gy

Hogyan lőjünk amatőr természetbúvárt?

Gerald Durrell, az egyik legnépszerűbb angol író 1925-ben született az indiai Jamshedpurban. Családjával 1928-
ban tért vissza Angliába, majd 1933-ban Korfu szigetére költözött, ahol hat évet töltött el. Az ifjú Durrell itt
kezdett zoológiával foglalkozni. A szigeten honos vadállatok között számos kedvence akadt. 1945-ben
csatlakozott a Whipsnade Park személyzetéhez. 1947-ben szervezte meg az első állatgyűjtő expedícióját
Kamerunba. Ezt követte egy másik körút 1948-ban, majd a harmadik egy évvel később Brit-Guayanára.
Expedíciói jártak Paraguayban, Argentínában és Sierra Leonéban is. 1962-ben anyaggyűjtés céljából Új-
Zélandra, Ausztráliába és Malájföldre látogatott, s útjának eredménye volt a BBC természetrajzi részlegével
közösen készített Ketten az őserdőben című tévésorozat. 1958-ban megalapította a Jersey Állatparkot, majd
1964-ben a Jersey Természetvédelmi Intézetet. Munkásságáért több kitüntetésben részesült. 1983-ban mutatták
be először az Amatőr természetbúvár című Filmsorozatát. 1987 őszén került sugárzásra az a tízrészes BBC-
sorozat, mely a Családom és egyéb állatfajták című könyve alapján készült.

GERALD DURRELL
Hogyan lőjünk
amatőr természetbúvárt?
TÉKA KÖNYVKIADÓ
Fordította: Lektorálta:
BÁTORY ÉVA Dr. DOBOS FERENC
Szakmai lektor: SZÁSZNÉ HESZLÉNYI JUDIT
A kötet GERALD DURRELL
How to shoot an Amateur Naturalist c. könyve alapján (Curtis Brown Group Ltd., London), ARTHUR ROBINS
illusztrációinak felhasználásával készült
Felelős szerkesztő: Tipográfia és fedélterv:
DOMBI GÁBOR SALGÓ ISTVÁN
©GeraldDurrell,1984 © Hungarian translation Bátory Éva, 1990.
ISBN 963 7392 87 4
Felelős kiadó: Drucker Tibor, a TÉKA Könyvértékesítő,
Könyvtárellátó és Könyvkiadó Vállalat igazgatója
Irodalmi vezető: Kustos Mária
Műszaki szerkesztő: Salgó István
A szedés készült: Ács Nyomda- és Reklámstúdiójában 1990-ben
Készült a Nógrád Megyei Nyomdaipari Vállalatnál
Felelős vezető: Kelemen Gábor igazgató
90.56916 N. S.
 Paulának, Alastairnak
és
Jonathannak
szeretettel és tisztelettel,

Kedves Olvasóm!

VALÓSZÍNŰLEG MEG KELL MAGYARÁZNOM e könyv talán túlságosan is bizarr címét.

Ha fellapozzuk a szótárt és megkeressük a ‘shoot’ (lövés) jelentéseit, látni fogjuk, hogy a góllövéstől a növény
kicsíráztatásáig számos változat között a felvétel, különösen a filmfelvétel készítése is megtalálható. így született
tehát e könyv címe, mivel az Olvasó annak az egyéves forgatásnak a krónikáját tartja kézben, amelyre
feleségem, Lee és én vállalkoztunk az Amatőr természetbúvár című tizenhárom részes televíziós sorozat
elkészítésekor.
Néhány évvel ezelőtt valaki azt ajánlotta, írjak egy könyvet, aminek ‘ A tökéletes amatőr természetbúvár’ lenne
a címe. A ‘ tökéletes’ jelző azonnali ellentmondást váltott ki belőlem. Azt válaszoltam, hogy aki tökéletesnek
tartott útmutató megírására vállalkozik, az a vesztébe rohan. A természettel kapcsolatban, ennek a szónak a
használata - a természetben, ahol olyan sebességgel követik egymást a felismerések, hogy azok feljegyzésére
sem jut elég időnk - legalábbis veszélyesnek mondható. Ezért aztán úgy határoztunk, hogy egyszerűen az ‘
Amatőr természetbúvár’ címet választjuk.
A könyv kezdeti elképzeléseimben karcsú kalauzként élt a brit szigetek élővilágáról. Azután valaki azt mondta,
milyen remek lenne Európát is belevenni, mások egy amerikai kalauz szükségességét ecsetelték ékesszólóan,
megint mások az Ausztrál, Újzélandi, Dél-Afrikai és a szélrózsa keleti, nyugati, északi és déli irányában fekvő
országokról szóló leírásokra ösztönöztek. A szellem ezen a ponton kiszabadult a palackból.
Tudtam, képtelen lennék egy ilyen könyvet megírni és a szükséges anyaggyűjtő kutatásokat is elvégezni, ezért
azt mondtam Lee-nek: elég sokáig volt csak szép, ideje, hogy leporolja a (házasságkötésünk óta használatlan)
diplomáját és irányítsa az előkészítő kutatómunkát, ami akkor méretében és terjedelmében is meghaladni látszott
az Encyclopaedia Britannica-ét. Lee szót fogadott,ezen felül kidolgozta a könyv kereteit, amelyet (az esetlen és
nem biológiai egységeket jelentő országhatárok helyett) ökoszisztémákra osztottunk fel, és hozzálátott ahhoz a
mamutméretű feladathoz, amit ezernyi könyv átfésülése, az adatok egyeztetése, ellenőrzése (fogalmuk sincs,
milyen ellentmondóak tudnak lenni a tudományos állítások), a szakértők seregének felkeresése, tanácsaik
összegyűjtése jelentett.
Amint ez az információözön íróasztalomra ért, következett az én feladatom, nevezetesen az, hogy az adatokat - a
Lee által meglehetősen kajánul ‘ pompás próza’-nak nevezett - alakba öntsem.
A könyv valamivel több, mint két év alatt készült el, és hogy nem végződött az ügy válással, az Lee türelmét és
béketűrését dicséri. Nyomban siker lett, mi önelégülten dőltünk hátra, és meg voltunk győződve arról, hogy
rászolgáltunk a pihenésre. A siker azonban olyan elsöprő volt, hogy mielőtt észbe kaptunk volna, már szerződést
is kötöttünk a könyv alapján készítendő televíziós sorozatra; s ezt íme, tizennyolc hónappal később, be is
fejeztük.
A sorozat producere az általunk Quigglesnek nevezett Paula Quigley volt, akit már ismertünk és szerettünk, és
akivel Mauritiuson és Madagaszkáron dolgoztunk együtt, amikor a ‘ Noé bárkájában’ című televíziós
sorozatunkat készítettük. Paula karcsú, törékeny lány, rengeteg sötét, göndör hajjal, olyan pisze orral, mint egy
pekingi palotapincsié, és olyan egyszerre kék és zöld szemekkel, amelyek aszerint változtatják színüket, hogy
tulajdonosuk milyen ruhát visel. Különös ismertetőjele emellett a hosszú szempilla, amelyet csak a zsiráfok
múlhatnak felül. Hétköznapi, igen nőies, szoprán beszédhangja mellett olyan bömbölésre is képes, hogy bármely
kikiáltóversenyen első díjat nyerne. Ez a képessége kétségtelenül kapóra jött számunkra, mivel a költségvetésben
sem walkie-talkie-t, sem megafont nem terveztünk. (Ha Paula a csapat tagja, ezek a kommunikációs
segédeszközök szükségtelenek.)
Két rendezőt jelöltek ki a forgatáshoz, Jonathan Harrist és Alastair Brownt. A tervek szerint Alastainek hét,
Jonathannak hat folytatást kellett készítenie. Alastair hátrafésült haja és nemes vonalú szemöldöke miatt,
professzoros külsővel bírt. Szemüvegé mögött halványkék szeme misztikusan fénylett, mint a Fehér Lovagé,
arcáról sosem tűnt el a mosoly. Az volt a szokása, hogy fejét oldalra hajtva lassan körben forgott, s ezáltal
élénken emlékeztetett a tarokk-kártya akasztott emberére. Az is szokása volt, hogy egymással látszólag
semmiféle kapcsolatban nem álló félmondatokban beszélt, ami a kommunikációt eléggé megnehezítette volna,
ha nincs Paula, aki szerencsénkre fordított, amikor Alastair olyan izgatottá vált, hogy minden, amit mondott,
pata-gónul hangzott.
Vele ellentétben Jonathan sötét volt és heatheliffi értelemben csinos is, fátyolos hangja és aprólékos beszéde
miatt bárki tudálékosnak is hihette volna, ha időben fel nem fedezzük kobold-szerűén kedves humorát.
Hogy jó ötlet-e két rendezővel dolgozni vagy sem, vitatható.
A szituáció természetesen élénk versenyszellemet teremt, de a rendezők - ha megeresztjük a kantárszárat -
hajlamosak a dolgokat túllihegni, ami ebben a speciális esetben azt jelentette, hogy mindegyik felül akarta múlni
a másikat abban, melyikük képes végrehajtatni velünk veszélyesebb, hajmeresztőbb mutatványokat. Ha nincs
Paula gyöngéd figyelme és gondoskodása, mindketten már alulról szagolhatnánk az ibolyát, mivel a rendezőt -
ha valamelyik elképzelése egyszer már komplexusává vált - semmi sem képes visszatartani attól, hogy csupán
fogyóeszköznek tekintsen bennünket. Ezt a szemléletet igen jól tükrözi Alfréd Hitchcock mondása: ‘ Nem azt
állítottam, hogy a színészek barmok, hanem azt mondtam, úgy kell bánni velük, mint a barmokkal’. Ez a könyv
mindenesetre lehetőséget ad arra, hogy elégtételt vegyek.
A kaland veszélyességét még csak növelte, hogy sem Paula, sem Alastair vagy Jonathan nem voltak
természetbarátok. Amint az igen hamar kiderült, a körülöttünk lévő természeti világról birtokolt ismereteiket egy
tojástartóban el lehetett volna helyezni úgy, hogy jutott volna elég hely a tojásnak is. Nagy nehézségek árán és
alapos megfontolást követően képesek voltak megkülönböztetni az egeret a zsiráftól, a rákot a cápától, a békát az
óriáskígyótól és a lepkét a sastól, de ez pokolian nehéz feladatot jelentett számunkra. Ahogy azonban a sorozat
egyre több epizódja készült el, megtértek és természetbúvárrá is váltak, s ez a sorozatot tekintve reménnyel
töltött el minket, hiszen az volt vele a célunk, hogy kilenctől kilencvenévesig mindenki szemét rányissa a
környező világra, amatőr természetbúvárokká változtassa a nézőket.
Örülünk, hogy a sok nehézség ellenére, amellyel szembe kellett néznünk, mégis elkészült a sorozat. Kétséges
persze, hogy akkor is belekezdtünk volna, ha eleve tudjuk, mire vállalkozunk. Mindemellett az élet ajándékának
tekinthető, ha mások pénzén látogathatjuk meg a világ különböző tájait, és ez különösen az volt a számomra,
hiszen bár néhány helyet már láttam a felvettek közül, de Lee még nem, és gyönyörűséget jelentett látni az
örömét.
A tizenhárom folytatás felvételéhez tizenkét hónap alatt 49000 mérföldet tettünk meg a kanadai Sziklás-
hegységtől Panamáig, Dél-Afrikától a Brit szigetek legészakiabb csücskéig. Végül azoknak mondom, akik azt
hiszik, hogy egzotikus életet élünk: tizenhárom, félórás epizódból álló televíziós sorozat elkészítése piszokul
kemény munka, nagyon kimerítő. Ha a készítők a végén barátok maradnak, az, az élet legfőbb csodájának
tekinthető.
Fogalmak
A KÖNYVET néhány filmes szakkifejezés fűszerezi. Vállalva azt a kockázatot, hogy az Olvasó elunja, alább
néhányuk meghatározását előre megadom, hogy a szövegben ne kelljen szükségtelenül körülményes
magyarázatokba bocsátkoznom.
1.A tehetség. Lee és én, vagy bárki, aki elég gyengeelméjű ahhoz, hogy valamilyen sorozatban vállalja a
bemutató szerepet.
2.Közelkép. A teljes képernyőt betöltő arc, rajta hosszú évek kicsapongásainak félreismerhetetlen jeleivel.
Ugyanez Lee-vel: szép nő arca.
3.Fél közelkép. Kép megközelítően térdtől felfelé, amelyen világosan látható az elmúlt években elfogyasztott
lukulluszi lakomák és illatos borok pusztító hatása. Ugyanez Lee-vel: karcsú, magabiztos emberke.
4.Totál. Mindketten szerencsére csaknem látótávolságon kívül. Hibáinkat fák és hegyek fedik el jótékonyan.
5.Pásztázás. A kamera kíméletlenül követ balról-jobbra és viszont; rögzíti, ahogyan szaladsz (vagy
bukdácsolsz), miközben megpróbálsz emlékezni a szövegedre és ügyelni arra, hogy a mikrofon zsinórja ne
akadjon bele az aljnövényzetbe.
6.Zoom. Mintegy fél mérföldre vagy a kamerától, és amikor a legkevésbé számítasz rá, látszólag kétlábnyira
közelít az arcodra és teszi mindenki számára félreérthetetlenné, hogy aznap elfelejtetted megfésülni a
szakálladat. A lencse erénye még az is, hogy sokkal züllöttebbnek látszol, mint gondoltad volna. Lee jobban néz
ki, mint Jackie Onassis, gőzfürdő és masszázs után.
7.Szöveg a kamerának. Megpróbálsz úgy a kamerába nézni, mintha a legjobb barátod lenne, megpróbálsz
szeretettel szólni hozzá ( anélkül természetesen, hogy elfelejtenéd szövegedet).
8.Baki. Ha éppen a kamerába beszélsz, és azt mondod: ‘ Most figyeljék meg ezt a fülemülét’ ahelyett, hogy ‘
Figyeljék meg ezt a fülemülét’. A baki alaptulajdonsága, hogy sokasodik. Alig sikerül az egyiket meggyógyítani,
máris ott a másik és így tovább, míg a végén már mindent összezagyválsz, és úgy érzed, ha azonnal nem
heveredhetsz le egy fa alá és a feleséged nem dédelget kissé, életed végéig kísérni fog a rendező utálata.
9.Költségvetés. Gondos tervek alapján meghatározott pénzösszeg, ami okvetlenül kevesebb annál, amennyire a
végzendő feladathoz szükség lenne.
10.Hajszál a levesben. Ha (az ötvenedik kísérletre) végre befejezel egy bonyolult jelenetet és az operatőr közli,
hogy a környezet számottevő része valamely titokzatos úton a kamera lencséjére került, a filmet tönkretette, a
jelenetet tehát meg kell ismételni, amelynek során természetesen bakizol, és a szöveget elfelejted. Volt már rá
példa, hogy a felbőszült szereplő és a rendező ezért elvágta az operatőr torkát.

ELSŐ LÖVÉS
A PROVENCE-I NIMES szenvedett a hőségtől. Az emberek kókadoztak, hervadoztak, a tüdejükbe szippantott forró
levegő használhatatlannak tűnt életük fenntartásához. A város széles, fákkal szegélyezett útjaival, friss kenyértől,
csatornától, gyümölcstől, zöldségtől, macskáktól illatozó keskeny sikátorainak hálójával szelíden vibrált, és
magát megadva főtt a napon.
Az ezeréves tengeri fogságból kimentett korall-szemölcsös hatalmas római aréna középkori koronaként hevert a
város közepén. Villódzott a vakító fényben, beszögellései és hasadékai árnyékában galambok pihegtek,
kapkodtak levegő után. Kutyák vonszolták magukat fától fáig, fehér nyálnyomokat hagyva maguk mögött. Az
utakat szegélyező platánok hatalmas, foltos testén engesztelhetetlenül háborogtak a kabócák. A poharakban már
az emberek tekintetétől megolvadta jég. Hogy milyen meleg volt? Olyan, hogy az aréna homokján ökröt lehetett
volna sütni,
és a Jardin de la Fontaine medencéiben és tavacskáiban tojást lehetett volna főzni. Mindenesetre elég meleg volt
ahhoz, hogy Nimes bármelyik házának cseréptetején pirítóst lehessen készíteni. 100° Fahrenheit volt árnyékban,
vagy még melegebb, az ember úgy érezte, hogy nedves, rossz szagú, emberi életre alkalmatlan testet visel.
Sidney Smith mondta valahol: olyan hőség volt, hogy az ember a saját húsát is szerette volna levetkőzni. Talán
megértik, milyen érzés ez.
A város határában, ahol a taplószáraz Garrigue kezdődik, házunk kozmetikai műtéten esett áL Falat törtünk,
ajtókat helyeztettünk át. Nehéz volt ilyen kánikulában vitatkozni, érvelni a melegtől kábult, a puszta
levegővételtől kimerült kőművesekkel, ácsokkal, vízvezeték-szerelőkkel. Ez volt az a pillanat, amikor
értesítettek minket, hogy az. Amatőr természetbúvár készítésével kapcsolatos szerződéseket aláírták és a forgatás
azonnal megkezdődhet. Az első rész a sziklákat és a sziklás partokat benépesítő állatokról szólt, és ebben azt
akartuk bemutatni, hogy mind a tengerpart, mind a sziklafal zónákra oszlik, amelyekben a legkülönbözőbb
élőlények élnek.
A közmondás szerint a változatosság gyönyörködtet. Nos, eleget gyönyörködhettünk. Elhagytuk a forróságban
perzselődő Nimes városát, a Provence-iak orrhangú Punch és Judy akcentusát, és a brit szigetek legészakibb
pontjára, a shetlandi Unst szigetére repültünk, ahol a levegő üdítő, és langyos, mint a frissen fejt tej, a
hanghordozás pedig méhek dongásához hasonlatos.
A szokásos leírhatatlan és elkerülhetetlen zűrzavar után tompán pasztell/öld táj fölött találtuk magunkat, majd
leszálltunk a jó néhány fokkal hűvösebb Aberdeen betonján. Itt találkoztunk a stábbal. Chris, az operatőr
alacsony volt, mokány és szakállas, a tökéletes hozzáértés levegője lengte körül, és a törpék könyve kedvesebb
figuráinak egyikére emlékeztetett. Brian, a hangmérnök, göndör fekete hajával, ápoltságával, jólöltözöttségével
inkább vidéki bankigazgatóra hasonlított, mint olyasvalakire, aki hajlandó a bokrok alá mászva furfangos módon
megörökíteni az élet különböző hangjait. Chris asszisztense, a jóképű, fiatal David alapos megdöbbenést okozott
Amint a repülőtéri csarnokon át közlekedett felénk, úgy tűnt. Szent Vitus táncához hasonló, de annál valamivel
súlyosabb idegbetegségben szenved. Nem értettem, hogy lehet valaki ezzel a betegséggel egy operatőr
asszisztense. Am amikor a közelünkbe ért, felfedeztem, hogy a Sony walkmanjéből áradó, számomra ismeretlen
törzs zenéjére rángatja magát. Betegsége iránt érzett szimpátiám azonnal elpárolgott.
Aberdeen szeretetre méltó, takaros város ünnepélyesen komoly homlokzatú, Beatles-frizurás, szürke palatetős
házai között hatalmas virágú, sokszínű, selymes szirmú rózsákkal teleültetett, szemet-orrot gyönyörködtető
rózsaágyásaival. Nagyon örültem, hogy bizonyos komplikációk miatt Aberdeenből repülővel kellett utaznunk a
sziget legdélibb csücskén található Lerwickbe. Onnan kisbusszal jutottunk Unstra, s utunkhoz még két,
bizonytalanul remegő kompon megtett átkelés is járult.
Elsőként a színek lágysága lepi meg az erre a tájra érkező idegent. A púderezett zöldeké és barnáké, a
kerítéseken és tüskés bokrokon fennakadt gyapjúcsomók szürkéje és halvány kávébarnája, az alacsonyan szálló
felhőké. A dombok halvány smaragdzöld hullámait csak a hanga mélymályva foltjai törik meg. Az út menti
sövényeket boglárka és pitypang aranyozza be, helyenként bíborszínben lángol fel a füzény, s a páradús
mélyedésekben aranyló írisz tündököl, mint zászló a zöld, kardformájú levelek armadájában. Valamiéit mindez
Új-Zéland dimbes-dombos, kihalt tájaira és forgalom nélküli útjaira emlékeztetett, a végtelenség, a beláthatatlan
messzeség érzését keltve bennem.
A hangával betakaródzott mezőből helyenként tőzegkockákat vágtak ki. A sötét, mazsolás süteményre hasonlító
tőzegtéglák hatalmas, kusza halmokban száradtak a cseppnyi telkek mellett Végül megérkeztünk a tengerparti
motelba, ahol - miután elhelyezkedtünk - csatlakozott hozzánk Jonathan is, hóna alatt, gondos előrelátással - egy
palack Glenmorangie-vel, az istenek italával.
- Nos - mondta Jonathan néhány tekintélyes korty után -, holnap felmegyünk a fehér sziklára. A Hermaness
szirtet népes szula-kolónia lakja. Szóval, egy kis sziklamászás következik.
- Pillanat - szóltam közbe. - Milyen szikla? Nekem semmiféle szikláról nem szólt senki sem.
- Á, csak egy szikla - válaszolta fölényesen Jonathan- Rengeteg madár költ rajta: lemmák, algák, süllők és
hasonlók. Ez a madarak egyik legnagyobb költési helye az északi féltekén.
- És mi van a sziklával? - kérdeztem. Nem hagytam, hogy elterelje a figyelmemet.
- Hát valahogy fel kell másznunk rajta, ha madarakat akarunk filmezni, nem?
- Milyen magas a szikla?
- Semmiség - felelte kitérően.
- Milyen magas? - faggattam tovább.
- Hát valami... négy, talán ötszáz láb - felelte. Látva arckifejezésemet, sietve hozzátette: - Tökéletesen megfelelő
ösvény vezet le rajta, a gondnokok is ezt használják. Mindig.
- Megmondtam önnek, Mr. Harris, hogy szédülök, igaz? - Igaz.
- Tudom, hogy ostobaság, de nem segíthetek rajta. Már mindent megpróbáltam, hogy kigyógyítsam magam
ebből a betegségből, de hiába Ha csak megtalpaltatom a cipőmet, hetekig tériszonyom van benne. Hát így állunk.
- Együtt érzek önnel - mondta Jonathan képmutatóan -, de meglátja, minden rendben lesz. Az egész olyan
egyszerű, mint lepottyanni egy fatuskóról.
- Valahogy nem tud meghatni a hasonlatával! - Jegyeztem meg epésen.
Másnapra mindannyiunk legnagyobb örömére valaki elfújta az égről a felhőket és csaknem mediterrán kéken
ragyogott. Jonathan lelkesedett.
- Pompás nap a filmezéshez - mondta, miközben a szemüvegén keresztül úgy meredt rám, mint egy bagoly. -
Hogy érzi magát?
-Ha az iránt érdeklődik, hogy vajon az éjszaka valamilyen csoda folytán eltűnt-e a tériszonyom, akkor válaszom
nemleges.
- Minden rendben lesz - mondta zavartan. - Az ösvény, becsületszavamra, teljesen oké. Mindig ezt használják és
még soha senkit nem ért baleset.
- Igazán nem szeretném, ha én lennék az a kivétel, aki erősíti a szabályt - mondtam.
Addig autóztunk, ameddig lehetett, majd gyalog indultunk tovább a lejtőkön futó smaragdzöld gyepen
Hermaness szirtjei felé. A hangában harmatfű emelte ártatlan, ragadós arcát a rovarok felé, készen arra, hogy
csapdába ejtse, elnyelje őket, mindegyik egy-egy körömnyi a boszorkányok seprűjére emlékeztető
hangagyökerek között. A legelő gyepét, amit a bárányok tekepálya simaságára legeltek, gyapjúsás tette
változatossá. Távolról olyan volt, mintha hó fedte volna a mezőt, de amint közelebb értünk és átlábaltunk rajta, a
szél felkapta a gyapjúsást és olyan érzésem támadt, mintha milliónyi nyúlfarkinca lebegne, cikázna, villódzna
körülöttünk.
Fejünk felett csokoládébarna halfarkasok köröztek hatalmas szárnyakon, s mivel a hanga a fiókáikat rejtette,
gondosan figyeltek bennünket. Az egyik apróságot - akkora volt mint egy kis csibe - sikerült felfedeznünk.
Világos sárgásbarna pehelykabátjában, fekete pofácskájával, csőrével és hatalmas, megindító pillantású
szemével elbűvölt bennünket Lee-vel követtük, amint áttotyogott a hangán, miközben a szülők
zuhanóbombázással próbáltak meg elriasztani bennünket. Lenyűgöző látványt nyújtottak. Kifeszített, hatalmas
szárnyakkal rohantak ránk, mint egy-egy furcsa, kávészínű Concorde, a szél dudált a szárnytollaik között.
Fejünktől néhány lábnyira, a legeslegutolsó pillanatban változtattak irányt, körberepültek minket, majd ismét
ellenünk fordultak. Lee ekkorra már megfogta a bébit, a szülők tehát ráirányították támadásukat Mivel tudtam,
hogy a szkua (halfarkas) egyetlen szárnycsapással képes leütni egy férfit, elvettem a bébit Lee-tői, így a szülők
figyelme most felém fordult, minden újabb támadás során egyre közelebb jöttek. Eleinte félrekaptam a fejem, de
azután rájöttem, ha néhány lábnyira a közelembe engedem őket, majd a karomat feléjük lengetem, akkor
elfordulnak tőlem.
- Mondjon valamit a szkuáról a kamerának - ajánlotta Jonathan - úgy, hogy ez a bájos csöppség az ölében ül.
Felállították tehát a kamerát, a mikrofont elrejtették a nyakamban. A sürgés-forgás a kis szkua szüleit még az
eddigieknél is gyanakvóbbá tette, s megkettőzték támadásukat, hol ellenem, hol a kamera ellen fordultak.
Leguggoltam a hangába és ölembe vettem a dundi bébit. Éppen bele akartam vágni a szkuákról szóló, lenyűgöző
mondókámba, amikor a bébi hirtelen felállt, váratlanul a hüvelykujjamba csípett, aminek következtében
elvesztettem értekezésem fonalát, a madár pedig hangosan és bőségesen lepiszkította a térdemet.
- Oh, természet, fehér agyaraiddal és karmaiddal - citálta Jonathan, amint zsebkendőmmel próbáltam a ragadós,
halszagú mocskot a nadrágomról eltávolítani. - Nem hiszem, hogy ez lesz filmünk leginkább használható
felvétele.
- Ha befejezted a vigyorgást - mondtam Lee-nek -, talán elvehetned tőlem ezt az átkozott kölyköt és szabadon
engedhetnéd. Azt hiszem, már éppen eleget tudok a szkuákról.
Elvette kövér és pelyhes cimborámat, és mintegy húszlábnyi távolságban a fűbe ültette. A fióka szétterpesztett
lábakkal lúdtalpas futásnak eredt, olyan volt, mint egy idősebb, bundás hölgy, aki a buszt akarja elérni.
- Aranyos - mondta Lee vágyakozva. - Bárcsak megtarthatnánk!
- Ugyan - mondtam -, nem tudnánk kifizetni a tisztítószámlát. A halfarkasok az égbolt egyik legkecsesebb
ragadozói. Mint
bronz barnára égett kalózok követik a többi madarat, és megállás nélkül zaklatják őket, míg azok el nem engedik
zsákmányukat. Ekkor a szkua egyetlen csapással elkapja a levegőben a halat. Olyan merészek, hogy még a szula
szárnyvégét is képesek megragadni, hogy a hal átadására rábírják őket. A skua bármit elfogyaszt, arcátlanul lopja
a halat más madárszülőktől, legyenek azok szulák vagy lummák, majd ezek tojásaival és fiókáival folytatja
táplálkozását.
Továbbmentünk, a birkanyájak csendesen legeltek, mint egy-egy tejszínhab pacni a gyep zöld posztóján, a nap
fényesen ragyogott a fejünk felett A Sheúand-szigetek állítólagos zord időjárásáról egy szót sem ejthettünk,
hiszen egyre jobban izzadtunk, és egyre több pulóvertől, kabáttól kellett megszabadulnunk. A terep lejteni
kezdett a meredek sziklák és az Atlanti-óceán felé. Mindent elleptek a hantmadarak, hátsó felük, mint fehér
lámpácska villódzott, amint eltáncoltak előttünk. A sziklaperem mentén két gyászhuszárnak öltözött holló
lebegett és fájdalmasan károgott. Az égen pacsirta röpködött és mindenfelé árasztotta csodálatos változatossága
énekét Azt hiszem, ha a hullócsillag énekelne, a dala ehhez lenne hasonló.
Hamarosan elértük a szikla peremét. Alattunk hatszáz lábnyira hatalmas, bársony sima hullámok furakodtak a
sziklák közé. A levegőt megtöltötte a hullámverés zaja és a sziklafal előtt hóviharként kavargó tengeri madarak
ezreinek kiabálása. Szulák, csüllők, sirályhojszák, üstökös kárókatonák, alkák, szulák, sirályok százai, sarki
lundák tízezrei keringtek előttünk. Van annyi hal a tengerben, ami elég lenne a kakofón égi ármádia és a
sziklafalat benépesítő számtalan családtagjuk táplálására?
A sarki lundák a szikla peremén éltek, ott, ahol a föld elég lágy volt ahhoz, hogy ásni lehessen benne. Erős
csőrükkel és lábukkal itt ástak odút, százával üldögéltek, s már majdnem rájuk léptünk, amikor a sziklákról a
levegőbe vetették magukat és gyors szárnycsapásokkal úgy repültek el, hogy lábukat, mint narancssárga
pingpongütőt maguk után húzták. E komikus, totyogó, fekete és fehér szmokingjában egyenes tartású, karneváli
papírorrokra emlékeztető, hatalmas narancssárga és vörös csíkokkal borított csőrű madarak seregével ellepett
zöld sziklatetőket nézve az ember úgy erezte, bohócok gyülekezetét látja maga előtt. A mulatságos látványt
fokozta, hogy néhány, a tengeri halászatból éppen megtért madár (akár háromszáz kilométerre is képesek
elrepülni) színesre mázolt csőrében maroknyi homoki angolnát
hozott. Ezek az angolnák - halbajuszként - gondosan elrendezve függtek a csőr két oldalán. Az igazán meglepő
az volt, hogy a homoki angolnák fejtől lábig helyezkedtek el, mint szardíniák a dobozban. Mindenképpen
figyelemre méltó teljesítmény, ahogy a madár megfogja és ilyen aprólékos pontossággal elrendezi csőrében az
angolnákat.
A szikla mentén továbbhaladva két furcsa foglalatosságot -lundahalászatot - űző férfira bukkantunk. Tudom,
hogy a világ távol esőbb sarkaiban előfordulhatnak bogaras bennszülöttek, ehhez foghatót azonban még sehol
sem láttam. A két férfi fenekén csúszva lassan közeledett a sziklaperem felé, ahol a gyanakvóan figyelő lundák
gyülekeztek. Az első férfi kezében, hurokban végződő, hosszú pózna billegett. Amint kiválasztotta valamelyik
lundát, óvatosan becserkészte, és a hurkot úgy irányította, hogy az a madár egyik narancssárga lábára kerüljön,
majd hirtelen maga felé rántotta a verdeső, szabadulni akaró madarat, s amikor az kartávolságnyira ért, a
madarászó társa megragadta. Furcsálltam azt, ahogyan a madarakkal bánnak ezen a vadvédelmi területen. Amint
azonban közelebb értünk, láttam, hogy gyűrűt erősítenek a lundák lábára. Ez a gyűrű a lunda útlevele, személyi
igazolványa. Amikor betegen, vagy döglötten találják meg a madarat, vagy egyszerűen csak hálóba gabalyodik
valahol, a gyűrű mondja meg, honnan és mikor jött. Egyfajta madárbürokrácia ez, azonban mindenképpen
ismereteinket gyarapítja arról a titokzatos életről, amelyet a tengeri madarak a parttól távol, a szaporodási
időszakukon kívül folytatnak.
A két gondnok elmondta, hogy a Hermaness sziklán százezer lunda költ, és csak a költési időszakban lehet őket
megfogni és meggyűrűzni, amikor a parton élnek. Átadták nekem a befogott madarat, így elmondhattam a
kamerának néhány szóban a lundák rejtélyét, miközben igen hamar kénytelen voltam rájönni, hogy bár kissé
ütődöttnek és komikusnak látszanak, a lunda minden kétséget kizáróan tudja, hogyan védje meg magát. Elég
meggondolatlanul ragadtam meg, mire a vastag, borotvaéles csőr úgy csapódott a hüvelykujjamra, mint valami
óriási patkánycsapda, kezemet pedig a madár hegyes és éles karmai marcangolták, tépték ronggyá. Amint
mondókámat elmondtam a kamerának, boldogan eresztettem szabadon harcias társamat, és hagytam, hogy Lee
vegye kezelésbe kicsipkézett kezemet.
- Nos, miután csaknem kibelezett egy lunda - mondtam Jonathannak -, milyen egyéb meglepetést tartogat még a
számomra?
- Most szépen lemegyünk a sziklán - mondta Jonathan.
- Hol? - kérdeztem.
- Itt - mondta és rámutatott a sziklaperemre, ami, amennyire láttam, meredeken zuhant alá a mintegy hatszáz
lábnyi mélységben hullámzó tengerbe.
- De hiszen azt mondta, itt ösvény vezet le - tiltakoztam.
- Van is valahol. Ha kimegy a szikla szélére, láthatja, óvatosan, liftező gyomorral közelítettem a perem felé.
A fűcsomók között tényleg ott kanyargott valami halvány vonal, ami olyannak tűnt, mintha valaha, a távoli és
ködös múltban, egy csapat kapatosan támolygó kecske hagyta volna maga után a jó ég tudja milyen
alkoholgőzös orgiáról igyekezve a sziklán lefelé.
- Ezt nevezi ösvénynek? - érdeklődtem. - Ha zerge lennék, talán egyetértenék, de senki, akit anya szült, nem
képes ezen lemenni.
Amint e szavakat kimondtam, Chris, Dávid és Brian nehéz hátizsákjaikkal, berendezéseikkel ellépkedtek
előttem, és eltűntek az árnyékban kanyargó ösvényen.
- Na látja - mondta Jonathan -, semmi az egész. Nehogy mellre szívja! Lent megvárom. - Es fölényesen,
hidegvérűen indult el lefelé a csaknem merőleges sziklafalon.
Egymásra néztünk Lee-vel. Tudtam, neki is tériszonya van, bár távolról sem olyan mértékű, mint az enyém.
- Volt valami a szerződésben a sziklamászásról? - fordultam Lee-hez.
- Talán az apró betűs részben - válaszolta fájdalmasan. Imát rebegtünk és megindultunk.
Nagyon sokszor, és a világ különböző pontjain éreztem már rémületet, de minden vállalkozásom között ez a
sziklamászás volt a legborzasztóbb. A többiek úgy sétáltak végig ezen az alig észrevehető ösvényen, mint valami
széles és sík országúton, és akkor itt vagyok én, aki hason csúszva és kétségbeesve kapaszkodom minden
fűszálba és növénykébe, amelyek - jól tudom - a legkisebb erő hatására is azonnal elválnak a sziklafaltól,
lábammal araszolok az alig hat hüvelyk szélességű ösvényen és reménytelenül próbálok nem lenézni a csaknem
merőleges lejtőn, miközben kezem és lábam hevesen remeg, testem verejtékben úszik. Nem mondom, vacak egy
teljesítmény volt, szégyenkeztem is miatta, de semmit sem tehettem ellene. A mélységtől való félelem
gyógyíthatatlan. Mire leértem, lábizmaim oly erősen remegtek, hogy tíz percre le kellett ülnöm, míg újrajárni
tudtam. Tettem néhány érdes megjegyzést Jonathan őseire, és javasoltam számos - sajnos megvalósíthatatlan -
dolgot azzal kapcsolatban, hogy mivel foglalja el magát.
- Leért, nem? - kérdezte. - Most már csak az legyen a gondja, hogy jut fel újra!
- Nem érdekel - jelentettem ki zordan. - Leküld nekünk egy sátrat és gondoskodik az élelmezésünkről, mert mi
itt maradunk, mint Unst remetéi.
őszintén szólva a célnak ennél jobban megfelelő helyet nem is álmodhattunk volna. Ahol az úgynevezett ösvény
véget ért, sík, gyepes terület kezdődött, ahonnan a sziklafal mentén két irányba lehetett ellátni. A tengerpartot
hatalmas, simára koptatott sziklák kusza karéja alkotta. Némelyik akkora volt, akár egy átlagos méretű szoba,
közöttük pedig a mélykéken fodrozódó tenger hullámzott, habzott és bömbölt. Ameddig a szem ellátott a
tengerpart mentén, a sziklafal nyüzsgött a madaraktól, tele volt velük a levegő, mintha hatalmas hópelyhek
gomolyogtak volna felette. A kiáltások kakofóniája leírhatatlan volt.
A kiszögellésekben fej-fej mellett üldögéltek a lummák csoportjai. Mindegyik tojó lába között látni lehetett
jellegzetes, két-három, gyönyörűen színezett tojását A zöld, barna, sárga, barnássárga, pettyes, foltos tojások,
akár az ujjlenyomatok: egyik sem hasonlított a másikra. A sziklák a madarak furcsa, mormogó kiáltásait
visszhangozták, ahogy az állatok egymást és kicsinyeiket ide-oda taszigálták. Udvarlásukról lekéstünk, azt már
nem láthattuk, de a lummák e furcsa szertartását volt szerencsém máshol megfigyelni. Az udvarlás valószínűleg
legkülönösebb része az, amikor néhány madárcsoport különböző táncokat lejt a tenger felszínén, összefonódva
és keringve balettoznak a hullámokon, majd hirtelen, valamilyen rejtélyes jelre egyszerre a felszín alá merülnek
és a táncot a víz alatt folytatják. Néhány csoport különleges műrepülést végez: százas rajokban keringenek,
pörögnek, szállnak fel és merülnek alá. Szemmel nem látható, apró jeleket adhatnak egymásnak, hogy képesek
legyenek e rendkívüli módon koordinált repülést végrehajtani, különben ez a tökéletes egység elképzelhetetlen
lenne.
A sziklafal más kiszögellésein a csüllők, e takaros, illedelmes sirályok iszap- és gyökérfészkei sorakoztak. Míg
más sirályfajták elhagyták a tengert és szárazföldi madarakká váltak, az ekék után repültek és a városi
szeméttelepeken vállaltak köztisztasági feladatokat, addig a konzervatív csüllő rendíthetetlenül megmaradt
tengeri madárnak. Olyan törékeny, szerény kis lény, hogy csaknem sokkot kaptam, amikor kinyitotta a csórét és
azon a rekedtes hangon szólalt meg, amiről angol nevét (kittiwake) is kapta. A Hermaness csüllői, amint
megfigyeltem, lelkes kertészek voltak: szorgosan és megállás nélkül igazgatták újra és újra a tojásaik bölcsőjét
alkotó gyökereket, kavicsokat és sárdarabokat.
A csüllők alatti emeleten éltek a takaros, fekete és fehér tollazatú, fehér foltos csőrű, csinos alkák. Csoportjuk
olyan volt, mint feddhetetlen életű bankárok gyülekezete. Ettől függetlenül néhányuk felvette az önkívületinek
nevezhető tartást, azaz felemelte a csőrét az ég felé és csattogtatta, akár a kasztanyettát, miközben párja apró,
negédes harapásokat helyezett el a torkán és touászta. Az igazat megvallva, ezt a műveletet eddig egyetlen -
mégoly kedélyes - bankárnál sem állt módomban megfigyelni.
A sziklafal más részein fészkeltek a sötétszürke hátú és farkú, fehér fejű, fehér mellényű sirályhojszák. Van
valami furcsán galambszerű ezekben a madarakban, és ezt a hasonlatosságot a csőszerű orrnyilasok csak
fokozzák. Bár béketűrő, bátortalannak látszó madár a sirályhojsza, tudja, hogyan védje meg kicsinyét. Ha az
ember túl közel merészkedik a fészkéhez, a szülő szélesre tárja csőrét és valami gusztustalanul bűzlő, ragacsos
folyadékot lövell ki. Találati pontossága páratlan. Amikor ezt a szokásukat Jonathannak megemlítettem,
mindenképpen arra próbált rávenni, hogy másszam fel az egyik fészekhez, hogy lefilmezhesse, amint a mérges
szülők bőrig áztatnak. Azt feleltem, hogy ez végképp nem szerepel a szerződésemben és ezért nem vagyok
hajlandó hátralévő napjaimat azzal tölteni, hogy bűzlök, mint egy halászhajó. Kijelentettem még, hogy a
nadrágom szkuaürü-lékkel történő kidekorálását tekintem a maximumnak, amit e tekintetben tőlem elvárhat.
A sziklán - szemmel láthatóan - elkülönült zónák voltak. Az első pillantásra tűnt csak őrült madárbazárnak,
behatóbb megfigyelés során kiderült, hogy szigorú megosztás érvényesül itt is. A földszinti lakások mindegyikét
üstökös kárókatonák lakták, majd az alkák, a lummák és más alkamadarak következtek. A magasabban fekvő
szirteket a csüllők és a sirályhojszák, a szikla legtetejét pedig a bohócszerű lundák foglalták el. A szabálytalan
formájú, víz árasztotta sziklák repedéseiben és üregeiben fészkelt az üstökös kárókatona, kisuvikszoltan fénylő,
zöldes fekete toll-ruhájában, fején ékszerként ragyogó zöld szemeivel. A csapzott, csokoládészínű fiókák félve
meglapultak, amint átlépdeltünk fészkelő helyeik fölött. A szülők fenyegető, nyitott csőrrel, villámló szemekkel,
felmeredt tarajokkal szórták felénk gorombaságaikat. Igazi hős, aki az üstökös kárókatona fészkébe nyúl,
gondoltam, mivel erős csőre a guillotine-nál is élesebbnek tűnt
A tengerben fekvő nagyobb, ‘sztek’-nek nevezett magányos sziklákon fészkeltek a nagy kárókatonák, a
kormotánok. Ránézésre hasonlítanak az üstökös kárókatonához, bár tollazatúk bronzszínű, csupán álluk és
pofájuk fehér. Egyenes derékkel ültek a sziklapárkányon, szárnyuk a címertani pozíciónak megfelelően
kiterjesztve. Pontosan úgy néztek ki, mint az ősi francia chateau-k kapuoszlopain található ábrázolások. Úgy
vélem, az önmagát szárítgató nagy kárókatona olyan, akár egy furcsa prehisztorikus lény. Talán a repülő őshüllő
ülhetett ilyen különös testtartásban.
A partvonal jó kilátást nyújtó pontjával szemben hevert egy hatalmas, magányos szikla, alig néhány százlábnyira
a parttól. Első pillantásra olyan volt, mint egy behavazott sajtszelet, amikor azonban közelebb kerültünk hozzá,
inkább többszintes, igen rendetlen kandallópárkánynak hatott, tele azokkal az utálatos, fehér
porcelánmicsodákkal, amiket az ember valamikor ‘borne-mouthi emlék’ felirattal vásárolt. Ez a fehér szikla volt
a szulák városa, néhány tízezernyi fészekkel. A rikácsoló társalgás által keltett hanghullámok szinte pofon
vágtak bennünket a New York-i csúcsforgalom ehhez képest állóképnek látszana. A szulák kotlottak,
táplálkoztak, párosodtak, tollászkodtak, lökdösődtek, majd erőfeszítés nélkül lökték fel magukat a levegőbe hat-
lábnyi szárnyukon. Bársonyos, fehér testükkel, szurokfekete szárnyvégükkel, narancssárga tarkójukkal és
fejükkel lenyűgöző látványt nyújtottak a szárazföldön kissé csámpás, kicsit nehézkes lények, amint a szikláról
felszálltak és siklottak a levegőben. Figyeltük őket, amint csaknem egyetlen szárnycsapás nélkül a különböző
áramlatok segítségével csúsztak a kék égbolton, simán, mint jégen a kő. Felszárnyaltak a sziklához,
szárnyvégeikkel csaknem megérintették, majd megfordultak és szárnyukat becsukva olyan sebesen értek földet,
hogy azt szemmel követni alig lehetett. Az egyik pillanatban sötét keresztként függtek az égbolton, a
következőben már egybeolvadtak a kolónia zajos, nyugtalan lakóival.
A tenger fölött hihetetlennek tűnő halásztechnikájukat figyelhettük meg. Mintegy százlábnyira a hullámok felett
lavíroztak, fakó szemük élesen figyelt. Hirtelen megfordultak a levegőben, hatalmas szárnyukat hátranyújtva,
kődarabként zuhantak lefelé, mint élő nyílhegyek. Óriási sebességgel, habtölcsért képezve csapódtak a vízbe,
hogy néhány pillanat múltán ismét felbukkanjanak immár Hallal a csőrükben. Lélegzetelállító volt a látvány,
amikor egy halrajból harminc vagy negyven szula lakomázott egyszerre. Egész nap szorgalmasan dolgoztunk,
filmeztük ezt a gigantikus madárgyülekezetet, és csak helyben bekapott ebédünk idejére tartottunk szünetet Az
idő ragyogó maradt, a napsugarak visszatükröződése miatt mindannyian leégtünk. Lee például olyan vörösre
sült, hogy azt mondtam neki, olyan, mint egy alka parókában. A hasonlat sajnos valamiért nem nyerte el
tetszését. Mire beesteledett, a legkülönbözőbb foglalatosságot űző tengeri madarakról voltak már felvételeink és
különleges kegynek tekintettük, hogy kartávolságra lehettünk ettől a sokféle madárfajtától, amelyek - amikorra
hozzászoktak jelenlétünkhöz - tudomást sem vettek rólunk, és szinte emberi módon végezték a fiókák
nevelésének mindennél fontosabb feladatát, szerették párjukat és veszekedtek szomszédaikkal.
Amint sötétedni kezdett és az égkékből levendula lilába változott, összepakoltunk és vonakodva bár, de
elhagytuk a tengeri madarak metropoliszát. A sziklára való visszamászásomat fedje diszkrét homály. Elég annyi,
hogy még hajmeresztőbbre sikerült, mint a lemászás. Amint felértem, olyan távolra vonszoltam magam a
sziklaperemtől, amennyire ez lehetséges volt, hanyatt feküdtem, és a halvány esti égboltot bámultam mindaddig,
míg Jonathan - ritka keresztényi könyörülettel - elő nem bányászott zsákjából egy üveg Glenmorangie-t, és oda
nem nyújtotta nekem. Azután hazaballagtunk a bársonyos gyepen, át az esti derengésben barnás bíbor színű
hangán, a körülöttünk csillámló gyapjúsáson, az alkonyatban bennünket bombázó, hatalmas, sötét szkuák szűnni
nem akaró szárnysuhogásán.
Hihetetlennek tűnt, hogy egyetlen nap alatt elkészítettük az egész, tengeri madarakról szóló felvételt. Mindössze
néhány tájfelvételre volt már csak szükségünk, amelyeket azután a következő napon meg is csináltunk. A
munkát tehát befejeztük, elhagytuk Hermaness pompás szikláit és visszatértünk Jersey-re.
Itt a sziklás partok élővilágáról akartunk filmet készíteni. A sziget ugyan kicsiny, mindössze kilencszer öt
mérföldnyi partvonala azonban annyira csipkézett, hogy valójában óriási kiterjedésű sziklás tengerpart állt
rendelkezésünkre viszonylag kis területen. Mindemellett a tenger a sziget körül viszonylag tiszta, kevéssé
szennyezett, az árterület tetemes, 35 láb széles, ami apálykor több hektárnyi sziklatavacskát tesz láthatóvá, a
bennük nyüzsgő, minden elképzelhető fajtájú tengeri élőlénnyel együtt.
A tenger csodálatos világ. Benne az élet oly változatos és bizarr, oly gazdag és sokszínű, hogy az ember azt
hihetné, másik égitestre érkezett. A természetbúvár szemszögéből nézve a tengerpart elbűvölő ökoszisztéma,
amelyben rengeteg élőlény él a lehető legváltozatosabb feltételek között, időnként több lábnyira a dübörgő
hullámok alatt, máskor a szárazon. Rendkívül sokféle módozatával találkoztunk a környezethez való
alkalmazkodásnak. Vegyük például a csészecsigát, ami olyan mindennapi, hogy általában nem szoktunk figyelni
rá, pedig tökéletesen alkalmazkodik a környezetéhez. Sátorformájú házuk biztosan ellenáll a hullámverésnek. Az
állat maga kerek, izmos lábat növesztett, amellyel szenvedélyesen tapad a sziklához. Hogy ez a szenvedély
mekkora, akkor derül ki, ha a csigát megpróbáljuk kézzel lefejteni a szikláról. A csiga izmos lába egyfajta
vákuumcsészét képez, és ez teszi lehetővé szívós megkapaszkodását. A csészecsiga speciális kopoltyúkat is
kifejlesztett, amelyek függönyként veszik körül az állal testét Ha ezek az érzékeny szerk.ezetek kiszáradnának,
az állat nem jutna levegőhöz és elpusztulna. A csiga azonban olyan tökéletesen illeszkedik a sziklához, hogy
bizonyos mennyiségű víz a sátor alatt marad és a kopoltyúkat ezzel mindaddig nedves állapotban tarthatja, míg a
dagály vissza nem tér. Az illeszkedés azért olyan tökéletes, mert a csészecsiga lábával és a házával csiszolja a
sziklát. Ez kétféle eredményt ad: a sziklán kör alakú bemélyedés keletkezik, ami a csigához illeszkedik és a csiga
is hozzácsiszolódik, miáltal a tapadás még szorosabb lesz.
A csészecsiga úgy legel, hogy lassan mozog a növénnyel benőtt sziklán, kicsiny feje a csáppárral előrenyúlik,
testét egyik oldalról a másikra billenti. Ez teszi lehetővé, hogy a csiga nyelve, a radula akcióba léphessen. A
szalagszert, szervet mikroszkopikus méretű szarufogak borítják, amelyek az algát és a vízinövényeket
elfűrészelik. A csészecsigák széles ívben legelnek az otthonukat jelentő bemélyedések körül. Természetesen
létfontosságú, hogy saját bemélyedésükbe jussanak vissza, és ne száradjanak ki, amint az apály elkezdődik.
Határozott irányérzéket is kifejlesztettek tehát, de ennek működése még rejtély, hiszen látszólag semmiféle
kapcsolatban nem áll az állat eléggé korlátozott látó-, szagló- és tapintóérzékével. A mégoly közönséges lénynek
is, mint a csészecsiga, vannak megfejtetlen titkai, talányok, amelyeket az amatőr természetbúvár
tanulmányozhat, esetleg meg is magyarázhat. A csészecsiga szexuális élete a csésze-csigán kívül mindenki
számára zavarba ejtő. Mint számos más tengeri lény, a csészecsiga is viszonylag könnyen változtatja nemét, és
bizonyított tény, hogy a fiatal csészecsigák túlnyomórészt hím-, míg az idősebbek nőneműek. A legtöbb
csészecsiga hímként jön a világra, majd léte fennmaradó idejére nősténnyé válik. Az ügyek e furcsa állásához
hasonlóan a csészecsiga - a parti csigák nagy részétől eltérően - egyszerűen a tengerbe szórja jövendő ivadékait,
ezekből azután miniatűr, szabadon lebegő planktonok lesznek, mielőtt komolyan vennék az életet és
letelepednének a sziklákon.
A csészecsiga ezt a félig nedves, félig száraz világot egy sereg más lénnyel osztja meg: a kúpcsigával, a
trombitacsigákkal, a moszatokkal, vagy a homoki szöcskerákkal, különböző tengeri moszatokkal és néhány
szivacsfajtával, és sok szikla- és farontóval, például a hajóféreggel.
Az ember legérdekesebbnek és legkülönösebbnek mégis az apály által hátrahagyott sziklatavacskákban élő
lényeket találja. Itt a különös szaporodásmódok mellett zseniális védekezési és megdöbbentő táplálkozási
módszerekkel is találkozhatunk. Vegyük például a közönséges tengeri csillagot. Ez a bestia nemcsak arra képes,
hogy szétfeszítse a kagyló két felét (ami nem semmiség, erre azonnal rájövünk, amint megpróbáljuk az étkezési
kagylót felnyitni), de - amikor a kagyló már eléggé kinyílt- arra is, hogy kitolja a gyomrát és belesüllyessze a
kagylóba, hogy ott táplálkozni kezdjen.
A zsákállatok egyike, a gyönyörű, kissé távol-keletinek hangzó nevű Oikopleura, ez a cseppnyi ebihalra
emlékeztető lény a táplálék megszerzésének ugyancsak figyelemreméltó útját választja. Nyálból fura plankton
csapdát épít, ami egy miniatűr, átlátszó léghajóhoz hasonlít, ebbe azután az Oikopleura beleül és csóválni kezdi a
farkincáját. A mozgás megindítja a víz áramlását a léghajóban, amelyen két belélegző nyílás is van, mindegyiken
védőernyővel, ami csak a legkisebb részecskéket engedi át a léghajóban további, nyálból készült szűrők is
találhatók, ezek fogják fel a planktont alkotó, cseppnyi organizmusokat. Van még a nyálkacsapdának
vészkijárata is, ezen menekülhet az Oikopleura akkor, ha ellenség fenyegeti.
Ha az élelem megszerzésének módja végtelen, ugyanennyi a védekezésé és az életmentésé is, kezdve a tengeri
rózsával - ami vizet köp az ember szemébe, ha hozzáér - egészen a parti tarisznyarákig, ami - ha a lába csapdába
kerül - képes azt izomzsugorítással amputálni és helyette másikat növeszteni. A polip, a tintahal és a törékeny
tengeri nyúl egyaránt tintafelhőt bocsátanak ki, amivel megzavarják és megvakítják az ellenséget, mialatt maguk
elmenekülhetnek. A tengeri csillag több végtagját is képes hanyagul elveszíteni a csatában, hiszen tud helyettük
újakat növeszteni. A fésűkagyló sugárhajtással menekül ellenségei elől, miközben az általa kibocsátott vízsugár
olyan erős, hogy az a kagylót több hüvelyknyire is képes odébb dobni.
A tengeralatti szex változatainak száma is zavarba ejtő. Az osztriga például általában hímként kezdi, azután
nősténnyé változik, majd - hogy a zavar tovább fokozódjék - ezután felváltva termel spermát és petét is. A furcsa
nevű zsákállatféle, a fogacsos-hordószalpa, a Doliolum életútja is igen kacskaringós. A petéből először
ebihallárva lesz, majd hordó alakú lénnyé növi ki magát. Teste bizonyos területén ekkor rügyeket növeszt, amik
az alsó, farok szerű kinövésig jutnak el úgy, hogy a szülő ráncigálja azokat Eközben fokozatosan ugyanolyan
hordóformájú ragadozóvá válnak, mint a tisztelt szülő, s végül elválnak egymástól.
A parton és a sziklatavacskákban, teljes pompájában és gazdagságában zajló élet megzavarta Jonathant. Az
időjárás, ami Unston olyan kegyes volt hozzánk, kellemetlenné vált. Hideg szél fújt és a tenger, ami Jersey körül
sosem túl meleg, jeges lett, a nap egyetlen sugarát sem láthattuk. Minden reggel leautóztunk a tengerpartra, és
napsütésre várva, reszketve álldogáltunk a sziklatavacskák között. Lee és én a felhők legkisebb változására is
lekaptuk cipőnket és zokninkat, feltűrtük a nadrág szárát, felkaptuk hálóinkat és vödreinket, és a jéghideg vízbe
vetettük magunkat.
- Tegyen úgy, mintha élvezné - üvöltötte Jonathan a part biztonságából. - Mosolyogjon, mosolyogjon!
- Vacogó fogakkal nem tudok - kiabáltam vissza. - Ha mosolyt akar, hozzon nekem egy melegvizes palackot!
Orrunk csepegett, szemünk könnyezett, térdtől lefelé lábszárunkban és lábfejünkben minden érzés megszűnt.
- Remek, remek - kiáltozta Jonathan. - Csak még egyszer ugyanezt! Menjenek kicsit beljebb! Mosolyogjon! Ne
felejtse el, hogy élvezi a dolgot!
- Dehogy élvezem! Mit gondol, mi vagyok én, egy nyavalyás jegesmedve?
- Ne törődjön vele, a közönség majd azt fogja hinni, hogy élvezi a dolgot.
- Pokolba a közönséggel! - dörögtem vissza.
- Ezt nem szabad mondania! - rémüldözött Jonathan.
- Mondok én ennél cifrábbat is, ha hamarosan nem fejezi be ezt az átkozott felvételt.
- Csak még egyszer, utána kijöhetnek - próbált rábeszélni Jonathan.
Az lett a vége, hogy Lee is, én is alaposan megfáztunk, s az egyetlen kárpótlást Paula jelentette, aki számos
palack Glenmo-rangie-vel csatlakozott hozzánk és tisztességes adagokkal addig kúrált, míg újra embernek nem
éreztük magunkat.
MÁSODIK LÖVÉS
KEVÉS SZELESEBB SARKA VAN a világnak, mint a szeretetre méltó Shetland-szigctek, különösen azok legészakibb
csücske, ahol eddig dolgoztunk, így kellemes változatosságot jelentett, hogy második felvételünkhöz utunk a
földgömbön lefelé, a Dél-Franciaországi Camarguce melegébe vezetett.
Furcsa világ ez. Megszámlálhatatlan vadfajtában bővelkedik, bölcsője a tüzes Camargue-lónak, és a kisméretű,
de heves harci bikának. A folyó táplálta mocsarakban és nádasokban egymás sarát tapossák a vaddisznók,
hódok, dél-amerikai nutriák, vízi patkányok és szarvasok. Vándormadarak tízezrei érintik ezt a területet, amikor
Afrikából párzási helyükre, Európába vándorolnak. Több száz fajta marad Camargue-ban, így elmondható, hogy
ez egy nagyon fontos és egyedülálló vadvédelmi terület
A televíziós sorozatban azt akartuk megmutatni, hogy milyen fontosak az effajta vízjárta területek, és nemcsak a
vadak például az egész évben itt élő vaddisznó -, hanem a rajta átvonuló, vagy a területet párzási helynek
használó állatok számára is. Az ember a világ minden táján hajlamos azt hinni, hogy a lápos területek ártalmasak
számára. Amint rábukkan egy csodálatos mocsárra, vagy vadaktól nyüzsgő ingoványra, nem nyugszik, míg tele
nem szórja rovarirtószenei, ki nem lövi ehető állatait, fel nem szántja, be nem ülteti egy sor haszontalan
terménnyel, és végül a természettel teljesen ellentétes tevékenysége eredményeként létre nem hozza a valamikor
gazdag, kiegyensúlyozott életteret jelentő területen a maga steril, erodált földdarabkáját. Az emberek sajnos a
világon mindenütt magukévá tették ezt a káros fölfogást. A Camarguc-hoz hasonló területek évezredeken
keresztül ellátták az embert az élelem számos formájával: emlősökkel, madarakkal, halakkal és más édes- és
sósvízi lényekkel, adtak nádal tetőfedéshez, kerítéskészítéshez, vagy adtak tűzifát, vadon termő növények ezreit
illatszernek, orvosságnak. Mi több, Camargue olyan menedék is volt, ahol a vad megélt, szaporodott, s ezzel - ha
ebből a szempontból nézzük - folyamatosan és teljesen ingyen feltöltötte az ember éléskamráját, anélkül, hogy az
embernek ezért valamit is tennie kellett volna. Egyetlen dologra volt csupán szükség, hogy a folyamatba ne
avatkozzon senki. Így hál, mielőtt Camargue, annak ellenére, hogy nemzeti parkká nyilvánították - eltűnne,
amire kétséget kizáróan előbb-utóbb sor kerül, megpróbáltuk bemutatni, milyen jelentőséggel bír mint Európa
vadterületeinek egyike.
Camargue egyébként is különleges helyet foglal el szívünkben. Házikónk, más Michel ugyanis a vízi világ
szívétől alig huszonöt percnyi autózásra fekvő Nimes város határában, a vad Garrigue tíz holdján található.
Házunk sok-sok emlékezetes étkezés, számlálhatatlan mennyiségben benyakalt remek borok, fürdőzés és
napfürdőzés színhelye, megfigyelhettük a flamingók karmazsin színét - mindegyikük egy-egy naplementétől
vöröslő felhő -, az opálosan csillogó gyurgyalagokat, a lazacszínű búbos bankákat. Láthattuk Arles utcáin
Camargue ‘Gardien’-jeit (ők a környék cowboyai), amint fehér lovaikon, gyönyörű kosztümökbe öltözött
hölgyek kíséretében parádéznak. A lovas őrök később nyílhegy alakzatba rendeződnek, közrefogva a kis növésű,
ördög fekete bikákat, amelyeket galoppban hajtanak az aréna felé. A nézők serege eközben azon igyekszik, hogy
szétfeszítse a nyíl hegyét és a bikák szétszóródhassanak, ami - ha sikerül - a Gardieneknek jelent hibapontot. A
tömegben lökdösődve jutunk el a kicsi és szépséges római arénához, ami mézszínű köveivel olyan, mint egy
virágtál a benne ide-oda mozgó virágokkal, a közönséggel. A levegőt kisvártatva a Carmen hangjai töltik meg,
az ajtók szélesre tárulnak. Ahol valaha talán oroszlánok vagy elefántok és keresztény áldozataik bukkantak fel,
ott most egyetlen fényes, szurokfekete, apró és izmos bika tűnik fel. Az ajtók bezárulnak mögötte, és úgy áll ott,
feketén, mint apró tintafolt a halványsárga homokon. Körülnéz, horkant, néhány lépésnyit előrefut, majd a
homokba hajtja hegyes szarvát, kapál vele, dacolva bárkivel. Kezdetét veszi a harc.
Mielőtt Olvasóm felháborodásában félrelökné ezt a könyvet és felemelné vitriolba mártott tollát, hogy papírra
vesse véleményét a bikaviadalok kegyetlenségéről, sietek mindenkit megnyugtatni, hogy kétféle bikaviadal
létezik. Ebben az arénában a bikát sosem ölik meg. Igazság szerint neki van több esélye arra, hogy ellenfeleit, a
‘Razateur’-öket megnyomorítsa, vagy halálosan megsebesítse. Amint az állat hozzászokott, valóban élvezi a
harcot. Ezt a saját szememmel láttam. Camargue fekete bikái tudják, hogy furcsa játékban vesznek részt,
vadságuk azonban akkora, hogy akaratuk ellenére is képesek ölni.
A viadal a következőképpen játszódik le. Az arénába lépés előtt a bika szarvára gumiszalaggal bojtokat
erősítenek. Ezek a kokárdák. A viadal - ami lényegében véve nem harc, hanem gyorsasági és ügyességi verseny -
célja az, hogy a Razateur, vagy ha úgy tetszik, a bikaviador, adott idő alatt leszedje ezeket a kokárdákat a bika
szarvairól. Egyetlen bika sem tölt húsz percnél több időt az arénában. Ezalatt az idő alatt teniszhez öltözött fehér
inges és flanel nadrágos urak csoportja lép a ringbe, ők a ‘Razateur’-ök. A gyorsaságukon kívül egyetlen
fegyverük az a furcsa, tenyerükbe szorított különös valami, ami úgy néz ki, mint egy lóvakaró, és amit szalag
rögzít jobb kezükhöz. Ezzel az eszközzel próbálják meg levágni a bika szarvára kötözött kokárdákat. Minden
egyes kokárda bizonyos összeget ér. Minél tovább marad a bika tulajdonában, annál többet Vannak ‘Razateur’-
ök, akik - új és még butácska bikákkal - a kokárda eltávolítását a huszadik perc végére hagyják, így annak ára
szépen megnő. Ha azonban gyakorlott bikával találják szembe magukat, könnyen előfordulhat, hogy az állatnak
sikerül a kokárdát megtartania. A viadal ekkor a bika győzelmével fejeződik be, ‘akinek’ a tiszteletére eljátsszák
a Carmen győzelmi indulóját, ezek után a bikát visszaviszik Camargue zölden ragyogó legelőire és nádasaiba,
ahol szabadon eresztik. A tapasztalt bika tényleg élvezi a játékot, ezt saját szememmel láthattam, amikor néhány
évvel ezelőtt filmet készítettünk a Course Libre-ről - ahogyan a küzdelmet nevezik -, és a szükséges felvételek
kiválasztásához igen sok bikaviadalt filmeztünk le.
A tapasztalt bika belép a ringbe, körülnéz a tömegben, mint a színész, amikor felméri a matiné közönségét. Ezt
követi a ‘nézd, milyen vad vagyok’ rutinja: a horkantás, a fej rázása és a homok felkapálása. Úgy tesz, mintha
észre sem venné a ringbe belépő és közeledő ‘Razateur’-öket.
Hirtelen, megdöbbentő sebességgel és fürgeséggel megfordul, és máris közöttük van. Fejét leszegve vágtázik,
előtte rohannak a ‘Razateur’-ök, mint a szél kergette hópelyhek. Egészen a hat láb magas palánkig kergeti őket,
amit a viadorok olyan ügyesen ugranak át, hogy bárki megirigyelhetné. Néha, hogy vadságát igazolja, a bika úgy
vágja bele szarvait a palánkokba, hogy azok, mint gyufaszálak törnek szilánkokra. Máskor a túlbuzgó bika a
palánkot a ‘Razateur’-ökkel együtt ugorja át, mire a nézőtér első három sora egy szempillantás alatt kiürül és
mindaddig üres is marad, míg a bikát vissza nem csalogatják a ringbe. Számtalanszor voltam tanúja, hogy a bika
annyira élvezte a játékot, hogy nem akarta elhagyni a ringet a huszadik perc végén sem, amikor a mérkőzés
végét jelző csengő megszólalt, s folytatni akarta a viadalt. Ilyenkor az a szokás, hogy beküldik a vezérbikát,
amelyik csengőt visel a nyakán, hogy kicsalogassa a makacs állatot. Az egyik felejthetetlen délutánon is ez
történt, de a vezérbikát is úgy elragadta a hév, hogy a másikkal együtt - amelyiknek kicsalogatására
tulajdonképpen a ringbe küldték - űzőbe vették a ’Razateur’-öket és egy harmadik bikát is be kellett küldeni,
hogy az első kettőt kivezesse az arénából. Egy Camargue-beli látogatás nem lehet teljes e szórakoztató
bikaviadal meglátogatása nélkül. Sok bika válik híressé, karrierjüket a Provence-iak olyan lelkesen követik, mint
az ökölvívókat vagy a futballistákat, és sok-sok kilométert képesek megtenni azért, hogy valamelyik híres bika
fellépésén jelen legyenek.
Tekintettel arra, hogy házunk még mindig a vízszerelők, kőművesek és ácsok karmaiban volt, hotelben szálltunk
meg Arles egyik mellékutcájában, melynek gyönyörű kertjében üldögéltünk, iddogáltunk és beszélgettünk,
megtárgyaltuk a forgatókönyvvel kapcsolatos megtárgyalandókat. Innen Camargue szívébe néhány perces
autóúttal jut el az ember. Az időjárás kegyes volt hozzánk, ahogy az Dél-Franciaországban már szokás,
felkeléskor megnyugtatólag hatott rendezőnk idegrendszerére az a tudat, hogy egész nap végeérhetetlen napsütés
vár ránk. Első feladatunk a rezervátumban felállított leshelyek végiglátogatása és az ingoványban gyülekező,
fészkelő, rajta átutazó óriási vízimadártömegek megörökítése volt.
Vezetőnk az alacsony, vékony, csibészarcú Bob Brittan lett, aki igen jól ismerte Camargue-ot, mivel néhány éve
ez volt az otthona és tanulmányainak tárgya is egyben. Nyomban átkereszteltük Britannicusszá, és a becenév
furcsa módon illett hozzá.
A rengeteg vízi és szárazföldi madár a maga módján éppolyan benyomást tett ránk, mint az, amit a Shetland-
szigeteken láttunk. Nagy élmény volt a forró magaslesen ülni, szemünkkel végigpásztázni a csillogó víztükröt, a
madarak folyton mozgásban lévő sokaságával borított élénkzöld mocsárvidéket. A vizet színesítő zöldfejű tőkés
récék óriási tömegeit, a rozsdavörös fejű fütyülő récéket, vagy a takaros, zöld szemű csörgő récéket, az Ásóludak
karneváli zöldes feketéjét és mély gesztenyebarnáját, a barátrécék levegőn átsuhanó csapatait, amint a láp egyik
végéből a másikba tartottak. A sekélyesben gólyák halásztak. Időnként párosával fordultak egymással szembe,
fejüket felcsapták és vörös csőrükkel kerepelve akkora zajt csaptak, mint egy sereg liliputi muskétás. Hófehér
Kanalasgémek vonultak ünnepélyes komolysággal, furcsa, deformált pingpongütőhöz hasonlító csőrükkel
szűrték át a planktonban gazdag iszapot. A sekély vízben, mint óriási rózsaszínű szirmok, flamingók tanyáztak
folyton rosszkedvű, durcás hangjuk élénk ellentéte volt eleganciájuknak, szépségüknek. Ott tébláboltak a
selyemgémek fakón, mint a karamell, csőrük kékes feketén, lábuk rózsaszínben izzott a párzási évszak
izgalmában. Szolid öltözékű bölömbikák álldogáltak a nádasban gyászos arckifejezéssel, mint fedezetlen
csekkek fölött meditáló bankigazgatók, és kalózkülsejű bakcsók várakoztak, fekete csőrükkel és fekete
sipkáikkal, züllötten félrebillent fehér bóbitával, vörös, mindent látó szemekkel. Mellettük a vörös gémek
hajlékonynak és kígyószerűnek tűntek hosszú gesztenyebarna nyakukkal és rekedtes kiáltásaikkal, mint egy-egy
tollas Uriah Heep. Ezek szöges ellentéteként jelent meg a többi gázlómadár: sárszalonkák az iszapban
bukdácsolva, mint iskolás lányok első magas sarkú cipőjükben, vörös és szürke cankók, feketeszárnyú partfutók
olyan hosszú lábakkal, mint azok az amerikai lányok, akiknek karcsú és formás lába látszólag az álluk alatt
kezdődik. Majd minden gázlómadarak legszebbike, a gólyatöcs, viharfelhő-kék lábain elegánsan vonult fekete és
fehér öltönyében, amelyet valószínűleg a legdrágább párizsi divatház tervezett, arisztokratikusán fitos orrát néha-
néha a vízbe merítve és egyik oldalról a másikra lengetve, mint kényes, gyönyörű metronóm. A lápot szegélyező
homokpadokon gyurgyalagok siklottak ki fészeklyukaikból, tengerzölden és kéken csillogva, s a szőrös, zöld
ernyőkként egymásra borult fenyők között a pásztorgémek fészkeltek, mint fehér csillagok az égbolton. Annyi
volt az esemény, hogy nem tudtuk, mit is filmezzünk. Minket hívogatott minden udvarlás, flört, élelem utáni
turkászás, civakodás, veszekedés, sok örvénylő, égbeemelkedő szárny és a csendes víztükör habágyásaiba
visszacsapódó csőr. Figyelmünket még a magaslesen is elvonta hol egy ékszerszemű, kérészt becserkésző
Farkaspók, hol egy bábból éppen kikelő lepke. A les körül a fojtogató nádasban kövér, választékos díszítésű,
lakkfényű vízi békák és az őket tekergőzve kergető kígyók éltek. A nád lándzsa alakú zöld leveleire a nap a
levelibékák árnyékát pecsételte rá. S ha óvatosan megfordítottad a levelet, ott ült a hüvelykujjad körménél alig
nagyobb, smaragdzöld kétéltű - nedvcsen és ragadósán, mint cukomyalóka - óriási sötét szemeivel.
Az ilyesfajta sorozat filmezésében az a nehéz, hogy a forgatókönyvet a lehelő legváltozatosabban kell
elkészíteni. Mondok egy példát. Javasoltam, hogy filmezzünk hódokat, akikről mindenki azt hiszi, hogy
kizárólag Kanadában élnek, és fogalmuk sincs arról, hogy Európában is megtalálhatók. Ez azonban akkora
nehézségbe ütközött, hogy a rendelkezésünkre álló idő alatt lehetetlen volt a (elvételt elkészíteni. Ezért aztán
kénytelenek voltunk a hódot a könnyebben hozzáférhető nutriával helyettesíteni.
A nulria természetesen nem európai állatfajta. Mint a többiek, például a nerc, amiből valóságos istencsapása lett,
a nutria is a dél-amerikai folyórendszerekben otthonos, onnan importálták csinos szőrméje miatt. Amint az
általában történni szokott, néhány állat megszökött, és mivel Anglia és a kontinens folyóit kedvükre valónak
találták, megtelepedtek és szaporodni kezdtek. Paradicsomi állapotokra leltek, hiszen nem volt ezeken a
helyeken olyan természetes ellenségük, ami kordában tartotta volna számukat, így ellenőrizhetetlenül
sokasodtak. Mivel a nutria nagyméretű állat (a teljesen kifejlett hím akár tíz kilót is nyomhat), és a folyókban,
csatornák partjain kiterjedt odúrendszert épít, az egyik legnagyobb kártevőnek számít, hiszen nyomában áradás
és erózió jár.
A nutriát kíváncsi és bájos lénynek ismertük meg, amikor a Camargue néhány kisebb csatornáját bejártuk
miattuk. A csatornák a sík területeket szelik át. Sehol sem szélesebbek harminc lábnál, mélységük általában két-
három láb. A víz ezekben a csatornákban lassú mozgású, a nap sugaraitól meleg, partját húsos levelű, zöld
növényzet borítja, így válik ideális lakóhelyévé ennek az óriási rágcsálónak. A part mentén a Tamaríszkaf élek
rendezetlen, rózsaszín virágból készült parókájukat viselték, a fákat helyenként sárga íriszcsoportok ölelték át,
melyek távolról óriási vajpacniknak tűntek. Körülöttünk fecskék: suhantak a rovarrajoktól fénylő,
százszorszéppel pettyezett lóherések felett. Hatalmas, sárga és fekete tigriscsíkos fecskefarkú pillangók szálltak
légi virágokként a nádasok és virágpadok felett a forró napon. Tudtuk, hogy Nutriaországba érkeztünk, mert
mindenütt ürülékbe botlottunk. Pazarló bőséggel úsztak a lassan hömpölygő vízen és ellepték a partokat ezek a
semmivel össze nem téveszthető, mintegy két és fél hüvelyk hosszúságú, színükben és formájukban szivarra
emlékeztető bogyók. Teljes hosszukban finoman recézettek, mint néhány bogár szárnyfedele.
Gyakorta kellett át- meg átszelnünk ezeket a csatornákat, s az átkeléshez azokat a primitív hidakat használtuk,
amelyeket többnyire korhadt tuskóból vagy használt palánkok halmazából készítettek úgy, hogy egyszerűen
egymásra hajigálták őket. E hidak, kell-e mondanom, rendkívül bizonytalan alkotmányok voltak, tehát minden
egyes átkelésnél emberi láncot kellett alkotnunk, hogy az értékes és méregdrága kamerákat, hangfelvevő
berendezéseket biztonságban a másik partra szállíthassuk. E művelet természetesen nem járt zaj nélkül, és annak
ellenére, hogy igyekeztünk minél csendesebben viselkedni, a nutria meghallotta közeledésünket és eltűnt
- A fenébe is - mondta Jonathan. - Most mit csinálunk?
- Várunk - mondtam röviden.
- És pocsékoljuk az időnket - berzenkedett Jonathan.
- Drága öregem, vadon élő állatokat filmezünk - magyaráztam nem először-, nem filmcsillagokat Az állatoknak
nem lehet utasításokat adni.
- És Lassie? És Rin Tin Tin? - vágott vissza.
- Hollywood termékei - mondtam. - Jobb, ha belenyugszik a dologba. Nézze inkább ezeket a lenyűgöző
ürülékeket!
- Képtelen vagyok félórás műsort készíteni a nutria bogyóiról - válaszolta Jonathan.
- Türelem - mondtam csillapítótag. - Meglátja, visszajönnek.
De tévedtem. A nutriák nem tértek vissza. Több órás várakozás után, amelynek során mintegy
megnyugtatásképpen elszavaltam az összes verset és gúnyverset, amit csak tudtam, és elmeséltem előző, balul
végződött állatfényképezési kísérleteimet, ami - őszintén szólva - sajnos nem érte el a kívánt hatást, úgy
döntöttünk, hogy követjük Brítannicus tanácsát és este jövünk vissza, amikor a nutria előjön, hogy táplálkozzon.
Legalábbis Brítannicus szerint így kellett történnie.
így hát elhagytuk a helyszínt. Lefilmeztünk néhány madarat, majd késő délután visszatértünk. Mivel már
ismertük az ösvényeket és a hidakat, ezúttal kevesebb zajt csaptunk. Hamarosan elértük a sűrűn nőtt
Tamariskákat és oltalmuk alatt elrejtőztünk. Úgy határoztunk, hogy amint a nutria megjelenik, először azokat a
felvételeket készítjük el, amelyekre szükségünk van, aztán majd meglátjuk, mennyire tudunk a közelükbe
férkőzni, mivel Jonathan égett a vágytól, hogy Lec-t és engem együtt örökítsen meg az állatokkal.
- Kiütéseket kapok azoktól az állatfilmektől, amelyekben az egyik kép a természetbúvárt mutatja, amint az
aljnövényzetben kúszik, miközben látcsövén át kukkol, a következő képen pedig más egy pingvin lejt skót népi-
táncot - suttogta rekedten Jonathan. - És biztos lehet benne, hogy az a természetbúvár nem találkozott azzal a
pingvinnel.
- Mindenképpen szerencsés flótásnak kell lennie annak, aki egy pingvint skót táncot lejteni látott - mondtam
megfontoltan -, de értem, mit akar mondani.
- Amit mondani akarok, az... - kezdte Jonathan, de Lee rápisszegett
- Látok valami feketét a vízben, ott - mutatta.
- Valószínűleg egy újabb ürülékdarab - dünnyögte Jonathan gyászosan.
Reménykedve a csatornára meredtünk és megpillantottuk az állat kerek, bajuszos fejét, nevetségesen nagy sárga
fogait, amint a vizet szántva lassan közeledett, V alakú fodrokat hagyva maga után. Kétségbeesetten próbáltuk
meg Chris figyelmét magunkra vonni, aki néhány lépéssel arrébb állt, de szerencsére már előbb észrevette és
buzgón filmezte az állatot.
A nutria feje elérte a homokpadot, és a terebélyes állat esetlenül a partra vonszolta magát, egyre többet mutatva
gigantikus hátsó feléből, ami olyan volt, mint egy kövérre fújt, szőrmével borított léggömb. Hatalmas meztelen
és lapos lábai voltak, hosszú és pikkelyes farka, mint a patkánynak. Leült terjedelmes hátsó felére, gyanakvóan a
levegőbe szagolt, elülső lábait mulatságosan ökölbe szorította, óriási, előre meredő sárga fogaival úgy tett,
mintha vigyorogna. Az embernek az. az érzése támadt, hogy csak egy monokli hiányzik meg egy régi iskola
nyakkendője, és máris előttünk áll az a kép, amilyennek az átlag amerikai az angolokat elképzeli. Amikor a
nutria meggyőződött arról, hogy nincs veszélyben, elülső lábaival gondosan tisztálkodni kezdett. Szája sarkában
és a végbél közelében két faggyúmirigy található. Szőrméje egy elég durva külső és egy vékony finom alsó
köpenyből áll. Amikor a nutria szőrméjét feldolgozzák, akkor eltávolítják a durva külső köpenyt, és csak a
vékony, finom alsót veszik kezelésbe. Jól mulattunk azon, hogy milyen serényen, mekkora gonddal és
elmélyültséggel rendezgette, fésülgeti és olajozta az állat a szőrét. Miközben az első nutria ezzel foglalkozott,
néhány újabb fej jelent meg a víz felszínén. A homokpadra számtalan különböző méretű és korú nutria érkezett.
Hamarosan féltucatnyian lettek, többségük a toalettjét rendezgette, mások úszkáltak, a víz alá buktak. Amikor a
fésülködéssel elkészültek, végigballagtak a homokpad mentén és legelésztek a zamatos fűben. Elbűvölő,
jóindulatú és békés lényeknek tűntek, díszei lehetnének bármilyen tájnak, csak ne viselkednének úgy, mint egy
utászalakulat, s ne ásnának fel minden útjukba eső homokpadot.
Chris jelezte, hogy az összes szükséges felvételt elkészítette és némán, mutogatással közölte, hogy most mi
következünk, közelítsük meg a szórakoztató nutriákat, hogy lencsevégre kaphassa a Jonathan által annyira áhított
közös képeket. Az este csendes volt, s nem kellett aggódnunk a szél iránya miatt sem. Az egyetlen, amire
ügyelnünk kellett, az az volt, hogy fejünk ne rajzolódjon ki a horizont elölt. Kétrét hajolva lépdeltünk a csatorna
mentén, mint az indián nyomkeresők. Elértük azt a tama-riszkát, melynek egyik letört ága a vízbe lógott. Ez volt
pályajelzőnk. Pontosan szembekerültünk a kolóniával. Igen lassan, centiről centire, gyakori szüneteket tartva
felegyenesedtünk, és végre ott álltunk alig huszonöt lábnyira a nutriáktól.
Csendben vártunk, és úgy látszott, az állatok sem vettek észre bennünket, mert folytatták a fésülködést,
úszkálást. Igen óvatosan még előbbre merészkedtünk. A művelet kísértetiesen hasonlított ahhoz a nevetséges
gyerekjátékhoz, amit szoborjátéknak, vagy nagymama lábnyomának neveznek. Ebben a játékosoknak úgy kell a
nekik háttal álló személyt megközelíteniük, hogy amikor az megfordul, megmerevedjenek. Az ember a
legcsekélyebb mozdulatra is megmerevedik. Nos, Lee és én nagymama lábnyomát játszottuk a nutriákkal és így
sikerült egészen közel kerülnünk hozzájuk úgy, hogy Chrisnek sikerül egyetlen felvételen megörökítenie
bennünket a nutriákkal. Mereven álltunk, amikor az elsőként a partra érkezett hím megfordult és a csatornán át
ránk bámult Orra rezgett, bajsza felborzolódott, narancssárga fogai mint görbe kardok hajoltak felénk. Mivel
nem mozdulhattunk, nem láttuk, hogy mi ijeszthette meg, lehet, hogy egy apró szellő kapta fel szagunkat és
sodorta az állat felé. Mindenesetre hirtelen négykézlábra állt, majd egyenesen a partra robogott és úgy siklott
bele a csatorna vizébe, hogy hatalmas testéhez képest alig fodrozta azt fel. A következő pillanatban a többiek
kőzött is kitört a pánik, mindannyian a vízhez rohantak, belevetették magukat, szinte forrt a csatorna, majd
biztos, ami biztos, a víz alá merültek.
Késő este csendesen iddogáltunk a szálloda kertjében a platánok alatti félhomályban. Jonathan elégedett volt a
felvételekkel.
- Jó munka volt - mondta. - Már csak a disznók és a bikák vannak hátra. Mi van a Disznó Asszonnyal?
- Holnap naplementekor itt lesz - válaszolta Brítannicus. - Az önök helyében szúnyogirtót is hoznék magammal.
- Jó ég, szúnyogok - nyögött fel Brian a szemét forgatva. - Mindenki tudja, mennyire szeretnek.
- Ez Európa szúnyogok által legsűrűbben lakott területe - mondotta Brítannicus somolyogva. Brian felnyögött.
- Nem tudom, miért kell néhány szúnyogból ekkora ügyet csinálni - mondta Jonathan fölényesen. - Felőlem
jöhetnek.
- Alig hiszem, hogy akadna olyan önmagára valamit is adó szúnyog, aki rád fanyalodna - közölte Chris józanul,
amivel tanújelét adta az operatőrök szokásos, rendezőjük iránt érzett szeretetének és nagyrabecsülésének.
- Ki az a Disznó Asszony? - érdeklődött Paula, aki teljesen átadta magát a La Belle Francé pompás ételei és italai
élvezetének.
- A Disznó Asszony - magyarázta élvezettel Jonathan - egy fiatal zoológus-hallgató, aki Camargue vaddisznóit
tanulmányozza. Megfogja őket, rádióadóval felszerelt nyakörvet csatol rájuk, majd az autójával követi
mozgásukat Ezt akarjuk felvenni.
- Nem csinálhatná ugyanezt nappal, amikor nincsenek szúnyogok? - érdeklődött Brian reménykedve.
- A disznó nem sokat mozog napközben, ahogy én tudom. Igaz, Brítannicus? - jegyezte meg Jonathan.
- Igaz - válaszolta Brítannicus. - A vaddisznó többnyire éjjel táplálkozik, különösen olyan területeken, ahol
nappal nagy valószínűséggel vadásszák. Most van éppen a vadászati szezon.
- Szegény párák - méltatlankodott Lee. - Miért kell a vaddisznóra vadászni?
- Ha meggondolja, milyen kárt okoznak a termésben azzal, hogy turkálnak, azután meg, ha az egyik évben elég
élelmet találnak, akkor a következőben akár hatot is kölykezhetnek, érthető, hogy a farmerek úgy gondolják,
valamilyen módon kordában kell tartani szaporodásukat - magyarázta Britannicus.
- Azt se felejtse ki, hogy a vaddisznó húsát sokan ínyencségnek tartják - tette hozzá.
- Igaz - mondta Britannicus vigyorogva. - Biztos vagyok benne, hogy vannak olyan helyek Camargue-ban, ahol
direkt eltúlozzák a vaddisznók által okozott kárt, hogy legyen mentség vadászatukra.
Késő délután kiautóztunk, hogy találkozzunk a Disznó Asszonnyal. A dűlőutak, mint vonalzók, egyenesen
szelték át a levendulaszínű földeket, amelyek bizonyos távolságból a talaj felett kétlábnyira úszó füstszőnyegnek
látszottak. Itt-ott ezüst-zöld, hat láb magasra nyúló, bozótos, vadolajfák foltozták a földeket. Mintha kissé
egzaltált kertész nyírta volna a fiatal fákat bizarrul göndörre és tömörre. Néhány mérföld után egyre sűrűbbé vált
az vadolajfás liget, és a cserjésben előbukkant a fehér útkereszteződés. Az arannyal átszőtt kék égen apró
piheként függöu néhány sápadt felhőcske, majd a nyugati látóhatáron fehérből arannyá és rózsaszínné vált.
Leállítottuk a kocsikat és vártuk a Disznó Asszonyt. Hamarosan meg is érkezett kicsiny, ütött-kopott ‘Dcux
Chevaux(Két Ló, a szerk..)’ furgonjával. Az autó pöfögve megállt, s a Disznó Asszony kiszállt belőle és hozzánk
sétált. Nem tudom miért, de a Disznó Asszony elnevezés valami hosszú orrú, félig disznó, félig asszonyszerű
rémséget idézett fel bennem, hatalmas agyarakkal, nyitott pofájából lecsorgó nyállal.
Mindenképpen megkönnyebbülést éreztem, amikor egy karcsú, csinos fiatal nőnek mutattak be, aki tökéletesen
híjával volt a sertésfélék jellegzetességeinek. Maríse-nak hívták, és fénylő, mosolygó szemekkel vizsgált
bennünket, miközben Jonathan elmagyarázta, hogy mit kíván tőle. Kétségtelenül őrülteknek tartott bennünket, de
készségesnek mutatkozott, hogy a bogaras angolszászok kéréseit teljesítse. Az első kívánságunk az volt, hogy
ide-oda autózzon a naplementében az ostorként csapkodó antennájú furgonnal az vadolajfa ligeten át, pontosan
úgy, mintha disznó után nyomozna sötétedés után. Ezeket a felvételeket a teljes naplemente előtt kellett
elkészíteni, hogy a laboratóriumi kópián úgy nézzen ki, mintha éjszaka lenne. A feladatot engedelmesen
teljesítette is, és mire elkészültünk, csaknem teljesen besötétedett.
A szúnyogok, mintha vezényszóra vártak volna, felemelkedtek a bennünket körülvevő tájból és tömör falanxként
csaptak le ránk. Mostanáig azt hittem, hogy a szúnyogok mennyiségét tekintve a Matto Grosso melletti
paraguayi Chacónak nincs párja. A Camargue-ban szerzett tapasztalataink után azonban haboznék az első díjat
Paraguaynak adni. Lámpáink sűrű, táncoló, csaknem opálszínű szúnyogfátylat világítottak meg. Ajánlatos volt
orron keresztül levegőt venni, ha nem akartunk egy tüdőre valót belélegezni belőlük. Kezünk, arcunk feketéiéit a
szúnyogoktól. Hajunkon keresztül fejbőrünkbe csíptek, és a vékony nyári ruhán át minden más testrészünket is
megkóstolták. Brian másodperceken belül csapkodva, nyögdécselve forogni kezdett, mint egy dervis. Bár szinte
teljesen át volt itatva szúnyogriasztóval, ez mit sem számított. Úgy tűnt, hogy Camargue szúnyogjai számára a
szúnyogriasztó volt az aperitif a főfogás, a vérünk előtt. Lee és én tudtuk, hogy tanácsosabb elhallgatnunk, hogy
a szúnyogok nem szeretnek bennünket Persze zavart, amikor a szemünkbe vagy az orrunkba repültek, de Lee
kétéves madagaszkári kutató-útja és az én világbéli vándorlásaim során olyan vastag irhát növesztettünk, mint a
rinocérosz; ha egyáltalán volt is rajtunk szúnyogcsípés, az még csak nem is viszketett.
Amíg a csapat káromkodva és maga körül csapkodva felállította a lámpákat a következő felvételhez, addig
Marisé, Lee és én, valamint mintegy kétmillió szúnyog a furgon hátsó részében üldögéltünk és beszélgettünk.
Valójában csak Marisé mesélt tanulmányairól. Korábban, ha az ember kíváncsi volt arra, merre járnak az állatok
és mit csinálnak, kénytelen volt nyomkereső képességeire és puszta szemére hagyatkozni. Most rádióval e
feladat sokkal hatékonyabban és pontosabban végezhető el. Az állatra felhelyezett kicsiny nyakörv rádiójelet ad
le. Ezt azután kis radarernyő veszi. Ha a radarernyő jeleit átvisszük az adott terület térképére, akkor a
tanulmányozott állatok mozgása anélkül válik követhetővé, hogy meg kellene zavarnunk őket, vagy hogy közel
kellene kerülnünk hozzájuk. Marise-t szemmel láthatóan lekötötte a téma, és olyan elmélyültséggel mesélt, hogy
a szúnyogokat szinte észre sem vette.
- Tudják, mennyi mindent esznek? Annak ellenére, hogy túlnyomórészt vegetáriánusok - tobozt, bükkmakkot,
füveket, különböző növényeket fogyasztanak - meglepő mennyiségben esznek mást is, kezdve a dögökkel,
folytatva a talajon fészkelő madarakon, azok tojásaikon, fiókáikon, gyíkokon és kígyókon keresztül a rovarokig,
rákokig. Mesélik, hogy még az egérfogásban is jeleskednek. A párzási idő alatt - folytatta Marisé - a
legszörnyűbb csatákat a nagyra nőtt vadkanok vívják egymással. Borotvaéles agyaraikkal vagdalkoznak,
általában vállon támadják meg ellenfelüket. A hegyes agyarak támadása elleni védekezésként a kanok nyakán a
párzási időszakra egyfajta vastag hústábla nő és védi az állat vállát úgy, mint az acél mellvért, amelyet a
középkori lovagok viseltek a viadalok során. Amikor az ellés ideje közeledik, a koca elhagyja a többieket és a
sűrű növényzetben nyugodt helyet keres magának, ahol kényelmes fészket épít - sok esetben még fedelet is
készít -, és itt hozza világra malacait.
A stáb tagjai ekkorra már felállították a lámpákat, amelyek megvilágították Marisé szúnyogokkal és
berendezésekkel teli furgonját és mi is készen álltunk a berendezések működésének bemutatására. Marisé
előkészítette a térképeket, bekapcsolta a kisméretű radarernyőt, majd lassan forgatni kezdte a furgon tetején az
antennát. Az ernyőn hamarosan megjelent az első jel, cseppnyi zöld pötty, azután a következő, majd megint egy,
és végül egy egész csillagkép. Elbűvölt a gondolat, hogy a furgonban ülve, csaknem egy mérföld távolságból
kísérhetjük ezeknek a ravasz és óvatos lényeknek a mozgását anélkül, hogy tudomásuk lenne rólunk. Egy idő
után a szúnyogcsípésektől szitává lyuggatva, de boldogan mondtunk köszönetet Marisé segítségéért, majd
visszatértünk szállodánkba, miután megállapodtunk vele, hogy másnap reggel együtt meglátogatjuk a csapdákat.
A keleti égbolt alig vált halvány nárcisz-sárga színűvé, amikor elindultunk az egyenes, fehér utakon a tömör
vadolajfák sötét és titokzatos sűrűje felé. Madarak énekelve ébredeztek, vadkacsák rajai szálltak feketén az egyre
világosodó égbolton, reggelizni indultak a láp mélyebb rejtekeibe. Kisvártatva leállítottuk a kocsikat, kiszálltunk
és elsétáltunk a néhány méternyire fekvő tisztásig, ahol Marisé hatalmas, fából, drótból és acélból készült
csapdája állt, amely mindenféle finomságokkal csalogatta az állatokat. Nagyon fontos volt, hogy a csapdákat
kora reggel ellenőrizzük, mivel a vadkanok hajlamosak a napszúrásra. A világ legkülönbözőbb csücskeiben
állítottam már fel csapdákat, de sohasem szoktam meg azt a kíváncsisággal teli izgalmat, amivel a reggeli
órákban a csapdához mentem, hogy megnézzem, mit fogtam, ha egyáltalán fogtam valamit. Jelen esetben
mindannyian elnyertük méltó jutalmunkat, mert a csapdában egy fészekalja malacot találtunk, szám szerint hatot,
terrier nagyságúakat, gyömbérszín szőrmével borítottakat, bébi csíkjaik éppen eltűnőben voltak. Marisé nagy
örömére az egyik nyakörvet viselt, valószínűleg ez az állat vezette el fivéreit és nővéreit ugyanahhoz a
csapdához, amelyik őt is befogta.
A bébik vadul lökdösődtek, dobogtak, röfögtek és sivalkodtak, nyilván megjelenésünktől estek pánikba. Marisé
és segítői villámgyorsan dolgoztak; erre a gyorsaságra szükség is volt, hogy a malacokat minél rövidebb ideig
érje sokkhatás. A malackákat a nagy csapdából egy tölcsér formájú kisebbe vezették át egyenként, ahonnan -
fülsiketítő visongás kíséretében - gyengéden kiráncigálták őket, hogy nyakukra kapcsolják a nyakörvekkel A
következő pillanatban már szabadon, vad tempóban ügettek a fák közé, farkincájuk méltatlankodó kérdőjelként
meredt a hátuk fölé. De magukkal vitték azt az eszközt is, amely magánéletüket hozzáférhetővé teszi számunkra.
Nem egészen tisztességes eljárás - morfondíroztam. Mintha a körzeti rendőrőrsről valaki mikrofont helyezne el a
hálószobánkban. Persze, ha a vadak életét megfelelő módon meg akarjuk védeni, tudnunk kell, hogy miként
élnek, mire van hozzá szükségük, és ez egyike azoknak a lehetőségeknek, amivel ezt meg is tudhatjuk.
Másnap reggel Jonathan zsemlével teli szájjal, ujjongva és kissé érthetetlenül közölte:
- Megszerveztem a bikákat.
- Jó - válaszoltam szórakozottan. - Milyen bikákat?
- Nahát, hiszen maga mondta, hogy Camargue bemutatása bikák nélkül semmit sem ér. Hát megszerveztem a
dolgot.
- Ebben az évszakban nincs is bikaviadal - jegyeztem meg.
- Nem bikaviadalról van szó, csupán összetereljük őket - nyugtatott meg Jonathan.
- Ez a fejedelmi többes - kezdtem óvatosan -, ez Lee lenne és én?
- Természetesen - válaszolta Jonathan olyan hangon, ahogyan az ember a gyerekének ígér valamilyen
finomságot - Bemennek a lápba, összeterelik a bikacsordát és elhajtják őket a kamera előtt.
- Mit akar azzal mondani, hogy elhajtjuk őket a kamera előtt? - kérdeztem. - Ezek bikák, nem tehenek!
- Minden rendben lesz, lóháton mennek - mondta Jonathan.
- Óh, ez igazán remek - jegyezte meg Lee lelkesen.
- Egyáltalán nem remek - biztosítottam. - Van róla fogalmad, mikor lovagoltam utoljára? Legalább harminc éve!
És akkor most elvárnátok tőlem, hogy lóra pattanjak, és harci bikákat tereljek?
- Ugyan - vetette közbe Jonathan -, minden rendben lesz. Az egész olyan könnyű, mint..
- Ne! - vágtam a szavába. - Unstban, ha emlékszik rá, már használta ezt a hasonlatot, és az a feladat is minden
volt, csak nem olyan könnyű, mint leesni egy fatuskóról.
- Biztosan van néhány egészen öreg lovuk - ajánlotta Lee segítőkészen.
- Ami engem illet, az egyetlen ló, amire hajlandó lennék felülni, még a kivénhedt gebe jelzőt sem érdemelné meg
- mondtam.
- Rendben van - nyugtatott meg Jonathan. - Megígérték, hogy nagyon szelíd lovakat válogatnak ki.
- Ezt nem merné velünk megtenni, ha Paula itt lenne, ó ugyanis tudja, hogyan kell bánni a sztárokkal.
A kiválasztott lovak, mint másnap kiderült, masszív és jóindulatú dögök voltak, az amerikai mintára készített
nyergek pedig olyan kényelmesek és párnázottak, mint a karosszékek és körülbelül olyan nehéz is volt kibukni
belőlük. A kamerákat kivitték a mocsár szélére és egy tamariska-erdőben állították fel őket. Ezután tíz vagy
tizenkét cigányos külsejű Gardiennel együtt a bikák keresésére indultunk.
Ha az ember edzésben van, a lovastúra a természetbúvár egyik legpompásabb helyváltoztatási formája. Lovon
olyan gyorsan, vagy ha tetszik, olyan lassan mehet az ember, ahogy csak akar. Ha valamit meg akar figyelni,
megállhat anélkül, hogy ehhez okvetlenül le kellene szállnia a lóról, mi több, a hátassal olyan területekre is
eljuthat, amelyeket semmiféle más szállítóeszközzel nem lehet megközelíteni. Ehhez járul még az a jelentős
előny, hogy a vad a lovon ülő embert kisebb veszélynek tartja, mint a gyalogost
Elindultunk hát, hátunkat melegítette a nap, felettünk pimpernelkék égbolttal, át a rózsaszín és zöld tamariska-
erdőkön, miközben lovaink patái pocskolták a kövér füvet és nádat borító, hat hüvelyk mélységű, átlátszó vizet.
Itt-ott íriszágyak tűntek fel aranysárgán ragyogva a napfényben. Amint egyre beljebb értünk a lápban, a víz
valamivel mélyebb lett, és lovaink patái minden lépésre vízcseppek szökőkútjait verték fel, amelyeket a nap egy
pillanatra miniatűr, szivárványszínű planétákká változtatott. Az óriási paták elől barnára égett békák menekültek;
körülöttünk hatalmas kék és vörös szitakötők cikáztak. Kényes halványkék és sötét pávakék zengőlegyek seregei
repültek fel az íriszcsomókból, amint átcaplattunk rajtuk. Berregve és csillogó szárnyakkal repült át előttem egy
óriási, bíborszínű’szitakötő, állkapcsai között élénk-kék zengőléggyel. Körülöttünk gyurgyalagok és sötét
fecskék űzték a rovarok miriádjait, a távolban a tamariskák között gémet, bölömbikát, Nemeskócsagot és bakcsót
láttunk, amint békákat és apróbb halakat keresgéltek.
Hirtelen megpillantottuk a bikákat. Mintegy száz állatból álló csorda legelt a fák alatt Olyan volt, mint valami
veszélyes fekete zátony a láp zöldjében. A Gardienek, miután az egyik oldalra küldtek bennünket, legyező
alakban helyezkedtek el és füttyögve, noszogató kiáltásokat hallatva vették körül a horkanó, gyanakvó állatokat.
A bikákat felénk hajtották, majd mi következtünk, a csorda mögé kerültünk és tovább tereltük őket. Kezdetben a
bikák lassan mozdultak, de azután a Gardienek kiáltásaitól felbátorodva ügetésbe kezdtek, majd az egész,
szarvaktól csillogó fekete massza vágtatni kezdett a habzó vízben és mögöttük vágtattunk mi is. Pezsdítő jelenet
volt, amint a csorda végigdübörgött a víz hullámain, mögöttük pedig kiabálva, füttyögetve, a Gardieneket
utánozva száguldottunk mi.
Aztán már nem tűnt annyira lelkesítőnek az egész. A bikák egy valamivel sűrűbb tamariskaerdőcskéhez értek és
valamilyen, csak számukra ismert okból úgy döntöttek, hogy a fák mögött veszély leselkedik rájuk. Megálltak,
megfordultak és egy emberként - mit mondok, állatként - dübörögve, mennydörögve vágtattak felénk. Az egyik
pillanatban vidáman kergettük a bikákat, a másikban totális defenzívába kerültünk, magyarán: hanyatt-homlok
menekültünk. Az élesen hajló szarvak erdejében fenyegető, fekete izmok hatalmas tömege morajlott mögöttünk.
Meglehetősen zavaros és nyugtalan öt perce volt ez életünknek, míg a Gardieneknek sikerült megfordítaniuk a
fejvesztetten rohanó csapatot. Néhány percig hagyták legelni a bikákat, hogy azok visszanyerjék lelki
egyensúlyukat (nem is beszélve saját lelki egyensúlyunkról), majd valamivel kevésbé határozottan ismét a
kamerák felé hajtottuk őket.
Ez volt az a pillanat, amikor elégtételt vehettem Jonathanon. Mintegy száz yardnyira egy csoport törékeny
tamariska mögött állt a kamerával, és nem álcázta magát különösebben. A bikák ekkor ismét megrémültek. Most
azonban úgy vélték, hogy a veszély hátulról leselkedik rájuk és vágtatva mennydörögtek a kamera felé. Az
eredeti ötlet az volt, hogy a csordát szelíden eltereljük a kamera előtt, miközben az filmezi őket. Most pedig,
mielőtt a Gardienek bármit is tehettek volna, a bikák zuhataga tömör fekete lavinaként vette körbe Jonathant és
kameráját, fejvesztettségükben megtermett tamariskákat is magukkal sodorva A bikák rémülete akkora volt,
hogy sem Jonathant, sem Christ nem vették észre és elrohantak mellettük, miközben magukkal ragadták szinte az
egész tamariskaligetet.
Odalovagoltam, ahol Jonathan és Chris álldogált eléggé felkavart lelkiállapotban.
- Héj, Harris - mondtam vidoran. - Jó móka volt, nem igaz?
- Móka? - hörögte. - Azt hittem, végünk. Életemben nem voltam még ennyire beijedve.
- Nem túl sok hűhó ez, néhány bika miatt? - kérdeztem fölényesen.
- Néhány bika! - mondta Jonathan felháborodva. – Több százan voltak! Akár el is taposhattak volna!
- Igazán nem értem, miért panaszkodik. Minden pontosan úgy történt, ahogyan eltervezte.
- Miről beszél? - kérdezte Jonathan gyanakodva, miközben izzadt homlokát törölgette.
- Azt mondta, olyan egyszerű lesz, mint leesni egy fatuskóról - mondtam szelíden.
Harris olyan pillantást vetett rám, mint a rendezők bárhol a világon az elkanászodott szereplőre. Pillantását
egyébként Drakula gróf is megirigyelhette volna.
HARMADIK LÖVÉS
CAMARGUE-BAN IS MELEG VAN, és hatalmas mocsaraiban nyüzsög a vad, de ez a gazdagság meg sem közelíti a
trópusok növény- és állatvilágának bőségét, melyet az otthonukban ülő nézőknek szerettünk volna bemutatni. Az
amerikai földrész északi és déli része közötti földdarab a panamai földszorosnál úgy keskenyedik cl, mint egy
homokóra közepe, és földünk e szűk kiskapuján szöknek át a brazil trópusok a kontinens déli feléről és
szóródnak szét Ecuadorban, Hondurasban és Mexikóban, majd fokozatosan megváltoznak, ahogy az Egyesült
Államok területérc érnek.
Panama fantasztikus ország, pontosan ilyenről álmodik minden természetbúvár, hiszen itt reggelente a trópusi
erdő leírhatatlan gazdagságát és sokszínűségét vizsgálhatja, délután pedig az élettől nyüzsgő, színpompás
zátonyok körül úszkálhat Választásunk éppen ezért esett Panamára, hiszen szűkös költségvetésünk nem tette
lehetővé, hogy körbebolyongjuk az egész világot Ebben a kis országban könnyen vizsgálhattuk az erdők és a
tenger életét. Azt szerettük volna megmutatni, hogy életük szerk.ezetét tekintve mennyire hasonlít egymásra a
korallzátony és a trópusi erdő, hiszen ha a korallt és a vízi növényeket fákkal, a halakat, tengeri rákokat és más
tengeri élőlényeket az erdő madaraival, emlőseivel és hüllőivel helyettesítjük be, akkor meglepően hasonló
ökoszisztémákat kapunk.
Ami bennünket illet, Panama még egy előnnyel szolgált: a csatorna megépítése, és szükségszerű elárasztása óta
született egy új sziget, Barro Colorado, amit a Smithsonian Intézet évek óta trópusi kutatóállomásként használ. A
Smithsoniannek a Karib-tenger partvidéke előtt fekvő San Blas szigeteken van korallkutató állomása is, ami
mintegy egy órányi repülőútra van Panama Citytől. Ha egy tudóscsoport valahol egy bizonyos időt eltölt,
biztosak lehetünk benne, hogy minden fa minden egyes levelét, mint a saját tenyerét ismeri, és ez a tudás
megfizethetetlen, ha a film készítésére szánt idő korlátozott
Az időeltolódástól szenvedve érkeztünk meg Lee-vei Panama Citybe, mivel előbb át kellett repülnünk az Atlanti-
óceánt, majd New Yorkból érkeztünk Panamába. A kimerültség sem csökkenthétté azonban a felett érzett
örömünket, hogy ismét a trópusokon lehetünk, hogy láthatjuk kedvenc seregélyeinket, amint komor fekete
temetkezési vállalkozókként parádéznak a szállodai szobánk ablaka előtti, félig kész épületeken, a csillogó
kolibriket és a tenyér nagyságú lepkéket a szálloda kertjében. Újra érezhettük azt a párás, illatos és forró levegőt,
ami - mint a sütőből kivett gyümölcstorta illata - tudatta velünk, hogy ismét a világ leggazdagabb térségébe, a
trópusokra érkeztünk.
Másnap, amikorra már kissé elmúlt fáradtságunk, megbeszélésünk volt Paulával és Alastairrel. Alastair igazán
különös módon értelmezi az emberi kommunikációt, még nekem is - aki azzal büszkélkedhetem, hogy a világon
bárhol, bárkivel képes vagyok szóba elegyedni és eszmét cserélni - Paulát kellett tolmácsként segítségül hívnom.
Hogy megértsék, miről is van szó, Alastair egy - vagy ami még rosszabb - két, egymással látszólag semmiféle
kapcsolatban nem álló félmondatot mormol az ember elé, akinek azután a hiányzó szavakat magának kell
megtalálnia, hogy rájöjjön, miről is van szó. Alastairrel beszélgetni olyan, mint a Times keresztrejtvényét
megfejteni anélkül, hogy a meghatározások rendelkezésünkre állnának. Sugárzó arccal mondta:
- Időeltolódás vége? Jó. Úgy gondoltam... tudja... San Blas először. A korallzátony olyan... vagy még inkább,
mint az... erdők, valójában a halak, mint madarak csak szárny nélkül. Nem gondolja? A szigetek ezen... csinos...
mivel nem... látni, amint odaértünk. Akkor már, tudjuk, hogy khmmm, Barro Colorado, nemde?
Nagyot húztam az italomból. Hónapok óta nem dolgoztam Alastairrel, és az idő kegyesen begyógyította azoknak
a sebeknek nagy részét, amelyeket a korábban vele folytatott kommunikáció kísérletei ejtettek önérzetemen.
- Alastair azt akarja mondani, drágám - mondta Paula nyugtatókig -, hogy ha az erdői korallzátonyhoz akarjuk
hasonlítani, akkor szerinte a korallzátony jelenti a nagyobb nehézséget, mert víz alatti felvételekre is szükségünk
lesz. Ezért azt javasolja, hogy először a San Blas szigetekre menjünk. Rendben van?
- Rendben - mondtam -, felőlem...
- Rendben, akkor holnap indulunk is. Nektek is jó?
- Persze - mondta Lee és elkövette azt a hibát, hogy további információkat próbált kicsalni rendezőnkből. - És
mifélék azok a San Blas szigetek?
- Be vannak... tudja borítva... csinos dolgokkal, pálmákkal, azaz, hát a szigetek... többnyire indiánok, a kormány
nem képes kézben tartani... az asszonyok orrában arany és így tovább. Korallzátonyok, nagyok- mondta Alastair
és izgatottan lengette a karját. - Tetszeni fog magának... egészen biztosan... Conrad.
- Nincs valamilyen könyved a szigetekről? - kérdezte Lee reménykedve Paulát Idegenvezetőként nyilván nem
Alastair a legmegfelelőbb, ha lelkesedése az egeket ostromolja is. Sokszor gondoltam arra, mi lenne, ha egyszer
marslakók szállnak le a Földön és pechünkre először az embereknek ezzel a határtalanul kedves, liberális, de
tökéletesen érthetetlen példányával találkoznának.
Másnap reggel a város szélén lévő cseppnyi repülőtéren találkoztunk. Ennél a felvételsorozatnál Roger Moride
volt az operatőrünk, egy magas, jóképű francia, aki külsejével és hangjával Mauríce Chevalier-ra emlékeztetett.
Számos szórakoztató történetet ismert és minden hölggyel atyáskodó szeretettel bánt.
Felszerelésünket nagy nehezen begyömöszöltük a tizenkét ember számára tervezett repülőgépbe, s miután
magunk is helyet foglaltunk, beszállt még néhány ünnepi ruhába öltözött, testes, erősen mongolos arcvonásokkal
rendelkező indián is. A férfiakon ing, nadrág és puha szélű kalap volt, az asszonyokon szoknya, fejkendő és
szépen szabott, díszes blúz. Az egyik idősebb hölgy színpompás tukán madarat viselt a mellén, egy másik két
hatalmas vörös halat, amelyek ultramarinkék színű tengerben néztek szembe egymással. A harmadik nő mellét
kicsiny, fekete halászok mozgalmas serege díszítette, akik törékeny és teljesen alkalmatlannak látszó
horgászbottal próbáltak egy raj ámbráscetet kifogni. A tüneményes ruházatú hölgyek, mint hangos, jókedvű
papagájok még más díszeket is viseltek, így arany jegygyűrűjüket az orrukba fűzve. Arcukat ciklámenszínű,
rizsporszerű kence fedte. A San Blas szigetekről származtak és egyszerűen káprázatosan néztek ki.
Kisebb zökkenőkkel tarkított repülőút után értük el a Karib-tenger partját, és a kék, átlátszó tenger felett
szálltunk, amelyben a korallzátonyok furcsa, kék borostyánba ágyazott tengeri kígyóknak látszottak. Körös-körül
minden sziget a San Blashoz tartozott A fehér homokpartot körülölelő korall gyűrűkkel és a pálmák roskatag
parókáival olyan képet mutat, hogy szinte a játékboltok kirakataiban látható műanyag szigeteknek véltük őket A
pilóta, legnagyobb rémületemre, egyre lejjebb és lejjebb szállt a kék víz felett és útját olyan mikroszkopikus
méretű sziget felé vette, amire - kényszerhelyzet kivételével - lehetetlenségnek látszott a leszállás. Már csaknem
súroltuk a víz felszínét, és szegény Alastair, aki semmivel sem szerette jobban a kisméretű repülőgépeket, mint
én a magasságot -, határozottan nyugtalan benyomást keltett. Amikor már mindannyian azt hittük, hogy
elkerülhetetlenül a tengerbe csapódunk, átrepültünk egy hófehér föveny felett, ami mögött a leszállópálya
kezdődött. Ugrálva, oda-odacsapódva értünk földet, majd csikorgó fékekkel száguldottunk végig a kifutópályán.
Csak miután megálltunk, akkor derült ki, hogy miért is van ilyen leszállásmódra szükség. A kifutópálya, hogy
úgy mondjam, tökéletesen testhezálló volt, épp akkora, mint maga a sziget, vagy a sziget akkora, mint a
kifutópálya. Hibalehetőség egyszerűen nem volt. Ha a pilóta nem találta el pontosan a pályát, akkor a sziget
egyik végén leszállt a gép, a másikon pedig belerohant a tengerbe. Nem hiszem, hogy csupán Alastair volt
boldog, amikor kiszállhattunk a repülőgépből.
Kis ideig még várakoznunk kellett. Csomagjaink óriás kupaca barna és zöld szöcskék takarója alatt olvadozott a
napon, akik ellenállhatatlannak találták azokat. Utastársainkat kenuk várták, s amint a horizonton elszórt
szigetecskék felé vették útjukat, hamarosan már csak apró pettyeknek látszottak a csillogó tengerben. Nemsokára
mélymerülésű kenu érkezett, és amikor a mólónál kikötött, köpcös kis ember szállt ki belőle, akinek olyan görbe
lábai voltak, mintha egyenesen Tibetből érkezett volna, ő volt Israel, annak a szállodának a tulajdonosa, ahol
megszálltunk.
A sekély víz meleg volt, és tiszta, mint a gin. Elindultunk, és hamarosan csendes vízben eveztünk egy sziget felé,
ami mindössze két vagy háromhektárnyi, pálmafákkal sűrűn benőtt területnek látszott Egyik pontját megkerülve
kis mólót vettünk célba, amint megpillantottam mögötte a szállodát, elakadt a lélegzetem.
- Nézd - mondta Lee elragadtatva. - Hát nem csodálatos? Életemben nem láttam még ilyen szépet.
- A legtüneményesebb szálloda, amivel valaha is találkoztam
- válaszoltam. - Csillagos ötös, Alastair. Egészen biztos, hogy imádni fogjuk.
- Príma, igaz? - mondta Alastair ragyogva. A rövidebb mondatoknál még számítani lehetett rá.
A szálloda valóban elbájolt bennünket. L alakú épület volt, pálmalevél tetővel, falait tekervényes mintázatú
bambuszból fonták. Az L teljes hosszában kettős veranda futott végig, innen ajtók nyíltak, feltételezésünk szerint
a hálószobákba. Az épület mély cementmedence fölé magasodott, amelyben két testes teknős kíséretében színes
halak miriádjai úszkáltak. A szálloda mellett állt egy másik, roggyant, bambuszból és pálmalevélből tákolt
kaliba, BAR felirattal. Mellettünk íjként hajló pálmafák dörzsölték egymáshoz sötétzöld leveleiket, suttogták el
titkaikat a szellőnek. Mindenütt hibiszkuszok és más trópusi cserjék virágoztak. Az elénk táruló látvány a
ragyogó napsütésben tökéletesen irreális gondolatot sugallt. Olyan volt, mint egy nagy déltengeri filmeposzhoz
készített hollywoodi díszlet. Az ember azt várta (sajnos hiába), hogy a rozoga bambuszlépcsőkön Somerset
Maugham jelenik meg savanyú arckifejezéssel, fehér vászonnadrágjában. Meg kellett elégednünk a két
teknőccel, akiknek megvető arckifejezése meglepő hasonlatosságot mutatott.
Hálószobánk enyhén szólva különleges volt Ablakra nem volt szükség, mert a fény áthatolhatott a hálószoba
falain, és a repedések elsőrendű kilátást engedtek a tengerre és a környező szigetekre. Az ágyak hatalmasak
voltak és petyhüdtek, valamikor - ez nyilvánvaló volt - súlyos megpróbáltatásokat kellett kiállniuk. A padlón a
homok kellemesen csikorgott a lábunk alatt, amely lakosztályunknak sajátos szabadtéri jelleget kölcsönzőt.
Nászutas lakosztályunkhoz még egy kicsiny, koporsó méretű, laposra kalapált olajos kannákból konstruált,
skótkockás, linóleummal fedett kocka is csatlakozott. Ebből a skót millióból vékony cső nyúlt ki, amiből -
kísérletek igazolják - a csap megnyitása esetén erős tengervíz sugár lövellt pontosan az ember szeme közé. Hát
ez még véletlenül sem a Ritz, az bizonyos, de ebben az idilli környezetben mást nem is nagyon vártunk.
Alig pakoltuk ki ruháinkat és terítettük szét takarosan az egyetlen szék támláján, amikor egy közeledő kenut
pillantottunk meg, benne aranybarnára sült fiatalemberrel és szőke kísérőjével. Mint kiderült. Mark érkezett meg,
aki a Smithsonian Intézetben - a tőlünk mintegy negyedmérföldnyire lévő korallpadon, kényelmetlen
összevisszaságban elhelyezett épületcsoportban speciális halkutatásokkal foglalkozott Markot kísérőnek,
segítőtársnak adták mellénk. Kissé keleties arcvonásaival rendkívül vonzó személyiségnek tűnt. A nagy tudású,
értelmes fiatalember az első pillanattól kezdve barátunk lett éppúgy, mint a vele dolgozó Kathy. Mark délután
kivitt bennünket a legközelebbi korallzátonyhoz, ahol a kutatásait folytatta. Szinte minden egyes halat
keresztnévről ismert Csónakunkat a korallzátony szélén, a homokos fenék felett, hatlábnyi vízben horgonyoztuk
le. Felvettük búvármaszkjainkat és a meleg vízbe loccsantunk.
Felejthetetlen marad számomra az az első pillanat, amikor a vízbe értünk és arcunk a trópusi tenger
gyémántfényű felszíne alákerült
A maszk bűvös ajtó, amely elsimítja a víz ráncait az ember erőfeszítés nélkül siklik az elképzelhetetlen szépség
meseországában. Átsodródtunk az aranysárga, sosem nyugvó, napsugárpáncélt viselő homok felett, amelyen
ráják hevertek, majd siklottak tova előlünk. Itt-ott kicsiny korallszigetek izzottak szivacsokból és zsákállatokból
készült díszítésükkel, bíborvörös, égszínkék, írisz sárga, csíkos, pettyes, rakott és fodros, minden képzeletet
felülmúló formájú halak társaságában. Továbbúsztunk, és kisvártatva ott magaslott előttünk a korallzátony
barlangjaival, csatornáival, rejtett szivacs- és tekervényes korall-kertjeivel, hatalmas korallváraival, amelyek
párkányain vízinövények zászlóit lengették az áramlatok. Minden kattogott, berregett recsegett és sípolt
körülöttünk, a halak társalgásának, veszekedésének és táplálkozásának hangjai voltak ezek. Követtük az egyik
csatornát, amely úgy kanyargott, ahogyan az angolna tekerődzik. Az egyik pillanatban vízinövény súrolja a
válladat, tengeri sünök tapadnak a falakhoz, mint tengeri vadgesztenye tüskés burka, és hal - szinte csalogatva -
suhan előtted. A másikban a keskeny csatorna hirtelen vakító, áttört díszítésű homokos térre nyílik, a homokon
hájas, fekete tengeri uborkák hevernek, mintha egy tengeri csemegekereskedés szállítóautója hullatta volna ide
ezeket a kolbászokat A keskeny csatorna ezután széles, halakkal teli völggyé öblösödik, és az ember érzi a tenger
lüktetését, az emelkedést, a süllyedést, majd látja a sötétséget, ahol a zátony a tengerfenékre süllyed és eltűnik az
éjszakában.
Mark az itteni zátonyokat úgy ismerte, ahogyan mások a konyhakertjüket Ha azt mondta, ezen a csatornán ússz
végig, fordulj balra az első kereszteződésnél, majd a másodiknál jobbra, kerüld el balról az óriási agykorallt, és
ússz lefelé húszlábnyit, akkor biztos lehetsz benne, hogy elérkezel ahhoz a szivacshoz, korallhoz vagy halhoz,
amit megkeresni indultál. Úgy irányított bennünket a korallzátonyon, ahogyan azt szülővárosa utcáin tette volna.
Szakismerete és irányítása nélkül sok minden kimaradt volna az életünkből.
A madarak és az emlősök - bizonyos mértékig a hüllők is - túlnyomórészt miniatűr gesztusok és testtartások
sorával kommunikálnak egymással. Bizonyos időnek el kell telnie, míg az ember képes felismerni és értelmezni,
hogy mit jelez például a farkas farka. A víz alatti tengeri élet jelrendszere valami teljesen új, egészen más dolog.
Miért fekszik a hal az oldalán? Vagy miért áll a fején? Mit véd emez olyan buzgón és miért szólította le amaz,
mint egy utcalány, azt a másik fajtából származót? Mark segítsége nélkül a milliomod részét sem értettük volna
meg annak, amit láttunk.
Vegyük például a kisasszonyhalat. Ezek a dundi, bársonyosan fekete lények lelkes és buzgó kertészek.
Kiválasztanak maguknak a zátonyon egy-egy részt, ahol gondos ápolás mellett vízinövényeket termelnek, ami
nemcsak saját, privát területük, de éléskamrájuk is egyben. Ezt a kertet a kisasszonyhal minden betolakodóval
szemben megvédi, bátorsága igazán dicséretre méltó. Az egyik kisasszonyhal például, amelyiket megfigyeltünk
és le is filmeztünk, körülbelül hatszor tizenkét hüvelykes kertet gondozott egy óriási agykorallon. Figyelmünket
azzal vonta magára, hogy - nem tudni miért - hatalmas lendülettel támadott rá egy ártatlanul arra barangoló,
fekete, pókszerű és tűpárnára emlékeztető tengeri sünre. Közelebbről szemügyre véve kiderült, hogy a
kisasszonyhal kertjét a tengeri sün elsodorta volna, ha tovább folytatja útját. Ez volt tehát a harciasság oka.
Egyik reggel az őrjöngésig felizgatva találtuk kisasszonyhal ismerősünket Egy csapat papagájhal látogatott a
kertjébe. Ezek a nagy, rikítóan zöld, kék és vörös halak papagájszerű szájukkal színes ripacsokként páváskodtak
a zátonyon, meglepően nagy távolságból is hallani lehetett, amint éles ‘csőrük’ a korallt reszeli. Annyian voltak a
kertre támadó csapatban, hogy szegény kisasszonyhalunk azt sem tudta, melyikre támadjon először. És a
csoportnak stratégiája is volt! Egyikük például lecsapott a kertre, kiszakított egy szál növényt, mire
kisasszonyhalunk megtámadta és elkergette annak ellenére, hogy legalább hússzor nagyobb volt nála. Míg
azonban ezt az egyetlen papagájhalat kergette, a többi szállta meg a kertjét. A kisasszonyhal kisvártatva
visszatért, szétkergette őket, s azután az egész kezdődött elölről. Szerencsére időben érkeztünk, amikor a
papagájhalak még nem tettek túl nagy kárt a kertben, és így elzavarhattuk őket A kisasszonynál a neki nyújtott
segítség ellenére sem vált bizalmas barátunkká. Meggyanúsította Lee-t, hogy kizárólag tengerinövény-diétán él
és sötét terveket forral a kertjével kapcsolatosan. Ez egyben azt is jelentette, hogy bárki közeledett a kertjéhez,
azonnal rátámadt
A Mark által megismertetett tengeri élet számos vonzó aspektusa közül azonban egyik sem volt olyan érdekes és
elképesztő, mint a kékfejű ajakoshal szexuális élete. Ha Freud azt képzelte, hogy az átlagember élete bonyolult,
egészen biztosan idegösszeomlást kapott volna, ha a kékfejű ajakoshal tért volna be hozzá analízis céljából.
Először is kétséges lett volna, hogy ajakoshal úrnak vagy ajakoshal asszonyságnak kell-e szólítania páciensét.
Már ez az egyetlen tény is intenzív gondolkodásra késztette volna.
Amikor a kékfejű ajakoshal még fiatal, egyáltalán nem kék fejű. Nincs értelme sokat köntörfalazni, jobb, ha
mindjárt bevallom, hogy sárga és még csak nem is hasonlít a kékfejű ajakos-halra. Amint nőni kezd, meglepő
változáson megy keresztül. Teste sötétkékké, feje világoskékké válik. Ekkor a hím a korall-hegyeken saját
területet jelöl ki magának, amit minden betolakodóval szemben megvéd, és itt várja légyottra hölgyvendégeit is.
A hím ajakoshal nagy és szép, s akár száz nősténnyel is képes párosodni egy nap alatt. Olyan tulajdonság ez,
amely hírhedt emberi lepedővirtuózok legcsodálatosabb teljesítményét is elhomályosítja A hím élénk színei által
elkápráztatott nőstények ellenállhatatlannak tartják hősünket és legénylakását tucat-számra látogatják. A
nehézségek azonban ekkor kezdődnek. A fiatal hímek ugyanis - akik túl fiatalok ahhoz, hogy megszerezzék
maguknak az áhított legénylakást és azt meg is védelmezzék -ott lófrálnak a felnőtt halak vadászterületének
környékén, s lesik a hölgyeket Csoportosan veszik űzőbe a nőstényeket, akik erre riadtan a magasba szökkennek
és kieresztik ikráikat, amit a fiatal hímek spermájukkal nyomban meg is termékenyítenek. Ez az eljárás
nyilvánvalóan nem a legtökéletesebb, amolyan dupla vagy semmi jellegű ügylet. Az ideális az lenne, ha a fiatal
hím is kijelölhetne magának egy kis területet, és így ő is szert tehetne saját nőstényekre, hogy minél többet
megtermékenyíthessen. Mivel azonban nem ez a helyzet, stratégiája abból áll, hogy jó nagyra nőjön,
megváltoztassa színét és megszerezze az áhított legénylakást.
Ezek után nézzük, mi a helyzet a nőstény ajakoshallal. Az átlagos hun által megtermékenyített ikrák számával
összehasonlítva a nőstény ikráinak és utódainak száma elenyésző. Mit tesz tehát a nőstény? Nekünk mágikusnak
tűnő, de az ajakoshal számára egészen mindennapi dolgot. Egyszerűen megváltoztatja a nemét, sárga nőstényből
kék hímmé változik, aki elég erős ahhoz, hogy megszerezze és megvédelmezze felségterületét. Véleményem
szerint ez az abszolút - habár víz alatti - módja a nők emancipációjának. Az ajakoshalak világában a szerelem
csodálatos dolog, az amatőr természetbúvár számára azonban első pillantásra kissé zavarba ejtő esemény.
Filmet szerettünk volna készíteni a kisasszonyhalról, amint kertjét védelmezi, a kékfejű ajakoshal rendkívüli
szexuális életéről és még sok-sok más dologról. Egy alkalommal Alastairt annyira elragadta a hév, hogy a víz
alatt akart utasításokat adni és elfelejtette, hogy a légzőcső nem megafon, aminek következményeként csaknem
vízbefúlt. Mindent összevetve azonban, ez nagyon élvezetes és sikeres felvételsorozat volt.
Következő állomásunknak Barro Coloradói terveztük, de miután tudtuk, hogy a filmeseknek kell néhány nap,
hogy mindent előkészítsenek, Lee és én úgy döntöttünk, hogy e néhány napot még a San Blas-szigeteken töltjük,
hiszen ritkán találunk ennyire ideális, romlatlan vidékre. Ideális ide, romlatlan oda, kötelességemnek éreztem,
hogy megkeressem Israelt, szállodánk tulajdonosát és panaszt tegyek nála. Nem fordul elő gyakran, hogy vitába
bocsátkozom szállodatulajdonosokkal, de ebben az esetben úgy éreztem, az igazság az én oldalamon áll.
Mindent egybevetve, nem érdekelt a hálószoba padlóján heverő homok, sem az a tény, hogy magunknak kellett
megvetni, áthúzni az ágyat, ha egyáltalán találtunk tiszta ágyneműt, s hogy a zuhanyban hirtelen elapadt a sós
víz, mert a csőbe egy csapat garnélarák került, vagy hogy a vécécsésze (mivel hiányzik belőle két csavar) úgy
billeg, mint egy rodeó lova, és kis híján a tengerbe taszítja magáról az embert a bambuszfalon át. Nem, ezekkel a
csekély bosszúságokkal kiegyeztünk volna a hely varázsa miatt, amit azonban nem voltunk képesek
megemészteni, az az étel volt. A reggeli kávéból, pirítósból, narancslekvárból és gabonapehelyből állt teljesen
megfelelő módon, de a többi étkezés kétségbeejtő volt. így elhatároztam, hogy kemény leszek és beszélek
Israellel.
- Israel - szóltam hozzá meleg mosollyal -, beszélni akarok magával az ételről.
- Heh? - válaszolta Israel. Meglehetős óvatossággal kellett bánni vele, mert angoltudása kezdetleges volt, és
bármilyen, az életébe belépő új eszmével pánikba lehetett kergetni, amitől csaknem olyan érthetetlenné vált, mint
Alastair.
- Az étel - mondtam. - A reggeli remek. - Rám vigyorgott
- Reggeli remek, heh?
- Nagyon remek. De mi már két hete itt vagyunk, Israel. érti? Két hete.
- Igen, igen, két hét - bólintott
- Es mit kapunk minden áldott nap ebédre és vacsorára? - kérdeztem.
Gondolkodott.
- Homárt - válaszolta végül.
- Pontosan - mondtam. - Homárt minden nap. Homárt ebédre, homárt vacsorára.
- Szeretik homár - mutatott rá sértődötten.
- Valamikor - javítottam ki - szerettem a homárt Most valami mást szeretnék.
- Valami mást szeretnél? - kérdezte, hogy biztos legyen a dolgában.
- Igen. Mi a véleménye a tintahalról?
- Akarsz tintahal? - Igen.
- Oké, adok neked tintahal - mondta és megvonta a vállát. Ezután a következő öt napon át kétszer tintahalat
kaptunk-
Azon a napon, amikor eljöttünk a szigetről, Israel hirtelen megjelent, amint búcsúitalunkat szürcsölgettük a
pálmák alatt. Hadarva és egy hozzá hasonlóan általában érzelemmentes férfihoz képest rendkívül zaklatottan,
speciális angoltudásáriak zuhatagával árasztott el minket. Egyre csak a kenura mutogatott, amiben nők és
gyermekek ültek, színesen, mint egy hajónyi orchidea, akikkel eközben élénken civódott. Annyit megértettem,
hogy haragját nem mi okoztuk, és rávettem, beszéljen lassabban, mire sikerült végre megértenem a történet
lényegesebb pontjait.
Előző este az egyik, mintegy háromnegyed mérföldre lévő szigetről átevezett egy indián, hogy közelebbről meg
nem határozott okból valamit megünnepeljen. Sokat és sokáig ivott, majd este tíz óra körül - eléggé
bizonytalanul - kenuba szállt és hazaindult. Hajnalban, amikor még mindig nem került elő, felesége kenut
kölcsönzött, és anyjával, családjával együtt keresésére indult. A korallzátonyok felett meg is találták az eltűnt
Üres kenut. Most idejöttek, hogy elmondják, Israelt gyilkosnak tartják, amiért italt adott neki, és felszólították,
keresse meg a holttestet Israel egyszerűen azt akarta megtudni tőlünk, hogy segítünk-e neki a hullát megkeresni.
A legtöbb asszony elájult volna ilyen kérés hallatán, nem így az én feleségem.
- Milyen izgalmas - mondta. - Kérlek, menjünk. Időnk van elég, nem?
- De - feleltem. - Pompás lenne versenyt úszni egy hullával. Amint indulni készültünk, a szálloda legújabb
vendége tűnt
fel, és felénk közeledett. Élveteg, gömbölyded hölgy volt, fényes fekete hajjal, barna testtel és rengeteg fehér
foggal. Napolaját ellenszélben is legalább egy mérföldnyiről érezni lehetett. Aranyékszerei dallamosan
csilingeltek, amint megmozdult. Hogy mit keresett a primitív San Blas-szigetcken, sosem fogom megtudni.
Olyannak látszott, aki inkább otthon van a Cöte d'Azuron, vagy a Copacabanán. A fehér bikini, amit viselt, olyan
parányi volt hogy akár ne is viselte volna.
- Bocsánat - mondta és ránk villantotta összes hófehér fogát - Úszni mennek?
- Nos... bizonyos szempontból, igen - válaszoltam.
- Magukkal jöhetnék? - kérdezte csábosán.
- Természetesen - válaszoltam szívélyesen -, de tudnia kell, hogy hullát keresünk a vízben.
- Igen - mondta, fejét egyik oldalra hajtva. - Hát akkor jöhetek?
- Persze, ha magának is mindegy - feleltem gálánsán. Amint beszálltunk a hajóba, csaknem megfojtott minket a
Chanel No. 5. és az Ambre Solaire keverékének illata, miközben a hölgy úgy csilingelt, mint egy zenélő doboz.
Israel egy számunkra eddig ismeretlen korallzátonyra vitt minket, oda, ahol az üres kenut megtalálták. A
gyászoló család már várt ránk, fel- és alá kenuztak, reménykedve bámulták a vizet, ami olyan tizenkét lábnyi
mélységű lehetett és kristálytiszta volt. Israel a zátony egyik felét, Lee és én a másikat választottuk. Miss
Copacabana elegánsan belecsúszott a vízbe és a hajó oldalán csüggeszkedett, furcsán kiríva a környezetből.
- Israelnek segít, vagy velünk jön? - kérdeztem.
- Magukkal jövök - válaszolta, és forró pillantást vetett rám. így hármasban indultunk útnak. Mintegy tíz perc
múlva találkoztunk egy agancskorai] felett Lee nem látott semmit és én sem. A vizet taposva Lady
Copacabanához fordultam.
- Látta? - kérdeztem.
- Mit? - viszonozta a kérdést.
- A holttestet - mondtam.
- A... mit?
- A holttestet. Tudja, a hullát.
- Holttest? - visította. - Milyen holttest?
- Amit keresünk - mondtam kimerülten. - Hiszen mondtam.
- Óh! Szűzanyám! Holttest? Itt a zátonyon?
- Igen.
- Es közben hagyja, hogy hullák között úszkáljak? - kérdezte méltatlankodva. - Hagyja, hogy teljesen halott
hullákkal ússzam egy vízben?
- Maga akart jönni - mutattam rá.
- Megyek - mondta.
A távolságot a csónakig rekordidő alatt tette meg, majd belemászott
- Mindegy - mondta Lee filozófushoz illő nyugalommal. - Úgyis kitört volna rajta a hisztéria, ha esetleg
ráakadunk a hullára.
Ideje volt elindulni, ha még el akartuk érni a repülőgépet. A holttestet nem találtuk meg, viszont Copacabana
Ladyt elidegenítettük magunktól.
Később utánagondolva megállapítottam, hogy nagy butaságot csináltunk. Hiszen mi vonzhatja jobban a cápákat,
mint egy kövér indián holtteste?
Felszálltunk aprócska repülőgépünkre, és amikor átrepültünk a kicsiny, pálmákkal benőtt szigetecskék felett,
melyek szétszórt gyöngyöknek tűntek, és a melegtől izzó zátonyok csillogó jeleket adtak le nekünk,
megesküdtünk, hogy ide valamikor még visszajövünk, vissza erre az elvarázsolt helyre, hogy tág teret adhassunk
Israel gasztronómiai próbálkozásainak.

NEGYEDIK LÖVÉS
A PANAMAI csatornaövezetben lévő Barro Colorado-szigetekre hajóztunkban vethettük az első pillantást arra
az erdőre, amelyben forgatni akartunk. A gőzbárka sokszínű fák sorfala mentén pöfögött át a barna vízen. A
vastag lombkupola fölé itt-ott pelyhesen halványzöld fa emelkedett Ezüstfehér ágait epifiták bíbora, smaragdja
és rózsaszín orchideák kócos csokrai díszítették. Utunkat váratlanul két tukánmadár keresztezte, hatalmas csőrük
banán sárgán csillogott. Amint a bárka a homokzátonyok miatt a part közelébe kényszerült, kolibriket
pillantottunk meg maroknyi opálként röpködni a fák apró virágai között. Az ég a kora reggel ellenére mélyen
kéklett, a nap olyan forrón sütött, hogy ingünk alatt izzadtságpatakok indultak lefelé a hátunkon. Az erdő
gazdag, mámorítóan fűszeres illata vett körül bennünket, millió és millió virág, gomba, gyümölcs pompás illata,
az. erdő fortyogó, folyton változó, meghaló és örökké megújuló üstjében szelíden rothadó falevelek
kvadrillióinak parfümje.
Hirtelen megpillantottuk a szigetet. Az egyenlő szárú háromszögekre emlékeztető, csúcsukig erdővel borított
dombok tükörképe belemosódott a barna vízbe. Amint a kikötőhöz közeledtünk, fecske nagyságú szivárvány
lepke piruettezett kis ideig a fejünk felett, majd tovarebbent, hogy feloldja az erdő zöldjének sötétjét. Kiraktuk
felszerelésünket, majd szembenéztünk azzal a ténnyel, hogy meg kell másznunk azt a csaknem függőleges
cementlépcsőt, ami engem az azték emlékművekre emlékeztetett, azok közül is a meredekebbekre és
nyaktörőbbekre, amelyeket Lee és én néhány évvel ezelőtt Mexikóban gyűrtünk magunk alá. A lépcsősor mellett
kisvasút közlekedett lapos tetejű, uszály-szerű motorkocsival. Erre raktuk csomagjainkat és felbámultunk a
lépcső tetejére, a házakra, amelyek alig látszottak a fák között.
- Nos - szóltam mogorván - felmegyek, de csak egyetlenegyszer, és csak azért, hogy elmondhassam, igenis
felmásztam. A továbbiakban azonban kizárólag az Orient expresszel vagyok hajlandó közlekedni.
Sosem bántam meg elhatározást jobban. Mire a lépcső feléhez értem, teljesen kimerültem és patakokban csurgott
rólam a veríték. A tetőre érve mindössze annyi erőm maradt, hogy elbotorkáljak az első székig és
belekapaszkodjam abba a korsó sörbe, amit a gondos Paula készített oda nekem. Felesleges mondanom, hogy -
legnagyobb bosszúságomra - Lee makulátlanul érkezett fel a tetőre, még csak ki sem fulladt.
Ideérkezésük óla a filmesek buzgón keresték a lehetséges helyszíneket és az állatfényképezésre legalkalmasabb
területeket. A sziget állatainak többsége már megszokta az erdőt elárasztó tudósok csapatát, az újabb társaság
nem okozott számukra megpróbáltatást.
- Jó témákat találtunk. Persze, amikor azt mondom: jő, az esetleg vágószobai, de... hm, vannak jónak látszó
témák, igen, azokból a... bömbölő izékből... igen majmokból, igen, bőgőmajom, és egy csomó epithetonnal
borított hatalmas fa - jelentette Alastair.
- Epitheton? - kérdeztem azon tűnődve, hogy ez milyen új, általam nem ismert, és csak a Barro Coloradón
fellelhető élősdi lehet
- Igen - válaszolta Alastair -, tudja, olyan hegyes dolgok, mint az orchideák.
- Csak nem az epifitákra gondol? - kérdeztem.
- Dehogynem, tudtam, hogy valami ilyesmi - válaszolta Alastair határtalan önbizalommal. - Azután van még egy
pár olyan hosszú... izé... orrú... izé, olyan furcsa nevűek.
-Tapírok?
- Nem, nem. Hosszú orral, olyan mulatságosan szuszogóssal - mondta Alastair ingerülten, hogy ennyi finom
részlettel megadott biológiai leírásból sem vagyok képes felismerni, miről is lehet szó.
- Hangyalesők?
- Nem, nem, nem, a földön járnak.
- A hangyaleső is ezt teszi - mutattam rá.
- Valami olyasminek hívják, hogy ‘cocas’, vagy mi - válaszolta Alastair.
Mélyen elgondolkodtam. Az Alastairrel folytatott beszélgetés mindig bizonyos nehézségekkel járt, de ha
elfelejtett egy nevet, vagy esetleg rosszul használta, az embernek az volt az érzése, mintha a holt-tengeri
tekercseket kellett volna megfejtenie egy portugál-eszkimó szótár segítségével.
- Nem a coatimundira gondol véletlenül? - kérdeztem hirtelen sugallat hatására.
- Ez az! Ez az! - lelkesedett győzelmesen Alastair. - Orr hosszú, szuszogós, fára mászik.
Hamarosan elindultunk a sziget közepe felé, hogy megnézzük azokat a színhelyeket, amelyeket Alastair
kiválasztott, és reméltük, hogy közben találkozunk valamilyen állattal is. Bármilyen sokszor látogat el az ember
a trópusokra, mindig izgalmat érez, amikor először hatol be a faóriások homályos rejtekébe. A napsütötte
tisztásról belépve szemünknek hozzá kellett szoknia a homályhoz. Először a hűs levegő csap meg bennünket, de
hamarosan rá kell jönnünk, hogy ez csak viszonylagos, mivel változatlanul verejtékezünk. A következő izgalmas
dolog a növények és fák hatalmas gazdagsága, bárhová nézünk, mindenütt új fajtát találunk, és ez - bár az
aljnövényzet mozdulatlan - hatásában olyan, mintha minden mozogna. Mint középkori katedrálisok a külső
támfalaikon, úgy könyökölnek a száz láb magas óriásfák támasztógyökereiken. Olyanok, mint elpusztult és
elhagyott szkúnerek árbocai. Zöld vitorláik rongyokban lógnak, függőlegesen csak a kúszónövények és liánok
szövedéke tartja őket.
A talaj helyenként élni látszott, mint mozgó, eleven, zöld szőnyeg. Ezt az érzékcsalódást a levélvágó hangyák
áradata okozta, amint zsákmányukkal, háromszög alakú, hüvelykujjnyi, zöld levelekkel a vállukon vonultak a
hangyaboly felé. Az általuk kiválasztott fa - melynek megkopasztásán éppen buzgólkodtak - és a hangyaboly
között több száz yard távolság lehetett A zöld seregek az erdő sötét padlóján, bokrok alatt, fatönkök felett kitartó
folyamként tekeregtek, mint liliputi regatta, amelyben a hajókat zöld vitorlákkal szerelték fel.
Amint beljebb értünk, meghallottuk azt a mély, reszkető, vibráló harsogást, ami a bőgőmajom jelenlétét jelzi.
Lenyűgöző hang ez, az üvöltés, harsogás és a rekedt nevetés között helyezhető el valahol, amely az egész erdőt
képes megrezegtetni. Hamarosan megtaláltuk őket Kicsiny családi csapat volt, feketék, mint a szurok, néhányan
görnyedt testtartással, hanyagul bóklásztak az ágak között, mások a napsütötte részeken lustálkodtak, pofájukba
levelet és rügyet tömködve, megint mások farkukon függeszkedtek és vizsgálgatták függőkertjeiket. Amint
észrevettek minket, megdermedtek, gyanakodva meredtek ránk, és amint az ösvényt elhagyva az erdőbe tértünk
és közvetlenül alájuk kerültünk, izgatottá és harciassá váltak, ágakat és leveleket törtek, amelyekkel - és
természetesen némi kevésbé kívánatos munícióval együtt - dobálni kezdtek bennünket
- A fenébe is! Ez már igazán több a soknál – méltatlankodott Alastair, amint egy nagyobb méretű ürülék alig
néhány lábnyira zúgott el a feje mellett.
- Hidegvér, Alastair - nyugtatta meg Paula. - Csupán azt teszik, amit a rendezőkkel mindenki meg szeretne tenni.
Amint a majmok rájöttek, hogy ág és ürülék zárótüzük semmilyen hatást nem vált ki, gigantikus kórust alkotva
megpróbáltak rávenni minket a távozásra. Az egész olyan volt, mintha egy üres úszómedence ‘mélyvíz’ részében
állnánk a Vörös Hadsereg kórusát hallgatva, amelyben minden egyes tag tatárul énekli saját külön szólamát.
- Mintha sikerült volna kizökkentenünk őket a nyugalmukból - mondta Paula kissé emeltebb hangon, hogy
túlharsogja a zsivajt
- Egészen biztosan, tudja... bömbölve, igen... valahol a magas... fák - mondta Alastair.
- Van itt valahol egy torony - fordította Paula azonnal. - Úgy hallottam, hogy kell lennie az erdőben egy magas
toronynak, amelyet az erdő kupolájának vizsgálatára szoktak felhasználni.
- Épp ez kell nekünk - mondta Alastair.
- Mintegy százötven láb magas - lelkesedett Paula.
- Isteni - mondtam, remek mulatság lesz Alastairt nézni, amint megmássza.
- Óh drágám! Elfelejtettem, hogy szédül a magasban - sajnálkozott Paula. - Sebaj, felküldjük a filmeseket, maga
meg a földön maradhat Lee-vel együtt.
- Kedvesem, ön egy imádandó producer - sóhajtottam.
Beljebb hatoltunk az erdőbe. Óvatosan átlépdeltünk a levélvágók hadoszlopain. Annyian voltak, hogy az ember
azon tűnődött, miképp lehetséges az, hogy az erdő mégsem lombtalan. Ez a levélgyűjtés egyébként a
kertészkedés egyik formája. A hangyák a leveleket nagy kiterjedésű, földalatti otthonukba cipelik, ott
elkorhasztják, majd ezen a talajon gombát termelnek, ami az élelmükként szolgál. Emellett azonban arra is
rájöttek, hogy amennyiben a közvetlen közelükben szabadítják meg a fákat lombozatuktól, akkor hamarosan
éhen pusztulnak. Így aztán nagyon gondosan választják meg, hogy melyik fákról szüreteljenek, és mindegyikről
csak bizonyos mennyiségű levelet gyűjtenek.
A második napon olyan tisztásra leltünk, amelyet egy faóriás halála hozott létre. A ferdén nőtt fa hatalmas
gyökereinek erőtlen kapaszkodását az árvízszerű esők tovább gyengítették, így egyetlen szélroham kitépte a
földből, ahogyan a fogorvos választja el a fogat az állkapocstól. Ez is világosan mutatja, hogy miért olyan
érzékeny a trópusi erdő. A talajtakaró igen vékony réteg csupán, olyannyira, hogy a fáknak támasztógyökereket
kell növeszteniük ahhoz, hogy állva maradhassanak. Ezek a faóriások lényegében egymásból táplálkoznak,
hiszen amint levelüket elhullatták, azok elrohadnak és átalakulnak humusszá, amiből a fa később táplálkozik. A
folyamat nagyon gyors, így emiatt csak vékony talajtakaró alakulhat ki. A trópusi erdők kiirtása - ami sajnos
rémületes sebességgel folyik a világon mindenütt - szabaddá teszi ezt a vékony réteget, de az mezőgazdasági
területként vagy legelőként sajnos csak nagyon rövid ideig használható. Ezt követően eltűnik, és átadja helyét az
eróziónak. Ezzel szemben az olyan természetes fapusztulás, amire ráleltünk, valóságos jótétemény. Amint a
faóriás a földre hull, magával sodorja az útjában lévő kisebb fákat, és hasadékot szakít a vastag kupola tetején. A
hasadékon átjuthat a napsugár az erdőbe, és hirtelen növekedésre serkenti az addig csak vegetáló cserjéket,
kúszónövényeket, facsemetéket. A humuszban éveken át szunnyadó, és türelmesen erre az eseményre váró
magok ekkor kihajtanak és rakétagyorsasággal a magasba szöknek, mielőtt a hasadékot más növények
lezárhatnák. A hatalmas fák egyikének halála így a teteme körül újrainduló élet startjelének tekinthető. A kidőlt
fa feletti lejtőkön zsibongást, zörgést, susogást hallottunk. Amint elhagytuk az ösvényt, hogy megnézzük, mi
lehet az, egy csapat pókmajomra akadtunk, az alacsonyabban lévő ágakon játszottak, és ismeretlen, rózsaszínű
rügyekkel táplálkoztak. A pókmajom elnevezés nagyon találó, mert hosszú és sötét végtagjaik mellett hosszú,
kapaszkodásra könnyen és ügyesen használható farokkal rendelkeznek, ami miatt óriáspókra emlékeztetnek. A
bőgőmajmoknál tapasztalt barátságtalan fogadtatással szemben a pókmajmokat minden jel szerint elbűvöltük,
pompás farkukon egyre közelebb és közelebb lendültek hozzánk. Az egyiket Lee kápráztatta el, aki éppen egy
narancsot készült elfogyasztani.
A majmocska ágról ágra lendülve jött közelebb, míg körülbelül tizenöt lábnyira nem ért, majd innen figyelt a
témának szentelt elmélyült érdeklődéssel, mint egy antropológus, aki a bennszülöttek táplálkozási szokásait
tanulmányozza. Lee kis darabot letört a gyümölcsből és odatartotta a majomnak, aki - legnagyobb
csodálkozásunkra - gondolkodás nélkül ereszkedett még lejjebb, kikapta a gyümölcsdarabot Lee kezéből és a
szájába tömte. Sokáig követett bennünket a fák között, csendes vágyakozással bámult ránk és csak akkor vált el
tőlünk, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem számíthat több narancsra.
Alastair megállapodott a kutatóállomás egyik vadászával, hogy fésülje át az erdőt alkalmas filmalanyok után.
Másnap meg is jelent az első példánnyal, egyik kedvencemmel, a kétujjú lajhárral. A kétujjú lajhár elbűvöld
teremtés kicsiny fejével, borzas testével, kerek és kicsit kidülledt aranyszínű szemeivel, szája körül az állandó,
álmodozó jóindulatú mosollyal. A lajhár lassú és szelíd, eltűri, hogy az ember bárhová felakassza, mint egy
kopott felöltőt, és csak másfél órás meditáció után mozdul arrébb mintegy hatlábnyira, akkor is lassított
felvételhez hasonló tempóban. Tényleg fantasztikus állat Mivel élete nagy részét fejjel lefelé lógva tölti el, és
élelmét a nehezen emészthető levelek képezik, belső szervei egyetlen más emlőséhez sem hasonlíthatóak. A
lajhár anyagcseréje éppen olyan lassú, mint mozgása, mondhatnánk olyan lassú, mint a bürokrácia.
A lajhár szőre természetesen szintén másként nő, mint a többi állaté. Az emlősöknél a szőrzet a gerinctől lefelé, a
talaj felé nő, tehát a választékot a gerincükön találjuk. A lajhárnál a választék a has oldalán fut, a szőrzet pedig a
gerinc felé nő, tehát amikor a lajhár fejjel lefelé lóg, az eső könnyen leszalad a szőrszálakon. A szőrme
alkalmazkodása szintén érdekes. A szőrszálak átlósan fekvő, vékony sejtrétegei olyan rovátkákat képeznek,
amelyben kétféle kékeszöld alga is tenyészik. Ettől az állat szőre zöldes árnyalatot kap, ami a levelek között
álcázásnak igen megfelelő, így a lajhár valóságos függőkertnek tekinthető.
Még ennél is érdekesebb, hogy a lajhár bundája számos bogár-és más élőlényfajnak ad otthont, közöttük a
szűcsmolynak nevezett molyfajnak is. E molynak közel tizenkétezer különböző faja él a világon, sokan közülük
meglehetősen furcsa lények. Vannak például olyanok, amelyeknek dobhártyájuk van, mégpedig a hasuk alján.
Ezzel a hallószervvel érzékelik a denevér ultrahangú kiáltását (amelyet az a zsákmány elfogására fejleszt ki),
ezért aztán a moly képes elmenekülni ragadozója elöl. A szűcsmoly lárvája részint vízinövényeken él, részint
maga is vízi lénnyé válik az esetek többségében, egyik fajtájuk még kopoltyút is növeszt. Ezek a lények furcsa
viszonyban állnak a lajhárral. Petéiket a lajhár szőrméjébe rakják, és amikor ezek kikelnek, a lárva a rovátkákban
és valószínűleg magán a szőrzeten is megtalálható algával táplálkozik. A lajhár tehát amellett, hogy egyfajta
függőkért, még sétáló, szőrös rovarszállodaként is funkcionál.
Az erdőből elénk hozott másik Filmsztár a törpe hangyász volt, a hangyászok legkisebbiké, amely teljesen
kifejletten is kényelmesen elfér az ember tenyerében. A lajhárhoz hasonlóan ez a pici állat is tökéletesen
alkalmazkodott a fákon folytatott életmódhoz. Szőre rövid, sűrű és selymes, színe borostyánbarna. Farka vége
csupasz, amivel biztosan megkapaszkodhat, mikor kis farkát az ágak köré csavarja. Orra rövid, tömlőformájú,
enyhén görbült, apró szemeit és füleit vastag szőr rejti. A legkülönösebb azonban az állatka lába. Mancsai
kövérek, a rózsaszínű párnák három karcsú és éles karomban végződnek, melyek közül a középső a leghosszabb.
A karmok úgy hajlanak az állat tenyerébe, mint a zsebkés nyelébe a penge. Hátsó lábán, pontosabban a sarkán,
csésze formájú, izmos párna található, ami szorosan a faághoz illeszkedik. A hátsó lábakon is találunk párnákba
ágyazott karmokat, melyek a szívócsészékkel együtt tekintélyes kapaszkodó szerk.ezetet képeznek anélkül, hogy
a karmokat is igénybe kellene venni. A törpe hangyász veszély esetén az ág köré csapja a farkát, hátsó lábait
megveti (a két láb és a farok háromszöget képez), mellső lábait a feje fölé emeli, s amint ellenfele a közelébe ér,
a borotvaéles karmokkal lecsap rá. A lajhárral ellentétben, amelynek tompa, csap formájú, zománc nélküli,
folyamatosan növő fogai vannak, a hangyásznak nincs foga, csak hosszú és ragadós nyelve, valamint rendkívül
izmos zúzája a gyomrában, ami táplálékát, a fahangyákat, megőrli.
Sztárunk a filmezés során nagy bátorságot tanúsított és hamarosan annyira megszokott minket, hogy a felvételek
közötti szüneteket nyugodtan üldögélve, Lee mutatóujjára tapadva, farkát gondosan hüvelykje vagy csuklója
köré tekerve töltötte el. Amikor eljött a búcsú ideje, vonakodott megválni Lee-tői, majd mielőtt eltűnt volna a fák
között, még sokáig üldögélt tűnődve, bámulva bennünket.
A levélvágó hangyákról több kilométer filmünk volt Felvettük, amint a levelet vágják, és a hátukon cipelik a
bolyba, ahogy takarítják a bolyt és a szemetet, óriási halmokba rakják, de kapcsolatunk sajnos megszakadt,
amikor eltűntek a föld alatt. Ez rendkívüli módon bosszantotta Alastairt.
- Azt akarom..., tudja..., azt hiszem..., szóval kertek - mondta. Fejét oldalra hajtva lassan körbeforgatta, mint egy
jóindulatúan mosolygó akasztott ember. - Gombaágyások, tudja..., a föld alatt.
- Egyetlen módon filmezheted le őket - mondta Paula gyakorlatiasan -, ha kiássuk az illetőket.
- Igen - tűnődő Alasiair, és megindult egy kisebb bálterem nagyságú boly felé.
- Lehetséges? - kérdezte Rogcr. - Van nem túl mély?
- A gombaágyások néha egészen közel helyezkednek el a felszínhez - mondtam -, de a hangyák akkor sem
örülnének az ilyesminek.
- Paula szerez néhány ásót - mondta Rogcr lelkesen. - Kiás kicsi jardins les champignons(gombáskert, a szerk.),
igaz?
- Igen... ásók - lelkesedett Alastair az ötlet eredetiségétől. - Szerezz ásókat!
Paula tehát visszabaktatott a kutatóállomásra és kisvártatva egy köteg ásóval jelent meg ismét. A ‘producer’ szó
pontosan ezt jelenti. Azt várja tőlük az ember, hogy - csiribú-csiríbá -bármit megszerezzenek négy kerék
meghajtású terepjárótól a négyfogásos ebédig, a motoros vontatóhajótól az üveg whiskyig.
- Rendben is van a dolog - mondta Alastair.
Rogcrrcl együtt megragadtak egy-egy ásót és ásni kezdtek. Mivel volt némi tapasztalatom a levélvágó
hangyákkal, Lee-t és Paulát kézen fogtam és elvezettem őket a hadműveleti területről. A levélvágók rendkívül
sikeres teremtmények. A kolóniát a királynő alapítja, aki - nászrepülése során - zsebformájú testrészén egy
csokor gombaszálat hordoz, ami a jövendő kolónia tápláléka lesz hasonlóan ahhoz, ahogyan az amerikai
telepesek is magukkal vitték a gabona zsákocskákat, hogy elvessék, amikor és ahol ténylegesen letelepszenek. A
nászrepülés végén a királynő a küllőkamrában elülteti a gombát és egy kertész teljes odaadásával ápolja, saját
ürülékével trágyázza azt. Ha ugyanis a gomba elpusztul, kihal a kolónia. Ha sikeres a termés, a kolónia nő,
létszáma a gombákért arányában szaporodik, bolyonként több mint egymillióssá. Éppen erről meséltem
Paulának, amikor a boly mintegy félmilliónyi lakója úgy döntött, hogy Roger és Alastair tevékenysége káros az
egészségükre, így megjelentek, hogy nemtetszésüknek nyomatékot adjanak. Alastair és Roger az egyik
pillanatban olyan volt még, mint kél megfontolt kertész, akik a következő termés alá ássák fel az ágyást, a
következőben a Moszkvai Balett táncosait megszégyenítő ugrásokat, forgásokat produkáltak, s ezeket vad,
remegős sikoltásokkal, káromkodással fűszerezték.
- Jézusom - sikoltotta Alastair kényszer- keringőzve. - Jujjuj-ujjuj, csípnek! Óoh, az átkozottak!
- Jajjajjajl Merde alors(basszus, a szerk..)! - süvöltötte Roger, ugyancsak keringőzve és nadrágját csapkodva. -'
Harapnak!
A fő problémát természetesen az jelentette, hogy Alastair shortot és egy pár ócska baseballcipőt viselt, ezek
pedig nem biztosították lábszára megfelelő védelmét. A hangyák úgy másztak fel rajta, mint fatörzsön és
megpróbálták darabokra tépni. Roger, ha lehet, még rosszabb helyzetben volt, mivel elegáns, meglehetősen szűk
nadrágot viselt és a hangyák ezen támadtak hosszú tömött sorokban, remek találati biztonsággal. A nadrág külső
felén lévők különösebb fáradság nélkül rágták át magukat a vékony szöveten Roger húsáig. A nadrágban lévők
arra koncentráltak, hogy mielőtt támadásba lendülnének, olyan magasra jussanak, amennyire csak lehetséges, így
Rogert legintimebb és legérzékenyebb részein csípték. A szívós falevelek felaprításához is elég erős
hangyaállkapcsoknak nem kellett sok idő ahhoz, hogy eltűntessék Roger nadrágjának vékony szövetét és
lábszárain éppen olyan vérfoltokat hagyjanak, mint Alastairén. Végül elvonszoltuk a két invalidust a csata
közvetlen színteréről és megpróbáltuk mindkettőjüket hangyátlanítani. Paula némi antibiotikummal nyújtott
elsősegélyt, de elég sok időnek el kellett telnie, míg az összes hangyát sikerült eltávolítani róluk.
- Látta? - lihegte Alastair, izgalomtól bepárásodott szemüveggel. - A szarháziak, lombtalanítani akartak engem!
- És én? - kérdezte Roger. - Eunuchot akartak belőlem csinálni!
Valamivel később, több réteg ruhába öltözve, olyan külsejük lett, mint két hadba induló madárijesztőnek;
sikerült - a hangyák legnagyobb bosszúságára - egy darabka gombakertet kiásniuk és filmre venniük.
Az erdő természeti jelenségei között a legfantasztikusabb dolgok egyike az óriásfüge és a cseppnyi fügedarázs
különleges története, amit a maga módján csaknem olyan nehéz volt filmre venni, mint a hangyák gombakertjét.
A furcsa kapcsolatra csak a közelmúltban derült fény, ami jól példázza a trópusi erdő rendkívüli összetettségét,
valamint azt is, hogy a növények és az élőlények mindössze részeit képezik egy bonyolult ökoszisztémának. Az
a helyzet, hogy óriásfüge nélkül a fügedarázs elpusztulna, a fügedarázs nélkül pedig a fügefa nem lenne képes
önmagát reprodukálni, így számuk csökkenne, és fokozatosan eltűnnének.
A füge virágszerkezete nagyon érdekes, sokkal jobban hasonlít gyümölcsre, mint virágra. A fügén belül egy sor
apró virág van, míg maga a füge egyik oldalán szárral kapcsolódik a fához, a másikon pedig egy vékony
hártyával csaknem teljesen fedett nyílás van. A füge virágai hímek is és nőstények is. A virágpor szállításának
módja pedig éppolyan lélegzetelállító, mint amennyire tiszteletet ébresztő. Nézzük tehát, hogyan is történik a
dolog.
A fügében előszűr a női virágok fejlődnek ki, illatuk odavonzza a nőstény fügedarazsakat, amelyek az erdő más
fügefáiról a virágport szállítják. A darázs csak úgy fér hozzá a virághoz, ha a hártyaszerű bejáraton bemászik. A
merev ajtó felnyitása egyáltalán nem egyszerű feladat. A nősténydarázs pedig törékeny, emellett gyakran
elveszíti szárnyait, csápjait, ha visszatér a fügébe.
Amint a nősténydarázs (többedmagával együtt) sikeresen felszállt a fügére, peterakó csövét lefúrja a nőstény
virág szárába, mintha olajkutat készítene. A virág kétféle lehet: hosszú és rövid szárú. A darázs peterakó csöve
csak a rövid szárú változat magrügyeit képes elemi és petéit belehelyezni. A hosszú szárúaknál is próbálkozik
természetesen, lerakja a magával hozott virágport. A folyamat tehát abból áll, hogy a rövid szárú fügevirág a
darázslárvát, a hosszú szárú pedig a magot állítja elő. Ez önmagában véve is elég rendkívüli lenne, a történetnek
azonban még bizarrabb, még varázslatosabb folytatása van.
A következő periódusban kialakulnak és bebábozódnak a darázslárvák. Ebben a stádiumban olyan anyagot
termelnek, ami megakadályozza a fügeérést, hiszen ha a füge a bebábozódás alatt érne meg, akkor a
darázsbölcsőt a benne lévő darázzsal együtt megenné az ember. Egy idő után a lárva teljesen kifejlődik. Először
a hímek kelnek ki, sorra járják a még ki nem kelt nőneműeket és megtermékenyítik őket Eddig a pontig a füge
tökéletesen zárt, a benne lévő atmoszféra széndioxid-tartalma a levegőben meglévő 0,03 százalékkal szemben 10
százalék, de ez a hímeknek látszólag semmiféle problémát nem okoz. Az egybekelést követően a hímdarázs
átfúrja magát a bölcső oldalán, mire a széndioxidszint drámai módon lecsökken. Ez bizonyos mértékig mind a
nősténydarázs kikelését, mind a hímvirág kibukkanását meggyorsítja a nőstényeket beburkoló virágpor alatt. A
füge végéről a hártyát a hím- és a nősténydarázs együtt rágja le, majd a nőstények elrepülnek és magukkal viszik
a megtermékenyítő hímport, valamint a tartalék spermiumot, hogy egy másik őslényfázisban lévő fügefán új
kolóniát találjanak maguknak. A hím, tekintve, hogy nincs szárnya, nem képes elhagyni a fügét, s így elpusztul,
életműve ezzel be is fejeződik.
Ha meggondoljuk, hogy a fügedarázs története csak egy a trópusi erdőben bárhol fellelhető fantasztikus dolgok
közül, rájövünk, milyen összetett világban is élünk és beavatkozásunkkal mekkora pusztítást végzünk az
ökoszisztémák érzékeny egyensúlyában.
A föld trópusi erdői az emberiség legnagyobb adományának számítanak, mégis úgy bánunk velük, mintha
ellenségeink lennének, nem pedig raktáraink, amelyek külső beavatkozás nélkül újra és újra megtelnek,
feltöltődnek gyógyszerrel, élelemmel, épületfával, festékkel, fűszerrel és még egy sereg más dologgal. Még ma
sem ismerjük a trópusi erdő minden jótéteményét, ennek ellenére olyan tempóban pusztítjuk, hogy növény- és
állalfajok tűnnek el, halnak ki, mielőtt tudományos leírásuk egyáltalán elkészülhetne, Becslések szerint a világ
trópusi erdői elleni vad, öngyilkos támadás 110 000 négyzetkilométernyi erdő kivágását, elégetését jelenti
évente. ‘Derűlátó’ előrejelzések szerint ilyen tempó mellett ez az erdőfajta nyolcvanöt éven belül teljesen
kipusztul. Ha mindez megtörténik - és egyelőre semmi jele annak, hogy az emberiség egyik pillanatról a másikra
észhez tér és felhagy ezzel az őrült pusztítással -, a változás az éghajlat szempontjából katasztrofális lesz, hiszen
időjárásunkat az erdők szabályozzák, nélkülük gazdag területek válnak igen rövid idő alatt sivataggá. És akkor
még nem is beszéltünk az erdő azon előnyeiről, amelyeket már felfedeztek, sem pedig azokról, amelyek még
felfedezésre várnak. Tudásunk - a trópusi erdőnek, vagy dzsungelnek nevezett óriási ökoszisztéma méreteihez
képest-csekély, nem tudjuk, hogy a fák milyen felbecsülhetetlen értéket rejlenek, mégis, szinte eszelősnek
nevezhető pazarlással teszünk tönkre valami olyasmit, amit nem lehet újrateremteni, olyasmit, aminek az
emberiség számára rendkívüli értéke van, és ami - ha gondosan bánnak és gazdálkodnak vele - képes megújítani
önmagát. Ha ezt a tendenciát nem állítjuk meg nem egészen száz éven belül, akkor sivatagban kell majd élelmet
termelnünk csupán azért, mert jelenleg kapzsi, rosszindulatú és tökéletesen önző módon viselkedünk. Ha nem
teszünk valamit sürgősen, akkor gyermekeink sohasem láthatják földünk leglenyűgözőbb, legfontosabb biológiai
régióit, a trópusi erdőket, és sohasem részesülhetnek annak áldásaiból sem.
ÖTÖDIK LÖVÉS
JÓL TETTÜK, hogy Barro Coloradóról (és az ottani +38°C körüli hőmérsékletről) nem mentünk azonnal a
következő helyszínünkre, a Riding-hegységbe, ahol az északi erdő arcát akartuk filmre venni. Új forgatásunk
helyszínén fagypont alatti hideg fogadott bennünket. Hideg? Mínusz harminc fok körül ez a szó értelmét veszti.
A kocsiból kiszállva bajuszom és szakállam egyetlen tömbbé fagyott, Paula fél hüvelyk hosszúságú szempilláira
pedig olyan vastag jégréteg rakódott, hogy nehezére esett szemét nyitva tartania.
- Jézus - mondta, és körbepillantott a hóba süppedt tájon, a jégszürke és a terjedelmes gerendaházon, amelyhez
érkeztünk. - Jó kis hely, mi, fiúk?
- Hmmm... hó, remélem... noha a világítása nem túl jó. Van a hónak valamilyen hatása az állatokra? - kérdezte
Alastair, miközben kísérletet tett arra, hogy körbejárjon, ám kísérlete a magas hó miatt csődöt mondott. Lee
célba vette egy hógolyóval, de sajnos nem találta el.
A gerendaház Bob és Louise Sopucké volt, azé az elbűvölő házaspáré, akik utazásunknak ezen a szakaszán
házigazdáink és szomszédaikkal, Cheryl és Don MacDonalddel együtt általános segítőink voltak. Amikor azt
írom: gerendaház, nem arra a cipődoboz formájú építményre gondolok, amit gyakran láthatunk a régi
vadnyugatról szóló filmeken. Ezt a hatalmas épületet tényleg gigantikus fenyőrönkökből építették, de a
hasonlatosság ezzel véget is ért Amint a házba léptünk, kiderült, hogy az alsó szinten nincsenek válaszfalak. A
tető harminclábnyira, vagy még magasabban emelkedett, a fejünk, valamint az étkező, a nappali és a konyha
fölé. Lépcső vezetett fel s le az eresz s a ház alatti hálószobákhoz. Az egyik legszokatlanabb ház volt, ahol
valaha is megfordultam. Bob és Louise - mindketten kiváló szakácsok - pazar vacsorát készítettek nekünk,
amitől kiolvadhatott a Winnipegtől idáig négy órát tartó autózás alatt összefagyott testünk: tápláló levest, házi
sütésű kenyeret és annyi szarvashúst, hogy arra kellett gondolnom, nem irtották-e ki Kanada egész
rőtvadállományát a tiszteletünkre. Bob azonban remek gazda, évente csak annyi vadat lő ki, amennyi télire
elegendő (ez általában két állatot jelent), és ezzel, amellett, hogy remek ennivalóhoz jut, az állomány szükséges
selejtezését is megoldja.
Az ebéd során, amelyet bizonyos mennyiségű, gondos előrelátással magunkkal hozott skót whisky követett,
szakállam és bajuszom kiolvadt, és Paula is visszanyerte látását Úgy határoztunk, hogy Paula, Rodney (kanadai
operatőrünk) és Alastair terepszemlére indulnak, miközben Lee és én a hőtalpakon való közlekedés rejtelmeivel
ismerkedünk meg. Hamarosan rá kellett jönnöm, hogy alakom nem alkalmas a síelésre. Ha előrehajoltam,
tétovázás nélkül hasra, ha hátradőltem, fenékre estem. Amikor végül sikerült kiegyenesednem, akkor - attól
függően, melyik irányból fújt a szél - vagy előreestem, vagy hanyatt.
A hótalpalás azonban már egészen más tészta. Remek érzés volt úgy végigvonulni a mély havon, hogy nem
merült el benne az ember. Úgy éreztem magam, mint egy (meglehetősen masszív) tavirózsamadár, ami úgy sétál
a vízililiomokon, mintha országút lenne. A teniszütőhöz hasonló cipőkben folyamatosan haladhat az ember a
hóban, illetve a hó felett, mert hótalpak híján néhány lépésen belül elmerülne.
A kritikus pont a fordulás. Ha ezt nem hajtjuk végre megfelelően, lábaink összekuszálódnak és a hóban kötünk
ki, ahonnan csak nagy erőfeszítések árán juthatunk vissza függőleges testhelyzetbe. Egy idő után már igazán
remekül ment minden, és úgy éreztem magam, mint egy túlméretezett lábú testőr, amint a gyakorlótéren a
katonás: ’jobbra át’-okat csiszolgatja.
Amikor a hótalpalásban már bizonyos jártasságra szert tettünk, Lee-vel közvetlen környezetünk felfedezésére
indultunk. Az ég palaszürkén borult fölénk és olyan masszívnak tűnt, hogy az volt az érzésünk, nagyot zendülne,
ha hógolyóval dobnánk meg. Ebből a tömör, szürke égből néhány maroknyi hópehely szállingózott, akkorák,
mint az egypennys bélyegek, de vastagok és puhák, mint az itatóspapír. Helyenként a meglehetősen nagyra nőtt
fák meghajoltak fehér terhük alatt, nyilvánvaló volt, hogy ezeket a következő hóesés már kiszakítja a földből.
Kicsiny tóhoz érkeztünk, jég- és hőtakarója alatt kerek volt és sima, mint egy tálka tej. Partján hófedte halmokat
láttunk, melyekből fekete ágak nyúltak ki, széttörve a jeges kérget Ezek hódvárak voltak, melyek mélyén az
állatok öt láb vastag jégkéreg alatt szunnyadoztak, várva a tavaszt, ami majd megolvasztja a tél hó-és
jégbilincsét.
A nyáron visszatértünk Kanadába, s újra meglátogattuk ezt a tavat. A változás igazán meglepő volt A víz
smaragdként pompázott, partjait - mint viktoriánus terítőt a nádas rajtként szegélyezte, felszínét fehér
vízililiomok foltjai hímezték. A nap éppen csak elérte a fák vibráló zöldjét, ködesomócskákat horgászott ki a tó
felszínéről, finom kis gombolyagokat, amelyek azután a nád és a vízililiomok közé sodródtak.
Kenuba szálltunk és lassan áteveztünk a vízen a félresikerült karácsonyi pudingra emlékeztető hódvárhoz.
Félúton lehettünk, amikor az arany zöld víz sima felszínén egy nagy barna fej jelent meg és a hullámok közül
egy hód bámult ránk tűnődve. Nem eveztünk tovább, figyeltük, ahogyan a hódvár előtt - önálló gárdistaként -
lassan, megfontoltan úszkál ide-oda. Amikor azonban a kenut közelebb akartuk manőverezni, az állat pánikba
esett, evezőformájú farkát felemelte és a vízre csapott vele. Mindez úgy hangzott, mint egy puskalövés. Utána a
hód a víz alá merült és eltűnt. Néhány perc múlva bukkant újra fel, a tónak már egy másik pontján, és amikor
látta, hogy még mindig a régi helyünkön vagyunk, ismét rácsapott a vízre és újra lebukott. Ezt az ijesztgetést
mindaddig ismételte, amíg a közelben maradtunk. Egyébként ez volt az egyetlen hód, amit kanadai
tartózkodásunk alatt láttunk és nem mondhatom, hogy ez az egy is vendégszeretőn viselkedett volna.
A szállásunkra visszatérve Alastairt jókedvében találtuk. Nagyobb fehér farkú szarvas csapatra és egy csökönyös
jávorszarvasra talált, és még lefilmeznie is sikerült őket, s ez - legalábbis Alastair számára - bizonyítékul szolgált
arra, hogy mégis vannak állatok ebben a fagyott rengetegben. Mivel Winnipegből jövel a négyórás autóút során
két varjún kívül más állattal nem találkoztunk, nem is hibáztathatnám Alastairt azért a kishitűségéért, miszerint a
jeges északon más élőlény, mint az ember, meg nem él.
- Holnap talán csinálunk néhány felvételt magáról és Lee-ről a fehér farkú szarvassal és a jávorszarvassal -
mondta Paula ellentmondást nem tűrő stílusban, mint egy igazi gyártásvezető. Elfelejtette már a madagaszkári
napokat, amikor még csak segéd-gyártásvezető volt és egyszerűen csak ‘segvez.’-nek hívtuk.
- Azután este - folytatta - lemegyünk a tóhoz, ahol Alastair filmre akarja venni, amint baglyot halásznak.
- Bocsánat, talán nem értettem jól. Mit fogunk halászni? - kérdeztem.
- Baglyot, egérrel - világosított fel Paula.
- Quiggles, mennyit ivott ma? - kérdeztem gyanakodva.
- Drágám, én komolyan beszélek. Alastair olvasta valahol, hogy a tudósok döglött egérrel baglyokra halásznak,
majd meggyűrűzik őket, vagy mi a csudát csinálnak velük - válaszolta Paula.
- Sose hallottam ilyen szamárságot - mondtam. - Persze, mindegy. De miért a tónál? Nem is tudtam, hogy a
kanadai baglyok vízi állatok.
- Nem is azok, csak ott több a hely. Az erdőben esetleg beleakadhat a damil a fákba.
- Hát nem is tudom. Elég őrült ötletnek látszik - mondtam. - Nem tudná Alastairt jobb belátásra bírni?
- Nem - válaszolta lakonikusan Paula.
Aznap éjjel láttunk először északi fényt Bob és Louise számára biztosan hétköznapi dolognak számított, ezért
nem is említették. Igen előzékenyen saját hálószobájukat adták át nekünk, s amikor lefeküdtünk a kényelmes
ágyba, láttuk, hogy közvetlenül felettünk hatalmas tetőablak helyezkedik el. Leoltottam a lámpákat és a
következő pillanatban a meglepetéstől elállt a lélegzetem. Az ágy feletti hatalmas ablak megelevenedett. Az ég
mély, bársonyos feketéjébe maratva szalagok, lágy kendők és bíbor, zöld, kék, rózsaszín és jég fehér
pálmalevelek rendetlen fürtjei örvénylettek, mint a felhők, sajátos különleges koreográfia szerint. Helyzetük,
alakjuk pillanatról-pillanatra változott, elcsúsztak, elváltak, egyesültek, majd ismét darabokra szakadtak és más
formában olvadtak eggyé, miközben egy furcsa reflektor fénye világította meg őket úgy, hogy színüket a
mozgással együtt változtatták. Gyermekkori kaleidoszkópom jutott eszembe, az a háromoldalú cső, ami úgy
nézett ki, mint egy mikroszkóp. A lencsék alá színes, mintás papírt, lehetőleg csillogó csokoládé-papírt tettünk,
és amint a csövet körbeforgattuk, a papír a lencsék alatt varázslatos formákat öltött A tetőablak volt most
kaleidoszkópunk lencséje, de az égen látható fantasztikus hatás kiváltásáért semmit sem kellett tennünk. Ez a
hatás sokkal finomabb és csodálatosabb volt, mint amit a csokoládépapírral valaha el lehetett volna érni.
Csaknem egy órán át bámultuk mozdulatlanul a hihetetlen színjátékot, míg fokozatosan el nem halványodott a
kép, és szereplői el nem tűntek, átadva helyüket a csillagszeplős, bársonyos égboltnak. Még jó is, hogy vége lett,
különben hajnalig figyeltük volna, pedig másnap korán kellett kelnünk. Mondhatom, a legtitokzatosabb,
legfinomabb és legszebb látvány volt, amivel valaha is találkoztam.
Másnap korán reggel bőséges reggeli után minden ruhánkat magunkra vettük és elindultunk. Úgy mozogtunk,
mint űrhajósok a holdon, de a kisebb gravitáció jótékony előnyei nélkül. Az éjszaka eltüntette az előző nap
szürkeségét, az égkéken ragyogott, a nap melege miatt meglazult hósapkák szánkáztak le az ágakon és
pottyantak halk sóhajtással a fák alatti hószőnyegre.
Az egyik dolog, amit megpróbáltunk filmen bemutatni, az a vastag hótakaró alatti különleges világ volt. A
közelmúltban fedezték fel, hogy az elsőként lehullott hóréteg ha később további rétegek fedik - megváltoztatja
összetételét. A hópelyhek összeolvadnak, jégcsappá vagy jégkristállyá alakulnak, miáltal ez az első réteg
kristályosan csillogó alagúttá és jégpalotává válik, amit ‘pukaknak’-nak neveztek el. A jégfolyosók és paloták
természetesen néhány fokkal melegebbek, mint a külső levegő, hiszen a hótakaró szigetelőként viselkedik. Ez azt
is jelenti, hogy az egér és még számos más apró rágcsáló kényelmesen élhet a jégpalotában, leáshat a talajig,
ahol fűgyökereket, rovarokat, vagy pókokat talál, és a telet kényelmes félhibernációban töltheti el. A hó kiváló
hőszigetelő tulajdonságainak bemutatására Alastair jégkunyhót kívánt építeni. Amíg tehát mi ketten és a csapat
egyik fele az állatok keresésére indultunk, a többiek Alastair vezetésével megfelelő helyet kerestek és
hozzáláttak a jégkunyhó felépítéséhez.
Nem jutottunk messzire, amikor egy jávorszarvas hatalmas szarvait pillantottuk meg, amint az út melletti fák
között álldogált. A jávorszarvas igen érdekes külsejű állat, alakja, lábai esetlenek, orra gumós, mint a borisszáké.
Néhány percig füleit csavargatva bánatosan bámult bennünket, majd orrából két hatalmas felhőt kibocsátva
nehéz léptekkel eltűnt a fák között A felnőtt jávorszarvas pompás élőlény, akkora, mint egy lincolnshire-i igásló,
óriási, hártyás, magyallevél alakú aganccsal. Tavasszal módunk volt megfigyelni őket, amint a tavak és folyók
mentén vízililiomok gyökereit legelték. Hatalmas agancsot viselő fejüket a vízbe süllyesztették, s amikor
levegőért felemelték, agancsaikon vízililiom virága és szára díszelgett.
Továbbmentünk és mintegy tíz perc múlva két kifejlett hím jávorantilopot pillantottunk meg, amint felséges
tartásban álldogáltak az út mentén, sokágú agancsukat remekmívű gyertyatartóként viselve. Pár percig fenséges
megvetéssel tekinthettek ránk, majd lassan és kecsesen elügettek, olyan ügyesen választva meg útjukat a fák
között, hogy súlyos agancsaik nem akadtak bele az ágakba. Még alig tűntek el, amikor fehér farkú szarvasok
csordája ügetett át a havon, gyömbérbarna fülüket hegyezve, kitágult orrlyukakkal, nagy szemükben félelem
tükröződött. Amint megpillantottak bennünket, hirtelen megálltak, idegesen összetömörültek, orrukkal a levegőt
szimatolták. Néhány másodpercig úgy látszott, hogy keresztezni fogják utunkat, de ekkor az egyik, a többinél
idegesebb állat pánikba esett. A csorda egy szempillantás alatt megfordult és eltűnt a felkavart hófüggönyben,
fakó fenekük furcsa, szív alakú célpontként imbolygott fel-alá a szénfekete fák között.
A fagytól csillogó tájban hajtottunk tovább a fényesen kéklő ég alatt, majd fél órával később a fekete, levéltelen
fák karéjában elterülő völgyben megpillantottunk valamit Közelebb érve izgatottan láttuk, hogy egy kisebb, hat
borzas bivalyból álló csordához van szerencsénk. Az állatok szorosan egymás mellett lábaltak át a lapockájukig
érő hóban, fújtató lélegzetük nyomán fehér gőzpamacsokat hagytak maguk mögött. A csorda olyan volt, mint
egy göndör szőrméből, izmos vállakból és csillogó szarvakból álló lavina.
Mintegy tíz percig figyelhettük őket, azután eltűntek a szemünk elől. Éppen indítani akartuk az autót, amikor a
fák sötét hálójának mélyéből óriási öreg bika sétált elő váratlanul. Lassan lépegetett a hómező fehér abroszán,
szakálla hintázó járásával egy ütemben lengett, szarvai íjként görbültek, homloka széles volt, súlyos vállait sötét,
göndör szőr fedte, orrlyukaiból fehér gomolyfelhőt eregetett maga elé. Tekintélyesen szelte át a mezőt, mint egy
egészségügyi sétáját végző úriember. A hó azon az oldalon nem volt túl magas, csupán térdig ért. A fák
vonalától körülbelül kétszáz yardnyira megállt, bizonytalanul megtorpant, lélegzete felhővé vált és belefonódott
a homlok- és vállszőrébe. Majd, mintha lassított felvétel lenne, behajlította lábait és lefeküdt a hóba. Néhány
másodpercig mozdulatlan maradt, majd hatalmas rúgásokkal a hátára fordult. További rúgások, újabb
hasrafordulás, rúgások. A következő tíz percben abban a szerencsében lehetett részünk, hogy szemtanúi lettünk a
bivalybika hófürdőzésének, amint nyögdécselve az erőfeszítéstől ide-oda fordult, lélegzete ezüst felhőként
lövellt ki, a havat, mint tortadarabokat szanaszét fröcskölte. Hamar belefáradt a gyakorlatba, zihált, horpasza
hullámzott. Majd felemelte hatalmas testét, megrázta magát, óriási hófelhőt rázott ki bundájából és változatlan
önbizalommal indult cl a csorda után, amelynek kétséget kizáróan uralkodója volt.
Visszatérve Alastairt erőfeszítéstől kivörösödve találtuk, amint a körülbelül öl láb átmérőjű hókupacot büszkén
járta körül.
- Jégkunyhó - magyarázta diadalmasan, fejét az egyik oldalra hajtva és szeretettel vizsgálgatta a hókupacot. -
Vegyenek... tudja... hótalpakkal, ásni.
Felvettük hál a hótalpakat és simára tapostuk a havat a kupacon, majd széles nyílást készítettünk az egyik
oldalon. Ezen át ástuk magunkat egyre mélyebbre és mélyebbre, míg a kupac belsejét teljesen ki nem kapartuk.
Érdekes volt megfigyelni, amint a jégkunyhó külső oldalán a hó hó maradt, míg az alatta lévő rétegek, tehát
amiken keresztülástuk magunkat, már kristályokká váltak, és szigetelő rétegeket képeztek. Lee bemászott és úgy
találta, hogy noha a külső hőmérséklet mínusz harminc fok, a hóházon belül egy fokkal a fagypont felett van a
hőmérséklet, ami melegnek éppen nem tekinthető, de mégis elég ahhoz, hogy életben maradjon az ember, ha az
éjszakát ebben a környezetben kényszerülne eltölteni. Alig készültünk el a jégkunyhóval, amikor megjöttek a
madarak, hogy megnézzék, mit is csináltunk. Elsőként egy csoport kormosfejű cinke érkezett. A törékeny kis
madarakat látva az embernek szöget üt a fejébe, hogyan képes egy ilyen aprócska lény túlélni a tél
viszontagságait. Egy ideig eljátszottak a fákon, billegtek, fejjel lefelé csimpaszkodtak az ágakon, de ezt hamar
elunták és elrepültek. Másodikként az esti vastagcsőrűek érkeztek, ezek a gyönyörű, erős csőrű zöldikék,
megdöbbentő arany és zöldes fekete tollruhában, kicsiny arany nyilakként suhantak ide-oda a fenyők sötét ágai
között. Idegesebbnek látszottak, mint a kormosfejű cinkék, hamarosan ott is hagytak bennünket és eltűntek az
erdő sötét mélységeiben. A következő madárlátogatónk ezzel szemben sokkal bátrabb volt. Egy csinos, gyöngy
szürkébe és feketébe öltözött közepes méretű szajkó volt ez. Váratlanul repült ki az erdőből, és egy közeli fán
telepedett meg. Ágról ágra ugrált, közben meg-megállt, hogy fejét oldalra hajtva megfigyeljen bennünket.
Kétségtelenül Alastairre emlékeztetett. Átkutattuk zsebeinket és némi kekszmaradékot találtunk. Ezt a szajkó
felé nyújtottuk, aki - nagy örömünkre - egészen közel jött, ujjunkra ült és csőrébe annyi morzsát tömött, amennyi
csak belefért. Amikor több morzsát már a legjobb akarattal sem volt képes felszedni, elrepült és valami egészen
furcsa dolgot művelt Egy megfelelő faágat keresett, majd az élelmet - rendkívül ragadós nyálával - a faágra
ragasztotta. így az általunk kínált kekszmaradék minden egyes morzsáját összegyűjtötte, és belőlük hét vagy
nyolc raktárát készített Kicsit bosszúsnak tűnt, amikor minden ennivaló elfogyott, de ekkorra - úgy véltük - elég
élelmet halmozott fel ahhoz, hogy akár tíz szajkó is jóllakhasson belőle egy hétig is.
Már esteledett, amikor visszaérkeztünk és Alastair nagyon türelmetlenül várt bennünket, mert fel akarta venni a
‘hogyan halásszunk baglyot’ című jelenetet. Bob szerzett valahonnan egy horgászbotot és két kitömött egeret
csalinak. Ünnepélyes menetben a befagyott tóhoz vonultunk. Itt Bob gyorsított tanfolyamon ismertette velem a
horog kivetésének módját, tekintettel arra, hogy ezt megelőzően még nem volt horgászbot a kezemben. Többször
bemutatta a szükséges csuklómozdulatot úgy, hogy az egér minden esetben tőlünk mintegy harminclábnyira
landolt a jégen. Tökéletesen egyszerű műveletnek látszott a dolog, (így nem is értettem, hogy néhány horgász
miért kerít neki akkora feneket Meglehetős önbizalommal vettem kézbe a botot az ég felé emeltem a hegyét és
végrehajtottam azt a mozdulatot, amiről meg voltam győződve, hogy tökéletes.
Sajnos, a nyavalyás zsinór - valamilyen ismeretlen oknál fogva - ahelyett, hogy simán letekeredett és az egeret
lazán a jégre pottyantotta volna, úgy viselkedett, mint egy ostor, aminek az lett a következménye, hogy az egér
kettészakadt, egyik fele átzúgott a tavon, míg a zsinóron mindössze egy fej és az elülső lábak maradtak.
- Drágám - fuvolázta Paula, amikor végre szóhoz jutott a nevetéstől -, tudja, hogy túl sok egérre nem futja a
költségvetésünkből!
- Szerencse, hogy van tartalék - nyugtatta meg Alastair.
- Azt hiszem, előbb ezzel a fél egérrel kellene gyakorolnom - mondtam. - Nem szeretném a másikat is elrontani.
- Ha majd meglátják ezt a filmrészletet, azt fogják mondani az emberek, hogy az egér elvesztette a fejét- mondta
Alastair és jót nevetett saját szellemességén. Kemény önmegtartóztatással nem vettem tudomást ekkora
otrombaságról, és a tó egyik csendes sarkába vonultam, hogy magányosan gyakoroljak fél egeremmel. Amint
belejöttem, az egész egeret felfüggesztettük a zsinórra és felvettük a jelenetsort. Talán felesleges mondanom,
hogy egy fél bagoly nem sok, annyi kapásom sem volt.
Azon a Riding-hegységben töltött utolsó éjszakánkon ismét megcsodálhattuk az északi fény pompás színjátékát:
két vagy három órán át feküdtünk és lestük, hogyan alakul át fejünk felett az égbolt pasztellszínben ragyogó
szalaggá, irattekerccsé, fodros függönnyé. Hogyan egyesülnek, válnak szét, tűnnek el és tűnnek fel ismét soha
véget nem érő és megismételhetetlen élőképként Rendkívül szép látvány volt, elfogta a vágy az embert, hogy
megfesse, noha tudta, hogy egyetlen festmény sem képes az égre rajzolt mágikusan elegáns mintákat visszaadni.
A kanadai téllel már csak az északi fény kedvéért is érdemes volt ujjat húznunk.
Következő kanadai látogatásunk nyárra esett, amikor a táj egészen más arcát mutatja A fák ilyenkor teljes
lombdíszben pompáznak, mindenféle virágok nyílnak. Úti célunk Banff volt, Kanada egyik legnagyobb
természeti parkja a Sziklás-hegységben, ami a világ néhány igen látványos természeti színpadképét kínálta: az
egymást követő hegyláncokat, a hegyoldalakon felkúszó fenyőerdők zöld szőrméjét, a csúcsokon ragyogó havat,
s itt-ott, mintha óriási gyertya folyatta volna viaszát, egy-egy mozdulatlanul felfelé kapaszkodó bébi gleccsert. A
park csodálatos volt. A látnivalók sokasága szünet nélkül elkápráztatott, és amikor azt hittük, ezt már nem is
lehet fokozni, a következő látvány még szebbnek, még elképesztőbbnek bizonyult. A hegyek helyenként olyan
meredeken szöktek a magasba, hogy erdő csak a hegy lábát borította. A fahéj színű csúcsokon, a
sziklaperemeken és bemélyedéseken gondosan elrendezett hó feküdt, mint frissen vasalt, kikeményített
asztalkendő.
Az egyik kitérőben megálltunk pihenni. A fák alatt rengeteg apró szamócát találtunk, ott világítottak apró
lámpásokként a levelek sötétjében. A szamócát a parkban élő grizzly és fekete medve is szereti, s az erdőben
célszerű szamócázás előtt körülnézni, nehogy egy grizzlyvel találja magát szemközt az ember.
Felettünk két hatalmas szemölcs, a balta fokához hasonlító hegy emelkedett. Itt pillantottuk meg azt a néhány
fehér foltot, amiről először azt hittem, hogy hó, s csak amikor az egyik folt megmozdult, akkor jöttem rá, hogy
kicsiny állatcsoport, mégpedig a régóta látni kívánt kecskék csapata. A kecske név nehogy bárkit félrevezessen.
Fehér bundájukkal, ami még a kasmírnál is puhább, fekete patáikkal és szarvaikkal, pofájukkal és szemükkel ők
a kecskék királyai, igazán remek példányok. A hegyekben lakó egyéb palásokkal ellentétben a Sziklás-hegység
kecskéinek mozgása nem sietős, nem pánikszerű, inkább megfontolt, lassú és magabiztos. Hogy mennyire biztos
lábúak, arra jó példa az a kecske, amelyik a magas szikla egyik keskeny párkányáról akart a másikra ugrani. A
távolság azonban valamivel nagyobbnak bizonyult, mint hitte. A helyett azonban, hogy mint a többi állat
belezuhant volna a feneketlen mélységbe, a kecske - mihelyt észrevette tévedését - a levegőben irányt
változtatott, négy lábával a sziklafalra pattant, majd egy hátra bukfenc után biztonságosan landolt ott, ahonnan
elindult. Ellensége alig van, ami mégis akad, azzal képes elbánni. Egy vadászkutyák által üldözött kecske
üldözői közül kettőt megölt, egy másikat lelökött a szikláról, s amikor az üldöző falka vert seregként elkullogott,
a kecske úgy sétált tovább, mintha mi sem történt volna. Másik alkalommal egy grízzly által megölt kecskét
találtak. Néhány lépésnyire a kecskétől azonban ott hevert a grízzly teteme is, mellkasa a szív mellett kétszer
átszúrva. Mielőtt elpusztította volna a kecske tőrszerű szarvainak szúrása, nyilván csak annyi ereje maradt, hogy
agyonüsse a kecskét. Egy ideig figyeltük a csapatot, amint a csillogó zöld fűben legeltek, de nem láttunk
semmiféle izgalmas jelenetet. Békésen legelésztek, időnként megálltak, bambultak, hosszúkás, komoly
pofájukon józanság, méltóság mutatkozott, bárki egy csapat fehér szőrmekabátba öltözött lelkésznek vélhette
volna őket.
Nagyon szerettük volna filmre venni a pocoknyúl nyári életmódját is. A pocoknyúl a hegyi legelőkön élő, furcsa
kis rágcsáló, sok kistestű állattal, például, a mormotákkal ellentétben, nem alszik téli álmot A nyári hónapok alatt
lázas buzgalommal gyűjti a füveket és a leveleket, kazlakat rak belőlük, amiket megszárít a napon. Amikor a
kazal egyik oldala már száraz, a pocoknyúl gondosan megforgatja, hogy az összegyűjtött élelem minden egyes
darabját érje a napsugár. A kazlakat védett helyekre rakja, s a téli hónapokban ezek lesznek az éléskamrái,
amelyek nélkül éhen halna a hófödte völgyekben. Az eső első jelére tető alá költözteti a kazlakat, majd amikor a
vihar véget ér, ismét kirakja azt a napra. Itteni vezetőnk Geoff Holroyd, azt mondta, hogy a pocoknyulak
tevékenységének megfigyelésére a legjobb hely a szállodánktól mintegy húsz mérföldre található hegyi legelő,
ezért kora reggel elindultunk oda. Mikor a hegylánc aljához értünk, otthagytuk az autót és gyalog indultunk
tovább a kétmérföldes, csaknem függőleges, vörösfenyővel és cirbolyával borított hegyoldalon. Már az
induláskor feltűnt nekünk egy fütyülős hang, amit madárkiáltásnak hittünk, mégpedig az erdőben meglehetősen
nagy számban vadászó madarak kiáltásának. Hamarosan egy apró tisztásra értünk, ahol megtaláltuk e csengő,
fuvolaszerű kiáltásért felelős muzsikust, az odúja bejárata előtt guggoló kövér földi mókust ízléses rozsdabarna
és szürke szőrmekabátjában. Háza bejárata előtt ült szálegyenesen, mint egy gárdista, mellkasa a dallamos
figyelmeztető kiáltással együtt ritmikusan süllyedt és emelkedett. Óriási, csillogó szemeivel a legtöbb mókus
annyira jellemző fürkésző, kissé ostoba pillantással szemlélt bennünket, apró mancsai együtt rezegtek
hangszálaival. Tulajdonképpen nem félt tőlünk, mert Lee-t négy vagy ötlábnyira is közel engedte magához,
mielőtt visszabújt volna odúja biztonságos rejtekébe. Kolumbiai földi mókus, ez egy prérikutyaféle, magyarázta
Geoff. A hegyoldal különböző szintjein különféle mókusfajták élnek. így nagyjából elmondható, hogy az ember
a körülötte lévő mókusfajokból megállapítja, milyen magasságba jutott
Amint feljebb kerültünk, ritkulni kezdtek a vörös- és másfajta fenyők, és abban a magasságban, ahol az erdőt
alacsony sarki növények váltják fel, a fákat a fagyos téli szelek - és a szelek által sodort éles szemcsék -
csenevésszé tették, törpévé változtatták, a vörös- és másfajta fenyőkből miniatűr japán bonsaira emlékeztető
törpefákat varázsoltak. A kisméretű erdőből itt-ott sárga, rózsaszín és mélyvörös részek világítottak ott, ahol a
pelyhes szárú és levelű, elegáns, szép castilleja nőtt Számos hegyi növénynek van ilyen bozontos burkolata, és
akár hiszik, akár nem, igen jól védik a növényt - éppúgy, mint a grizzlyt a vastag bunda - a kilenc hónapnál
rövidebb ideig sehol sem tartó fagyos időjárás viszontagságaitól.
A fák lassan elfogytak, völgy tárult ki előttünk, olyan gazdagon és olyan zölden, hogy egy smaragdbánya
elsárgult volna az irigységtől. A völgyet szegélyező hegyoldalakon látszottak még a lavina okozta sebek, a rétek
azonban sértetlennek tűntek. A ragyogó zöld füvet apró növények, a vakítóan sárga pimpó, a hanga, a finom,
bíborszínű bükköny, a pázsitszínű homokhúr és a bíborszínű bársonyos kakukkszegfű párnái élénkítették. A
völgyet a szürke sziklakupacok között bujkáló, csacsogó patak szelte át, az egész olyan tökéletes látványt
nyújtott, mintha egy alpesi ezermester rendezte volna el.
Figyelmünket hirtelen éles, a környező hegyoldalakon visszhangzó füttyszó vonta el. Egy kőrakáson kövér,
óriási szőrös farkú barna mormota sütkérezett. Azt hiszem, csak szokásból hallatta a figyelmeztető kiáltást,
hiszen jelenlétünk láthatóan egyáltalán nem zavarta Őt. Néhány perces ismeretség után még azt is megengedte,
hogy egészen közel menjek hozzá, megvakarjam kövér nyakát és megbirizgáljam bajuszát. Csodálatos dolog
olyan helyen lenni, ahol az állatok jóságos lénynek tekintik az embert és megengedik, hogy - bármilyen rövid
ideig is - osztozzon életük folyásában.
Előttünk meredek, egymásra halmozott kövek osztották a völgyet egy magasabb és egy alacsonyabb részre. E
mögött kopár, csipkés sziklaoldal következett, amelynek kőrakásait lavinák hordták egymásra. A
hordalékköveket megkövesedett tengeri kagyló és korall díszítette annak jeléül, hogy a kövek valamikor annak a
tengernek a fenekén hevertek, amelyet a föld mozgása emelt fel e magasan fekvő távoli völgybe. Ez alatt a
hatalmas, őskövületekkel dekorált düledező építmény alatt láttuk meg az első pocoknyulat. Bizonyára jó ideje
figyelt már bennünket a sziklák között ülve, mivel hamuszürke bundája olyan gyönyörűen olvadt bele a
környezetbe, hogyha nem mozdult volna meg, teljesen észrevétlen marad. A pocoknyúl tengerimalac nagyságú,
nyúlpofájú állat, azzal a különbséggel, hogy szemei nagyobbak, sötétebbek, fülei kicsik és fél pénz alakúak. Alig
észrevehető nagyságú a farka, szőrméje fényes, mint a szatén. Reánk bámult, éles, sípoló, nyugtalan kiáltást
hallatott, majd beugrott a kövek közé és eltűnt a szemünk elől. Vizsgálódásunk során hamarosan több, mintegy
két láb átmérőjű és tizenkét hüvelyk magasságú kazalra bukkantunk, mindegyik tetején friss levél, vagy fű volt,
nyilvánvalónak látszott tehát, hogy a pocoknyúl-szüret kellős közepébe csöppentünk. A pocoknyulak ebben az
alacsonyabb völgyrészben furcsa módon rendkívül idegesek voltak és csak villanásnyira láthattuk őket, amint az
egyik hasadéktól a másikig rohantak. Amikor azonban felértünk a felső völgybe, rátaláltunk egy rendkívül
kellemes, könnyen kezelhető pocoknyúlra, akit tevékenysége annyira lefoglalt, hogy észre sem vett bennünket. A
patak a dús és virágokkal tarkított, szivacsos pázsitból hasított magának medret, úgy kanyargott és kígyózott át a
réten, m int egy copf. A biliárdasztal simaságú pázsit közepén kicsiny, kövér pocoknyúl üldögélt és harapásnyi
fűcsomókat tépdesett buzgón, amit azután pofájába tömött. Amikor állkapcsai többet már nem voltak képesek
befogadni, elrohant a sziklák közölt lévő kazlaihoz. Pofája két oldalán a fűcsomó olyan volt, mint tömött, zöld
fókabajusz. Egészen a sziklarepedésig követtük, ahol egy kisebb autónyi méretű szikla alatt találtuk meg odúját,
a közelben két teljesen befejezett és egy harmadik, készülőfélben lévő kazallal. Munkája olyannyira elfoglalta őt,
hogy egy pillanatra sem hagyta abba, még akkor sem, amikor mintegy háromlábnyira tőle leültem egy sziklára.
Amint az egyik harapásnyi fűcsomót sikerült mancsaival teljes megelégedésére elrendeznie, kirohant a rétre, a
sziklák között úgy pattogott, mint egy gumilabda. A réten újabb harapásnyi füvet gyűjtött, majd visszatért oda,
ahol ültem. Néhány lábnyira tőlem megállt, óriási zöld bajusza felett sötét szemeivel rám bámult, majd
közömbösen odébbállt, terhét a kazalra rakta és gondosan eligazította. A furcsa az volt a dologban, hogy amikor
az alsó völgyben a pocoknyulak éles, figyelmeztető füttye felhangzott, a mi nyulunk is megállt és visszafütyült,
noha az esetek többségében annyira közel volt hozzám, hogy kinyújtott kézzel kényelmesen elérhettem volna.
Tökéletes hidegvérrel vette tudomásul, hogy számos emberi lény veszi körül, hogy minden mozdulatát filmezik
és minden egyes hangját felveszik. Úgy tett, mintha ott sem lennénk és úgy folytatta munkáját, mintha az élete
függött volna tőle, amint bizonyos szempontból természetesen függött is. Egyetlen esetben lett kicsit izgatott,
amikor elővettük a papírsárkányokat. Ezek egyébként völgybeli rokonaiból hisztérikus fütyülőkórust váltottak ki.
Előkészítő munkái során Alastair valahol rábukkant egy kísérlet leírására, amelyet Konrád Lorenz csirkékkel
végzett. Óriási papírtáblát készített egy repülő liba körvonalaival. Amikor a táblát a csirkék felett elvitte, a
csirkék mit sem törődtek vele. Amint megfordította, azaz a liba visszafelé szállt, a csirkék nagyon erőteljesen
reagáltak. A liba sziluettjéből egy héja körvonalai lettek, a hosszú nyak és fej a héja farka, a liba farka pedig a
ragadozó kicsi, kerek feje. Alastair elhatározta, hogy rávesz bennünket: reptessünk sárkányt, hogy lássa, milyen
hatást tesz a pocoknyulakra. Ellátogattunk hát Toronto kínai negyedébe és ott két, héját formázó sárkányt
vásároltunk. Amikor sárkányaink a levegőbe emelkedtek, rendkívüli hatást tettek a völgy vadvilágára. A
mormoták obszcén káromkodásokat kiáltottak feléjük, az alsó völgy pocoknyulai kollektív idegösszeomlást
kaptak, a környezetével egyébként mit sem törődő négy hófajd berohant a sziklák közé és őrült gyorsasággal
álcázta magát, mégpedig úgy, hogy egyszerűen leguggolt. A mi pocoknyulunk azonban úgy belemerült a
mezőgazdaságba, hogy - noha eleinte gyanakvással méregette a papírhéját - nem engedte, hogy bármi is
megzavarja a szénakészítésben. Néha meg-megállt és félig elfojtott füttyöt hallatott. Egyetlenegyszer bukott csak
le és keresett menedéket, mikor a sárkány árnyéka felé siklott a füvön, de akkor is hamarosan előbújt és folytatta
munkáját.
A Kanadában meglátogatott helyszínek közül Kamaskee rétje és a sárkányeregetéssel eltöltött idő lett a
kedvencem. Levegője bódít, mint a jó bor, a hegyekre kék árnyékot vető ragyogó napsütése, a lavinák sebhelyei,
a színek élénksége, a cseppnyi patakok szikrázó tisztasága és a hely nyugalma, békéje csodálatos volt. Olyan
varázslatos hely ez, ahol az ember szívesen leélné az életét.
HATODIK LÖVÉS
A KANADAI ERDŐSÉGEK rendkívül látványosak, de különösen érdekesek az angliai erdős vidékek is, és éppen
annyira életteliek. Amikor a lombhullató erdők téli és tavaszi szépségét akartuk bemutatni, a hampshire-i New
Forestet választottuk ki. Az elnevezés magyarul új erdőt jelent, de az ‘új’ szócska meglehetősen félrevezető,
hiszen az erdőt Hódító Vilmos telepítette 1078-ban, vagyis csaknem ezeréves ez a susogó faövezet. Hampshire
szerencsés választásnak bizonyult, mivel évek óta közelében éltem, s így gazdag és páratlan flórájával és
faunájával remek vadászterületnek bizonyult számomra.
Az erdőség ma körülbelül 38000 hektár területet borít. Nagy része nyílt erdő, vannak azonban ősi és díszes
vidékei, legelői, harasztosai, cserjései is. Eredetileg királyi vadászterületnek szánták, noha a környékbelieknek is
joguk volt (és van ma is) disznaikat, marháikat, lovaikat és egyéb háziállataikat - bizonyos elzárt területek
kivételével - itt legeltetni. A védett területekkel a fiatal fákat óvják a szarvasok és a háziállatok kissé goromba
figyelmétől. Az erdő ma már nem királyi vadászterület, de jelentősége és az itt található számos ritka példány
miatt nemzeti, természetvédelmi rezervátum státust kapott Vezetőnk Simon Davy, egy igen jóképű fiatalember
volt itt, Európa egyik legpompásabb erdejében.
Jonathan természetesen olyan közel szeretett volna megszállni az erdőhöz, amennyire csak lehetséges, hiszen
semmi nem annyira bosszantó és időrabló, mint naponta órákat autózni azért, hogy az ember a felvétel helyszínét
elérhesse. Szerencsések voltunk, mert Jonathan felfedezte a Bramble Hill Hotelt, ami pontosan az erdő
közepében helyezkedett el. Az már erősen kétséges, hogy a barátságos, de balszerencsés tulajdonos, Prowse
kapitány is szerencsének tekintette-e, hogy vendégei voltunk. Nagy megpróbáltatást jelenthettünk számára, és
mire elérkezett távozásunk ideje, minden bizonnyal sikerült meggyőznünk arról, hogy a filmesek egytől egyig
őrültek, s noha nem teljesen érettek még a fél cédulára, lényegesen különcebbek, mint egy csapat falubolondja.
Érkezésünk és az ágytakaró esete mindenesetre megadta az alaphangot.
Nem tudni miért, Jonathan most az egyszer elhatározta, hogy törődik sztárjaival. Úgy gondolta, utána kell
néznie, hogy szobánk megfelel-e státusunknak. Ma már kideríthetetlen, miért gondolta azt, hogy egy ilyen
kifogástalanul vezetett szállodában valami is problémát okozhat, mindenesetre úgy találta, hogy szobánkban a
dupla ágyra terített takaró - ami bár rikítónak igen, bántónak azonban semmiképpen nem volt mondható - nem
kerülhet a szemünk elé, mert véleménye szerint ezen igénytelen tárgy megpillantása Lee-t és engem olyan
művészi haragra gerjeszt majd, amihez csak Lord Clarké haragja lenne fogható, ha a chartres-i katedrálisban
falfirkákat fedezne fel. Gondolkodás nélkül lekapta hát a szépérzékét sértő ágytakarót és begyömöszöl le a
szekrénybe. Amikor meggyőződött arról, hogy esztétikai érzékünket immár semmi nem irritálhatja, elindult
elénk. Eközben Prowse kapitány, akinek a szeme - jó gazdához méltóan - mindent meglátott, szobánk
ellenőrzése során észlelte, hogy az ágy - hogy úgy mondjam - pucéran kelleti magát. Megkereste az ágytakarót
és visszahelyezte őt megillető helyére. Megérkeztünk a szállodába, Jonathan - aki még mindig a rendezőknél
olyan ritka betegségtől, a talentum iránti figyelemtől szenvedett - felvitte bőröndjeink egy részét a szobába, ahol
megdöbbenve észlelte, hogy a bűnös takaró úgyszólván a szemébe röhög az ágyról. Lelki kínjának jeleként
felnyögött, letépte a takarót az ágyról és ismét a szekrény sötétjébe száműzte. Éppen ideje volt, mert Prowse
kapitány kíséretében beléptünk a szobába. Ám a kapitány sasszeme egy pillantás alatt felmérte a helyszínt, majd
megállapodott az ágyon. Arcán hitetlenség tükröződött.
- Nocsak, hová tűnhetett az ágytakaró? - érdeklődött. Költői kérdésnek szánta, de Jonathan úgy érezte, neki kell a
kérdésre válaszolni.
- Az ágytakaró? - hörögte.
- Az - válaszolta a kapitány tömören. - Az ágytakaró. Itt volt az ágyon, én magam terítettem fel. Valaki,
valamilyen ismeretlen okból ugyanis a szekrénybe gyömöszölte. Most hol lehet?
- A szekrényben - felelte Jonathan halkan.
- A szekrényben? Újra? - csodálkozott a kapitány.
- Igen - felelte Jonathan.
- Honnan tudja? - érdeklődött a tulajdonos.
- Én magam tettem oda - mondta Jonathan olyasvalaki modorában, aki csecsemőgyilkosságot gyón meg.
- Maga? - hitetlenkedett a kapitány.
- Igen - válaszolta szánalmasan Jonathan.
- Az első alkalommal is maga tette oda? - kérdezte a kapitány, aki mindent tudni akart.
- Igen - lehelte Jonathan.
- Miért? - kérdezte a kapitány baljós nyugalommal. Hosszas csend következett. Mindannyian Jonathanra
néztünk, akár az esküdtek egy gyilkosság elkövetőjére.
- Azt hittem, nem fog nekik tetszeni - mondta, és ezzel mindenért szegény ártatlan feleségemre és rám hárította a
felelősséget. A kapitányt megedzették a rendetlen, engedély nélkül kimenőre lógó és mindig megfelelő kifogást
találó újoncok, így sumákolással nem lehetett a tárgytól eltéríteni.
- Feltételezem - mondta jegesen -, hogy amennyiben Durrell úr és felesége a legcsekélyebb mértékben is
elégedetlenek lennének ágytakarójukkal, ők maguk informálnának erről engem, vagyis nem a maga feladata a
takarót titokban a szekrénybe rejteni. Meg vagyok róla győződve, hogy tiszteletre méltó vendégeim képesek
egyedül is eldönteni, megfelelőnek tartják-e az ágytakarót vagy sem.
Ezzel meghajtotta a fejét és elhagyta a szobát. Éppen jókor, mert Lee és én a nevetéstől könnyezve zuhantunk a
takarómentes ágyra.
Ősz közepe volt, az erdő reggel, munkakezdéskor pompás látványt nyújtott. Helyenként ott ragyogott még a nyár
aranyos zöldje, másutt már haldokoltak a levelek, és az óriási fák árpa-cukor-bamán, sherry-rőten vagy
rókavörösen álltak a törékeny, kora reggeli napfényben, s ágaik között sárkányfarokként tekergőztek a vékony
ködcsíkok. A levegő elég hideg volt ahhoz, hogy meglátszódjék leheletünk. Mindent finom, harmatos ragyogás
burkolt be, apró vízfolyások csillogtak, csobogtak a magas, fekete, friss süteményként illatozó földhányások
között, amint kanyarogva törtek utat maguknak az óriási tölgyek és bükkök templomhajóján át.
A levegő páratartalma, a halott levelek takarójának dús és nedves rétege kedvezett a mindent elborító gombának.
Fantasztikus formáik a Mars világát idézték. Szín- és formagazdagságuk végtelennek látszott: rózsaszínű vagy
fényes, fókaszürke gombák, felfelé ívelők, apró napernyők, kínai kalapok egymásra zsúfolva, mint francia
kávéházak teraszain a vendégek serege. Voltak korallra és narancshéjra emlékeztetők, a kanárisárga
kénvirággomba és halvány karamellszínű őzlábgombák, tetejükön cserépszerű pikkelyekkel, vagy a
halványbarna lánggombák szőrmepikkelyeikkel.
És a rengeteg elbűvölő gombanév! A gombákat gyűjtő és osztályozó tudósokban erős költői véna lehet, hiszen
olyan neveket adtak a gombáknak, mint Bolyhos Kék Sapka, vagy Bíró Parókája, Könnyező özvegy, Filléres
Nyuszi, Sikamlós Józsi és Dayard Nyerge. A fák között bujkál a Halotti Főkötő, az elefántcsontszínű Rombolás
Angyala, melynek egyenetlen teteje olyan, mint sírokon az angyalszárny. A fatörzseken hatalmas, lapos, tálca
formájú bifsztek-gombák voltak olyan zsúfoltan, hogy ülni lehetett rajtuk anélkül, hogy letörtek volna. Voltak
kerek és puha pöfetegek, amelyek ujjaink érintésére spóráikat hangtalan robbanással kergették a világba, s a jövő
gombagenerációi úgy röpültek szét, mint egy szupernóva robbanása után a leendő csillagok. Az egyik tisztáson
óriási tölgy tetemére leltünk, halálakor már legalább százéves lehetett. A hatalmas tetem már régen ott
korhadhatott, s egyszerű fatörzsből összetett gombatenyészetté alakult át. Az Észak-Argentínában, Jujuyban
évekkel ezelőtt látottak óta ez volt a legnagyobb, különböző gombák csoportjaiból, halmaiból, seregeiből,
fürtjeiből, karavánjaiból álló gombakollekció, melyet megfigyeltem. Be kell vallanom, tudatlanságomban
mindeddig azt hittem, hogy ilyen kis területen csak a trópusok képesek ennyi gombafajt összezsúfolni.
A gombák közül a légyölő galóca tetszett a legjobban, amely csészealj méretű vörös sapkájával oldotta a fák
töveinek sötétjét Ez a rikító teremtmény - amelyet éppoly nehéz nem észrevenni, mint a trombita hangját -
mérgező, amint az a középkor óta ismert. Azokban az időkben a jó háziasszony a legyek ellen kis csésze tejbe
aprította a galócát, és azt a tehénistállóban vagy a konyhában helyezte el. A galóca mérge görcsös rángatózással
kísért katalepsziát idéz elő, amelyhez egyfajta mámoros állapot járul. Furcsa, de a rénszarvasok például úgy
rajonganak érte, mint az emberek egy üveg whiskyért, s kénytelen vagyok elárulni, hogy be is rúgnak belőle,
amikor beköszönt a galócaszezon. A lappok, akik megfigyelték ezt a jelenséget, megirigyelhették a mámoros
állatokat, s kísérletekkel két nagyon érdekes dologra jöttek rá. A galóca ehető, ha rágás nélkül nyeljük le. Ezt
meg is tettek, hogy elérjék a kívánt hatást Arra is rájöttek, hogy amikor olyasvalaki vizeletét isszák meg, aki
légyölő galócát fogyasztott, ugyanazt a hatást érik el ezzel a ‘lepárolt’ bájitallal. Persze, amikor másnap a
borzalmas macskajajtól szenvednek, a lappok mindezért a rénszarvasokat teszik felelőssé.
Számunkra az erdő elbűvöld volt, Jonathannak viszont kérlelhetetlen ellenséget jelentett, mert úgy érezte, hogy a
változó hangulatok az őrületbe kergetik őt. Amikor napsütést kívánt, túl sok volt a felhő, amikor felhőre lett
volna szüksége, vakítóan tűzött a nap, ha esőt akart, sugárzóan tiszta maradt az idő és viszont. Mi tudtuk, hogy
szegény erdő megtesz minden tőle telhetőt, de tehetségéből nem futja többre.
Jonathan szerint az erdő úgy viselkedett, mint egy színes levelekbe öltözött, rosszindulatú, dacos nőszemély.
Ami a leveleket illeti, hát ezektől csaknem gutaütést kapott Az őszi erdőt akartuk filmre venni, de Jonathant nem
elégítette ki, hogy a talajt mérhetetlen mennyiségű lehullott Tevéi borítja és ugyanekkora mennyiség várja a
kedvező pillanatot az ágakon, hogy lehulljon. Olyan képet akart, amelyben a levelek éppen hullanak. És az erdő
újfent bebizonyította, milyen őrületesen szeszélyes. Hegynyi levélhalmokat produkált Jonathannak, s a fákon
csillogó zöld, rozsdabarna és gesztenyeszínű levelek lebegő hadait, de nem engedte nekik, hogy lehulljanak -
legalábbis akkor nem, amikor a kamera látja. Mikor ugyanis elpakoltuk a kamerákat, a levelek hatalmas
áradatban kezdtek el hullani, de mire a kamerák újra előkerültek, a levelek újra biztonságosan kapaszkodtak az
ágakhoz. Kezdtünk aggódni Jonathan épelméjűségéért, s egyszerre elérkezett az a nap, amikor azt hittük, nem
kerülheti el a gondnokság alá helyezést.
- Megvan! Megvan! - harsogta. - Megvan!
- Micsoda, aranyom? - kérdezte Paula, amint megpillantotta Jonathan szemében az őrült csillogást
- Műanyag zsákok! - válaszolta Jonathan győzedelmesen. -Menj a faluba és vegyél sok-sok nagy-nagy műanyag
zsákot nekem.
- Persze, aranyom - nyugtatta Paula. - Amit csak akarsz. De minek?
- Levelek - válaszolta Jonathan.
Mindannyian ránéztünk. A szája nem habzott még, ezért úgy döntöttünk, hogy esetleg vitatkozhatunk vele.
- Mi köze a műanyag zsákoknak a levelekhez? - kérdeztem, de egy pillanatig sem vártam racionális választ Nem
is kaptam.
- Zsákokba gyűjtjük a leveleket és visszavisszük a szállodába - válaszolta Jonathan.
- És mit csinálunk velük, amikor már visszavittük őket a szállodába? - kérdezte Lee megbabonázva.
- Megszárítjuk.
- Megszárítjuk?
- Igen. Megszárítjuk, azután veszünk egy létrát, felmászunk rajta a fára és a leveleket leszórjuk onnan- felelte
Jonathan. - így lefilmezhetem a hulló leveleket
Ez a napóleoni terve természetesen ismét konfliktusba sodort bennünket a vasnyugalmú Prowse kapitánnyal.
Paulát beküldtük a legközelebbi faluba, ahonnan négy hatalmas, gyász fekete műanyag zsákkal tért vissza.
Jonathan buzdítására önfeledten megtömtük a zsákokat ázott levelekkel, és visszatértünk a Bramble Hill Hotelbe,
valószínűleg elegendő mennyiségű potenciális humusszal ahhoz, hogy utánpótlást nyújthassunk a világ
legnagyobb botanikus kertjének is. Ajándékunkat bőkezűen felhalmoztuk a szálloda halljában, s Jonathan
Prowse kapitány keresésére indult. Amikor megtalálta, mindketten visszatértek és Jonathan megmutatta a
tulajdonosnak a négy hatalmas, degeszre tömött zsákot, amelyek olyanok voltak, mint négy rosszindulatú, idegen
bolygóról származó űrlény.
- Szeretném, ha segítene ezekkel - mondta Jonathan minden teketória nélkül. A kapitány gondosan vizsgálgatni
kezdte a zsákokat
- Ezekkel? - érdeklődött elnyújtottan. - Segítsek?
- Igen - válaszolta Jonathan.
- Mik ezek? - kérdezte a kapitány.
- Levelek - felelte Jonathan.
- Levelek? Milyen levelek? - kérdezte a kapitány hitetlenül. Ilyesmi még nem történt vele.
- őszi levelek - bökte ki Jonathan diadalmasan. - Az erdőben szedtük.
Prowse kapitány kissé megviseltnek látszott Korábbi pályafutása során semmi sem készítette fel őt arra a
lehetőségre, hogy vendég érkezik négy, őszi levelekkel teletömött műanyag zsákkal és a segítségét kéri.
- Értem - motyogta és megnyalta a szája szélét. - És mit akar csinálni velük?
- Megszárítani - válaszolta Jonathan csodálkozva, hogy a kapitány erre magától nem jött rá.
- Megszárítani? - kérdezte a kapitány.
- Persze, hiszen vizesek - magyarázta Jonathan.
- De hát miért akarja megszárítani? - kérdezte a kapitány a kimerítő magyarázat ellenére.
- Mert ha nedvesek, akkor nem hullanak - mondta Jonathan a kapitány értetlenségétől kissé türelmetlenül.
- De ezek egyszer már lehullottak - erősködött tovább a kapitány.
- Hát persze - válaszolta Jonathan kimerülten. - Ezért lettek nedvesek és ezért kell megszárítanunk őket
Ekkor szerencsére megjelent Paula, aki számos telefonja egyikét bonyolította a fenti párbeszéd alatt Egyetlen
pillantással felmérte a helyzetet.
- Prowse kapitány! Azt hiszem, nekem kell a helyzetet megmagyaráznom és biztos vagyok benne, hogy ha
valaki, hát maga segíthet nekünk - mondta Paula és bekapcsolta ötezer wattos mosolyát
- Némi magyarázat elkelne - mondta a kapitány.
Paula ekkor egyszerűen és tömören elmesélte a nem hulló levelek egész drámáját. A kapitány korábban, igen
előzékenyen, hálószobáinkon felül egy külön helyiséget bocsátott rendelkezésünkre, ahol megbeszéléseinket
tartottuk és ahol berendezéseinket tárolhattuk. Viktoriánus üvegházra emlékeztető furcsa szoba volt ez az első
emeleten. Paula most egyszerűen azt kérte, hadd szárítsuk meg benne New Forest felét. A kapitány jó
természetéről és vendéglátói minőségéről sokat elárul, hogy nem szólított fel bennünket azonnali távozásra.
Ehelyett adott egy rakás régi Timest, hogy azokra teregessük szét a leveleket, és egy ósdi, körülbelül 1935-ből
származó villanymelegítőt, amivel megszáríthassuk. A készülék rövidesen nagyolvasztóként ontotta magából a
meleget, a levelek pedig a fél szobát elborították. Jonathan szeretettel kevergette őket ujjaival, miközben
érzelmes dallamokat dudorászott. Mindannyian körbeültük és whiskyt szopogatva néztük. - Olyan most ez a
szoba, mint egy amatőr előadás díszlete - mondta Chris. - Például a Jancsi és Juliskáé.
- Óh, nem - mondtam. - Harris túl öreg Jancsi szerepére. Inkább Calibanra szavaznék a Viharban.
- Csak nevessetek - mondta Jonathan, és kevert egyet a leveleken. - Majd csodálkoztok, ha igazi őszi levelek
hullanak áfákról.
Két nappal később a levelek megszáradtak, és mi ünnepélyesen kihordtuk a zsákokat az erdőbe. Vittünk létrát is,
amit - Jonathan irányításával - egy vastag öreg tölgyfa törzséhez támasztottunk. Briant küldtük fel a létrán, mert
neki ebben a felvételsorozatban nem kellett hangfelvételeket készítenie. Felvitte az egyik levelekkel teli zsákot, s
kimászott az ág végére, hogy úgy szórja a leveleket, mint Természet Anyó.
- Szórd természetesebben - instruálta Jonathan.
- Hogy lehet egy műanyag zsákból természetesen szórni? - érdeklődött Brian sértődötten az ág végéről.
- Szórd könnyedén - mondta Jonathan. - Ne olyan közönséges, durva kupacokban.
- Hát nem kímélitek magatokat - közölte Simon.
- És a pénzt sem - vetettem közbe. - Erich von Stroheim rakatott egyszer harmincöt ezer mandulavirágot az
ágakra, amikor télen filmezett.
- Egek! Mibe kerülhetett! - sóhajtotta Simon.
- Bizony, mibe. Harris a rokona, innen a levélötlet - válaszoltam.
- Tényleg? - kérdezte Simon felcsillanó szemekkel.
- Aha, igazi neve Harris von Stroheim, de megváltoztatta.
- Ezért ragaszkodott ennyire a levelekhez? - kérdezte Simon.
- Igen. Persze a mi költségvetésünkből nem futná mandulavirágra - mondtam.
Amint már említettem, Jonathan szerint New Forest mindent megtett, hogy kitoljon velünk. Gombáit direkt a
legsötétebb zugokba rejtette, ahol nem volt elég fény a filmezéshez. Leveleit nem akarta lehullatni, esőt hozott
ránk, ködbe burkolózott, minden módon csökönyösködött Az utolsó cseppet a pohárban a gubacsok jelentették.
Az erdőben természetesen minden fa saját ökoszisztémával rendelkezik. A fa amellett, hogy hő- és páratartalom-
szabályozó szerepe van és befolyásolja a klímát is, számtalan lénynek nyújt életteret, amelyek rajta, benne, vagy
körülötte élnek, vagy egyszerűen csak egy bizonyos céllal látogatják, például fészkelnek rajta. A becslések
szerint egyetlen tölgy több mint 300 fajtát (és a jó ég tudja, e fajták hány egyedét) képes ellátni a madaraktól a
molyokig, a hernyóktól a pókig. A tölgy világába tartozó lények között találjuk a gubacsok számos fajtáját is. A
gubacs az erdőben található legbizarrabb, legmutatósabb dolgok egyike. Jona-thant kíváncsivá tette, amit róluk
‘Az amatőr természetbúvár’-ban írtam. S ez a következő volt:
‘A gubacs a fejlődő lárva otthona. Némelyikükben nyáron kelnek ki a rovarok, mások megbarnulnak, ezekben a
lárva téli álmot alszik. A gubacs története ezzel azonban még nem ér véget, csaknem kivétel nélkül mindegyikben
vannak más lények is, amelyek vagy a gubacs eredeti építőjének élősdijei, vagy később költöztek bele mint
jogcím nélküli rosszhiszeműek. A legközönségesebb, a legkönnyebben fellelhető tölgyfagubacs mintegy hetvenöt
rovarnak ad otthont saját főbérlőjén, a gubacsdarázs lárváján kívül.’
A kaput a ‘legközönségesebb, legkönnyebben fellelhető’ tette
be. Jonathan elhatározta, hogy mindenáron szerez néhány tölgy-gubacsot, majd felveszi, ahogy Lee és én
összeszedjük ezeket, majd elvisszük a londoni Scientific Filmshez, azaz a tudományos filmlaboratóriumba, ahol
filmünk közelképei készültek, és ahol majd mikro fotográfia segítségével felveszik, és premier plánban
bemutatják a gubacsban lévő mind a hetvenöt élőlényfajtát. Normális esetben és egy jobb erdőben az ember - ha
tetszik, ha nem - nem látja, a gubacstól az erdőt Ez úgy látszik nem volt normális eset. Kora reggel indultunk
gubacsvadászatra. Jonathan két hatalmas műanyag zsákot cipelt, amelyekben nem is olyan régen még falevelek
voltak.
- Elég lesz két zsák? - kérdeztem.
- Azt mondta, hogy gyakoriak és könnyű megtalálni őket - válaszolta. - Rengeteg gubacsra van szükségem.
- A zsákba durva becslés szerint is legalább kétezer gubacs fér, a kettőbe ezek szerint úgy négyezer.
- Nem érdekel - duzzogott Jonathan. - Nem vagyok hajlandó kockáztatni, sokat akarok.
Elindultunk hát, mint egy csapat szarvasgombát kereső malac. Elsőnek az erdő szelein lévő tölgycsemetéket
vizsgáltuk át A kis fák a gubacsépítők kedvencei, (így könnyű volt átvizsgálnunk őket Több százat átfésültünk,
de egyetlen tölgyfagubacsot sem találtunk. Jonathan ideges lett, mint mindig, amikor a természet nem
engedelmeskedett akaratának.
- Halló, fiúk! - kiabálta Paula, úgy mérföldnyi távolságból. Dobhártyánk még a távolság ellenére is megremegett.
- Mondjátok el még egyszer, hogy néz ki, amit keresünk?
- Kicsi, rothadt barna almák - bömböltem vissza. Kerestünk tovább. Otthagytuk a fényes, de sajnos teljesen
gubacstalan facsemetéket, és az erdő belsejébe vonultunk a nagyobb fákhoz. Nyolckor kezdtük a keresést,
tizenegyre megerősödött bennünk a meggyőződés, hogy az erdő el van átkozva, Jonathan átkozta el. Életemben
még csak hasonlóval sem találkoztam. Sosem jártam tölgyerdőben úgy, hogy ne találtam volna tölgyfagubacsot.
Ez olyan, mintha a Szaharában nem találna homokot az ember. Fél tizenegy körül Lee váratlanul vad
örömrivalgásban tört ki.
- Találtam egyet, találtam egyet! - kiabálta. Szempillantás alatt körülvettük.
- Hol van? Hol van? - hörögte Jonathan.
Lee a tölgyfa egyik ágára mutatott, ahol megtapadva egy tölgyfagubacs volt látható. Az volt, de olyan icipici,
olyan ráncos, olyan szívszorítóan szánalmas látványt nyújtó, mint egy liliputi elefánt ősrégi hulladéka.
- Ez lenne a tölgyfagubacs? - kérdezte Jonathan hitetlenül.
- Igen - válaszoltam. - De őszintén meg kell vallanom, hogy láttam már ennél egészségesebb egyedeket is.
- Mit tegyünk, ez van - mondta Jonathan, miközben a gubacsot óvatosan lefejtette az ágról.
Tényleg ez volt az egyetlen gubacs, amit találtunk. Olyan áhítattal vittük fel Londonba, mintha a
koronaékszereket (helyesebben koronaékszert) vinnénk. A laborban az emberek azután még hetekig lestek a
készenlétbe helyezett kamerákkal, mint tudósok, akik azt lesik, hogy ki lép ki vajon a csészealjból. Sajnos, hiába.
Nem történt semmi. Amikor már kétségtelenné vált, hogy a gubacsból nem kel ki semmi, Jonathan bicskájával
kettévágta. Egy kicsi és halott gubacsdarázs lárváját találta csak benne. A természetfényképezés nem egyszerű
dolog, különösen akkor nem, ha csak korlátozott idő áll rendelkezésre.
A másik dolog, ami váratlanul bosszúságot okozott, a borz volt, ez az ősi családfával rendelkező nemes állat,
amely már akkor ott trappolt Anglia erdeiben, amikor az emberek még vadbőrben jártak. Intelligens, bájos,
csinos, mulatságos, szép külsejű állat a borz, jótetteinek száma - tekintve, hogy ő a terület legfontosabb
ragadozója - tetemes, a fatetőtől kezdve a nyúlkölyökig, a fácántól a békáig mindenki elsápad közeledtére,
hiszen a kukacot éppúgy megeszi, mint a csigát, a bogarat, a kígyót vagy a sündisznót. Az ‘omnivorous’ azt
jelenti, ‘mindenevő’, s a borz e tekintetben tökéletesen megfelel az elvárásoknak. Mindent a maga hasznára
fordít Vérengző életfelfogása ellenére élelmének nagy részét gyökerek, gombák, bogyók és magvak alkotják.
Mindent összevetve csinos és hasznos része a tájnak, és ha néha pusztít is a kukorica- vagy komlóföldön, esetleg
a tyúkketrecre feni a fogát, félrelépéseit meg kell bocsátanunk, hiszen a követel oldalon több a jócselekedete.
A borz vára hatalmas, végtelen alagutakból, kamrákból álló építmény. Mivel a borzvár (mint az angol
udvarházak is) generációról generációra száll át, és mert mindegyik bővít valamit, korszerűsíti, egy-egy régebbi
borzvár számlálhatatlan elágazással rendelkezik. Hálószobák vannak benne, rejtekhelyek és elkülönítve
illemhelyek is. A borz társas kapcsolata egy életre szól és - tekintve, hogy messzemenően civilizált lények - a
szomszédos borzokkal jó kapcsolatban állnak. S bár vagy ezer éve járja az angol erdők zöld félhomályát, nemrég
mégis az úgynevezett civilizált ember két különböző csoportjának céltáblája lett A mezőgazdasági minisztérium
állatorvosainak egy csoportja megállapította, hogy a borz terjeszti a szarvasmarha tuberkulózist (valószínűleg
terjeszti is). A problémára adott válasz szerintük: a borzot ki kell irtani. Ennek következtében izgatott
borzholocaust kezdődött a lehető leggusztustalanabb körülmények között. A mezőgazdasági minisztérium
állatorvosainak számára, úgy látszik, minden problémára az ‘elpusztítani’ a válasz a ‘megoldani’ helyett.
Ezt a végletekig leegyszerűsített eljárást a közfelháborodás szerencsére leállította, a borzok ősi fészkeinek vandál
pusztítása és az élőlények megsemmisítése abbamaradt Azt hihetnénk, hogy egy ilyen hivatalos elgázosítási
kampány (milyen hátborzongatóan teuton koncepció is ez) elég is lett volna szegény borzoknak, de nem! Alig
sikerült győzedelmeskedni a bürokrácián, máris másik frontról indult támadás az állat ellen. Az emberiség furcsa
egyedei számára - akiknek agyveleje a mai napig a neandervölgyi fejlődési stádiumában maradt - a kutyákkal
végrehajtott borzvadászat lett az egyik legdivatosabb időtöltés. A borzokat, akik valószínűleg több jót tesznek
évente környezetüknek, mint a fent említett visszafejtett emberszabású rémek, kiásták és terrierekkel vették
űzőbe. A borz üldöztetése szivárványos társadalmunk két végletét reprezentálja. Egyik oldalról a bürokrácia
manipulációja, másfelől a sokat csodált és magasztalt dolgozó ember található, aki - mint a rómaiak, kedveli a
vér látványát - a fájdalom és halál verítékes, nyögdécselő hajszolásába kényszeríti magával együtt
társadalmunkat is.
A borzokról remek földalatti felvételeink voltak, amelyeket Eric Ashby készített számunkra. Lehetővé tette,
hogy háza alatt várat építsenek a borzok, majd speciális üvegen át figyelte és filmezte tevékenységüket. A film
kiegészítéseként akart Jonathan rólunk is néhány felvételt készíteni a borzvár előtt, amint a borz éppen előjön
belőle.
- A völgy másik oldalán, a borzvár előtt ülnek - magyarázta -, és amikor alkonyodni kezd, megjelenik a borz.
- Megmondta ezt a borzoknak is? - kérdeztem.
- Biztos, hogy kijönnek - válaszolta Jonathan nagy önbizalommal. - Ha másért nem, hát a szendvicsért.
- Szendvics? Miféle szendvics? - érdeklődött Lee.
- Földimogyoró-vajas - válaszolta Jonathan.
- Miről beszél? - kérdezte Lee.
- A borz - kezdte Jonathan fölényesen - képtelen ellenállni a földimogyoró-vajas szendvicsnek. Mérföldekre is
hajlandó elmenni miatta. Az embernek nem kell mást tennie, csak átvisz az erdőn egy földimogyoró-vajas
szendvicset és mérföldes körzetből máris minden borzot maga után vonz.
- Honnan szerezte ezt az ezoterikus információt?
- Egy borzokról szóló könyvben olvastam. Azt írták, mindig bejön.
- Elég furcsának találom - mondtam. - Sosem hallottam még, hogy a borzokra ilyen hatást tenne ez a nyalánkság.
- Az észak-amerikai mókus szereti - mondta Lee. - Memphisi kertemben gyakran adtam nekik. Nem látom be,
miért ne szerethetné a borz is a földimogyoróvajat.
- A borz ellenállhatatlannak találja! - ismételte Jonathan. - Bármit megtesznek egy földimogyoró-vajas
szendvicsért. Nem volt mit tenni, hatalmas mennyiségű földimogyoró-vajas szendviccsel felszerelve abba az
erdőrészbe indultunk, ahol a legnagyobb borzvár volt.
- Igazán nem szeretném, ha túlzottan pesszimistának tartana - mondtam Jonathannak -, de mi lesz, ha a borz
mégse jön elő végszóra?
- Gondoltam erre az eshetőségre is - mondta és órájára pillantott - Perceken belül megérkezik az erősítés.
- Milyen erősítés? - érdeklődött Lee.
- Egy Dávid Chaffe nevű koma - válaszolta Jonathan. - Van két szelíd borza. Mindjárt itt lesznek, s ha a vad borz
nem jelenik meg, itt lesznek nekünk a szelídek.
Felállítottuk hát a kamerákat, Lee és én elfoglaltuk borzleső pozíciónkat. Felesleges talán mondanom, egyetlen
borz sem jött elő. Egyáltalán semmi meglepőt nem találtam benne, hiszen akármilyen óvatosan mozognak is a
filmesek, nem tudnak tökéletesen csendben maradni, a borz hallása pedig igen kifinomult Megérkezett azonban
Dávid Chaffe, furgonjában két csinos, fiatal borzzal. Az izgalomtól izgő-mozgó és szuszogó állatokat kiemelte
ketreceikből és a borzvárnál szabadon engedte.
- Nos - utasított Jonathan -, azt szeretném, ha a következőket mondaná a kamerába: - Biztos módja annak, hogy a
borzot kicsalogassuk a borzvárból, a földimogyoró-vajas szendvics. Ezzel a legtartózkodóbb borz is
kicsalogatható. Ekkor odadobja a szendvicset a borzvár bejáratához, mire a borzok rávetik magukat
Elmondtam a szöveget, és a borzvár bejáratához hajítottam a szendvicset. A két borz, mintegy végszóra,
odament hozzá, megszagolgatták, majd prüszkölve, pánikszerű gyorsasággal és az akut undor számos jelét
mutatva visszahátráltak. Mondanom sem kell, tökéletesen nyilvánvalóvá vált, hogy ez a két borz nem rajong a
földimogyoró-vajas szendvicsért. És persze ez az eset is megerősítette Jonathant abban a meggyőződésében,
hogy az anyatermészet nem és nem akar együttműködni velünk.
HETEDIK LÖVÉS
A VILÁG MINDEN TÁJÁN gyűjtöttem már állatokat, mégis mindig meglep egy tökéletesen mindennapi angol
sövény vadvilágának gazdagsága.
A sűrű angol sövény évszázadok óta őrzője jószágnak, terménynek. Miután a szászok elözönlötték Britanniát,
hozzáláttak az erdők, vagy ahogyan nevezték, a Wild Wood kiirtásának, hogy területet nyerjenek a legelők és a
haszonnövények számára. A különböző funkciójú földek elkülönítésére és egyben a legelő állatok
elkóborlásának megakadályozására telepítették a sövényt. A szászok hamar megtalálták a sövénynek leginkább
alkalmas növényt, a galagonyát. Bujtásról szaporítva, vagy egyszerűen ledugva könnyen hajtatható, gyorsan nő
és egykettőre azzá a sűrű, áthatolhatatlan, tövises kerítéssé válik, ami ellenáll jószágnak, szélnek, s emellett
életteret ad a kivágott erdők helyett az állatoknak. Becslések szerint Angliában mintegy másfél millió mérföldnyi
sövény szeli át keresztül-kasul a tájat. A jószág és termény őrzésén, a vadvilágnak nyújtott menedéken kívül a
sövény patikája is volt a középkor emberének, ellátta őt fejfájástól a sérvig mindent gyógyító, az abban a korban
gyakori boszorkányok ármánykodásától védelmező növényekkel. A hópehely fehérségű, bájos Olocsan csillag
húrról azt tartották például, hogy elmulasztja a szúró fájdalmakat; a hűvös, húsos lórom levelét növénycsípés,
elsősorban a csalán csípésének enyhítésére használhatták; gyomorfekélyt vagy pláne intimebb és fájdalmasabb
helyeken lévő fekélyeket a szépséges libapimpóval lehetett elmulasztani. A középkori ember a sövényben a
manók, tündérek és egyéb szellemek tartózkodási helyét is tisztelte. A sövényben rontás lakott (ha leszedjük
például a kakukktormát, megmar a vipera, az ártatlan kék veronika mennydörgés keltésére használható), de
lehetett benne kegyes varázserő is. Ha a tehén tőgyét boglárkával dörzsöljük be, a tehén több tejet ad, vagy ha a
tehenészetben csalánt akasztunk ki, a boszorkányok nem akasztják meg a tejet.
Valamikor létfontosságúnak tekintették a sövényeket és gondosan védték őket, hogy ember és állat hasznára
lehessenek. Ma a farmerek azt mondják, a sövény valóságos istenverés, és ezeket az ősi és hasznos menedékeket
buldózerrel törlik el a föld színéről, hogy egyre nagyobb és nagyobb, a szél és az eső pusztító hatásának kitett
földdarabokat nyerjenek.
A megmaradt sövények egyikét akartuk filmre venni, szépségét és fontosságát bemutatni. A sövény ugyanis
nemsokára el fog tűnni, és Britannia ezen szép és fontos öröksége feledésbe merül. Azt az angol tájat akartuk
megmutatni és megvizsgálni, amilyen évezredekig minden angol táj volt. Úgy határoztunk, hogy az utazáshoz
három ősi, vagy mondjuk, kissé avítt szállítóeszközt veszünk igénybe. Jonathan talált egy pompás sövényt
Sussexben, amely megsüllyedt, zöld dűlőút mellett futott, azaz olyan természetes, murvától vagy makadámtól
meg nem rontott, szűz út mentén, amelyet magasra nőtt, fehér virágokkal teli galagonya árnyékolt. Ilyen utakon
járt Shakespeare, ilyenen a Canterburybe tartó zarándok. Az elbűvölő angol tájra vezető utazás első szakaszát
legnagyobb örömömre gőzmozdonnyal húzott vonaton tettük meg.
Szerte a brit szigeteken sok-sok gőzmozdonyt mentettek meg az enyészettől, állítottak helyre és üzemeltetnek
speciális vaspályákon a vasút szerelmesei. Gyakran kiderül, hogy a mozdonyvezető, a fékező és a személyzet
többi tagja egyébként tanár, tanító, kereskedő, gyógyszerész, vagy egyszerűen nyugdíjas, de mind, mind
vonatimádók, akik ingyen dolgoznak azért, hogy ez a generáció is megismerhesse az igazi vonatozás izgalmát,
magába szívhassa a szén mágikus, savanyú szagát, beleborzonghasson a mozdonyfüttybe, eksztázisba essen a
vonat zakatolásától, a kiszabaduló gőz sistergésétől, átvegye a szívverést idéző ritmikus sihuhuját. Türelmetlenül
indultunk a kedves nevű Harangvirág vasutak felé.
Lee a harminchárom évével sosem utazott még gőzvasúton. Ez a tény vasútimádó lelkem mélyéig megrázott.
Megérkeztünk hát az állomásra és megpillantottuk a fénylő, csillogó mozdonyt, egyik vállán kacéran átvetett
gőzfátyollal, mögötte elegáns kocsisor, rajtuk a megkülönböztető jelölés: első osztály, második osztály,
harmadik osztály. A nehéz ajtók elégedett zendüléssel csukódtak be, rajtuk erős bőrszíjak, amelyekkel az ablakot
lehetett leengedni, hogy a szikra könnyebben hulljon az ember szemébe, korom az orrába - egyszóval mindaz,
ami a vasúti utazást vasúti utazássá teszi. Jonathan, mit sem törődve a költségvetéssel, minden takarékosságot
sutba dobva egy egész első osztályú kocsit bérelt számunkra, amelynek pompásan kárpitozott ülésein, mint
gombák gubbasztottak a duci gombok. A falakon színes utazási plakátok hirdettek 1920-as tengerparti
üdüléseket olyan kék tengerrel, hogy az ember tűnődni kezdett, vajon miért nem megy mindenki a Földközi-
tengerre? Széles, kényelmes csomagtartók kínálták ölüket a megszámlálhatatlan mennyiségű táska, kalapdoboz,
kosár és egyéb úti kellék számára. Lee és én az ablak melletti helyeket foglaltuk el, Chris és Brian a magnóval és
a kamerával a távolabbi sarokba zsúfolódott, mivel a filmrészlet az én szövegemmel kezdődött, miközben
vonatunk angol tájakon pöfög át. Számos technikai zűr miatt a jelenetet többször meg kellett ismételnünk, amit -
legalábbis mi ketten - egyáltalán nem bántunk, mert ez azt jelentette, hogy fel-alá vonatozhattunk a Harangvirág
vasúton, és így kétszer akkora utat tehettünk meg ezzel az elbűvölő vonattal, mint egyébként megtettünk volna.
A jelenet sajnos mégis elkészült és el kellett válnunk a vonattól. Mérföldekre a legközelebbi lakott területtől,
keskeny faperonon álltunk meg, amelyen a következő felirat volt olvasható: ‘Freshfield megálló’. Kérjük,
jelezze, ha azt szeremé, hogy a vonat megálljon.’ Kiszálltunk a rozoga peronra, majd kiszabadítottuk a
poggyászkocsiból következő közlekedési eszközünket, egy hatalmas, csillogó tandem-kerékpárt.
Jonathan briliáns ötlete volt, és bár élénken tiltakoztam -1939 óta nem ültem tandemen -, szokása szerint azzal
próbált meggyőzni , hogy ennél egyszerűbb dolgot elképzelni sem tud. A gép előző este érkezett meg
szállodánkba és Lee-vel úgy gondoltuk, teszünk pár próbakört a szálloda kertjében. Meglehetősen ingatagon
indultunk, mert Lee erősködött, hogy jobban ért a tandem hajtásához. A kerékpár ráadásul nagyon könnyű volt,
ami azt jelentette, hogy ha nem vigyáztunk a kanyarodásnál, maga alá hajtotta első kerekét, mint madár a
szárnyait, mi pedig az árokban kötöttünk ki. Hamar belejöttünk és hajfodrozó száguldással cikáztunk a kertben,
amikor három idős hölgy jelent meg a szálloda bejáratában egy régi vágású dandártábornok külsejű úr
kíséretében, és pontosan előttünk imbolyogtak cl. Beletapostam a fékbe, mire a tandem megcsúszott a murván,
első kerekét maga alá csukta, és mi ketten gépünkkel kibogozhatatlan kupacban kötöttünk ki. Az öreg hölgyek
visítozni kezdtek, a dandártábornok valami olyasmit mormolt, ami ha nem is volt az, kísértetiesen hasonlított egy
káromkodáshoz, Lee és én pedig a murván ide-oda hemperegve próbáltunk kibontakozni és felállni. A
dandártábornok monoklit csavart a szemgödrébe, majd fejünk búbjától a ííhuri;':'--’; vcrHr.ért bennünket.
Természetbúvár-öltözetünket viseltük, ami egy egész napos esős forgatás után meglehetősen ápolatlannak hatott.
- Kirándulók! - mondta a dandártábornok, miután percekig némán vizsgálgatott bennünket, s ebbe az egyetlen
szóba belesűrítette mindazt a megvetést, amit egy becsületes, középosztálybeli angol úr érez még ma is a
proletárok iránt. Ezek után két karjával védekezően átkarolva a hölgyeket elvezette őket fertőző közelségünkből.
Nem volt valami szerencsés előjel.
Freshfield állomáson azonban, miután a Fekete Lovag gőzfelhőbe burkolózva elpöfögött, a szél a május hangjait
és illatút sodorta felénk a tavaszi napsütésben. A mezőben kakukk kiáltozott hangosan és kitartóan, a levegőt
száz tavaszi virág illata töltötte be. Daisyt - tandemünket kereszteltük el így - óvatosan lemanővereztük a
rámpáról előbb egy salaksávra, majd keskeny, sikamlós ösvényen át a mély útra, amelynek felmagasodó partjait
sáfránysárga ázsiai boglárka lepte be és fehér virágú galagonya szegélyezte. Felültünk Daisyre és a vállunkba
kapaszkodó nappal, fülünkben a madarak zengő énekével az ódon Anglia felkeresésére indultunk.
Az a tájrészlet, amelyet Jonalhan kiválasztott, tökéletesebb vagy - ebben az évszakban - szebb már nem is
lehetett volna. A töltésen és a sövényen virágok ezerszínű hímzése ragyogott, a boglárka sárgája, a bársonyos
kakukkszegfű vöröse, az olocsán-csillaghúr fehér csillagai, a harangvirágok köd kékje és az ibolya lilája, a
turbolya furcsa lapos virágzata, mint halványszürke ködgomolyok. A sövényekkel közrefogott rét gazdagon és
bőségesen terítette el virágait, tekintélyes tölgyek és bükkök csoportjait, árnyékcafatokat vetve vadonatúj
leveleikkel. Ha voltak is itt házak, ezeket a fák sávjai és ligetei diszkréten elrejtették, nem voltak szembeötlők, s
az embernek az volt a benyomása, hogy a táj lakatlan.
Végre elértük a földbesüppedt zöld gyalogösvényt a tekintélyes sövénypajzzsal, egyik oldalon sűrű, csaknem
áthatolhatatlan galagonyafallal, amely egy idetévedt tölggyel szövődött egybe: gyökerein borostyánok szőtték
hálójukat. Itt volt találkozónk Dave Streeténél, aki a vezetőnk volt, méghozzá - mint később kiderült - elsőrangú.
Karcsú volt és fekete, sötét szemeivel és hegyes orrával olyan, mint egy fürge madár. Olyan büszke volt a
sövényre, mintha ő maga ültette volna, ismert benne minden madarat, rovart és növényt Segítségével tudtuk
megfejteni az ősi fal titkait.
A legtöbb sövény életkora évszázadokban mérhető, a természetbúvárok azonban egy nagyon egyszerű módszert
dolgoztak ki a sövény életkorának meghatározására. Ki kell mérni és meg kell jelölni egy harminc lépésnyi
sövénydarabot, majd visszafelé haladva meg kell számolni a fenti távon belül a fás növényeket Mindegyik egy
évszázadnak felel meg. Bármilyen valószínűtlennek hangzik is, a módszer teljesen hibátlan következtetéseken
alapul. A sövény telepítésekor a farmer egy-, legfeljebb kétféle növényt használ fel. Az évek során a madarak
ürülékével lepottyanó magokból, a mókusok és az egerek által elásott és ottfelejtett makkból, mogyoróból újabb
növényfajok kelnek ki. Ismert korú sövényeket alapul véve derül ki, hogy a fás növények meghonosodása
fajonként száz évre tehető.
Lee-vel kimértünk egy darabot a sövényből, majd összegyűjtöttük a növénymintákat. Több mint tíz különböző
fajt találtunk, és ez azt jelentette, hogy amikor a sövényt ültették, a Tower és a Westminster apátság épületei még
nem készültek el. Furcsa, milyen mély tisztelet övezi ezt a két építményt, Anglia sövényeit pedig - annak
ellenére, hogy mind az embereknek, mind a természetnek jelentékeny hasznot hajtottak az évszázadok során -
buldózerekkel seprik el a föld színéről, és ez a biológiai brutalitás mindössze halk ellenkezést vált ki. Ha
valakinek az az ötlete támadna, hogy távolítsák el a Westminster székesegyházat azért, hogy a helyére
irodaépületet emelhessenek, vagy, hogy bontsák le a Towert, hogy elférjen az új Hilton, mindenki a szívéhez
kapna, a felzúdulás nem ismerne határokat pedig az alatt az ezer év alatt, mióta e két építmény áll, valószínűleg
lényegesen kevesebb hasznot hozott az emberiségnek, mint az alázatos sövények.
A sövény a lábaihoz kuporodó vagy tüskés mennyezetére kapaszkodó növények hadai mellett nagyszámú
hüllőnek, madárnak és emlősnek ad otthont, némelyiket sikerült is filmre vennünk. Nekem a törpeegér tetszett a
legjobban, a brit szigetek legapróbb emlőse, amelyet mellesleg nem kisebb természetbúvár fedezett fel, mint a
nagy Gilbert White. Elragadó könyvében, a ‘Selborn természeti históriája’-ban így ír a törpeegér tudományos
premierjéről:
Szereztem néhányat azokból az egerekből, amelyekről korábbi leveleimben már említést tettem, egy kölyköt és
egy vemhes nőstényt, mindkettőt brandyben konzerváltam. A színükből, alakjukból, méretükből és a
fészekrakásuk módjából ítélve nincs kétségem afelől, hogy a faja meghatározhatatlan. Sokkal kisebbek,
karcsúbbak, mint a Ray-féle mus domesticus medius, színük a mókusokéra vagy a pelére hasonlít, hasuk fehér, a
has és a hát színezése az oldalakon végighúzódó egyenes vonalban válik el egymástól. Házban sohasem
fordulnak elő, a boglyákba vagy a csűrökbe a kévékkel együtt jutnak be, számuk aratáskor a legnagyobb,
fészkeiket a talaj felett a gabona szalmájába, néha a bogáncsba építik. Egy-egy alomban akár nyolc kölyök is
lehet, amelyeket azután az anyaállat a fűszálakból vagy búzából épített kerekfészekben nevel fel.
Ősszel találtam egy fészket is, igen művészi mintázattal készült búzaszálból, alakja tökéletesen kerek, mérete
megfelel egy krikett labdáénak. A nyílás olyan zseniálisan volt lezárva, hogy nem lehetett megkülönböztetni a
többi résztől. A fészek annyira tömör, töltött, hogy végig lehetett gurítani az asztalon anélkül, hogy szétesett
volna, miközben mind a nyolc csupasz, még vak egérkölyök benne volt. Nem tudom, hogyan etet az anyaállat,
hiszen a fészek ép egész. Talán különböző helyeken felnyitja, majd az etetés befejeztével újra lezárja? Egy
biztos, a gömbbe a kölykeivel együtt nem fér be, mi több, a kölykök növekedésével együtt a fészket is növelni
kellene. Ezt a csodálatos bölcsőt, az ösztönnek ezt az elegáns megjelenési formáját a búzaföldön találtam egy
bogáncsfejre felfüggesztve.
A törpeegér éppen úgy alkalmazkodott a fán történő élethez, mint ahogyan azt az Új Világ főemlősei tették. A
fűszálakra mozgékony lábaival kapaszkodik fel, tiszteletre méltó erejű a kapaszkodni képes farka, ezzel addig
tud függve maradni, míg a fészkét be nem fejezte. A kör alakú, mintegy teniszlabda méretű fészkek nagyrészt
fűszálakból készülnek, helyenként megrágott levelekkel megerősítve. A gyerekszobák - hiszen az anyaállat itt
neveli fel kicsinyeit - két bejárattal rendelkeznek és igen finomra rágott fűvel vannak bélelve, hogy a kölyköknek
puha ágya legyen. A bébik születéskor egy gramm körüli súlyúak, ahogy Gilbert White írja: kettő tesz ki egy réz
fél pennyt. Minden alomhoz új fészek készül, jó évben a törpeegér almonként akár öt vagy hat kölyöknek is
életet adhat. Ez igazán úgy hangzik, mintha az emberek által gyakorolt vaskos túlnépesedéssel lenne azonos,
meg kell jegyeznem azonban, hogy amikor a törpeegérből, jó a termés’, akkor ez a rájuk leselkedő lényeknek,
úgymint rókának, menyétnek, hermelinnek jelent terített asztalt, és rendszerint ezeknek az állatoknak is megnő a
száma. Amikor a törpeegérre rossz idők járnak, azaz nem szaporodnak túlzott mértékben, a ragadozókra is nehéz
napok köszöntenek; családi életüket az egérkínálat szabályozza. Kár, hogy az embernek csak egy ragadozója
maradt önmaga. A túlnépesedés azonban olyan mértékű, hogy a saját fajtán belüli pusztítás nem képes olyan
hatékonyan egyensúlyban tartani a népességet, ahogyan azt a természet teszi.
A sövény másik lakója sün. Ezek azóta a kedvenceim, amióta - Görögországban eltöltött gyermekéveim során -
saját magam neveltem fel egy négy csöppségből álló almot, amelyet az egyik paraszt ásott ki levélágyukkal
együtt. Az újszülött sün krém fehér színű, tüskéi puhák, mint a gumi. Ahogy a bébi növekszik, úgy változik színe
fokozatosan barnává, úgy keményednek meg és élesednek ki. Úgy találtam, hogy a sünök rendkívül intelligens
állatok, még arra is sikerült őket megtanítanom, hogy hátsó lábukon állva kérjenek maguknak ennivalót. Hosszú
sétákra mentünk együtt, ilyenkor engedelmesen trappoltak mögöttem.
Hihetetlenül gyorsak voltak. Amikor felfordítottam egy farönköt vagy egy követ, hogy lássam nem találok-e
alatta a gyűjteményembe valamilyen újabb állatot, ugyancsak résen kellett lennem, ellenkező esetben ugyanis
még fel sem ocsúdtam, a sünök máris odapattantak és harsogva roppantották szét régen sóvárgott
rovarpéldányomat. Egyik nap öreg szőlőtőkék között bóklásztunk. Mivel a szőlőskertet túl melegnek találtam,
egy idő után egy mintegy százyardnyira fekvő, árnyas olajligetben kerestem enyhülést. A ligetből én láthattam a
sünöket, ők azonban engem nem. Kis idő múlva felfedezték hiányomat, s ekkor kitört rajtuk a pánik. Körbe-
körberohangáltak, panaszosan kiáltoztak valamit egymásnak, míg az egyik, orrát a földhöz szorítva, mint a
kutya, rá nem talált a szagomra, és szapora futásnak eredve el nem vezette hozzám a többieket is. Kétségtelenül
az én nyomomat követték, hiszen előzőleg ide-oda mászkáltam, míg a helyemet el nem foglaltam, és a sünök
szolgaian követték ezeket a nyomokat. Amikor rám találtak, nagy volt az öröm, nyüszítve, szuszogva másztak fel
az ölembe.
Emlékszem, amikor Hampshirebcn éltünk, a kertünkben volt egy hatalmas öreg almafa. Az egyik évben annyi
gyümölcsöt termett, hogy anyám - noha tonnaszámra főzte be a lekvárt és a sülthöz való szószokat - nem tudott
mit kezdeni vele, így sok gyümölcs lehullott a földre. Hagytuk, hadd rothadjon el ott, ahol volt és hadd trágyázza
a földet az almafa alatt. Az egyik holdfényes éjszakán visongás, sivalkodás és mocorgás ébresztett fel. Azt
hittem, kóbor macskák, kihajoltam hát az ablakon, hogy közöljem velük véleményemet. Legnagyobb
megdöbbenésemre kiderült, hogy két süntől ered a pokoli lárma. Kíváncsi voltam, mi a csodát művelnek,
papucsba bújtam, és lementem a holdsütötte kertbe. A sünik a félig rothadt almából lakomáztak. A megerjedt
gyümölcsnek olyan hatása volt, mint az almabornak, s a két apróság jócskán be volt csípve. Támolyogtak a fa
körül, mindennek nekimentek, csuklottak, gorombaságokat kiáltoztak egymásnak, egy szó, mint száz, minden
szempontból kritikán alul viselkedtek. Az éjszaka további részére kénytelen voltam saját érdekükben bezárni
őket a garázsba. Szánalmas látványt nyújtottak, amikor másnap reggel szabadon engedtem a két kókadt állatot.
Szerencsére sikerült filmre vennünk a legkisebb, legcsodálatosabb helyi ragadozót, a menyétet is. A farokkal
együtt huszonnyolc centiméter körüli hosszúságú állatka csinos, karcsú és nagyon gyors. Hogy mennyire az, azt
hamarosan megtapasztalhattuk, amikor filmezni kezdtünk. A menyétvadászat közelképeinek felvételéhez
rendkívül valósághű díszletet építettünk, ami a sövényt volt hivatva reprezentálni. A filmfelvétel 24 kép/mp
sebességgel készül, azaz a kamera minden másodpercben huszonnégy képet készít. A menyét olyan gyorsan
mozog, hogy képes volt két kép között átszaladni a díszleten. Szerintem ez abszolút gyorsaságnak számít.
Emlékszem, amikor Whipsnade-ben dolgoztam ápolótanoncként, szabadnapjaimon mindig a Tring múzeumba
kerekeztem át, ahol állatkitömést tanultam. Az odavezető úton lakott egy öreg cigány, akit gyakorta
meglátogattam, mivel számtalan állata volt és a gyűjteménye egyre csak szaporodott Akkor figyeltem fel erre az
öregemberre, akit mindenki csak Jethrónak szólított, amikor lakókocsija mellett elbiciklizve váratlan látvány
tárult a szemem elé: a kerekek között öt menyét bukfencezett Leszálltam és néztem, amint fogd-ahol-éred-et
játszottak egymással. Testük olyan izmosan karcsú volt, mintha szőrmés kígyók lettek volna. Az öreg Jethro
előbukkant az erdőből, vadászfegyverrel a hóna alatt két nyulat cipelve. Dallamosat füttyentett, mire a menyétek
abbahagyták a játékot a sűrű fűben a lábához bucskáztak, majd hátsó lábaikra állva apró kiáltásokat hallattak. Az
öreg ledobta a nyulakat, a menyétek pedig acsarogva, verekedve vonszolták be a tetemeket a kocsi alá és láttak
hozzá vacsorájukhoz. Rettenetesen szerettem volna megszerezni ezeket a pompás lényeket, Jethro azonban nem
akart megválni tőlük még akkor sem, amikor heti béremet, 3 font 10 shillinget ígértem értük.
- Nem, nem adom őket fiam - mondta, miközben csillogó szemekkel nézte a menyéteket - Most, amikor annyi
gonddal sikerült őket felnevelnem! Nem, nem válok meg tőlük, még Kína összes teájáért sem, de mondok neked
valamit. Elviszlek vadászni. Meglátod, milyen jó vadászok.
Egy szép nyári este tehát, amikor az égen fehéren és kereken függött a telehold, átkerekeztem öreg Jethro
lakókocsijához. Egy korsó (saját főzésű) sör és egy tál remek ragu után elindultunk a menyétekkel együtt a
holdfényben fürdő sövény mentén. A menyétek sajátos vadászmódszert fejlesztettek ki, magyarázta Jethro.
Egyikük, esetleg kettő közülük, bebújik a nyúlodúba, a többiek kint várakoznak. A nyúl, az odújába érkező
váratlan látogatóktól megrémülve kitör, a bejáratnál várakozó menyétek karmaiba rohan, akik mint a villám
lecsapnak rá, majd egyikük megadja neki a kegyelemdöfést, a jól ismert menyétharapás formájában: a koponya
hátsó felén az alsó fogakat felfelé, a felsőket lefelé az agyállományba mélyíti. A halál azonnal beáll. Csodálatos
látványt nyújtott a holdfényben kígyószerű táncot lejtő, kecsesen és csendben együttműködő menyét.. csapata.
Azt nem tudom, hogy a vadon felnőtt állat is így vadászik-e, a Jethro által felneveltek mindenesetre halálos
pontossággal végezték feladatukat, ami oly hatékony volt, hogy nem telt el két óra sem, és Jethro
vadásztáskájában hét kövér nyúl teteme lapult. Néhányat a menyétek és a többi húsevők kaptak (Jethro
seregletében voltak baglyok, héják, egy borz és egy hermelin), a többit maga ette meg, vagy bevitte a faluba,
hogy eladja őket.
A sövény az öreg Jethro számára ugyanazt jelentette, mint a középkor emberének: nyúl vagy fogoly formájában
az élelmet biztosította, növényeivel és gyökereivel ételét fűszerezte, másokból kenőcsöket és balzsamokat
lehetett készíteni, amelyeket azután a vásárokon el lehetett adni. Sok embert ismertem, aki orvosnak még csak a
közelébe sem ment, minden nyavalyájával Jethrót kereste fel. Volt egy lányismerősöm, akinek a homlokán és a
bal tenyerén időnként csúnya, kellemetlen kiütések jelentek meg. Minden tiltakozása és hitetlenkedése ellenére
vittem őt Jethróhoz és kényszerítettem, hogy használja a tőle kapott kenőcsőt. Háromszori alkalmazást követően
a kiütések eltűntek és soha többé nem jöttek elő.
A program utolsó jeleneteinek egyikében Jonathan egy olyan régi rétet akart megmutatni, amelyet évszázadokon
át őriztek a sövények. Amikor megmutatta, hogy mire esett a választása, el voltunk ragadtatva. A rét óriási volt,
három oldalán sövényekkel, a negyediken sötét, tavaszi levelektől csillogó erdősávval. Lágy eséssel lejtett a nap
felé, itt-ott tölgyek vetették rá árnyékukat, amelyek legalább százévesek lehettek. A leghatásosabb azonban a
mező színe volt. A magas, buja füvet boglárka díszítette olyan gazdagon, mintha valaki egy hatalmas égi
edényből folyékony aranyat öntött volna az erdő és a sövények közé. Az aranyterítő közepére terveztük a
pikniket, de kegyeletsértésnek tűnt átlábalni a lábikránkig érő boglárkák tengerén, barbár lábunk nyomát hagyva
magunk mögött az érintetlen arany és zöld takarón.
Az utolsó jelenetben, hogy bemutathassa a tájon áthúzódó sövények bonyolult hálóját, Jonathan léggömbre akart
felültetni bennünket. Már számtalanszor szerettem volna kipróbálni ezt a közlekedési eszközt, most mégis
cseppnyi izgalmat éreztem, mégpedig tériszonyom miatt Mindegy, gondoltam, ezt a lehetőséget nem szabad
kihagyni, megpróbáltam tehát legyűrni abszurd irtózásomat. A műveletet úgy kellett előkészíteni, mint egy
katonai hadműveletet. Két felszállást terveztünk úgy, hogy az első napon Chris és egy kamera kísér bennünket, s
elkészíti a közelképet, miközben a többiek kocsival jönnek utánunk és a földről filmeznek. A második napon
Chris és a kamera helikopterből figyel bennünket, a helikopter, pedig nem kisebb híresség vezeti, mint John
Crcwdson kapitány, aki a James Bond-filmek bonyolult és kockázatos jeleneteiben szerepelt. Léggömbök
vezetője Jcff Wcstlcy volt, aki járművét akár egy hatpennys közepére is képes volt letenni. Jonathan
természetesen azt szerette volna, ha a léggömb a rét kellős közepéből emelkedett volna fel méltóságteljesen, ez
azonban olyan pusztítást vitt volna végbe a virágokban, hogy eltekinthettünk ulílc, és inkább egy ennél
póriasabb, jól lelegelt rétet választoltunk első felszállásunkhoz.
Korán reggel érkeztünk a rétre, léggömbünk már várt ránk. Pazar színekben pompázó monstrum volt - sokkal
nagyobb, mint gondoltam - vidám vörösre, sárgára és kékre festve. Alatta a füvön pihent a kosár, mint egy
túlméretezett, régimódi fehérneműtartó, benne a repüléshez szükséges butángáztartállyal. Bemutattak minket a
zömök, szóké, csillogó kék szemű és tömény önbizalmat sugárzó Jeffnek, aki közölte, hogy az időjárási
előrejelzések kitűnőek, és már előre örül, hogy ilyen pompás repülésben lesz részünk.
A szükséges közelképek elkészítéséhez Chris jött velünk egy kamerával, de a kosár nagy látószögű optikával
készítendő felvételeihez a kamerát a kosártól bizonyos távolságban kellett elhelyezni. Ehhez távirányítású
kamerát szereltünk fel egy olyan hosszú alumíniumgerendára, amit a kosárból lehetett működtetni. Jonathan
mindenáron azt a látszatot akarta kelteni, hogy a léggömböt Lee és én egyedül irányítjuk, így hatalmas takarót is
vittünk magunkkal, és Jeffnek a felvételek idejére - ahogyan Jonathan elmondta neki - le kell majd kuporodnia a
kosár aljára a takaró alá. Jeff jóindulatúan egyezett bele ebbe a megaláztatásba és Jonathan utolsó instrukcióinak
kíséretében bemásztunk a kosárba, életünk első léggömbutazására várva. Jeff megrántott egy kötelet és fejünk
felett hatalmas, kék lángnyelv lövellt óriási robajjal a ballonba. Olyan volt, mintha egy sárkányt engedett volna
szabadon. A fülsiketítő befúvás következtében a kosár lágyan, mintegy lift, a levegőbe emelkedett. Húsz vagy
harminclábnyira emelkedtünk fel, majd belesuhantunk a fák feletti kék égbe.
Csodálatos érzés volt. Amikor a láng nem bömbölt, a csend tökéletes volt, s hallottuk - miközben a szél lágyan
sodort bennünket -, hogy miről beszélgetnek alattunk az emberek. Hallottuk a vonat zakatolását, egy kutya
ugatását, egy tehén bőgését. Ez az érzés hasonlít ahhoz, amikor az ember szájában csutorával sodródik a trópusi
korallzátony felelt. Mélyen alattunk, amerre a szem ellátott, a földek sokszínű takarója hevert kiterítve, benne
sövények védővonalai, erdők sötét zátonyai, vagy egy-egy játékszerű falu. Árnyékunk hatalmas kék gombaként
siklott át az alattunk elterülő földeken, sövényeken: a marhacsordák megriadtak tőle, a lovak úgy viselkedtek,
mintha rodeón vennének részt. Bár az ember a léggömb kosarában ki van szolgáltatva a szélnek, mégis
számtalan lehetősége van a kormányzásra, ahogyan Jeff be is mutatta nekünk. Amikor a szél sebessége csökkent,
a léggömböt a fák koronáinak magasságáig vitte le. Mint a pára, nesztelenül és lágyan suhantunk, a kosár feneke
néha súrolta a magasabb tölgyek legfelső ágait. Kövér, élénk színű járművünk egy mezei és számos üregi nyulat
riasztott fel. Két őz álldogált fülét hegyezve a hasadékban, s egy varjútanya felett elrepülve megkaptuk a
magunkét, amiért megsértettük a felháborodott varjak légterét.
Csodálatos érzés volt mintegy ötven láb magasságban elsuhanni falvak, tanyák, házikók felett, úgyszólván
minden fazékba beleláthattunk, nem is beszélve a virágokkal teli, szépen gondozott kertekről. A gázsugár
bömbölésére a kutyák hisztérikus üvöltésben törtek ki, az emberek kiszaladtak a házaikból és integettek. Amikor
rájöttek, hogy tisztán halljuk ókét, megkérdezték, merre megyünk és igen jót mulattak, amikor azt válaszoltuk,
hogy fogalmunk sincs. Átsuhantunk az iskola felett, amelynek minden diákját és tanítóját a kertbe csalta
látványunk. A gyerekek is a felől érdeklődtek, hová megyünk, s roppant mulatságosnak találták, hogy nem
tudjuk. Az egyik kisfiú a nevetéstől a földre pottyant és ott hempergett tovább.
Remekbe szabott, apró, vörös téglás házikó elbűvölő rózsaszínű zsindelyteteje felett suhantunk át. Kertjében a
virágok és bokrok bájos csoportjaival olyan volt, mintha a meséből lépett volna ki. Sárkányüvöltés linktől
megriadva a tulajdonos és felesége a kertbe rohant.
- Csodálatos a házuk! - kiáltottam oda a hölgynek.
- És milyen pompás a léggömbjük! - válaszolta.
Tekintve, hogy üzemanyagunk fogytán volt, elérkezett a leszállás ideje. Amikor az ember le akar szállni, akkor
persze közel és távol minden be van vetve árpával vagy búzával, mindenütt hisztérikus tehenek és birkák
legelnek, akik a leszálló léggömbtől holtbiztosán csoportos idegösszeomlást kapnának tulajdonosaikkal együtt.
Végül megpillantottunk egy rétet, amin sem veteményt, sem háziállatokat nem láttunk. Odajutni azonban csak
úgy tudtunk, hogy átsiklottunk egy árpatábla felett, átlibbentünk egy facsoporton, majd ügyesen landoltunk,
mivel a kiválasztott leszállóhely elég keskeny volt. A szél azonban kibabrált velünk. Egészen alacsonyra kellett
süllyednünk az árpatábla fölé, s amint az árpa felett suhantunk, hirtelen leállt a szél és a léggömb vészes
sebességgel kezdett a föld felé ereszkedni. Jeff megnyitotta a gázcsapot, így próbálta visszanyerni az elvesztett
magasságot, de hiába. A kosár az árpába zuhant, majd, mint egy kenguru - hatalmas ugrásokkal szelte át az
árpaföldet. Háromszor pottyantunk vissza csonttörő huppanásokkal, majd a szél ismét vállára kapta a léggömböt
és - a talajtól tizenöt centire - nyaktörő sebességgel vágtatott velünk az árpatábla végén fenyegetően magasodó
facsoport felé, mögöttünk a tönkretett termény rendjeit hagyva. A fák szúrósan egyre közeledtek. Jcff az
egyetlen lehetséges megoldást választotta: meghúzta a csappantyút nyitó zsinórt és kiengedte a ballonból a
meleg levegőt. Hatalmas, színes, gyönyörű léggömbünk erre összeesett és kimúlt, haláltusájában azonban
kosarunkat még az oldalára fordította, mi pedig ahányan voltunk, Chrisre zuhantunk. A haldokló hattyúként
vergődő ballon a kosarat - és benne összegabalyodott utasait - még vagy ötvenyardnyira vonszolta maga után.
Végül valahogy sikerült megellnünk és meggyötörten, kifulladva kimásztunk a kosárból. Az alumíniumgerenda
a távműködtetett kamerával olyanra görbült, mint egy dugóhúzó, a kamera azonban szerencsére épségben
maradt. Es ami még lényegesebb volt, épségben maradtunk mi magunk is. Jonathan, Paula és azok a filmesek,
akik kissé szabálytalan leszállásunkat autóval követték, aggodalmasan csörtettek felénk a fákon át
- Jól vannak? - kiáltotta Jonathan, s szeme előtt nyilván törött lábú sztárok lebegtek.
- Igen, rendben vagyunk - kiáltottam vissza. - Olyan egyszerű volt, mint lepottyanni egy fatuskóról.
Szerencsére magukkal hozták az első léggömbutazásnál kijáró pezsgőt. Élvezettel hajtottuk fel az italt a
tönkretett árpaföld közepén, légi táltosunk teteme mellett
Rémítő leszállásunk ellenére örömmel készültünk a másnapi felszállásra, amikor helikopternek kellett kísérnie
minket. Sajnos, reggelre az időjárás szeszélyesre fordult, délutánra azonban felszállhattunk és ismét szabadon
lebeghettünk a helikopter és a belőle kilógó Chris kíséretében.
A csodálatos, aranyló délutánon az ég melegétől párás és fakó nefelejcskék volt. A táj ebben a megvilágításban
pazar látványt nyújtott, a sokszínű gabonaföldek, a smaragdzöldek, a boglárka aranya, a frissen szántott földek
vörösesbarna kordbársonya üdvözölt bennünket. Amint a helikopter az adó-vevőn közölte, hogy Chris elkészült
a szükséges felvételekkel, kiengedtük szegény Jcffct a takaró alól és végre ő is élvezhette a repülést. Lee, aki
mostanra egészen belebolondult a léghajózásba, azt akarta, hogy menjek és vegyek egyet. Bevallom, nagy volt a
csábítás, de kénytelen voltam megzabolázni lelkesedésemet és az övét is.
A nap leszállóban finom zöldarany fényével vonta be a tájat, mi pedig tovább suhantunk, nyugodtan és
ünnepélyesen megesküdve, hogy ez az egyetlen igazi célja az utazásnak.
NYOLCADIK LÖVÉS
KÖVETKEZŐ SZÍNHELYÜNK az előző tökéletes ellentéte volt. Elhagytuk az angol vidék gazdag és zöld kárpitját, és a
Sonoran sivatag furcsa tájaira érkeztünk. A sivatag szó a legtöbb ember számára kegyetlen, száraz, sziklás és
homokos vidéket jelent. Néhány sivatagra ez igaz, azonban vannak a világon olyanok is, amelyek bizarr és
csodálatra méltó helyek, tele növényekkel és állatokkal, amelyek remekül alkalmazkodtak ehhez a rideg
környezethez. A földgolyó egyik ilyen rendkívüli sarka az Amerika délnyugati részén fekvő Sonoran sivatag,
ahol négyzetmérföldek ezreit és ezreit vadállatok, különleges formájú kaktuszok, és amikor szezonjuk elérkezik -
pompázatos vadvirágok miriádjai népesítik be. Nos, hogy megmutassuk, a sivatag nem okvetlenül olyan
kegyetlen, ahogyan sokan közülünk gondolják, idejöttünk, hogy filmre vegyük. Csapatunkhoz tartozott Rodney
Charters, becenevén Roders, aki mindent futva intézett el még akkor is, amikor nehéz kamera nyomta a vállát.
Mindig, minden nehézség ellenére mosolygott, ilyenkor szemei keskeny csíkokká szűkültek össze, s arca keleties
jelleget öltött. Párja, Malcolm Cross, nagy bajuszú, jóképű fiatalember volt, azoknak a tiszta életű, arányos
termetű fiatal férfiaknak a fellépésével, akik a brit birodalmat azzá tették, ami régen volt. (Malcolm megírta
nekem a felvételek befejezése után, hogy mennyire élvezte az egészet. Levelét a következő passzussal zárta:
‘Olyan pompás hangulatban érkeztem haza, hogy feleségem máris gyermeket vár.’) Hangmérnökünk Ian Hendry
lett. Ritkás szakállával, bánatos tekintetével olyan volt, mint egy középkorú manó. Fáradságot nem kímélve
végezte feladatát.
Első napunk a Sonoran sivatagban elképesztő élménnyel zárult Éjszaka érkeztünk, így azt sem tudtuk, milyen a
sivatag, de másnap kora reggel kocsiba ültünk és kiautóztunk az Alastair által kiválasztott helyszínre. Az ég
fenséges volt, előbb halvány rózsaszínű, majd amint a nap felfelé haladt, vérvörös lett, levendula lila és sárga
felhőkkel tarkított. Az előtérben hatalmas arizónai óriás kaktuszok, Saguarók serege magasodott, sziluettjük az
égen furcsa, tüskés gyertyatartóként rajzolódott ki. A Saguaro valószínűleg a világ leglátványosabb kaktusza,
tizenöt méter magasra is megnő, több négyzetmérföldnyi kaktuszerdőt alkotva. A kaktusz két méter magas
‘korában’ már túl van a serdülőkoron, ekkor ugyanis ötvenéves. Távolról redőzöttnek látszik, mintha vastag zöld
kordbársonyból készült volna. A redők mentén kemény, fekete, csaknem két hüvelyk hosszúságú tüskék csokrai
meredeznek szúrósan. A szúrós óriás növekedése igen lassú. Az első néhány év a kritikus időszak, versenyben
áll ugyanis az életben maradásért az izzó hőségtől a fagyon, a szélsőséges hőmérsékleti ingadozásokon, az
aszályon át az árvízig mindennel. Eltaposható, megölheti a szarvas, felfalhatja, elkorcsosíthatja a nyúl vagy a
patkány. Ha e veszélyek ellenére sikerül életben maradnia, akkor lassan, de biztosan növekedésnek indul.
Hetvenöt, százéves korában kezdi karjait az ég felé növeszteni, és ekkor alakítja ki furcsa, gyertyatartó formáját
A karok száma és helyzete változó, így két egyforma Saguaro kaktuszt nem lehet találni. Lehet kétkarú, de
éppúgy húsz-, vagy akár ötvenkarú is. Mint minden kaktusz, ez is nedvdús, és mint egy terjedelmes, szúrós
hordó, karjaiban és szárában nagy mennyiségű vizet képes tárolni. Bőre vaskos és viaszos, s ez teszi lehetővé a
víz tárolását. Tüskéi nemcsak a szarvas és a kanadai vadjuh támadása ellen védik, de olyan sűrűn nőnek, hogy
képesek árnyékot vetni a kaktusztőre és a karjaira, s ezzel segítik elő, hogy a kaktusz a nagy meleg ellenére is
hűvös maradhasson. Amikor a Saguaro elpusztul, húsa elrothad, fás, kasszerű váz marad utána vissza, ami - míg
élt - a hordószerű törzset és a masszív ágakat tartotta. A vázban furcsa, esetenként tíz, tizenkét hüvelyk, vagy
még ennél is hosszabb fás szerkezetet találhatunk, ezek úgy néznek ki, mint egy félresikerült holland fapapucs.
Ezek madárfészkek maradványai. Hatalmas mérete miatt a kaktusz belsejében a hőmérséklet sok fokkal
hűvösebb, mint a környezetében, s ezzel ideális fészkelő helye a madaraknak. A Saguarót az évszakonként több
fészket is készítő Gilaharkály alakítja át egyfajta szúrós bérházzá. Amint a harkály kiás egy lyukat, a kaktusz
önvédelemből kemény, fás réteget képez a nyíláson. Ezek azok a félresikerült fapapucsok, amelyeket a kaktusz
halálát követően rajta felfedezhetünk. Amikor a harkály elhagyja a fészkét, más madarak, például baglyok,
légykapók és fecskék költöznek helyére, egyetlen kaktuszbérkaszárnyában három vagy négy különböző madárfaj
is megférhet együtt
Néhány mérföldet tehettünk meg a sivatagban, amikor megálltunk és átsétáltunk a hatalmas kaktuszerdőn. A
legfeltűnőbbek a Saguarók voltak méretük és tekintélyes pocakjaik miatt, de volt ott több más, fantasztikus
kaktuszfajta is, például a Teddy Bear Cholla, ez közepes méretű, tömpe kaktusz. Ezt olyan sűrűn borítják a
halvány őzbarna tövisek, hogy bizonyos távolságból szőrösnek tűnik, a Cholla ága pedig megdöbbentően
emlékeztet egy játék mackó karjára. Ott van azután a furcsa, magas törzsű, hosszan lelógó karú Boojun, amelyet
teljesen elborítanak a tövis formájú, fekete ágak, mintha mindegyiknek sürgősen borotválkoznia kellene. Az
ágakon csak akkor nő levél, ha a Boojunnak elegendő nedvesség áll rendelkezésére a levelek táplálásához.
Ezeket a fantasztikus növényeket úgy jellemezték, mint fordított répákat, csak színük épp nem sárga, hanem
zöld. Amikor az ember megpillantja ezeket a magas növényeket kókadt, borotválatlan ágaikkal, valóban úgy
találja, hogy a sivatag legfurcsább növényeivel akadt dolga. Szerencsénk volt, mert ottlétünk alatt mindegyik
kaktusz virágzott, így a sivatag színek orgiájává változott; a zöldtől a nárciszságán, hangabíboron, rózsaszínen át
a mandarinságáig minden a legkülönbözőbb színű volt. Ha váratlanul cseppennénk ebbe a sivatagba, a furcsa
formák és a viaszosán ragyogó virágok közé, gondolkodás nélkül elhihetnénk, ha valaki azt mondaná, hogy a
Marsra érkeztünk.
A sivatag meleg volt és száraz, így a hőséget nem éreztük igazán. Vigyáznunk kellett, nehogy napszúrást
kapjunk. További veszélyforrást maguk a kaktuszok jelentettek, kinyújtott kardokként vettek körül minket.
Alastairt, aki egyfolytában mindenhová rohant és állandóan belebotlott saját lábába, mindvégig halálos veszély
fenyegette, amíg a sivatagban voltunk. Egyik alkalommal, nagy sebességgel farolt hátra, hogy megtalálja a
felvételhez megfelelő távolságot, és egyenesen belerohant egy különlegesen szúrós és merev kaktuszba, ami már
mintegy száz éve állt ugyanazon a helyen, és nem látta be, hogy miért kellene elmennie onnan egy filmrendező
kedvéért Alastair fájdalmas kiáltásait minden bizonnyal Londonban is hallani lehetett
Igazán szerencsésnek mondhattuk magunkat, hogy számíthattunk a Sonora Sivatagi Múzeum lelkes
együttműködésére. Ez az egyedülállóan csodálatos intézmény kitömöttek helyett élő állatokat mutat be, tehát
csaknem minden szereplőnket - nagyrészt szelídeket- tőlük kölcsönözhettük. A szelídségnek persze, amint
hamarosan rájöttünk, sok hátránya is van. Be akartuk mutatni például a gyíkfogásnak azt a bevált módszerét,
amelyet a világ minden táján sikeresen alkalmaztam, vagyis azt, amelyhez mindössze egy bothoz erősített
horgászzsinór szükséges. Az ember óvatosan közelít a gyíkhoz, a hurkot gyengéden a fejére csúsztatja, majd
egyetlen hirtelen mozdulattal elkapja a gyíkot. A módszer bemutatásához kölcsönkértük a múzeumból egyik
legöregebb vendégüket, egy hatalmas és tiszteletreméltó chukwallát. A mintegy két láb hosszú gyíkot kövér,
barna test, széles homlok és churchilli arckifejezés (szivar nélkül), valamint igen tartós farok jellemzi. A
kölcsönkért állat - egyébiránt Joe-nak hívták - leplezetlen undorral bámult ránk, mint aki éppen befejezett egy
beláthatatlan jelentőségű szónoklatot. Gondosan elmagyaráztuk neki, hogy mi lesz a szerepe: egyszerűen le kell
heverednie a homokba, majd meg kell várnia, hogy Lee mögéje lopakodjon és a hurkot kövér nyakára húzza,
majd amikor érzi, hogy szorul a hurok, őrülten rugdalózzon és erőlködjön, de úgy ám, mint egy tébolyult, vad
chukwalla, nem pedig olyasvalaki, akinek az elmúlt huszonöt évben abban a szerencsében lehetett része, hogy a
Sonora Sivatagi Múzeum lakója volt. Rendkívül intelligens arckifejezéséből arra következtettünk, hogy
megértette az instrukciókat és azt, mivel a szerephez nem tartozott szöveg, hidegvérűen hajtja majd végre.
Alastair meg volt győződve arról, hogy a jövő nagy filmcsillagával van dolgunk, és még attól sem riadt vissza,
hogy megpaskolja Joe fejét és azt morogja oda neki: aranyos kígyó.
Amikor azután felállítottuk a kamerákat, s Lee botjával és horgászzsinórjával felfegyverkezve várakozott a
kulisszák mögött, Joe furcsa változáson esett át. A sziklán elterülve nem az az eleven chukwalla hevert már,
akinek megismertük és megszerettük, hanem egy mozdulatlan test, mintha az állatkitömés művészetének egyik
pompás mintapéldánya lenne. Még akkor sem mozdult, szeme sem rebbent, amikor Lee a hurok segítségével
nyakánál fogva felemelte. Úgy függött a hurokban, mint egy fűrészporral dugig tömött műremek. A furcsa,
transzhoz hasonló állapotot semmivel sem tudtuk megtörni. Kiabáltunk vele, mindenfélét lengettünk feléje, jóízű
bogárdarabkákkal csalogattuk, hiába. Joe olyan mozdulatlan maradt, mintha sziklából faragták volna.
Szégyenszemre vissza kellett vinnünk a múzeumba.
A kígyókkal már nagyobb szerencsénk volt. Vezetőnk, Steve Halé herpetológus (a csúszómászók tudora) és
kígyóhajcsár a sivatagi állomásról érkezett, furgonja hátsó része tele volt vonagló zsákokkal. A látvány
csapatunk gyengébb idegzetű tagjaiban jókora borzadályt ébresztett A magával hozott rombuszmintás
csörgőkígyó pocsék hangulatban volt Csörgése jóval fellépése, azaz a zsákból való kiengedése előtt is úgy
hangzott, mint egy sortűz. Egyébként remek példány volt. A zsákban állandóan csörgött és rosszindulatúan
mindenre rásózott, ami csak a közelébe került Gondot okozott még az egyik korallkígyó is, ez a feltűnő, olasz
selyem nyakkendőre emlékeztető, rózsaszín, vörös, fekete és sárga színezésű állat. A kígyó példátlan sebességgel
mozgott, és egy szempillantás alatt képes volt eltűnni a sziklák között A legcsinosabb és legkezesebb azonban a
királykígyó volt, ez a szurokfekete, fényes nárciszságával csíkozott, pikkelyes jószág. Hatalmas, sötét, érzelmes
szemei voltak, jóindulatú arckifejezése, felfelé görbülő szája, amitől úgy nézett ki, mintha állandóan
mosolyogna. Szelíden engedte, hogy Lee a hurokkal befogja, a villa alakú kígyófogó bottal leszorítsa, s hogy
megtaláljuk a sziklán és a szikla alatt Újra és újra átsiklott a kaktuszokon és más növényeken, hagyta, hogy Lee
kézbe vegye, szeretettel tekeredett rá ujjára, karjára, nyakára. A felvétel végén azonban Alastair azt mondta:
‘tegye azt a gyíkot ide a sziklára’, mire a királykígyó megsértődött, hátrafordult és beleharapott Lee-be.
Szerencsére a királykígyó harapása nem veszélyes.
Ami engem illet, számomra a sivatagi filmezés legélvezetesebb része az volt, amikor vadon élő kedvencemmel,
a kaliforniai földi kakukkal találkozhattam, örült tekintetű szemével, nevetséges, gondozatlan taréjával és atlétára
emlékeztető járásával ő a legaranyosabb, legmulatságosabb madár. Találtunk egy fészket, benne három földi-
kakukkbébivel, akik közül az egyik már elpusztult. Amikor az anyamadár ezt észrevette, legnagyobb
megdöbbenésünkre felkapta a döglött bébit és megetette a többiekkel. Amikor utoljára láttuk, az egyik kölyök
halott bátyja fejének és nyakának elnyelésével foglalatoskodott, a test többi része a szája előtt lebegett. Úgy
látszik, ez szokás a földi-kakukkoknál. Fognak néha kígyót is, amit szintén nem képesek egyszerre lenyelni.
Lenyelnek hát belőle annyit, amennyit bírnak, a maradék pedig kilóg a csőrükből. Csak miután megemésztették
a kígyó egyik felét, akkor nyelik le a másikat.
A sivatagi filmezés során azoknak a rémes napoknak egyikét éltük át, amelyek a filmkészítést kiszámíthatatlanná
és irritálóvá teszik az érdekeltek számára. Megpróbáltuk a sivatag minden arcát bemutatni, csináltunk hát filmet
a kaktusz-, a bozótos, a köves és a füves sivatagról. Egyetlen dolog maradt hátra, mégpedig az, ami a legtöbb
ember számára a sivatagot jelenti, nevezetesen a homokdűnék. Alastair talált is egyet, mintegy ötvenmérföldnyi
távolságra. Ott száz-százhúsz méter hosszú dűnék nyújtózkodtak minden irányba.
A területet autópálya szelte át, így a megközelítés sem jelenthetett gondot. Alastair olyan líraivá vált, amikor a
dűnék kerültek szóba, mintha a Góbi és a Szahara elbújtatott volna mellettük. Másnap korán keltünk, és útnak
eredtünk az aranyfényű, vörös és bíborszínű pelyhekből szőtt felhőcskékkel ékes hajnalban.
Alastair a tőlünk ötvenmérföldnyire, Kaliforniában lévő homokdűnéket egy hétköznapon pillantotta meg, ekkor
ejtette rabul őt hallgatag méltóságuk. Mi vasárnap indultunk, s miután elértük többórás autózás után a dűnéket,
egészen más látvány várt ránk, mint amit Alastair elbeszélése nyomán reméltünk. Persze, voltak ott gyönyörű
formájú dűnék, minden irányban elnyújtottak, sőt úgy néztek ki, mint a hollywoodi sivatagi díszletek, s csak
Ramon Novano hiányzott, de bármelyik pillanatban feltűnhetett ő is a horizonton. Ám hollywoodi gyönyörök
helyett mit kaptunk? Kalifornia lakosságának háromnegyedét, amint bűzös, rendkívül hangos dűnejáróikkal
szaggatták fel a tájat. Százszámra csúszkáltak, pattogtak, bömböltek, sivítottak, a hangfelvétel gondolatát is
lehetetlenné téve. öt perc alatt mintegy fél tucat dűnejáró valcerezett el mellettünk a homokban, bennük
hiányosan öltözött, anyányi fiatal hölgyek tömegei vonták el figyelmünket Elkeseredetten autóztunk mind
távolabb, abban a reményben, hogy ráakadunk valahol néptelen dűnékre is, de hiába. Az egész környék, mint
megbolydult méhkas, hemzsegett az autócsodáktól. Egy idő után Alastair nagyon elkeseredetten azt javasolta,
forduljunk vissza oda, ahol a dűnék kezdődnek (ez a hely valahogy kevésbé tűnt zsúfoltnak) és elégedjünk meg a
némafilm készítésének fantasztikus lehetőségeivel. Rodney, aki a volánnál ült és egészséges nemtörődömséggel
viseltetett az ország törvényei iránt, minden további nélkül megfordult az autópályán és visszafelé indult velünk.
Másodpercek telhettek el csupán (nekünk mindenesetre ennyinek tűnt), amikor egy rendőrökkel telezsúfolt
helikopter adta tudtul az alant várakozó rendőrautónak, hogy mekkora bűnt követtünk el. A rendőrautó üvöltő
szirénákkal eredt a nyomunkba és meszelt le bennünket.
A sötét egyenruhás rendőr, aki a büntetőcédulát átnyújtotta, félelmetes látvány volt. Eltekintve a fegyverétől
(ösztönösen éreztük, hogy képes vele akár egy kilométernyi távolságból is kilőni az ászt egy kártyalapról), alakra
nagyjából a Mount Everestre emlékeztetett, és az is nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a bokszban, karatéban és
cselgáncsban járatos, de ha provokálják, jobban repül, mint Batman. A fenyegető látványt megerősítette, hogy
nagyon barátságosan és halkan beszélt velünk. Még Alastairt is megfélemlítette ez a nyájas szavú férfihegy,
pedig őt a legjobb akarattal sem lehetett tekintélytisztelettel gyanúsítani. Úgy éreztük, akár a CIA-t is képes
lenne egyedül elirányítani, jámboran átvettük hát a büntetőcédulát
Addig a helyig mentünk, ahol elfogytak a dűnék és ahol - mint Alastair rámutatott - csak az egyik oldalon
hemzsegtek a terepjárók. Rendezőnk instrukcióit követve hamarosan elhagytuk az autópályát és egy primitív
csapáson át a dűnékhez autóztunk. Ekkor jöttünk rá, hogy miért hiányoztak az útnak erről a feléről a látogatók.
Az ösvény legtávolabbi részén kocsink tengelyig süppedt a homokba és lefulladt Paula, Lee és én kénytelenek
voltunk két mérföldet gyalogolni az autópályáig, majd újabb kettőt addig a garázsig, amelyik rendelkezett olyan
autómentővel, amellyel ki lehetett vontatni bennünket a homokból.
Késő éjjel elkeseredetten és ingerülten értünk vissza a szállodába. Nem elég, hogy semmit sem tudtunk csinálni,
még a rendőrségnek is adósai lettünk huszonöt dollárral.
Ez volt az egyetlen napunk, ami rosszul sikerült, a sivatagi filmezés többi része tökéletes volt. Az időjárásra sem
lehetett panaszunk, a hőmérsékletre szintúgy nem. Emlékeinkben megmaradtak a hajnalok, amint zöld, rózsaszín
és levendulakék felhőikkel úsztak át az érett napsütésbe; a fény remegő aranyhálójával borított kaktuszok, az
esték, amikor a hatalmas égboltra (a sivatagban az ég legalább kétszer akkorának tűnik, mint másutt) fényesen
csillogó skarlát és bíbor borult.
A sorozat filmezésében a kontrasztok jelentették a legnagyobb vonzerőt. Egyszer hóban készítettük
felvételeinket, máskor trópusi erdőben csorgott rólunk a veríték. Az egyik jelenetben angol folyón eveztünk, a
következőben trópusi zátony felett suhant kameránk. A kontrasztot ott a/, jelentette, hogy az arizonai
óriáskaktuszok erdejét elhagyva Afrika déli részére, a csodálatos nevű Umfolozi rezervátumba repültünk.
A rezervátum megközelítésekor a legfelvilágosítóbb, legriasztóbb biológiai felismerésben volt részem.
Mérföldeken át zöld prérin autóztunk, ami halványan Anglia bizonyos részeire emlékeztetett. Annak is tudatában
voltunk, hogy e préri létrehozásához erdőket kellett kiirtani, és tudtuk azt is, hogy bár felületes pillantásra a táj
zöldnek és bujának hat, valójában ez egy kiszáradt, erodált, túllegelt és túlnépesedett terület. Ez azonban
mindaddig nem gyakorolt ránk mélyebb hatást, míg el nem értük Umfolozit. Áthajtottunk ezen a ritkás, zöld
dombvidéken, majd váratlanul kerítés emelkedett előttünk és a kerítésen túl mindaz, ami Afrika lehetett a fehér
ember érkezése és az afrikaiak túlnépesedése előtt. Akáciabozótok, gazdag rétek, hatalmas majomkenyérfák, a
gazdagságnak olyan bujasága terült el előttünk, amit látni kell, hogy elhihessük.
Azok az olvasóim, akik velem együtt az öregség határán támolyognak, emlékeznek talán Judy Garlandra az ‘Óz,
a csodák csodája’ című filmben, és arra, hogyan kapta fel a tornádó a házat, amiben lakott és repítette át a
szivárvány felett Eddig a jelenetig a film fekete-fehér, amikor azonban a ház lepottyan és Judy Garland félve
kinyitja az ablakot, minden a lehető leghivalkodóbb Technicolor színekben látható. Az Umfoloziba való érkezés
ugyanilyen hatást tett rám. A park határáig ember által megbecstelenített tájon haladunk át, azonban nem
lehetünk teljesen tudatában annak, hogy mit is pusztítottak el fajtársaink, hiszen nem volt még meg a
Technicolor kontraszt. Amikor azonban elértük a kerítést, ami ezt a darabka igazi Afrikát védi, akkor még az
olyan ember is megdöbbent, aki meglehetősen ismeri bolygónk természeti problémáit. Hirtelen rá kellett
döbbennünk, hogy csak egy sivatag másolatán jöttünk át, míg elértük a rácsok mögött létezőoázist.
Amint beléptünk a parkba, nemcsak a vegetáció szélsőséges kontrasztjával találtuk magunkat szemközt. A táj
hirtelen megélénkül és állatoktól hemzseg. Zebrák ügetnek az ösvény mellett, velük ugrándoznak a tarkafoltos
fehérfarkú gnuk, furcsán tekeredő szarvukkal mintha szemüvegen át szemlélnék a tájat. Otrombaságuk ellenére
nagyon mozgékony állatok. A vonuló gnucsorda leginkább egy balettre emlékeztet, kígyóznak, szökellnek,
ágaskodnak, az egyik percben szinte fejükön állnak, a másikban tökéletes piruettel ugranak a levegőbe. Amint a
zebrák és gnuk átvágtattak a tájon, az aljnövényzet közül szilva vörös seregélyek és Faginra hasonlító, görbe
orrú, skarlát bőrlebenyű, szarvcsőrű madarak rajai emelkedtek a levegőbe. Körülbelül egy mérföldet tehettünk
meg a parkban, amikor megpillantottuk legfontosabb lakóját, a fehér vagy széles szájú rinocéroszt. E hatalmas
bestiák (az elefánt után a második legnagyobb emlős) valamikor nagyon közel kerültek a teljes kipusztuláshoz.
A huszonnegyedik órában szerencsére megtették a szükséges intézkedéseket ennek az özönvíz előtti óriásnak a
megmentésére, így Umfoloziban és Dél-Afrika más részein is növekszik számuk. Terjedelmes hím jött szembe
velünk, fenségesen vonult a fák között, óriási fején méteresnél hosszabb szarv görbült handzsárként az orra fölé.
Hátán madarak üldögéltek, mint kandallópárkányon a dísztárgyak. Időnként, amikor az orrszarvú oszlopszerű
lábai felzavarták a fűben élő kisebb állatokat vagy szöcskéket, a madarak felszálltak mozgó ülőrúdjukról,
elkapták a rovarokat, majd visszatelepedve az állat hátára elfogyasztották. Az autót tízméternyire állítottuk le, a
rinocérosz is megállt és nyugodtan méregetett bennünket. Azután hatalmasat sóhajtott, átbaktatott előttünk az
úton és eltűnt az akáciák között.
Valamivel távolabb zsiráfokkal találkoztunk, öten voltak, három békésen legelészett az akáciák tetejéről, a másik
kettő - nyilvánvalóan nászutasok - a legmulatságosabb, legkótyagosabb módon viselkedett. Egymással szemben
álltak, nyakukat meglepő mintázatban fonták össze, mintha hattyúk, nem pedig zsiráfok lennének. Lelkesen
csókolóztak, hosszú nyelvük érzékien siklott ki és be a másik szájába. Ezt olyan szenvedéllyel művelték, amit az
ember egy francia filmben természetesnek talál, de valahogy zsiráfokkal össze nem illőnek érzi. Mint a
szerelmesek általában, egymáson kívül mást nem láttak, nem hallottak, még akkor sem vettek észre minket,
amikor kiszálltunk az autóból és egészen a közelükbe mentünk.
Hamarosan páratlanul csúf cementblokkokból álló épületsorhoz érkeztünk, amelyeket a dél-afrikai kormány
azzal a nyilvánvaló szándékkal épített ilyenre, hogy a turista érezze: szeretik és vágynak a jelenlétére. Olyan
volt, mintha egy elég pocsékul megtervezett illemhelyen élne az ember, környezete azonban teljes mértékben
kárpótolt ezért.
Operatőrünk itt is egy Rodnay volt, Rodney Borland és felesége, Moira. Számos kiváló, vadakról szóló filmet
készítettek már együtt, bensőséges barátság fűzte őket az afrikai bozóthoz.
Alastairnek ebben az időben hosszú, intenzív szerelmi románca volt egy vakonddal. Ezt, gondolom, kicsit
részletesebben meg kellene magyaráznom. Kijelentettem, hogy eszemben sincs Dél-Afrikába menni, hacsak nem
találkozhatom azzal az állattal, ami már régóta foglalkoztatott: az arany vakonddal. Ennek a furcsa állatnak
számos fajtája létezik, s noha hasonlítanak az Európában élőkhöz, a lényeges különbség az, hogy szőrméjük
selymes és az olvasztott aranyhoz hasonlít Kívánságom hallatára Alastair - pénzt, fáradtságot nem kímélve -
talált valakit Dúrban környékén, aki hajlandó volt a kertjében fogni egy arany vakondot és átadni nekünk. Az
állat bűbájos lény volt, pici szemeivel olyasvalakire emlékeztetett, aki elvesztette szemüvegét. Hosszúsága
körülbelül tizenöt centi volt, és mint egy szőrös tuskó rohangált lóidból készült dobozában. A többi rovarevőhöz
hasonlóan óriási étvágya volt. Naponta legalább háromszáz méternyi kukacra volt szükség ahhoz, hogy jó
hangulatban tartsuk. Valamilyen okból Alastair ellenállhatatlan rokonszenvet érzett e furcsa kis lény iránt, és
hatalmas mennyiségű kukacot ásott ki neki reggelire, ebédre és vacsorára, éjszaka pedig megosztotta vele a
szobáját is. Alastair beismerte, hogy voltak már nyugodtabb hálótársai is, mivel McTavish az egész éjszakát
azzal töltötte, hogy megpróbálta magát kiásni a dobozából. Az arany vakond felületesen ugyan hasonlít az
európaihoz, de azzal nincs rokonságban. Hasonlóságuknak egyszerű oka az, hogy mindkettő földet túró
életmódot választott, ennél fogva olyan azonosságok jöttek létre, mint az ásásra alkalmas erőteljes mellső lábak,
az elcsökevényesedett szemek és az erős, buldózerforma orr. McTavish, mint már említettem, a legtöbb
megvilágításban aranynak látszott, ha azonban a nap egy bizonyos szögben érte a szőrméjét, akkor zöldre, lilára
vagy bíborszínűre váltott, ami nem kis teljesítmény egy emlőstől. Az egyik éjjel McTavish éjszakai kísérleteit
végül siker koronázta. Talált a dobozon egy gyenge pontot, ezt azután erős mellső lábaival lyukká tágította.
Alastair a reggelinél megtört szívvel jelentette, hogy reggel vakondja nélkül kellett felébrednie. Szerencsére már
elkészült az összes lényegesebb McTavish fclvétel, amikor a szabadságot választotta.
Filmünkben azt is szereltük volna bemutatni, hogyan fejlesztették ki a palások sajátos legelési szokásaikat, azaz
hogy a zsiráf például az akáciák tetejéről legel, a nagy kudu valamivel lejjebb. A különböző legelési szinteket
elosztva kisebb a versengés, a rendelkezésre álló élelem eloszlása is jobb. Úgy gondoltuk, ezt legjobban a két
véglet bemutatásával szemléltethetjük, azaz a fák tetején és a talajon legelő állatokkal. Példaként a zsiráfra és a
teknősre esett a választásunk.
Meglehetős nehézségek árán akadtunk rá egy majomkenyérfa alatt üldögélő hatalmas, aluszékony teknősre. A
sikertelen keresés során egyre idegesebb Alastair pillantotta meg a látszatra transzban lévő hüllőt, s
örömrivalgással pattant ki a kocsiból és kapta karjába, majd a melléhez szorította. Nos, ez nem a legokosabb
dolog, amit az ember egy teljesen éber teknőssel megtehet. Olyannal szemben pedig, aki nyugodtan üldögél egy
majomkenyérfa alatt és unalmas Tennyson-költeményeken látszik tűnődni, valóságos veszélyt jelent A teknősök
tágas hólyaggal rendelkeznek, ami alól ez a példány sem volt kivétel. Ha azt mondom, ijedtében teljesen
eláztatta Alastairt, erősen megszépítem a valóságot. Teljesen ki volt borulva.
- Senki sem figyelmeztetett, hogy a teknősök is pisilnek - mondogatta panaszosan. - És azt sem mondta senki,
hogy ilyen kiadóban.
A teljesen kiürült teknőst dobozba raktuk, Alastairt ahogy tudtuk, megszárítottuk, majd egy zsiráf keresésére
indultunk. Amint az általában lenni szokott, egyetlen példányt sem láttunk. Többórás autózás után végre
megpillantottunk egyet, egy óriási, szépen mintázott hímet az akácok között.
Alastair nagy ötlete az volt, hogy környékezzem meg a zsiráfot és vigyem magammal a teknőst is. Amikor már
olyan közel érek hozzá, amennyire csak lehetséges, tegyem le a földre a teknőst, majd forduljak a kamera felé és
meséljek arról, hogyan legel a zsiráf a fa tetejéről, majd mutassam meg a fa alacsonyabb részeit, ahol az
antilopok legelnek, végül pedig egészen alul az olyan lények, mint például a teknős. Ennél a pontnál le kellett
hajolnom és fel kellett emelnem az állatot Alastair legtöbb ötletéhez hasonlóan ezt is egyszerűbb volt elmondani,
mint megtenni.
Kiszálltam a kocsiból, és karomban a felháborodottan fújtató teknőssel közeledtem a zsiráf felé, aki a tökéletes
hitetlenség kifejezésével az arcán figyelte közeledésünket. Hosszú és boldog élete során a sors mindvégig
megkímélte attól, hogy ebédjét egy tiltakozó teknőst cipelő emberi lény zavarja meg, és nem volt meggyőződve
arról, hogy hiányzott-e neki eddig ez a tapasztalat. Nagyot és reszketősen horkantott, majd átballagott az akácia
másik felére, ahol már csak a feje látszott.
- Nem jó - sziszegte Alastair. - Az egész testét akarom!
Lassan a zsiráf után mentem, mire az fokozatosan továbbsétált, mindig jókora, szúrós lombszelvényt tartva
kettőnk között Követtem, s egy ideig körbe-körbejártuk a fatörzset, mintha valamilyen régimódi keringőt
lejtenénk.
- Nem jó - mondta ismét Alastair. - Arrébb kell vinni azt az átkozott kamerát.
Arrébb helyezték hát a kamerát, majd egy újabb keringő után végre olyan helyzetben találtam a zsiráfot,
amilyent rendezőm kívánt.
- Pompás! - lelkesedett Alastair. - Most tegye le a teknőst a földre és kezdjen a zsiráfról beszélni!
Letettem a teknőst a földre, kiegyenesedtem, majd hosszan és ékesen beszéltem a zsiráf és a többi patás étkezési
szokásairól.
- így tehát - fejeztem be mondanivalómat - ezek a megosztott legelési szokások az élelem elosztását
eredményezik a fa tetejétől a talpáig, ahol olyan állatok táplálkoznak, mint például ez is.
Lehajoltam, hogy felvegyem a teknőst, de legnagyobb meglepetésemre úgy találtam, hogy nem találom. Ezeknél
az állatoknál szokatlan sebességgel menekült, s mire észbe kaptunk, már vagy ötvenméternyire volt tőlünk,
igyekezett, hogy elérje az akáciabozót békéjét, nyugalmát Felesleges hangsúlyoznom, hogy a jelenet nem
sikerült.
Alastair másik ragyogó ötlete az volt, hogy az epizódot - úgyszólván kéz a kézben - egy orrszarvúval indítsam el.
Ebbe az ötletébe annyira beleélte magát hogy három napig semmi mást nem csináltunk, csak autóztunk és
kerestük az állatunkat. Megtalálni nem volt nehéz, hiszen a park tele volt velük. A nehézséget csupán az okozta,
hogy együttműködésre vegyük rá őket Testes anyaállatra leltünk, aki kölykével együtt békés szimbiózisban
üldögélt egy bivallyal. A bivaly hátát és vállait száraz, repedezett sár borította. A nőstény és kölyke nem vett
észre minket, (így Alastair megelégedésére elkészíthettük volna a felvételt, ha nincs ott a bivaly. Hasig vízben
álldogált, abban a lelkiállapotban, ami minden bivalyon erőt vesz, ha víznek akárcsak a közelébe is érhet Ebből a
transzállapotból riadt fel, amikor meglátta, hogy kiszállok a kocsiból. Ekkorra már hatalmas súlya miatt olyan
mélyen merült a sárba, hogy amikor ki akart ugrani a vízből, a lábánál fogva bennmaradt, az állat az oldalára dőlt
és vadul dobálni kezdte magát. Orrszarvunk ezt úgy értelmezte, hogy valami nincs rendben, s amikor a bivalynak
végre sikerült felegyenesednie, mind a hárman sebes ügetéssel távoztak a színhelyről és eltűntek a fák között.
Ez elég sokszor megtörtént velünk. A rinocérosz rövidlátó, hallása azonban annál élesebb, és ugyanilyen jó a
szaglóérzéke is. Emellett a végletekig gyanakvóak, valószínűleg rossz látásuk miatt, bár hogy ki lehetne egy
ekkora lénynek az ellensége, számomra rejtély. Minden arra irányuló kísérletünk, hogy egymás mellett álljunk
egy orrszarvúval, eredménytelennek bizonyult, és már nagyon úgy nézett ki, hogy a rendezőnk által annyira
vágyott nyitókép nélkül kell elköszönnünk Dél-Afrikától.
Elérkezett az utolsó forgatási nap. Egy emberként nyögtünk fel, amikor Alastair még egyszer utoljára meg akarta
próbálni, hogy összehozzon engem és egy orrszarvút. Nagyon korán volt még, gondolom ezért jártunk sikerrel.
Az a kövér, öreg hím ugyanis, amelyikre rátaláltunk, még kissé bódultnak látszott, mintha éppen akkor kelt
volna fel az ágyból. Óvatosan autóztunk át a szavannán az állat felé, igyekeztünk ellenszélben maradni. Amikor
mintegy tízméternyi távolságba értünk, leállítottuk a motort és suttogva vitattuk meg a helyzetet, mialatt a
gigászi lény egy helyben álldogált, füleit gyanakvóan ide-oda lebegtetve. Homályosan sejthette, hogy készül
valami, de pontosan nem tudta, hogy mi. A másik szerencsés körülmény az volt, hogy, hiányoztak hátáról a
madarak, mert ezek minden esetben tévedhetetlenül fellármázták és menekülésre késztették.
- Nos - suttogta Alastair -, azt szeretném, ha kiszállna az autóból, olyan közel menne hozzá, amennyire lehet,
majd a kamera felé fordulva szépen elmondaná a nyitószavakat.
- Köszönöm szépen - mondtam -, miközben maga az autó biztonságában lapít majd.
- Lélekben magával leszek - vigasztalt Alastair.
Bízva abban, hogy igazak a történetek, amelyek arról szólnak, milyen könnyű az orrszarvú elől elmenekülni,
kiszálltam a kocsiból. Amikor már nem éreztem magam körül az autó biztonságát és az állat felé ballagtam, az
hirtelen kétszer akkorára látszott megnőni, mint amekkora volt. Lélegzetemet visszatartva lopóztam feléje,
ügyelve, nehogy száraz ágra lépjek. Az állat lehajtotta hatalmas fejét, horkantott, fülét ide-oda csapkodta, olyan
zajjal, mintha ostort pattogtatna valaki. Hát, bevallom, nem ez volt a legmegnyugtatóbb zaj, amit valaha is
hallottam. A szarva kétszer akkorának, viszont sokkal hegyesebbnek tűnt, mint az Eiffel torony. Mintegy öt
méterre közelítettem meg, s ez volt az a távolság, amire még hajlandó voltam. Mély lélegzetet vettem és
elszántan hátat fordítottam az állatnak, belevigyorogtam a kamerába és titkolva, mennyire be vagyok gyulladva,
belekezdtem a műsor bevezető mondataiba. A felét mondtam még el, amikor sustorgást, dobogást hallottam a
hátam mögül, s ez több évvel megrövidítette az életemet. Azt vártam, hogy bármelyik pillanatban egy handzsár
alakú szarv hegyén emelkedem fel a földről. Gyors pillantást vetettem hátra a vállam felett, megpróbáltam
gondtalannak látszani, és óriási megkönnyebbüléssel láttam, hogy az állat - magában ingerülten motyogva
valamit - távolodik tőlem. Fellélegezve fordultam újra a kamera felé és fejeztem be a mondanivalómat a nélkül -
és ezt dicsekvés nélkül állíthatom -, hogy a hangom megremegett volna, bár egy tonnányi rinocérosznak hátat
fordítani a legnehezebb dolog Dél-Afrikában.
KILENCEDIK LÖVÉS,
Az AFRKAI SZAVANNÁRÓL az angliai tavaszba tértünk vissza. A kora tavasz gyönyörű Angliában, halványkék
egével, a vajsárga kankalinnal szegélyezett partokkal, harangvirágok titokzatos füst kékjével teli erdőivel,
boglárkától aranyló mezőivel, a fákon a rügyek első finom vibrálásával, törékeny, de meleg napsütésével.
Persze nem akkor, ha mindezt filmre kívánják venni.
A következő folytatást az angol tavakról és folyókról terveztük, mindkét téma magával ragadó, különösen
tavasszal, amikor minden vízi élőlény, a varangytól a gőtéig, a vidrától a kérészig a szaporodással van elfoglalva.
De nem ezen a tavaszon...
Ez a tavasz filmes tavasz volt, ólomszürke égbolttal, jégveréssel, ólmos esővel és - amikor már azt hittük, ennél
rosszabb nem jöhet - hóval kísért sarkvidéki hőmérséklettel. Az a csodaszép tavacska, amelyet Jonathan halvány
sherryre emlékeztető, áttetsző vize miatt választott ki, sáros, iszapos, átlátszatlan csontlevessé fajult, amiben
semmit sem lehetett látni. Második színhelyünket, a Wye folyót, ami normális körülmények között vidáman
futott sziklaágyában, tisztán, mint az üveg, az iszap és a szemét egy rossz természetű gyomorbeteg tűzhányó által
kihányt csúf lávafolyammá alakított át. Felesleges mondanom, milyen csüggesztő hatással volt mindez
Jonathanra, aki valahányszor kipillantott az ablakon, mindannyiszor - természetesen csak gondolatban - a
kardjába dőlt. Egyik helyszínről - természetesen az ország másik sarkában lévő - a másikra rohantunk abban a
reményben, hogy végre kitisztul az idő, de hiába. Paula egészen el volt keseredve, hiszen producerként az ő
feladata volt, hogy jó hangulatban tartson minket, de az időjárási miatt ez lehetetlen volt Ráadásul a különböző
felvételek során, eléggé csacska módon, szerelembe esett Jonathannal, és úgy határoztak, hogy összeházasodnak,
mihelyt a sorozat elkészül. A normális házasélet előjátékaként mi sem volt természetesebb, mint hogy Jonathan a
jegyesét okolta az uralkodó zord időjárás miatt. Mindannyiunkat próbára tevő idők voltak ezek.
- Nézd, aranyom - mondta értelmesen Paula. - Miért nem vesszük fel Lee-t, amint átevez a zúgón?
- Pompás ötlet - mondta Lee azonnal, aki alig várta, hogy kipróbálja, milyen a tajtéklovaglás. - Csináljuk meg,
Jonathan!
- Gondolom, azonnal megjavulna a hangulata is, maga szadista, ha a zugokban kockára tehetné a feleségem
életét - jegyeztem meg.
- Igen - válaszolta Jonathan rosszkedvűen -, azt hiszem, ezt megcsinálhatjuk.
Felpakoltunk hát és az iszapszínű tavacskától oda hajtottunk, ahol a Wye fekete sziklák között rohan, kanyarog.
A víz sötét karjai hatalmas habzások kíséretében ölelték át a sziklákat, mindent elárasztott a víz bömbölése. Lee
lábujja hegyéig izgatottan gumiruhát öltött és világító sárga bukósisakot tett a fejére. Aztán bekötöttük a karcsú
és törékeny hajóba, és első, egyben egyetlen- gyakorlatként a folyó valamivel szelídebb részén vízrebocsátottuk.
A nők perverzitására jellemző, hogy fél órán belül ugyanolyan jól, ha nem profibb módon kezelte a hajót, mint
oktatója.
Ezzel az egésszel azt akartuk megmutatni, hogyan használhatja fel a hajóban ülő ember a folyó erejét
hajtóerőként, az áramlást a kormányzáshoz, az örvényeket és a nyugodtabb részeket vízi parkírozó helyeként.
Ezt azután azokkal az élőlényekkel akartuk illusztrálni, akik ezekben az örvénylő vizekben ugyanezeket a
módszereket alkalmazzák saját túlélésük érdekében. Felállítottuk a kamerát a fehéren habzó vizet szegélyező
sziklákra, miközben Lee a hajóba erősítve mintegy ötszáz méterrel feljebb várta az indítólövést. A hajó
orrtőkéjére apró kamerát erősítettünk, amelytől a Lee mellett elhelyezett gombig zsinór futott Az elképzelésünk
az volt, hogy Lee a zugokhoz érve megnyomja a gombot, mire a kamera közelképben veszi a vízen átrohanó
hajót és utasát elárasztó hullámokat. Közben a másik, parti kamerával készültek volna a távoli felvételek.
Elindult hát a hajó a csipkés, fekete sziklák között ugrándozva és bukdácsolva. A törékeny jármű orra úgy fúrta
magát a habokba, mint egy csokor fehér rózsába a szarvasgomba után turkáló malac. Be kell vallanom, Lee úgy
irányította a járművét, mintha egész életében mást sem tett volna, ennek ellenére izgatottan lestem és
megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor végre nyugodtabb vizekre ért és megállította a hajót Ekkor fedeztük
fel, hogy bekapcsolta ugyan a kamera gombját, de az evezővel valószínűleg ismét ki is kapcsolta, amikor azon
igyekezett, hogy az egyik szikla fel ne. borítsa. Mit volt mit tenni, az egészet meg kellett ismételnünk. Felvittük
újra a hajót beleépítettük feleségemet, aki természetesen öreg tengeri medvének érezte már magát és ismét
végigrepült a forgókon az ívó lazacokra emlékeztető perdülő, ágaskodó hajóval. Szerencsére ezúttal a kamera is
működött
Furcsa, ha meggondoljuk, hogy a világ nagy folyói, az Amazonas, a Nílus, a Mississippi mind a talajból
felbugyogó, néhány teáskanálnyi vízként kezdték, s erejük, lendületük úgy nőtt, ahogyan közeledtek a tenger
felé. A folyói, akár nagyok, akár kicsik, a szárazföld vénái, artériái, csillogó vizükben élőlények seregeinek
adnak otthont, élelmet.
A tavacskák békés világában élő teremtményeket még csak megértjük, sokkal nehezebb azonban
megbarátkoznunk a ténnyel, hogy számos élőlény a folyó örvénylőbb szakaszaihoz is alkalmazkodott. Volt már
filmünk a különlegesebbekről ezek közül, amelyeket természetesen mesterséges feltételek közepette
készítettünk, hogy közelképen mutathassuk be, mint képesek túlélni a víznek ezt az örvénylő forrongását.
Vegyük például a közönséges tegzeslégy lárváját. Bármelyik békés tavacskában megtalálhatók azok a selymes
tömlők, amelyeket a tegzeslégy lárvái szőttek maguknak, majd kívülről homokkal vagy apró
hordalékszemcsékkel álcázták. (Fiatalkoromban, nagyon sportszerűtlenül, gyakran kivettem a lárvát a házából,
majd amikor újnak a szövésébe fogott, különböző színű anyagokat, téglaport, zúzott palát adtam neki, miáltal
sokszínű tegzeslégylárvám lett)
A csendes tavakban a növényi hulladék is megfelel álcázásként egy gyors folyású patakban vagy folyóban
azonban a lárvának szilárdabb anyagra van szüksége, amivel lehorgonyozhatja magát, hogy az áramlás ne
sodorhassa magával. így tehát aprócska kavicsokat használ, amelyek azonban a lárvához képest sziklatömbök. A
folyó kavicsos fenekének vizsgálata során bizony néha meglepetten tapasztaljuk, hogy egy-egy apró kavicskupac
egyszerűen arrébb mászik. A tegzeslégy egy másik fajtája nem épít magának ilyen selymes lakókocsit más
módszerrel védekezik az áramlatok ellen. Barlanglakást keres magának a kavicsok között, és a barlang bejáratát
szövi be hálóval, amibe kavicsokat fűz és ezzel akadályozza meg, hogy a víz leszaggathassa. Mint egy Viktória
korabeli aggszűz a csipkefüggöny mögött, úgy rejtőzik a lárva, és türelmesen várja, hogy a bőkezű folyó
megtöltse hálóját élelemmel.
A víz erőszakosságával (ami ezeknek a lényeknek olyan, mintha nekünk a Niagara vízesés alatt kellene élnünk)
csodálatosan megbirkózó másik parányi és törékeny lény a feketelégy lárvája. E fura lény úgy néz ki, mint egy
kicsiny, nyújtózkodó hernyó, fején hatalmas, Edward korabeli fókabajusszal. Az élőlény egyfajta nyálkás
tűpárnát készít a sziklákon, majd ehhez rögzíti önmagát a teste végén lévő hegyes horogsor segítségével. Ezután
feláll a tűpárnára és a vízáramból kiszűri táplálékát. Elég meglepd látvány egy ilyen állatka, amint a látszat
szerint saját bajuszát fogyasztja jóízűen. A másik, ugyanebből a környezetből való figura az oldalúszó garnéla
(úszórákféle). A homokfövényen gyakori bársonylégyre hasonlít, de olyanra, amelyiken átment az úthenger és
annyira szétlapította, hogy már csak az oldalán képes úszni. Az igazság persze az, hogy ez a vékony, lapos test
tud az áramlással szemben a legkisebb ellenállást kifejtve közlekedni, így egyik réstől a másikig suhan a
folyómederben, és erősen beékeli magát, hogy a víz ne sodorhassa magával.
Jonathan végül is az időjárás ellenére elégedett lehetett Volt filmje Lee-ről és rólam, volt egy szépen mintázott
görényről, a remekül úszó vízi cickányról, az elegáns nercről, egy egész fészekalj vízicsibéről, akik sárga
tollpulóverükhöz viselt skarlátvörös arcukkal mintha magas vérnyomástól szenvednének. Erősen hasonlítanak a
punkokhoz, bár határozottan rokonszenvesebbek. Volt felvételünk hattyúról, a zsiráfok e vízi megfelelőiről,
méltóságteljes suhanásukról, mélybe bukásukról, s ahogy a felhozott növényt elegánsan átdobják a vállukon a
mögöttük várakozó éhes, pelyhes, szürke gyerekseregnek.
Elköszöntünk hát a folyótól és visszatértünk a tavacskához, amely ugyan még mindig erősen iszapos volt, de már
korántsem tűnt olyan gusztustalannak, mint korábban.
A tavak világa sajátos világ, rengeteg élőlény élettere. A tavak száma az országban sajnos csökken. Kiszárítják,
feltöltik őket, a természetszerető brit farmer haszontalan területnek tekinti a tavat, ami útjában van gabonájának
vagy legelőjének. A modern társadalmat sajnos nem érdekli, hány lény élete függ ezektől a tavaktól a békáktól a
szitakötőtőkön át a mikroszkopikus lények miriádjáig.
Szerencsére vannak még néhányan, akiket érdekel a tavak sorsa, akik hajlandók segíteni abban, hogy a
természetet ne lehessen a végső pusztulását elősegítve háborgatni. Itt van példának okáéit a Királyi
Természetvédelmi Társaság által vezetett békafigyelés. Az Egyesült Királyságban az ember telefonon jelentheti
a békákat. Létezik ugyanis egy éjjel-nappal működő telefon - ennek számát a rádió is bemondja és a helyi lap is
közli -, amelyen jelenteni lehet a tócsákban, kerti tavakban, vagy a csökkenő számú természetes tavacskákban
világra jött első békákat, varangyokat A szakemberek azután ezeket a híradásokat nagyléptékű térképen bejelölik
és végül rendelkezésükre áll a kétéltű tenyészterületének vázlata. A béka természetesen élete végéig ragaszkodik
születési környezetéhez, a varangy azonban már nehezebb dió. Amióta a varangyok kimásztak a tavacskából,
széltében-hosszában szétszóródnak, mivel bőrük nem igényli úgy a nedvességet, mint a többi békáé. Amire
azonban felnőnek és elérkezik a párzási időszak, ezrével indulnak útnak a tavacskához, vagy a tóhoz, amelyben
megszülettek. Ez a vándorlás sokuk halálát is jelenti, mivel céljuk eléréséhez néha az autópályákat is
keresztezniük kell. Hollandiában, ahol nagyobb megértést tanúsítanak a vadon élő állatokkal szemben,
aluljárókat építettek a vándorló varangyoknak. Ilyen finomságokra nálunk még nem futotta, de látszanak már a
helyzet javulásának első jelei. Működik ugyanis egy ‘Segíts a varangynak átmenni az úttesten!’ nevű mozgalom.
A varanggyal együttérző személyek (és melyikünk nem az, hiszen bármelyikből mesebeli herceg válhat egy csók
hatására) vödröket, szeméttartókat és más edényeket helyeznek el azokon a helyeken, ahol a varangyok át
szoktak kelni az úttesten, s amint a kétéltűek serege odaérkezik, begyűjtik ezekbe az edényekbe és biztonságosan
az út másik oldalára szállítják őket. Reméljük, hogy a cserkészek is feladják tradicionális, időrabló feladatukat,
nevezetesen az idős hölgyek átvezetését az úton és helyettük a varangyoknak segítenek ebben. Sok-sok tavi
felvételünk volt már természetesen, amelyeket mesterséges körülmények között készítettünk, közülük néhány
igen figyelemreméltó. Ott volt például a furcsa, szivárványos öklének nevezett kicsi hal, ami a tavikagylót
alkalmazza dajkának. A párzási időszakban a nőstény hosszú, fehér, kissé meggörbült petecsövet növeszt, ami
úgy néz ki, mintha műanyagból lenne, majd férje kíséretében dajka keresésére indul. Az öt-hat centiméter
hosszúságú édesvízi kagylók az oldalukon hevernek az iszapban, mint ovális, kissé ellapult kövek. A kagyló
egyik végén két nyílás található, az egyik a beszívásra, a másik a kifúvásra. Az előzőn szívja be a kagyló a vizet,
majd az élelem kiválasztása után az utóbbin bocsátja azt ki. A nyílások úgy néznek ki, mint kicsiny, kerek
szájak, s a kagyló képes őket szorosan zárni, ha valamitől megijed. A szivárványos öklék tudják ezt, és miután
dajkának kiválasztották a kagylók közül a nekik legjobban tetszőt, közrefogják, és fejükkel bökdösni kezdik. A
szerencsétlen kéthéjú persze pánikba esik, és mindkét nyílását lezárja a veszély elől. A szivárványos öklék ennek
ellenére folytatják a faltörő kosos játékot, és íme, a kagyló egy idő után úgy gondolja, hogy ez a szűnni nem
akaró kopogás ártalmatlan, megnyugszik, felnyitja nyílásait és normálisan működteti azokat. A halak
természetesen csak erre várnak. A nőstény a kagyló fölé úszik, hosszú petecsövét a kifúvónyílásba mélyíti és
lerakja apró, fehér petéit. Amint lerakta, a hím a nyílás fölé úszik és megtermékenyíti a petéket. Amikor már
minden ikra megtermékenyítetten, biztonságosan a kagyló belsejébe került a szülők elfelejtkeznek róluk és a
folyamat hátralévő részét a dajkára hagyják. Ez a folyamat nagyon érdekes, csaknem megdöbbentő. Amikorra a
szivárványos ökle kicsinyei kikelnek, a kagyló is világra hozza utódait, amelyek ekkor úgy néznek ki, mint apró
kasztanyetták. A kagylóbébi a szivárványos ökle kicsinyéhez erősíti magát és amint a hal elhagyja a kagylóbeli
gyerekszobát és kiúszik a tóba, viszi magával a kagylóbébit is. Az elpotyogtatott kagylóbébikből lesznek később
az újabb kagylótelepek.
Egy rendkívüli pókot is filmre vettünk. Ha pókot kellene keresnie valakinek, a legutolsó hely a tó feneke lenne,
ahol ezt tenné, pedig pontosan ez az a hely, ahol a búvárpók otthont épít magának. A növények levelei közé
készíti a minden szempontból búvárharangra emlékeztető házát, azt a selymes felfordított edényt, amelyet a
búvárpók szőrös lábain a felszínről lehordott levegővel tölt meg. Az edény köré a pókoknál szokásos hálót is sző,
majd ebben a víz alatti otthonban kuksolva lesi, hogy egy ebihal, egy búvárpoloska, vagy más ilyesfajta lény
belebotoljon, s azután a búvárpók kirohan és elkapja zsákmányát.
Egy természetbúvár már régebben leírta, hogy cseréli ki a búvárpók az elhasználódott levegőt a búvárharangban.
Mivel azonban ezt csak egyszer volt módjában megfigyelni, az emberek azt hitték, hogy tévedett Nekünk
sikerült ezt a furcsa műveletet filmre vennünk. A pók a harang tetejére megy, ott apró lyukat szakít ki, majd a
kiszabaduló levegőbuborékot lábaival elkapja, és a felszínre viszi. A visszaúton friss levegőbuborékot hoz
magával, amivel a harang levegőjét frissíti fel éppen úgy, mint ahogy a jó háziasszony, aki a házibuli után kiüríti
a hamutartókat és kinyitja az ablakokat
A tó filmre vett polgárai közül talán a fekete planáriák, az örvényférgek voltak a legérdekesebbek. Furcsa,
piskóta formájú, nedves fekete bársonynak látszó egyedeket örökítettünk meg, amint lágyan siklottak az
iszapban. Ezek természetesen laposférgek, amelyek halványan emlékeztetnek a meztelen csigákra. Egyébként
hermafroditák, minden állat rendelkezik hím- és nőnemű ivarszervekkel, mindegyik termel petét és spermát is.
Az egyik planária petéjét azonban csak egy másik spermája termékenyítheti meg. Táplálékát főként elhullott
ebihal vagy egyéb apró halak alkotják, zsákmányuk húsát tépik és nedveit szívják. Sokáig kibírják élelem nélkül
is, ilyenkor azonban egyre kisebbek és kisebbek lesznek, mivel gyakorlatilag önmagukat emésztik fel. E fura
lények másik szokatlan tulajdonsága az, hogy a szájat mind a táplálék felvételére, mind az ürítés céljára
felhasználják. Reprodukciós folyamatuk is olyan, mintha egy tudományos fantasztikus regényben olvasnánk. A
planária ugyanis nemcsak petét rak le, de ha valamelyik pete véletlenül kettészakad, akkor a két félből lesz egy
újabb féreg. Némelyik fajta egyszerűen úgy szaporodik, hogy saját magával játszik kötélhúzást, azaz egyszerűen
kettészakad. Rendkívül érdekes kísérleteket folytattak az amerikai örvényféreg egyik fajával. Ezeknek az lett az
eredménye, hogy a férgeket enyhe elektromos impulzussal meg lehetett tanítani arra, melyik tömlőt válasszák a
labirintusból való menekülésre, a feketét, vagy a fehéret. És amikor ezeket a tanult férgeket kettévágták, a
tanultakra mindkét fél-féreg emlékezett. Még meglepőbb (bár ezt még nem vizsgálták alaposabban), amikor egy
tanulatlan egyed felfal egy tanultat, a tanulatlan ‘örökli’ a tudást Ha bebizonyosodik, hogy ez az állítás igaz,
akkor az egyik legfigyelemreméltóbb állati viselkedésnek lehetünk tanúi. Olyasmi lenne ez, mintha egy iskolás
gyermek úgy tenne szert tudásra és tapasztalatra, hogy megeszi - természetesen megfelelően átsütve - tanítóját.
Arra a felfogásra emlékeztet, miszerint belénk száll ellenfelünk bátorsága és ereje, ha a vesztest a csata után
megesszük.
Most érkeztünk el ahhoz a két forgatáshoz, amelyek egyikében a csónak, a másikban - ahogyan nevetve
emlegettük - a vízicipő szerepelt, és amihez a vízen járási jelenethez volt szükségünk. Fura egy szerkezet volt ez
a vízicípő. Képzeljenek el két egyenként két méter hosszú, karcsú kenut, amelyeket csuklós rudak kapcsolnak
össze és gumiból, vagy műanyagból készült, fél delfinfarokban végződnek, és akkor lesz valami fogalmuk a
helyzetváltoztatásnak erről az igen különös módjáról. A következőképpen lehetett a vízicipőket használni. Az
ember belelépett a kenuba, megragadta a kenu orrában végződő hosszú rudat, a kormányt, és valaki a vízre lökte.
Az előrehaladás úgy történik, hogy lábunkkal fel és letopogunk. A két delfinfarok-fél eközben fel- és lecsapódik
és hajt bennünket előre. Ez kimerítő és fáradságos művelet, utána olyan izmokat is felfedez az ember a lábában,
amelyekről fogalma sem volt, hogy vannak neki. A művelet akkor válhat veszélyessé, ha elvész az egyensúly,
mert pokoli nehéz kiszabadulni a kenuk tetejét borító vászonból, és jó esély nyílik arra, hogy belefulladjunk a
vízbe, mielőtt bárki segítségünkre siethetne. A bárka, amelyre Jonathan akadt rá, remek egy példány volt, három
méter hosszú, öblös hasú, alakja mint egy kövér bogáré, a festék nagy darabokban pergett le róla, mint
vigyázatlan napozóról a lehámló bór. Miközben vízicipőimben topogtam a tó felszínén, a filmesek ebben a
hajóban ülve követtek. Amikor sikerült elkészíteni rólam az összes vízen járó felvételt, kiváló hangmérnökünk,
Brian - aki addig irigykedve figyelt - úgy gondolta, ő is kipróbálja ezt a közlekedési módot Igen jó stílusban járta
be a tavacskát. Nehézségei a partraszállásnál kezdődtek. A sekélyesbe érve valamiéit elveszítette az egyensúlyát,
oldalt dőlt, és elhevert a két láb mélységű vízben, lábai a vízicipőbe szorultak, s kétségbeesetten próbálta fejét a
felszín felett tartani. Szerencsére a víz nem volt túl mély, így egyik kezével a fenékre támaszkodva tarthatta a
fejét a víz felszínén. Mélyebb vízben - s ha mi, a megmentői nem vagyunk elég gyorsak - egészen biztosan
megfulladt volna.
A következő felvételen Lee-vel kellett eveznünk a csónakban, és közben arról beszélnem, hogy mennyire
szükségtelen egy amatőr természetbúvárnak ilyen-olyan spéci felszerelésre sok pénzt kiadnia, s hogy némi
ötlettel hétköznapi eszközökből, például egy ruhaakasztóból készíthet tökéletesen alkalmas csáklyát, amivel a
növényeket a tó közepéről a partra vonszolhatja. Minden amatőr természetbúvár tudja, hogy a legizgalmasabb
növények szinte kivétel nélkül a tó közepén találhatók és kell valamilyen eszköz, amivel a partra húzhatók.
Ezeknek az idilli felvételeknek az elkészítése, amelyekben Lee és én békésen evezünk át a szelíd tavon,
valamivel bonyolultabb volt, mint hinnénk. A csónak nem volt túl nagy, így Lee-n és rajtam kívül nem sok hely
maradt benne egy harmadik utas számára. Amikor végre mégis elindultunk a mélyen a vízbe merülő járművel,
egy operator, egy asszisztens, egy hangmérnök valamint a rendező ült benne rajtunk kívül. Szegény feleségem
evezett ezzel a rakománnyal ide-oda, míg Jonathan számára is megfelelő helyre nem értünk.
Elköszöntünk a zavaros tavacskától, a nedves és hideg angol tavasztól és elrepültünk az Atlanti-óceán felett abba
a városba, amit az amerikaiak - ók tudják, miért - Nagy Almának neveznek. New Yorkban Paula gondoskodása,
Alastair irányítása és Rodders felvételeinek segítségével azt akartuk megmutatni, hogy az igazán lelkes amatőr
természetbúvár még ilyen gigantikus, modem városban is talál olyasmit, ami felkelti érdeklődését.
Alastair úgy fogadott bennünket, ahogyan csak ő képes: széles mosollyal, csillogó szemekkel, fejét egyik oldalra
hajtva, mint akinek a fránya hóhér éppen a bal füle alatt helyezte el a csomót
- Kukacok - mondta üdvözlésként - Kukacok a talajon dobognak, mint eső... temető... sok élet van egy
temetőben.
Megpróbáltam emlékezetembe idézni az eddig látott temetőket, a szigorú fehér kórházakra emlékeztetőket, a
zuzmóval benőtteket, ahol csak machetével lehetett kiolvasni a köveken a neveket és az elmosódott utolsó
üzeneteket Még egyetlen sírt sem nyitottam fel eddig, hogy megmutassam az életet Az ötlet jellemző volt
Alastair időnként kísérteties humorára. Mindenesetre felkerestük a Calvary temetőt
Temetőnek elég különös hely volt Nemcsak a köznép hétköznapi sírköveit találtuk benne, de az Akropolisz és a
Szent Pál székesegyház keresztezéséből származó rémes mini mauzóleumokat is. Az egészben az volt a
legszörnyűbb, hogy a temető enyhe lejtésű területen feküdt, s a halottak emlékművei egytől egyig szűziesen
fehérlettek, mint éppen megszülető gombák vagy egy lesiklópálya dombjai. Az emlékművek különös
perspektívájából New York sziluettje mintha a temető megnagyobbított tükörképe lett volna. Nem lehetett tudni,
hol végződnek a felhőkarcolók és hol kezdődnek a sírok. Eltűnődtem, vajon nem hatalmas mauzóleumok-e a
felhőkarcolók, és érdemes volt-e ilyen nagy és hasznos területet kisajátítani halottak számára...
Egyébként pedig bebizonyosodott, hogy nincs igazam; meglehetősen sok élőlényre akadtunk a temetőben.
Nemcsak kukacok ásták fáradhatatlanul alagútjaikat a talajban, de találtunk fiókát a sírok között nevelő
fácánokat és kanadai ludakat, s a halott olaszoknak tervezett mauzóleumok a kölykező mosómedvének és
rókának adtak menedéket. Megnyugtató volt arra gondolni, hogy még itt, New Yorkban is azzal a jó érzéssel
halhat meg az ember, hogy kebelén a meleg és barátságos mosómedve neveli fel utódait.
Gondolom, logikus, hogy a holtaknak ezt a monstre gyülekezetét New York szeméttelepe kövesse. Magasztos
élmény volt látni, milyen mennyiségű szemetet képes produkálni egy adott pontba zsúfolt és csak emberi
mértékkel mérhetően pazarló embertömeg. Hatalmas, csillogó, több színben pompázó szeméthalom terült el
előttünk, és óráról-órára növekedett. Afrikában és Dél-Amerikában is megfigyelhettem, hogy egy bádogdoboz
elhanyagolható darabja, egy farkincányi zsineg vagy papírfecni akár életet is menthet ugyanakkor, amikor
például Argentínában szállodai szobám ablakából kitekintve láttam az alig megkezdett kenyér veknikkel, az
Encyclopaedia Britannica vastagságú, csak a közepén hiányos hússzeletekkel, bab- és zöldséghalmokkal teli
szemetes kocsikat, amelyek tartalma sok-sok indiai falut tarhatott volna hónapokig életben. Láttam olyan észak-
amerikai családokat, akikről - ártatlanságomban - azt hittem, hogy valamilyen hormonbetegségben szenvednek,
holott elhízottságukat ‘mindössze’ a túltápláltság okozta. Milyen remek ebéd lehetett volna belőlük, ha annak
idején misszionáriusnak mennek az emberevők közé!
A gigantikus szemétrakást a tengeri sirályok természetesen New York legjobb éttermének tekinthették,
ezerszámra érkeztek ide rikácsolva, egymással hadakozva, finom falatokat keresve. Bizonyos értelemben
megnyugtató volt látni, hogy ez a rettenetes mennyiségű hulladék legalább e csinos madarak táplálásához
hozzájárul.
Ebben a szutykos, visszataszító, koszos, gyönyörű és izgalmas városban, New Yorkban folytattuk tehát
munkánkat. Filmre vettük a temetők és a városi szeméttelepek vadvilágát, bemutattuk, hogyan élnek a
nyomornegyedek elvadult kutyái és macskái, hogyan maradnak életben ebben a betondzsungelben a galambok és
a patkányok, s hogy tizenöt-húsz emelettel feljebb, egy betonból, üvegből és krómból álló lakásban is vannak
lárvák a televíziókészülékben, svábbogár a szőnyegben és egér a falburkolatban.
És végül elérkezett az a nap, amely ‘a 87. tömb csatája’ néven vonult be a történelembe.
Számos segítőnk között volt egy bájos hölgy is, Helen Ross Russel, aki éveken át tanulmányozta e város flóráját
és faunáját, és a témáról számos érdekes könyvet is út. Tudta, melyik felhőkarcolón fészkelnek a
vándorsólymok, hol lehet patkányt találni és melyik golfpályán lopdossák mosómedvék a golflabdákat. Tudása
és segítsége felbecsülhetetlen volt Meg akartuk mutatni például, mennyi élőlény található egy olyan helyen,
amelyet Amerika-szerte üres teleknek hívnak, Angliában pedig minden valószínűség szerint bombakráternek
neveznének. Meglepő, hogyan foglalja vissza magának a természet - még a legnagyobb város közepén is -
területeit Elsőnek általában a moha és a zuzmó jelenik meg, utána hajtanak ki a fák a téglák és a szemét között.
Amint a növények már otthon érzik magukat, megjelennek a gerinctelenek; a százlábúak, pókok, csigák, majd
ezeket követik a különböző madarak, egerek, sokszor a varangyok és a kígyók is. így lesz az üres telekből a
természetbúvár számára különleges lelőhelye flórának és faunának.
A célunknak legmegfelelőbb üres telekre Alastair bukkant rá. Ez a telek a 87. utca sarkán helyezkedett el, két
oldalról a szomszédos épületek tűzfalai, a másik kettőről utcák határolták, amelyeken a forgalom szünet nélkül
áramlott. A telket magát túlnyomórészt kutyatulajdonosok használták kutyasétáltatásra, így enyhén szólva is jól
trágyázottnak volt mondható. A kőtörmelékkel, üres konzervdobozokkal és felhívásokkal - egyik éppen a
rendőrségtől - teleszórt telken számos gyomnövény tenyészett buján, még néhány közepes méretű fa is volt rajta.
Néhány tócsáját a környék galambjai és verebei használták kombinált itató- és fürdőmedencének. Voltak itt
csigák, pókok, százlábúak, madarak és kutyák, és éjszaka - kétséget kizáróan - egerek, patkányok és macskák.
Egyetlen óriási hiányossága mégis volt: hiányzott róla a fehér medvelepke (amerikai szövőlepke) hernyója. És
később ez lett a vesztünk.
A hernyó Amerika egyik fő kártevőjének számít, ennek ellenére (éppen úgy, mint az emberek) valójában igen
vonzó lény. A nősténylepke a párosodási követően petemasszát rak le, ebben alakulnak ki a hernyók, de a
következő tavaszig bent maradnak. Igen alacsony hőmérsékleteket is képesek elviselni úgy, hogy testnedveik
egy részét egy glicerolnak nevezett anyaggal helyettesítik, ami hernyóiknál a fagyálló megfelelője. Tavasszal a
hernyók kikelnek és egy családként (hiszen azok is) kezdik meg a sátorszövést, amiben majd élni fognak. A sátor
a hernyó számára rendkívüli jelentőséggel bír, valójában cseppnyi hajtatóházak ezek. Tájolásuk olyan, hogy
maximális mennyiségű napot kapjanak délelőtt és délután. Tudósok feljegyezték, hogy 1 IC külső hőmérséklet
mellette selyemsátorban a hernyókupac hőmérséklete elérte a 40°C-oL
Amikor a hernyó otthagyja a sátrat, hogy a vendéglátó fa levelein legelésszen, selyemszálat húz maga után.
Ahogy a hernyó a helyét változtatja az ágakon, úgy hagyja maga mögött ezeket a selyemből készült utcákat,
amelyeken azután öccse, húga, nővére és bátyja is végigmegy, miközben bővíti és fényesíti. A történetnek ez
azonban csak az egyik fele. Ami ezután következik, rendkívüli dolog, egyfajta természeti detektívregénynek is
beillik. A tudósok bejelentették, hogy a hernyó a selyemúton illatnyomot hagy és ezzel informálja rokonait, hogy
melyik járat vezet az élelemhez, vagyis a selyemből készült utcák lényegében a legjobb levéléttermek
útikönyvei. A tudósok kíváncsiságát az az anyag keltette fel, amit a hernyó a hasa alján a farki vég felől választ
ki, és ami pontosan úgy működik, mint amikor egy szépasszony hagyja maga mögött a Chanel, No.5 illatfelhőjét
a szobán áthaladva. A hernyó illata az élelemforrás, a szépasszonyé a randevú bejelentésére szolgál. A két dolog
lényege hasonlít, csak céljuk eltérő. Ekkor egy Janice Eagerly nevű, rendkívüli intelligenciájú tudós hölgy
különös felfedezést tett. Megfigyelte, hogy a vizsgált hernyók egyike követi azt a ceruzavonást, amit
jegyzetfüzetébe rajzolt. S feltette magának a kérdést: van-e valami a ceruzabélben, ami a megfoghatatlan
hernyóillatra emlékeztet? Volt Különböző ceruzabelekkel kezdett kísérlete kimutatta, hogy a marhafaggyú vagy
a hidrogénezett halolaj - amelyből néhány helyen a ceruzabelet gyártják - tartalmaz olyan komponenseket,
amelyek a hernyóban a húsos, zöld falevelek képzetét keltik. Az is kiderült, hogy bármi legyen is a titokzatos
anyag, a hernyók annyira finom érzékkel rendelkeznek, hogy meg tudnak különböztetni egy 3 B-s ceruzát egy 4
B-stől. A vizsgálatok folytatódnak és bizonyos vagyok benne, hogy további izgalmas tényekre derül majd fény.
Ennek ismeretében gondoltuk úgy, hogy nem lenne teljes a nagyváros vadvilágáról szóló rész, ha nem szerepelne
benne a hernyó, az elsőrangú lombtalanító kártevő magánélete.
Amint már említettem, a csodálatos üres telek - bár volt rajta egy fiatal cseresznyefa, ami a hernyók egyik
ínyencsége - híján volt a hernyóknak. Magas szintű konferenciánkon kiderült, hogy költségvetésünkből arra a
rendkívüli kiadásra is futja, hogy Helen lakása környékéről (ahol hemzsegtek és meglehetősen gyűlölték őket)
importáljon néhány hernyót az üres telekre, ahol majd elhelyezzük őket a facsemetén és elkészítjük a
filmfelvételeket. Ezt követően természetesen szigorúan száműzve lesznek oda, ahonnan Helen hozta őket.
Munkához láttunk. Most is hálával tartoztunk Paula bömbölési tehetségének. Néhány felvételt ugyanis a
forgalmas utca másik oldalán álló ház tetejéről készítettünk és Paula edzhette hangszálait, no meg tüdejét,
amikor az instrukcióit odakiabálta nekünk. Sokat elárul hangerejéről és világos dikciójáról, hogy öt emelet
magasból és az alatta vibráló, dudáló, szakadatlanul áramló járműtanfolyam ellenére hibátlanul irányított minket
A legfontosabb jeleneteket már befejeztük, amikor a hernyók kerültek sorra. Mély tisztelettel emeltük ki őket a
furgonból a nagyon gondosan, külön-külön muszlinba csomagolt cseresznyefaágakkal együtt óvatosan átvittük
őket a kacsos, formátlan cseresznyefához, ami - mint a nyomornegyedek gyermekei - bátran szállt szembe New
Yorkkal és annak minden pusztító kísérletével. A hernyós, sátras és selyemutcákat tartalmazó ágakat gondosan
felragasztottuk a fánkra úgy, hogy az egész talán csak valamivel látszott természetesebbnek, mint a természet
maga. Ekkor vettük észre, hogy megszaporodtunk egy hölggyel, aki kifejezéstelen tekintettel, tátott szájjal
figyelte, mit csinálunk.
- Mit csinálnak maguk itten? - kérdezte, miközben terjedelmes sonkáit kényelmetlenül váltogatta szűk
farmerjében.
Alastair megfordult és jóságosan rávigyorgott. Mielőtt még az egyébként is elég zavart agyvelőt tovább
ködösíthette volna, Paula szerencsére közbeszólt.
- Filmet készítünk a nagyváros vadvilágáról - felelte. - Azt akarjuk megmutatni, hogy még az olyan nagyváros
mélyén is, mint New York, megtalálható a természet
- Ezért vannak a poloskák? - érdeklődött tovább a hölgy.
- Igen - felelte Paula kedvesen. - Ezek a fehér medvelepke hernyói.
- De ezek nem itten élnek, maguk hoszták ide - közölte a nő.
- Nos, igen. Tudja, nem találtunk itt egyet sem, így hoznunk kellett a filmhez - magyarázta Paula a
neandervölgyi hölgy pillantásától kissé zavartan.
- Ha nem vótak itt, mér hosszák ide? - érdeklődött a nő tovább.
- A film miatt - szakította félbe a társalgást Alastair, aki megpróbált arra koncentrálni, hogy mi lenne jobb, ha a
hernyók balról jobbra, vagy ha jobbról balra vonulnának-e, és szót fogadnak-e neki, ha valamelyik megoldást
közli velük.
- Ez hazukság! - mondta a nő tipikus kelet-európai vitapózba manőverezve magát, kissé szétterpesztett lábakkal
és csípőre tett kézzel. - Igenis maguk hoszták ezeket ide, és igenis ezek itten nincsenek. Ez pedig hazukság.
Direkt idehoszták őket.
- Hát persze, hogy idehoztuk őket - mondta Alastair ingerülten, mivel gondolatmenetét meg kellett szakítania. -
Ha nem hoztuk volna ide, akkor nem lenne hernyónk, amit lefilmezhetnénk.
- Ez csalás - így a nő. - Nem valódi.
- Tudja, hölgyem - kezdtem békítőleg -, hogy a vadvilágról szóló filmek nagy része, például amiket Walt Disney
is csinált, lényegében csalás? Maga a filmkészítés is csalás bizonyos tekintetben. Semmivel sem nagyobb csalás
azonban, mint amit egy portré-, vagy tájképfestő elkövet, azaz hogy a saját céljaira kissé jobb látószögben
rendezi el a természetet
- Walt Disney sose csalt - mondta a nő harciasan. - Walt Disney amerikai. Amit pedig maguk csinálnak, az
színtiszta csalás, méghozzá a mi telkünkön.
- Van engedélyünk a polgármesteri hivataltól - közölte Paula.
- Van engedélyük a 87. utca tömbszövetségétől is erre a csalásra itten? - kérdezte a nő, és felfújta magát, mint
egy hurukkoló pulyka.
- Gondolom, a polgármesteri hivatal mégiscsak magasabb hatóság - vetette közbe Paula.
- A 87. utca tömbszövetsége felett senki sem dirigál - mondta a nő.
- Tudja... bizonyos... felhőkarcolók... rengeteg élőlény, hernyók... - jegyezte meg Alastair és szórakozottan
körözni kezdett.
- Megyek és szólok a 87. utca tömbszövetségének. Ott maj' kiderül, mér engedik észt a csalást itten - jelentette ki
a nő és elvonult, mi pedig megkönnyebbülten sóhajtottunk fel. Megkönnyebbülésünk csak rövid ideig tartott
Alastair éppen egy hernyónak adott utasítást, aki úgy látszott nem tud angolul, amikor a nő egy másik
kíséretében tért vissza, aki olyan volt, mint egy gébics tojásából kikelt boszorkány, szúrós tekintettel, mint a
lézer, ami mindig mindenben csak a rosszat látja meg. Hátvédként egy férfi követte őket, akit mintha
meglehetősen régen kartonpapírból vágtak volna ki, és akit az óta is folyamatosan áztatott volna az eső.
- Mi folyik itt? - érdeklődött Lady Gébics. Paula türelmesen újra elmagyarázta, milyen filmet akarunk csinálni,
miközben Alastair ingerülten körözött
- De mit csinálnak a mi telkünkön? - kérdezte vádlón a hölgy, mintha a hely nem egy kutyagumival térdig
elborított üres telek lenne.
- Meghamisiccsák a természetet - mondta Neandcrvölgyiné. - Eccsomó poloskát hosztak ide.
- Poloskááát? - kérdezte Lady Gébics, villogó szemekkel. - Miféle poloskát?
- Ezeket - mutatott rájuk Alastair. - Ezek egyszerű hernyók.
- Hernyók? - üvöltött fel Lady Gébics. - Hernyókat hoztak a telkünkre?
- Persze, ha egyszer nem volt itt egy sem - magyarázta Paula.
- Nem hát, és nem is akarjuk, hogy legyen - mondta Lady Gébics.
- Csak a film miatt hoztuk - mentegetőzött Paula. - Utána újra elvisszük innen.
- Nem akarjuk, hogy a telket ellepjék a hernyók - közölte Lady Gébics, és hangja fenyegetőéit kapott.
- Disznóság - szólalt meg egyszerre Kartonpapír úr is. - Huszonöt éve vagyok újságíró és még soha,
egyetlenegyszer sem találkoztam a természet meghamisításával.
- Ha tényleg huszonöt éve újságíró, akkor elég sok hazugsággal kellett találkoznia - mondta zordul. - Tudnia
kell, hogy csaknem minden természetfilm így vagy úgy, hamisított.
- Ászt mondta, hogy Walt Disney is csalt - vádolt meg Neandcrvölgyiné valamivel, ami szerinte csaknem olyan
utálatos bűnnek számított, mint rágyújtani Krisztus igazi keresztjének egy szilánkjával.
- Disznóság - visszhangozta Kartonpapír úr. - Egyetlen igazi újságíró sem süllyedhet le annyira, hogy hazudjon.
- És megvádolja Walt Disney t - tette hozzá Neandcrvölgyiné.
- Atyám! - nyögött fel Alastair. - Mindjárt nem lesz elég a világítás.
- Mindössze annyit tettünk, hogy két ágacskát erősítettünk fel erre a cseresznyefára egy pár hernyóval. Amikor
elkészültünk a filmmel, akkor...
- Amikor elkészültek a hamisított filmmel - korrigált felháborodva Kartonpapír úr.
- Amikor elkészültünk a filmmel - ismételte meg Paula -, elvisszük őket.
- Hová? - érdeklődött Lady Gébics.
- Vissza oda, ahol élnek! - csattant fel Alastair. - New Yorknak egy ennél valamivel egészségesebb részére.
- Mi a baj a 87. utcával? - érdeklődött Lady Gébics.
- Igen, és kicsoda maga, hogy csak úgy egyszerűen idejön és elkezdi kritizálni a 87. tömböt? - kérdezte
Kartonpapír úr. - Biztosan angol, vagy legalábbis bostoni.
- Nézzék - kezdte Paula -, öt perc alatt megcsináljuk a felvételeket, azután elpakolunk mindent és már itt sem
vagyunk.
- Nem engedhetjük meg, hogy a mi telkünket használják fel csalásra - közölte Lady Gébics. - Ez a mi üres
telkünk.
- Hiszen semmi kárt nem okoztunk - érvelt Paula. - Azok, akik itt sétáltatják kutyáikat, gondolom, sokkal több
kárt okoznak.
- Poloskát hosztak - mondta Neandervölgyiné - és mielőtt észbe kapunk, az egész 87. utca hemzseg a
poloskáktól.
- Uramisten! - nyögött fel Alastair. - Kész röhej.
- Kész röhej magának, de nem nekünk - vágott vissza Lady Gébics. - Idejön, elárasztja az egész telket
hernyókkal és azt várja, hogy mindezt ölbe tett kézzel nézzük.
- Mit gondol, lehettek Alfréd Hitchcocknak hasonló problémái? - kérdeztem Alastairt.
- Követelem, hogy távolítsák el innen a poloskákat - mondta Lady Gébics.
- Csatlakozom - közölte Kartonpapír úr is.
- Persze, hogy elvisszük! - kiabált Alastair. - Amint megcsináltuk róluk a filmet!
- Nem tűrünk semmiféle hamisítást ezen a telken - közölte újra Lady Gébics.
A társalgás csak nem akart véget érni. A három figura végül úgy megkeserítette az életünket és a világosság
olyan mértékben fogyott, hogy kénytelenek voltunk a hernyókat visszapakolni a furgonba. Lady Gébics csak
akkor nyugodott meg, amikor végre biztonságban, zár alatt tudta őket.
Terveinket ugyan meghiúsította, de az incidens mégsem volt bizonyos kedvesség nélkül való. Jó volt tudni, hogy
egy olyan gigantikus, nyers és látszólag nemtörődöm városban is, mint New York, akadtak emberek, akik egy
kutyakakával borított Üres telek miatt is hajlandók voltak husángot ragadni.
TIZEDIK LÖVÉS
NEW YORK NYÜZSGÉSE UTÁN jó volt visszatérni Európába, főképp Görögországban dolgozni, amely kék
tengerével és égboltjával, kristálytiszta levegőjével számomra a legcsodálatosabb helyek egyike.
Jellemző a televíziós felvételek összevisszaságára, hogy a sorozat bevezető filmjét vettük fel utoljára. Mivel az
egész arról szólt, hogyan válhat valaki amatőr természetbúvárrá, jobb helyszínt (gondolta Jonathan) keresve se
találhatnánk, mint Korfu szigetét, ahol először ébredt fel bennem az állatok iránti szenvedély, amikor
gyermekkoromat itt töltöttem. Tetszett az ötlet, hiszen - ott élő számos barátom unszolása ellenére - évek óta
nem jártam Korfun, Lee pedig még sohasem látta.
Az idegenforgalom és az ezzel együtt járó otrombaságok ellenére a sziget megőrizte sajátos varázsát, és nagyon
szerettem volna megmutatni Lee-nek azt a néhány dolgot, ami változatlan maradt, s ugyanolyan, mint
gyermekkoromban. Szerencsénk volt, hiszen barátom, Ann Peters, aki a szigeten élt és folyékonyan beszélt
görögül, vállalta, hogy rendelkezésünkre áll. Ann valamikor a titkárnőm volt, elkísért Sierra Leone-i filmes kör-
utamra, számos vadvédelmi útra Ausztráliába és Patagóniába, így nemcsak a filmkészítés nehézségeit ismerte, de
az állatfilmezés különösen bosszantó problémáit is.
- Hol szállunk meg? - kérdeztem Jonathant.
- A Corfu Palace Hotelban - válaszolta. Hitetlenkedve bámulom rá. A Corfu Palace volt a sziget legrégibb és
legtiszteletreméltóbb szállodája, amelyet a század első napjaiban építettek. Egy széles öböl partjára álmodta az
épület tervezője, a városon kívülre, ahol Korfu teljes csatornarendszere a tengerbe torkollik. Ez. a vízügyi
megoldás a környéknek - különösen nyáron - olyan dús aromái kölcsönöz, hogy még a kutyák is elkerülik.
- Kinek az ötlete volt ez? - kérdeztem.
- Anné - válaszolta Jonathan.
Annre bámultam és arra gondoltam, hogy az agya a tarlós korfui tartózkodástól magzápult.
- Elment az eszed? - érdeklődtem. - Először is mindannyian megfulladunk, másodszor a szobák
másodpercenként 10 millió drachmába kerülnek, harmadszor azt akarjuk, hogy a lepkék és a tengeri teknősök
elérhetőek legyenek, amit egy ilyen elaggott arisztokrata helyen lehetetlen megtenni.
- Mindent elintéztem - próbált megnyugtatni Ann. - Az igazgató, egy Jcan-Picrrc nevű ’ - kedves ember,
speciális tarifát számít fel nekünk, a csatorna problémáját mostanra már megoldották, és végül, Jcan-Picrrc lelkes
herpetológus.
Mélyet kortyoltam az itókámból, mielőtt válaszoltam volna.
- Most már biztos, hogy becsavarodtál - mondtam meggyőződéssel. - Tudom, hogy Korfu szeszélyes hely, ahol
bármi megtörténhet, de nem vagyok hajlandó elhinni, hogy a legjobb szálloda igazgatójának éppen egy
herpetológust nevezzenek ki.
- Akár hiszed, akár nem, így igaz - protestált Ann. – A szálloda legfelső emeletén van a lakása, ahol a kígyóit,
tengeri teknőseit és mindenféle gyíkjait tartja, és felajánlotta, hogy olyan hüllőt fog nekünk, amilyenre a filmhez,
szükségünk van.
Feladtam a hiábavaló vitát.
Korfu - akár egy varázsló ládája - már a múltban is hemzsegett a különcöktől és a meglepetésektől, hát beláttam,
hogy ezt a tulajdonságát a mai napig sikerült megőriznie.
A sziget úgy hevert a Jón-tcngcrbcn a görög és albán partok előtt, akár egy félresikerült tőr. A múltban számos
náció uralta, ezek mindegyikétől átvette azt, amit jónak talált és elfelejtette az összes többit, így őrizte meg
egyéniségét Görögország sok részétől eltérően Korfu zöld és buja. Amikor Velence birtoka volt, olajraktárnak
használták, ezer és ezer olajfát ültettek cl itt, amelyek ezüstösen zöld lombja mára a sziget, jelentős hányadát
borítja árnyékba. Figyelmeztető ujjként emelkednek közöltük a ciprusok, amelyek egy részét hozományként
ültetlek a ligetekben. Ettől válik a táj titokzatossá; éles, törékeny fényben fürdik, s az énekes kabócák
késélezéskor hallható hanghoz. hasonuló hangja árasztja cl. Égitestünk csodálatos, elbűvölő részei közül,
amelyeket volt szerencsénk látni, Korfu áll legközelebb az otthonról alkotott elképzelésemhez, hiszen e hely
keltette fel vonzódásomat a környező élővilág iránt.
A repülőgép-csatlakozások kiszámíthatatlansága miatt maradt néhány óránk Athénban, annyi, hogy vethettünk
egy pillantást az Akropoliszra, megnézhettük a királyi palota előtti őrségváltást, és Pireuszban elfogyaszthattunk
egy olyan pompás, tengeri halból és rákból álló fogást, amilyent csak a görögök tudnak készíteni. Ezek után
repültünk Korfura.
Amikor elértük a szigetel, öreg este volt. A hatalmas, sárga hold olyan fényesen világította meg az utat, hogy
világosan látszott az olajfákkal takaród/ó táj. Mindezek tükörképe az elmosódott, szétfodrozta tengeren olyan
volt, mintha milliónyi boglárka szirma ringatózna a vízen, egy palack remek Metaxát ittunk, néhány falat
pompás halat ellünk, majd lefeküdtünk és még az erkélyünk rácsára támaszkodó telehold sem volt képes
visszatartani attól, hogy mély álomba ne zuhanjunk.
Másnap éppen reggeliztünk, amikor Jean-Pierre megérkezett és bemutatták nekünk. Alacsony, vidám szemű és
csodálatosan meleg mosolyú férfi volt. A virágágyak közötti asztaloknál reggeliző többi vendég legnagyobb
megdöbbenésére és rémületére különféle kígyókat szedett elő a magával hozott zsákból: a legnagyobb vízisiklót,
amit eddig láttam, egy gyönyörű páncélos seltopurikot (törékenygyík-félét), amit mintha bronzból öntöttek
volna, s végül - mint egy bűvész a cilinderéből - zuhatagnyi európai ékszerteknőst varázsolt a terasz köveire,
sötét zöldes feketéket, sárga foltosokat, aranyszínűeket.
- Sajnos, csak ezeket tudtam fogni maguknak - mondta bocsánatkérően, miközben a teknősök feléledtek és
szétszéledtek az asztalok között Izgatott öt perc következett, ami alatt sikerült újra begyűjteni és visszaraknia
őket zsákba.
- Hol fogta ezeket? - érdeklődtem.
- Kora hajnalban a Scouini tónál - válaszolta -, a sziget közepén.
- Ismerem, egyik kedvenc gyűjtőhelyem volt valamikor - közöltem büszkén.
- Igaz, mindenféle állat megtalálható ott - tette hozzá Jean-Pierre.
- Az ékszerteknősökkel akarunk ott egy felvételt készíteni - mondta Jonathan, aki néhány héttel korábban alapos
felmérő utat tett Korfun. - Úgy kezdjük, hogy jönnek a tó felé, amelynek partján ezek a teknősök láthatók, majd
Lee és maga lassan megközelítik őket, amint a teknősök fajukra jellemző módon tesznek-vesznek...
- Például mozdulatlanul ülnek egy sziklán - fejeztem be a mondatot. - Közölte ezt a teknősökkel is? Elolvasták a
szerződést? Nem vagyok hajlandó ugyanis olyan teknősökkel együtt dolgozni, akik nem ismerik a szerződést és
nem azt teszik, amire felszólítják őket, mi több, akik elfelejtik a szövegüket Ne feledje, a hírnevem is kockán
forog.
- Nos, mindenesetre - mondta Jonathan és heatheliffi pillantásokat vetett rám - biztos vagyok benne, hogy
tökéletesek lesznek.
- Hol fogjuk tartani őket? - érdeklődtem.
- Mit szólna a fürdőkádjához? - kérdezte Jcan-Picrrc komolyan. Éppúgy meglepődtem, mintha a Waldorf Astoria
igazgatója javasolta volna, hogy tartsak egy csapat varacskos disznót a lakosztályomban.
- Remek ötlet - lelkesedett Lee -, de azt hiszem, ki kell majd vennünk őket, ha zuhanyozni akarunk.
- Aha - mondta Jcan-Picrre. - A szappant és a forró vizet nem szeretik.
Ilyen beszélgetés is csak Korfun képzelhető el.
Felmentünk a szobánkba, magunkkal vittük sztárjainkat, megtöltöttük a kádat vízzel és belebolyogtattuk őket
Tudtuk, a siklók jól megvannak zsákjaikban is. A sziget legészakibb pontjára indultunk, egy Kouloura nevű
helyre, ahol Jonathan Korfura érkezésünket kívánta filmre venni egy kaikban, ami a görög tájra annyira
jellemző, pocakos görög halászhajók egyike.
A tengerkék volt és nyugodt, a vízen túl világosan látszottak Albánia erodált, barna hegyei, és a görög szárazföld
halk, suttogó üzeneteket küldözgetett a széllel. Az ezüstszürke levélsátor és a széles olajfák árnyékában kellemes
hűvös volt. Hamarosan kiértünk az árnyékból és Korfu legmagasabb hegyén, a Pantokrátor oldalában kanyargó
útra tértünk. Az út széle helyenként csaknem meredeken zuhant a szikrázó tengerbe, felettünk a hegy sziklás
lejtői magasodtak, a rozsdaszínű, arany és fehér sziklák között vörhenyes fecskék cikáztak sötét nyilakként és
buzgón építették iszapdarabkákból furcsa, borospalackra emlékeztető fészkeiket
Meredek mellékútra tértünk, ami a tenger irányába kanyargott tovább és magas, sötétzöld ciprusok szegélyezték.
Ezek a fák már akkor aggastyánoknak számítottak, amikor 1935-ben idejárogattam. Alattunk hamarosan feltűnt
Kouloura kikötő, mint egy kicsiny, meghajlított íj, egyik végében valószínűleg Korfu legszebb háza, régi
barátaim, Pam és Disney Vaughan-Hughes villája. A kikötőben horgonyzott kaikunk, egy pompás méretű,
makulátlanul tiszta, kékben és fehérben ragyogó jármű.
Pam és Disney melegen üdvözöltek, hiszen évek óta nem láttuk egymást Nagyon kedvesen megengedték, hogy
eszközeinket csodálatos otthonuk bejárata előtt rakodjuk le, hogy filmre vegyük pompás kertjüket, elhalmoztak
hideg frissítőkkel, és még levesteknősüket is kölcsönadták, aki a Carruthers névre hallgatott. Barátság ennél
tökéletesebb már nem lehet így hát elözönlöttük házuk elejét, ahogyan csak a filmesek képesek, és amíg a
berendezések felállítása folyt, elmentünk, hogy vessünk egy pillantást hajónkra és ellenőrizzük, minden készen
áll-e kirándulásunkhoz. Jonathan legnagyobb bánatára a katasztrófa ekkor következettbe.
Azt tervezte, hogy a nyitó jelenetben a következőket mondom: ‘Mindannyian érdeklődünk környezetünk iránt
Ha megnézünk egy fiatal lényt - embert vagy állatot -, láthatjuk, hogyan vizsgálódik és hogyan tanul
érzékszervei segítségével. Születésünk pillanatától kezdve összetett és vonzó világunk felfedezői vagyunk. Az
öregedési folyamat során az egyik ember elveszíti eredeti érdeklődését az őt körülvevő világ iránt, a másik
változatlanul bűvöletében marad élete végéig. Nos, ezek a szerencsésebbek, őket hívják amatőr
természetbúvároknak.’
Jonathan úgy gondolta, hogy az érvelés hatásosabbá tétele érdekében szükségünk lesz a csónakban egy gyerekre
is, akivel együtt vizsgálunk majd egy tengeri lényekkel teli edényt Erre a szerepre a Kouloura kikötőt díszítő
aprócska kávézó tulajdonosának lányát szerződtette, egy csinos, hatéves hölgyet. Érkezésünk előtt azonban a
gyermek valami rendkívüli csintalanságot követett el (sosem tudtuk meg, hogy mit), ezért anyja kénytelen volt
arra a (Görögországban) példátlan lépésre ragadtatnia magát, hogy jól elpáholja. Az eredményt, gondolom, el
tudják képzelni. Jonathan sztárocskáját könnyek között találatuk, gyászos kupacként roskadt magába, nem akart
megszólalni, nem akarta felvenni ünneplő ruháját, egyáltalán semmit sem akart. Pam, Ann és én - akik
beszéltünk görögül - hiába hízelegtünk, udvaroltunk, könyörögtünk neki. Jonathan (költségvetésünket semmibe
véve) bőkezűen felajánlotta, hogy gázsiját tíz drachmáról húszra emeli, de hiába.
- Nem boldogulunk a gyerek nélkül - mondta Jonathan. - Az isten szerelmére, Ann, csinálj valamit!
- Mégis mit? - kérdezte Ann. - Ha a gyerek nem akar eljönni, nem kényszeríthetjük.
- Akkor találj valaki mást! - csattant fel Jonathan. Szegény Annt leküldtük hát a legközelebbi faluba
tehetségkutatásra.
- Okvetlenül lány kell, vagy fiú is megteszi? - kérdezte indulás előtt.
- Azt se bánom, ha hermafrodita, csak gyerek legyen! - válaszolta Jonathan barátságtalanul.
A következő fél órában, míg Ann visszatérésére vártunk, Lee és én megvizsgáltuk a meleg, sekély vizet és a
kellékként színes kúpcsigákban lakó vernátrákokat, remeterákokat, egyéb, jogos tulajdonosa által lakott
kagylókat, növény- és szivacskabátos, szúrós nagy tengeri pókokat kerestünk. Ez utóbbiak ebben az öltözetben
próbálják elkerülni a felfedeztetés veszélyét. Rendezőnket a nagy tömegű, eleven kellék szemmel láthatóan
meglágyította, bár változatlanul nyugtalan maradt, mi pedig gondterhelten vártuk Ann visszatérését.
Hamarosan meg is jelent és győzelemittasan vonszolt magával egy tíz év körüli, jóképű fiúcskát. Amint a kocsi
és benne az új szereplő megállt, korábbi jelöltünk lépett ki a kávézóból talpig ünneplőben és mosolyban.
- Huhuhuuu, aranyom, odanézz - mondta Paula izgatottan. - Már két gyereked is van.
- Gondolja, hogy a költségvetésünk kettőt is elbír? - kérdeztem Jonathantól komolyan. Válaszképpen
fenyegetően nézett rám.
A nap fennmaradó részében a kaikjelenetet vettük fel, ami őszintén szólva meglehetősen bonyolult volt, hiszen
Jonathan a csónakbeli felvételeken kívül a hegyoldal legmagasabb pontjáról
akart a kikötőről, Pam és Disney házáról és a méltóságteljesen a kikötőbe pöfögő kaikról panorámaképet
készíteni. Nem volt adó-vevőnk, így csak olyan módon lehetett ezt megcsinálni, hogy távcsővel figyeltem
Jonathant, miközben a hajó körbe-körbejárt és instrukcióra várt. Amikor végre Jonathan meglengette karját,
egyenesbe álltunk és a kikötőbe indultunk. Felesleges talán mondanom, hogy ezt a rendkívül bonyolult
műveletet többször meg kellett ismételnünk. Végre Jonathan is meg volt vele elégedve, összecsomagoltunk és
elindultunk a városba vezető hosszú és forró úton, miközben lelki szemeink előtt jeges italok, tiszta ruha és
pompás ételek lebegtek.
A teknősök még mindig a kádban voltak.
Másnap beütött egy újabb katasztrófa. Jonathan kinyomozta, hogy melyik villában laktam a családommal,
amikor Korfun éltünk, és úgy döntött, hogy elég fotogén, ezért elfogadja egy hosszabb jelenet szereplőjének.
Számos telefonálás után Ann megtalálta Athénben a tulajdonost, de kiderült, hogy a villát egy bártulajdonos bérli
és az ő engedélyére is szükségünk van. A bártulajdonost még nehezebb volt megtalálni, mint a ház tulajdonosát,
mivel a báros szürkületi lény, vagyis inkább éjszakai, tehát nappal elérhetetlen. Viszont amint besötétedik, kikel
koporsójából, mint Drakula, és ide-oda repked a városban, ami a vele való érintkezést rendkívül nehézzé teszi.
Ann végül megtalálta bártulajdonosunkat egy még felfedezetlen sírkamrában, de akkor ő közölte, hogy
semmilyen körülmények között sem járul hozzá ahhoz, hogy filmezzünk a villában. Ann hosszas könyörgésére
az után megengedte, hogy kinyissuk a házat, de csak akkor, ha ő is jelen lehet Közölte velünk, mikor érkezik
Korfura és azt is, hogy majd személyesen vezet be a házba minket.
Jonathan idegei romokban hevertek; a kitűzött nap úgy múlt el, ahogy elérkezett - a bártulajdonosnak színét sem
láttuk.
- Menjünk fel a faluba - javasolta Ann -, és legalább a kertben meg a verandán csináljunk néhány felvételt Talán
a holnapi géppel az ipse is megérkezik. Elmentünk hát Potamosba, abba a bűbájos, domboldalra kapaszkodó
faluba, ami színes házaival és a házak íves verandáival pontosan olyan volt, ahogyan negyven éve élt az
emlékezetemben. Mindegyik tető árnyékában fecskefészek lapult, tele tátott szájú fiókákkal, a fészkek alatt
kartonpapír, hogy felfogja a fecskék által bőségesen és nagyvonalúan ajándékozott ürüléket. Eszembe jutott a
görög mondás arról, hogy a ház csak akkor válik otthonná, ha van fecskefészek az eresz alatt Figyelve a
rovarokkal teletömött csőrű szülőket, amint a fészekhez suhantak és a rovarokat a fiókák tátott, mindig éhes
csőrébe tömték, eszembe jutott, hogy ezek valószínűleg azoknak a fecskéknek az ük-ük ük-ükunokái, akiket
gyerekkoromban az itteni ereszek alatt lestem. Filmre vettük őket és készítettünk még néhány felvételt a faluban,
majd visszatértünk a szállodába.
A teknősök még mindig a kádban voltak.
Másnap csillogó, tiszta napra ébredtünk, Athénből megérkezett a gép, de emberünk nem volt rajta.
- A pokolba vele! - mordult fel Jonathan. - Felmegyünk és filmezünk nélküle.
A villát a Korfuban töltött gyerekkoromról írott könyvemben Hófehér Villának neveztem. Hatalmas, régi
olajfaligetben állt, magas magnóliák, rózsaszín és fehér virágú leanderek árnyékolták, verandáján hosszú szemű
fürtökkel terhes szőlőtőkék. Amint a köves, kátyús úton a villához közeledtünk, láttam, hogy már nem hófehér.
Egykor fehér falain a nedvesség foltjai, a vakolaton hatalmas repedések éktelenkedtek, zöld zsalui kifakultak,
pergett róluk a festék. Mindezek ellenére pusztulásában is sikerült valahogy eleganciáját megőriznie, de nem
értettem, hogy bánhat valaki ennyire nemtörődöm módon egy ilyen elbűvölően szép épülettel.
Amíg a berendezést kirakodták, körülvezettem Lee-t a gaztól felvert kertben az olajfák között, és nosztalgikus
gondolataim támadtak. Ez volt az a veranda, amelyen számos összejöveteleink egyikén állataim galibát okoztak:
szarkáim kiszabadultak, berúgtak a kiömlött bortól és tönkretették a gondosan megterített ünnepi asztalt röviddel
azelőtt, hogy a vendégek megérkeztek volna. Az asztal alatt félelmetes hatású sirályom, Alecko gubbasztott és
mindenkibe belecsípett, aki az asztalnál helyet akart foglalni. Ez volt az a fal, amelyben kedvenc gekkóm,
Geronimo lakott, aki hálószobám falán halálos viadalban győzte le a nálánál kétszer nagyobb imádkozó sáskát.
A háztól mintegy száz méterre állt a családi kápolna, azoknak a bájos, miniatűr templomoknak az egyike,
amelyekkel gyakran találkozhat az ember Görögországban, és amelyeket ki tudja, milyen csodát tévő, elfelejtett
szent tiszteletére emeltek valamikor. A miénk kívülről rózsaszínre volt festve, mérete, mint egy nagyobb szobáé,
furcsa felhajtható székekkel a gyülekezet számára, egyik oldalán pedig, az oltár felett Szűz Mária és a Gyermek
képe. Mára minden megfakult rajta, elhagyottnak látszott, régen lehullott levelek kupacai hevertek a padlón. Az
én időmben a padlót mindig tisztára seperték, az üléséket kifényesítették, a kétcseppnyi lámpásban állandóan
pislákolt a láng a Szűzanya és a Gyermek képénél, a képek alatti vázákban mindig friss volt a virág. Most
minden a pusztulást idézte; nem volt lámpa, amit meggyújthattunk volna és nem volt virág sem.
Emlékszem, egyszer sötétedés után tértem haza valamelyik expedíciómról. A templomocska ajtaját valaki
véletlenül nyitva felejtette. Letettem a lepkehálómat és gyűjtőzsákomat, hogy becsukjam, de a látvány, ami
fogadott, a földhöz szegezett A szentjánosbogarak szezonja volt, s a kicsi templomban a Szűzanya képe lebegni
látszott a sárga fényben, és a nyitott ajtón át berepült több tucatnyi szentjánosbogár zöldes fehér üstökösként
zúgott a levegőben, mászkált az üléseken és a falakon. Néhányan a Szűzanya képmására telepedtek és lüktető,
mozgó, élő ékszerként díszítették fel. Elbűvölten néztem azt a csodálatos, titokzatos látványt, majd félve, hogy a
szentjánosbogarak elpusztulnak, ha rájuk csukom az ajtót, egy kimerítő órát töltöttem azzal, hogy
lepkehálómmal összefogdossam és szabadon engedjem őket. Közben úgy éreztem, a képmás elszomorodik, mert
temploma elveszíti páratlan díszeit.
Amikor a templomból visszatértünk, Jonathan, arcán bűntudattal, kezében egy üvegdarabbal fogadott.
- Nézze - mondta a magasba emelve az üvegdarabot -, éppen benéztem az egyik ablakon, amikor ez kiesett Ha
átdugom a lyukon a kezemet, pont elérem a kilincset, ki tudjuk nyitni az ablakot és be tudunk menni a villába.
Sóhajtottam.
- Nem tudom, hogy mondják görögül azt, hogy erőszakos behatolás, de biztos vagyok benne, hogy több évvel
honorálják, és a görög börtönök hírhedten nélkülöznek minden kényelmet
- Senki nem fogja megtudni - mondta Lee -, persze csak akkor, ha visszatesszük az üveget
- És mi történik, ha a bérlő, akkor jelenik meg, amikor a villában szórakozunk?
- Döntsük ezt el akkor, amikor ideér, - mondta Jonathan határozottan. - Legalább a veranda-jeleneteket vegyük
fel.
Így történt, hogy betörtünk a villába. Két dolog miatt kellett ezt megtennünk. Először is szükségünk volt olyan
jelenetekre, amelyekben Lee és én bárgyún bámulunk ki különböző ablakokon, s egyik szobából a másikba
mászkálunk, másodszor pedig meg kellett gyújtanunk a villanyt az épületben, hogy az éjszakai és esti
felvételeket is megcsinálhassuk. Mindez elég sok időt vett igénybe; jó késő volt már, mire összecsomagoltunk
(miután gondosan lezártuk a villát és visszatettük az üvegtáblát) és visszaindultunk a Corfu Palace felé.
A teknősök még mindig a fürdőkádban voltak.
Másnap délelőtt nem forgattunk, mert Paula és Jonathan a vámhivatalba ment, hogy elvámoltassák a hernyókat.
Ezt talán kissé részletesebben meg kellene magyaráznom. Mivel a filmfelvételek ideje a lepkelárvák
szempontjából (legalábbis azokéból, amelyeket be akartunk mutatni) nem volt megfelelő, kénytelenek voltunk
egy jól ismert angliai lepkefarmról néhány hernyót importálni. Talán felesleges is mondanom, hogy amikor
kinyitották a gyanús külsejű csomagot és benne ott hemzsegett kedvenc növényébe ágyazva a gyöngyházlepke, a
káposztalepke és a fecskefarkú pillangó lárvája, akkor a görög vámosok úgy vélték - annak ellenére, hogy Korfu
híres a bogaras figuráiról -, ami sok, az sok. Ann érvei, miszerint ezek a lepkefajták Korfun is megtalálhatók,
csupán a vámtisztek barátságtalanul hideg pillantásait eredményezték. Ha tényleg vannak ilyen lepkék Korfun,
akkor - kérdezték - miért kell ókét nagy költséggel Angliából importálni? (Az állatfényképezés komplikációit
nehéz, ha ugyan nem lehetetlen egy görög vámtiszttel megértetni.) De - folytatták, és ekkor támadt fel bennük a
nemzeti büszkeség - ha ezek a hernyók megtalálhatók Korfun is, akkor miért nem a görög hernyókat
szerepeltetjük? Úgy véljük talán, hogy a görög hernyó alacsonyabb rendű, mint az angol hernyó? Görögország
évek óta ismert hernyói méretéről, mennyiségéről és minőségéről. A görög hernyók - és ezt mindenki elismeri - a
világon a legjobbak. Mi értelme van akkor a minden tekintetben alacsonyabb rendű angol hernyók
behozatalának, amelyek nagy valószínűséggel még valamilyen pusztító kórral is sújthatják a korfui hernyókat?
Az idó ólomlábakon vánszorgott, miközben az izzadt és ingerült Paula, Ann és Jonathan eskü alatt, írásban tett
nyilatkozatot arról, hogy a hernyókat a Királyi Állatorvosok Kollégiuma, a Királyi Sebészeti Kollégium, a
mezőgazdasági minisztérium és a Londoni Zoológiai Társaság egyenként megvizsgálta. További garanciák
aláírásával biztosították a görög kormányt arról, hogy amennyiben egyetlen (természetesen felsőbbrendű) korfui
illetőségű hernyó elpusztulna, és e pusztulás az angol hernyók hatására lenne visszavezethető, tetemes mértékű
kártérítés válna kifizetendővé. Részletesen kellett szavatolniuk, hogy hernyóink, amennyiben érintkezésbe
lépnének a korfui illetőségű hernyókkal, azokat nem rontják meg, és tudomásul kellett venniük, hogy a filmezés
végén hernyóink nem kaphatnak letelepedési engedélyt, tehát megalázó módon el kell hagyniuk Korfut és vissza
kell térniük Angliába, ahol - nagy valószínűséggel - alacsonyabb rendű pillangók válnak majd belőlük.
Kimerülten, de győzedelmesen tértek vissza szállodánkba társaságukban az angol hernyókkal.
Délután visszamentünk a villába. Az üvegtábla titokzatos módon újra kiesett, a villát tehát kinyitottuk és
munkához láttunk. A hernyó, mint szereplőtárs, a legtöbb állathoz hasonlóan hagy némi kívánnivalót maga után.
Vagy olyan merev, mintha múzeumi példány lenne, vagy olyan sebesen galoppozik ide-oda tápnövényén, hogy
nehéz követni a kamerával. Amikor befejeztük a felvételeket, akkor léptek színre azok a rovarok, amelyeket Lee,
Ann és én az elmúlt néhány nap során gyűjtöttünk össze buzgón: futrinkák, ganajtúrók, kabócák és a többi,
amelyeket különböző edénykékben, gyufásdobozokban tároltunk gondosan. Gyerekkoromban Korfun nem álltak
rendelkezésemre azok a kifinomult gyűjtőszerszámok, amelyek a ma ifjú természetbúvárának; a szükség szülte
találékonyságomat, tanulmányaimat. Házunkban a tégelyeket, lekvárosüvegeket nem volt szabad szemétre
dobni, egy kartonpapír doboz főnyereménynek számított a bádogdobozokkal együtt, de a bajnok a gyufásdoboz
volt, mert könnyen belefért a zsebembe, s nem engedte a belerakott állatokat ide-oda rohangálni és esetleg
megsérülni. Volt úgy, hogy gyufásdoboz-gyűjteményem több száz darabra rúgott Ezeket vittem magammal
expedícióimra és mindet megtöltve hoztam haza, egyfajta gyufásdoboz-állatkertként. A gyufásdoboz - amellett
hogy rendkívül hasznos - gyakran okozott galibát. Élénken emlékszem arra a napra, amikor egyik dobozomat
hanyagul a kandallópárkányon hagytam és idősebb bátyám, akit a legjobb indulattal sem lehetett állatszeretőnek
nevezni, kinyitotta, hogy rágyújtson egy cigarettára, mire egy felháborodott skorpióanya gyermekeivel a hátán
mászott a keze fejére...
A film szempontjából örömmel állapítottam meg, hogy a gyufásdoboz mit sem veszített hasznosságából,
kizárólag a lakók bizonyultak csökönyösnek; lepotyogtak a virágról, amire raktuk őket, vagy kiterjesztették
szárnyukat és azon nyomban elrepültek. Amikor elértük azt a pillanatot, hogy a fény már nem volt elég a
felvételek készítéséhez (azaz akkora a sötétség, hogy még a rendező is kénytelen elismerni, hogy már nem lehet
filmezni), összecsomagoltuk hernyóinkat és visszatértünk a városba.
177
A teknősök még mindig a fürdőkádban voltak.
A következő napon, ahogy eddig, napsütéses hajnal virradt ránk. Lustán üldögéltünk a reggeli maradványai
mellett, amikor Jonathan - példa nélkül álló jó hangulatban - jelent meg és megrendelte szokásos szerény,
gabonapehelyből, kávéból, pirítósból, narancslekvárból, kolbászból, szalonnából, tojásból, sült krumpliból és
befejezésül tejszínes gyümölcssalátából álló reggelijét, majd hátradőlt és ránk vigyorgott
- Ma - mondta, mint aki elefántot vagy valami hasonló különlegességet ígér gyermekének - megcsináljuk a
kígyójeleneteket. Jean-Pierre jön segíteni.
- A törékeny kígyóra gondol? - kérdeztem.
- A törékenykígyóra - mondta.
- Felhívhatom nagybecsű figyelmét, hogy a törékenykígyó nem a helyes elnevezés? - kérdeztem. - A
törékenykígyó valójában óriási, láb nélküli gyík.
- Jó, jó, de úgy néz ki, mint egy kígyó - tiltakozott Jonathan, akit az anyatermészet kétszínűsége nem először
bosszantott fel.
- Mindenesetre - mondtam - vannak elcsökevényesedett végtagjai, és ha gorombáskodunk vele, a farka éppúgy
leválik, mint a gyíké. Innen származik a neve is.
- Egek - mondta Jonathan rémülten -, más sem hiányzik, mint hogy ez az átkozott dög a jelenet közepén veszítse
el nekem a farkát. Mi az ördögnek csinálok én állatfilmeket!
Jean-Pierre-rel és hüllősztárunkkal abba az olajfaligetbe indultunk, amit Jonathan a sziget legfotogénebb
ligetének tartott, de hogy milyen alapon, azt nehéz eldönteni, hiszen minden itteni liget egyformán nagyszerű.
Közöltem vele, hogy a törékenygyík olyan sebesen mozog, mint a villám, tehát olyan helyen kell filmezni, ahol
könnyű újra befogni. Jonathan biztosított, hogy ezt a tényt figyelembe vette. Legnagyobb meglepetésemre
tényleg ez történt, mert amikor megérkeztünk, láttam, hogy a ligetet minden oldalról kiszáradó csőfalak között
futó szamársövény veszi körül, egyfajta kanyargós gyíkfuttató, bár nem erre a célra készült.
- Induljanak el - mondta Jonathan - attól az olajfától, s amikor elérték ezt a bokrot, pillantsák meg a kígyót és
kapják el.
- Várjunk csak - ellenkeztem. - Ha ötven métert kell megtennünk az állatig, bottal üthetjük a nyomát, mire
odaérünk hozzá.
- Hát mit csináljunk? - kérdezte.
- Akkor kell csak elengedni, amikor elértük a bokrot - mondtam.
- Hogyan? - kérdezte Jonathan.
Lenéztem oda, ahol az elfogásnak meg kell majd történnie. Azon a helyen az út enyhe kanyart vett és vele a fal
is, miáltal kis fülke keletkezett.
- Ha valaki elrejtőzik itt - mutattam -, észrevétlenül elengedheti az állatot, amikor mi odaértünk.
- De ki? - kérdezte Jonathan.
- Majd én - jelentkezett Jean-Pierre, a Corf u Palace Hotel igazgatója, pillanatnyilag derékig pucéran és mindenre
készen.
- Oké - mondta Jonathan. - Bújjon oda, hadd lássam, milyen. Jean-Pierre a törékenygyíkot tartalmazó zsákkal
együtt szófogadóan elbaktatott a kanyarig és ott megállt
- Nem jó, látni lehet! - kiáltotta Jonathan. - Hajoljon le egy cseppet!
Jean-Pierre szófogadóan lehajolt.
- Még mindig nem jó! - kiáltotta Jonathan. - Látszik a feje. Hasaljon le!
A Corfu Palace igazgatója tehát arccal a homokba feküdt a fal mögött. Ha vendégei most látták volna...
- Pompás! - kiáltotta Jonathan. - Maradjon fekve és akkor engedje el a gyíkot, amikor Gerry és Lee odaért.
Jean-Pierre elhevert a porban, hátát forrón sütötte a nap, miközben néhányszor elpróbáltuk a jelenetet. Azután
minden készen állt. A kritikus pillanatban a törékenygyíkot szabadon engedte, aki - legnagyobb meglepetésemre
- példásan viselkedett, átrohant előttünk, majd a fal alatt egy fűcsomóban összegömbölyödött, ahol könnyen, a
farka veszélyeztetése nélkül kaphattuk el. Jean-Pierre felemelkedett, háta verítékben úszott, mellét finom fehér
por borította, arcán azonban büszke mosoly fénylett.
Amikor elkészültünk a csinos törékenygyík összes közeli felvételeivel, szabadon engedtük és figyeltük; olyan
simán siklott át a bozóton, mint kés a vajban. Ekkorra besötétedett, tehát pihenésül megettünk egy görögdinnyét,
összecsomagoltunk és visszatértünk a Corfu Palace-ba, izzadt, fáradt, poros, de első filmtapasztalataitól
diadalmas igazgatójával együtt.
A teknősök még mindig a fürdőkádban voltak.
Másnap reggel Jonathan ismét jó hangulatban volt, amint átküzdötte magát reggeli takarmányán.
- Ma - jelentette be egy harapásnyi kolbászon és tojáson átszűrve - a tónál filmezünk, tudja, Scottini.
- Mit filmezünk ott? - kérdeztem.
- Az ékszerteknősöket - mondta hallható elégedettséggel.
- Ékszerteknősöket? - kérdeztem hitetlenül.
- Igen - válaszolta, majd rémülten kiáltott fel. - Megvannak még, nem?!
- Hát persze - válaszoltam. - Csak arra gondoltam, hogy milyen magányos lesz a fürdőszobában nélkülük. Már
egészen hozzájuk szoktunk.
- Hála Isten! - sóhajtott Jonathan. - Már azt hittem megszöktek, vagy valami ilyesmi.
- Sajnos, nem - válaszoltam.
- Jó, akkor a következőt csináljuk. Felvesszük magát és Lee-t, amint megérkeznek a tóhoz. Ott elmondja, hogyan
volt, amikor gyerekként járt ide állatokat gyűjteni. Felvesszük a békákat és a siklót, amit Jean-Pierre fogott,
azután a teknősöket. Elmagyarázza Lee-nek, milyen egyszerű dolog teknőst fogni...
- Bocsánat - szakítottam félbe. - Látta már valaha, hogyan mozognak ezek az állatok?
-Á, ugyan - legyintett Jonathan gondtalanul, túltéve magát ezen a kifogáson. - Minden rendben lesz, végül is van
vagy nyolc teknősünk. Egyikük biztosan megvan vagy nyolcvanéves és lassabban mozog, mint a többi.
Felemelő volt látni, ahogyan Jonathan hitt abban, hogy előbb vagy utóbb találkozik olyan állattal, amelyik követi
instrukcióit. A sorozat készítése alatt végig konokul ragaszkodott ehhez a hitéhez, bár azt a körülmények
sohasem igazolták.
- Egyetlen nyolcvanas sincs ebben a csapatban - súgta Lee - Amint kivesszük őket a kádból, hogy
lezuhanyozzunk, úgy rohangálnak a fürdőszobában, mint az őrültek.
- Tudom - válaszoltam. - De ne rendítsük meg Jonathan megható hitét az anyatermészetben. Ki tudja, talán
csodának is tanúi lehetünk.
így kezdődött az emlékezetes teknősnap.
A teknősöket kiszedtük a fürdőkádból (a szobánkat takarító szobaasszony kétségtelen megkönnyebbülésére),
majd megfelelő tartályba helyezve őket, három autóból álló konvojunkkal útnak eredtünk, ugyanis Jean-Pierre -
akit mozi sikerei fellelkesítettek - úgy döntött, hogy a továbbiakban nekünk bűvöli a vízisiklókat és velünk tart.
Szokatlanul meleg volt, örültünk, amikor az út az óriási kiterjedésű olajfaligetben kanyargott tovább. Számomra
gyerekkoromban ezek a ligetek mágikus helyek voltak. A felnőtteknek, akik a tátongó üregű fatörzsek között
sétáltak az ezüstösen zöld levelek baldachinja alatt, csak díszletként voltak szépek, amellett, hogy hálát éreztek
az enyhülésért, amit árnyékuk adott. Nekem azonban az élőlények kincses ládáját jelentették. A fatörzsek ürege
az ökörszemtől a fekete patkányig tucatnyi élőlénynek ad otthont Az év megfelelő időszakában furcsa, púpos,
meredt szemű, a földből épp kikelt lényeket láthatunk a fatörzsön felmászni. Megfigyelhetjük, hogy bőrük
végigreped a hátukon, s lassan, óriási erőfeszítéssel bontakozik ki belőle dióbarna testével, ezüstös szárnyaival a
nyár igazi hírnöke, a kabóca, akinek dalától zeng, vibrál a sziget. Az olajfa gyökereiben ceruza hosszúságú
százlábúak élnek és zölddel foltozott, ezüstszínű békák; bőrük olyan, mint egy középkori térkép, amelyen
minden földrész kissé félbehagyottnak látszik.
Mindenütt rovarok ezrei nyüzsögnek; lepkék, hangyalesők és katicabogarak, törékeny, csipkésszárnyú legyek,
amelyek petéiket a növények karcsú indáira rakják le; szurokfekete ganajtúrók párosával görgetve egy-egy
gyerekszobának szánt trágyagolyót. Valaki egyszer azt mondta, nem érti, mit találok a ligetekben, hiszen csupa
unalom, élettelenség mind. Nos, számomra az élőlények végeérhetetlen sokaságának elbűvölő felvonulási terei
voltak, tavasszal, virágokkal teli, mintha valaki elejtette volna a gigantikus, sötét és bütykös fatörzsek között a
festékesdobozát. Mindent lehet mondani az olajligetről, csak azt nem, hogy unalmas.
Lezötykölődtünk az olajfák között vezető köves ösvényen és ott feküdt előttünk a fákkal keretezett Scottini, a
mintegy 2,5-3 hektár alapterületű, csaknem teljesen kerek tó, közepén a terjedelmes, nádasban bővelkedő
szigettel, sekélyes részein zöld vízinövényekkel. Ahogy néhány ember számára a liget, úgy a tó is élettelennek
tűnt, de tudtam, hogy egy sajátos világegyetem, mélységeiben bizarr, szökellő, gördülő, cikázó mikroszkopikus
életformákkal, félelmet keltő szöcskelárvával, kicsiny halakkal, gőtékkel, békákkal, kígyókkal és teknőcökkel.
Emlékszem, gyerekkoromban egyszer eljöttem ide gyűjtőútra, s a kicsiny tó olyan gazdagsággal várt,
zsákmányom olyan bőséges volt, hogy gyűjtőeszközeimet egy-kettőre megtöltöttem, ezért ruhadarabjaimat is
kénytelen voltam felhasználni, úgyhogy anyaszült meztelenül értem haza, anyám legnagyobb rémületére és
megdöbbenésére.
Amikor Jonathan mindent körbejárva megtalálta a megfelelő helyszíneket, felállítottuk a kamerákat és
elkészítettük az első részletet, amelyben a vízisikló vitte a főszerepet. Kígyóbűvölőnk, az élelmezés és
szállodaigazgatás gondjait sutba dobva, mezítlábasán, feltűrt nadrágszárral, derékig pucéran ugrált az iszapban,
és azon buzgólkodott, hogy a gyönyörű hüllő azt tegye, amit Jonathan kívánt tőle. A sikló pompásan viselkedett,
csúszkált az iszapban, átvonaglott a füvön, majd végül kiúszott a tóra, csinos, széles fejét magasra emelte a víz
felett, maga mögött V alakú vízfodrot húzva.
- És most figyelem! - szólt Jonathan izgatottan, hogy a vízisiklóval olyan sikerünk volt. - Az ékszerteknősök
következnek. Kérem, tegyenek hármat arra a fűpadra, azután maga és Lee jöjjenek arra, vegyék észre a napozó
teknősöket, majd lopakodjanak egészen közel hozzájuk és kapják el az egyiket, mfg a másik kettő majd a vízbe
loccsan.
- Lenn lesznek a tó partján, mielőtt annyit mondhatnánk, Jonathan Harris - mondtam.
- Mindegy, azért próbálják meg - közölte Jonathan konokul. Kiemeltünk hát három teknőst, és Jean-Pierre a
helyükön tartotta őket, mfg Lee és én el nem foglaltuk a miénket.
- Felvétel! - kiáltotta Jonathan.
Jean-Pierre elengedte a teknősöket és hátraugrott, hogy ne legyen rajta a felvételen. Lee és én mindössze
egyetlen lépést tehettünk előre. A három teknős, mint versenyautók, lerobogtak a fűpadon, beletottyantak a vízbe
és eltűntek a szemünk elől.
- A fene - sziszegte Jonathan. - A következőket távolabb kell tartanunk.
- Már csak öt maradt, ne felejtse el - mondta Lee.
- Nos, hármat azért megpróbálhatunk - mondta Jonathan. - Biztos vagyok benne, hogy most már sikerül.
Így hát újabb három teknős került elő a zsákból, és Jean-Pierre távol tartotta őket a víztől, míg Jonathan nem
kiáltotta: - Felvétel!
Ez alkalommal a teknősök egészen másként viselkedtek, mint először. Valószínűleg nem látták a vizet és nem
tudták, merre kell futniuk. Másodpercekig forogtak körbe, majd nyílegyenesen a kamerák felé ügettek, az
állványok lábai között Megpróbáltuk a tó felé kergetni őket, de mindannyiszor a szárazföld felé rohantak olyan
nyakasán, amire csak egy teknős vagy egy öszvér képes. Teljesen elkeseredve egy magaslatra vittük őket,
ahonnan láthatták a víz csillogását, erre lerohantak és ugyanolyan sebesen tűntek el a szemünk elől, mint az első
három.
Jonathan a legsavanyúbb arckifejezését vette elő. A két maradék teknős egyikével kíséreltük meg újra a felvételt,
ez azonban egy új variációt eszelt ki. Behúzta magát a páncéljába és mozdulatlan maradt, akár egy kődarab.
Semmivel sem tudtuk mozgásra késztetni. Mialatt makacsságát tárgyaltuk, egészen váratlanul életre kelt, és
lerohanva a parton a szabadságba menekült, mielőtt bármelyikünk megállíthatta volna. Mármost ott álltunk
egyetlen maradék teknőssel, s a dolog kezdett reménytelenné válni. Jonathan nem volt hajlandó kockáztatni, így
a befogási jelenetet visszafelé vettük fel, azaz úgy kezdtük, hogy Lee látszott, amint a hálót és benne a teknőst
kiemeli a növények közül, mintha éppen akkor fogta volna. Ezután szabadon engedtük az állatot a sekély vízben
és felvettük, amint elúszott, majd Lee és én következtünk, amint lerohanunk a parton és úgy teszünk, mintha
üldöznénk. Amikor a felvételdarabkákat gondosan megvágva, szerkesztve, egymáshoz illesztve megnéztem,
meglepően hatásosnak találta,, de ez a fajta fel vételmód meglehetősen idegtépő, hiszen mindaddig, míg nem
látjuk a részleteket a vágószobában, nem lehet tudni, hogy sikerült-e, vagy sem.
Ezen az utolsó napon, szabadon engedtük összes állatunkat, összecsomagoltunk és elköszöntünk a szelíd kis
tótól és fáradtan, de jókedvűen tértünk vissza városba.
A fürdőkádban ezúttal egyetlen teknős sem volt.
Fényűzően megfürödtünk, és az estét azzal töltöttük, hogy kóboroltunk Korfu keskeny utcáin, felkerestük
barátaimat, túl sokat ittunk, daloltunk, roston sült bárányt és sült rákot ettünk. Tudtuk, hogy mi vár ránk
Torontóban, hetek egy levegőtlen vágószobában és a hangstúdióban, filmek méterei a padlón, fárasztó és
unalmas munkák, amit azonban mégis végig kell csinálni, mert csak ekkor lesz kész a film. Mindez azonban még
előttünk volt és ezen az estén mulatni akartunk.
Jó későn sétáltunk haza a tengerparton a szállodáig. A hold magasan és tisztán függött, kráterei és hegyei egy
gyöngyházfényű arc árnyékaiként ragyogtak. Valahol a fák között két bagoly felelgetett egymásnak,
harmonikusan, mint apró csengettyűk, és a meleg levegőt a tenger, a virágok és a fák édes illata járta át.