletes siker. Williams későbbi éveiben tovább bővítette repertoárját, olyan előadásokat tartott, ahol a zongora mellől mesélte el
a jazz történetét a kezdetektől a jelenig. Igen művelt, j61 beszélő, intellektuálisan tehetséges személyiség volt. Interjúiban
komplex, kifejezetten ambivalens érzésekkel beszélt életéről és a zenéről. Érzéseit talán a faji ellentétek táplálták, amelyeket meg-
szenvedett, másrészt pedig a szórakoztató ipar értékrendjével való elégedetlenség, az, hogy a pénz mindig előbbre való, mint a
zene. Williams jelentőségét a jazz alakításában élete végén számos egyetem honorálta azzal, hogy direktorává választotta.
Válogatott albumok: Mary Lou Williams In London (1953), The First Lady Of The Piano (1955), Black Christ Of The Andes (1963), Mary
Lou's Mass (1977), The History Of Jazz (1975), Free Spirits (1975), Live At The Cookery (1975), Cecil Taylorral: Embraced (1977), My Mama
Pinned A Rose Ön Me (1977), Solo Recital At Montreux (1978). Antológiák: The Best Of Mary Lou Williams (1982).

WILLIAMS, ROY -1937. március 7-én született a lancashire-i Boltonban, Anglia. Williams először egy manchesteri tradicionális
jazz banddel pozanozott. Londonba költözése után a ötvenes évek végi, a hatvanas évek eleji brit tradicionális jazz boomjának jól
ismert alakja lett. Monty Sunshine-nal és a korszak más vezető egyéniségeivel játszott, velük készítette lemezfelvételeit, számos
vendégszereplő amerikai jazzsztár dicsérte tevékenységét. 1965-ben Alex Welsh együttesének tagja lett és több mint egy tucat évig
maradt a bandával. Ezután a Humphrey Lyttelton vezette együttesbe lépett be, amellyel a nyolcvanas évek elejéig szerepelt, amikor
is szabadúszó lett. A Pizza Express All Stars, a Five-A Slide és más mainstream bandák tagja lett, számos vendégzenésszel
turnézott, Spike Robinsonnal és másokkal készített felvételeket, a brit jazzélet közismert alakjává vált. Részt vett Dick Gibson
hírneves Colorado Jazz Partyjainak egyikén, dolgozott New Yorkban is. Kiváló tecnikai adottságú, kifogástalanul frazíroz, savingje
folyamatos, mindezek Williamst a világ egyik legjelentősebb jazzpozanosává teszik.
Válogatott albumok: különböző művészekkel: The Melody Maker Tribute To Louis Armstrong (1970), Something Wonderful (1981),
Benny Watersszel: When You're Smiling (1981), Royal Trombone (1983), Again! Roy Williams In Sweden (1983), Spike Robinsonnal: It's A
Wonderful World (1985), A Jazz Concert With Roy Willams (kb. 1985).

WILLIAMS, TONY - 1945. december 12-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Williams a Massachusetts
állambeli Bostonban nőtt fel, édesapja amatőr zenész volt, aki a dobolást javasolta neki. Williams Alan Dawsonnál tanult,
tinédzseréveit elérve helyi klubokban játszott. 15 éves korától Bostonban és környékén szabadúszó zenész volt, és hamarosan
megkapta a vezető dobosok dicséretét, például Max Roachét. A hatvanas évek elején New Yorkba költözött, ahol Jackie McLeannel
játszott, majd 1963-ban Miles Davis együttesének tagja lett. Davisnél Herbie Hancock és Ron Carter voltak a ritmusszekcióbeli
kollégái, együtt olyan jeles teljesítményre voltak képesek, hogy azóta is a legjobb Miles Davis-féle ritmusszekcióként emlegetik
őket. Ebben a korszakban Miles Davisszel készített lemezein, valamint a számos Blue Note-felvételen, amelyeket
zenekarvezető-ként vagy együttestagként készített, Williams megkezdte a modern jazzdobolás átalakítását, továbbfejlesztette
előde, Elvin Jones elképzeléseit. Williams azt a felfogást fejlesztette, amelyben a dobos szabadon játszik, de megtartja a fel-
ismerhető lüktetést. Williams a hatvanas évek végén elhagyta Davist, hogy John McLaughlinnal együtt egy jazzrock bandát
alakítsanak. A Lifetime nevű együttes hasonló volt az effajta zenét játszókhoz. McLaughlin távozása után Williams további jazzrock
formációkat vezetett, ám alapvetően visszahúzódott a jazzkörökbe. A hetvenes évek végén ismét Hancockkal játszott a V.S.O.P.
kvintettben, Gil Evansszel és Wynton Marsalisszal készített lemezfelvételeket. A nyolcvanas évek végén Williams egy majdnem
stabil bandát vezetett, amelyben Billy Pierce szaxofonozott, Mulgrew Miller zongorázott.
Válogatott albumok: Lifetime (1964), Spring (1965), Miles Davisszel: Miles In The Sky (1968), Emergency (1969), Civilization (1986),
Angel Street (1988), Native Heart (1989).

WILLIAMSON, STEVE - 1964-ben született Londonban, Anglia. A tenorszaxofonos Williamson sohasem vonta úgy magára a
figyelmet, mint a vele közel egykorú Courtney Pine. Nagyon visszahúzódó személyiség, akinek 1990 előtt nem jelent meg albuma
saját neve alatt, ezt viszont New Yorkban készítették. Sokoldalú, érett játékos, akár “turbótöltése" hard bopot játszik (amint azt a
Wembley Stadionban Nelson Mandela 70. születésnapjára megrendezett koncerten is tette az IDJ-táncosok kíséretében, ahol
Pine-nel együtt életük legnagyobb közönsége előtt léptek fel), akár egy free jam sessionön Evan Shaw Parkerrel a Joe Gallivan's
New Soldiers Of The Roadban, vagy a Louis Moholo 's Viva La Black nagyszere zengéséhez járul hozzá. Egy hétig a Ronnie Scott's
clubban Art Blakey partnere volt, 1989-ben egy négyszámos demolemezt készített a Wayne Batchelor's Quartettel, amely sajnos
nem kapható. Első szaxofonja egy altó volt, ám John Coltrane hatására átváltott a tenorra. Alkalmilag szopránszaxofonon is ját-
szik. A londoni jazzszínpadop megforduló sok tehetséges fiatal fekete muzsikus közül a nyolcvanas évek végén Williamson az egyik
legeredetibbnek ígérkezik, komoly, hosszú pályafutásra számíthat.
Albumok: A Waltz For Grace (1990), Rhyme - Time (1991), Moholóval: Viva La Black (1988).

WILSON, GERALD - 1918. szeptember 4-én született a Mississippi állambeli Shelbyben, Egyesült Államok. Wilson először
zongorázott, majd a manassai középiskolában trombitált. A detroiti Cass Techen tanult, mielőtt 1939-ben csatlakozott Jimmie
Luncefordhoz, ami nem volt egy irígylésreméltó munka, mert Sy Oliver helyére került. Oliverhez hasonlóan Gerald Wilsonnak sem
csak a trombitálásban merült ki a tevékenysége, hangszereléseket is készített. Eredeti anyagokat is írt a zenekar számára, ezek
közé tartozott a “Hi Spook" és a ,,Yard Dog Mazurka". 1942-ben Luncefordot elhagyva Los Angelesben telepedett le, az amerikai

280
flottában szolgált zenészként, Willie Smith zenekarában dolgozott (Clark Terryvel együtt), rövid ideig Les Hite és Benny Carter
együttesében is játszott. 1945-ben alakította első saját bandáját, felvételeik és turnéik mérsékelt sikert hoztak. A zenekar tagja
volt a pozanos-hangszerelő Melba Liston, akit Wilson feleségül vett. 1947-ben feloszlatta zenekarát, ekkor ismét kompozíciós
tanulmányokat folytatott. Az ötvenes években hangszerelőként működött, Dizzy Gillespie, Count Basie és Duke Ellington számára
dolgozott többek között, film-és televíziós zenéket is irt. 1961 -ben új big bandet alakított, amellyel koncerteken, fesztiválokon,
többek között 1963-ban Montereyben lépett fel, lemezfelvételeket készített, a zenekar tagjai között volt Teddy Edwards, Joe Pass és
Harold Land. 1969-ben kezdett tanítani, hat esztendeig rádióelőadásokat is tartott a jazzről. Ebben a korszakban intenzíven
dolgozott énekesekkel is, hangszerelt és kísért olyan nagyságokat, mint Ella Fitzgerald, Carmen McRae, Sarah Vaughan, Ray
Charles és mások.
1972-ben komolyzenei darabot komponált, amelyet a Los Angeles-i Filharmonikus Zenekar Zubin Mehta vezényletével adott elő.
Később több más hasonló művet is alkotott. 1976-ban Montereyben az all star fesztiválzenekart vezényelte, és emellett újraalkotta
a harmincas évek, negyvenes évek eleji Lunceford-band zenéjét. 1977-ben is ott volt Montereyben, amikor is az Airmen Of Note
neve zenekart vezényelte, ez az amerikai légierő jazz-zenekara, amely a fesztivál megrendelésére készült “The Happy Birthday
Monterey Suite"-ot mutatta be. Zenekaraival folytatta saját munkái előadását, kompozíciókat, hangszereléseket, elsőosztályú
zenészekkel dolgozott, veteránokkal és újonnan jöttekkel, jól bepróbáltan. Wilson, aki korai éveiben igen j6, bár kissé ismert
trombitajátékos volt, fó hozzájárulását a jazzhez zenekarvezetőként, mindenekelőtt azonban komponistaként és hangszerelőként
alkotta. Ez az, ami a jazz története szempontjából igazán fontos. Fia, Anthony Wilson tehetséges gitáros.
Albumok: You Better Believe It! (1961), Moment Of Truth (1962), Portraits (1963), On Stage (1965), Feelin' Kinda Blue (1965), The Golden
Sword (1966), Everywhere (1967), Live And Swinging (1967), California Soul (1968), Eternal Equinox (1969), Lomelin (1981), Jessica (1982),
Calafia (1984), Jenna (1989).

WILSON, PHIL - Phillip Sanford Wilson néven 1941. szeptember 8-án született a Missouri állambeli St. Louis-ban, Egyesült
Államok, 1992. március 25-én hunyt el. Wilson erőteljes dobos, aki hegedülni is tanult. 16 éves korától profi volt, olyan
soulénekesekkel dolgozott, mint Solomon Burke és Jackie Wilson, továbbá a trombitás Lester Bowie, a két szaxofonos, Julius
Hemphill és David Sanborn. 1965-ben Chicagóba költözött, ahol Otis Rushsal dolgozott, Sanbornnal együtt a Paul Butterfield
Blues Band tagja volt, egy vegyes fajú bandáé, amely gyakran szerepelt a blues klasszikusaival. Ebben az időszakban lett az AACM
(The Association for The Advancement Of Creative Musicians) tagja, és csatlakozott Roscoe Mitchell együtteséhez. Az Art Ensemble
Of Chicago (AEC) egyik korai dobosa volt, amely Mitchell kvartettjéből nőtt ki. Wilson mindkét bandában újra játszott Bowie-val.
1972ben New Yorkba ment, ahol Anthony Braxtonnal dolgozott. Folytatta együttműködését más AACM-beli kollégáival is.
1978-ban a Lester Bowie vezette kvintett tagja, majd a Bowie's Brass Fantasyban az egyetlen nem rézfúvós játékos lett, szolid, de
flexibilis hátteret biztosított a bandnek, amely a doo-wop, a blues, a fúvószenekari utánzatok és a straight ahead jazz szellemes
mixtúráját játszotta.
Válogatott albumok: Lester Bowie-val: Duet (1978), The Fifth Power (1979), The Great Pretender (1981), All The Magic (1983),1 Only
Have Eyes For You (1985), Avant Pop (1986), Twilight Dreams (1989), Paul Butterfielddel: The Resurrection Of Pigboy Crabshaw (1967).

WILSON, TEDDY -1912. november 24-én született a texasi Austinban, Egyesült Államok, 1986. július 31-én hunyt el. Wilson
középosztálybeli családban született, Tuskeeben nőtt fel, ahol szülei egyetemi tanárok voltak, később Alabamában folytatta
tanulmányait. 1929-ben már a zongorára koncentrált, Detroitban lett profi zenész. Speed Webb és mások bandáiban játszott a
közép-nyugaton egészen addig, amíg le nem telepedett Chicagóban, ahol Erskine Tate, Eddie Mallory, Louis Armstrong és Jimmie
Noone zenekarában játszott. A harmincas évek elején Art Tatummal játszott duettben. 1933-ban John Hammond szerződtette
New Yorkba, ahol Benny Carter zenekarában játszott, emellett Willie Bryanttal is dolgozott. Ebben a korszakában Wilson egy sor
príma lemezfelvételt készített, a Chocolate Dandiesben Carterrel, kisegyütteseket vezetett, amelyekbe a legjobb szerződtethető
zenészeket alkalmazta, Billie Holidayt kísérte. Chicagóba visszatérve Benny Goodmannél vendégzenészkedett, Goodmannel és
Gene Krupával készített lemezfelvételeket, majd Goodmannél lett tag, a Benny Goodman-trióban zenélt.
1939-ig maradt Goodmannel, a trióban, majd később a kvartettben játszott, mielőtt megalakította saját big bandjét. Wilson igen
magas zenei színvonalat követelt meg, ami a zenekar kommerciális sikere ellen hatott, így az alig egy évig állt fenn. Azután
megalakították a szextettet, amellyel hasonlóan magas szintet értek el, szerencsére ez a formáció sokéig megmaradt, kiváló
lemezfelvételeket készített. Wilson egy rövid, Benny Goodmanhez való visszatéréstál eltekintve stúdiókban dolgozott, tanított,
turnézott, lemezfelvételeket készített a következő tucatnyi évben. A hatvanas évektől a jazz egyik nagy örege, nemzetközi turnékat
bonyolított, hol egyedül, hol olyan kisegyüttessel, mint a Gentlemen Of Swing, amelyben Harry Edison és Benny Carter
társaságában játszott.
Wilson korai korszakában Earl Hines befolyása alatt játszott, ám már a harmincas években kialakult egyéni stílusa.
Természetétől fogja józan zenész, szólói elegánsak, a jazz-zongora fejlődésének befolyásos alakja. Hatása legközvetlenebbül Nat
“King' Cole játékában figyelhető meg. A Billie Holiday klasszikus felvételein való játéka az énekes korai sikerének fontos tényezője
volt. A háttér, amit nyújtott, különösen amikor Holiday tehetsége még csiszolatlan volt, a látszólagos egyszeriség iskolapéldája.
Hangszerelései, amelyek egyként támogatják az énekest és a hangszeres szólistákat, kittnő képességeit bizonyítják, míg könnyed
obligótó és szólórészjátéka fokozza ezeknek az időtlen felvételeknek a tökéletességét. A Goodman-trióval és -kvartettel készült
felvételei éppoly kiválóak, briliánsam intuitívek, a vezető játékához illőek. Goodman dicsérte is eleget, pedig ez nem volt éppen jel-
lemző szokása. Wilson big bandje újabb zenei mérföldkő, bár anyagi sikertelensége még megszűnése után negyven évvel is
bántotta vezetőjét. A negyvenes évek szextettje, amelyben időlegesen olyan zenészek szerepeltek, mint Benny Morton, Jimmy
Hamilton, “Big Sid" Catlett, Bill Coleman, Emmett Berry, Slam Stewart és Edmond Hall, zenei adottságainak újabb demonst-
rációja. A későbbi évek kiemelkedő lemezfelvételei közé tartoztak, amelyeket 1956-ban Lester Younggal és Roy Eldridge-dzsel
készítettek, valamint a Carterrel 1980-ban Japánban készült anyag és néhány kiemelkedő szólóanyag. Wilson visszahúzódó volt,
akinek nem voltak illúziói zenei rangjáról. Amikor élete vége felé megkérdezték, ki a kedvenc zongoristája, egy Télmosollyal azt
válaszolta: “Én".
Albumok: The Didactic Mr. Wilson (1953), Intimate Listening (1954), The Creative Mr. Wilson (1955),1 Got Rhythm (1956), The Teddy
Wilson Trio 1(1956), Lester Younggal: Pres And Teddy (1956), The Impeccable Mr. Wilson (1957), These Tunes Remind Me Of You (1957), The
Teddy Wilson Trio At Newport (1957), The Touch Of Teddy Wilson (1957), Mr. Wilson And Mr. Gershwin (1959), On Tour With Teddy Wilson
(kb. 1959), The Teddy Wilson Trio 11 (1959), The Teddy Wilson Trio 111 (1959), Stompin' At The Savoy (1967), Air Mail Special (1968), The
Teddy Wilson Trio In Europe (1968), The Noble Art Of Tedd y Wilson (1968), Swedish Jazz My Way (1970), Elegant Piano (1970), Teddy Wilson-
Eiji Kitamura 1 (1970), Teddy Wilson In Tokyo (1971), Teddy Wilson-Eiji Kitamura 11(1971), With Billie In Mind (1972), Runnin' Wild
(1972), Teddy Wilson-Eiji Kitamura III (1973), Piano Solos (1974), Concert In Argentina (1974), Striding After Fats (1974), Teddy Wilson And
His All Stars (1976), Three Little Words (1976), Teddy's Choice (1976), The Teddy Wilson Trio In Milan (1976), Teddy Wilson Revamps Rodgers

281
And Hart (1977), Cole Porter Classics (1977), Lionel Hampton Presents Teddy Wilson (1977), Teddy Wilson Revisits The Goodman Years
(1980), Benny Carterrel: Gentlemen Of Swing (1980), Swingin' The Forties With The Great Eight (1983), Traces (1983). Antológiák: The
Teddy Wilson Big Band (1939-40) (1974),1 Love A Piano (1952, csak egy oldal) (1979), Too Hot For Words (1935) (1986), Edmond Hall-lal:
Two Of A Kind (1944) (1987), Teddy Wilson Collection-20 Golden Greats (1987), Teddy Wilson With Billie Holiday (1935-37) (1988), America
Dances Broadcasts (1939) (1988), Benny Goodmannel: The Complete Small Combinations Vol. 1/L (1935-37) (1989), Fine And Dandy (30s)
(1991).

WINDING, KAI - Kai Chresten Winding néven 1922. május 18-án született a dániai Arhusban, 1983. május 7-én hunyt el
Spanyolországban. Winding családja 1934-ben emigrált az Egyesült Államokba, és hamarosan ezután autodidakta módon kezdett
pozanozni. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején számos big bandben szerepelt, így Sonny Dunham és Alvino Rey
vezetésével. A második világháború alatt az amerikai parti őrségben szolgált, majd a háború után New York-i klubokban, többek
között a Minton's Playhouse-ban szerepelt, és gyorsan asszimilálta a bop jazzt. A negyvenes évek közepén Benny Goodman bebop
felé hajló zenekarában játszott, majd 1946-ban csatlakozott Stan Kentonhoz. Jóllehet már a következő évben továbbállt, ám
befolyása tekintélyes volt, számoltak vele mint zenésszel, és a közönségnél is népszerű lett. Ezután Charlie Venturával, Charlie
Parkerrel és Miles Davisszel játszott, szerepelt a Birth Of 77íe Cool albumon. Előszeretettel dolgozott más pozanosokkal közösen,
1954-ben először J. J. Johnsonnal alkottak sikeres kvintettet. Az ötvenes években később saját bandáival turnézott, amelyek
között volt egy négy pozanost és a ritmusszekciót magában foglaló felállás, a hatvanas években a New York-i Playboy Club zene-
igazgatója volt. A hetvenes években különböző együttesek vezetője, társvezetője, tagja volt, a Giants Of Jazzben Dizzy Gillespie-vel
szerepelt, a Giant Bonesben Curtis Fuller partnere volt, és dolgozott a Lionel Hampton All-Star Big Banddel is. Winding az első
pozanosok között volt, akik teljesen asszimilálták a bopot, a legtöbb zenei stílusban otthon volt. Játéka mindenütt helyénvaló volt,
legyen szó akár Kenton erőteljes rezesbandájáról vagy Davis hűvösen megzabolázott csapatáról. Johnsonnal való duettjei hang-
szere teljes körű uralását mutatták. Winding élete vége felé félig visszavonultságban élt Spanyolországban, ahol 1983-ban
elhunyt.
Albumok: (Megjegyzés: J. J. Johnsont jelölik “J. J."-nek vagy “Jay"-nek) Jay And Kay: December 3,1954 (1954), Jay And Kai At
Birdland (1954), Jay Jay Johnson, Kai Winding, Bennie Green (1954), Johnsonnal és Frank Rosolinóval: Trombomania (1955), Jay And Kai
1(1955), Jay And Kai 17 (1955), Jay And Kai Trombone Octet (1956), The Kai Winding Septet (1956), Trombone Panorama (1956), Jay And
Kai At Newport (1956, csak egy oldalon - a Dave Brubeck Quartettel), Jay And Kai III (1956), The Axidentals With The Kai Winding
Trombones (1958), The Swingin' States (1959), Dance To The City Beat (1959), The Incredible Kai Winding Trombones (1960), Great Kai And J
J. (1960), Kai Winding And His Orchestra I (1961), Kai Winding And His Orchestra 11 (1962), The Kai Winding Trombones I (1963), Kenny
Barreli-lel: More!!! más cím alatt: Soul Surfra' (1963), January 31st And February 15th 1963 (1963), The Kai Winding Quartet (1963), The
Kai Winding Trombones II (1963), The Kai Winding Trombones III (1964), The Kai Winding Trombones IV (1964), The Kai Winding Trombones
V (1965), The Kai Winding Trombones VI (1965), The Kai Winding Trombones VII (1966), J. J. Johnson & Kai Winding I (1968), J. J. Johnson
& Kai Winding II (1968), J. J. Johnson &Kai Winding 111 (1969), Giants Of Jazz (1971), Kai Winding's Caravan (1974), Danish Blue (1977),
Showcase (1977), Lionel Hampton Presents Kai Winding (1977), Duo Bones (1978), Giant Bones (1979), Trombone Summit (1980), Giant Bones
At Nice (1980). Antológiák: Kai's Krazy Kats (1945), Kai Winding (1989, CD átvétel).

WINSTONE, NORMA -1941. szeptember 23án született Londonban, Anglia. Winstone eredetileg zongorázni tanult, ám az éneklést
választotta hivatásául, s már tinédzserévei közepén profi énekes volt. Jóllehet legkorábbi tevékenysége a jazz mainstreamhez és a
jazzbefolyásoltságú populáris dalokhoz kötődött, hamarosan a jazzskála modern irányzatai felé orientálódott. A hatvanas években
a Michael Garrickkal való zenei kapcsolatában lett ismert, éneke egyfajta, gyakran szöveg nélküli instrumentális stílussá fejlődött.
A hatvanas évek végétől elismertsége folyamatosan nőtt, az Azimuth trió tagja lett, amelyben Kenny Wheelerrel és férjével, John
Taylorral zenéltek. Emellett számos vezető kortárs zenésszel is dolgozott, így többek között Ralph Towner, Mike Westbrook és
Eberhard Weber társaságában. A nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején Winstone repertoárja kissé eltolódott, ismét
énekelt korai korszaka számos klasszikus dalából, gyakran Tony Coe kísérte. Winstone új repertoárja inkább ortodox, a középső
korszak free formájú anyagából nagyon érdekes zenei elegyeket alkot, amelyekkel műsorát színezi. Rendkívüli adottságokkal
rendelkező, igen eredeti énekes.
Albumok: Mike Westbrookkal: Love Songs (1970), Michael Garrickkel: The Heart Is A Lotus (1970), Edge Of Time (1972), Azimuth
(1977), The Touchstone (1978), Somewhere Called Home (1987).

WINTER, PAUL -1939. augusztus 31-én született a Pennsylvania állambeli Altoonában, Egyesült Államok. A chicagói
Northwestern Universityn végzett tanulmányai alatt altszaxofonozott, 1961-ben a nyertes szextettet vezette az Intercollegiate Jazz
Festivalon. John Hammond az együttest leszerződtette a CBS Recordshoz. A banda 1962-ben Latin-Amerikában turnézott, és az
első jazzegyüttes volt, amely a Fehér Házban koncertezett. A turné “abszolút megmutatta koncepciónkat", a zene pedig, amit
hallott, arra késztette Wintert, hogy együttesét a Consorttá formálja át. Ennek a bandának teljesen újfajta hangszertára volt -
klasszikus gitár, angolkürt, cselló, etnikai ütőhangszerek. A jazz, a klasszikus zene és az etnikai hangszerek kombinációja állandó
maradt, míg a személyi változások igencsak sűrűk voltak az elkövetkező húsz esztendőben. Winter ekkoriban szorult helyzetben
volt, mert a zenét a lemezgyárak nehezen tudták kategorizálni. Winter az amerikai zene hasonlóságait és mindkét gyökerét, az
európait és az afrikait is, meg akarta mutatni. Számos igen tehetséges zenésze volt az évek folyamán, így többek között Collin
Walcott, Paul McCandless, David Darling és Ralph Towner. A George Martin producerrel készített Icarus-t Martin így minősítette: “a
legjobb album, amit valaha készítettem". Winter a hetvenes években aktív környezetvédő és a Greenpeace aktivistája lett.
Zenéjének kíséretét is a kanadai parti bálnák soundjai és a kaliforniai és minnesotai hegyek farkasai szolgáltatják.
Albumok: Jazz Premiers: Washington (1962), Jazz Meets The Bossa Nova (1962), New Jazz Ön Campus (1963), Something In The Wind
(1969), Icarus (1971), Earthdance (1971), Callings (1980), Missa Gaia/Earth Mass (1982), Concert For The Earth (1985), Canyon (1985),
Whales Alive (1987), Earthbeat (1988).

WITHERSPOON, JIMMY - 1923. augusztus 8-án született az arkansasi Gurdonban, Egyesült Államok. Witherspoon a rock, a jazz
és a rhythm & blues egymást keresztező területén tevékenykedik, ám mély és meleg hangja minden idők egyik legjobb
bluesénekesévé teszi. Hétesztendős korától a helyi baptista templomban énekelt. 1941 és 1943 között a kereskedelmi flottánál
dolgozott, kalkuttai tartózkodása alatt egyszercsak a Teddy Weatherford vezette banda előtt találta magát, amint bluest énekel.
1944-ben a kaliforniai Vallejóban, Jay McShann együttesében Walter Brown helyére került, és a következő négy évben vele
turnézott. 1949-ben a “Tain't Nobody's Business If I Dó' című száma nagy sláger lett, 34 hétig állt a Billboard listáján. Az ez időben
készített további felvételek közül igen pompásak a Jimmy “Maxwell Street" Davis által vezetett bandával készített víg hangvéteki

282
west coast rhythm & blues nóták, amelyeket Who's Been Jivin' You címmel gyűjtöttek össze. Witherspoon rhythm & blues énekesi
népszerűsége az ötvenes években halványult, de nagy hatást tett a jazzhallgatókra az 1959 októberében megrendezett Monterey
Jazz Festivallal, amelyen egy olyan együttessel lépett fel, amelyben Ben Webster is szerepelt. Más jazzművészekkel is
együttműködött, a Some Of My Best Friends Are The Blues című albumot fúvósokkal és vonósokkal készítette, a hangszerelést Benny
Golson szállította, aki egyúttal a zenekar karmestere is volt. Witherspoon vendégszerepelt Jon Hendricks Evolution Of The Blues
című lemezén. 1961ben a Down Beat kritikusi pollján az “új sztár" kategóriában első lett. 1961461 kezdve sokat turnézott
Európában, társai Buck Clayton, majd később Coleman Hawkins, Roy Eldridge, Earl Hines és Woody Herman voltak. Társadalmi
munkában börtönökben is énekelt. A hetvenes évek elején lemondott a turnézásról, hogy a Los Angeles-i KMET rádióállomás blues
disc jockey-ja lehessen. Eric Burdonnel tért vissza az aktív zenéléshez, e turnén tűnt fel a fiatal gitáros, Robben Ford, Japánban és
a Távol-Keleten léptek íe1.1974-ben a ,,Love Is A Five Letter Word" című száma sláger lett, számos rajongója sajnálta, hogy mellőzi
a bluest. A Savoy Sultansszal 1980-ban készített felvételek lélekteli emlékezések a régmúlt időkre. Az 1992-es The Blues, The Whole
Blues And Nothin' But The Blues című lemeze Mike Vernon új labelje, az Indigo első albuma. Witherspoont különböző korok generációi
ismerik, nevét gyakran idézik, mint aki nagy hatással volt a hatvanas évek beat boomjára. Nem kétséges, hogy művészete
fennmarad.
Albumok: New Orleans Blues (1956), Goin' To Kansas City Blues (1958), Eddie Vinsonnal: Battle Of The Blues, Volume 3 (1959), At The
Monterey Jazz Festival (1959), Gerry Mulligannel: Mulligan With Witherspoon (1959), Feelin' The Spirit (1959), Jimmy Witherspoon At The
Renaissance (1959), Singín' The Blues (1959), There's Good Rockin' Tonight (1961), Spoon (1961), Hey Mrs. Jones (1962), Roots (1962), Baby,
Baby, Baby (1963, újabb kiadás Mean Old Frisco címen), Some Of My Best Friends Are The Blues (1964), Take This Hammer (1964), Blues
For Spoon And Groove (1965), Spoon In London (1965), Blues Point Of View (1966), Blues For Easy Livers (1967), Ain't Nobody's Business
(1967), A Spoonful Of Soul (1968), The Blues Singer (1969), Love Is A Five Letter Word (1975), Hunh! (1970), Handbags & Gladrags (1970),
Blues Singer (1970), Eric Burdonnel: Guilty (1970), Jimmy Wit-herspoon And Ben Webster (That's jazz) (1977), Buck Claytonnal: Live In
Paris, Big Blues (1981), a New Savoy Sultansszal: Sings The Blues (1980), Call My Baby (1991), The Blues, The Whole Blues And Nothin' But
The Blues (1992). Antológiák: The Best Of Jimmy Witherspoon (1969), Newer Knew This Kind Of Hurt Before: The Bluesway Sessions (1988,
1969-71-es felvételek), Meet The Jazz Giants (1989,1959-es felvételek).

WOLVERINES - A Wolverine Orchestra olyan korai jazzcsoport volt, amely a New Orleans Rhythm Kingset tekintette laza
modelljének. 1923-ban alakították a Közép-Nyugaton, a zenekar chicagói klubokban, éttermekben, az ohiói Hamiltonban levő
Stockton Clubban, Cincinnatiban, az indianai Richmondban zenélt, utóbbi helyen a Gennettnél készítette lemezfelvételeit.
Március és november között 13 felvételük készült. Á zenekar tagjai a következők voltak: Dick Voynow (zongora), Ál Gandee (pozan,
csak két felvételen szerepel), Jimmy Hartwell (klarinét), George Johnson (tenorszaxofon), Bob Gillette (bendzsó), Min Leinbrook
(tuba), Vic Moore (dob). Á zenekar rövid történetének legfontosabb embere Bix Beiderbecke volt, miatta van a rövid életű
Wolverinesnek különleges helye a jazztörténetben. Á felvételek nemcsak anyagi sikert hoztak, de számos jazzmuzsikusra is
jelentős hatást gyakoroltak, különösen a fehérekre, olyan klasszikussá vált darabokat játszottak, mint a ,,Jazz Me Blues" és a
“Riverboat Shuffle". Néhány személycsere után a banda újabb felvételeket készített, ekkor Jimmy McPartland Alit Beiderbecke
helyén. 1927 és 1929 között a zenekart Original Wolverinesnek hívták, amelyet Partlanti vezetett, ám az eredeti bandából már
csak Voynow és Moore maradt, felvételeiket a Vocalion részére készítették. 1926-ban Wolverines név alatt két lemezoldalt adott ki
a Brunswick cég egy kisegyüttessel, amelyben Red Nichols és Mill Mile szerepeltek, ám ugyanezeket a Vocalion sokkal pontosabb
és valósabb elnevezéssel, Tennessee Tooters név alatt adta ki, amely banda az Original Memphis Five-ból származott. 1930 táján
a Wolverines eltűnt, ám Beiderbeckének köszönhetően lemezfelvételeik iránt folyamatos az érdeklődés.
Antológia: The Wolverines Orchestra (1924) (1979).

WOODING, SAM -1895. június 17-én született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Allamok, 1985. augusztus
1-én hunyt el. Wooding alapvetően autodidakta volt, 1912 táján lett proli zongorista, amikor is New York City klubjaiban játszott.
Az első világháborús katonai szolgálata után Atlantic Cityben alapította meg zenekarát, amely más keleti parti városokban is
játszott, majd 1925-ben Európában kezdett turnézni. Berlinben mutatták be a Chocolate Kiddies című show-t, amelyben többek kö-
zött Duke Ellington legelső kompozícióit mutatták be, Közép- és Kelet-Európában, többek között két hétig Magyarországon, majd
Oroszországban, Skandináviában és Nagy-Britanniában turnéztak. Az Egyesült Államokba visszatérő banda hazafelé tartva
Latin-Amerikába is ellátogatott. Wooding néhány havi amerikai tartózkodás után újabb bandát szervezett, amellyel 1931-ben
Európában turnézott. Á harmincas évek elején az Egyesült Államokban turnézott, ám az évtized közepén és a swingkorszak köze-
pén nem lépett fel, mert zenei tanulmányokat folytatott. Á harmincas évek végén és a negyvenes években tanított, egy gospelkórust
vezetett, majd egy kis vokálegyüttest alapított. Az ötvenes és a hatvanas években egyedül vagy Rae Harrison énekesnővel
turnézott.
Egészen idős koráig folytatta a tanítást, és alkalmanként lel is lépett. 1976-ban, az Amerika fennállásának kétszáz éves
évfordulójára rendezett ünnepségek keretében koncerteken és lemezfelvételeken egy tíztagú együttest vezetett. Wooding annak
ellenére, hogy más országokban rendkívül népszerű volt, szülőhazájában sohasem érte meg az igazi sikert. Amikor visszatért az
Egyesült Államokba, akkor változtak a zenei idők, éppen stílusváltás volt, és az, amivel Európában sikert aratott, kiment a
divatból. Mindezek ellenére Wooding a jazz elterjesztése szempontjából rendkívül fontos személyiség, aki nagyban hozzájárult
ahhoz, hogy a jazz igazi nemzetközi zene legyen. Az európai közönségnek játszott zenéje sokkal inkább jazz volt, mint az, amelyet
például James Reese Europe korábban az európaiaknak bemutatott. Woodingnak e korai időpontban többek között olyan zenekari
tagjai voltak, mint Tommy Ladnier, Willie Lewis és Gene Sedric.
Album: Bicentennial (1976). Antológia: Sam Wooding And His Chocolate Kiddies Orchestra (1925-29) (1974).
WOODS, PHIL -1931. november 2-án született a Massachusetts állambeli Springfieldben, Egyesült Államok. Woods gyermekként
kezdett altszaxofonozni, később a New York-i Juilliard School Of Musicban tanult, már húszas évei elején jelentős figyelmet keltett
a jazzben. Hard bopot játszott, Charlie Parkert tekintette példaképének, de nem utánozta szolgaian. Woodsnak fontos szerepe volt
az ötvenes évek végi jazzben. Saját kisegyütteseit vezette. Gene Quill-lel közösen vezetett egy bandát, olyan zenekarokban játszott,
mint a Buddy Rich, Cecil Payne, Thelonious Monk, Quincy Jones és Benny Goodman vezette együttesek, emellett
stúdiózenészként is dolgozott, intenzíven készítette lemezfelvételeit, szerepelt Benny Carter 1961-es Further Definitions című
lemezén, az évtized végén Franciaországban élt, és megalakította a European Rhythm Machine nevű együttesét. Woods ezt az
együttest egészen a hetvenes évek elejéig, Amerikába való visszatérésééig vezette. 1973-ban alakította meg új kvartettjét, amely
nagy kritikai és kereskedelmi sikert aratott. Ez az együttes ezután néhány évig létezett, és Woods elismertsége folyamatosan nőtt.
Dinamikus, ám némiképp névtelen módon a popzenében is megjelent Billy Joel kislemez-slágerén, az “I Love You Just The Way

283
You Are"-on. A nyolcvanas évek elején az Egyesült Államokban tevékenykedett, nemzetközi turnékat bonyolított le és folytatta a
különleges értékű lemezalbumok felvételét. A kvartett Tom Harrell-lel kibővült. Emellett játszott Dizzy Gillespie-vel, Rob
McConnell-lel és Budd Johnsonnal. Woodst általában a post-parkeri iskolával azonosítják, ám saját stílusa van. Korai felvételei,
mint a Bird Calls, korának nagy tudású előadójaként és érett improvizatőrként mutatják. Telt sounddal játszik, elkerüli számos
kortársa nyerseségét. A nyolcvanas évek végén már igen jelentős jazzmuzsikus volt, a zenetörténet egyik legsikeresebb
altszaxofonosa. Játéka a kilencvenes évek elején is kiemelkedő színvonalú. Bár ebben az évtizedben a hatvanas éveibe lépett,
képzelőereje a régi maradt, és játéka mit sem veszített ifjonti vitalitásából és lelkesedéséből.
Albumok: Wood Lore (1955), Bird Calls, Volume 1 (1957), The Young Bloods (1956), Pairing Off (1956), Warm Woods (1957), Four Altos
(1957), Phil And Quill (1957), Rights Of Swing (1961), Greek Cooking (1967), Alive And Well In Paris (1968),77w Birth Of The European
Rhythm Wachine (1968), Stolen Moments (kb.1968), Round Trip (1969), Phil Woods And His European Rhythm Machine At The Montreaux Jazz
Festival (1970), Phil Woods And His European Rhythm Machine At The Frankfurt Jazz Festival (1970), Chromatic Banana (1970), Musique De
Bois (1974), Images (1975), Live From The Showboat (1976), Songs For Sisyphus (1977),1 Remember... (1978), Quartet (1979), Crazy Horse
(1979), European Tour, Live (1980), The Macerata Concert (1980), Birds Of A Feather (1981), Three For All (1981), At The Vanguard (1982),
Rob McConell-lel: Rob McConell And The Boss Brass Featuring Phil Woods (1982), Piper At The Gates Of Dawn (1984), Integrity (1984),
Buddy Johnsonnal: The Old Dude And The Fundance Kid (1984), More Mistletoe Magic (1985), Gratitude (1986), Dizzy Gillespie-vel:
Meets The Phil Woods Quintet (1986), The Birth Of The European Rhythm Machine (1986), Bouquet (1987), Bop Stew (1987), Evolution (1988),
Here's To My Lady (1988), Phil's Mood (1988), Flash (1989), Phil On Etna (1989), Real Life (1990), All Bird's Children (1990). Antológia:
Early Quintets (1959).

WOODYARD, SAM -1925. január 7-én született a New Jersey állambeli Elizabethben, Egyesült Államok, 1988. szeptember 20-án
hunyt el, Párizsban. Woddyard autodidakta dobos, a negyvenes években és az ötvenes évek elején szülővárosa számos
kisegyüttesében játszott. 1952-ben csatlakozott Roy Eldridge-hez, majd a következő évben Milt Bucknerral játszott. 1955ben
Duke Ellington zenekarának lett tagja, ezt csak betegszabadságok és személyes viták szakították meg időnként, egészen a
hatvanas évek végéig. Rendszeresen dolgozott Ella Fitzgeralddal, plusz dobosként játszott Ellingtonnal és Buddy Richcsel. A Bill
Berryvel való szerződések segítettek süllyedő karrierjében, de 1975-ben végül Európába települt. Párizsban élt, és olyan helyi
zenészekkel muzsikált, mint Guy Lafitte, valamint a szintén ott élő honfitársa, Milt Buckner, valamint a vendégszereplő Teddy
Wilson, Buddy Tate és Slam Stewart partnere is volt. A nyolcvanas években Woodyard már megsínylette korábbi éveinek kemény
ivászatait és féktelen életét. Dobszerelésének ellopása még csak fokozta a gondokat, ám 1988 nyarán az angliai Oldhamben az
Ellington '88 konvenció szeretettel fogadott vendége volt. Jóllehet betegsége előrehaladott volt, megújította kapcsolatát az olyan
egykori Ellington-zenekari tagokkal, mint Berry, Buster Cooper és Jimmy Woode, és a jelenlevőktől kapott egy új dobszerelést is
ajándékba. A konvención való játéka óhatatlanul bizonytalanabb volt, mint régen, de számos kedvencét játszotta jó kedvvel, így
a,, Limbo jazz"-t, amelyben énekelt is. Röviddel e fellépés után, Párizsban hunyt el. Wooding erőteljes és ügyes kezű dobos volt,
szeszélyes, kiszámíthatatlan természete időnként játékában is fellelhető, alkalmanként zenei szertelenségekbe bonyolódott. A
legjobb valószínűleg az Ellington-zongoraszólókhoz játszott kísérete vagy az a big bandet hergelő kísérete, amelyet a klasszikussá
vált 1956-os newporti koncerten adott elő, amikor Paul Gonsalves legendás “Diminuendo And Crescendo In Blue" című
szólójaként játszották, vagy az 1971-es brit turnén, amikor a “La Plus Belle Africaine"'-t játszotta utolérhetetlenül.
Válogatott albumok: Ellington At Newport (1956), Duke Ellington Plays Mary Poppins (1964), Ellingtonnal: Soul Call (1966), Duke
Ellington - The Pianist (1966), Togo Brava Suite (1971), Sam Woodyard In Paris (1975).

WORKING WEEK -A softjazz befolyásoltság-ú Weekend együttesből kinőve, 1983-ban Simon Booth gitáros és Larry Stabbins
szaxofonos körül alakult ki a banda. A Working Week legkeményebb jazz/latin irányzatot vett, felkeltette a zenei sajtó
érdeklődését, valamint részben a “stílus"-magazinok (Blitz, The Face) figyelmét is, amely megteremtette a bandák kapcsolatát a
londoni táncteamekkel. Radikális arculatukat Booth és Stabbins baloldali magatartása határozta meg, 1984-es debütáló
kislemezük ennek jegyében született meg a Paladin/Virgin Records kiadásában ,Venceremos (We Well Win)". A dalt a chilei protest
énekesnek, Viktor Jardnak ajánlották, olyan vendégénekesek működtek közre, mint Tracey Thorn, Robert Wyatt és Claudia
Figueroa. Az ezt követő “Storm Of Light"-on Julie Tippetts volt az énekes. Egy idd után az együttes állandó énekesnőt szerződtetett
Juliet Roberts személyében. Az ő 1988-as távozása után a Working Week visszatért a vendégénekesek intézményéhez, az 1991-es
Black And Gold-on Yvonne Waite volt az új énekes. A Working Weekben Booth és Stabbins mellett számos vezető brit zenész
szerepelt a koncerteken és a lemezfelvételeken, így Harry Beckett (trombita), Keith Tippett (zongora), Kim Burton (zongora),
Cleveland Watkiss (ének), Mike Carr (orgona), Richard Edwards és Paul Spong (rezek), Dave Bitelli (fafúvók), Anne Whitehead
(pozan) és Nick France (dob). Az együttes folyamatosan dolgozik, minőségi lemezfelvételeket hoz ki.
Albumok: Working Nights (1985), Companeros (1986), Knocking On Your Door (1987), Fire In The Mountain (1989), Black And Gold
(1991). Antológia: Payday (1988).

WORKMAN, REGGIE -1937. június 26-án született a Pennsylvania állambeli Philadelphiában, Egyesült Államok. A háború utáni
jazz egyik legkiemelkedőbb bőgőse. Workman első találkozása a zenével “az YMCA-ban énekelt doo-wop" volt. A zongoraórák kívül
estek érdeklődési körén, egy unokatestvére vezette be a nagybőgő rejtelmeibe, és á horogra akadt, középiskolás éveiben hangszer
híján egy ideig tubán és euphoniumon játszotta a basszusmeneteket. Az iskolát befejezve profi bőgősként kereste kenyerét,
rhythm & bluest és jazz standardeket játszott. Az ötvenes évek végén New Yorkba költözött, ahol Gigi Gryce-szal, Eric Dolphyval és
nagy példaképével, John Coltrane-nel játszott, akivel már korábban is kapcsolatban állott. Workman 1964-ben Coltrane-nel
turnézott és lemezfelvételeket készített, majd a korszak vezető hard bop csapatához, az Art Blakey's Jazz Messengershez
csatlakozott, amellyel két esztendeig dolgozott. Az együttes tenorszaxofonosával, Wayne Shorterrel készített lemezfelvételeket a
Blue Note lemezmárkának, ezekből lett a Night Dreamer, a Juju és az Adam's Apple, dolgozott az együttes trombitásával, Freddie
Hubbarddal is. Workman ezután a radikális New York Art Quartettel játszott, majd később számos zenekarban lépett fel, többek
között Yusef Lateef és Thelonious Monk vezetésével. Különösen szeretett tanítani, a hetvenes években Workman vezette a
Collective Black Arts szervezetet New Yorkban, amely egy önsegélyezd projekt volt, s egy időben Expansions címmel saját újságja
is volt. Workman dolgozott Max Roachcsal, Marion Brownnal, Archie Shepp-pel és Charles Tolliverrel is. A nyolcvanas években
felvételeket készített David Murray, Steve Lacy és Mal Waldron társaságában, Alice Coltranenel és Rashied Alival a Coltrane
Legacy bandben dolgozott, a csupán húros hangszereket használó Black Swan Quartet és a Trio Transition alapító tagja volt,
állandó tagja lett a Marylin Crispell zongorista által vezetett csoportosulásoknak, játszott a művésznő Gaia, Circles és Live In
Zurich című lemezein. The Works Of Workman címmel elkészítette szólóalbumát is, a nyolcvanas évek közepe óta saját
együtteseket is vezet, amelyben az évek folyamán olyan zenészek szerepeltek, mint Marylin Crispell, Jeanne Lee énekesnő, Andrew

284
Cyrille és Gerry Hemingway dobosok, valamint Joseph Jarman, Oliver Lake szaxofonosok és Don Byron klarinétos: két lemezük az
Images és a Synthesis. Workman a legsokoldalúbb és legvállalkozóbb szellemű bőgősök egyike, felesége Maya Milenovic, a j61
ismert koreográfus és költő.
Albumok: Conversation (1977), The Works Of Workman (1979), Synthesis (1986), Black Swan Quartet (1986), Trio Transition (1988), Trio
Transition With OIiver Lake (1989), Images (1990).

WORLD SAXOPHONE QUARTET - Anthony Braxton 1974-ben egy szaxofonkvartettel rögzítette a New York Fall 1974-et. A másik
három játékos, Julius Hemphill, Oliver Lake és Hamiet Bluiett úgy döntött, hogy egy hasonló formációt alapít, és 1977-ben David
Murray-vel együtt megalakították a World Saxophone Quartetet. A büszke név nem alaptalan hencegés: valóban négy kiemelkedd
szaxofonos gyűlt össze. Valamennyien multiinstrumentalisták, ám általában Hemphill és Lake altszaxofonon, Murray
tenorszaxofonon és Bluiett baritonszaxofonon játszik. Szmokingviseletükkel szándékosan a big band korszak kultúrájára utaltak,
s a fesztiválok holtbiztos favoritjai lettek, 1978-ben kezdték rendszeres európai turnéikat. Valamennyien írtak darabokat,
különösen Hemphill és Bluiett vették a legjobban figyelembe a kvartett lehetőségeit, gondolatokkal teli hangszereléseket alkottak,
amelyek a balladákat, a bopot és a bluest nagy megértéssel és szeretettel dolgozták fel. Eredetileg a jazz avantgarde-hoz tartoztak,
újabb albumaik azonban már a fekete zenei hagyományok megnyilvánulásaira tekintenek vissza (Plays Duke Ellington, Rhythm And
Blues), míg a legújabb, a Metamorphosis afrikai dobokat is beolvaszt a zenei mixtúrába. Hemphill 1991-ben elhagyta az együttest,
helyére az altszaxofonos Arthur Blythe került, aki a Metamorphosis-on mutatkozott be a kvartett tagjaként.
Albumok: Point Of No Return (1977), Steppin' With (1979), WSQ (1981), Revue (1982), Live In Zurich (1984), Live At Brooklyn
Academy Of Music (1986), Plays Duke Ellington (1986), Dances And Ballads (1987), Rhythm And Blues (1989), Metamorphosis (1991).

WORLD'S GREATEST JAZZ BAND - A World's Greatest Jazz Bandet azok a zenészek alakították, akik a hatvanas évek közepétől
a végéig Dick Gibson Colorado Jazz Partyjain szerepeltek. A pártfogó és támogató Gibsonnál a Ten Greats Of jazz névvel játszó
együttest (a név a zenekari tagok számának megfelelően változott) Yank Lawson és Bob Haggart vezette. A banda 1968-tó1 teljes
időben foglalkoztatott zenekar lett, és nevét megváltoztatva World's Greatest Jazz Band (WGJB) néven a következő évtized egyik
sikercsapata lett. A WGJB legkorábbi korszakában Yank Lawson (trombita), Billy Butterfield (trombita, szárnykürt), Lou
McGarity, Carl Fontana (pozan), Bob Wilber (klarinét, szopránszaxofon), Bud Freeman (tenorszaxofon), Ralph Sutton (zongora),
Bob Haggart (bőgő), Morey Feld (dob) és Clancy Hayes (ének) alkották a csapatot. A sikeres koncertek és lemezfelvételek fo-
lyamatos elfoglaltságot biztosítottak a zenekarnak, és a folyamatos személyi változások sem csökkentették az eredeti felállás
magas színvonalát. A későbbi években olyan zenészek játszottak a csapatban, mint Eddie Hubble, George Masso (pozan), Bobby
Hackett (trombita), Al Klink, Eddie Miller (szaxofon), Peanuts Hucko (klarinét), Gus Johnson, Bobby Rosengarden, Nick Fatool
(dob), John Bunch (zongora). A banda kidolgozott, finom dixielandet és mainstream jazzt játszott, a feszes hangszereléseket jól
begyakorolva adták elő, erőteljes szólókkal spékelték meg, a válogatott zenészek nem mindennapi játéka megkereste és megtalálta
a közönségét. Amikor 1978-ban Lawson és Haggart már igencsak benne jártak a hatvanas éveikben, a banda feloszlott. Ám a
közönségigény tú1 erősnek bizonyult, mert a két veterán muzsikus ezután is sokszor újra összehívta a csapatot, hogy különleges
alkalmakkor fellépjenek vagy lemezfelvételt készítsenek.
Albumok: The World's Greatest Jazz Band (1968), Jazz At The Troc (1969), At The Roosevelt Grill (1970), What's New? (1970), Century
Plaza (1972), Hark The Herald Angels Sing (1972), In Concert At Massey Hall (1972), In Concert A t Cornegie Hall (1973), On Tour (1975),
Plays Cole Porter (1975), Plays Rodgers And Hart (1975), Plays Duke Ellington (1976), Plays George Gershwin (1977), The World's Greatest
Jazz Band Of Yank Lawson And Bob Haggart (1986).

WRIGHT, FRANK -1935. július 9-én született a Mississippi állambeli Grenadában, Egyesült Államok, 1990. június 17-én hunyt el
a németországi Wuppertalban. Wright Memphisben nőtt fel, majd később Clevelandben, mégpedig Albert Ayler társaságában,
akinek hatására a nagybőgőről (ezen a hangszeren olyan vendégszereplő blues sztárokat kísért, mint B.B. King és Bobby “Blue'
Bland) áttért a tenorszaxofonra. Heves, szenvedélyes szaxofonstílust fejlesztett ki, amely Ayler újításaiban gyökerezett. 1965-ben
New Yorkba költözött, ahol kapcsolatba került John Coltrane-nel, Sunny Murray-vel és Cecil Taylorral, továbbá két albumot
készített az avantgarde ESP lemezmárkának. 1969-ben Noah Howarddal együtt Európába költözött, egy olyan bandával telepedett
le, amelyben Bobby Few zongorázott, Muhammad Ali, majd később Alan Silva dobolt. Néhány évvel később segített létrehozni a
Center Of The World lemezlabelt. A ,the Reverend" (a. m. “a tiszteletes') becenévvel illetett Wright a hetvenes és a nyolcvanas évek
jelentős részét Európában töltötte: kikerült a reflektorfényből, azt a fajta intenzív, sikító, “mindent bele"' free zenét játszotta, amely
ismertté tette. A nyolcvanas évek elején megújította Cecil Taylorral való együttműködését, a zongorista Orchestra Of Two
Continents nevű csapatával turnézott, szerepelt az 1984-ben felvett Winged Serpent (Sliding Quadrants) Taylor-lemezen. Amikor
1988-ban a londoni ICAban Jeanne Leevel és Lawrence “Butch" Morrisszal lépett fel, Wright játéka ugyanolyan érdekfeszítő volt,
mint mindig. 1990-ben szívroham végzett vele.
Válogatott albumok: Frank Wright Trio (1965), Your Prayer (1967), One For John (1970), Center Of The World (1972), Last Polka In
Nancy (1973), Muhammad Alival: Adieu Little Man (1974), Bobby Few-val és Alan Silvával: Solos Et Duets, Volumes 1 & 2 (1975), Cecil
Taylorral: Winged Serpent (Sliding Quadrants) (1984).

285
 XYZ
YOUNG, LARRY -1940. október 7-en született a New Jersey állambeli Newarkban, Egyesült Államok, 1978. március 30-án hunyt
el. Édesapja orgonista volt, ám Young ehelyett először zongorázott. 1957-ben a New Jerseyben levő Elizabethben egy rhythm &
blues banda tagja lett, és áttért a Hammond orgonára, 1961-ben a tenorszaxofonos Jimmy Forresttel készített felvételt. 1962-ben
a Groove Street című lemezzel mutatkozott be zenekarvezetőként. ő gondoskodott Grant Green, a kiváló gitáros szerződtetéséről a
Blue Note-tal, ahol később közös lemezfelvételeket is készítettek. Olyan zenészekkel készített klasszikussá vált felvételeket, mint
Joe Henderson, Woody Shaw, Donald Byrd és Lee Morgan. 1964-ben Európába látogatott, Nathan Davis Happy Girl című lemezén
zongorázott. John Coltrane hard bop játékának hatására maga is felvételeket készített vele, 1965-ben Elvin Jonesszal társult és
elkészítette vele a Unity című lemezt. 1970-ben Miles Davis Bitches Brew című lemezén elektromos zongorán játszott, az album a
jazzrock elindítója volt. Szintén 1970-ben rövid ideig John McLaughlinnal játszott, majd a Lifetime tagja lett, amelyet Anthony
Williams dobos alakított. Á Lawrence Of Newark című lemezén James “Blood" Ulmer is szerepelt. 1977-ben Young a dobos Joe
Chambersszel közösen vezetett egy bandát, és elkészítették a Double Exposure című lemezt. Young gyakran dolgozott iszlám neve
alatt, amely Khalid Yasin volt. 38 éves korában bekövetkezett halála egy innovatív és szenvedélyes játékostól fosztotta meg a
világot.
Válogatott albumok: Groove Street (1962), Into Somethin (1965), Contrasts (kb. hatvanas évek), Unity (1966), Lawrence Of Netwark
(1973), Spaceball (1975), Joe Chambersszel: Double Exposure (1977).

YOUNG, LESTER -1909. augusztus 27-én született a Mississippi állambeli Woodville városában, Egyesült Államok, 1959.
március 15-én hunyt el. Zenészcsaládban született, apjától több hangszeren tanult játszani. Gyermekként dobolt a családi
zenekarban, de 1928 táján otthagyta ezt az együttest, és átváltott tenorszaxofonra. Első állása ezzel a hangszerrel Árt Bronsonnál
volt az Arizona állambeli Phoenixben. 1930-ig maradt Bronsonnál, egy rövid kitérővel, amikor is ismét a családdal játszott együtt,
ezután Minneapolisban és környékén szerepeltek. 1932 tavaszán csatlakozott az Original Blue Devils nevű együtteshez, amely
Walter Page vezetése alatt működött, és Young egyike lett a zenekar azon tagjainak, akik azután 1933 végén beléptek Bennie
Motenhez Kansas Cityben. Á következő néhány évben Lester Young játszott Moten, George E. Lec, King Oliver, Count Basie,
Fletcher Henderson, Andy Kirk és mások zenekaraiban. 1936-ban ismételten csatlakozott Basie-hez, akinél kitartott a következő
négy év során. Sok turnét, rádióadást és lemezfelvételt csinált velük. Teddy Wilson és mások vezetésével különböző
kisegyüttesekkel is készített lemezeket és számos - ma már klasszikusként emlegetett - jazzlemezfelvételen működött közre, kí-
sérte Billie Holidayt, akivel különlegesen jó viszonya maradt egész életük során. (Holiday adta a ,Pres" vagy ,Prez" becenevet, amely
,,El-nök"-öt jelent, Young pedig a közismert ,,Lady Day" elnevezéssel viszonozta ezt.) Á negyvenes évek elején Los Angeles
környékén különböző kisegyüttesekben játszott, néhányat ezek közül 6 is vezetett. Ezekben vele játszott fivére, Lee Young, és
többek között Red Callender, Nat ,,King" Cole, Ál Sears. Ez időben rövid időre visszatért a Basie-bandhez is, néhány kitűnő le-
mezfelvételt készített, és Dizzy Gillespie-vel is dolgozott. 1944 végén besorozták az amerikai hadseregbe, de a következő év nyarán
leszerelték, mivel a katonai szolgálatát nagyrészt kórházban vagy katonai börtönben töltötte. Á negyvenes évek közepén szerepelt
Gion Mili ,, Jammin' The Blues" című klasszikus jazz-rövidfilmjében, melynek társproducere Norman Granz volt. Ettől kezdve évekig
tagja volt Granz Jazz Át The Philharmonic néven szervezett alkalmi együtteseinek, ahol a legkiválóbb szólisták szerepeltek. Közben
lokálokban való szereplésre és lemezek felvételére összehozott kisegyütteseket vezetett, sokat turnézott Amerikában és ellátogatott
Európába is. Már a negyvenes évek derekától gyenge volt egészségi állapota, az ötvenes évek második felére fizikai hanyatlása
felgyorsult. Folytatta a lemezfelvételek készítését és a koncertezést, fellépett a jazzfesztiválokon és 1957-ben a televízió The Sound of
Jazz című sorozatában. Életének utolsó éveiben egészségének romlását még az alkohol is tetézte, és közeli megfigyelők szerint
végül elveszítette életkedvét. 1959. március 15-én halt meg.
Miközben Lester Young a jazztörténet egyik leginkább megtermékenyítő hatású alakja volt, és az egyik legfontosabb alakja
annak a zenei atmoszférának megteremtésében, amelyben a bop kibontakozhatott, mégis karrierjének mind korai, mind pedig
kései szakaszában zavarba ejtette a kritikusokat. Csak életpályájának közepét lehet úgy jellemezni, hogy fenntartások nélküli
elismerésben részesült. Mégis a közelmúltban, hála részben egy felvilágosultabb kritikusi szemléletnek, mely a lényeget
megragadó életrajzokkal párosul (Dave Gelly és Lewis Porter tollából), ma már j6 néhány kritikus csak a teljes elismerés hangján
beszél ennek a rendkívüli művésznek az életművéről. A harmincas évek elején, amikor Youngot szélesebb körben megismerték a
jazz világában, a tenorszaxofont mint egy erőteljes, öblöshangú, helyzetéből adódóan vezető hangszert fogták fel. A jazz legkorábbi
éveiben a szaxofoncsalád egyik tagja sem volt túlságosan elismert, és a nádfúvósok közül csak a klarinét nyert alkalmazást mint
vezető hangszer. Ezt a felfogást szinte kizárólag Coleman Hawkins igyekezett megváltoztatni. Szakmai tekintélye ellenére Hawkins
nem tudta a trombitát domináns szerepétől megfosztani. Mindamellett az ő példája rengeteg utánzót szült, akik megkísérelték
másolni az ő zengzetes, gazdag hangzásvilágát. Amikor Lester Young megjelent a jazz világában könnyű, fanyar, száraz hangzású
játékstílusával, mely éles ellentétben állott a méltóságteljes Hawkinsszal, sokan mind a szakmából, mind pedig a közönség
soraiból nem nagyon kedvelték azt, amit hallottak. Csak az akkori idők legjobb ítélőképessége hallgatósága és főleg a fiatalabb
zenésztársak hallották meg Lester Young lebegő melodikus stílusában a megkülönböztetően forradalmi felfogást. A
Basie-zenekarral lemezre vett szólói, beleértve azokat is, amelyek igen rövidek - néhány közülük nem hosszabb S ütemnél - egy
bámulatos tehetséget mutatnak teljes és fenséges szárnyalásában. Első lemezfelvételén, 1936. október 9-én, mely egy - a
Basie-band tagjaiból álló - JonesSmith Inc. néven szereplő kisegyüttessel készült, Young játéka első hallásra ijesztően egy-
szerűnek tűnik. Ezen benyomás ellenére a produkció, különösen a “Shoe Shine Swing" és a “Lady Be Good" vitathatatlanul
mestermű, páratlan a maga nemében, és nem sokan múlták felül (hacsak maga Lester Young nem). Sok kitűnő szóló került
lemezre az ő előadásában, részben a teljes Basie-zenekarral a “Honeysuckle Rose", a “Taxi War Dance" és az “Every Tub" címe szá-
mokban, részben a Kansas City Seven elnevezésű kisegyüttessel a “Dickie" s Dream" és a “Lester Leaps In" című számokban.
Mindezen felvételeken Lester Young szólói világosan igazolják, hogy - minden érzelmi mélység mellett -egy súlyos intellektuális
tehetség működik közre. 1940-ben néhány kitűnő lemezt készített egy kisegyüttessel, Benny Goodman névleges vezetésével,
melyben Basie, Buck Clayton és Charlie Christian is játszott, és világosan érezhető, hogy otthon érzi magát egy ilyen illusztris
társaságban. Billie Holidayjel készített felvételei ismét egy magasabb szintet képviselnek. Az empátia e két, sokszor zaklatott
személy között szembeszökő, időnként varázslatos volt. Csaknem bármelyik felvételük példaként szolgálhat: a “Me, Myself And 1",
a “Mean To Me ", a “When You 're Smiling ", a “Foolin' Myself" és a “This Years's Kisses" különösen jó példái önálló, de egyben
egymásba fonódó művészetüknek. Még életük végén is, miközben évekig alig látták egymást (kapcsolatuk rendkívül szoros volt,

286
bár csaknem biztosan plátói), fellépésük a ,,The Sound of jazz" című televízióműsorban 1957-ben megdöbbentő érzelmi hatású
pillanatokat adott a nézőknek. A “Fine And Mellow" című szám előadása során, közvetlenül Holiday énekét követően Young egy
rövid, fájdalmasan gyöngéd szólót játszott, amely több érzelmet fejezett ki, mint amit millió szóval tolmácsolni lehetne. Miután
Young leszerelt a hadseregtől, játéka kimutathatóan más lett, és ez a tény sokakat arra a kijelentésre sarkallt, hogy Lester Young
szenvedései a hadseregben megtörték művészi akaratát. Miközben világos, hogy a katonaságnál töltött idő rendkívül kellemetlen
volt Young számára, és erre az életformára ő sem fizikailag, sem lelkileg nem volt alkalmas, nem látszik valószínűnek, hogy a
játékmódjában bekövetkezett változások közvetlenül katonai szolgálatának lennének tulajdoníthatóak. Számos lemezfelvételen
igazolta, hogy tehetségének nem ártott a büntetőszázadban töltött idő. Játékmódja megváltozott ugyan, de csaknem bizonyos,
hogy ez a különbség magának a személyiségnek a megváltozásából adódott. Lester Young felnőtt, beérett és továbblépett,
zenéjében is. Azok a kritikusok, akik szeretik kedves zenészeiket élve megkövülni, nem voltak felkészülve az új Lester Youngra.
Ehhez jött még az a tény is, hogy a hűséges Hawkins-stílusú rajongóktól eltekintve a legtöbb tenorszaxofonos a korai Lester
Youngot utánozta. Első lemezei a hadseregből történt leszerelése után, mint például a “DB Blues" és a “These Foolish Things", nem
egy kiégett lélek produktumai, hanem egy tökéletes mester eleganciáját és stílusát tükrözik, aki harmóniában él saját világával.
Egy Teddy Wílsonnal 1956ban készített lemezfelvétel, amelyen Lester Young együtt játszott Roy Eldridge-dzsel és régi bajtársával
a Basie-nél töltött évekből, Jo Jonesszel, újabb szembeszökő példája egy jelentős egyéniség munkájának, aki korábbi energiáinak
teljesen a birtokában van. Csaknem ezzel egy időben egy sokáig kevésbé figyelembe vett lemezfelvétel készült a Bill Potts Trióval,
akik egy washingtoni klubban kisérték Youngot, mely mind a zenei felkészültség, mind az ötletesség szempontjából olyannak
mutatja őt, mint amilyen mindig is volt. Young, aki zárkózott, rosszkedvű figura volt, száraz és kissé anarchikus humorérzékkel,
már életében saját mítoszt teremtett, többek közt azzal, hogy a szavakat személyes értelemben használta, és szinte saját egyéni
nyelvet fejlesztett ki (egyebek között ő volt az első, aki a pénz kifejezésére a “bread", azaz a “kenyér" szót alkalmazta - ez ma már
“bevett" szleng). Sztoicizmusa és feltevő magánakvalósága vagy legjobb esetben néhány olyan ember favorizálása, akik osztották az
ő bizalmatlan életszemléletét, elválasztotta őt még a jazz-zenészektől is, akik csodálták, sőt néha imádták őt. Lester Young
fontosságát a jazz történetében lehetetlen túlértékelni. A kilencvenes évek szemszögéből nézve, amikor a tenorszaxofon már rég
domináns hangszer a jazzben, könnyű úgy képzelni, hogy ez mindig is így volt. Az, hogy a tenor elfoglalta azt a helyet, amelyet ma
betölt, nagyrészt Lester Young hatásának eredménye, amely sok fiatal zenészt arra ösztönzött, hogy ezen a hangszeren játsszanak
vagy új utak, új irányzatok keresésére azokat, akik már játszottak. A bop és a post-bop korszakban tapasztalt fejlődési periódusok
legtöbbje annak köszönheti alapjait, hogy Young törődött a melódiával és a sima, fogékony zenei vonalakkal, amelyekkel ő
komplex zenei gondolatait gyönyörű, kifejező hangzásokba tudta átvinni. Bár az alatt a három évtized alatt, mely Lester Young
halála óta eltelt, más fontos tenorszaxofonosok jöttek és sokan el is távoztak már, közülük csak igen kevés volt olyan hatású, mint
a jazznek ez a rendkívüli, önelemző, érzékeny és zeneileg mélyreható géniusza.
Albumok: Lester Young And The Piano Giants (1950-56), Lester Young With The Oscar Peterson Trio (1952), Lester Young With The Oscar
Peterson Quintet Vols 1 & 2 (1953), In Don't Mean A Thing (1954), Harry Edisonnal: Pres And Sweets (1955), The jazz Giants '56 (1956),
Lester Meets Miles, MJQ And The Jack Teagarden All Stars (1956), Pres In Europe (1956), Lester Young In Washington DC Vols 1-4 (1956),
másokkal együtt: The Sound Of Jazz (1957), The Real Sound Of Jazz (1957, tv soundtrack), Laughin' To Keep From Cryin' (1958), Lester
Young In Paris (1959), In Memoriam (1959). Antológiák: Lester-Amadeus (1936-38), Count Basie-vel és Billie Holidayjel: The Lester
Young Story Vols 1-9 (1936-39), The Alternative Lester (1936-39), Prized Pres! (1936-57), Count Basie And His Orchestra, 1938 (1938),
Benny Goodmannel: Together Again (1940-41), Pres At His Very Best (1944), Jammin' With Lester (1944-46), The Genius Of Lester Young
(1945-52), Live At The Royal Roost (1948), Lester Young (1948-53), The Lester Young Story (1949-56), Lester Swings (1950), Jammin' With
Lester Vol. 2. (1950), Pres Is Blue (kb.1950), Lester Swings Again (1951), Lester Young On The Air (1952).
További információk: Dave Gelly: Lester Young. Lewis Porter: Lester Young. Frank Büchmann-Moller: You Got To Be Original, Man:
The Music Of Lester Young. Frank Büchmann-Moller: You Just Fight For Your Life: The Story Of Lester Young.

YOUNG, TRUMMY - James Osborne Young néven 1912. január 12-én született a Georgia állambeli Savannahban, Egyesült
Államok, 1984. szeptember 10-én hunyt el. Young gyermekként trombitált és dobolt, ám tinédzseréveiben már a pozanra
koncentrált. Washington D. C.ben ütötte fel tanyáját, helyi bandákban játszott, mielőtt Chicagóba költözött és Earl Hinesszal
kezdett dolgozni. Négy esztendeig maradt Hinesszal, alkalmanként más zenekarokkal is szerepelt. 1937-ben kezdte ötesztendős
szerződését Jimmie Luncefordnál, mind pozanszólistaként, mind énekesként a zenekar kiemelkedő tagja lett. Szerepelt a zenekar
számos slágerlemezén, így a “Margie"-ban és saját kompozíciójában, a “Tain' t What You Do, It's The Way That You Do It"-ben. A
negyvenes években kiemelkedő stilisztikai értékű zenekarokkal szerepelt, így többek között a Boyd Raeburn, illetve a Roy Eldridge
vezette együttesekben. A Jazz At The Philharmonic sorozatban is szerepelt, mielőtt egy időre Hawaiiban telepedett le. 1952-ben a
Louis Armstrong's All Stars tagja lett, e szerződése 12 esztendeig tartott. Armstrongot elhagyva visszatért Hawaiiba, ahol saját
bandáit vezette, vendégszereplő zenészekkel játszott és maga is vendégszerepelt a szárazföldön, mind koncerteken, mind
fesztiválokon. Young a legjobb adottságokkal rendelkező pozanos, korai játéka teljesen kifejlett szólistát mutat, hangszerét úgy
kezeli, ahogy az a harmincas évek big band zenészei számára példamutató. Játékstílusa az Armstronghoz való csatlakozás után
megváltozott, sokkal egyszerűbb lett, ez az Armstrong-band hatása, Young sok tekintetben használhatóbb partner volt, mint
előde, a nagyszerű Jack Teagarden. Hátborzongatóan szép szólói és csodálatos együttes vonalai, elbűvölően oldott éneke,
mindezek nagyban hozzájárultak a zenekar karakterének megváltozásához.
Albumok: Louis Armstrong Plays W. C. Handy (1954), Satch Plays Fats (1955), Trummy Young And His Fifty-Fifty Band (1955), A Man And
His Horn (kb.1975), Yours Truly: Trummy Young And Friends (kb.1975), Struttin' With Some Barbecue (1979). Antológia: The Complete
Jimmie Lunceford 1939-40(1939-40).

ZAWINUL, JOE - Josef Erich Zawinul néven 1932. július 7-én született Bécsben, Ausztria. A bécsi konzervatóriumban végzett
zenei tanulmányok után Zawinul zenei ambíciói hamarosan meghaladták azokat a lehetőségeket, amelyek a háború utáni
Ausztriában a jazzmuzsikusok rendelkezésére álltak. Anyagi okokból azonban az ötvenes években kizárólag a helyi session
munkákból élt. Tánczenekarokban és rádiós zenekarokban zongorázott, a Polydor Records házi zongoristája volt, 1952-ben csak
rövid ideig dolgozott Hans Kollerrel, a tehetséges szaxofonossal. Fortuna azonban egyszer csak rátekintett, amikor 1959-ben a
bostoni Berklee College Of Music ösztöndíját elnyerte. Kivándorolt az Egyesült Államokba, szinte azonnal jelentős figyelmet keltett,
és 1959 hátralevő részében Maynard Fergusonnal turnézott. Ezt két esztendő követte Dinah Washingtonnal, majd 1961-ben
megkezdődött zenei együttműködése Cannonball Adderley-vel (Mercy, Mercy, Mercy, 1966), amely kilenc esztendeig tartott.
Ezalatt másokkal is készített felvételeket, a legjelentősebbeket Miles Davisszel (In A Silent Way 1969, Bitches Brew 1969),
Adderley-vel való együttműködése jelentősen megnövelte improvizátorként és zeneszerzőként való elismertségét. ,Mercy, Mercy,
Mercy" című kompozíciójával Grammy-díjat szerzett a bandának. 1970 végén Wayne Shorterhez csatlakozva megalakították a
nagy hatású Weather Reportot, amelyet azóta is nevéhez fűznek. Amikor a zenekar 15 esztendei fenomenálisan sikeres

287
együttműködés után 1985-ben feloszlott, Zawinul Európában és az Egyesült Államokban szólóban kezdett turnézni. Újabban
megalakította a Weather Update-et és a Zawinul Syndicate-et. Sötét akkordintonációja és elektromos zongorajátéka még sokáig a
fúzió jellegzetes része marad.
Albumok: Zawinul (1970), Dialects (1986).

ZEITLIN, DENNY-1938. április 10-én született az Illinois állambeli Chicagóban, Egyesült Államok. Zeitlin a John Hopkins
Universityn és a Columbián végzett orvosi tanulmányai előtt klasszikus zenei oktatásban részesült. 1963-ban sikeres
meghallgatáson vett részt John Hammond lemezproducernél, ám San Franciscóba utazott, ahol pszichiátriát tanult és
zongorázott. 1965-ben Charlie Haden bőgőssel trióban szerepelt. A preparált zongora használata iránti érdeklődése (amikor is a
zongora soundját anyacsavarokkal, peckekkel és csavarokkal változtatja meg) elvezette őt azokhoz a kísérletekhez, amelyekkel a
hatvanas évek végén a szintetizátorok hangja már sokkal inkább befolyásolható volt. Billentyűs játékával párhuzamosan zene-
szerzéssel is foglalkozott, többek között 1978ban ő írta Philip Kaufman Invasion Of The Bodysnatchers című filmjének zenéjét.
Albumok: Sounding (1978), Tidal Wave (1981), Homecoming (1986), Charlie Hadennel: Time Remembers One Time Once (1983).

ZOLLER, ATTILA -1927. június 13-án született Visegrádon, Magyarország. Zoller gyermekként hegedülni és trombitálni tanult,
és csak zenei pályára lépése után tért át a gitárra. A második világháború után számos budapesti zenekarban játszott, majd a
hazai politikai nyugtalanság miatt Ausztriába, majd az ötvenes évek közepén az NSZK-ba költözött. Itt Hans Kollerrel játszott, és
olyan vendégszereplő amerikaiakkal, mint Oscar Pettiford. 1959-ben elnyerte a Lennox School Of jazz ösztöndíját és az Egyesült
Államokba ment. Zoller technikailag képzett gitáros, aki józan stílusban, pontos harmóniaérzékkel, néha kelet-európai hátterére
emlékeztet. 1960-ban a Chico Hamilton' s Quintet tagja lett, majd 1965-ig Herbie Mann-nel játszott. Dave Friedmannel egy olyan
együttest alakítottak, amely a modális jazzre specializálta magát, majd Red Norvo, később Benny Goodman partnere lett.
1968-ban Albert Mangelsdorff és Lee Konitz társaságában egy trió társvezetője volt. A nyolcvanas évek elején Jimmy Raney-vel ját-
szott.
1971-ben egy kétirányú gitár pick up-ot szabadalmaztatott, majd később egy a vibrafonoknál használatos mágneses pick up-ot
fejlesztett ki.
Albumok: Albert Mangelsdorff-fal, Lee Konitzcal: ZO-KO-MA (1967), Gypsy Cry (1971), Memories Of Pannonig (1987).

ZORN, JOHN -1953. szeptember 2-án született a New York állambeli New Yorkban, Egyesült Államok. Zorn klasszikus zenei
komponálást tanult, kezdetben olyan amerikai komponisták inspirálták, mint Charles Ives, John Cage és Harry Partch. Jacques
Coursil trombitás koncertjének hatására kezdett a jazz iránt érdeklődni, a trombitás akkoriban Zorn franciatanára volt. Később
olyan jazzpéldaképei lettek, mint Anthony Braxton, Ornette Coleman, Jimmy Giuffre és Roscoe Mitchell. 1974 óta aktív a New
York-i Lower East Side-on, amely a “belvárosi' avantgarde vezető reprezentánsa, a free improvizációk felépítéséhez az úgynevezett
“játékelméletet" alkalmazza, ehhez pedig párhuzamosan használja Butch Morris ,konclukció-ját. Zorn erőteljes bebop
tanulmányokat folytatott, borotvaéles altszaxofon-technikája jelentős tekintélyt szerzett neki a jazzmuzsikusok között: 1977-ben
a gitáros Eugene Chadbourne-nal együtt egy 11 tagú együttes tagjaként elkészítették Frank Lowe kompozícióinak felvételét (Lowe
& Behold). Zorn ismert lemezgyűjtő, akire jelentós hatást tettek Derek Bailey Incus-felvételei, 1983-ban Bailey-vel és a pozanos
George Lewisszal készítette el a Yankees felvételét. Ugyanebben az évben zenét írt Hal Willner Thelonious Monknak ajánlott
albumához, a That's The Way I Feel Now-hoz. 1985-ben szerepelt Willner Kurt Weill albumán, a Lost In The Stars-on, kommersz sikert
aratott a The Big Gundown-nal, amelyen Ennio Morricone témáit a leghihetetlenebb összetételben játszották el a zenészek, többek
között Big John Patton és Toots Thielemans. Az 1987-es News From Lulu, amelyet George Lewisszal és Bill Frisell-lel készített,
klasszikus, hatvanas évekbeli hard bop számokat mutatott be Zorn szokásos acélos eleganciájával. Ez már a második bebop
vállalkozása volt, a Sonny Clark Memorial Quartettel (John Zorn, Wayne Horwitz, Ray Drummond, Bobby Previte) felvett Voodoo
után. Kijelentette, hogy a kőkemény rockzene ugyanolyan intenzív dolog, mint a hatvanas években a free jazz, támogatta a
Nottingham Napalm Death-jét, és a Spy Vs Spy című, igencsak provokatív 1989-es felvételen Ornette Coleman számainak
hardcore változatát játszotta lemezre. A Naked City (Bill Frisell - gitár, Fred Frith - basszus, Joey Baron - dob) lett az eszköze arra,
hogy ide-oda mozogjon a “rosszhírű jazz" (sleaze-jazz), a surf rock és a hardcore között: 1990-ben az Elektra/Nonesuch cégnél de-
bütáltak. 1991-ben megalakította a Pain Killert, amelyben a basszista és producer Bill Laswell, valamint a Napalm Death dobosa,
Mick Harris szerepeltek, a nottinghami Earache hardcore labelnél elkészítették a Guts Of A Virgin című lemezt. Zorn 1991-ben
fellépett a Company Weeken, bebizonyítva, hogy a (relatív) kommersz siker miatt nem fordított hátat a free improvizációnak. Zorn
határátlépései a műfajok között várhatóan a kilencvenes évek kreatív zenei normájává fognak válni.
Albumok: School (1978), Pool (1980), Archery (1981), The Classic Guide To Strategy Volume One (1983), Locus Solus (1983), Derek
Bailey-vel, George Lewisszal: Yankees (1983), Jim Staley-vel: OTB (1984), Michihiro Satóval: Ganryu Island (1985), The Big Gundown
(1985), The Classic Guide To Strategy Volume Two (1986), a Sonny Clark Memorial Quartettel: Voodoo (1986), Cobra (1987, felvétel:
1985-86), News For Lulu (1987), Spillane (1988), Spy Vs Spy: The Music Of Ornette Coleman (1989), Naked City (1990), a Naked Cityvel:
Torture Garden (1990), a Pain Killerrel: Guts Of A Virgin (1991), More News For Lulu (1992).

ZOTTOLA, GLENN -1947. április 28-án született a New York állambeli Port Chesterben, Egyesült Államok. Zottola hároméves
korában trombitált először, korai kezdését nemcsak az determinálta, hogy édesapja trombitás volt, hanem az is, hogy a papa
trombitafúvókákat is gyártott. (Testvére, Bob Zottola, Charlie Barnet, Maynard Ferguson és Billy May zenekarában játszott.)
Glenn 9 esztendős korában játszott először nyilvánosan és három év múlva rendszeresen szerepelt a televízióban, és fellépett az
Atlantic City Jazz Festivalon. A hatvanas évek elején vezető szerepet játszott a Come Back című dokumentumfilmben 1967-ben a
Glenn Miller Orchestra tagja lett, amely akkoriban Buddy DeFranco vezetésével működött. Zottola 1970ben rövid ideig Lionel
Hamptonnal dolgozott, majd egy gyümölcsöző évtizede kezdődött, amelyben olyan jelentős művészekkel dolgozott, mint Bob Hope,
Al Martino, Patti Page, Tony Martin, Robert Merrill és Mel Torme. Zottola a hetvenes évek végén a Chicago utazóváltozatát kísérő
zenekarban volt első trombitás. 1979-ben csatlakozott Tex Bankéhez, majd még ugyanebben az évben országjáró turnéján a
Benny Goodman Sextet tagja lett. Zottola a nyolcvanas években pompás stílusban színészkedett, énekelt és trombitált a Swing
című musicalben, amelyet a Washington D.C.-ben levő Kennedy Center-ben játszottak. Ezután számos Broadway-show-ban
szerepelt, így többek között az Evitában, az Annie-ban és a Barnumban, a connecticuti Stratfordban Lingers Rogersszel az
Anything Goes felújításában szerepelt. A nyolcvanas évek elején csatlakozott Bob Wilber Bechet Legacy bandjéhez,
lemezfelvételeket készített és nemzetközi turnékon vett részt. Zottola emellett Butch Miles, George Masso, Keith Ingham és Maxine
Sullivan társaságában készített felvételeket. A nyolcvanas évek közepén a Wilberrel való rendszeres fellépések mellett saját big
bandjét is vezette a New York Cityben levő Rainbow Roomban, majd Bobby Rosengardennel közösen vezettek egy big bandet,
amely a connecticuti Greenwichben levő Hyatt Regency Hotel-ben muzsikált. Európai turnékon, írországi, holland, finn

288
jazzfesztiválokon vett részt, majd olyan amerikai fesztiválokon lépett fel, mint a St. Louis-i, a sacramentói, valamint a New York-i
Kool Jazz Festival. 1988-ban szólista volt azon a koncerten, amelyen Bob Wilber újraalkotta Benny Goodman 1938-as Carnegie
Hall Concertjét. Zottola 1990-ben a floridai Clearwater Jazz Festival legnagyobb sztárja volt, 1991-ben Peanuts Hucko
zenekarával Európában turnézott. Zottola a rézfúvósok között meglehetősen szokatlan módon tehetséges szaxofonos is, jó érzékű
altős. Játéka a mainstreamben gyökeredzik, de rokonságban áll a savinggel is, játéka a bop és a postbop mély érzékét mutatja.
Gyermekkorának rendkívüli tehetségét később sem tékozolta el, teljeskörűen kihasználta adottságait.
Albumok: Live At Eddie Condon's (1980), Secret Love (1981), Bob Wilberrel: Ode To Bechet (1982), George Massóval: Pieces Of Eight
(1982), Butch Miles Salutes Gene Krupa (1982), Stardust (1983), Maxine Sullivannel: The Lady's In Love With You (1985), Christmas In
Jazztime (1986).

ZWERIN, MIKE -1930. május 18-án született a New York állambeli New Yorkban. Tanulmányait kezdetben a High School Of
Music And Artban végezte, majd a University Of Miami hallgatója lett. Egy nyári szünidőben a Royal Roostban Miles Davis
nonettjében pozanozott, ez a társaság készítette, immár Zwerin nélkül, később a Birth Of The Cool lemezfelvételeit. Zwerin az
ötvenes évek elején Párizsba költözött, majd 1958-ban visszatért New Yorkba, ahol Claude Thornhill, Earl Hines, Maynard
Ferguson és Bill Russo big bandjében szerepelt. 1%2 és 1965 között az Orchestra USA tagjaként Eric Dolphyval és John Lewisszal
dolgozott. 1966-ban Earl Hines bandjével a Szovjetunióban turnézott. Zwerin a hatvanas évek elején apja fémfeldolgozó gyárának
elnöke volt, aztán 1964 és 1966 között a Village Voice jazzkritikusa, majd európai szerkesztője. Azóta az International Herald
Tribune zenei tudósítója. Párizsban telepedett le, ahol az American Centre jazzkoncertjeit szervezi, könyveket ír és olyan szakmai
folyóiratok számára ír cikkeket, mint a The Wire.
Albumok: rádiófelvételek Miles Davisszel: Pre-Birth Of The Cool (1948), Jazz Versions Of The Berlin Theatre Songs Of Kurt Weill (1964),
a Celestial Communication Orchestrával: Desert Mirage (1982).

ZWINGENBERGER, AXEL -1955. május 7-én született a németországi Hamburgban. Több mint tíz esztendeig tanult klasszikus
zenét, zongorázott, 1973-tól boogie-woogie zenészként tevékenykedett. Jóllehet a stílus ekkor már több mint 30 esztendeje túl volt
rövid sikerkorszakán, Zwingenberger technikai rettenthetetlensége azonnal jelentós sikert hozott neki Németországban. Készített
egy sikeres albumot, meghívták az Egyesült Államokba, ahol egy jelentős turnét bonyolított le, lemezfelvételt készített Big Joe
Turnerrel. A hetvenes évek végén már szerte Európában elismerték tevékenységét, koncerteken, fesztiválokon lépett fel, néha
egyedül, de játszott olyan vendégszereplő jazzcsillagokkal is. mint Lionel Hampton. A nyolcvanas években folytatta turnézásait és
lemezfelvételeit, Sippie Wallace-szal, Mama Yancey-vel, Joe Newmannel és másokkal dolgozott. Zwingenberger technikája igen
figyelemreméltó, a bluesénekesek érzékeny kísérőjének bizonyult; ez, mesterségbeli tudásával együtt, arra utal, hogy a jövőben
még többet fog adni a jazzvilágnak.
Albumok: Boogie Woogie Breakdown (1977), Joe Turnerrel: Let's Boogie Woogie All Night Long (1978), Joe Turnerrel, Joe
Newmannel: Between Hamburg And Hollywood (1978-85), Powerhouse Boogie (kb. 1979) Boogie Woogie Live (kb. 1979), Axel
Zwingenberger And The Friends Of Boogie Woogie Vols 1 &2 (kb.1982), Lionel Hampton Introduces Axel Zwingenberger: The Boogie Woogie Al-
bum (1982), Axel Zwingenberger With Sippie Wal-lace And The Friends Of Boogie Woogie (1983), An Evening With Sippie Wallace (1984), Axel
Zwingenberger And Sippie Wallace “Live" (1986), Axel Zwingenberger “Live" (1986), Axel Zwingenberger And The Blues Of Mama Yancey
(1988).

289
 LEGENDÁK NÉLKÜL

A MAGYAR JAZZ HANGZÓ ÖRÖKSÉGE

“A legújabb stílusokat csak az értheti meg, aki már megértette és magáévá tette a régit. Ha valaki kizárólag Miles Davist
ismeri, akkor valójában Miles Davist sem ismeri. Ez még akkor is igaz, ha első pillantásra paradoxonnak tűnik." (Pernye
András)
A jazz egyetlen igazi megörökíthetési formája a hangfelvétel, minden más dokumentum csak kiegészítheti a hanginformációt.
Ennek tudatában foglalkozunk részletesebben kizárólag a magyar jazz hangzó örökségével.
A magyar jazz kőkorszakából, a ragtime és a ragtime-szerű zenék korából több mint 200 korabeli hangdokumentum áll
rendelkezésünkre.
Az összességében (behatárolásokkal) nagyvonalúan szwingkorszaknak nevezhető, az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek
elejéig terjedő gramofonlemez-korszakban már ezrekre tehető a magyar jazzmuzsikusokkal készített hangfelvételek száma.
Ezen első két korszakból új kiadás (LP, CD) eddig alig készült, ezért itt csak utalhatunk arra a hallatlan kincsesbányára, amely
a szakemberek, a gyűjtők, a múlt iránt is érdeklődő jazzmuzsikusok, minden magyar jazzbarát rendelkezésére áll, elvben
legalábbis. A feldolgozás már rég megindult, az egyre olcsóbbodó CDgyártás pedig remélhetőleg egyszer azt is lehetővé teszi, hogy
mindezen anyagokat bárki szabadon meghallgathassa, akárcsak az e kötet fő részében szereplő külföldi zenészek neve után
felsorolt albumokat.
Albumok alig három évtizede jelennek meg Magyarországon, ezek történetével foglalkozunk most, s ez egyben a
meghallgatható, a legendáktól mentes modern magyar jazz története is.
A magyarországi hanglemezgyártás minőségileg új korszaka kezdődött 1962-ben, amikor a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat
megkezdte a“Modern Jazz " című lemezantológia sorozatának megjelentetését. Az évek során tíz lemez, 9 LP és 1 EP jelent meg a
korszak legjelentősebbnek tartott, kizárólag a modern jazzre orientált együtteseivel. A következő években csak a modern jazzt
játszó együttesek kerültek előtérbe. Ebben a sorozatban nem kapott lehetőséget egyetlen big band és - sorozat végén megjelenő
egyetlen, árva Benkó Dixieland Band felvételen kívül - dixieland sem. A jövőt tekintve, a műfaj népszerűsítése szempontjából
elhibázott lepésnek bizonyult ez. Éppen a savinget, a big bandeket, a feljövőben levő dixieland-zenekarokat, azaz a jelentős
tömegbázissal rendelkező stílusokat, zenészeket zárták ki a sorozatból, körülbelül azzal az érveléssel, hogy “az csak tánczene"!
De most még ne szaladjunk előre az időben. Maradjunk még a maga nemében egyébként rendkívül figyelemreméltó
vállalkozásnál, a “Modern jazz" című lemezsorozatnál. Az első lemezen a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán előbb
zenetudományi, majd zongoraművész diplomát szerzett Gonda János által vezetett Qualiton Jazz Együttes szerepelt. A második
éve a Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál zenei rendezőként dolgozó Gonda János kamarajazzt játszó combója a Modern jazz
Quartet, Dave Brubeck, valamint a modern jazz más jeles egyéniségeinek nyomdokain haladva alakította ki az együttes
repertoárját. A nyolc jazz-örökzöld mellett Gonda János,,Blues" -a képviseli a hazai szerzőket. Gonda, valamint Búvári Tibor, az
együttes bőgőse készítették a hangszereléseket, amelyek csak kevés lehetőséget nyújtottak az egyes közreműködők képességeinek
szólók útján való kifejezésére. A valamennyi felvételen közreműködő ritmusszekcióban Gonda és Búvári mellett Várnai Tibor
dobolt. Káldor Péter vibrafonfát három, Sasvári Attila altszaxofonhangját négy felvételen élvezhetjük. A lemez különlegessége a
tipikusan klasszikus zenei beállítottságú, korábban és később is kizárólag klasszikus zenét játszó oboás Jagasich Péter sze-
repeltetése két darabban. Kiemelkedő jelentőségű, hogy ezúttal kapott először széles nyilvánosságot az opera és a jazz között akkor
még választani nem tudó, kiváló adottságú énekesnő, Szirmay Márta. A közreműködésével előadott három standard, a
,Wonderful", a ,,Round About Midnight" s a “Night And Day" kétségkívül a lemez legjobbjai közé tartoznak. Szirmay vitalitása
áttöri a kamarajazzes hangvétel hűvösebb légkörét. Legszabadabban a ,,Night And Day" sikerült. Sajnálatos, hogy a teljes
kvintettet (altszaxofon, zongora, vibrafon, bőgő, dob) kizárólag ezen az egyetlen felvételen hallhatjuk.
Mindenképpen itt kell megemlítenünk, hogy Szirmay Márta két esztendő múlva elkészíthette első önálló jazzlemezét. A repertoár
örökzöldekből, musicaltémákból és magyar slágerekből állt. A közreműködő együttes a némileg kibővített Qualiton Jazz Group
volt. Önálló lemezét követőleg Szirmay Márta hosszú ideig csak operaénekléssel foglalkozott. Kereken negyed század múlva,
1989-ben, az NSZK-ban, Dudás Lajos társaságában készítette el újabb lemezét.
A “Modern jazz" lemezsorozat második lemeze egy EP lett. Ezen Garay Attila playback technikával készített felvételét hallhatjuk.
Ezen tűnt fel Lakatos “Ablakos" Dezső, az altszaxofon ihletett, virtuóz mestere. Különös módon az altős más, ugyanezekben a
hetekben készült jazzfelvételei (például a “Night In Tunisia" a csúcsformában játszó Tabányi-zenekarral) tánczeneként (!) kerültek
kiadásra. Garay Attila és Lakatos,, Ablakos" Dezső, e két szuverén egyéniség háttérbe szorulása, majd hosszú külföldi
tartózkodása az elmúlt évtizedek koncertéletének, lemezkiadásának fájdalmas vesztesége.
A “Modern jazz" sorozat harmadik lemezét 1963 tavaszán rögzítették a Rottenbiller utcai stúdióban. Két nap alatt négy szám
került szalagra, majd lemezre: az “I've Lost Your Love", a “Strollin", a “Tired Blues" és a korszak nagy, a mai napig is
megunhatatlan slágere, a “Take Five". A felvételt készítő Astoria Jazz Quartet vezetője a negyvenes években feltűnt Kertész Kornél
volt. Első jazzfelvételeit kereken húsz esztendővel korábban a Szabó-Quitter zenekarral, többek között Bacsik Elek, Len Hughes
társaságában készítette. Kertész Kornél 1963-ban kvartettjével a Modern Jazz Quartet nyomdokain haladt. Kertész zongorázott, a
Qualiton Jazz Együttesben már bemutatkozott Káldor és Várnai vibrafonozott, illetve dobolt. A rendkívül tehetséges fiatal bőgős,
Rahói Ernő egészítette ki a combót. A kis példányszámban kiadott lemez ma már beszerezhetetlen.
Hazai és nyugat-európai antikváriumokban viszont fel-feltűnik a Pinocchio együttes két, a “Modern Jazz" című sorozaton kívül
megjelent lemeze, amelyeken ugyanez a négy zenész szerepel. A felvételeket néhány hét különbséggel rögzítették, és
kiegészítésként Tabányi Mihály harmonikázott.
Az Astoria Jazz Quartet lemeze után megkezdődött az antológiák korszaka. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat évente egy-egy
lemeznyi anyagot vett fel és publikált. A felvételek kezdetben még a Rottenbiller utcai stúdióban készültek. Később a Magyar Rádió
stúdiófelvételeit, a jazzversenyek anyagát stb. vették át kiadásra. Egy szűk kör alakult ki azon zenészekből, akik évről évre részben
saját nevük alatt, részben más zenészek együttesének neve alatt szerepeltek a különböző formációk felvételein. A nagyközön-
ségben rendkívül félrevezetően az a hamis kép alakulhatott ki, hogy csak ennyi jazzmuzsikus van az országban. Egy idő után
elkezdték unni, hogy mindig csak ugyanaz a pár név tűnt fel a lemezborítókón. Ez és egyéb társadalmi, kulturális és politikai okok

290
vezettek oda, hogy az egyébként sem nyereséges vállalkozás néhány esztendő múltán egyszerűen kimúlt, vagy még inkább:
engedték kimúlni.
Az antológiák közül kétségkívül kiemelkedik a legelső, az “Anthology'64", amelynek két lemezén 13 együttes 23 számot mutatott
be. Mind a kísérőfüzettel (magyar és angol nyelven, fotókkal) ellátott dobozos kivitel, mind pedig a kétféle formában, monóban és
sztereóban kiadott anyag azt mutatta, hogy ezúttal az MHV igencsak reprezentatív formára törekedett. Ez volt az első magyar
jazzlemez, amelyet hivatalosan is jazzlemezként exportáltak a Szovjetunióba.
Az “Anthology'64" 13 együttese között a korábban már lehetőséget kapott Garay Attila, Gonda János és Kertész Kornél mellett 10
újabb formáció is található. Nagy kár, hogy ezek egy része éppen csak a lemezfelvételek kedvéért jött össze, illetve sok zenész már
ekkor is több együttesben szerepelt. Első és utolsó lehetőségét kapta ezúttal Fogarassy János zongorista, a Hardy-Gregorits
Group, a Nebuló zenekar. E zenekarok egyes tagjaival később ugyan készültek (részben tánczenei) felvételek, de saját nevük alatt
nem készíthettek több jazzfelvételt. Ekkor indult Csík (Csíky) Gusztáv, Pege Aladár és Szabados György önálló pályafutása.
Közülük Csík még készíthetett itthon egy LP-t, de hamarosan külföldre került, s ma magyar állampolgárként egyike Svájc
legkeresettebb jazz-zongoristáinak. Pege jól menedzselte/menedzseltette magát, neki viszonylag jól sikerültek az elkövetkező évek.
Szabadosnak viszont még újabb tíz esztendőt kellett várnia, hogy ismét stúdióba mehessen.
Dobsa Sándor és Radics Gábor továbbra is csak lemezantológiákon mutathatták be a tudásukat. Dobsa később mindinkább
eltávolodott a műfajtól, s zenei működését főleg a Stúdió11 körül, szórakoztatózenészként fejtette ki. A Dohnőnyi Ernőnél tanult
Radics Gábor sokszor évekre “eltűnt", majd újra a régi virtuozitással hallottuk mind vibrafonosként, mind zongoristaként. A
Bergendy-együttes mindinkább eltávolodott az eredeti jazz-elképzelésektől, és mindössze egy kimondottan jazzlemezt készített
1976-ban, “Bergendy jazz" címmel. Deseő Csaba, az Állami Hangversenyzenekar kiválóan képzett mélyhegedűse ettől az
időponttól kezdve a lemezantológiák elmaradhatatlan közreműködője lett. Változó összetételű együtteseivel és változó, de mindig
jól érthető és jó1 előadott zenéivel mind a hat későbbi antológián szerepel. Saját hazai nagylemeze sok más társához hasonlóan
neki is csak akkor lett, amikor 1974-ben hosszabb külföldi turnéján, az NSZKban, az akkori vezető európai jazzmárka, az MPS
nemzetközi stúdióegyüttesével rögzítette a mindmáig friss, élő, eleven,, Four Strings For Tschaba" című lemezét.
Magyar jazzlemez-történeti áttekintéscinkben sajnos nincs mód valamennyi lemez és főleg lemezfelvétel akárcsak vázlatos
ismertetésére is. Épp ezért inkább csak jelezni szeretnénk, hogy a meglehetősen rapszodikusan megjelenő antológiákon alig-alig
tűnik fel új zenekar/ zenekarvezető.
Az “Anthology'67" címmel háromévi szünet után megjelent következő válogatásban 10 zenekar egy-egy száma szerepel. Közülük
tulajdonképpen senki sem új. Bár Kovács Andor, Kovács Gyula, “Szakcsi" Lakatos Béla, Tomsits Rudolf neve elméletben új
lehetne, ők sem igazán újak. Nevük zenekarvezetőként való megjelenése elsősorban a korábbi zenekarok osztódását, átalakulását,
átformálódását jelenti.
Az “Anthology'68"-on folytatódik a tendencia. Mindössze a rendkívül tehetséges Bálint Béla triója jelent újdonságot és némi új
szint az előadott zenei palettán az “Afro-cubano" című darabbal. Itt hallható először lemezen a dobosként indult, majd a
dixielandtől a free-ig minden stílusban egyformán otthonosan mozgó bőgős, Vajda Sándor. A rendkívül technikás, gazdag zenei
képzelőerővel megáldott, zenei elképzeléseit megvalósítani is tudó Vajda később már hiába alakított saját együttest.
Zenekarvezetőként sajnos a mai napig nem jegyez egyetlen lemezt sem, de még csak lemezantológián sem szerepel a saját neve
alatt.
A “Modern Jazz Anthology IV címmel megjelent következő antológia 7 zenekara között mindössze egyetlen “új" nevet találunk,
Benkó Sándorét. Dixielandzenekara ekkor már 13 (!) esztendős, s végre megérik, hogy egy modern jazzantológián felvételük jelenik
meg. A sors sajátos fintora ez. És még inkább az, ha áttekintjük az antológiákon sorra-rendre újra és újra szereplő zenészek
impozáns névsorát. Kevés akad közöttük, akinek később sikerült jelentős nemzetközi jazzkarriert befutnia. A Benkó Dixieland
Band későbbiekben megjelenő több mint tucatnyi hazai és külföldi nagylemeze ugyan már egy későbbi fejezet a magyar jazz
történetében, de érdekes ma megismerni, hogy milyen körülmények között indult el ez a lemezkarrier.
A X. és egyben utolsó modern jazzantológián mindössze 7 zenekar szerepel. Betűrendben: Apostol együttes, Bergendy-együttes,
Deseő Csaba, Garay Attila, Kovács Andor, Lakatos “Ablakos' Dezső. A jó átlagszínvonalból érdemes kiemelnünk Lakatos
kvartettjét. “Ablakos' “'8'blues "-a igen szép felvétel, s hallgatásakor igencsak sajnálkozhatunk, hogy az ugyanebben az időben
készült további felvételei sohasem kerültek kiadásra. S csak nosztalgiával emlékezhetünk a Petőfi Sándor utcai “Építők
Jazzklub"-jában sohasem rögzített koncertjeire.
A ,,Modern jazz" című sorozat utolsó két lemeze az előzőeknél némileg kedvezőbb légkörben került kiadásra, és felmerült az
ötlet, hogy épp ideje lenne egy-egy előadó önálló LP-jét kiadni.
A “Ki legyen az első?" kérdése sokkal fontosabb volt, mint azt ma sejteni lehet. A klubokban, a koncerteken felnőtt zenészek és
közönségük potenciálisan csak a Magyar Hanglemezgyártó Vállalattal számolhattak, bár Garay Attila, Pege Aladár, Csík Gusztáv,
Balogh Jenő, Kovács Gyula, Szudy János, Jávori Vilmos, Ráduly Mihály, Németh János, Lakatos “Pecek" Géza, Kovács Andor,
Deseő Csaba és Kőrössy János már beleszagolhattak a nemzetközi sikerbe is: Muza, Supraphon, Jugoton és Fontana
lemezantológiákon, illetve részben önálló kislemezeken is szerepeltek. Kőrössy Jánosnak pedig már 1964-ben megjelent egy eléggé
vegyesre sikeredett jam session jellegű magyar LP-je az akkori magyar élvonal közreműködésével.
Fontos volt a kérdés: “Ki legyen az első ?" Természetesen csak olyan jöhetett szóba, akinek megvolt a megfelelő “szocialista
összeköttetése“. Kellett egy jó “hátvéd" és nem ártott megtanulni “cselezni" sem. Az egyközpontúsághoz való viszony így nyilván
ugyanolyan fontos volt, mint egy bizonyos szakmai reputáció. Ez utóbbit szintén a “hátvédek" segítségével lehetett a legjobban
felépíteni. Kellett például összeköttetés a Magyar Rádióban, a Magyar Televízióban, az Interkoncertnél, az Országos Rendező
Irodánál (ORI-nál), később, az úgynevezett filharmóniai átsorolások után, amikor “a jobb jazzmuzsikusok" filharmóniai besorolást
kaptak, az Országos Filharmóniánál is, ahol mindenütt “a megbízhatóak" ültek. Ha ők bólintottak, akkor már a BM-nek, a MSZMP
Agit.-Prop. Osztályának sem igen volt kifogása.
Nos a Magyar Rádió jazzversenyein némi nimbuszt itthon is szerzett Pege Aladár és együttese 1970-ben a Magyar Rádió
küldötteként eljutott a Montreux-i jazzfesztiválra, ahol csinos kis gyűjteményt pakoltak össze a díjakból. Hazatérésük után - ha
nem is ezüsttálcán - de megkapták az első olyan hivatalos magyar jazz LP-szerződést, amelyen csak egyetlen együttes szerepel. A
“Montreux Inventions " lemezen a Pege Trio (Pege Aladár - bőgő, Szakcsi-Lakatos Béla - zongora, Lakatos “Pecek" Géza - dob) és két
szaxofonszólista, Ráduly Mihály és Németh János szerepelt. A lemez ugyan mindmáig Pege legjobb hazai korongja, de már itt is
megmutatkozott Pege taktikája, amely későbbi lemezeit is részben jellemzi. Lemezének jellege egy össze nem illő anyagokból kevert
koktélra emlékeztet. Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit. Jazzlemezeken szerepeltet például klasszikus zenei átiratokat.
A sorrendben második lemez felvétele a Syrius együttessel Ausztráliában készült, és licencként került a Hungarotonhoz. Ez volt
az a korong, ami két kiadásban és nagy példányszámban bizonyította Orszáczky Jackie--ék rockjazzének minőségét, és nem
utolsósorban zenéjük időállóságát. Ilyen zenét akkoriban és azóta sem sűrűn produkáltak, főleg nem errefelé Európában. Hogy a
Syrius végül is miért nem maradt együtt, és hogyan lett Orszáczky Ausztráliában sztár, az egy másik mese.

291
 A fennállásának 15. évében (!) járó Benkó Dixieland Band egy visszadobott kislemez után, a “Róna jazz 1970" címmel “cselezve"
kiadott első kislemez után végre megérte, hogy elkészíthette első LP-jét. A nemes egyszerűséggel ,,Benkó Dixieland Band" címmel
megjelent lemez, amelyet a lemez nyitószáma után néha ,Fidgety Feet" néven emlegetnek, felkerült a slágerlistára is. Hogy ebben
az első magyar jazzmenedzser mágus, Benkó Sándor sokéves munkája összegződött, az biztos, és az is, hogy a lemez végül a
magyar jazzlemezkiadás mindeddig egyetlen “Aranylemez"-e lett. Ha a jövőt illetően pesszimisták vagyunk jelen kötet lezárásakor,
akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy még sok víz lefolyik addig a Dunán, amíg Benkóék után más magyar zenész vagy együttes is
megkapja ezt a trófeát.
A ma már alaplemeznek számító “Az esküvő", Szabados György első LP-je, viszontagságos előzmények után került felvételre. A
San Sebastian-i fesztiválról a free kategória első helyét hazahozó Szabados-együttest enyhén szólva értetlenkedés fogadta itthon.
A Berakó Dixieland Banddel kellett volna az Erkel Színházban közös műsoron fellépniük. A szervezők alapos balfogását még
hosszú ideig sínylette a lényegesen többre hivatott együttes. De hát így van ez, ha kontraszelektált emberek ülnek a kultúra dönté-
si pontjain. Nem az első és nem az utolsó balfogás volt ez. A jó tíz év múlva már élő példaképpé és legendává váló Szabados
kvartettjében Kathy-Horváth Lajos hegedül és bőgőzik, Vajda Sándor csúcsformában nyüvi az “öreg fát", a nagybőgőt, a doboknál
a dixielandtől a free-ig minden stílusban mindig otthonosan mozgó Kőszegi Imre ül. Sajnálatos, hogy Szabados további partnerei
közül Ráduly Mihály, Kimmel “Apó" László, Friedrich Károly, Jákó Balázs és mások már nem lehettek ezen a felvételen, illetve,
hogy Szabadost csak nyolc újabb esztendő elteltével hívták/engedték lemezfelvételre. Költői kérdés, de azért érdemes feltenni
magunknak: ha további Szabados-felvételek készülnek ebben a nyolcéves űrben, akkor vajon milyen kereslet lett volna Szabados
zenéjére itthon, illetve egy szabad piacgazdaság kemény feltételei közepette.
A történeti hűség kedvéért tekintsük át, hogy az ismert állami jazzlemezkiadási rendszer mikor és kinek adott lehetőséget első
nagylemeze megjelentetésére:
Gonda János: Sámánének (1974) - 12 évvel a Gonda vezette Qualiton Jazz Együttes “Modern Jazz 1" lemeze után
Csík Gusztáv és együttese (1978) - itthon első és egyetlen LP-je, melyből csak a Szovjetunióba kb. 20 ezer darabot exportáltak,
amely darabszám nem szerepel az eladási statisztikákban.
Deseő Csaba: Ultraviola (1978) - két évvel az akkoriban majdnem illegálisan felvett nyugatnémet MPS-lemez után.
Bergendy Jazz (1976) - a sokoldalú zenekar egyetlen jazzlemeze.
Molnár Dixieland Band (1976) - lengyel és NDK-beli antológiák után a Magyar Rádió felvételének megjelentetése.
Tomsits Jazz (1978) - a zenész egyetlen saját neve alatt megjelent LP-je, amelyet az Amiga is kiadott licenc átvételként.
Debrecen Jazz Együttes (1978) - az 1969-es jazzantológia-lemezre “nem fért rá" a sok hazai és nemzetközi díjat nyert együttes
száma. Első és egyetlen LP-jükön Deseő Csaba (hegedű) és Simeon Shterev (fuvola) voltak a szólisták.
Szakcsi-Lakatos Béla: Session At Night (1978) - tulajdonképpen csak a lemezgyári diszpozícióból derül ki, hogy ezt szánták
Szakcsi-Lakatos Béla első lemezének, de a borítón már nem emelték ki a nevét.
Saturnus egyűttes (1980) - az első magyar jazz supergroup, amely nem hozta a várt pénzügyi hasznot.
Dimenzió együttes (1980) - a nyolcvanas évek befutója, nekik az Interbrass-szal ellentétben végre sikerült lemezt készíteniük.
Deák Tamás Big Band: Azok a húszas évek... (1981) - egy szép swinglemez, a folytatás csak szalagon van meg.
The Super Trio: Together Alone (1982) - Vukán György egy görög EMI-Columbia lemezt tett le az asztalra, ami után már meg
kellett jelentetni egy hazai LP-t is.
Füsti-Balogh együttes/Kis Rákfogó (1982) - az egyenborítós Krém lemezek gyöngyszeme, szomorú emlékezés a fiatalon elhunyt
Füsti-Balogh Gáborra.
Binder Quintet Featuring John Tchicai (1982) - az első Binder-korong nagy részét “kereslet hiányában“ bezúzták, újrakiadása fájóan
késik.
Kaszakő együttes: Édenkert (1983) -a különleges hangulatok együttesének egyetlen LP-je.
Dés László: A fal mögött (1983) - a poprockjazz előretörése.
Berki Tamás: Igazi paradicsom (1983) - egy rég megszolgált magyar nyelvű vokális jazzlemez, amelynek folytatása túl sokáig
váratott magára.
Budapesti Ragtime Együttes: Ragtime (1984) - hetven év szünet után ismét készült ragtime-felvétel magyar muzsikusokkal, a
ragtime reneszánsza végre itthon is beköszöntött.
Tony Lakatos & His Friends (1984) - egy-egy görög és nyugatnémet lemez után végre hazai korongon is hallható Tónika.
Gárdonyi & Namyslowski: Reggae For Zbiggy (1984) - külföldi lemezeit lassan már számolni sem lehet, itthon “ez van!"
Kovács Andor/Hot Club Budapest feauturing Csaba Deseő: Nuages (1985) -több évtizedes szünet után Kovács Andor ismét saját
neve alatt adott ki lemezt, az első és egyben utolsó LPjét.
Richard Kruza: Oui (1988) - a Magyarországon letelepedett lengyel származású vibrafonos LP-je.
Hungarian Jazz Quintet: Neue Age (1988) - új korszak hajnala, amikor Szakosi-Lakatos Béla már a GRP szerződtetett művésze
volt, itt indult Vasvári Pál lemezmenedzseri tevékenysége.
Babos Gyula: Kinn és benn (1988) - a jazztanszak gitártanárának alkotása.
Dresch Mihály: Sóhajkeserű (1989) - matricaátvétel a nyugatnémet ITM-től.
Lucky Boys: Where Is The Tiger (1989) - a Ki Mit Tud? győztes dixielandzenekar bemutatkozó LP-je.
Trio Stendhal (1989) - az eddigi legsikeresebb Dés-formáció, amely kedvenc francia írója nevét vette fel.
Csepregi Gyula: In Line (1990) - az In Line produkciós iroda név-és irányadó lemeze.
No-Spa: Getting Together (1990) - idegcsillapító helyett hallgassunk mainstream zenét!
Vasvári Pál: Don't Stop (1990) - az In Line vezéregyéniségének LP-je.
Gadó Gábor: Special Time (1991) - újabb gitáros a magyar élvonalból.
Mandel Róbert: Electrotary (1991) - elektromos tekerőlant és jazzízek az In Line-tól.
A Hungaroton a rendszerváltás után rögtön elvesztette teljes vezérkarát. Az új vezetés jazzkoncepciója néhány ismert név (Benkó
Dixieland Band, Binder Károly, Budapest Ragtime Band) részleges megtartására és az In Line zenészeinek részleges
foglalkoztatására terjedt ki. Ezen belül is egyre több lett az egyes cégek által támogatott kiadás, a zenészeknek maguknak kellett
legalább az előállítási költség egy részét hozniuk, de nem árt, ha rendelésállomány is van a tarsolyukban. Az utolsó mondat
jelenleg áll mindenfajta újonnan alakult kiadóra is. Róluk lesz szó a következőkben.
Az állami lemezkiadási monopólium megtörése után, a nyolcvanas évtized végére, az általános politikai, gazdasági és
kultúrpolitikai változásoknak megfelelően megtört a Hungaroton kiadási és terjesztési monopóliuma is. A cég, más
állammonopolista vállalatokhoz hasonlóan, nem szívesen vált meg előjogaitól. Dicséretére legyen mondva a cég vezetésének, hogy
a bérpréselés intézményének bevezetésével és annak igen korrekt végrehajtásával az új lemeztermelési lánc legmegbízhatóbb tagja

292
éppen a Hungaroton lett. A nyomdák még nem kapcsoltak, a stúdiók babérjaikon ültek, amikor a Hungaroton már a korábbi,
külföldre végzett bérpréselési tapasztalatok alapján rövid határidőre vállalta az új cégek lemezeinek lakkvágási, galvánozási,
címkekészítési, bérpréselési, alkalmanként tasakkészítési stb. munkáit.
A sok apró, tulajdonképpen csak szponzorálási vagy/és pénzkölcsönzési feladatot ellátó “kiadó" mellett az első körben két
komolyabbnak ígérkező vállalkozás jelentkezett, a pécsi Pannontor és a budapesti Hungaropop. Mindkét cég hosszú távra kívánt
berendezkedni.
A Pannontor kazettákat, lemezeket, könyveket kívánt kiadni jazz-zenei, népzenei és kórusterületen. Utóbbiakból kottákat is
kiadtak. A label jazzügyeit Simon Géza Gábor és Stenczer Béla intézték.
A megjelent kiadványok közül az Osztrák Tudományos Akadémia Hangarchívuma támogatásával létrehozott ,Hungarian Jazz
19121948" című, 17 számos LP, a Magyar Zeneművészek Szövetsége hanglemezpályázatán első díjat nyert Binder Károly-Süle
László “For You" LP, a Malecz Attila Bop Art Orchestra első hazai LP-je kiemelkedő jelentőségűek.
Fontos projekt volt a Németországban élő Dudás Lajos munkásságát bemutató kiadványsorozat keretében a többek között
Zoller Attila, Kőszegi Imre és mások közreműködésével készült LP és a részben kiadatlan felvételeket tartalmazó egyórás kazetta.
Ezek segítségével Dudás elmélyíthette kapcsolatát fontos szponzorával, a francia Selmer céggel.
Simon és Stenczer az alapító Baranya megyei Művelődési Központtal támadt ellentétek miatt elhagyták a labelt és újabb
lehetőségeket kerestek a jazz körüli munkálkodásra.
Távozásukon kívül a pénzhiány, a nem várt mértékű infláció, az ÁFA bevezetése, az ország lakosságának rohamos mértékű
elszegényedése, az LP-k iránti kereslet beszűkülése, a nagy nevek lemezeinek és CD-inek importja mind-mind oda vezettek, hogy
a cég felfüggesztette jazzkiadói tevékenységét.
A Hungaropop alapvetően más indíttatású és irányultságú volt, mint a Pannontor. Könnyezenei folyóiratokkal, például a “Jazz'
című folyóirat kiadásával próbálkozott, és előfizetéses alapon adott el rock- és jazzlemezeket. A túl sok kiadvány, a nyílt árusítású
terjesztés akadályozása éppúgy közrejátszottak a cég bukásánál, mint a Pannontonnát már említett egyéb, elsősorban gazdasági
jellege problémák.
A cég művészeti vezetője, Gőz László egy viszonylag szűk kört foglalkoztatott igen intenzíven, és így rövid fél esztendő alatt is sok
kiadvány született, amelyek közül néhány valószínűleg az utókor figyelmére is méltó lesz. Feltehetően ezek között lesz Lakatos
“Pecek" Géza első lemeze, amelyen “Pecek" vezetésével egyfajta 1989-es magyar all stars zenél Lakatos “Ablakos" Dezső és Lakatos
Antal - szaxofon, Szakcsi-Lakatos Béla - zongora, Torma Rudolf - basszus. A Brass Age 1988-as LP-je (Czvikovszky Gábor -
trombita, Héder Imre - tenorszaxofon, Farkas Mihály - billentyűsök, Hárs Viktor - bőgő, Berecz Endre - dob, vendégként: Vámos
Ildikó - ének); a Captime Dreamer (Winand Gábor - ének, Gyárfás István - gitár, Hárs Viktor - bőgő, Sramkó János - dob)
bemutatkozó lemeze egyaránt jelentős.
Egy-két kiadvánnyal (lemezzel, kazettával, CD-vel) számos kereskedelmi vállalat, könyvkiadó és egyéb kulturális szervezet is
próbálkozott. Nyomon követésük igen komoly nyomozó munkát kíván, hiszen sokszor még a köteles példányokat sem adják le az
Országos Széchényi Könyvtárnak és a Szerzői Jogvédő Irodának. Összeállításunk e téren tehát csak törekedhet a teljességre, a
színskála teljes spektrumának betöltésére.
A részleges függetlenedés jeleként a Hungaroton és a Magyar Rádió közös kiadásában számos lemez jelent meg a Radioton
márkán. Ezen a labelen olyan lemezek jelentek meg, amelyek felvétele a Magyar Rádió szalagtárából került ki és azok kiadását
különböző, főleg üzleti okokra való hivatkozással a Hungaroton nem vállalta saját labeljein (Bravó, Favorit, Gong, Hungaroton,
Krém, Pepita, Pepita International, Qualiton, Start). A kettősséget jól érzékelteti, hogy a Radioton márkát a cégen belül (elvben)
önálló Hungaroton labelként kezelték, és a lemezek a megfelelő Hungaroton lemezszámozási rendszerbe kerültek be. A
kiadványokat azonban igazán csak a Magyar Rádió terjesztette saját közönségszolgálatán (Zrínyi utca) és néhány, rövid ideig
működött márkaboltján (Múzeum körút, Lenin körút) keresztül. Érdekes módon a Radioton-lemezek között csak egy blueslemez
volt, a Philadelphia Ricksszel Budapesten készült stúdiófelvétel. Jazzlemezt is mindössze egyet adtak ki, amely a szegedi Molnár
Dixieland Band 25 éves jubileumára jelent meg. Furcsa, hogy a Magyar Rádió ezt a labelt nem használta fel a birtokában leun
nagyszámú minőségi jazzfelvétel publikálására, hiszen ugyanakkor számos jazzlemez még a Radioton-években is a Magyar Rádió
szalagtárából került jobbára a Krém labelre. Különös ez, ha tudjuk, hogy más rádióadók és lemezvállalatok (például csak a keleti
tömbön belül maradva: Csehszlovákia, Lengyelország, az NDK és a Szovjetunió cégei) számos ilyen lemezt adtak ki világsztárokkal
is.
A Magyar Rádió Kereskedelmi Irodájának rtv labelje az 1987-es salgótarjáni dixieland-fesztivál és a Budapest Ragtime Band
egy-egy LP-jével jelentkezett a piacon. Egyik sem volt túl sikeres, főleg anyagilag nem.
Érdekes, hogy ami nem vált be az rtv-nek, az sikerült a salgótarjáni Poptop kiadónak, amely több dixielandfesztivál-lemezt,
majd kazettát is kiadott. Eddigi legkiemelkedőbb anyaguk a számos szponzor támogatásával született “WangWang Blues" című LP
a budapesti Orient Dixieland jazz Banddel, amely “Az 1991-es év tradicionális jazzlemeze" ' díjat nyerte el.
A rövid életű Nívó labelnek a Minőségellenőrző Intézettel és a Hungaroton házi szabványával gyűlt meg a baja, amely a cég
felszámolásához vezetett. Egyetlen, kék színű jazzlemezüket a Molnár Dixieland Banddel adták ki, ami a lemez forgalomból való
kivonása miatt máris igazi lemezritkaság.
A Szinapidisz cég 1990-ben adta ki a Studium Dixieland Band első LP-jét.
A szekszárdi Babits Mihály Művelődési Központ nem alakított ki önálló labelt, hanem bérmunkában három lemezt is gyártatott
a Szekszárdi jazz Kvartett zenéjével.
A hódmezővásárhelyi Blaskó Dixieland Jazz Band a megyei Delta Kereskedelmi Vállalat színeiben jelentette meg első lemezét,
amely gyatra hangfelvételi technikájával és rossz angolságával “tűnik ki" a dixielemezek sorából.
A CD-korszakra való átállás számos újonnan alakult cégnek okozott komoly dilemmát. Talán a döntések megkönnyítésére,
talán a Benkó menedzsment hatására, de tény, hogy a székesfehérvári CD-gyár saját Videoton-Glória márkáján két Benkó
Dixieland Band CD-vel jelentkezett. Ezek közül a második egy régi Benkó-terv megvalósítása volt: a korai, egykor kiadatlan
BDB-felvételek kiadása, mégpedig egy frappáns húzással ,,Bank of Benkó" címmel - a Postabank hathatós anyagi támogatásával.
A Glória Kft. demolemezén többek között szerepel egy Budapest Ragtime Band felvétel is, amely az 1992-ben a piacra lépett
Sonophil CD-label első jazztermékéről, a zenekar 19 számos CD-jéről származik.
A Dés László és Gőz László által alapított Bouvard & Pécuchet cég koncertszervezéssel és lemezkiadással foglalkozik. Lemezeik
egy sikeres húzással a Glória Kft.-vel kötött különleges megállapodás alapján jelennek meg. Az elképzelések bíztatók, az első két
CD, a Brass Age, illetve a No-Spa korongja ígéretes a jövőre nézve is.
A lemezkiadók tehetetlenkedését már számos magyar zenész unta meg, akik a nyugati minták alapján, de más-más
tőkenagysággal és művészi elképzeléssel próbáltak saját hazai lemezcéget létrehozni. Az In Line produkciós iroda
koncertszervezéssel, a zenészek stúdiómunkájának megszervezésével, szponzorok felkutatásával és lemezfelvételek készítésével,
eladásával foglalkozik. A Csepregi Gyula, Tóth Gyula, Vasvári Pál alapfelállású csapat 1990-től több mint tucatnyi lemezt hozott

293
létre és adott el különböző hazai és külföldi labeleknek. Saját lemezmárkával még nem jelentkeztek.
1992-ben indult a Tandem Records, Szabó Sándor gitárművész vállalkozása. Ez a saját kiadású kazetták és CD-k mellett a
művész Angliában korábban megjelent LP-it és CD-jét is forgalmazza.

Magyarok a külföldi lemezpiacon,

avagy mit ér a magyar hangfelvétel
a nemzetközi piacon?

Deseő Csaba “Four Strings Tschaba" címe lemezének 1974-es felvétele és kiadása az MPS-nél istenkísértésnek számított. Addig
senki sem törte meg a játékszabályt, hogy külföldön nem szabad engedély nélkül lemezfelvételt készíteni, illetve csak szocialista
relációjú antológiákon szabad megjelenni. Mint utóbb kiderült, a tiltás mintha másképp szólt volna: előre be kell jelenteni a
megkeresést, engedélyt kell kérni a kiutazáshoz, kettős adót kell fizetni stb. Persze Deseő Csabának aligha lett volna
lemezfelvételre lehetősége, ha nem él másfél esztendeig az NSZKban és egy merész húzással nem állítja kész tények elé az
Interkoncert akkor mindenható urait. Ekkor már nem lehetett eltüntetni meghívólevelet, szerződést, netán más zenészt ajánlani,
mert “X. Y. éppen nem ér M". Az effajta ügyek akkor bizony mindennaposak voltak, de a Deseő esetből (is) tanultak valamit a
zenészek: “cselezni" kell, és jobb esetleg egy dorgálást kapni és befizetni mind a kinti, mind a hazai adót, és utána vidáman nézni
a világba, amikor megjelenik a hanglemez.
Csík Gusztáv és a trombitás Juhász László a rockjazz kiváló német együttesével, a Roundhouse-zal két nagy- és egy kislemezt
készített 1972/73-ban.
Pege Aladár 1971-ben szintén az MPS-nél, 1978-ban és 1980-ban az Enjánál, szintén 1980ban a Mingus Dynastyval az
Atlanticnál, 1981ben a jazz Publicationsnál készített lemezeket. Pege 1982-től Rudy Staeger osztrák dobos akkoriban alakított
RST labeljénél adta ki lemezeit. Ez utóbbiak pikantériája az volt, hogy azokat Dorogon préselték, előszeleként annak a több száz
fajta lemeznek, köztük hatalmas mennyiségű blues- és jazzlemeznek, amelyeket Staeger Magyarországon gyártatott.
1980-ban Vukán György első lemeze Görögországban, az ottani EMI-Columbiánál jelent meg. Ezt egy magyarországi rádiós
mesterszalag átvételével Lakatos Antal első lemeze követte ugyanezen a labelen. Egy 1971-es, Víg Tamás, Szakcsi-Lakatos Béla,
Pege Aladár, Kőszegi Imre budapesti koncertfelvétel után ez a szalag került ki ismét a Magyar Rádió archívumából. Az okokat, hogy
ezek miért nem itthon jelentek meg, miért kerültek ezek külföldre, csak találgatni lehet. Mint ahogy az is tény, hogy Lakatos Antal
következő anyagát részben eladták a nyugatnémet Alisonak is és a magyar Krémnek is.
Ekkorra már bejáratott módszer lett a külföldi lemezfelvétel, esetleg a mastertape külföldre juttatása. Az elkövetkező tíz
esztendőben a mind puhábbá váló kulturális irányítás idején a Benkó Dixieland Band, a Budapest Ragtime Band, a Molnár
Dixieland Band, a Malecz Attila Bop Art Orchestra. a No-Spa együttes, Binder Károly, Deseő Csaba, Dés László, Dresch Mihály,
Gadó Gábor, Gárdonyi László, Lakatos Antal, László Attila, Snétberger Ferenc, Szabó Sándor és mások lemezfelvételei
sorra-rendre jelentek meg amerikai, angol, belga, francia, görög, holland, jugoszláv, német, olasz, svájci kiadóknál. A zenészek
ezen a módon is bekerültek a nemzetközi jazzélet vérkeringésébe. Csík Gusztáv, Gárdonyi László, Lakatos Antal, Snétberger
Ferenc már szinte világpolgárokká váltak. Egyre jobban beilleszkedtek a fogadó országok mindennapjaiba. Időnkénti hazatéré-
sük/fellépésük ünnepnap zenésznek és közönségnek.
Csányi Attila és Simon Géza Gábor magyar jazztörténeti lemezét a hazai elutasítás után hetek alatt adták ki Angliában, majd
ugyanígy a Marting Lajos emléklemezt a Német Szövetségi Köztársaságban. Hogy nekik - ellentétben egyes zenészek lehetőségeivel
a külföldi lemezkiadás után - miért nem sikerült a hazai állami cégnél még a nyolcvanas évek végén sem kiadni egy vagy több
magyar jazztörténeti lemezt, az már szakmai, felfogásbeli kérdés.

294
YS: Neffesh Music. Ghilgoul. Sun SR 116 (LP) (1978)
Ethnic Duo: Francois Cahen-YS. Blue Marge 1004/SR 251 (LP) (1980)
YS-Lajos Horvath: Chromophonie 1. Le diable An
gélique. GC Editions GC 2101 (LP) (1980)
YS: Chromophonie 2. Le Livre de Bahir. GC Editi
ons GC 2102 (LP) (1982)
YS: Adams. Moshé-Naim MN 12.069/MÚ 219 (LP) (1983)
Siegfried Kessler-YS: Water Fire. Moshé-Naim MN 12.071 (LP) (1984?)
YS: La vole Scriptorale. III- I (LP) (198.)
YS, Siegfried Kessler, Francois Mechall, Pe
ter Gritz: Monk For Ever. Moshé-Naim
100282/MÚ 760 (CD) (198.)
YS: Prototype. Kid 590 462 (CD) (1989)

SLANG
Hungaropop LP-016/89 (LP) (1989)
SNETBERGER FERENC
Satuboa. Sentemo SNT 30190 (CD) (1990) Bajotambo. Sentemo SNT 30991 (CD) (1992)

STÚDIUM DIXIELAND BAND

Exactly Like Us. Szinapidis BP 296 (LP) (1990)

SÜLE LÁSZLÓ
László Süle Band: Silence Fiction. SBC SBCD90025 (CD) (1990)
Taina Lehto: Same Old Dreams. Andania ANCS11 (CD) (1991)
SYRIUS
Az ördög álarcosbálja. Pepita SLPX 17439 (LP) (1971)

SZABADOS GYÖRGY
Szabados Quartet: Az esküvő. Hungaroton SLPX 17475 (LP) (1974)
Adyton. Krém SLPX 17724 (LP) (1982)
György Szabados-Anthony Braxton: Szabrax
tondos. Krém SLPX 17909 (LP) (1984)
A szarvassá vált fiak. Krém SLPX 37215 (LP)
(1985)
A szent főnixmadár dürrögései. Adyton 004 (LP) (1991)

SZABÓ GÁBOR (GSz)

Szabó Gábor teljes diszkográfiáját, a számok részletes elemzésével együtt lásd: Libisch Károly: Feketére festve. Szabó Gábor gitárművész
bio-diszkográfiája. Budapest, 1993
The International Youth Band. Columbia CL 1246 (LP) (1958)
Jazz In The Classroom Vol. 2. Berklee Records BLP 2 (LP) (1958)
Jazz In The Classroom Vol. 4. Berklee Records BLP
4 (LP) (1959)
The New Dynamic Chico Hamilton Quintet:
Drumfusion. Columbia CL 1807 (1962)
The Chico Hamilton Quintet: Transfusion. Stu
dio West #102CD (CD) (1962)
Chico Hamilton Quintet: Passin' Thru. Impulse
AS 29 (1962)
Chico Hamilton Quintet: A Different Journey.
Reprise R9-6078 (LP) (1963)
Chico Hamilton Quartet: Man From Two Worlds.
Impulse AS 59 (LP) (1963)
Chico Hamilton: Chic, Chic, Chico. Impulse AS
82 (LP) (1965)
Charles Lloyd: Of Course, Of Course. Columbia
CL 2267 (LP) (1965)
Charles Lloyd: Nirvana. Columbia CS 9609 (LP)
(1965)
Gary McFarland: The In Sound. Verve V6-8632
(LP) (1965)
Chico Hamilton: El Chico. Impulse AS 9102 (LP)
(1965)
GSz: Gypsy '66. Impulse AS 9105 (LP) (1965) Gary McFarland: Profiles. Impulse AS 9112 (LP)(1966)

295
Chico Hamilton: The Further Adventures of ElChico. Impulse AS 9114 (LP) (1966)
GSz: Spellbinder. Impulse AS 9123 (LP) (1966) Gary McFarland-GSz: Simpático. Impulse AS 9122 (LP) (1966)
GSz: Jazz Raga. Impulse AS 9128 (LP) (1966)
GSz: The Sorcerer. Impulse AS 9146 (LP) (1967)
GSz: More Sorcery. Impulse AS 9167 (LP) (1967)
GSz: Light My Fire. Impulse AS 9159 (LP) (1967)
GSz and The California Dreamers: Wind, Sky And Diamonds. Impulse AS 9151 (LP) (1967)
GSz: Bacchanal. Skye SK 3 (LP) (1968) GSz: Dreams. Skye LP 7 (LP) (1968)
The GSz Sextet: The Szabo Equation: Jazz/Mysticism/Exotica. DCC Jazz DJZ-605 (CD) (1968)
GSz: 1969. Skye LP 9 (LP) (1968)
Lena Horne-GSz: Lena and Gabor. Skye SK 15 (LP) (1969)
GSz: High Contrasts With Womack. Blue Thumb BTS 28 (LP) (1970)
GSz: Magical Connection. Blue Thumb BTS 23 (LP) (1970)
GSz: Small World. Four Leaf Clover EFG 7230 (LP) (1972)
GSz: Mizrab. CTI CTI 6026 (LP) (1972)
Charles Lloyd: Waves. A & M SP 3004 (LP) (1972)
GSz: Rambler. CTI CTI 6035 (LP) (1973)
Paul Desmond Featuring GSz: Skylark. CBS ZK 44170 (CD) (1973)
GSz: Macho. CTI/Salvation SAL 70451 (LP) (1974)
GSz: Live With Charles Lloyd. Blue Thumb 6014 (LP) (1974)

Bibliográfiai adatok:
Cím: Jazz zenészek lexikona – Guiness ki kicsoda a jazzben?
Szerk.: Colin Larkin
Kossuth Könyviadó 1993
ISBN 963-09-3678-X b.

296