A DEBRECENI REFORMÁTUS THEOLÓGIAI AKADÉMIA

EGYHÁZTÖRTÉNETI TANSZÉKÉNEK
TANULMÁNYI FÜZETEI

Szerkeszti: DR. MAKKAI LÁSZLÓ

III.

A FELVILÁGOSODÁS KORÁNAK
EGYETEMES EGYHÁZTÖRTÉNETE

DR. CSOHÁNY JÁNOS

helyettes tanár előadásainak vázlata

Kézirat gyanánt

2. kiadás

DEBRECEN

1979
 TARTALOMJEGYZÉK

Bevezetés .................................................................................................................................... 3
1. Európa mezőgazdasága. ......................................................................................................... 4
2. Európa ipara és kereskedelme ................................................................................................ 7
3. A nemzetközi kapcsolatok irányvonalai .............................................................................. 11
A nagy francia forradalom és Napóleon kora ...................................................................... 12
4. A felvilágosodás gyökerei .................................................................................................... 14
a. A középkori egyház és világképe ..................................................................................... 14
b. A korai polgárság, a reformáció és a humanizmus harca a középkori világkép ellen ..... 16
c. A mechanika és a természettudomány ............................................................................. 17
5. A XVII. századi felvilágosodás. Az empirikus és racionalista polgári filozófiai ................ 19
6. Az angol deizmus ................................................................................................................. 22
7. A francia felvilágosodás ...................................................................................................... 23
8. A német felvilágosodás és a teológia racionalizmusa .......................................................... 26
a. A német felvilágosodás filozófusai .................................................................................. 27
b. A Kant előtti német racionalista teológia ......................................................................... 28
9. A pietizmus .......................................................................................................................... 30
a. A pietizmus gyökerei ........................................................................................................ 31
b. A pietizmus jellemvonásai ............................................................................................... 32
10. Philipp Jacob Spener (1635-1705) ..................................................................................... 33
11. Francke és a hallei pietizmus ............................................................................................. 35
12. A württembergi pietizmus .................................................................................................. 37
13. A radikális szeparatista pietizmus ...................................................................................... 37
14. Zinzendorf és a herrnhuti pietizmus ................................................................................... 38
15. A methodizmus .................................................................................................................. 41
a. A methodizmus kialakulása .............................................................................................. 41
b. A methodista egyház megszervezése ............................................................................... 42
c. Az angliai hitélet a XVIII-XIX. sz. fordulóján ................................................................. 44
16. Az Amerikai Egyesült Államok vallási helyzete a felvilágosodás korában ....................... 45
17. A németalföldi református teológia a felvilágosodás korában ........................................... 46
18. A római katolikus egyház a felvilágosodás korában .......................................................... 49
a. Az ellenreformáció kifulladása ......................................................................................... 49
b. A jezsuita rend feloszlatása .............................................................................................. 51
c. A janzenizmus .................................................................................................................. 53
d. A quietista misztika .......................................................................................................... 55
e. A gallikanizmus ................................................................................................................ 57
f. A febronianizmus .............................................................................................................. 59
g. A jozefinizmus ................................................................................................................. 59
h. A német katolicizmus nemzeti törekvései ........................................................................ 60
19. A római katolikus egyház a francia forradalom és Napóleon idején ................................. 61
a. A nemzetgyűlések korszaka (1789-1792) ........................................................................ 61
b. A konvent korszaka (1792-1795) ..................................................................................... 62
c. Napóleon korszaka (12797-1814) .................................................................................... 63
20. Immanuel Kant, a klasszikus német filozófia atyja ............................................................ 65
21. A Kant utáni racionális teológia ......................................................................................... 67
22. A romantika ........................................................................................................................ 68
23. Schleiermacher, a romantikus teológia atyja ...................................................................... 71
 Bevezetés
A protestáns egyháztörténet-írás korszakolásában a felvilágosodás korát
1689-től 1814-ig szokták számítani. Az évszámhoz kötött merev korszakolás
azonban jelen esetben lehetetlen. A felvilágosodás 1689 előtti kibontakozásáról
és visszanyúló gyökereiről is e korszak tárgyalásánál szokás beszélni, és nem is
lehet másutt, mert szorosan ide tartozik. Az előző korszak az ellenreformáció, de
a felvilágosodás már akkor elkezdődött. Viszont az általunk tárgyalt korra a
felvilágosodás kiteljesedése a jellemző, holott az ellenreformáció is tovább
folytatódott még egy ideig, míg aztán a felvilágosodás és más tényezők útját
nem állták. Másfelől 1814 sem jelenthet merev korszakhatárt. A felvilágosodás
eszméi éltek és hatottak a vele szemben kibontakozott romantika mellett, ám
nem volt többé meghatározó szerepük. Anyagunkat tehát lényegi összefüggés és
nem kronológiai határok sematikus elve szerint tárgyaljuk.
A felvilágosodás korának egyetemes egyháztörténete címben az
egyetemes jelző voltaképpen nyugat-európait jelent. Egyetemes egyháztörténet
címén korántsem az egyetemes keresztyén egyház történetének felvilágosodás-
kori szakaszát tanulmányozzuk. Az orthodox egyházak, valamint más,
egyébként ősi eredetre visszanyúló ázsiai és afrikai egyházak története teljesen
hiányzik. Ennek történeti fejlődési okai vannak. Az egyik és ma kevéssé
lényeges, hogy ezeknek az egyházaknak a története ismeretlen volt az
egyháztörténet korábbi szakaszában, tehát nem is taníthatták. Ma már sokkal
jobb a helyzet e téren, mégsem zsúfolhatjuk bele kurzusunkba, mert a
felvilágosodás korának megismeréséhez nem adna semmit. A társadalmi
fejlődés abban az időben annyira Nyugat-Európában koncentrálódott, hogy a
felvilágosodás kora elsősorban a nyugat-európai protestáns egyházakban hozott
hatalmas méretű változásokat. A protestantizmus és a felvilágosodás
rokonságával magyarázható ez, amennyiben az, legfőbb tanításaiban a
protestantizmus szekularizált változata. A római katolikus egyházban nem
következett be a protestáns egyházakhoz hasonlóan a felvilágosodás
következtében a teológiai és az egyházi élet átalakulása, bár hatása erősen
érvényesült. Az orthodox és más távoli egyházak, mivel számottevő egyházi
vagy szellemi kapcsolatban nem álltak Nyugat-Európával, részben tudomást
sem szereztek a felvilágosodásról. Oroszország e korban élénk kapcsolatokat
tartott fenn Nyugattal, de ezek a kapcsolatok nem egyháziak voltak. Az orosz
orthodox egyház élte a maga belső életét. Az orosz feudális abszolutizmus
igyekezett felvilágosultnak látszani, egyházpolitikája azonban nem azt mutatja,
hogy valóban az is lett volna. Az orosz orthodox egyház a maga kizárólagos
államvallás jellegének megőrzéséhez minden támogatást megkapott a
„felvilágosult” feudális abszolutizmus rendszerétől, lett légyen annak uralkodója
akár Nagy Péter, akár Nagy Katalin.
A felvilágosodás korának egyetemes egyháztörténelme csak a korabeli
Európa megismerésével együtt ismerhető meg, ezért tekintettel leszünk a
korszak gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális viszonyaira. A kulturális
életből bennünket elsősorban a filozófia érdekel.

1. Európa mezőgazdasága.
Az európai mezőgazdaság fejlődésére a nagy földrajzi felfedezések
gyakoroltak meghatározó jellegű hatást. Nyugat-Európa mezőgazdasága a XVI.
század elejétől mérföldes léptekkel haladt előre a kapitalizálódás útján. A
földrajzi felfedezések az Atlanti-óceán partjait tették az európai kereskedelem
döntő területévé, s így a manufaktúrás ipar is ott virágzott fel. A kereskedelmi
útvonalak áttevődése mellett a világpiac kialakulása és a nyomában
bekövetkezett árforradalom a németalföldi és az angol mezőgazdaság gyors
kapitalizálódását segítette elő. Tőkés mezőgazdasági árutermelés csak a fejlett,
polgárosodó országokban alakult ki, másutt a parasztok önellátó gazdálkodást
folytattak. A kevéssé fejlett országokban a feudális viszonyok tovább éltek, s bár
a parasztok a szokásjog alapján telkük birtokában maradtak, de gazdálkodásuk
nem fejlődött. Az Elbától nyugatra eső területek érezték a földrajzi
felfedezésekkel kiteljesedésnek indult kapitalizálódás előnyeit. Az Elbától
keletre a nyugati polgárosodás a jobbágyi terhek emelkedésére, a feudális
viszonyok megszilárdulására vezettek, kialakult az ún. második jobbágyság. A
második jobbágyság a földesurak majorsági gazdálkodása megindulása miatt
alakult ki Kelet-Európában. A földesurak a jobbágytelkeket majorság céljára
megcsonkították, elkobozták, a jobbágyok robotterhét pedig növelték, mert
majorsági földjeik megműveltetése végett szabad bérmunkások alkalmazására
nem volt tőkéjük.
Az atlanti-óceáni partvidék fejlődése nem általánosítható. Spanyolország
refeudalizálódásának éppen Amerika felfedezése és gyarmatosítása volt az oka.
A spanyol mezőgazdaság a XVI. században nemhogy kapitalizálódott volna,
hanem a szó szoros értelmében tönkrement. A parasztok az önfenntartásra
szükséges termékeket sem tudták sok helyen megtermelni. A spanyol grandok
pedig a Mestába tömörülve juhtenyésztési monopóliumra tettek szert, és
juhlegelőkké változtatták a földeket. Az Amerikából beáramló kincs birtokában
a nemesség külföldi mezőgazdasági árúkat és iparcikkeket vásárolt. A spanyol
ipar tönkrementével a spanyol mezőgazdaság elvesztette hazai piacát.
Németalföld vált a nagy földrajzi felfedezések gyümölcseinek legfőbb
haszonélvezőjévé. Németalföld polgári átalakulását a nagy földrajzi felfedezések
határozták meg. Az ipar és kereskedelem fejlődésével együtt, éspedig szigorúan
kölcsönhatásban ott lépett ki a mezőgazdaság először középkori kereteiből.
Németalföld mezőgazdasága kapitalizálódott. A népesség szaporodása, a
társadalmi differenciálódás, az iparban, kereskedelemben, hajózási
vállalkozásokban foglalkoztatottak száma robbanásszerűen megnőtt. A
mezőgazdasági termékeknek mindez nagy és biztos piacot jelentett. Másfelől
megkövetelte a mezőgazdáságtól az árutermelést. A németalföldi parasztok
árutermelésre rendezkedtek be, és a földesúri hatalom alól megváltották
magukat, majd a feudális járadékokat is egyszer s mindenkorra megváltva
szabad paraszti birtokosokká váltak. A parasztság más része bérlő, ill.
bérmunkás lett, végső esetben a kapitalista fejlődés más ágaiban talált munkát.
A parasztság polgárosodott.
A németalföldi mezőgazdaságban forradalom játszódott le. A tulajdon-
viszonyok polgári átalakulásával együtt a technika is átalakult. Az ország termő
területeit csatornázással, gátak építésével növelték meg és tették művelését
biztonságossá. A csatornák aztán öntözésre és közlekedésre is kiválóan
alkalmasak voltak. A németalföldi, főleg holland mezőgazdaság megszabadult
az aszálytól, másfelől olcsón, gyorsan nagy árumennyiséget tudott télen-nyáron
a csatornákon szállítani.
Ugyancsak Németalföldön tértek át először a nyomáskényszerről a
vetésforgóra, majd a földek trágyázására. A termésátlag megnövekedett. A
növényeket nemesítették és kitenyésztették a legnagyobb hozamú állatokat. A
legelők, rétek gondozása, művelése mellett takarmánynövényeket termeltek, ami
lehetővé tette a belterjes, istállózó állattartást. A tejtermékeket mesterien
dolgozták fel. A holland parasztok ma is híres házi készítésű sajtjaik készítési
technikáját a XVI-XVII. században széles körben alkalmazták. A
konyhakertészetet és a virágkertészetet művészi színvonalra emelték. (A XVII.
század elején valóságos tulipománia bontakozott ki Hollandiában. Ennek
irodalmi lecsapódása az idősebbik Dumas: A fekete tulipán c. regénye.)
Németalföldön keletkezett a mezőgazdasági szakirodalom, ami annak volt a jele,
hogy a polgárosult viszonyok mezőgazdasága tudományos alapon nyugodott, és
művelői gyakorlati tapasztalataikat tudományosan elmélyítették. Legfőképpen
azonban annak, hogy eredményeiket modern eszközökkel akarták széles körben
terjeszteni. A XVIII. században Hollandia mezőgazdasága megőrizte elsőségét.
Valóságos mintagazdaság volt az egész ország. E századra azonban az angol
mezőgazdaság a holland tapasztalatok felhasználásával felzárkózott Hollandia
mögé.
Anglia mezőgazdaságának kapitalista átalakulása a XVI. század második
felében, éppen a nagy földrajzi felfedezések következményeként is,
meggyorsult. Az eredeti tőkefelhalmozás klasszikus példáját szolgáltatta az
említett század közepén a földek bekerítésével, ez azonban speciálisan angol
jelenség maradt. A földrajzi felfedezések több áttételen keresztül érvényesülő
hatása volt a németalföldi menekültek angliai tevékenysége. A németalföldi
szabadságharc évtizedeiben ezrével menekültek a németalföldi protestánsok a
spanyol zsoldosok garázdálkodásai elől protestáns országokba. Az Angliába
érkező menekültek meghonosították ott a maguk fejlett mezőgazdasági
kultúráját. A Németalföldnél jóval nagyobb területű és nagyobb tőkével
rendelkező Anglia a németalföldi mezőgazdasági technika tömegméretű
alkalmazását tette lehetővé.
 Az angol mezőgazdaság kapitalizálódására a polgári forradalom tette rá a
koronát. 1646-ban megszüntették a nemesi birtokok hűbéri jellegét, s a polgári
földtulajdont léptették életbe. Ezzel megszűnt a parasztok jobbágyi függésének
utolsó tényezője, a birtokon keresztüli dologi függés is. (A jobbágyok személyi
függésükből korábban megváltották magukat Angliában.) A föld azonban nem a
telkeken ülő parasztok tulajdonába ment át, hanem a földesúr polgári
földtulajdonává vált. A parasztok így jobbágyi függésükkel együtt a szokásjog
azon kedvező gyakorlatától is elestek, hogy az általuk birtokolt telek
birtokukban maradjon. A parasztok szabad bérlőkké lettek, akiknek a föld
tulajdonosa, amennyiben nem nekik akarta bérbe adni földjét, vagy maga
kívánta tőkés nagybirtokká, majorsággá átalakítani, avagy nagybérlőnek kiadni,
minden további nélkül felmondhatott. A parasztok földtől való megfosztásának
százados folyamata ezzel törvényesült. Addig a feudális szokásjog ellenére folyt
a parasztok elűzése. 1646 után a polgári tulajdonviszonyok azt törvényesítették.
A parasztság földtől való megfosztásának folyamata a forradalom győzelme
után meggyorsult, és egy évszázad alatt, a XVIII. század közepére az angol
parasztság, mint osztály teljes megszűnésére vezetett.
Az angol mezőgazdaság fejlődésének sajátsága a nagyüzemi termelés
meghonosodása lett, szemben a holland kisparaszti gazdaságokkal. Angliában a
XVIII. század közepére lezajlott a mezőgazdasági forradalom.
Európa egyéb területein a XVIII. században a mezőgazdaság
megközelítőleg sem volt olyan fejlett, mint a holland és az angol. Az Elbától
nyugatra eső területeken is erősek voltak a feudális viszonyok. E területek között
Franciaország volt a legfejlettebb, de az is messze elmaradt a holland és angol
polgári állam mögött. Franciaországban egészen a forradalomig megmaradt a
hűbéri földtulajdon. A földet paraszti telkek formájában művelték. A nagybirtok
nem kapitalista termelőüzem volt, hanem csak feudális járadékszedő szervezet.
A parasztok személyileg ugyan szabadok voltak, de földjükön keresztül
dologilag erősen urukhoz, a föld birtokosához voltak kötve. Viszont igen erős
volt a szokásjog által biztosított birtoklási pozíciójuk. Franciaországban nem
űzték el a parasztokat a földjükről, és nem csináltak majorságokat, a paraszti
telkeket sem sajátították ki. A kapitalizmus fejlődése szempontjából ez azonban
hátrányos volt, mert a termelés technikája primitív, középkori maradt. A paraszt
nem termelt piacra, hanem önellátó gazdálkodást folytatott, de maga sem
vásárolt iparcikkeket, s így nem vált a bontakozó ipar belső piacává. Persze a
fölösleget, sőt sokszor még többet kénytelen volt piacra vinni a nagy adók miatt.
Hátráltatta a mezőgazdaság elmaradott állapota az ipar fejlődését, s általában a
kapitalizálódást azzal is, hogy a parasztság differenciálódása lassú volt, földtől
sem fosztották meg, s nem adott nagy tömegű szabad bérmunkásokat. De a
polgárosodás ellen hatott az elmaradott francia mezőgazdaság azzal is, hogy az
önellátó, s nem árutermelő parasztok nem tudták olcsó mezőgazdasági árúval
ellátni a polgárságot és a manufaktúrák munkásait.
 2. Európa ipara és kereskedelme
Európa ipara a XIV-XV. században tette meg a döntő lépést a modern
ipari fejlődéshez vezető úton. Ez az út azonban meglehetősen hosszúnak és
göröngyösnek bizonyult. A XIV-XV. században egy sor nagy jelentőségű
technikai felfedezés forradalmasította az ipari termelést. Mindez a céhek
keretein belül történt, de a technikai eredmények már túlmutattak a céheken. A
céhek egyszerűen nem biztosítottak lehetőséget kihasználásukra. A céhek
mellett a XIV. században kezdetét vette a manufakturális termelés. A kisüzemek
mellett megjelentek a nagyüzemek. A manufaktúra persze még nem volt modern
nagyüzem, – nem alkalmazott gépeket, de bérmunkásokkal dolgoztatva, a
munkafolyamat részekre tagolásával és specializálásával nagy tömegű, olcsó
árút tudott gyártani. Olcsóságát növelte, hogy a manufaktúrák bérmunkásai nem
képzett céhlegények voltak, hanem a mesterségnek csak egyik-másik
munkafolyamatára betanított munkások. Ezeknek sokkal alacsonyabb bért
lehetett fizetni, mint a szakmunkás legényeknek. A manufaktúrák termékeinek
minősége gyengébb volt ugyan a céhek által termeltekénél, de lényegesen
olcsóbban is lehetett adni. A megduzzadt európai népesség, majd a földrajzi
felfedezések után a gyarmatok bennszülöttjei számára azonban éppen olcsó és
nagy tömegű árú kellett.
Amerika és India felfedezése, majd gyarmatosítása után az európai
kereskedelem a Földközi-tenger mellékéről az Atlanti-óceán partjaira tevődött
át. Itália megállt a tőkés fejlődés útján, sőt visszafejlődött. Az itáliai ipar és
kereskedelem elhalt. A manufaktúrák megszűntek, munkásaik szabad paraszti
földbérlők lettek. A XVIII. század már ezt a helyzetet találta. Itália mellett
Németországban hasonló volt a helyzet. Spanyolország refeudalizálásáról már
szóltunk. A németországi visszaesés természetesen nem hasonlítható a
spanyolországihoz, mert az utóbbiban az ipari tevékenység szinte teljesen
megszűnt.
A XVIII. században az ipari fejlődés súlypontja Hollandiából Angliába
tolódott át. Angliában kialakult az ipari forradalom valamennyi feltétele, és a
XVIII. század közepén kezdetét vette az ipari forradalom. (Az ipari forradalom
feltételei: 1. Demográfiai forradalom. 2. Mezőgazdasági forradalom. 3.
Infrastruktúrás forradalom: a. a hitel, b. a közlekedés, c. a hírközlés ugrásszerű
fejlődése, és d. a technikai forradalom.) A század közepére Anglia lakossága
megszaporodott. A mezőgazdasági forradalom nagy tömegű szabad bérmunkást,
és ugyancsak nagy tömegű olcsó élelmiszert szállított. A hitel-élet forradalmi
változását a belső tőkefelhalmozás mellett az Erzsébet-kori kalózkodás rablott
kincsei, a gyarmatok fegyveres vagy kereskedelmi kifosztása tette teljessé. A
közlekedés és hírközlés tökéletesedése után a század közepétől egy sor technikai
találmány tette .nemcsak lehetségessé, hanem szükségszerűvé az ipari
forradalmat, azaz a nagyüzemi gépi termelésre való átállást. Angliában 1733-
ban Kay nyitotta meg a textilipar technikai forradalmát a repülő vetélő
feltalálásával. Feltalálók egész sora oldotta meg a fonás automatizálását, hogy a
Kay szövőszékének gyorsabb termeléséhez elegendő fonalat biztosítson. Paul
1738-ban görgőpáros fonógépet szerkesztett, Hargreaves takács 1765-ben az
egyorsós rokkából fejlesztette ki a Jenny-nek elnevezett 8-16, később 80 orsóval
dolgozó kézi hajtású fonógépet. Paul találmányát tökéletesítette és vízierőre
állította át Arkwright 1769-ben. A fonás automatizálásának befejezése
Crompton nevéhez fűződik, aki 1779-ben Hargreaves és Arkwright fonógépét
egyesítve megszerkesztette a „mule”-, öszvérnek elnevezett fonógépet. A mule
fonógép kétszáz fonó munkáját végezte el egyetlen munkás irányítása mellett. A
Jennyt még lehetett kisiparos műhelyében alkalmazni a maga 8-16 orsójával, de
a mule már nagyüzemet kívánt. A Kay szövőszékei ekkorra már nem győzték a
nagy tömegű fonalat feldolgozni. Napirendre került a szövőgép feltalálása. Sok
feltaláló kísérlete után elvileg Cartwright plébánosnak sikerült 1787-ben
megoldani a szövőgép feltalálása problémáját, de még további tökéletesítésre
volt szükség ahhoz, hogy termelőképes legyen. Cartwright szövőgépe 40 takács
munkáját végezte el.
Az energiát eleinte vízikerék szolgáltatta. Víz mellé építették a
fonógyárakat, a kohókat és más fémmegmunkáló gyárakat. A gőzgép feltalálása
sokak nevéhez fűződik. James Wattot szokták a gőzgép feltalálójaként
elismerni. Ő 1760-ban találta fel. Voltaképpen a már meglévő gőzgépet
tökéletesítette. 1769-ben kapott rá először szabadalmat, majd a tökéletesített
kettős működésű gőzgépre 1784-ben. 1784-ben megkezdte működését az első
gőzgéppel hajtott fonógyár, hamarosan a Cartwright szövőgépével berendezett
szövőgyárak is gőzgép energiájára álltak át. A gőzgép aztán kiszorította
fokozatosan a vízi energiát a nehéziparban is. A feltalálók sorában Kempelen
Farkast meg kell említenünk, aki Wattól függetlenül, de Wattnál később
tökéletesítette a gőzgépet, és az általa készítettet használták is. Magyarországon
Európában először alkalmaztak gőzgépet 1724-ben bányaszivattyú
üzemeltetésére. Természetesen Magyarország egyébként messze elmaradt
Angliától, és ezek az egyedi esetek nem idéztek elő ipari forradalmat. Ugyanez
volt a helyzet Oroszországban is. Polzunov ugyan megelőzte Wattot a gőzgép
feltalálásában, de találmánya Oroszországban nem kapott megfelelő
alkalmazást, és az ipari forradalom számára érdektelenné vált, csak
tudománytörténeti adat éppúgy, mint a Kempelen Farkasé.
A gőzgépek alkalmazása a szénbányászatot lendítette fel. De
szénbányászatra az ércfeldolgozás fejlődése miatt is szükség volt. Korábban
faszénnel olvasztották az ércet. 1735-ben Darby feltalálta a kőszén
kokszolásának eljárását, mert Anglia erdői éppen a vaskohászat miatt a XVIII.
század elejére megfogyatkoztak. Darby eljárásával nagy mennyiségű öntöttvasat
tudtak előállítani, de kovácsolt vassá és acéllá még további költséges eljárással
tudták átalakítani az öntöttvasat. Hancteman 1779-ben, Onions 1783-ban és Cort
1784-ben végre megalkották az öntöttvas kovácsvassá és acéllá átalakításának
olcsó és tömegben alkalmazható technikáját. Közülük Onions-é a legnagyobb
érdem. Angliában ettől kezdve a textilipar mellett a vasipar és bányászat is
felzárkózott a fejlődésben.
Az angol ipari forradalom megsokszorozta a termelést. A
gyapotfeldolgozás a XVIII. század elején még l millió font volt évente, 1789-
ben meghaladta a 32 millió fontot. Ez alatt az idő alatt az angol textil export
értéke 23 253 fontsterlingről l 662 369-re emelkedett. A nyersvastermelés 1720-
ban 18 000 tonnára rúgott, 1802-ben ezzel szemben 250 000 tormára. 1750-ben
5 millió tonna kőszenet bányásztak, a gőzgépek és a kokszosítás miatt a század
végére a kőszéntermelés elérte az évi 10 millió tonnát. Anglia ipari termékeinek
tömege elárasztotta a világpiacot. Európa képtelen volt nélkülözni az angol
árúkat. Napóleon kontinentális zárlata ezen az egyszerű tényen bukott meg.
Hollandiában az ipari forradalomnak egy feltétele, a demográfiai
forradalom hiányzott. A mezőgazdasági forradalom végbement, de annak sem
volt olyan tömegű mezőgazdasági termelésből kiszorult parasztja, amilyen az
ipari forradalom szabad bérmunkásainak szükséges számát elérte volna. Aztán
fontos tényező, hogy a holland mezőgazdasági forradalom még a manufakturális
termelési szakasz fellendülése idején ment végbe. Akkor adott ugyan szabad
bérmunkásokat az iparnak, de akkor meg még hiányoztak a technikai forradalom
által megszerkesztett nagyüzemi termelésre alkalmas gépek. A XVIII. században
Hollandiában az ipari forradalom összes többi előfeltételei sem voltak elegendők
a gyári termelés megindítására. A manufakturális ipar viszont tovább virágzott e
korban.
Franciaország fejlődése a XVI. század első felében nem volt
kedvezőtlenebb, mint Angliáé. Ám Franciaországban a XVI. század második
felét az abszolút királyi hatalommal vívott belső háború foglalta le. Ez nemcsak
a termelőerőket tette teljesen tönkre, hanem a fejlődés visszahozhatatlan
alkalmát szalasztotta el. A hatalomért vívott vallásháborúk lezáródása után
Franciaország elkésett a fejlődésben. Hiába nyúlt bele a feudális abszolutizmus
államilag a gazdasági életbe, a természetes fejlődést nem helyettesíthette és
pótolhatta. A megmaradt feudális viszonyok aztán sok vonatkozásban
akadályozójává váltak a kapitalizálódásnak.
Holland és angol példa nyomán a XVII. század második felében Colbert
pénzügyminiszter védővámokkal és más kedvezményekkel fejlesztette az ipart.
Merkantilista gazdaságpolitikájának szép eredményei voltak. Kiszélesítette a
tengeri kereskedelmet. Hadiflottát építtetett. Tengerentúli gyarmatokat szerzett.
A feudális viszonyok azonban a gyarmatosításban is gátolták. A parasztság
szilárdan birtokolta a földet, nem szolgáltatott nagy tömegű szabad embert, mint
Angliában, így a gyarmatokat képtelen volt telepesekkel benépesíteni, és
jövedelmezővé tenni. Ahhoz meg túl későn fogott a gyarmatosításhoz, hogy a
nyomban jövedelmező gyarmatokat, mint India, vagy a szintén emberhiánnyal
küzdő holland gyarmatosítás által birtokba vett indonéziai szigetvilág,
megszerezhesse.
 Franciaországban a mezőgazdasági forradalom is csak az általunk tárgyalt
korszak után ment végbe. A demográfiai forradalom így a mezőgazdaságival
együtt e korban hiányzott. A szabad bérmunkások tömegeinek hiánya nagyban
akadályozta az ipar fejlődését. Colbert alapított egy sor manufaktúrát, másokat
magántőkével alapíttatott, de ezekben elsősorban luxuscikkeket gyártatott, hogy
az azokért kiadott jelentős összegek az országban maradjanak. E téren teljes
sikert ért el. A francia fényűzési ipar a XVII, század második felétől napjainkig
vezet. A közszükségleti cikkek, textilipar, aztán a nehézipar tömegtermelésére
nem tudott, berendezkedni Franciaország a XVIII. század folyamán sem. A
XVIII. században nagy fejlődés mutatkozott ugyan a francia iparban, de ipari
forradalomról még a forradalom utáni évtizedekben sem beszélhetünk. A
forradalom alatti blokád, majd Napóleon hódításai, végül a kontinentális zárlat
segítette a francia ipar bizonyos ágainak fejlődését, másokat azonban gátolt. A
kontinentális zárlat is azért bukott meg, mert Franciaország ipara nem tudta
ellátni Európát ipari termékekkel, s így Anglia árúira szükség volt.
Európa Elbán-túli területeinek iparára fokozottabban jellemzők a
feudalizmus gátló tényezői, mint Franciaországra. A feudális abszolutisztikus
osztrák Habsburg-birodalom és Poroszország mutatott fel e korban nagy
iparfejlődést. Oroszország iparfejlődése is nagy léptekkel haladt előre, de annak
sajátos problémái voltak.
Poroszország a XVIII. század elejétől intenzíven fejlesztette iparát. Sokat
köszönhetett a menekült hugenották betelepítésének, akik nagy részben
kézművesek voltak. Az ország fejlődése számottevő. A fejlődés ugrásszerűen
meggyorsult 1748 után, mikor Poroszország megszerezte a Habsburgoktól az
iparosodott, és nyersanyagokban gazdag Sziléziát. Az ipari forradalom feltételei
azonban a XVIII. században hiányoztak Poroszországban.
Ausztria 1748 után, Szilézia elvesztését követően látott hozzá ipara
fejlesztéséhez. Akkor az volt a kérdés, hogy megmaradhat-e európai
nagyhatalomnak vagy nem? Amennyiben Sziléziát tudja pótolni a birodalom
más országainak iparosításával, nyersanyaglelőhelyek feltárásával és
kiaknázásával, akkor biztosítva volt a birodalom léte. E nagy tét érdekében
iparosította a birodalom Ausztriát és Csehországot, Magyarországon a
nyersanyagfeltárást és a mezőgazdaság modernizálását, olcsó árutermelésre
ösztönzést valósított meg. Az európai hegemóniát megszereznie nem –, de
nagyhatalmi állását megtartania sikerült.
Oroszország I. Péter uralkodása alatt állami iparfejlesztési politikát
kezdeményezett. Ez azonban a feudális viszonyokat a legkevésbé sem érintette.
Hiányzott a fejlett polgárság. A manufaktúrákat az állam, ill. feudális nagyurak
létesítették, s bennük szabad bérmunkások helyett jobbágyokat dolgoztattak
robotban. A manufaktúrák viszonylagosan magas száma 240 a birodalom
méreteihez képest elenyésző maradt és társadalmi hatása szinte semmi sem volt,
hiszen jobbágyok dolgoztak benne robotban. Oroszországban szabad
bérmunkások ebben a korban még nem voltak.
 3. A nemzetközi kapcsolatok irányvonalai
A nemzetközi kapcsolatokban a XVIII. század első felében a francia-
osztrák ellentétek voltak a döntőek, amelyek mellett a század elejétől egyre
erőteljesebben bontakozott ki a francia-angol ellentét. A század közepére az
osztrák-porosz ellentét a militarista porosz állam nagyhatalmi igényeinek
bejelentését jelezte.
A francia-Habsburg ellentét a XV. század végén kezdődött. Franciaország
azóta védekezésre kényszerült a Habsburgok bekerítő politikájával szemben.
Végül 1648-ban a vestfáliai békében sikerült a franciáknak svéd szövetségben a
Habsburgok hegemóniáját megtörni és francia hegemóniát biztosítani
Európában. XIV. Lajos francia király kiváló szakemberei segítségével Európa
legerősebb és legmodernebb hadseregét állította ki s a francia elsőbbséget egy
sor háborúval megerősítette. A spanyol örökösödési háborúban azonban (1701-
1714) a Habsburgok Hollandiával és Angliával szövetkezve megtörték a francia
hegemóniát. Hollandia puszta létét védte a franciákkal szemben. Anglia
szigetországát nem fenyegette Franciaország, gyarmatai azonban igen. Anglia a
kontinensen a hatalmak erőegyensúlyára törekedett, a tengeren azonban nyíltan
egyeduralom volt a célja.
A spanyol örökösödési háborúval egy időben vívott igen hosszú és több
szakaszból álló északi háborúban (1700-1721) a svédeket a franciák
hagyományos szövetségeseit kötötte le Oroszország, Dánia, Lengyelország,
Szászország. Svédország sikereinek sorozata a poltavai csatában megtört (1709).
A svéd-francia segítséggel Lengyelország trónjára ültetett Leszczynski
Szaniszlót ismét Erős Ágost váltotta fel. XII. Károly svéd királynak a törökökkel
kötött szövetségben sem sikerült megtörnie Oroszországot. A későbbi években
Svédország további szárazföldi és tengeri vereségekben kényszerült nagyhatalmi
állásának feladására. Oroszország viszont szárazföldi és tengeri nagyhatalom
lett. A XVIII. század folyamán Oroszország nem Nyugat-Európa irányába
terjeszkedett elsősorban hanem ismételt török, tatár, perzsa háborúkat viselt.
Svédországgal szemben újabb háborúban erősítette meg balti hatalmát.
Lengyelországot először gyámsága, majd felosztása után részben hatalma alá
kényszerítette. Az európai politika küzdőterén Oroszország a francia háborúk
alatt vívta ki nagyhatalmi elismertetését.
Az osztrák örökösödési háború (1741-1748) új ellentétet realizált: a
porosz-osztrák ellentétet. A francia-osztrák ellentét is jelen volt, hiszen
Franciaország Ausztria ellen harcolt, az angol-francia ellentét is, mivel Anglia
Mária Terézia mellé állt, de a háború egésze szempontjából azok másodrendűek
voltak. Poroszország és Ausztria a német császárságért, azaz Németország
vezetéséért mérte össze erejét. A porosz győzelem Ausztria nagyhatalmi állását
tette kérdésessé. A franciák szintén győztek Ausztria felett, de Anglia mind
veszélyesebb ellenfélnek bizonyult. Ebben a háborúban is még arra törekedtek
az angolok, hogy elvágják a franciákat saját gyarmataiktól.
 A hétéves háborúban (1756-1763) már az új főellentétek szerint alakultak
a táborok. A porosz-osztrák ellentét és a francia-angol ellentét dominált. A
hagyományos francia-Habsburg ellentétből szövetség lett. Ausztria egy európai
koalíció élén megtörte II. Frigyes porosz király erejét a harctéren. A poroszokat
ezúttal egyedül Anglia támogatta. Anglia arra használta fel a háborút, hogy
Franciaország gyarmatait megszerezze. Az angol stratégia ekkor változott
támadóvá a francia gyarmatok ellen. A háborúban erőegyensúly alakult ki
Ausztria és Poroszország között. Oroszország növelte európai súlyát.
Lengyelország a XVII. század második fele óta Európa beteg embere volt.
A nagy feudális urak, a pánok független uralkodók módjára éltek. A lengyel
köznemesség, a slachta, a lakosság közel 10 %-át tette ki, ez a szám a
legmagasabb európai viszonylatban éppen Lengyelországban volt. (A
magyarországi 5 % is magas volt.) A lengyel alkotmány nemesi köztársasága, a
liberum vétóval alkalmatlan volt az ország kormányzására. Az abszolutizmust
mind a slachticsok, mind a pánok ellenezték. A polgárság pedig nem volt olyan
tényező, amelyre támaszkodva abszolutizmust lehetett volna kiépíteni. A lengyel
állam külhatalmak politikai ütközőpontja lett. A XVIII. század elejétől nem volt
önálló külpolitikája. A század közepétől az orosz befolyás bizonyult döntőnek.
Az utolsó lengyel király, Poniatowski Szaniszló (1764-1795) már II. Katalin
bábja volt. 1772-ben II. Frigyes terve alapján Lengyelország területének harmad
részét felosztották Poroszország, Ausztria és Oroszország között. A lengyel
reformpárt hiába kísérelte meg az elavult alkotmány megváltoztatását, a külföldi
hatalmak nem egyeztek bele. A formailag független országot orosz csapatok
szállták meg 1791-ben. 1793-ban másodszor is felosztották maguk között
Lengyelországot az említett hatalmak. A névlegesen függetlennek maradt rész
pedig orosz protektorátus alá került. Kosciuszko Tádé vezetésével 1794-ben
felkelést kíséreltek meg a lengyelek szabadságuk és területi integritásuk
helyreállítása érdekében, de leverték őket, és 1795-ben Lengyelország teljesen
elvesztette függetlenségét, egész területét felosztották a győztes hatalmak.
A nagy francia forradalom előestéjén a korszak utolsó nagy jelentőségű
eseménye az észak-amerikai függetlenségi háború győzelme volt. Az észak-
amerikai angol gyarmatok a polgári fejlődésben előhaladva polgári forradalmat
robbantottak ki, ami formálisan függetlenségi háború volt, funkcióját tekintve
azonban polgári forradalom is. 1775-1783 között francia segítséggel kivívták
függetlenségüket az amerikai államok és létrehozták a harmadik polgári államot,
ezúttal köztársasági államformával. A francia forradalom előkészítése
szempontjából is óriási jelentősége van ennek.

A nagy francia forradalom és Napóleon kora

A francia forradalom meglepetésként érte mind a csődbe jutott francia
feudális abszolutizmust, mind a feudális abszolutista rendszereket, mind pedig a
polgári államokat. A feudális államok polgársága és felvilágosodott nemessége
lelkesedéssel fogadta a francia forradalom hírét, szövetségest látott a francia
forradalmárokban. A feudális államok hivatalos politikája, arisztokráciájuk
viszont ellenségesen foglalt állást a forradalommal szemben. Anglia és
Hollandia, a két polgári állam ellenséges magatartást tanúsított, a leendő
vetélytárstól félt. Az Észak-Amerikai Egyesült Államok ezzel szemben
szövetségest látott a francia forradalomban. Napóleon idején szövetségre is
lépett Anglia ellen Franciaországgal.
A francia forradalom átrendezte a nemzetközi kapcsolatokat. A
forradalomellenesség került előtérbe, s már 1791. augusztus 21-én Poroszország
és Ausztria együtt adja ki a pillnitzi nyilatkozatot XVI. Lajos érdekében.
A negyedszázados háborút formailag Franciaország kezdte 1792. április
20-i hadüzenetével az osztrák-porosz szövetség ellen, mégis Franciaország
igazságos, forradalmi háborút vívott. A forradalmi seregek jelszava: „Békét a
kunyhóknak, háborút a palotáknak.” Az általuk elfoglalt területeken
megszüntették a feudalizmust. Valamennyi nemzetnek testvéri segítséget
ajánlottak fel szabadsága kivívására. Európa elnyomott népei felszabadítójukat
látták a franciákban.
A franciák forradalmi háborúinak hódító jellege Bonaparte tábornok
itáliai hadjáratai során kezdett mutatkozni. Bonaparte súlyos hadisarcot vetett,
ki, műkincsek tömegét kobozta el és szállíttatta Párizsba, a campoformioi
békében pedig (1797) a semleges Velence köztársaságot Ausztriának adta. A
francia forradalom jobbra tolódásának következménye volt mindez, A
következő években Bonaparte államcsínye, majd császárrá koronázása után
nyíltan hódító háborúkká váltak a francia háborúk, amelyek a francia
hegemóniát voltak hivatva biztosítani. Ez a korszak azonban minden
ellentmondásossága ellenére egészében még mindig a haladást szolgálta. A
francia polgárság nyersanyagbázist, piacot, tőkebefektetési területet nyert. A
francia uralom alá, vagy vazallusi viszonyba jutott államok, területek, bár
függetlenségüket elvesztették, mégis egy forradalmi polgári államhoz kötődtek,
amely az ő polgári átalakulásukat is szolgálta. A feudalizmust megszüntetnék a
vazallus államokban s polgári jellegű államberendezést hívtak életre helyette,
még ha Napóleon saját családja tagjait vagy tábornokait ültette is trónjukra.
Napóleon császársága polgári állam volt a monarchikus államforma ellenére.
1808-ban fordult reakciósra a francia hódítás. Spanyolországban és
Portugáliában nem szüntette meg a feudalizmust Napóleon, s oroszországi
hadjáratában sem proklamálta azt, bár haladó orosz körök várták tőle. Napóleon
félt a néptől. 1814-ben népfelkelés megmenthette volna trónját – és a polgári
francia államot, ami mégiscsak a forradalom örököse volt –, de a császár nem
szánta rá magát meghirdetésére.
A Napóleoni háborúk mérlege:
Pozitívum:
1. Vége lett a 7 millió ember életét kioltó háborúnak.
2. A különböző népek felszabadultak a polgári Franciaország igája alól.
 3. Franciaországban megmaradt a polgári rendszer és a termelési
viszonyok.
4. A francia polgárság gazdaságilag és politikailag megerősödött.
5. Néhány felszabadított államban valamennyit meghagytak a franciák
által bevezetett polgári reformokból, továbbá a nemzeti polgárság
megerősödését sem lehetett visszájára fordítani ezekben az országokban.
Negatívum:
1. A franciák uralma alól felszabadított területeken általában a feudális
abszolutizmust állították vissza.
2. A népek egy része szabadság helyett a győztes hatalmak
terjeszkedésének esett áldozatul. Németország és Itália egységét a bécsi
kongresszus sem állította helyre, sőt Németországban Poroszország, Itáliában
Ausztria terjeszkedett. Lengyelországot újra felosztották. Finnországnak
Oroszországhoz csatolását megerősítették.
3. A reakciós győztesek nemzetközi szervezetet, a Szent Szövetséget
hozták létre a forradalmi mozgalmak elfojtására, ami 1849-ig többé-kevésbé
megfelelt célkitűzéseiknek.

4. A felvilágosodás gyökerei
A felvilágosodás korának megismeréséhez múlhatatlanul szükséges
magának a felvilágosodásnak a megismerése. A felvilágosodás korának sem
politikai, sem egyháztörténete nem ismerhető meg a felvilágosodás világnézete
nélkül. A XVIII. századi francia felvilágosodásban csúcsosodott ki a hatalomért
küzdő polgárság harcos ideológiája. Franciaországban a forradalom, és a
forradalomban született francia állam ideológiájává emelkedett a felvilágosodás.
A Francia Köztársaság, majd Napóleon seregei a felvilágosodás ideológiájával
indultak először felszabadítani, aztán meghódítani a világot. A felvilágosodás
gyökerei azonban messze visszanyúlnak az előző századokba. Hosszú és több
szakaszban lezajlott küzdelem eredményeként bontakozott ki a középkori
gondolkodásból a felvilágosodás. Jelen kurzusunkban nem vállalkozhatunk
többre, mint a felvilágosodás gyökereinek, valamint fejlődésének főbb szakaszai
vázlatos bemutatására.

a. A középkori egyház és világképe

A nyugatrómai birodalom bukása után kibontakozó feudális Európában a
keresztyén egyház nehezen találta meg a helyét. Augustinus koncepciója
érvényesült ugyan, és a bukásra ítélt római birodalom eredményeiből az
egyháznak sok mindent sikerült átmentenie a barbárok államalapításának
válságos korszakán. A barbár utódállamok Európája ennek ellenére
évszázadokra szó szoros értelmében barbár sötétségbe süllyedt. A kialakuló
feudális államoknak nagyon kevésre volt szüksége azokból a kincsekből, amiket
az egyház a római idők örökségeként őrzött. A tudomány a kolostorok falai közé
szorult, ott is kevesek ügyévé lett. A régi idők filozófiája sokszor a könyvek
lapjain rejtőzött. Sok elveszett azokból is, más részük olvasatlanul porosodott,
vagy egyenesen levakarták, hogy valamelyik szentnek a legendáját írják az
értékes hártyára.
A római birodalom városias világát egy falusi Európa váltotta fel,
amelyben a városok megszűntek, mert a feudális társadalomba a városlakó
polgár nem illett bele. Az addig tipikusan városi keresztyénségnek falusi
vallássá kellett alakulnia. Mindezt a nehézséget tetézte még az, hogy a
keresztyénség államvallás lévén, mindenkinek keresztyénné kellett lennie. A
kényszer útján – akár lelki, akár fizikai kényszer lett légyen az – keresztyénné
vált tömegek új vallásukba magukkal vitték pogány vallási hiedelmeiket. A
természet erőinek abban a korban messzemenőkig kiszolgáltatott falusi ember
tele volt animista vallási képzetekkel. A meglelkesített természet erőivel
szemben varázslással, mágiával igyekezett védekezni, ill. uralma alá hajtani azt,
hogy létfenntartásához szükséges javait kikényszerítse tőle. Az egyháztól mi
sem állt távolabb, mint ez a szemlélet. Az Ószövetség első lapjaitól kezdve
áthúzódik az egész Biblián a mágia elleni harc. Pál apostol térítő útjai során a
legélesebben szembe helyezkedett a mágiával. A Krisztus nevével mágikus
módon gyógyítani akarók kudarcot vallottak. A megtért mágusok pedig
Efézusban értékes szakkönyveiket nyilvánosan égették el (Acs 19:13-19). A
középkori egyház azonban messze távolodott ettől a normától. A tömegek
egyháza akart lenni, s ahelyett, hogy a tömegeknek Krisztus minden mágiát
eltörlő váltságát hirdette volna és felszabadította volna az embereket az
animista, mágikus képzetek bilincseiből, maga vállalkozott hiedelmeik
kiszolgálására. A mágikus cselekményeket „megkeresztelte”, és papjai
készségesen végezték a mágikus szertartásokat. Ez a mágikus irányba való
eltolódás az egyház tanaiban is végbement. A sákramentumok ex opera operato,
pusztán a cselekvés által ható cselekményekké váltak. Az egyház
sákramentalizmusba tévedt. Erre mutat a sákramentumok számára állandó
emelkedése. Az egyház és annak papjai félelmetes hatalomra tettek szert. A
miseáldozatban a pap Krisztussá változtatta a kenyeret és bort, s megáldozta.
Azt az áldozatot, amit Krisztus egyszer volt képes véghezvinni, az egyház papjai
naponta bemutatták. A középkori egyház egész gyakorlatával a maga, és a vele
összefonódott feudális állam és társadalom hierarchikus rendjének isteni eredetét
és megváltozhatatlanságát védte.
A középkori egyház tudományos téren is elvégezte a nagy átértékelést. Az
aristotelési filozófiai rendszert tette magáévá, és abból építette ki a
skolasztikában hivatalos teológiáját és filozófiáját. Aristotelés fizikájából és
kozmológiájából alakult ki a középkori egyházi világkép.
A nagy ókori filozófus szerint a földi természet négy változékony és
romlandó elemből, a föld, a víz, a levegő és a tűz kombinációjából áll. Az égi
világ egy ötödik, változhatatlan és romolhatatlan elemből, az éterből épül. A
mindenség központja a Föld, amit koncentrikus szférákban vesz körül az éter. A
legkülső szférában helyezkedik el a mindenség mozdulatlan mozgatója, az
anyagtalan tiszta forma (a középkori egyház Istennel azonosította). A világban
mindennek megvan a természetes helye, és minden természetes helye felé
törekszik, ezért esnek a földi elemekből épült testek a föld felé. Antropomorf
módon, ellenszenv és rokonszenv jellemzi az elemeket alkotó kvalitásokat. A
földi világ mozgása egyenes vonalú, előbb-utóbb akadályba ütköznek a földi
mozgásban lévő dolgok. Az éter szféráinak mozgása örökké tartó körmozgás.
Tehát a földi világ tökéletlensége és az égi tökéletessége a mozgásformában is
kifejezésre jut. Aristotelés világképe hierarchikus felépítettségű volt, felfelé
haladva a romolhatatlanság, tökéletesség és változhatatlanság érvényesült.
Ugyanakkor ez a titokzatos rokonszenv és ellenszenv, valamint egy láthatatlan
mozgató által mozgatott világkép alkalmas volt az animizmus és mágia
elemeinek beépítésére. Az alaktalan ősanyag formaadó kvalitásait a dolgokban
rejlő animizmusként fogták fel, ami lehetővé tette a „meglelkesített” dolgokkal
való mágikus manipulációkat. Az egymásra épülő tökéletes égi szférák pedig az
egyházi és állami feudális hierarchiához hasonlóan merev rangsorba szedett
szellemi középlények, angyalok, démonok lakóhelye lett. A középlények
feladata az volt, hogy az égi szférák átlátszó kristálygömbjeit, a rajtuk lévő
bolygókkal és csillagokkal együtt az égi világra jellemző tökéletes mozgással,
körmozgással forgassák.

b. A korai polgárság, a reformáció és a humanizmus harca a középkori

világkép ellen
A polgárság a középkori hivatalos világkép ellenében kialakította a maga
sajátos világképét. Azért volt erre szüksége, mert a polgárság életérzését nem
fejezte ki a hivatalos világkép. A polgár nem tagolódott be a feudális
hierarchiába, tagadta, hogy a világegyetem hierarchikus tagolódású lenne. A
polgár saját életét véletlenek sorozatának látta, és nem örök rendnek, sőt az
keserítette el, ha változhatatlannak kellett elfogadnia a meglévő feudális
berendezkedést. Az antik atomista filozófiában találta meg a helyzetére szabott
világképet. Eszerint a világ a legkisebb anyagi részecskék, atomok (a mai
molekulát értették atomon, mivel a mai atomot nem sejtették) örök mozgásából
rendeződik össze. Az atomok egyenlők, de rendszertelen mozgásuk során
egymással összeütközve különböző dolgokká állnak össze. Feltételezték, hogy
az atomok mozgásának egy első mozgató az elindítója, de szerepét csak a
mozgás elindítására korlátozták. Dante hirdette, hogy Isten a világot Fortuna
istenasszonyra bízta, aki véletlen szeszélye szerint kormányozza azt. A dolgok
animista kezelésének lehetősége teljesen idegen volt az atomista polgári
szemlélet számára. A feudalizmus méhében kialakuló polgárság atomista
világnézetét gondosan titkolni volt kénytelen.
A reformáció ütötte az első teológiai rést a középkori világképen, ami
lehetőséget adott a természettudományos világkép kialakítására. A reformáció
tagadta az emberi üdvközvetítéssel együtt az angyali üdvközvetítést. Ezzel az
angyalok szerepét leszűkítette nemcsak az üdvösség, hanem a természet
dolgaiban is. Kálvin a világ kormányzásában különösen kevésre becsülte az
angyalok tevékenységét: „Ha úgy tetszik Istennek, mellőzi őket, s elvégzi a
maga munkáját egyetlen bólintással, annyira nem szorult rájuk, hogy átsegítsék
őt valamilyen nehézségen.” (Hankiss Elemér-Makkai László: Anglia az újkor
küszöbén. – Bp. 1965. Gondolat. 135). Az angyalok létét Kálvin nem tagadta
ugyan, de hierarchikus rendjükről kétkedéssel szólt. Kálvin, aki ellensége volt a
hierarchiának, szőrszálhasogató spekulációnak tartotta az égi és földi hierarchia
összekapcsolódását. Kálvinnak az angyalokkal szembeni tartózkodása a
predestinációból következett. A predestinációt általános világrendező elvnek
fogta fel. Egyedül Isten avatkozik be a természetbe teremtése, gondviselése
által. A középlények kiszorulásával az animistikus-mágikus világkép
teológiailag megdőlt.
A humanizmus és a reneszánsz az antik materializmus újjáélesztéséből
táplálkozva intézett támadást a középkori világkép ellen. Az ókori források
tanulmányozásával feltárta Aristotelés filozófiájának igazi értelmét, de
megismerték ókori ellenzőit is. Az ókori heliocentrikus világképet bizonyította
be matematikailag Nikolaus Kopernikus (1473-1543). Felfedezését ugyan, az
aristotelési rendszerben kívánta elhelyezni, de valójában, természet-
tudományosan döntötte meg azt.
Giordano Bruno (1548-1600) fejlesztette tovább Kopernikus
heliocentrikus világképét. A középkori világkép zártságát áttörve végtelen
naprendszert képzelt el, amelyek a végtelen időben és térben nem
hierarchikusan, hanem egyenlő rangúakként kapcsolódnak össze egyetlen
hatalmas rendszerbe. Isten az anyagban működő hatóerőként mozgatja a világot.
A panteizmushoz tért ezzel vissza Bruno.

c. A mechanika és a természettudomány
A középkor végének technikai fejlődése a mechanika és a
természettudomány felé terelték a gondolkodók figyelmét. A korábbi
időszakban a filozófia uralta a tudományokat. Az energiagépek szerkesztése,
mechanikus szerkezetek készítése empirikus úton dolgozó műszerészek dolga
volt még a XVI. században is. A megváltozott gazdasági és társadalmi
viszonyok azonban egyre bonyolultabb gépek szerkesztését kívánták meg. Ezek
megalkotására már nem vállalkozhattak tapasztalati úton dolgozó műszerészek.
Megalapozott természettudományos ismeretekre volt szükség ahhoz, hogy az új
viszonyok szükségleteinek megfelelő gépeket lehessen alkotni. Elkezdődött a
filozófia történetének egy máig tartó korszaka, melyben a természettudomány
vette uralma alá a filozófiát.
A reneszánsz nagy polihisztor művésze és tudósa, Leonardo da Vinci
(1452-1519) messze kimagaslott tudós, művész és feltaláló kortársai közül, mert
találmányainak filozófiai alapelvét átgondolva, a modern természettudomány
úttörőjévé vált. A tudomány alapjának a tapasztalást, a tapasztalat
átgondolásához és általánosításához pedig a matematikát tartotta szükségesnek.
Csak azt a tudományt tartotta megbízhatónak, amelyben alkalmazható a
matematika.
Galileo Galileinek (1564-1642) sikerült a Leonardo által kijelölt feladatot
megvalósítania, a természetkutatás kísérleti matematikai módszerét kidolgozni,
és a mechanisztikus világkép legfontosabb vonásait megrajzolni. Galilei a távcső
felfedezésével egy sor olyan csillagászati megfigyelésre jutott, amelyek
igazolták Kopernikus heliocentrikus elméletét, és Giordano Brunonak azt az
állítását, hogy a Föld és az égitestek egyneműek. A Tejútról megállapította
Galilei, hogy csillagokból áll. Ezzel a világegyetem naprendszereinek száma
megsokszorozódott. Galilei feltalálta a mechanika számos törvényét,
megfogalmazta a mechanika egyik legfontosabb ágának, a dinamikának a
törvényeit. Felismerte az inercia, az anyag tehetetlenségének törvényét. Galilei
mechanikai törvényei alapján fedezte fel Johannes Kepler (1571-1630) a
bolygók mozgásának törvényeit. Az emberi történelemben először kapott a
természeti törvény fogalma szigorúan tudományos tartalmat. Galilei 1632-ben
Párbeszéd a két fő világrendszerről, a ptolemaioszi és a kopernikuszi rendszerről
címen kiadott könyvében a mechanika alapján bizonyította be a kopernikusi
rendszer helyességét. Az inkvizíció fogságából csak tanai nyilvános
visszavonása árán szabadult ki. 1992-ben rehabilitálta II. János Pál pápa Galileit.
Az egyház végzetes tévedésének nevezte az elítélést.
A vallást és a tudományt a kettős igazság elve alapján elválasztotta
egymástól Galilei. A tudomány tárgyaként a természetet és az embert, a
valláséként az ember erkölcsi életét jelölte meg. A természet megismerésének
lehetőségét határtalannak tartotta. A tudományos megismerés számára új
módszert, a tapasztaláson és kísérleten alapuló módszert dolgozott ki. (Rezolutív
módszernek nevezte az analízist, és kompozitív módszernek a szintézist. A
kettőt együtt alkalmazta. A kompozitív módszert matematikai dedukció
jellemezte.)
Galilei tudományosan takarította el az animisztikus-magikus világképet,
és helyette nagyjából a mechanisztikus materializmus világképét alkotta meg.
Azért csak nagyjából, mert nem volt teljesen következetes materialista. Az
anyagot az antik atomistákhoz hasonlóan korpuszkuláris szerkezetű, reális, testi
szubsztanciának vallotta, amit viszont ő, az addigi atomisták spekulációival
ellentétben, matematikai és mechanikai ismeretelméleti alapra helyezett.
Vallotta, hogy a világegyetem egy ugyanazon anyagból épült. A világ
keletkezését tekintve viszont metafizikus magyarázatot adott. Isten teremtette a
világot, és indította el a Nap körül a bolygókat, de ezzel Isten ténykedése
befejeződött, mert azóta a világ objektív természeti törvényeknek
engedelmeskedik. A világ és természeti törvények tanulmányozása a tudomány
feladata. Galilei ezzel a deista világnézetet fogalmazta meg. Ebben a
világképben Aristotelés primum movense Isten, Aki megindította a mozgást.

5. A XVII. századi felvilágosodás. Az empirikus és

racionalista polgári filozófiai
Galilei működésének nagy korlátja volt, hogy a társadalmi fejlődésben
ekkorra már megrekedt Itáliában dolgozott. Ő még nem lépett át a reneszánsz
filozófia korlátain. A hatalomra törő polgárság filozófiája Angliában született
meg a XVII. században. Anglia mellett jelentős szerepet játszott Hollandia,
amely Descartes és Spinoza működésének biztosított teret. Az angol polgári
filozófia jellemzője, hogy kálvini talajon, puritán környezetben bontakozott ki,
és művelői – Hobbes kivételével – nem váltak ateistákká. A kálvini világkép
megfért a természettudományos felfedezésekkel és az azokból kiépülő empirikus
filozófiával. A római katolikus egyház merev magatartása ezzel szemben
összeegyeztethetetlen volt a felvilágosodással. A XVIII. századi francia
felvilágosodás ateizmusa – amiről helytelenül az egész felvilágosodást meg
szokták ítélni – tipikusan a római katolikus környezet reakciójaként bontakozott
ki. A francia feudális abszolutizmus rendszere, összeforrt a római katolikus
egyházzal. Abszolutizmus és katolicizmus egymást támogatva tartották fenn az
ancien regime-et. Az egyház dogmatizmusa, a középkori világképhez való
görcsös ragaszkodása az elé az alternatíva elé állította a kor tudományos
színvonalán gondolkodó embert, hogy vagy katolikus marad, de akkor
középkori módon kell gondolkodnia és hinnie, vagy felvilágosodott lesz, de
akkor meg kell tagadnia hitét.
Francis Bacon (1561-1628) angol filozófus, Galilei kortársa volt, aki
Galilei és saját angol kortársai eredményeire támaszkodva célul tűzte ki a
tudomány általános módszerének és társadalmi feladatának kialakítását. A
tudomány értelmét abban látta, hogy általa az ember a természet törvényeit
megismerje és uralma alá vonja a természetet. Az animisztikus-mágikus
szemlélettel szemben az anyagot halottnak tartotta. Szerinte az emberi érzékek
alkalmasak a természet csalhatatlan megismerésére. Az érzékekre épülő
tudomány tehát tapasztalati tudomány nála, és leglényegesebb követelménye,
hogy ésszerű módszerrel műveljék. A tudományok tudományának a fizikát
tartotta.
Bacon adta a skolasztika áltudományos, a valóságot és a filozófiát
meghamisító idolumainak (ködösítéseinek, ködképeinek) addig legalaposabb
bírálatát. A dogmatikus módszerrel szemben az empirikus módszert hirdette
meg. Az empirikus tudós kísérletezik, észlel, gyűjti hangya szorgalommal az
adatokat és következtetéseket von le. A következtetés levonására az indukciót
látta alkalmasnak. Az indukció alkalmazásával gyökeresen újat hozott Bacon.
Annyira hitt empirikus módszerében és az emberi ész képességeiben, hogy
kevés idő alatt lehetségesnek tartotta a természeti törvény – ahogy ő Aristotelés
után megnevezte: a „forma” – megismerését. Mindehhez csak azt vélte
szükségesnek, hogy minden tudós empirikus módszerrel dolgozzon. Nagy
hajtóerő rejlett ebben a tudományos naivitásban. Bacon új világot várt a
természeti törvények felfedezésétől és alkalmazásától, 1625-ben Új Atlantisz
című utópiájában meg is írta ezt.
A skolasztika elsöprő bírálata, és az új tudományos és társadalmi program
polgári, ill. polgárosuló körökben nagy népszerűségnek örvendett Angliában és
külföldön egyaránt. Angliában a puritanizmus fogadta különösen hagy örömmel
Bacon tanait úgyannyira, hogy a forradalom előtt szinte valóságos Bacon-
kultusz bontakozott ki a természettudományos érdeklődésű puritán értelmiség
soraiban. Ennek két eredője van. Az egyik a kálvinista puritánok skolasz-
tikaellenessége. A másik pedig Baconnak a tudásról, mint természetet formáló
hatalomról szóló tana. Eszerint ha megismeri az ember a természeti törvényt,
akkor a természeti törvénynek engedelmeskedve uralma alá hajthatja a
természetet. Az l Mózes l:28-ban elhangzó isteni parancs szekuláris
visszacsengését hallották ebből a puritánok, akiknek fejlett munkateológiája és
szigorú munkaerkölcse volt. Másfelől központi mondanivalójuk visszacsengését
is felismerték Bacon tételében, azt ti., hogy Isten törvényének engedelmeskedve
találja meg szabadságát a bűn sötétségéből a hit világosságára ébredő lélek. Az
anglikán államegyházzal harcban álló puritánok számára a tekintély elvetése és
az új keresése fegyver volt. Hitték, hogy a megtért és Isten által megvilágosított
emberi ész képes is arra, hogy újat találjon. Sir John Eliot puritán ellenzéki
politikus 1629-ben börtönében írt meditációjában már összekapcsolta a
puritanizmust a racionalizmussal Bacon nyomán.
René Descartes (l596-1650, latinosan Cartesius) a felvilágosodás
közvetlen filozófiatörténeti előzménye. Míg Bacon és empirista követői a
megismerésben az érzékletnek tulajdonítottak döntő szerepet, addig Descartes az
észnek. Így a racionalizmus ősapjává lett Descartes. Az ész felette áll az érzéki
észleletnek Cartesius szerint és független attól. Ő nem értette ugyanis a
gyakorlatnak az elméleti gondolkodásban játszott szerepét, és tévesen a tudás
megbízható forrásának kizárólag a rációt tartotta. A megismerés folyamatában
pedig a dedukciós módszernek tulajdonított kizárólagos jelentőséget. A
dedukció segítségével az ész megbízható tudást érhet el. Descartes
racionalizmusa átalakította a tudományos gondolkodást még a teológia terén is.
Hiszen módszerének első követelménye a kételkedés volt. Csak az elme számára
világos, szabatos tételt szabad igaznak elismerni, amelynek igazsága felől nincs
semmiféle kétely.
Descartes világnézete dualista. Két egymástól független princípiumot
feltételez: egy nem-anyagi, „gondolkodó szubsztanciát”, és egy anyagi,
„kiterjedéssel rendelkező szubsztanciát”. A nem-anyagi szubsztanciával
metafizikájában, az anyagi szubsztanciával fizikájában foglalkozik. Fizikája
teljesen materialista.
 Descartes világképe tudatosan és programszerűen mechanisztikus. Az
anyagi világot egynemű anyagi részecskék örvénylő, kavargó atomhalmazából
külső lökés rendezi össze, és tartja mechanikus mozgásban. A világ fizikai
valósága tehát önmagában halott, annak semmiféle animisztikus jellege, sem
tudata, sem akarata nincs. Az összerendezett világmindenség gép, óra, amelynek
alkatrészei halottak, semmi tudattal nem bírnak, mégis értelmes rendeltetésnek
megfelelően végzik – önmagukban értelmetlen – mozgásukat. A külső mozgató,
a primum movens viszont él, Ő a „gondolkodó szubsztancia”, Isten.
A puritanizmus fogadta el elsőnek Descartes tételeit, és különösen a
mechanisztikus világképnek örült, hiszen mágiaellenességének az felelt meg
legjobban. Azonban a puritán természettudósok, Robert Boyle (1627-1691), a
modern kémia egyik megalapítója, és társai, mint lelkes baconianus és
cartesiánusok döbbentek rá, hogy a mechanikus világképből az ateizmus is
kifejlődhet. És valóban Thomas Hobbes (1588-1679) Bacon és Descartes
alapján azt tanította, hogy csak az létezik, ami megfogható, mérhető, vagyis a
test, az anyag. Szerinte testek alkotják a világmindenséget, s „ami nem test, nem
része egy universumnak; mivel pedig az univerzum minden, az, ami nem része,
semmi”. (Hankiss-Makkai i.m. 165.) Ez már ateizmus. Azonban óvatosságból
Hobbes Istenről kitérően nyilatkozott: Isten és a kijelentés nem lévén része az
univerzumnak, nem lehet tudományos vizsgálat tárgya, a filozófia nem
foglalkozhatik vele.
Az angol filozófia Isaac Newton (1642-1727) gravitáció elmélete révén új
világképpel és a deizmus széleskörű filozófiai megalapozásával gazdagodott.
Newton számos felfedezése közül az általános nehézkedési erő, a gravitáció volt
az, amely új világkép megfogalmazását követelte tőle. A nagy természettudós és
filozófus felfedezte, hogy a gravitáció mozgást eredményez, tehát lökés nélkül is
van mozgás. Ez a mozgás azonos az egész világegyetemben. A Hold azért forog
a Föld körül, a Föld a Nap körül, mert ugyanaz a nehézkedési erő vonzza, ami a
Földön a szabadesést előidézi. A gravitáció nagy filozófiai dilemma elé állította
Newtont. Egyfelől, mint nem-lökés és nem aristotelesi értelemben vett mozgás,
a gravitáció kikapcsolta volna a primum movenst. Másfelől, mint vonzás az
animisztikus-magikus világképet látszott igazolni. Newton egyiket sem
választotta. Utóbbit azért, mert meg volt győződve a mechanikus világkép
helyességéről, előbbit egész beállítottsága ellenezte, hiszen az ateizmust
eredményezett volna. Önmaga és mások számára tisztáznia kellett filozófiailag
és teológiailag a dolgot. Világképét végül is úgy alkotta meg, hogy Isten létét és
primum movensi funkcióját nem vonta kétségbe, sőt beépítette rendszerébe.
Isten fluidum-szerűen áthatja a mindenséget és a gravitációban Ő mozgat. Isten
az anyagi világhoz anyagi módon, törvényszerűségek által viszonyul, az
emberrel viszont, mint gondolkodó szubsztanciával rendelkező lényhez
gondolkodó módon, személyesen. A Newton istenfogalma tehát keresztyén, az
anyagi világ vonatkozásában hatása matematikailag kiszámítható, de az
emberrel, mint személyes Isten érintkezik. Aki tehát az ember részéről
megszólítható. Bár ez a világkép deista, mégis Isten több Newton szerint, mint a
mechanisztikus világkép hívei hitték, hiszen mindenütt jelen van, az általános
tömegvonzás által mozgat, azaz beavatkozik a világ életébe, a nem csupán
megteremtette és megindította a világot. Newton 1666-ban fedezte fel az
általános tömegvonzást, de csak 1685-ben találta meg az ismertetett filozófiai,
teológiai magyarázatot rá, és 1687-ben ezek után tette közzé Philosophiae
Naturalis Principia Mathematica (A természetfilozófia matematikai elvei) című
könyvében. Évszázadának e mozgásokról felfedezett előrevivő ismereteit
foglalta össze és fejlesztette tovább Newton az általános tömegvonzás
elméletének kidolgozásával. Elmélete nyomán tudományosa és filozófiailag új
ég és új föld született, Aristoteles világképe ezzel végleg mesévé változott.
(Makkai László: A tudomány forradalma Angliában. – Bp. 1966. Gondolat.)

6. Az angol deizmus
A deizmus filozófiai alapjai, amint láttuk, már Galileinél kibontakoztak.
Galilei azonban tudatosan nem vonta le felfedezései filozófiai és teológiai
következtetéseit. Ennek az óvatos magatartásnak lett a következménye, hogy az
inkvizíció karmai közül élve kiszabadult. Angliában alakult ki a deizmus
teológiája. Már Newton előtt hirdette Herbert Cherbury (1581-1648), hogy
léteznek olyan közös emberi felismerések (communes notitiae), amelyek
ésszerűek és minden épeszű emberrel vele születnek, s egész emberiséget átfogó
vallás alapját képezik. Ezek a felismerések a következők:
1. Létezik egy legfőbb lény, aki minden teremtője és ura, ez Isten, Deus.
2. A legfőbb lényt mindenkinek tisztelnie kell.
3. A helyes tisztelet: az istenfélelem és az erényes élet.
4. Isten kötelességévé tette az embernek a bűn elkerülését, ha mégis
elkövette, akkor köteles megvallani és jóvátenni.
5. Isten a földön és a túlvilágon megítéli a bűnösöket és megbünteti őket,
a jókat pedig megjutalmazza.
Ez az öt felismerés Cherbury szerint minden vallásban megtalálható
tisztább vagy torzabb formában. A Jézus által hirdetett keresztyénség sem volt
több ennél, a későbbi keresztyénség azonban meghamisította ezt az öt
felismerést, és helyettük a maga ésszerűtlen, a természetestől eltérő dogmáit és
szertartásait alakította ki.
Az angol deisták Cherbury tanait fejlesztették tovább. John Toland (1670-
1722) a zsidó vallás, a görög misztérium kultuszok és a platoni filozófia
keresztyénségre gyakorolt káros hatását igyekezett kimutatni és kigúnyolni.
Matthews Tindal (1656-1733) az első átfogó vallástörténeti munkát írta meg
azzal a céllal, hogy kimutassa, miszerint az észvallás minden vallásban
megtalálható, mégha töredékesen is. Az Ószövetséget nagyra értékelte. Abban
több az észvallás, mint más vallásokban, az Újszövetségben pedig az észvallás
kifejtése található.
 A többi deisták exegetikai munkásságot folytattak a csodák kiküszöbölése
végett. Jézusra úgy tekintettek, mint a természetvallás legnagyobb emberi
tanítójára és prófétájára.
A deizmus hittani alaptételei:
1. Isten;
2. lélek;
3. a lélek hallhatatlansága.
A deizmus etikai tételei:
1. Isten igazságot szolgáltat a jónak és a gonoszokat megbünteti.
2. Az ember lelkiismerete mondja meg, mi a rossz és mi a jó.
3. A lelkiismeret tartalmilag ugyanazt mondja, mint Krisztus két nagy
parancsolata: szeresd Istent, és szeresd felebarátodat.
Ez a deista teológia nem azonos Newton deizmusával, az utóbbi sokkal
pozitívabb. Az unitárius teológiával rokon a deista teológia.

7. A francia felvilágosodás
A francia felvilágosodás első nagy előkészítője Descartes volt, akinek
eszméi miatt távoznia kellett hazájából. Fizikájának materialista és
machanisztikus felépítéséből fejlődött ki a XVIII. századi francia
mechanisztikus materialisták filozófiája, amely viszont elvetette Descartes
metafizikáját.
Pierre Gassendi (1592-1655) volt a francia felvilágosodás másik jelentős
előkészítője. Gassendi Epikuros materialista filozófiáját vallotta. Atomista volt,
de korántsem reneszánsz értelemben, hanem karteziánus módon, az atomokból
összerendezett világban nem vak véletlen uralkodik, sőt nem a véletlen rendezi
össze, hanem egy rendező. Az epikureista etika megalapozásával nagy
szolgálatot tett Gassendi a XVIII. századi francia felvilágosodásnak.
Pierre Bayle (1647-1706) tekinthető a francia felvilágosodás úttörőjének.
A sedani református teológia akadémia filozófiai katedrájáról 1685 után, a
nantes-i ediktum visszavonása után kénytelen volt Hollandiába emigrálni.
Rotterdami professzori állásáról ateizmus vádjával távolították el. Leghíresebb
műve Történeti és Kritikai Adattár (Dictionnaire historique et critique, 1695-
1697) címen jelent meg. A descartesi szkepszis jellemzi gondolkodását. Mint
üldözött hugenotta a vallási fanatizmust tette felelőssé az erkölcsök romlásáért,
az erőszakosságért, a kegyetlenségekért. Harcolt mindenfajta, elsősorban
azonban a vallási dogmatizmus ellen. Türelemre intette a különböző vallások
híveit, mert szerinte egyik vallás sem egyeztethető össze tudománnyal. Az
erkölcsnek nem előfeltétele a vallás, mivel az nem azon alapszik. Lehetségesnek
tartotta, hogy ateisták feddhetetlen erkölcsű emberek legyenek és erkölcsösebb
társadalmat alkossanak.
A francia felvilágosodás angol forrásból merített. Az angol természettudós
filozófusok eredményeit azonban a sajátos francia viszonyoknak megfelelően
használták fel a franciák. A franciáknál a döntő nem a természettudomány,
hanem a társadalomtudomány volt. A felvilágosodás eszmerendszerét
Franciaországban nem természettudósok, hanem írók, jogászok, lelkészek
művelték. A természettudományos vonalat egy sajátos réteg, az orvosok
képviselték, közülük kerültek ki az orvosi materializmus művelői.
Legjelentősebb orvosi materialista De la Mettrie (1709-1759), aki Isten létét
még deista módon sem fogadta el, sem a karteziánus gondolkodó szubsztancia
értelmében. L´homme machine 1748-ban megjelent könyvében (Az ember gép)
az embert olyan gépnek állította, amely maga húzza fel rugóit. A mechanisztikus
materializmus antropológiája ez. A testtől független lélek létét saját magán
végzett megfigyeléseiből merítve tagadta.
A francia felvilágosodás deizmusa szintén angol forrásból eredt, de
radikalizmusban messze túlment azon. A katolikus talaj itt is szélsőségessé tette
a francia felvilágosodást. A francia deisták szerint Isten megteremtette a világot,
megalkotta törvényeit, de utána a világ dolgaiba nem szólhat bele. A Természet
önmaga irányítja magát. A Természet szót nagy kezdőbetűvel írták és mintegy
istenpótlékot kezelték. Az Isten viszont teremtői funkciójában is mintegy
rendező elvvé, személytelen erővé vált, Akit az embernek tehát nem lehet
megszólítania, nincs is értelme, mert úgysem tudna beavatkozni az ember
életébe. Madách Imre Az ember tragédiájában a francia felvilágosodás
szellemében beszélteti az Urat a teremtés után: „Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.” Madách világképe különben tipikusan
mechanisztikus is, a világ – gép.
A francia felvilágosodás vallásellenessége és toleranciája a francia
viszonyok miatt volt egyaránt hangsúlyos. Vallásellenességük a már többször
említett katolikus voltukkal és a franciaországi katolicizmus középkori
módszereivel, az abszolutizmussal való együttműködésével magyarázható.
Franciaországban a forradalomig középkor volt a szó legszorosabb értelmében –
legalábbis vallási téren. A hugenották 1685 után kivándorlásra kényszerültek,
vagy áttérésre. Az át nem tértek sem gyakorolhatták vallásukat sem nyilvánosan,
sem magánosan. Hugenotta Biblia, vallásos könyv megtalálása súlyos börtönt,
titokban megtartott hugenotta istentiszteleten való részvétel gályarabságot vont
maga után. Az üldözött hugenotta egyház viszont a föld alá kényszerítve is élt,
lelkészei titokban járták az országot. A busás jutalom kecsegtetésével kiépített
besúgóhálózat jóvoltából napirenden voltak a hugenották meghurcolásai.
Vérlázító látvány volt mindez egy felvilágosodott katolikus számára. A
hugenották üldözése mellett a forradalomig napirenden voltak a látványos
boszorkányperek, amelyeken ördöggel cimborálás és más vádak alapján ítélték
el a szerencsétlen vádlottakat – legtöbbször magánbosszú áldozatait. A
felvilágosodottak a bajok eredetének a tudatlanságot, babonás vakhitet, az
egyházat és a királyi zsarnokságot tartották. Toleranciájuk az üldözött
protestánsoknak szólt, bár azok tételes vallását ugyancsak tudományellenes
dogmák halmazának tartották. Angliában jó példát láttak a forradalom utáni idők
toleranciájában. Cromwell idején a protestantizmus különböző felekezetei és
szektái teljes türelmet élveztek – ott a katolikusok voltak kirekesztve a
vallásszabadságból.
Montesquieu (1689-1755) tekinthető a XVIII. századi francia
felvilágosodás első nagy képviselőjének. Nagyúri származású jogász és
történész, aki életét a tudomány művelésének szentelte. Bejárta Európát,
Magyarországon is megfordult, de hosszabb angliai tartózkodása volt rá döntő
hatással. Fő műve 1748-ban jelent meg A törvények szelleme címen. A
természetjog alapján állva ésszerű törvényeket, alkotmányos polgári monarchiát
javasolt a nemesi és egyházi előjogokat védő feudális abszolutizmus helyett. A
zsarnokság kiküszöbölésére a bírói, végrehajtói és törvényhozói hatalom
elválasztásában biztosítékot látott. Az angol alkotmányos polgári monarchia volt
mintaképe.
Montesquieu a történelmet szakadatlan változásban látja. Világ- és
történelem felfogása deista. A francia deizmus nála már kikristályosodott, de
Isten egy esetben szerinte mégis beavatkozik a világ életébe: a törvények elleni
emberi vétséget megbünteti. Tehát a bűn volt az egyetlen pont, ahol az ember
találkozhatott a bűnt kérlelhetetlenül büntető Istennel. Montesquieu
magyarországi hatása nagy volt, hiszen az alkotmányt védő nemesség bizonyos
átértelmezésekkel fegyverül tudta felhasználni a központosító Habsburg hatalom
ellen.
A francia felvilágosodás legnagyobb hatású egyénisége Francois-Marie
Arouet Voltaire (1694-1778) volt. A maga korában rendkívül hosszúnak számító
élete szakadatlan szellemi munkában telt el, és élete végéig megőrizte szellemi
frissességét. Sokoldalú egyénisége filozófiai, pszichológiai, fizikai kutatásaiban,
mint íróé pedig szépirodalmi alkotások, szatirikus munkák, pamfletek és
publicisztikai írásai sorában bontakozott ki. Nem mint gondolkodó volt nagy,
hanem mint a felvilágosodás eszméinek terjesztője. A fő tüzet a vallási
fanatizmus és türelmetlenség, a keresztyén dogmák és a francia katolikus egyház
ellen irányította. Angliai tartózkodása alatt megismerte Newton
természetfilozófiáját, amit aztán Franciaországban népszerűsített.
Pszichológiájának szintén angliai gyökerei voltak, Locke empirikus nézeteit
vallotta.
Ismeretelméletében a baconi álláspontot képviselte: az ember összes
ismerete az érzékletből ered. Descartesi vonás volt ezzel szemben, hogy két
területen van abszolút tudás: 1. a logikai matematikai tudás, és 2. az erkölcsi
tudás.
Magyarországon a protestáns értelmiségi és főúri körökben volt rendkívül
népszerű, mivel a vallási türelmetlenség ellen harcolt.
A francia materialisták a század második felében De la Mettrie
nyomdokán haladva, angol, karteziánus és Spinozától származó gondolatok
továbbfejlesztésével kidolgozták mechanisztikus materializmusukat.
 Holbach (Paul-Henri-Dietrich, baron de Holbach; 1732-1789) foglalta
rendszerbe a francia materializmust. Fő műve: A természet rendszere (1770)
címen jelent meg. Megírásában Diderot és mások is közreműködtek. A világ
minden jelenségének anyagi oka van. Az anyagi részecskéket senki sem alkotta
és nem rendezte össze, hanem maguktól rendeződtek össze az örök anyagi
részecskék. Kétféle mozgást különböztet meg: 1. a tömegek mozgását, valamint
2. a belső mozgást, ami az anyagban láthatatlanul megy végbe. A
világegyetemben minden örökké mozgásban van, mert az anyagnak örök
tulajdonsága a mozgás. Az anyag mozgása szigorú törvényeket követ, a világban
ezért a kérlelhetetlen szükségszerűség uralkodik. Minden determinált Holbach
szerint. Az oksági összefüggés törvényei egyetemesen érvényesülnek.
Denis Diderot (1713-1784) tovább fejlesztette Holbach materialista tanait
és megsejtette a dialektikát. A változásnak és fejlődésnek a gondolata is
felbukkan nála sokszor. Vallotta, hogy minden változik, minden eltűnik, csupán
az egész marad meg. A világ állandóan születik és elhal, s egyszerre van a
születés és elhalás állapotában szüntelen. De sohasem volt más világ és nem is
lesz soha. A dialektika elemeinek megjelenésével a mechanisztikus
materializmus kereteit tágította, bár kitörnie nem sikerült belőlük. Lélektanilag
viszont sikerült felvázolnia a lelki tevékenységek materialista elméletét.
Diderot nevéhez fűződik a francia Enciklopédia szerkesztése. 1751-1765
között jelent meg ez a több mint 30 kötetes lexikon Encyclopédie ou
dictionnaire raisonné des scienses, des arts et des métiers címen. Az addigi
tudományos eredményeket foglalta össze. Célja az ismeretközlésen túl a
felvilágosítás volt. Antiklerikális, antifeudális szemlélettel készült. Harcolt a
tételes vallások, a babonák, a zsarnokság és a türelmetlenség ellen. Munkatársi
gárdáját enciklopédistáknak szokták nevezni. A vállalkozás fő irányát Diderot
szabta meg. Ő arra törekedett, hogy a materializmus ateizmusig menően
érvényesüljön, ami azonban nem sikerült minden esetben, hiszen nem csupán
materialisták voltak munkatársai, hanem olyanok is, mint Voltaire és Rousseau.

8. A német felvilágosodás és a teológia racionalizmusa

A német felvilágosodásra Németország széttagoltsága, fejlődésbeni
megrekedtsége, a polgárság gyenge volta nyomta rá bélyegét. Németországban a
fejedelmek szabták meg alattvalóiknak vallását. A német államok többsége
evangélikus volt. A német felvilágosodás tehát lutheránus talajon, a fejedelmi
hatalom közelségében bontakozott ki. Jellemzője, hogy nem volt ateista, s ezért
közvetlen hatássál lehetett a teológiára. A felvilágosodás hatására kibontakozott
a racionalista teológia. A racionalizmus, mint teológiai irány a felvilágosodás
protestáns teológiai változatát jelenti. A felvilágosodás eredményei, tudományos
fejlődése, kialakuló világnézete kedvéért a teológiát racionalizálták a
teológusok, azaz a ráció alapján egyeztették a felvilágosodással. Ebben az
egyeztetésben a ráció volt nemcsak az eszköz, hanem a mérték is. A
felvilágosodott ember számára kívánták elfogadhatóvá tenni a vallást.
Módszerük az volt a felvilágosodott teológusoknak, hogy lehetőleg mindent
kihagytak a vallásból, ami a felvilágosodott ember észjárásával ellenkezett. A
csodák, a dogmák, hitvallások, a Szentírás kijelentés jellege, Jézus istensége
estek áldozatául ennek a racionalizálásnak.
A racionalizmusnak két nagy korszakát különböztetjük meg: 1. a Kant
előttit és 2. a Kant utánit. A Kant előtti racionalizmus legdöntőbb filozófusa
Christian Wolff volt.
A racionalizmus Kant előtti szakaszának felosztása:
1. átmeneti korszak,
2. szupranaturális teológia,
3. neológia,
4. szélsőséges természeti teológia vagy naturalista teológia.

a. A német felvilágosodás filozófusai

Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) a német felvilágosodás első és
legnagyobb személyisége. A hannoveri választófejedelem udvari történetírója és
diplomatája volt. Sokoldalú tudós, igazi polihisztor, a vérbeli polihisztorokra
jellemző gyakorlatiassággal megáldott férfiú, aki egyaránt rendbe tudta hozni
Németország bányászati ügyeit – találmányokkal is gazdagítva azt –, és a Berlini
Tudományos Akadémiát is meg tudta szervezni. Tudományos téren az ismeretek
összefoglalására törekedett. A nagy összefoglaló egyeztetni akarta egymással a
tudományt és a vallást, a filozófiai materializmust és az idealizmust, az
apriorizmust az empirizmussal, a különféle keresztyén felekezeteket szintén
egyeztetni, végül egyesíteni kívánta. A monoszológia tana tőle származik. A
világ monoszokból áll. A monoszok egyforma, egyminőségű szubsztanciális
esszenciák. A monoszok összerendeződéséből állt elő a világ. Különböző
dolgok azért jöttek létre, mert a monoszok összerendeződésében minőségi
különbség van. A magasabb rendű önrendeződés eredménye a lélek, stb. A
magasabb rendű lények is monoszokból állnak, csupán magasabb minőségű
önrendeződésben. Isten is monoszokból áll, de a legtökéletesebb. E tanítás
univerzalizmust hirdet tehát. Minden ellentét, a vallásiak is feloldódnak ebben
az univerzalizmusban. Jól áthidalhatók a vallási különbségek, hiszen
mindegyikben ott van a szépre, jóra, nemesre való törekvés. Leibniz korának
ellentétektől szaggatott világában igen jelentős békítő, türelemre intő hatása
volt.
Christian Thomasius (1655-1728) jogász professzor, Leibniz kortársa,
nem mérhető Leibnizhez, de a felvilágosodás számos német úttörője közül
kiemelkedett. Vallással kapcsolatos nézetei ironikusak voltak, a racionalizmus
teológiai rendszerének egyik spiritus rectora volt.
Christian Wolff (1679-1754) Leibnizhez ő sem hasonlítható, de annak
filozófiáját építette tovább, ill. népszerűsítette. A német felvilágosodás második
nemzedékének tagjaként Wolff hallei professzori katedráján hirdette Leibniz
nézeteit. A tanítványok egész sora került ki keze alól, s a német egyetemek
professzori gárdája egy idő után Wolff-tanítványokból állt. A közép-európai,
köztük a magyar diákok százával tanultak Wolff, vagy Wolff-tanítvány
professzor keze alatt. Érthető, hogy ebben a térségben és korban Wolff helyzeti
előnye miatt a felvilágosodás, valamint a racionalista teológia Kant előtti
szakaszának kulcsemberévé emelkedett. Az egyházzal szemben nemhogy
ellenséges lett volna Wolff, hanem a felvilágosodást teológiai téren is
érvényesítette. A természeti teológia német atyjának tekinthetjük Wolffot, amit
aztán a wolffista teológusok fejlesztettek tovább.

b. A Kant előtti német racionalista teológia

Amint a német felvilágosodást a filozófiában nem csupán az a
három név képviselte, akikről mi röviden szóltunk, úgy a racionalizmus Kant
előtti szakaszának áttekintésekor sem tettünk mást, mint az egyes szakaszok
jellemzésére néhány nevet megemlítettünk a nagyon sok közül.
A Kant előtti racionalizmus az ortodox protestantizmus ellenségeként
azzal az optimizmussal született, hogy ő lesz az az áramlat, ami képes lesz
megmenteni a keresztyénséget. A művelt, felvilágosodott emberekhez méltó
felvilágosodott, az akkori idők fogalmai szerint hallatlanul modern keresztyének
kialakításában fáradozott hát. Utólag visszatekintve ne csupán tévedéseit és naiv
túlzásait lássuk ennek az irányzatnak, hanem maradandó eredményeit is,
mindenekelőtt azt a kritikai bátorságot, amellyel a Szentíráshoz és az egész
egyházi tanrendszerhez hozzá mert nyúlni. A racionalizmus által megindított
teológiai kritika következtében fejlődött a protestáns teológia a mai színvonalra.
1. Az átmeneti korszak teológiája az ortodoxia ellen a pietizmussal fogott
össze, csak amíg a pietizmus a kegyesség oldaláról, addig a felvilágosodás
hatása alatt álló korai racionalisták a felvilágosodás oldaláról kritizálták az
ortodoxiát. Angol és holland példa nyomán indultak a korai racionalista
teológusok Németországban. 1. Az angoloktól, azok patrisztikai tanulmányain át
a történeti kritikai szemlélettel és a szövegkritikai módszert vették át. 2. A
hollandoktól a keresztyén élet normáit kölcsönözték, hogy ti. nem elegendő az
ortodoxia által lefektetett keresztyén tanrendszer ismerete és elfogadása, hanem
annak a gyakorlati életbeni érvényesítése is döntő. Ezzel lerakták a
racionalizmus későbbi egyoldalú moralizáló jellegének alapjait. E kezdő
szakaszban azonban a tan és erkölcs még kiegészítették egymást.
Az átmeneti korszak teológusai történeti kritikai módszerüket
eredményesen alkalmazták az egyháztörténet-írásban. Munkájuk nyomán
kezdett valóban exegézissé válni az exegézis. Az igehirdetés maga is
közvetlenül hasznát látta működésüknek. Másfelől mérsékletüket mutatja, hogy
az ortodoxia elleni harcukban sem támadták az ortodox tanrendszert. Franz
Buddeus (1667-1729) és Johann Georg Walch (1693-1775) jénai professzorok
nevét említjük meg. Utóbbi Luther műveinek kiadásában szerzett nagy érdemek.
 2. A szupranaturális vagy szupernaturális teológia azt vallotta, hogy két
kijelentés van: a különös kijelentés és a természeti kijelentés. Vallották, hogy
Isten a természetben is kijelentette, sőt szakadatlanul kijelenti magát, de nem
vetették el a különös kijelentést, amit ők természetfeletti kijelentésnek neveztek.
A természeti törvények ésszerűsége fölött szupranaturális törvények létezését
vallották.
A felvilágosodás nagy német filozófusai, Leibniz, Thomasius, Wolff
teológiai nézetei szupranaturálisak voltak. Ugyanakkor nem csekély hangsúly
esett nézeteikben a természetben adott kijelentésre, amit a természeti teológia,
theologia naturalis volt hivatva érvényesíteni. A későbbiek során a racionalista
német teológusok megtartottak több-kevesebb szupranaturalista vonást és
keverték a theologia naturalisszal. Wolffnál a szupranaturalizmus mellett már
igen hangsúlyos a természeti teológia, a wolffista filozófusoknál és
teológusoknál aztán hovatovább átcsúszik a tiszta theologia naturalisba. Az is
figyelemre méltó, hogy Wolff és követői kezdetben a maguk szupranaturális és
természeti teológiájával jól megfértek a pietizmussal, mintegy ésszerűsítették a
pietizmust. A szupranaturalizmus teológiája túlélte a neológiából kifejlődő
szélsőséges természeti teológiát, azzal a XVIII. század végén éles harcot vívott,
de küzdelmük eldöntetlen maradt.
3. A neológia vagy felvilágosodott teológia a XVIII. század közepétől
fejlődött ki Németországban. A kritikai szellem erősödött. Támadták az ortodox
dogmarendszert, de fő működési területük a bibliakritika lett. A neológia
történetileg átnyúlik erősen a Kant utáni korszakba. Bibliakritikusok közül
jelentős Michaelis J.D. (1717-1791) és Johann Salomo Semler (1725-1791).
Semler a XVIII. századi holland felvilágosodásba hajló teológusok, az ún.
arminiánusok hatása és az angol latitudináriusok hatása alatt állt, színezve
ezeket a nézetei a korabeli felvilágosodással. Semler szerint a Biblia nem
egyszerre íródott, és nem egyenlő értékű minden irata. Isteni eredetűnek azt
tartotta a kánonból, ami alkalmas az erkölcs nemesítésére, a többi iratot korhoz
kötött, de már idejemúlt, jelentéktelen anyagnak minősítette. A vallást történeti
jelenségnek fogta fel, ami korok és népek szerint változott és változik. Tagadta a
deistáknak a természeti vallásról szóló tanítását, miszerint létezik egy olyan
természeti vallás, ami nincs korhoz és néphez kötve, mert mindig, minden
emberben közös.
Semler radikális teológiai nézetei jól megfértek a német protestáns
viszonyok között, mert ő kompromisszumot kötött e téren a hivatalos egyházzal.
Nem kívánta tanait a hivatalos egyházzal elfogadtatni. Véleménye szerint kétféle
vallás van: egy magán és egy nyilvános vallás. Magán vallásos meggyőződése
csak művelt embernek lehetséges, s tanait ő a magán jellegű vallás számára
szánta. A nyilvános vallás mindenkié, azon nem kell változtatni, de a
nyilvánosság előtt azok is a nyilvános vallást vallják, akiknek van magán jellegű
vallásuk.
 4. A szélsőséges természeti teológia a felvilágosodás teológiájában
kezdettől benne rejlett, csak míg korábban a szupranaturális vonás volt a döntő,
a természeti teológia pedig alárendelt szerepet játszott, addig a XVIII. század
későbbi évtizedeiben a természeti teológia is önállósította magát. Arról van szó,
hogy a theologia naturalis csak önállósította magát, de amit a szupranaturális
teológia tárgyalásánál láttuk, a szupranaturális teológia is tovább élt.
A neológiából szakadt ki a naturális teológia egy szélsőséges ága,
amelynek művelői tagadták a különös kijelentést; azt vallották, hogy Isten a
természetben jelentette ki magát. Jellemző képviselője ennek az irányzatnak
Hermann Samuel Reimarus (1694-1768) hamburgi professzor. Véleménye
szerint Jézus politikai Messiás volt, aki azonban elbukott és kivégezték. Halála
után tanítványai ellopták holttestét és elhíresztelték, hogy feltámadt. Jézus tanait
tanítványai átalakították úgy, hogy kihagyták belőle a politikai tantételeket. A
naturális teológiának ezek a szélsőséges nézetei nem jelentkezhettek nyíltan
Reimarus életében, félt kiadni ilyen jellegű kéziratait, hanem halála után adta ki
azokat Lessing Wolfenbütteler Fragmente címen 1774-1778 között.

9. A pietizmus
A reformáció után a protestáns egyházakban az ortodoxia vált
egyeduralkodóvá. A nagy szellemi mozgalmak tipikus velejárója ez. A nagy
fellendülést, újat hozó mozgalmak győzelmük után berendezkednek,
eredményeiket stabilizálják. Mindez az előző szakaszhoz képest színtelenedést,
merevedést, dogmatizálódást szokott eredményezni. Az alkotó élvonalbeli
személyiségeket második, harmadik nemzedék váltja fel, amelyek az elődök
nimbuszából élnek, de mert abból élnek, abszolutizálják is őket s tanaikat. A
reformáció győzelme után ez játszódott le a protestáns egyházakban. A
reformátori első nemzedék kihalása után a protestantizmus frontvonalai
megszilárdultak, és a későbbi nemzedékek legfontosabb feladatuknak az elért
eredmények minél tisztább rögzítését tartották. E törekvésükben túlzásokra
ragadtatták magukat. A hitvallások hovatovább a Biblia fölé emelkedtek. Nekik
lett volna feladatuk, hogy egy sor kérdésre feleletet találjanak az Írás
szellemében, olyan kérdésekre, amiket a reformátorok még nem láthattak, vagy
nem volt lehetőségük kidolgozásukra. A reformáció után kiépülő protestáns
ortodoxia azonban viszolygott az újtól. A reformátori tanok gondos
összefoglalását, rendszerezését tartotta kötelességének, de újat alkotni nem mert,
nehogy azzal meghamisítsa a reformátorok szerinte túlszárnyalhatatlanul
tökéletes tanait. A reformátorok még vallották, hogy aki őket a Szentírásból
jobbra tanítja, mint amit ők vallanak, annak engednek, de az ortodoxoktól távol
állt ez a szemlélet. A Szentírást is merőben másként kezelték, mint a
reformátorok. Az ortodoxok számára a Biblia a vitathatatlan tekintély volt,
amolyan papi pápa, ami mindig őket igazolta, ám szinte ez lett a fő funkciója a
Bibliának, hogy az igaz tant igazolja engedelmesen. A protestáns teológián úrrá
lett az aprólékos szőrszálhasogatás.
A reformáció reneszánsz és humanista gyökerei következtében az
értelemhez szólt és nem az érzelemhez. A mai keresztyének ébredési fogalmával
egyáltalán nem mérhető a reformáció megújító mozgalma. Az az ártelem alapján
látta be, hogy a Szentírás jobbra tanítja a pápás egyház dogmáinál és
gyakorlatánál. Az érzelmi fűtöttség és értelmi burokban jelentkezett. Az érzelmi
burkot levető reformáció korabeli mozgalmakból misztikus, rajongó szekták
lettek, aminek az lett a következménye, hogy az érzelmes keresztyén hitre eleve
gyanúsan néztek az ortodoxok. Amennyire a szőrszálhasogató hitvallásos
dogmatizmus jellemezte az ortodoxiát, legalább annyira jellemezte a szikkadt
lelkületű, érzelem nélküli keresztyén élet. Az ortodox számára a hit tudás és
igaznak tartása volt, amiért az életét is kész volt áldozni, de nem a megtért
ember személyes, forró kapcsolódása Istenhez.
A pietizmus az ortodoxia ismertetett fő hiányosságain kívánt segíteni.
Ébredési mozgalom volt egyházilag, de egyben az erőtlen német polgárság
tettvágyának lutheránus jellegű kifejezője. Az angol puritánizmus a kálvinizmus
következetes érvényesítését munkálva, egyfajta ébredés is volt. Az erős angol
polgárság kálvinista puritanizmusa azonban győzelmes forradalmat és
Cromwellt szülte. A gyenge német lutheránus nyárspolgár nem lehetett puritán,
mert az nem az ő viszonyaira volt szabva, lett hát pietista.

a. A pietizmus gyökerei
A pietizmus református talajon indult a fent említett puritánizmussal. Az
angol puritánizmusról nem kívánunk szólni, mivel az általunk tárgyalandó
német lutheránus pietizmusnak nem volt az elsődleges gyökere, hanem a
hollandiai.
A holland puritanizmus vezéralakja Gisbert Voetius (1588-1676) lelkész,
1634-től utrechti teológiai professzor tekinthető. Voetius hosszú életének első
szakaszában az ortodoxia vonalán állt és harcolt a korai felvilágosodás felé hajló
ún. arminiánusok ellen, vagy más néven remonstránsok ellen. A
remonstránsokat elitélő 1629. évi dortrechti zsinaton Voetius teljes hévvel a
remonstránsok ellen foglalt állást. Professzori állása mellett lelkészi tisztet is
viselt és nagy lelkigondozói tevékenységet fejtett ki. Voetius vezetésével a
kálvini kegyesség életteli, átfűtött, személyes megtérési élményt hangsúlyozó
vonásokkal gazdagodott. Voetius 1644-ben exercitia pietatisnak nevezett
bibliaköröket alakított, amelyekben a laikus résztvevők is bizonyságot tehettek,
hozzászólhattak az igéhez, imádkozhattak. A megtérést és megszentelődést
külső jeleken igyekeztek ezek a bibliakörök lemérni. Az ébredési mozgalom
túlnőtt az egyes gyülekezetek keretein és nagyobb egyházi egységeket is
áthatott. A megtérés és megszentelődés precíz előírása miatt precizizmusnak
nevezték Voetius irányzatát. A holland ébredést az angol puritanizmus
inspirálta. Voetius precizizmusának dicséretes vonása, hogy bár a megtérés és
megszentelődés állt középpontjában, mégsem engedett az ébredések gyakori
kísértésének és nem szakadt ki az egyházból. Az egyház egészéért érzett
felelősséget. Só és kovász kívánt lenni az egyházban és a világban egyaránt. A
bűn és a világ rabságából felébredt lelkek feladatának tekintette az egyház
egészének ébresztését. Voetius maga is végig hitvallásos holland református
maradt, aki élete utolsó évtizedeiben az ortodoxokkal vállvetve küzdött
Coccejus szövetség-teológiája ellen.
Jean de Labadie (1610-1674) mozgalma már a holland ébredés
szeparatista, misztikus irányzatává vált. De Labadie jezsuita volt, de a Biblia
olvasása reformátussá tette. Református lelkészi állásából azonban 1669-ben
távoznia kellett, mert gyülekezetének egyes tagjaiból szeparatista kört alkotva a
népegyházat élesen bírálta. Híveinek egy része kivált a holland református
egyházból és követte de Labadiet. Szuggesztív hatású beszédével, az
újjászületettek közti éles különbségtétellel, az egyház bírálatával számos követőt
vonzott de Labadie. Halála után csoportjainak visszatértek Németalföldre és
beolvadtak a népegyházba. Az egyházon belül azonban megőrizték
különállásukat, sőt 1675-ben Wiewertben kommunisztikus telepet alapítottak. A
wiewerti kommuna ugyan 15 év múlva belső nehézségek miatt feloszlott, de a
mozgalom továbbélt. A német lutheránusokra és a reformátusokra egyaránt
hatással volt. A kispolgárság és a parasztság soraiban hódított a mozgalom
otthon és Németországban egyaránt. Az újjászületett keresztyén emberek
lázadtak az egyetemes papságot csak hitvallásilag valló egyház papjainak lelki
uralma ellen.

b. A pietizmus jellemvonásai
1. A szőrszálhasogató, halott ortodoxiával szemben élő, érzelmileg fűtött,
személyes hitet követelt. A hit súlypontját az értelemről az érzelemre helyezte
át.
2. A megszentelődés érdekében kiszakadt a világból. Tartózkodott a
világias életmódtól és szórakozásoktól. Megszentelődését törvényeskedő
életrítus megtartásához kötötte.
3. Ugyancsak a megszentelődés érdekében elkülönült a hivatalos
népegyháztól. Vallotta, hogy a fejedelmek, mint főpüspökök által kormányzott
lutheránus államegyházzal szemben a pietista csoportok képezik az igazi, élő
egyházat. Ez az elkülönülés tanbélileg és szervezetileg is végbement.
4. A váltság-tan került a pietisták teológiájának középpontjába. A Krisztus
váltság halálában elnyert kegyelem, a Krisztus által személyesen kapott
megtartatás öröme érzelmi életüket sokszor érzelgőssé tette. A misztika túlfűtött
nyelvén beszéltek a Krisztus sebeiben való elrejtőzésről, vérében való
megmosakodásról úgy, hogy …ket (34 o.) az egyébként biblikus képeket
ízléstelenségig …ték.
5. A megváltott ember öröme, a Krisztussal való személyes közösség
viszont hallatlan aktivitással töltötte el a pietistákat. Ennek az aktivitásnak a
gyökere a hála volt, aztán az a törekvés, hogy méltók legyenek Krisztushoz,
végül a missziói felelősség: minél több embert megnyerni Krisztus igazi
követőjévé. Ez a helyes töltetű aktivitás aztán igen gyakorlativá tette az
egyébként világtól elhúzódó pietistákat. Gyakorlati gyülekezetépítő szolgálatot,
szegénygondozást, az ifjúság nevelését, a népegyház tagjainak ébresztését, sőt a
pogánymissziót is nagy lelkesedéssel és komoly teremtőerővel végezték.
Intézmények egész sora jött létre működésük során. Ennek az aktivitásnak
azonban volt több nagy kísértése. Mindenekelőtt a kegyelem hangoztatása
ellenére is törvényeskedő teljesítményre való törekedés. Aztán az intézményi
önzés. A voluntarizmusból fakadó erőszakosság, ami a missziót belföldön és
külföldön, de a gyermeknevelést is hamis vágányra vitte.
A pietizmus kezdetben a bontakozó racionalizmussal együtt támadta az
ortodoxiát. Később a racionalizmus naturális teológiájának előterébe
nyomulásával egyenlő arányban hidegült el a racionalizmus és a pietizmus
kapcsolata. Végül a pietizmus szembefordult a racionalizmussal. A
racionalizmust meggyőzni azonban nem tudta. Annál jelentősebb a
pietizmusnak az ortodoxiára gyakorolt hatása. A pietizmus hatására az ortodoxia
sokat változott, éspedig gazdagodott, élettelibb lett. Ortodoxia, pietizmus és
racionalizmus egymásra hatásából Rousseau, Kant filozófiája nyomán
bontakozott ki aztán majd Schleiermachernél a romantikus teológia. És abban
……….. (34. o.) nagy része volt.
A XVIII. század negyvenes éveiben a ……. magát Németországban.
Tovább is létezett ……….va, megerőtlenedve.

10. Philipp Jacob Spener (1635-1705)

A német pietizmus atyja Strassburgban született. Szülővárosa vegyes
vallású lévén a felekezeti békét plántálta az ifjú Spenner gondolatvilágába. Nem
félt olvasmányait sem különböző felekezetek íróitól összeválogatni. A
lutheránus Arndt mellett nagy hatással voltak rá az angol puritán írók, sőt maga
Kálvin is. Felkereste Genfet, és megismerkedett de Labadie-val, holott ő maga
lutheránus volt. Frankfurt am Main-ban esperes lett, ahol szintén erős református
hagyományok érvényesültek.
Frankfurti szolgálata idején kezdte ébresztő munkáját. A hitoktatást
reformálta és bővítette. A konfirmációra való előkészítést és magát a
konfirmációt népszerűsítette, mert az akkor még nem volt elterjedve. Collegia
pietatis címen 1670-ben rendszeresen elkezdte a bibliaórák tartását.
1675-ben egy csapásra a közérdeklődés középpontjába került Spener, mert
megjelent Pia desideria című könyve. A mű 1. részében Áttekintés az
evangélikus egyház romlott állapota felett címen az evangélikus egyház
kórképét adja. Kifogásolja, továbbá a papság elvilágiasodását és erkölcsi
lazaságát. Az evangélikus hívek gyakorlatilag annyira pogányok, hogy azon
közepesen kegyes katolikusok és zsidók joggal botránkoznak meg. Az
evangélikus egyház felsorolt bajai nem orvosolhatók az egyház életében ismert
és gyakorolt módon: vasárnapi templomlátogatással, a hitvallás tantételeinek és
szövegének lélektelen beemléztetésével, mert hiányzik az igazi keresztyén
erkölcs és a diakonia.
A 2. részben azt fejtegeti, hogy lehet-e egyáltalán az egyház állapotán
javítani? Igenlő választ ad. Isten ígéretére támaszkodik, szerinte – ha Róma
megbukik és a zsidók megtérnek, akkor – eljön Krisztus uralma és az egyház is
megtisztul. Viszont az evangélikus egyház belső életének megtisztítása
közreműködik Róma bukásában és a zsidók megtérésében.
A 3. részben hat reformjavaslatot tesz:
a. A keresztyének tanulmányozzák erőteljesebben a Bibliát. A bibliakörök
elterjesztését javasolja.
b. A papuralmat váltsa fel az egyetemes papság igei és reformátori elve és
gyakorlata.
c. A keresztyéneknek tudomásul kell venni, hogy vallásuk nem tudást,
hanem aktivitást követel tőlük.
d. A keresztyén felekezetek közti dogmatikai ellentéteket ki kell kapcsolni
a vallásos érdeklődés középpontjából és elfeledtetni. A különböző felekezetek a
szeretetmunkában, jámborságban versenyezzenek egymással.
e. A lelkésznevelés és képzés legyen az újjászületett ember missziói
szolgálatának előiskolája. Az ortodox vitákra képzés, a latin nyelven tartott
vizsgai disputák feleslegesek. A lelkészeknek nemzeti nyelven kell prédikálniuk,
arra készüljenek hát fel. A lelkészi bizonyítvány ne csupán a tanulmányi
érdemjegyeket, hanem az illető keresztyén karakterét is tükrözze.
f. Az igehirdetésben a köznépnek evangéliumot kell hirdetni. A retorikai
brillírozás, az igehirdető tudományos ismereteinek fitogtatása nem méltó a
prédikációhoz.
Spener hírneve annyira megnőtt, hogy 1686-ban a szász választófejedelem
udvari főlelkésznek Drezdába hívta. A Napkirályt utánzó választófejedelemnek
azonban kényelmetlen volt Spener pietista prédikációit hallgatni, melyben
bűnbánatra, megtérésre, megszentelt életre hívott, ezért 1691-ben távoznia
kellett Drezdából. A feddhetetlen, komoly és szelíd természetű Spener azonban
felfelé bukott, Poroszországba távozott, berlini Probst – főesperes – lett belőle.
Drezdai tartózkodása végén, 1690-ben ismerkedett meg August Hermann
Franckeval, akit a lipcsei egyetemről távolítottak el harcos pietista
meggyőződése miatt.
Spener Berlinben nem térhetett ki az ortodoxokkal való összeütközés elől,
bár ő a lutheránus hittételeket nem tagadta, sőt azok gyakorlati megvalósítását,
keresztyén életbeni gyümölcsöztetését munkálta.
 11. Francke és a hallei pietizmus
August Hermann Francke (1663-1727) működése nyomán bontakozott ki
a német lutheránus pietizmusnak az az ága, mely a legtöbbet hallatott magáról.
Francke fiatalon, 1684-ben a lipcsei egyetemen a héber nyelv magistere lett.
Magister társaival és hozzájuk csatlakozó diákokkal baráti kört alakított, s ez a
baráti kör bibliaköröket szervezett. Az egyetemi oktatás rendjét sem kímélte
buzgóságuk. Maga Francke 1687-ben, 24 évesen tért meg, amint a János 20:31
alapján prédikációra készülve meditált. Rádöbbent, hogy hitetlen. Térdenállva
imádkozott hitért. Isten bizonyosságot adott neki arról, hogy Jézus Krisztusért
kegyelmébe fogadta. Ettől kezdve Istent nemcsak teremtő és gondviselő
Istennek, hanem atyjának érezte. A baráti körhöz tartozó magisterek
előadásaikon szaktárgyaik oktatását evangelizációszerűen végezték. Ezen
túlmenve a teológiai kar professzorai ellen fordultak, azok lelki megújulást és az
ő módszereik átvételét követelve. Francke a hiányzó akadémiai tudományos
fokozatát sem volt hajlandó megszerezni, hogy elhatárolja magát az ortodox
akademizmustól. 1690-ben végül Franckének és társainak távozniuk kellett az
egyetemről.
Francke egy évet Erfurtban töltött lelkipásztorként, de ott sem volt
maradása, magatartása miatt távoznia kellett. Spener és Thomasius
közbenjárására aztán Halleban teológiai professzori állást kapott, egy közeli kis
falunak, Glauchának pedig lelkipásztori tisztét nyerte el; később a hallei Szent
Ulrik templom lelkészi szolgálatába iktatták be. Spener és Thomasius
segítségével a fiatal hallei egyetem teológiai fakultását a pietizmus központjává
tette. A professzori kar jórészt pietistákból állt, amelynek Francke a maga
erőteljes egyéniségével az élére küzdötte fel magát.
Francke hallei működése hamarosan szeretetintézmények, iskolák
alapításával vált híressé. A nagy szervező roppant összegeket tudott gyűjteni
intézményei céljára, azokat kitűnő gyakorlati érzékkel használta fel. Az
intézmények egyrésze 1. a nevelést szolgálta: tanítóképző, polgári iskola, latin
iskola, árvaház és elemi iskola a szegény gyerekek részére. 2. A külmissziói
intézményekre azért volt szükség, mert IV. Frigyes dán király engedélyt adott
Francke misszionáriusainak Trankebar kelet-indiai gyarmatán a térítésre.
Francke intézményeinek harmadik csoportja az első két csoport tevékenységét
volt hivatva előmozdítani. Legjelentősebb volt a von Carsteinische Bibelanstalt,
az akkori Európa egyik legnagyobb bibliaterjesztő intézete. Nyomdájában a
bibliaterjesztő vállalatot, az iskolákat és a belső és külső misszió egyéb
szükséges nyomtatványait állították elő. Saját könyvesboltja volt kiterjedt
hálózattal. Gyógyszerüzemének és gyógyszertárának nemzetközileg is nagy
tekintélye volt.
Halleban egy külön városrészt képezett a Francke telepe. Impozáns
rendje, kisebb városnak beillő méretei lenyűgözték az idegent. Amikor Francke
meghalt 1727-ben, 2200 tanulója volt Francke iskoláinak 183 tanító és felügyelő
vezetése alatt. Árvaházában 134 gyermek talált otthont. Ezeken kívül 250
egyetemi hallgató kapott ellátást csekély díjért vagy instruktorkodásért,
felügyeletért. Az egyetemi hallgatók jó része teológus volt, köztük nem egy
magyar.
Francke pietizmusa sablonosabb, egyszerűbb volt a Spenerénél. Francke
erős akaratú egyénisége rányomta a bélyegét a hallei pietizmusra.
Voluntarizmusa túlzásokba ragadtatta. Semmiféle bírálatot, ellenvéleményt nem
tűrt. Az egyetem professzori karának választania kellett: vagy aláveti magát
Franckének vagy szembe helyezkedik vele. Régi jóakarója, Thomasius, és
Wolff, a felvilágosodás német vezéralakja egyaránt szembekerült Franckével.
A megtérést Francke csak egyetlen módon tudta elképzelni: a bűn miatti
megszomorodás, hosszú lelki tusakodás, a világtól való elfordulás, végül
viharos, konkrét időpontot meghatározni tudó megtérés, ahogy ő nevezte: „a
kegyelem áttörése”. A jezsuiták számára előírt „utak” jutnak az ember eszébe
önkéntelenül Francke merev módszerét látva, mintha a Szentlélek Istennek elő
lehetne írni, hogyan juttasson valakit megtérésre, mert ha véletlenül másként
teszi, akkor az már nem minősül Francke ítélőszéke előtt igazinak. De egyéb
jezsuita jellegű dolgot is találunk a hallei pietizmus gyakorlatában. Az
ismertetett megtérési methodust adminisztratívan, tömegesen alkalmazták. Az
iskolai oktatásban is a megtérés állt a középpontban. A tanulókat megtértségük
szerint csoportosították a pedagógusok. Az ifjakat addig nem hagyták békén,
míg be nem számoltak a megtérés előírt szakaszairól. A megtért tanulóknak
kötelessége volt megtért társaikat és a megtéretleneket figyelni, s a
lelkigondozónak arról beszámolni. Ez tisztára jezsuita módszer.
A játékot száműzték a hallei intézetekből. A gyermekek idejét precízen és
célszerűnek vélten osztották be. A játék eltiltása koravén aggastyánokat nevelt,
gyermekkoruktól fosztotta meg a növendékeket. Dicséretes viszont a tantárgyak
gyakorlati ismereteket közlő igyekezete. Ebben messze megelőzték az ortodox
iskolákat. Nagyon kiemelkedő pedagógiai módszer volt a szemléltetés
alkalmazása.
Francke abban is nagy volt, hogy maga rájött bizonyos hibákra, és azokat
le tudta küzdeni. Másoktól nem fogadott el bírálatot, de némi önkritikája volt.
Intézményei életében a hibák ellenére nagy feladatot teljesítettek. Halála után
azonban fia és veje a pietizmus konzerválására törekedett. Az epigonok keze
alatt az egész hallei pietizmus elvesztette az első nemzedék lángoló hitét s
maradt annak modorosságai, hibái mellett.
Spenerhez hasonlóan Francke sem vetette el az ortodox lutheránus
hittételeket, hű maradt az Ágostai Hitvalláshoz. De Franckenál ez közönyt
jelentett. Egyszerűen nem érdekelte a konfesszió és az ortodox hittételek. A
gyakorlati munka, a megtérést munkáló missziói lendület foglalta le az egész
embert. Csakhogy ennek a magatartásnak utódai kezén keserű gyümölcsei
teremtek. Azokból kilobbant az eleven hit, de a hitvallás, tantételek és a
hivatalos egyház iránti közöny megmaradt. S mi több, a hit elevenségének
csökkenésével egyenes arányban nőtt a racionalizmus és a közöny a hallei
pietistákban. A harmadik nemzedék már beolvadt a racionalizmusba. A későbbi
időkben éppen a hallei pietisták egykori nagy munkamezőin ütötte fel …(38 o.)
tanyáját a racionalizmus, vallási közöny … az elvilágiasodás, végül az ateizmus.

12. A württembergi pietizmus

Német lutheránus pietizmus volt ……….. (38 o.) volt, mint a hallei. Más
volt ………… sában. Míg a hallei pietizmust Franckenál ………….. ragadta el,
a württembergi ……………. józan, megfontolt, békességre igyekvő és csendben
munkálkodó volt. Míg a hallei főnemesség, nemesség és a polgárság vallása
volt, addig a württrmbergi a diákoké, parasztoké és csak harmadsorban a
polgároké. A paraszti zöm adta meg az egész irányát. Egyházias maradt, nem
tűzött össze a hivatalos egyházzal és az ortodox teológusokkal. Az egyetemi
életben sem kezdett vitákat. A württembergi pietizmust mind a hivatalos egyház,
mind az ortodox teológus tudósok becsülték és támogatták. A maga csendes
módján ez az ébredési irány annyira áthatotta a lakosságot, hogy jó hatása
napjainkig érezhető.
A württembergiek számos kiváló teológussal dicsekedhettek. Egyik
legkiválóbb teológusuk Johann Albrecht Bengel (1687-1752) stuttgarti vezető
lelkész, exegéta és bibliai teológus volt. Az ő tollából született a Gnomon (1742)
ami máig használatos. Nem valami hízelgő véleménye volt a halleiekről és
Franckeről (1744-ben): „Bizony, a hallei módszer a mostani idő szelleméhez
mérve egy kicsit kurtára sikerült. Spener méltósága és komolysága eltűnt, és a
helyébe nem jött semmi. Itt az ideje, hogy az abból az iskolából való atyafiak
összeszedjék magukat, és alkalmazkodjanak a szükségletekhez.” (Bucsay
Mihály: Az újkori egyetemes egyháztörténet II. és III. szakasza: az
ellenreformáció és a felvilágosodás kora. – Bp. 1970/71. Soksz. Bp. Ref. Teol.
Akad. 63. 1.)
Másik kiváló teológusa Friedrich Christoph Oetinger (1702-1782) volt a
württembergi pietistáknak. Rá Jacob Böhme volt nagy hatással, de Bengeltől
átvette annak mértéktartását. Bengel biblikus teológiáját folytatta, de
felhasználva kora természettudományos eredményeit, egy összefüggő
világképbe, egy sajátos és eredeti teozófiába építette tovább.

13. A radikális szeparatista pietizmus

A pietizmus szélsőséges irányairól lehetetlen egyenként szólani,
mindössze három személyen, mint típuson keresztül adunk metszetet ezekről.
Gottfried Arnold (1666-1714) Unparteische Kirchen-und Ketzerhistorie
(Pártatlan egyház- és eretnektörténet) című könyve méltó felháborodást váltott
ki. Történethamisítással ui. az eretnekeket tette meg igazi keresztyéneknek,
holott az akkori közvélemény az eretnekeket az ördög leszármazottainak tartotta.
Arnold élete is bővelkedett meghökkentő fordulatokban. Először Spener
tanítványa volt, de az nem elégítette ki, hanem a rajongó spiritualista Gichtel
hatása alá került és lemondott giesseni egyháztörténeti professzori katedrájáról
1698-ban.
Az idézett eretnektörténeten kívül ugyanebben az életkorszakában írta
1700-ban Az isteni bölcsesség titka című, ókori gnosztikus szemlélettől áthatott
könyvét, melyben nemi aszkézist hirdetett meg, a házasságot tagadta. A
következő évben élete új korszakába lépett. Megházasodott, kibékült a hivatalos
egyházzal és haláláig derék lelkipásztor volt, sőt a pietista, rajongó
gnosztikusból szigorú ortodox esperes lett.
Konrad Dippel (1673-1734) életét giesseni teológus korában Arnold
professzor szélsőséges magatartása siklatta ki. 1697-ben búcsút mondott a
teológiának, és orvos, később alchimista lett. Tehetséges embernek bizonyult
mint orvos is és mint vegyész is. Az ortodoxia ellen 1698-tól Christianus
Demokritus álnéven folytatott kíméletlen irodalmi harcot. A későbbiek során az
ortodoxia mellé újabbnál újabb ellenfeleket szerzett, mert nyugtalan, szélsőséges
nézetei miatt mindenkivel összeütközésbe került. A szeparatista pietista
gyülekezetekben sem érezte jól magát. Egyaránt tagadta a satisfactio és a
szélsőséges pietizmus spiritualizmusának tanát. Az utóbbi azt vallotta, hogy a
megtérteket a Szentlélek inspirálja állandóan. Dippel nyughatatlan magányát a
vallásról szóló tanításában fejezte ki. A vallás annyira személyes ügye minden
embernek, hogy azt önmagának, önmagában kell gyakorolnia és nincs rá
szükség, hogy közösségben legyen másokkal. A gyülekezetet egyenesen a
kegyesség akadályának állította, mert még a szeparatista pietista
gyülekezetekben sincs egy-két valóban megtértnél több.
Gerhard Tersteegen (1697-1769) ugyan maga is szeparatista pietista volt,
de nem hasonlítható a két előzőleg tárgyalt személyhez. Nyugodt,
kiegyensúlyozott, konstruktív egyéniség volt. Eredetileg kereskedő és iparos
volt, ezt a foglalkozását 1728-ban adta fel, hogy gyülekezeti vezető legyen.
Később a gyülekezetek egy hálózatát igazgatta, mint annak felügyelője és
szervezője. Szemlélődő lelkialkata a quietista Krisztus-misztika kiváló alakjává
avatta. Írói és költői vénája pedig ennek az irányzatnak rangos irodalmi
képviselőjévé tette. Énekeiben és könyveiben az Isten kegyelmében nyugvó
ember életének erejéről és szépségéről vall. Teológiája nem tér el a reformátori
teológia nagy vonalaitól, de a pietista üdv-individualizmus is meg-megcsillan
írásaiban. Tersteegen énekeiből jelenlegi református énekeskönyvünk is kettőt (a
165. és 455. ének) felvett. A pietizmus nagy alkotása az egyházi énekköltésben
maradandónak bizonyult. Francke is írt bensőségesen szép egyházi énekeket, de
Tersteegen a legkiválóbb pietista egyházi énekköltő.

14. Zinzendorf és a herrnhuti pietizmus

A herrnhuti pietizmus alapítója és haláláig vezetője Nicolaus Ludwig Graf
von Zinzendorf (1700-1760), ez a kiemelkedő keresztyén személyiség volt.
Főnemesi család sarja. Apja miniszter. A német arisztokrácia bizonyos köreinek
szokása szerint 1710-ben az ifjú Zinzendorf is a hallei nevelőintézetbe került, de
az ott töltött 6 évre csak keserűséggel gondolt vissza. 1716-ban a wittembergi
egyetemre került jogásznak, ám a jog mellett szülei akarata ellenére teológiát is
hallgatott. 1722-től magas rangban udvari jogászként teljesített szolgálatot
Szászországban. Szolgálatának megkezdése évében nősült meg. Feleségével,
egy hercegnővel, annak 1756-ban bekövetkezett haláláig meghitt, lelki
békességben élt.
Az 1722. év egyháztörténeti szempontból is döntő Zinzendorf életében.
Ebben az évben telepített herrnhuti birtokára menekült cseh-morva testvéreket.
Herrnhut ettől kezdve minden hite miatt üldözött keresztyén előtt nyitva volt.
1727-ben szervezte meg Zinzendorf a herrnhuti „megújított testvérközösség”-
nek elnevezett telepet. A telepet jogilag és szervezetileg a lutheránus
államegyházhoz tartozónak tekintette. A szomszédos berthelsdorfi lutheránus
paróchia filiája volt a herrnhuti Brüdergemeinde. A berthelsdorfi lelkész, Rothe,
szívesen vállalta filiájának Hernnhutot. (Hernnhut addig is Berthelsdorfhoz
tartozott, mint majorság és kastély. Rothe hogyne vállalta volna, hiszen
Zinzendorf gróf kegyura volt.)
A Brüdergemeinde szervezete, liturgiája azonban merőben különbözött a
lutheránus egyháztól. Internacionalista, felekezetközi pietista jellege volt
azonban a fő ok, ami miatt a hivatalos egyház támadta Zinzerdorfot. A magas
rangú arisztokratával azonban nem volt könnyű elbánni. Zinzendorf, hogy
elhárítsa a teológiai képzetlenség vádját, 1734-ben befejezte teológiai
tanulmányait. 1736-ban mégis száműzték Szászországból, de a
Brüdergemeindéhoz nem mertek nyúlni.
Zinzendorf, akárcsak Spener 1691-ben, Berlinben talált pártfogókra, és ott
a cseh-morva testvéregyház püspöke, Jablonski, porosz udvari lelkész a cseh-
morva testvéregyház utazópüspökévé szentelte. Zinzendorf ezzel a lutheránus
egyházból kivált, és a cseh-morva testvéregyház exuláns utazópüspöke lett.
Poroszországnak politikai vonalába tartozott a menekült protestánsok, a
cseh-morvák mellett a francia hugenották befogadása és segítése, a magyar
protestánsok üldözése ellen is sokszor interveniált. Poroszország politikailag
Ausztria ellen készült, Szászország pedig hagyományosan osztrákbarát
külpolitikát folytatott. Poroszország és Szászország viszonyát az is
meghatározta, hogy mindketten Lengyelországra aspiráltak, előbbi területeket,
utóbbi koronát óhajtott. Poroszországnak jól jött Zinzendorf működése.
Zinzendorf bejárta Európát és Észak-Amerika protestáns területeit.
Prédikálásával komoly ébresztő szolgálatot végzett. Ugyanakkor Poroszország is
jelentős propagandához jutott, hiszen Zinzendorfnak egy szót sem kellett szólnia
kifejezetten Poroszország mellett, de ha elmondta, hogy kicsoda, kik azok a
cseh-morva testvérek és miért van exuláns püspökük, meg utazópüspökük
Berlinben, az éppen elegendő volt. Zinzendorf 1747-ben visszatérhetett
Szászországba, és 1749-től a herrnhuti Brüdergemeinde megtarthatta szervezetét
és liturgiáját az Ágostai Hitvallással „rokon állásponton lévő egyházközség”-
ként elismerést nyert.
Zinzendorf teológiai felfogása erősen christocentrikus lutheránus teológia.
A pietista misztikum azonban furcsa modorosságokat eredményezett Zinzendorf
teológiájában is. A házasságról azt tanította, hogy az a Szentháromság bizonyos
fokú megélése. A Szentháromságot az emberi család analógiájára képzelte el,
amelyben a Szentlélek az anya. (A Szentháromság tehát „Papa, Mama und ihr
Flämmlein, Bruder Lämmlein”.) A Jézus véréről és sebeiről szóló pietista
misztika Zinzendorfnál kulminált. A gyülekezetek Krisztus oldalzsebeiből
születnek. Zinzendorf kegyessége sem mentes a túlzott érzelgősségtől,
mindamellett őszinte, mély, önmagát átadó és rendkívül gyakorlatias.
Érzelgőssége és Krisztus vérének, sebeinek misztikája is megbocsátható neki;
tőle mindez őszintén hangzik, de az epigonok által unos-untalan reprodukálva, –
kevesebb őszinteséggel, – már ízléstelenségnek és édeskésnek hat. Vitathatatlan
értéke a herrnhuti pietizmusnak szelídsége, evangéliumi vidámsága, felszabadult
derűje, amiből hiányzik Francke erőszakossága mellett annak gyanakvása és
komor pesszimizmusa. Zinzendorfon meglátszik, hogy Halle iskolájába járt,
igyekezett megszabadulni Francke nyomasztó örökségétől. Elvetette a Francke-
féle „bűnbánat-harc” sablonos megkövetelését, holott magát a bűnbánatot nem
vetette el. Nem tudott ezzel szemben Zinzendorf megszabadulni Francke
örökségétől, amelyet az a tudomány és művészet lebecsülésében hagyott rá.
Zinzendorf is a kegyesség gyakorlása mellett csupán a gazdasági, kereskedői,
állami és katonai teendőket vélte szükségesnek.
A württembergi pietizmus nagy személyisége, Bengel szerint
Zinzendorfnak élete végéig nem nőtt be a fejelágya, örök kamasz maradt. Arra
célzott, hogy Zinzendorf zsenialitása, nagy missziói szolgálata mellett is hajlott
a különcködésre. Egyes nézeteit és munkamódszereit gyakran változtatta, de a
Krisztus szeretetében való örvendező szabadsághoz és a lelki közösséghez
mindvégig hű maradt. 16 éves korában Jézus rendet alapított, és később is
egyesületeket, szövetségeket szervezett mindenfele. Lelki barátokkal körülvéve
az önzetlen szolgálatban lelte örömét. A nehézségektől nem riadt vissza. Élete
lázas tevékenységben telt el. Prédikált, levelezett, személyes lelkigondozást
végzett, újságot szerkesztett, verseket, énekeket írt, terjesztette nézeteit.
Herrnhut a pietista misszióból Halle után második helyen vette ki részét. De míg
Halla Francke halála után minden téren a lassú hanyatlás állapotába került,
Herrnhut nem érezte meg különösebben Zinzendorf halálát, mert a már
ismertetett különbségek Herrnhutot életképes ébredési központtá tették. A
Brüdergemeinde átvészelte a múló századokat, és hatása egyértelműen pozitívan
érvényesült a protestáns egyházak életében.
 15. A methodizmus
Az angol polgári forradalom győzelme az ún. diszőséges forradalom
(1688) után hozta meg a zavartalan polgári viszonyok korszakát Angliában.
1689-ben kiadták a Türelmi Törvényt, amely a katolikusok és unitáriusok
kivételével vallásszabadságot biztosított az angliai protestáns felekezeteknek. A
békés és szabad polgári életforma vallási közönyt eredményezett. Az emberek
megszabadultak a szorongattatásoktól, s úgy érezték, nincs égető szükségük
Istenre. Ez a korszak volt az angol deizmus, aztán a felvilágosodás klasszikus
kora Angliában. Különösen az anglikán államegyház jutott a hitélet
mélypontjára. A nemesség és a gazdag polgárság a jólneveltség tartozékát látta a
vallás külsődleges gyakorlásában. Ekkor alakult ki az a máig meglévő angol
nézet, hogy a gentleman ismérvei közé a templombajárás is oda tartozik. És az a
másik, hogy az igazi gemtleman anglikán.
A XVIII. Század felgyorsult ipari fejlődése kitermelte az ipari
proletariátust, amelyet sem az anglikán egyház, sem a presbiteriánus
(nonkonformista vagy dissenter) nem tudott elérni. A közép- és kispolgárság
tömegei nem szakították ugyan meg kapcsolataikat az egyházzal, vallásosságuk
azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. Mindezektől meghatározottan
lépett fel a század harmincas éveinek végén néhány fiatal ember a lelki ébredés
szolgálatára. Angliában a hitélet a század végére fellendült; szolgálatuk nem volt
hiábavaló.
A methodizmus három kiemelkedő egyénisége: John Wesley (1703-1791)
erős akaratú, vasszorgalmú, bámulatos szervező és irányító, tehetséggel
megáldott személyiség volt a mozgalom megindítója. Öccse, Charles Wesley
(1707- 1788) költői tehetségű, érzelmes lelkületű, a mozgalom költőjévé vált.
De hármójuk között a vérbeli teológus George Whitefield (1714-1770) lett.
Apostoli buzgalmához csodálatos igehirdetői képesség járult, a kortársak
elragadtatással beszélnek prédikációi hatásáról. Whitefield szervezőképessége
azonban nem állt arányban apostoli lelkületével és nagy hatású igehirdetői
adottságaival.

a. A methodizmus kialakulása
1729-ben Oxfordban John Wesley tanulmányi felügyelő öccsével és
néhány társával vallásos klubot alapított lelki fejlődésük közös ápolására.
Vigyáztak arra a közösség tagjai, hogy olvasmányaikat helyesen válasszák meg.
A világirodalom és a vallásos irodalom legjobb termékeit olvasták. A
lelkiismeretes tanulás mellett kínálkozó szabadidejükben jellemüket fejlesztő
szórakozásokkal, betegek és szegények gondozásával töltötték. Mint igazi angol
klub tagjai, mindezt módszeresen csinálták, s ezért kapták társaiktól a
methodista, módszeres (módszereskedő) gúnynevet. Velük is az történt, az ilyen
gúnynév adásánál általában ami történni szokott: méltósággal viselték a
gúnynevet.
 1735-ben csatlakozott a methodista ifjakhoz George Whitefield. Közben
érintkezésbe léptek a londoni és az észak-amerikai herrnhuti testvérekkel.
Olvasmányaik is nagy hatással voltak rájuk. Luther és Kálvin műveit olvasták és
vitatták meg. 1738 februárjában a Wesley testvéreknek döntő élményben volt
részük. Egy Amerikába készülő herrnhuti testvér beszélgetett velük. Ismertette a
mozgalom nyomán Németországban és Amerikában kibontakozott tömeges
ébredést, ami nagy hatással volt a két Wesleyre.
Néhány hónappal később, 1738. május 24-én este ¾ 8-kor John Wesley
egy viharos megtérési élményen ment át. A közösség szokott módon együtt ült,
és éppen Luthernek a Római levél kommentárja bevezetését olvasták, mikor
John Wesley életében a nagy fordulat végbement. John Wesley a nyár folyamán
ellátogatott Herrnhutba és két hetet töltött ott. Kritikus szemmel járva, a
herrnhutiak erényei mellett hibáikat, modorosságukat is meglátta, de nem
ábrándult ki a mozgalomból, hanem a hibákból tanult és azzal az elhatározással
tért vissza Angliába, hogy ő is megkezdi a széles körű ébresztést.
George Whitefield megelőzte John Wesleyt az ébresztő prédikálás
elkezdésében, mert Angliában 1736-tól végezte ezt a szolgálatot, 1738-ban
pedig Észak-Amerikába hajózott és ott folytatta, míg John Wesley csak 1738-
ban kezdte el. Az evangélizációs mozgalomba bekapcsolódott Charles Wesley
is, aki Whitefielddel együtt nem ment át John Wesleyhez hasonló viharos
megtérésen. Angliában és Amerikában egyaránt 1739-től kezdve az
evangélizáció a templomi prédikálás mellett áttért a szabadban való prédikálásra
is, Ezt is Whitefield kezdte, és bár John Wesley először megbotránkozott rajta,
még abban az évben kénytelen volt maga is átvenni a szabadban prédikálás
módszerét. Három oka volt ennek: az egyik, hogy az ortodox beállítottságú
papok nem mindig engedték át templomukat az evangélizátoroknak, a másik,
hogy a gyülekezet nem fért be a templomba, végül, hogy olyan helyen is
prédikáltak, ahol nem volt templom.

b. A methodista egyház megszervezése

Whitefield nem volt szervező. Nagy hatású evangélizációja tízezreket
mozgatott meg. Elérte a szegény bányászokat, manufaktúra munkásokat, a
bontakozó ipari forradalom egyházilag is elhagyatott proletárjait. A bányászok
szenes arcán barázdákat szántott a Whitefield prédikációja nyomán kibuggyanó
könny. Ám Whitefield evangélizációjának nem lett külön egyház szervezése az
eredménye. Hiba volt, hogy az evangélizáció által megtérített embereket
magukra hagyta, de roppant jó volt, hogy nem szakította ki őket egyházukból.
Így nem ment simán azoknak az új élet, hiszen nem a megtértek szeparatista
közösségeibe szerveződtek, hanem benne maradtak az anglikán államegyházban
vagy a presbiteriánus egyházban. Nehéz volt a helyzetük az anglikán ill.
presbiteriánus egyházban, hiszen azok merev ortodoxiában éltek. Ez a nehézség
azonban annak a két egyháznak a szempontjából gyümölcsöző volt. A két
egyházat lassan áthatotta Whitefield evangéliumi lelkületű szolgálatának az
eredménye. A megtértek világosság, só és kovász lettek, s a század végére
átformálták, megújították az anglikán és a presbiteriánus egyházat egyaránt.
John Wesley kiváló szervező volt, de kisebb tehetségű prédikátor és
teológus, mint Whitefield. Ennek a nagy szervezőnek első dolga volt, hogy
1739-ben a tíz évvel azelőtt alakult baráti klubnak az új viszonyoknak megfelelő
szervezeti formát adjon. 1740-ben elszakadt a Brüdergemeindétől, azonban a
testvéri kapcsolatot továbbra is fenntartották egymással. A methodista egyház
ezzel nagyjából megszületett. A Wesley evangélizációjára – és természetesen
testvére, valamint barátai evangélizációjára – megtérteknek könnyebb dolguk
volt, hiszen élő evangéliumi hitüknek megfelelő szervezetet, methodista
egyházat szervezett számukra Wesley. De ennek a következménye az lett, hogy
az anyaszentegyház testén újabb szakadás keletkezett, valamint a megtértek nem
tudták régi egyházukat belülről ébreszteni. Persze nekik sokkal egyszerűbb és
kényelmesebb volt saját köreikben élni az új életet, mint megtéretlen
egyházukban háborgatásokat eltűrni élő hitükért. Isten tervében minden
bizonnyal ennek is megvolt a maga haszna: felrázta az anglikán és
presbiteriánus egyházat, hogy ha sokáig ellenállnak az ébredésnek, a
gyülekezetek tömege methodista lesz. Ez a félelem és védekezési módszer is
egyengette a Whitefield nonszeparatista evangélizációjának egyházébresztő
szolgálata útját.
Whitefield és John Wesley nem sokáig tudtak együtt dolgozni, mert
Wesley a predestináció tanát félreértve, azt az evangélizálás akadályának
minősítette és elvetette. Whitefield mint vérbeli teológus helyesen értelmezte a
kálvini predestinációt és kitartott mellette.
John Wesley a maga szervezeteit formailag nem kívánta kiszakítani az
anglikán egyházból, hanem azon belül mint külön munkaszervezetet tekintette.
Voltaképpen egyesületi keretek között kívánt mozogni az anglikán egyházon
belül. Nem készített külön hitvallást, meghagyta az anglikánt, csak kurtított
rajta. A liturgiával hasonlóan járt el. Célja az volt, hogy minden megtért embert
szolgálatba állítson. Az egyesületi jelleg jól érvényesült a szervezeti
felépítésben. A helyi egylet tagságát osztályokra tagolta, élükre vezetőket
állított, és tagjainak kötelességévé tette a missziói munkát, ill. az arra való
felkészülést. A methodista egylet, később az egyház is, tagsági könyveket adott
ki minden hűségesen és odaadással szolgáló tagnak. A tagkönyveket
negyedévenként felülvizsgálják, s aki időközben a keresztyén életben és az aktív
szolgálatban hanyatlónak bizonyul, azt visszaminősítik próbataggá. Ha aztán a
következő negyedévben ismét emelkedik a buzgalma, akkor újra visszakapja
rendes tagságát. A hitben megrestülteket egyszerűen kizárják az egyesület-
egyházból. Ennek a szigorú rendnek nagy fegyelmező ereje van, azonfelül a
passzív keresztyének ballasztját nem cipeli magával. Egyesületileg ez jó, de
egyházilag már kérdéses. A metodizmus a laikusokat az egyetemes papság elve
alapján neveli a szolgálatra. A XVIII. században elképzelhetetlenül új dolgot
hozott a laikusok aktivizálásával, az egyház ügyeinek kollektív intézésével, az
általános keresztyén szolgálatkényszerrel. A methodista egyház kerületekre
tagozódik és felső szinten az utazó prédikátorok konferenciája vezeti. Az
egyszemélyi vezetés is megtalálható, szuperintendenseket, püspököket is
szenteltek és szentelnek ma is.
John Wesley nem vádolható azzal, hogy methodista mozgalmából végül
egyház lett, s ezzel kiszakadt az anglikán és presbiteriánus egyházból.
Szubjektíve ő nem akart szakadást, csak az anglikán egyházon belül egy
egyletet, de az objektív okok előidézték szükségszerűen a különválást. Wesley
úgy osztotta be a methodisták programját, hogy az anglikán istentisztelet
időpontját szabadon hagyta, sőt ő maga és munkatársai anglikán templomba
jártak úrvacsorázni. A mozgalom nemzetközi méretei és angliai keretei azonban
a szubjektív szándék ellenére szükségszerűen hozta, hogy saját lábára álljon.
Ennek ellenére formai kiválás nem történt.
Whitefield halála után, 1770-1777 között nagy vita folyt Whitefield hívei
és Wesley-ék között. A vita a predestináció kérdése miatt folyt. Eredménye az
lett, hogy mindkét fél mereven kitartott álláspontja mellett. A methodizmus
predestinációellenessége, ha lehet, még fokozódott.
John Wesley halála után a methodizmus 1797-ben hozta létre a maga
külön szervezetét. Ekkor alkották meg a már említett felső szervet, a
konferenciát. Az egyes kerületeket, más néven területeket, hasonlólag az utazó
prédikátorok vezetik. Tehát a felső vezetésben nem érvényesül a világiak zsinat-
presbiteri jellegű bevonása. A methodista egyház külön szervezésének
időpontjának 1797 tekintendő, bár akkor sem jelentette ki, hogy elszakad
bármely más egyháztól és ezennel saját szervezetet alkot, csak megtette. 1798-
ban a methodisták száma 85 055 volt. 1935-ben 59 524 prédikátor vezetésével
11 809 488-ra rúgott a tagsági könnyvel rendelkező felnőtt methodisták száma.

c. Az angliai hitélet a XVIII-XIX. sz. fordulóján

A methodizmus hatására az angliai protestantizmus hitélete megélénkült.
Az anglikán és a dissenter egyház egyaránt az ébredés jeleit mutatta. A
felekezeti béke erősödött. Felekezetközi társaságok alakultak. A külmisszió
végzésére szervezeteket hoztak létre. 1792-ben a Baptista Missziós Társulatot,
1795-ben a felekezetközi Londoni Missziós Társulatot, végül 1799-ben az
Anglikán Egyházi Missziói Társulatot. 1804-ben megalakult a Brit és Külföldi
Bibliaterjesztő Társaság felekezetközi jelleggel. A bibliaterjesztés terén hallatlan
munkát fejtettek ki az angolok.
Az angol közvélemény a rabszolgaság ellen fordult. 1807-ben a parlament
megtiltotta a rabszolga-kereskedelmet. Magát a rabszolgaságot azonban csak
1834-ben törölte el a parlament. A rabszolgaság elleni harc az angol gyarmatok
szempontjából jelentős, mivel onnan is vittek az Egyesült Államokba néger
rabszolgákat.
 16. Az Amerikai Egyesült Államok vallási helyzete a
felvilágosodás korában
Az Amerikai Egyesült Államok döntő jellegét angol, ír és skót telepesek
határozták meg. Egyesült Államokról természetesen csak 1776 után
beszélhetünk, hiszen addig Anglia gyarmata volt. A 13 államból alakult
államszövetség sajátos fejlődést járt végig. Az európai fejlődéstől merőben
különbözött, de sok mindent vitt Európából. A vallási helyzetet a szabadságharc
előtti időkben európai mintára rendezték. Államonként a lakosság meghatározta
az uralkodó vallást, amely a többség vallása volt, az aztán elnyomta a kisebbség
vallását, ill. vallásait. Angol gyarmatokról lévén szó, természetesnek vehetnénk,
hogy a protestantizmus magától értődően vezetett vallási téren. De nemcsak
protestánsok vándoroltak Amerikába, és nemcsak Angliából, hanem Európa
különböző részeiből vándoroltak az emberek Amerikába. A protestantizmus
helyzetét lelki ébredések szilárdították meg, ezek biztosítottak átütő erőt a
protestantizmusnak.
Jonathan Edwars (1702-1758) nevéhez fűződik az első ébredés, revival,
megindulása. A második nagy revival Whitefield 1738-ban elkezdett prédikálása
nyomán támadt. Whitefield ébresztő szolgálata a legtöbb angol gyarmaton
komoly mozgalmat támasztott. De a gyarmatokon is az történt, mint Angliában:
Whitefield a felébredteket nem szakította ki az egyházukból.
A szabadságharc előtt csupán Pennsylvánia biztosított szabad
vallásgyakorlatot. A vallási türelmetlenség az észak-amerikai gyarmatokon is
jelen volt. A felvilágosodás vallási türelme, valamint az angol presbiteriánusok
és anabaptisták munkálkodtak a viszonyok megváltoztatásán. Thomas Jefferson
az Emberi Jogok Nyilatkozatában a felvilágosodás talaján állva hirdette meg az
embernek a vallásszabadsághoz való jogát. 1774-ben a 13 gyarmati állam
kongresszusa elfogadta az Emberi Jogok Nyilatkozatát. 1791-ben aztán az
Amerikai Egyesült Államok alkotmánya gyökeresen rendezte a vallási kérdést:
1. Az államot és az egyházat teljes mértékben különválasztotta.
2. Kimondta, hogy minden vallásfelekezet egyenlő.
3. Az állam az egyén vallási meggyőződésének szabadságát biztosítja,
amennyiben az nem káros más állampolgárokra és az államra.
Összehasonlításul megemlítem, hogy Erdély e téren mennyire megelőzte
korát. Erdélyben már 1550-ben a tordai országgyülés elfogadta a szabad
vallásgyakorlatot az evangélikusoknak, majd a 60-as években azt …. (48. o.
betoldás) az unitáriusokra is kibővítették. Bethlen Gábor (1613-1629) teljes
vallásszabadságot biztosított valamennyi erdélyi vallásfelekezetnek. Angliában
1653-tól 1658-ig korlátlan vallásszabadságot adott Cromwell valamennyi
evangéliumi keresztyén felekezetnek; a vallásszabadság nem terjedt ki akkor a
katolikusokra, unitáriusokra és az episcopalista anglikánokra.
 17. A németalföldi református teológia a felvilágosodás
korában
A németalföldi fejlődés Európában elsőnek hozta létre a polgári államot.
A polgárság uralomrajutása meggyorsította a szellemi élet fejlődését. E
fejezetben Németalföld XVII. századi református teológiai viszonyait tekintjük
át, mert ott akkor volt a felvilágosodásnak az egész európai közgondolkodásra
elhatározó jelentőségű korszaka. Ez a korszak az angol puritanizmus,
empirizmus kölcsönhatásában, Descartes racionalista filozófiájának
kibontakozást biztosítva járta végig a fejlődés útját. Lévén Németalföld polgári
állam és kálvinista, világos dolog, hogy a felvilágosodás filozófiája és teológiája
korántsem úgy jelentkezett, mint Franciaországban. A református ortodoxia és a
vele szemben álló teológiai irányok a leghevesebb harcok idején sem foglaltak
el szélsőséges álláspontot, ami a XVIII. századi német racionalista teológiától
megkülönbözteti a holland felvilágosodás teológiáját. Voetius prakticizmusának
ortodoxiaellenessége sem mérhető a hallei pietizmus ortodoxiaellenességével.
Az összehasonlításnál azt az egyet sem szabad szem elől téveszteni, hogy
kronológiailag is a holland megelőzte mind a német, mind a francia fejlődést.
A holland ortodoxia fejlődésében az 1618-19-ben megtartott dordrechti
zsinat jelenti a határkövet. A zsinat a skolasztikus ortodoxia győzelmével
végződött. Az arminianizmust, ami a szigorú kálvivi hitvallásosságon némileg
lazítani kívánt és a Szentírás tekintélyét a hitvallások tekintélye fölé emelte, de
egyben a predestináció következetes kálvini tanán is enyhített, – a dordrechti
zsinat elítélte, pártját, a remonstránsokat szétzúzta. A győztes ortodoxia
legkiemelkedőbb teológusai a következők voltak: Franciscus Gomarus (1563-
1641), J. Macovius (1588-1644), Samuel Maresius (1599-1673) és az általunk
bizonyos vonatkozásban már ismert Voetius. Maresius és Voetius 1642-től
1667-ig szemben álltak egymással, mert Voetius, aki különben maga is ortodox
volt, támadta az államvallás néhány középkori egyházszervezeti maradványát.
De ellentétben voltak azért is, mert Voetius mint a precizista kegyesség
megalapítója Maresius és a skolasztikus ortodoxia szikkadt
intellektualizmusával szemben a személyes hit melegségét és a keresztyén élet
precíz kegyességét hangsúlyozta. Voetius precizista ébresztő tevékenységét,
amelynek kapcsán 1644-től exercitia pietatisnak nevezett bibliaköreit szervezte,
már tárgyaltuk a német pietizmus gyökereinek ismertetésekor.
Wilhelm Amesius (mh. 1633) angol puritán tudós, akit hite miatt
kényszerítettek hazája elhagyására, a franekeri egyetem professzori katedráján
Voetiust megelőzve hirdette a személyes hit, a Krisztusnak szentelt élet
szükségességét. Voetius maga is sokat tanult Amesiustól és nemes indíttatásokat
vett tőle, de az Amesius felfogása Voetiusban lett igazán holland református
irányzattá. Hollandiából Amesius és Voitus puritanizmusát hozták haza
Magyarországra és Erdélybe a magyar puritánok néven ismert mozgalom egyes
követői.
 Johannes Cocceius (1603-1669), aki 1630-tól brémai, 1636-tól franekeri,
1650-től leideni teológiai professzor Amesiussal és Voetiussal ellentétben
gyökeresen új módszert hozott a teológiában. Cocceius ízig-vérig biblikus
teológus volt. A héber nyelv professzora lévén hosszabb ideig, ismerte és
kortársainál jobban értette meg a Biblia történetiségét. Az általa megalapított
teológiai irány, a szövetség teológia, a foederalis teológia voltaképpen a holland
református ortodoxia továbbfejlesztése volt. Melanchton, Zwingli, Kálvin,
Bullinger, Hyperius, Olevianus, Ursinus, de Cocceius kortársa, az előbb tárgyalt
Amesius is vallotta, hogy Isten szövetséget kötött az emberrel. Cocceius a
reformátoroknál és a későbbi teológusoknál rendszerré ki nem dolgozott
szövetség-teológiát dolgozta ki. Vallotta, hogy Isten üdvtervét szövetségek
sorozatán keresztül valósítja meg. A szövetségek egymásutánisága egyre
közelebb viszi az embert Istenhez. Két fő korszakot, és a második fő korszaknak
további három alkorszakát különbözteti meg:
1. A természeti szövetség korszaka (foedus operum seu naturae). A
bűneset előtti emberrel kötött szövetség kora. Az ember úgy nyert volna
üdvösséget, ha engedelmes maradt volna.
2. A kegyelmi szövetség korszaka (foedus gratiae):
a. Foedus gratiae legem – a törvényadás előtti kegyelmi szövetség a
patriarchák korát foglalja magába Mózesig.
b. Foedus gratiae sub lege – a Sinai-hegyi törvényadástól Krisztusig tartó
kor.
c. Foedus gratiae post legem – a Krisztus által kötött szövetség kora.
Isten üdvtervének történeti kifejlését ragadta meg a szövetség-teológia.
Isten a történelemben szólítja meg az embert, szövetséget köt vele, nem egyszer,
hanem többször és az egymásután következő szövetségek az üdvösségre nevelés
szakaszai. Az új szemléletmód egészen másfajta exegézist tett lehetővé, mint a
korábbi volt.
Az ortodoxia a Bibliát dicta probantia gyüjteménynek tekintette és akként
kezelte. Cocceius rávilágított, hogy Isten a történetben jelentette ki magát az
embernek, ami azt jelenti, hogy a Szentírásban lévő kijelentés más-más darabjai,
egyúttal mám-más időben, más-más történeti helyzetben hangzottak el, s
egyszersmind a kijelentés-történet megfelelő szövetség-korszakában. Isten
fokozatosan jelentette ki magát az embernek úgy, hogy egyre többre tanította.
Történeti háttérben kell tehát szemlélni a Szentírás két nagy könyvgyüjteményét,
de úgy, hogy az Ószövetségről tudnunk kell, hogy az a Krisztus előtti
szövetségről, sőt a törvényadás előtti szövetség kijelentéséről szól.
Természetesen a természeti szövetség meghirdetésével kezdődik. Tehát az
Ószövetségben Isten kijelentése nem szemlélhető olyan teljességgel, mint az
Újszövetségben.
Kijelentés-, egyház- és világtörténeti helyzetben, kijelentési érvénnyel
hangzott el Istennek minden Igéje. Történeti távlatot kapott a kijelentés.
Másfelől Isten nagy nevelő munkáját ragadta meg Cocceius, mikor a
szövetségek egymást követő rendjében adott nagyobb-nagyobb kijelentést
tanította. Kezdetben kevesebbet mondott meg Isten önmagáról, aztán egyre
többet, de úgy, hogy ráépült az előző kijelentés és szövetség lépcsőfokára a
következő.
Cocceius szakított az ortodox teológiának az Isten fogalmát tárgyaló
jellegével; ő Istennek az emberhez a történelemben megvalósuló viszonyát
tárgyalta. A kegyelemre való elválasztás és az arra felelő egyszeri emberi döntés
helyett Isten pedagógiáját tárta fel, hogyan vezeti az Isten szövetségek,
kijelentések lépcsőfokain egyre közelebb magához az embert.
Exegetikailag Cocceius tipologizáló módszerrel magyarázta a Szentírást.
Az ószövetségi igéket újszövetségi eseményekre kell vonatkoztatni, az
újszövetségieket pedig az egyháztörténeti eseményekre úgy, hogy az
ószövetségi igének meg kell keresni az újszövetségi és egyháztörténeti
megfelelőjét. Ilyen módszerrel azt kereste, hogy az ószövetségi ige, milyen
újszövetségi igének és melyik egyháztörténeti eseménynek a típusa. Ez az
exegezis a gyakorlati keresztyén élet kegyességét emelte és az egyháztörténeti
próbatételekben való hűséges megállásra nevelt.
Cocceius foederális teológiája feltárta a történeti valóság bonyolultságát,
lehetőséget biztosított a tények felderítésére, s ezzel együtt a kritikára. A
teológiában a skolasztikus spekulatív rendszer szigorúságát feloldotta és teret
nyitott a történelmi és lélektani tényezők felfedésére és felhasználására.
Művelődás- és társadalomtörténeti szempontból szintén jelentős ez az irányzat.
Pierre Bayle írta, hogy a művelt emberek Hollandiában az ő korában
cocceianusok voltak. Cocceius művei és a cocceianus igehirdetés komoly
közönségsikerre tett szert.
Az ortodoxia maradi körei a cocceianizmus ellen fordultak. S mivel a
szövetségi teológiában alapjában véve nem találhattak kifogásolni valót,
Cocceius néhány mellékes tanítása ürügyén támadták az egész cocceianizmust.
1655-től több mint két évtizeden át tartottak ezek a harcok, egyházfegyelmi és
teológiai téren egyaránt. 1660-tól a holland politikai életben egy haladó polgári
párt volt uralmon, ami a coceeianusok oldalára billentette a mérleget, de 1672-
től konzervatív rendi monarchikus párt uralkodott, s az meg a régi vágású
ortodoxiának kedvezett. A harc aztán úgy ült el, hogy közös ellenségként
jelentkezett 1677-ben a felvilágosodás, ami ellen a régi ortodoxia és a
cocceianus ortodoxia kénytelen volt összefogni. A szövetség kifejezésére
szokásba jött Hollandiában, hogy a rendszeres teológia professzora ortodox, az
exegéta pedig cocceiánus legyen. Magyarországon és Erdélyben számos
követője akadt Cocceiusnak, akik ellen itthon is csatasorba állt a régi ortodoxia.
Nálunk a harc hosszabb volt, mert központi tekintéllyel bíró egyházi
szervezetünk nem lévén nem tudtak határt szabni egykönnyen a vitáknak. A
XVII. század végére aztán elültek a viták, és a cocceianizmus polgárjogot nyert
a magyar reformátusságban is. Debreceni Ember Pál, Martonfalvi Tóth György
veje, a híres egyháztörténet-író neves cocceianus volt.
 A legnevesebb holland cocceianusok: Franz Burman (1628-1679)
utrechti, Campegius Vitringa (1659-1722) franekeri és F. A. Lampe (1683-1729)
előbb utrechti, majd brémai professzor volt. Lampe egybeolvasztotta a
precízizmust, pietizmust és a cocceianizmust. Ő adta ki Debreceni Ember Pál
magyar református egyháztörténetét.
A holland református teológiának szembe kellett nézni Descartes
racionalizmusával. Az ortodoxia táborát Voetius vezette harcba Cartesius ellen
annak módszeres kételkedése és a velünk született eszméről szóló tana miatt.
Voetius precízizmusánál és működésének tárgyalásánál nyomatékosan
hangsúlyoztuk, hogy ő egyébként régi ortodox maradt. Descartessel is azért
került szembe, mert a teológiának ő más filozófiai alapot, mint Aristoteles
filozófiáját, nem volt hajlandó elismerni. Tagadta a heliocentrikus világképet,
mert az a Szentírással ellenkezik, és elvetette a Harvay-féle vérkeringési
elméletet is. Voetius kivitte, hogy 1642-ben Heinrich Regius karteziánus
professzor előadásait eltiltsák. Descartes ellen 1642-től 1647-ig harcolt Voetius
és abban is győzött: 1656-ban a rendek megtiltották Descartes tanainak
előadását. A tilalom ellenére a cocceianus ifjúság között hódított a
karteziánizmus.
A felvilágosodást előkészítő Cartesius és a holland reformátusok
ortodoxiájának haladó szárnya, a cocceianizmus hamar kiegyezett. Különösen
Descartes módszere, valamint skolasztikaellenessége volt nagy hatással a
cocceianusokra. Ezeket a cocceianus teológiába Roëll, Witsius és Bernsau
minden további nélkül beépítette. A németalföldi teológia ennek a
rugalmasságnak köszönhette, hogy a felvilágosodás későbbi szakaszában is
megőrizte frissességét, a haladó irányok felé tájékozódó készségét, ugyanakkor
nem oldódott fel a racionalizmusban, hanem megtartotta hitvallásos, biblikus
jellegét, az egyházi és kegyességi élet szigorú hagyományait. A hitvallási
revíziót követelő arminiánus teológia késői követői fenntartás nélkül átvették a
felvilágosodás módszerét és eszméit, s racionalista teológusokká váltak.
Magyarországon a cocceianizmus mellett a karteziánizmusnak is nagy hatása
volt. A két irány hol külön-külön, hol meg egybefonódva jelentkezett
hazánkban.

18. A római katolikus egyház a felvilágosodás korában

a. Az ellenreformáció kifulladása
A feudális abszolutizmus ideológiai támasza a Bourbonok és Habsburgok
birodalmában a katolicizmus volt. A katoliciozmus cserében az
ellenreformációhoz igényelt fegyveres karhatalmat a feudális abszolutizmustól.
Korszakunkban az ellenreformáció az említett birodalmakban tovább folyt. De
másutt is, ahol a katolicizmus hatalmon volt, nem tűrte meg a protestánsokat, ha
módja volt ellenük fellépni. A XVIII. század hetvenes éveire aztán a
felvilágosodás vallási közönyből fakadó türelme vetett véget általában az
üldözéseknek. A felvilágosodás hatására volt kénytelen a pápa az
ellenreformáció vezérkarát képező jezsuita rendet – annak ténylegesen meglévő
súlyos bűnei miatt – feloszlatni.
Franciaország volt a korszak legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő
üldözésének színtere. Az 1660-as években kezdődött üldözés „misszionáriusai”
az első években a francia királyi hadsereg katolikus dragonyosai voltak. A
dragonyosokat protestánsokhoz szállásolták el, és azoknak botbüntetés terhe
mellett kötelességük volt addig szekírozni a szállásadó családot, míg az
katolizál. A katolizáló hugenotta mentesült a katonai beszállásolás alól és kétévi
adóját elengedték. Tízezrével tértek át az embertelen nyomorgatás miatt a
hugenották, vagy titokban emigráltak, de sokan az öngyilkosságban kerestek
menedéket. A csizmás misszió rémtettei mellé a 70-es években már rendeleteket
is alkottak, hogy a protestánsokat mind jobban visszaszorítsák s katolizálásra
kényszerítsék. A nantesi edictum bár érvényben volt formálisan, de a
visszavonása előtti években már csupán írott malasztnak bizonyult, aminek
semmi érvénye sem volt. A kényszerítés mellé a megvesztegetést is
felsorakoztatták a katolikusok. A katolizáló hugenottáknak társadalmi állásuk
szerinti tarifájuk volt. A régi református főúri családok katolizálása után a
nemesség, polgárság és parasztság áttérítésére került a sor.
1685. október 17-én XIV. Lajos, a Napkirály felfüggesztette a hugenották
jogait biztosító nantesi edictumot. A hugenották ezzel törvényen kívüli állapotba
kerültek. Hivatalosan az áttérés volt az egyetlen lehetősége a hugenottáknak. A
tilalom ellenére (1669 óta gályarabság terhe mellett volt megtiltva az emigrálás)
külföldre menekültek számosan, mások színleg áttértek, de titokban igyekeztek
gyakorolni régi vallásukat. A vértanúk sora került ki az áttérni nem akarók, vagy
az áttért, de titkos református vallásgyakorlaton kapottak közül. Időről időre
parasztfelkelések lángoltak fel a vallási és feudális elnyomás, a katonaság
beszállásolása és a kíméletlen adóbehajtások miatt. Legjelentősebb a dél-
franciaországi felkelés 1702-1715-ig. Ezeket a parasztokat camisardoknak
csúfolták. Felkelésüket leverték, de némi eredményt értek el: a vallási üldözés
területükön mérséklődött.
Az illegalitásba kényszerített francia református egyház az üldözés első
évtizedeiben szinte megsemmisült. Eleinte gyors változásban reménykedtek az
üldözöttek, erre bíztatták őket külföldre menekült lelkipásztoraik és otthon
fellépő vezéreik egyaránt. A helyi felkelések leverése után döbbentek rá, hogy
tartósan be kell rendezkedniük az üldözöttségre. Antoine Court (1696-1760)
nevéhez fűződik a francia református egyház újjászervezése. Court a törvényen
kívűli állapotok között szervezte újjá az egyházat. Egész élete kalandregények
fantazmagóriáit megszégyenítő hőstettek sorozata. Titkon, álnév alatt,
álöltözetben járta Franciaországot. Istentiszteleteket tartott, gyűléseket vezetett,
kidolgozta és gyakorlatilag megszervezte az egyház új életét. Megoldotta a
lelkészképzést, Lausanneban (Svájcban) teológiai akadémiát létesített. Az
üldözéseket vállaló hős lelkű ifjak elvégezve a lausannei szemináriumot, otthon
teológiailag képzett vezérkarát képezték a pusztai egyháznak. Az elfogott
hugenotta lelkészekre kivégzés, a hugenotta istentiszteleten résztvevő férfiakra
gályarabság, a nőkre börtön várt. A XVIII. században 25 református lelkészt
végeztek ki Franciaországban a királyi hatóságok. Az utolsót 1762-ben
akasztották fel Toulouseban. A gályarabságra, börtönre ítéltek száma igen
magas. Court nyugalomba vonulása után szervezett egyház maradt az örökébe
lépő Paul Rabaut (1718-1796) vezetésére.
Voltaire vezetésével a felvilágosítók álltak az üldözött hugenották mellé.
1762 e téren a fordulat éve. Ebben az évben egy különösen felháborító eset
történt. Egy hugenotta kereskedő egyik elmebeteg fia öngyilkos lett, amit a
jezsuiták az apára, Jean Calais-ra fogtak, hogy ezzel akarta megakadályozni fia
katolizálását. Az apát elítélték és kivégezték. Voltaire bebizonyította az apa
ártatlanságát, és az országos felháborodás hatására a királyi kormány
érvénytelenítette az ítéletet, Calais családjának vagyonát visszaadta és 30 000
livre kárpótlást fizetett. A felvilágosodás hatására a hatóságok ettől kezdve mind
türelmesebben viselkedtek a hugenották iránt. Pl. katonai őrjáratok tisztjei
titkon, előre értesítették a hugenottákat, hogy vasárnap merre haladnak
csapatjukkal, stb. Természetesen hugenottának lenni továbbra is veszélyes dolog
volt. 1787-ben aztán a király nagy megszorításokkal bár, de vallásszabadságot
biztosított a hugenottáknak. 1789-ben a forradalom biztosította a teljes
vallásszabadságot, azonban a forradalom radikalizálódásában az egyházat
akarván visszaszorítani, a minap még üldözött hugenotta lelkészeket is egyenlő
elbánásban részesítette a katolikusokkal. Az agg Rabaut fogságot szenvedett,
fiát kivégezték 1793-ban.
Savoyában a valdensek üldözése 1655-ben kezdődött, de akkor átmeneti
menekülésük után svájci fegyveresek segítségével visszafoglalták földjeiket.
Cromwell interveniálása és saját katonai helytállásuk néhány évtizedes
nyugalmat biztosított nekik, de a nantesi edictum visszavonása után a francia
király biztatására a savoyai herceg megtámadta a valdenseket. Ez alkalommal a
valdenseket leverték és külföldre menekülésre kényszerítették. Württemberg és
Svájc lett a menekültek új otthona.
Lengyelországban az ellenreformáció az ország önállóságának teljes
megszűnéséig tartott. 1733-tól protestánsok semmilyen állami hivatalt sem
viselhettek.
Németországban 1731/1732-ben …… (54. o.) 22 000 protestáns
alattvalóját kényszerítette emigrálásra téli hidegben. Arra is van viszont példa,
hogy Erős Ágost szász választófejedelem katolizálása nem vonta maga után
Szászország katolizálását. Ágost a lengyel korona kedvéért lett katolikus (1679-
1733-ig lengyel király).

b. A jezsuita rend feloszlatása

A középkorban a közfelfogás szerint a társadalom három rendre
tagolódott: a dolgozók, harcolók és imádkozók rendjére. Az imádkozók rendjét a
szerzetesek képezték elsősorban, a világi papság csak másodrendben jött
számításba. A haragvó Isten kiengesztelésére vélték szükségesnek a szüntelen
imádkozást. Viszont a harcosoknak, dolgozóknak a szüntelen imádkozásra
idejük nem lévén, a társadalmi munkamegosztásban azt a szerzetesekre bízták,
akik váltott csoportokban éjjel-nappal imádkoztak. A középkori ember nemhogy
tehernek érezte volna a szerzetesek eltartását, hanem a legtermészetesebbnek
tartotta, mert szerinte a szerzetesek mindenkinél hasznosabbak, az ő imáiknak
köszönhető, hogy még nem törölte el Isten a világot. A természetnek
maximálisan kiszolgáltatott ember mágikus babonája volt ez a felfogás, amit az
egyház a maga sakramentálizmusával, üdvintézmény és közvetítő jellegével
teljes mértékben alátámasztott és kihasznált. A középkori életfelfogás háttérbe
szorulásával a szerzetességről alkotott vélemény is megváltozott. A nagy
eretnekmozgalmak, majd a reformáció egyházilag, a reneszánsz és humanizmus,
korszakunkban pedig a felvilágosodás világi oldalról rombolta le a középkori
világképpel, egyházfelfogással együtt a szerzetességről alkotott vélekedést is.
A reformáció egyházai eltörölték a szerzetességet. Róma a tridentinumban
megerősítette azt, sőt a jezsuita rendben az ellenreformáció élcsapatát nyerte. A
jezsuiták kedvelt térítési módszere az udvarok és az előkelők megnyerésére
irányult, hogy azokat katolizálása után erőszakkal kényszerítsék vissza a pápás
egyházba a népet. A XVIII. században azonban a katolicizmus megerőtlenedett.
A felvilágosodás következtében az államok fokozatosan oldozkodtak a
jezsuitáktól, de a szerzetesség mint olyan is értelmét vesztette a felvilágosodott
ember szemében. A középkori felfogás eltűnésével a szerzetesek nimbusza is
szertefoszlott. A felvilágosodás körében már kimondottan tehernek érezték a
dologtalan szerzeteseket, hiszen imádkozásuknak nem tulajdonítottak nagy
jelentőséget.
A XVIII. században egyetlen lényeges rend alakult 1732-ben, az Alfonso
Maria Ligouri (1696-1787) által alapított redemptoristák rendje. Bigottságban,
gátlástalanságban a jezsuitákat is felülmúlta. A „cél szentesíti az eszközt”
jezsuita gyakorlatot alkalmazták a redemptoristák is. Céljuk az egyházi élet
ébresztése és ápolása volt, az alsóbb néprétegeket és a pogányokat kívánták a
katolicizmusra nevelni. A Mária- és Jézus-szíve kultusz, kazuista moralizálás
jellemezte őket.
A jezsuita rend a XVIII. századra sokat vesztett a korábbi idők
lendületéből. A hatalom elkényelmesítette a jezsuitákat. A pogánymisszió
területén sem buzgólkodtak már olyan lankadatlanul, mint korábban. A feudális
abszolutista katolikus államokban a felvilágosodás elleni harc is a jezsuiták
feladata volt. A cenzúra és egyéb hatalmi eszközök segítségével üldözték a
jezsuiták a felvilágosodottakat éppúgy, mint a protestánsokat. A felvilágosodás
azonban az abszolút monarchiák vezetését is megérintette és hovatovább
károsnak ítélték a jezsuiták tevékenységét. A jezsuiták fegyverei elégtelennek
bizonyultak a felvilágosodás ellen, másfelől a polgárosodást is akadályozták,
amit pedig a feudális abszolutizmusok saját jól felfogott érdekükből elő kívántak
mozdítani. Mindehhez járultak a jezsuiták üzleti manipulációinak balsikerei,
továbbá a paraguay-i jezsuita állam mesterkedései.
1609-ben telepedtek meg a jezsuiták Paraguayban, és a következő évben
kommunákat kezdtek alakítani, végül 40 telepükön 170 000 indián élt és
dolgozott jezsuita atyák vezetése alatt. A jezsuita telepek államot alkottak,
háborút viseltek. Madách Imre falanszterének előképei voltak a jezsuita telepek.
A rend óriási jövedelmet húzott az indiánok kíméletlen kizsákmányolásából.
1750-ben a portugálok fennhatósága alá került a jezsuita állam, mire a jezsuiták
felkelésre bírták indiánjaikat. A felkelést leverték a portugálok és a rendet a
gyarmatról elűzték, 1759-ben Portugáliában is feloszlatták.
Franciaországban a jezsuiták martinique-i üzleti vállalkozásának csődje,
és a következtében fellépett fizetésképtelenségük okozta bukásukat. A párizsi
parlament fizetésre kötelezte a rendet, egyszersmind kimondotta, hogy a jezsuita
rend alapszabályai ellentétben állanak a francia törvényekkel, erkölcsi elvei
pedig az államot veszélyeztetik (1762). Pompadour marquise és Choiseul első
miniszter a jezsuiták eltörlését kérették a királlyal a pápától. A pápa ellenállt.
1764-ben aztán a király megerősítette a parlamenti végzést, és Franciaországban
feloszlatta a jezsuita rendet. A rend tagjai világi papként az országban
maradhattak. Spanyolországban 1767-ben oszlatták fel a rendet, és a rend tagjait
összefogdostatva az egyházi államba szállíttatták. A pápától azonban hiába
követelték a Bourbon uralkodók a jezsuita rend feloszlatását, az haláláig
ellenállt. Az új pápa a Bourbonok jelöltje, egy viszonylag felvilágosodott,
művelt minorita szerzetes, Ganganelli Lőrinc lett, aki XIV. Kelemen néven
foglalta el a pápai trónt. XIV. Kelemen először korlátozta, végül 1773-ban
„Dominus ac Redemptor noster” kezdetű brevéjével feloszlatta a jezsuita rendet.
A rend volt tagjainak a pápával ellenséges viszonyba jutott része a …. (56. o.)
Frigyes porosz király és az orosz ortodox II. Katalin cárnő oltalma alatt húzták
meg magukat.
A szerzetesség elleni hangulat jól tükröződik II. József német-római
császár 1782-ben kiadott rendeletében, a Habsburg uralkodó ebben egész
birodalmában feloszlatta a contempláló szerzetes- és apácarendeket.

c. A janzenizmus
Cornelius Jansenius (1585-1638) a löweni egyetem professzora, később
yperni püspök dogmatikai és egyházkormányzati vonatkozásban kívánta
reformálni a római katolikus egyházat. Dogmatikailag az Augustinus és Pelagius
közötti ellentétet kívánta tisztázni Augustinus javára. Kimutatta, hogy a római
egyház az eretnek Pelagius tanait vallja a szent Augustinuséval szemben. A
Tridentinummal és a jezsuita dogmatikával, etikával egyaránt szembekerült
Jansenius. Főműve: Augustinus címen jelent meg halála után. Dogmatikai
tételei:
1. Az eredeti tökéletesség Ádám természetének tartozéka volt, s nem
külön kegyelmi ajándék.
 2. Az eredendő bűn az eredeti emberi természet deformálódása. Az ember
szabad a bűn elkövetésében, de nem tudna bűnt el nem követni.
3. A kegyelem nem csupán igaznak nyilvánít, hanem valóban igazzá is
tesz. Isten részéről nem egyszerűen egy bírói tett, hanem Isten a kegyelmet nyert
emberbe költözik.
4. Isten a világ teremtése előtt, mint mindenható Úr eleve elrendelte az
embereket részint üdvösségre, részint kárhozatra. Az absoluta praedestinatio
tanában az emberi szabad akarat csak Ádám bűnesetekor bírt döntő hatással.
Jansenius Németalföldön élvén erős protestáns hatások érték, nem csoda,
hogy Augustinus felé fordult figyelme. A kálvinizmussal megtalálta a
kapcsolatot éppen a predestináció tanának a közös gyökérből, Augustinusból
való kifejtése által.
Egyházszervezetileg Jansenius azt tanította, hogy a püspökök egyenlők, a
nemzeti egyházak függetlenek. Ezzel a gallikanizmus alapjai lerakásában
segített.
A janzenizmus Franciaországban hódított leginkább. A Port-Royal des
Champs apácakolostor (Fontainebleau mellett) lett a francia janzenisták
gyülekezőhelye. Vezetőjük Jansenius ifjúkori barátja, St. Cyran. Eredeti nevén
Jean du Vergier de Hauranne, st. cyrani apát volt, onnan kapta a St. Cyran nevet
(1581-1643 élt). Az apácakolostor mellett St. Cyran egy férfi egyletet szervezett,
ami valójában szerzetesrend volt, de tüntetően nem erősíttette meg a pápával –
az nem is tette volna meg. A Messieurs de Port-Royal egylet vezetőjét, St.
Cyrant Richelieu 1638-ban börtönbe záratta. Ezzel elkezdődött a janzenisták
kálváriája.
A francia művelt katolikusokat áthatotta a janzenizmus. A XVII. század
közepétől a francia magas klérusban is számos hívet, a jezsuitákban kezdettől
ádáz ellenséget szerzett. 1653-ban a pápa tévelygésnek bélyegezte Jansenius
tanait. Feleletül 1656-1657-ben Lettres provinciales (Vidéki levelek) címen
Blaise Pascal (1623-1662) megsemmisítő kritikát gyakorolt a jezsuitákon. A
továbbiakban a pápák több bullában kárhoztatták Jansenius tanait, és
Franciaországban a püspöki kar egy nyilatkozat-formulát készített, amit minden
papnak, szerzetesnek és apácának alá kellett írni. Négy janzenista püspök nem
írta alá a janzenizmust kárhoztató nyilatkozatot. Megfosztották őket
tisztségüktől. A port-royal-i apácák is ellenálltak, üldözték őket, sokukat más
zárdába vitték. Az aláírást megtagadó szerzetesek, papok, tanárok kénytelenek
voltak menekülni. A kíméletlen üldöztetés a janzenisták mellé állította a
közvéleményt. 1668-ban végül is a formulán változtattak, kihagyták belőle a
„feltétlen” (puremert) szót, mire a négy janzenista püspök is aláírta és így
visszanyerte püspökségét. A janzenistákat 1668 után megtűrték, de nem vették
szívesen működésüket. 1705-ben aztán sor került a teljes leszámolásra.
A pápa, a jezsuiták és az abszolút királyi hatalom sérelme miatt a pápa
olyan értelmű bullát adott ki (Vineam domini, 1705), amely előírta, hogy
mindenki köteles hinni a janzenizmus kárhozatos eretnekség voltát. Az új
formulát már nem lehetett aláírnia az elvhű janzenistáknak. Tömegesen
menekültek Németalföldre. Az egyházi vezetésből kibuktatták a janzenistákat. A
port-royal-i apácákat pedig más klastromokba helyezték, zárdáikat aztán 1710-
ben királyi parancsra lerombolták. A jezsuiták a port-royal-i kolostorok
sírboltjait is feldúlatták. A janzenizmusnak azonban ekkorra már mély gyökerei
voltak. Ékes francia nyelven írt áhítatossági könyveik elterjedtek. A műveltek
között, a polgárságban, de már a nép körében is helyenként sok hívet szereztek.
A janzenista közösségeket éppen úgy üldözték, mint a hugenottákat és
valdenseket. Az 1727-ben meghalt François Paris kegyes janzenista lelkész
sírjához tömegesen zarándokoltak a janzenista hívek. A sírnál csodák történtek,
extatikus jelenségek játszódtak le. A jezsuiták a csodákat nem tagadták, de
azokat az ördög művének tüntették fel. A temetőt a katonasággal lezáratták,
majd befalaztatták. A janzenisták titkos gyülekezetei az üldözések ellenére még
a XVIII. század második felében is éltek Franciaországban.
A németalföldi janzenisták elszakadtak a pápás egyháztól. 1688-ban a
németalföldi katolikusságot vezető vikárius is, Pierre Codde a janzenizmus
hívéül szegődött. A pápa által kinevezett új provikáriust a katolikusok többsége
nem fogadta el. 1723-ban aztán megszerveződött véglegesen a Rómától
független nemzeti katolikus egyház, – nevezik ókatolikusnak is –, amelyet az
utrechti érsek és két püspök kormányoz. Ez az egyház azóta is fennáll.
A janzenizmusnál meg kell jegyezni, hogy van egy fontos magyar
vonatkozású tény is: II. Rákóczi Ferenc fejedelem janzenista lett az
emigrációban.

d. A quietista misztika
A quietista misztika szülőhazája Spanyolország; elterjedési területe a latin
országokra korlátozódott, Itáliára és Franciaországra. A misztika tiltakozás volt
az üdvösséget előírt törvények, szent cselekmények által elnyerni rendelő
jezsuita jellegű katolicizmus ellen. A tridentinum a reformáció hit általi
megigazulást hirdető tanával szemben az üdvszerző cselekedeteket
hangsúlyozta. A quietista misztika éppen mert a reformáció után keletkezett,
merőben különbözött a középkori misztikától. A középkorban Krisztusnak
szenvedésbeni követésétől várták a Krisztussal való egyesülést és az üdvösséget.
A quietizmus a Krisztus lélekbeni elfogadása által tartotta elérhetőnek a
tökéletességet és az üdvösséget. A Krisztus vérébe vetett hit mindenre elégséges
voltát tanította.
Spanyolországban a XVI. században Avilai Teréz (1515-1582) karmelita
apáca, a mezítlábas karmeliták alapítója és lelki barátja, János („a kereszté”
melléknevű) karmelita szerzetes nevéhez fűződik a quietista misztika kezdete.
Kortársaik tovább fejlesztették tanaikat, és vallották, hogy minden tan, amely a
Krisztus vérébe vetett feltétlen hitet csökkenti, ellenkezik az apostolok
tanításaival. Követőik külön katolikus szektát alkottak az alapítók akarata
ellenére, akik külsőleg megmaradtak konvencionális katolikusoknak. Az
alambrados, megvilágosítottak elnevezésű felekezet a kegyelemnek egyedül
Krisztus vérében való megragadását és mindenre elégséges voltát hirdetve
messzemenő gyakorlati következtetéseket vont le. A szentképeket nem
tisztelték, a szentekhez nem imádkoztak, mivel azt vallották, hogy ők lélekben
magával Istennel egyesültek. Krisztus ember-voltát nem emlegették. A
sákramentumokat elvetették, a jócselekedeteket szükségtelennek ítélték. A
korabeli protestáns alapon létrejött rajongó misztikusokkal meglehetősen
megegyezik az alambrados felekezet egész hitvilága, csak a kiindulópont más: a
protestánsoknál a Krisztus váltságában egyedül hit által megragadott üdvösség,
míg az alambrados felfogás szerint Krisztus vérében megragadott üdvösség. A
kettő tulajdonképpen azonos tartalmú, hiszen a Krisztus vére is a váltság
dologiasított kifejezése. Ami a hitet illeti, az a protestáns misztikusoknál is
éppen úgy lelki egyesüléssé értelmeződött át, mint a megvilágosítottaknál a
Krisztus vérének megragadási mozzanata. A misztika voltaképp nem hisz,
hiszen a hit tárgyát önmagával azonosnak tartja, azaz ha Krisztus egyesül a
hívővel és mindig egy marad, akkor nem lehet benne úgy hinni, mint Aki más,
mint az ember. A spanyol inkvizíció a maga véres módján számolta fel az
alambrados jámbor szektáját.
A quietista misztika itáliai irányzata következetesebb volt az előző századi
spanyolnál. Alapítója Miguel de Molinos (1640-1679) maga is spanyol
származású szerzetes volt, aki Rómában tevékenykedett, s a felső rétegek
népszerű gyóntatója volt. A magas klérus és eleinte a jezsuiták is elismerésre
méltónak tartották kegyességét és buzgalmát, sőt maga XI. Ince pápa sem
idegenkedett Molinos nézeteitől. 1675-ben adta ki Lelki útmutató (… spirituale)
(60. o.) címen áhítatos könyvét. Óriási sikert aratott. Hat év alatt 20 kiadást ért
meg több nyelvre lefordított munkája. Francke 1678-ban latinra, Arnold 1699-
ben németre fordítva adta ki. A vallásos élet két útját, a meditatiot és a
contemplatiot különbözteti meg. Az ima, az engedelmesség, a gyakori
communio, valamint a belső mortificatio fokozatain lehet a hívőnek
tökéletességre és belső nyugalomra jutnia. Imán ő az Istennek való néma lelki
önátadást érti. Az engedelmességen, hogy a hívő a megvilágosított lelki vezetőt
kövesse. A gyakori communióval minden kegyelem és erény megnyerhető. A
mortificatio (az óember megöldöklése) az ember lelkének minden vágyát,
hajlamát, izgalmát megöli. Ez eddig a meditatio útja volt. Ennek végigjárásával
lehet a contemplatiora eljutni, amikor az így megöldökölt óemberi lélekben Isten
él, s az ember lelke is megistenül.
Molinos hívei egyleteket szerveztek a meditatio és contemplatio
ápolására. De a gyakorlatban tanai hamarosan a tridenti katolicizmus gyökeres
megváltoztatására vezettek. Nem imádkoztak. A szerzetesek és apácák eldobták
olvasóikat. A szentek, szentképek, szobrok az Istenhez vezető út akadályainak
tűntek számukra. A sakramentális üdvközvetítő római egyházzal kerültek
szembe a quietista misztikusok. Tanaik gyorsan hódítottak Itáliában és
Franciaországban egyaránt. XIV. Lajos francia királyt jezsuita gyóntatója
rávette, hogy XI. Ince pápától Molinos ellen eretneknyomozási vizsgálatot
kérjen. Molinost elfogták, könyvéből 68 tételt kárhoztatott a pápa. A haláltól
azzal menekült meg Molinos, hogy visszavonta tanait 1687-ben. Ítéletét
életfogytiglani kolostori fogságra változtatták, s egy dominikánus kolostorban
tartották fogva haláláig. Az eretneknyomozás során magát a pápát is
megvizsgálták az inkvizítorok, nem mint pápát, hanem mint dominikánus
szerzetest iratainak átnézése által.
Franciaországban de la Motte Guyon-né (1648-1717), egy 28 éves
korában 5 gyermekkel a tisztes vagyonnal özvegyen maradt hölgy képviselte a
legszenvedélyesebben a quietista misztikát. Molinos tanaitól eltért két ponton: 1.
az önsanyargatás a tökéletesedés eszköze; 2. a bűnös tettek és a kísértések nem
számítanak. De la Combe karmelita szerzetes társaságában bejárta
Franciaországot és Svájcot, mindenütt híveket szerezve a quietizmusnak. 1686-
ban Párizsba ment, ahol elnyerte a király kedvesének, Maintenonnénak és a
király unokáinak nevelője, Fénelon abbénak a bizalmát. A következő évben a
jezsuiták de la Combe-ot a Guyonnéval fennálló gyanús viszonya miatt
elfogatták. Börtönben halt meg. Guyonnét 1688-ban szintén elfogatták, mint
Molinos hívét s csak előkelő összeköttetése nyitotta meg börtönét.
Fénelon és Bossuet meaux-i püspök között heves irodalmi vita támadt a
Guyonné miszticizmusa miatt. Fénelon ragyogóan védekezett, de a királyt
sikerült ellene hangolni, végül a pápa is tévesnek (nem eretneknek!) ítélte tanait.
Fénelon visszavonta a tévesnek ítélt tételeket és érseki tisztében, a pápaság iránti
engedelmességet hangoztatva szolgált tovább. Guyonnét már előbb tanai
esküvel való megtagadására kényszerítették. A janzenizmussal egyidőben tehát
a francia katolicizmusnak a quietista misztikával is meg kellett küzdenie, de
ezek voltak a hugenották üldözésének kegyetlen évtizedei is. A jezsuita
agresszivitás a római egyházon belül és kívül egyaránt kíméletlenül lesújtott.

e. A gallikanizmus
XIV. Lajos francia király feudális abszolutizmusa még a római egyház
korlátozó tevékenységét sem tűrte el. A Fronde felkelések leverésével megtörte
a parlamentbe tömörült polgárság és a régi feudális nagyurak hatalmát. A
pápának, mint az egyház és a keresztyén világ fejének a francia király fölött
állását XIV. Lajos nem ismerte el. Uralkodása kezdetétől viszályra adott okot a
püspökök kinevezési joga körül támadt vita. Franciaország nem minden
tartományában gyakorolta a király korábban a püspökök kinevezésébe való
beleszólás jogát. XIV. Lajos e jogot minden tartományra kiterjesztette. Ez
ugyanis a formális hatalmon túl azt is jelentette, hogy a király az új püspök
állam iránti hűségesküjének letételéig a püspöki javadalmat magának tartotta
meg. A Napkirály először Párma és Modena területére kívánta kiterjeszteni a
püspök-kinevezéssel kapcsolatos említett királyi jogát. A pápa ellenállt. Francia
sereg törte meg a pápa ellenállását, és 1664-ben, a pizzai békében meghátrálásra
kényszerítette a pápát.
 A gallikanizmusért vívott küzdelem XI. Ince pápa (1676-1689) uralma
alatt érte el tetőfokát. A király ui. 1673-ban a parlament beleegyezésével
kiterjesztette a püspökkinevezéskor megkövetelt állameskü kivételének jogát az
ún. új tartományokra (Guienne, Languedoc, Provence, Dauphiné), amelyekben
addig azt nem gyakorolta. Két püspök azonban kinevezésekor nem volt hajlandó
letenni a királynak a hűségesküt. A király letette őket a püspökségből,
jövedelmüket lefoglalta magának. A két püspök XI. Ince pápától kért segítséget.
A pápa követelte visszahelyezésüket, és kiátkozta a király által helyettük
kinevezett püspöki vikáriusokat. Válaszul a király az egyházi függetlenülés
útjára lépett.
1682-ben Bossuet meaux-i püspök elnökletével gyűlést hivatott össze a
király Párizsba. A gyűlés kimondta a francia katolikus egyház négy alaptételét:
1. A pápáknak csak lelki és nem világi hatalma van. A világi uralkodók
nincsenek alávetve az egyháznak, sőt a lelkészek is világi ügyben nem az
egyház, hanem a világi hatóság alá tartoznak.
2. Az apostoli széknek bár egyházi ügyekben teljhatalma van, de a
konstanci zsinat a közzsinatot a pápa fölé helyezte.
3. A pápa teljhatalmát korlátozzák továbbá a …. (62. o .) és a francia
egyház hagyományos törvényei.
4. A pápának hit dolgában hozott ítélete elsődleges ugyan, de csak akkor
változhatatlan, ha az egész egyház beleegyezik abba.
A király rendeletére Franciaországban kihirdették a párizsi határozatokat
és az iskolákban tanították. Rómában a pápa hóhérral égettette el. Lajos
gondoskodott róla, hogy a francia katolikus egyház fő tisztségeit olyan papok
kapják, akik a gallikanizmus alapján állnak. A pápa nem erősítette meg a
gallikán francia főpapokat. A római francia követ válaszul megsértette a pápa
szuverén államfői jogát (katonasággal szállta meg Rómának azt a negyedét, ahol
a követség volt). Az elmérgesedett helyzetben a francia király aztán lefoglalta a
pápa franciaországi birtokait, Avignont és Venaissint. VIII. Sándor (1689-1691)
és utóda, XII. Ince (1691-1700) pápa idején folytatódott a gallikanizmus miatt
kirobbant harc. A Napkirály azzal fenyegetőzött, hogy teljesen elszakítja
Franciaországot a pápától, és francia patriarchátussá alakítja. A sakramentalista
üdvintézmény tudata azonban olyan mélyen gyökerezett magukban a francia
papokban is és a királyban is, hogy nem voltak biztosak abban, hogy a
függetlenedés után a püspökök tényleg birtokolják-e az apostolica successiót, s
pápai megerősítés nélkül érvényes lenne-e felszentelésük. A század végén a
király és a pápa megegyezett. A francia király minden püspökséf felett
fenntarthatja a regále jogot, a párizsi határozat ………. (62. o.) vonta vissza,
csupán megparancsolt, hogy ne vegyék alapul őket. Megengedte a francia
püspököknek, hogy egyenként (nem testületileg) hódoló levélben sajnálatukat
fejezzék ki a pápának. A pápa válaszul megerősítette a király által kinevezett
francia püspököket. A gallikanizmus feladása árán a francia király lényegileg a
pápától való függetlenséget nyerte el. A gallikanizmus az episcopalizmus
enyhébb formája volt, amely a papalizmus ellen irányult.

f. A febronianizmus
A felvilágosodás hatására a XVIII. század második felében
Németországban bontakozott ki a katolikus főpapság nemzeti egyházat követelő
mozgalma. A mozgalom névadója és tanrendszerének megalkotója Nikolaus von
Hontheim (1701-1790) trieri püspök volt, aki Justinus Febronius álnéven 1763-
1774 között több kötetben egy könyvet adott ki (De statu ecclesiae et legitima
potestate Romani Pontificis liber singularis ad reuniendos dissidentes in
religione christiana compositum címen).
Hontheim-Febronius könyve az episcopalizmus és a reunió alapján áll. A
római katolikus egyháztól elszakadtak visszatérítésének legfőbb akadályát a
római pápai kúria feltétlen uralmában látja. Az egyház episcopalista
átszervezését javasolja. Azt állítja, hogy a püspökök valamennyien az apostolok
utódai, s a római püspököt nem illeti meg primátus azzal a feltétlen és
diktatórikus hatalommal, amivel gyakorolják a pápák. A pápa primátusát
Pétertől és az egyháztól, s nem Krisztustól kapta, hogy az egyház egységén
őrködjön, de ne uralkodjék, hiszen az egyház nem monarchia. A pápa tanácsadás
és emlékeztetés útján őrködjék az egyház egysége felett, jurisdictioja azonban
csak saját római püspöki megyéjében lehet. Az egyetemes törvényhozás az
egyetemes zsinat joga, a hitbeli kérdésekben is egyedül a zsinat
csalatkozhatatlan. A zsinat összehívásának és végzéseinek megerősítési joga
nem illeti meg a pápát. Az episcopalizmus tanait a kúrialisták (később ezeket
nevezték ultramontánoknak), a pápai hatalom, a papalizmus feltétlen hívei
hevesen támadták. 1764-ben már elítélte a pápa Hontheim könyvének első
kötetét. 1778-ban pedig az agg püspök kénytelen volt visszavonni tanait. Utána
lemondott püspöki tisztéről és birtokára vonult vissza.

g. A jozefinizmus
II. József császár a maga felvilágosodott feudális abszolutista államában
az egyházat saját jogara alá kívánta vonni. XIV. Lajos gallikanista kísérlete
mellett a protestáns német fejedelmek, valamint az angol király és az orosz cár
egyházfősége, summus episcopus volta lebegett előtte példaként. Elméletileg a
febronianizmus … (63. o.) törekvései igazolását. Egyházi reformok sorával
nemzeti katolikus egyházat kívánt szervezni II. József. Egy sor intézkedéssel
nyúlt bele a katolikus egyház életébe. Hiába kereste fel 1782 tavaszán Bécsben
személyesen a pápa, a császár hajlíthatatlan maradt. A feudális abszolutizmus
fegyvertárába modernizáltan, hatékonyabban kívánta a katolikus egyházat s
magát a katolicizmust besorolni.
Reformjai:
1. A püspöki megyék határait az országhatárokhoz igazította.
2. Új püspökségeket szervezett.
 3. A püspököket a világi hatóság alá rendelte. A püspökök új esküformát
voltak kötelesek elmondani, melyben az uralkodó iránti engedelmesség jobban
kidomborodott. A püspökök körleveleiket kötelesek voltak az illetékes
tartományi hatóságnak bemutatni kihirdetésük előtt. A császári parancsokat
viszont a püspökök kötelesek voltak kihirdetni.
4. A placetum regium-ot érvénybe helyezte. A pápától érkező összes
kihirdetendő kiadvány csak az uralkodó engedélyével hirdethető ki.
5. A püspökök teljes absolutio- és dispensatio-jogot kaptak. A Rómába
való fellebbezést eltiltotta.
6. A papok római tanulmányútját megtiltotta. Páviában Germanico-
Hungaricum Collegiumot szervezett.
7. A contempláló szerzetesrendeket, amelyek sem beteglátogatással, sem
lelkipásztorkodással, sem tanítással nem foglalkoztak, feloszlatta. Lefoglalt
vagyonukból vallási és tanulmányi alapot létesített, amit a katolikus egyház
céljaira használt fel.
8. A papképzést tudományosan elmélyítette. A tartományi székhelyeken
főszemináriumokat létesíttetett, a kisebb, alacsony tanulmányi színvonalú
szemináriumokat bezáratta. A papi vizsgát megszigorította.
9. Népiskolai reform.
10. Kultuszreform: a babonás szertartásokat eltörölte, az ünnepeket,
búcsúkat, processiokat szabályozta, a liturgia nyelvévé a nép nyelvét tette.
11. Dogmatikailag: hittételeket törölt a papi esküből és a szertartásból.
12. A protestánsok korlátozott vallásszabadságát a türelmi rendeletben
biztosította. A katolikus egyház nagyon sérelmesnek tartotta azokat.
II. József reformjai egyházi téren sem élték túl az uralkodót. Az egyházi
reformok közül csupán a türelmi rendeleteket hagyta érvényben 1790-ben.

h. A német katolicizmus nemzeti törekvései

A febronianizmus és a jozefinizmus hatására Németországban a nemzeti
katolikus egyház megteremtésére tettek kísérletet. A mozgalom közvetlen
kiváltó oka a müncheni nunciatúra megszervezése és a … (64. o.) sértő
magatartása volt. Németországban addig három helyen volt pápai követség,
nunciatúra, míg aztán 1785-ben Károly Tódor választófejedelem Münchenben is
állíttatott fel egyet a pápával. A nuncius Münchenbe érkezése után rögtön
közölte a papsággal, hogy ezentúl tőle fogadjon el utasításokat és ne az illetékes
német püspöktől, ill. érsektől. A mainzi és salzburgi érsek a császárnál tett
panaszt. A császár megállapította, hogy a nuncius a Vatikán állam politikai
követe, semmi joga sincs egyházi igazgatási jogot gyakorolni német területen.
A nuncius-botrány által felbosszantott mainzi, tieri és kölni
érsekuralkodók, valamint a salzburgi érsek 1786-ban Emsben küldötteik által
kongresszust tartattak. Az emsi pontokban egy majdnem független episcopalista
irányt mutató német katolikus egyház alkotmánytervezetét dolgozták ki. A
császár kész volt elfogadni a reformot, ha a püspökök is csatlakoznak hozzá. A
kölni érsek a felvilágosodás és a német nemzeti egyház gondolatának
terjesztésére 1786-ban, Bonnban egyetemet alapított. A német függetlenségi
törekvések azonban hamarosan hajótörést szenvedtek a püspökök ellenállásán.
A püspökök számára ui. kívánatosabb volt a Rómában székelő pápa fősége, mint
a közelben lévő német érsekeké. A püspökök a pápa pártjára állva
meghiusították az emsi egyházalkotmány-tervezet gyakorlati megvalósítását.
Közben kitört a francia forradalom is, a császár is engedékenyebb lett. 1789-ben
a német érsekek kibékültek a pápával, aki jogait hangoztatva rendreutasította az
érsekeket.
Német mintára Toscanában és Nápolyban szintén nemzeti egyházi
törekvések keresték az érvényesülés útját, de azok sem jártak sikerrel.
Németországban a függetlenségi gondolatnak és a felvilágosodásnak az
emsi kísérlet bukása után is voltak képviselői az egyházban. 1791-ben F. A.
Blau mainzi teológus könyvet adott ki, melyben a pápai csalhatatlanságot
történeti kritikai módszerrel elemezte. 1803-ban a würzburgi érsek H. E. G.
Paulusnak, a neves protestáns exegétának tanszéket adott. Jellemző volt a
németországi katolicizmusra a Mária-kultusz elhanyagolása, hallgatás a Mária-
dogmáról és a konzervatív tantételekről.
A felvilágosodás előtérbe állította a reunió gondolatát. A tantételekből a
katolikusok azokat hangsúlyozták, amelyek közösek a protestánsokkal. Jó
viszony alakult ki sok katolikus plébános és protestáns lelkész között. 1800 táján
a közös lelkigondozás és istentiszteletben való segítségnyújtás is előfordult. A
német katolicizmus reuniós lelkületét erősítette a német katolikus bibliafordítás.
Leonhard van Ess (1772-1847) 1807-ben kiadta saját fordításában az
Újszövetséget, 1822-ben az Ószövetséget. A Vulgata és a görög szöveg
kiadásáról is gondoskodott, s mindezzel a Bibliát nagy példányszámban juttatta
a német katolikusok kezébe nemcsak németül, hanem a műveltekébe latinul és
görögül is.

19. A római katolikus egyház a francia forradalom és

Napóleon idején
A forradalom és Napóleon korszakának csak az egyházat érintő főbb
intézkedéseiről eshetik szó, mintegy az események irányának kijelölésére.

a. A nemzetgyűlések korszaka (1789-1792)

1789. augusztus végén kimondják a teljes vallásszabadságot.
1789. november 2-án Talleyrand autuni püspök javaslatára az egyházi
vagyont nemzeti tulajdonba veszik Az egyház fenntartásáról és a lelkészek
fizetéséről az állam gondoskodik.
1790. július 12. A nemzetgyűlés elfogadja az egyházi reformot. A
katolikus egyház világi alkotmányt kap. Megszületik a gallikán egyház. Az
egyházat az állam igazgatja. A püspöki megyék határa a közigazgatási megyéket
követi. A papokat és a püspököket az illető megye, ill. helység választópolgárai
választják valláskülönbség nélkül (a katolikus papok, ill. püspökök
választásában a protestáns és zsidó választópolgárok is szavaznak).
1790. november 27. Az egyházi reform törvényeire, mint a gallikán
egyház polgári alkotmányára esküt köteles tenni minden püspök és pap. 135
püspök közül 5 tette le, a papságból több mint 40 000 nem tette le.
Közben folyik az egyházi vagyon kiárusítása, hogy az ország pénzügyi
bajain segítsenek. A pápa brevékben, nyilatkozatokban tiltakozik az
egyházellenes intézkedések ellen. A papoknak megtiltotta az eskü letételét, az
esküt tetteket visszalépésre szólította fel excommunicatio terhe mellett. A nép
hangulata forró az esküt nem tett papok ellen.
1792. szeptember 2-6. A párizsi nép 1 100 politikai foglyot megöl a
börtönökben, köztük kb. 300 esküt nem tett papot.

b. A konvent korszaka (1792-1795)

1793. október 5. A konvent eltörölte a keresztyén időszámítást, forradalmi
naptárt vezetett be a tízes számrendszer alapján.
1793. október 20. A keresztyén ünnepek eltörlése. A vasárnap helyett a
decade bevezetése.
1793-as év őszén a polgári házasságot is bevezették.
1793. november 7-én a keresztyén vallást eltörölte a konvent. A
keresztyén Isten létezését határozatilag tagadta meg. Az Észt emelte isteni
rangra a forradalmi törvényhozás, és kultuszt rendelt neki. A temetők kapuira
kiírták: „A halál örök álom”. Göbel párizsi érsek, Lindet l´eure-i püspök és
Julien toulous-i hugenotta lelkész megjelent a konvent előtt. A vörös frigiai
sapkát viselő érsek lemondott tisztéről és sajnálkozott addigi sarlatánságán, majd
ígérte, hogy ezután csak a szabadság és egyenlőség istenének fog szolgálni.
1793. november 10-én megtartották Párizsban az Ész istenének ünnepét.
Az új istenséget megszemélyesítő görög jelmezben burkolt nőt (Maillard
énekesnőt vagy Aubry táncosnőt) diadalkocsira ültették, lába alá keresztet
helyeztek és nagy processioval vitték az ész templomává átalakított Notre Dame
székesegyházba, ahol az oltárra helyezett trónusra ültették.
1793 őszén a felizgatott tömeg szerte Franciaországban kb. 2 000
templomot pusztított el műkincseivel együtt.
1794. május 7-én Robespierre indítványára a konvent kimondta, hogy a
francia nemzet hisz egy legfelsőbb lény létezésében, hiszi a lélek
halhatatlanságát és a legfőbb lényt kötelessége teljesítésével tiszteli. A legfőbb
lény tiszteletére 1794. július 8-án fényes ünnepet ültek. A mérséklődés jele volt
az is, hogy:
1794. június 30-án a konvent engedélyezte a katolikus vallás gyakorlását a
még más célra fel nem használt templomokban.
1795. február 21-én a direktórium teljes vallásszabadságot adott, de
államvallást nem nevezett meg. A direktórium nem támogatta a keresztyénséget,
de nem is volt ellenséges iránta. Ebben az időben jött létre egy sajátos
valláspótlék, a theophilanthropia. Az 1793-ban megszavazott észvallásnak a
keresztyénség iránt engedékenyebb változata. A keresztyén Istent elismerte, a
halhatatlanságot szintén. Kultuszának középpontjában az erkölcsök nemesítése
állt, s a természet változásaihoz kapcsolódtak szertartásai. A theophilanthropok
felekezetének alapítója Lrevelliére-Lepaux, az egyik direktóriumi tag volt.
Párizsban kb. 10 000 ember tartozott hozzájuk, és 10 templomot sajátítottak ki.
Vidéken voltak „híveik”. 1802-ben feloszlott a felekezet, mert kitiltották őket a
templomokból, mint nemzeti vagyonból.

c. Napóleon korszaka (12797-1814)

Napóleon felszínre kerülésének idejére a francia forradalom túljutott a
keresztyénellenesség mélypontján, amit kétségkívül 1793. november 7-i
konventi határozatával ért el. A felvilágosodás ideológiájának egyenes
következménye volt mindez.
Napóleon maga szintén felvilágosult volt, akinek a vallás nem számított –
egy időben kacérkodott az iszlám felvételének gondolatával, hogy szent
háborúba vigye a mohamedánokat. A francia katolikus egyház létét már nem
veszélyeztette Napóleon hatalomra kerülése, de a pápaság intézményét igen. A
pápaság ekkor élte át történelme egyik legkritikusabb időszakét. Léte és nemléte
forgott kockán.
1797. február 19-én Tolentinoban Bonaparte tábornokkal különbékére
kényszerült a pápa, mint államfő. A pápa Franciaország javára lemondott
Avignonról, Venaissinről, Ferraráról, Bolognáról és Romagnáról, továbbá
fizetett 3 millió frank hadisarcot.
A felvilágosodás és a forradalom szelleme Rómába is nyíltan benyomult.
A római köztársaságpártiak egyik utcai zavargása alkalmával a pápai katonaság
fegyverei egy francia katonatisztet is eltaláltak. Ennek ürügyén 1798. február
15-én Berthier francia tábornok megszállta Rómát és kikiáltották a
köztársaságot. VI. Pius pápát megfosztották államfői jogaitól, és fogolyként
Franciaországba szállították, ahol nemsokára meghalt (1799. augusztus 29-én
Valenceban). Úgy látszott, hogy a pápaságnak vége van.
A franciaellenes koalíció itáliai sikerein felbuzdulva Velencében
pápaválasztó conclavét tartott 35 bíboros, és VII. Pius néven pápát emelt trónra
(1800-1823). Az új pápa a szövetségesek védelme alatt vonult be Rómába, és
hatalma visszaszerzéséhez látott. Az 1801. február 9-én megkötött lunéville-i
békében Bonaparte első konzul korlátozott körülmények között elismerte a
pápai államot. A pápaság intézményének visszaállítását ezzel tudomásul vette.
Politikai meggondolások vezették. A pápaságban támaszt látott franciaországi
uralmának megszilárdulására és világuralmi tervei megvalósítására egyaránt. A
pápaság ettől kezdve Bonaparte eszköze lett, de újra … (68. o.), s Napóleon
bukása után régi hatalmát is visszanyerte.
 1801. július 15-én Napóleon konkordátumot kötött VII. Pius pápával. A
konkordátum a francia katolikus egyház helyzetét rendezte. A francia katolikus
egyház szabad vallásgyakorlatot nyert, mint a francia polgárok többségének
egyháza. Az egyházi vagyon továbbra is a nemzeté maradt. Az egyház és papjai
költségeit az állam fizette. Az egyház jogi támogatást kap az államtól, viszont az
anyagi és jogi támogatás fejében az állam felügyeletet gyakorol az egyház felett.
A püspököket és érsekeket az állam nevezi ki és szenteli fel. 10 érsekség és 50
püspökség felállításában egyeztek meg. A pápa a püspökök, érsekek
megerősítésének jogát kapja. A papokat a püspökök választják az állam által
megbízhatóknak tartottak közül. Az állam visszaadja a katolikus egyháznak a
még el nem idegenített egyházi épületeket, de a vissza nem adhatókért az egyház
nem kér kárpótlást. A konkordátum kimondotta még, hogy Franciaország
elismeri a pápa uralmát az egyházi állam felett és egyházfői jellegét.
Napóleon 1802. április 5-én végrehajtási törvényeket adott ki, amelyekben
a konkordátumot a maga javéra megszigorította. Kimondta, hogy a kormány
engedélye nélkül semmiféle pápai irat sem hirdethető ki Franciaországban,
zsinat nem tartható, csak a polgári házasságkötés után szabad egyházi áldásban
részesíteni a házasfeleket, a hittan tanítása kizárólag a kormány által
engedélyezett kátékból történhetik stb.
A pápa és Napóleon között a jóviszony nem volt tartós. 1804-ben a pápa
Párizsba ment, hogy megkoronázza Napóleont. Remélte, hogy személyes
érintkezésben, s a koronázás ellenében sikerül a katolicizmust ismét
államvallássá tenni Franciaországban, s a konkordátummal ellentétes pontokon a
végrehajtási utasítást módosíttatni. Napóleon hajthatatlan maradt. Sőt az egyházi
állam megsemmisítésére tört.
A pápa a kontinentális zárlatot nem fogadta el, ennek ürügyén 1808.
februárjában Napóleon megszállatta az egyházi államot. 1809. május 17-én
pedig Bécsben dekrétumot adott ki a császár a pápa ellen. A pápa angol- és
oroszbarát politikája ürügyén, hogy az ne járjon eretnekekkel és szakadárokkal
egy úton, Napóleon, mint az egyház legidősebb fia, Nagy Károly jogán
visszavette a pápai államot a pápától és Franciaországba kebelezte be. Róma
császári városi jogot kapott. A pápának 2 millió frank évdíjat és néhány palotát
adott. A pápa válaszul, komoly személyes bátorságról tévén tanúságot, kiátkozta
a császárt. 1809. július 6-án a pápát elfogták a franciák és Savonába internálták.
A függőben lévő francia egyházi ügyek (27 megerősítetlen püspök
jogviszonya stb.) végett Napóleon 1844-ben két nemzeti zsinatot tartott
Párizsban, de eredménytelenül. A pápa tekintélye erősnek bizonyult. Végül
1813. január 25-én Fontainebleauben új konkordátumot kötött Napóleon a
pápával. Lényegileg az 1809-es császári dekrétumba egyezett bele a pápa. A
jóviszony azonban csak nem állt helyre. Végre 1814 februárjában Napóleon
bukását meggátlandó, visszaállította az egyházi államot és a pápát szabadon
engedte. A császáron azonban ez már nem segített.
 20. Immanuel Kant, a klasszikus német filozófia atyja
A felvilágosodás filozófiája a nagy francia forradalomban lehetőséget
kapott tanainak gyakorlati megvalósítására. Ezzel azonban egyszersmind
feladatát is betöltötte. A francia polgárságnak a feudalizmus megdöntéséért
harcba vivő ideológiája tudott lenni. A polgárság győzelme után a
felvilágosodás mint harci ideológia helyet kellett, hogy adjon a győzelmes
polgárság új ideológiájának. Az előző fejezetben láttuk, hogy a hatalomra jutott
polgárság a felvilágosodás filozófiájának következetes alkalmazásával eltörölte
a keresztyénséget, detronizálta az Istent, és isteni rangra emelte, s vallásos
imádatban részesítette az emberi eszet. Az ész korlátlan lehetőségeinek filozófiai
optimizmusa az ész önistenítésébe torkollott. A francia felvilágosodás azonban e
tettével önmagával került ellentétbe. A mindenféle vallást megvető és
szükségtelennek minősítő felvilágosodottak a keresztyén vallás eltörölésével egy
lélegzetre egy másik vallást alapítottak. Ugyanők, a keresztyén Isten és minden
isten létét tagadó ateista felvilágosodottakat sem kímélve, az Isten
trónfosztásával egyszerre egy új istent tettek kötelezően a hit, az engedelmesség
és az imádat tárgyává. Cselekedte pedig mindezt a forradalom hivatalos
konventje, a legfőbb hatalom letéteményese. Az ide vonatkozó törvényekben
szimbolikus fogalmazásról szó sem volt, hiszen az ész istenének trónraültetését,
az észvallás kultuszát a gyakorlatban is nyomban elkezdték. A felvilágosodás
filozófiája ezzel az ellentmondó cselekedetével csődbe jutott. De csődbe jutott
vele a rá épült racionális teológia is. Bennünket elsősorban ezen a ponton
érdekel a kérdés. A racionális teológia mégsem követhette a felvilágosodást a
keresztyénség teljes likvidálásában, az észvallás propagálásának átvételében. Ezt
a csődöt egyfelől a klasszikus német idealizmus, másfelől a romantika hidalta át.
Mindkettőnek megvolt a teológiai vetülete, a klasszikus német filozófiáé a Kant
utáni racionalizmusban, a romantikáé Schleiermacher romantikus teológiájában.
Immanuel Kant )1724-1804) Königsbergben született iparos családban, s
szülővárosában élte le életét mint egyetemi tanár. Sokoldalú egyéniség volt, aki
nemcsak nagy filozófus, hanem nagy természettudósa is volt korának. Filozófia
mellett kozmogóniával, fizikai földrajzzal, antropológiával foglalkozott
úgyannyira, hogy az egyetemen több természettudományi tárgyat is tanított. A
hetvenes évekig Kant a filozófiában a Leibnitz és Wolff által kijelölt utat
követte. A hetvenes évek elejétől azonban az angol Hume filozófiai
agnoszticizmusa hatására új korszak kezdődött Kant filozófiájában. Rájött, hogy
az ész segítségével, spekulatív úton nem ismerhető meg a világ. Kant
filozófiájának második szakaszában agnosztikussá lett. A második korszakban
„az ész kritikájának” nevezte el saját filozófiáját. Ez a maga adta elnevezés
találó, mert addig a filozófiában egy jó szándékú kritikátlanság érvényesült. Az
ész spekulatív megismerési lehetőségét korlátlannak vélték. Kant kritikai
filozófiája megkísérelte az ész korlátait kijelölni. Ez a kritika nagy változást
idézett elő nemcsak a filozófiában, hanem a racionalista teológiában is. Kant
filozófiájából mi csak annyival foglalkozunk, amennyi elegendő ahhoz, hogy a
teológiai racionalizmus szükségszerű átalakulását megérthessük.
Kant kritikai korszakában különbséget tett a jelenségek és a magánvaló
dolgok (Ding an sich) között. Szerinte az ember csak a jelenségeket képes
megismerni, de a magánvaló dolgokat, azaz a dolgok lényegét nem. Az Isten
létének vagy a túlvilágnak logikai „bizonyítását” lehetetlenné tette Kant
kritikája. A korábbi filozófia „istenbizonyításához” képest tehát a teológia
szempontjából egyfelől kedvezőtlen volt a kritikai filozófia. Másfelől viszont a
hit számára a sovány „istenbizonyítás” elmaradása helyett gazdag kárpótlást
jelentett aí ész korlátozása. Mert a racionalista teológia minden
„istenbizonyítása” ellenére törvényileg tagadta meg Istent a francia forradalmi
konvent. Kant ezzel szemben azt vallotta, hogy Isten magánvaló lévén, az ész
segítségével léte sem nem bizonyítható, sem nem cáfolható. Isten lénye az ész
számára megismerhetetlen. Isten létének filozófiai cáfolása a kanti filozófia
alapján lehetetlenné vált. A korabeli protestáns teológia lélegzetvételhez jutott.
Kant a metafizikát, mint a filozófia résztudományát tagadta, kritikai
filozófiájában elméleti filozófiának nevezte a transcendenssel foglalkozó
disciplinát. A metafizika bírálatában kimutatta, hogy Isten létének régi
bizonyításai logikai hibán alapszanak, mert Isten létét akarván bizonyítani,
Istenből indulnak ki. Ugyanígy képtelenség a világnak, mint egésznek, s a
léleknek a vizsgálata vagy bizonyítása. Az ész a tapasztalati világ feltételes
jelenségein át három feltétel nélküli eszméhez jut: 1. a lélekhez, mint az összes
feltételes lelki jelenség feltétel nélküli totalitásához; 2. a világhoz, mint az
okságilag feltételes jelenségek végtelen sorának feltétel nélküli totalitásához;
végül 3. az Istenhez, mint valamennyi feltételes jelenség feltétlen okához.
Ezeknek az eszméknek a tárgya, a lélek, a világ, az Isten, érzékekkel nem
észlelhető a tapasztalati valóságban, de jelenségeik igen. Tehát Kant szerint a
feltételes lelki jelenségek lehetnek exakt tudomány tárgya, de maga e jelenségek
feltétel nélküli egysége, a lélek nem lehet a tudomány tárgya. A magánvaló
dolog, eszme, megismerhetetlen. A világban lejátszódó és mindig feltételes
jelenségekkel foglalkozhatnak a természettudományok, de a világgal mint
feltétel nélküli egésszel nem. Végül a harmadik magánvaló, eszme, feltétel
nélküli az Isten szintén kívül esik az ész hatókörén. Lehetetlen, hogy Istennek,
mint minden létező vagy jelenség feltétel nélküli okának megismerésével
tudomány foglalkozzék. A felvilágosodás által szorongatott és a
racionalizmusban megüresedett protestantizmus számára Kant filozófiája a lélek
és Isten létét biztosította. E magánvalók ugyan exakt tudomány tárgyai nem
lehettek, de létüket kétségbe vonni sem lehetett a kritikai filozófia alapján.
Még tovább ment Kant etikája a keresztyénségnek kedvező
következtetésekben. A felvilágosodás hallatlan optimizmussal kezelte a
társadalom erkölcsi rendjének harmóniáját zavaró rosszat. Egész etikája arra volt
beállítva, hogy a rossz oka a tudatlanság, a babona, a felvilágosulatlanság lévén,
azt nevelés útján ki lehet küszöbölni. Ezzel szemben Kant szerint erkölcsi rend
és harmónia a tapasztalati világban nincs. Az erkölcsi rendet a német idealizmus
atyja a tapasztalati világon túlra, a csupán ésszel felfogható (intelligibilis)
világba helyezte. A teológusokkal ellentétben azt hirdette, hogy az erkölcs nem
a vallás alapján jön létre, hanem a vallás alapszik az etikumon. Mégis a
gyakorlati ész segítségével etikájában jutott el a szabadságnak, a lélek
halhatatlanságának, a túlvilágnak és más keresztyén fogalmaknak, legfőképpen
Istennek szükségszerű posztulálásához. Létünk ugyan elméletileg nem
bizonyítható igazság, de a gyakorlati ész szükségszerű követelménye.
Nem haszontalan, ha felvázoljuk Kant etikájának következtetését,
amellyel az alapvető keresztyén igazságokat és magát Isten létét a gyakorlati ész
szükségszerű posztulátumává tette. Megállapította, hogy az erkölcsös magatartás
a tapasztalati világban nem jár együtt a boldogsággal, s az erkölcstelen
magatartást sem feltétlen követi a boldogtalanság. Az igaz, hogy nem azért kell
erkölcsös magatartást tanúsítania az embernek, mert boldogságot vár cserében,
de az is igaz, hogy erkölcsi tudatát sérti, ha erkölcsi magatartása és annak
eredménye között ellentmondás van. Az ember erkölcsi tudata ugyanis az
erkölcsi magatartás és annak eredménye között harmóniát követel, vagyis az
erkölcsös legyen boldog, az erkölcstelen boldogtalan. Az empirikus világban
azonban ez nincs így. Kell hát lennie egy olyan helynek, ahol az erkölcsi rend
érvényesül. Ám az a világ már nem a tapasztalati világ, hanem az intelligibilis
világ, amit a keresztyének másvilágnak neveznek. A túlvilág létében azonban
csak mint szükségszerű posztulátumban lehet hinni. Az ésszel felfogható világ
erkölcsi rendjének érvényesülése, vagyis az ember erkölcsi minősége szerinti
igazságos elbírálása feltételezi a lélek halhatatlanságát. Végül … (72. o.)
szükségszerűen posztulálja Isten létét, Aki az ésszel felfogható világban magát
az erkölcsi rendet és annak érvényesülését garantálja, azaz ítél: jutalmaz és
büntet.
Kant filozófiája új korszakot nyitott a filozófia és a teológia történetében.
………………………………………………………………………… (72. o.)
Csakhogy a Kant utáni szupranaturális teológia végképpen nem azonos a
felvilágosodás korának kezdeti szupranaturális teológiájával, mert Kant után a
szupranaturális tényezők filozófiai posztulálásán alapszik.

21. A Kant utáni racionális teológia

A racionalizmus Kant előtti korszakának tárgyalásakor hangsúlyoztuk,
hogy a szupranaturális –, a természeti teológia és a neológia átnyúlt a Kant utáni
korszakba. A bibliakritikus racionalisták pedig a Kant utáni időben élték
fénykorukat, így Michaelis és Semler is, akik Kant kortársai voltak. Teljesen a
Kant utáni korszakra esik a pozitív vagy döntő racionalisták, valamint a régi
tübingeni iskola működése. A Kant utáni racionalizmus klasszikus hazája
ugyanaz a Németország volt, ahol a kanti filozófia és nyomán a német
idealizmus vagy más néven klasszikus német filozófia kibontakozott.
 A racionalizmus Kant után filozófiailag iskolázottabb és kritikaibb.
Átveszi Kant metafizika-ellenességét, maga is támadja az „istenbizonyítékokat”,
de ugyanakkor a szupranaturális új alapot kap. A felvilágosodás korának
racionalizmusa a moralizálást fontos feladatának ismerte, a Kant utáni
korszakban ez vált a vallás lényegévé, hiszen Kant szerint a vallás az erkölcsön
alapszik.
A kritikai filozófia hatására szárnyakat kapott a racionalizmus kritikai
ténykedése. Az exegézis lett a racionalizmus kedvenc disciplinája, amit biblia-
kritikának kereszteltek át. Ebben a névváltoztatásban a hangsúly eltolódás
tükrözött. A bibliakritikusok szerint a Biblia nem szent könyv, hanem olyan,
mint más könyv, amit nem magyarázni kell, ahogyan az exegézis tette, hanem
kritizálni és úgy hámozni ki belőle az igazság-magokat. A racionalista
teológusok nem sok igazság-magot találtak a Bibliában. A csodákat elvetették,
Jézus istenségét, Krisztus voltát szintén, csupán az ember Jézus, a nagy erkölcs-
tanító érdekelte őket. Ilyen alapon a sákramentumok is puszta szokásnak
minősültek. A racionalizmus kritikai igazságai kettő kivételével negatívak. Két
pozitív igazsága: 1. a gondviselés szereti az embert és ebben hinni kell; 2. az
ember Isten előtt felelős erkölcsi magatartásáért. Ennyi pozitívumot tudott a
német protestáns teológia értékesíteni a Kant által nyújtott sovány
lehetőségekből.
A Kant utáni racionalizmus arculatának tisztázásához hangsúlyoznunk
kell, hogy Kant filozófiája idealizmus ugyan, de az ész felett gyakorolt szigorú
kritikája a teológiában egyáltalán nem jelentette a racionalizmus enyhülését, sőt
Kant után lett igazán racionalizmus a racionalizmus. A kritika programmá
válása a teológiában a ráció előretörését eredményezte, mégis a Kant által
korlátozott hatókörű rációról volt is szó. A teológia kritika eszköze és mértéke
egyaránt a ráció volt.
A racionalista prédikációk, imakönyvek, énekek, káték, tankönyvek az
egyháztagok széles rétegeihez eljuttatták a racionalizmus egyszerűsített,
népszerűsítő, ismeretterjesztő színvonalú változatát, a vulgáris racionalizmust. A
vulgáris racionalizmus a kritika által minden értéktől megfosztott
keresztyénséget propagálta. Az egyház számára azonban a propaganda keserű
gyümölcsöket termett. Tömegjelenséggé lett a szekularizáció. Az egyház és a
keresztyénség kezdte nem érdekelni az embereket. A közöny elharapózott. A
felvilágosodás korának szekularizációja még csupán a művelteket érintette, azok
közül is a katolikusokat tette ateistává, a protestánsok akkor még megmaradtak
egyházukban. A XIX. század elejére aztán a vulgáris racionalizmus a falusi
embereket is elérte. Ezúttal azonban a protestánsokat.

22. A romantika
A felvilágosodás és Kant filozófiája az értelem és akarat területén
mozgott. A reájuk épülő ismeretet teológiai irányzatok szintén kínosan ügyeltek
arra, hogy az értelem és az akarat mezsgyéjét át ne lépjék, hiszen ezzel kívánták
teológiájuk tudomány voltát igazolni. Az ember lelkében azonban az érzelemnek
is megvan a maga területe, és azt nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni.
A felvilágosodás korát a klasszicista irodalmi irányzat és egyben szellemi
mozgalom jellemezte. A feudális abszolutizmus és a polgárság
kompromisszuménak időszakában, a klasszicizmusban a nyugodt
megállapodottságot, kiegyenlítettséget ragadták meg Ezzel szemben a francia
forradalom korának klasszicista szellemisége az ókori köztársaság
szabadságjogait, demokráciáját, hazaszeretetét, hősiességét, dicsőségszomját
tette magáévá. Napóleon klasszicizmusa először a római köztársaság külsőségeit
elevenítette fel, majd a császárságét, s így lett maga előbb első consul, utóbb
imperator.
A felvilágosodás klasszicizmuséval szemben az érzelem (sentiment)
követelte a maga jogait már a francia forradalom előtt. A klasszicizmussal
párhuzamosan futottak az érzelmet érvényesíteni akaró szellemi áramlatok,
amelyek rendszerint művészeti irányként bontakoztak ki, mint pl. a rokokó és a
szentimentalizmus. Bennünket a szentimentalizmus érdekel, hiszen ebből
fejlődött ki a romanticizmus a maga sokféleségében, s a protestáns teológiára a
romantikának lett döntő hatása.
Jean-Jacques Rousseau (1712-1778 saját korának egyedülálló
személyisége. A filozófiatörténet a felvilágosodáshoz sorolja, de hangsúlyozza,
hogy a felvilágosodás filozófiájától elütő nézeteket vallott. Rousseau szerint a
társadalmi egyenlőtlenséget a magántulajdon okozta. Az emberi társadalom
eredeti, természeti összhangját a társadalmi fejlődés egyenlőtlen volta bontotta
meg. A közben elért kulturális fejlődés sem jelentett kárpótlást az emberiségnek
a természeti harmónia elvesztéséért. Kiadta a filozófus híres jelszavát, hogy az
embernek vissza kell térnie a természethez. Társadalmi szerződés címen 17.2-
ben (75. o.) megjelent könyvében kidolgozta a népszuverenitás elvét. A
társadalomban meglévő vagyoni és jogi egyenlőtlenséget kizárólag szabadsággal
és jogegyenlőséggel lehet kiküszöbölni. A francia forradalom az Emberi Jogok
Kiáltványában Rousseau tételeit hivatalos programmá deklarálta. A francia
forradalom alkotmányaiban is erősen érvényesült Rousseau hatása. A
jakobinusok különösen nagyra becsülték tanait, bár Rousseau szubjektíve nem
volt forradalmár, s nem látta be a forradalom szükségességét.
Rousseau az érzelemnek elsődleges jelentőséget tulajdonított az
értelemmel és az akarattal szemben. Ez forradalmi újítás volt a filozófiában. Az
érzelem elsődlegessége hangsúlyozásának hibás tételét ráadásul azzal toldotta
meg, hogy az ösztönt is az érzelemhez sorolta. Filozófiája mellett az érzelem
döntő szerephez jutott Rousseau szépirodalmi műveiben. Irodalmi alkotásai
formailag klasszicisták, tartalmilag viszont a sajátosan rousseaui felvilágosodás
érzelmes propagálói. A természetes életmódot, a természeti ember lelki
tisztaságát, lelkiismeretét és ösztöneit, egyben a régi primitív viszonyokat
idealizálja. Émile című pedagógiai könyvében a civilizáció ellentmondásaiból
kivezető utat az általa javasolt természetes és érzelmekre ható, az ösztönöket
érvényesülni engedő nevelésben jelöli meg. Tehát a társadalmi
ellentmondásokon nem forradalommal, hanem természetes neveléssel kíván
segíteni.
Vallásilag Rousseau deista volt, aki szerint a vallás feladata az érzelem
kifejezése és ápolása. A természeti, a kultúra által meg nem rontott emberben
egy természeti vallást feltételezett, aminek forrása maga az ember. Az Émile
című pedagógiai művének A savoyai vikár hitvallása című fejezetében adta
Rousseau a keresztyénség kritikáját s a természeti vallás rendszerét.
A szentimentalizmus és a romantika korszükséglet lévén, Rousseau
mellett egy egész sor művésznél jelentkezett. Szentimentalizmus és romantika
között elmosódik a határ. A szentimentalizmus az érzelmek spontán
érvényesülését, érzelmességet jelent, míg a romantika ugyanez, de tudatosan,
programszerűen rendszert alkotva. A szentimentalizmust lehet megrovóan,
érzelgősség értelmében is használni, de a XVIII. századi szentimentalizmusra
nem ez a jellemző. A romantika Rousseaut s majd Schleiermachert kivéve nem
alkotott filozófiai rendszert, viszont a művészetek keretéből kilépve széles körök
ideológiájává s életszemléletévé vált. A romantikát ezért szellemi mozgalomnak
nevezik. Természetesen, mint minden szellemi mozgalommal lenni szokott, úgy
a romantikát is a szellemi vezetők, jelen esetben művészek, gondolkodók
művelték, a szélesebb társadalmi körök emberi pedig élték. Társadalmi, politikai
mozgalmak ideológiája volt a romantika. Államférfiak, hadvezérek,
forradalmárok és teológusok cselekedtek a romantika hatása alatt.
A haladás szempontjából aszerint ítélhetjük meg a romantikát, hogy adott
időben és helyen milyen társadalmi erők használták fel. Önmagában sem nem
haladó, sem nem reakciós. A XVIII. században Rousseau, Lessing, Goethe,
Schiller és számos neves kortársuk romantikája haladó volt. A Napóleoni-kori
német romantikában már a forradalomellenesség is érvényesült, de a
racionalizmus, az idegen uralom és a feudális abszolutizmus elleni lázadás is
együtt volt benne. A Napóleon-kori francia romantika Chateaubriandnal az élen
már egyértelműen forradalomellenes volt, sőt royalista. Érthető, hogy a francia
restauráció korának (1814-1830) szinte hivatalos ideológiája lett a romantika.
Ugyanakkor voltak haladó francia romantikusok is, pl. Lamartine és Victor
Hugo. A XIX. század első felének forradalmai nacionalista-romantikus
forradalmak voltak. Az 1848-49-es forradalmak pedig a forradalmi nacionalista-
romantika csúcsát képezik. A nacionalizmussal együtt ható romantika a század
második felének szabadságmozgalmait is uralta, az olasz egységért vívott
háborúk, a lengyel felkelés és sajátos színeivel az amerikai polgárháború szintén
ide sorolandó.
A romantika főbb jellemvonásainak ismertetésénél a már eddig is említett
érzelmi telítettség mellett továbbiakat kell felsorolnunk. Idealizálta a múltat, a
természeti viszonyok között élő társadalmat, de a kiegyensúlyozottnak,
rendezettnek, keresztyénnek képzelt középkort is. Tág teret biztosított az
egzotikumnak és a fantáziának. Az érzelmi hatás keltésének eszközeiben
sokszor nem válogatott. Fantasztikus lovagregényei, egzotikus regényei nem
egyszer rémregényekké váltak a túlhajtott érzelmi hatáskeltés miatt. A
felvilágosodás és Kant racionalizmusával és objektivizmusával szemben a német
Fichte filozófiájának szubjektív idealizmusát követte a századforduló utáni
romantika. Nemcsak a múltat, hanem saját korukat és koruk eseményeit is
szubjektíven, a realitástól elszakadva ábrázolták a romantikusok, mert ők
olyannak érzékelték. Fenimore Cooper Eugene Suet Brulart úr című romantikus
regénye elé írott bevezetőjében éppen annak realitását emelte ki, holott ez a két
író korában játszódó remény tárgyilagosan nézve semmiképpen sem nevezhető
reálisnak. Saját korukkal elégedetlenek voltak a romantikusok, és azon vagy
változtatni akartak, vagy elvágyódtak belőle. Fontos és tiszteletreméltó
jellemvonása volt a romantikának, hogy az individuum jogait messzemenően
követelve, az egyént kötelezte, hogy a közösségért, nemzetért, társadalomért, a
szabadságért, a jogért semmit sem kímélve, semmire tekintettel nem lévén
küzdjön, és anyagiakat, tehetségét, sőt életét is habozás nélkül feláldozza.

23. Schleiermacher, a romantikus teológia atyja

A szentimentalizmus önmagában nem tudott újat hozni a teológiában.
Rousseau rendszere alkalmas lett volna teológiai irány inspirálására, de túl korán
alakult ki ahhoz, hogy teológus kortársai közül megragadjon némelyeket. A
protestáns teológia akkor még a racionalizmus Kant előtti optimista szakaszát
élte, exakt tudomány akart lenni és hallani sem akart érzelmességről. Holott
Rousseaut ismerték a teológusok, örültek neki, de nem tudtak mit kezdeni
rendszerével. Rousseau helyett Kantot üdvözölték megmentőjük gyanánt. Végül
is a Kant utáni racionalizmus csődje juttatta el a teológusokat a századfordulón a
romantikához. A romantika persze akkor már nem csupán Rousseaut jelentette.
Addigra áthatotta a művészetet, s a műalkotásokon keresztül a műveltek
életfelfogását alakította. Nem lebecsülendő hatást keltett a megüresedett,
elhidegült keresztyénségben a romantika egyházi zenéje, ami magukban a
templomokban hirdette a hit érzésvilágának jogait. Az sem véletlen, hogy éppen
Németországban született meg a romantikus teológia. Ott volt akkor éppen
legerősebb a romantika, és ott igényelte leginkább a lélektelenné vált
racionalizmus.
Az ismertetett fejlődési szakaszokat járta végig Friedrich Schleiermacher
(1768-1834). Református tábori lelkész fia volt. A herrnhuti pietistáknál végezte
iskoláit, de nem lett pietista, bár jótékony hatásai elkísérték. Egyetemi
tanulmányait Halléban fejezte be, ahol azonban akkorra már a Francke
pietizmuséból régen racionalizmus lett. Kant filozófiájának hatása alá került
Schleiermacher, de megismerkedett a romantikával is. 1796-tól 1802-ig berlini
lelkész volt, s ott csatlakozott a Schleling testvérek által vezetett romantikus
baráti körhöz. Schlelingék indították meg 1798-ban az Atheneum című
folyóiratot, a német romantika sajtóorgánumát. Ettől az évtől számítják a
romantikát. Schleiermacher a következő évben egy névtelen munkát adott ki:
Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter ihren Verächtern (Beszédek a
vallásról annak megvetői között a műveltekhez) címen. A munka könyvsiker
lett. A szerzőt 1804-ben egyetemi helyettes tanárnak hívták meg Hallébe, 1807-
ben pedig rendes tanárrá választották ugyanott. 1808-tól újra berlini lelkészként
szolgált. 1810-től aztán lelkészi állásának megtartásával az akkor megnyílt
berlini egyetem tanára volt. Mint gyakorló lelkész sokat prédikált, de termékeny
teológiai szakírónak és filozófusnak is bizonyult. Gyakorlati teológiai
munkásságát nem méltathatjuk érdeme szerint, elég annyit megemlítenünk, hogy
őt tekintik a gyakorlati teológiai tudományág megalapítójának. Mint romantikus
osztozott a korabeli német romantika nacionalizmusában, s e nacionalizmusnak
a német egységre irányuló törekvéseiben. Ezzel összefügg, de egész romantikus
teológiájából következik a felekezeti unió, konkrétan az evangélikusok és
reformátusok uniójának támogatása.
Schleiermacher a vallást Rousseau alapján az érzelem területén helyezte
el. A vallás így kikerült az ortodoxia és racionalizmus által kijelölt szférákból,
az értelem és akarat szférájából. Ott az értelem síkján tanrendszerré vált a vallás,
ami akarati konklúziókban, erkölcsös magatartásban realizálódott. Az
ortodoxiában az értelem tanrendszerén volt a hangsúly, a racionalizmusban az
értelemből fakadó akarati konklúzión. Schleiermacger ugyancsak Rousseau
nyomán vallotta, hogy a vallás hozzátartozik minden ember érzelemvilágához.
A világmindenség arra inti az embert, hogy érezze a Teremtőtől való függését.
Ez, a véges függésérzete a végtelentől, az individuumé az univerzumtól, az
univerzum pedig maga Isten. A vallást tehát az ember függésérzetének fogta fel,
egy érzésnek, egy élménynek, amit ő úgy értett, hogy az érzelem által maga
Isten van jelen az emberben. Világmindenség értelmezése panteisztikus. Az
érzelem által bennünk létező Istenről szóló megállapítása misztikus. A vallás
legfontosabb tényezője Schleiermacher szerint az emberi érzelem. Nem is
ragadható meg a vallás lényege csak az érzelem konkrét megnyilvánulásaiban,
azaz az egyes vallások gyakorlatában. Más-más vallás másként fejezi ki az
Istentől való függésérzetet. A vallásoknak egymással értékrendi szempontból
történő összehasonlítása értelmetlen, hiszen ugyanazt fejezi ki
különbözőképpen. Vallási türelmességet parancsol a vallás romantikus
értelmezése.
Schleiermacher alapján következnék, hogy minden embernek megvan a
maga egyéni vallása, amit az Isten érzelmek által bennünk léte tesz
elvitathatatlanná. A romantikus individuum-kultusz eredménye ez a tendencia.
Viszont érvényesül a romantika közösség szemlélete is Schleiermachernél, és a
vallásról kimondatja vele, hogy az közösségi jelenség, amit közösségben lehet
megélni. Egyfelől, mert az egyes vallásokat a közösség tagjainak függésérzete
összessége adja. Másfelől a végtelentől való függésérzetet a kultuszban lehet
kifejezni, ápolni. Az istentisztelet így ünnepélyes kiábrázoló cselekménnyé vált,
ami csak másodlagosan, a függésérzet erősítésében, ill. felkeltésében vált ható
cselekménnyé.
A romantikus szujektivizmus következtében a kijelentés elvesztette
objektív létjogosultságát. A függésérzet lelki élményei által minden egyén a
misztikus egyesülésig menően közvetlen összeköttetésben állt az Istennel, s
kijelentésre nem volt szüksége. Schleiermacher mégsem vetette el a Bibliát, bár
az Ószövetségről nem volt hízelgő véleménye, mert szükségesnek tartotta mint
olyan művet, amely a függésérzet nagy példáit adja. Mindenekelőtt Jézus
Krisztusért, Akiben a legmagasabb fokú és zavartalan istenérzést csodálta. A
megváltásban Krisztus az istenérzést kelti fel és emeli magasra az emberben.
Krisztus szerepe a romantikus teológia szerint korlátozott: felkelti az Istentől
való függésérzést, és érzelmi unióba kapcsol Istennel. A többi már a hívő egyén
és az Isten közvetlen kapcsolatán múlik. Krisztus praeexistenciája,
parthenogenesise, csodái, feltámadása, mennybemenetele, visszajövetele
elvesztette jelentőségét, szimbólummá vált.
Schleiermacher saját kora művelt embereinek romantikus
formanyelvéhez, idealista filozófiai kategóriáihoz igazította a teológiát. Ám a
teológiát ismét exakt tudománnyá emelte, hiszen annak a természettudományok
és a filozófia által elvitathatatlan tárgya a vallás, mint az ember lelki jelensége.
Dogmatikája hit-tanná vált, amiben az ember hitének rendszere van az ember
lelkéből kiindulva összefoglalva. A protestáns keresztyénség megtelt
érzelemmel, ami ellen a tudomány akkori állása szerint az ész sem tiltakozhatott.
Schleiermacher magas érzelmi hőfokon tudott bizonyságot tenni hitéről,
Istenhez kapcsolódó érzéséről, az Istennel való egyesülés élményéről. Mindez a
maga korában megmentette a megüresedett, lélektelenné szikkadt, érdektelenné
vált protestantizmust.