Robert Crais:

VOODOO FOLYÓ

BEHOLDER KIADÓ BUDAPEST, 2002

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Robert Crais: VOODOO RIVER

Copyright © 1995, Robert Crais All rights reserved.

Fordította: Csábi Orsolya

Hungarian translation © 2002, Beholder Kft. Borítófestmény: Vida László
ISSN 1586-1686 ISBN 963 9399 18 3
Kiadja a Beholder Kft.
Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134
Felelıs kiadó: Mazán Zsolt, Tihor Miklós
Felelıs szerkesztı: Dani Zoltán
Korrektor: Lexa Klára, Kovács János
Tördelés: Erdıs Árpád Készítette az Alföldi Nyomda Rt.
Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató Készült 2002-ben.
 STEVE VOLPE-nak, aki a The Hangar tulajdonosa;
megbízható barát, és a legnagyobb svindler az üzleti világban.
Semper fidelis.
 1

Jodi Taylorral és a menedzserével Malibuban ebédeltem a Coast

Highwayen, amely nem messze húzódott a Paradise-öböltıl és a
Malibu Colonytól. Az éttermet egy óceánra nézı sziklán emelték, a
tulajdonosa pedig egy szakács volt, aki saját fızıcske mősort vezetett
a helyi televízióban. Egy teleséf. A napsütötte, nyitott teraszról
fenséges látvány nyílt a keleti partra és a délebbre fekvı Csatorna-
szigetekre. A grillezett tonhalas szendvicsért 18 dollárt kértek, míg
egy ropogósra sütött tengeri halért - ık csak frites-nek hívták - 7.50-
et.
- Mr. Cole, tud ön titkot tartani? - kérdezte Jodi Taylor.
- Az attól függ, Miss Taylor. Tudnom kellene, milyen titokról van
szó!
Sid Markowitz elıredılt, rovarszerő szemével rám meredt.
- Itt sem vagyunk. Senki sem tudja, hogy beszéltünk magával,
vagy hogy bármiben is megegyeztünk volna. Arról meg pláne nem,
hogy munkát ajánlottunk fel önnek. Szeretnénk, ha ez így is maradna!
Megértett? - kérdezte a férfi, aki Jodi Taylor menedzsere volt, de
pillanatnyilag inkább egy varangyos békára emlékeztetett.
- Persze, természetesen - bólintottam. - Titok. Majd észben tartom.
Sid Markowitz nem tőnt meggyızöttnek.
- Igen, valóban ezt mondja, de biztos akarok lenni benne, hogy ezt
is gondolja! Most egy híres emberrıl van szó - intett Jodi Taylor felé.
- Bizalmas dolgokról esik szó, azután elszalad telefonálni az
Enquirernek, és holnap tizenöt-húsz lepedıvel boldogabban ébred.
- Csak annyival? - vontam fel a szemöldököm.
- Ne viccelıdjünk még ezen is! - Markowitz dühösen forgatta a
szemét.
Jodi Taylor hatalmas napszemüveget és bı farmerdzsekit viselt,
kék Dodgers sapkáját mélyen a szemébe húzta, hogy ne ismerjék fel.
Arca sminktelen volt, rıtvörös, göndör haját hátul copfban húzta át a
baseballsapkán. Napszemüveges, bumfordi álcájában nem úgy tőnt,
mint egy nemzeti tévésztár, akit minden héten láthatunk, de az
emberek még így is megbámulták. Érdekelt volna, hogy nekik is
feltőnt-e Jodi idegessége. Megfogta Markowitz karját.
 - Hidd el, minden rendben lesz. Peter azt mondta, számíthatunk rá.
İ a legjobb a szakmában, a legteljesebb mértékig diszkrét és
megbízható. - Azzal visszafordult hozzám, rám mosolygott, én pedig
viszonoztam. „Megbízható." - Tudja, Peter egészen odáig van önért.
- Igen, ez kölcsönös.
Spielberg és Lucas után Peter Alan Nelsen volt a világ harmadik
legfoglalkoztatottabb rendezıje. Akció-kalandfilmekre
specializálódott. Egyszer már dolgoztam neki, és meg volt elégedve a
munkámmal.
- Hé, Peter a cimborám, de nem ı felel a biztonságodért. Biztos
akarok lenni a fickóban - ágált Markowitz.
- Megígérem, Sid, hogy újrakovácsoltatom a lakatot a számra! -
Elnyomtam egy félmosolyt. Sid még mindig bizonytalannak tőnt.
- Egészen huszonöt lepedıig. Onnantól minden tét ugrik. Sid
Markowitz összefont karral és pengevékonyra szorított szájjal
hátradılt.
- Hát ez nagyszerő! Csodálatos! Egy vásári komédiás!
Ekkor felbukkant cserzett bırő pincérünk, mi pedig szótlanul
ültünk, míg felszolgálta az ételünket. Én egy mahi-mahi salátát
rendeltem málnás-ecetes öntettel, Sid kacsa tortellinit kért, Jodi
viszont csak ásványvizet. Valószínőleg már ehetett korábban.
Megkóstoltam a mahi-mahit. Száraz volt.
Ahogy a pincér elment, Jodi halkan megkérdezte:
- Mit tud rólam?
- Sid átfaxolt nekem egy kivonatot és pár cikket is a stúdióról,
amikor felhívott.
- Elolvasta ıket?
- Természetesen, hölgyem.
Mindhárom cikk nagyjából ugyanarról szólt, és alapvetıen semmi
több nem derült ki belılük, mint amit már addig is tudtam. Jodi
Taylor egy ú j tévésorozat, a Songbird üdvöskéje volt, melyben egy
nebraskai kisváros seriffjének feleségét alakítja - szeretı anyja négy
szıke hajú vásott kölyöknek -, és folyamatosan arról ábrándozik,
hogy egyszer majd híres énekesnı lesz. Tévések. A PR jellemzése
szerint a Songbird azért annyira értékes, mert magába sőrít minden
olyan családi és vallási hagyományt, amelyet a környezı népek
tradicionálisan követnek. A támogatásukkal a sorozat váratlan drámai
hatást keltett, túlnıve televíziós és stílusbeli korlátjain, így a legfıbb
szponzorcégek folyamatosan kaszáltak a mősor sikerébıl. Jodi Taylor
hírnevét pedig megalapozta a Variety kritikája: „Érzelmes, humoros,
ereje és szeretete védıbástyaként óvja családját." Még Emmyre is
javasolták. A Songbird tizenhat hétig volt mősoron, s mára Jodi
ünnepelt sztárrá vált.
- Engem örökbe fogadtak, Mr. Cole - kezdett bele.
- Tudom - feleltem. A People cikke ezt is megemlítette.
- Harminchat éves vagyok, közel a negyvenhez, és volna pár
dolog, amit tudnom kellene - folytatta kicsit hadarva, mintha minél
elıbb túl akarna lenni az egészen, hogy mehessünk a dolgunkra. -
Volna pár kérdésem, és tudni szeretném a választ rájuk. Hajlamos
vagyok-e a mell- vagy méhrákra? Van-e valamilyen
rendellenességem, amellyel számolnom kell, ha gyermeket vállalok?
Ugye, jogosak az aggodalmaim? - bólogatott bizakodón, a
megértésemben reménykedve.
- Tehát a teljes kórtörténetére kíváncsi?
- Igen, errıl van szó - sóhajtott, s mintha megkönnyebbült volna
kicsit. Ez volt a normális eljárás adoptált gyerekeknél. Nem egy ilyen
eseten dolgoztam már.
- Jól van, Miss Taylor, mit tud a születése körülményeirıl?
- Semmit, az égvilágon semmit. Nincs másom, csak egy születési
anyakönyvi kivonatom, de abban sincs túl sok használható adat.
Sid eközben elıhúzott a kabátzsebébıl egy hivatali borítékot, s
kivett belıle egy Louisiana állam bélyegzıjével ellátott okiratot. A
születési bizonyítvány szerint Judith Marié Taylor-ként látott
napvilágot Cecília Burke Taylor és Steven Edward Taylor
gyermekeként, egy Ville Platté nevő városkában, Loui-sianában. Az
adatok alapján harminchat évvel ezelıtt, július 9-én született, de sem a
születés pontos idıpontjára, sem a gyermek súlyára vagy egyéb
orvosi, ambuláns ellátásra vonatkozó bejegyzést nem találtam. Én egy
keddi reggelen, 514-kor születtem, ezért mindig úgy könyveltem el
magamat, mint korán kelı típus. Érdekelt volna, ha mindezt nem
tudom, milyenné válok.
- Cecília és Steven Taylor az örökbefogadó szüleim - zökkentett ki
gondolataimból.
- Nekik van valamilyen információjuk a születésérıl?
- Nincsen. Államilag adoptáltak, és nekik sem mondtak többet,
mint amit a születési bizonyítványon talál.
 Az egyik ablak melletti asztalnál egy öttagú család foglalt helyet.
A magas, fakó hajú asszony Jodit vizslatta. Egy túlsúlyos férfival, két
gyerekkel és egy idısebb, nagymaminak tőnı hölggyel együtt
érkeztek. Az öregasszony úgy festett, mint aki legszívesebben topekai
házacskájában kötögetne a televízió elıtt. A kövérkés férfi egy
Minoltát cipelt. Turisták.
- Megpróbált utánajárni a személyazonosságának az állami
hatóságoknál?
- Igen. - És egy névjegykártyát nyújtott felém. - Van egy
megbízottam Baton Rouge-ban, de a hivatalos feljegyzéseket mindig
zárolják. Ez a törvény az adoptálásom idején is fennállt Louisianában.
A nı azt mondta, hogy már minden lehetséges törvényes eszközzel
megpróbálkozott, de semmi eredmény, ezért azt javasolta, fogadjak
fel egy magánnyomozót.
Peter önt ajánlotta. Ha elfogadja a munkát, lépjen kapcsolatba
vele, hogy egyeztethessék a további teendıket!
Megnéztem a kártyát: Sonnier, Melancon & Burke ügyvédi iroda;
alatta pedig: Lucille Chenier ügyvéd és egy Baton Rouge-i cím.
Sid elırehajolt, és megint magára öltötte azt a nevetséges
békapofát.
- Talán így már érti, miért csináltam akkora felhajtás abból, hogy
titokban maradjon a mi kis találkozónk. Néhány piti, mitugrász
zugfirkász még az anyját is eladná ezért a fülesért. Híres színésznı
valódi szüleit keresi!
- Anya és apa az én valódi szüleim - vetette közbe a nı.
- Persze, kincsem. Naná, hogy azok - legyintett Sid.
- Komolyan mondtam, Sid - szólt nyomatékos hangon. Közben a
savószín hajú nı mondott valamit a potrohos fickónak, aki erre
szintén felénk fordította a fejét. Az öreg hölgy is forgolódni kezdett,
de nem látott bennünket.
- Ha megtalálja ezeket az embereket, nem óhajtok találkozni
velük, és nem szeretném, ha felfedné elıttem a kilétüket. Ezenkívül
nem akarom, hogy bárki is tudja, mi után nyomoz, és szeretném, ha
megígérné, hogy ha bármit is kiderít rólam vagy a genetikai
származásomról, teljes mértékben kettınk között marad. Esküdjön
meg rá!
 - Ha kiderülne, hogy rokoni szálak főzik ıket Jodi Taylor-hoz,
mások talán megpróbálnának hasznot húzni belıle, ugye érti? -
kérdezte Sid, miközben hüvelyujját a mutatóhoz dörzsölte. Pénz.
Jodi még mindig engem nézett, tekintetét úgy fúrta az enyémbe,
mintha a világ legfontosabb dolgáról lenne szó:
- Esküdjön meg, bármit is talál, az kettınk között marad! -A
névjegykártyámon az áll: „teljes diszkréció", Miss Taylor. Ha maga
alkalmaz, akkor magának dolgozom.
A nı Sidre nézett, aki széttárta a karját.
- Mondd, mit szeretnél, kicsikém? Jodi újra felém fordult, és
bólintott:
- Fogadjuk fel!
- A munkát nem tudom itt elvégezni - mondtam. - El kell mennem
Louisianába, és esetleg más helyekre is. De elırebocsátom, borsos
árat fogok kérni.
- Ne kíméljen, rukkoljon elı vele most! - szólt Sid.
- Háromezer dollár a tiszteletdíjam, plusz a költségek. Markowitz
szemrebbenés nélkül elıvette a csekkfüzetét és egy tollat, majd
lezserül kitöltötte az összegrıl a számlát.
- Beszélni szeretnék a meghatalmazottjával. Egyeztetnünk kell,
milyen eredményre jutottak eddig. Megoldható?
- Természetesen - válaszolt Jodi. - Még ma délután felhívom, és
jelzem az érkezését. Tartsa meg a névjegyet - mondta, és vágyakozó
pillantásokat vetett az ajtó felé. Látszott rajta, hogy legszívesebben
már itt sem volna. Ha felfogadsz egy magánnyomozót, az ı dolga
emiatt is aggódni.
Sid író mozdulatokkal jelzett a levegıben a pincérnek, aki
rövidesen kihozta a számlánkat. Közben a seszínő hajú nı újra felénk
nézett, majd odaszólt a férjének. Erre mindketten felálltak, és
megindultak az asztalunk irányába. A férfi hozta a fényképezıgépét
is.
- Vendégeink érkeznek - figyelmeztettem asztaltársaimat. Jodi és
Markowitz épp akkor fordultak meg, amikor azok ketten odaértek a
hátuk mögé. A férfi úgy vigyorgott, mint akinek most nyújtották át
ezüsttálcán az új vezérigazgatói kinevezését.
- Bocsássanak meg, de ön Jodi Taylor? - szólalt meg a nı. Jodi
egy lélegzetvételnyi idı alatt lekapta magáról minden álcáját, és
felcsillantotta a harmincmillió amerikai állampolgár által oly jól
ismert mosolyát. Élmény volt látni. Harminchat évesen birtokolta az a
fajta szépséget, amely csak egy gyönyörő, érett nıbıl sugározhat. De
nem úgy, mint a divatmagazinok vagy a modellek mesterkélt
szépsége. Ez lényének valódi belsı sugárzása volt, amelyet mindig
erezhettél, bárhol találkoztál vele - akár a szupermarketban, akár a
templomban, de még a szülıi munkaközösségben is. Lágy,
mogyoróbarna szeme volt, sötét bıre, az egyik metszıfoga pedig
enyhén a másik elé ért. Miközben mosolygott, annyira ıszintének
tőnt, mintha a szíve dobbanása is vele nevetne. Talán ez volt benne az
a különlegesség, amely végül sztárt faragott belıle.
- Igen, én vagyok Jodi Taylor - ragyogta.
- Miss Taylor, megengedi, hogy készítsek önrıl és Denise-rıl egy
közös képet? - kérdezte a túlsúlyos férfi.
- Maga Denise? - nézett Jodi a nıre.
- Fantasztikus, hogy találkoztunk önnel! Imádjuk a mősorát! -
lelkesedett Denise válaszképpen.
Jodi széles mosolyától még az is beleszeretett volna a színésznıbe,
aki elıtte soha az életben nem látta ıt képernyın.
- Hajoljon közelebb, csináljuk meg azt a képet! - mondta,
miközben a kezét nyújtotta a nınek.
A pocakos fickó úgy sugárzott, mint egy hatéves a karácsonyfa
alatt. Denise Jodi mellé hajolt, aki közben levette napszemüvegét. A
fıpincér és másik két felszolgáló idegesítıen sürgölıdni kezdett
körülöttünk, de Sid türelmetlenül elhessegette ıket.
A férfi elkattintotta a gépet, és arról áradozott, hogy mennyire
rajong otthon mindenki a Songbirdért, majd elégedett mosollyal az
arcukon mindketten visszatértek az asztalukhoz. Jodi közben újra
felvette a szemüveget, kezét összekulcsolta az ölében, és a vállam
mögött egy meghatározhatatlan pontot fixírozott, amely úgy tőnt,
teljesen leköti minden figyelmét.
- Ez igazán szép volt magától - mondtam. - Nem egy olyan sztárt
ismerek, aki hasonló helyzetben korántsem lett volna ennyire kedves.
- Fogja fel egyfajta befektetésnek. Láthatta, mennyire odáig
vannak érte - válaszolta Sid a nı helyett, aki kifejezéstelenül nézte
menedzserét, majd újra felém fordult. Szeme fáradtnak tőnt, s valami
mintha elfátyolozta volna csillogását.
 - Nos, igen. Ha valami még eszébe jutna, kérem, hívja Sidet. -
Ezzel összeszedegette a holmiját, majd felállt, hogy távozzon. Az
üzlet ezzel véget ért.
Ülve maradtam.
- Mitıl fél, Miss Taylor?
Szótlanul hátat fordított, és kisétált az étterembıl.
- Felejtse el. Tudja milyenek ezek a színésznık... - válaszolt
Markowitz.
Az étterem elıtt még láttam ıket elhajtani Sid tizenkét hengeres
Jaguárján, mialatt az egyik boy - talán Fabio - elszaladt a kocsimért.
Egyikıjük sem köszönt el.
A parkolóból le lehetett látni a partra, ahol fürdıruhás srácok és
lányok cipelték tarka szörfdeszkáikat. Nevetve rontottak a vízbe,
felhasaltak a szörfre, és kieveztek a mólón túlra, ahol a többiek már a
deszkájukon csücsülve, ringatózva lóbálták a lábukat az újabb
hullámokra várva. Ha egy nagyobbacska áramlat megindult, azonnal
hasra vetették magukat, hogy elkapják a taraj tetejét. Azután
felpattantak, és ördögien egyensúlyozva lovagolták meg a hullámokat,
egészen a sekélyesig. Ott visszafordultak, és hason evezve újra
kimentek a nyílt vízre, várva a nagy fogást. Többnyire csak kis
hullámok jöttek, ık mégis újra és újra megfordultak abban
reménykedve, hogy a következı lesz az igazi, amelyre egész
életükben vártak. Sokan őzték ezt a sportot, és számuk egyre csak
nıtt. A szörfösök talán még nem jöttek rá, hogy a próbálkozás a
hullámvarázs ellenére sem éri meg. A deszkán hasalva ugyanis
megtévesztıén hasonlítanak a fókákra. Néhány évente - vagy talán
sőrőbben - egy-egy fehér cápa erre téved, s olyankor a szörfösök né-
melyikébıl csak egy szál roncsolt deszka marad.
Miután Fabio elıállt a kocsimmal, elhajtottam Los Angeles felé a
Pacific Coast Highwayen. Azon merengtem, Jodi Taylornak meg
kellett volna nyugodnia, amikor rábólintottam az ajánlatára, de nem
igazán így történt, habár felbérelt, s mégis megbízott homályos
múltjának felkutatásával. Mióta megismertem saját kórtörténetemet,
nincs mitıl tartanom. Elgondolkodtam, vajon mit éreznék ha engem is
zárt ajtókkal fogadnának saját születésem körülményeit kutatva. Talán
én is félnék, mint Jodi.
 Mire idáig értem a gondolatmenetben, lekanyarodtam a parti útról
az irodám felé. A horizonton sötét felhık győltek, lógott az esı lába, s
acélkéken hullámzott az óceán.
A vihar tombolni kezdett, és úgy tőnt, hamarosan eléri a partot.
 2

Még csak pár perccel múlt kettı, amikor letettem a kocsit a Santa
Monica Boulvard-i parkolóházban, és felmásztam a negyedikre a
West Hollywood szívében lévı irodámhoz. A helyiség ugyanolyan
üres volt, ahogyan két óra negyven perccel ezelıtt itt hagytam.
Legszívesebben kirontottam volna az ajtón elújságolni valamelyik
alkalmazottnak, hogy a legnagyobb nemzeti televízió egyik sztárjának
dolgozom, csak éppen alkalmazottam nem volt. Akadt egy társam -
Joe Pike -, de ı folyton csatangolt valahol. Ha mégis bejött véletlenül,
a beszélgetés akkor sem volt az erıssége.
Kikerestem hát Lucille Chenier névjegykártyáját, és feltárcsáztam
az irodáját. Egy barátságos, délies hang jelentkezett:
- Miss Chenier irodája. Darlene vagyok. Bemutatkoztam, és
megkérdeztem, tudnék-e beszélni Miss Chenier-vel.
- Ó, Mr. Cole, Mr. Markowitz már jelezte, hogy telefonálni fog -
derült fel Darlene.
- Ennyit a meglepetés erejérıl.
- Miss Chenier tárgyaláson van ma délután. Esetleg segíthetek
valamiben?
Elmondtam neki, hogy ha tud fogadni, holnap odarepülnék egy
találkozóra Miss Chenier-vel.
- Természetesen. Tizenöt óra megfelel önnek?
- Jónak tőnik.
- Ha gondolja, foglaltathatok önnek egy szobát a Riverfront
Howard Johnsonban. Nagyon szép helyen van - mondta olyan
hangon, mintha ez jelenté neki a világon a legnagyobb örömet.
- Igen, köszönöm, nagyon kedves.
- Szeretné, ha valaki kimenne ön elé a repülıtérre? Nagyon
szívesen küldünk önért egy autót.
- Köszönöm, de megoldom.
- Nos, ez esetben kellemes repülıutat kívánok, és holnap
szeretettel várjuk. - Éreztem, hogy mosolyog a kagyló másik végén.
Mindentıl el volt ragadtatva, hogy a segítségemre lehet, hogy
beszélhet velem, s szívességekkel szolgálhat. Mintha Louisiana volna
a Legboldogabb Emberek Földje.
 - Darlene? - szóltam.
- Igen, Mr. Cole.
- Ezt hívják délies vendégszeretetnek?
- Miért gondolja? Mindössze csak örömet okoz, ha segíthetünk.
- Darlene, a maga hangja olyan bársonyos, mint a magnóliák illata
- bókoltam.
- Ó, Mr. Cole, nem maga mondja elıször! - nevetett fel. Vannak
olyan emberek, akik már a puszta kisugárzásukkal is mosolyra
késztetnek.
Feltárcsáztam Joe Pike albérletét, de csak az üzenetrögzítıje
válaszolt. Egy csöngetés után Pike hangján szólalt meg: „Mondd!"
Ugye értik már, mirıl beszéltem, amikor azt mondtam, nem erıssége
a kommunikáció?
Elmondtam neki, hogy kinek fogunk dolgozni, és hol találhat meg
a napokban, aztán meghagytam Markowitz és Lucille Chenier
irodájának a telefonszámát. Nem akadt több dolgom. Kimentem az
erkélyre, és áthajoltam a korláton, hogy benézzek a szomszédba.
Cindy, a szomszédasszony, egy kozmetikai cikkeket árusító üzletet
vezetett, és gyakran beszélgettünk a teraszon. El akartam újságolni
neki, hogy egy pár napig nem leszek, de sötét volt odaát. Nem
tartózkodott otthon senki. Bementem, és felhívtam az egyik
barátomat, Patricia Kyle-t, aki gyakran dolgozik a Paramountnak, de
éppen meghallgatáson volt, így nem lehetett zavarni. Nagyszerő!
Ekkor felhívtam egy Lou Poitras nevő rendırt, aki nyomozóként
szolgált az észak-hollywoodi körzetben, de ı sem volt bent. Leraktam
a kagylót, elnyúltam a fotelomban, és körülnéztem az irodámban. Az
egyetlen mozgó dolog a mellettem lévı Pinokkió-órám volt. Szeme
mókásan ide-oda járt, és mindig felvidított, ha ránéztem, mert
folyamatosan mosolygott. Azonban - csakúgy, mint Pike - nem igazán
tőnt a legideálisabb beszélgetıpartnernek. Akadt még egy Miki egér
és egy Jiminy Cricket figura is a polcon, de ık sem voltak vevık az
eszmecserére. Az irodában kifogástalan rend és tisztaság honolt.
Minden számlám kifizetve, a leveleimet is elküldtem e-mailen.
Semmi fontos elintézendıt nem találtam, amelyet rendezni kellett
volna az indulásom elıtt, és ez roppantul lehangolt. A fımunkaidıs
magánnyomozók sorsa. Még egy rendes barátot sem tudok felhajtani.
Lekapcsoltam a lámpát, bezártam az ajtót, és hazafelé menet
beugrottam egy italboltba. Vettem hat doboz Falstaff sört, és
elújságoltam a rosszarcú, kopasz eladónak, hogy pár napra
Louisianába megyek üzleti útra. Jó utat kívánt, és kérte, ugorjak be,
ha hazajöttem. Biztosítottam, feltétlenül, majd jó éjszakát kívánva
távoztam. Még intett búcsúzóul. Ott ápold a kapcsolataidat, ahol
lehetıséged van rá.
Másnap délután 13.40-kor szálltunk le a Baton Rouge metropolis
melletti síkságon, amelynek gyönyörő, zöld füvét tükörsimára
manikőrözték. Miután átrepültünk a Mississippit átívelı hidak, a
vízen úszó teherhajók, vontatók, uszályok, s a kereskedelem és ipar
színteréül szolgáló rakpartok felett, a pilóta ráfordult a folyó széles,
iszapos szalagjára. Évekkel ezelıtt már jártam itt, és megragadott a
kristálytisztán kéklı égbolt, a magnóliák bódító illata, a folyó
lenyőgözı fennköltsége és a hely küzdelmes múltját sugárzó
archaikusság. Most viszont - csakúgy, mint Los Angeles-ben - köd
gomolygott a város felett. Az egyre terjedı iparosodás és a
megnövekedett kereskedelem lehetett az oka.
Leszálltunk, és begurultunk a hangárokhoz. Amikor kiszálltam a
gépbıl, a meleg, párás levegı sőrő mézként folyt körül. Emlékeztetett
arra, amikor 1971-ben elıször kóstoltam bele a Dél-Vietnámi
Köztársaság levegıjébe. Kilépve a katonai gépbıl a Bien Hoan
Légitámaszponton hasonló érzet csapott meg. A levegı olyan volt,
mintha a rizsföldek meleg, mocsaras vizét lélegeznéd. Nem is lehetett
igazi levegınek nevezni, inkább ritkított víznek. Járni nem igen
lehetett benne, legfeljebb úszni. „Isten hozott Atlantiszon!"
A csomagkiadóhoz érve magamhoz vettem a cuccaimat, majd
jelentkeztem a Hertz pultnál a fiatal, mosolygós diszpécserhölgynél.
- Nagy a forróság, nem igaz?
- Ó, ma egészen kellemes az idı. Sejtettem, hogy csak én
gondolom így.
Odaadtam a hitelkártyámat, a jogosítványomat, kértem némi
útbaigazítást a külvárosi részekrıl, majd nem sokkal késıbb
petrolkémiai tartályok, zöld legelık és fehér betontömbök mellett
suhantam el, amelyeken különféleféle feliratok jelezték rendeltetési
céljukat: „SZEMÉTLERAKÓ", „TORO FŐNYÍRÓK" meg ilyesmik.
A parlagon hagyott területek fokozatosan munkásnegyedeknek és
bevásárló központoknak adták át a helyüket. Még távolabb
gyárkémények, ipari létesítmények és vegyi üzemek hálózták be a
vidéket, végig a folyó mentén. A gyártelepek az északkeleten fekvı
acélvárosokra emlékeztettek, ahol mindent a föld alá építettek, és az
emberek nagyon keményen dolgoztak a megélhetésükért. A levegı
arrafelé is nehéz, poros és kéntıl bőzlı. A telepek szomszédságában
élık legtöbbje többmőszakos munkarendben dolgozik ezekben a
gyárakban. A közlekedés eléggé fejletlen a környezı területeken, és a
mőszakváltások rendjéhez igazodik - ezek végét éles kürtszó jelezi
napjában háromszor: 7-kor, 3-kor és 11-kor. A vontatott, lüktetı
hangra kihömpölyögnek a fáradt munkások, és beözönlenek a friss
váltáshoz tartozók. A folyamat pedig sosem áll le, sosem változik -
úgy áramlik a kereskedelem vérkeringéseként, mint folyó a medrében.
A munkás- és gyárnegyedbıl az út az állami törvényhozás épülete
mellett vezetett el, s azonnal Baton Rouge szívében találtam magam.
A belváros régi és ú j házainak tarkasága egy domb tetejére épült,
amely a folyóra és a Huey Long Bridge-re nézett. A Mississippi a
városon kívül folyt, de a település szerves részét képezte. Hatalmas
földgátak választották el a medret a várostól, melyekbıl napjainkban
jóval több látszódhatott, mint száz évvel ezelıtt, amikor az Északról
érkezı jenki csatahajók a város alá érkeztek. A hely az ipar, a
kereskedelem és a negyedmillió lakos ellenére is a déli kisvárosok
hangulatát árasztotta. Hatalmas tölgyek álltak sorfalat a fátyolmohával
benıtt mezıkön, a klasszicista oszlopaival pompálló kormánypalotát
ırizve. Az Elfújta a szélre emlékeztetett, habár ez nem Georgia volt,
de szinte vártam, hogy megjelenjenek a durva, szürke
posztóuniformisba öltözött elıkelı urak és az abroncsos ruhákat
hordó hölgyek a Szövetség csillag-sávos lobogójával. „Bár a gyapot
országában lehetnék..."
Hat perccel három elıtt léptem be egy, a folyóval szemközti öreg
házba, majd a mahagóni borítású liftbe szállva felmentem a
harmadikra Sonnier, Melancon & Burke ügyvédi irodájába. Egy
szürke hajú afroamerikai nı jött elém:
- Segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Elvis Cole, és Lucille Chenier-hez jöttem. Háromkor van
találkozónk.
- Ó, igen, Mr. Cole. Én vagyok Darlene - mosolyodott el. - Miss
Chenier már várja.
Darlene hátravezetett egy hosszú, egyenes, zárt folyosón.
Pekándiófával burkolt falain dekoratív gyertyatartók és keretezett
fametszetek lógtak. Ültetvényeket, gyapotföldeket és pohos
öregurakat ábrázoltak, akik akár Jeff Davisszel is szivarozgathattak
volna... „Régi idık emlékei"... Az egész hangulata kétségtelenül a
hajlíthatatlan, régi Delet idézte, és azon merengtem, vajon min mehet
keresztül Darlene, miközben a rabszolgákat ábrázoló képek mellett
lépked. Talán győlölte ıket, de jobban belegondolva, valószínőleg
megvolt benne az a büszkeség, amelyet - számomra érthetetlen módon
- minden ember érezne az akadályokon és a megkülönböztetésbıl
fakadó hátrányokon való túllépéskor. A szerencsétlenség csak erısíti
az otthonhoz és az emberekhez való kötıdést. Persze az is lehet, hogy
tévedek. Olyan ez, mint a barátság: ott markolod fel, ahol módod
adódik rá.
- Itt vagyunk - szólt váratlanul, és betessékelt Lucille Chenier
irodájába.
Miss Chenier mosolyogva fogadott.
- Üdvözlöm, Mr. Cole, Lucille Chenier vagyok - mutatkozott be.
Lucy százhatvanöt centi magas lehetett, borostyánzöld szemmel és
gyönyörő aranybarna hajjal, melyben rıtvörös csíkok fénylettek fel, s
ettıl szinte önálló életre kelt a napsugarak tüzében. Majd kicsattant az
egészségtıl, mint aki rengeteg idıt tölt a szabad levegın. Magára
irányította a figyelmet, és folyamatosan ott is tartotta. Könnyő
tweedblézert viselt, és egy vékony aranygyőrőt a jobb kisujján.
Semmi jegygyőrőt. Megkerülte az asztalt, és kezet nyújtott.
- Tenisz - mondtam.
- Hogyan?
- A kézfogása. Le merném fogadni, hogy teniszezik.
Újra elmosolyodott, és ettıl apró nevetı ráncok kúsztak a
szájzugába, s vékony szarkalábak jelentek meg szemének két
sarkában. Csinos.
- Sajnos, nem olyan gyakran, mint szeretnék. Tenisz ösztöndíjjal
jártam a Louisiana State Universityre.
Darlene udvariasan közbeszólt:
- Mr. Cole, meginna esetleg egy kávét?
- Nem, köszönöm, nem kérek.
- Miss Chenier?
- Én sem, Darlene, köszönöm.
Darlene távozása után Miss Chenier hellyel kínált. Az irodája
hasonlóan volt bútorozva, mint a recepció és az elıcsarnok. Csak a
kanapét és a székeket vonták be egy világos virágmintás szövettel, a
falon viszont Claude Monet metszetek voltak a kinti ültetvényes
képek helyett. Egy szalmasárga faasztal terpeszkedett a dupla szárnyú
ablak elıtt, mellette pedig egy kovácsoltvas, növényekkel díszített
sarokpolc ácsorgott. Az indák között egy hatalmas kerámia korsó,
rajta felírat: „LSU1 Harcos Tigrisek".
- Kellemes volt a repülıút? - kérdezte.
- Igen, meglehetısen. Köszönöm.
- Elıször van Louisianában? - Volt egy kis déli akcentusa, de csak
nagyon enyhe; mint aki egy jó ideig Déltıl távol élt, s csak
nemrégiben költözött vissza.
- Kétszer voltam itt eddig. Egyszer üzleti úton, egyszer pedig
katonakoromban. Egyik sem volt igazi látogatás, de mindkét
alkalommal nagy volt a forróság.
- Nos, az idıjárásba nincs beleszólásunk - mosolygott -, de ezúttal
remélhetıleg eredményesebb lesz az itt tartózkodása.
- Én is bízom benne.
Visszament az asztalához, és olyan könnyed, magabiztos
mozdulatokkal kezdett lapozgatni egy irathalmazt, mint aki
tökéletesen tisztában van saját testével. Öröm volt nézni.
- Sid Markowitz tegnap telefonált, Jodi Taylorral pedig ma reggel
beszéltem. Talán felvázolnám, mire jutottunk eddig, s utána ennek
függvényében eldönthetnénk, milyen irányban is folytassa a munkát.
- Rendben.
Felvett egy manilabarna dossziét az asztaláról, majd helyet foglalt
az egyik fotelben. Ezalatt le sem vettem a tekintetem róla, és
meglehetısen nagy örömömet leltem a látványban. Harmincöt év
körülinek tippeltem, de talán fiatalabb volt
- Igen? - Észrevette, hogy figyelem.
- Elnézést! - Elvis Cole, a Feszengı Nyomozó, amint épp
rajtakapják, hogy a meghatalmazottat bámulja. Biztosan mély
benyomást tett rá higgadt professzionalizmusom.
Kényelembe helyezte magát a karosszékben, és felvette piros
keretes, komolyságot kölcsönzı olvasószemüvegét, amelyrıl úgy
tőnt, közkedvelt a szakmabeli hölgyek köreiben.
- Dolgozott már adoptációs ügyön, Mr. Cole?

1
Louisiana State University.
 - Néhányszor. Eltőnt személyekkel kapcsolatban valamivel
nagyobb a tapasztalatom.
- Az örökbefogadásos ügyek nem kifejezetten olyanok, mint az
eltőnt személyek felkutatása - magyarázta. - Természetesen vannak
hasonlóságok a valódi szülık meglelését célzó lépésekben, de az ilyen
esetekben a személyes kapcsolattartások során sokkal több tapintatra
van szükség.
- Ez nyilvánvaló. - Keresztbe tette a lábait. Próbáltam nem
bámulni ıket. - Tapintatosság.
- Ismeri ön a louisianai örökbefogadási törvényeket?
- Nem.
Kibújt a jobb cipıjébıl, és maga alá húzta a lábát a széken.
- Jodi Taylorról mintegy 36 évvel ezelıtt mondtak le az állam
javára, de a pontos dátum nem ismeretes. Az akkori törvények alapján
az eljárás körülményeit, és a Jodi biológiai szüleivel kapcsolatos
összes információt zárolták. Amikor Mrs. és Mr. Taylor adoptálták a
gyermeket, hivatalosan ık lettek szülıkként bejegyezve, Jodi nevét
pedig - akármi is volt az - Judith Marie Taylorra változtatták. De a
változtatásokról szóló összes följegyzést az állam szintén zárolta.
- Értem. - Esetleg jegyzetelnem kellett volna. Ha látja, hogy
feljegyzéseket készítek, talán profinak gondol.
- Louisianában még mindig érvényben van az a törvény, amelyet
mi a szülık és az adoptált gyermekek önkéntes nyilvántartásának
hívunk. Ha a biológiai szülık vagy az adoptált gyerekek fel akarják
egymással venni a kapcsolatot, fel kell iratkozniuk egy listára a
hatóságoknál. Ha a szülık és a gyermek is nyilvántartásba kerülnek,
akkor közös beleegyezés után a dokumentációkat a zárlat alól
feloldják, és egy államilag kijelölt közvetítı segítségével létrejöhet a
találkozás a két fél között.
- Jodi neve felkerült a listára?
- Igen, ez volt az elsı lépésünk. De a valódi szülık egyike sincs
nyilvántartásba véve. Írtam egy kérvényt az államnak, hogy a helyzet
különleges volta miatt kivételesen engedélyezzék az adatok
hozzáférhetıségét, de visszautasították.
- Ha jól értem, nincs több törvényesen járható út, azaz mostantól
minden rajtam múlik.
- Igen, ez így van. Magának kell folytatnia a nyomozást, hogy
kiderüljön, kik Jodi édes szülei, vagy hogy találjon valakit a
családból, aki információkat tud adni arra vonatkozólag, amit tudni
szeretne. De semmiféleképpen ne lépjen kapcsolatba velük
személyesen! Az a mi feladatunk lesz. Ugye megértett?
- Persze. - „Jellemesség gondolkodás nélkül."
A nagyobbik kupacból kivett egy dossziét, és felém nyújtotta.
- Itt van néhány helyi térkép némi ismertetıvel, valamint
turistáknak szóló információkkal Ville Platte-ról. Tartok tıle, hogy
nem jelent túl nagy segítséget, de csak egy vidéki kisvárosról van szó.
- Milyen messze van? - Kinyitottam a dossziét hogy bele-
pillantsak. Volt benne egy állami autóstérkép, a Kereskedelmi
Kamara által kibocsátott Ville Platte-i térkép, illetve egy gépelt lista a
leginkább ajánlott éttermekkel és motelokkal. Minden, amire egy
magánkopónak szüksége van ahhoz, hogy akcióba lendüljön.
- Valamivel több mint egy óra. - Becsukta az irattömböt, és
visszahelyezte az ölébe. - Cégünk jelentıs befolyással bír, ha
bármiben a segítségére lehetünk a kutatás során vagy az állami
szervekkel való kapcsolatba lépéskor, ne habozzon hívni minket!
- Nem fogok.
- Megkérdezhetem, mivel folytatja?
- Az egyetlen módja árinak, hogy megtudjunk valamit egy örökbe
fogadott gyerekrıl, ha örökbe adott gyerekekrıl kérdezısködünk.
Meg kell keresnem azokat az embereket, akiknek lehet valamilyen
tudomása a pontos történésekrıl, utána pedig meg kell ıket kérdezni.
Elkezdett fészkelıdni a széken. Szemlátomást nem tetszett neki az
ötlet.
- Mit ért az alatt, hogy meg kell ıket kérdezni? Rámosolyogtam:
- Kérdéseket feltenni. Tudja: „Hol tartózkodott ön hajnali 4
körül?" Meg ilyesmik.
Bólintott. Kétszer is, majd rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Mr. Cole, biztos akarok lenni abban, hogy érti, milyen komoly
dologról van szó. Az '50-es években a gyermeküket örökbe adó
szülık nagyrészt fiatalok voltak, nem éltek házasságban, és nem kis
fájdalommal járt titokban tartani a gyermek születésének tényét. Az is
jellemzı volt, hogy ha végre kialakították saját életüket, sem az
aktuális barátok, de még a családtagok sem tudtak a korábbi
terhességrıl vagy a gyermek születésérıl. Semmi olyasmit nem
mondhat vagy tehet, amellyel elısegítené a dolog napvilágra
kerülését! A szülık kilétének homályban tartása legalább annyira
feladata, mint a Jodi Taylor kórtörténetére vonatkozó adatok
felkutatása. İ akarja így, s én tiszteletben tartom az óhaját.
Rávillantottam legszélesebb mosolyomat, a nyerı fajtából.
- Én csak úgy teszek, mintha ostoba volnék, Miss Chenier. Ha
gondolja, bármikor oda-vissza lebetőzöm magának a „diszkréció"
szót.
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd nyakát és az arcát
enyhe pír borította el, s ettıl az ezüst kagylós nyaklánca még jobban
elütött gyönyörő bırétıl.
- Próbára tett? Bólintottam.
- Sajnálom, nem akartam ostobának nézni! Talán mondanom
kellett volna, hogy ez a problémakör fontos számomra. Magam is
adoptált gyerek vagyok, ezért is választottam szakmán belül ezt a
területet.
- Nem szükséges magyarázkodnia. Csak biztos akart lenni benne,
hogy garantálom mindenki számára a névtelenséget.
- Így van - bólogatott.
- Ne aggódjon, nem indítok reklámkampányt - vigyorogtam.
Felkapta a fejét.
- „Híres színésznı keresi édesanyját! Magas jutalom a
nyomravezetınek!"
A nevetıráncok visszakúsztak a szájzugába, s elhalványult a
pirulása is.
- Talán próbálkozhatnánk kicsit visszafogottabb megközelítéssel.
- Esetleg mondhatnám, hogy egy bevándorló ügyében nyomozok.
Maga szerint, mőködne?
- Arkansasban esetleg. - „Helyi humor".
Egy darabig csak vigyorogtunk egymásra, majd megkérdeztem:
- Nem volna kedve velem vacsorázni?
Lucy Chenier szélesen elmosolyodott, felállt, és az ajtóhoz ment.
- Nagyon kedves öntıl, de már más programom van.
- S ha közben eléneklem a Dixie-t? Nem enyhül meg a szíve tıle?
Kinyitotta az ajtót nekem, s közben próbálta elnyomni a mosolyát,
de nem sok sikerrel.
- Rengeteg kellemes cajun2 éttermet talál a listán, amelyet adtam
önnek. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja a konyhájukat!
2
Cajun-nek a louisianai őslakosokat hívják, akiknek elődei franciák voltak, és a francia nyelvet is
régies formában beszélik. Az ő hagyományaikhoz tartozó zenei műfajt is így hívják, amely blues és
 Megálltam az ajtóban.
- Igen, szerintem is nagyon kellemes lesz, talán Paul Prudhomme 3
szívesen vendégül lát vacsorára.
- Még akkor sem, ha a Dixie-t énekli, ugyanis Paul Prud-homme
New Orleansban él.
- Egyszerre két illúziómat is lerombolta ezzel.
- Nem hinném, hogy kíváncsi volnék rájuk.
- Jó éjszakát, Miss Chenier!
- Viszontlátásra, Mr. Cole!
A Köztársaság Harci Indulóját dudorászva távoztam, és még a
liftben lefelé menet is hallottam Miss Chenier nevetését.

népzenei motívumok keveréke.

3
Paul Prudhomme híres louisianai mesterszakács. 1986-ban Az év mesterszakácsa; megkapta a
Francia Köztársaság Mezőgazdasági Érdemrendjét és szakácskönyve első lett a bestseller listákon.
Az ételeket családi és kulturális hagyományokba átültetve, sajátos fűszerezéssel egy újfajta ízvilágot
teremtett. Számos szakácskönyve megjelent.
 3

Csodálatos harcsavacsorát ettem a Lucy irodája által javasolt

éttermek egyikében, utána pedig a gát felé vettem az irányt a Ho-Jo4
szállodalánc egyik épületéhez. Egy folyóra nézı szobát kértem. El
voltak ragadtatva, hogy a szolgálatomra lehetnek. Déli
vendégszeretet.
A szobaszerviztıl rendeltem két üveg Dixie sört, majd az ablak
elıtt ülve iszogattam ıket, és figyeltem, ahogyan a vontatók ár
ellenében felfelé húzzák az uszályok hosszú sorait. Eszembe jutott,
hogy ha elég sokáig figyelem a folyót, talán megpillantom Tomot,
Huckot és Jimet, amint a tutajukon dolgoznak odalent a parton. Persze
a folyami közlekedés ma már teljesen másképpen néz ki, mint az
1800-as években. Annak idején lapátkerekes hajók, öszvér-vontatta
uszályok járták a folyókat, most Jimnek és Hucknak olajtankerek,
japán teherhajók és végtelenül kígyózó, kémiai hulladékkal megrakott
vontatók között kellene manıverezniük. Bár, lefogadnám, hogy ezzel
a feladattal is könnyen megbirkóznának. 5
Következı reggel kijelentkeztem a szállodából, áthajtottam a
folyón, és északnak fordultam az állami fıútra, amely hatalmas
mezıket, gyapot- és cukornádföldeket szelt keresztül. Áthajtottam
Livonián, Krotz Sprinsen. A horizonton gyapotmagtalanítók és
cukorfeldolgozó üzemek tőntek fel, amelyek ontották magukból a
levegıt kesernyéssé tevı füstöt. Bekapcsoltam a rádiót, és hagytam,
hogy az automatikus keresı valami adást észleljen. Két országos adó,
a harmadikon egy sipítozós hangú férfi franciául karattyolt; öt vallási
csatorna, melyek közül az egyiken valami nı éppen azt hirdette, hogy
Isten gyermekei bőnösnek születnek, bőnben élnek és bőnösként is
halnak meg. Majd azt visította, hogy a gonoszt csak a gonosz gyızheti
le, és az ördögi erı ebben a pillanatban is az ajtaja elıtt vár, hogy
elhallgattassa ıt, aki az igaz keresztény tanok hirdetıje, s csak a
démoni Dollár segítségével állíthatja meg. Minimum 20 dolláros
adományokat kérnek, MasterCardot, Visát elfogadnak, de American

4
Howard Johnson
5
Utalás Mark Twain Huckleberry Finn és barátai, ill. Tom Sawyer kalandjai című műveinek főhőseire.
Expresst sajnos nem. Azt hiszem, egyes bőnös lelkek jobban vétkesek
a többinél.
Opelousasnál lekanyarodtam egy keskenyebb, északra tartó
kétsávos útra, amely a térkép szerint a Mamou-folyóág mentén futott.
Színe sárbarna volt, mint a poshadt pocsolyavízé, egyáltalán nem
emlékeztetett arra, amit általában „folyó"-nak neveznek. A túlpartot
ciprusfák és sőrő nádas övezte, míg az innensı part burjánzó füvében
töredezett kagylóhéjak hevertek szerteszét. Egy húszas éveinek
elejében járó párocska lapos fenekő csónakot hajtott a víz fölé nyúló
ciprusok alatt. A ladik végében álló, LSU pólót, bı farmert és
terepmintás, győrött ellenzıjő baseball sapkát viselı srác végtelenül
lassú, egyenletes tempóban irányította a hajót. A lány világos
fürdıruhát, széles szalmakalapot, illetve egy vastag munkáskesztyőt
viselt, s minden egyes lökés után kiemelte a vízbıl a szakot, hogy
megnézze, akadt-e valami fogás. A fiatal fickó mosolygott, s nem
értettem, mire gondolhatott John Fogerty 6, amikor az Unalom a
Bayoun-t írta.
Elhaladtam egy fából készült hirdetıtábla mellett, amelyen a
következı felirat állt: „COLUMBUS LOVAGJAI SOK SZERETET-
TEL KÖSZÖNTENEK VILLE PLATTE-BEN, A
GYAPOTFESZTIVÁL OTTHONÁBAN!", és innentıl az országút
már nem volt többé országút - a Main Streeten jártam. Magam mögött
hagytam egy sor benzinkutat és egy hatalmas katolikus templomot.
Hamarosan bankok, áruházak, gyógyszertárak, pár étterem, egy
lemezbolt - azaz minden olyasmi, mely egy déli kisvárost jellemez -
következtek egymás után. A legtöbb helyen hatalmas plakátokkal
hirdettek valami Gyapotfesztivált. Kikapcsoltam a légkondit,
letekertem az ablakot, mire azonnal kivert a veríték. Forróság. Ez van.
Páran egy Malacbódé nevezető gyorsétkezde körül álldogáltak, és
rostonsült marhahátszínt falatoztak. Millió fokos hıség odakint, ık
meg a legnagyobb természetességgel marhacsontokat szopogatnak a
tőzı napon. A Malacbódéval szemközt egy kis házi sütöde falán
kézzel festett felirat hirdette: „VÉRES HURKA KAPHATÓ", alatta
kisebb betőkkel: „FRISSEN SÜLT TEPERTİ", amely alá valaki
vicces még odabiggyesztette, hogy „csak koleszterinmentesen-
hahaha". Hát nem egy lázadó népség ez a cajun?
6
John Fogerty a Creedence Clearwater Revival frontembere; a Born on the Bayou az egyik
leghíresebb számuk volt.
 Lassan haladtam, s vezetés közben azon merengtem, hogy az
emberek, akik mellett elhajtok, vajon rokonsági kapcsolatban állnak-e
Jodi Taylorral. Rájuk néztem, mosolyogtam, ık pedig
visszamosolyogtak, s furcsa érzéssel töltött el, hogy Jodi jellegzetes
vonásait keresem rajtuk. Ugyanaz a szempár? Ugyanaz az orr? Hol
köszönnek vissza? Ha Jodi itt ülne mellettem, és nem volna
olyannyira közismert a televízió miatt, vajon akadna-e valaki ezek
közül az emberek közül, aki egy futó pillantás után valamilyen más
néven szólítaná meg a lányt? Ekkor döbbentem rá, hogy Jodi már
kutathatott hasonló jelek után.
Nem volt kétséges, ha meg akarom találni Jodi családját, kér-
dezısködnöm kell. Már csak azt kellett volna tudni, hogy kinél. Talán
meglátogathatnám a helyi egészségügyi dolgozókat vagy az
adoptálásban közremőködı orvosokat, de nagy a valószínősége, hogy
mindannyiukat köti a hivatalos titoktartás. A helyi plébániával és a
hivatalos szervekkel ugyanez a helyzet. Sıt, végül ık tennének fel
nekem kérdéseket, amelyekre nem szívesen válaszolnék. Erre
természetesen kihívnák a rendırséget, akik ugyanezekkel a
kérdésekkel próbálkoznának. A kisvárosi zsaruk félelmetesen fejlett
területvédı ösztönökkel rendelkeznek. Így nem marad más, mint a
genetikai adottságokból fakadó kézenfekvı információk. Talán
mellızhetıek azok az interjúk, és érdemesebb az örökletes
tulajdonságokra összpontosítani, hogy megleljük az állítólagos édes
szülıket. Esetleg körbeplakátolhatnám Jodi Taylor arcképével a
várost „Ismerik ezt a nıt?" felirattal. Naná, hogy ismerné mindenki,
hisz elég híres hozzá, de valami hasonló dolog azért nem volna rossz
ötlet. Talán kicserélhetném Jodi orrát Groucho Marxéra 7. Lehet,
megtévesztené ıket. Na persze, mindenki Groucho Marxot ismerné
fel benne. Nem hiába, az orr elég markáns ismertetıjel.
Harminchat évvel ezelıtt született egy bébi, akit az állam
gondjaira bíztak. Nem lehetett mindennapi esemény egy Ville Platte
mérető városkában. Az emberek biztosan beszélnének róla, s nagy
valószínőséggel emlékeznének rá még így harminchat esztendı
távlatából is. Véletlenszerően kikérdezhetnék néhány ötven év feletti
lakost, de ez amatır megoldásnak tőnik. Egy profi leszőkíti a kört.
Rendben. Ki az, aki egy csecsemırıl cseveg? Válasz: az anyuka.
7
Groucho Marx a leghíresebb olasz képregényhős, Dylan Dog segítőtársa. Jellegzetesen hatalmas
orra van.
Feladat: meglelni azokat a nıket, akik harminchat évvel ezelıtt, július
9-én vagy a körül szültek. A szimat szagot kapott, és nyomon van.
Agya mint egy számítógép. Egy igazi Sherlock Holmes. Igen, ez İ.
Visszahajtottam a „véres hurkás" büféhez, leparkoltam a
járdaszegély mellett, majd bementem. Egy kölyök szürke, USL
„Dühöngı Cajunök" pólóban, Marlboróval a szájában egy kot-
róhajókkal foglalkozó magazint olvasgatott a pult mögött. Nem nézett
fel jöttömre. Ha Los Angelesben belépsz egy üzletbe, az összes
dolgozó a fegyvere után nyúl.
- Üdv, van valamilyen helyi újságjuk? - köszöntem.
Cigijével az újságos állvány felé intett. Fölkaptam egy példányt,
elolvastam a fejlécet: „The Ville Platte Gazette; Alapítva 1908-ban."
Tökéletes. „Megjelenik minden nap." Még jobb.
- Van a városban könyvtár?
Beleszívott a Marlboróba és rám sandított. Sápadt volt a bıre, haja
vékony szálú, szıke, ajkai alatt göndör szırszálak pelyhedzettek,
homlokán pedig jó pár pattanás érlelıdött. Tizennyolcnak, esetleg
kicsivel többnek saccoltam.
- Van könyvtár errefelé?
- Hogyne, mégis mit gondol, Arkansasban van? - A helyiek
szemlátomást meg voltak róla gyızıdve, hogy Arkansas már a világ
végét jelenti.
- Van esély arra, hogy megtudjam, hogyan jutok el oda?
Karját összekulcsolva hátradılt a székben:
- Melyik könyvtárhoz? - Egy pont a vidéki versenyzınek. Hat
perccel késıbb már a fıtéren köröztem, elmentem egy vörös
szalmatetıs presbiteriánus templom mellett, majd leraktam a kocsit a
könyvtár elıtt. A könyvtárosi pult mögött egy idısebb afroamerikai
úriember könyveket pakolt metálszürke kiskocsijára. Az
olvasóasztalnál egy befont hajú fiatal lány ült, a polcok között pedig
egy sántikáló kölyök félrebillent fejjel tanulmányozta a sorba
rendezett könyvek gerincére vésett címeket. A pulthoz lépve
rámosolyogtam a könyvtárosra.
- Nagyon kellemes idebent ez a légkondicionálás. A könyvtáros
folytatta a pakolászást.
- Igen, valóban.
Alacsonyabb és vékonyabb volt nálam, erısen kopaszodott, bıre
egészen sötét árnyalatú, ádámcsutkája azonnal megkapta a tekintetet.
Rövid ujjú, skótkockás inget viselt, felette burgundi vörös kötött
szvettert. A pulton lévı névtábla szerint Mr. Albert Parksszal álltam
szemben.
- Mondja csak, a Gazette-et megtalálom mikrofilmen is? -
kérdeztem. Elmehettem volna a szerkesztıségbe is, de ott túl sokat
kérdezısködnének.
- Igen, uram, természetesen. - Abbahagyta a pakolást, és kijött a
pult mögül.
Megmondtam az évet, amelyre szükségem volt. Mr. Parks
szélesen elvigyorodott, örült, hogy segíthet.
- Valószínőleg meglesz. Kérem, várjon, amíg megnézem hátul a
raktárban!
Eltőnt az állványok között, és egy kartondobozzal a kezében tért
vissza. Megkért, hogy kövessem az ısrégi vetítıgéphez, amelyet a
kartotékrendszer másik oldalán helyeztek el. Kivette az egyik tekercs
filmet, majd befőzte a gépbe.
- Huszonnégy tekercs van ebben a dobozban, az adott évben
havonként kettı. A januárit raktam be. Tudja kezelni a gépet?
- Persze.
- Ha elakadna, kérem, ne erıltesse a hajtókart! Az iskolás srácok
folyton ezt teszik, így állandóan elszakadnak a filmek.
- Óvatos leszek.
Mr. Parks összevont szemöldökkel végigfuttatta ujját a dobozban
maradt tekercseken.
- Valami baj van?
- Úgy tőnik, mintha egy hónap anyaga hiányozna. - Még jobban
összeráncolta homlokát, majd felvont szemöldökkel rám nézett. - A
május eltőnt. Szüksége volna rá?
- Nem hiszem.
- Talán valamelyik másik év közé raktam.
- Ne törıdjön vele, nem valószínő, hogy szükségem lesz rá.
Elgondolkodva bólintott, majd azt mondta, hívjam nyugodtan, ha
a kis tekerıgomb beszorulna, aztán visszament a könyves kocsihoz.
Amint távozott, kivettem a januári tekercset a gépbıl, és átkutattam a
dobozt a két júliusi filmért. Befőztem az elsıt, és elırecsavartam
egészen a Gazette július 9-ei számáig. Keddi nap volt, és nem adtak
hírt újabb születésekrıl. Átnéztem tizedikét, tizenegyedikét, és
tizenkettedikét is. A pénteki lapban három születésrıl írtak, két fiú és
egy ikerlány-pár érkezésérıl informáltak. A fiúk Charles és Louise
Fontenot, illetve William és Edna Lemoine gyermekeként, míg az
ikrek Murray és Charla Smith lányaiként láttak napvilágot. Miközben
kijegyzeteltem a neveket egy sárga irattömbre, Mr. Parks mellém
csoszogott.
- Megtalált mindent, amire szüksége volt?
- Igen, köszönöm - mondtam. Bólintott, és visszasétált.
Visszatekertem a filmet július elejére, és minden hét végérıl
kimásoltam a születésekre vonatkozó adatokat, majd ugyanígy a
júniusi és az augusztusi számokból is. Éppen az augusztusi anyagot
vizsgáltam, amikor Mr. Parks mellém tolta a könyves kocsit, majd
elmélyülten igazgatni kezdte a polcokon lévı könyveket, és
megpróbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné, mivel
foglalatoskodom. Felpillantva rajtakaptam, ahogy a vállam fölött
kukucskál.
- Igen?
- He-he - mondta, majd továbbtolta a kocsit. Kínos. Nagyon
unhatják magukat ebben a kisvárosban.
Mire az augusztus végére értem, már tizennyolc nevem volt.
Kifőztem a filmet, a tekercseket visszaraktam a helyükre,
kikapcsoltam a gépet, és visszavittem a dobozt Mr. Parksnak.
- Gyorsan végzett - jegyezte meg.
- Hatékonyság. A siker kulcsa a tervezettség és az összpontosítás.
- Értem.
- Van esetleg egy telefonkönyvük?
- A katalógusok mögött, a tájékoztató asztalon.
Odaballagtam, és kikerestem a kimásolt neveket a telefon-
könyvbıl. Még csak a negyediknél jártam, mikor Mr. Parks
megszólalt:
- Úgy tőnik, keres valakit. - Megint mögém állt, és átkukucskált a
vállam felett.
- Személyes ügy - takartam el a listát a kezemmel.
- Személyes?
- Magán.
Úgy bámulta a kezemet, mintha megpróbálna átnézni rajta.
- Maga nem idevalósi, igaz?
- Nem - mondtam. - A kormányt képviselem, Központi Hírszerzés.
 - Ez még nem ok a durvaságra. - Sértıdöttnek tőnt. Kérdın
felemeltem a szabad kezemet.
- Születési adatokat másolt ki, most pedig neveket keres a
telefonkönyvben. Úgy gondolom, szeretne megtalálni valakit.
Szerintem maga egy magánnyomozó.
Csodálatos. A legjobb hollywoodi forgatókönyveket kisvárosi
könyvtárosok írhatják.
- Talán értesíthetnénk a rendırséget. - Megfordult, hogy induljon.
Megfogtam a karját, és látványosan körülnéztem. A terep tisztának
tőnt.
-A megbízóm harminchat évvel ezelıtt ezen a környéken
született, de közvetlenül ez után örökbe adták. A lány most leukémiás,
és csontvelı-átültetésre volna szüksége. Tudja mit jelent ez?
- Szükség volna egy vérrokonra a transzplantációhoz, igaz? -
kérdezte tétován.
Bólintottam. Néha ráharapnak a csalira, máskor nem. Tanult
ember volt, tudott valamennyit. Tájékozott volt a csontvelı-
átültetéssel kapcsolatban. Megkérhetne, hogy hozzam össze a
kliensemmel vagy az orvosaival, és ha legálisan volnék jelen, akkor
ezért a lehetıségért tapsikolni kellene örömömben. Esetleg arra is
rákérdezhetne, hogy a leukémia akut vagy krónikus jellegő, vagy
hogy a fehérvérsejtek melyik csoportja fertızıdött meg. Ezer más
dolog után érdeklıdhetne, amelyek közül néhányról el tudnék valamit
süketelni, de többségükkel valószínőleg rendesen megszívatna.
A listát takaró kezemet fixírozta, majd visszanézett rám, és láttam,
ahogy mozog az állkapcsa.
- Néhány nevet elolvastam a papírján, ismerek közülük párat. A
hölgy, akinek dolgozik, haldoklik?
- Igen.
Megnedvesítette az ajkát, kihúzott egy széket, és leült mellém.
- Azt hiszem, tudok magának spórolni némi idıt.
A listán lévı tizennyolc név közül négyet ismert, hármat pedig
megleltünk a telefonkönyvben. A maradék vagy meghalt, vagy
elköltözött.
Kimásoltam a maradék hét potencionális jelölt címét és
telefonszámát, Mr. Parks pedig útbaigazított, hogyan találom meg a
központtól távolabbi területeken élıket. Felajánlotta, felhívja azt a
négy családot, akiket ismer, hogy számítsanak az érkezésemre.
Mondtam, ez nagyon jó volna, de akkor kérje meg ıket, feltétlenül
tartsák tiszteletben az ügy magánjellegét. Biztosított afelıl, hogy ez
természetes, nem lesz semmi probléma. Búcsúzóul annyit említett
még, reméli, hamarosan meglelem a donort az ügyfelemnek, és hogy
a legjobbakat kívánja a felépüléshez. Szavai ıszintének tőntek.
Mr. Parksszal kb. egy órát dolgoztunk együtt, s mikor kiléptem a
hővös könyvtárból a párás louisianai forróságba, kisebbnek éreztem
magamat egy bolhánál.
Rohadt hazugságok!
 4

A hét név közül négyen a belvárosban, míg hárman külterületeken

éltek. Úgy döntöttem, hogy elıször a városiakkal beszélek, s csak
utána autózom ki a telkekre. Mr. Parks javaslatára az özvegy Mrs.
Claire Fontenot-val kezdtem, aki a tér túloldalán lévı olcsó áruk
boltját vezetette. A könyvtáros szerint az özvegy Isten Odaadó
Szolgálója, ami az én olvasatomban annyit jelentett, hogy kedves,
segítıkész és aránylag könnyen befolyásolható. Valahogy úgy, mint
maga Mr. Parks. Miközben átbaktattam a téren, azon gondolkodtam,
legjobb volna rövid úton véget vetni ennek a manipulációs színház-
nak, és világgá kürtölni, kinek dolgozom, és mit keresek. Ha
megtenném, talán nem érezném magamat ennyire pocsékul. Jodi
Taylor viszont annál inkább, de hát valamit valamiért. Valószínőleg
erıszakot tennék vele a magánéletén, és a magabiztossága is csorbát
szenvedne, de mit számít ez ahhoz képest, hogy én jól érezzem
magam a bırömben? Elvis Cole, a kilencvenes évek detektívje éppen
a lelkében lakó gyermeket vigasztalja.
A Fontenot's Five & Dime-ba érve mintha visszarepültem volna az
idıben. Az ajtót és az ablakokat kartonból kivágott reklámcédulák
fedték - többségük már vagy negyven éve díszeleghetett ugyanazon a
helyen, azt az érzetet keltve, mintha ezerszer újraragasztották volna
ıket. Néhány felirat olvashatatlanul kifakult.
Egy tízes éveinek végén járó kövérkés lány ült a kiszolgáló pult
mögött, és az Allure egyik számát olvasgatta. Felnézett, ahogy
beléptem.
- Helló. Mrs. Fontenot bent van?
- Miss Claire! - szólt ki a lány, mire egy hatvanas éveinek elején
járó, jól szituált hölgy jelent meg az oldalajtóban, kezében egy doboz
Hallmark prospektussal.
- Mrs. Fontenot, Elvis Cole vagyok. Azt hiszem Mr. Parks a
könyvtárból telefonált önnek!
Fürkészıen fel és alá járt a tekintete rajtam.
- Rendben.
- Tudna szánni rám néhány percet?
 Még egy darabig méregetett, majd lerakta a dobozt, és a bolt hátsó
részébe vezetett. Kissé merevnek tőnt a mozgása, mintha egész testét
folyamatosan megfeszítve tartotta volna.
- Mr. Parks azt mondta, hogy egy örökbe adott babáról szeretne
többet megtudni. - Beszéd közben felvonta egyik szemöldökét.
Gyanakvás és rosszallás volt az arcára írva.
- Pontosan. Körülbelül Max születésének idején történt. Jodi
születése elıtt tizenhat nappal Mrs. Fontenot egy Max Andrew nevő
fiúnak adott életet.
- Attól félek, nem tudok önnek segíteni. Elhiheti, az összes
gyermekemet megtartottam. - Mertem volna megkérdıjelezni!
Miközben beszélt, két tenyerét összeérintette a mellkasa elıtt, mintha
imádkozna. Valószínőleg te is ezt tennéd, ha Isten legodaadóbb
szolgája lennél.
- Nem az ön gyermekeire gondoltam, Mrs. Fontenot. Egy másik
asszonyéra. Talán ismeri ıt, vagy hallott valami pletykát róla.
A szemöldök újra felhúzódott.
- Nem szoktam pletykálkodni.
- Ville Platte egy kisváros. Hajadonon teherbe esni megtörténik,
de elég ritka esemény, és egy csecsemıt örökbe adni még nagyobb
kuriózum. Talán valamelyik barátnıje mesélt ilyesmirıl. Esetleg az
egyik nénikéje. Erre gondoltam.
- Biztosan nem. Az én idımben ez ilyesfajta dolgokat még nem
tolerálták annyira, mint napjainkban, és akkor sem beszéltük volna ki
ıket. - Ujjait összekulcsolta, s mindkét szemöldöke a homlokára
szaladt. Mindent tudó arccal nézett rám. - Manapság az emberek már
nem törıdnek ilyesmivel. Mindenki azt tesz, amit akar. Ezért tartunk
ott, ahol tartunk.
- Krisztus felvilágosult katonái.
- Hogyan? - nézett rám rosszallóan. Megköszöntem a segítségét,
majd távoztam. Egy kiesett, hat maradt.
Evelyn Maggio egyedül élt egy kétszintes ház második emeletén,
hat tömbnyire délre a Five & Dime-tól. A hatalmas, kétszintes, fehér
deszkaburkolattal borított szörnyeteg téglából rakott pillérekre épült,
valószínőleg a gyakori áradások miatt. İ maga egy életvidám,
ötvenes éveinek végén járó asszonyka volt. Kétszer ment férjhez, és
mindkétszer el is vált. Túl sok sminket hordott, apró fogait azonnal
rám villantotta, ahogy belém karolva bevezetett a lakásba.
 - Óh, Istenem, hogy maga milyen jóképő fickó! - Ez volt az elsı,
amivel köszöntött.
Szavait hosszan, elnyújtva ejtette ki, mint Elly May Clampett.
Lehelletén bourbon érzıdött.
Az alatt a negyven perc alatt, míg nála voltam, tizenegyszer
nevezett „édeském"-nek, és három csésze kávét itatott meg velem. A
sajátját royale8 módra itta. Elém rakott egy tálca Nabisco cukros
ostyát, és kifejtette, a legjobb, ha kávéba mártogatva fogyasztjuk,
mert úgy a legfinomabb, de ügyelni kell arra, nehogy túl sokáig
ázzon, hiszen akkor darabjaira esik. Kezét a karomra tette, úgy
mondta:
- Senki sem szereti az agyonázott cukros ostyát, csillagom, fıleg
nem a magamfajta apró öregasszonyok.
Csalódottnak tőnt, amint közöltem vele, hogy nem igazán ezért
jöttem. Aztán lassan körvonalazódott, hogy semmit sem tud örökbe
adott gyerekekrıl, s még csalódottabb volt, amikor távoztam.
Magammal hoztam két szelet ostyát. Én is csalódott voltam.
A következı huszonkét percet Mrs. C. Thomas Berteaux-nál
töltöttem. Hatvankét éves volt, csontsovány, és mindenáron
ragaszkodott ahhoz, hogy Jeffreynek szólítson. Ugyanakkor meg volt
gyızıdve arról, hogy már korábban is jártam nála, és miután
közöltem vele, ez az elsı látogatásom Ville Platte-ben, megkérdezte,
egészen biztos vagyok-e ebben. Ragaszkodtam az igenemhez.
Megesküdött volna rá, hogy már korábban is érdeklıdtem nála ezzel
az adoptációs üggyel kapcsolatban. Megkérdeztem, emlékszik-e a
válaszára.
- Miért, maga nem, Jeffrey? Akkor sem emlékeztem, és most sem
tudok segíteni.
Kedvesen rám mosolygott, és én hasonló kedvességgel
visszamosolyogtam. Felhívtam tıle Mrs. Francine Lyonst, aki
szívesen találkozott volna velem, de pillanatnyilag házon kívül van,
így ha tudom, hívjam késıbb. Mondtam, nem probléma, de aztán
szóba hozta, hogy Mr. Parks említette neki az örökbefogadásos
dolgot, amelyrıl igazából ı ugyan nem tud semmit, de felajánlotta,
hogy a nap folyamán szívesen találkozna velem személyesen is.

8
Royale módra: eredetileg Kona kávéból, kardamommal és Dambuie-vel készített, habosított kávé,
amelyet ír kávéspohárban szolgálnak fel. Itt tömény itallal való dúsításra utal a szerző. (ford, megj.)
Közöltem vele, hogy nem szükséges, és kihúztam a listáról. Vagy
emlékszik, vagy nem. Mrs. C. Thomas Berteaux a fotelbıl figyelt.
- Mi történt? Csalódottnak tőnik.
- Tudja, Mrs. Berteaux, egyes napokon minden nehezebben megy.
Megfontoltan bólintott.
- Igen, Jeffrey, tudom, mirıl beszél. Viszont, ha javasolhatom,
beszéljen Mrs. Martha Guidryvel.
- Kivel? - Martha Guidry nem volt a listán.
- Martha bábaasszony volt akkoriban, és ha jól emlékszem, mindig
mindenbe beleütötte az orrát. İ valószínőleg tud segíteni. - Aztán
gondterhelt arcot vágott. - Persze az is lehet, hogy Martha már
meghalt.
Kiengedtem magam a lakásból.
Négy lehetıség, négy csalódás, és semmi kézzelfogható apróság,
melyen továbbindulhatnék. Még három asszony van hátra, de ha
hasonló eredménnyel zárulnak ezek a látogatások is, mehetek vissza a
legelejére. Nem csípném. Úgy tőnt, a megoldás kulcsa az államilag
zárolt iratokban van. Talán egy idıre fel kellene függesztenem Jodi
egészségügyi adatai után való kutatásomat, és inkább az iratok
feloldására kéne koncentrálnom.
El kellene szánnom magamat, bemenni a célintézménybe,
pisztollyal megfenyegetni a civil személyzetet, és kikényszeríteni a
dokumentumok elıadását. Persze, könnyen lehet, hogy utána lelınek,
vagy börtönbe csuknak, de még mindig jobb, mint egy asszonyt
faggatni, aki notóriusán Jeffreynek szólít. Ugyanakkor a harminchat
évvel ezelıtti iratok valószínőleg elfeledve hevernek egy halom
frissebb dokumentum alatt, valami sötét állami épület mélyén, s nincs
az az élı ember, aki emlékezne rájuk. Minimum Indiana Jonesnak
kellene lennem, hogy megtaláljam a helyet.
Úgy döntöttem, ezt inkább egy jó ebéd fölött gondolom át.
A Malacbódé egy fehér salaktömbökbıl felhúzott épület volt
néhány kiszolgálóablakkal, amelyekre kézzel írták ki a választékot. A
járdán ácsorgók közül a legtöbben nagyon vékony, napbarnított
fickók voltak mellettük világos bırő, a rengeteg zsíros sülttıl
megereszkedett felkarú asszonyok falatoztak. Mindenki Dixie sört
ivott, papírtálcáról evett, és folyamatosan nevetett. Úgy néz ki, ahhoz,
hogy ebben a hıségben leállj roston sült bordát falni, jó nagy adag
humorérzékre van szükség.
 Egy hatalmas térfogattal megáldott, vakítóan fehér fogsorú fekete
asszony nézett ki az ablakon:
- Mit parancsol?
- Véres hurkájuk van? - Évek óta terveztem, hogy egyszer
kipróbálom.
- Drága, nekünk van a legjobb véres hurkánk az egész evangélikus
községbe - vigyorgott.
- Mamouban nem egészen ezt mondták. Nevetett.
- Azok a bolondok ott Mamouba azt se tudják, mi fán terem a
véres hurka! Drága, ha megkóstolja, nem fog visszamenni Mamouba.
Ez nem akármily' hurka, meggyógyítja minden baját.
- Mit szólna mondjuk egy pár véres hurkához, egy marhabordához
extra szósszal, egy kis barna rizshez meg egy üveg Dixie sörhöz?
Bólintott, és elégedettnek tőnt.
- Az majd végre kicsit ráncba szedi magát!
- Mibıl gondolja, hogy ráncba kell szedjen bármi is? Hozzám
hajolt, két ujjával megérintette a szeme alatti puha bırt.
- Dottie-nak varázsszeme van. Dottie tudja !
Szeme mosolygott, miközben hátrakiáltott a konyhába leadva a
rendelésemet, s én vele mosolyogtam. Itt nem csak ételt adnak, teljes
körő a kiszolgálás.
Az elhaladó autókból a falatozókra dudáltak, akik intettek az
utasoknak. A kocsiban ülık ezt viszonozták, mintha mindenki ismert
volna mindenkit. Mialatt várakoztam, egy vadiúj, ponyvatetıs, fehér
Mustang haladt el az orrunk elıtt, s hogy mindenki megcsodálhassa
egy pillanatra, felbıgette a motorját. Megkerülte a tömböt, s amikor
visszatért, egy idısebb fickó erıs francia akcentussal kiordított belıle
valamit, amit nem értettem, aztán tovahajtott. Úgy látszik, a pasas
nem mindig szereti túráztatni a motort.
Pár perccel késıbb Dottie a kiadóablakhoz hívott, és kinyújtott
rajta egy durva papírtálcát, amelyen annyi szalvéta volt, hogy egy
házat le lehetett volna szigetelni vele. Kicipeltem a kaját az utcára, a
sörömet egy járdakıre állítottam, és nekiláttam falatozni. A vastag
hurkát szaftos rizzsel, disznóhússal, cayenne-i borssal és zellerrel
töltötték meg, a hıség ellenére is gızölgött, és belülrıl égette a
számat. Bekaptam pár szem barna rizst, majd egy kis marhahúst. A
rizs nagy szemő volt, majdnem túlfızött, és csirkemájjal keverték
össze. A hús porhanyósan omlott szét a számban, a fokhagymás
szószt pedig pépesre párolt vöröshagymával varázsolták sőrővé. Az
ízek csodálatosan keveredtek a számban - sósán, testesen -, és
kisvártatva ellenállhatatlan vágyam támadt arra, hogy visszatérjek
jövetelem valódi okához. Még ha ez azzal is jár, hogy ledzsefriznek.
A fekete asszony kinézett a kisablakon.
- No, mos' mesélje el, milyen volt a hurka!
- Mondja meg az igazat, Dottie! Ez valójában nem is Ville Platte,
ugye? Mindannyian meghaltunk, és most a Mennyországban
vagyunk.
Széles vigyorral bólintott - elégedetnek látszott.
- Dottie megmondta, hogy gatyába rázódik tıle. Dottie tudja! -
Megérintette az arcát a bal szeme alatt, felnevetett, majd eltőnt a
konyha felé.
Tíz perccel kettı után már egy Exxon kút nyilvános fülkéjében
tárcsáztam a listán maradt két nı számát. Virginia La-Mert nem volt
otthon, de Charleen Jorgenson örült, hogy találkozhat velem.
Charleen Jorgeson és második férje, Lloyd, egy dupla la-
kókocsiban laktak a várostól két mérföldre a des Cannes-fo-lyóágnál.
A lakókocsikat cementoszlopokra fektették, az egész nagyon
lerobbantnak és elhanyagoltnak tőnt. Az udvarban egy lapos fenekő
csónak feküdt két főrészbakon, egy sötét foltos vadászkutya pedig a
csónak vetette árnyékban heverészett. Volt egy kagylóhéjjal beszórt
bekötıútjuk, amely mély recsegı hangot adott, amikor ráhajtottam. A
kékfoltos kutya megrohamozta a kocsimat, mérgesen ugatott, és két
lábra állva megpróbált megharapni az ablakon keresztül. Egy
hetvenes éveiben járó öregúr jelent meg a lépcsı tetején.
- Helyedre! Maradsz! - kiáltozta, és egy üdítıs üveget dobott a
kutyának.
Ez Lloyd lesz. Az üveg elhibázta az ebet, nekicsapódott a Taurus
bal elsı sárvédıjének.
- O-ó! - Lloyd csalódottnak tőnt.
Még szerencse, hogy csak béreltem a kocsit. Charleen Jorgeson
nagyon szeretett volna segíteni, de bármirıl kérdeztem, szinte
semmire nem emlékezett.
- Próbáljon visszaemlékezni, Mrs. Jorgenson. Egészen biztos
benne, hogy nem jut eszébe semmi?
Belekortyolt a kávéjába, és bólintott:
 - Ó, igen. Eleget gondolkodtam rajta, amikor az a másik fickó járt
nálunk.
- Milyen másik fickó?
- Néhány hónappal ezelıtt járt itt egy másik fiatalember is. Azt
mondta, a nıvérét szeretné megtalálni.
- Meséljen róla! - bíztattam.
- Nem volt túl kedves, és nem maradt sokáig.
- Tudott segíteni neki a nıvére felkutatásában?
- Örültem volna, ha sikerül, de sajnos semmit nem tudtam neki
mondani. Ettıl bedühödött, és szitkozódni kezdett. Lloydnak rohama
is volt - fejével férje felé intett, mintha Lloyd rosszulléte még most is
jól látszódna. A férfi egy nehéz ágytakaróval leterített székben ült, s
ahogy beszélgetni kezdtünk rögtön el is szunyókált. - Maga
valamiféle szervdonort szeretne megtalálni, igazam van? - kérdezte.
- Igen, hölgyem. Egy csontvelı donort.
- Nagyon szomorú - rázta meg a fejét.
- Mrs. Jorgenson, azt a fickót, aki itt volt, nem Jeffreynek hívták
véletlenül?
Szürcsölt egy keveset a kávéjából, közben elmerülten gon-
dolkozott:
- Nos, meglehet. Zsíros, vörös, feltornyozott haja volt. - Savanyú
képet vágott. - Jól emlékszem rá.
- Aha.
- Sosem kedveltem a vörös hajúakat. Bizonyos emberek tele
vannak elıítéletekkel.
Négy után huszonöt perccel hagytam el Jorgensonék otthonát, és a
város felé hajtva megálltam egy horgászfelszereléseket és csalikat
árusító boltnál. A pénzes fülkét egy falon lógó tábla alatt találtam
meg: „ÉLİ GILISZTA". Megpróbáltam felhívni Mrs. C. Thomas
Berteaux-t, hogy megkérdezzem, Jeffrey haja nem vörös volt-e
véletlenül, de nem vette fel a kagylót. Talán nem volt otthon. Aztán
megpróbáltam Virginia LaMert újra, de ı sem válaszolt. Mivel
Virginia volt az utolsó név a listámon, ha nem kerül elı, nem
maradnak alternatíváim. Felhívtam a tudakozót, hogy szerepel-e a
nyilvántartásukban Martha Guidry. Szerepelt. Tárcsáztam a számát, s
mialatt a csengetéseket hallgattam, újra feltőnt az a fehér Mustang,
amelyet a Malacbódé elıtt láttam. Befordult a parkolóba, és eltőnt a
csalibolt mögött.
 Martha Guidry hat csengetés után vette fel.
- Halló?
Bemutatkoztam, majd elmondtam neki, hogy Mrs. Berteaux
javaslatára hívtam fel. Elmeséltem, hogy egy harminchat évvel ezelıtt
született személyt akarok megtalálni, és szeretnék ez ügyben
találkozni vele. Örült a dolognak, megadta a címét és némi
útbaigazítást, aztán hozzáfőzte, jobb, hogy ha igyekszem, mert
amilyen öreg, még meghal, mire odaérek. Azonnal megkedveltem az
öreglányt.
Bontottam a vonalat, s egy darabig tétlenül várakoztam a fülkénél.
Egy kék Ford kisteherautó parkolt le mellettem, vezetıje durva
szakállas fiatal tag volt - kiszállt, és bement a csalishoz. Egy idısebb,
barna csomagot cipelı fickó kijött a boltból, és beszállt Chevy
Caprice-ébe. Kisvártatva a fiatalabbik is megjelent egy Budweiser
tábori palackos tőzhellyel a kezében, és bepattant a kocsijába. A
Mustang nem tért vissza.
Visszamásztam az autómba, és követve az útmutatást Martha
Guidry házához hajtottam. Talán azt a Mustangot is csak képzeltem,
mint a forróságot.
Úgy háromnegyed mérföldet vezettem, amikor a Mustang -
kikerülve a Kleinpenter Tejüzem egyik teherautóját - besorolt mögém.
Annyira közel jött, hogy a visszapillantóban szemügyre vehettem a
sofırjét. Rövidre vágott frizurája az égnek meredt, csúf pofaszakálla
meg olyan tökéletes hegyben végzıdött, hogy alighanem
borotválkozás közben vigyáznia kellett, nehogy összevagdossa magát
vele.
És a haja vörös volt.
 5

A Mustangos nem engedett senkit a két kocsi közé, mintha úgy

gondolta volna, csak ilyen távolságból lehet követni valakit. Ingének
ujját feltőrte, bal kezét az ablakon kilógatva vezetett.
Lekanyarodtam a fıútról, és a város felé vettem az irányt. A
Mustang követett. Behajtottam egy Exxon kúthoz tankolni, s
megkérdeztem egy olajfoltos szerelıruhás srácot, hol találom a
legjobb pisztráng-horgászhelyet a közelben. Miközben a kölyök
beszélt, a Mustang továbbhajtott, de pár perccel késıbb ismét feltőnt
egy háztömbbel odébb - egy stoptáblánál várakozott.
Könnyed tempóban haladtam a városban, hagytam, hogy
kövessen, és kétszer még a lámpánál is bevártam. Ahányszor csak
megálltam, felzárkózott mögém, és tüntetıleg bámult ki az
oldalablakon, mintha nagyon lekötné a város látványa. Struccpolitika.
Ha én nem látlak téged, te sem látsz engem. Vigyorognom kellett a
figurán - nem semmi tag volt. Az egyik keresztezıdésben egy piros
Isuzu furgont vezetı kölyök megpróbált besorolni mögém, de a
Mustangos rátenyerelt a kürtre, és kiszorította a sávból. Talán azt
gondolta, nem veszem észre.
A városközpontot vasúti sínek szelték ketté. Az út öreg volt, a
sínek pedig jól láthatóan kiemelkedtek a flasztersíkból, így mindenki
még idıben lassíthatott, hogy áthajtson rajtuk. A túloldalon számos
üzlet, néhány keresztutca, lentebb pedig egy kis híd húzódott, amely
átszelte a folyóágat. A keresztutcákban rengeteg autó várakozott, az
emberek most tértek haza a munkából.
Amint a sínekhez értem, lelassítottam a Taurust, majd ráléptem
egy kicsit a gázra, hogy beférjen közénk egy világoskék Acurás nı. A
Mustang erre felgyorsított, kivágott a szembejövı sávba, de túl nagy
volt a forgalom az elızéshez. Eközben én a leállósávra kanyarodva
lehagytam hat vagy hét autót, visszasoroltam a forgalomba, majd
ismét kivágtam jobbra, és egy kenyeres kocsi takarásában behajtottam
a Dairy Queen parkolójába. A fickó nem láthatott meg a teherautó
miatt. Az épület mögé hajtottam, kipattantam a kocsiból és
visszaszaladtam a '69-es VW Bogár mellett, amely tele volt nyalókát
szopogató gyerekekkel. A Mustang még mindig az Acura mögött
haladt, folyamatosan bıgette dudáját, és közben egyik oldalról a
másikig ingázott, amíg a nı a zaklatást megunva lejjebb húzódott.
Mihelyt mellé ért, a fazon beintett neki, és kiordított az ablakon, hogy
a csaj kihúzhatná a fejét a seggébıl, majd kavicsot, port és
kagylódarabkákat fröcskölve tovaszáguldott a leállósávon. Felírtam a
rendszámát, visszamentem a kocsimhoz, és folytattam az utam Martha
Guidry háza felé. Idırıl idıre ellenıriztem a tükörben, de a Mustang
nem tőnt fel többé. Reménytelen eset.
Hatalmas, árnyat adó fák sőrő sorai, és édesburgonya-földek után
útszéli deszkaházak mellett hajtottam el, melyek udvarán rozsdás
autók és hatalmas propángáz-tartályok álltak, vagy csirkék kapirgáltak
a karámjukban, majd végre beértem Evangeline Parish központjába.
Martha Guidry is egy hasonló házban lakott, pontosan egy
eperültetvénnyel szemben. Kicsi, csontos asszonyka volt,
győrtselyemhez hasonlatos bırrel és vastag szemüveggel, melyen
keresztül szeme nagynak és dülledtnek látszott. Vékony háziköntöst,
zoknit és mamuszt viselt, s mialatt ajtót nyitott, egy óriási, gazdaságos
kiszereléső rovarirtó spray volt a kezében. Kisandított a vastag lencsé-
ken.
- Maga az a Mr. Cole?
- Igen, asszonyom. Hálás vagyok, hogy fogadott. Kinyitotta a
szúnyoghálót, és rám förmedt, hogy minél gyorsabban menjek be,
mert különben mindenféle istenverte bogár szabadul be a lakásba.
Amint bent voltam, a Raiddel körbepermetezte az ajtó környékét.
- Nesztek, kis nyamvadékok!
A szoba másik végébe menekültem a permetfelhı elıl.
- Nem hinném, hogy jót tesz, ha belélegzi ezt a gázt, Miss Guidry.
- Pokolba vele, évek óta csak ezt szívom - legyintett a kezével. -
Kér egy kis Pepsi-kólát?
- Köszönöm nem, asszonyom. A flakonnal a kanapé felé intett.
- Üljön csak le. Egy pillanat, és itt vagyok.
Le mertem volna fogadni, azért ment ki, hogy Pepsit hozzon
nekem. Hirtelen éles csattanás hallatszott a konyha felıl.
- Nesze, te pokolfajzat! - Az a jó ebben a munkában, hogy érdekes
emberekkel hoz össze a sors.
Két mőanyag bögrével, egy flakon Pepsivel és a Raiddel tért
vissza. Lerakta a poharakat a dohányzóasztalra, majd kinyitotta az
üveget, és az egyiket teli, a másikat pedig nem egészen félig töltötte
kólával. A telit felém nyújtotta.
- Nos, mit szeretne tudni?
Felemeltem a poharat, de valami úszkált a jegem alatt, ezért
inkább csak úgy tettem, mintha kortyolnék, azután visszaraktam az
asztalra.
- Mrs. Berteaux azt mondta, hogy ön bábaasszony. Bólintott, de
közben a plafont tanulmányozta újabb váratlan vendégek után
kutatva.
- Ühüm. Valóban az voltam, de már évek óta nem gyakorlom a
hivatásom.
- Harminchat évvel ezelıtt, július kilencedikén egy lánycsecsemı
született errefelé, akit közvetlenül ezután örökbe adtak. Talán
törvénytelen gyerek volt, talán nem. Az anya esetleg kiskorú volt
még, de meglehet, hogy nem.
Szeme összeszőkült a vastag lencse mögött.
- Úgy gondolja, én segítettem világra azt a babát?
- Nem tudom. Ha nem, akkor talán hallott róla valamit.
- Ez már nagyon régen volt. - Úgy tőnt, erısen gondolkodik.
- Igen, asszonyom. - Hagytam neki idıt. Talán a Raidtıl
elszenvedett agykárosodás miatt egy kicsit lelassult.
Martha hosszan vakarászta a fejét, majd hirtelen mintha felfigyelt
volna valamire a szoba egyik sarkában. Lerakta a Pepsijét, felkapta a
Raidet, átszáguldott a szobán, és bekémlelt a tévé mögötti sötétbe.
Felkészültem rá, hogy visszatartsam a lélegzetemet.
- Istenverte, rusnya bogarak - morogta, de ezúttal nem nyitott
tüzet. Téves riasztás. Visszaült a fotelbe. - Azt hiszem, valami mégis
eszembe jutott.
Nocsak.
- Emlékszem, laktak akkoriban néhányan odakint, a Nezpique
mocsaras vidékén. - Elgondolkodva bólogatott, miközben ujjaival a
Raides flakont cirógatta. - Volt egy kislányuk, azt hiszem. Igen,
határozottan emlékszem. Késıbb örökbe adták.
Nocsak, nocsak.
- Emlékszik a nevükre? - Feljegyeztem mindent, amit mondott.
Ajkával csücsörített, és lassan csóválta a fejét, miközben
megpróbálta összerakni a részleteket.
 - Nagy család volt. A férfi halászott, vagy valami ilyesmi, de azt
hiszem, földet is mőveltek. A folyóág túlsó felén éltek, a környéken,
odaát a Nezpique-nél. A kicsi viszont nem volt törvénytelen, csak
nagy volt a család, túl sok szájat kellett etetniük.
- Egy név?
Megrázta a fejét; szomorúnak tőnt
- Sajnálom. Itt van a nyelvem hegyén, de nem jut eszembe. Ahogy
öregszel, lassan mindent elnyel a sötétség. Ott egy! - Az ablak alatti
cserepes növényhez ugrott, és bıségesen körbefújta Raiddel. A
gázfelhı körülölelte, én pedig az ajtóhoz ballagtam, és kihajolva
nagyokat lélegeztem a friss levegıbıl. A gáztámadás befejeztével
visszamentem a fotelhez, és leültem. Minden bőzlött a hajtógáztól és a
vegyszertıl.
- Ezek a bogarak észvesztıek.
- Kiüldözik az embert a saját házából, otthonából, nekem elhiheti -
bólogatott egyetértıen.
Egy kocsi kerekeinek csikorgását hallottam kintrıl. Nem az
udvaron, valamivel távolabb. Visszamentem az ajtóhoz. A fehér
Mustang az utca túloldalán állt az eperültetvény mellett.
- Miss Guidry, más is érdeklıdött már önnél ebben az ügyben?
Hümmögve csóválta a fejét.
- Esetleg néhány hónappal ezelıtt. Megint elgondolkodott.
- Tudja, azt hiszem, járt itt egy fickó. - Olyan képet vágott, mint
aki citromba harapott. - De nem tetszett a fizimiskája. Nem állok
szóba olyanokkal, akik nem tetszenek meg már elsı pillantásra.
Tudja, a külsıbıl sok mindent meg lehet állapítani, és nekem
egyáltalán nem tőnt szimpatikusnak az a férfi.
Újra kikémleltem az ajtón.
- Ez az ember volt az?
Mellém lépett, és ı is kinézett a szúnyoghálón.
- Uram teremtım! Ez ı! Az a kis szarházi, ott a túloldalon! Martha
Guidry kezében a Raiddel kicsörtetett a házból, mintha életének
legnagyobb bogarával készülne szembeszállni.
- Hé, maga! Mi a fenét keres errefelé?!
- Ó, Istenem - sóhajtottam.
Lesietett a lépcsın, és futásnak eredt az úttest felé. Azon
merengtem, talán ártalmatlanná kellene tennem, mielıtt elkövet egy
országúti gyilkosságot A Mustangos visszafarolt az útra, és bıgı
motorral elhúzott Ville Platte felé; Martha már csak az öklét rázhatta
utána.
- Martha, emlékszik a pasas nevére?
Kimerülten fújtatva felmászott a lépcsın, idegesen pislogott rám a
szódásüvegek mögül. Reméltem, hogy nem kell értesítenem a 911-et.
- Jerry. Jeffrey. Valami ehhez hasonló istenverte neve volt. -Aha.
- A kis féreg! Mit gondol, mit kereshetett errefelé?
- Nem tudom - válaszoltam -, de ki fogom deríteni. Mély levegıt
vett, megborzongott.
- Az Isten verje meg! Azt hiszem, innom kell valamit. Ugye maga
nem azok közül a félnótások közül való, akik tétlenül nézik, hogy egy
hölgy egyedül igyon?
- Nem, asszonyom.
Kitárta az ajtót, és beljebb invitált a rovarirtóval.
- Akkor húzza be a seggét, és kezdıdhet az ivászat!
 6

Hat óra húszkor bejelentkeztem egy Ville Platte-i motelbe, és

felhívtam Lucille Chenier Baton Rouge-i irodáját. Csupán nyolc-
kilenc percet kellett várnom, hogy végre a telefonhoz jöjjön.
- Igen? - szólt a kagylóba.
- Na mit gondol, ki az? - Martha bıkezően mérte az Old Crow-t.
- Nagyon elfoglalt vagyok, Mr. Cole. Van valami, amiben a
segítségére lehetek? - Vannak emberek, akik valahol máshol jártak,
amikor a humorérzéket osztogatták
- Utána tudna nézni az irodája egy rendszámnak?
- Természetesen.
Megadtam neki a Mustang rendszámát, és beszámoltam a vörös
hajú férfirıl.
- Szintén egy gyermekrıl kérdezısködött? - tudakolta.
- Igen.
Szinte hallani lehetett, ahogy körmeivel kopog az asztalon.
Gondolkodik.
- Különös. Kíváncsi lennék, miért követte magát.
- Ha elmondja, majd tájékoztatom.
- Nagyon fontos lenne, hogy semmiféleképpen se tudjon meg
semmit Jodi Taylorról. - Hangja teli volt aggodalommal.
-Mindenkinek azt mondtam, hogy egy csontvelıdonort keresek,
így feltőnés nélkül kérdezısködhettem. Az emberek beszédesek. Az
ilyesmi mindenkit érdekel, és szívesen osztják meg az információikat.
- Akik pedig a titkokat ırzik, azok igyekeznek is megtartani ıket.
- Ez igaz, de nincs okom azt hinni, hogy azok közül, akikkel eddig
beszélgettem, bárki is titkokat ırizgetne.
- Kivéve a maga vörös hajúját.
- Igen, az lehetséges.
Még annyit mondott, hogy holnap reggel tízre meglesznek az
információk a Mustang tulajdonosáról, majd bontotta a vonalat. A
szétkapcsolás után valami bizonytalan hiányérzettel bámultam a
telefonkagylóra, de talán csak a belélegzett rovarirtó tehetett róla.
Biztosan. Ha az egész délutánodat azzal töltöd, hogy Raidet inhalálsz
és Old Crow-t iszol, súlyosabban éled meg az elszakadás érzetét.
Ráadásul el is álmosodsz tıle.
Lucy Chenier másnap reggel, kilenc óra után tizennyolc perccel
telefonált.
- A Mustangja egy bizonyos Jimmie Ray Rebenack nevő férfi
nevén van nyilvántartva. - Beolvasott két Ville Platte-i címet.
-Oké.
- Mr. Rebenack magánnyomozó. Két és fél éve váltotta ki az
engedélyét.
- Ha ez a fickó igazi, ı a világ legrosszabb detektívje - vi-
gyorogtam
-Az engedélyezési nyilvántartás szerint azelıtt egy alexandriai
Exxon benzinkútnál autószerelıként alkalmazták teljes munkaidıben.
Az adóbevallásában szereplı adatok azt mutatják, hogy jövedelmének
nagy százaléka részmunkaidıs mellékállásokból származott.
- Hő, maguk aztán gyorsan dolgoznak!
- Elég jó kapcsolatokkal rendelkezünk. Továbbra is tájékoztatni
fog?
- Természetesen, Miss Chenier. - Elvis Cole, a Mesterdetektív
profi módon beszélget.
Megkerestem Rebenack címeit a Ville Platte térképen, azután
elindultam, hogy találkozzam vele. Az egyik egy munkahelyi cím
volt, a másik a lakása. Jimmie Ray Rebenack rezidenciája egy kis,
kétszintes faház volt a város déli felében, négytömbnyire északra a
Southern-Pacific Railroad egyik rendezı pályaudvarától. Régi
városrész volt, nem is kifejezetten elıkelı környék apró, elhanyagolt
házakkal, gondozatlan gyeppel, fıként detroiti gyártmányú benzines
személy- és teherautókkal, melyekre erısen ráfért volna a festés.
Jimmie Mustangját nem láttam sehol.
Kétszer megkerültem a tömböt, majd Jimmie Ray Rebenack
irodájához hajtottam, melyet a Main Roadtól két tömbnyire északra,
egy friss tengeri herkentyőket árusító üzlet felett találtam meg. A bolt
egy fodrászüzlet és egy használtruhás butik között húzódott meg; a
ruhás felıli oldalon apró, keskeny lépcsı vezetett fel az emeletre,
mellette fekete filcbıl és üvegbıl készült tábla mutatta az épületben
található cégek nevét.
A Mustang után kutatva megkerültem a tömböt, de akárcsak a
lakásnál, itt sem találtam sehol. A sarok mögött leparkoltam, és
visszasétáltam a cégtáblához. Öt cégnév közül a harmadik volt a
Rebenack Nyomozóiroda. Elképesztı. Jimmie Ray Rebenack a vadiúj
Mustangjával, amint azt képzeli, nem veszem észre, hogy az egész
városon keresztül követ.
Átkeltem az úttesten, és célba vettem a halassal szemközti
kávézót. A berendezést a pulton kívül mindössze féltucatnyi Formica
stílusban9 készült asztalka alkotta, melyeknél túlsúlyos, vékony
pamutinget viselı férfiak ültek újságot olvasva és a kávéjukat
kortyolgatva. Minden asztalkán egy szalvétaadagoló és egy tabasco
szószos üveg állt. Helyet foglaltam az egyik ablak mellett, és a
szemközti épületet figyeltem, amíg kávéskannával a kezében meg
nem jelent mellettem egy izmos, ám kissé lestrapált pincérnı. Szó
nélkül töltött, majd megszólalt:
- Hozhatok valami reggelit, édes? - kérdezte.
- Kérnék két buggyantott tojást, pirítóst és kukoricadarát.
- Fehéret vagy korpásat?
- Korpásat.
Anélkül, hogy bármit is felírt volna, magamra hagyott a ká-
vémmal. Testes, erıs illatú kávé volt, ráadásul legalább ezerszer
erısebb, mint amilyet az emberek többsége világszerte fogyaszt -
egyfajta iszapossá fızött, rövid eszpresszó. A Mississippi mocsara.
Megpróbáltam úgy tenni, mint akinek nagyon ízlik, és azt hiszem,
kifejezetten jó teljesítményt nyújtottam. Talán a tabasco szószt a
kávéhoz rakták ki. Rásandítottam az újságot olvasó fickókra. Oké, ha
ık meg tudják inni, akkor nekem is menni fog.
Amint a pincérnı visszatért, meg is jegyeztem:
- Hm, ez a kávé elég erıs.
- Aha - válaszolta.
Beleraktam a tojást a kukoricadarába, egy kis vajjal összekevertem
a masszát, majd rákentem egy szelet pirítósra. A kukoricadara meleg
volt, zamatos, és könnyebbé tette az embert próbáló kávé lenyelését.
Közben végig szemmel tartottam a halas boltot. Az emberek jöttek-
mentek, néhányan felmentek a lépcsın, de egyikük sem Jimmie Ray
Rebenack volt. A halas kirakatában kézzel írott táblák hirdették:
TÖRPEHARCSA, ÉLİ RÁK, és GASPERGOO10 kapható 1,89

9
Formica stílus: króm-műanyag, vagy króm-műbőr kombinációja. Az ötvenes-hatvanas évek angliai
kávézóiban uralkodó stílus, mely az USA-ban is közkedvelt lett.
10
Gaspergoo: jellegzetesen amerikai halfajta, csak ott őshonos. Fehér húsú, édesvízi hal, a
dollárért. A betérık barna papírzacskókkal a kezükben jöttek ki,
melyek feltételezésem szerint törpeharcsát és rákot rejtegettek, és
ahogy figyeltem ıket, azon gondolkoztam, mi a fene lehet a
gaspergoo, és miért akarhatja azt bárki is megenni. Az ajtón volt még
egy másik, apró betős felirat is: „KAJMÁNHAL GOMBÓCOK!"
Ezek a cajunök aztán tudják, hogyan kell élni, nem igaz?
A harmadik csésze iszapom felénél tartottam, amikor Rebenack
Mustangja végigdübörgött az utcán, és megállt a ruhaüzlet elıtti
parkolóóránál. Jimmie Ray pénzt dobott az órába, majd felügetett a
lépcsın. Kék farmert, vörös western inget és szürke kígyóbır csizmát
viselt. A haja majd egy láb magasra volt tornyozva - valószínőleg az
egész reggele rámehetett, amíg így beállította.
Vártam még néhány percet, majd a pulthoz sétálva busás
borravaló kíséretében kifizettem a számlám, azután átmentem a
túloldalra Rebenack irodájához.
Az épület osztályon aluli és elhanyagolt volt, a padlót mocskos
linóleum, a falakat vízfoltos festék borította. Az intenzív halszag a ház
minden zugába beette magát, szinte már úgy tőnt, egyedül ez tartja
még össze az épületet. Három iroda az utcára nézett, három pedig a
halárus mögötti sikátorra. Rebenack ez utóbbiak közül a középsıt
bérelte. Egy percig hallgatóztam, de nem hallottam semmit, így hát
benyitottam.
Jimmie Ray Rebenack lábait felrakva egy nyersfa íróasztal mögött
ült, és éppen iratokat tanulmányozott, amikor meghallotta az ajtó
nyílásának hangját. Rám nézett, majd úgy ugrott fel a székbıl, mintha
valaki forró zabkását öntött volna az ölébe.
-Hé!
- Klassz csizmák, Jimmie Ray. Honnan szedte ezt a Joey
Buttafucco kinézetet?
- Ki? - Úgy látszik, Ville Platte teljesen kiesett a kultúrközegbıl. -
Mit akar? - Az iratokat közben az íróasztal fiókjába csúsztatta.
Biztosan valami titkos anyag.
Rebenacknek éles vonásai voltak nyakát himlıhelyek borították
bıre pedig élénk rózsaszínben pompázott, mint a vörös hajú embereké
általában. Körülbelül egy hüvelykkel lehetett alacsonyabb nálam, de a
maga szikár módján izmosnak tőnt. A szerelıi munka közben használt

tőkehalfélék családjából.
gépzsír és olaj beleivódott ujjainak és kezének vastag bırébe.
Biztosan megpróbálta lesikálni, de túl mélyen beszívódott, szinte már
testének részévé vált. A kis szoba egyik sarkában alacsony fém
iratszekrény, az asztallal szemközti falnál pedig néhány párnázott
étkezıszék állt. A székek úgy néztek ki, mintha néhány hétig az esın
áztak volna, az egyiknek a párnáján pedig mintha egy lyukasztógéppel
mentek volna keresztül. ízléses. Minden berendezési tárgy úgy festett,
mintha lomtalanításból származna, vagy kéz alól vették volna egy
louisianai középiskola selejtezésekor. Az iratszekrény tetején
keretezett kép állt: Tom Selleck a Magnum címszerepében.
- Arra volnék kíváncsi, miért követett, Jimmie Ray.
- Mi a pokolró' beszé', ember? Nem követtem magát! - Kiejtése
valahová a cajun és New Orleans francia negyedének akcentusa közé
esett.
Átvágtam az irodán, és az ablakhoz léptem. Festıi kilátás nyílt a
halbolt mögötti szemetes konténerre, valamint kicsit távolabb egy
paradicsomágyásra az egyik szomszédos ház hátsó udvarában. Az
ablakpárkányon egy majonézes üveg díszelgett, benne egy alkoholban
lubickoló kétfejő teknıssel. Emléktárgy, nem kétséges.
- Maga Jimmie Ray Rebenack. Van egy idei gyártmányú
Mustangja, rendszáma 213X455, és egy KAO15450 számú, Louisiana
állam által kibocsátott magánnyomozói igazolvánnyal rendelkezik.
Szemlátomást megnyugodott. Nem próbáltam lelıni vagy
megverni, így az érkezésem keltette meglepetés is kezdett elenyészni,
és lassan összeszedte magát. Sikerült egy elég elfogadható vigyort
kipréselnie magából, azt a Jack Nicholson félét - egyszerre volt
gúnyos és önelégült. Visszaült a helyére, hátradılt, és megpróbált
minél nagyobbnak látszani.
- Kiszúrt, mi? Maga nagyon jó lehet.
- Jimmie, magát még egy tizenkét éves gyerek is kiszúrta volna.
Miért követett?
- Hallottam, hogy a városban van, és ki akartam deríteni az okát.
Tudja, hátha lesz belıle valami kis hasznom nekem is. Ennyi az
egész.
- Miért kereste fel Martha Guidryt, Claire Fontenot-t és Evelyn
Maggiót a múlt évben?
Összeráncolta a homlokát, és nyelvével piszkálni kezdte a fogait.
Ideges.
 - Fogalmam sincs, mirı' beszé', ember.
- Ugyan, Jeffrey.
Úgy bámult rám, mint aki éppen megpróbálja kitalálni, mit is
mondhatna, de nem nagyon sikerült neki. Rávigyorogtam.
- Ki vele.
Összevonta a szemöldökét, és nem tőnt túl boldognak.
- Összekevernek valakivel.
- Ezzel a hajjal?
- Hé, haver, ez az én városom! - dılt elıre. - Lófaszt se' vagyok
köteles mondani magának. Tudom, hogy Elvis Cole-nak hívják, és
hogy Los Angelesbıl jött. Tudom, hogy odaát szállt meg a motelbe'. -
Elégedett képet vágva rám szegezte az ujját. - Látja? Nekem sem okoz
gondot kideríteni néhány istenverte információt.
- Nem semmi. Nem gondolja, hogy abbahagyhatnánk végre ezt a
detektívesdit? Azt hiszi, a középsúlyú nyomozási világbajnokságon
vagyunk? - Ránéztem Tom Selleck fényképére. Jézusom...
- Talán az a feladatom, hogy tudjam, mi a maga feladata. Talán
csak úgy gondolom, hogy mivel maga az én városomban dolgozik,
nekem is tudnom kell a dolgokról. - Újból hátradılt, és úgy
vigyorgott, mintha tényleg el is hinné, hogy beveszem ezt a
maszlagot. - A helyiek dörzsölt fickók, nem nyílnak meg egy
idegennek, de én tudom, hogyan lehetne ezen változtatni. Talán
megérne magának némi készpénzt. Mit gondol?
- Azt, hogy maga egy nagy rakás szar.
Jimmie vállat vont, mintha az én véleményem egyáltalán nem
számítana, de mielıtt folytathatta volna, felfelé jövı léptek
csikorgását hallottam a linóleummal borított lépcsın. Egyre közelebb
értek, majd az ajtó kinyílt, és egy negyvenes éveinek közepét taposó
férfi lépett be az irodába. Mögötte egy hatalmas alak töltötte be az
elıteret.
Jimmie még mindig vigyorogva megszólalt:
- Ez itt a haverom, LeRoy. - Majd biccentett a folyosón álló fickó
felé. - Az pedig ott mögötte René.
LeRoy szeme összeszőkült, és úgy nézett Jimmie Rayre, mintha az
volna a világ legnagyobb darab ürüléke. LeRoy százhetven magas
lehetett, napbarnítottsága kissé fakulóban, szemei pedig fekete
márványgolyókként ültek az arcában. Vékony, rövid ujjú, skótkockás
inget és kopott farmert viselt. Alkarján dús, drótszerő szırzettıl takart
tetoválás rejtızött, de nem tudtam pontosan kivenni. Talán egy
vasmacska. Esetleg egy buldog. Meglepettnek tőnt, hogy ott talál, és
egyáltalán nem volt elragadtatva a jelenlétemtıl.
- Kiafasz ez? - kérdezte erıs cajun akcentussal.
Jimmie magabiztos vigyora kezdett elhalványodni.
- Csak egy fickó. Éppen távozóba'. Engedd ki, René.
Amikor René LeRoy háta mögül belépett a szobába, hátra-
hıköltem. Megjelenése ugyanazt a reakciót váltotta ki belılem, mint
amikor valami hatalmas tömeg túl közel kerül hozzád - mondjuk egy
lakókocsi, vagy egy afrikai vadállat. René mindössze százkilencven
magas volt, teste mégis olyan robusztus hatást keltett, mint a napot
eltakaró léghajó látványa az égen. Kicsi, kerek fejét vékony szálú,
homokszínő haj borította, ujjai vastagsága pedig a csuklóméval
vetekedett. Irreálisan vastag lencséjő szemüveget viselt, melyen
keresztül szeme aprónak és távolinak tőnt; a lencséket valamilyen
fehér anyag cseppjei szeplızték. Felkarját és fülét anyajegyszerő,
májszínő foltok borították, és mintegy második fejként hatalmas, torz
dudor éktelenkedett jobb vállán. Bıre a fa kérgére emlékeztetett.
- Jézusmária! - nyögtem fel.
- Nem semmi srác ez a René, igaz? - kérdezte Jimmie Ray. -
Bossier City környékén dolgozott a vásári komédiásokkal. İ volt a
Mocsári Szörnyeteg. - Jimmie Ray kedvelhette Renét: valahogy úgy,
mint a kétfejő teknıst. Azt az izét az üvegben.
LeRoy még szőkebbre vonta a szemét, úgy nézett Jim-mie-re.
- Csak egy fickó? Elárulod a nevünket holmi csak-egy-fickónak?
Milyen istenverte barom vagy te?
Jimmie Ray felemelte a kezét, mintha nem értené, mi olyan nagy
ügy ebben.
- Semmi gond, ember! Aggodalomra semmi ok. Csak nyugi. - A
széles mosoly tovaszállt, és látszott, hogy Jimmie kezd betojni.
LeRoy mondott valamit franciául. Jimmie bólintott.
- Hé, Cole, nincs semmi, amit mondani tudnék, oké? Most pedig
dolgom van. Tőnés!
- Mit nézel, haver? - villantotta rám keskenyre húzott szemét
LeRoy.
Rebenack kijött az íróasztal mögül, és megfogta a karomat.
- Gyerünk, Cole. Kifelé! Mennem kell. - Megpróbált kitessékelni
az irodából, feltőnıen nagy igyekezettel.
 - Minden rendben? - kérdeztem. Elkerekedett szemmel nézett rám.
Meglepıdött.
- Ó, hogyne, semmi gond.
LeRoy rám sandított, majd Rebenackre.
- Ki ez a fickó? - Vissza megint rám. - A köcsögöd, vagy mi?
- Ha valami gondja van ezekkel a tagokkal, ne menjen velük,
Rebenack - figyelmeztettem.
Rebenack tovább taszigált az ajtó felé, miközben elkeseredett
igyekezettel próbálta elhitetni velem, hogy nincs semmi probléma.
- Hékás, ezek csak a cimboráim. Nem a maga dolga, ember. Na,
gyerünk! Be akarok zárni.
Engedtem magam kidobni, majd lementem a lépcsın, át a
kávézóba. Pár perccel késıbb LeRoy, René és Jimmie Ray is
megjelent. Beszálltak egy rozsdás, arany Polarába, amely a
járdaszegélynél parkolt. Ahogy René beült, a Polara rugói nyekkenve
felsírtak. Végiggurultak az utcán, tettek egy Y-fordulót, és eltőntek a
fıút irányába.
Kirohantam a sarkon hagyott kocsimhoz, bepattantam, majd a
halas melletti sikátoron átszáguldva kihajtottam a fıútra. Ott
kiugrottam, felmásztam a motorháztetıre, és körbenéztem, hogy
megtaláljam ıket. Az arany Polara délnek tartott, éppen
bekanyarodott egy sarkon, vagy három háztömbnyire és tizenkét
autónyira tılem. Követtem ıket.
Jimmie Ray talán tényleg nagy szarházi volt, de az én szarházim.
 7

Nem jelentett kihívást követni ıket. Déli irányban haladtunk, és

ügyeltem arra, hogy mindig legyen közöttünk négy-hat másik autó.
LeRoy lassan vezetett, egész kocsisor torlódott fel mögötte, mert az út
túl keskeny volt az elızéshez.
Hat mérföldnyire Ville Platte-tıl átkeltünk egy kisebb folyóágon,
majd a kocsisor egy idıre lelassított ahogy LeRoy nyugatnak fordult.
Nem követtem, mert senki nem ment utána, és a terep sík volt, jó
kilátással, fák nélkül. Talán édesburgonya-földek. Félrehúzódtam a
kavicsos leállósávra, megvártam, amíg a Polara látótávolságon kívül
ér, és csak akkor tértem vissza az útra. Ha Jimmie Ray lett volna a
helyemben, biztosan néhány kocsihossznyira lemaradva követi ıket
abban a hiszemben, hogy észrevétlen, mert az autórádióval ját-
szadozik. Hmm. Ha én vagyok a világ legjobb detektívje, és Jimmie
Ray a legrosszabb, akkor valószínőleg ez egy karmikus kapcsolat,
amely összeköt bennünket.
Talán egy mérföld után újabb leágazáshoz értem, a mellékút egy
kapu alatt futott el, amelyre nagy betőkkel a következı szöveget írták:
„ROSSIER RÁKFARMJA, MILT ROSSIER VÁLL." A farmot
eltakarták az út mentén felállított, keményfából készült szélfogók, így
nem láthattam be a telekre. Jóval távolabb megpillantottam egy
kátrányozott utat, de az aranysárga Polarát nem láttam sehol. Még a
felverıdött port sem. Újra csak hmm. Áthajtottam a kapu alatt,
néhány száz yard után lehúzódtam az út szélére, és besiettem a fák
közé
A szélfogófal vagy száz yard mélységig húzódott, mögötte újabb
mezık, amelyeket helyi földutak szabdaltak keresztül. Az arany
Polara egy futballpálya alakú és nagyságú mesterséges tó mellett
parkolt a túlparton. Mögötte egy hasonló tavat láttam, a mögött még
egyet, azon túl pedig egy sor alacsony építéső salaktömb épületet. A
Polara egy fehér Cadillac Brougham és az Evangelin egyházközség
seriff irodájának egyik országúti cirkálója között parkolt. Jimmie Ray,
LeRoy és René a víz szélénél álltak egy cserszín egyenruhás fickóval.
A seriff ötven év körülinek tőnt. Úgy vettem ki, mindenki egy
megtermett fickóhoz beszél, aki bı nadrágot, olcsó, fehér, rövid ujjú
inget és szalmasárga tábori kalapot viselt. A seriffel egykorúnak tőnt,
esetleg valamivel idısebbnek. Egyértelmően látszott, hogy az ı kezé-
ben van a dolgok irányítása. A tó felé mutatott, és mindenki arra
figyelt. Majd az ellenkezı irányba, mire a többiek követték
tekintetükkel mozdulatát. Ekkor összekulcsolt karral nekidılt a
Cadillacnek. Milt Rossier, nem kétséges. A tulaj.
Még pár percig figyeltem ıket, aztán keresztülverekedtem magam
a fákon, visszahajtottam a városba, és beengedtem magam Rebenack
irodájába. Olyan volt, ahogyan otthagytuk: csöndes, és bőzlött a nyers
garnélarák szagától. A nyitott ablakon keresztül beszőrıdtek a sikátor
és a hátsó udvar hangjai. Valahol, néhány házzal odébb egy főnyíró
zúgott, és St. Augustine frissen nyírt füvének édes illata kellemesen
keveredett a rákéval. A kétfejő teknıs opálosan lebegett a párkányon
álló üvegében, Tom Selleck pedig unatkozva bámult az iratszekrény
tetejérıl. Láttam magam elıtt Jimmie Rayt, amint a Magnum
ismétléseit nézi, ahogy Tom Selleck a sportkocsit vezeti, és teszi a
szépet gyönyörő nıknek. Jimmie tehát üldögél Ville Platte-i
kétszintes kis házikójában, és azt gondolja: „Igen, erre én is képes
lennék!" Azután fogja magát, és levelezın elvégzi a Hogyan legyünk
magándetektívek? tanfolyamot.
Kihúztam az asztalfiókot, hogy megnézzem, mit olvasgatott a
megérkezésemkor. Hirtelen elhallgatott a főnyíró, így mély csend ülte
meg a szobát. Jodi Taylor mosolygott rám a Music magazin
címoldaláról. A címlapot a hozzá tartozó cikkel együtt kivágták és
összetőzték. A People cikkét ez alatt találtam meg. Vettem egy nagy
levegıt és kifújtam. Szent szar! Átkutattam az asztal többi részét is,
de semmi érdemleges nem került elı. Az iratszekrényhez fordultam.
Kihúztam az alsó fiókot. Két Dr. Pepper konzervet és egy guriga
vicces WC-papír rejtett, abból a fajtából, amelyiknek mindkét oldalára
Jerry Falwell képét nyomtatták. Hangulatteremtı ajándék. A második
fiók üres volt. A harmadikban takaros rendben színes iratrendezık
sorakoztak, csakhogy mindegyik üres volt, és valószínőleg érintetlen
azóta, hogy Jimmie ide tette ıket. A felsı fiókban nyolc megkezdett
dossziét találtam. Az egyikben polaroidkép volt egy meztelen nırıl
Winn-Dixie bevásárlószatyorral a fején. A szatyor alól szıke tincsek
kandikáltak ki. Olcsó nınek látszott, középsı- és győrősujján
győrőket viselt. Barátnı, semmi kétség. A következıben egy
megfigyelési jelentés volt, amelyet Rebenack írt Mrs. Philip R.
Canterának, aki meg volt gyızıdve arról, hogy férje megcsalja.
Jimmie Ray jelentésében kifejtette, hogy számos alkalommal találta
Mr. Canterát kompromittáló helyzetben a.) egy fiatal hölggyel, aki a
Cal's Road House alkalmazottja; b.) egy másik fiatal hölggyel, aki
sört csapol a Rebel Stock Car Oval-ban. A következı három mappa
hasonló eseteket tartalmazott. Ebbıl kettıben szintén hőtlenség esete
forgott fenn, a harmadikban pedig egy főszeres gyanúsította egyik
alkalmazottját bolti lopással. Az ötödik dossziéban még több kivágást
találtam Jodi Taylorról újságokból, magazinokból és stúdiós
kiadványokból. Közöttük egy irat elsı két oldalának fénymásolatára
leltem, amely lemondó nyilatkozat volt Louisiana állam javára egy
bizonyos Maria Sue Johnson nevő lánycsecsemırıl, örökbeadás vagy
állami gondozás címén. Az irat harminchat évvel ezelıtt, július 11-én
keletkezett; a csecsemı szülei Pamela E. Johnson és Monroe Kyle
Johnson. A dokumentum hiányos volt, aláírás nélküli. A
fénymásolathoz csatolták Jodi Taylor születési anyakönyvi kivonatát
egy másikkal együtt, amely szerint Maria Sue Pamela E. Johnson és
Monroe Kyle Johnson gyermekeként látta meg a napvilágot július 9-
én. Ez volt Jodi Taylor születésnapja. Uram Atyám.
Az anyakönyvi kivonat hátoldalára tollal egy címet írtak: 1146,
Tecumseh Lane. Feljegyeztem magamnak.
Egy darabig még tanulmányoztam a születési bizonyítványt és a
lemondási nyilatkozatot, majd visszaraktam a fiókba ıket, ahogyan
rájuk találtam. Visszazártam az iroda ajtaját, és a párás rákszagon
keresztül átmentem a szemközti gyorsbüfébe. Ugyanaz a kráteres orrú
szakács támasztotta a pultot. Ugyanaz a csapott karimájú kalapot
viselı, győrött öregember bagózott az ablaknál álló asztalkánál.
Méltóságteljesen.
- Használhatom a telefont? - kérdeztem. A mosdó melletti falon
láttam egyet.
A szakács biccentett, s míg engem figyelt, legalább lefoglalta
magát.
Bedobtam egy negyeddollárost, és Martha Guidryt tárcsáztam, aki
a második csöngetés után vette fel.
- Martha, Elvis Cole vagyok.
- Mi? - A Raid.
- Elvis Cole vagyok! - Kiabálnom kellett. - Emlékszik? - Az
öregember és a szakács egyaránt rám nézett. Letakartam a kagylót. -
A hallása. - A szakács megértıen bólintott, mintha tudná, milyen
hasonló helyzetben lenni.
Martha felkiáltott:
- Istenverte bogarak! - Hallani lehetett, ahogy a légycsapó suhan a
levegıben, majd csattan a falon, és Martha felvihog. - Megvagy,
pokolfajzat!
- Martha? - Próbáltam magamra vonni a figyelmét.
Valami csörömpölt, de végre visszajött a telefonhoz, és hallottam,
hogy erısen zihál az erıfeszítéstıl.
- Van már széklete? Tudom milyen, ha az ember utazik. Át-
megyek az utcán, és egy hétig nem ülök a bilire. - Egy élı játék baba,
ez Martha.
- Azokat az embereket, akikre megpróbált visszaemlékezni, nem
Johnsonéknak hívták véletlenül?
- Johnsonék.
- Pamela és Monroe Johnson. Újabb éles csattanás.
- Látnia kellett volna, mekkora volt ez az átkozott csótány!
- Johnsonék, Martha! Ez volt a családnevük?
- Valami ilyesmi - tőnıdött. - Rengeteg fehér bırő csóró élt
akkoriban errefelé. Ó, a pokolba! Hiszen Pam Johnson évekkel ezelıtt
meghalt!
Megköszöntem Martha Guidrynak a segítséget, letettem a kagylót,
és a felírt címet tanulmányoztam. 1146, Tecumseh Lane. Bedobtam
még egy negyeddollárost, és feltárcsáztam a tudakozót. Egy kedves,
fiatal nıi hang jelentkezett:
- Miben segíthetek?
- Szerepel a nyilvántartásukban Pamela vagy Monroe Johnson,
Tecumseh Lane-bıl?
Egy perc is eltelt, mire válaszolt.
- Nem, uram. Van viszont jó néhány másik Johnson nevő
elıfizetınk.
- Van közöttük Tecumseh Lane-i?
- Sajnálom uram. Nem találok sem Pamela, sem Monroe Johnsont,
és egyetlen egy Tecumseh Lane-it sem.
Leraktam a kagylót.
- Nem járt szerencsével? - kérdezte a szakács. Megráztam a fejem.
Az öreg fickó az ablaknál mondott neki valamit franciául.
- Mit mond?
 - Azt szerette volna tudni, hogy mit akar.
- Egy Pamela és Monroe Johnson nevő házaspárt igyekszem
megtalálni. Azt hiszem, Tecumseh Lane-ben élnek, de fogalmam
sincs, hogy az merrefelé van.
A szakács tolmácsolt franciául, az öreg felelt valamit, majd így
váltottak még vagy három-négy mondatot, azután a szakács felém
fordult.
- Nem ismeri Johnsonékat, de azt mondja, Eunice-ben van egy
Tecumseh Lane.
- Eunice-ben?
- Húsz mérföldre, délre. - Vagy úgy. Rámosolyogtam az öregre.
- Mondja meg neki, hogy köszönöm.
- Megérti magát, csak nem beszél túl jól angolul.
- Merci - biccentettem az öregnek.
Megemelte a kalapját. Méltóságteljesen.
- Ily a pas de quoi.11
A szerencse forgandó.
Kimentem a kocsimhoz, megkerestem az autós térképen Eunice-t,
és elindultam. Ville Platte-hez hasonlóan a táj sík volt; mocsaras
holtágak, hidak és locsolócsatornák szabdalták a terepet. Többségében
édesburgonya-földeken és ingoványos területeken haladtam keresztül,
melyeket olajvezetékek és fúrótornyok tarkítottak. Maga a város
ugyan nagyobb volt Ville Platte-nél, de nem sokkal. Takaros, zárt
közösségnek tőnt, rengeteg templommal, iskolával és érdekes,
archaikus épülettel.
A Tecumseh Lane egy kedves kis utca volt az egyik régebbi
kerületben, kicsiny faházakkal és gondosan nyírt azáleabokrokkal. Az
1146-os számot a tömb közepén találtam meg, az épület elıtt kicsi
elıkerttel, ısrégi, két sávban lebetonozott kocsifeljáróval és
fatornáccal. A környék többi házához hasonlóan ezt is magas
téglapillérekre emelték, így - bár a felszín teljesen lapos volt - az
ajtóhoz csak három-négy lépcsıfok megmászása után lehetett feljutni.
Leparkoltam a járdánál, felmentem a verandára, és bekopogtam.
Egy idısebb, fekete bırő, fehér nıvérruhát viselı nı nyitott ajtót.
- Miben segíthetek? Rávillantottam legszebb mosolyomat.
- Mrs. Johnson?

11
Merci: Köszönöm; Ily a pas de quoi: Igazán nincs mit (fr.)
 - Ó, nem.
- Mr. és Mrs. Johnsont keresem. Azt mondták, itt laknak. -Bentrıl
gyógyszer és fenyıillatú légfrissítı illata áradt.
Még be sem fejeztem, már rázta is a fejét.
- Magának inkább Mrs. Boudreaux-val kellene beszélnie. Én is
neki dolgozom.
- Ki az a Mrs. Boudreaux?
- İ a ház tulajdonosa.
Nedves, csattanó hang hallatszott a ház mélyérıl, majd rögtön
utána egy reszelıs férfihang kiáltott valamit a körtéirıl. A fekete
asszony fél lépéssel kintebb jött, majd behúzta maga után az ajtót, így
nem hallottam tisztán.
- De ı nem lakik itt, csak reggel és este jár erre. Megpróbáltam
zavarodott képet vágni. Viszonylag könnyen ment.
- Johnsonék elköltöztek?
- Ó, Mr. Johnson az apja. Ki szokta adni a házat albérletbe, de
most az apja él itt. - Beljebb húzta az ajtót, és hangját lehalkítva
beavatott a titokba. - Nem tud egyedül gondoskodni magáról, de nem
akarták otthonba dugni. Isten tudja, talán nem is tudná elviselni. -
Összehúzta a szemöldökét. - Nagyon beteg.
- Á, értem már, szóval Mr. Johnson él itt. Bólintott és nagyot
sóhajtott.
- Nyolcvanhét éves szegény, és állandóan rohamai vannak. És ha
rohama van, olyankor maga az Ördög!
A hang a házból újra kiabált valamit a TV-rıl, Bob Barker-rıl és
az istenverte körtékrıl.
- És mi van Mrs. Johnsonnal?
- Ó, ı már évekkel ezelıtt meghalt. Újabb pont Martha Guidrynak.
- Ha beszélni szeretnék Mrs. Boudreaux-val, hogyan tudnám
elérni ıt?
- Rövid idın belül itt lesz. Mindig kettı körül jön. Vagy menjen
be hozzá a boltba. Van egy nagyon helyes ruhabutikja a Második
utcában, a tér mellett. Edie's-nek hívják. A keresztneve eredetileg
Edith, de mindenki csak Edie-nek szólítja.
- Értem.
A háta mögé pillantott.
- A lánya kétszer is jön egy nap, de legtöbbször fel sem ismeri.
Szomorú dolog.
 Megköszöntem, hogy rám szánta az idejét, és annyit mondtam,
megpróbálom a boltnál, majd kettıkor visszajövök még, azután a térre
hajtottam. Edith Boudreaux butikja egy fodrászszalon mellett állt,
pontosan a sarkon, szemben egy magnóliafákkal beültetett apró, zöld
térrel. Itt parkoltam le, és visszasétáltam a sarokra, majd benyitottam.
Egy húszas éveinek elején járó fiatal lány mosolygott rám egy kupac
Anne Klein nadrágkosztüm mögül.
- Segíthetek, uram? Visszamosolyogtam.
- Csak nézelıdöm, a feleségemnek keresek valamit - válaszoltam.
A mosoly szélesedett. Gödröcskék.
- Nos, ha bármilyen kérdése volna, csak szóljon nyugodtan.
Biztosítottam, hogy fogok. Befejezte a kosztümök rendezgetését,
és a lefüggönyözött ajtón keresztül hátrament a raktárba. Szinte még
el sem tőnt a függöny mögött, amikor egy negyvenes éveinek végén
járó attraktív nı jelent meg bézsszínő, kötött felsırészekkel a
kezében. Ahogy észrevett, elmosolyodott.
- Kiszolgálták már?
A Jodi Taylorhoz való hasonlatosság megdöbbentı volt. Ugyanaz
a széles váll, erıs csontozat, ugyanazok az arcvonások. Ahogy
mondani szokás, ilyen hasonlósággal akár a nıvére is lehetne. Ki
kellene nyittatnunk azokat a dokumentumokat, hogy biztosak
lehessünk a dologban. Össze kell hasonlítani a Johnson család
adoptálási papírjait a Taylor családéval, hogy meglegyen a teljes
átfedés, bár Edith Boudreaux és Jodi Taylor rokonsági kapcsolata
teljesen nyilvánvaló. Talán Jimmie Ray Rebenack mégsem a világ
legrosszabb nyomozója.
- Ön Miss Boudreaux? - kérdeztem.
- Igen, miért? Találkoztunk már?
Mondtam, hogy nem, csak ajánlották az üzletét, mert valamit
szeretnék venni a feleségemnek, s ha lesz valami kérdésem, feltétlenül
szólni fogok. Azt felelte, nézelıdjek nyugodtan, azután visszatért a
felsıkhöz. Keresgéltem még egy darabig, majd kisétáltam, és
megcéloztam egy telefonfülkét a tér túloldalán. Lucy Chenier-t
tárcsáztam.
- Nos, megint sikerült. - Mondtam köszönés helyett.
- Összekötött cipıfőzıvel táncolni? - Talán mégiscsak van
humorérzéke.
 - Találtam egy úriembert, bizonyos Monroe Johnson nevőt.
Harminchat évvel ezelıtt, Jodi Taylor születésnapján a felesége,
Pamela lánygyermeket szült. A babát örökbe adták. Láttam a felnıtt
lányát; Edie Boudreaux-nak hívják, és megszólalásig hasonlít
Jodihoz.
- Mindezt két nap alatt derítette ki? - álmélkodott Lucy.
- A Világ Legjobb Detektívjének ez igazán semmiség.
- Talán, tényleg maga az. - Elégedettnek tőnt a hangja.
- Ráadásul Rebenack találta meg nekem ıket. - Elmondtam, mi
mindent találtam a fickó irodájában.
- Ó. - Nem tőnt túl boldognak a hallottaktól.
- Még nem tudom, Rebenack mennyire érdekelt az ügyben, de ha
ezek az emberek ténylegesen Jodi családtagjai, akkor Edie Boudreaux
meg tudná adni azokat az orvosi adatokat, amelyekre Jodinak
szüksége van. - Bogartosra vettem a figurát. – „Ez mind a tiéd,
kölyök!"
- Ez Humphrey Bogart volt, ugye? Egyesek igazán fagyosak.
- Az elsı lépés, hogy közelebb kerüljünk ezekhez az emberekhez.
Talán egy vacsora közben kidolgozhatnánk valamiféle tervet.
- Ez egy meghívás volt, Miss Chenier?
- Az, Mr. Cole, és nagyon ajánlom, fogadja el, mert nem
valószínő, hogy lesz következı.
- A vacsora egészen jó ötletnek tőnik, köszönöm.
- Hol van most?
- Eunice. Itt lakik a család.
- Vissza tud érni a Riverfrontba, és elkészülni hat harmincra?
Magáért megyek.
- Azt hiszem, megoldható. - Ha szélesebben vigyorgok, biztosan
kiesnek a fogaim.
- Helyes. Késıbb találkozunk. - Kis szünetet tartott, majd ennyit
mondott még: - Szép munka volt, Mr. Cole.
Leraktam a kagylót, visszamentem a kocsimhoz, és még mindig
vigyorral a képemen beültem a járgányba. Egy fickó a Toyotájából
átkiáltott a túloldalról:
- Hé, haver! Bogarat lehetne magával fogatni! Déli humor.
 8

Visszamentem a Ville Platte-i motelbe, lezuhanyoztam,

megborotválkoztam, azután az Atchafalaya-vízgyőjtın keresztül
visszahajtottam Baton Rouge-ba. Sokkal gyorsabban haladtam, mint
amikor idefelé tartottam, de talán csak azért, mert már alig vártam,
hogy odaérjek. Kitőzött célok nélkül semminek érzem magam.
Újra bejelentkeztem a Riverfrontba, és fél hatkor már javában
dédelgettem egy üveg Dixie sört, amikor Lucy Chenier rózsaszín
blézerben, agyagszín blúzban és feszes farmerben besétált az
elıcsarnokban berendezett bárba. Az egyik kerek asztalkánál ülı két
üzletember azonnal felfigyelt jöttére. A bárpultos szintén. Mosolygott,
amint meglátott, szemének ragyogása betöltötte az egész helyiséget.
Felém nyújtotta a kezét.
- Kielégítette a kíváncsiságát a helyi specialitásokat illetıen, vagy
még mindig teli van kalandvággyal?
- A kaland a második nevem - válaszoltam.
Még jobban elmosolyodott, fogai és szeme szikrákat szórtak, de
lehet, hogy csak én láttam így.
- Akkor ezt is biztosan élvezni fogja.
Lucy megvárta, míg kifizetem a sörömet, majd kimentünk a
kocsijához. Egy világoskék Lexus 400-as, kétajtós kupéja volt.
Sportmodell. Tiszta volt és csillogó, valószínőleg frissen moshatták
le. A autóban volt egy AT&T típusú kocsitelefon, az apró hátsó
ülésen pedig egy CD tartó, teli K.D. Lang és Reba McEntire
lemezekkel. Lucy jól mutatott a volán mögött, abszolút összeillett az
autójával.
- Szép - mondtam.
Felkapcsolta a reflektorokat. Elégedett volt. Lucy Chenier
óvatosan, a szabályokat betartva, mégis magabiztosan vezetett,
ahogyan a törvényt óvta, és ahogy elképzelésem szerint teniszezett is.
Hamarosan lefordultunk egy hatalmas, raktárházszerő épülethez,
amelybıl ki-be áramlottak az emberek. Ralph & Kacoo's.
- Hadd figyelmeztessem: a dekoráció elég komolytalan, de az étel
varázslatos.
- Nem gond.
 A Ralph & Kacoo's mellett még egy repülıgép-hangár is eltörpült
volna. A dekoráció halászhálókból, kitömött játékhalakból és mutáns,
szemeteskuka-fedél nagyságú rákpáncélokból állt. Vagy hétszázan
ültek a placcon. Rengeteg család és még több pár. Már csak a sárga
esıköpenyes Alan Hale hiányzott „Ahoj, cimbora!" köszöntésével.
- Elég komolytalan?
- Idelent délen jók vagyunk komolytalanságból - bólintott Lucy.
Egy egyetemistának tőnı lány ültetett le bennünket, majd
megkérdezte, mit hozhat inni.
- Mit szólna egy üveg borhoz? - vettem át a kezdeményezést.
- Cajun ételhez soha - vigyorodott el Lucy, és végre valami
pajkosság is megcsillant a szemében. - Azt fogja gondolni, hogy ez
megint valami bolondság.
- Mirıl?
Ránézett a pincérlányra.
- Tudna hozni két Cajun Bloody Maryt?
- Cajun Bloody Mary? - vontam fel a szemöldököm.
- Ne nevessen! Cayenne-i borssal és egy kevéske halpéppel
készítik. Azt mondta, szereti a kalandot. - Azzal visszafordult a
lányhoz. - És étvágygerjesztınek kérnénk egy kis aligátor szószt.
A pincérlány távozott.
- Elıször vacsora a Gilligan-szigeten, most pedig ez az aligátor
szósz. Mi jöhet még? - szörnyülködtem.
- A java még csak most következik - felelt Lucy az étlapjába
nézve.
A lány visszajött a Bloody Marynkkel, amely inkább barna volt,
mint vörös, és egy citromkarika úszott a tetején. Megkóstoltam.
Enyhe halízt éreztem, a tabasco főszerességét, borsot és cayenne-t,
amely erıs volt és bizsergetı, és remekül illett a vodkához.
- Nos? - nézett kérdın.
- Ez jó. Nagyon jó!
- Látja? - mosolygott.
A pincérnı visszatért az aligátor szósszal, és megkérdezte, mit
rendelünk. Megkóstoltam a szószt. Akár csirkébıl vagy sertésbıl is
lehetett volna, csak az állaga volt kissé különös.
- Ha valóban meg akarja ismerni az igazi Louisianát, azt ajánlom,
próbáljon ki egy ráktálat. A folyami rákot sütve, a tengerit fızve vagy
levesnek ajánlom.
 - Jól hangzik.
Lucy Chenier homár étouffée-t12 rendelt, én pedig egy tengeri
rákos tálat, amely egy csésze rák bisque-et, fıtt rákot és sült
rákfarkakat tartalmazott - ez utóbbit cajun popcornnak hívták.
Elkortyoltuk az elsı Bloody Maryt, és rendeltünk még egyet. A
pincérnı kihozta a salátánkat, s néztem Lucyt, hogyan eszik; csakúgy,
mint amikor az irodában figyeltem a mozgását. Nézni ıt rendkívüli,
roppant élvezetes tevékenység volt.
- İszintén meg kell mondanom, mikor Jodi említette, hogy egy
magánnyomozót küld Kaliforniából, megpróbáltam lebeszélni róla.
Nem hittem, hogy hatékonyabb lehetne egy helyi nyomozónál.
- Logikus.
Megemelte felém a poharát.
- Logikus, de nem egészen helyénvaló. Maga jó. Megpróbáltam
kihúzni magam a széken.
- Még a végén zavarba hoz.
Belekortyolt a Bloody Marybe. A saláta mintha már nem érdekelte
volna.
- Mr. Rebenack mivel próbálta kimagyarázni magát?
Szép sorjában elmeséltem mindent. Elmondtam, hogy Rebenack
legalább két asszonyt meglátogatott azok közül, akikkel én is
beszéltem, és úgy adta elı magát, mint aki a nıvérét keresi. De
mihelyt errıl, illetve a látogatásairól kérdeztem, mindent letagadott.
Beszéltem arról, hogy az alkalmat megragadva kicsit körülnéztem az
irodájában, és akkor találtam meg a Louisiana állam által kibocsátott
örökbeadási okmányokat, illetve az anyakönyvi kivonatot Pamela és
Monroe Johnson gyermekérıl, aki ugyanazon a napon születet, mint
Jodi Taylor. Ahogy ehhez a részhez értem, letette az italát, és
felemelte a kezét. Már nem mosolygott.
- Hadd szakítsam félbe. Maga betört annak a férfinek az
irodájába?
- Igen.
- Az irodába való betörés és behatolás bőntettnek minısül -
csóválta a fejét. - Nem vagyok hajlandó törvényellenes
cselekedetekhez asszisztálni.
- Miféle irodáról beszél? Sóhajtott, nem tetszett neki a dolog.

12
Étouffée: párolt v. gőzölt ételek francia neve.
 - A papírok teljesen hivatalosak voltak. Az állt bennük, hogy
Johnsonék minden jogukról és követelésükrıl lemondtak az állam
javára a gyermeket illetıen. Valaki az anyakönyvi kivonat hátára írta
Johnsonék címét. Nem hiszem, hogy ez véletlen egybeesés. Ha mégis,
meglepıen nagy.
- Taylorék neve szerepelt bárhol az iratokban?
- Csak Jodi születési bizonyítványának másolata volt ott, semmi
más.
- Nem gondolja, hogy ez a Rebenack talán rokona Jodi Taylornak
vagy Johnsonéknak?
- Még nem volt alkalmam kideríteni. Tagadott mindent az üggyel
kapcsolatban, annak ellenére, hogy az iratok nála vannak.
Kétségtelenül érdeklıdik Jodi Taylor iránt, és valahogy kapcsolatba
hozta ıt Johnsonékkal. Megvan neki Monroe Johnson címe, talán föl
is kereste már, ezt nem tudhatom biztosan.
Lucy Chenier töprengve meredt maga elé. Most, hogy a rátértünk
a tárgyra, elszántnak és problémaorientáltnak tőnt, homlokát ráncolva
gondolkodott. A bírósági arc, gondoltam. Tenisz és a jog keveréke.
Ittam a Bloody Marybıl, és figyeltem, hogyan töri a fejét.
Gondolkodás közben nézni ugyanannyira érdekfeszítı volt, mint az
irodában figyelni a mozdulatait, de talán csak a vodka miatt
gondoltam így. Ajkam kellemesen bizsergett a főszerektıl; kíváncsi
lettem volna rá, vajon az övé is bizsereg-e.
- Az iratok, amelyekrıl beszél, az állam által zárolt doku-
mentumok részét képezik. A valódi szülık kaphattak egy másolatot
róluk, de Mr. Rebenack semmiféleképpen sem juthatott hozzá
bármelyik példányhoz.
- Mégis sikerült neki. - Azon merengtem, milyen lehet
megcsókolni valakit bizsergı ajkakkal.
- Ezek az iratok azonban még nem bizonyítják, hogy Jodi Taylor
azonos volna Johnsonék örökbe adott babájával. Fel kell keresnünk
Edith Boudreaux-t, hogy megerısítse mindazt, amit maga talált. Ha az
apja cselekvésképtelen, az anyja pedig meghalt, akkor egyedül rajta
múlik, hogy megkapjuk az állam engedélyét az iratok kinyittatására.
Ez az egyetlen módja annak, hogy hivatalosan is hitelesítsük Jodi
Taylor és Pamela Johnson azonosságát.
- És ez lesz a holnapi feladatunk.
 - Igen - bólintott. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a butikjában
keressük fel. Ott kell kapcsolatba lépni vele, ahol biztonságban érzi
magát, hogy bizalmasan beszélhessünk vele. Ezt jobb, ha én intézem -
már csináltam ilyesmit, és a nık kevésbé bizalmatlanok egy másik
nıvel szemben.
- Úgy érti, mi, férfiak, csak lazán besétálnánk, és egy „hello, bébi,
szeretnél összefutni a rég elveszett nıvéreddel?" szöveggel
lerohannánk szegényt?
Lucy Chenier elmosolyodott, majd kortyolt az italából.
- Talán Kaliforniában igen.
- A maga szája is bizsereg? Rám nézett.
- A főszerektıl.
- Igen, bizsereg. Miért? Bólintottam.
- Csak érdeklıdtem.
A pincérlány elvitte a salátástálat, és kihozta az étouffée-t
Lucynek, illetve a ráktálat nekem. A csésze bisque a tál közepén
helyezkedett el, mellette az egyik oldalon fıtt rákokból, a másikon
sült rákfarkakból épített halmocskák tornyosultak. A rákocskák apróra
összegömbölyödve hevertek a tálon, eredetileg mintha garnélákhoz
tartoztak volna; vékony panírban sütötték meg ıket. Felszúrtam
néhányat a villámra, és a számhoz emeltem. Forró volt és omlós, az
íze pedig olajban pirított fiatal langusztáéra emlékeztetett.
- Finom.
-A bisque egyfajta rákhússal dúsított leves - magyarázta Lucy. - A
fejeket megtöltik rákhús, zsemlemorzsa és főszerek keverékével.
Emeljen ki egyet, és a kanalával szedje ki a tölteléket.
- Rendben. - A bisque mélybarna volt, és töltött rákpáncél-
darabkák úszkáltak benne. Úgy tettem, ahogyan mondta. Kivettem
egyet, kikanalaztam a tölteléket, és megkóstoltam. Felismertem a
kakukkfő ízét. - Ez fantasztikus! Kér egyet?
- Igen, köszönöm.
Atkanalaztam a tányérjára egy töltött páncélt.
- Tessék, próbálja ki az étouffée-t.
Kipróbáltam. A sötétbarna, testes szósz kockára vágott
zöldpaprikából, zellerbıl és rizses rákdarabokból állt. Villájával
felpakolt egy keveset az egyik kis kenyeres tányérra, és odanyújtotta
nekem. Megkóstoltam. Ezek az emberek újraértelmezték a fenséges
fogalmát.
 - Evett már Kaliforniában ilyen étouffée-t?
- Ennyire jót még sosem.
Lucy felkapta az. átadott páncéldarabkát, és kikanalazta a belsejét.
Egy csepp barna szósz megindult lefelé a kézfeje élén, egészen a
csuklójáig. Szinte automatikus mozdulattal fordított a kezén, és
lenyalta. Gombóc győlt a torkomban, nyelnem kellett, ezért inkább a
Bloody Mary fenekére néztem.
- Kér még egyet? - kérdeztem.
- Talán egy utolsót - bólintott mosolyogva. - Még vezetnem kell.
Intettem a pincérlánynak, és feltartottam két ujjamat. „Két vödör
jeget és egy hideg zuhanyt kérek!"
- A fıtt rákról le kell törni a farkát. Összeszorítja az ujjával, a
páncélja megtörik, és így ki tudja szedni a húst belıle -Elvett egyet a
tálamról, és megmutatta. - Látja?
- Ühüm. - Talán ha az ételre koncentrálok. Az étel megmenthet.
- Aztán a fejét vegye a szájába, és szívja ki.
Meredten néztem, ahogy a szájába veszi a fejet, és kiszívja a
belsejét. Ártatlanul mosolygott.
- És máris kint van a lényeg.
Köhögtem, eltakartam a számat. Ittam egy kis vizet. Gondolj a
kajára. A kajára. A pincérnı közben kihozta az italunkat; a sajátomat
egy hajtásra megittam. Lucy aggódva nézett.
- Valami baj van?
- Nem, nincs baj - ráztam meg a fejem. - Baj, az nincs.
Belekortyolt a frissen hozott italba, majd evett az étouffée-bıl.
Megállapítottam, hogy az én ételem szinte már teljesen elfogyott, míg
az övének a java része még mindig a tányérján van. Reméltem, nem
hiszi rólam, hogy bélpoklos vagyok.
- Maga Baton Rouge-ba való?
- Így van.
- A kiejtése különbözik a többiekétıl. Sokkal lágyabb az
akcentusa.
- Nem csak nekem van akcentusom, Mr. Cole - mosolygott.
Széttártam a kezem. Vesztettem.
- A jog elıtt az LSU-ra jártam, majd felvettek a michigani jogi
karra. Jenkik között könnyen eltőnhet az ember akcentusa.
- Aztán hazatért praktizálni.
 - A barátom itt élt, itt is dolgozott. Össze akartunk házasodni. İ is
ügyvéd volt. Most is az.
- Mi történt?
- Négy éve váltunk el.
- Az bizony megesik. - Próbáltam nem felragyogni a hír hallatán.
- Igen, megesik. - Úgy tőnt, még mondani akar valamit, de az
étouffée-be menekült inkább. - Most beszéljünk magáról. Van valami
rendfenntartói múltja?
- Nem, dehogy. Tizenkét éve vagyok a szakmában, George Finder
tanítványaként kezdtem. Több százezer órányi tapasztalat van a háta
mögött, és szerintem ı a legjobb nyomozó, aki valaha is élt. Elıtte a
hadseregnél szolgáltam.
- Fıiskola?
- Délkelet-Ázsiái Egyetem. Tanuló-munkaerı program.
Mosolyogva csóválta a fejét.
- Maga túl fiatalnak látszik Vietnámhoz.
- Akkoriban idısebbnek tőntem.
- Érthetı.
- Feltehetek egy személyes kérdést, Miss Chenier? Bólintott,
közben rágott.
- Megkereste a valódi szüleit?
- Nem. - Megrázta a fejét, majd a csuklójával kisimította a
szemébıl a hajszálakat. Ujjai még ragacsosak voltak a ráktól. - Az
örökbe fogadott gyermekek többsége nem szokta. Talán idırıl idıre
visszatér egy apró, kíváncsisághoz hasonlatos érzés, de anya és apa
lesznek a valódi szülık.
- Azok az emberek, akik felnevelik ıket.
- Errıl van szó. Hosszú évekkel ezelıtt egy asszony úgy döntött,
hogy állami gondozásba adja a gyermekét, mert ez volt a legjobb
megoldás mindkettejük számára. Most megvan a saját élete, megvan
az enyém is, és megvan a szülıapámé is. Az eszemmel felfogom,
hogy ık adtak életet nekem, de a szívemben Jack és Ann Kyle-hoz
tartozom. Jack segített algebrából, és Ann hordott teniszezni suli után.
Érti?
- Persze. İk a maga családja.
Mosolygott, bólintott, majd evett még az étouffée-bıl.
- Mint magának a szülei.
- Mégis az ilyesfajta munkákra tette fel a karrierjét.
 - Nem egészen. A munkám jó része válási és gyámügyi perekbıl
áll. De ne higgye, hogy azért, mert én nem akarom megtalálni a
biológiai szüleimet, nem tudok együtt érezni másokkal. Mindannyian
szeretnénk hozzáférni az orvosi adatainkhoz. Mivel átérzem ennek a
problémának a súlyát, és emellett olyan pozíciót foglalok el, ahonnan
segíteni is tudok azoknak, akiknek tényleg szükségük van rá, hát
minden tılem telhetıt megteszek.
- Osztozik a közös tapasztalatokban más adoptált gyerekekkel, és
úgy érzi, ezzel összetartoznak. A szívük mélyén mindannyian
testvérek.
Elégedettnek tőnt.
- Ez tökéletesen így van.
Elképesztı, hogy egy kis vodka mennyire el tudja tompítani az
érzékeinket, nem igaz? Letette a villáját, és az asztalon összefonta a
karját.
- Nos, Mr. Kaland, mesélje el nekem, mit gondol a louisianai
rákunkról. Ez a legkülönlegesebb dolog, amit valaha is kóstolt?
- Vietnámban kutyát is ettem.
A mosolya eltőnt, bizonytalannak látszott.
- Milyen... kalandos.
Megvontam a vállamat, és befejeztem a rákfarkakat.
Furcsa, hörgı hangot hallottam. Felnéztem.
Lucy arca vörös volt, ajkát pengevékonyra szorította. Kinyitotta a
száját, mély levegıt vett, és megpróbálta kipislogni szemébıl a
könnyeket.
- Sajnálom, csak elképzeltem. - Eltakarta az arcát egy szalvétával.
- Talán uszkár volt?
Letettem a villám, karom az asztalra fektettem.
- Ó, már értem. Viccelıdik.
- Sajnálom, de ez olyan vicces.
- A kutyának nem annyira.
Lucy kacagott, majd intett a pincérlánynak.
- Most már igazán mennem kell.
- Egy kávét?
- Jól esne, de nem tehetem. Még ma találkozóm van egy nagyon
különleges úriemberrel. Ránéztem.
-Ó!
- A fiam. Nyolcéves.
 - Vagy úgy...
A pincérlány kihozta a törlıkendıket, Lucy pedig kifizette a
számlát, majd visszaautókáztunk a szállodához. Azt javasoltam,
másnap reggel közösen menjünk el Edith Boudreaux boltjába, de
Lucynek még két találkozója volt kora reggel, így azt tanácsolta, hogy
csak ott találkozzunk. Beleegyeztem. Az út további részén
várakozással telve hallgattunk - a csend sokkal inkább volt
reményteljes, mint kényelmetlen -, mintha az éjszakában valamilyen
kitörésre váró elektromos töltés feszülne.
Amikor megálltunk a Ho-Jo fıbejáratánál, még tíz sem volt.
- Nos... - mondta.
- Nagyon kellemes este volt, Lucy. Köszönöm.
- Én is.
Egy pillanatig csak álltunk a neonfényben, egymást nézve, majd
közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam. Kezét a mellkasomnak
feszítve gyengéden eltolt, mire én hátrébb húzódtam. Feszengett.
- Maga felettébb jóképő fickó, és tényleg nagyon élveztem a
társaságát, de mi együtt dolgozunk. Ugye megérti?
- Persze. - Nagyot nyeltem, majd pislogtam párat, végül
kézfogásra nyújtottam a kezem. - Köszönöm a vacsorát, roppant
kellemes volt.
Megfogta a kezem, a szemét nem vette le rólam.
- Kérem, ne értsen félre.
- Nem, dehogy. - Megpróbáltam mosolyogni.
Kezet ráztunk, kiszálltam a kocsijából és néztem, ahogyan elhajt.
Az éjszaka balzsamos volt, és kellemesen langyos. Végigsétáltam
a mólón, fel a dombra az éjszakai Baton Rouge utcáin, a vodkától és
attól az élvezetteljes tudattól részegükén, hogy holnap újra látom ıt.
 9

A következı reggel nyolc elıtt elhagytam a hotelt, és ke-

resztülhajtottam a Huey Long Bridge-en. Pontosan egy óra öt perc
múlva megálltam egy keresztezıdésben az eunice-i toronyóra alatt,
szemben a térrel, ahol Miss Boudreaux boltja állt. Az ablakban
„ZÁRVA" feliratú tábla lógott, és egy vörös-fehér nyitvatartási rend
tájékoztatott arról, hogy reggel 10-kor nyitnak. Húsz perccel múlt
kilenc.
Bementem egy kávézóba, két kávét rendeltem elvitelre, majd egy
kevés édesítıszerrel és kávétejszínnel megrakodva kiballagtam velük
a kocsimhoz. Ültem az autóban, a lehúzott ablakon keresztül szemmel
tartva a boltot, és kortyolgattam a kávémat. Kilenc huszonhatkor
feltőnt Lucy Chenier Lexusa, megkerülte a teret, és megállt négy
hellyel lentebb tılem. Kiszálltam a kávékkal, átsétáltam hozzá, és
kopogtam a motorháztetın, mire kinyitotta az utasülés felıli ajtót.
Becsusszantam, és a kezébe nyomtam az egyik poharat.
- Itt van édesítıszer, és tejszín is. Nem tudtam, mivel issza.
- Milyen figyelmes! Köszönöm.
- Teljes körő szolgáltatást nyújtunk, madám. Lepattintotta a
mőanyagkupakot a szivacsos szerkezető pohárról, ráfújt az italra,
majd feketén kortyolt belıle egyet. Kortyolgatás közben nézni ıt: ez
is maga volt a kaland.
- Ez az az üzlet? - kérdezte
- Igen. Az Edie's. Tízkor nyitnak.
Lucy Chenier a kávéját szürcsölgetve az üzletet figyelte. Ahogy
ivott, a pohárból áramló gız végigsimított az arcán, akár egy gyermek
ujjai. A borostyánzöld szemek ma sötétebbek voltak, szinte barnák, s
én csak ámultam a változáson. Préselt lenvászon dzsekit, fehér blúzt,
és bı, teveszín nadrágot viselt, bıre szappanillatot árasztott. Ha
tovább vizslatom ıt, nyugodtan kijelenthettem volna, hogy én vagyok
a világ legnagyobb ölébe. Kényszerítettem magam, hogy az üzletet
bámuljam.
Tizennégy perccel tíz elıtt Edith Boudreaux befordult a sarkon,
végigsétált a házsoron, és bement a bolt fıbejáratán.
- Ez ı - mondtam.
 - Te jó ég! Teljesen olyan, mint Jodi.
- Aha.
Lucy lenyelte a maradék kávéját.
- Gyerünk, látogassuk meg.
Átvágtunk a téren, és benyitottunk. Ugyanaz a halk harangcsengés
fogadott, ahogy kinyílt az ajtó, és a levegı is ugyanolyan hővös volt
bent, mint ahogy emlékeztem rá. Edith Boudreaux felnézett a
pénztárgép mögül, amelybe éppen ú j szalagot főzött.
- Sajnálom, de még nem vagyunk nyitva. Még nem fordította meg
a ZÁRVA táblát.
Lucy kedvesen elmosolyodott, és belépett az üzletbe, mintha csak
régi barátok volnának.
- Tudom, de azt reméltem, tud ránk szánni néhány percet az
idejébıl. Lucy Chenier vagyok, ügyvéd, Baton Rouge-ból. - Kezet
nyújtott, és Edith gondolkodás nélkül elfogadta. Kissé zavartnak tőnt,
de végül felismert.
- Maga volt itt tegnap.
- Igen.
Felderült, és Lucyre nézett.
- És most elhozta a feleségét is.
- Nem - nevetett fel melegen Lucy. - Mr. Cole és én együtt
dolgozunk. - Megnyugtatóan megveregette Edith kezét, majd
elmondta, hogy nem vagyunk rossz emberek, és nem kell félnie
tılünk. Barátok, akik kicsit megváltoztatják az életét.
- Tudom, hogy nyitni készül, de jobb, ha ezt négyszemközt
beszéljük meg.
- Mirıl van szó? - Rám nézett. - És miért négyszemközt?
- Polgári peres ügyvéd vagyok - kezdte Lucy. - A munkámhoz
tartoznak az örökbeadási ügyek is. Ez egy nagyon kényes, személyes
terület, én pedig igyekszem mindenkinek az érdekeit a legjobb
tudásom szerint szem elıtt tartani.
Edith Boudreaux arcán árnyék suhant át, és hátrált egy lépést.
Jimmie Ray tutira járt nála. Lucy közelebb lépve folytatta:
- Általában örökbe adó szülık, akik szeretnék újra megtalálni
gyermeküket, illetve adoptált gyerekek, akik szeretnének rálelni
valódi szüleikre, vagy megtudni valamit a biológiai származásukról,
keresnek fel engem azzal a kéréssel, hogy tegyem lehetıvé ezen
találkozások létrejöttét vagy az információk elérhetıségét. Most is
egy ilyen személynek dolgozom, és Mr. Cole-lal azért jöttünk, hogy
egy dologgal kapcsolatban bizonyosságot szerezzünk.
Edith Boudreaux Lucyrıl rám nézett, aztán újra vissza. Szája
résnyire nyílt, becsukódott, majd összefőzte karját a melle elıtt.
- Mrs. Boudreaux - szólt Lucy -, remélem, a mondanivalónk nem
fogja nagyon megdöbbenteni, de az is megtörténhet, hogy igen.
Higgye el, nem hoztunk rossz hírt. Tulajdonképpen jó hír, mondhatni
nagyon is jó hír. Tudott arról, hogy a szüleinek harminchat évvel
ezelıtt, július kilencedikén gyermekük született, akit aztán örökbe
adtak?
Tekintete újra kettınk között cikázott. Lucyrıl rám. Rólam
Lucyre.
- Miért jöttek ide? Ki küldte magukat? - Jimmie Ray, holtbiztos.
Az ajtócsengettyő újra megszólalt, és a fiatal, szıke alkalmazott
lépett be az üzlethelyiségbe. Edith megfogta Lucy karját.
- Kérem, ne mondjon semmit! - Ezzel az eladólányhoz ment, és
halkan mondott neki valamit, amit nem hallhattunk. Lucy rám nézett,
és lehalkította a hangját.
- Miért ilyen rémült?
Megráztam a fejem. Edith eközben visszatért.
- İ Sandy, a kisegítım. Hátul nyugodtabban beszélhetünk.
Bekísért bennünket a lefüggönyözött ajtón túli raktárba. Nejlonba
csomagolt ruhák halmai borították a padló jó részét, kék és fehér
dobozok álltak tornyokban a fal mentén és az egyszerő polcos
szekrényeken. Egy másik helyiségbe nyíló ajtó mellett, amelyet
pihenıszobának tippeltem, egy vízhőtı állt. Edith behúzta a
függönyöket, és ökölbe szorított kézzel felénk fordult.
- Nem tudom, mit akarnak tılem.
Lucy hangja csöndes, kimért, megnyugtató volt - akár egy rádiós
diszkzsoké is nyugodtan feltehette volna kis éji zeneként.
- Lehetséges, hogy az ügyfelem az a gyermek, akit az édesanyja
örökbe adott. Az ön húga, Edith. Nem akar semmitsem magától, sem
a vér szerinti rokonaitól, csupán az orvosi adataira kíváncsi.
Végre egy bólintás. Hunyorgott, mintha a beérkezı információk
túl gyorsak és nehezen megfoghatóak lettek volna. Azon merengtem,
mit mondhatott neki Jimmie Ray. Meg azon, vajon mibıl vette meg a
vadiúj Mustangot.
- Nem is tudom - habozott.
 - Az egyetlen megoldás, hogy biztossá váljon, az ügyfelem is az
ön édesanyjának a gyermeke, ha mindkét fél beadja a kérvényt az
állami regisztrációs hivatalnak az iratok ellenırzésére. Ha az adatok
egyeznek, akkor az állam megnyitja a zárolt dokumentumokat, így
igazolni lehet a személyazonosságot is.
Mrs. Boudreaux bólintott, de nem voltam biztos abban, hogy ez
jelent is valamit.
- Úgy gondolja, a kliense az a bizonyos baba?
- Igen, úgy hisszük ı az.
- İ küldte ide magukat? A baba? - Nagyon ideges volt, ide-oda
dülöngélt, imbolygott, mint aki bármelyik pillanatban szívrohamot
kaphat.
- Az ügyfelem harminchat éves, felnıtt nı.
- Ez az egész túl régen történt.
- İ nem akar semmit magától, Mrs. Boudreaux. Mindössze az
egészségügyi adatainak a részleteivel szeretne tisztába kerülni.
Elıfordult-e a családban mell- vagy méhnyakrák? Jellemzı-e a
családban a hosszú életkor? Ilyesmik.
- Anyám már halott.
- Tudjuk. És azt is tudjuk, hogy az édesapja nagyon beteg. Ezért
jöttünk inkább önhöz. Nem akar segíteni?
Tett még egy bizonytalan mozdulatot, majd megszólalt:
- Fel kell hívnom a férjem. Beszélnem kell vele. Anélkül, hogy
ránk nézett volna, kiment a függönyön keresztül. Lucy mélyet
sóhajtott, és kivett egy üveg vizet a hőtıbıl.
- Mi hibádzik a dologban? -Valaki ráijesztett. Talán Jimmie Ray.
Lucy összegyőrte a palackot, de nem talált semmit, ahová
kidobhatta volna, így egyszerően zsebre vágta.
- Mégis mivel? Csak egy egyszerő adoptációs ügyrıl van szó.
Mrs. Boudreaux-nak nem került sok idejébe beszélni a férjével,
aki nemsokára meg is jelent a helyszínen. Talán nyolc-kilenc percet
várakozhattunk, amikor a kis csengı újra megszólalt a bejárati ajtónál,
és egy Edith-tel körülbelül egyidıs magas, pirospozsgás férfi lépett be
a függönyös ajtón, nyomában a feleségével. A férj vállban és csípıben
kissé széles volt, szeme kicsi, arca napégette, keze nagy, durva és kér-
ges. Keményített kekiszínő, nyakban kigombolt Evangeline Parish-i
seriff egyenruhát viselt; ugyanaz a zsaru volt, akit Jimmie Ray
Rebenackkel láttam a rákfarmon.
 - A nevem Jo-el Boudreaux - mutatkozott be. - Én vagyok
Evangeline egyházközség seriffje. Láthatnám az igazolványaikat? -
Ahogy ezt mondta, Lucyre nézett, majd rám. Pislogás nélkül meredt
ránk. Zsaruszemek.
Lucy odaadta a jogosítványát és egy névjegykártyát.
- Kalifornia - bökte ki, amikor belenézett a magánnyomozói
engedélyembe.
Bólintottam.
- Fegyvere van?
- Dehogy - ráztam meg a fejem. - Nincs engedélyem
Louisianában.
- Miért nem jelentkeztek be nálunk?
A falat fodrozta. Változtattam a testhelyzetemen, mire végigsiklott
rajtam a tekintete. Lucy Chenier elıször meglepettnek tőnt, majd
dühös lett.
- Erre nincs szükség. Én ügyvéd vagyok, ez az ember pedig
hivatásos nyomozó. A kérdezısködés nem ütközik semmiféle
törvénybe. - Kapkodva szedte a levegıt, nyilvánvalóan
összezavarodott a bánásmódtól. Hirtelen minden olyan szintre került,
amelyben ı már nem mozgott otthonosan.
- Semmi baj - próbálta megnyugtatni.
A seriff kijegyzetelt néhány adatot az igazolványomból a
jegyzetfüzetébe, majd visszadobta az engedélyt anélkül, hogy
foglalkozott volna vele, elkapom-e vagy sem.
- Helyes. Ellenırizzük, aztán meglátjuk. Most, hogy tudjuk,
hányadán is állunk, miért nem mondják el, pontosan miért jöttek? -
Úgy adta elı magát, mint aki éppen most kapott rajta egy kölyköt, aki
túl gyorsan hajtott a mellékúton.
Lucynek nem tetszett a dolog, de újra elmesélte Jo-el Boudreaux-
nak a zárolt állami papírokat, hogy ügyfelét Pamela Johnson
valószínőleg örökbe adta, és hogy megbízója semmit nem akar
elveszett családjától, csak a genetikai örökségérıl szeretne pontos
képet kapni.
Boudreaux már akkor a fejét rázta, amikor Lucy még be sem
fejezte.
- Van valami bizonyítékuk arra, hogy ez a gyerek és az ügyfelük
ugyanaz a személy?
 - Nincs, uram. De ugyanazon a napon születtek, mindketten
lányok, és mindkettıjüket örökbe adták. Ezért szükséges, hogy az
okiratokat kinyittassuk.
A seriff továbbra is a fejét csóválta.
- Nem érdekel. Azt akarom, hogy hagyják békén a feleségemet.
Nincs szükségünk erre a felfordulásra.
Edith Boudreaux azonban nem tőnt ilyen határozottnak.
- Jo-el, talán mégis tehetné...
- Edith, mit kell ezen még beszélni? - vágott a szavába. -Ami
elmúlt, elmúlt. Igazam van?
- Az ügyfelem nem akar semmit maguktól, Mr. Boudreaux -
próbálkozott tovább Lucy. - Csak azt szeretné megtudni, milyen
egészségügyi kilátásai vannak. Ezt igazán megérthetné.
- Én csak azt értem, hogy egy csomó szennyes újra felszínre kerül
a feleségem családjáról. Ha bárkinek is beszélnek errıl az ügyrıl a
városban, nagyon pórul járhatnak.
Lucy megmerevedett, felöltötte a bírósági arcát.
- Ezt vegyük fenyegetésnek, seriff?
- Igen, hölgyem. Most még csak törvényes eszközökkel fe-
nyegetızöm. Ügyvédként biztosan megérti, mirıl van szó. -
Visszaadta a névjegykártyát. - Nincs semmi mondanivalónk az önök
számára.
Lucy Edith-re nézett. Nagyon aprónak tőnt a férje mögött.
Tekintete megbántottságról tanúskodott.
- Ön is ezt szeretné?
Edith válaszolt:
- Ami elmúlt, elmúlt - ismételte férje szavait Edith. - Ne
hánytorgassuk fel, amit az idı gondosan eltakart. - Ideges volt.
Lucy egy darabig nézte a másik nıt, majd a kártyát óvatosan az
egyik Anne Kleines dobozra helyezte.
- Megértem a zavarát. Ha meggondolná magát, kérem hívjon ezen
a számon.
A seriff válaszolt:
- Nincs itt semmiféle zavar, ügyvédnı. Ha itt hagyja azt a papírt,
megbírságolom szemetelésért.
Lucy felkapta a névjegyét, megköszönte Edith-nek a ránk szánt
idıt, és távozott.
- Szemetelési bírság. A hónap fogása - jegyeztem meg.
 - Talán maga is megpályázná az elsı helyet, barátom? - A
zsaruszemek megvillantak.
- Hogy tud egy Jimmie Ray Rebenack kaliberő fickó így magára
ijeszteni?
A nagydarab seriff rám nézett, bal szeme idegesen rángatózni
kezdett. Az izmos kezek ökölbe szorultak, Edith Boudreaux pedig
megérintette férje karját - mindez egy pillanat alatt játszódott le a kis
szobában. Odakint megcsendült az ajtóharang, talán Lucy távozását
jelezte.
- Jo-el? - szólt férjéhez az asszony.
Boudreaux a függönyhöz lépett, félrehúzta elıttem.
- Jobb, ha most távozik, cimbora. Ez lesz a legjobb magának. Ez
lesz a legjobb mindenkinek.
Elköszöntem Edith-tıl, és kisétáltam a szıke alkalmazott mellett,
aki széles mosollyal kívánt nekem további kellemes napot. Azt
válaszoltam, rajtam nem fog múlni. Az ajtóhoz érve
visszapillantottam, de a függöny már lehullt. Boudreaux a feleségével
a raktárban maradt. Úgy hallottam, az asszony sír, de lehet, hogy csak
képzelıdtem.
Abban reménykedtem, hogy egyszerő eset lesz. De az esetek az
élethez hasonlóan ritkán olyanok, mint amilyennek tőnnek.
Kiballagtam az Edie's Fashion Boutique-ból, miközben a nı szemébıl
sugárzó fájdalomra gondoltam.
 10

Lucy keresztbe font karral, feszült arccal várakozott rám a járdán.

Mögötte két tinédzser vizslatta a seriff puskáját az országúti cirkáló
vezetıülésének ablakán át. Az idısebbik suttyomban Lucy hátsó felét
nézegette, de amikor feltőntem, rögtön elkapta a tekintetét.
- Lassan nyolcadik éve, hogy ezzel foglalkozom, de még sosem
találkoztam ehhez fogható reakcióval. Valami nem stimmel.
- Valaki rájuk ijesztett. A férfira talán még jobban, mint a nıre.
Miközben a kocsihoz tartottunk, elmeséltem neki a két fickót, akik
Jimmie Ray irodájában tőntek fel.
- Követtem ıket egy Rossier Rákfarmja nevő helyre. Boudreaux
már ott volt egy másik, idısebb, panamakalapos fickóval, aki
valószínőleg maga Milt Rossier lehetett. Boudreaux akkor nem tőnt
idegesnek, de Rebenack és ı mindenféleképpen kapcsolatban állnak
egymással.
- Gondolja, hogy Rebenack megkereste ıket Jodi Taylor-ral
kapcsolatban?
- Úgy tőnik, igen.
- Talán nekik dolgozik, ugyanúgy, mint mi Jodinak.
- Talán.
Elértük a kocsit, és Lucy a fejét csóválva a Lexusnak dılt.
- Nem hinném, de ha mégis, akkor mi okból? Mindössze egy
gyermekadoptálási ügyrıl van szó. Mi sem lenne egyszerőbb, mint
kinyittatni az iratokat, és ellenırizni a genetikai rokonságot. Mindig
így járunk el.
Ránéztem.
- Talán a hiba más forrásból ered.
Edith Boudreaux boltját nézte, a történteken merengett.
Frusztráltnak tőnt.
- Nem érhet így véget. Azt mondták nem, köszönjük, ne tovább.
Jodinak joga van tudnia az igazságot, és én még mindig segíteni
akarok neki.
- Rendben.
 Jo-el Boudreaux kilépett felesége üzletébıl, beült a cirkálóba, és
elhajtott. Nem nézett felénk, talán nem is sejtette, hogy a tér
túloldalán vagyunk.
-A Sonnier-Melancon foglalkozik büntetıjogi ügyekkel is? -
kérdeztem.
- Igen.
- Utána kellene nézni Rebenacknek és ennek a LeRoy Bennett
nevő fickónak. René vezetéknevét nem tudom, de valószínőleg az ı
neve is fel lesz tüntetve a kapcsolatok között, ha Bennettnek van
priusza. Milt Rossier-t is ellenırizni kell. - Rövid töprengés után
hozzátettem: - És Edith John-sont is.
- Azt hiszem, maga komolyan beszél.
- Amíg ezeknek utánajár, addig én megint felkeresem Jimmie
Rayt.
- Mit akar ez jelenteni? - Karba tett kézzel, szigorúan meredt rám.
- Legutóbb félbeszakítottak bennünket, ezért Jimmie-nek nem volt
lehetısége válaszolni a kérdéseimre. Ha újra felkeresem, talán ezúttal
hajlandó lesz egy kicsivel több segítıkészséget tanúsítani.
Figyelmeztetıleg felemelte a kezét.
- Ha valami törvénytelenséget mővel, nem akarok tudni róla!
- Nem fog - vigyorogtam.
Lucy lemondóan sóhajtott, majd beszálltunk az autójába, és
elhajtottunk.
Az ú t Eunice-bıl Jimmie Ville Platte-i irodájához harminchat
percig tartott, de amikor megérkeztem, sem a Mustangot, sem Jimmie
Rayt nem találtam. Leparkoltam a halasbolt mögött, és felszaladtam
az irodához, hogy megnézzem, ott van-e, de üres volt. Szemügyre
vehettem volna újra az iratokat, de nem hittem, hogy bármi változott
volna bennük tegnap óta.
Jimmie lakásához hajtottam, megkerültem a háztömböt, végül
leállítottam az autót. A Mustang sehol.
Jimmie emeletes kéglije leginkább egy vadászpuskára hasonlított:
a fedett elıtérbıl két ajtó nyílt az utcára, és az egész épületet egy
hosszú, keskeny telekre szorították, melyet a tölgyek sőrő
lombkoronája alatt kövéren benıtt az aljnövényzet. Az ajtóhoz
mentem, és megnyomtam a csengıt. Majd újra megnyomtam és
hangosan kopogtam, de megint semmi reakció. A legkisebb nesz sem
szőrıdött ki bentrıl. Megkerültem Jimmie Ray lakását, mintha tíz éve
minden nap erre járnék, és beengedtem magam a konyhaajtón.
- Hé, Jimmie! Mizújs van, haver? - kiáltottam.
Csend. A teljes mókához csak Lucy hiányzott. És még csak el sem
mesélhetem neki.
Jimmie otthona sült ételtıl és portól szaglott. A konyha kicsi volt,
a mosogatóban és a csempézett pulton edények tornyosultak. A
csempelapok közötti fuga úgy nézett ki, mint amit 1947 óta nem
takarítottak. A Formica étkezıkészlet a hozzá nem illı székekkel
együtt betöltötte az ebédlı jó részét, a nappaliban pedig egy hatalmas,
kárpitozott kanapé foglalta a helyet. Fekete-fehér marhabırrel húzták
be, mellette egy hasonló borítású szék valamint egy négyzet alakú,
üveg dohányzóasztalka állt. A kanapé, a szék, és az asztal is túl na-
gyok voltak, szinte egymáshoz értek a túlzsúfolt szobában. A Sony
music center a sarokban állt, de az is alig fért el a helyiségben. A hi-fi
berendezés kivételével minden lepattantnak és ócskának tőnt, mintha
a helyi diszkontáruházban akcióztatták volna: „KOMPLETT
AGGLEGÉNY-BÚTORZAT KIÁRUSÍTÁS! CSAK MA!"
- Ízlés - mondtam magamban. - Nem tanulható; ezzel születni kell.
Az emeleten két szoba volt, egy zuhanyzó és egy WC fülke.
Rebenack az elsı helyiséget használta hálónak, a hátsót dolgozónak.
Elıször ez utóbbit látogattam meg. Két farostlemez szekrény állt a fal
mellett, egy ingatag, vöröses kártyaasztal pedig a szoba közepén,
mellette összecsukható székkel. A falon Bud Light modellek
poszterei, és néhány másik bikinis nıkrıl, akik kommandós
szerkóban feszítettek, fegyverrel a kezükben. Ó, áldott agglegényélet.
Az egyik szekrény a Penthouse és a Sport Illustrated régi számaival
volt tele, mellettük egy VHS kazetta, Seymour Butts and The Love
Swing" felirattal A másikban Jimmie számlái és csekkjei. Kivettem a
kupacot, átlapoztam elejétıl a végéig, majd visszafelé is, így raktam
vissza a dobozba, hogy megmaradjon az eredeti sorrend. Nem hittem
ugyan, hogy Jimmie Ray tudja, hogyan hagyta itt ıket, de sosem lehet
tudni. Az ilyen fickók könnyen okoznak meglepetéseket.
Visa számlákat találtam nyolc hónapra visszamenıleg, valamint
bérleti díj csekkeket az irodáért és a lakásért. A bankszámla forgalma
jelentéktelen volt. Az iratok többsége az autóvásárlással állt
kapcsolatban. A használt Mustangért három hónappal ezelıtt 29000
dollárt fizetett egy louisianai kereskedésnek, bizonyos High
Performance Motors-nak, Alexandriában. A vásárláskor az óra 8200
mérföldet mutatott, és kézpénzzel fizetett érte, amelyet a
magánszámlájáról vett le. Három hónappal ezelıtt, a vásárlás elıtt két
nappal 30000 dollárt tett be a számlára. Elıtte összesen 416,12
dollárja volt. Meglepı, nem igaz? Találtam még meghatalmazási
papírokat, autóbiztosítási iratokat, telefon- és közüzemi számlákat. Ez
utóbbiakkal nem törıdtem. A telefonszámlák öt hónapra
visszamenıleg szóltak, ez idı alatt hét alkalommal hívta Los
Angelest, két különbözı számot. A beszélgetések közül kettı
meglehetısen hosszúra sikerült.
A fürdıszobán keresztül átmentem a ház elülsı helyiségébe, és
kinéztem az ablakon az utcára. Minden tiszta. A hálószoba
hasonlóképpen festett, mint a lakás többi része. Egy hatalmas,
megmunkálatlan futón13 állt a fal mentén, szemben vele pedig egy
lomtalanításból származó szekrény, valamint lámpa. A futón
fejrészénél két lapos párna szolgált háttámlaként. A fekete lepedıt és
a steppelt takarót az ágy szélére győrték. A lepedıt hajszálak,
szakadások, és egyéb, gyanús eredető foltok tarkították. Ez Jimmie
Ray.
A szekrény mellett nyílt a mellékhelység, de nem kellett
bemennem, sem áttúrnom a szekrényt vagy az ágymatrac alját, hogy
megtaláljam azt, amiért jöttem. Jimmie Ray az összes olyan államilag
zárolt irattal rendelkezett, amely Maria Sue Johnson örökbe adásával,
Judith Marie Taylor adoptálásával volt kapcsolatos, és ezeket a
dokumentumokat az ágyon hagyta szétszórva. Kilenc elkülöníthetı
iratot találtam, ebbıl kettı teljesen eredetinek tőnt, de a többi is
hiánytalanul megvolt. A papírok a Jodi Taylorról szóló cikkek és
kivágások között hevertek sárga, irodai irattömbre írt jegyzetek
között, amelyeket valószínőleg Jimmie készített. Füttyentettem. Tud-
tam, hogy nem hagyhatom itt a papírokat. Ó, Jimmie, hogyan tettél
szert ezekre?
Jimmie Ray Rebenack talán mégsem a világ legrosszabb
magánnyomozója.
Felnyaláboltam mindent, visszamentem a másik szobába a
telefonszámlákért, azután hátul kiengedtem magam a házból, és a
motelhez hajtottam. Jimmie tudni fogja, hogy valaki járt nála, és

13
Futón: japán ágy. Fakeretes, nagyméretű matraccal.
valószínőleg elsıként rám fog gondolni, de ha minden a terveim
szerint alakul, Jimmie-vel addigra már rég túl leszünk a téma
megvitatásán.
Felhívtam Lucy irodáját, de még nem ért vissza. Meghagytam
Darlene-nek, hogy amilyen gyorsan csak tud, hívjon vissza, és ı
megígérte, hogy így lesz. Leraktam a kagylót, és végignyálaztam a
zsákmányt. Amennyire meg tudtam állapítani, minden itt volt. Az
iratok vagy eredetiek voltak, vagy azok hiánytalan másolatai. Az
eredeti születési bizonyítványt, amely Pamela Johnsont Maria Sue
Johnson édesanyjaként jelöli meg, hozzácsatolták egy hiteles
okirathoz, melyben a Johnson család lemond a gyermek feletti összes
jogáról Louisiana állam javára. A Louisianai Családügyi
Minisztérium dokumentumai szerint Steven Edward Taylor és Cecilia
Burke Taylor, akik törvényes házastársak, egy Maria Sue Johnson ne-
vő gyermeket fogadtak örökbe. A fiatalkorúak bírósága által
kibocsátott papírok pedig tanúsítják, hogy Maria Sue Johnson neve a
továbbiakban Judith Marie Taylor. Mindkét dokumentumnak volt
iktatási- és ügyiratszáma. A kézzel írt jegyzetek Jodi Taylor adatait
tartalmazták, melyeket valószínőleg újságcikkekbıl másoltak ki:
születési hely és idı, a filmstúdió, az ügynökség és a menedzser neve.
Edith Boudreaux neve, címe és telefonszáma az egyik jegyzet
hátoldalára volt írva. Jimmie Ray tehát járt nála. Egy másik jegyzetre
nyomtatott nagy betőkkel egy nevet írtak, amelyet nem ismertem fel:
LEON WILLIAMS. Hat telefonszám állt a másik két lapon, de
semmiféle logikai sorrendet nem fedeztem fel közöttük; kettı mellett
Los Angeles-i körzetszám volt feltüntetve. A lapon vagy féltucatnyi
helyre Jimmie egy nevet firkált: „Sandi". Összehasonlítottam a
papírra írt számokat a telefonszámlán lévıkkel. Egyeztek. Felkaptam
a kagylót, és az egyik Los Angeles-i számot tárcsáztam arra gondolva,
hogy talán egy Sandi nevő valaki veszi fel a túloldalon. Egy fiatal
férfi szólt bele:
- Markowitz Menedzsment. Miben segíthetek? -Jézusom.
- Tessék, uram?
- Sid Markowitz irodájával beszélek?
- Igen, uram. Miben lehetek szolgálatára? Nem tudtam, mit
feleljek.
- Uram?
- Dolgozik önöknél egy Leon Williams nevő ember?
 - Nem, uram.
- Esetleg valaki, akit Sandinek hívnak?
- Nem, uram. Kivel beszélek?
- Mondja meg Sídnek, hogy Elvis Cole, a Becsapott Nyomozó
kereste.
- Hogyan?
Leraktam, és a másik Los Angeles-i számot tárcsáztam. Egy fiatal
nıi hang válaszolt:
- Jodi Taylor irodája.
Végigmentem újra a kérdéseken. Nincs Leon Williams. Nincs
Sandi. Leraktam.
Az elmúlt három hónapban Rebenack hétszer hívta Markowitzot.
Az egyik beszélgetés több mint egy órás volt, míg egy másik
harmincöt perces. A hosszú beszélgetések komoly tárgyalásokat
sejtettek. A leghosszabb három nappal azelıtt zajlott le, hogy
Rebenack berakta volna a 30000 dollárt a számlájára. Nocsak, nocsak.
Leraktam a telefont, és végignyúltam a földön. Gondolkoztam. A
nagy kiadás egy „ZS" betős kifejezést feltételez. De ha Jodi Taylort
megzsarolták, miért nem mondta el és kért meg, hogy találjam meg, ki
volt az? Persze, ha Sid ennyit beszélt Jimmie Rayjel, valószínőleg
ismerték a zsaroló személyét. De mivel zsarolhatták meg Jodit? Hogy
adoptálták? Ezt már megírta a People. Jodi gyakran beszél róla
nyilvánosan is. Talán azért kellettem, hogy visszaszerezzem a
pénzüket. Ez logikusnak tőnt. De az még logikusabb lett volna, ha
elmondják a történteket. Visszamásztam a telefonhoz, és újra felhív-
tam Sid Markowitzot. Ugyanaz a fiatalember vette fel a kagylót.
- Elvis Cole vagyok. Beszélhetnék Síddel?
- Elnézést, Mr. Cole, de nincs bent. - Nagyszerő.
- Megmondaná neki, hogy hívjon vissza, kérem?
- Természetesen.
Meghagytam a motel számát, majd ismét Jodi Taylor irodáját
tárcsáztam, de nem volt bent ı sem. Kezdtem egyre idegesebb lenni
attól, hogy nagymértékben át vagyok verve, és tudni akartam, mi
folyik körülöttem. Felpattantam a földrıl, és fel-le járkáltam a
szobában. Újra felhívtam Lucyt. Még nincs bent. Senki sincs bent.
Talán le kéne lépnem, hogy én se legyek bent. Kikerestem Jimmie
Ray irodájának a számát, és felhívtam. Huszonhat csengetésig vártam.
Még egy. Úgy döntöttem, visszamegyek a házához, és ott várom meg.
 Összepakoltam az iratokat és cikkeket, aztán a matrac és a rugók
közé dugtam ıket. A Dan Wesson túl nagy volt ahhoz, hogy a
bokámra csatoljam, ezért az övembe dugtam, és kihúztam az ingemet,
hogy eltakarjam. Az ízlés sokat számít, de a golyók még többet.
Bezártam a szobám ajtaját, és éppen a kocsimhoz indultam,
amikor LeRoy Bennett és hő társa, René, elém kanyarodtak az utcán.
LeRoy meglengetett elıttem egy 45-ös Coltot.
- Beszállni - mondta. - Kocsikázunk egyet.
Le mertem volna fogadni, hogy Jimmie Ray már vár rám.
 11

- No lám, no lám. Bill és Hillary14.

LeRoy leeresztette a fegyvert.
- Tudtam, hogy még találkozunk, cimbora. - Fejével a hátsó ülés
felé intett. - Gyerünk! Ne kelljen az öreg Renének kiszállnia.
René hátul ült. Szemei fátyolosak voltak, egymástól külön életet
éltek. Átfutott rajtam a gondolat, hogy talán nincs is velünk.
- Mi lesz, ha nem megyek? - kérdeztem.
LeRoy felnevetett.
- Hagyjuk ezt a baromságot, befelé!
- Mondjon meg nekem valamit. René valódi, vagy valaki úgy
rakta össze különféle használt alkatrészekbıl?
René megmozdult, a Polara rugói felsírtak. Úgy négyszáz
fontnyinak tippeltem, de több is lehetett.
- Üljön elıre. René nem fér ide, ı mindig hátul utazik. Beszálltam.
Dél felé indultunk a fıúton, keresztül Ville Platte-en, egészen Milt
Rossier Rákfarmjáig. Lassan haladtunk a kis mesterséges tavak között
a kagylóhéjjal borított úton, elhagyva a salaktömbökbıl épült
hosszúkás, alacsony épületeket. A hatalmas tolóajtók nyitva álltak,
így beláthattam a belsejükbe. A spanyol vendégmunkások kis
targoncáikkal nyitott, törpeharcsákkal teli tartályokat szállítottak a
közelebbi épületbe. Odabent szintén spanyol asszonyok dolgoztak egy
óriási, lapos asztal körül. Kimerték a harcsákat a tartályból, majd
keskeny pengéjő késeikkel lefejezték, kibelezték és megpucolták ıket.
A távolabbi épületbe rákokkal megrakott teherautók mentek, ahol a
nık megmosták, kiválogatták, majd nehéz jutazsákokba csomagolták
ıket. A letekert ablakon keresztül, a légkondi zümmögése nélkül,
elszárad csontként ropogtak a kerekek alatt a kagylóhéjak. Jimmie
Ray Rebenack Mustangja a feldolgozó barakkok mögött parkolt,
Jimmie pedig Milt Rossier-vel az egyik tónál várakozott. LeRoy
megállt a közelebbi épületnél.
- Megérkeztünk.
Kiszálltunk, és a parton állókhoz sétáltunk.

14
Utalás a Clinton házaspárra.
 Milt Rossier a hatvanas éveinek elején járhatott. Bıre piros foltos,
kreppszerő volt, olcsó ruhát és méretes pocakot viselt, amely
jelentısen kidomborodott az öve felett. Szájszegletében rövid
szivarvéget rágcsált. Keze fakó volt, és májfoltokkal pettyezett.
Hosszú ujjú, csuklójánál begombolt inget viselt, és ezúttal is rajta volt
a panamakalap. Napérzékeny, semmi kétség.
- Milt Rossier vagyok - mutatkozott be. - Azt mondták nekem,
maga valami nyomozóféle.
- Valóban?
René közben magunkra hagyott minket, kiállt a tó partjára. A vizet
nézte.
- Aha. - A szivar a másik oldalra vándorolt. - Mit csinál maga itt,
he?
- LeRoy hozott.
Rossier a szemöldökét ráncolta.
- Nem erre gondoltam. Úgy értem, a városban. Maga felforgatja a
városomat, és én ezt nem hagyhatom. Nincs itt semmi dolga.
- Téved, Milt. Nekem van dolgom itt.
- Egy nıvel jött, Milt - szólt közbe Jimmie Ray. - Valami
ügyvédfélével.
Ránéztem, és nem tudtam elfojtani a vigyoromat. Errıl csak akkor
tudhatott, ha beszélt Jo-el Boudreaux seriffel.
- Próbáltam megtalálni magát, Jimmie Ray. A házában is jártam.
Úgy nézett rám, mintha a lábába lıttem volna, aztán feltőnıen
elvörösödött.
- Erre még visszatérünk. De most nem ezért van itt.
René hirtelen térdre ereszkedett a tó partján, és belemerítette kezét
a vízbe. Olyan sebességgel mozgott, amilyent ki sem néztem volna
egy ekkora emberbıl. Az egyik pillanatban még a víz mellett állt, a
másikban pedig már benne kotorászott. Kiemelt valami feketét és
fickándozót, majd beleharapott. A fickándozás megszőnt.
- Az Isten verje meg, René! - ordított LeRoy - Azonnal hagyd
abba!
René visszadobta a tóba a maradékot.
- Köpd ki!
René a főbe köpött egy fekete, vörösen csillogó dolgot, azután
néhány lépéssel odébb ment és leült. LeRoy rápillantott, majd
közelebb ment, hogy jobban lássa.
 - Az Isten verje meg, vöröshangyákra ült. Állj fel, fou! -René
talpra kászálódott, LeRoy pedig elkezdte sepregetni a nadrágját. - Fi
de chien! Emplate!15
Milt Rossier a fejét csóválva elıvette zsebkendıjét, és felitatta
homlokáról a verejtéket. Lehetett vagy száz fok a napon, az izzadság
gyöngyözıdött a bırön, de a nedvességtartalom miatt nem volt hova
elpárolognia.
- Ez a fickó valami kísérleti darab lehet - tőnıdött.
- Le merném fogadni. Visszanézett rám.
- Tud valamit rólam, fiam?
- Vannak sejtéseim.
- Ne sejtegessen. Az egész egyházközségben vannak üzleti
érdekeltségeim, és ezeket meg akarom óvni. Tudja, ilyen a pénz. Érti?
- Persze.
- Betéved egy idegen a városba, kutakodni kezd, és ezzel mindent
összekavar. - Kivette a szivart, megvizsgálta, majd visszatolta a
szájába. - Minek jött ide, fiam?
- Azért vagyok itt, mert megzsarolták az ügyfelemet. Rám meredt,
és ebbıl rögtön tudtam, hogy sejtése sincs a dolgokról. Jimmie Rayre
néztem, aki most úgy vonaglott, mint az a valami a tóban. Nem
Rossier volt, hanem Rebenack, teljesen egyedül.
- Azért jöttem, mert ez a szarházi megzsarolt egy asszonyt
Kaliforniában - korrigáltam magam.
- Ez egy istenverte hazugság! - visította Jimmie Ray. - Egy nagy
rakás szar! Milt, ez a tag csak most találta ki ezt a baromságot. -
Kezével Milt Rossier orra elıtt hadonászott.
- Nem - mondtam. - Nem találtam ki semmit. - Jimmie-re néztem.
- Három órával ezelıtt betörtem a lakásába, és találtam néhány iratot
az ügyfelem származásáról. Ugyanakkor bizonyítékom van arra is,
hogy egy harmincezer fontos átutalása elıtt több alkalommal is
beszélt az ügyfelemmel. –Visszafordultam Rossier-hez. - Nem tudom,
milyen hatással van az ügy az érdekeltségeire, de nem is érdekel.
Nekem csak az ügyfelem érdekei számítanak.
- Ember, ezt a pofátlan hazugságot! - Jimmie úgy nevetett, mint
aki nem hisz a saját fülének.

15
Fou: bolond; Fi de chien! Emplate! : Fúj, kutya! Idióta! (fr.)
 Rossier fordított egyet a kalapján, sötét tekintete kérlelhetetlenül
fúródott Jimmie Ray szemébe.
- Úgy tudtam, nekem dolgozol, fiam. Elment az eszed?
- Ez egy faszság, Milt! Kinek hiszel, nekem vagy ennek a
tahónak?
Rossier tekintete még inkább megkeményedett.
- Te hozol nekem valamit, én pedig fizetek érte. Onnantól az én
tulajdonom.
Rebenack elszürkült, és egyre sőrőbben pillantott René irányába.
-A pokolba is, persze hogy a tiéd. Ez a szemét csak megpróbál
besározni.
Rossier a fejét csóválta, majd sóhajtott.
- Az Isten verje meg!
- Esküszöm, Milt. Hidd el, hogy az igazat mondom! LeRoy
visszajött, és adott egy tockost Jimmie Raynek, amitıl a hajtorony
vészesen oldalra billent.
- Emplate!
- Hé! - méltatlankodott Jimmie.
Milt Rossier a parti növények közé köpött, majd a legközelebbi
épület felé vette az irányt.
- Kövessetek! Mind! LeRoy, hozd ıket! René, te is jössz!
Követtük Rossier-t. A két épület között kijutottunk egy kerek
tóhoz, melyet alacsony drótkerítés övezett. LeRoy útközben felkapott
valami vacakot. A tópart iszapos volt, zöld és nyúlós tajték borította,
talán a feldolgozóraktárak szennyvizétıl. Rossier ért oda elsınek, és
türelmetlenül várta, hogy megérkezzünk mi is. A szivarvéggel a tóba
mutatott.
- René, szedd ki Luthert! Csak óvatosan.
- Luther? - kérdeztem.
Rebenack vigyorogva rám szegezte az ujját.
- Most aztán kicsipkézik a bırödet, haver.
René átlépett a drótkerítésen, letérdelt a kis mesterséges tó szélére,
és a vízbe csapott. Háromszor vagy négyszer megismételte a
mozdulatot. Ekkor valami megmozdult a felszín alatt, és a víz
örvényleni kezdett. René felpattant, a vízbe nyúlt és elkapott valamit,
amelytıl még ı is elırebillent, de sikerült visszanyernie az
egyensúlyát. Az erılködéstıl elvörösödött a feje, amint kiemelt a
vízbıl egy legalább három láb hosszú és kétszáz font súlyú,
szemlátomást harapós kedvében lévı teknısbékát. Sötét színő és
nagyon öreg volt, páncélja a harckocsik páncélzatára emlékeztetett,
fején nagy szarvakkal és hatalmas csırrel. Fejét ide-oda tekergette,
csattogott a szájával, megpróbálta elérni Renét, de nem sikerült. A
szája is volt vagy egy láb széles, és minden alkalommal, amikor
összezárta, éles, csattanó hangot adott, mint egy asztallaphoz csapódó
vonalzó. René kivánszorgott a vízbıl, átlépett a kerítés felett, majd az
innensı oldalon letette Luthert. A teknıs azonnal visszahúzta lábait és
fejét a páncél védelmébe. Ez utóbbi akkora volt, hogy nem fért be
teljes egészében a páncél alá, az orra teljesen szabadon maradt. LeRoy
arca úgy ragyogott, mintha tündérporral varázsolták volna el. A
teknıs elé dobta azt a valamit, amit útközben szedett össze. A fej
megvillant, az állkapcsok összecsattantak, és a faág darabjaira hullott.
LeRoy sugárzott.
- Ez a Luther nem semmi, igaz? Jimmie Ray megint rám szegezte
az ujját.
- Most majd kiderül, ki nem mondott igazat.
Milt Rossier mondott valamit franciául, mire René megragadta
Rebenacket, és a teknıs felé hurcolta.
- Hé! - kiáltott fel Jimmie Ray.
Megpróbált szabadulni Renétıl, de még annyi esélye sem volt,
mint Luthernek. René a tarkójánál és az övénél fogva vonszolta, s úgy
rakta le a földre, éppen csak Luther hatótávolságán kívül.
- Az istenit, Milt! - üvöltött Jimmie. - Állítsd meg, kérlek! - Szeme
elkerekedett a rémülettıl, arca falfehérré vált.
René elengedte az övét, megragadta a jobb alkarját, majd a teknıs
felé nyújtotta. Rebenack sikoltott.
- Most pedig mondd el az igazat, fiam - szólalt meg Milt. -Arra
használtad az információimat, hogy megzsarold ezt a fickót?
- Esküszöm, hogy nem, Milt! Esküszöm!
- René.
René közelebb tolta a kezét. Luther szeme megvillant, az
állkapcsok szétnyíltak.
- Próbáljuk meg újra, fiam. Egy fél lépést tettem felé.
- Elég lesz, fınök. Állítsa meg.
- LeRoy - szólt Milt. LeRoy rám szegezte a 45-öst, közben
vigyorgott. Milt rám emelte az ujját. - Jobb, ha nyugton marad. -
Közelebb lépett Jimmie-hez, és mögé guggolt. - Az öreg Luther kicsit
nyugtalannak tőnik, fiú. Jobb, ha beszélsz.
Rebenack hadarni kezdett:
- Nem értem, mi rosszat tettem. Nem ártottam én sem neked, sem
magunknak, csak gondoltam keresek egy kis plusz pénzt. Kérlek Milt,
állítsd meg ıket! Esküszöm, soha nem tettem volna ilyet, ha tudom
hogy megharagszol. Ha akarod, magára Krisztusra is megesküszöm!
-Jólvan, René. Végeztünk.
Jimmie Ray Rebenack ekkor összemocskolta a nadrágját.
René kiemelte a veszélyzónából. A nedvesség végigterjedt Jimmie
nadrágjának a fenekén, majd lekúszott a szárain. Milt ráharapott a
szivarjára, és az épületek felé fordult. Pupillái még mindig szőkek
voltak, tekintete kemény, s nem sokban különbözött a teknısétıl.
Rám szegezte a szivart.
- Csak a zsarolási ügy miatt jött?
- Igen.
Milt rágott még vagy kettıt a végen.
- René, rakd vissza az öreg Luthert!
René megfogta a teknıst, és visszaeresztette a tóba. Luther
lemerült a mélybe, a hullámok lassan elcsitultak.
- Törpeharcsa fejekkel etetjük Luthert. Egy fazon egyszer kijött az
egyetemrıl, és azt mondta, száz évesnél is idısebb lehet.
Rebenack a földön térdelt, kezével eltakarta az arcát. Zavarban
voltam, és szégyenkeztem mindkettınk miatt. Milt Rossier odalépett
hozzá, és megveregette a vállát.
- Látod, mivel járt a becstelenséged? A hátam mögé bújsz, amikor
ennek a fickónak veled van dolga? Hát hova süllyedtél?
- Sajnálom, Milt! Esküszöm az Istenre, hogy többet nem teszek
ilyet!
Milt Rossier rám nézett a Luther-szemekkel. Csak bámult és
gondolkodott, míg LeRoy meg nem szólalt:
- Egy nıvel érkezett, Milt. Milt köpött egyet.
-Ja, igen. Gondolhattam volna. - Csalódottnak tőnt, mint aki
meghozott egy fontos döntést, és most meg kellene gondolnia magát.
Megint meglapogatta Jimmie vállát, majd talpra segítette. - Gyerünk,
Jimmie Ray. Állj fel, és hagyd abba a pityergést. Szedd össze magadat
szépen.
 - Nem gondoltam, hogy bármi rosszat is teszek, Milt -motyogta
Jimmie. - Krisztusra esküszöm!
- Spongyát rá. Most pedig indulás.
Jimmie Ray olyan képet vágott, mint aki most nyert a lottón. Nem
hitte el, hogy Milt Rossier ilyen egyszerően túllépett a dolgon.
- Az istenit, tőnj el a szemem elıl! - mordult rá Rossier.
Rebenack visszavánszorgott a kocsijához. A Mustang kerekei
kipörögtek, és hatalmas porfelhı kíséretében eltőnt az úton.
Milt a fejét csóválva nézett utána, aztán hozzám fordult:
- Maga visszamegy oda, ahonnan jött, és elmeséli a nınek, hogy
vége a nyomozásnak. Ami itt történt, az nem érinti sem ıt, sem magát.
Megértette?
- Persze. Azt akarja, hogy menjek haza. Meg, hogy fejezzem be a
kutakodást.
Bólintott, újra a szivarvéget tanulmányozta, végül bedobta tóba.
Az tökéletes körhullámokat keltve úszkált egy másodpercig, majd a
vízfelszín szétrobbant, és a szivar eltőnt.
Rossier búcsút intett a kezével, és elsétált.
- LeRoy, legyen gondod rá, hogy a pasas biztonságban
visszatérjen. Értetted?
LeRoy biztosította, hogy úgy lesz.
René és LeRoy visszavittek az arany Polarával a motelhez, és a
parkolóban kitettek. Figyeltem, ahogy elhajtanak, aztán a szobámhoz
mentem, és megpróbáltam bemenni, de nem tudtam beilleszteni a
kulcsot a zárba. Próbálkoztam, ahogy csak tudtam, de végül le kellett
ülnöm a járdaszegélyre. Kezem a térdem közé lógattam, lábaimat
összeszorítottam, és vártam, hogy csillapodjon a remegésem. Sokáig
ültem így, míg végül az adrenalin felszívódott az ereimbıl.
 12

Miután kettıre zártam az ajtót, beálltam a tus alá, és addig

engedtem magamra a forró vizet, amíg bıröm vörössé és lángolóvá
nem vált. Kezdtem helyrerázódni.
Éppen kijöttem a zuhanyzóból, és vettem volna a ruháimat,
amikor Lucy Chenier visszahívott.
- Sajnálom, hogy ennyi ideig tartott - mentegetızött. -
Megpróbáltam találni valamit Milt Rossier-rıl.
- Most jöttem vissza Miltéktıl. Elıtte betörtem Rebenack
lakásába, és találtam valamit, ami szerintem Jodi örökbeadásának
hivatalos állami dokumentációja. Találtam más dolgokat is, és
megtudtam valamit Rossier-tıl is, amit meg kellene beszélnünk. -
Talán maradhatott valami a hangomban, amit a zuhany sem tudott
elmosni, mert nem tett megjegyzést a betöréssel kapcsolatban.
- Vissza tud autózni Baton Rouge-ba még ma este?
- Igen.
- Hamarosan haza kell mennem Benhez, de otthon találkozhatunk,
és vacsoránál mindent megbeszélünk. így jó lesz?
- Igen, ez jó ötlet.
Lucy elmondta, hogyan jutok el hozzá, majd leraktuk a kagylót.
Felöltöztem, kivettem a papírokat a matrac alól, és visszaindultam
Baton Rouge-ba. Útközben vettem virágot.
Tiszta, verıfényes késı délutáni idıben hajtottam Lucy otthona
felé, melyet az egyetemtıl keletre, egy takaros kis lakónegyeden
keresztül közelítettem meg. Az utcák keskenyek voltak, de a házak
hatalmasak, mögöttük széles, gondosan nyírt pázsittal, s mindenhol
azáleák, tölgyek és magnóliafák burjánoztak - orvosokhoz,
ügyvédekhez és egyetemi professzorokhoz méltó környezet. Többször
is lassítanom kellett biciklizı családok, babakocsis párok vagy
békésen sétálgató öregurak miatt. A gyepszınyegen két kislány és az
apjuk megpróbáltak felereszteni egy kék sárkányt, de szél hiányában
nem jártak sok szerencsével; egy másik kertben idısebb férfi ült egy
hintaszékben, lágyan ringatózva az alkony csendjében az öreg tölgy
alatt. Minden nyugodtnak és idillinek tőnt. Ideális hely ahhoz, hogy az
ember elmeneküljön a hazudós ügyfelek, felingerelt, harapós
teknısök elıl, és a honvágy miatt érzett magány elıl. Talán
ideköltözöm.
Lucy Chenier egy téglaépületben lakott. Az elülsı udvaron
körkörös, sziklákból kialakított sétálóúttal és egy hatalmas
pekándiófával. Az egyik vastagabb ágról fonott kötélhágcsó lógott le,
és a magasban, a lombkoronában egymáshoz szögelt deszkákból apró
teraszt ácsoltak. Egy falomb-ház.
Felhajtottam a kocsibejáróra, magamhoz vettem a virágot és a
papírokat, majd a bejárati ajtóhoz léptem. Amikor megálltam a
csokorért, vettem egy dossziét az iratoknak. Nem a legjobb ötlet
lopott iratokat nyíltan becsempészni egy ügyvéd otthonába. Ha
kiderülne, talán még a kamarából is kizárnák. Még oda sem értem, az
ajtó már kinyílt, és egy barna, fürtös hajú srác állt a küszöbön.
- Szia!
- Szia. Elvis vagyok. Te vagy Ben? - A csokrot nézte.
- Igen, uram. A mami éppen telefonál, de azt mondta, jöjjön be.
- Kösz.
Szélesebbre tárta az ajtót, és beengedett. Még mindig a virágokat
bámulta. Gyanakvón.
- Ezt a maminak hozta?
- Ühüm. Gondolod, tetszik majd neki? Vállvonás.
- Nem t'om. - Nem a legbátorítóbb felelet egy olyan elveszett
fickónak, mint én.
- Az irodával beszélek. Egy perc, és végzek - hallatszott Lucy
hangja valahonnan a házból.
- Ráér, csak nyugodtan - szóltam vissza.
A magas, jó kiállású srác levágott szárú farmert és az LSU
egyetem Atlétikai Szövetségének szürke egyenpólóját viselte.
Louisianában valószínőleg minden gyerek az egyetem pólójában jön
világra. Végigvezetett a tágas házon, amely takaros és gondosan
rendben tartott volt, mégis jól belakott, otthonos, s kifejezetten nıies
ízlés keze nyomát dicsérték a finom keretes fényképek, a
pasztellszínek és a rengeteg zöldellı növény. Az elıtérbıl nyílt a
nappali és a konyha. Minden nyitott volt és egybefüggı. A nappali az
étkezıben folytatódott, amelynek túlsó végén egy duplaszárnyú
üvegajtó nyílt a téglával kirakott, zárt teraszra és az óriási hátsó
udvarra. A szoba egész falat betöltı szórakoztató centerének polcain
tenisztrófeák sorakoztak, közöttük Ben képei, könyvek és kerámia
állatfigurák kaptak helyet. Tetszett. Szimmetria.
Ben a nappalit a konyhától elválasztó pultnak dılve figyelt.
- Te is teniszezel, mint a mamád? Bólintott.
- Egész jól csinálja, mi? Újra bólintott.
- Le tudod gyızni?
- Néha. - Enyhén félredöntötte a fejét, úgy kérdezte: -Maga
detektív?
- Nem látszik? Megrázta a fejét.
- A trencskómat a motelben hagytam.
- Mi az a trencskó? Változnak az idık.
- Izgalmas?
- A legtöbbször igen, de nem mindig. Te is detektív szeretnél
lenni?
Megrázta a fejét.
- Ügyvéd akarok lenni, mint a papa.
- Az sem rossz - bólintottam.
- Üzleti joggal foglalkozik Shreveportban. A tárgyalóteremben
verhetetlen. - Meglepıdtem, honnan hallhatta ezt.
Lucy mosolyogva közeledett a nappalin keresztül. -Üdv.
- Üdv magának is. - Átadtam a virágokat. Mr. Elbővölı: -Nem
akartam üres kézzel jönni.
- Ó, ez gyönyörő! - Szeme sarkában kedves ráncok jelentek meg,
ahogy átvette a csokrot, és olyan elégedettség töltött el, hogy nekem is
mosolyognom kellett. Kekiszínő túrasortot, bı, törtfehér pamuttopot
és szandált viselt; látszott, jól érzi magát az otthonában. A látványától
bennem is nyugalom áradt szét.
- Tegyük ıket vízbe.
- Rátehetem a szenet? - kérdezte Ben.
- De ne túl sokat.
Ben kiszáguldott az üvegajtón. A teraszon egy Weber grill állt; a
fiú letérdelt mellé, és a szénnel kezdett foglalatoskodni.
-Vettem burgonya- és káposztasalátát a szupermarketben - mondta
Luqi - Úgy gondoltam, grillezünk egy kis hamburgerhúst, amíg
nekilátunk dolgozni. Vagy valami más egyszerőt.
- A hamburger tökéletes lesz.
- Kér egy pohár bort?
- Igen, köszönöm. Az most jól esne.
 Kivett a hőtıbıl egy bontatlan üveg Sonoma-Cutre char-donnay-t,
majd egy dugóhúzóval együtt a kezembe nyomta, s megkért, hogy
nyissam ki. Közben elıkészített két borospoharat is, majd a konyhai
metszıollóval rendbe rakta a virágokat, mielıtt egy dísztelen kis
üvegvázában csinosan elrendezgette volna ıket. Kitöltöttem a bort.
Amikor végzett a virágokkal, így szólt:
- Gyönyörőek.
-Jellegtelenek. Maga mellett jellegtelenek és közönségesek.
- Mondja csak - nevetett fel -, minden Los Angeles-i férfi ilyen
rámenıs?
- Csak azok, akik teljesen tisztában vannak a képességeikkel.
A nevetés mosollyá szelídült, azután felkerült a vörös olva-
sószemüveg, és a dokumentumokkal, kézzel írt feljegyzésekkel és
telefonszámlákkal teli irattartó felé nyúlt.
- Talán elmesélhetné, mi történt, amíg átnézem az iratokat.
Elmondtam neki mindent részletesen, onnan hogy utoljára
találkoztunk, egészen addig, míg LeRoy és René Milt farmjára nem
invitáltak. Az iratokat úgy rendeztem el, hogy az állami papírok
kerüljenek felülre, így azokat látta elıször. Mialatt beszéltem, két
szemöldöke között egyre mélyülı függıleges ránc jelent meg -
vidámsága és nyugalma nyomtalanul eltőnt.
- Ezek valódiak. A bíróság által hitelesített dokumentumok.
Hogyan juthatott hozzájuk?
- Fogalmam sincs.
- Az állami törvények értelmében ezeknek már a birtoklása is
bőncselekménynek számít. Itt vannak a nyilvántartási és
ügyiratszámok. Ellenıriznem kell a hitelességüket, de biztos vagyok
benne, hogy valódiak. Tényszerően igazolják, hogy Jodi Taylor Maria
Johnsonként született. Nem tudom elhinni, hogy ezek nála voltak.
- Pedig így volt.
Ben bejött, hogy közölje velünk, a szén izzításra kész, Lucy pedig
kiment ellenırizni, nem tőzveszélyes-e a fiú mőve. Leültem a pultnál
a borommal, és azon kaptam magam, hogy mosolyogva figyelem
ıket. Ben gyufát gyújtott, és a széndarabok közé dugta, Lucy közben
felügyelte a mozdulatait. Jól néztek ki egymás mellett, harmóniát
sugárzott a látványuk. Felfedeztem Ben arcán Lucy vonásait,
mozdulataiban anyja magabiztosságát. Tükrözıdések. Miután
feléledtek a lángok, és a grill is a helyére került, Lucy visszatért, és
elmosolyodott, ahogy rám pillantott.
- Mi az?
- Jó magukat nézni. Boldogok. Tetszik.
Megfordult, kinézett a fiára. A kissrác otthagyta a grillt, és
felmászott az egyik pekánfára. Az ágak közül - csakúgy, mint a ház
elıtt - egy sodrott kötél lógott le a talajra, de nem azt használta a
feljutáshoz.
- Úgy néz ki, átment a vizsgán - szólalt meg Lucy.
- Miféle vizsgán?
- Magunkra hagyott. Nagyon vigyáz rám.
- Sőrőn kell ırködni maga felett?
- Éppen elégszer, köszönöm. - Elégedettnek tőnt. Kivett két,
fóliával lefedett tányért a fagyasztóból. Az egyiken hamburgerhús, a
másikon szeletelt hagyma, paradicsom és saláta volt. Azután
visszatért a dosszié tartalmához - most Rebenack jegyzeteit nézegette.
- Ki ez a Leon Williams?
- Nem tudom, de jól látszik, hogy Rebenack ezeket akkor ké-
szítette, amikor Jodi múltjában vájkált, így Williams fontos lehet.
Lucy felírt valamit a jegyzettömbjébe.
- Van egy barátom a Baton Rouge-i rendırkapitányságon.
Rákérdezek, hogy tudnak-e valamit a fickóról.
- Oké. És most a rossz hír. - Megmutattam Jimmie Ray te-
lefonszámláit, és felhívtam a figyelmét a hosszabb beszélgetésekre. -
Felismeri ezeket a számokat?
- Los Angelesiek - rázta meg a fejét.
- Ez Sidé. Ez Jodié. Rebenack az elmúlt öt hónapban legalább
hétszer beszélt Sid Markowitzcal.
Lucy hosszú ideig meg sem mozdult, majd kiment a konyhából.
Néhány perc múlva visszajött egy jegyzetekkel, papírokkal és
névkártyákkal megtömött bır határidınaplóval. Kinyitotta a
telefonjegyzéknél, és összehasonlította a számokat a telefonszámlán
lévıkkel. Megcsóválta a fejét.
- Sid soha nem beszélt errıl.
- Nekem sem - mondtam, és rámutattam a leghosszabb be-
szélgetésre. - Három nappal ez után a hívás után Rebenack har-
mincezer dollárt rakott be a számlájára. A pénzbıl autót vásárolt.
- Gondolja, hogy megzsarolta ıket?
 - Beismerte. - Beszéltem neki Jimmie Rayrıl, Miltrıl és Lutherrıl.
- De ennek semmi értelme. Jodi sosem titkolta, hogy adoptált
gyerek, és ha titkolta volna is, akkor mi lenne? Hogyan lehet
ilyesmivel zsarolni valakit?
Széttártam a karom.
- Azt hiszem, ez az, amit ki kell derítenünk, és a dolog nem ér
véget Jimmie Ray Rebenacknál. Milt is mesterkedik valamiben,
aminek le merném fogadni, hogy köze van Boud-reaux-ékhoz. Ezért
volt a seriff a rákfarmon. Ezért voltak annyira rémültek Boudreaux-
ék.
Lucy a konyhai telefonhoz vitte a naplóját, és beütögetett egy
számot. Várakozás közben felfújta az arcát, majd sziszegve engedte ki
a levegıt.
- Lucille Chenier vagyok, Mr. Markowitzot keresem. Be-
szélhetnék vele, kérem? - Apró körben járkált a telefonnal a kezében.
- Mondja meg neki, hogy amilyen hamar csak tud, hívjon vissza.
Sürgıs. Megadom az itthoni számomat. - Bediktálta a számot, majd
lerakta a kagylót, és Jodi Taylort tárcsázta. Ismét nem járt
szerencsével.
- Én is kerestem már ıket - mondtam. - Még nem hívtak vissza.
- Egyszerően nem hiszem el, hogy nem mondták el nekünk -
csóválta a fejét. - Van egy Evangeline Parish-i seriffünk, aki
kapcsolatban áll egy bőnözıvel, és valószínőleg egy zsarolási ügyben
is érintett, és senki nem szól nekünk egy szót sem. Olyan információk
felkutatására fogadtak fel bennünket, amelyekkel már eleve tisztában
voltak?
- Úgy tőnik.
Levette a szemüveget, megdörzsölte a szemét, majd összeszedte a
papírokat, és félrerakta ıket.
- Elég a munkából, Mr. Cole. Bort ide!
Felém nyújtotta a poharát, én pedig töltöttem bele.
Amikor a parázs már melegen izzott, kivittük a húsokat, és a
grillre raktuk ıket. Finoman sisteregtek, s nem sokkal késıbb az
alkonyat bársonyos levegıjét betöltötte a sült hús főszeres illata. A
Worcestershire szósszal kevert darált vesepecsenyének csodás illata
volt. Valahol egy kutya ugatott, a kabócák pedig rákezdtek
főrészhangú koncertjükre. Ben még mindig a fán volt, fejjel lefelé
lógott az egyik ágról.
 - Ben, mindjárt kész a vacsora! Mosd meg a kezed.
Ben leugrott a fáról, de nem ment be.
- Kérhetek sajtburgert?
- Persze - bólintott Lucy. - Elvis?
- Naná!
A kezembe adta a faspatulát, és bement a sajtért. Ahogy eltőnt,
Benre néztem, aki leplezetlenül vigyorgott rám. -Hm?
- Kedveli magát.
- Tényleg? Bólintott.
- Hallottam, ahogy beszélget a barátnıjével, Marshával. Díjnyertes
csıdörnek nevezte magát. - Vihogott.
Benéztem az anyjára, majd vissza a hamburgerekre.
- Valószínőleg nem örülne, ha tudná, hogy elmondtad ezt nekem.
- Miért nem?
-A nık olyasmiket mondanak egymásnak, amikrıl nem beszélnek
a férfiaknak. Ez amolyan szabály náluk. Tovább kuncogott.
Lucy visszajött, a húsokra rakta a sajtot, és lecsukta a grill tetejét,
hogy jól ráolvadjon. Bennel együtt faarccal néztünk magunk elé, míg
a fiú végül nem bírta tovább, és felvihogott. Igyekeztem a húsra
összpontosítani, nehogy megégjen, de Ben egyre hangosabban
nevetgélt.
- Mi történt? - nézett kérdın Lucy.
- Semmi - feleltem, de Ben ettıl csak még jobban nevetni kezdett.
- Hé, mirıl csevegtek az urak? - mosolygott.
Ben hangosan felnevetett, én pedig Lucyre néztem.
- Csıdör?
Lucy elvörösödött.
- Ben!
A fiú visongva nevetett.
- Nem Ben volt - mondtam. - Elvis Cole vagyok, a világ legjobb
nyomozója. Tudok mindent, látok mindent. Nincs semmilyen titok a
Mindent Látó Szem elıtt.
- Utállak benneteket!
Ben felemelte a kezét, és én adtam neki egy ötöst. A férfiak
felsıbbrendősége ismét diadalmaskodott.
- Benjamin! Mosdás!
Ben kacarászva bevágtázott a házba. Lucy fejcsóválva nézett
utána.
 -A kis áruló.
- Csıdör - jegyeztem meg.
- Csak viccelıdtem - szegezte rám a falapátot. - Ne legyenek
illúziói.
- Nem lesznek.
- Helyes.
- De mit kezdjek a már meglévıkkel?
Becsukta a szemét. Talán maga elé idézte a határt, melyet nem
léphetünk át.
- Maga nem egy egyszerő eset, igaz?
- A legtöbben így gondolják.
Kinyitotta a szemét, felnézett az égre.
- Ó, Istenem!
- Nem egészen. De közel jár.
Felkacagott, és én vele nevettem.
Amint a sajt megolvadt, bevittük a sült húsokat, és a salátákkal,
illetve a maradék Sonoma-Cutrével elfogyasztottuk. Ben gyorsan
végzett, majd elnézést kért és a TV-hez galoppozott, hogy elérje a
Star Trek - The Next Generation újabb részét. Lucy még utánaszólt:
- Ne túl hangosan!
- Nem zavar - mondtam. - Szeretem a Star Treket.
- Szuper! - kiáltott fel Ben.
Lucy újra csak a fejét csóválta, és közben forgatta a szemét.
- Atyám, csıdörök! - Azzal a poharát felém tartotta. -Töltsön.
így hát megnéztük a TNG-t. Ez volt az a rész, amelyben Data, az
android huszonnégy óráját követhettük végig, amelynek nagy részét
azzal tölti, hogy megpróbálja megérteni a körülötte lévı emberek
szeszélyes hangulatváltozásait. Mókás volt látni, ahogy a kristálytiszta
logikájú, érzelmek nélküli Data értelmezni próbálja az emberi
viszonyokat és hangulatokat, ami körülbelül ahhoz hasonlítható, mint
amikor érzékelni akarod az érzékelhetetlent. Sosem jött neki össze, de
mindig újra megpróbálta, végtelen programokat írva robotagyába,
elırejelzéseket készítve a várható emberi viselkedésrıl. Ha jól bele-
gondolok, semmiben nem különbözik attól, amit én csinálok.
Ahogy a film véget ért, bejelentettem, hogy indulok. Szép álmokat
kívántam Bennek, Lucy pedig kikísért. Azt hittem, csak az ajtóig jön,
de nem így történt. Csodásan tiszta, kellemes éjszaka volt odakint.
- Visszamegy Ville Platte-be éjszakára? - kérdezte.
 - Igen. Túl sok a megválaszolatlan kérdés, és Jimmie Ray talán el
tudja oszlatni a ködöt.
- Oké - bólintott. - Holnap felhívom, amint megtudok valamit.
- Nagyszerő. - Egy nı és egy férfi kutyát sétáltattak mellettünk. Az
akita nagy, tarka foltos volt, és gyanakvóan nézett rám, amikor a
gazdái köszönésképpen biccentettek felénk.
- Helyes jószág - jegyeztem meg.
- Kösz - válaszolt a férfi.
Lucyvel csöndben vártunk, míg elmentek, s beleolvadtak a párás
sötétbe. Egymásra néztünk.
- Már másodszor hívott meg vacsorázni. Köszönöm ismét.
- Utálatos egy munka, de valakinek meg kell csinálnia.
Mindketten elvigyorodtunk.
- Párbajozó komédiások - mondtam.
- Jól éreztem magam - nézett rám óvatosan.
- Én is.
- Ó, a fenébe. - Hozzám hajolt, megcsókolt, majd hátrahúzódott. -
Épp most csókoltam meg egy férfit, aki kutyát eszik. Fúj.
Majd bemenekült a házba.
Azt hiszem, tényleg vannak határok, de néha egymáshoz érnek.
 13

Az éjszaka baldachinja fekete bársonyként ölelte az Atchafalaya-

völgyteknıt, ahogy keresztülhajtottam a cukornád- és édesburgonya-
földeken, valamint a megmőveletlen mezıkön Ville Platte felé. Egy
nı, akit alig négy napja ismerek, nem olyan rég talán a világ
legrövidebb csókját adta nekem, és ettıl nem tudtam abbahagyni a
vigyorgást. Egy ügyvéd, nem akárki.
Kezembe raktam a mosolyt a képemrıl, s jó mélyen eldugtam,
majd letekertem az ablakot, és mélyeket lélegeztem. Egy kis
józanságot, Cole. A levegı meleg és fülledt volt; szinte élıvé vált a
víz, az agyagos föld és a virágzó növények illatától. Az ég
csillagzuhatagként omlott alá. Énekelni kezdtem. Aztán abbahagytam
az éneklést, és a tükörbe pillantottam. Megint a mosoly. Hagytam,
hogy velem maradjon, úgy vezettem tovább. Pokolba a józansággal.
Amint visszaértem Ville Platte-be, üzenet várt Jimmie Ray-tıl a
motel hangrögzítı rendszerén. Feszült és rémült volt a hangja.
„Jimmie Ray Rebenack vagyok. Egy rakat bajt szabadított a
nyakamba, haver." Hallani lehetett, ahogy lélegzik. Nehezen vette a
levegıt. „Most hat óra húsz van, minél elıbb beszélnünk kellene.
Itthon vagyok." Megadta a számát, és letette.
Tíz ötvenkettı volt ekkor, és több üzenet nem érkezett a
hangpostafiókba.
Tárcsáztam a számát, de foglaltat jelzett. Levettem az ingemet, és
a fürdıbe mentem, hogy fogat és arcot mossak. Újra hívtam, de
megint csak foglalt volt. Felhívtam az irodáját, végighallgattam az
üzenetrögzítıjét, majd letettem szó nélkül. Újra otthon próbálkoztam.
Foglalt. Tárcsáztam az operátort.
- Szeretnék egy vészmegszakítást.
- Kérném a számot.
Megadtam. Elment, de nemsokára jött is vissza.
- Sajnálom, uram. Úgy tőnik, félrerakták a kagylót.
- Nincs vonalban?
- Nincs, uram. Valószínőleg félrerakhatták a kagylót. Gyakran
megtörténik.
 Felvettem az ingemet, és ismét célba vettem Jimmie Ray házát. Az
utcájában némelyik házban égett a villany, de a legtöbb helyen már
sötétek voltak az ablakok. Nyugalom honolt mindenhol. Jimmie Ray
Mustangja a járdaszegélynél állt a holdfény vetette árnyékban. Az
utcára nézı ablakon világosság szőrıdött ki. A háló. Könnyen lehet,
hogy nıvel van. Talán hancúrozás közben leverték a villáról a
kagylót. Leparkoltam a kocsit, majd az elsı ajtóhoz mentem, és
becsöngettem. Kihallatszott a csengı berregése, de ez volt az összes
zaj. Semmi vihogás. Semmi kapkodó öltözködés. Még kétszer
csöngettem, aztán hátramentem, és betörtem a konyhai ajtón
ugyanúgy, ahogy tizenkét órával ezelıtt.
A földszinten sötét volt, a konyha még mindig égett hústól bőzlött,
de valami szúrós, émelyítı szaggal keveredve. Átvágtam a konyhán,
és megálltam a sötétben hallgatózni. Fentrıl, a lépcsıfeljáró tetejérıl
fény szivárgott le, halvány, sárgás fényben fürdetve Jimmie Ray
Rebenack agglegényes nappaliját.
- Ó, Jimmie, te vadbarom! - sóhajtottam.
A mő-zebracsíkos pamlagot a hátára borítva találtam, rajta
keresztben Jimmie Ray Rebenack feküdt lógó fejjel, kitárt karokkal, a
Joey Buttafucco csizmákkal a plafon felé. A nappaliban lévı
készülékrıl leverte a kagylót a felboruló szófa. Elıvettem a Dan
Wessont, szorosan a combomhoz szorítva elsurrantam Jimmie mellett
a lépcsıhöz, és hallgatóztam. Semmi. Visszamentem hozzá, és
anélkül, hogy hozzáértem volna, alaposan megvizsgáltam. Nyaka
rendellenes szögben hajolt elıre, mintha a csigolyákat valami
rettenetes erı elválasztotta volna egymástól. Ilyen törés nem
keletkezhet, ha egyszerően csak felbukik a heverıvel, vagy legurul a
lépcsın. Ehhez minimum egy autóbaleset szükséges. Vagy
négyemeletnyi zuhanás. Arca holtsápadt volt, a nagy, zselézett
hajkorona összetörten, fénytelenül lógott az egyik oldalra, mintha
valaki marokra ragadta volna a fejét, és óriási erıvel megrántva el-
törte volna a nyakát. René.
Felmentem a lépcsın, körülnéztem a szobákban, de minden
pontosan úgy állt, mint tizenkét órával ezelıtt. A magazinok,
poszterek a helyükön a hátsó szobában, az ágy még mindig győrten a
hálóban. A Rossier-nél viselt nadrágja beáztatva az emeleti
mosdóban. Nyomtalanítás a bevizelés után. Az utcára nézı szobában
égett a villany, de semmi jel nem utalt kutatásra, vagy egyéb
erıszakos cselekedetre. Senki nem keresgélt semmit. Senki nem
lopott el semmit. Bárki járt itt, csak azért jött, hogy megölje Jimmie
Ray Rebenackot, és valószínőleg nem sokkal az után érkezhetett,
hogy felhívott engem. Talán Jimmie végül felfogta, hogy ezt nem
úszhatja meg ennyivel, ezért segítséget akart kérni. Lehetséges. Sok
minden lehetséges, amíg életben vagy.
A rögzítı kijelzıje három bejövı üzenetet jelzett. Az elsı egy
fiatal nı volt, aki nem azonosította magát, és annyit mondott, hogy
hiányolja Jimmie Rayt, és nagyon szeretne beszélni vele. A második
egy Phil nevő fickó, aki azt akarta tudni, elvállalna-e Jimmie Ray egy
néhány napos szerelıi munkát. Meghagyta a számát, és péntekig kért
visszajelzést. A harmadik szintén a fiatal nı volt, csak most valamivel
idegesebben. Ezúttal azt mondta, Jimmie Ray rohadjon meg, amiért
nem hívta fel, majd ellágyult a hangja, és közölte, nagyon reméli,
hogy jelentkezik, hiszen annyira, de annyira hiányolja ıt. Végül egy
suttogón „Szeretlek, Jimmie Ray"-t lehelt a kagylóba, és letette. Nem
volt több üzenet. Ennyi, Jimmie Ray.
Égve hagytam az emeleti villanyokat, mindent úgy hagytam a
szobában ahogy találtam, és nem nyúltam Jimmie Ray pamlagon
keresztülfektetett, hullamerev testéhez sem. Letöröltem a konyhaajtó
gombját és minden mást, amelyrıl úgy gondoltam, megérintettem.
Kislisszoltam, megkerültem a házat, és letörölgettem a csengıgombot
is. A szemközti Winn-Dixie szupermarket melletti nyilvános fülkébıl
tárcsáztam a rendırséget. Kétszer is megadtam nekik Rebenack címét,
és közöltem, hogy egy holttest van a helyszínen. Leraktam a kagylót,
mindent áttörölgettem, visszamentem a motelbe, és felhívtam Lucy
Chenier-t. Két órával ezelıtt sokkal jobban éreztem magam.
Lucy két csöngetés után vette fel, hangja tiszta volt, mint aki még
mindig ébren van és dolgozik.
- Rebenackot megölték - közöltem. -Jézusom! Hogyan?
- Azt hiszem, Rossier volt az, de nem vagyok biztos benne.
Szerintem megfizetett Jimmie-nek a kettıs játékért.
Hangos sziszegéssel fújta ki a levegıt.
- Hívtad a rendırséget?
- Igen, de nem mutatkoztam be.
- Biztosan beszélni akarnak majd veled.
- Ha beszélnék velük, bele kellene kevernem Jodit is, és ezt nem
akarom, érted?
 - O, Istenem! - sóhajtott.
- Megérted?
Kellett neki néhány másodperc, amíg válaszolni tudott.
- Igen, értem. Mit fogsz most tenni?
- Megvárjuk, mit talál Leon Williamsrıl. Újra várakozásteljes
csend.
-Jól vagy, Elvis?
- Persze.
- Zaklatott a hangod.
- Minden rendben.
- Ha beszélgetni akarsz, itt vagyok.
- Tudom. Hívj fel, ha találtál valamit Williamsrıl. Leraktuk a
kagylót, és abban a pillanatban ez kis Ville Platte-i motelszoba
Louisiana közepén még üresebbé vált, mint bármelyik másik, ahol
eddig jártam. Kintrıl behallatszott a tücskök és békák éneke, az
elhaladó teherautók zaja, de ezek a hangok inkább csak súlyosabbá
tették a csendet ahelyett, hogy kitöltötték volna. Az olcsó bútorok
olyan kristálytiszta élességgel látszódtak, mintha egy láthatatlan
nagyítólencsén keresztül néztem volna ıket, és ettıl az üresség szinte
nyomasztóvá vált.
Lekapcsoltam a villanyt, kimentem a parkolóba, és mélyeket
lélegeztem a meleg levegıbıl. Kétezer mérföldet utaztam abban a
tudatban, hogy azért fogadtak fel, derítsem ki egy asszony számára az
egészségi hátterét, és egy ember máris meghalt. Ugyan egy piti kis
zsaroló volt, de az utolsó percei környékén egy fiatal lány még hívta
ıt, és szerelmet vallott neki. Azon tőnıdtem, vajon lehallgatta-e az
üzeneteket. Rebenack az a típusú pasas volt, aki elfelejti az üzeneteit,
vagy ha meg is hallgatja ıket, nem figyel rájuk. A Jimmie Rayhez
hasonló fickók soha nem tanulják meg, hogy a szerelem nem gyakori
vendég, s ha el is jön, mindig képes meggondolni magát, hogy aztán
szó nélkül továbbálljon. Sosem tudhatod biztosan.
Visszamentem, duplára zártam az ajtót, majd kitámasztottam a
kilincset az egyik könnyő moteli székkel. Igaz, hogy a zár és a szék
nem tartanak vissza egy René kaliberő fickót, de akkor még mindig
ott van a Dan Wesson.
Lefeküdtem az ágyra, és megpróbáltam aludni. De az álom - a
szerelemhez hasonlóan - nem mindig akkor jön, mikor te akarod.
 14

A telefon másnap reggel 914-kor csengett, éppen ahogy kiléptem a

zuhany alól. Korán ébredtem, megreggeliztem a néhai Jimmie Ray
irodájával szemközti büfében, és a reggeli lapokra vártam. Néhány
rendırautó parkolt a halas elıtt, de az újságok semmit sem írtak az
éjszakai gyilkosságról. Biztosan a nyomdai átfutás miatt. Felkaptam a
kagylót, Lucy volt az.
- Beszéltem a barátommal a BRPD-nél.16
- Azonosította Leon Williamset? - kérdeztem törölközés közben.
- Igen. Leon Williamset harminchat évvel ezelıtt, május 12-én
Ville Platte-ben fejbe lıtték.
- Francba.
- A Ville Platte-i rendırség és az Evangeline Parish-i seriff iroda
közösen vezették a nyomozást az ügyben, de nem tartóztattak le
senkit, és gyanúsított sem volt. A papírok a mai napig a lezáratlan
gyilkossági akták között hevernek.
- Az elsı látogatásomkor jártam a helyi könyvtárban, és
végignéztem az összes mikrofilmet, de a májusi tekercsek hiányoztak.
- Gondolod, hogy van összefüggés?
- Talán. Lehet, hogy volt valami a helyi sajtóban, amirıl nem
akarták, hogy tudjunk.
Egy ideig nem szólt.
- Ott van az egyetem. Az Újságírói Karnak hatalmas könyvtára
van az államban megjelenı folyóiratokról. Ott esetleg megtalálhatod.
-Jó ötlet, utána fogok járni.
Megint hallgatott.
- Hallottál valamit Mr. Rebenackrıl?
Beszámoltam neki az irodánál kutakodó zsarukról és a reggeli
lapokról. Arról hallgattam, hogy az ajtót egy székkel támasztottam ki
éjszakára, mert be voltam tojva.
- Kapcsolatba hozhatnak vele? - kérdezte.
- Egy vadászó leopárd nesztelenségével mozgok. Annyi nyomot
sem hagyok, mint egy átsuhanó árnyék. Láthatatlan vagyok, mint a
szellı.
16
Baton Rouge Police Department.
 Sóhajtott.
- Elég jó kis bőnügyekre szakosodott ügyvédstábunk van.
Könnyen lehet, hogy hamarosan szükséged lesz a szolgálataikra.
- Hé, a törékeny férfiegónak folyamatos támogatásra van
szüksége, nem olcsó humorra!
- Biztosíthatom, Mr. Cole, hogy a tarifám minden, csak nem olcsó.
- Aztán még hozzáfőzte: - Jól éreztem magamat tegnap este, Elvis.
Remélem, hamarosan újra együtt lehetünk.
- Harminc percen belül ott lehetnék. Talán gyorsabban is, ha
pucéran rohanok végig a sztrádán.
- Valószínőleg megérné a látvány - nevetett -, de azt hiszem, most
inkább Leon Williamsre kellene koncentrálnod.
- Valószínőleg?
- Ó, a férfiegó valóban törékeny szörnyeteg.
Bontotta a vonalat. Felhívtam a tudakozót az egyetem Újságírói
Karának számáért, feltárcsáztam ıket, és elbeszélgettem egy hangja
alapján ötvenes éveit taposó nıvel. Elmagyaráztam, mit akarok, erre
azt felelte, kapcsolja az zsurnalisztikái könyvtárat. Egy férfi vette fel a
kagylót.
- Miben segíthetek?
- A Ville Platte-i Gazette érdekelne - Megadtam az évet, hónapot.
- Megvan maguknál mikrofilmen is?
- Tudná tartani, amíg megnézem?
- Hogyne.
Kábé harminc másodpercig tartott neki. Gyorskeresı.
- Megvan. Félrerakjuk önnek?
- Igen, ha lenne olyan szíves. - Megadtam a nevem, és mondtam,
hogy Ville Platte-bıl érkezem, de egyenesen oda megyek. Azt felelte,
semmi gond. Talán végre egyenesbe jönnek a dolgok. Végre a dolgok
mélyére látok, és elérve a legalját a felszínre tudom lökni magamat.
Persze a fenék elérése néha fájdalommal jár, de meg kell próbálni
nem gondolni erre. A tojásban látni a kikelı életet.
Egy óra tíz perccel késıbb áthajtottam a Louisianai Állami
Egyetem kapuján. Egy fiatal srác az információs pavilonnál adott egy
egyetemi térképet, megjelölte rajta a zsurnalisztikái könyvtárat, és
megkért, hogy az autót a futballpálya melletti nagy parkolóban
tegyem le. Ott hagytam a kocsit, ahol mondta, majd visszasétáltam a
Tigrisek stadionja és a kosárlabdapálya között, ahol „Pisztoly" Pete
Maravich annak idején negyvennégy pontokat dobott meccsenként.
Az épület, melyet Pete tett híressé. Igazán szép egyetemi város volt,
zöld gyeppel, girbegurba utakkal. Eszembe jutott egy rádióközvetítés,
amikor egy egyetemi kosármeccsen Maravich ötvenöt pontot dobott
az Alabama ellen. 1970-ben történt, akkoriban éppen a hadseregnél
szolgáltam Fort Benningben, Georgiában. Ranger iskola. Egy James
Munster nevő srác a szakaszomban Ala-bamából jött, és imádta a
kosárlabdát. A szülei felvették a közvetítést, és elküldték neki, mi
meg hatan egy szombat éjjel meghallgattuk a kazettát. Jimmy Munster
rajongott a Crimson Tide-ért, és győlölte a luisianaiakat, de ı is csak
hitetlenkedı fejcsóválással volt képes reagálni a Pete Maravich nevő
csodára. „Mit lehet tenni? Ez a srác a kosár királya. Mit lehet tenni?" -
ismételgette. Hét hónappal késıbb James Munster, a különleges
alakulat negyedosztályú specialistája életét vesztette egy mélységi
felderítés során, amikor az egységét csapdába csalták a vietkongok a
Kambodzsai-fennsíkon. Tizennyolc éves volt. A mai napig
emlékszem a meccs eredményére. Louisiana-Alabama: 90-83.
Egy csapatnyi biciklisnadrágot és a hasat szabadon hagyó pólót
viselı egyetemista lány haladt el mellettem az úton.
Mosolyogtak rám, és én viszonoztam. Déli szépségek. Az aréna
mögött egy kis tábla mutatta, merre található a teniszpálya. Érdekes
lett volna megnézni, hol játszott Lucy annak idején, de aztán eszembe
jutott, mennyivel érdekesebb volna, ha ı navigálna egy kis múltidézı
túrán. Viszont akkor kénytelen lennék hanyagolni az egyetemistákat.
Felballagtam egy kisebb dombra, elhaladtam néhány impozáns
épület mellett, és betértem a Memorial Hallba, vagy más néven az
Újságírói Iskolába. A kölyök a pavilonnál azt mondta, hogy a
zsurnalisztikái könyvtár az alagsorban van, így megkerestem a
lépcsıt, lementem, de vagy húsz percig kóvályogtam, mire
megtaláltam a megfelelı ajtót. Egy újabb tökéletesen kivitelezett
nyomozás.
Egy kora harmincas, kopasz fickó üldögélt a KUTATÓTEREM
feliratú tábla alatt. Felnézett a tankönyvébıl.
- Segíthetek valamiben?
Mondtam neki, hogy nem sokkal ezelıtt én telefonáltam, a Ville
Platte-i Gazette után érdeklıdve.
- Ó, igen. Ide tettem - mutatott egy apró dobozra az asztalán. -
Maga diák?
 - Nem igazán.
- Ez esetben szükségem van a jogosítványára, és ide kérek egy
aláírást. Ezen a soron bármelyik fülkét használhatja.
Odaadtam a jogsimat, aláírtam, ahol kérte, majd fogtam a
tekercset, beültem az elsı fülkébe, és befőztem a filmet a vetítıbe.
Május 13-án - állt a hatodik oldalon egy rövid cikkben - a Maurapaus-
folyóág partján két törpeharcsázó srác holtan találta a tizennégy éves,
fekete bırő Leon Cassius Williamset. Andrus Duplasus seriff
nyilatkozata szerint a fiút homlokon lıtték egy 38-as kaliberő
pisztollyal, de nyomokat nem találtak a helyszínen. A cikk azzal ért
véget, hogy Leon Cassius Mr. és Mrs. Robert T. Williams Ville
Platte-i lakosok gyermeke volt, és a gyászszertartást az Afrikai
Metodisták Episzkopális Egyháza fogja celebrálni. A teljes cikk
mindössze négy hüvelyk hosszúságú lehetett, és Carter Kis Májpirulá-
inak hirdetése, valamint egy fickóról szóló publikáció közé rakták, aki
a Nezpique folyóágon egy nyolcfontos pisztrángsügért fogott.
A következı rövid hírt a május 17-ei újság negyedik oldalán
találtam meg. Az állt benne, hogy az egy héttel ezelıtt meggyilkolt,
tizennégy éves Leon Cassius Williamset végsı nyugalomra helyezték.
A gyászjelentésben azt is hírül adták, hogy Leont édesapja, édesanyja
és három testvére búcsúztatta, akiknek a nevét és korát valamivel
lejjebb fel is tüntették. Kiírtam a listát. Duplasus seriff szavai alapján
nem történt újabb fejlemény az ügyben. A Leon Williamsre
vonatkozó utolsó cikket a május 28-ai újság tizenhetedik oldalán
leltem meg. Duplasus seriff jelentése szerint a néger közösségben
folytatott nyomozás azt engedi feltételezni, hogy Leon Williamset egy
fekete átutazó ölte meg, akit korábban a környéken láttak. Nagy a
valószínősége, hogy a gyilkosságot egy kártyaadósság feletti vita
eredményezte. Duplasus azt nyilatkozta, hogy folytatja a bizonyítékok
összegyőjtését, és elküldte a személyleírást az állami rendıri
hivataloknak is, de nem sok esély van a gyanúsított letartóztatására. A
búcsúztató család tagjai nem nyilatkoztak, a cikkben csak Mrs. Robert
T. Williams fájdalmas szavait idézték: „Úgy érzem, mintha kitépték
volna a szívemet. Imádkozom az Úrhoz, hogy vigyázzon az én
kicsikémre."
Amikor a tekercs végére értem, kikapcsoltam a vetítıt, és
gondolatban végigfutottam a tényeken. Egy Leon Williams nevő,
tizennégy éves afroamerikai fiú gyilkosság áldozata lett, az ügyet nem
sikerült felderíteni. A cikkekben semmi nem utalt kapcsolatra a
Johnson családot vagy a saját kutatásom részleteit illetıen. Volt egy
sejtésem, hogy mégis lehet valami összefüggés, de még nem jöttem
rá, mi lehet az. Próbáljuk meg másik irányból. Minden bizonnyal
Jimmie Ray Rebenack lopta el a Ville Platte-i könyvtárból a májusi
mikrofilm tekercseket. Nem lehettem ugyan biztos benne, és a lakásán
sem találtam meg ıket, de volt egy ilyen érzésem. Jimmie Ray valami
miatt fontosnak találta Leont, hiszen felírta magának a papírra. Mivel
Rebenack a többi ténnyel kapcsolatban is jó munkát végzett, további
nyomozás szükségeltetik az ügyben.
Visszavittem a tekercset a kopasz fickónak, majd az épület
oldalában elhelyezett telefonfülkékhez ballagtam. Három testvér
nevét tüntették fel Leon hozzátartozói között: Lawrence tizenhét,
Robert Jr. tizenöt, Chantel Louise pedig tízéves volt akkoriban. Most,
harminchat év elteltével Lawrence ötvenkettı, Chantel Louise
negyvenhat év körül lehetnek - a lánynak valószínőleg a családneve is
megváltozott azóta. Felhívtam a Ville Platte-i tudakozót, és
rákérdeztem Robert Jr., valamint Lawrence Williams címére és
telefonszámára. Csak Lawrence Williams volt náluk nyilvántartva.
Felírtam a számot és a címet, megköszöntem a segítséget, és már
tárcsáztam is. A harmadik csörgés után egy csengı hangú nı szólt
bele:
- Beszélhetnék Mr. Lawrence Williamsszel? Rövid szünet után
válaszolt csak.
- Sajnálom, de Mr. Williams már nem él. Segíthetek valamiben?
Már nem él.
- Ön Mrs. Williams?
- Igen, Mrs. Lawrence Williams vagyok. Kivel beszélek?
Bemutatkoztam.
- Mrs. Williams, volt az ön férjének egy Leon nevő öccse?
- Igen, volt, de még fiatalon meghalt. Meggyilkolták. - Talán
mégiscsak sikerül a végére járnom.
- Pontosan emiatt telefonálok, Mrs. Williams. Magándetektív
vagyok, és a gyilkossággal kapcsolatban nyomozok. Mesélt önnek
valamit az esetrıl Mr. Williams?
- Nem. Attól félek, nem tudok segíteni önnek.
- Van egy öccse és egy húga is.
- Robert Junior meghalt 1968-ban. Odaát a háborúban.
 - És mi van a húgával? Meg tudná mondani, hogyan érhetném el
ıt?
- Most dolgozik. - Hangja metszıvé vált. - Egy zsidó alkal-
mazottjaként, abban az átkozott kolbásztöltı üzemben, de jobb, ha
most nem hívja. A zsidó venné fel, ı pedig nem szereti, ha a
munkásait keresik. Csak bajba sodorná vele.
- Kérem, Mrs. Williams. Nagyon fontos volna.
- Öt gyereket etetni is nagyon fontos. Csak ez a munka van neki,
kénytelen egy zsidónak dolgozni. - Ó, Teremtım.
- Megígérem, hogy nem keverem bajba, Mrs. Williams. -Mint egy
becsületszavát adó kölyök.
- Honnan tudjam, hogy tényleg az, akinek mondja magát? Az is
lehet, hogy valami rosszban sántikál. Biztosíthatom, hogy velem nem
lehet szórakozni!
- Van egy ügyvéd Baton Rouge-ban, Lucille Chenier-nek hívják.
Megadhatom a számát, nyugodtan hívja fel, és kérdezzen utánam.
Úgy tőnt, ez végre megnyugtatta.
- Nos, talán mégsem lesz rá szükség. Bízom benne, hogy ıszintén
beszél.
- İszintén, asszonyom.
- Chantel nem messze lakik innen, Blue Pointban. Hamarosan
ebédideje lesz. Miért nem látogatja meg ebéd közben? A mostani
neve Chantel Michot. Mindig hazamegy ebédelni, enni kell adni a
porontyoknak.
Ránéztem az órámra.
- Tökéletes, Mrs. Williams. Baton Rouge-ból érkezem. -
Háromnegyed tizenegy volt. Kábé fél egyre odaérek.
- Tényleg fontos lehet, ha megér egy utat Baton Rouge-ból.
- Igen, asszonyom, nagyon fontos.
- Várni fogom. - Fogjuk.
- Köszönöm, asszonyom. Tudtam, hogy számíthatok önökre.
Feljegyeztem az útvonalat, és elindultam Chantel Michot-hoz,
Leon Williams húgához.
 15

A louisianai Blue Point egy szélesebb terület a Ville Platte-tıl

délre futó út mentén, a des Cannes folyóág csücskében. Hogy odajuss,
elıször Ville Platte-be kell bemenni, majd ott letérni egy mellékútra,
és keresztülhajtani keskeny acélhidakon, iszapos viző csatornákon és
az édesburgonya-földeken. Falusias hangulatú táj tárult elém rengeteg
szögesdrót kerítéssel és hatalmas, spanyol mohával borított
tölgyekkel. A levegı nehéz volt, tele virágporral, nedvességgel és
döngicsélı méhekkel.
Chantel Michot egy deszkaborítású házban lakott egy széles, zöld
legelı mellett futó út mentén. A legelıt övezı kerítés a ház mögé
futott, mintha a tulaj földjébıl egy négyzet alakú részt lekerítettek
volna a Michot család részére. A ház réginek és szegényesnek tőnt;
pattogzott a festék, a zöld zsindelyes tetırıl hiányoztak a cserepek, a
fa veranda oszlopai pedig szálkássá repedeztek. Mint minden
louisianai házon, itt is volt szúnyoghálós ajtó, de a keret gyalulatlan
volt, a háló kinyúlt, a lyukakba pedig rózsaszín vattapamacsokat
dugtak, hogy távol tartsák a rovarokat. Martha Guidry küzdelmes na-
pok elé nézne. Keréknyomok futottak az úttól a házhoz, elhaladva egy
rozsdás, vén Dodge alváz mellett, keresztülszelve a legelıt. Vagy egy
tucatnyi csirke kapirgált a mocsokban az alváz körül. Vidék. Egy
hatvanas évek végén gyártott Bel Air szedán parkolt az egyik szilfa
alatt, mögötte egy valamivel újabb Pontiac Sunbird. Beparkoltam a
Sunbird mögé, és kiszálltam. Mindkét autónak halk pattogással hőlt a
motorházteteje. Nem érkezhettek régebben tíz percnél.
A szúnyogháló kinyílt, és egy négy év körüli fiúcska jött ki rajta.
A tornácfeljáróról vizsgálgatott. Egy szál sortban, mezítláb ácsorgott.
Kicsi, kerek hasa, hosszúkás orra és okkerszín arca volt. Haja
gyapjasán göndör. Bal keze mutatóujjának elsı perce az orrában.
- Elvis vagyok - köszöntem. - Neked mi a neved? Mélyebbre túrt
az orrában, de nem válaszolt. Gyakran vagyok ilyen hatással az
emberekre.
Az ajtó újra kinyílt, és egy világos bırő, negyvenes nı jött ki,
nyomában egy idısebb, kövérkés, dióbarna bırő asszonnyal. A
fiatalabbik vékony, pamut munkásköpenyt viselt fakó bermudája
fölött, lábán nyitott orrú szandál. Haját a feje tetejére tornyozta, s egy
bíbor kendıvel kötötte le. Nem a legcsinosabb darabbal, de nem úgy
tőnt, hogy divatból hordja, sokkal inkább, mert a munkája
megköveteli. Az idısebbik világoszöld, mőselyem ruhát vett fel fehér
kalappal, kesztyővel, és egy horgolt, bevásárlószatyor mérető
erszénnyel. Mindannyian egy detektív fogadásához öltöztek.
- Én vagyok Mrs. Lawrence Williams. Ön Mr. Cole? - kérdezte az
idısebbik.
- Igen, asszonyom. Hálás vagyok önnek és Miss Michot-nak,
amiért hajlandóak voltak találkozni velem.
-A gyerekeim miatt jöttem haza, nemsokára vissza kell mennem -
szólalt meg Chantel Michot. Nem jött lázba attól, hogy egy
nyomozóval találkozik. Füstszőrıs cigaretta volt a kezében, másik
karját keresztbe rakta a melle elıtt. A felé nyújtott névjegykártyámat
Mrs. Lawrence Williams vette el. - Ada azt mondta, Leon miatt jött. -
Ada ezek szerint Mrs. Williams.
- Így van. Tudom, hogy ön csak tízéves volt, amikor megölték, de
azt gondoltam, esetleg beszélhetnénk róla.
- Miért?
- Az ügy kapcsán, amelyiken dolgozom, felmerült Leon neve is,
csak azt nem tudom, miért. Talán tudna segíteni az okok
kiderítésében.
Chantel Michot beleszívott a cigarettába, majd kifújta a füstöt.
Megpróbált felmérni. A háta mögül gyerekhangok szőrıdtek ki a
házból, és kisvártatva egy másik, öt év körüli fiúcska jött az ajtóhoz.
Nekifeszült a szúnyoghálónak, és kikukucskált.
- Anthony, menj vissza, és edd meg az ebédedet! - szólt rá az
anyja. Anthony eltőnt. - Ada kérlek, ültesd Lewist is az asztalhoz.
- Nem! - ellenkezett a kiskölyök, még mindig az ujjával az
orrában.
Mrs. Lawrence Williams közelebb vonta magához hatalmas
szütyıjét, és összeráncolta a szemöldökét. Nem lelkesítette a
gondolat, hogy bemenjen a gyerekekkel, és kimaradjon a tornácon
zajló fontos eseményekbıl.
- Ha muszáj... - húzta fel az orrát. Megragadta Lewis karját, és
becipelte a fiút a házba. A kölyök torkaszakadtából visított.
- Sosem kapták el Leon gyilkosát. Letartóztatás sem volt -
mondtam.
 - Maga a rendırségtıl van?
- Nem.
- Ennyi év után képes megtalálni a tettest?
- Nem ezért vagyok itt.
- De lehetséges? - Még ennyi idı elteltével is reménykedik.
- Nem tudom, Chantel. Leon nevét olyan helyen találtam meg,
ahová sehogyan sem passzolt, és ki akarom deríteni, miért volt ott.
Nem szeretném magát ámítani. Tudom, hogy vissza kell mennie
dolgozni.
- Legalább nem beszél mellé. - Egy darabig kifejezéstelenül nézett
rám. Cigarettájából vékony füstcsík kígyózott a mozdulatlan
levegıben. Végül döntött. - Kér egy kis limonádét? Ma reggel
készítettem.
Rámosolyogtam, és ı viszonozta.
- Igen, az nagyon jól esne. Köszönöm. Persze, csak ha van rá idı.
- Van pár percem.
Leültünk a kis terasz árnyékában a horgolt terítıvel borított
kanapéra. Mrs. Williams néhány percenként az ajtóhoz jött, még
mindig durcásan attól, hogy be kellett mennie. A szatyorkájától
továbbra sem vált meg. Talán volt benne valami arra az esetre, ha
valamivel próbálkoznék, de úgy döntöttem, nem foglalkozom vele.
- Nagyon finom ez a limonádé.
- A cukor mellet méz is van benne. Lóhereméz. Egy férfi szedi a
mocsárban lévı kaptárakból.
- Az újság azt írta, hogy a seriff szerint Leont egy átutazó ölte meg
egy kártyaadósság miatti vitában.
- Leon csak tizennégy volt. Mit tudhatott ı a kártyáról?
- A szülei mit gondoltak?
- Szerintük ez ostobaság. Csak arra volt jó, hogy a seriff befogja a
szánkat. Ha egy feketét megölnek, nem foglalkozik vele senki.
- Volt a szüleinek valami ötlete arra vonatkozólag, mi történhetett?
Kinézett az útra. Megpróbált emlékezni. Egy földgázzal teli
tartályt húzó teherautó robogott el az úton, megrezegtetve a vékony
ablaktáblákat.
- Istenem, annyira régen volt. Apa hetvenkét éves korában halt
meg. Anya... mikor is? Azt hiszem, nyolcvanegy lehetett.
- Mi történt Lawrence-szel és Robert Juniorral? İk mondtak
esetleg valamit?
 Erısen törte a fejét.
- Lawrence nem igazán volt együtt Leonnal, de Leon és Junior
közel álltak egymáshoz. Emlékszem, Junior emlegetett valami lányt.
Azt hiszem, az a lány is belekeveredett a dologba.
- Lehetséges, hogy Leont egy lány miatt ölték volna meg?
- Talán. Esetleg. - Chantel mélyet szívott a cigibıl, majd a csikket
kipöckölte az udvarra. Egy csontos Rhode Island-i vörös tyúk
felkapta, szaladt vele néhány lábnyit, azután eldobta és rikácsolni
kezdett. A többi csirke is odaszaladt, forgatták a fejüket, hogy jobban
szemügyre vegyék a talált kincset, majd érdeklıdésüket vesztve
odébbálltak. - Hozzá kell tennem, hogy a lányok folyton ott
legyeskedtek Leon körül. Nagyon helyes fiú volt, és Istenemre, a
szövege is megvolt hozzá. Csak gyerek voltam, mégis emlékszem,
mennyire elbővölı volt. Robert mindig féltékenykedett. Oh! -
Keresztbe fonta a karját és rádılt a térdére, élvezettel merülve el az
emlékeiben. - Tudja, évek óta nem gondoltam erre. Néha még Leon
arcára sem emlékszem tisztán, de most jól látom magam elıtt.
Mrs. Williams az ajtóhoz jött; még mindig az erszényével, és még
mindig duzzogva.
- Nincs most idı erre, te lány! Vissza kell menned dolgozni.
Chantel bólintott, de nem nézett fel.
- Ha elkésel, rád száll az a zsidó.
Chantel becsukta a szemét.
- Ada!
- De zsidó, vagy nem az?
- Ada, kérlek!
Mrs. Williams felhúzott orral, gıgösen vonult vissza a házba.
- Ez a nı igazi erıpróba - mondta Chantel.
- Gondoljon Leonra - bíztattam. - Talán valami más is eszébe jut.
- Esetleg akad valamim. Itt várjon meg! - Felállt, bement a házba,
de pár perccel késıbb már vissza is tért egy King Edward szivaros
dobozzal, melyet leülve a térdére fektetett. - Ebben többnyire Robert
holmijai vannak, de akad egy-két apróság Leontól is. Istenem, évek
óta nem néztem meg ıket!
Kinyitotta a dobozt és úgy bámult a tartalmára, mintha a benne
heverı levelek, fényképek és papírok mind felfedezésre váró kincsek
volnának.
 - Látja? Ez itt Leon. İk pedig Lawrence, Junior és apa. Átnyújtott
egy megsárgult Kodak képet, a fehér kereten dátummal: 1956.
Idısebb férfi állt egy hatalmas, nyitott Chevrolet sportkocsi elıtt
három fiúval. Mr. Williams és a fiai. Lawrence, Junior és Leon.
Világos bırőek voltak mindannyian, finom vonásokkal. Leon volt a
legkisebb, óriási, kifejezı szemekkel, hosszú szempillákkal, atletikus
termettel. Tizenkét év körüli lehetett.
-A családban gyakran fordultak elı jóképő férfiak, de messze
Leon volt a legcsinosabb.
- Igen, valóban jó kiállású srác.
Végighúzta ujjait a kézzel írt papírokon, születésnapi üd-
vözlılapokon, néhány általános iskolai értesítın és a fekete-fehér,
aprócska fényképeken, melyeken idısebb, fekete nık és férfiak álltak
szépen felöltözve, merev, szertartásos pózban.
- Anyától kaptam ezeket. Azt mondta, nagyon fontosak voltak a
számára. Ez itt én vagyok. Ez Robert, és ı Lawrence. Ó Istenem,
nézze, milyen fiatalok! - Szélesen elmosolyodott, ettıl egészen
megfiatalodott és megszépült, mintha az öt gyerek és a
kolbászüzemben végzett vacak munka terhe hirtelen elszállt volna a
válláról. - Robert a háborúban veszett oda -mondta. - Annál a Tet
dolognál halt meg. - Tet dolog17.
- Ühüm - hümmögtem.
Kiemelt egy rongyossá gyíírt szélő kormányzati pecséttel ellátott
levelet, amely már jócskán megsárgult a dobozban töltött évek alatt.
„Sajnálattal értesítjük Önöket..." Foltok voltak a papíron. Talán
könnycseppek.
- Adtak neki egy medált is. Kíváncsi vagyok, hol lehet.
Megráztam a fejem.
Mrs. Williams újra feltőnt az ajtóban.
- Most már biztos, hogy el fogsz késni.
- Nem érek rá, Ada! - csattant fel Chantel.
- Maga bajba fogja sodorni ezzel a zsidóval, figyelje meg! -
fenyegetett meg Ada az ujjával.
-Ada!
Mrs. Williams visszavonult.

17
Tet dolog: Tet Offenzíva, 1968. Vietnám.
 - Ó, itt van pár dolog Leon holmijai közül! - Kiemelt két
megbarnult újságkivágást, az egyetemen olvasott mikrofilmes
példányok eredetijeit. Törékenyek voltak és elszínezıdtek; talán meg
sem érintették, mióta az édesanyjuk kivágta a Ville Platte-i Gazette-
bıl, és a szivaros dobozba rakta ıket. Kivett még más papírokat,
fényképeket is, és odanyújtotta nekem. Leon egy ıskori traktoron ül.
Leon és egy csapott hátú öszvér. Számos gyerekkézzel rajzolt és írt
anyák napi üdvözlıkártya, „Leon" aláírással, és egy saját verssel. Úgy
nyújtotta át a kupacot, ahogyan rájuk lelt, és még mindig a dobozban
kotorászott, amikor kinyitottam egy megsárgult noteszt, amely tele
volt firkálva mindenféle iskolai unalomőzı ákombákom-mal. A
lapokon a legtöbb feljegyzés Louisiana gazdasági helyzetérıl szólt, de
a széleken nagyon finoman kidolgozott ceruzarajzokat vettem észre
Sherman tankokról és második világháborús vadászgépekrıl,
valamint néhány monogramot is felismertem: LW+EJ.
Éppen azon gondolkodtam, ki lehet az az EJ, amikor megláttam a
jobb sarokban egy apró szívecskét. Olyan fajtát, amilyent akkor
rajzolnak a srácok, ha úgy érzik, nagyon beleestek valakibe. És ebben
a pillanatban leesett, ki az az EJ, és minden világossá vált.
A szívecskébe Leon Williams ezt írta: „SZERETLEK EDIE
JOHNSON"
Edie Johnson. Edie Boudreaux.
Edith Boudreaux tehát nem Jodi Taylor nıvére. Hanem az anyja.
Jodi apja pedig Leon Williams volt.
 16

Összehajtottam, és a kezébe nyomtam a papírt. Ahogy beszélt,

kétszer is vissza kellett kérdeznem, hogy mit mondott. „Szeretlek
Edie Johnson". Miután átnéztük az összes többi feljegyzést is,
megkérdezte:
- Segített ez valamiben?
- Igen, azt hiszem segített.
Bólintott; elégedettnek tőnt, amiért megérte az erıfeszítés.
- Ha valamire szüksége van ezek közül, nyugodtan elviheti.
- Nem - mosolyogtam. - Ezek különleges emlékek az ön számára.
Tegye ıket biztonságos helyre.
Visszarakta a papírokat a King Edwardos dobozba, és becsukta.
- Kíváncsi vagyok, hogy elkaphatják-e még Leon gyilkosát.
- Nem tudom.
- Nagyon sok idı eltelt azóta. Nem hiszem, hogy bárki is törıdne a
dologgal.
Megveregettem a kezét, és felálltam.
- Valaki törıdik, Chantel. Valaki, valahol biztosan törıdik. Én
mindig hiszek ebben.
Kedvesen rám mosolygott, azután megittuk a maradék limonádét,
és távoztam. Visszahajtottam északra, Ville Platte-be, kijelentkeztem
a motelbıl, megálltam a Malacbódénál, és vettem egy pár véres
hurkát útravalóul. Elmondtam Dottie-nak, hogy véget ért a feladatom
errefelé, és hogy most lát utoljára. İ csak nevetett, és azt válaszolta,
vissza fogok jönni. Ugyanúgy megérintette a szeme alatti helyet, mint
legutóbb, és azt mondta, van egy második látása is. Azt kívántam,
bárcsak használta volna korábban is. Jimmie Ray talán még mindig
élne.
A Baton Rouge felé vezetı úton elfogyasztottam a hurkát -a
rádióban közben ugyanaz az evangélista nı visítozott a közelgı
világkatasztrófáról -, majd még egyszer, utoljára áthajtottam a nagy
Huey Long Bridge-en. Délután egy óra negyvenkor értem vissza a
Riverfront Ho-Jóba.
Nem próbáltam meg felhívni sem Sid Markowitzot, sem Jodi
Taylort. Lefoglaltam egy jegyet az elsı Los Angeles-i járatra,
kijelentkeztem, és a hallból tárcsáztam Lucy Chenier irodáját. Darlene
azt mondta, hogy Lucy bent van, és ha akarok, beszélhetek vele, de
azt válaszoltam, hogy a Riverfrontban vagyok, és inkább átugrom
hozzá. Tíz perccel késıbb már a Sonnier, Melancon & Burke irodaház
liftjében haladtam felfelé. Lucy széles, ragyogó mosollyal fogadott -
úgy tőnt, örül a látványomnak. Amikor ránéztem, valami szúrásfélét
éreztem a mellkasomban, és a fájdalom csak fokozódott, ahogy meg-
fogtam a kezét.
- Azt hiszem, az ügy végére jártam - közöltem -, de van egy-két
dolog, amirıl beszélnünk kellene. Visszautazom Los Angelesbe.
- Ó! - A mosoly eltőnt az arcáról.
Leültünk a virágmintás kanapéra, megmutattam neki a Leon
Williams haláláról talált cikkek másolatát, és mialatt olvasgatott,
beszámoltam neki Mrs. Lawrence Williamsrıl és Leon húgáról,
Chantel Michot-ról meg a „Szeretlek Edie Johnson" feliratú
szívecskérıl. Hamarabb befejezte az olvasást, mint hogy a mondókám
végére értem volna, és csak ült csendesen, éles ügyvédtekintettel
nézve rám, amíg be nem fejeztem a mesét.
- Jodi egy árva szót sem szólt nekem ezekrıl.
- Ebben egy percig sem kételkedtem.
- Szerinted mindezzel tisztában volt? Tudta, hogy Leon Williams
az apja?
- Azt gondolom, ebbıl lett Jimmie Ray Mustangja. Egyszerően
felkereste ıket a papírokkal, és ık fizettek neki a hallgatásért.
Kezeit az ölébe rakta, egyiket a másikra, aztán felállt, az ablakhoz
ment, majd visszatért az asztala mögül, és nekitámaszkodott.
- Ez egyszerően ostobaság. A kilencvenes éveket írjuk. Mit hitt,
mi fog történni?
Vonogattam a vállam.
Legyintett a kezével. Hajthatatlan volt.
- Ez még nem száz százalékos bizonyíték. Az Edie Johnson nem
kifejezetten ritka név. Elég nagy az esély a véletlen egybeesésre is.
- Talán ı nem így látta. Tovább rázta a fejét.
- De miért fogadtak fel bennünket olyasvalaminek a kiderítésére,
amit már tudtak? Miért hazudtak róla? Tudnia kellett, hogy úgyis a
nyomára bukkanunk.
- Meg fogom kérdezni tıle.
 Összeszorított szájjal bámulta a padlót. Vett egy nagy levegıt,
kiengedte, és rám nézett.
- Szóval visszamész.
- Nem hiszem, hogy a biológiai örökség kiderítésére lettem
szerzıdtetve. Jimmie Ray zsarolta meg ıket, ezért nem érdekelhette
már Judit valódi származása. Szerintem csak azt akarták tudni, hogy
igazak-e Rebenack állításai.
Lucy megint sóhajtott, és kinézett az ablakon. Talán ı is Ji-met és
Huckot kereste a kikötıben.
- Nem szeretem, ha átvernek. Annál kevésbé, mivel éppen a
hazugságok vezettek Rebenack meggyilkolásához.
Lucy visszajött, leült mellém.
- Tudom, hogy most dühös vagy, de mondhatok valamit?
- Bármit.
- Az adoptált emberek gyakran kíváncsiak a múltjukra, de vannak
sokkal nyilvánvalóbb tulajdonságok, melyekkel körülírhatjuk
magunkat. Például hogy milyen magasak vagyunk, vagy milyen színő
a hajunk. Azt akarom neked megvilágítani, hogy most Jodi Taylor
személyiségének egészérıl szól a kérdés. Nem csak a nevérıl, hanem
arról, kit lát, amikor a tükörbe néz. - Lucy arca ellágyult, és azon
merengtem, vajon most Jodi helyébe képzeli-e magát. - Van karrierje,
vannak barátai, és talán arra kíváncsi, hogy az élete szereplıi mind
másképpen látják-e ıt. Értesz engem?
- Megnehezíted, hogy ırült maradjak.
- İrültnek lenni mindig a könnyebb megoldás, nem gondolod? -
mosolyodott el szomorúan.
Bólintottam.
- Felhívod ıket?
- Persze. Én sem szeretem a hazugságokat, és ha véget ér a
megbízatásom, akkor le kell zárnunk az ügyet végleg.
Lezárás. Úgy tőnt, már nincs sok hátra a befejezéshez.
- Én ezt gondolom.
- Én szintén. Biccentettem.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk.
- Igen, én is. - Viszonozta a bólintást.
Néztük egymást. Az Ügyvéd és a Nagymenı Ügynök, amint
képtelenek megszólalni. Felállt és én is vele.
- Remélem, tartjuk majd a kapcsolatot.
 - Karácsonykor. Majd küldünk képeslapot.
- Az klassz lenne.
- Nagyon mókás lapokat tudok írni.
- Biztos vagyok benne.
Álltunk még így egy darabig, aztán kinyújtotta a kezét, és én
megfogtam.
- Mondd meg Bennek, hogy üdvözlöm.
- Átadom.
- Viszlát, Lucy.
- Minden jót, Elvis.
Lucy visszatért az asztalához, én pedig lelifteztem a bérelt
kocsihoz, és négy óra tizenkét perccel késıbb már Los Angeles felé
ereszkedtem a délutáni párában.
Helyi idı szerint három óra tízre hazaértem. A távollétem alatt
nem volt regisztrálható földrengés, a hımérséklet kellemes,
nyolcvannégy Fahrenheit, a páratartalom huszonkilenc százalékos, a
szél pedig északnyugatról fújt. Otthon. A gyors-forgalmin dugó, a
szmogot rozsda és arany színezi, Lucy Chenier pedig kétezer mérföld
távolságban. Ugyanakkor itt nincsenek százéves, morcosan csattogó
teknısök és mutáns cajunök. Ráadásul elég kicsi az esélye, hogy a
közeljövıben bárkit is meggyilkoljanak a közelemben. Ha megállom,
hogy ne fojtsam meg Sid Markowitzot, utána talán elég sört tudok
inni ahhoz, hogy elfelejtsem Jimmie Ray Rebenack holttestének
látványát. Ez a nagyszerő Los Angelesben: minden lehetséges! A
detektív az élet naposabbik felét nézi.
Sid Markowitz irodáját a terminálból tárcsáztam. A titkárnıje
vette fel.
- Sajnálom, de Mr. Markowitz jelenleg nem érhetı el.
- Elvis Cole vagyok. Tudja, hogy neki dolgozom?
- Igen, uram. Tudom.
- Nagyon fontos volna, hogy beszéljek vele.
- Ha bejön, átadom neki az üzenetet, Mr. Cole. Most éppen a
stúdióban tartózkodnak Miss Taylorral.
Leraktam a kagylót, és bepötyögtem Jodi Taylor számát a
General-Emerettnél. Egy férfihang válaszolt:
- Miss Taylor irodája.
- Elvis Cole vagyok. Miss Taylor vagy Mr. Markowitz bent van?
 - Ó, üdvözlöm, Mr. Cole! Jodinak felvétele van. Átadjak neki
valamilyen üzenetet, vagy hívja vissza önt?
- Nem szükséges.
Lelifteztem a csomagkiadóhoz, ahol a légitársaság alkalmazottai
közölték velem, hogy a csomagjaimat véletlenül Kansasbe küldték.
Mondták, hogy örömmel a lakásomra szállítanák ıket, miután
visszakerültek, és mellé még mosolyogtak is. Azt feleltem, az pompás
lenne. Kibuszoztam a reptér parkolójába a kocsimért. A reptéri járat
teli volt Tennessebıl jött hittérítıkkel, ezért állnom kellett. No
probletno. Elıttem egy kövér, állott húgyszagú lehelettel megáldott
fickó utazott. Ahányszor a busz ráfutott egy bukkanóra, ı annyiszor
vesztette el az egyensúlyát, és taposott a lábamra. És ahányszor a
lábamra taposott, annyiszor kért bocsánatot, és annyiszor böfögött a
képembe. Savanyúan. Huszonkét percig élveztük egymás társaságát;
az idı nagy részében megpróbáltam nem lélegezni. Próbáltam az élet
naposabbik felét nézni. Amikor a kocsimhoz értem, a tetejét
felhasogatva találtam, s a CD-lejátszómat ellopták. Blaupunkt18.
Megpróbáltam jelenteni az esetet, de a parkolóır nem beszélt angolul.
Hé, ez itt Los Angeles! Negyvenöt percig tartott, mire a reptértıl
eljutottam a gyorsforgalmiig, és csak ott tudtam meg, hogy az utat
lezárták. Egy kopasz fickó a teherautójával elém vágott, ahogy a le-
hajtósáv felé igyekezett. Seggfejnek nevezett, de lehet, hogy neki is
csak rossz napja volt. A rámpa alján még átcsúszott a sárgán, de én
már pirosat kaptam. Nem nagy ügy. Az élet naposabbik felét kell
nézni. Egy guberált, horgolt táskát cipelı hajléktalan nı olajat
spriccelt az ablakomra, és azt mondta, Jézus eljön. Majd közölte, hogy
addig is egy tízcentesért szívesen lemossa a szélvédımet. Kifizettem,
és azt feleltem, ha Jézus nem jön el hamarosan, abbahagyom az élet
naposabbik felének nézését, és kinyírok valakit. Isten hozott itthon!
Ültem a lámpánál, és a karácsonyra gondoltam.
Karácsonykor küldhetek lapot Lucy Chenier-nek.

18
Blaupunkt: híres német márka.
 17

A Songbirdöt a tizenkettes színben forgatták, a General-Everett

Stúdió hátsó részén. Egy Shell kútnál parkoltam le a fıkapuval
szemben, felhívtam az egyik haveromat a stúdióban, és mondtam
neki, hogy küldessen le egy belépési engedélyt.
A filmstúdiók hátsó udvarán gyakorta találkozhatsz marslakókkal,
konföderációs katonákkal, furcsa tervezéső jármővekkel és más
varázslatos dolgokkal. Már vagy ezerszer jártam a különféle
stúdiókban, de még mindig nem sikerült elveszítenem ezt a fajta
kisfiús rajongást az idegen és meglepetésszerő dolgok iránt. Ám
ezúttal nem így volt. A varázslat most elszállt, és a tizenkettes színhez
tartó út valahogy nyomasztónak és kényszeredettnek tőnt.
Az épület körüli kis utcák teli voltak mozgolódással. Hatalmas
kamionok sorakoztak a hangfogó falak mentén, hozzájuk kapcsolva
jelmezes és sminkes trailerek, valamint egy luxus utánfutó. Ford
Econoline teherautók parkoltak a nagyobb jármővek között,
mindegyik szélvédıjére apró, Songbird lógóval ellátott matricákat
ragasztottak. Megtermett, baseball sapkás férfiak ültek a
stúdiófurgonokban újságot vagy Dean Koontz novellákat olvasgatva.
Fuvarosok. Sid Markowitz felnyitható tetejő Jaguar XJS-e egy
méretes lakókocsi mellett parkolt, közel a piros lámpával ellátott
hangstúdió ajtajához. Néhány díszletmunkásnak látszó fickó figyelte a
világító vörös fényt. Én is odacsapódtam hozzájuk, mint akinek dolga
van, és együtt figyeltünk tovább. A lámpa elalvásával egy idıben
hangos berregés hangzott fel a hangstúdió belsejébıl, és mi
bementünk. Követtem a két fickót a nehéz elektromos kábelek
tengerében az álfalak között, egészen az elsötétített színfalakig: Jodi
Taylor sorozatbeli hálószobájához, a családi konyhához és a hatalmas
hálószobához, amelyben négy kicsi, szıke gyermeke lakott. Isten
hozott Óz Birodalmában, a Remények Földjén, ahol a nemzet
kedvenc családjának élete valósággá éled.
A fogadó díszletei között találtam magam, ahol Jodi Taylor
karaktere minden héten énekelt abban reménykedve, hogy egyszer
belıle is hatalmas sztár lesz. Vagy negyvenen készítették elı a
forgatást: a kamerás csapat az állványokon pozícionálta a
felvevıgépeket, a világítástechnikusok a fényeket állították be, a
statiszták pedig várakoztak a jelenetükre. Egy L.A. Raiders sapkás, bı
kertésznadrágot viselı nı Jodival és a férjét alakító színésszel
ácsorgott - éppen az egyik jelenetet tárgyalták meg. Talán a rendezı.
Egy walkie-talkie-t tartó és egy hosszú, szürke hajú fickó figyelték az
eseményeket - ez utóbbi néha tanácsokat suttogott a kamerás
csapatnak. İ lehetett a felvételvezetı. Sid Markowitz egy kosztümös
hölggyel beszélgetett az egyik kávéautomatánál, a díszlet melletti
sötétben. Odamentem, és köszöntem.
- Hello, Sid.
Sid Markowitz arca friss kagylószínővé vált.
- Maga...
- Két szó, Sid - emeltem fel két ujjamat. - Leon Williams. A friss
kagyló átváltott halhús-fehérré, és Markowitz gyorsan elvonszolt a
kosztümös nı mellıl.
- Jézusmária! Halkabban! Mi a fenét keres itt? Mindez szigorúan
bizalmas!
- Az volt, amíg rá nem jöttem, hogy hazudott nekem, Sid.
Elléptem tıle, és Jodi Taylor irányába fordultam, majd az
ujjammal magamhoz intettem. Úgy nézett rám egy darabig, mint aki
nem biztos abban, hogy jól lát-e, aztán felismert, és az arcára újra
kiült az a kiismerhetetlen, rizsporos maszk. Most mosolyogsz, most
nem mosolyogsz. Sid mögém lépett, megragadta a karomat.
- Gyerünk Cole, ne csináljon itt cirkuszt, oké?
- Ha nem ereszt el, letöröm a kezét, és feldugom a seggébe.
Jodi otthagyta a Raider sapkás nıt, és úgy jött oda hozzánk,
mintha mi is csak két fickó lennénk a forgatócsoportból, mintha
mindenki más csak futó árnyék volna a falon, mint egy fa vetette
minta egy láthatatlan ablakon keresztül.
- Leon Williams az apám, igaz? - kérdezte.
- Igen.
Markowitz most ıt próbálta meg elhúzni tılem a karjánál fogva.
- Jézusom, nem fognátok be mindketten? Menjünk ki! -Majd
visszafordult hozzám. - Nyomós okunk volt arra, hogy ne közöljünk
magával mindent. Miért olyan nagy ügy ez?
-Jimmie Ray Rebenacket megölték. Egy ember meghalt, és itt az
ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba, mert el kell döntenem, mit
mondok a rendırségnek.
 Sem Jodi, sem Sid nem szólt pár szívdobbanásnyi ideig, majd
Markowitz szólalt meg:
- Felhívom Belt, kölyök. Bel tudni fogja. - Beldon Stone volt a
General-Everett Television igazgatója.
- Mások is tudnak errıl? - kérdeztem.
- Errıl igen, de magáról nem. Úgy fogadtuk fel magát, hogy nem
szóltunk róla senkinek.
Kimentünk a lakókocsihoz. Jodi úgy lépdelt, mint akit el-
kábítottak, Markowitz pedig egy rovarcsapda körül keringı lepkére
emlékeztetett. A lakókocsi jól felszerelt luxustípus volt hálószobával,
fürdıvel, fızıkonyhával és ebédlıasztallal. A konyhában kiakasztott
parafatáblára a múlt heti Nielsen nézettségi mutató értékelései voltak
feltőzve, néhány kivágással a Hollywood Reporterbıl és a Daily
Varietybıl: „ÁTÜTİ SIKERŐ SOROZAT!!! A SONGBIRD ÚJRA
VEZET!" A vezetıülésben egy kellékes ült; a délutáni
versenyközvetítést hallgatta, és közben újságot olvasott. Sid odaszólt
neki:
- Edie, magunkra hagynál bennünket egy idıre? Van egy kis
megbeszélnivalónk.
A kellékes szó nélkül eltőnt. Jodi felkuporodott a lakókocsi
kanapéjára, kezét összefonta az ölében, amíg Sid telefonált. A
színésznı most egészen kicsinek és rémültnek látszott.
Pár perccel késıbb a stúdió egyik limuzinja állt meg a jár-
daszegély mellett, és két öltönyös férfi, valamint egy rövid szoknyás
nı szállt ki belıle. Az egyik fickó ötven, a másik harminc év körüli
lehetett. A nı húszas éveiben járhatott, de öregebbnek látszott.
Amikor Sid meglátta ıket, felhörrent:
- Ó, Krisztusom, Beklon össze fogja csinálni magát. -Megcsóválta
a fejét, beharapta az ajkát, és megint átment lámpa körül szédelgı
pillangóba. - Én megmondtam, Jodi. Ugye, hogy megmondtam?
Jodi még szorosabbra húzta össze magát, és bólintott, de nem
nézett rá. A TV-ben Jodi erısnek, energikusnak és önbizalomtól
duzzadónak tőnt. De az a TV, ez meg a valóság. Le merném fogadni,
nem azért raknak valakit a People címoldalára, mert önmagát adja.
Kopogás nélkül nyitottak be a lakókocsiba. Beldon Stone jött elöl,
nyomában két asszisztense. Beldon Stone-nak hatalmas karvalyorra
volt, apró szeme, és úgy nézett ki, mintha éppen le akarna csapni,
hogy elnyeljen valakit. Sid ragyogó mő-mosolyt erıltetett a képére.
 - Nahát, Bel! - Kezet nyújtott, de Bel nem viszonozta. Stone
elıször rám nézett, majd Jodira, aztán Sidre, és már az elsı szavai
elıtt tudtam, hogy mindent kiolvasott a viselkedésünkbıl.
- No lám - kezdte -, úgy tőnik, van itt még valaki, aki tud a
titkainkról.
- Sajnálom, Bel - mondta Jodi vékony, gyermeki hangon.
- Oké, Markowitz, itt az egész bagázs. Borítsuk ki a bilit, és
mesélje el nekem, mi a halál folyik itt - szólaltam meg.
- Igen, Sid. - Beldon Stone hangja zengın, tisztán, tekintélyt
parancsolóan szólt. - Meséld el nekünk, hogyan keveredett ez az
úriember az ügyünkbe. - Sid Markowitznak beszélt, de a tekintetét
egy pillanatra sem vette le rólam, mintha potenciális ellenfél volnék,
aki bármelyik pillanatban rátámadhat.
Sid magánnyomozóként mutatott be, akit Peter Alan Nelsen
ajánlott. Peter nevét legalább hatszor említette, mintha ez enyhítı
körülménynek számítana.
- Jodi nem hagyhatta annyiban a dolgot, Bel. Csak tudni akarta,
hogy a Rebenack által elmondott dolgok igazak-e. Meg tudod ezt
érteni? Azért fogadta fel ezt a fazont, hogy kiderítse az igazságot.
Mindennek Jodi az oka, még annak is, hogy hazudtak nekem.
Ráverte a balhét. Miután Markowitz befejezte a talpnyalást
Beldonnak, visszafordult hozzám.
- Rebenack megfenyegetett, hogy eladja a sztorit a bulvársajtónak.
A fickó csak harminc lepedıt akart, és harmincezer semmiség azért,
hogy ilyesmi titokban maradjon, így fizettünk. Mindenki egyetértett
az ügyben. - Rápillantott Stone-ra, mintha megerısítést várt volna
tıle, de ı csöndben maradt. - Nem értem, mitıl ilyen zabos, Cole.
Fizettünk ennek a tagnak, és csak ki akartuk deríteni, hogy tényleg
valóságos-e mindaz, amit mondott. - Tényleg valóságos-e. - Nem
akartuk felkavarni az iszapot, így nem avattuk be magát teljesen.
Ezért hibáztathat minket. Azt szerettük volna, hogy tiszta lappal
induljon neki. Ez érthetı, vagy nem? Csak látni akartuk, hogy maga is
oda jut-e, ahova az a pomádés fajankó. Ha csak blöffölt, magának
nem is kell tudnia semmirıl; ha viszont igazat mondott, legalább
megerısíti az információkat, és tudni fogjuk, hányadán állunk.
Rendben van, igaz a történet. Mi megtudtuk, amit akartunk, maga
meg megkapja a pénzét. Minek ebbıl ügyet keríteni?
 - A pomádés fajankót két nappal ezelıtt holtan találtam.
Valószínőleg azért ölték meg, mert egy olyan ügyben kutakodtam,
amelyiktıl tudnom kellett volna, de nem tudtam.
- Ó, egy kibaszott zsarolót meggyilkoltak! Micsoda veszteség! -
Sid a szemét forgatta.
Megragadtam Markowitzot, és az asztalhoz toltam. A rövid
szoknyás nı vinnyogott, míg a fiatalabbik pasas bukdácsolva próbált
kitérni elılünk. Markowitz megkísérelt elhúzódni tılem, de nem volt
elég helye.
- Eresszen! Eresszen el! Tanúk is vannak!
Mintha minden lelassult és elcsendesedett volna. Szemem kitágult
és szárazzá vált, vállam megfeszült. A rövid szoknyás nı tovább
nyüszített, én pedig visszanyomtam Markowitzot az asztalhoz, de
ahogy ott állt, nem tudtam, mit csináljak vele -mintha hirtelen
értelmetlenné vált volna az egész felhajtás.
- Sajnálom, hogy hazudtunk magának - szólalt meg Jodi. - Nem
tudom, mit lehetne még tenni, de nagyon sajnálom.
Elengedtem Markowitzot, és elléptem tıle. Erısen ziháltam,
pislogtam néhányat, de a szemem még mindig száraz volt.
- Talán nem derült ki az eddigiekbıl, zsenikém, de ha egy zsaroló
feldobja a talpát, mindig a zsaroltat gyanúsítják.
- Hé, még csak nem is tudtunk róla! - háborodott fel Mar-kowitz.
Beldon Stone nem mozdult. Azt hiszem, hogy az ı szintjén álló
emberek mindig elıbb veszik az adást.
- Az az úriember, aki megzsarolta Miss Taylort, meghalt?
- Igen.
- És a dokumentumok?
- Elhoztam ıket. Bólintott.
- És mit szeretne?
- Nem tudom. - A fejem hasogatni kezdett, és ez csak még
dühösebbé tett. Azt hittem, tudom, miért jövök vissza, de hirtelen
minden zavarossá vált. Talán azt vártam, hogy meglelem a fıgonoszt,
de ehelyett csak egy megfélemlített nıt és körülötte pénzsóvár
férfiakat találtam.
Stone leült Jodi mellé a kanapéra, és megveregette a térdét.
Megnyugtatólag. Atyaian. A kabátja alá nyúlt, és kihúzott egy vékony
szivart belıle. Nézte egy darabig, majd elhúzta az orra alatt, de nem
rakta a szájába, és rá sem gyújtott, viszont az illata mintha
megnyugtatta volna.
- Úgy látom, zaklatott, Mr. Cole, de megtenné azt a szívességet,
hogy elmondja, Mr. Rebenack állításai helytállóak voltak-e?
- Azok voltak.
- És honnan tudja mindezt? Ráhunyorogtam.
- Ha jól tudom, megfizették a szolgálatait - intett a szivarral.
- Naná, hogy kifizettük! Három lepedıt kapott - szólt Sid. Stone
megint intett.
- Akkor kérem, mondja el a jelenlévıknek, hogy mit talált.
Nem mondtam el mindent, de éppen eleget. Elmeséltem, hogy
megtaláltam egy nıt, akit Jodi anyjának véltem, és beszéltem Leon
Williamsrıl. Miközben tartottam a beszámolót, Jodi úgy nézett rám,
mint aki egy barlangból kémlel kifelé. Amikor befejeztem
megkérdezte:
- Megtalálta a szülıanyámat?
- Igen.
Stone újra megpaskolta a térdét. A nagyobb, idısebb férfi érintése
kizökkentette a lányt.
- Senki más nem ismeri ezeket a tényeket és feltételezéseket? -
kérdezte Bel.
- Az az ember, aki Rebenack haláláért felelıs, talán tudja, de ıt
nem érdekli Jodi Taylor. Valószínőleg azért ölte meg Re-benacket,
mert az a zsarolással más bőncselekmény napvilágra kerülését is
kockáztatta.
Jodi ismét kibújt a barlangból.
- A bőncselekmény érinti a szülıanyámat is?
Beldon Stone megint megveregette a térdét, és ezzel sikerült
megint kizökkentenie. Ejnye, ejnye, kicsi lány.
- A lényeg, hogy az információ most már biztos kezekben van.
Mintha nem is érdekelné, hogy Jodi Taylor mit érez, vagy mit
szeretne tudni.
- Maguk megırültek? - kérdeztem. - Ugyan kit érdekel, hogy Leon
Williams volt-e Jodi apja?
- Nos, természetesen egyikünket sem, Mr. Cole - nézett rám együtt
érzıen Stone. - De valószínőleg nem mindenki olyan nagylelkő, mint
mi.
 - A Songbird stabilan vezet - szólt közbe a fiatalabbik férfi. - Öt
évre elıre prognosztizálva a potenciális tiszta nyereség meghaladja a
kétszázmillió dollárt.
- Az hétszentség - bólintott Sid.
- Jodi Taylor egy igazi ajándék, melyrıl sokan álmodnak, de csak
kevesen kapnak meg. İ egy sztár. - Újra megpaskolta a térdét, míg a
lány a padlót bámulta. - A publikum minden héten látja ıt, a négy
elragadó, szıke gyermek anyját, egy szintén szıke, skandináv férfi
feleségét. Vajon a közönség el tudna fogadni egy színesbırőt ebben a
szerepben?
- Jézusmária, Stone!
- A sorozat sikerét a tradicionális családi hagyományok
népszerőségére építettük. A támogatóink ezért a népszerőségért
fizetnek, és elvárják, hogy ezt mindenáron meg is védjük. Vannak
ellenségeink, Mr. Cole. Minden baloldali, ultraliberális kritikus,
illetve speciális érdekeltségő csoport ki akar golyózni bennünket,
mióta csak a sorozat elindult. Megpróbálnak nevetségessé tenni
minket. Kritizálnak. Rosszallják, hogy egy fehér, középosztálybeli,
politikailag semleges család életét visszük képernyıre eg)'
széttagolódott multikulturális világban. Hát nem imádnák, ha
kiderülne, hogy a mi kis sztárunk nem hogy csak afroamerikai, de
ráadásul még törvénytelen is?
Jodi lehajtott fejjel ült, mintha elzárkózna mindattól, amit Bel
mondott, mintha elég kicsire össze tudná húzni magát ahhoz, hogy a
szavak átrepüljenek fölötte, és örökre tova-szálljanak, ı pedig
folytathassa saját életét.
- Sajnálom, hogy belekeveredett mindebbe, Mr. Cole -mondta
Stone -, de tekintettel a történtekre azt hiszem, jár önnek némi
prémium.
- Nem azért jöttem, hogy plusz pénzt nyúljak le magukról.
- Nem? - vonta fel a szemöldökét Stone.
- Olyan információk vannak a birtokomban, melyek egy
gyilkossághoz kötıdnek, de ezek titokban tartásával megszegem a
törvényt. Ez pedig nem igazán tetszik.
- Az Isten áldja meg, Cole, roppantul sajnálom Rebenack halálát,
és azt is, hogy rosszul érzi magát ettıl - szólalt meg Sid. -
Bocsánatkérést akar? Én bocsánatot kérek! Ez a fickó kevert bele
bennünket is, világos? Tönkre akarta tenni Jodi Taylort. De Jodi ártott
valaha is valakinek? He? Erre válaszoljon!
- Húzza meg magát, Markowitz. Kilátszik a tíz százaléka. Beldon
Stone atyailag rám mosolygott.
- Úgy tőnik, mindenki sajnálja a történteket, Mr. Cole. Én magam
is sajnálom, hogy belekeveredett, és azt is, hogy egy ember meghalt,
még ha olyan is volt, mint Mr. Rebenack.
- Na persze.
Újra meglapogatta Jodit.
- De most az ön térfelén van a labda. Ha a rendırségre kíván
menni, gondolom, el is megy. - Paskolás. - Mi nem akarjuk, hogy
Jodit bántódás érje. - Rám hagyja azt sugallva, hogy tegyem, amit
tennem kell, ezzel Jodi fejére hozva a bajt. Elvis Cole, a Rosszfiú. A
fejem hasogatott, úgy éreztem, mintha acéltőket szurkálnának a
tarkómba.
- Basszak meg!
Stone mosolygott és felállt. Itt volt a vége, és ezt ı is jól tudta.
Ahogyan én is. A lakókocsi ajtajánál megtorpant, sasszemével
Markowitzot fürkészte. A meleg, atyai hangnem tovaszállt.
- Csalódtam benned, Sid. A hátam mögött intézkedtél. Erre még
visszatérünk.
Sid Markowitz úgy nézett, mint aki most értesült a pozitív
rákleletérıl.
- Meg kell értened, Bel! Tudnunk kellett!
Beldon még egy darabig csak nézett azzal a gyilkos tekintettel,
majd távozott. Nyomában a fiatal férfi és a még fiatalabb nı.
Csend honolt a lakókocsiban, kivéve a légkondicionáló, a
generátor és Jodi halk zokogásának zaját. Apró, fájdalmas és
valahogy távolinak tőnı hangok voltak.
Sid Markowitz felragyogott, és elıállt a nagy ötlettel.
- Hé, hogy is volt az a jutalom? Hasznát vehetné. Maga tiszta
lapokkal játszik. Kövér summát adunk ezért. Megérdemli.
- Sid? - szóltam.
- Igen, a jutalom. Bıkezőek leszünk magával. Na, mit szól?
Megráztam a fejem, majd távoztam. Féltem, hogy ha tovább
maradok, megölöm.
 18

Hat múlt húsz perccel, amikor elhagytam a General-Everett

komplexumát; felszedtem a kocsimat a Shell parkolóból, és a
Sunseten lévı Lucky Markethez hajtottam. Az utak zsúfoltak voltak,
teli dudaszóval és ökölrázással, de nem vettem magamra semmit
belıle, mintha a világ egy másik felében járnék. Leálltam a Lucky
parkolójában, bementem az áruházba, és kiválasztottam két csomag
krumplit, zöldhagymát, egy szép szelet steaket és egy hatos doboz
Falstaff sört. Nincs jobb, mint egy egészséges étkezés a munkával
eltöltött nehéz nap után.
Beálltam a sorba egy túlsúlyos asszony mögé, akinek kocsija teli
volt pakolva Dr. Pepperrel, csirkeaprólékkal, óriási, családi
kiszereléső Frosted Flakesszel és csokoládés kukoricapehellyel. Ez
utóbbi zacskója nyitva volt, és a nı szárazon majszolta a tasak
tartalmát. Benyúlt a dobozba, kivett egy marokkal, a szájába
gyömöszölte, majd megismételte a folyamatot. Kifejezéstelenül
bámulta a Purina Dog Chow feliratot, mozdulatai akarattalannak,
irányítottság nélkülinek tőntek. Automatikus evés. A kocsiban,
kukoricapelyhes zacskókkal körülbástyázva egy két év körüli kislány
ugrált gügyögve. A nı pillantásra sem méltatta. Talán nekem is ezt
kellett volna tennem. Rá sem hederíteni a külvilágra. Talán én
lehetnék Elvis Cole, a Zen Detektív; hagynom kellene, hogy az élet
mocskos valósága körülfolyjon, mint ahogy víz öleli a követ, majd
túlszalad rajta. A kliens hamis indokkal szerzıdtet? Semmi gond!
Tényeket eltitkolni a rendırség elıl egy gyilkossággal kapcsolatban?
Nem nagy ügy! Egy fickót kinyírnak, mert nem merted kinyitni a
pofád? Az ı felelıségük! A belsı békéhez a kakaós kukoricapelyhet!
keresztül vezetı út egészen jól hangzott. Persze lehet, hogy kakaós
pelyhet zabálva el tudnál jutni ebbe az állapotba, de hogy én képes
lettem volna-e rá, azt nem tudtam volna elıre megmondani.
Ahogy közelebb kerültem a pénztárhoz, észrevettem egy négy
rekeszes TV Guide állványt a cigaretták és a rágógumik alatt; a
címlapokról Jodi Taylor bámult le rám. A Songbird konyhájának egy
padján ült, a férjét és a gyerekeit alakító színészek körében, és
mindenki mosolytól ragyogott. A képfelirat a fotó tetején így szólt:
„Amerika Kedvenc Családja". Vicces. Az imént hagytam ott Jodi
Taylort, aki sokkal inkább tőnt kicsinek, megfélemlítettnek és
szánalmasnak. Megdöbbentı, hogy a képek mennyit hazudnak, nem
igaz? A túlsúlyos nı sajnos már eltőnt, másként megkértem volna,
hadd próbáljam ki a csokis pelyhet.
Hazahajtottam, és a konyhán keresztül mentem be. Még nyolc óra
sem volt, a házban csönd honolt. Kinyitottam egy üveg sört, a többit a
hőtıbe raktam, a húst, krumplit és a hagymát pedig a pulton hagytam.
Felvittem a bıröndömet, a szennyest a kosárba dobtam, a tiszta
ruhákat helyre raktam, majd átöltöztem az utazós-ügyfeles ruhámból
valami olyasmibe, ami sokkal inkább megfelelı egy munka nélkül
maradt úriember számára: tréningnadrág és Bullwinkle póló. Nincs
megmentendı szőz a láthatáron, nincs sárkány, akit le kellene fejezni,
nincs kliens, akinek nyomozhatnék. így persze bevétel sincs, de mi ez
egy olyan vagány fickónak, mint én? Talán Pike meg én
leevezhetnénk kajakkal Coloradóba. Vagy kiugorhatnánk Pamplonába
a bikafuttatásra. Miért is ne? Ha éppen nincs munkád, ilyen dolgokat
is megtehetsz.
A válogatás és az átöltözés között félúton felfedeztem, hogy a
söröm nagy része elillant. Lyukas a doboz. Lementem egy újabb
Falstaffért, közben megkerestem a rádión a KLSX-et, ahol Jim Ladd,
az univerzum legjobb DJ-je nyomta a mősorát. Éppen George
Thorogood szólt. Hát kell ennél jobb? A teraszra mentem, és
beizzítottam a Webert. A nap éppen lebukott, a levegı hővös volt,
menta és lonc illata keveredett benne. George idıközben befejezte,
Jim pedig felrakta a kielégülés hiányáról énekelı Mick Jaggert.
Megpakoltam mequitofa-szénnel a rácsok alatti részt, lelocsoltam
olajjal (EPA által engedélyezve) és meggyújtottam. A lángok magasra
csaptak, narancssárgán táncoltak, a forróság hullámokban ölelt körül.
A melegség eme furcsa varázsában azon merengtem, vajon mit csinál
most Lucy Chenier. Kortyoltam a sörömbıl, és arra gondoltam,
milyen klassz volna, ha Lucy is itt lenne velem a teraszon. Talán az
egész napot Disneylandben tölthettük volna, és most itthon nevetnénk
az élményeinken. Egy kicsit megpirultunk volna a napon, egy kicsit el
is fáradtunk volna, de Lucy rendületlenül mosolyogna. Ott állna a
korlátnál, és azt gondolná, milyen szép a kilátás, de a kietlen
éjszakában megborzongana, és akkor én odalépnék hozzá, majd
átölelném, hogy megmelegedjen. Megittam a maradék sört. Érdekes.
Csak most nyitottam ki a dobozt.
Megmostam a krumplikat, bemetszettem a tetejüket, és fóliába
csomagolva beraktam ıket a sütıbe, ötszáz fokra. Kicsik voltak, így
hamar elkészülnek majd. Kivettem a húst a csomagolásból, vagy
ezerszer megszurkáltam villával mindkét oldalán, meghintettem
borssal, fokhagyma granulátummal és szójaszósszal. Megmostam a
zöldhagymát, felaprítottam, végül összekevertem egy doboz sovány
joghurttal. Minden készen állt a fızéshez. Személyre szabott gyors
vacsora. Persze mivel munkanélküli vagyok, a gyorsaság nem
követelmény. Egy kilencfogásos Julia Child költemény volna most az
alkalomhoz illı. Liba aszpikban, talán. Vagy osztrigával töltött fürj
chilis poblano szószban. Esetleg Pike-kal leugorhatnánk Cabo San
Lucasba egy kis bérhorgászatra. Talán a barátunk, Ellen Lang is
szívesen velünk tartana. Vagy Cindy barátnım, a kozmetikaicikk-
ügynök. Kinyitottam még egy Falstaffot.
Miközben merengtem, a macska bejött és felugrott a pultra - pont
olyan mozdulattal, ahogy akkor szokott, amikor azt gondolja, nem
figyelek rá. Látni lehetett miként mozognak az orrcimpái - a húst
szagolgatta.
- Le merném fogadni, hogy hiányoztam, hm?
Bólintott picit, amúgy macska módra.
Lekanyarintottam egy darabka húst, és a macskával együtt
leraktam a földre. Megszaglászta, majd nekiesett.
- Hiányoztál - tájékoztattam.
A konyha padlóján ücsörögtem a kandúrt simogatva, sörömet
kortyolgatva, amikor megszólalt a csengı - Jodi Taylor állt az ajtóban.
Szürke garbót, farmert viselt, és nem volt kisminkelve. Kezét a
zsebébe dugta, zárkózottnak és elmélázottnak tőnt, akárcsak a
lakókocsiban. Kínos.
- No lám, no lám! A TV sztár. - Még csak a negyedik sörnél
tartottam. Vagy mégsem?
- Remélem, nem bánja.
- Miért bánnám? Egyenesen feldobódom a hazugságoktól. -
Esetleg az ötödiknél. Megadóan felemeltem a kezem, megráztam a
fejem és hátrébb léptem. - Bocsásson meg, kiszaladt a számon. Most
éppen sajnálom magamat, és közben iszogatok. Férfidolog.
Bólintott.
 - Jöjjön be - invitáltam, de kicsit zavarban éreztem magam a
Falstaff és a Bullwinkle póló miatt. - Evett már? Kezét még mindig
nem vette ki a zsebébıl.
- Nem vagyok éhes. Bánt, ami történt, és beszélni akarok magával
róla.
- Oké. Éppen húst akartam grillezni. Nem bánná, ha evés közben
beszélgetnénk?
Biztosított, hogy nem bánja, majd követett a konyhába.
- Ó, magának van macskája?
A macska felnézett a falatozásból, lesunyta a fülét és morgott.
- Ne próbálja megsimogatni. Nem érdeklik az emberek, és
kimondottan harapós jószág.
Arrébb lépett. A kandúr abbahagyta a morgást, és visszatért a
húsához.
- Mit szólna egy italhoz? - kérdeztem.
- Az jólesne. Van scotcha?
- Van. - Jeget raktam egy pohárba, és megtöltöttem
Knockandóval.
- Egyedül él itt?
- Ja. Kivéve a macskát.
- Nem nıs?
- Nem.
Körbenézett az otthonomban.
- Nagyon szép - mint aki beszélni szeretne, de nem tudja, hogyan
fogjon bele.
Odanyújtottam neki a poharat, mire végre kivette a kezét a
zsebébıl, hogy elfogadja az italt. Visszamentem a konyhába, ki-
nyitottam a sütıt, és megnyomkodtam a krumplit. Puha volt.
Kiraktam a pultra egy fa alátétre, kivettem a hőtıbıl a kis tál
joghurtos zöldhagymát, majd a bélszínt és a húsos villát a grill-hez
vittem. Jodi Taylor közben figyelte, mit csinálok, és szó nélkül
követett a teraszra. Az arca törıdött volt, de elszántnak tőnt.
Reméltem, nem hiszi rólam, hogy alkoholista vagyok.
- Imádom a grillezett hús illatát. Maga is?
Mindkét kezével markolta az idıközben csaknem teljesen kiürült
poharat. Vissza az egész. Biztosan nem fog iszákosnak hinni.
Kivittem a Knockandós üveget, újratöltöttem, majd az üveget a terasz
korlátjára raktam.
 - A ma esti feladata, Miss Taylor, ennek az üvegnek a felügyelete
és kezelése. Belátása szerint újratölthet belıle magának anélkül, hogy
a beleegyezésemet kérné, vagy arra várna, hogy én tegyem meg.
Világos?
- Menni fog - kuncogott.
- Klassz. - Visszamosolyogtam rá.
Ráraktam a húst a grillre. A széndarabok hevesen izzottak a vörös
árnyalataiban játszva, a hús pedig szépen pirult, olyan illattal töltve be
a levegıt, amely emlékeztetett a Lucynél sütött hamburgerére. Verd
már ki a fejedbıl, Elvis!
- Sajnálom a történteket - szólalt meg egyszer csak Jodi.
- Felejtse el.
- Szeretnék bocsánatot kérni.
- Elfogadom, de felejtse el. Elmúlt. Ideje továbblépni. - Vajon
Lucy kedvelné Cabót? Hagyd ezt abba!
A kanyon csöndes volt, eltekintve a gerincen túl üvöltı
prérifarkasoktól. Alattunk egy autó lassított az úton, lámpái ösvényt
vágtak a sötétben. Az ég tiszta volt és fekete, a Nyári Háromszög
élesen kirajzolódott rajta.
- Nem könnyő ez nekem.
Megfordítottam a húst, megdöfködtem a villával; a kifolyó szaft
fellángolt a parázson.
- Apám 1985-ben halt meg. Anyám két évre rá követte. İk
jelentettek számomra mindent.
- Ühüm.
- Tudom, ki volt az apám és az anyám. Az apám Steve Taylor, az
anyám Cecilia Taylor. Érti?
- Igen.
- Mindennél jobban szerettem ıket. Ez most is igaz. Valami
sötétség suhant el a fejünk felett. Egy bagoly repült végig a gerinc
mentén. Jodi töltött még a scotchból, közben a húst nyaldosó lángokat
figyelte.
- Volna néhány dolog Louisianával kapcsolatban, amit szeretnék
megkérdezni. - Hangja csöndes volt, tekintetét nem vette le a
lángokról.
- Rendben.
 - Hasonlítok rá? - Mindketten tudtuk, kirıl van szó. Sóhajtott
egyet, ahogy kimondta, mintha végre sikerült volna elindulnia azon az
úton, amit oly régóta elkerült.
- Igen. Testvérek is lehetnének.
- És az édesapám meghalt? - Szemével még mindig a lángokat
fürkészte. Nem nézett rám egyetlen egyszer sem, mintha az emberi
kontaktus elkerülésével a kérdés nem volna valóságos, s nem lenne
nagyobb jelentısége egy elalvás elıtt önmagadnak feltett kérdésnél.
- Igen, beszéltem a húgával.
- A nagynénémmel. Bólintottam.
- Hasonlítok rá?
- Nem. - A sült elkészült, de Jodi látszólag mintha saját
fájdalmainak szakadéka fölött táncolt volna, és én nem akartam
megzavarni.
- Látott képet az édesapámról?
- Nem hasonlít rá. Az édesapja családja világos bırő, finom
vonásokkal rendelkezı emberekbıl áll, de ön az édesanyjára ütött.
Még egyszer megszurkáltam a húst.
- Biztos benne, hogy hallani akarja ezeket a dolgokat? - Az
étteremben azt mondta volna, nem; az étteremben kemény lett volna,
mint a gyémánt.
Pislogott néhányat, és ivott még a scotchból. A macska kiosont
hozzánk, és letelepedett a félhomályban. Figyelt. Gyakran megfordult
a fejemben: csodálkozik az emberi lélek rejtelmein?
- Úgy érzem, darabokra esem szét. Bőntudatom van, és
szégyellem magam, mintha elárultam volna a szüleimet. Sosem
gondoltam a valódi szüleimre, de most úgy érzem, ha nem lelek
valamiféle békét ezzel kapcsolatban, egyre csak nıni és növekedni
fog ez a bőntudat egészen addig, míg mindaz, ami én vagyok, többé
már nem én leszek. Érti ezt?
Levettem a húst a grillrıl, tányérra raktam, és csak álltam a
sötétben ıt figyelve.
- Nem akartam fizetni annak az embernek - folytatta. - Azt
mondtam, nem érdekel. Azt mondtam, senkit sem fog érdekelni a
dolog. - Szeme újra könnybe lábadt.
- De Beldon és Sid rábeszélték. Bólintott.
- Megfélemlítették és megszégyenítették magát. Sőrőn pislogott.
- Istenem, rettegek. Nem tudom, mit tegyek.
 - Miért jött ide, Jodi? - kérdeztem.
- Kaptam két nap pihenıt, mielıtt elkezdenénk a következı epizód
forgatását. Újra fel akarom fogadni. Azt akarom, hogy vigyen el oda.
Látni szeretném, honnan jöttem és ki vagyok. Megteszi ezt nekem?
Lucy Chenier.
- Igen.
Bólintott, és nem szóltunk többec.
Bementünk a sülttel. Reméltem, Cabo San Lucas meg a
bérpecázás tudnak várni. Az emberi szívügyek sürgetıbbek.
 19

Jodi Taylorral másnap Louisianába repültünk; még elértük a hét

órai Dallas-Forth Worth járatot, így közvetlenül dél elıtt érkeztünk
meg Baton Rouge-ba. Béreltünk a nevemre egy szürke Ford Thundert,
és Lucy irodájához hajtottunk vele. Jodi bocsánatot akart kérni, és én
nem vitatkoztam vele. Felhívtam az irodát a reptérrıl, és mondtam a
titkárnınek, hogy úton vagyunk. Darlene meglepıdött.
- Nem gondoltam, hogy újra találkozunk.
- Vannak még csodák.
- Hm - mondta.
Lucy szívélyesen fogadott minket az ajtóban; kezet nyújtott elıbb
nekem, azután Jodinak. Úgy vigyorogtam, mint egy skótjuhász a
konzervgyárban, de Lucy távolságtartó volt és hővös, még a
kézfogása is hivatalosnak tőnt.
- Hello, Mr. Cole. Hello, Miss Taylor. Kérem, fáradjanak beljebb.
- Kábé így.
Leültünk, Lucy pedig elmesélte, hogy Sid telefonált neki, és
megbeszélték a történteket. Aztán közölte, hogy természetesen
továbbra is örömmel áll Jodi szolgálatára mindenben, amiben csak
lehetséges. Mindezt Jodinak mondta, és közben egyetlen egyszer sem
nézett rám, vagy szólt hozzám.
- Hahó, emlékszik rám? - kérdeztem végül.
- Persze. Örülök, hogy újra találkoztunk. - Hivatalosan.
Ügyvédesen. Visszafordult Jodihoz.
- Tudtam, hogy Sid telefonálni fog - mondta Jodi -, de
személyesen akartam elnézését kérni a történtek miatt. Tisztességesen
kellett volna bánnom önnel, és most nagyon szégyellem magam.
Lucy felállt, kijött az íróasztal mögül.
- Kérem, ne tegye. Találkozni szeretne Edith Boudreaux-val?
Jodi Taylor megrázta a fejét, és ı is felállt. Úgy tőnt, mintha csak
most érkeztünk volna.
- Nem akarok találkozni azokkal az emberekkel, és nem akarom
megismerni ıket. Azt hiszem, csak látni szeretném, kik ık. Ugye
megérti?
Lucy megfogta a kezét.
 - Persze hogy megértem. Mindannyiunkban megvan ez a
kíváncsiság. Önmaga egy darabjának a megismerése (még ha nem is
akar személyes találkozást), teljesen érthetı vágy.
- Igen. Errıl van szó.
- Ha bármiben segíthetek, vagy ha egyszerően csak beszélgetni
szeretne, ne habozzon felhívni.
- Köszönöm.
Távozáskor mondtam Jodinak, hogy egy percig még maradnék.
Lucy az ajtóban állt, még mindig nem nézett rám.
- Elmulasztottam valamit? - kérdeztem.
- Nem hinném.
- Velem vacsorázol ma este?
- Nagyon jó lenne, de nem lehet.
- Magunkkal vihetjük Bent is. Megrázta a fejét.
- Mérges vagy?
- Ugyan, dehogy! Azt hiszem, Jodi vár rád.
- Haragosnak tőnsz.
- Ha Jodinak szüksége volna a közremőködésemre, bármikor
hívhat - vonta fel a szemöldökét. - Megvan a számom.
- Megmondom neki. Kösz.
Kisétáltam az irodából, és Jodival a kocsihoz ballagtunk. Beültem
a kormány mögé, ı pedig az anyósülésre. Egyikünk sem szólt.
Felhúzta a térdét, kezét összekulcsolta a lába között, és kibámult az
ablakon.
- Mi baj van?
- Semmi. Semmi baj.
Homlokráncolva rám nézett, majd tovább bámészkodott az
ablakon keresztül.
Átkeltünk a Mississippin, és hamarosan magunk mögött hagytuk
Baton Rouge-t. Egész jó idıt futottunk; elhagytuk Erwinville-t,
Livoniát és Lottie-t, majd 1.36-kor elértük az eunice-i kijáratot.
- Edith Boudreaux itt él a férjével és a családjával. Férjhez ment
egy Jo-el Boudreaux nevő férfihoz. O a seriff. A nınek van egy
ruhaüzlete a városközpontban. Az apja szintén itt él. Leon Williams
nıvérét Chantel Michot-nak hívják. Tizennégy mérföldre, északra
lakik innen. Maga egy családi házban született harminc mérföldre,
északra, Ville Platte felett. Mit szeretne elıször megnézni?
- Elıször az asszonyt.
 Az asszonyt. Ez alatt nem Chantel Michot-t értette, hanem Edith
Boudreaux-t.
Elhagytuk az autópályát. Jodi mindkét kezét a mőszerfalra tette, és
várakozó pozíciót vett fel, mintha csak a kocsi tartozéka lett volna.
Edith Boudreaux otthonához vittem elıször. Edith és férje egy
takaros téglaépületben laktak, melyet azáleák virágos győrője és egy
hatalmas, gondozott udvar ölelt körül. Az utca csöndes, nyugodt volt;
hıség, telítve a frissen nyírt fő illatával és az azáleák körül döngicsélı
hatalmas, fekete-sárga dongók duruzsolásával. Egy félmeztelen,
fekete tinédzser tolta a főnyírót az út mentén, és köszönésképpen
bólintott, amikor elhaladtunk mellette. Hagytam a kocsit lelassulni,
éppen a feljárónál álltunk meg. Jodi tágra nyílt szemmel forgolódott
az ülésben. Sem a seriff cirkálóját, sem Edie 88-as Oldsmobile-ját
nem láttam.
- Itt lakik?
- Igen. Van egy Oldsmobile-ja, de most nincs itt. Nincs itthon.
- Hozzáment a seriffhez? - Ezt már tudta.
- Igen. A neve Jo-el - Ezt is mondtam már.
- Vannak gyerekei?
- Három gyermeke van, a húszas éveikben járnak. Nem tudom,
hogy itt él-e bármelyikük is.
- Mi a nevük?
- Nem tudom.
- Fiúk vagy lányok?
- Ezt sem tudom.
Beszélgetésünk alatt a házat figyelte, szeme ide-oda járt, mintha
onnan akarná kiolvasni az igazságot. Amikor betelt a látvánnyal, a kis
házhoz hajtottunk, ahol Monroe Johnson várta a halált, azután Edith
butikja következett. Edie kocsija sem az apjánál, sem a bolt elıtt nem
állt. Jodit nem különösen érdekelte az öregember, de amikor a bolthoz
értünk, megkért, nézzem meg, hogy Edith bent van-e. Leparkoltam a
tér mellett, és benéztem az ablakon, de csak egy sötét hajú nıt láttam,
akit nem ismertem. Visszamentem a kocsihoz.
- És most?
- A Michot nı. - A homlokát ráncolta, tekintete megkeményedett.
- Már majdnem két óra. Nem akar enni valamit?
- Nem.
- Esetleg WC-re menni?
 - Mutassa meg a Michot nıt.
- Dolgozik. Most nem tudjuk megnézni. - Nem ettem a repülıgép
landolása óta, és a fejem majd szétrobbant.
- Akkor mutassa meg, hol lakik.
Megálltam egy 7-Elevennél két Slim Jimsért és egy csomag
M&M's drazséért. Ebéd. Rátértünk az északra, Point Blue-ba vezetı
régi útra, amely Chantel Michot háza mellett haladt el. Robert és
Lewis a Dodge körül kergetıztek, a verandán pedig, közel ahhoz a
helyhez, ahol én ültem korábban, egy idısebb lányka írta a leckéjét.
Továbbhajtottam, kerestem egy helyet, ahol visszafordulhatok, majd
leállítottam az autót a füvön, a házzal szemben. A kislány felnézett a
leckéjébıl, és minket figyelt.
- A kisfiú neve Lewis. A másik Robert. A lányt nem ismerem.
Chantel Leon Williams kishúga.
Jodi újra elırehajolt az ülésen, szeme kitágult.
- Ezek az ı gyerekei?
- Igen.
- Milyen szegények.
Bólintottam. A lány visszatért a leckéjéhez, de sőrőn pillantott
ránk, nem tudott a házi feladatára figyelni. Egy kövér Rhode Island-i
vörös lépett elı a ház alól, a piszokban kapirgálva. A többi csirke
követte.
- Ez elképesztı. Nem tudom elhinni - mondta Jodi. Nem
válaszoltam.
- Ezek az emberek a rokonaim.
Bólintottam. Robert Lewis körül szaladgált, Lewis pedig
megpróbált kitérni elıle, de beverte a fejét a Dodge-ba. A fenekén
landolt, bıre lehorzsolódott, sírt. Robert visszaszaladt, hogy
megnézze, jól van-e az öccse. A csirkék zavartalanul kaparásztak
körülöttük.
Jodi sóhajtott egyet, majd kieresztette a levegıt. A lány újra
minket nézett. Félrerakta a könyvét, a veranda széléhez ment, szólt a
fiúknak, és mindhárman bementek. Egy idısebb fiú - talán egy-két
évvel fiatalabb a lánynál - az ajtóhoz jött, szemügyre vett minket.
- Látni akarom az asszonyt. - Újra Edith.
- Késı van Jodi. Jobb, ha visszamegyünk a városba. Holnap újra
eljöhetünk.
 - Nem azért jöttem, hogy egy istenverte hotelban dekkol-jak. Látni
akarom a nıt! - A kiborulás szélén állt, izmai megfeszültek, ugrásra
késznek tőnt. Arca falfehérré vált.
Ránéztem.
- Kérem! - Vonásai ellágyultak, megfogta a karom. - Próbáljuk
meg újra az üzletnél! Ha nincs ott, irány a hotel.
Visszavittem Eunice-be.
Négy elıtt értünk oda, és nekem újra ki kellett szállnom benézni
az ablakon, de Edith nem volt sehol. Visszamentem az autóhoz, és
megráztam a fejem.
- Egyéb óhaj?
Éppen indulóban voltunk, amikor Mrs. Boudreaux metálkék
Oldsmobile-ja elhaladt mellettünk, és leparkolt a járdanál. Edith szállt
ki az autóból. Jodival egy idıben vettük észre.
- Ez ı - mondtam.
Jodi kiegyenesedett és megmerevedett az ülésben, arca súrolta a
szélvédıt, mindkét keze a mőszerfalon. Ajkai enyhén szétnyíltak, és
mintha elektromos mezı kelt volna életre a kocsiban. Jodi Taylorról
Edith Boudreaux-ra néztem, majd vissza. Amikor Edith-re
pillantottam, mintha Jodi idısebb, lágyabb változatát figyeltem volna.
Talán tizenöt másodpercig tartott, míg a kocsitól a boltig ért, majd
eltőnt.
- Jól van? - kérdeztem.
Jodi a zárt ajtót nézte. Mellkasa föl-le járt, pulzusa lüktetett az álla
alatti puha bırön keresztül. -Jodi? - kérdeztem újra.
Pislogott kétszer, majd rám nézett, és megrázta a fejét.
- Tévedtem. Képtelen vagyok így eltőnni. Be kell mennem.
 20

A nap erısen tőzött, magasan járt, az ég mélykéken lüktetett, s

talán nem értettem jól, amit mondott. Talán nem is Edith Boudreaux-
ról beszélt. Talán rossz helyen fordultunk le a város felé menet, és
most nem is a louisianai Eunice-ben vagyunk, hanem valahol máshol.
Talán Mayberryben járunk, ı az imént Bea nénikéjét látta besurranni
a ruhaüzletbe, és most találkozni szeretne az öreglánnyal. Persze. Ez
történt.
- Azt hittem, nem akar találkozni vele - mondtam.
- Meggondoltam magam - Nem nézett rám, amikor ezt mondta.
Elnézett mellettem a bolt felé, mintha Edith bármikor felszívódhatna.
- Biztos abban, hogy ezt akarja? Megrázta a fejét.
- A legokosabb lenne felhívni Lucy Chenier-t. İ tudná, mi a
teendı.
Újra megrázta a fejét.
- Akkor talán visszarettennék.
- Ha nem biztos a dolgában, talán valóban jobb lenne
visszarettennie.
- Miért próbál meg lebeszélni?
- Mert maga szilárdan hajtogatta, hogy nem találkozik vele. Ha
egyszer megismeri, már nem teheti meg nem történtté sem saját maga,
sem az ı számára. Azt akarom, hogy biztos legyen benne.
Szemével az üzletet fürkészte, ujjai a mőszerfalon doboltak.
- Ha gondolja, elıremehetek, hogy felkészítsem rá.
- Gyerünk, legyünk túl rajta! - Olyan mozdulattal szállt ki a
kocsiból, ahogy az ugrópallóról veti le magát az ember - váratlanul,
hogy ne legyen ideje meggondolni magát. Azzal a mozdulattal,
amikor nem vagy biztos abban, hogy menni akarsz, de ennek ellenére
elindulsz.
Én is kiszálltam. Átvágtunk az utca túloldalára, majd bementünk
Edith üzletébe - Jodi elöl, dacolva pokollal, vízözönnel. Tılünk jobbra
két, hatvanas éveiben járó hölgy ténfergett a nyári ruhák fogasainál, a
szıke alkalmazott pedig a helyiség hátsó felében beszélgetett egy
vörös hajú nıvel, aki éppen a háromrészes tükör elıtt nézegette magát
az egyik ruhában. Edith a pénztárgépnél állt, és a számlákkal
bajlódott. Felnézett, amint az apró ajtóharang megkondult, és automa-
tikusan elmosolyodott, de amikor meglátott engem, a mosolya egy
szemvillanás alatt ráfagyott az arcára. Tekintete Jodira siklott,
elidızött rajta egy darabig, majd visszatért hozzám. Jodi
mozdulatlanná dermedt az üzlet közepén. Idebent minden más volt,
mint a kocsiból nézve.
- Üdv, Mrs. Boudreaux. Remélem, ráér egy cseppet. Nem tetszett
neki, hogy visszajöttem.
- Nem igazán. - Újra Jodira nézett. Tudta, hogy ez nem ugyanaz a
nı, akivel korábban itt jártam. Jodin még mindig rajta volt a sötét
szemüveg, haját a baseball sapka alá győrte, alaktalan pamut felsıt és
lógós fülbevalót viselt, viszont nem sminkelte ki magát. Nem úgy
nézett ki, mint a televízióban.
A pulthoz mentem, és próbáltam úgy tenni, mintha ez volna a föld
leghétköznapibb látogatása.
- Mrs. Boudreaux, beszélhetnénk négyszemközt? Újra Jodira
pillantott, de most érdeklıdıén.
- Miért?
- Mert valami személyeset szeretnénk mondani önnek, de jobb
volna, ha nem itt tennénk. - Lehalkítottam a hangom, hogy csak Edith
hallja.
Még egy pillantást vetett Jodira - ezúttal idegesnek tőnt.
- A férjem világosan beszélt a múltkor. Nem akarok mondani
semmit, és jobban tennék, ha elmennének.
Jodi levette a napszemüveget. Pillantását a belépésünk óta nem
vette le Edith-rıl, és most már Edith is ıt nézte.
- Maga ismerısnek tőnik.
Jodi szóra nyitotta a száját, aztán be is csukta. Közelebb jött,
mellém állt - olyan közel, hogy a válla hozzáért a karomhoz. Már nem
tőnt annyira határozottnak, sokkal inkább olyannak, mint aki már
elrugaszkodott a deszkáról, de csak most fogja fel, hogy a
medencében nincs víz.
- Jodi Taylor vagyok.
Edith zavartnak tőnt, majd bólintott, és enyhén elmosolyodott.
- A tévébıl. Mindig nézzük a sorozatát. Jodi közelebb lépett
hozzá.
- Mrs. Boudreaux, azt hiszem, mi rokonok vagyunk. Az állami
feljegyzések szerint az ön édesanyja, Pamela Johnson lányaként
láttam meg a napvilágot, harminchat évvel ezelıtt. De én ezt nem
hiszem. Azt gondolom, maga adott életet nekem. Igaz ez?
Edith arcából kifutotta vér, ajka szétnyílt.
- Ó, Istenem! - sóhajtotta.
A két hatvanas hölgy felénk fordult. A egyikıjük a kelleténél vagy
négy számmal kisebb, rozsdabarna ruhát tartott a kezében.
- Edie, mit gondolsz, jól áll ez nekem?
De ı nem hallotta. Egy fél lépést hátrált, majd újra elıremozdult,
és közben a Formica pultot markolta, hogy állva maradjon.
Rámosolyogtam a két nıre.
- Bocsássanak meg, de Mrs. Boudreaux most elfoglalt. A
rozsdaszín ruhát tartó nı elfintorodott.
- Nem emlékszem, hogy bárki is kérdezte volna magát! -morogta.
Edith hat-nyolcszor pislogott, csak aztán szólalt meg. -Jill,
segítenél Maureen-nak? - Alig lehetett hallani a hangját.
A szıke alkalmazott a két nıhöz ment, de Maureen nem volt
elragadtatva tıle.
- Volna néhány kérdésem önmagámra vonatkozólag. Remélem,
válaszol nekem. - Jodi mindezt érzelmek és bizalmaskodás nélkül
mondta, mintha egyáltalán nem is érdekelnék a válaszok.
Edith elırenyúlt, mintha meg akarná érinteni Jodit, de ı fél lépést
hátrált, kezét mereven az oldala mellett tartva.
- Miért nem sétálunk egyet? - kérdeztem.
Edith odaszólt a lánynak, hogy el kell mennie egy idıre, majd
hármasban átmentünk a térre; útközben elmeséltem, mit tudtunk meg,
és hogyan. Azt gondoltam, tagadni fogja az egészet, de nem tette.
Féltem, hogy megszökik elılünk, vagy sikítozni kezd a férje után,
esetleg jelenetet rendez, hogy hogy mertünk ilyesmivel belegázolni az
életébe, de nem így történt. Olybá tőnt, harminchat éve várja, hogy
Jodi besétáljon az ajtaján, s most, hogy megtörtént, Edith képtelen
levenni róla a szemét. A két oldalamon sétáltak, maguk között tartva
engem - Jodi mindkét kezével a táskájába kapaszkodott, szigorúan
elıre figyelve, míg Edith nyugtalanul, Jodit fürkészve, mintha a lány
bármelyik pillanatban eltőnhetne, és ezért alaposan az emlékezetébe
szeretné vésni ıt. Mihelyt befejeztem, megszólalt:
- Nem hiszem el, hogy ennyire hasonlít rám. Sokkal jobban, mint
a gyermekeim. - Nekem mondta, mintha Jodi csak egy álom volna,
nem a valóság.
 - Ha a Rebenacknél talált papíroknak hinni lehet, Jodi ugyanaz a
gyermek, akit Pamela Johnson szociális gondozásba adott. Semmilyen
papír nem igazolja, hogy ı az ön lánya - még apasági bizonyítvány
sincs.
- Nem - rázta meg a fejét. - Nem is lehet.
- Akkor nem tagadja, hogy ön az édesanyám? - szegezte neki Jodi
a kérdést.
Edith meglepettnek tőnt.
- Nem, persze, hogy nem. Miért tenném?
- Mert harminchat évvel ezelıtt már egyszer megtette.
- Ó!
- Nos - szóltam közbe -, most, hogy mindannyian itt vagyunk, én
átmegyek a büfébe, és hagyom magukat kettesben beszélgetni.
Egyszerre kiáltottak fel:
- Ne!
Jodi megragadta a kezem.
- Azt akarom, hogy maradjon - mondta. - Nem fog sokáig tartani.
Elsétáltunk néhány kovácsoltvas pad mellett a tér közepén lévı
kerti lakhoz. Egy idısebb, kezeslábast és piros szerelısapkát viselı
férfi ült az egyik padon, feje hátrahajtva, szája nyitva, szeme csukva.
Alszik. Pöttöm kutyája pórázát a pad karfájához kötötte. Az állat a
pad alatti árnyékban ült, és nyüszíteni kezdett, amikor elmentünk
mellettük. Fekete, bozontos bundája volt, szırszálai összetapadtak.
Melege lehetett ennyi szırrel. Felballagtunk a kerti lak lépcsıjén, és
megálltunk az árnyékban, de még itt is forróság volt.
Jodi a lehetı legtávolabb állt meg Edith-tıl, és még mindig a
kezemet szorongatta.
- Hát ... - mondta.
Edith összekulcsolta, majd leeresztette a karját. Mondani akart
valamit, de meggondolta magát. A kiskutya kimászott a pad alól, és
megpróbált követni bennünket a lakba, de a póráza megfeszült,
felnyüszített. Jodi is, Edith is ıt figyelték.
- Ne vágjanak egymás szavába.
- Ez egyáltalán nem vicces - nézett rám rosszallón Jodi.
- Nem. Azt hiszem, valóban nem.
A fészekszerő lak három magnóliafa tövében állt, melyek illata
betöltötte a levegıt. Egy hatalmas dongó szállt be, majd körözni
kezdett, mint járırözı rendırségi helikopter.
 - Sajnálom - szólt Edith. - Fogalmam sincs, mit mondjak. Mindig
hittem abban, hogy egy nap visszajössz hozzám. Gondoltam rád néha,
megpróbáltam elképzelni a találkozásunk pillanatát, és most itt
vagyunk.
Jodi a homlokát ráncolta, arca merev, elutasító maszkká vált.
- Mrs. Boudreaux, azt hiszem, valamit tisztáznunk kell.
- Rendben.
- Nem azért jöttem, hogy megtaláljam az anyámat. Van anyám. Az
a nı, aki felnevelt.
Edith újra a kutyára pillantott.
- Természetes.
- Csak hogy értsük egymást.
- Ó, persze - bólintott Edith. Lebiggyesztette, majd szorosan
összezárta az ajkát. - Remélem, azok az emberek, akikhez került, jók
voltak magához.
- Azok voltak. Nagyon is. Edith újra bólintott.
- Leon Williams volt az apám? - Váratlan volt a kérdés, épp olyan
váratlan, mint az a mozdulat, amellyel kiszállt a kocsiból, amikor
eldöntötte, hogy bemegy az üzletbe. Mintha csak így lenne képes
döntésre jutni.
Edith szeme felvillant. Tudta, hogy ez is el fog jönni, és most
bekövetkezett.
- Igen. Leon volt az apád.
Jodi lassan szívta be a levegıt, ajka még mindig dacos csomóban.
- Rendben - mondta. - Rendben.
Edith összekulcsolta a karját, jobb kezét a balba fektetve a
mellkasa elıtt. Rám nézett, majd vissza Jodira.
- Ezt akarták tudni, nem igaz? Jodi bólintott.
Edith újra tett egy lépést lánya felé, de ı felemelte a szabad kezét,
hogy megállítsa. Újra belekapaszkodott a karomba.
- Kérem, ne!
- Zavarja, hogy fekete volt az apja? Jodi arca még jobban
megfeszült.
- Úgy tőnik, ez nagyon sokakat zavar.
- Mindig szokott zavarni sokakat - bólintott Edith. - Még csak
kislány voltam, és Leon sem volt sokkal idısebb nálam. Gyerekek
voltunk és barátok, aztán egy kicsit több lett belıle. - Szeme megtelt
könnyel, sőrőn pislogott. - Remélem, nem győlöl ezért.
 Jodi a kutyát figyelte, majd a lak korlátjának dılt. Az árnyék
ellenére is hıség volt, apró izzadságcsepp gördült le az arcán, a füle
elıtt. Egy darabig nem szólt semmit, talán megpróbálta helyére rakni
a dolgokat. Legyek zümmögtek az öregember arca körül, aki anélkül,
hogy kinyitotta volna a szemét, elhessegette ıket.
- Persze, hogy nem győlölöm magát. Ne beszéljen butaságokat.
- Valaki megzsarolta magát ezzel, igaz? - nézett rá Edith.
- Így van.
Edith halványan, örömtelenül elmosolyodott. Értette.
- Igen, errıl is tudok. Azt mondták, baj lehet belıle, és komolyan
is gondolták. Úgy tőnik, maguk mindenkit bajba sodornak.
Jodi rám nézett, zavarban volt, mint aki hirtelen megbánta, hogy
itt van, beszél ezzel a nıvel, és tanúja fájdalmának.
- Csodálatosan szép nı lett belıled. Nagyon büszke vagyok rád.
- Hogyan halt meg Leon Williams? - kérdezte Jodi. Edith mélyet
lélegzett, és behunyta a szemét.
- Az apám megölte ıt.
- Mert fekete volt?
Mrs. Boudreaux megnedvesítette az ajkát, elgondolkozott egy
pillanatra, és azon kaptam magam, azt kívánom, bárcsak ne volnék
jelen. Nem volt jogom ismerni a történteket, pláne nem részesülni
belılük, és egyre inkább úgy éreztem, betolakodó vagyok, de Jodi
még mindig kitartóan szorongatta a kezem.
- Azt hiszem, azért lıtte le Leont, mert nem tudta rávenni magát,
hogy engem öljön meg.
- Jézus Krisztus! - lehelte Jodi.
Edith a lak korlátjának dılt, és elmesélte, hogyan született Jodi.
Bár ı egy szóval sem érdeklıdött ezekrıl a dolgokról, de úgy tőnt,
Edith számára mindez nagyon fontos, mintha önmagának is
magyarázna, nemcsak a lánynak. Egy elszegényedett otthonról,
agresszív, dühöngı apáról mesélt, aki verte a feleségét és a gyerekeit
egyaránt. Úgy írta le magát, mint egy szégyenlıs, félénk lányt, aki
szerette az iskolát, de nem kifejezetten a tanulás miatt, hanem mert a
suli lehetıvé tette számára, hogy rövid idıre megszabaduljon otthona
nyomasztó reménytelenségétıl; aki az órák után lophatott magának
némi nyugalmat is, ha a gát és a mocsár környékén sétálgatott, ahol
tudott olvasgatni vagy naplót írni, végre kapott levegıt, és érezte az
otthontól való távollét biztonságát. Az az Edith Boudreaux, akit leírt,
mintha nem is az az ember lett volna, aki a nyári lakban állt - persze,
hiszen nem is az volt. Elmesélte azt a napot, amikor a folyóparton
üldögélt lábát a vízbe lógatva, és Leon Williams leszaladt hozzá a
gátról. Elképesztıen jóképő, fiatal srác volt, sugárzó és barátságos
mosollyal. Megkérdezte tıle, mit olvas (a Kis embereket, még most is
emlékszik rá), megnevettette ıt (megkérdezte, milyen magasak), és
elmondta, hogy Edith-hez hasonlóan ı is egy jobb életrıl álmodozik
(egy Esso kutat akart magának). Mialatt Leonról beszélt, szemét
lehunyva mosolygott. A rákövetkezı héten is összefutottak - egészen
véletlenül - és a fiú újra megnevettette, de aztán már nem bízták a
véletlenre, és újabb találkozót beszéltek meg. Ahogy felidézte az
emlékeket, látni lehetett, ahogy az arcán végigfutnak a régi érzések, és
egy idı után már nem volt velünk. Leon mellett ült a meleg
árnyékban, és ı volt az, aki elıször megcsókolta a fiút. Hetekig
álmodozott arról, hogy majd a srác teszi meg, de addig beszélgettek,
míg végül rájött, Leon nem lépi át azt a bizonyos határt. İ fehér volt,
a srác nem. Végül kitört, a pokolba is az egésszel, és ahogy mondani
szokás, szarvánál ragadva meg a bikát, megcsókolta a fiút. Miközben
mesélt, érezni lehetett, hogy tisztán és részletesen látja maga elıtt
Leon arcát, mintha csak most történne minden. A találkozásaik egyre
sőrőbbek és szenvedélyesebbek lettek, aztán kimaradt egy ciklusa,
majd még egy, és tudta, hogy terhes - tizenhárom éves fehér lányként,
az afroamerikai Leon Williamstıl (és cseppet sem érdekelte,
mennyire szégyenletes dolognak számít az ilyesmi). Rettegett
elmondani az anyjának, és ahogy nıtt a pocakja, még inkább félt,
amiért nem árulta el. Végül csak be kellett vallania, de a szülei
természetesen tudni akarták, ki az apa. Hirtelen megállt a mesélésben,
mintha csak most tudatosult volna benne, hogy ı nem Edith Johnson
többé, hanem Edith Boudreaux. Újra felnıtt egészen, az arca
elkomorult.
- Apám azt akarta, nevezzem meg a fiút. Hetekig nyaggatott vele,
de megmakacsoltam magam, míg az egyik este berúgott, és verni
kezdett. Az anyám sikoltozott, hogy így el fogom veszíteni a babát.
Nem akartam elárulni neki, de rettegtem attól, hogy elveszítelek... -
Megrázta a fejét, újra összekulcsolta a karját, és megpróbálta
visszapislogni a könnyeit.
- Semmi baj, Edith - nyugtatgattam. - Gyerek volt. Félt. Bólintott,
de nem nézett ránk, csak patakzottak a könnyei.
 - Kiment Leon után, és lelıtte. Ilyen egyszerően - suttogta.
- Istenem - sóhajtott Jodi.
Edith megtörölte a szemét, elkenve könnyeivel az arcfestékét, és
közben az orra is elcseppent. Kierıszakolt magából egy gyenge
mosolyt.
- Úgy nézhetek ki, mint aki megbolondult. Sajnálom.
- Nem - mondta Jodi.
Edith visszanyerte az önuralmát.
- Nincs kedved eljönni a házamba? Fızök egy kávét. Rengeteg
dolgot szeretnék még elmondani.
- Nem hiszem, hogy volna rá idı - feszengett Jodi, és rám nézett,
mintha azt várná, hogy én is lépjek valamit; például az órámra
pillantva kijelentsem, hogy még máshová is kell mennünk, és végre
elvigyem innen.
- Tudja, hogy van három húga? - Edith szeme kétségbeesést
tükrözött. - Megmutatom a képüket - könyörgött.
- Sajnálom, de vissza kell mennem Los Angelesbe. Edith
megcsóválta a fejét. Arca merevnek és kétségbeesettnek tőnt.
- Nem akartam elmondani. Minden álló nap elátkoztam magam,
amiért mégis megtettem, de nem voltam elég erıs ahhoz, hogy
megmentsem ıt. - Eltakarta az arcát. - Azt akarom, hogy tudd: ha lett
volna rá módom, mindenképpen megtartalak. Szeretném, ha tudnád,
mindig érdekelt, mi van veled, és imádkoztam érted. Isten bocsásson
meg, nem voltam elég erıs ahhoz, hogy bármelyikıtöket is
megmentselek. Kérlek, bocsáss meg ezért! Kérlek, kérlek, kérlek,
bocsáss meg nekem! - Válla megrázkódott, elfordult tılünk, és kezé-
vel a korlátra támaszkodva zokogni kezdett.
Az öregember a padon kinyitotta a szemét, felült, ránk nézett.
- Mi a franc folyik ott? Áthajoltam a korláton.
- Pofa be, vagy szétrúgom a seggét - igazítottam el.
A pasas kiszabadította a pórázt, és elsietett a kiskutyával.
Pislogtam néhányat. Poros a levegı. Mindenhol ez az istenverte por.
- Edith? - szólt Jodi. Edith csak a fejét rázta.
- Edith, megbocsátok magának.
Edith nem hagyta abba, az egész teste remegett. Jodi tanácstalanul
rám nézett.
- Ahogy gondolja - mondtam.
 Összeszorította az ajkát, kortyolt egy nagyot a levegıbıl, és a lak
durva deszkapadlójára szegezte a tekintetét.
- Edith, valamit még tudnom kell. Szerette az apámat? Edith alig
hallhatóan válaszolt. Talán csak képzeltük, azt értve ki belıle, amit
hallani akartunk.
- Ó, Teremtım, igen. Nagyon szerettem ıt. Istenem, mennyire
szerettem ıt!
Jodi odalépett hozzá, kezét a vállára tette.
- Talán mégis tudunk maradni egy kicsit.
Egy darabig még így álltak a forróságban: Edith sírva, Jodi a vállát
lapogatva.
 21

A Boudreaux házhoz hajtottunk, megálltunk a feljárónál, majd

bementünk, hogy Edith meg tudja osztani az életét rég elvesztett
lányával.
Szép ház volt, a korai Amerika stílusában bútorozva, alig érezhetı
fenyıillattal átitatva. Azzal a makulátlan tisztasággal ragyogott, amely
csak a felnıtt gyerekek kirepülése után lehetséges. Egy ısrégi óra állt
az elıszobában, a falhoz pedig, közvetlenül a bejárati ajtó mellé egy
Yamaha pianínót állítottak. A hangszer tetején nagy halom családi
fénykép állt szétszórva. Edith és Jodi elıttem mentek. Valami óvatos
távolságtartás feszült közöttük; mindketten túl udvariasak és
bizonytalanok voltak.
- Nagyon szép az otthona - jegyezte meg Jodi.
- Köszönöm.
- Régóta élnek itt?
- Ó, igen. Lassan tizenöt éve már. Látják? Valahogy így.
Ledobtam magam a pamlag végében álló karosszékbe. Ezalatt ık
körbejárták a szobát, felfedezve Edith életének tárgyi emlékeit,
mintha egy régen lezárt kamrára bukkantunk volna a nagy piramis
alatt. Ez a férjem, Jo-el. Ez az eskövınkön készült. Ezek a lányaink. A
falakon körben képek az azóta már felnıtt lányokról, alattuk vörös
betős feliratok: a diplomaosztó, az esküvı. Ez Sissy, a legidısebb; két
fia van. Ez Joana és Rick, ık New Orleansban élnek. Barb a
legkisebb, az LSU-ra jár. Jodi követte Edith-et képrıl képre, kezét
hátrakulcsolva, mintha vonakodna bármihez is hozzáérni. Nem volt
kifejezetten boldog attól, hogy itt van, de lehet, hogy csak nekem tőnt
így.
Nem sokkal ezután Edith megkérdezte:
- Kérnek egy kávét? Nem tart tovább egy percnél – Ideges és
szorongó kérdés.
Jodi rám nézett, én válaszoltam:
- Az nagyon jól esne, köszönjük.
Miután Edith kiment, lehalkítottam a hangomat.
- Hogy érzi magát?
- Kicsit borzongató - vonta meg enyhén a vállát Jodi.
 - Bármikor indulhatunk, ha akarja.
- Itt vagyok - rázta meg a fejét. - Mindent meg akarok tudni, amit
csak lehet.
- Oké.
- Nem fogok visszajönni. Széttártam a karom.
- Nem igazán tudok goromba lenni - mondta.
- Észrevettem.
Amikor Edith visszajött a kávéval, Jodi éppen a pianínón heverı
képeket nézegette. Az asszony nem tőnt meglepettnek.
- Ezek a testvérei? - kérdezte Jodi.
Edith kitöltötte a kávét, és átnyújtotta egy tányérral együtt, melyen
három szem pekán praliné volt. Évek óta nem ettem pralinét 19.
- Csak néhányuk. - Nem fordult oda.
- Mutassa meg, ki kicsoda.
Edith arca megrándult, ahogy csatlakozott Jodihoz a képeknél.
- Ez itt anyám, mellette a nagynéném. Ez Jo-el, amikor még kisfiú
volt. Ezek itt a húgaim és a fivéreim. Ez vagyok én. Tizenhat éves
voltam.
Jodi bólintott, és közelebb hajolt a képekhez.
- Melyik az apja?
- Nem tartok itt képet az apámról - hangzott a zárkózott válasz.
- Elvis azt mondta, maga gondoskodik róla.
- Igen, ez igaz.
Jodi egy pillanatig Edith-re meredt, majd visszafordult a
képekhez.
- Hogyan tudtak együtt élni mindezzel?
Edith kinyitotta a száját, aztán becsukta, de végül megtalálta a
szavakat.
- Minden családnak vannak titkai. Mi még egyetlen egyszer sem
beszéltünk róluk, egészen mostanáig. Korban az öcsém, Nick állt
hozzám a legközelebb. Tizenkét éves volt, de már nem él. Sara tíz, a
többiek még fiatalabbak. Nem tudom, ık ismerték-e a tényeket.
Jodi fütyülve fújta ki a levegıt a fogai között.
- Megölt egy gyereket, és sikerült megúsznia. Csak így,
egyszerően.
Edith újra összefonta a karját, mint kint a kerti lakban.

19
Praliné: cukormasszából álló, csokoládéval bevont apró édesség. Többféle ízesítésben.
 - Akkoriban egy Duplasus nevő férfi volt a seriff. Kijött a házhoz,
és az apám elmondott mindent pontosan, hogyan és miért történt. -
Szorosabbra fonta az ölelést a hideg ellen. -Biztos vagyok benne,
hogy Mr. Duplasus úgy érezte, apám kitörése indokolt volt: hiszen
egy fehér lányt felcsinált egy színes bırő.
- Jézusmária!
Edith visszajött a pamlaghoz.
- Igen. Nos, az ilyesmit hirtelen felindulásból elkövetett
bőncselekménynek hívják. Kér még egy kis kávét, Mr. Cole?
- Igen, asszonyom. Az jólesne.
Jodi elfordult a pianínótól, és megállt Edith nappalijának közepén.
- Még elmondhatja az igazat. Még megteheti. - Rám nézett. - A
gyilkosságokra nincs elévülési idı, ugye?
- Nem igazán.
- Apám nyolcvanhat éves - magyarázta Edith. - Ágyba vizel,
magában beszél, és legtöbbször nem beszámítható. Most én
gondoskodom róla, és ez nem mindig tetszik neki, de én vagyok az
egyetlen, aki megteszi. - Megcsóválta a fejét. - Már nem vagyok olyan
dühös, mint régebben voltam. Leon már hosszú ideje elment.
Jodi állkapcsa megfeszült.
Edith picit megvonta a vállát, nagyon fáradtnak tőnt.
- De csak mi gondolkodunk róla így. Biztos vagyok benne, hogy
ezért van ennyi gondunk.
- Milt - szóltam közbe. Edit rám meredt.
- Jézusom, maga aztán jó nyomozó lehet!
- Ki az a Milt? - kérdezte Jodi.
- Nem mondta el magának, mi folyik itt? - fordult felé cso-
dálkozva Edith.
Jodi a homlokát ráncolta.
- Mi az, amit nem mondott el nekem?
- Valaki azok közül, akik magát megzsarolták, megzsarolt
bennünket is.
- Micsoda? - meredt rám Jodi.
- Csak azt mondtam el, ami magára tartozik. Ez Edith ügye.
- Jézusom! Maga egy istenverte szájzáras pokolfajzat!
- A bizalom a második nevem - vontam meg a vállam. Jodi azt
akarta, hogy beavassam, Edith pedig rábólintott. - Rebenack egy Milt
Rossier nevő fickónak dolgozott. Ha jól sejtem, Rebenack felderítette
a Leon Williams féle gyilkosság hátterét, és eladta Rossier-nek, aki
nyomást gyakorolt Edith férjére. Rebenack kettıs játékot őzött
Rossier-vel azzal, hogy a háta mögött megzsarolta magát. Rebenack
azt hitte, sikerült ıt átvernie, de ekkor színre léptem én is, és a
figyelem Rossier-ra terelıdött. - Ránéztem Edith-re. - Tudja, hogy
Rebenac-ket megölték?
- Nem. Jo-el nem mondott semmit. - Zavarodottnak tőnt.
- Teremtım! - fakadt ki Jodi. - Ebben a családban minden titok?
- Miután Lucy Chenier-vel eljöttünk magától, Rossier bérencei
felszedtek, és kivittek a rákfarmra. Rossier nem tudhatta, hogy jártam
magánál, hacsak a férje nem szólt rólam neki. Rebenack is kint volt.
Rossier tudni akarta, mi után kutakodók, és meglehetısen bepöccent,
amikor elmondtam, hogy
Rebenack sarokba szorította Jodit. Nem tudott róla, és gyanítom,
ezért ölette meg Rebenacket.
- Jo-el nem ölt meg senkit - tiltakozott Edith. - Nem tudom
elhinni.
Vállat vontam.
Edith lerakta a kávéscsészét és felállt.
- Megmondtam Jo-elnek, hogy harminchat évnyi hazugság bıven
elég volt. Kértem, hogy ne csináljon semmi ostobaságot, de begurult,
és csak annyit szólt, hogy legszívesebben letartóztatná az apámat. - A
szemét dörzsölgetve csóválta a fejét. - Ez egy rémálom.
- Ismerıs? - néztem rá Jodira.
- Micsoda?
- Maga sem akart fizetni a zsarolónak. Összeszorított szájjal Edith-
hez hajolt.
- A férje nem tud tenni semmit?
- Akar, de nem tudja, mit. Ez teljesen kikészíti. - A szeme és a
szája körüli bır megfeszült, jól láthatóan küszködött.
- Azt hiszem, ez mindkettejüket a sírba viszi - mondta Jodi. Egy
autó fordult be a feljáróra. Edith az ajtóhoz indult.
- Ez Jo-el lesz. Szeretném, ha találkoznának.
A bejárati ajtó kinyílt, és Jo-el Boudreaux seriff lépett be rajta, az
egyik kezében Stetson-kalappal, a másikban a Sport Illustrated egyik
számának összetekert példányával, arcán olyan ábrázattal, melyet
„egy hosszú nap nyomai"-ként lehetne leginkább jellemezni.
Megtorpant, ahogy meglátott bennünket.
 - Mi a fene folyik itt? - Nyugodtan és racionálisan kérdezte,
mintha minden nap arra jönne haza, hogy egy detektív és egy
tévésztár ül a nappalijában. Vagy mégsem. A szeme Jodira ugrott,
majd rám, nyugalma azé a fickóé volt, akinek a szíve majd kiugrik a
helyérıl, de tudja jól, hogy lepleznie kell izgalmát. Eddig minden
általam ismert zsaru rendelkezett ezzel a képességgel.
- Jo-el, ez a fiatal hölgy itt Jodi Taylor. - Edith megnedvesítette
ajkát. - İ a lányom.
- Üdvözöm, Mr. Boudreaux. - Jodi felállt, kezet nyújtott a
férfinak.
- İ az, a TV-bıl, Jo-el. Még csecsemı volt, amikor örökbe adtam.
Jo-el Boudreaux érzelem nélküli arckifejezéssel kezet rázott, és
megcsóválta a fejét, mintha ez az egész csak valami vicces félreértés
lenne.
- Nem értelek, drágám. Anyád adta örökbe azt a babát. -Mintha a
felesége csak egy pénzvisszaadást számolt volna el a
szupermarketben.
- Nem kell tovább színlelni, Jo-el. - Férje karjára rakta a kezét. -
Tudják. Azok az emberek ıt is megzsarolták csakúgy, mint minket.
Jo-el szeme kitágult, tekintete idegesen ugrált ide-oda; nyelvével
megnedvesítette az ajkát - kezdett kiesni a szerepébıl. Egy perccel
ezelıtt még kényelmesen, a hóna alatt a Sport Illustrateddel lépett be
az otthonába, és most az egész életét lehúzhatja a vécén.
- Senki nem zsarolt meg minket.
- Nem fogjuk bántani, Jo-el - mondtam nyugtatólag. - Minden
rendben van.
Rám szegezte az újságot.
- Nem tudom, mit ásott elı, de mi nem akarunk a részesei lenni. -
Kihúzta magát elıttem, hogy nagyobbnak és fenyegetıbbnek hasson.
Zsarumódszer. - Jobb, ha most távoznak!
Edith megragadta a karját.
- Hagyd ezt abba! Meg kell végre beszélnünk. Le kell rendeznünk
egyszer és mindenkorra!
Jo-el most már dühöngött, nem tudta, mit tegyen.
- Nincs semmi, amit le kellene rendeznünk, Edie - mondta. -
Érted? Nincs mirıl beszélni, és legjobb lesz, ha távoznak.
Edith hangja megkeményedett. Megmakacsolta magát.
 - Tudni akarom, mi folyik itt! Tudni akarom, van-e valami közöd
a gyilkossághoz!
Boudreaux bal szeme kétszer megrándult, majd tett egy lépést
felém. Felálltam én is.
- Láttam magát Milt Rossier-val. Tudunk Leon Williamsrıl és
Edith apjáról. Rebenack pénzt csikart ki Joditól és a stúdiótól, Rossier
pedig magukat zsarolta meg.
Újra megrándultak a szemizmai, de csak a fejét rázta.
- Nem.
- Azt mondják, Rossier ölette meg azt a vörös hajú fickót - szólt
Edith. - Tudtál errıl? Fedezted ıt?
Boudreaux szeme összeszőkült, kemény pillantást lövellt felesége
felé.
- Ennél jobban ismersz. - Rám pillantott, megpróbálta visszafogni
a pislogást. - Ha tudnám, ki ölte meg Jimmie Ray Rebenacket,
azonnal letartóztatnám az illetıt. Talán maga tette. Még az is lehet,
hogy beviszem, és felteszek pár kérdést.
- Hogyne - bólogattam. - Jól fog mutatni a helyi lapokban.
Megrázta a fejét; a szeme iszonyatosan rángott, akár egy üvegbe
zárt pillangó szárnyai.
- Nem tudom, Edith mit mondott maguknak, de ı most nagyon
össze van zavarodva. Nem érti, mirıl van szó.
Edith egy váratlan, gyors mozdulattal képen törölte a férjét. Nem
volt erıs ütés, de élesen, tisztán csattant a pofon. Jo-el meglepetten
hátralépett. Edith a karjánál fogva rázni kezdte.
- Ne merészelj így beszélni rólam! Szégyellem azt, ahogyan élünk
évek óta, és véget akarok vetni neki. Hallod? Azt akarom, hogy vége
legyen!
Jo-el megfogta felesége felkarját.
- Azt akarod, hogy tartóztassam le az apádat? - kérdezte fojtott
hangon. - Jobb volna, ha ez történne? Még tanúskodhatnál is a
tárgyalásán.
Edith sírva fakadt.
- A maguk oldalán állunk - szólt közbe Jodi. - Talán segíthetünk.
Együtt könnyebb volna.
- Nincs mirıl beszélnünk - mondta Jo-el. - Semmit nem tudok
mondani, így jobb, ha a maguk dolgával törıdnek, én meg az
enyémmel.
 - Abba akarom hagyni a hazudozást. - Edith egyre jobban
zokogott. - Véget akarok vetni ennek!
- Edie, az Isten verje meg! Nincs mirıl beszélni. - A végsıkig
tagad.
Edith ellökte magától, keresztülrohant a házon, és nemsokára
hallottam, hogy valamelyik hátsó szoba ajtaja bevágódik. Egy hosszú
percig nem mozdult senki, majd Boudreaux a bejárati ajtóhoz ment, és
szélesre tárta. Mélyeket lélegzett, és úgy tőnt, egy pillanatra
visszanyeri higgadtságát. Rám nézett
- Van valami bejelentenivalója Jimmie Ray Rebenack meg-
gyilkolásával kapcsolatban?
- Engedje, hogy segítsünk magának, Jo-el.
- Nagyon örülök, hogy Edie végre találkozhatott magával, de itt
valami félreértés van - fordult Jodihoz. - Nem tudunk semmit Milt
Rossier-rıl, vagy Leon Williams meggyilkolásáról.
- Maga mérhetetlenül ostoba - mondta Jodi. Boudreaux bólintott,
majd visszanézett rám.
- És most?
- Jézusmária, Boudreaux.
- Tudni akarom. - Kis híján kiabált. Mély levegıt vettem.
- Itt kezdıdött, itt is ér véget. Nem adjuk fel magát. Jo-el
Boudreaux megállt a küszöbön, hatalmas kezével szélesre tárva az
ajtót. A környék apró neszei beáramlottak a frissen vágott fő párás
illatával együtt. Hirtelen elhatározással átvágott a nappalin, és az
egyik ajtón keresztül távozott a felesége után.
Jodival kisétáltunk, becsuktuk magunk után az ajtót, és el-
hajtottunk. A késı délután lassan teret engedett az éjszakának, a keleti
égboltot lilára mázolva. A szentjánosbogarak szabálytalan
fényösvényeket rajzoltak a szürkületbe.
Jodi összehúzta magit a kocsiülésen, karját összefonta, és a száját
rágcsálva bámult ki az ablakon. Az ajka vérezni kezdett, ezért a
körmét csócsálta tovább. Csendben haladtunk.
- Mondja csak - bíztattam.
- Jó emberek. Boudreaux azt hiszi, megóvja azzal, hogy csak ül,
mint a sült gesztenye, de valójában rosszat tesz vele mindkettıjüknek.
- Hm.
Ránézett az órájára, a jobb térde pattant egyet. Idegi feszültség.
 - Vissza kell repülnöm Los Angelesbe, hogy befejezzük a
forgatást, de nem akarok csak úgy elmenni. Szeretném, ha maradna,
és kiderítené, mi folyik itt; és ha úgy ítéli meg, legyen a segítségükre.
A levegı lehőlt, megtelt édeskés illattal, de nem tudtam, honnan
jön.
- Már rájöttem, hogy az ehhez hasonló ügyekben csak úgy lehet
megszabadulni a múlttól, ha mindent bevallunk. De nem úgy tőnt,
hogy különösebben erre törekednének.
- Szeretném, ha megpróbálná. Megteszi?
- És mi lesz magával?
- Mit akar ezzel mondani? - nézett rám.
- Kicsoda maga, Jodi? Azt akarja, hogy ezek az emberek az élete
részévé váljanak?
Éveknek tőnı pillanatig csöndben nézett rám, majd összefonta a
karját, és visszadılt az árnyékba.
- Nem tudom, mit akarok. Csak segítsen nekik. Rendben?
- Rendben.
 22

Közvetlenül a reptérre hajtottunk. Jodi megvette az utolsó jegyet

az elsı osztályra ahhoz a járathoz, amely már éppen indult volna.
Visszatartották a járatot. Nem lehet csak úgy elrepülni, itt hagyva
Amerika üdvöskéjét a csomagjaival.
- Hívjon, amikor csak akar - mondta búcsúzóul. - A felvételek
csak néhány napig tartanak, utána visszajövök.
- Hogyne.
Adott egy puszit, és távozott. Egy gyérülı hajú üzletember
figyelte, amint felszáll a gépre.
- Mondja, barátom, az a nı az volt, akire gondolok?
- Az attól függ, kire gondol.
- A tévében láttam. Az az énekes.
- Nem talált - ráztam meg a fejem.
Ahogy visszafelé sétáltam a terminálon keresztül, hirtelen nagyon
magányosnak és haszontalannak éreztem magam, és túlságosan élt
bennem a gondolat, hogy Lucy alig pár percre van tılem. Persze az
sem könnyítette meg a helyzetem, hogy ıt látszólag nem érdekelte a
közelségem. Megpróbáltam nem gondolni rá. Helyette inkább azon
agyaltam, valami izgalmasat kellene tennem, hogy kitisztuljon a
fejem. Tiszta fejjel talán meglelem a módját, hogy segíteni tudjak
Edith Boudreaux-nak - elvégre ezért fizetnek. Meg aztán valami
izgalmas dolog biztosan segítene megszabadulni Lucy körül kavargó
gondolataimtól is.
Hét óra huszonhárom volt, és rajtam kívül pontosan hatan
tartózkodtak a terminálban. A tettek embere mindig találékony,
lehetıségeinek csak a képzelet szabhat határt. Hmm.
Fölgyalogolhatnék a gátra patkányokra lövöldözni, de az túl hangos
volna, és még a végén valaki patkányvadászati engedélyt követelne
rajtam. Problémás beszerezni. Oké, akkor fölmászok a harminckét
emeletes kormányépület tetejére, és lesiklóernyızöm a Huey Long
Bridge-re. De honnan szerzek ilyenkor siklóernyıt? Valószínőleg már
az ernyıkölcsönzı is zárva van. Elvis Cole, ez a te életed!
Visszahajtottam a Riverfront Ho-Jóba, újra bejelentkeztem,
rendeltem egy pulykás szendvicset a szobaszerviztıl, majd felmentem
a szobámba. Húsz perccel késıbb éppen a szendvicsemet
majszolgattam, amikor csöngött a telefon.
- Korlátozott lehetıségek, Elvis Cole beszél.
- Ha ez a Nagy Lehetıségek20 mintájára készült, akkor túl
borongós - válaszolt Lucy Chenier.
- Szia - nyeltem. Szívem vadul dobolni kezdett, tenyerem
nyirkossá vált. Gyakran nem is vagyunk olyan tökös legények, mint
azt gondoljuk.
- Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. Kapok egy esélyt
a magyarázatra?
- Nem szükséges megmagyarázni.
- Jodi felhívott a géprıl. Beszélt egy keveset a történtekrıl, és
megkért, hogy segítsek neked, amiben csak tudok. - Gépiesnek tőnt,
mintha ideges lenne.
- Rendben.
Egy ideig nem mondott semmit - arra gondoltam, talán
megszakadt a vonal -, de végül megszólalt:
- Vacsorát készítek. Ha van kedved, csatlakozz hozzám, és
megbeszéljük a dolgokat.
- Ez kedves. Köszönöm.
- Emlékszel az útra?
- Persze.
Újabb szünet következett.
- Akkor hamarosan látlak.
- Igen.
- Viszlát.
Leraktam, és csak bámultam a telefonra. Nocsak, nocsak.
Elhajítottam a pulykás szendvics maradékát, gyorsan lezuhanyoztam,
azután a hotel bárjában a pultostól kértem egy üveg merlotot és egy
üveg chardonnay-t, melyeket háromszoros áron meg is kaptam.
Tizennégy perc alatt értem Lucyhez. Próbálj meg Los Angelesen
átkelni tizennégy perc alatt. Egy Klingon csatacirkáló kell hozzá.
A környék csendes volt, Lucy háza pedig kellemes, hívogató
fényárban úszott. Az utcán ugyanaz a házaspár sétálgatott a tarka
akitával. Leparkoltam Lucy Lexusa mögött a bejárón, és
köszönésképpen bólintottam nekik.

20
Nagy lehetőségek: Charles Dickens regény.
 - Igazán kellemes esténk van - köszönt a hölgy.
- Igen. Valóban nagyon kellemes.
Lucy farmerban és halványpiros jersey blúzban fogadott, fülében
türkizkék fülbevaló lógott. Átvillant az agyamon, hogy még soha
életemben nem voltam ilyen vonzó nı társaságában. Szívem erısen
dübörgött a mellkasomban.
- Örülök, hogy el tudtál jönni - mondta köszönés helyett.
Felmutattam az üvegeket.
- Nem tudtam, melyiket igyuk meg. Mosolygott, és megnézte a
címkéket.
- Ó, ez nagyszerő! Köszönöm.
Beinvitált a konyhába. A helyiség fényárban úszott, a nappaliban
csak egy lámpa égett. A sztereóból Janis Ian szólt. Lucy, az otthona és
a benne uralkodó atmoszféra olyan valószerőtlennek tőnt, mintha egy
kép lett volna a Better Homes & Gardens egyik címlapjáról, s azon
merengetem, hogy vajon ebbıl mennyi a valóság, és mennyi csak a
képzeletem szüleménye.
- Varázslatos illat.
- Rumakit raktam a sütıbe étvágygerjesztınek, vacsorára pedig
kacsát sütök feketecseresznye szószban. Remélem, megfelel.
- Pompás lesz.
- Éppen borozgattam. Velem tartasz? - Egy üveg Johannesburgi
rizling állt a pulton, mellette egy majdnem üres pohár. Az üveg is
csaknem kiürült már.
- Kérlek.
- Miért nem rakjuk el a te borodat a vacsorához, és iszunk egy kis
rizlinget most?
- Jól hangzik. - Úgy tőnt, ı is legalább olyan óvatosan kerülget
engem, mint én ıt.
Kinyitottam a merlotot, hogy egy kicsit levegızzön, míg Lucy
hozott egy másik poharat, és töltött.
- Tudok valamit segíteni? - ajánlkoztam.
- Minden kész van, kivéve a cseresznyeszószt. Amíg elkészítem,
ülj le szépen a pulthoz, és meséled el, mire jutottatok Jodival.
Kinyitott egy doboz magozott feketecseresznyét, és kiöntötte egy
szószos tálba; citromot, portóit, rengeteg cukrot kevert hozzá, majd
feltette lassú tőzre. Elmeséltem neki, hogyan vittem el Jodit Eunice-be
és Ville Platte-be, hogyan mutatkozott be Edith Boudreaux-nak, és mi
történt a találkozásukkor. Lucy közben többször is bólintott; ráncolta
a homlokát, mialatt elmeséltem, hogyan rontott be Jodi Edie
ruhaüzletébe, miközben odabent vendégek voltak; de többnyire csak a
borát kortyolgatta, és a szószra koncentrált. Ideges, gondoltam.
Szórakozott. Kiürítette a poharát, újratöltött, és öntött még pár cseppet
nekem is. A rizlinges üveg üres volt, pedig én még csak egy pohárral
ittam. Kíváncsi lettem volna, mennyi ideje kezdett neki.
- Azt hiszem, megég a rumaki - figyelmeztettem.
- Ó, a pokolba! - Kikapta a rumakit a sütıbıl. Mint kiderült, a
rumaki szalonnába göngyölt gesztenye volt, fogpiszkálókkal rögzítve.
A fogpiszkálók feketére égtek és füstöltek, egy-két rumaki is
megégett, de a többségük pont jó volt. Kirakta a tepsit a tőzhelyre.
- Pont így szeretem - vigasztaltam.
Bágyadtan elmosolyodott, és ivott még egy adag bort. - Jól vagy?
- kérdeztem aggódva.
Lerakta a borospoharat, és rám nézett. Régóta készülhetett erre.
- Igazán nagyon kedvellek. Valamitıl görcsbe rándult a gyomrom.
- Én is téged.
Bólintott, majd a rumakira nézett. Kiszedte, és egy tálcán szépen
elrendezgette ıket. Szaporábban lélegeztem, de megpróbáltam
tudatosan csillapítani.
- Lucy?
Befejezte a szedegetést, és a tálat kettınk közé rakta a pultra.
- Kérlek, kóstolj meg egyet ezekbıl az izékbıl, és mondd azt,
hogy fenséges.
Megettem egyet.
- Fenséges!
Nem tőnt túl boldognak.
- Fantasztikus. Komolyan mondom.
Ivott még a borból. Olyan gyorsan kapkodtam a levegıt, hogy úgy
éreztem, a fejem telemegy vérrel, és mindjárt szétrobban.
Keresztülnyúltam a pulton, ı pedig a tenyerembe helyezte a kezét.
- Minden rendben - mondtam. Megrázta a fejét.
- Semmi baj - nyugtatgattam.
Visszahúzta a kezét, átvágott a hatalmas konyhán, majd visszajött.
Mindkét karjával rátámaszkodott a pultra, és mélyen a szemembe
nézett.
- Részeg vagyok.
 - Nagy titok.
- Ne nevess ki! - vonta össze rosszallóan a szemöldökét.
- Ha nem nevethetek valamin, szívrohamot fogok kapni.
- Miután visszamentél Los Angelesbe - kezdte -, rájöttem,
mennyire megkedveltelek. Nem akartam kötıdni egy olyan férfihoz,
aki kétezer mérföldre él tılem. Megırültem a gondolattól, hogy
elmész. Azután azért, mert visszajöttél. Minek kellett visszajönnöd?
A vér száguldozott a fejemben, csengett a fülem tıle, és sőrőn
pislogtam.
- Van egy szabályom - folytatta. - Soha nem kezdek olyan
emberekkel, akikkel együtt dolgozom. Zavartnak, szétszórtnak érzem
magam, és ezt nagyon nem szeretem.
Csillapítottam a légzésemet, de nem tudtam mit kezdeni a
fülemmel. Rápillantottam az ebédlıasztalra. Gyertyák. Elegáns teríték
két személyre.
- Hol van Ben? - kérdeztem.
- Átküldtem aludni az egyik barátjához. Ránéztem, ı is rám.
- Jézusmária, hát milyen elfuserált nyomozó vagy te? Rajzoljak
térképet?
Visszanéztem az asztalra, a borra, végül a rumakira. Megkerültem
a pultot, és a konyhába mentem.
- Segíts nekem megtalálni a kávét. - Elkezdtem nyitogatni a
szekrényeket.
- Épp most ajánlottam fel magamat neked, és te kávét akarsz inni?
- legyintett lemondóan
Találtam egy doboz Folger's Mountain Grownt. Elkezdtem
felkutatni a csészéket.
- Kávézni fogunk. Aztán enni. - Megleltem ıket. Most kis-kanál
után túrtam, hogy ki tudjam szedni azt az istenverte kávét. - Nem
akarok lefeküdni veled, ha csak részegen tudod rászánni magad. -
Abbahagytam a csapkodást magam körül, visszafordultam felé. -
Érted?
Lucy kinyitotta és be is csukta a száját. Egyik kezét az arcához
emelte, aztán leengedte. Bólintott, majd gondolkodott kicsit, s mégis
megrázta a fejét. Zavart volt.
- Ez valami férfias erıfitogtatás, vagy ilyesmi?
- Hát persze. Nem ezért csinálnak mindent a férfiak? - Azt hiszem,
felemeltem a hangom.
 - Ne kiabálj - kérte csendesen.
Úgy éreztem magam, mint mikor hazudtam a Ville Platte-i
könyvtárosnak.
Átvágott hozzám a konyhán, és két keze közé fogta az arcom.
- Azt hiszem, a kávé nagyon jó ötlet. Köszönöm. Bólintottam.
- Elbővölıen gyönyörő vagy. Mosolygott.
- Csak te jársz az eszemben. Kitöltıd az egész szívemet.
Lehunyta a szemét, homlokát a mellkasomhoz nyomta.
Megittunk a kávét, utána megettük a kacsát. A félhomályban úszó
nappali díványán ültünk, és Janis lant hallgattuk kéz a kézben.
Háromnegyed tízkor a telefonhoz ment, és megkérdezte, hogy van
Ben, majd szép álmokat kívánt neki. Aztán lerakta a kagylót,
visszajött a nappaliba, és elém állt.
- Ezt nézd!
Összezárta a sarkát, kinyújtotta oldalra a karját, becsukta a szemét,
majd megérintette az orra hegyét a jobb mutatóujjával. Kuncogott,
mivel sikerült neki, aztán újra felnézett.
- Megfeleltem, biztos úr? Felkaptam, és a hálóba vittem.
- Ezt reggel kérdezd.
- Csıdöröm, kétlem, hogy reggelig bírnád.
 23

A következı reggel kipihenten, meleg békességben ébredtem,

Lucy hozzám gömbölyödve aludt a királyi mérető ágyban, egészen
elveszett a világosszürke lepedı és az ágytakaró halmai között.
Egyenletesen szuszogott, és amikor bebújtam a lepedı alá, hogy
megcsókoljam a hátát, csak ennyit mondott:
- Mrmf.
Ahogy megkóstoltam a bırét a nyelvemmel, rám szólt:
- Alszom.
Bıre sós volt az órákkal ezelıtt felszáradt verejtéktıl. Az ágyat és
a szobát betöltötte testünk és szeretkezésünk meleg párája, illata,
keveredve Lucy édes testparfümjével, szappanjának és samponjának
illatával. Egy darabig csak feküdtem, élveztem bırének melegét, és a
szagok keltette emlékeket. Még érezni lehetett a tegnap esti vacsora
illatait is, és azt a finom, jázminos levegıt, amely belengte az egész
házat. Lucy hálószobája hatalmas volt, ágya a hátsó kertre nyíló
franciaablakra nézett. A karnisról sötétítı függöny lógott, amely most
nem volt behúzva, így kiláttam a bontott téglával kirakott teraszra és a
Weberre, amelyen a hamburgereket grilleztük. Három-négy
kardinálispinty és vagy fél tucat veréb csoportosult a madáretetı
körül. Csiviteltek, kapirgáltak a magok között. Nálunk Los
Angelesben is vannak kardinálispintyek, de csak nagyon ritkán lehet
ıket látni. A teraszt és a kertet beragyogta a reggeli fény, valahol
főnyíró jajongott. Úgy tőnik, Louisianában mindig szól egy főnyíró.
Talán ez volt a természetes ezen a helyen, ahol a föld termékeny, és
az élet megállíthatatlanul burjánzik, terjeszkedik; ezért elkerülhetetlen
ez a meg nem szőnı gondozás, különben teljesen körbenıné az itt élı
embereket. Átfutott rajtam egy pillanatra, hogy a szerelem is valahogy
így mőködhet, de a gondolat azonnal tovább is állt.
Óvatosan, nehogy felébresszem, kikecmeregtem az ágyból, és
belebújtam az alsónadrágomba, majd a fürdıbe mentem. Az ujjammal
megmostam a fogam, azután a konyhába slattyogtam. Vagy húszezer
kalóriát elégettünk az éjjel, így muszáj volt reggeli után nézni - vagy
nekiesem Lucynek, de akkor letartóztatnak kannibalizmus miatt.
 Elmosogattam az elızı esti romokat, majd feltúrtam Lucy
szekrényét és hőtıjét, amíg rá nem bukkantam egy doboz Bisquick
palacsintaporra, némi fagyasztott áfonyára és zsírszegény
gomolyatúróra. Ugyan találtam a mosogatógép melletti magas fiókban
egy palacsintasütıt is, de helyette inkább a serpenyıt választottam.
Régi szokások. Kiöntöttem egy kisebb tálba egy pohárnyi áfonyát, és
vizet engedtem rá. Találtam egy nagyobb tálat, abban tésztát
készítettem a palacsintaporból, a gomolyából és némi sovány tejbıl.
Tettem egy kis vajat a serpenyıbe, és közepes lángra raktam
melegedni. Míg forrósodott, kiszaladtam a kertbe, levágtam egy szál
piros rózsát, majd visszagaloppoztam a konyhába. Az áfonyáról le-
szőrtem a vizet, és éppen belekevertem a tésztába, amikor Lucy
felsikoltott a hátam mögött:
- Segítsen valaki! Egy idegen férfi van a házamban! A pult másik
oldalán állt lepedıbe burkolva. Bevágtam a Groucho-figurát.
- Ne félj, kicsi lány. Ez nem láncfőrész. Csak örülök, hogy látlak!
- Ha-ha. Álmodik a nyomor.
Széttárt ujjakkal felé nyújtottam a tenyerem. Ujjaim közé főzte az
övéit.
- Jó reggelt - köszöntem.
- Jó reggelt. - Egymásra vigyorogtunk. Látványosan körülnézett a
konyhában, majd megcsóválta a fejét.
- Rendet raktál. Reggelit készítesz. Visszafordultam az áfonyához.
- Teljes körő szolgáltatást nyújtunk, asszonyom. Hagyta a lepedıt
a földre csúszni, megkerülte a pultot, és hozzám bújt.
- Ezt ismételje meg, katona! - A karom alatt átkukkantott a
tésztára. - Palacsinta. Nyamm. Mit segítsek?
- Keresnél egy falapátot? Keresett.
Köszönetképpen adtam neki egy csókot.
- Bemész ma?
Újra hozzám dörgölızött.
- Talán ebéd után. Alig tudok járni, te vadállat.
Feljebb állítottam a lángot a serpenyı alatt, majd négy, egyenlı
kanálnyi tésztát mertem bele ügyelve arra, hogy mindegyikben
ugyanannyi gyümölcs legyen. Sőrőre kevertem, így a palacsinták
vastagok és habosak lesznek majd.
-A hozzád hasonló, elırehaladott korban lévı nıknek rendszeres
testedzésre van szükségük, máskülönben kijönnek a formából.
 - Disznó. - Hüvelykujjával a bordáim közé bökött, azután tágra
nyitott szemmel újra átölelt. - Hmm. Talán fogyaszthatnánk még
valamit a palacsinta mellé.
Kicsit lejjebb vettem a lángot. Ilyen vastag tésztánál nagyon oda
kell figyelni a sütésre - elıször nagy lángon, hogy gyorsan
megszilárduljon és ne folyjék szét, azután lassú tőzön, hogy égés
nélkül átsüljön.
- A hozzám hasonló, elırehaladott korban lévı férfiaknak nagy
mennyiségő tápanyagbevitelre van szükségük ahhoz, hogy lépést
tudjanak tartani a korodbeli nıkkel.
- Látod, ez igaz. A nıi felsıbbrendőség.
- Kifejtenéd? - Leraktam a lapátot, megérintettem az orra hegyét,
aztán az ajkát. - Lehengerlıén gyönyörő vagy.
- Hm-hm - bólintott.
Végighúztam az ujjamat a mellei között, egészen lapos, izmos
hasáig.
- Minden ízében tökéletes.
- Ah... - dorombolt halkan.
- És formailag is megfelelı. - Visszafordultam a palacsintához.
- Tegnap este nem ezt mondtad, nagyfiú. - Melleit a hátamnak
nyomta, azután hátrébb lépett, és végigsimított a fenekemen, majd az
oldalamon. - Mik ezek?
- Kaptam pár repeszt Vietnámban.
Éreztem, ahogy ujjai hegrıl hegre csúsznak. Egészen apró hegek
voltak.
- Hogy történt?
- Rossz idıben, rossz helyen akartam elbújni.
Lehajolt, és megcsókolta az egyik sebhelyet, majd megérintette a
bal oldali trapézizmom felsı részén lévı győrött forradást.
- És itt mi történt?
- Egy Charlie DeLuca nevezető gazfickó meglıtt. Végighúzta az
ujját a forradáson. Apró, nyílhegy alakú kráter volt.
- Gyakran meglınek?
- Eddig csak egyszer.
Megkerült, elém állt, és a fejemet megfogva kényszerített, hogy a
szemébe nézzek. Szigorú volt.
- Tegyél nekem egy szívességet, és ne lövesd meg magad többé,
oké?
 - Ó, a francba. Még egy kicsit se?
Megcsóválta a fejét. Nagyon lassan.
-A-á.
Amint a palacsinta elkészült, megpakoltuk banánszeletekkel és
juharszirupot locsoltunk rá, majd az asztalhoz ültünk. Összeért a
térdünk.
- Étvágygerjesztık - mondta.
- Régi családi recept - bólintottam. - Ideális az energiatartalékok
feltöltésére és a libidó újraélesztésére.
- Ó. Már alig várom. Felvontam a szemöldököm.
- Tudsz segíteni a Boudreaux családnak? - érdeklıdött.
- Nem tudom. Jo-el nem fog együttmőködni, így ki kell derítenem,
miben sántikál Milt, és rá kell jönnöm, hogyan tudnám
visszavonulásra kényszeríteni. Valószínőleg segítségre lesz
szükségem, ezért idehívom a társamat.
- Van társad?
- Egy Joe Pike nevő exzsaru. Együtt visszük a nyomozóirodát.
Bekapott egy kis palacsintát, mellé egy banánszeletet.
- Van nyom, amin elindulhattok?
- Sandi.
- A Jimmie Ray papírján talált név?
Bólintottam, folytattam az evést. Kezdtünk végére járni a
palacsintának, és arra gondoltam, meg tudnék még enni néhányat.
- Két üzenetet találtam a rögzítıjén egy nıtıl, akit valószínőleg
romantikus szálak főztek hozzá. Ha ı Sandi, akkor Jimmie talán
beszélt neki az ügyrıl.
- És talán ı majd elmondja neked.
- Talán. - Végeztem az adagommal, és a tésztára sandítottam. Még
egyre, esetleg kettıre elegendı.
Lucy kettészelte a tányérján maradt darabkát, és átrakta a
tányéromra a nagyobbikat. Gondolatolvasó.
- Én már nem tudom megenni.
- Kösz. - Magamba tömtem.
Miután bekapta az utolsó falatot, a tányérjára rakta a villáját.
- Hogyan akarod megtalálni? - kérdezte.
- Nem lehet túl bonyolult. Ha közel álltak egymáshoz, gyakran
beszélhettek. Visszakeresem a telefonszámláin a leggyakrabban hívott
helyi számokat, majd feltárcsázom ıket, és reménykedem benne,
hogy az egyiken Sandi veszi fel a kagylót.
Rátámaszkodott a könyökére, vigyorgott.
- A te szádból egész könnyőnek hangzik.
- A magánnyomozói munkának nem sok köze van a
multidimenzionális számításokhoz, Lucille. - Elpusztítottam az utolsó
palacsintát, és megtöröltem a szám szalvétával. - Még így is csak
akkor lesz egyszerő a dolgom, ha a hívások a távolsági, nem pedig az
illetékmentes kategóriába esnek. Mert ha példának okáért Sandi az
utca túlsó oldalán lakik, akkor a száma nem lesz rajta a számlákon, és
mi kutyaszorítóba kerülünk.
Lucy még jobban elvigyorodott, és ördögi szemet meresztett rám.
- Nincs az a pénz, hogy elmenjek dolgozni, mielıtt utána nem
jártunk volna ennek. - Lecsusszant a székrıl, kiment a táskájáért.
Átrágtuk magunkat a Jimmie Ray Rebenacktıl elhozott iratokon.
Nem tartott sokáig. Négy telefonszámlát találtunk az elmúlt öt
hónapra visszamenıleg; a két legfrissebbet, egy köztes hiányzott,
majd kettı korábbit. Ez utóbbiakkal kezdtük. Tizennégyszer hívta
ugyanazt a Baton Rouge-i számot abban a hónapban, amikor Jodinak
és Sídnek is telefonált. A következı hónapban tizenkétszer beszélt
ugyanezzel az illetıvel. A legfrissebb számlákon még hatszor, illetve
még kétszer tőnt fel ez a tétel.
- Gondolod, ı lesz az? - kérdezte Lucy.
A konyhai telefonról feltárcsáztam. Négyszer csöngött ki, majd
egy nıi hang szólalt meg: „Hello! Nem tudok a telefonhoz jönni, de
kérlek, hagyj üzenetet és visszahívlak! ígérem!" A hang tiszta és
kedves volt, és minden kétséget kizáróan ugyanazé a lányé, akit
Jimmie Ray rögzítıjén hallottam.
Leraktam a kagylót, és széttártam karom.
- Voilá!
- Te kurafi.
Próbáltam szerénynek tőnni.
- Formában vagyok.
Lucy leírta egy lapra a számot, és melléfirkantott valami
megjegyzést.
- A szám alapján az irodában rá tudok keresni a névre és a címre.
Hasznát tudod venni, ó, hatalmas látnók, vagy már a telefon
csörgésébıl is kiderítetted ezeket az adatokat?
 - Fontos, hogy a kisemberek is hasznosnak érezzék magukat.
Utánajárhatsz.
Visszarakta a papírokat a feljegyzéssel együtt a táskájába, majd
lerakta maga mellé a földre, és közelebb hajolt hozzám.
- Fantasztikus volt a palacsinta, Elvis. Köszönöm.
- A lényeget még nem is láttad, kedves. Lecsúszott a székrıl, és
megveregette a karom.
- Talán ma éjjel meglátom. Egy órára mindenképpen be kell
érnem, és meglehetısen szaglom. Megyek zuhanyozni.
Figyeltem, ahogy eltőnik a ház hátsó felében, azután a mosogatóba
rámoltam a tányérjainkat, és felhívtam a konyhai készülékrıl Joe
Pike-ot. A második csöngésre válaszolt.
- Te vagy.
Nem semmi ez a Pike, mi?
- Honnan tudtad? - kérdeztem. Nem válaszolt.
Elmeséltem neki az Edith és Jo-el Boudreaux, illetve Milt Rossier
fıszereplésével zajló ügy rövidített változatát, és hogy mit akarunk a
továbbiakban tenni. Említettem Sandit is. Miután befejeztem csak
ennyit mondott:
- Ma este vagy holnap tudok menni.
- Holnap jó lesz. Mára terveim vannak.
- Hm.
- Hagyd meg Lucy Chenier irodájában, mikor érkezel, és majd
eléd megyek.
Szó nélkül lerakta a kagylót. Igazi társ, mi?
Gyorsan végeztem az edényekkel, aztán a hálón keresztül
bevonultam Lucy után a fürdıbe. A víz zubogott, a felszálló gız
párával vonta be a tükröt. Kibújtam a gatyámból, beléptem a zuhany
alá; kezemmel végigsimítottam meztelen hátát egészen a csípıjéig,
majd az oldalára és a hasára csúsztattam az ujjaimat. Sikamlós volt,
csillogott a bıre, teste feszesen simult a tenyerembe. Haja habtól
fehérlett.
- Azt hiszem, bevált az ısi családi recept - mondta. Megfordult,
hozzám bújt. - Ne feledkezzünk meg az egy óráról. Nincs sok idım.
- Hatékonyság - dörmögtem. - A boldogság kulcsa a hatékonyság.
- Ujjaimmal a hajába túrtam.
- Talán sikerül egyszerre megmosdatnod és megerıszakolnod. Mit
gondolsz?
 Végigfuttattam a szappant a vállán és a nyakán.
- Azt hiszem, alkalmas vagyok a feladatra. Mosolyogva térdre
ereszkedett.
- Most még - mondta. - De már nem sokáig.
 24

Másnap reggel tizenegy negyvenkor Lucyvel a Baton Rouge-i

repülıtéren vártuk Joe Pike-ot. Már huszonnyolc perce voltunk
együtt, és egészen jól bírtuk, hogy ne szedjük le egymásról a ruhát.
Büszke voltam az önuralmamra. Ugyan majd szétrobbantam, de azt
legalább büszkén.
Amikor Pike gépe beállt, megkérdezte:
- Hogyan fogom megismerni?
- Hat láb egy hüvelyk magas, százkilencven font körüli a súlya.
Rövid, barna haj, a deltaizmai külsı felén hatalmas vörös nyíl
tetoválások. Farmert, levágott ujjú szürke pulóvert és sötét
napszemüveget fog viselni.
- Honnan tudod, mi lesz rajta?
- Mindig ezt hordja.
- Mindig?
- Ha hideg van, felvesz egy csuklyás tengerészgyalogos zubbonyt
is.
- És ha hivatalos eseményrıl lenne szó? - mosolygott.
- Fogd fel következetességként. Joe Pike a legkonzisztensebb
ember, akit valaha is ismertem.
- Hm.
- És ha mond valamit, azt egyenesen teszi. Nem sokat beszél. İ
már csak ilyen.
- Úgy hangzik, mint valami figyelmeztetés.
- Felkészítés. A felkészítés a megfelelı szó.
Joe Pike hirtelen materializálódott az utasok sőrőjében, mintha
egy pillanattal elıbb még ott sem lett volna; kitőnt közülük, mintha
két képet egymásra fényképeztek volna. Odajött hozzánk, kezet
ráztunk.
- Lucy Chenier, ez itt Joe Pike. Joe, Lucy - mutattam be ıket
egymásnak.
Lucy kezet nyújtott.
- Örvendek, Mr. Pike.
 Pike feje Lucy felé fordult, teljes összpontosítással figyelme
középpontjába helyezte a lányt. Mindenkivel ezt csinálja. Vagy ott
vagy neki, vagy nem. Ha igen, megkapod minden figyelmét.
-Joe. - Csak ennyit mondott. Megfogta Lucy kezét, egy darabig
tartotta, majd megcsókolta. Udvarias.
- Ó, köszönöm - ragyogott Lucy.
- Együtt vagytok.
Lucy ettıl még elégedettebbnek látszott.
- Ennyire nyilvánvaló? Joe bólintott.
- Most már elengedheted a kezét, Joe - szóltam.
Joe feje felém fordult, szemét titokzatosan elrejtette a szemüveg
sötét lencséje. Rándult egyet a szája, de eleresztette Lucy kezét. Joe
sosem mosolyog, de a szája néha megrándul, és ebbıl tudhatod, ha
valamit mókásnak talál. Újra Lucyre nézett, majd vissza rám.
Másodjára is rándult a szájszeglete. Ez már lázadás Joe-tól. Abszolút
elmebeteg hisztéria.
- Van egy táskám - közölte.
Összeszedtük az olajzöld katonai zsákot a csomagkiadóban,
azután autóba szálltunk, és áthajtottunk a városon Lucy irodájába.
Pike hátra ült, Jodi mellém, de kihúzódott oldalra, hogy lássa Joe-t.
- Járt már Louisianában, Joe? - kérdezte.
- Ühüm - mondta Pike válaszképpen.
- Mikor?
- Régebben.
- Jól érezte magát nálunk? Pike nem válaszolt.
Lucy még jobban hátrafordult, hogy jobban szemügyre vegye
társamat. -Joe?
Pike kibámult az ablakon, a mellettünk elrohanó táj
visszatükrözıdött a sötét lencsékben. Mozdulatlan.
Lucy rám nézett, mire megveregettem a térdét. Látod?
Útközben gyorstalpalót tartottam Joe-nak a Milt Rossier és Jodi
Taylor ügy részleteibıl, illetve beszéltem neki Jodi kérésérıl is.
Elmeséltem, mire bukkantam Leon Williamset illetıen, hogyan
használta ezt fel Rossier Boudreaux-ékkal szemben, valamint
beszámoltam Jimmie Ray Rebenackrıl és Sandirıl.
- Lucy a cégén keresztül lefuttatta a nyilvántartási listán Sandi
adatait, így van egy nevünk és egy címünk.
 - Sandi vezetékneve Bergeron - mondta Lucy. - Huszonnyolc éves,
hajadon, és a kormányhivatali székházban, a szociális irodán
dolgozik.
- Egy Rebenackhez hasonló fickó segítség nélkül nem fér hozzá
államilag zárolt dokumentumokhoz, tehát valószínőleg Sandi segített
neki - főztem hozzá.
- Mm - szólalt meg Pike. Tizenöt perce ez volt az elsı
megnyilvánulása. - Mi van Rossier-vel?
Lucy hátranyújtotta Pike-nak a táskájából elıbányászott
nagymérető manilaborítékot.
- Egy barátom a legfıbb államügyész hivatalában adott egy
másolatot Rossier aktájáról. Rossier a hatvanas, hetvenes években
prostitúcióban és védelmi pénzek behajtásában volt érdekelt, míg
1973-ban le nem csukták, mert amfetamin származékokat adott el egy
helyi motoros bandának. Huszonnégy hónapot ült Angolában, azután
fogott bele a rákfarm vezetésébe. A farm törvényesen mőködik, de
elsıdleges szerepe a pénzmosás. Bőnrészességgel vádolták két,
droggal kapcsolatos gyilkosságban, valamint köze lehetett másik hat
emberölési ügyhöz is.
Miközben beszélt, Pike átfutotta a papírokat.
- Hogy úszta meg a fickó?
- Akkor került sor vádemelésre, amikor nyoma veszett néhány
állami tanúnak. Nem hiszik, hogy Rossier húzta meg a ravaszt, de
szerintük ı adta ki az utasítást a gyilkosságokra. Úgy gondolják, hogy
LeRoy Bennett lıtte le ıket, vagy egy bizonyos René LaBorde nevő
férfi.
Pike visszanyújtotta az iratokat, de Lucy csak a fejét rázta.
- Megtarthatja, ha akarja. Csak legyen vele óvatos. A barátom
bajba kerülhet, ha kiderül, hogy ezeket a kezembe adta.
- He? - kaptam fel a fejem.
Pike megveregette a vállam, elterelve a figyelmemet.
- Gondolod, Boudreaux-nak van köze bármelyik Rossi-er-féle
gyilkossághoz?
- Nem hiszem. Szerintem csak másfelé néz, hogy Rossier
nyugodtan folytathassa az üzelmeit.
- De nem tudjuk, mi lehet az - jegyezte meg Pike. Megcsóváltam a
fejem.
- Egyelıre nem, de talán Sandi Bergeron meg tudja mondani.
 Pike hátradılt, ismét az ablakon bámult kifelé.
- Óriási. Segíteni olyanokon, akik nem akarják, hogy segítsenek
nekik.
Lucy ismét hátrafordult Pike-hoz.
- Mrs. Boudreaux akarja, hogy segítsünk. Szeretné mindezt maga
mögött tudni végre. Jodi Taylor bízott meg bennünket, hogy a dolog
végére járjunk.
- Bennünket - mondta Pike.
- Valami gond van vele? - kérdezte Lucy. Joe szája megrándult.
- Nem igazán. - Megszorította Lucy felkarját. - Kösz a segítséget.
- Milyen viszony főz ahhoz a fickóhoz az államügyészi hi-
vatalban? - kérdeztem szigorúan.
Lucy nagyot sóhajtott.
- Olyan férfit szeretek, akiben tombolnak a hormonok. Kiraktuk
Lucyt az irodája elıtt. Összeszedte a holmijait, és kezet nyújtott Pike-
nak.
- Örültem a szerencsének, Joe. Maga egy érdekes ember.
- Igen - mondta Pike.
Lucy adott egy csókot, majd kiszállt, és besétált az épületbe.
Hátrafordultam az ülésben, és Joe-ra néztem.
- Azt mondja, érdeke- ember vagy, te meg azt feleled erre, hogy
igen?
Pike kiszállt, és elıreült.
- Hazudjak a kedvedért?
A kormányhivatalhoz hajtottunk, és leparkoltunk egy lenyőgözı
mérető tölgyfa árnyékában a tóparton. Az állam kormányzósági
épülete, ez a harmincnégy emeletnyi, art-deco stílusú kolosszus a
Mississippi folyó mellett emelkedett. Egy miniatőr Empire State
Building. A nemzet legnagyobb kormányhivatali épülete, és éppen
olyan helynek tőnik, melyet Charles Foster Kane nyugodtan hívhat az
otthonának. Itt ölték meg Huey Longot.
Egy wisconsini nyugdíjasokból álló turistacsoport sorakozott az
elıcsarnokban, mi meg beálltunk közéjük, elkerülve ezzel az ırök
figyelmét, akik éppen a New Orleans Saintsen tréfálkoztak, majd
lifttel a hatodikra mentünk. Itt volt a szociális iroda. Telefonálhattunk
volna elıre, hogy Sandi Bergeronnal szeretnénk beszélni, és talán
hajlandó is lett volna belemenni a találkozóba, de sosem lehet tudni.
Néha a meglepetés az egyetlen ütıkártyád.
 Átmentünk az iroda nevével fémjelzett ajtón, és a magasított
recepciós pulthoz léptünk, amely mögött egy idısebb af-roamerikai
hölgy ült. Nála kellett bejelentkezni ahhoz, hogy az irodán belül
bárhova beléphessünk, de nem úgy tőnt, mint akin könnyő lesz
átjutni.
- Sandi Bergeronhoz jöttünk - mondtam. Lucy adatai szerint Sandi
valami illetékigénylési koordinátor, és ebben az irodában dolgozik.
- Várja önöket? - kérdezte a nı. Elıvettem szebbik mosolyaim
egyikét.
- Tudja, ez amolyan meglepetés. Mondja meg neki, hogy Jimmie
Ray Rebenack van itt. - Vagy tud a haláláról, vagy nem. Ha tud, hívja
a biztonságiakat. Ha nem, kijön, hogy lássa ıt.
A nı felvette a kagylót, és bepötyögött néhány számot.
- Kint várunk az elıtérben - mondtam.
Letakarta a kagylót, és azt mondta, az jó ötlet, mi pedig Pike-kal
kisétáltunk.
Harminc másodperc sem telt el, amikor egy húszas éveinek végén
járó nı viharzott ki az ajtón. Tépett, szıke haja volt, keskeny válla,
győrőket hordott mindkét kezének középsı és győrős ujján, csakúgy,
mint a Rebenack irodájában talált képen lévı lány. Sandi Bergeron,
aki engedte, hogy Jim-mie Ray tasakot húzzon a fejére, és meztelen
képet készítsen róla. Erısen festette magát, és a körmeinek olyan
színe volt, mint a Bazooka rágóguminak.
Ránk pillantott, majd a hátunk mögé, elıször a hall egyik felébe,
azután a másikba. Jimmie Rayt kereste. Ráncolta a homlokát, mert
nem találta, és már indult volna vissza, amikor utána szóltam.
- Miss Bergeron? Megállt. Zavartan.
- Maga Jimmie Rayjel jött? - Nem tudja, hogy meghalt.
- Rossz híreim vannak az ön számára, Miss Bergeron. Van itt egy
hely, ahol nyugodtan beszélhetnénk?
Pike-ra nézett, majd vissza rám. Idegesnek tőnt.
- A rendırségtıl vannak?
- Nem, asszonyom - ráztam meg a fejem.
- Hol van Jimmie? Azt mondták, hogy itt van.
- İ nem tud itt lenni. Van egy hely, ahol beszélni tudunk?
Látni lehetett, ahogy a világ lelassul a számára, a mennyezet
összezsugorodik, az elıtér falai összeszőkülnek, és pulzusának
minden apró hangja üstdobként szól a fejében. Úgy tőnt, elhajlik, mint
nádszál a lenge szellıben, végül megrázta a fejét.
- Sajnálom. Nem ismerem önöket, és nem hiszem, hogy bármit is
mondhatnék maguknak.
Megfordult, hogy visszamenjen az irodába. Megfogtam a karját, és
halkan odasúgtam neki:
- Jimmie halott. Milt Rossier megölette.
Ebben a pillanatban megpróbálta kitépni magát a kezembıl, de
erısen tartottam, s amilyen gyors volt a mozdulat, olyan gyorsan félbe
is maradt. Megindultak a könnyei, kétségbeesetten pislogott, és
kisvártatva sikerült visszafojtania a sírást. Az emberek áramlottak
körülöttünk, ki-be jártak az irodákba, váltották egymást a liftben.
Elengedtem, és hátrébb léptem.
- Nem a rendırségtıl jöttünk, és nem is Milt Rossier küldött -
mondtam. - Nem akarjuk bántani.
Bólintott.
- Magándetektív vagyok, de nem maga után nyomozok, hanem
Milt után. İt akarom elkapni. Ért engem?
Újra bólintott. Csillapította a légzését.
- İ ölte meg Jimmie Rayt?
- Meg vagyok gyızıdve róla.
- Az iratok miatt, igaz?
- Nem itt a hallban kellene ezt megbeszélnünk.
Levitt bennünket a két szinttél lejjebb lévı kávézóba, melyet az
alkalmazottaknak tartottak fent. Hamburger és limabab illata töltötte
be a helységet. Leültünk az egyik, városra nézı ablakhoz, és kávét
kortyolgattunk, miközben Sandi Bergeron elmesélte, hogy tíz
hónappal ezelıtt találkozott Jimmie Rayjel, amikor bement hozzá az
irodába, és Jodi Taylor örökbefogadási iratait kérte. Egyszerően csak
besétált és megkérdezte, kérhetne-e másolatokat róluk. Természetesen
azt felelték neki, hogy nem, és kizavarták az irodából, de ı továbbra is
kint lebzselt az elıtérben lévı Coca-Cola automata körül; toporgott,
füstölgött magában, és meg volt gyızıdve arról, hogy a „Fıbanya",
ahogyan Mrs. Washingtont nevezte, csak pénzt akar lenyúlni tıle.
Sandi éppen egy Dr. Pepperért indult, amikor találkoztak, és Jimmie
megkérdezte, fel tudna-e váltani egy dollárt. A lány nagyon
meglepıdött, amikor néhány nappal késıbb betelefonált azzal a
szöveggel, hogy „a csinos szıke lánnyal" szeretne beszélni. Elıtte
még két másik kolléganıhöz irányították, mire a hívás elért Sandi
Bergeronhoz, aki soha életében nem volt csinos, és emiatt borzasztóan
érezte magát.
Három héttel késıbb az ágyban fekve Jimmie megkérdezte, hogy
minek csinálnak akkora felhajtást azokkal a zárolt iratokkal. "Valami
istenverte páncélteremben tartják ıket, vagy mi a fene?"
Rá két hétre, ismét az ágyban, megkérdezte, látta-e már valaha is
azokat az iratokat, és ha nem, akkor honnan tudja, hogy egyáltalán ott
vannak.
Egy héttel késıbb - szintén az ágyban - az után érdeklıdött, hogy
hozzáfér-e a lány Jodi Taylor örökbeadási papírjaihoz, és ha igen,
nem vetne-e rájuk egy gyors pillantást, hogy utána elmondhassa neki
Jodi szülıanyjának nevét.
Nem kérte tıle, hogy lopja el az iratokat, mesélte, de amikor
kezében tartotta a dokumentumokat, istentelenül ideges lett, és
egyszerőbb volt ellopni ıket, mint ott helyben nekiállni olvasgatni.
Így hát szépen elemelte a papírokat.
- Tudta, hogy Jimmie Ray Milt Rossier-nek dolgozott? -
kérdeztem.
- Akkor még nem neki dolgozott. Csak valami olyan anyagot
keresgélt, amit el tud adni a National Enquirernek vagy más
magazinnak. De közben megtalálta ezt a Leon Williams ügyet,
amelyben a seriff is érintett volt, így elvitte az egészet Rossier-hez.
- Tudott a zsarolásról?
- Jimmie Ray azt mondta, Rossier felfogadta ıt - védekezett. -
Nem akart tovább szerelıként dolgozni. Nem akart egész életében egy
utolsó kis senki maradni.
- Emiatt már nem kell többet aggódnia - szólt közbe Pike. Sandi
Bergeron rámeredt, majd ivott egy kis kávét. -Jimmie Ray elmondta
magának, mivel zsarolta meg Milt a seriffet?
Megrázta a fejét.
- Mondott valamit Rossier üzleti dolgairól?
- Sajnálom.
- Kérem, próbáljon meg visszaemlékezni.
Lerakta a kávéscsészét, és kaparászni kezdte az asztalt. A
rágógumi körmök hosszúak voltak, franciásan festettek és vágottak, s
valószínőleg mőanyagból készülhettek. Megvonta a vállát.
 - Jimmie nem tudott semmit az öregember dolgairól, de rengeteg
idıt töltött azzal, hogy minél többet kiderítsen róluk. Ezt ı maga
említette. Azt mondta, Rossier nagyon óvatosan intézi az ügyeit, ezért
sosem fogják elkapni. Meg hogy sokat tanult az öregtıl.
- Például mit?
Látszott rajta, hogy erısen gondolkozik.
- Azt mondta, hogy az öregnek mindig tiszta marad a keze. A
piszkos munkát az emberei végzik el.
- LeRoy Bennett.
- Jimmie csak strómannak hívta. Azt mondta, ha valami baj van,
mindent a stróman visz el.
- Említett még valami mást? Beharapta az ajkát, gondolkozott.
- Beszélt egy helyrıl, valami Bayou Lounge-ról.
- Hm.
- Mr. Rossier a tulaj. Jimmie szerint azért vette az öreg, hogy a
piszkos melót ne kelljen hazavinnie. Nagyon okos ötletnek tartotta.
Azt mondta, az öreg a strómanját küldi a Bayou Lounge-ba, hogy
felügyelje az üzletet. Így nem otthon kell intézni ezeket. Értik?
Pike-ra pillantottam, Pike pedig bólintott.
- Ha valamit keresünk, ott kell elıször körülnézni -mondta.
Sandi összefonta maga elıtt a karját.
- Bajban vagyok? Ránéztem.
- Meglehet, de nem miattunk. A zsaruk nyomozni fognak Jimmie
halálával kapcsolatban, és valószínőleg ık is ugyanúgy eljutnak
magához, ahogy nekünk is sikerült. De nem azért, mert mi beszéltünk
önrıl nekik. Efelıl nyugodt lehet.
Bólintott, majd a kávéjára meredt.
- Tisztában vagyok vele, hogy amit tettem, hiba volt. İszintén
sajnálom.
- Helyes.
- Azt hiszem, hazamegyek. Nem érzem jól magamat.
Elkísértük a lifthez. İ megnyomta a fel gombot, mi meg a le
nyilat. A felfelé jövı lift jött elıször, de a lány még nem szállt be.
Megállt az ajtóban.
- Tudom, mit gondolnak, de higgyék el, tévednek. Jimmie Ray
nem csak felhasznált. Szeretett engem. Össze akartunk házasodni. -
Kihívóan kihúzta magát, mintha azt várta volna, hogy megpróbálok
ellentmondani.
 - Sandi? - szóltam. Rám meredt.
- Megtudtam valamit Jimmie Raytıl még a halála elıtt. Csak
magáról beszélt. Feleségül akarata venni. İ maga mondta.
Gyorsan pislantott kettıt, szeme összeszőkült. Belépett a lift
belsejébe, az ajtó bezárult, és ı eltőnt.
Csendben álltunk egy röpke pillanatig, majd Pike felém fordult.
- Ez igaz?
A lefelé tartó lift kinyílt. Beszálltunk, és én nem válaszoltam.
 25

Visszaautóztunk a Riverfront Ho-Jóba, kijelentkeztünk, és

odaszóltunk Lucynek az irodába, hogy elindultunk Ville Platte felé.
- Tudjátok, mit fogtok tenni, ha odaértek? - kérdezte.
- Leülünk a Bayou Lounge-ban, hogy képet kapjunk Rossier-rıl és
az embereirıl. Ez belekerül némi idıbe.
Egy másodpercig nem szólt semmit.
- Igen, sejtem.
- Hiányozni fogsz.
- Te is, csıdöröm. Próbáld meg nem lelövetni magad. Kevéssel
délután kettı elıtt Pike-kal beléptünk ugyanabba a szobába, amelyet
elızı Ville Platte-i látogatásomkor kaptam, és rögtön elkezdtük
kirámolni a cuccainkat. Vízálló Cabela bakancsot és fekete pólót
vettem fel. Pike maradt, amiben volt, de felcsatolt egy .357-es Colt
Pythont, és ráhúzott egy pulóvert. A Dan Wessont beleraktam a
tokjába, majd felcsatoltam az övemre, és hagytam, hogy a pólóm
rálógjon. Bár nem takarta olyan jól, mint Pike pulóvere a Pythont, de
az emberek valószínőleg úgyis azt gondolják, hogy övtáskát hordok.
Lementünk a Malacbódéhoz néhány törpeharcsás meleg-
szendvicsért, azután átsétáltunk a szemközti kis boltba. Vettünk egy
olcsó Styrofoam hőtıládát, jeget, elegendı diétás kólát, Charmin
vécépapírt és szendvicsnek valót az elkövetkezendı pár napra. Pike
elment sajtért és mogyoróvajért, míg én darált csirkehúst és
konzerveket válogattam. Ahogy Pike meglátta a dobozt, csak a fejét
csóválta. Már akkor is így reagált a konzervre, mielıtt vegetáriánussá
vált volna. A kasszánál lévı hölgy úgy gondolta, horgászni megyünk,
mi pedig meghagytuk a hitében. Azt mondta, a sac-á-lait21 egész jól
harap. Elmesélte, hogy a férje kiment a múlt éjjel, és fogott vagy
kéttucatnyit a Chataignier alatti folyóágon. Megköszöntük neki a
tanácsot, és azt mondtuk, talán mi is megpróbáljuk.
- Mi az a sac-á-lait? - kérdezte Pike, amint kiértünk.
- Azt hiszem egy fehérsügér fajta. Mint a crappie. Pike felmordult.

21
Sac-á-lait: fehér sügér vagy crappie, más néven naphal. Két fajta naphal él az Egyesül Államok
középső vidékén, Promoxis nigromaculata (fekete crappie) és Promoxis annularis (fehér crappie).
 - Kajmánhal gombócokat is esznek errefelé - tájékoztattam. Pike
lemondóan nézett rám.
Lucy megszerezte nekünk LeRoy Bennett jelenlegi címét, a Bayou
Lounge-ét pedig a tudakozótól kérdeztük meg. Pike-kal úgy
döntöttünk, hogy a nap egy részét LeRoy, másikat a farm
megfigyelésével töltjük, majd este együtt megyünk a Lounge-ba.
Elıször Bennetthez indultunk.
LeRoy Bennett egy keskeny utcában lakott Ville Platte nyugati
lakónegyedében; az apró, deszkaburkolatos ház poros, mocskos volt,
és teljesen benıtte a gaz. Az utca többi épülete sem volt nagyobb, de
ott látszott, hogy gondosan nyírják a füvet, és rendszeresen takarítják
a bejárót. LeRoy kertjében a St. Augustine füve vagy húsz centi
magasra nıtt, a főrészes levelő sás és a gyomfélék még magasabbra.
Keréknyom vezetett be az udvarra, a két sáv között fekete pettyek
sötétlettek, ahol a Polarából csöpögı olaj összemaszatolta. Volt ugyan
kiépített kocsibejáró, de minek használja, ha a főre is lehet parkolni?
Reménykedtem, hogy LeRoy az autójával otthon van, és így Pike meg
tudja ıket nézni magának, de nem láttuk egyiket sem. Bár az is lehet,
hogy a növénytakaró alatt lapultak.
- Ez LeRoy rezidenciája - mondtam.
- Semmi önbecsülés - csóválta a fejét Pike. Megálltam LeRoy
bejárója elıtt.
- Egy kifakult arany Polarája van. - Körülnéztem az utcában.
Autók parkoltak mindkét oldalon. - A legjobb megfigyelıpont a
következı háztömbnél, a nagy tölgyfa alatt van.
Pike körülnézett, és helyben hagyta. LeRoy szomszédságában egy
hatvanas éveinek közepén járó férfi fényezte bézs színő, '64-es
Chevelle-jét. Az otthona és a kertje makulátlan volt, de LeRoy
szemétdombjáról a gaz úgy hajlott a telkére, mint kócos hajfürtök a
gallérra. Ránk nézett, miközben nyomott keveset a tubusból, mi pedig
továbbálltunk.
Rossier rákfarmja volt a következı állomás. Behajtottam a
fıkapun, hogy Pike körülnézhessen kicsit, majd leparkoltam egy
murvás mellékúton, körülbelül negyed mérfölddel beljebb.
Átverekedtük magunkat a Milt birtokát övezı fasoron, és
lekuporodtunk egy kidılt fenyı mögé. Tökéletesen láttunk mindent, a
bal oldalunkon lévı tavaktól és elıkészítı épületektıl kezdve egészen
a jobbunkon elterülı apró dombig és Milt házáig. Miután megfigyelı
állásba helyezkedtünk és körbenéztünk megszólaltam:
- Nocsak-nocsak. Itt az egész bagázs.
LeRoy Bennett egy kövérkés asszonnyal beszélgetett az elıkészítı
épületnél, míg Rossier a tavak között kocsikázott egy mini
golfautóban az egyik vézna mővezetıjével. LeRoy Polarája a ház
mellett parkolt, és René LaBorde is ott volt -kint ült egy alacsony,
fehér székben, és vagy olvasott, vagy a lába közét bámulta. Pike
hunyorgott, amikor meglátta Renét.
- Érdekes elfoglaltság.
- Ühüm.
Figyeltük, ahogyan az emberek begázolnak a tavakba, beleszórnak
a vízbe valamit, ami valószínőleg rákeledel lehetett, majd széthúzzák
a növényeket és figyelik a víz fenekét. Más tavaknál teherautók
csörlızték a hatalmas hálókat, kifogva a csúszós, szürke
törpeharcsákat vagy a sötétbordó rákokat a vízbıl, azután kisebb,
nyitott tetejő vagonokba ürítették a tartalmukat. A munkások közül
néhányan afroamerikai nık voltak, de többségük alacsony, tömzsi
spanyol. Néhány idısebb, vékonyabb fehér fickó széles karimájú
szalmakalapban a tavak között ingázott, magyarázva a többieknek,
mit kell csinálni. Felsıbb irányítás.
- Eleget láttál? - kérdeztem.
Pike bólintott.
Visszamentünk a Thunderbirdhöz, majd a Bayou Loun-ge-hoz
hajtottunk, Ville Platte-tıl nyugatra a 10-es úton, nem messze
Redelltıl. Apró, fehér épület volt az úttól kissé beljebb, egy kis
tisztáson a fák között. Mellette egy bedeszkázott ablakú, elhagyott
horgászbolt állt; falára a földtıl egészen a tetıig tízlábnyi betőkkel
festették fel, hogy „JÉG" és „GILISZTA". Mindkét épületet
kagylótörmelékkel szórták körül, nyomokban fő és gaz tarkította a
talajt. Az egésznek pont olyan hangulata volt, mint LeRoy Bennett
rezidenciájának. Lepukkant. Egy rozsdás vasrúd állt ki a bár
oldalából, rajta hatalmas „SCHLITZ" feliratú cégtáblával. A Bayou
Lounge nem úgy nézett ki, mint a bőnözés melegágya, de sosem lehet
tudni.
Túlcsorogtunk a horgászbolton, megálltunk, és onnan néztünk
vissza. Három óra harminchat volt. Egy kék Ford Ranger parkolt a
sörözı mellett, egy Lone Star teherautó pedig elıtte. A kék-fehér
Lone Star egyenruhát viselı pasas kézikocsit tolt ki a bár ajtaján,
nyomában egy nı lépdelt csatos jegyzettáblát szorongatva. Dús, vörös
haját a feje tetejére tőzte; körme és szája is hasonló színben
pompázott. Vállban keskeny, fenékben viszont annál szélesebb volt;
fehér farmernadrágját legalább tíz évvel és tizenöt fonttal kinıtte már.
A fickónak magyarázott valamit, miközben amaz a targonca tartalmát
rakodta a teherautójába, és csak akkor ment vissza az épületbe, miután
a férfi elhajtott.
- Megnézem a Fordját - szólt Pike. - Benézel, vagy én menjek?
- Majd én.
Elıbbre gurultunk, majd bekanyarodva a fal mellé megálltunk a
Schlitz felirat alatt, és bementem az épületbe. A bár végében hat
doboz Lone Star volt egymásra tornyozva, a nı pedig egy vékony,
spanyol fickót nézett összevont szemöldökkel, aki a pult mögé
próbálta beráncigálni a rekeszeket. Nyolc vagy kilenc kisebb kerek
asztal volt szétszórva a helyiségben, rajtuk felfordított székek, a terem
hátsó falánál pedig egy Rockola wurlitzer állt a „MOSDÓK" feliratú
ajtó mellett.
A zenegép mellé egy vizesvödröt helyeztek, a hátsó ajtót pedig
nyitva hagyták szellıztetés végett. A nı rám nézett.
- Bocsi, édeske! Zárva vagyunk - mondta.
- Reméltem, hogy itt lesz az egyik haver. Mikor nyitnak?
- Öt körül, esetleg kicsit késıbb. Kit keresel? - Lezserül rám
mosolygott. Olyan negyvenöt körüli lehetett, de idısebbnek látszott.
Petyhüdt bıre a mosolytól kisimult. A spanyol fickó megállt munka
közben, hogy bennünket figyeljen.
- Ó, csak egy barátomat. - Mr. Titokzatos.
- Mi az, titkolózol, édes? Én itt vagyok állandóan. - Miközben
beszélt, észrevette a spanyol pasast, és rászólt: - Ne bámészkodj itt, az
Isten áldjon meg! Vidd ezt a sok szart innen! Endelay!22 - A spanyol
bosszúsan visszafordult a munkájához. Nem voltam biztos benne,
hogy értette, mit mondanak neki, de azt tudta, hogy letolást kapott. A
nı undorodva intett utána. - Ezek a spanyolok megérik a pénzüket.
Egy jó néger bármikor felér akár kettıvel is.
- A srácot LeRoy Bennettnek hívják - mondtam -, azt hallottam, itt
megtalálom.

22
Endelay!: Semmirekellő! (sp.-fr.)
 Abbahagyta a mosolygást, és visszahúzódott a bárpult mögé. Ezt a
fajta viselkedést alkalmazhatja azokkal az idısebb vendégekkel
szemben, akik már legurítottak egy-két tucat sört a torkukon.
- Ó, igen. LeRoy mindig itt lóg. Hagyhat neki üzenetet, ha akar.
- Inkább nem. Épp Biloxiba tartok, majd beugrom visszafelé jövet.
Visszamentem a kocsihoz, és bemásztam Pike mellé.
- Ötkor nyitnak. Bennett állandóan itt van.
- Ki hibáztathatná érte?
Vagy másfél mérföldet haladtunk még az úton, azután
megfordultunk és visszaindultunk. A horgászbolttól száz yardnyira
leálltam az út szélén; Pike kiugrott a zsákjával, és bevette magát a fák
közé. Továbbhajtottam még vagy négyszáz yardot, amíg rá nem
találtam egy murvás-tızeges útra, amely keresztülvezetett egy
pallókból kirakott hídon, és ott én is kiszálltam. Bezártam a kocsit és
visszasiettem a bolthoz. Mire odaértem, Pike már bent volt, és
berendezkedett: az ablakon át, egy tisztára törölt folton keresztül
figyelte a szemközti sörözıt.
A Bayou Lounge ugyan tényleg ötkor nyitott, de hatig semmi
mozgást nem észleltünk. Akkor is csak egy csoport fiatal, baseball
sapkás, barnára cserzett bırő srác érkezett. Úgy tőnt, most végeztek a
munkával, és még szívesen leküldenének pár pohárral, mielıtt
hazamennek. Kilenc perccel hét elıtt valaki benyomta a Rockolát;
Doug Kershaw egyik francia dala szőrıdött ki bentrıl.
Pike-kal készítettünk néhány szendvicset, diétás kólát szo-
pogattunk, és figyeltük a ki-be járkáló embereket, de sem Milt
Rossier, sem LeRoy Bennett, de még René LaBorde sem tőnt fel
közöttük. Ha folyt is valami törvényellenes, mi nem vettük észre.
A bolt üreges cementtömbökbıl épült; belül csak egy pultot,
néhány üresen tátongó polcot és a betonpadlót találtuk. Letelepedtünk
a földre szétszórt furnérlemezek darabjai és néhány zsáknyi
patkányürülék közé. Vastag rétegben borított mindent az évek óta
gyülemlı por, és az egész helyiséget betöltötte a penészgomba szaga.
- Gondolj bele, Joe: másoknak nyakkendıt kell hordaniuk, és
lyukkártyát dugdosnak a blokkoló órába.
Pike nem válaszolt.
Este nyolc tizenötkor már hét kocsi állt a kagylóhéjjal felszórt
parkolóban, és vagy tucatnyian tartózkodtak a sörözıben, de sem Milt
Rossier, sem LeRoy Bennett nem volt közöttük. Pike keveset beszélt,
és semmi rendkívüli dolog nem akadt megfigyelés közben, így azon
kaptam magam, hogy Lucyre gondolok. Elmerengtem, vajon mit
csinálhat most; láttam az irodájában, láttam a nappali kanapéján ülve,
és láttam, ahogy Bent magához ölelve nézik a Star Treket. Egy idı
után belefáradtam a képek felidézésébe, és megpróbáltam nem
gondolkodni, de ekkor az jutott eszembe, hogy mindjárt átmegyek a
Bayou-ba, és felhívom a nyilvános fülkébıl. Persze ha megteszem, az
öreg Milt és LeRoy biztosan éppen akkor fognak besétálni az ajtón.
Murphy törvénye.
- Belefeledkeztél - szólalt meg Pike.
- Mirıl beszélsz?
- Miss Chenier-rıl. Rámeredtem. Talán gondolatolvasó?
- Élvezzük egymás társaságát. Bólintott.
- Én kedvelem ıt, ı kedvel engem. Sem több, sem kevesebb.
Újra bólintott.
Kilenc tizenötkor elment két kocsi, és tízre már egészen üres volt a
parkoló, kivéve a kék Ford Rangért.
- Ez a hely valóságos aranybánya - jegyezte meg Pike. Húsz
perccel tizenegy elıtt egy elnyőtt Mercury furgon zötyögött be, és
járó motorral várakozott. Az apró termető spanyol férfi és egy spanyol
nı, akit korábban nem láttam, beszálltak, és a kocsi tovanyikorgott. A
nı egy barna zöldséges tasakhoz hasonló valamit cipelt.
- Egy latin fickó vezet - mondta Pike. Erıltettem a szemem, de
nem tudtam kivenni.
- Joe, te nem furcsállod, hogy milyen sok latin népség mászkál
errefelé délen, a mocsarak vidékén? Pike vállat vont.
Tizenegy tízkor a Bayou Lounge elsötétült, és a boltot vezetı nı a
Fordjába ülve elhajtott. Pike-kal összeszedtük a holminkat,
felsétáltunk az autóig, majd a motelba hajtottunk. Fel akartam hívni
Lucyt, de már majdnem éjfél volt, és valószínőleg felébresztettem
volna - vagy ha nem ıt, akkor Bent.
Az utolsó dolog, amire emlékszem errıl az éjszakáról, Lucy
nevetése, bırének illata, és a hiánya miatti mély üresség volt.
 26

Következı reggel öt óra tizennyolckor Joe Pike besurrant a Milt

Rossier rákfarmjával szemközti fák sőrőjébe. Én visszamentem Ville
Platte-be, és beálltam a Bennett házától egy tömbnyire lévı tölgyfa
alá. Az ég hat óra húszkor kezdett fénybe borulni, és fél nyolckor
LeRoy öreg szomszédja már a bézs Chevelle-jén dolgozott a
fényezıvel és a gittkéssel. Egy pelyhes bundájú, fehér macska sétált
oda hozzá, a lábához dörgölızött, míg az öreg meg nem simogatta a
fejét. Úgy tőnt, mindketten egyre jobban élvezik egymás társaságát,
de ekkor LeRoy kijött, kezében egy kisebbfajta zöld törülközıvel,
felköhögött némi slejmet, és kiköpte a ház elıtti magas főbe. Az
öregember abbahagyta a macska cirógatását, dühösen méregette
LeRoyt. Bennett biztosan felfigyelt rá, de úgy tett, mintha észre sem
venné, és egyikıjük sem szólt a másikhoz. Letörölte a harmatot a
kocsi elsı és hátsó szélvédıjérıl, az átnedvesedett törülközıt a terasz
lépcsıjére hajította, azután beszállt a Polarába, és elhajtott. A
szomszéd figyelte, ahogyan eltőnik, majd a mocsokban heverı nedves
törülközıre meredt. Pokoli randán festett ott a földön. Az öreg tekin-
tete saját makulátlan portájára siklott, és megcsóválta a fejét. Talán az
jutott eszébe, minek veszıdik annyit saját kertjének rendben
tartásával, amikor Bennetté olyan, mint egy pöcegödör; vagy talán az,
milyen tökéletesen igaza van a rádiónak abban, hogy Amerika
egyenesen a pokolra tart, és az elıbbiekkel is csak megerısítést nyert
mindez.
A terv az volt, hogy négyig Bennetten maradok, majd megszakítva
a megfigyelését felszedem Pike-ot, aztán együtt megyünk a Bayou
Lounge-hoz. Reméltük, hogy LeRoy - mint
Milt Rossier jobb keze - egész nap különféle megbízatásokat fog
intézni, melyek közül egy vagy esetleg több is Rossier piszkos
ügyleteivel lesz kapcsolatban. Mihelyt LeRoy eltőnt a sarkon, tettem
egy U-kanyart, és lassan megközelítettem a keresztezıdést, hogy
biztos legyek benne, nem lát meg, majd követtem ıt egészen a Ville
Platte-i Dunkin' Donutsig. Vásárolt néhány mázas fánkot, azután négy
dollárért tankolt a Sunaco önkiszolgáló kútnál, innen pedig Rossier
farmjára hajtott. Nyolc harminchatra már Milt házának verandáján ült
a fehér, alacsony karosszékben egy magazint lapozgatva, míg én Pike
mellett kuporogtam a kidılt fenyı mögött. Ennyit a bizonyítékokról.
- Kész Vészhelyzet - mondtam.
Pike Zeiss messzelátóján keresztül nézegette a pasast.
- Nem olvas. Csak a képeket nézegeti.
- A zsenik ritkán állnak bőnözınek - bólintottam. Ültünk a
kifordított katonai esıköpenyeken a cserszömörcék és apró erdei
aljnövényzet között, míg körülöttünk a nap szép lassan uralma alá
hajtotta a világot. A forróság egyre nıtt, ezzel együtt a levegı egyre
fülledtebb és párásabb lett, a fejünk felett pedig egyre híztak a szürke
esıfelhık rétegei. Az erdıben méhek, gyíkok, mókusok, mocsári
nyestek motoztak, és csak elvétve hallottuk a farmon dolgozó
emberek hangját, ahogyan a munkájukat végezték a hidakon és a
tavak mentén. Minden teljesen hétköznapi tevékenységnek látszott, és
semmi gyanúsat vagy bőncselekményre utaló jelet nem vettünk észre.
Bár meglehet, ez az egész csak egy nagy átverés volt.
A délelıtt közepe táján Rossier kijött a házból, és Bennett-tel
lesétáltak a tavakon túlra, az elıkészítı fészerekig. Milt rendszeresen
megállt, hogy szót váltson a munkavezetıvel, rábólintott a hallottakra,
és egyszer még a kalapját is levette, hogy megtörölgesse a homlokát,
de ennek valószínőleg nem volt jelentısége. René LaBorde jött ki az
egyik elıkészítıbıl, csatlakozott hozzájuk, és követte ıket
mindenhová, de senki nem szólt hozzá. Nem láttam megérkezni, és
Pike sem tett említést róla. Valószínőleg ott volt egész végig, talán
még ott is lakott.
A feldolgozó vezetıje kijött, amint Rossier és Bennett odaértek, és
hárman folytatták a beszélgetést. René egy darabig álldogált a körön
kívül, majd a teknıs tavacskájához ballagott, és térdig belegázolt a
vízbe. A mővezetı látta meg elıször, és mindenki ideges lett, ahogy
LeRoy a tó szélhez rohanva üvöltözni kezdett:
- Az isten verje meg, René! Gyere ki onnan azonnal! Siess, mielıtt
Luther neked támad!
René visszahúzódott a partra, de továbbra is a zavaros vizet
bámulta. Cipıje és nadrágja csupa iszap lett, csöpögött a víztıl. Nem
úgy tőnt, mint aki tudja, mit csinál, és miért kellett abbahagynia.
- Ember... - Pike hitetlenkedve csóválta a fejét.
Ezután Rossier és LeRoy visszatértek a fıépülethez, és mindenki
ment a dolgára. René tovább bámulta a vizet, hatalmas teste
bizonytalanul imbolygott, mintha kihagynának az idegrendszeri
kapcsolatai. Félúton a ház felé Rossier észrevette, hogy nem követi
ıket. Bennett vállára csapva jelzett, mire LeRoy visszanyargalt
Renéért. René követte ıt a fıépületbe, és mindketten letelepedtek a
fehér karosszékekbe. Az idı múlt, a víz és a sár folyamatosan
száradozott René nadrágján, LeRoy pedig az újság képeit nézegette.
A felhık egyre csak győltek, háromra már teljesen elsötétítették az
eget. Villám vágott be mély robajjal valahol mögöttünk a fák közé,
majd megeredt az esı. Kezdetben csak szemerkélt, de egyre
erısebben folytatta. LeRoy és René bementek a fıépületbe, a tavaknál
dolgozók pedig menedéket kerestek a feldolgozó csőrökben. Pike-kal
magunkra öltöttük a katonai köpenyeket, és az autóhoz mentünk.
Korábban eljöttünk, mint terveztük, de mindenki fedezékbe húzódott
az esı elıl, így nem volt nagy valószínősége bármilyen
bőncselekmény bekövetkeztének. Megálltunk egy éjjel-nappali
Minimartnál a reddelli autóút mentén, és felhívtam Lucy irodáját az
egyik nyilvános fülkébıl. Éppen ügyfél volt nála, de Darlene
megkérdezte, nem akarok-e valami üzenetet hagyni neki. Csak annyit
mondtam, hagyja meg neki, hogy hívtam, és majd újrahívom, ha lesz
rá lehetıségem. Darlene megjegyezte, hogy a dolgokra való tekintettel
ez nem túl sok. „Milyen dolgokra való tekintettel?" - kérdeztem, de ı
csak nevetett, és lerakta. A nık mindig mindent kifecsegnek
egymásnak?
Az ég napsütötte kátrányszínő volt, és a horizonton cikázva
táncoltak a villámok, mialatt Pike-kal újra a Bayou Lounge-gal
szemközti horgászbolt felé lopakodtunk. Az esı vad, viharos
tombolással zuhogott, a tetı résein keresztül patakokban szivárgott be
a víz, de még mindig jobb volt, mint a fák között rostokolni. Este
hétkor már csak egy csapatnyi öreg mókamester volt a sörözıben,
akik egy fehér Broncóval érkeztek. Nyolcra ık is leléptek, kilenckor
újra megjelent a zöld furgon a spanyol párért, és kilenc óra
harminckor bezárt a sörözı. Valószínőleg az esı távol tartotta a
vendégsereget. Talán ha egész évben esne, a bőnözési ráta a nullával
lenne egyenlı.
Pike és én másnap, illetve harmadnap is végigjátszottuk mindezt,
de nem sok változás történt az eseményekben. Minden reggel
megvártam, míg Bennett kijön a házból, majd követtem
nyílegyenesen a Dunkin' Donutshoz, onnan pedig a rákfarmra, ahol
letelepedett a verandára, és egész álló nap magazinokat lapozgatott.
így vezette le a feles energiákat, semmi kétség. Egyszer dél körül Milt
kijött, és mondott valamit Bennettnek, aki erre bepattant a Polarába,
és elhajtott. Visszarohantam a fákon keresztül a kocsihoz, és még
éppen idıben értem oda, hogy lássam, amint LeRoy elhúzza a csíkot a
város felé vezetı úton. Nyomába eredtem, és egyenesen a Ville Platte-
i McDonald'sig követtem, ahol rendelt két zacskó kaját, majd
visszadöngetett a farmra. Még a bőnözık is Big Macet esznek.
Ha a nappalok rosszak voltak, az éjszakák még rosszabbak. Ültünk
a horgászbolt padlójának mocskában, figyeltük a néhol üres, néhol
pedig emberekkel teli autók jövés-menését, de sem LeRoy Bennett,
sem Milt Rossier nem ment sehová, és az égvilágon semmi jelét nem
tapasztaltuk illegális tevékenységnek. Egyszer egy kövér fickó olcsó
öltönyben egy Dolly Partonos frizurás, vékony nıvel szexeit egy
Buick Regal hátsó ülésén; ugyanaz a nı két nappal késıbb egy
csontos, Stetson-kalapos krapekkal kamatyolt egy Isuzu Trooper há-
tuljában, de ezért még nem húzhattuk volna rá Rossier-re a vizes
lepedıt. Egy másik alkalommal három pasas támolygott ki a bárból
negyedik társukon nevetve és gúnyolódva, aki baseball sapkában
botladozott az út közepén, majd hirtelen letolta a nadrágját, és
elvégezte a dolgát. Félúton azonban megingott, és az egyensúlyát
vesztve belezuhant a tócsájába, a többiek pedig hangos kacagás
közepette utána vágtak egy üres sörösdobozt. Nincs is jobb, mint egy
éjjeli kimaradás a cimborákkal.
Az elkövetkezı három napban csak kétszer volt alkalmam
Lucynek telefonálni, mindkétszer sikertelenül. Egyszer hagytam
üzenetet az otthoni rögzítıjén, egyszer pedig csak a titkárnıjével
sikerült beszélnem. Darlene azt mondta, Lucy nagyon szeretne
beszélni velem, és kérdezte, ha nem sikerül összehoznunk, körülbelül
mikor hívom újra? Biztosítottam, ahogy tudok, újra telefonálok.
- Ó, szegényke - felelte erre. Egészen kedves.
Két napig száraz volt az idı, de harmadnapra megint eleredt az
esı, és a megfigyelés eredménytelensége meglehetısen morcossá és
lehangolttá tett. Talán csak az idınket vesztegetjük. Az illegális
dolgok valószínőleg zárt ajtók mögött zajlanak, mi pedig ülhetünk a
fenekünkön az erdıben meg a horgászboltban, amíg be nem fagynak a
folyóágak, de soha nem jövünk rá az összefüggésekre. Pike-kal
felváltva tornáztunk, hogy megmozgassuk kicsit elgémberedett
izmainkat.
A negyedik este a horgászboltban, miközben az esı verte a
háztetıt, én pedig jógáztam, pontban nyolc óra huszonkettıkor Pike
megszólalt:
- Kapás van.
LeRoy Bennett és René LaBorde kanyarodtak be a parkolóba a
kék Ford mellé. Hat autó állt már ekkor a bár elıtt ebbıl négyet
rendszeresen láttunk itt, de egyiken sem találtunk semmi gyanúsat.
Bennett kimászott a Polarából, és bemasírozott a bárba. René a
kocsiban maradt.
- Megnézem a verdát - szólt Pike.
Kisurrant az esıbe.
Nyolc huszonnyolckor egy New Orleans-i rendszámú, sötétszürke
Cadillac Eldorado farolt be a Polara mellé. Egy ezüst esıkabátos
spanyol fickó szállt ki belıle, és ı is besétált az épületbe. Nyolc
harmincegykor Pike megjelent mellettem esıtıl és izzadságtól fénylı
hajjal. Körülbelül két perccel késıbb a spanyol fickó Bennett-tel az
oldalán kijött, mindketten beszálltak a saját autójukba, majd az Eldo
és a Polara egymást követve elhajtott.
Pike-kal kisiettünk az autónkhoz, és a nyomukba eredtünk. Mialatt
vezettem, Pike kicsavarta a mennyezeti lámpából az égıt. Mindig
légy elıvigyázatos!
Senki nem haladt gyorsan, és senki nem csinált felhajtást abból,
hogy hová tart, mintha már megjárták volna ezt az utat párszor;
szemlátomást néhány alak ment a dolgát intézni valami jól ismert
helyre. Nem volt forgalom, és bár jobb lett volna egy-két autót
magunk között tudnunk, de az ömlı esı megkönnyítette a
helyzetünket. Lámpa nélkül vezettem, és két szembejövı ránk is
villantotta a fényszóróját, hogy figyelmeztessen - a második, cowboy-
féle fickó elég idegesnek tőnt, az ablakon kiordítva le is seggfejezett
minket. Ha az Eldós fickó hátranéz, talán elcsodálkozik a villogó
fényszórókon, de ha így is tett, nem adta jelét, hogy gyanút fogott vol-
na. Minek nézzen hátra az ember, ha a zsebében van a rendırség, és
tudja, az égvilágon senki nem nyomoz utána?
Ráfordultunk a Rossier rákfarmja felé vezetı országútra. Azt
gondoltam, oda tartunk, de hamarosan elértük a kaput, majd el is
hagytuk, folytatva utunkat. Kicsit jobban lemaradtam, Pike pedig
elıredılt az ülésben, hunyorogva próbált átlátni a víz-függönyön és a
sebesen járó ablaktörlı lapátokon, nehogy szem elıl tévessze az
elıttünk haladó kocsi hátsó lámpáját. Vagy egy mérfölddel késıbb az
Eldo piros fénye felerısödött.
- Kanyarodnak - jelentette Pike.
A Polarát megvilágította az Eldorado reflektora, ahogy ráfordult
az egyik kavicsos mellék útra, amely sőrő cukornád és szederbokrok
között vezetett be az ingoványba. Megvártuk, amíg a lámpák
eltőnnek, majd fölzárkóztunk, és ráfordultunk egy hídra. Dudvával
benıtt cement csıvezeték ágazott ki a felszínre a hídhoz;
drótkerítéssel vették körül, hogy védjék a csöveket, mőszereket és
más egyebeket, melyek a sötétben nyomásmérıknek tőntek.
Elhagyatott olajkitermelı felszerelés.
- Valahol az Isten háta mögött lehetünk - jegyeztem meg. Az út
egyre keskenyebbé vált, a földpad tetejét követve szelte át az
ingoványt; bekanyarodott a nád-, sás-, és gyékénybozót sőrőjébe,
majd vissza, közben több, növénnyel benıtt kavicsos utat is
keresztezett. Vagy fél mérfölddel beljebb, bal kéz felıl feltőnt egy
széles csatorna, melynek partját benıtték a növények, de kétségtelenül
emberi kéz munkája volt - precízen, egyenesen hasította ketté a
mocsarat.
- Úgy néz ki, mint egy ipari csatorna - szóltam.
- Ha megfordulnak, és elindulnak visszafelé, bajban leszünk -
mondta Pike.
- Ja.
A következı keresztösvénynél megálltunk, és letolattunk a fıútról,
hogy a sás egészen elrejtse az autót, majd egy bukkanó mögé
húzódtunk. Ahogy kiszálltunk, hallani lehetett, amint az esı sercegı
szalonnaként dobol a növényeken és a vízen. Még negyed mérföldet
tettünk meg az úton, amikor megpillantottunk egy hatalmas, bordázott
falú bádogépületet, amely fényárban úszva emelkedett ki a mocsárból,
mint valami nem létezı, elhagyatott káprázatváros. A csatorna partján
álló óriási fémbarakk három emelet magasan tornyosult a láp fölé, az
épületet generátorról üzemeltetett ipari reflektorok világították meg.
Rozsdás csövek futottak a belsejébe, a bordás bádogpanelek
némelyike ferdén lógott a faláról. Az elszigeteltség és a technológia
ötvözete hátborzongató légkört kölcsönzött a helynek, mintha egy
elhagyott, rég elfeledett létesítmény területén botladoztunk volna.
 A Polara és a Cadillac az épület lábánál állt, néhány két és fél
tonnás teherautó társaságában. Mindkettı üresjáratban pöfékelt
fáradtan, fehér füstöt eregetve a párába, mint valami lesben álló
szörnyeteg. Pike-kal besurrantunk a sás közé.
- Testhüvelyek - mondtam. Pike rám nézett.
- Olyan ez az egész, mint a nevelıépület, amelyikre Kevin
McCarthy bukkant rá a Testrablók invázójában. Amelyikben a
gazdatestek egyre több szörnyeteget nevelnek ki, hogy aztán
teherautókra rakva hordják szét ıket az egész országban.
Pike megcsóválta a fejét, és visszafordult az épülethez.
- Nem semmi vagy...
Egy magas, hangárszerő ajtó nyílt az épület oldalán. Három,
katonai esıkabátot viselı fickó mászott elı a teherautókból,
kinyitották, majd visszaszállva behajtottak. Pár perccel késıbb hangos
dízelpöfögés tört át az esın, és egy vontatóhajó úszott felfelé a
csatornán fények nélkül, maga elıtt tolva egy kisebb uszályt. Úgy
száz méterre a barakk szájától lecsökkentette a sebességét, a spanyol
pasas pedig a víz széléhez ment, és egy vörös lámpával integetni
kezdett. A vontató felbıgette a motorját, majd a tolóerıt kihasználva
lassan beúszott az épület belsejébe. LeRoy, René és a Cadillaces fickó
utána siettek. Pike-kal az árnyékos rész szélén elıbbre kúsztunk, míg
keresztül nem láttunk a rakodóajtón. Arra számítottam, majd azt lát-
juk, ahogy az emberek marihuánás bálákat pakolnak az uszályra, vagy
kokaintéglákat emelnek le a fedélzetrıl, de nem így történt. Bent vagy
három tucat ember mászott le a vontatóról, és szállt be a teherautókba.
Többségük ápolatlannak tőnt, de nem mindegyik. Jólöltözöttek is
akadtak közöttük. A legtöbben spanyolok voltak, de láttunk két
feketét, három fehéret és fél tucat ázsiait is. Mindannyian fáradtnak,
betegnek és rémültnek látszottak, és mindenki bıröndöket, katonai
zsákokat és más személyes holmikat cipelt magával.
- A francba. Ezek emberek - morrant fel Pike.
Amikor a teherautók megteltek, az esıkabátos vezetık lehajtották
a ponyvákat, hogy eltakarják rakományukat, beültek a fülkébe,
kitolattak az épületbıl, és belevesztek az esıbe. Miután eltőntek,
néhány keménylegénynek tőnı figura jött elı az uszályból egy
csontos öregembert vonszolva, és egy rongybabának tőnı valamit
cipelve. Az öreg zokogott, és ütlegelte a nehézfiúkat, de azok nem
sokat törıdtek vele. Hevesen gesztikulálva odament az Eldoradós
férfihez, lerogyott elé a földre, és belecsimpaszkodott a lábába. Az
Eldoradós rúgott rajta egyet, elıvett egy apró pisztolyt, az öreg
fejéhez tartotta, majd egy halk puffanást hallottunk.
Elakadt a lélegzetem, és éreztem, hogy Pike teste megfeszül.
Az Eldós fickó arrébb rúgta az öregember testét, és mondott
valamit LeRoynak, aki bólintott. A vontatós fickók visszamentek a
fedélzetre, míg LeRoy és a fegyveres tag kisétáltak az Eldóhoz. A
tulaj kinyitotta a kocsi csomagtartóját, elıvett belıle egy kisebb
kézitáskát, és átadta LeRoynak. Bennett a Polarához vitte. Az uszály
motorja felbıgött, kifarolt a hangárból, lassan kiúszott a csatornába -
még mindig lámpák nélkül - és visszatért oda, ahonnan jött. A
motorok halk kotyogását végül elnyelte a köd. A fegyveres beült az
Eldójába, és a teherutók nyomába szegıdött. Csak négyen maradtunk.
- Túl késı az öregnek. Mit akarsz tenni? - kérdezte Pike.
- Várjuk ki a végét.
LeRoy elıvett egy lapátoc a kocsiból, majd Renével egy keskeny
csapáson a nádasba vonszolták az öregembert és a rongybabát.
Utánuk kúsztunk, hogy jobban lássuk ıket. René egy kisebb
mélyedést ásott a nedves földbe, belelökte a testeket, befedte ıket,
azután visszatért. LeRoy kikapcsolta a generátort, és hirtelen sötétbe
borult az egész ingovány. Mindketten beszálltak az autóba, és
utolsóként ık is elhajtottak.
- Oké - szóltam.
Pike-kal a sekély sírhoz mentünk, kezünkkel félrehánytuk a sarat.
Megtaláltuk az öregember és egy kislány holttestét, aki körülbelül öt
éves lehetett. Kicsi és sovány volt, talán beteg is lehetett, de nem
mertem volna rá megesküdni. Az arca sötét volt a mocsoktól, de az
esıcseppek lassan tisztára csókolták a bırét. Félresimítottam a haját;
éreztem, hogy a légzésem lelassul, nyakamban, a hátamon és a
bordáim mentén megfeszülnek az izmok. Talán az öreg unokája volt,
de az is lehet, hogy nem. Talán csak egyedül volt, és az öreg a
barátságába fogadta. Talán csak vigyázott rá, és ez az erıs óvó érzés
indulatossá tette a kislány halála miatt, amely végül a
meggyilkolásához vezetett. Végigkutattuk a zsebeit, hogy találjunk
valamit a személyazonosságára vonatkozóan, de nem voltak nála
papírok. Csak egy győrött, vízfoltos, apró fényképet találtunk a
férfiról egy csoport ember társaságában, akik valószínőleg a család-
tagjai lehettek. Mosolygott. A zsebembe dugtam a képet.
 - Gyerünk, vigyük ki ıket innen - mondtam. Pike megfogta a
karom.
- Nem tehetjük, Elvis. Ránéztem.
- Ha elmozdítjuk ıket innen, Rossier megtudja. Várnunk kell.
Többet kell megtudnunk, mielıtt még segítünk rajtuk.
Mélyet lélegeztem a nedves levegıbıl, és bólintottam. Nem
tetszett a dolog, de igaza volt.
Csak ültünk az esıben az öreggel és a kislánnyal, aztán egy idı
múlva mi is távoztunk.
 27

Nem sokkal hajnali kettı elıtt értünk vissza a motelhez. Lassan

haladtunk az esıvíztıl tükrözıdı úton, keresztülhajtva a kihalt
városon, amely ugyanolyan elhagyatottnak és üresnek tőnt, mint a
testek, amelyeket a mocsárban hagytunk a főrészes levelő sás között.
Rajtunk kívül semmi nem mozdult Ville Platte-ben, csak Joe és én,
szótlanul, egyedül a sárga jelzılámpák fényében, melyek mintha
folyamatos figyelmeztetést suttogtak volna.
Lezuhanyoztunk, átöltöztünk. Joe ment elıször, és ahogy
leoltottuk a villanyt, megszólaltam:
- Joe?
Hallottam, ahogy megmozdul a földön, de belekerült pár
másodpercbe, mire válaszolt.
- Igen.
- Jézusom, Joe.
Pike talán elaludt, de nekem nem sikerült. Bár a száraz szobában
voltam, mégis máshol jártam. Kint voltam az öregemberrel és a
kislánnyal, és mégsem. Ott kuporogtam mellettük a sásban, az éjszaka
nyirkos és fülledt levegıjébe, miközben az esı a hajamról a hátamra
csorgott, és nagy cseppekben hullott le az elıttem fekvık arcára, apró,
kristálytiszta köröket rajzolva sármaszatos bırükre. De a tisztaság
azonnal elmosódott, amikor az újabb és újabb esıcseppek el-
homályosították egymást, mint ahogyan minden új igazság elkendız
egy régit.
Az esı nem sokkal négy után állt el, majd hét óra ötkor felhívtam
otthon Lucyt, és elmondtam neki, mit láttunk.
- Gondolod, illegális bevándorlók voltak? - kérdezte.
- Harmincöt embert számoltunk meg, akik felszálltak a te-
herautókra, de akár többen is lehettek. Néhány ázsiait, fehéret és
feketét is láttunk közöttük, de a többségük spanyol volt.
Elmeséltem az öreget és a kislányt is.
- Ó, Istenem - sóhajtott.
- Ott hagytuk ıket a helyszínen. Rossier nem volt jelen, és nem
vagyok biztos benne, hogy összefüggésbe lehet hozni az
eseményekkel. Bennett és LaBord biztosan benne vannak, de Rossier
talán nem.
- Megvan a Cadillac rendszáma? Bediktáltam neki.
- Maradjatok ott, ahol vagytok - mondta. - Ahogy megtudok
valamit, visszahívlak.
- Kösz, Luce.
- Hiányzol, csıdöröm.
- Te is hiányzol, Luce.
Másfél óra múlva Lucy visszahívott.
-Az Eldorado egy New Orleans-i személy, bizonyos Donaldo
Prima nevén van. Harmincnégy éves, nicaraguai származású férfi.
Háromszor volt büntetve, kétszer lopott holmik árusításáért, egyszer
illegális lıfegyverhasználat miatt. Az aktájában nincs semmi az
illegális bevándorlókkal kapcsolatban, de legtöbbször kicsúszik az
ügynökök markából. Van egy barátnım itt, Baton Rouge-ban, akivel
tudtok beszélni. Egy alternatív hetilapnál dolgozik - Bayou State
Sentinel címen fut. A lány a bevándorlók körüli zőrzavar
megszüntetésén dolgozik, méghozzá nem is eredménytelenül.
Valószínőleg segíteni fog.
- Valószínőleg.
- Meglátjuk. - Lucy útbaigazított, és Pike-kal már indultunk is
Baton Rouge-ba.
A Sentinel szerkesztıségi irodája egy deszkaburkolatú házban
volt, közvetlenül az LSU egyetemi városrész melletti utcácskában,
melyben a házak jó részét diákok, valamint a tanulók szabad életét
élvezık és elviselık részére adták bérbe.
A házak egy részét üzletté alakították, de ezek többsége CD-bolt,
grunge-rock üzlet vagy faragott bálványokat és papírmasé
aligátorokat árusító boltocska volt. Alternatív. Egy pár mountain bike
és egy Triumph motorbicikli állt egy kerékpártárolóhoz láncolva
szemben egy épülettel, melyen a következı felirat volt olvasható:
BAYOU STATE SENTINEL -AZ IGAZSÁG UTOLSÓ BÁSTYÁJA
AMERIKÁBAN. Azt hiszem, az igazság utolsó bástyája még nem
tartja távol a biciklitolvajokat.
Megálltunk a parkolóóránál.
- Idekint várok - mondta Pike. Alternatívban nincs otthon.
Felsétáltam az apró betonfeljárón, és beléptem az ajtón egy
helyiségbe, amely valószínőleg nappali lehetett még akkoriban,
amikor az emberek inkább éltek, mintsem dolgoztak benne. Most öt
asztalt zsúfoltak a szobába egy kávéautomatával, egy vízhőtıvel,
rengeteg Kurt Cobain és Hilary Clinton poszterrel, és a Sentinel
keretezett címlapjaival egyetemben. A fıcímek ezekhez hasonlóak
voltak: ÖT INDOK ARRA, HOGY AZONNAL MEGÖLD MAGAD;
AZ ÉLET SZAR. Alternatív. Néhány, húszas éveinek végén járó
afroamerikai nı dolgozott a terem végében Macintosh gépeken. Az
egyikük még gépelés közben is a telefonon lógott. Közvetlenül az ajtó
melletti asztalnál egy vörös hajú, atlétikus alkatú fehér fiatalember ült.
A várótérben egy papagáj gubbasztott a rúdján, alatta a New York
Times és a New Orleans-i Times-Picayune kiterített példányaival.
Amikor meglátott, csapott egyet a szárnyával, megemelte a
faroktollait, és papagájszart spriccelt a New York Timesra.
- Ember, az a papagáj tud valamit - nyögtem. A vörös hajú srác
rám mosolygott.
- Búbba a neve, és ı képviseli a véleményünket a vezetı sajtóról.
Mit tehetek önért?
Adtam neki egy névjegykártyát.
- Elvis Cole. Sela Henriedhez jöttem. Lucille Chenier jelezte az
érkezésemet.
Rápillantott a kártyára, és felállt.
- Megnézem. Kér esetleg egy kis kávét vagy valami mást?
- Nem, köszönöm.
Eltőnt egy apró elıtérben, majd pár perccel késıbb megjelent egy
magas nıvel, aki szemlátomást nem volt elragadtatva a látványomtól.
- Maga az a fickó, akirıl Lucy beszélt?
- Nem ilyennek képzelt?
Összevonta a szemöldökét, majd az ablakhoz ment, és kikémlelt
az utcára, mintha a fél FBI a sarkamban loholna.
- Lucy azt mondta, ketten jönnek.
- A társam kint vár az autóban.
Visszanézett rám, szeme összeszőkült, mintha roppant gyanús
lenne, hogy Pike kint maradt a kocsiban.
- Hát, jó. Menjünk hátra az irodámba.
Sela Henriednek hosszú arca, tüskésre nyírt szıke, szinte már
fehér haja volt, bal fülkagylójában pedig kilenc piercing sorakozott
egymás felett. Jobb kezének kézfejére, a hüvelyk és mutatóujj közé
egy kék keresztet tetováltatott, ujjainak többségén olcsó ezüstgyőrőket
viselt. Középharmincasnak saccoltam, de lehetett öregebb is. Az
irodája valószínőleg hálószoba volt régen a ház utcai frontján. Az
ablakhoz ment, újra kinézett Pike-ra, és csípıre rakta a kezét.
- Nem tetszik, hogy odakint ül.
- Miért nem?
- Úgy néz ki, mint egy zsaru. Maga is. - Visszafordult hozzám, és
összefonta a karját. - Talán az is. - Gyanakvó.
- Miss Henried, Lucy elmagyarázta önnek, mirıl van szó? -
Elıvettem a jó öreg sármos figurát. A kedvesség felér egy
belépıjeggyel.
- Igen, különben nem is találkoztam volna magával. Már nagyon
régóta ismerem Lucy Chenier-t, Mr. Cole. Együtt teniszeztünk az
egyetemen, de ez az újság elég nagy port kavar. A telefonjainkat
lehallgatják, az irodáinkat átkutatják, és van egy átkozottul hosszú
lista azokról, akik szívesen vennék, ha eltakarodnánk a színrıl. -
Leült, rám meredt. - Erre a beszélgetésre nem kerülhet sor, míg bele
nem egyezik, hogy átkutassuk.
- Kutatni? - Talán az jó öreg sármosság mégse mindig jön be.
- Megbízom Lucyben, de akár rá is szedhette ıt, hogy be-
protezsálja magát hozzám.
Kitártam a kezem.
- Vetkıztetés is lesz, vagy csak sima motozás?
- Tommy! - kiáltott. A vörös hajú srác bejött. - Megnéznéd, hogy
be van-e drótozva?
- Bocs - vigyorgott rám szégyenlısen Tommy.
- Semmi gond.
Végigtapogatott, átkutatta a karomat, a hónom alját, végig a
hátívemet, majd körben a derekamat. Profi. Mint aki csinálta már
korábban, és mint aki maga is átesett már hasonlón. Elért a Dan
Wessonig, mire meglepıdve nézett fel rám.
- Hé, ennek fegyvere van!
Sela dühösnek látszott. Az asztala fölötti poszterek közül az
egyiken egy pisztoly volt áthúzva nagy, vörös csíkkal, rajta a felirat:
ÁLLÍTSÁTOK MEG A FEGYVERİRÜLETET!
- Láthatnánk az iratait?
- Persze. - Elıvettem a pénztárcámat, és átadtam Tommy-nak.
Mindent alaposan átkutatott, mint egy gyerek, teljes komolysággal, de
igazi érdeklıdéstıl mentesen.
 - Ezek szerint magánnyomozó Kaliforniából. Van fegyverviselési
engedélye.
- Rendben Tommy. Köszönöm.
A srác visszanyújtotta a tárcámat, majd távozott. Udvarias. Még
egy nap az igazság gyárában.
Sela Henried megkerülte az asztalát, és leült. Hátradılt, egyik
lábát felrakta az asztal sarkára. Doc Martens.
- Lucy azt mondta, magát a louisianai bevándorlási helyzet
érdekli.
- Így van. Megpróbálunk valamit kideríteni egy Donaldo Prima
nevő alakról. Azt feltételezzük, hogy illegális bevándorlókat szállít,
de egyelıre nincs semmi bizonyítékunk.
- Igen, említette Prímát. - Felkapott egy ceruzát, és ütögetni kezdte
vele a térdét. - Átnéztem a jegyzeteimet, de nem találtam említést
semmiféle Prímáról. Ez azonban még nem jelent semmit. Mi azon
dolgozunk, amit a vezetı sajtó „bevándorlási problémának" emleget
errefelé. New Orleans az Öböl felıl érkezı bevándorlók legfıbb
belépési pontja, és a part mentén coyote-ok tucatjai mőködnek.
- Ha maga nem tud segíteni, talán ismer valakit, aki talán tudna.
- Sajnálom - rázta meg a fejét. Tud valamit, csak nem akarja
elmondani.
- Ez nagyon fontos, Miss Henried. Felém bökött a ceruzával.
- Évek óta harcolok az határátlépıkkel szemben tanúsított
erıszakos fellépés ellen. A Sentinel támogatja a nyitott határok
fogalmát, és azon aktivistákat, akik kijátsszák az országban folyó
rasszizmust, és a bevándorlást ellenzı politikát.
- Miss Henried, én olyan embereknek dolgozom, akik egészen
komoly áldozatai ennek. Ha sikerül valamit kiderítenem Donaldo
Prímáról, talán képes leszek megállítani az ellenük irányuló erıszakot.
Ez ugyan nem menti meg a világot, de csak ennyit tudok tenni.
Nem válaszolt.
- Tegnap éjjel, nem sokkal éjfél után láttam, ahogy Donaldo Prima
fejbe lı egy idıs embert egy .32-es kaliberő revolverrel. Azt hiszem,
azért lıtte le, mert az öreg botrányt csapott egy kislány miatt, aki
meghalt az uszály belsejében, amely behozta ıket az országba. Láttam
mindkét holttestet. Megérintettem ıket. Ezt a fajta tevékenységet
támogatják?
Felszisszent, lekapta a lábát az asztalról, és elıredılt.
 - Ez valami átverés?
- Ez az igazság.
- Megmutatja nekem a holttesteket?
- Nem.
- Miért nem?
- Mert kompromittálnám vele az ügyfeleimet.
- Talán ez az ügy túlnı az ügyfelein.
- Kénytelen leszek együtt élni vele.
Tovább ráncolta a homlokát, majd felállt, és az ablakhoz ment,
hogy megnézze, Pike kint ül-e még az autóban. Visszajött az
asztalhoz.
- Talán ismerek valakit. A neve Ramon del Reyo, ı valószínőleg
kisegítheti magát. De telefonon nem fog beszélni. Rengeteg embernek
segít az országban, és a szövetségiek állandóan a sarkában vannak.
- Rendben. Nagyot fújt ismét.
- Azt akarom, hogy tudja, óriási kockázatot vállalok ezzel. Hiszek
abban, amit Ramon csinál. Egy istenverte szívós pokolfajzat, de
mindenki a nyomában van az FBI ügynököktıl kezdve egészen a
nicaraguai keményfiúkig, és pokolian győlölném, ha valami történne
vele. Érti, mirıl beszélek?
- Én csak Prímát akarom, Miss Henried. A barátja hajlandó
beszélni velem?
- Telefonálnom kell, de nem innen fogom hívni. Várhat itt is, vagy
kijöhet velem. - Újra felállt. - Melyik legyen?
Felsétáltunk egy nyilvános fülkéhez az egyik Subway Sandwich
bolt oldalában, és Sela elintézett egy telefont, miközben testével
takarta a billentyőket, hogy ne láthassam, milyen számot hívott. Vagy
két percet beszéltek, majd lerakta, de a kezét továbbra is a kagylón
tartotta.
- Vissza fognak hívni. Bólintottam.
Kilenc perccel késıbb csöngött a telefon, és Sela még az elsı
csöngés közepén felkapta a kagylót. Pár percig diskuráltak, s ez
alkalommal feljegyzett valamit a riporteri jegyzettömbjébe. Miután
lerakta, átadta a lapot.
- Ez New Orleansban van, oké? Üzlet egy ház földszintjén. Egyre
kell ott lennie, de van ideje bıven.
- Kösz, Sela. Nagyon hálás vagyok érte.
 Visszarakta a tömböt a zsebébe és Pike-ra nézett. Látni lehetett,
ahogy az épület elıtt parkoló autóban ücsörög, de azt nem tudtam
volna megmondani, mire figyel, vagy mit gondol.
- Ramon ott lesz, és pár ember még, akik vigyáznak rá. Érti, hogy
ez mit jelent?
- Persze. Ne csináljak semmi ostobaságot. Bólintott.
- Én nem vinnék fegyvert. Csak felidegesítené ıket, és lehetséges,
hogy el is vennék magától.
- Rendben.
Újra bólintott, és úgy nézett a szemembe, mintha bizonyos akarna
lenni abban, hogy az, akihez beszél, nemcsak hogy megérti, amit
mondott, de aszerint is fog cselekedni.
- Fontos dolgot bíztam önre, Mr. Cole. Ramon jó ember, de
rengetegen vannak, akik a vesztét akarják. Ha úgy gondolják, hogy az
ön jelenléte fenyegetı rájuk nézve, megölik. Ha úgy gondolják, hogy
feladtam ıket, akkor engem is megölnek. Remélem, ez számít valamit
önnek.
Ránéztem a fülkére, majd a Bayou State Sentinel irodájára.
- Ha az ügynökök annyira akarnák magukat, hogy lehallgatják az
irodai telefonokat, akkor a környezı fülkéket is bepoloskáznák.
Bólintott. Fáradtnak tőnt, mintha az évek óta tartó paranoiát és
félelmet már túl nehéz volna cipelni.
- Magához hasonlóan mi is megteszünk minden tılünk telhetıt.
Remélem, ez segít, Mr. Cole.
Sela Henried visszasétált a Sentinelhez, mi Pike-kal pedig New
Orleansbe hajtottunk. Az út valamivel kevesebb volt, mint másfél óra;
sőrő erdıkön és ingoványos területeken haladtunk keresztül - mintha
dzsungelben jártunk volna. Útközben elmeséltem Joe-nak, mit
mondott Sela Ramon del Reyóról és az ıt körülvevı emberekrıl.
Hallgatott egy darabig, végül így szólt:
- Ismerem a déli fickókat. Nagyon veszélyes emberek, Elvis.
Háborúban nıttek fel. Számukra a háború egyfajta életmód.
- Talán szétválhatnánk. Én találkozom Ramonnal, te pedig a
háttérbıl biztosítasz. - Hátvédnek lenni annyit tesz, hogy ha baj van, ı
segít elhúzni a beled a tőzvonalból. Joe Pike volt a legjobb hátvéd a
szakmában.
- Jól hangzik - bólintott.
 Az autópálya emelkedni kezdett az utolsó húsz mérföldön, felfutva
a mocsarak, ciprusok és lapos csónakokban görnyedı emberek feje
fölé. A Pontchartrain tó tőnt fel a bal oldalunkon, mint valami
hatalmas belsı tenger, és a mocsarakat magunk mögött hagyva
beértünk New Orleans sőrőn betelepült elıvárosaiba. A város
szívében ráfordultunk az I-10-esre, majd elhagytuk a Louisiana
Superdome-ot, amely a gyorsforgalmiról úgy nézett ki, mintha a
sokemeletes házak közé pottyantották volna Michael Rennie egyik
őrhajóját a The Day the Earth Stood Still címő filmbıl. Elhagytuk a
Canal Streetet, délnek haladtunk a folyó és a Vieux Carré felé.
Egy óra elıtt húsz perccel megálltunk az egyik Chartres Street-i
parkolóházban, és szétváltunk. Pike indult elsıként. A Dan Wessont
az ülés alá raktam, vártam tíz percet, majd én is követtem.
Nyugatnak indultam a Magazine-on, egy elhanyagolt, lerobbant
üzletekkel teli utcán, egyre távolodva a Bourbon Streettıl, a Jackson
Square-tıl és a turistabuszoktól. Az épületek ócskák, öregek voltak,
silány boltokkal, Nearly-Nu üzletekkel és mindenféle lim-lommal,
amelyet még a turisták is messze elkerülnek. Rátaláltam a megadott
címre, de a ház üres volt, az ajtaja bezárva. Egy „Kiadó" tábla lógott
az ajtón, amelyen rétegekben állt a korom, mintha senki nem járt vol-
na erre az elmúlt pár száz évben.
- Nocsak, nocsak - morogtam.
Kopogtattam, vártam, de semmi válasz. Körülnéztem az utca
mindkét irányában, de nem láttam Pike-ot. Még egyszer kopogtam,
mire egy palaszürke Acura állt meg a járdaszegélynél, és egy vékony
spanyol figura nézett ki rám Ray Ban napszemüvege mögül. Egy
fekete pasas ült mellette az anyósülésen. Haitinek tőnt.
- Ramon? - kérdeztem.
A spanyol figura a hátsó ülés felé intett a fejével.
- Befelé!
Újra körülnéztem, de megint csak nem láttam senkit. Hátráltam
egy lépést az Acurától.
- Sajnálom, fiúk, de valaki mást várok.
A haiti a vezetı elıtt átnyúlva rám fogott egy Tec-9-es automatát.
- Ülj be, haver, vagy kicsipkézlek.
Beszálltam, és elhajtottunk. Talán mégsem volt túl okos ötlet
szétválni.
 28

Négy háztömbnyit haladtunk a gáton, egészen a World Trade

Centerig, majd megkerültük a Decaturt, és a Francia Negyed déli
részére jutottunk. Megálltunk a régi Jackson Brewing Companyvel
szemben, és gyalog folytattuk utunkat kelet felé, a Jackson Square
irányába, magunk mögött hagyva az ajándékboltokat, éttermeket és
egy utcai muzsikust, aki éppen a „Saint Vitus Day March"-ot
játszotta. Úgy tettem, mintha a cilinderes pojácát figyelném, de
valójában Joe Pike-ot próbáltam kiszúrni. Talán látta, hogy
elhajtottunk; talán levágta az utat a rövidebb mellékutcákon, és látta,
ahogy a Francia Negyedben csorgunk a forgalommal, helyet keresve a
parkoláshoz. A haiti meghúzta a karomat.
- Gyerünk, haver!
A levegı forró volt, és sós :i felnyitott osztrigáktól és a Zatarian
ráklevestıl. Kovácsoltvas cirádákkal ékesített házak között sétáltunk a
kövezett sétálóutcában, elhaladva ajándékboltok és tengeri herkentyős
éttermek elıtt, melyek bejáratában hatalmas szabadtéri fızılapok és
rákszárító dróthálók csalogatták a vendégeket. Átlagos hétköznap
volt, az emberek a zsúfolt utcákon és az Andrew Jackson szobor
körüli hatalmas téren sétálgattak. Portrérajzolók dolgoztak a
magnóliafák kellemes illatában, és ódivatú, öszvér-húzta hintók
kopogtak a közeli szők utcákban. Olyan volt, mint Disneyland egy
átlagos vasárnap délután, csak sokkal forróbb; a felhevült turisták
vágyakozó pillantásokat vetettek a bárok és éttermek felé,
legszívesebben belemerültek volna egy hideg sör kortyolgatásának
élvezetébe.
Követtem a Ray Ben szemüveges és a haiti fickót a Washington
Artillery Parkon keresztül egy folyóra nézı hosszú betonsétányra,
majd egy széles szökıkúthoz, ahol egy másik spanyol pasas várt
minket egy Popsicle mozgóárus mellett. Rücskös képe volt, és szılıs
Popsicle-t kortyolgatott.
- Maga Ramon? - kérdeztem.
Mosolyogva csóválta a fejét.
- Még nem, barátocskám. - Semmi akcentus. - Van magánál
fegyver?
 - Nincs.
- Ellenırizni fogjuk. - Elıször a vörös hajú srác, most meg ez.
- Persze.
- Csak csinálja azt, amit mondok, és minden rendben lesz. Ramon
itt van a közelben.
- Mr. Együttmőködés leszek.
- Akkor nem lesz gond. - A hangja alapján akár Brooklyn-ból is
jöhetett volna.
Azt mondta, tegyek úgy, mintha csak egy baráti csevegésre
ugrottunk volna össze, és én engedelmeskedtem. A Ray Benes és a
haiti fickó nevetésre fakadt, miközben a vállamra rakták a kezüket,
mintha valami vicceset mondtam volna. Ujjaik könnyedén táncoltak a
karomon, egészen le a bordámig. Az új pasas is kacagni kezdett, de
közben elejtette a Popsicle-es dobozt, aztán éreztem a lábszáramnál és
a bokámnál kutató kezét, ahogy felvette. Csakúgy, mint a vörös hajú,
nem elıször csinálták. Eldobta a Popsicle-t, mosolygott.
- Oké, minden rendben. Indulhatunk.
Átsétáltunk a szökıkút másik oldalára, ahol egy kis padon maga
Ramon del Reyo várt, néhány gondosan nyírt azáleabokor mellett. Az
azáleák roskadoztak a sőrőn növı, tömött fejő virágoktól, a tőzvörös
szirmok izzottak a szikrázó napsütésben, bíbor fénnyel festve meg a
bokrokra szóródó sugarakat. Ramon felállt, ahogy közeledtünk, és
kezet nyújtott. Körülbelül olyan magas lehetett, mint én, de
vékonyabb, csomósabb testalkattal. Apró, kerek szemüvege és jól
fésült frizurája volt. Tanáros. Dohányzott, vékony ingét átitatta az
izzadság.
- Ramon del Reyo vagyok, Mr. Cole. Talán sétáljunk egyet.
Megindult, én pedig vele tartottam; a többiek mellettünk haladtak,
ki közelebb, ki távolabb, de mindenki feszülten figyelt. Már láttam az
elnöki titkosszolgálat testıreit nyilvános helyeken munka közben, de
még senkivel nem találkoztam, aki olyan profin dolgozott volna a
terepen, mint ezek a fickók. Azt hihettem volna, hogy a hidegháború
közepén vagyunk - és valójában ott is voltunk.
- Sela Henried a barátom, ezért beszélgetek magával, de
szeretném, ha tudna valamirıl. Van itt a közelben egy mesterlövész
egy hét milliméteres Magnummal. Egészen jónak számít a
szakmájában, ugye érti? Ötszáz méterrıl telibe talál egy menekülı
szarvast.
 Bólintottam
- És most milyen messze van?
- Kevesebb mint kétszáz méterre. - Sokat sejtetı ábrázattal nézett
rám. - Ha valami történne velem, abban a szempillantásban maga
halott ember.
- Semmi nem fog történni, Mr. del Reyo.
- Kérem, nézzen ide - bólintott. - A mellkasára.
A mellem közepére mutatott, én pedig odapillantottam. Egy vörös
pont kúszott rá lassan; a szikrázó napsütés ellenére is élesen, fényesen
világított. Villant egyet, majd eltőnt. Felnéztem, de nem találtam
sehol a mesterlövészt.
- Lézer irányzék - mondtam.
- Csak, hogy tudja. - Legyintett egyet, mint aki lezár egy témát. -
Kérem, szólítson Ramonnak.
Egy fickó, aki épp az imént közölte veled, hogy bármelyik
pillanatban meghalhatsz, arra kér, szólítsd Ramonnak.
- Ki az a Donaldo Prima?
Ramon mélyet szívott a cigarettájába, majd az orrán és száján
engedte ki a tekergı füstöt.
- Egy nagy rakás szar.
- Komolyan, Ramon. Mondja el, mit gondol valójában.
Del Reyo kedvesen elmosolyodott, és leverte a hüvelykujjával a
hamut. Rendırjárırök kószáltak a közelünkben, szélesen vigyorogva
az Ole Miss-i fıiskolás lányokra. Rövidnadrágban voltak, mint a
turisták, de váll-lapos, rövid ujjú inget és térdzoknit hordtak, mintha
szafarin lennének.
- Megpróbál nagykutya lenni, érti? El coyote. Olyasvalaki, akihez
azok fordulnak, akik be akarnak jönni az országba.
- Olyan, mint maga.
Abbahagyta a mosolygást, és úgy nézett rám, mint egy vásott
diákra.
- Donaldo Prima egy csempész. Autókat, kokaint, mezıgazdasági
gépeket és embereket ad-vesz, érti? Amibıl csak lehet, mindenbıl
hasznot kovácsol. Én politikai aktivista vagyok. Amit teszek, azt a
szabadságért teszem, mert törıdöm a bevándorlókkal és azzal az
erıfeszítéssel, amelyet azért tesznek, hogy elérjék az országot.
- Ne haragudjon.
Vállat vont, nem foglalkozott tovább az üggyel.
 - Ez egy undorító üzlet, és egyre nagyobb problémákkal kell
szembenéznie.
- Miféle problémákkal?
- Egy Frank Escobar nevő férfinak dolgozott. Ismeri Esco-bart?
- Semmit nem tudok, Ramon - ráztam meg a fejem. - Ezért jöttem
magához.
- Escobar nehézsúlyú bőnözı. Olyasvalaki, aki felügyeli a New
Orleans-i kikötı csempészkereskedelmének jelentıs részét. El coyote
grandé. İ is roppant veszélyes. Az El Salvador-i hadseregben
szolgált. Igazi rohamosztagos. - Nagyszerő.
- Egy konok fafejő.
- Pontosan - mosolyodott el halványan el Reyo. - Egy gyilkos,
érti? Hatalmas pénzeket akaszt le lopott amerikai autókból, melyeket
Közép-Amerikába vitet a délre tartó hajókkal, cserébe pedig drogokat
és menekülteket importál az északra indulókkal, melybıl még több
pénzt kaszál. Érti?
- Mennyi profit származik abból, hogy szegény embereket
csempész át a határon?
- Nem csak szegények akarnak idejönni, Mr. Cole. A sze-
gényebbek napszámban dolgoznak zöldségszedıként, és a
létminimum alján tengıdnek Brownsville-ben. A tehetısebb
osztályok tagjai és az iskolázottak viszont azt remélik, hogy itt
továbbképzésben részesülhetnek, ezért magukkal hozzák az életüket
és a mesterségüket. És ez még nehezebb, mint a létminimum alatt
nyomorogni.
- Személyazonosságot akarnak vásárolni.
- Si. Igen. A coyote mondja meg nekik, mennyit kell fizetniük az
állampolgárságért, érti? Kapnak születési bizonyítványt, vezetıi
engedélyt, társadalombiztosítási kártyát, mindent a saját nevükkel és
legtöbbször a saját születési dátumukkal. Ezért fizetnek, mégpedig
nem is kis összegeket. Ezekkel nyugodtan mehetnek orvosi, mőszaki
vagy hasonló képzésekre.
- És megkapják mindazt, amiért fizetnek?
- Szinte soha.
A sétány széléhez értünk. A folyó alattunk hömpölygött, hatalmas,
barna ösvényként szelve keresztül a várost, mint valami lapos,
szétterült, életre kelt szénaboglya. A folyó szélén rakodódaruk, mólók
és raktárházak sorakoztak szorosan egymás mellett. Del Reyo
rápillantott a haitire, majd lehalkított hangon beszélni kezdett:
- Négy hónappal azután, hogy átjött, hét családtagja is követte
volna Frank Escobar segítségével. Egy uszályra rakták ıket, kint az
Öbölben. Ötvennégy embert zsúfoltak be egy tízszer nyolc láb
nagyságú helységbe, étel és víz nélkül, majd hagyták, hogy a hajó
magában hánykolódjon. Nagyon öreg uszály volt, s Escobar sosem
szándékozott partra engedni ıket. De a pénzét már megkapta. Érti?
Teljesen ki volt fizetve. Egy tartályhajó jelentette az elhagyatott
uszályt, majd a Parti İrség átkutatta a fedélzetet. Mind az ötvennégy
ember - köztük gyerekek és nık - meghalt. Óriási forróság volt a hajó
belsejében, de semmi szellıztetés, semmi víz. A fedélzeti nyílást
pedig rájuk zárták - A haiti szénfekete bıre verejtékben fürdött. - Az
apja fogorvos volt. Azt remélte, ı is fogorvos lehet majd, de látja ... -
Hagyta, hogy a gondolat tovaszálljon, majd rám nézett. - Ez a fajta
módszer az, amelyet az Escobar- és Prima-félék használnak.
Megkapják a pénzt, aztán „kérem a következıt!" Az élet számukra
fabatkát sem ér. Ezért van szükségem ekkora elıvigyázatosságra, érti?
Megpróbálom megállítani ıket. Megállítani a gyilkosságokat.
Egy ideig egyikünk sem szólt.
- És mi van Primával?
- Azt hallottam róla, hogy önállósította magát, és alaposan alátett
Escobar árainak.
- Ah - mondtam meglepıdve. Del Reyo bólintott.
- Ha Prima konkurenciái jelent, akkor Escobar nem rajonghat érte
- jegyeztem meg.
Beleszívott a cigibe.
- Si. Vannak egymással gondjaik. A hozzájuk hasonlók között
mindig van valami konfliktus. - A füst felkúszott a szeméhez,
hunyorogni kezdett. - Azt mondja, nem tud semmit a coyote-okról,
mégis Donaldo Primáról kérdez. Azt mondja, tudja, hogy gonosz
ember. Honnan veszi mindezt?
- Láttam, ahogyan az emberei egy halott gyereket cipeltek ki egy
uszályból tegnap éjjel, úgy fél tizenkettı körül. Voltak ott mások is,
de csak a kislány halt meg. Egy öregember felháborodott miatta, és
láttam, ahogy Prima fejbe lövi.
Ramon del Reyo megmerevedett.
- Látta mindezt?
 Bólintottam.
- Van bizonyítéka?
- Benyúlhatok a zsebembe?
- Igen.
Megmutattam neki az öreg fényképét. Óvatosan megfogta, majd
mély levegıt vett, eldobta a cigarettát, és eltaposta.
- Megtarthatnám?
- A rendıröknek szükségük lehet rá az azonosításhoz. Egy darabig
még nézte, majd a zsebébe csúsztatta a képet. - Vissza fogom juttatni
magához, Mr. Cole. A szavamat adom.
Nem szóltam semmit.
- Mondok valamit magának, és ha van elég esze, megfogadja.
Ezek az emberek a háborúból jöttek, ahol az élet fabatkát sem ér.
Emberek százait, talán ezreit végezték ki. Ez a Frank Escobar sokakat
meggyilkolt már, és még többet öl meg nap mint nap. Prima sem
különb. - Úgy tőnt, azon gondolkodik, hogyan mondja. - Túl sok
gyilkosság szaga úszik a levegıben, melyet belélegzünk. Az „élet
védelme" kifejezés elvesztette az értelmét. - A fejét csóválta. - A
fegyverek. - Újra megrázta a fejét, mintha mindaz, amire törekszik,
vagy valaha is törekedett, ebben a két szóban összegzıdne.
- Mi a helyzet a szövetségiekkel? - kérdeztem.
Del Reyo hozzádörgölte a hüvelykujját az ujjhegyeihez, de nem
válaszolt semmit.
- Ha le akarom buktatni Donaldo Prímát, mit kell tennem?
Kitartóan nézett rám egy darabig lágy, barna szemével, majd
enyhén vállat vont.
- Azt hiszem azzal, hogy ilyesmiket kérdez, jó úton halad a helyes
cselekvés felé, de az igazságot itt nem fogja megtalálni. Ez egy
istentelen hely.
- Nem hinném, hogy az Isten elhagyta volna magát, Mr. del Reyo.
- Tartok tıle, hogy ezt már csak a halálom után fogom megtudni. -
Visszaértünk az azáleák melletti apró padhoz. Ramon leült, én pedig
követtem a példáját. - Eleget beszéltünk, egyelıre. Most elmegyek,
maga meg itt marad még pontosan tíz percig. Ha mégis korábban
elmenne, azzal hibát követ el, és akkor kénytelenek leszünk megölni.
Sajnálom, hogy ilyen durván kell eljárnunk, de itt így mennek a
dolgok.
 - Persze. - Magam elé képzeltem a mesterlövészt. Elképzeltem,
ahogy a jelet várja, és azon merengtem, vajon mi lehet az. Egy ásítás
talán. Vagy egy szemöldök dörzsölés. A jel, a ravasz, történelem.
- Ha a fickó, aki magával van, közeledik, ültesse le maga mellé, és
akkor nem bántjuk ıt sem - mondta még del Royo.
- Milyen fickó?
Ramon del Reyo felnevetett, majd megveregette a lábamat, és
távozott. Utána a Ray Benes tag, majd a többiek és legvégül a haiti. A
pasas jobb kezével rám szegezte a pisztolyt, majd visszaengedte a
kakast. Elmosolyodott, azután eltőnt a tömegben. Ez is egy életforma.
Ültem a pad szélén a párás melegben, és vártam. Az ingem nedves
volt, és tapadt rám, úgy éreztem egyre forróbb a bıröm, és lassan
meggyullad. Joe Pike vált ki a tömegbıl, és leült mellém.
- A tér másik fele, saroképület, harmadik emelet, kívülrıl a
harmadik ablak.
Nem törıdtem a nézelıdéssel.
- Egy puskás fickó.
- Már nem, de ott volt. Észrevetted?
- Elmondták. Kiszúrtak téged is, Joe. Tudták, merre vagy. Pike
nem mozdult egy darabig, de lehetett látni, hogy nincs ínyére a dolog,
vagy egyszerően nem hiszi el. Végül csak egy apró vállrándítással
reagált.
- Megtudtunk valamit?
- Azt hiszem.
- Van kiút Boudreaux-ék számára?
Kinéztem a folyóra, a méltóságteljes barna vízre, ahogyan az
Öbölbe hömpölyög, és a hatalmas hajókra, ahogy észak felé úsztak,
Amerika szívébe.
- Igen. Igen, azt hiszem, van. Nem fogják szeretni, de van. -
Gondolkodtam még ezen egy darabig, aztán visszanéztem Joe-ra. -
Ezek veszélyes emberek, Joe. Nagyon veszélyes emberek.
Pike bólintott, ı is a vizet nézte mellettem.
- Igen - felelte -, de mi is azok vagyunk.
 29

Forró szél fújt a Pontchartrain-tó felıl. Az utolsó felhı is eltőnt,

azúrkék kupolaként borult fölénk az ég, és a délutáni napkorong
hihetetlen forróságot árasztva fehéren izzott. Lehúzott ablakokkal
vezettünk, a meleg áramlott körülöttünk, felettünk, olyan szaggal,
mint egy régen takarított akvárium poshadt vize. Beértünk Baton
Rouge-ba, de nem álltunk meg; átkeltünk a hídon, és nyugatnak
folytattuk utunkat az Evangeline Parish-i seriff hivatalba, Eunice-be,
Jo-el Boudreaux-hoz. Nem igazán fog örülni nekünk, de én magam
sem voltam túl boldog a látogatás miatt.
Már késı délután volt, mire Pike-kal leparkoltunk a foltos beton-
járda mellett, egy fekete törzső tölgy árnyékában, és besétáltunk az
ırsre. Egy rikítóan vörös ajkú, túlrúzsozott, afroamerikai nı ült az
asztalnál, mögötte egy sápadt bırő, csontos zsaru álldogált egy
kávéautomata mellett. Felnézett, ahogy besétáltunk, és tekintetével
követett minket egészen a recepciós pultig. Vizslatva. Odaadtam a
recepciósnak az egyik névjegyemet.
- Boudreaux seriffel szeretnénk beszélni. Tudja, mirıl van szó.
- Idıpontot beszéltek meg? - pillantott a kártyára.
- Nem, asszonyom. De fogadni fog.
A csontos zsaru közelebb jött, elıször Pike-ra nézett, majd rám,
mintha felvételi elbeszélgetésre jöttünk volna, és azon lenne, hogy
visszautasítson bennünket.
- A seriff nagyon elfoglalt ember. Ha van valami gondjuk, velem
is beszélhetnek. - A névtábláján ez állt: WILLETS.
- Kösz, de ez a dolog a seriffre tartozik. Willets nem tágított.
- Ha bőntényrıl van szó, rám is tartozik - hunyorgott. -Maguk nem
idevalósiak, igaz, fiúk?
- Számít? - kérdezte Pike. Willets rávillantotta zsaru tekintetét.
- Ismerısnek tőnik. Nem csuktam már le magát egyszer?
- Nyugi, Tommy - szólt rá a recepciósnı, majd bevitte a kártyámat
egy, az elıtérbıl nyíló ajtón.
Willets csípıre tett kézzel állt, minket méregetett. A recepciós Jo-
el Boudreaux-val tért vissza, majd leült az asztalához. Boudreaux
idegesnek tőnt.
 - Azt hittem, elment.
- Van valami, amirıl beszélnünk kell.
- Nem akarták elmondani nekem, Jo-el - szólt Willets.
- Átveszem, Tommy. Köszönöm.
Willets visszaballagott a kávéautomatához, de nem tőnt túl
feldobottnak. Boudreaux a névjegyemet hajtogatta elıre-hátra.
- Ez ki? - nézett Joe-ra. -Joe Pike. Együtt dolgozunk.
Boudreaux még jobban behajtotta a papírdarabot, majd közelebb
lépett, és lehalkította a hangját.
- Az a nı visszajött, és felhívta a feleségemet. Nem igazán tetszik.
- Kicsoda?
Külön hangsúlyozta a szavakat.
- Az a nı. Jodi Taylor. - Rápillantott Willets-re, hogy biztos
legyen benne, nem hallotta.
- Seriff, túlságosan nagy itt a szar. Idekint akar beszélgetni?
Willets még mindig miket bámult az automata mellıl. Nem
hallhatott bennünket, de nem tetszett neki az egész beszélgetés.
Kiszólt:
- Hé, Jo-el! Akarod, hogy elintézzem?
- Majd én, Tommy. Köszönöm.
Boudreaux bevezetett minket az irodájába. Csakúgy, mint ı, a
helyiség is egyszerő volt, és funkcionális. Zsúfolatlan asztal.
Zsúfolatlan iratrendezı egy apró tévével. Egy szépséges óriásszájú
pisztráng a falon. Boudreaux nagy termető férfi volt, pirospozsgás
arccal - évszázadokkal ezelıtt a városi kovácsok nézhettek ki így. De
most valahogy idétlenül festett rövidujjú uniformisban és vállszíjban.
- Szeretném, ha tudnák, nem igazán örülök annak, hogy csak így
idejöttek. Nem kedvelem azt a nıt, aki hívogatja a feleségemet.
Mondtam, hogy majd lerendezem a dolgaimat saját kezőleg, a magam
módján, és nincs semmi, amit egymásnak mondhatnánk.
- Be szeretnék jelenteni egy bőncselekményt. Elmondhatom
magának, de akár annak a bohócnak is odakint.
Megingott, amikor felfogta amit mondtam. Nagy csontú, erıs férfi
volt, aki valószínőleg bármikor képes lett volna rendet rakni az ittas
olajmunkások között, de most ijedtnek tőnt, mint aki nem tudja,
mitévı legyen. Nem lett volna szabad itt lennem. El kellett volna
mennem jó messzire, és ott maradni.
- Mit ért „bőncselekményen"? Mirıl beszél?
 - Tudom, mivel foglalkozik Rossier, seriff. Magának pedig az a
dolga, hogy véget vessen neki.
Kezét az ajtógombra rakta, mintha ki akarná adni az utunkat.
- Megmondtam, ez legyen az én gondom!
- Túl régóta rejtegeti már, és most jócskán túlnıtt magán, a
feleségén és az apósán az ügy.
- Nem - intett a kezével.
- Udvarias vagyok magával, Boudreaux. Sem a felesége, sem Jodi
Taylor nem tud a dologról, de el fogom mondani nekik. Ám elıször
magának mondom, így talán el tudjuk intézni titokban, és meg tudjuk
menteni a kövér seggét a szét-rúgástól, vagy mehetünk vele
közvetlenül a határırséghez.
- Az hétszentség - szúrta közbe Pike. İ aztán igazán ért ahhoz,
hogyan szóljon hozzá egy-egy beszélgetéshez.
Boudreaux abbahagyta a hadonászást.
- Múlt éjjel, tizenegy óra harminckor láttuk, ahogy egy Donaldo
Príma nevő férfi fejbe lı egy öregembert egy elhagyatott
szivattyútelepen, egy mérföldre délre Milt Rossier rákfarmjától.
Illegális bevándorlókat szállítottak be az országba. Rossier bérencei is
jelen voltak az eseménynél.
Boudreaux teljesen mozdulatlanná dermedt, mintha megnyomtak
volna egy gombot rajta. Szeme egészen összeszőkült, tenyerével az
asztalára támaszkodott, és megnedvesítette az ajkát. Amikor
megszólalt, nem lehetett tisztán érteni, mit mond.
- Maguk gyilkosságot akarnak bejelenteni?
- Nem ez az elsı, Jo-el. Folytatódni fog, egészen addig, míg meg
nem állítjuk.
- Rossier ott volt?
- Príma találkozott LeRoy Bennett-tel Rossier bárjánál, a Bayou
Lounge-nál. Bennett és LaBorde voltak ott a szivattyúállomáson, de
Rossier áll üzleti kapcsolatban Prímával.
Az ujjai pont olyan mozdulatokat tettek, mint a macskáé, amikor
cél és kielégülés nélkül „dagaszt" valamit.
- Be tudja bizonyítani?
- Eltemették az öreget és egy kislányt. Menjünk, nézzük meg ıket.
Kijött az asztal mögül, feltette a kalapját.
- Isten irgalmazzon magának, ha hazudik.
 Tommy Willets már elment, amikor kisétáltunk az ırsrıl, és
beszálltunk Jo-el autójába.
A seriff vezetett. Csak az irányt mutattam, és valamivel kevesebb
mint húsz perc múlva ráfordultunk a hídra, és behajtottunk a
mocsárba, a nádas közé. Az esı távoztával az út kátyús volt, és
tócsáktól pettyezett, de a nagy teherautók vájta keréknyomok még
mindig tisztán látszódtak. Napvilágnál minden másmilyennek tőnt -
világosabbnak és valahogy fennköltebbnek. Vakítóan fehér tollú
nemeskócsagok lépdeltek kecsesen a közeli gyékényesben, és
ceruzabél-fekete szemő madárkák himbálóztak a nádszálakon
ücsörögve.
A szivattyúház mellett parkoltunk le. A nap felgızölte az esıt, és
ahogy kiléptünk az autóból, olyan volt, mintha egy életre kelt
gızfelhıben állnánk. A vízparton északnak indultunk, és vagy
nyolcvan yardnyi séta után elértük a kis sírt. Az esı lemosta a föld
egy részét, és láthatóvá tette az öreg karjának egy darabját. Olyan
szagok terjengtek, mintha savanyú tejet összekevertek volna
haleledellel, de lehet, hogy ez csak a mocsár természetes állapota volt.
- Uramatyám! - kapkodott levegı után Jo-el. Leguggolt, de nem
érintette meg a földet, sem azt, amit a sár rejtegetett. Felállt,
megfordult, majd a csatornára nézve megcsóválta a fejét.
- Jézus, ez nem egy egyszerő kis zőr.
- Ez már nem csak magáról és a feleségérıl szól, Boudreaux.
Rossier nem holmi dealer, aki kokót árul a kábszereseknek.
Állatokkal köt üzletet, és emberek sérülnek meg közben. Nem
hunyhat szemet efelett!
Megtörölgette a homlokát egy zsebkendıvel.
- O, szent Krisztus! Nem tudtam errıl. Sosem tudtam, mit mővel.
Ez volt a hiba, látják? Hogy távol maradtam. Ennyi volt az egész.
Csak hagytam, hogy csinálja a kis üzleteit. Sosem tudtam arról, mi
folyik itt.
- De ennek véget kell vetni azonnal, Jo-el. Le kell csuknia Rossier-
t.
- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte zavarodottan.
- Azt, hogy nem sétálhatok el csak úgy, hagyva mindent a régiben.
Ha nem állítja meg ıket, feladom magát.
Erısen pislogott; Pike-ra nézett, majd vissza rám. Az arca világos
rózsaszín volt a naptól, és izzadságtól fénylett.
 - Azt hiszi, hagyok bárkit is ilyesmit mővelni? Azt hiszi,
egyszerően hátat fordítok?
A sírra mutattam.
- Az öreg és a kislány meghaltak, mert maga hátat fordított.
A rózsaszín átváltott pirosba, és ebben a pillanatban már nem tőnt
rémült kovácsnak; kıkemény farmernek látszott, amilyennek akkor
kell lennie, amikor szombat éjjel szembetalálkozik egy csoport
Budweiseres üveggel hadonászó részeggel.
- Meg kellett védenem a feleségemet. Vigyáznom kellett az
istenverte apjára.
Pike félrehúzódott, én pedig odaléptem Boudreaux-hoz, és
egészen közelrıl suttogtam az arcába.
- Ennek már majdnem negyven éve. Edith még gyerek volt
negyven évvel ezelıtt. Azért siklott át felette, mert nem akarta, hogy
mások is megtudják, a felesége lefeküdt egy fekete férfival. Ez
rasszizmus, nem igaz?
Jo-el Boudreaux teljes erıbıl felém lendítette kötözött sonkányi
öklét. Szinte úszott a sőrő levegıben, de sikerült hárítanom, és
kiléptem oldalra. Meglendítette a másikat is keresztben, nagyot
nyögve az erılködéstıl. Ugyanúgy blokkoltam, mint az elızıt, majd
beléptem a karja alá. Nagydarab, nehézkes fickó volt, nem éppen a
legjobb formában. Csak kettıt ütött, de máris erısen zihált. Pike a
fejét csóválta, elmélyülten nézelıdött a másik irányban. Boudreaux
elıretört, megpróbált a karjával átfogni, de én oldalt léptem, és elka-
száltam a lábát. Oldalra perdült, megpróbált kapaszkodót találni a
nagy semmiben, de végül lepuffant a sáros földre. Ott is maradt, sírva.
Talán maga miatt, talán az öreg és a kislány miatt is. Azt gondoltam,
Jodinak igaza volt. Jó ember, csak ostoba és rémült, ahogy a jó
emberek általában. Valahol a közelben egy hal csobbant, gomolygó
felhıkben apró szúnyogok rajzottak körülöttünk. Boudreaux
visszanyerte az önuralmát, talpra állt.
- Ne haragudjon.
- Felejtsük el - bólintottam. Lenézett a nadrágjára.
-Jesszusom, úgy nézek ki, mint aki összehugyozta magát. Pike
átnyújtott neki egy zsebkendıt. Boudreaux szárazra törölte a kezét,
arcát, és kifújta az orrát.
- Gyerekkorom óta nem sírtam. Szégyellem magam.
 - Akkor most beszélhetünk végre? - kérdeztem. Visszanyújtotta a
zsebkendıt Pike-nak, de ı csak megrázta a fejét. Boudreaux vállat
vont.
- Jézusom, nem tudom, mit tegyek. Ha tudtam volna, most nem
lennék ebben a szorult helyzetben - Újra belefújta az orrát a
zsebkendıbe, majd a zsebébe dugta. - Beszélni fogok Edie-vel.
- A választási lehetıségei korlátozottak, Jo-el. Az egyetlen
választása, hogy nem marad továbbra is tétlen. A tétlenség vezetett
ehhez, és én nem hagyom, hogy folytatódjon.
Bólintott, majd a vízre meredt. Iszapos volt, nyugodt, és
valószínőleg nem túl sok tanácsot adhatott neki.
- Ember, ez nem csak egy kis zőr. Ez egy istenverte nagy zőr. -
Rápillantott a sekély sírra és mindarra, amit rejtett. - Francba.
- Van rá mód, hogy túlélje - szólt Pike.
Ahogy megszólalt, végigfutott a hátamon a hideg.
- Joe.
Jo-el Boudreaux rápillantott Pike-ra, tekintete tele volt
kíváncsisággal és reménnyel.
- Micsoda?
- Prima háborúskodik egy másik, Frank Escobar nevő coyote-tal.
Escobar megpróbálja kivonni Prímát a forgalomból, mert aláássa az
üzletét. Ha megtudja, hogy Rossier üzletel Prímával, és hogy miként
kapja el ıket, akkor le fogja kapcsolni mindkettıt.
Jo-el Boudreaux bal szeme rángani kezdett. Rámeredt Pike-ra,
majd rám nézett.
- Ez gyilkosság.
- Nem hiszem, hogy ez segítene, Joe - mondtam. -Össze tudjuk
hozni. Rossier-nek annyi. Primának annyi. Maga meg kicsinálja
Escobart. - Elfordította a fejét, a louisianai nap megcsillant a
szemüvegén. - Senki sem tudja meg soha, amit Rossier tud. -
Elfordította a másik irányba is. - Érti? A világ Pike szerint.
Jo-el megnedvesítette az ajkát, megrendültnek látszott.
- Jézus Krisztus, nem tudom.
- Több módja is van, hogy a dolog végre járjunk, de az egyetlen
dolog, amit nem tehet, hogy továbbra is semleges marad. A nem
cselekvés egyenlı azoknak az embereknek a halálával - mondtam, és
az apró sírra mutattam. - Ha Jodi Taylor visszajön, beszélnem kell
vele. Lucy Chenier-vel szintén. Holnapig van ideje, Jo-el. Beszéljenek
Edith-tel, és döntsenek. Holnap hívjuk.
- Oké - bólogatott. - Igen. Persze. Holnap. - Megint megnyalta az
ajkát, a sírt nézte. Csóválta a fejét. - Szerencsétlenek. Szegény
ördögök. - Azzal visszaindult a járırkocsi felé.
- Hová megy?
Anélkül válaszolt, hogy visszanézett volna.
- Kihívom a halottkém embereit, és elvitetem a testeket. Nem
maradhatnak így itt.
Eltőnt a smaragdzöld nád és sás között.
- Mit gondolsz, mit fog tenni? - kérdezte Pike.
Megráztam a fejem.
- Ne tudom, de remélem valamit lép.
A sír mellett várakoztunk, és mindketten az öreg karját néztük,
ahogyan kinyúlt a földbıl, mintha megpróbálná megtalálni a
sötétségbıl kivezetı utat.
 30

Az Evangeline Parish-i seriffhivatal két autója, és a kerületi

halottkém irodájától egy szürke furgon jött, hogy exhumálják a
testeket. Pár perccel késıbb egy puskaporkék Buick szedán érkezett,
amelyet egy Deets Boedicker nevő férfi vezetett. Boedic-ker egy
Dodge-Chrysler nagykereskedést vezetett, és mellesleg ı volt a
megbízott halottkém, akinek a munkája túlnyomó többségében abból
áll, hogy felügyeli az Able Brothers Mortuary technikusait, nehogy
felforgassák a helyszínt, eltüntetve ezzel a nyomokat, mielıtt a
rendırség végez a helyszíneléssel. Az Able Brothers-nek külön
szerzıdése volt a kerülettel. Miután a rendırség befejezte a
fényképezést és a terepszemlét, Boedicker megkérdezte, hogyan
fedezték fel a holttesteket. A seriff azt válaszolta, néhány kölyök
éppen vidrára vadászott egy bateua-ban23, amikor felfedezték a sírt, és
ık telefonáltak.
- Mexikóiaknak tőnnek - mondta Boedicker. - Már csak ez
hiányzott. Persze, az utóbbi idıben rengeteg mexikói járkál errefelé. -
Le mertem volna fogadni, hogy ez volt a szakértıi jelentése.
Boudreaux seriff megkérte fiatal, fekete helyettesét, Berryt, hogy
fejezze be egyedül a hullaház embereivel, majd visszavitt bennünket
az eunice-i ırsre. Egyetlenegy rendır, a helyszínelık egyetlen embere
sem kérdezte meg, kik vagyunk, és mit keresünk ott. Mintha úgy
nevelték volna ıket, hogy ne tegyenek fel kérdéseket, és ez a gondolat
aggasztott. Bár meglehet, ennél sokkal több minden miatt kellett
volna aggódnom.
Hét után nyolc perccel értünk a Baton Rouge-i hotelhez;
mindketten a szobánkba mentünk lezuhanyozni és átöltözni.
Megkérdeztem a portástól, hogy Jodi Taylor bejelentkezett-e már.
Azt felelte igen, de amikor a szobájában hívtam, nem vette fel.
Feltárcsáztam Lucyt otthon, és megkérdeztem, vele van-e Jodi.
- Igen, itt van. Tegnap érkezett repülıvel.
- Helyes. Kitaláltam, mitévık legyünk. Beszéltem Boudre-aux-val,
és szeretném elmondani Jodinak. Lehet, hogy nemsokára lezajlanak

23
bateua: ejtsd: "bátó"; csónak (fr.)
bizonyos események - mégpedig igencsak hirtelen -, melyek ıt is
érinthetik.
- Már ettünk, de Joe-val átjöhetnétek a desszertre, és akkor
megbeszéljük.
Mondtam neki, hogy az nagyon jó lenne, majd lezuhanyoztam,
átöltöztem és bekopogtam Pike ajtaján. Nem válaszolt, így
benyitottam, gondoltam a tus alatt áll. De nem volt ott. A
fürdıszobatükör csupa pára volt a vízgıztıl, de a kádról az összes
nedvességet felitatták, és a nedves törülközık összehajtva lógtak a
tartókarokon. A szoba makulátlan volt, az ágytakaró katonásan
behajtogatva, a magazinok egymásra igazítva az ablak melletti
asztalkán, a fotelben pedig egy hátradılı ember lenyomata. Az
egyetlen jele annak, hogy itt járt, az az oliva-zöld taktikai mellény a
beépített szekrény padlóján. Össze volt cipzározva, és lezárva
temperált fém Master Lock lakattal. Néha megleled ıt, néha nem. Az
eltőnés Pike-os, semmi kétség.
Nyolc elıtt tíz perccel Lucy olyan meleg mosollyal engedett be a
házba, mint ahogy a nap ragyog a főre telepedett harmatcseppeken.
- Szia - köszöntem.
Visszasziázott. Az Önmegtartóztatás ura és úrnıje.
Jodi Taylor mögötte állt az elıtérben, kezében egy pohár
vörösbor; feszülten várakozott. De amilyen könnyő volt Lucyt nézni,
olyan nehéz volt Jodira pillantanom. Nehéz lesz számára, de el kell
neki mondanom.
- Kiderítette, mi folyik itt? - kérdezte.
- Igen. Beszélnünk kell.
Lucy a konyhába terelt bennünket. A hátsó kert lámpái égtek, Ben
meg egy másik kölyök a pekánfa kötelein himbálózott. Egy fekete-
fehér kutya eszeveszetten körözött a fa tövében, farka égnek meredt
jókedvében.
- Van egy kis citromos pite. Iszol kávét?
- Egy sör jobban esne.
Elıvett egy üveg Dixie-t a hőtıbıl, kinyitotta nekem, és át-
nyújtotta. Belekortyoltam. A pite a pulton hevert egy halom
süteményes üvegtányér, villa és textilszalvéta mellett. Két szelet már
hiányzott belıle; a fiúk valószínőleg megették a desszertjüket.
Következtetések levonásában nagy vagyok. Igazi mestere a
mővészetnek.
 - Mi baj van? - kérdezte Jodi. - Miért nem szól semmit? Ittam még
egy kis sört, és figyeltem, hogyan vágja fel Lucy egyenlı szeletekre a
süteményt, majd hogyan osztja el ıket a tányérokra.
Jodi megrángatta a karom.
- Miért gondolom, hogy baj van?
- Mert van is. Rossier és egy Donaldo Prima nevő fickó illegális
bevándorlókat hoznak be az országba; a módszer néha mőködik,
máskor nem, de ezzel ık nem sokat törıdnek. - Elmeséltem a
történteket.
Volt valami megnyugvás a beszédben, mintha az emlékek minden
egyes kimondott szóval halványultak volna, elmosva az öreg és a
kislány testének éles körvonalait.
Mihelyt elértem ahhoz a részhez, amikor Donaldo Prima lelıtte az
öreget, Jodi közbevágott:
- Várjon egy kicsit! Ez az ember megölt valakit?
- Igen.
- Maga végignézett egy gyilkosságot? Újra igennel feleltem.
Jodi a borospohárra nézett. Lucy elkapta a pillantását, és újratöltött
neki.
- Nem tudom elhinni. Én színésznı vagyok. Csak énekelek, az
Isten szerelmére! - Megcsóválta a fejét, a srácokat figyelte.
Odakint Ben a kötél tetején lógott, míg a másik fiú himbálta ıt.
Éjjeli lepkék és szentjánosbogarak repkedtek a veranda lámpái körül.
A fekete-fehér kutya boldogan táncolt.
Idebent, a felnıttek gyilkosságokról és az emberi méltóság
lealázásáról beszélgettek. Csak egy újabb nap a középosztálybeliek
Amerikájában.
- Kitalálták, hogyan lehetne segíteni Boudreaux-éknak? - kérdezte
Jodi.
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Hogy érti azt, hogy nem? - nézett rám Jodi.
- Azt reméltem, találunk valamit, amivel távol tudjuk tartani
Rossier-t Boudreaux-ék életétıl, hogy így meg tudják ırizni a
titkukat, de ez nem tőnik járható útnak. Rossier-nek nincs családja
vagy ismert üzleti kapcsolata Donaldo Prímán kívül, és az üzleti
vállalkozása pusztán praktikus idıtöltés. Mint a legtöbb
bőncselekmény, ez is készpénzes üzlet, és Rossier óvatosan mossa át
az egészet a rákfarm segítségével. Mindenre van válasza, és nem függ
senkitıl. Biztonságban van.
- Mégis, kell lennie valaminek - erısködött Jodi.
- Megölhetjük vagy elkaphatjuk.
- Á, ez baromság - legyintett.
- Príma egy másik coyote-nak, Frank Escobarnak dolgozott. Prima
egyedül akart beszállni az üzletbe, de szüksége volt egy megbízható
és biztonságos útra, melyen keresztül be tudja hozni az embereket a
partoktól. Ez volt Rossier. Rossier nélkül Prima kiesik az üzletbıl.
Escobarnak viszont nagyon jól jönne, ha Prima kikerülne a képbıl. Ha
Escobar rájönne, hogyan kaphatja el Rossier-t és Prímát, azzal
valószínőleg megoldaná a mi problémánkat is.
Lucy nem mozdult. Mindkét kezét a pulton nyugtatta.
- Te most egy gyilkosság elıkészítésérıl beszélsz.
- Én arról beszélek, hogy megosztunk némi információt Frank
Escobarral, aztán hagyjuk szépen a maguk módján lezajlani a
dolgokat.
Jodi összefonta, majd rögtön le is eresztette a karját.
- Komolyan beszél?
Ben és a barátja izzadságban fürödve estek be az üvegajtón. Ben
mezítláb volt, térde csupa piszok és főfolt. A másik srác Wolverine
pólót viselt.
- Anya, átmegyek Garyékhez, oké? Szia Elvis!
- Szia Ben! - A másik fiú lehetett Gary. Lucy a mosogató feletti
órára pillantott.
- Szeretném, ha kilencre itthon lennél.
Még be sem fejezte, s a két kölyök már elsprintelt.
- Köszi, anya!
Miután a bejárati ajtó becsapódott, csend borult a házra. Lucy a
mosogatóhoz ment, megtöltött egy poharat vízzel, és megitta. Jodi
csak a fejét csóválta.
- Ez a gyilkosság dolog egy baromság. Nem lehet csak úgy
megölni valakit. És Boudreaux sem tudja letartóztatni. Ha megteszi,
akkor beszélni fog.
-A seriffnek nincs választása. Nem fogom hagyni, hogy mindez
folytatódjon.
Jodi csípıre tette a kezét.
- Mit akar ez jelenteni?
 Lucy is visszafordult a mosogatótól.
- Egy öregembert fejbe lıttek, mert Jo-el Boudreaux megijedt egy
harminchat évvel ezelıtti eseménytıl. Ez elfogadhatatlan. - Éreztem,
hogy kidagadnak az erek a nyakamon. - Ha a dolgok továbbra is így
folytatódnak, még több öreget lınek le, és még több kislány hal bele a
hıgutába, és ez még mindig elfogadhatatlan. - A lüktetés felkúszott a
fejbırömbe, a hangom keménynek és távolinak tőnt. - Ezeket
elmondtam Jo-el-nek is, és most tenni kell valamit, még ha az a titok
kiderülésével is jár, mert nem fogom hagyni, hogy még több
öregember vagy kislány haljon meg! - A halántékom már dörömbölt.
Jodi tekintete Lucyre ugrott, majd vissza rám.
- Mit jelent ez? Mit akar csinálni?
- El fogok menni az ügyészségre, és átadok nekik mindent, amit
Rossier-rıl és Prímáról tudok.
Újra Lucyt nézte.
- De Rossier beszélni fog Boudreaux-ékról. - Beszélni fog
Boudreaux-ékról. Mintha csak pletykálkodna.
- Tudom.
Jodi tett egy lépést felém, szeme tágra nyílt.
- De akkor tudni fognak rólam.
- Ezt is tudom. Sajnálom.
Jodi kiment a konyhából az ebédlıbe. Végigszántotta ujjaival a
haját, és figyelte magát a hátsó kertre nézı ablakban. Sötét volt már
odakint, így az üveg visszatükrözte az egész szobát. Már nem
Boudreaux-ékról beszéltünk, hanem róla.
- És a diszkréció? Az érdekeim védelme? Megígérte, emlékszik?
Nem válaszoltam. A szeme véreres volt, könnyektıl csillogott.
Szerettem volna megnyugtatni, és azt mondani neki, minden rendben
lesz, de nem voltam képes hazudni.
- Találkoztam Boudreaux-val reggel. Beszélni fog Edie-vel ma
este, és meglátjuk, hogyan akarják majd folytatni ezt a kis játékot.
İszintén sajnálom, Jodi.
Jodi Taylor kiment. Lucy utána sietett, és hallottam ıket a bejárati
ajtóban beszélgetni, de nem tudtam kivenni a szavaikat.
Rátámaszkodtam a pultra, és a két karom közé meredtem. A
munkapult sima volt, lapos, szürke színő, és valahogy volt mélysége.
Kellemes volt a tapintása. Ráhelyeztem a testsúlyomat, és azon
tőnıdtem, vajon mekkora nyomást bír el. A forró serpenyıkre
gondoltam, melyeket ráhelyeztek, és azon gondolkoztam, vajon hány
serpenyı kerülhet még rá, és milyen forrón, míg végleg meg nem
változik az anyaga.
Lucy egy idı múlva visszatért. Hallottam a lépéseit. Elém állt,
nekitámaszkodott háttal a pultnak, és összefonta a karját.
- Pokolian nézel ki, csıdöröm.
- Kösz.
Mély levegıt vett, úgy folytatta:
- Tudom, hogy voltál Vietnámban, de ezt meg kell kérdeznem.
Öltél már embert a munkád során?
- Igen.
- Követtél el gyilkosságot?
- Nem. Minden esetben veszélyben voltam, vagy megpróbáltam
segíteni olyanokon, akiknek az életét fenyegették.
- Aktívan részt vettél abban, hogy elıidézd ezeket a helyzeteket?
Ezen elgondolkoztam. Túl sok ilyen pillanat volt. Mint szeplık
egy napon dolgozó férfi karján.
- Ahányszor belekeveredsz egy ehhez hasonló eseménybe,
valamekkora kockázatot mindig vállalsz. Mindig eljön az a pillanat,
amikor az ügyet már a rendırségre kell bízni, de ez mindig a kockázat
nagyságától függ. Vajon a rendırség megoldja? Vajon ezzel segítünk
az ügyfélen, vagy csak kárt okozunk neki? Vajon az igazság
érvényesül? Mindig vannak kérdések. De a válaszok nem mindig
egyértelmőek, és gyakran nem lehet tudni, mi van még a tényeken túl.
- Az adott pillanatban pedig bíznod kell magadban - fújta ki a
levegıt.
- Igen - feleltem. - Mindig.
Másodpercekig nem szólt semmit, majd oldalra fordult, és
megsimogatta a hajam.
- Legalább te becsületes vagy.
- Teljes mértékben. - Megpróbáltam mosolyogni, de nem igazán
ment.
- Vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban.
- Tudom.
- A törvénykezés legfıbb feladata megfogalmazni és megvédeni
az igazságot. Ha mindenki önkényesen definiálná az igazságot, akkor
a törvénykezés megszőnne létezni, és vele veszne maga az igazság is.
Nem maradna más, csak anarchia.
 - Könnyő mondani.
Ráncolta a homlokát. A humor gyakran akkor fogy el, ha a
legnagyobb szükség volna rá.
- Azért igazad van, természetesen.
- Nem kell megtenned - mondta. - Nyugodtan elsétálhatsz, vagy
egyedül is cselekedhetsz, és elmehetsz az ügyészségre, hogy átadd
mindazt, amit Rossier-rıl tudsz. De ez nem kötelezı. Látom, hogy
foglalkoztat az ügy, nem tudsz csak úgy kiszállni belıle.
Ránéztem, megpróbáltam felvázolni neki, mit érzek.
- Segítek az embereknek. Dolgozom a problémáikon, és
igyekszem azon keretek között maradni, melyekben megegyeztünk, és
azokon belül szállítani a végeredményt is. A bizalmuk szent és
sérthetetlen számomra. Érted?
- Azon keresztül határozod meg magad, amit az ügyfeleidnek
szolgáltatsz.
- Ha úgy vesszük, igen.
- És soha nem sérted meg ez a bizalmat, vagy a szolgáltatás
feltételeit.
Megráztam a fejem.
- De most azt gondolod, hogy az igazság, amelyet keresel, túlnıtt
az ügyfeleden.
- Igen. - Fátyolos volt a hangom.
Lucy szembefordított magával, megfogta mindkét bicep-szemet,
és felnézett rám. Figyeltem, ahogy pillantása végigpásztázza arcom és
fejem legapróbb részleteit, fülemet, a hajamat. Tekintete lejjebb
kúszott a mellkasomra, talán a gombjaimra vagy az ingein
győrıdésire, mintha a válasz, amelyet keres, benne lett volna a ruhám
anyagában. Végül behunyta a szemét és hozzám bújt.
- Te jó ember vagy, Elvis. Nagyon jó ember.
Kiment a konyhai telefonhoz, beütötte a gyorshívó gombot, és
megkért valakit, hogy Ben ott maradhasson éjszakára. Azt mondta,
reggel iskola elıtt átmenne érte. A túlsó oldalon lévı valaki
egyetértett, mire Lucy megköszönte, és lerakta a kagylót. Visszajött
hozzám, megfogta a kezem. Olyan szelíden mosolygott rám, mint
még soha.
- Hallottad?
- Igen.
- Bejössz velem a hálószobába?
 - Gondolkodhatom rajta?
Még szélesebben elmosolyodott, és megszorította a kezem.
- Oké, rendben.
Belém karolt, és bevezetett a hálóba, de ezen az éjszakán
másképpen szerettük egymást. Ruhástól feküdtünk az ágyán, és
öleltük egymást hajnalig.
 31

Lucy éppen Bent vitte az iskolába, amikor hívták az irodából. Az

üzenetrögzítıje szerint Jo-el Boudreaux kereste, velem szeretett volna
beszélni. Még az üzenet közepén felkaptam a kagylót.
- Nolám, nolám - szólt bele Darlene. - Meglepı, hogy ott találom.
- Maga sem egy munkakerülı típus.
- Ó, milyen nyőgösek vagyunk ma reggel. - Nem mindennapi
titkárnı, az biztos. - Beszélhetnék Miss Chenier-vel?
- Házon kívül van. Mit akart Boudreaux?
- Két üzenet volt a rögzítın, és eléggé aggodalmasnak tőnt.
Meghagyta a számot. - Bediktálta, azután lerakta.
Feltárcsáztam a számot, és az Evageline Parish-i seriff iroda
eunice-i alállomása jelentkezett be. Rögtön kapcsolták Boudreaux-t.
- Nem ölhetek meg valakit csak úgy. Jézus Krisztus! Nem tudok
ilyesmit elkövetni.
- Rendben, de a tétlenséget sem választhatja. Mit akar tenni?
Hallottam a háttérzajokat, ahogy nyikorog a szék, mintha valaki
helyzetet változtatott volna rajta.
- Beszéljen, Jo-el.
- Edie azt mondta, magának van igaza. Ideje véget vetni a múlt
elıli rejtızködésnek. Ezt hajtogatja már kezdettıl fogva, de azt
hiszem, túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy hallgassak rá. - A
bőntudatával küszködött, melyet nem csak a felesége miatt érzett.
Valószínőleg ezerszer látta maga elıtt az öregember és a kislány képét
az elmúlt éjjel. - Le fogom tartóztatni a rohadékot. Már hat hónappal
ezelıtt meg kellett volna tennem. Már akkor lakat alá kellett volna
zárnom, amikor eljött a házamba, és megzsarolt az iratokkal.
- Ez a helyes megoldás, Jo-el.
- Nem csak az öregrıl van szó. Hanem az egész üzérkedésrıl.
Prímáról. Az összes szerencsétlen törvénytelenrıl, akiket a
körzetemen keresztül hoznak be. Nem tudom kiverni azt a kislányt a
fejembıl.
- Meg akarja ıket állítani.
- Igen. Az ördögbe is, muszáj. Nem akarok több ilyen kislányt. Ó,
a pokolba! - A hangja határozottnak tőnt, ahogy ezt mondta. - Jézus
Krisztus, én csak egy vidéki zsaru vagyok. Fogalmam sincs, mit
kellene tennem.
- Jo-el, beszélt az egyházközség ügyészével?
-Aha. Edie-vel beszélni akarunk a gyerekekkel, még mielıtt a
hírekbıl tudnák meg. Azt akarjuk, hogy mindent tudjanak rólunk és a
nagyapjukról. Elkapom Rossier-t, és vonyítani fog kínjában.
- Talán van rá mód, hogy egyszerre elintézzük ıket, Jo-el.
- Úgy érti, elkapni mindet?
- Esetleg. De elıbb még beszélnem kell Lucyvel. Ismernünk kell a
törvényeket, meg kell találnunk a kiskapukat, de valószínőleg
mőködni lóg.
Miután befejeztem a beszélgetést, lezuhanyoztam, felöltöztem, és
már a verandán álltam a fekete-fehér kutyával, amikor Lucy
visszaérkezett. Viaszpapír-zacskót cipelt, és két nagy bödön kávét.
Felém nyújtotta az egyiket.
- Szép reggelt ismét.
- Darlene hívott, Jo-el Boudreaux hagyott neked üzenetet. Attól
félek, kompromittáltam a kapcsolatunkat.
- Ó, ne aggódj. Már megszokta. - Ezek a nık. Elmondtam a Jo-
ellel való beszélgetésemet, és kikértem a véleményét. Lucy kivett egy
sima fánkot a csomagból, és odanyújtotta, hogy harapjak bele. Puha
és könnyő volt, még mindig meleg a sütéstıl. Nem túl édes. İ is
beleharapott, majd megcsóválta a fejét.
- Nincs tapasztalatom a bőnügyi jogban, csıdöröm, de van pár ex-
államügyész a cégnél.
- Gondolod, tudnál keríteni valakit egy rövid kirándulás erejéig
Eunice-be?
Ivott a kávéból, és adott egy darab tankot a kutyának.
- Megoldható. Ha megettük, lebonyolítok néhány hívást.
- Nagyszerő.
Tovább kortyolta a kávét, és evett egy keveset a fánkból, közben
pedig a kaméliabokrokra meredt, melyek elválasztották a kertet a
szomszédétól. A reggeli napfény smaragd ragyogásba öltöztette
leveleiket.
- Beszélned kellene Jodival. Ha mindez kiderül, figyelmeztetnünk
kell az összes lehetséges veszélyforrásra.
- Természetesen.
 Újra felém nyújtotta a fánkot, de tagadóan megráztam a fejem. A
kutyának adta a maradékot.
- Nem lesz könnyő számodra, igaz?
- Sokat segítettél a múlt éjjel, Lucy. Köszönöm. Mosolygott,
megveregette a karomat. .
- Hadd intézzem el azokat a telefonokat.
Körülbelül húsz percig tartott. Egy idısebb munkatársa, bizonyos
Merhlie Comeaux beleegyezett, hogy Eunice-be megy Lucyvel, és a
mindkét oldalon eltöltött hosszú évek tapasztalatára alapozva
véleményt mond az ügyrıl. Büntetıjogi ügyvéd volt, elıtte pedig
tizenhat évig Kelet-Baton Rouge kerületi ügyésze. Lucy majd elmegy
érte, azután együtt jönnek Pike-ért és értem Jo-el Boudreaux
irodájához. Felhívtam Jo-elt, hogy mit szól hozzá, és azt mondta,
megoldható. Idegesnek tőnt, de egyben megkönnyebbültnek is, hogy
végre olyanok próbálnak segíteni neki, akik szemlátomást tudják, mit
kell tenniük. Leraktam, aztán felhívtam Jodi Taylort a szállodában. A
hatodik csengetésre vette fel, hangja álomittas volt.
- Beszéltem Jo-ellel ma reggel, nemsokára odamegyek. Le fogja
tartóztatni Milt Rossier-t.
Nem válaszolt semmit.
- Gondoltam, jobb, ha tudja. Szeretne valamit mondani? -Nem
tudom, mit mondhatnék - a hangja tompának tőnt, és én sem tudtam
mit mondani. Lerakta. Még egy elégedett ügyfél.
Felhívtam Pike-ot, elmondtam neki a tervet, majd felszedtem a
hotelnél, és Eunice-be hajtottunk.
Az Atchafalaya-mocsáron keresztül hamar odaértünk; a csatornák,
cukornádültetvények és a szétterülı hatalmas ipartelepek már
ismerısek voltak. Nık és férfiak dolgoztak a földeken, halásztak a
csatornákban, és zsákokban árulták a rákot tizenöt centért fontonként.
Néhányuk arca ismerısnek tőnt, de valószínőleg ez csak a képzeletem
játéka volt. Behangoltam a rádiót az igehirdetı csatornájára, hogy
meghallgassam a napi aktualitásokat; ma reggel egy liberális
összeesküvésrıl volt szó Amerika elpusztítására, az ideális
családmodell szétbombázásával. Azt mondta, hogy a liberálisok már
mindezt megvalósították a néger közösségekben, de a négerek közben
kiokosodtak, és ez magyarázatot ad arra, miért növekszik körükben a
fekete „muszlimok" népszerősége. Beszédét természetesen a közelgı
faji háborúra való figyelmeztetéssel zárta, amely ugyan nem képezi
részét a liberálisok terveinek, de nagyszerő bizonyítékául szolgál
annak, hogy a liberálisok mégsem voltak olyan okosak, mint
amilyennek gondolták magukat, amikor azt képzelték,
felhasználhatják a „feketéket" arra, hogy eltérítsék a keresztény
Amerikát a „nagy terv" megvalósításától.
- Kapcsold ki - szólt Pike.
- Nem vagy kíváncsi a „nagy terv"-re?
- Nem.
Kikapcsoltam, de közben azon gondolkodtam, vajon hányan
hallgatták a földeken, a vizeken vagy az otthonukban az adást. Talán
csak Pike meg én voltunk az egyetlenek, mert mindenki régen kilıtte
a rádiót. Talán most, hogy mi is lekapcsoltuk, már csak az üres éterbe
szövegel. Végül is, csak egy újabb tésztafejő egy 8000 Wattos
jeladóval, aki egész nap nem csinál semmit, csak cigarettát emelget és
szitkozódik a mikrofonba az ócska világról. Egy magányos hang a
sötétben, akinek az adása úgy terjed szét, mint ahogy a vízgyőrők
csendesen fodrozódnak a tavon; nem hallható a földön, de
kihullámzik az őrbe, elhagyja a Holdat és a Marsot, és túl az aszte-
roidákon és a Plútón az örökkévalóságba utazik. Reménykedtem
benne, hogy az Alfa Centaurin élıknek is lesz elég eszük, hogy
kikapcsolják ıt.
Húsz perccel késıbb megálltunk az eunice-i ırs elıtt, Lucy
Lexusa mellett. Ugyanaz a nı ült ugyanannál az asztalnál, és ugyanaz
a régi magnólia virított az apró befıttesüvegben. Mosolygott, amint
meglátott minket.
- Bent vannak a seriffnél. Már várják magukat.
Lucy és Jo-el egy hatalmas termető afroamerikai férfival ültek,
akinek akkora volt a pocakja, mint egy ötvenöt gallonos olajhordó.
Merhlie Comeaux. Lucy bemutatott bennünket egymásnak, azután Jo-
elre nézett.
- Seriff, mielıtt belekezdünk, tisztáznunk kell néhány szabályt.
Merhlie korábban EBR államügyész volt, de most megbízott
magánügyvédként dolgozik a Sonnier, Melancon, & Burke cégnek.
Ebbıl adódóan bármi, ami ebben a szobában elhangzik, az ügyvédi
titoktartás hatálya alá esik. Megértette?
Jo-el zavartnak tőnt.
- De én nem fogadtam fel magukat.
 - Jodi Taylor megbízásából vagyunk jelen, hogy megvédjük az ön
érdekeit. Ha elég információ áll a rendelkezésére, és beleegyezését
adja, akkor mi in facto a maga ügyvédei vagyunk.
- Szükségem van ügyvédre? - nézett rám Boudreaux.
- Csak hallgassa meg, Jo-el.
Összevonta a szemöldökét, bólintott, és újra Lucyre nézett.
- Arról van szó, hogy önnek a tudomására jutottak, illetve
bizonyos mértékben a részesévé vált olyan eseményeknek, melyek
miatt a jövıben esetleg vádat emelhetnek maga ellen. Nem
kényszerítjük, hogy olyasmit is elmondjon, ami esetleg késıbb a
hátrányára válhat.
- Nem szeretnék elhallgatni semmit - mondta zavartan Jo-el.
- Ez természetesen az ön döntése - tárta szét a kezét Lucy. - De
késıbb esetleg majd másképp gondolja. Ezenkívül az ügy személyes
és potenciálisan törvénysértı vonatkozása miatt a családtagjait is
érintheti. A velünk kötött szerzıdés természetesen az ı védelmükre is
vonatkozik. Megértette?
- Az ı védelmükre is - bólintott Jo-el.
- Elfogadja ezeket a feltételeket?
- Igen.
Lucy bólintott, majd Merhlie Comeaux-ra pillantott.
-Jodi Taylortól engedélyt kaptunk rá, hogy az ügyében nyíltan
együttmőködjünk az Elvis Cole Detektívügynökséggel. - Visszanézett
Jo-elre. - Mint azt az imént említettem, Mr. Comeaux tanácsadóként
van jelen Milt Rossier kézre kerítésének ügyében. Nem az államot
képviseli, de szükség esetén ilyen forrásokat is igénybe vehet. Ezt is
érti, seriff?
- Igen. Minden elérhetı segítségre szükségem van.
- Uraim, akkor talán elmondhatnák, amit tudnak - szólalt meg
Comeaux.
Jo-el kérdın felvont szemöldökkel nézett rám, én pedig el-
meséltem mindent, amit tudtam. Rögtön Jimmie Ray Rebe-nackkel
kezdtem, és hogy mi történt Rossier rákfarmján, majd folytattam
Rossier és Donaldo Prima találkozásával a Bayou Lounge-ban, illetve
amit a szivattyúállomáson láttam. Azután elmeséltem az öreg
meggyilkolását és a sírból kiásott holttesteket, mire Comeaux elkérte
a rendırségi jelentést. Jo-el megmutatta, a volt államügyész pedig
átnézegette a fényképeket.
 - Találtak bármilyen személyazonosságot igazoló iratot?
- Egyelıre nem. Egész New Orleans-ban kerestetjük ıket.
Comeaux megrázta a fejét, felsóhajtott.
- Van itt kávé a közelben?
Jo-el megkérte a recepciósnıt, hogy hozzon be kávét. Miután
kiment, folytattam a történetet: találkozásomat del Reyóval, a
Donaldo Prímáról és Frank Escobarról megtudott információkat,
illetve hogy Prima miként használja Rossiert, hogy illegális
bevándorlókat hozzanak fel az Öböl-parti vízi utakon. Amikor
befejeztem, Merhlie Comeaux elgondolkodva bólintott, és a seriffre
nézett.
- Van valami hozzáfőznivalója?
- Nem, uram.
Merhlie visszanézett rám, és összefőzte az ujjait széles pocakján.
Tiszta, jeges pillantású volt a tekintete, azt az érzetet keltve bennem,
hogy annak idején agresszív államügyész lehetett.
- Térjünk vissza arra, mi történt a szivattyúállomáson. Maga látta,
ahogyan Prima meghúzza a ravaszt?
- Igen.
- Maga is látta? - fordult Pike felé. Pike bólintott.
- Hol volt Rossier?
- İ nem volt ott.
- Mi van azzal a két fickóval, akik neki dolgoznak?
- Bennett és LaBorde bent voltak Prímával.
- Találtak valamilyen személyazonosságot igazoló papírt a
bevándorlókról, akik bejöttek az országba?
- Nem.
- Elı tudnak állítani bárkit is közülük?
- Nem.
Comeaux elhúzta a száját, majd kortyolt némi kávét. Miközben
megemelte a csészét, eltartotta a kisujját.
- Mit gondolsz, Merhlie? - kérdezte Lucy.
Comeaux vállat vont, olyan mozdulattal, mint aki megpróbálja a
legtöbbet kihozni mindabból a kevésbıl, ami a rendelkezésére áll.
- Ez nem túl sok, Lucille. Mr. Primát el lehet kapni, ezzel nincs
semmi gond, de Rossier ellen nincs bizonyíték.
- Hogy a pokolba! - nyögött fel Boudreaux. Comeaux széttárta a
karját.
 - Haszonbérlıje a földnek, talán van az állam felé némi
adóhátraléka, de az semmiség. Ha el akarják kapni, a helyszínen kell
tetten érniük.
- És mi van az illegális bevándorlókkal?
-Miféle bevándorlókkal? Ha nem tudják elıállítani ıket - márpedig
a jelek szerint nem tudják -, akkor képtelenség bebizonyítani, hogy
illegálisan vannak itt.
- Merhlie, ne csináld ezt!
- Ez az én véleményem - tárta szét a kezét újra az ügyvéd. - Ha
úgy gondolják, többet is elérhetnek, menjenek az ügyészségre, és
majd meglátjuk, mit mondanak.
- Ha most elmennénk, az a rohadék megtudná, hogy rászálltunk. -
Jo-el beharapta a száját, az ablakhoz ment, majd megfordult, és a
pisztrángra meredt a falon. Nézte, de nem hiszem, hogy látta is. - A
fenébe, én és a családom egy istenverte nehéz lépést készülünk
megtenni. Talán megtehettük volna egy évvel ezelıtt is, de most,
hogy végre rászántuk magunkat, meg akarok fizetni ennek az
átkozottnak mindenért. Börtönbe akarom zárni. Nem akarok még több
olyan kislányt, mint ı. - Mérgesen az ügyiratra bökött. Arra,
amelyben a képek voltak.
- Akkor akció közben kell lecsapnunk rá - mondtam. Mindannyian
felém fordultak.
- Nem ez volt az elsı alkalom, hogy Prima egy rakomány embert
hozott be. Csak ott kell lenni a következı alkalommal, és
biztosítanunk kell, hogy Rossier is jelen legyen az átadáskor.
- Csak óvatosan, fiam - csóválta a fejét Cameaux. - Ha rájön, soha
nem kaparnak össze semmit ellene.
Ramon del Reyóra gondoltam.
- Mindössze elegendı okot kell szolgáltatnunk arra, hogy eljöjjön.
Nem lesz egyszerő, de megoldható.
- Mondja el, mire gondol - kérte Comeaux. Elmondtam. Nem
tartott sokáig, és mihelyt végeztem,
Lucyvel együtt felállt.
-A saját bırét viszi vásárra, barátom. Isten önnel. - Ez volt az
utolsó, amit mondott.
Gondterhelt ránc jelent meg Lucy szemöldöke között.
- Végig tudjátok csinálni?
Rápillantottam Pike-ra.
 -Azt kérdezi, végig tudjuk-e csinálni.
Pike is ráncolta a homlokát. Valószínőleg ı is kételkedett.
Jo-el telefonjáról elintéztem még pár hívást, és amikor befejeztem,
Lucy és Merhlie távoztak. Jo-el az irodája ablakánál állt; tenyerével
végigsimított a haján, és a várost szemlélte. Talán a házsorokat nézte,
vagy az autókat, de lehet, hogy az utcán sétáló embereket.
- Már hat hónappal ezelıtt megtehettem volna - szólalt meg. -
Akkor az a fattyú beállított a házamba, és elıhozakodott ezzel a
szarral, nekem pedig abban az istenverte pillanatban le kellett volna
puffantanom.
- Védtelen volt, és rémült. Ha az emberek rettegnek, nem
gondolkoznak logikusan.
- Na ja. - Nem tőnt meggyızöttnek. Lepillantott a padlóra, majd
felnézett rám. - Nagyon hálás vagyok mindenért. Akárcsak Edie.
- Majd meghív egy sörre, ha túléljük - szólt közbe Pike. Ez Joe.
Egy lázadó. Hát nem?
Kiballagtunk az autóhoz, és elindultunk New Orleans-ba.
 32

A haiti férfi egy francia fánkos bolt elıtt várt bennünket a Francia
Negyed északi határán futó South Rampart Streeten. Egy hosszú
pillanatig csak néztünk egymás szemébe, majd elindult anélkül, hogy
megvárt volna minket. Nyugatnak indultunk a Canal felé, majd
délnek; néhány sarokkal odébb Pike odasúgta:
- A túlsó oldalon, féltömbnyire mögöttünk. Visszapillantottam, és
megláttam a Ray Ben szemüveges fickót.
- Óvintézkedések - bólintottam.
- Éberek - válaszolt Pike.
Ramon del Reyo egy Yellow Cab anyósülésén várt bennünket,
nem messze Carondelet-tıl, ahol a régi, zöld villamos fordulója van
Saint Charlesból a Garden District felé. A taxin égett a „foglalt"
jelzés. A haiti kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, azután beült a kormány
mögé. Nem indította be a motort. Ramon rámosolygott Pike-ra.
- Nocsak. Tehát ezúttal velünk tart, senor.
-Akárcsak az elızı alkalommal. - Pike félrebillentette a fejét. -
Napszemüveges fickó a túloldalon. Egy másik balra, a konflis mellett.
A mesterlövészt nem szúrtam ki.
Ramon enyhén vállat vont.
- De tudja, hogy ott van. A puskás férfi mindig ott van, érti?
Pike szája rándult egyet.
- Ki tudom vonni Donaldo Primát és Frank Escobart a for-
galomból - kezdtem. - Mennyire akarja, hogy ez megtörténjen?
A haiti hátrafordulva rám nézett, de Ramon nem mozdult.
- Tudom, Prima hogyan juttatja be az embereket az országba, és
van egy körzeti seriffem, aki segít megoldani az ügyet.
Del Reyo megnedvesítette az ajkát.
- Ez az államügyészi hivatalra tartozik.
- Az emberem elkapja ıket, és összeszedi a bizonyítékokat. Az
ügyészség jöhet a tények után, ha már minden apróság el van simítva,
és cáfolhatatlanok a bizonyítékok. - Közelebb hajoltam hozzá. -
Egyszerő a képlet. Az emberem csak tisztára akarja mosni magát az
ügyben.
A haiti del Reyóra nézett.
 - Itt ennél többrıl van szó, barátom.
- Igen - válaszoltam. - De nem fogom elmondani önnek. Nem
felelt semmit.
- Csak annyit kell tudnia, hogy ha nem cseszünk el semmit,
Escobar és Prima örökre eltőnik.
A haiti mondott valamit spanyolul, azonban del Reyo nem reagált.
A haiti újra elmondta, erre Ramon kissé ingerülten felcsattant.
- Mit akar pontosan? - nézett rám gyanakvóan.
- Üzletet akarok összehozni Escobarral. Ez azt jelenti, hogy
tudnom kell pár dolgot a coyote bizniszrıl. Tudnom kell, mennyibe
kerül, mennyit kell az embereknek fizetniük, hogyan dolgozik
Escobar, és hogyan Prima. Azt akarom, hogy Escobar azt higgye, én
is benne vagyok az üzletben. Megpróbálok ajánlatot tenni neki, de
ehhez tudnom kell, mit beszélek. Ha nincs meg Escobar, akkor nem
tudjuk összehozni.
- Maga megbolondult - nevetett fel Ramon.
- Szerintem magának van embere Escobarnál. Azt hiszem, így
tudja rajta tartani a szemét. Segítsen beépülni, Ramon! Gyerünk, ne
vacakoljon!
A haiti még mondott valamit, amire del Reyo ezúttal bólintott.
Nem úgy tőnt, mintha ínyére volna ez az egész, de végig fogja
csinálni.
- Miért találkozna magával Frank Escobar?
- Mert győlöli Prímát, és én a kezére tudom játszani. És ha Príma
halálát akarja, azt is megkaphatja.
Ramon rám mosolygott.
- Nem sikerült azonosítanunk az öreget, Ramon. Szükségem volna
a fényképre.
Még vigyorgott egy darabig, aztán megrázta a fejét. Kiszállt a
taxiból, és megindult délnek a Canalon. Közel egy órát volt távol, és
amikor visszatért, vele tartott egy ázsiai fickó is. Az ázsiai vékony
volt, és sötét bırő; talán kambodzsai lehetett. Behajolt a kocsiba, hogy
megnézzen engem és Pike-ot, majd mindketten arrébb léptek az
autótól beszélgetni. Körülbelül tíz perc múlva a kambodzsai távozott,
Ramon pedig visszaült mellénk.
Majdnem egy fél órát töltött velünk; vázolta Escobar helyzetét,
majd Prímáét. Elmesélte, mennyit kér el egy Escobar kaliberő pasas
azért, hogy becsempésszen valakit az országba, és egy Prima-féle
mennyiért használhatja Milt Rossier szivattyúállomását. Minden adat
koponyánként volt értendı. Escobar ennyit kér el fejenként, hogy
bejuttasson valakit. Prima ennyit fizet fejenként Rossier vízi útjáért.
Mintha szarvasmarhákról beszélgettünk volna. Vagy valamirıl, ami
kevesebbet ér az embernél.
Del Reyo a kezembe nyomott egy papírszeletet, rajta egy
telefonszámmal.
- Van egy jó pozícióban lévı emberünk Escobarnál. İ elintézi a
találkozót. Ha referenciára volna szükségük, hívassa fel velük ezt a
számot.
Eltettem anélkül, hogy megnéztem volna.
- Most magukra hagyom önöket. Jesus majd elviszi magukat. - Azt
hiszem, a haiti volt Jesus. - Kiteszi önöket, távozik, és onnantól
egyedül maradnak. Ha valami történik, nem tudunk önöknek segíteni.
Megértette?
- Hogyne.
Ramon del Reyo több szót nem ejtett; elsétált anélkül, hogy
visszanézett volna ránk. Semmi „majd találkozunk", semmi „sok
szerencsét", semmi „kéz- és lábtörést". Talán tudott valamit, amit mi
nem.
Északnak hajtottunk a városon a Pontrchartain-tó felé, és
hamarosan kiértünk az üzleti negyedbıl. Keskeny utcákon autóztunk
egy lakónegyedben, ahol az utat magas járda, dús tölgy-, banán- és
magnóliafák szegélyezték, a teraszokon pedig idıs emberek
ücsörögtek hintaszékükben. Úgy tőnt, mintha csak körbe-körbe
kocsikáznánk, itt-ott szemlélıdve, céltalanul múlatva az idıt. Holtidı.
A levegı forró volt, párás és olajszagú, mint egy alsóosztálybeli
konyhában; a taxiban izzadság és testszag odırje terjengett. Talán
még félelemszag is érzıdött, de igyekeztem nem figyelni erre a
részletre. Elvis Cole, a Rettenthetetlen Detektív. Rápillantottam Pike-
ra, de úgy tőnt, alszik. Kilépett a félelembıl, semmi kétség.
Hamarosan kezdett szépülni a környék: gyönyörő, smaragdzöld
golfpálya mellett haladtunk el, majd a tóhoz értünk. A gátat sőrőn
borították a növények, de gondozott volt. Jesus kanyargott az utcákon,
melyek mentén ezúttal már kész paloták sorakoztak, némelyik fallal
és kapuval védve, de többségük anélkül. Bekanyarodtunk egy
zsákutcába a gáttal szemben, és megálltunk egy elhagyatottnak látszó
kétszintes téglaépület elıtt, melyet elöl, és kétoldalt tölgyek öveztek.
Néhány japán bicikli hevén a füvön, és egy háromkerekő játék
crossmotor állt a kocsibejárón. Le lehetett látni a hátsó kertig, ahol
egy négy autónak elegendı nagyságú garázs állt, mellette egy
medence és egy biliárdterem, de kihaltnak tőnt minden. Jesus
megállította az autót.
- Csak menjenek az ajtóhoz, és kopogtassanak be. Minden el van
rendezve.
- Köszönjük, Jesus.
- Ezúttal hozott fegyvert?
- Ja.
- Helyes - bólintott.
Pike-kal kikászálódtunk a taxiból, Jesus pedig elhajtott. Meglepı,
milyen magányosnak tudod érezni magadat valakinek a háza elıtt.
Ránéztem a bicajokra és a kismotorra.
- Nem semmi ház egy gengszternek. Pike mormogott valamit.
Az ajtó kinyílt, még mielıtt odaértünk volna, és egy attraktív,
sötét hajú nı mosolygott ránk. Ízléses, egyrészes fürdıruhát viselt, és
egy törülközıt, melyet körbetekert a derekán, mint valami szoknyát.
Mezítláb volt, a haja pedig még vizes, mintha éppen most jött volna ki
a medencébıl.
- Maga Mr. Cole? - kérdezte.
- Igen, asszonyom.
Felragyogott az arca, és kezet nyújtott.
- Holly Escobar vagyok. Kérem, fáradjanak beljebb. Frank hátul
van.
Pike kezet nyújtott és bemutatkozott, Holly pedig kifejezte afeletti
örömét, hogy megismerhetett bennünket. Egy apró, ötéves forma
kisfiú vágtatott ki közöttünk, és ráhuppant a motorra, majd
végigberregett a zsákutcában, miközben a szájával motorhangokat
utánzott. Olyan barna volt, mint a dió. Csak egy bı, piros
úszónadrágot viselt. Holly Escobar becsukta az ajtót.
- Jó helyen van kint. Errefelé semmi forgalom nincs.
Végigkísért bennünket a házon, amely úgy nézett ki, mint
bármelyik másik. Fényképek mellett haladtunk el, majd egy nagyon
szép lovastrófea-győjtemény következett (amelyet a nınek
tulajdonítottam); a televízió elıtt két idısebb fiú ült. Végül kiértünk a
világos, otthonos konyhába, ahol egy férfi bı, skótkockás
rövidnadrágban szendvicseket halmozott egy tányérra. Olyan magas
lehetett, mint én, de valamivel fiatalabb. Kidolgozott izmok, olajos
fényő haj és tompa ujjak. Ránk nézett, ahogy beléptünk.
- Ronnie, ez az a két úriember, akiket Frank várt. Kísérd ki ıket
légy szíves, én addig befejezem a szendvicseket. - Ránk mosolygott. -
Mindenki hátul van.
Ronnie kivezetett bennünket néhány üvegajtón keresztül. Hárman
ültek a medence melletti kerek asztalnál, iszogattak. Az egyik
napozóágyon egy nı sütkérezett. Akárcsak Holly, ı is egyrészes
fürdıruhát viselt; talán valamelyik férfi felesége lehetett. Nem voltak
örömlányok a házban. Ketten bı inget viseltek a sortjuk felett, talán
hogy elrejtsék a fegyvereiket, de a harmadikon csak rövidnadrág volt.
- Frank? - szólt Ronnie.
Frank Escobar volt az ing nélküli. Alacsony, széles testalkatú férfi
volt, talán az ötvenes éveinek elején járhatott, erıteljes, vaskos
tagokkal. Haja a feje tetején már sávokban ıszült, dús mellkasszırzete
pedig szürke bundára emlékeztetett. Felnézett, ahogy megszólították,
majd felállt, amikor meglátott bennünket.
-Ó, igen. Hé, jöjjenek a biliárdterembe megbeszélni a dolgokat! -
Próbálta palástolni enyhe akcentusát. Magával hozott egy kisebb
poharat is. - Gin-tonikozunk. Kérnek maguk is, fiúk? - A bandavezér,
mint vendéglátó.
- Nem, köszönjük.
- Jöjjenek, itt nyugodtan beszélgethetünk. Megingott, ahogy
felállt, de az egyik bı inges fickó elkapta esés közben. A nap kellıs
közepén már pityókás. A bandavezér, mint részeg.
Betömörültünk a biliárdterembe. Pool-asztal. Bár. Néhány
nyerıautomata és videójáték. Egy életnagyságú portré Frank
Escobarról még a régi idıkbıl, irodista öltönyben, valahonnan Közép-
Amerika betondzsungelébıl, rövidre nyírt hajjal, haramiabajusszal.
Az igazi Frank lezöttyent egy magas székre, majd intett Ronnie-nak.
- Átnézted a fiúkat? Nézzük csak, mit hoztak. Kitártam a karom.
- A jobb csípımnél van.
Ronnie kivette a fegyveremet, azután gyors mozdulatokkal
megmotozott. Miután elkészült, Pike-hoz lépett, de ı rászólt:
- Nem.
Frank Escobar összevonta a szemöldökét.
- Mi az, hogy nem? - kérdezte.
Pike kitartotta a tenyerét, hogy távolt tartsa Ronnie-t.
 - Ha azt akarják, hogy kint várakozzam, rendben van. De nem fog
hozzám érni, és nem válok meg a fegyveremtıl.
Escobar megdörzsölte a szemét.
- Mi a szar. - Befejezte a vakarózást. - Ha meg akarja tartani a
fegyverét, hát legyen. Csinálhatjuk másképpen is. - Ezzel benyúlt az
egyik szék alá, elıvett egy kisebb .380-as Berettát, és célba vette vele
a fejemet. - Tartsa meg a kibaszott fegyverét. Akkor így fogjuk nyélbe
ütni. - Intett az ingesnek. - Leon, maradj rajta a fickón, rendben? Ez a
szarjankó meg akarja tartani a fegyverét. - Leon elvette a .380-ast, és
rám szegezte; Frank közben metszıen nézte Pike-ot. - Ez megvolt.
Most már boldog a csúzlijával?
Pike bólintott. Az én barátom.
- Oké - nézett rám újra Escobar. - Mit tudnak felajánlani?
- Donaldo Primát.
Escobar bal szemével hunyorgott, már nem tőnt ittasnak. Most
ugyanolyan veszélyesnek látszott, mint az életnagyságú képen.
- Mit tudnak Prímáról?
- Tudom, hogyan csempészi be az embereket, Frank. Egy
barátommal dolgozik. A barátom készíti elı a szállítást és a helyszínt,
de a pénz nem ott van.
- Ki a barátja?
- A fickó neve Rossier. Övé a föld és a víz. Nagyon biztonságos az
áru leadására. Prima megkörnyékezte, és üzletet kötöttek, de most már
elégedetlenek vagyunk. Ugye tudja, mire gondolok?
- Mennyit kap? - kérdezte.
- Egy ezrest darabonként. Escobar felnevetett.
- Micsoda faszság! - Pont, ahogy del Reyo megmondta.
- Mi is így gondoljuk.
- Miért nem egyedül vágott bele a barátja?
- Primáé az áru, Frank. Magához hasonlóan. Kétezer darabonként,
és Prima kiütve. Folyamatosan jönnek be az embereink, és növelni
akarjuk a bevételt.
- Csak ennyi? Ilyen egyszerő?
- Ahogy mondja.
Megnedvesítette az ajkát, gondolkozott. Ivott egy kis gin-tonikot.
Egy csepp leszaladt a szája sarkából az állára.
- Prima - mormolta.
 - Így van, Frank. Ha át akarja gondolni, és körbekérdezısködni
egy kicsit, rendben van. Kábé hat hónapja üzletelünk Prímával.
Minden szállítmánykor személyesen hozza el a pénzt. Csak ennyi. -
Neki adom Primát. Tessék, vigyed.
Frank Escobar beleegyezıen bólintott.
- Gondolja át, Frank. Ha találkozni akar velem, itt vagyok a Baton
Rouge-i Riverfront szállodában. Ha ad egy számot, akár fel is
hívhatom, nem gond. - Kitártam a karom. - Amit csak akar. Amit mi
akarunk, az két rongy koponyánként.
Holly Escobar belépett a napról egy tálca szendviccsel, gyönyörő
mosollyal az arcán.
- Fiúk, kérnek pár szendvicset? - Megdermedt az ajtóban, mert
meglátta, hogy a bı inges fickó rám szegezi a fegyvert; mosolya
tovaillant. - Frank?
A fickó leeresztette a .380-ast.
Frank Escobar kezébıl kicsúszott a pohár. Elvörösödött, mint egy
túlsütött máj, és felpattant a székérıl.
- Nem megmondtam, hogy ne zavarj?!
A nı egy lépést hátrált, megpróbálta újra magára ölteni mosolyát,
de befelhızte a félelem az arcát.
- Sajnálom, Frank... kint várok. Az inges pasas felhörrent:
- Ó, a picsába!
Frank Escobar a feleségéhez sietett, és visszarángatta a bi-
liárdterembe. A nagy mőanyag tálca a szendvicsekkel kiborult,
tartalma lehullott a biliárdasztalra, és kigurult a teraszra. Holly
felsikoltott az erıs szorítástól.
- Ez fáj! - kiáltotta, mire kapott két pofont a férjétıl. Az elsıt
balról adta, tenyérrel, a másodikat jobbról, kézfejjel. Holly az oldalára
esett, keresztül az ajtón, ki a teraszra. A nı és a férfi a medencénél
felálltak.
Éreztem, ahogy Pike megmozdul mellettem, de amilyen gyorsan
elkezdıdött a mozdulat, olyan hirtelen félbe is szakadt. Escobar talpra
állította zokogó feleségét.
- Végig fogsz hallgatni, Holly. Meg fogod jegyezni azt, amit
mondok, rendben? Soha ne gyere be így többet! - Megborzolta a
haját, felitatgatta a könnyeket, de az egésszel csak azt érte el, hogy
jobban elmaszatolta a vért. - Jézusom, nézd meg, mit csináltál velem!
Hozd rendbe az arcodat, rendben?
 Holly Escobar elfutott a ház felé, míg Frank a nadrágjába törölte
véres kezét.
- Menj utána, Ronnie. Nézd meg, minden rendben van-e vele.
Ronnie Mrs. Frank Escobar után loholt. A kinti fickó aggódva
nézett.
- Minden rendben, Frank? - Mintha Frank volna az, aki vérzik.
- Jól vagyok. Jól vagyok. - Felkapta a poharát, és szinte már
zavartnak látszott. - Jézus. Kibaszott, ostoba nık. - Ránk nézett, és
valamit megláthatott Pike arcán. Vagy az enyémen. - Mi van? -
kérdezte megjátszott keménységgel. Megint elvörösödött.
Pike szája megrándult.
Escobar még egy pár másodpercig Pike-ra meredt, aztán
elbocsátóan legyintett egyet.
- Gondolkozni fogok rajta, rendben? Tudom, hol érhetem el
magukat - Mintegy mellékesen odaszólt az inges pasasnak. - Hívj a
srácoknak egy taxit, oké? Jézus, innom kell még egyet.
Kiballagott a kerek asztalhoz, felkapta valakinek a poharát, és
felhajtotta. Nincs is jobb egy gin-toniknál a feszültség levezetésére.
Elgondolkodva figyeltem.
Az inges fickó közölte, hogy kihívta a taxit, és odakint várhatunk
a ház elıtt. Azt mondta, ha Frank hívja, nem szokott sokáig tartani,
míg ideér. Felajánlott egy kis szendvicset is. Pike visszaszólt neki,
hogy dugja fel magának.
Elhaladtunk a medence mellett, majd lesétáltunk a kocsibejárón az
utcára. A kisfiú körbe-körbe brummogott a kismotoron, fel az egyik
kocsifelhajtón, majd végig a járda mentén, aztán a következın le az
utcára. Boldog, energikus kölyöknek tőnt.
Pike-kal megálltunk figyelni ıt.
- Szégyen lenne kinyírni az öregét - mondta Pike. Nem
válaszoltam.
- Vagy talán mégsem volna akkora bőn.
 33

Sem Saint Gábrielen kívül, sem Livonia után nem tudtunk igazán
gyorsan haladni, mégis, alig öt óra után hajtottunk át Milt Rossier
farmjának kapuja alatt. A forróság kezdett enyhülni, túl voltunk a nap
legnehezebben elviselhetı szakaszán. A tavaknál dolgozó emberek az
elıkészítı épületek felé vánszorogtak, míg az ott dolgozó nık az
autójukhoz igyekeztek. Mőszakzárás. Mindenki valami fásult
közönnyel mozgott, mintha egész nap halálra dolgozták volna
magukat Milt Rossi-er-ért, majd otthon további hajsza várna rájuk.
Nem hasonlított ahhoz, amikor cserben hagy a tested a fáradtság
miatt; olyan volt, mint amikor elhagy a lelkesedés, és napról napra
elvész a remény, csak a nagy semmit hagyva maga után, ugyanakkor
tisztában vagy vele, hogy a következı napon ugyanez vár rád.
Ugyanez vár Holly Escobarra is néhány év múlva.
Túlhajtottunk az elıkészítı raktárakon, mintha régi ismerısök
lennénk, majd a ház felé vettük az irányt. A hazafelé tartó asszonyok
nem figyeltek fel ránk, vagy ha igen, nem törıdtek velünk. Nem
mintha nagy betőkkel írtuk volna ki a kocsi oldalára: AZ
ELLENSÉG.
- Könnyen megy - jegyezte meg Pike.
- Mit vártál, bunkereket?
A raktárak között rá lehetett látni a fıépületre és Milt Rossier apró
alakjára, amint a terasz alacsony bútorainak egyikén ücsörgött,
természetesen a napfénytıl védı kalapjában. René LaBorde kint állt a
tavak között, a sima vízfelszínt bámulta, de nem vett észre bennünket.
LeRoy Bennett éppen kilépett az elıkészítıbıl az egyik vékony
munkafelügyelıvel, amikor elhaladtunk mellettük. Kiáltott valamit,
majd utánunk eredt. Egész jó kis futás várt rá. A Polarája a ház mellett
parkolt.
Vagy negyed mérföldet haladtunk még, mire elértük a házat; az
autót a kocsifelhajtón hagytuk, LeRoy Polarája mellett. A ház egészen
üresnek tőnt, kivéve a súlyos, fekete nıt, akit a nappaliban láttunk, és
Milt Rossier-t, hátul a teraszon. Éppen meg akartuk kerülni a házat, de
az oldalában találkoztunk Milttel, aki elıreigyekezett megnézni, kik
vagyunk. Overallt és széles kalapot viselt, kezében egy pohár jeges
teát szorongatott.
- Hello, Milt! - köszöntöttem. - Emlékszik rám? Rossier
hátrahıkölt picit, nyilvánvalóan meglepıdött.
Megismert, de Pike-ot még sosem látta, majd amikor Joe elıhúzta
a .357-esét, és megmutatta az öregnek, még jobban elcsodálkozott.
- Mi a szent szar!
- Menjünk hátra a teraszra. Ott kényelmesebb - mondta Pike.
Rossier rám nézett.
- Hagytuk elfutni. Azt hittem, elment.
- Mindenki ezt szokta hinni, Milt, és mindig tévednek - feleltem.
- A teraszra - szólt közbe Pike.
LeRoy közben odakiabált Renének, hogy húzza a belét a házhoz.
René felénk nézett, de nem lehetett tudni, hogy mit látott, vagy mire
gondolt.
Rossier összeráncolta a homlokát, ahogy Pike fegyverére nézett,
majd megindultunk hátra a teraszra.
- Üljön le, Milt - mondtam. - Van egy üzleti ajánlatunk. Rossier
belenehezedett az egyik alacsony, fehér székbe. Pike leeresztette a
fegyvert.
- Valaki elkapta az öreg Jimmie Rayt - szólalt meg Rossier. -
Mondtam magának, hogy zárja le az ügyet azzal a kislánnyal, és így is
tett. Azt hittem, lerendeztük a dolgot. - Megpróbált rám nézni, de
folyamatosan rajta tartotta a szemét Pike-on és a fegyveren. Ideges.
- Nem ilyen jellegő az üzlet, Milt - mosolyogtam rá. LeRoy apró,
fehér törpének tőnt a tavak között, keze-lába kapálózott, miközben
futott felénk. Végre LaBorde is célba vett minket; suta lábain
esetlenül botorkált, akár a Frankenstein szörny.
- Milt, íme az ajánlatom. Donaldo Prima átveri magát, mi viszont
meg tudjuk duplázni a pénzét.
Mihelyt megemlítettem Prima nevét, az öreg arca megnyúlt.
Megpróbálta lerakni az asztalra a jeges teát, de elvétette, így a pohár
szilánkokra lört a padlón. Mint Escobarnál. Talán a pocsék szem-kéz
koordináció együtt jár a bőnözıi léttel.
- Fogalmam sincs, mirıl beszél. Ránéztem Pike-ra.
- Ember, ezek a fickók mindig a legjobb szöveggel állnak elı. Mit
szólsz hozzá, Joe?
 Pike nem mozdult. LeRoy közeledett, ıt figyelte. René még
mindig a tavaknál járt, de teljes gızzel felénk tartott. Le mertem volna
fogadni, Pike azt fontolgatja, lelıje-e.
- Donaldóval illegális bevándorlókat hoznak fel a folyón a
mocsaras területeken keresztül, amelyek a maga bérleményében
vannak. Donaldo csinálja az üzletet lent délen, és megegyezik az
emberekkel, míg maga biztosítja a partok közötti transzportot és a
helyszínt, ahol bejöhetnek az országba.
Rossier tiltakozóan legyintett a kezével. Kezdett pánikba esni, és
megpróbált felemelkedni a székbıl.
- Errıl nem tudok semmit. Nem tudom, mi a pokolról zagyvál
maga itt.
Pike odahajolt, és visszanyomta az ülésre. Rossier ráütött Pike
kezére, mint ahogy egy idegesítı szúnyogot csap agyon az ember, de
Pike tenyere erısebb volt. Milt abbahagyta a ha-donászást.
- Nem tudok semmiféle Prímáról, sem errıl az ostoba illegális
bevándorlási szarságról vagy bármi másról. Jobban tennék, ha kurva
gyorsan elhúznák a csíkot, mielıtt hívom a rendırséget! - Úgy
viselkedett, mint egy megsértett öregember.
Felemeltem két ujjamat.
- Két szó, Milt. Frank Escobar.
Befejezte a fröcsögést, a szeme rám fókuszált.
- Escobar ellenırzi a coyote forgalmat az egész New Orle-ans-i
parton, és a kikötık közti régiókban. Alig pár órával ezelıtt jöttünk el
tıle. Prima Escobarnak dolgozott, de most egyedül akart beszállni az
üzletbe magával társulva, és Escobar nem igazán rajong azért, hogy
Prima aláássa a bizniszét. Prímáé a vezetés pillanatnyilag, mivel
aláment az áraknak, és ezt Escobar még kevésbé szereti. Tud követni,
Milt?
Most egészen összeszőkült a szeme.
- És mivel Prima költségei alacsonyak, így maga kevesebbet kap,
érti? Amit maga kap, az egy ezres darabonként?
Milt most már nem törıdött a tagadással. Ha nálad a pénz, tiéd a
figyelmük, és a pénz most nálunk volt.
- Frank két lepedıt ad minden darabért, Milt. Megduplázza a
pénzét. Ha elintéz minden héten egy szállítmányt átlagosan harminc
emberrel, akkor az harmincezer hetente, és százhúsz havonta Mr.
Prímával. De Frank ezt megduplázza. A harmincból hatvan lesz. Az
egy-húszból pedig kettıszáznegyvenezer minden hónapban, csak
Escobarral kell üzletet kötnie, és ejtenie Primát. Most már ugyanarról
beszélünk, Milt?
Bennett beesett a verandára; kifulladt, alig állt a lábán. Meglátta
Pike kezében a fegyvert, és benyúlt az ingébe, hogy elıvegye a
sajátját. Pike ütése az arcát érte. Bennett összeesett, Pike pedig
lehajolt, és lefegyverezte.
- A kis heves - jegyezte meg.
Rossier elgondolkodva meredt LeRoyra.
- Tökfilkókkal vagyok körülvéve. Halványan megvontam a
vállam.
Rossier megcsóválta a fejét, és visszahelyezkedett az alacsony
karosszékbe.
- Nos, azt hiszem, maga most az új Jimmie Ray Rebenack, nem
igaz? İ is azt hitte, hogy most aztán megfogta az isten lábát. Nézze
meg, hová jutott.
- Milt, Jimmie Ray és én nem egy bolygóról jöttünk. Ezt ne
felejtse el, és minden rendben lesz.
René fellendült a teraszra, és megállt LeRoy mellett, majd Joe
Pike-ra nézett; hatalmas teste megremegett. Szeme összeszőkült, és
keresztüllépett LeRoy testén. Pike felemelte a Pythont.
- Megölöm.
- René! - üvöltötte Rossier. - Az Isten verjen meg, azonnal állítsd
le magadat, René! - Az öreg arcát elöntötte a vér, úgy tőnt,
pillanatokon belül gutaütést kap.
René zavartan nézett. LeRoy felnyögött, azután oldalra fordult, és
látta, hogy René ıt nézi meredten.
- Ne csak állj ott, te fasz! Segíts felállni!
René úgy kapta fel Bennettet, mintha levegıbıl lenne. LeRoy az
oldalát tapogatva odabicegett az egyik székhez.
- Istentelenül szúr az oldalam a futástól.
- Eddzen - ajánlotta Pike.
- Baszd meg - fortyant fel Bennett. - Egyszer még számolunk,
világos?
- Aha.
- Felejtsétek el az egészet - szólt közbe Rossier. - Most üzletrıl
van szó. - Hozzám fordult. - Maguknak mennyi csurran ebbıl?
 - Annyit kapunk, amennyit Escobar fizet magának az elsı
szállítmányért. Mondjuk hatvanezret. - Nagyot hazudni egyszerőbb.
- Lófaszt.
- Lófaszt, Milt? Én hozom össze az ügyet. Azért tartotta a
kapcsolatot Prímával, mert nem tudott jobbat, miközben ı nevetett a
háta mögött. Vázoltam magának a helyzetet, és tettem egy ajánlatot.
A pénze azonnal megduplázódik, és ezért a szolgáltatásért Joe és
jómagam egy hét teljes bevételét kérjük. Utána minden a magáé. Két
hét alatt elıteremti mindazt, amit Prímától kapott. - Pike felé
fordultam. - Nekem fairnek tőnik. Mit gondolsz, Joe?
- Fair - bólintott Pike.
Lehetett látni, ahogy Rossier végiggondolja az egészet, arra a
pénzre koncentrálva, amelyet a spanyol-amerikaiaktól kap a
helyszínen, amikor kikötnek a hajójukkal. Gyızködte magát. így
válnak be a legjobb blöffök: meggyızik önmagukat.
- Frank Escobar, mi?
- Engedje meg, hogy adjak néhány tanácsot, Milt. Fejenként
kétezer a csúcs, szóval ne kezdjen el azon agyalni, hogy ráveheti
Primát, fizessen magának többet. Franknek arra van szüksége, hogy
kizárólagossága legyen itt, és meg akar majd gyızıdni arról, hogy
Donaldo végleg kiszállt a képbıl. Értjük egymást?
-Aha.
- Frank azt akarja, hogy engedélyezzen még egy szállítmányt
Prímának, csak ezúttal mindannyian kint leszünk a szi-
vattyúállomáson. Prima nem fog tudni Frankról, sem az embereirıl
természetesen, mert ha tudna, akkor nem mutatkozna. Ha feltőnik,
Frank személyesen akar leszámolni vele, érti?
- Ehhez nincs rám szüksége - csóválta a fejét Rossier.
- De igen, Milt, van. Frank azt mondja, hogy ha maga eladja
Primát, akkor ıt is bármikor képes lesz eladni, ezért maguk ketten
odakint megállapodást fognak kötni. Ha nincs megállapodás, nincs
fejenként két lepedı. Kétszáznegyvenezer havonta, Milt. Prima ugyan
nem megy haza, de utána mindenki más boldogan él, míg meg nem
hal.
Milt Rossier elgondolkodott a hallottakon.
Odaadtam neki azt a telefonszámot, amelyet Ramon del Reyótól
kaptam.
 -Adok magának egy számot. Hívja fel, ha akarja. Vagy ne. Magán
múlik. Ez nem Escobar lesz, de az egyik embere. Ha érdekli,
ellenırizze, hogy az ajánlat igaz. Ha nem, akkor ugrott a dolog. Maga
választ.
Elvette a cetlit, és megnézte.
- Mi lesz, ha kihagyom magukat a dologból?
- Milt, nem erıdben él. Ha kihagy belıle, magának annyi.
Pike felhúzta a .357-est.
- Igen, értjük - nyögött fel LeRoy.
Rossier egy darabig Pike-ot figyelte, majd rápillantott Bennettre.
LeRoy némileg jobban volt, de bedagadt a szeme, ahol Pike
megütötte. Ez valószínőleg nem tett jót az önbizalmának.
- Gondolkodni fogok rajta. Hogyan érem el magukat? Elmondtam,
hogy hol szálltunk meg Baton Rouge-ban, majd visszaindultunk,
megkerülve a házat. Rossier még utánunk szólt:
- Hé!
Megfordultunk.
- Barátocskám, ha legközelebb újra rám emeli a fegyvert, jobb, ha
használja is.
Rámosolyogtam.
- Milt, ha újra fegyvert fogunk magára, használni fogjuk.
 34

Visszaértünk Baton Rouge-ba, aztán a hallból felhívtam Jodi

Taylor szobáját, de nem válaszolt. A portás azt mondta, hogy már
valamikor kora délután kijelentkezett, de nem hagyott sem
feljegyzést, sem üzenetet. Azt is említette, hogy nagyon zaklatottnak
tőnt. Távozásának híre ürességet generált a mellkasomban - mintha
félbehagytam volna egy munkát, és emiatt valahogy szégyenkeznék.
- Hogy a francba - dünnyögtem.
- Ez egy jó éjszaka. Tiszta. Futni fogok - mondta Pike. Az
elıcsarnok jószerivel üres volt, rajtunk és a portáson kívül nem
tartózkodott itt senki. Kusza hangok szőrıdtek ki a bárból. - Gyere
velem.
- Csak hadd intézzek el pár telefont.
- Odakint találkozunk - bólintott.
Felszaladtunk a szobánkba; sortot öltöttem, és futócipıt, majd
felhívtam Lucyt. Elmeséltem neki, mi történt Escobarnál meg
Rossier-nél, és hogy egyelıre nincs más dolgunk, mint várni, hogy
Rossier belemegy-e az üzletbe. Kérdeztem tıle, hallott-e valamit
Jodiról.
- Igen - válaszolta. - És Sid Markowitzról is. Sid közölte, hogy
perelni fog. Nem vagyok biztos benne, hogy Jodi is ezt akarja, de
nagyon feldúlt és zavarodott volt a hangja.
- Mondott valamit Edith Boudreaux-ról?
- Nem.
Egy darabig egyikünk sem szólt semmit.
- Csıdöröm?
- Igen, asszonyom?
- Ben tízkor ágyba bújik. Átjöhetnél, és pajzánkodhatnánk a
kocsiban.
- Pike-kal futni megyünk. Pokoli egy napunk volt.
- Ahogy gondolod - sóhajtotta.
- Tudtam, hogy valamiért fel kell, hogy hívjalak.
Ezután Jo-el Boudreaux-t tárcsáztam. Neki is teljes egészében
elmondtam a történteket, ahogy Lucynek, és amint befejeztem,
megkérdezte:
 - Belementek a dologba?
- Meglátjuk. Rossier még utánajár, hogy lássa, valóban hiteles-e
mindaz, amit mondtunk, és ha megbizonyosodott róla, hogy valóban
kapcsolatban állunk Escobarral, dönteni fog.
- Rendben. Aztán mi lesz?
- Fel fog itt hívni. Ha hív, feltárcsázom Escobart. Nem lesz sok
idınk, így készen kell állnia.
- A fiúkat öt perc alatt össze tudom szedni. Vigyázzon a hátsójára,
fiam.
- Mint mindig.
Pike kint várt a betonfelhajtón a szálloda bejáratánál, és a térdinait
nyújtogatta. Csatlakoztam hozzá, lehajoltam mélyen a földig, míg az
arcom a két térdem közé nem került, majd leültem, lábaimat V-
alakban szétnyitottam, és elıredıltem, míg a mellkasom el nem éne a
betont. Egy jórészt vezetéssel töltött nap után, és a szubhumánokkal
folytatott üzletelés generálta feszültséggel átitatódva nagyon jól esett
megmozgatni az izmaimat. Talán már nem is voltam lehangolt Jodi
Taylor miatt. Talán csak teljesen elmerevedtem a jellegzetes gyakor-
latok hiányától, és mindössze sürgısen oxigéntöbbletre van
szükségem. Igen, ez lehet. Mi az, meglógni egy kliens elıl,
összehasonlítva egy kis testmozgással?
Pike lenyomott száz fekvıtámaszt, majd megfordult, és kinyújtott
lábakkal nekitámaszkodott a falnak. Hanyatt dılt, és megcsinált száz
felülést. Én szintúgy. A kölyök a recepcióról kijött, és figyelt minket
az ajtóban állva, de közben fél szemét a pulton tartotta.
- Ember, maguk aztán rugalmas fickók. Futni készülnek?
- Eltalálta.
- Legyenek óvatosak! Van errefelé pár veszélyes környék.
- Kösz - mondtam.
- Nem viccelek. A külváros nem igazán biztonságos. Útbaigazítás
nélkül könnyen a feketék között találhatják magukat.
- Azt hiszem, csöng a telefon - szólt közbe Pike.
A srác bekacsázott, majd fejcsóválva feltőnt megint.
- Nem. Valami más lehetett.
Ahogy az izmaim bemelegedtek, a feszültség kezdett megszőnni,
és lassan teljesen elenyészett, mint ahogy egy gleccserrıl leszakadt
jégtömb olvad el a tenger vizében.
 - Azt mondják - folytatta a kölyök -, hogy benne vagyunk az
ország tíz legveszélyesebb városában. - Mintha büszke lenne rá.
- Óvatosak leszünk - biztosítottam.
- Induljunk, mielıtt leütöm ezt a bunkót - szőrte a fogai között
Pike.
Délnek indultunk, párhuzamosan a gáttal, majd felfutottunk egy
kisebb emelkedın, elhagyva az öreg kormányzói épületet, és keletnek
fordultunk, a folyótól távolodva. Az éjszakai levegı meleg és párás
volt, így hamarosan izzadni kezdtünk. A légzésemre
összpontosítottam, és a futás ritmusára. Az összhang megkívánta,
hogy Pike lépéseihez igazítsam az enyémet. Hamarosan kezdtem
kimerülni az erıfeszítéstıl. A figyelem kitartást követelt, amely egyre
felszabadítóbbá vált. A külvárosi üzleti negyedbıl hamarosan boltok
és családi házak keverékével tőzdelt utcákon haladtunk. Feketék. A
fıút mentén futottunk; a forgalom egészen sőrő volt, így amennyire
csak lehetett, igyekeztünk a keskeny járdán maradni. A háztömbök
rövidek voltak, a keresztutcákat megszámozták, s ahogy áthaladtunk
egy-egy keresztezıdésen, látni lehetett a környéken folyó élet
elmosódó képét. Gördeszkázó, biciklizı afroamerikai kölyköket
hagytunk magunk mögött, majd elhaladtunk pár hasonló srác mellett,
akik baseball-adogatást gyakoroltak az utcán, vagy focilabdával
cselezgettek, passzolgattak az üres parkolókban. Jöttünkre leálltak a
játékkal, és kommentár nélkül figyeltek bennünket; két sápadtarcú
galoppozott a területük határán. Azon gondolkodtam, vajon ezek
lennének-e azok a területek, amelyekrıl a portás beszélt.
- Minden tıled telhetıt megtettél érte - szólalt meg Pike váratlanul
futás közben.
Vettem egy nagyobb lélegzetet.
- Tudom.
- Mégsem vagy elégedett önmagaddal.
- Cserbenhagytam. Ha úgy vesszük, magára hagytam. - El-
gondolkodtam. - Nem ez az elsı alkalom, hogy magára hagyják.
Egy magányosan kocogó fekete férfi fordult be a szemközti sarkon
a túloldalra, majd hozzánk igazította a lépéseit. A kopaszodó fickó
velünk egykorú lehetett, ébenfekete bırrel és egy komoly futó
vékony, szikár alkatával. Hozzánk hasonlóan nem viselt pólót, csak
sortot és futócipıt. Mellkasán és hátán úgy fénylett a verejték, ahogy
a nap csillanhat meg a finoman csiszolt obszidián felületén.
Rápillantottam, de a lába elé figyelt, mintha nem is látna minket, és
hamarosan az én szemem is csak elıre figyelt, de a szemem sarkából
azért láttam ıt.
- Felfogadott, hogy tegyek meg neki valamit - folytattam -, és én
valami egészen mást csináltam. Csak annyit várt el tılem, hogy
megvédjem az érdekeit, de most olyan irányt vettem, melyben az ı
érdekei mintegy másodlagosak lettek.
Elfutottunk egy iskola, majd egy bevásárló központ mellett; Pike
és én az egyik oldalon, a fekete futó a másikon, de lépéseinket
egymáshoz hangolva. Pike percekig nem felelt semmit, és én
megnyugvást leltem a mély csendben. A légzésünk hangja. Ahogy a
cipınk hozzácsapódik az aszfalthoz. Egy metronóm ritmusára.
- Nem hagytad cserben - szólt Pike. - Alkalmat adtál neki a
szeretetre.
Rápillantottam.
- Nem tudsz semmi olyasmit a szívébe rakni, ami már nincs ott
eredetileg, Elvis. Nem dúskálunk annyira a szeretetben, hogy
bármelyikünk is megengedhesse magának, hogy visszautasítsa, ha
tálcán kínálják neki. Ez az ı kudarca, nem a tiéd.
- Nem könnyő neki, Joe. Több okból sem.
- Talán.
A fekete férfi meggyorsította a lépteit, kezdett elhúzni. Pike-kal
szinte egy idıben pillantottunk rá, és mi is megszaporáztuk az ütemet.
Beértük, és felvettük a ritmusát, majd lehagytuk ıt, és mi kerültünk
elıre. Pár száz méteren keresztül sikerült vezetnünk, amikor is
mellénk ért. Még jobban rákapcsoltam, Pike is szaporázta mellettem,
de a túloldalon a fickó tudta tartani az iramot. A légzésem átváltott
mély, gyors zihálássá, és az oxigéngazdag louisianai levegı valahogy
erıvel töltött fel. Az izzadság a hajamról belecsöppent a szemembe,
de csak egyre keményebben szedtük a lábunkat, mi az egyik oldalon,
ı a másikon, teljes sebességgel vágtatva most már, míg el nem értünk
egy zsúfolt keresztezıdéshez, ahol lelassultunk a lámpánál.
Odafordultam a másik futóhoz, mosolyogva, azzal a feltett
szándékkal, hogy majd intek neki, de a fekete srác eltőnt. Lefordult a
keresztutcán, gondoltam, és megpróbáltam megkeresni a szememmel,
de már nem volt ott. Egy helyben kocogtunk, várva, hogy a lámpa
váltson, és azon kaptam magam, bánom, hogy nem szóltam oda neki
hamarabb. Persze most már túl késı.
 A lámpa zöldre váltott. Pike-kal újra megnyomtuk, és a mérföldek
csak úgy koptak lábaink alatt, míg az éjszaka elmélyült felettünk.
Futballpályákhoz, rombusz alakú softball-pályához értünk, ahol
északnak fordultunk, és a park nyugati széle mentén folytattuk utunk,
háttal a folyónak és a hotelnek. Nem egészen egy órája futottunk már.
Talán még egy órát maradunk.
- Még mindig rá gondolsz? - kérdezte Pike.
- Igen.
- Akkor gondolj erre. Elvitted ıt olyan messzire, amennyire csak
kellett. Bárhova is indul, mostantól egyedül kell megtalálnia az utat.
De nem csak ez az egyetlen mód létezik. Vannak másfajta módszerek
is.
- Persze, Joe. Kösz.
Morrant egyet. Filozófia-csak-nekünk.
- Most pedig felejtsd el ıt, és próbálj meg Rossier-re figyelni. Ha
nem húzod ki a fejed a seggedbıl, Rossier ki fog nyírni.
- Mindig tudod, hogyan dobd fel az embert még jobban, mi?
- Ezért kapom a nagy lóvét.
 35

Milt Rossier a következı reggel kilenc óra tizennégykor telefonált

ránk. Az elsı mondat, amely elhagyta a száját, ez volt:
- Fejenként két és félért benne vagyok.
- Felejtse el.
- Kettı huszonöt, az isten verje meg, vagy hagyom az egészet a
fenébe.
Leraktam. Ha nyerı lapjaim vannak, élnem kell velük. Ha nem
teszem, tudni fogja, hogy csak vaktölténnyel lövöldözöm.
Hat perccel késıbb ismét csörgött a telefon.
- Huszonegy százas, maga gazember. Tudja jól, hogy van némi
ráhagyás. Legyen méltányos.
Azt hittem, a szívem rögtön kiesik az orromon.
- Van ráhagyás, Milt, de az az én pénzem. Ez egyszeri balhé, aztán
hazamegyek, kiszállok. Utána, ha meg tudja főzni Escobart némi extra
pénzért, csak rajta.
- Maga gazember - mondta, de most már nevetve. Egyik szarházi a
másiknak. Mintha csak pár jópofa öregfiú nyúzná egymást. - Prima
hoz ma este egy szállítmányt. Nem túl korai maguknak, fiúk?
- Dehogy. Hánykor?
- A hajó tíz körül érkezik. Prima a LeRoy sráccal egy Bayou
Lounge nevő helyen fog találkozni. Ismeri?
- Ma este nem, Milt. Prímával a hajónál találkozunk. Escobar és
én nyolckor érkezünk, mert már korán ott akar lenni. -Már ha Escobar
eljön egyáltalán. Már ha érdekli.
- Escobar hozza a pénzt?
- Persze.
- Nos, rendben.
- Ugye nem értesítette Donaldot, igaz Milt?
- Pokolba, dehogy.
- Frank ıt akarja, Milt. Ez a feltétele.
- Mondtam, hogy nem szóltam, az isten verje meg! Ha Frank
velem akar üzletelni, megkapja Prima seggét egy istenverte
halasszákba csomagolva. Kibelezem, megnyúzom, ha azt akarja.
 - Ennyi elég. Várja már a találkozást, Milt. Azt mondta, hogy heti
három szállítmányt is be tud hozni.
- Ugráló szent szar! - nyögött fel Milt. Valószínőleg dollárjelek
lebegtek a szeme elıtt.
- További szép napot, Milt.
- Még valamit, cimbora.
- Mi lenne az?
-Várjon a Bayou-nál. Ha nem lesz ott, visszavonulok, mint
iszapbogár a lyukába. - Ó, ez a déli varázs.
- Nem hagyom ki, haver. - Most megcsináltam.
- Ha az öreg Frank nem mutatkozik, azt kívánja majd, bárcsak
kihagyta volna. Milt Rossier-vel senki fia nem szarozhat ezen az Isten
teremtette földön. Ugye fogta, amit mondok?
- Tisztán és érthetıen, Milt. Leraktam, és felhívtam Frank
Escobart.
- Donaldo Prima ma éjjel tíz körül hoz egy hajórakomány embert.
Rossier azt mondta, megkaphatja ıt. Benne van?
- Igen.
- Azt akarja, hogy egy Bayou Lounge nevezető helyen ta-
lálkozzunk. İ is odajön, és onnan együtt megyünk a hajóhoz. Hozza
magával a pénzt is.
- Emiatt ne aggódjon.
Leraktam, majd Jo-el Boudreaux-t tárcsáztam otthon. A második
csöngésre vette fel, a hangja remegıs volt.
- Belementek?
- Ma este akcióba lépünk. Össze tudja szedni az embereit?
- Ó, Krisztusom.
- Össze tudja szedni ıket?
- Ja. Persze, össze tudom. - Feszültnek tőnt.
- Lazítson, Jo-el. A hajó tíz körül jön, de már nyolckor ta-
lálkoznunk kell vele a bárjánál. Ez azt jelenti, hogy az embereinek
már hétre el kell foglalniuk a helyüket. Meg tudja szervezni?
- Ja. Igen, persze. Összetrombitálom az embereimet. Négykor
gyülekezünk a háznál, és elıkészítünk mindent.
- Ott leszek.
- Hé, Cole.
- Igen?
- Hálás vagyok magának.
 - Oké.
Leraktam, majd felhívtam Lucyt az irodában, és elmondtam neki,
mire jutottunk.
- Gondolod, Jo-el el tudja kapni ıket? - kérdezte.
- Nem nagy ügy, Luce. Ha a rosszfiúk végre egy rakáson lesznek a
pénzzel és a bevándorlókkal együtt, csak annyit kell tennie, hogy
letartóztatja ıket. A csel az volt, hogy mindenkit egyszerre kapjunk
el. Nincs ebben semmi hókuszpókusz.
- Gondoltam, hogy nincs. - Nem tőnt meggyızöttnek. Elmondtam
neki, hogy négykor elıkészülünk Boudreaux házában. Azt felelte,
felhívja Merhlie Comeaux-t, és ott találkozunk. Leraktam, azután
átmentem a szomszéd szobába Pi-ke-ért.
- Idı van - szóltam be neki.
A beépített szekrényhez ment, hogy felcsatolja a katonai mellényt.
Ahogy felkapta, hallani lehetett a bevont fémek tompa csengését.
- Ezzel évekig elvagyok - mondta.
Délután háromkor lementünk az autóhoz, és keresztülhajtottunk a
hídon Eunice felé.
Az Evangeline Parish-i seriffiroda három járırautója állt a Jo-el
Boudreaux háza elıtti gyepen, Lucy Lexusa pedig a kocsifelhajtón.
Azon gondolkoztam, vajon a szomszédok szerint különleges alkalom-
e ennyi autó, de reméltem, hogy nem. Csak egy kis hétköznapi
barbecue parti a fiúkkal. Pike-kal az ajtóhoz sétáltunk, és Edith
beengedett bennünket. Mosolyogva üdvözölt, de látszott, hogy ideges.
Lucy és Merhlie a karosszékekben foglaltak helyet, a három
kerületi rendır pedig a szófán. A fiatal, fekete zsaru, Berry volt az,
mellette Tommy Willets. A harmadikat Dave Champagne-nak hívták,
és úgy nézett ki, mint a Pillsbury Doughboy, bársonyosan rózsaszín
arccal. Willets rosszallóan ráncolta a homlokát, amikor meglátott
bennünket, majd elfordította a tekintetét, és megcsóválta a fejét. A
viselkedése cseppet sem javult. Champagne és Berry fiatalabbak
voltak Willetsnél. Boudreaux bemutatott mindenkit, és míg én a
csoporttal maradtam, Pike elvonult magában, és a falhoz tá-
maszkodott. Berry és Champagne is ıt figyelték. Egy kis tálca krémes
linzer és édes sütemény volt a dohányzóasztalra kitéve, Edith pedig
kávét szolgált fel nekünk törékeny kínai csészékben. Gondterhelt volt,
hogy belementünk mindebbe, és ide-oda kóválygott a szobában, mint
ahogy egy kérész verdes az üvegben. Arra gondoltam, hogy most neki
lehet a legnehezebb.
- Elmondtam mindenkinek, hogy ma este rajtaütünk Milt Rossier-
n - kezdte Jo-el. - Elmondtam az illegális bevándorlókat, Donaldo
Primát, Frank Escobart, és azt is, mi az, amit megpróbálunk véghez
vinni. Elmondaná, mit látott odakint?
Végigmentem az egészen, kezdve az uszállyal, a szivattyú-
állomással, majd folytatva az öregemberrel és a kislánnyal, aztán
elmeséltem, hogyan akarjuk kivonni Primát a fondorlatos tervvel a
képbıl. A közepén tartottam, amikor Willets elırébb ült a pamlagon,
és a szavamba vágott:
- Maga látott egy istenverte gyilkosságot, és hagyta csak úgy
megtörténni?
- Megvolt rá a nyomós oka, Tommy - védekezett helyettem Jo-el.
Tommy Willets rámeredt a seriffre.
-Elhallgatni egy bőncselekményt törvény ellen való vétek, Jo-el.
Jézusom, ki csinált ebbıl az alakból istenverte seriffet? - Hirtelen
Edith-re esett a pillantása. - Ne haragudj, Edie.
Boudreaux összezavarodott, de Dave Champagne a védelmére
kelt.
- Elég legyen a szamárságokból, Tommy! Végre elkapjuk az öreg
Milt Rossier-t. Mit hıbörögsz? - Szélesen vigyorgott, amitıl a feje
úgy nézett ki, mint egy szırös, piros tök. Ránéztem Pike-ra, aki csak a
fejét csóválta. Egy tucat kiscserkésszel fogunk lecsapni.
- Hogyan fogjátok véghezvinni? - kérdezte Lucy.
- Találkozom Milttel és Frank Escobarral a Bayou Lounge-nál
nyolckor. Innen együtt megyünk a szivattyúállomásra, hogy bevárjuk
a hajót. Az uszály tízkor dokkol. Prima valószínőleg a hajóval együtt
érkezik.
Jo-el Merhlie Comeaux-ra nézett.
- Hogy állunk? Minden tiszta a kelepcével?
- Nem látok semmi gondot, seriff - bólintott Merhlie. - Tisztának
tőnik. Az állam egy szabályos rajtaütésben fogja megkapni Rossier-t,
amint átveszi a készpénzt, mellé egy rakomány illegális
bevándorlóval, aztán elfoglalja méltó helyét Angolában, a kétrészes
börtön-öltönyében. Azt garantálom. -„Gar'han-tháálom". Cajun.
 - Rossier talán nem közvetlenül maga veszi át a készpénzt -
mondtam. - Lehet, hogy Bennett megy érte. Ez volt a legutóbbi
alkalommal is.
- Ugyanaz - nyugtatott meg Merhlie. - Bennett Rossier-nek
dolgozik, és Rossier bérli a földet. - Visszanézett Boudreaux-ra. -
Várni fogom a telefonhívását. Csak tudnom kell, mikor történt; én
azonnal hívom Jack Fochet-t az államiaknál, és holnap délre már meg
is van a vád az öreg Milt ellen. Jack Fochet jó srác.
- Ismerem a régi Hyfield Oil állomást. Hogyan látunk meg bármit
is, ha odabent zajlik le az üzlet? - aggodalmaskodott Berry.
- Prima jelez a vontatónak, ha befuthat a partról, aztán beviszik a
teherautókat az épületbe a raktárajtókon keresztül -feleltem. - Az
ajtókat nyitva hagyják. Nem lesz semmi gondjuk. Ugyanígy láttuk,
ahogyan megölték az öreget.
-Valószínőleg bent lapulunk majd a nádasban, így nem igazán
fogjuk látni, mi történik - szólt Jo-el. - Szükség lesz egy jelre vagy
hasonlóra.
Merhlie összevonta a szemöldökét.
- A pokolba is, Jo-el, mit akarsz tıle? Azt, hogy vörös kendıvel
integessen? Azoknak a szarháziaknak fegyverük van, és elıszeretettel
használják is.
Mikor ezt mondta, Lucy elırehajolt a fotelban.
- Ti is velük lesztek, miközben letartóztatják ıket?
- Igen.
Ránézett Pike-ra, majd vissza rám.
- Elkerülhetetlen?
- Én vagyok a közvetítı. Én hozom össze Rossier-t és Es-cobart;
ezek után azt akarják majd, hogy velük tartsak egész végig. Rossier
ideges, Escobar pedig csak azért megy oda, mert meg akarja ölni
Primát. - Rápillantottam Boudreaux-ra. - Prima nem fog számítani
Escobarra, így ha ezek ketten észreveszik egymást, elszabadul a
pokol. Nagyon gyorsan kell akcióba lépniük.
Jo-el bólintott.
- Persze, úgy lesz. - Sápadt volt, a száját harapdálta. Willets
rászegezte az ujját Pike-ra.
- Maga hol lesz, barátocskám?
- Figyelek - felelte kurtán. Willetsnek nem tetszett a dolog.
- Mi a fészkes fenét akar ez jelenteni?
 - Ne aggódj miatta, Tommy - mondta Jo-el. - Ott lesz.
- Tudnunk kell mindenkirıl, hol van - kötötte az ebet a karóhoz
Willets. - Könnyen lövöldözéssé fajulhat a dolog. Nem lenne
szerencsés, ha valakit véletlenül lepuffantanánk.
- Emiatt ne aggódjon, Willets - szólt Pike.
Willets tovább ráncolta a szemöldökét, de annyiban hagyta.
- Hol leszünk mi? - kérdezte Berry.
- A nádasban bújunk el úgy, hogy rálássunk az ajtókra. El kell
rejtenünk az autókat a fıút mentén, aztán bekúszunk.
Srácok, most menjetek haza, és hozzátok el a gumicsizmáitokat.
Szükségetek lesz rájuk.
- Mennyi idınk van még? - kérdezte Willets. - Van egy kis
elintéznivalóm.
Boudreaux megnézte az óráját.
- Még van körülbelül egy óránk, hogy a helyszínre érjünk, így jó
lesz? - Kérdın nézett rám. Bólintottam, Willets pedig felhorkantott,
mint aki elégedetlen Boudreaux kérésével. Jo-el leintette, majd kiadta
a parancsokat. - Szeretném, ha a régebbi ruháitokat vennétek fel, mert
vizesek leszünk, de azt akarom, hogy mindenkin rajta legyen a
seriffiroda szolgálati zubbonya. Tudni akarom, ki kicsoda odakint. -
Nagyot sóhajtott a végére, majd hozzám fordult. - Azt hiszem, készen
állunk. Akar még valamit mondani?
- Igen. Senki ne lıjön rám.
Berry és Champagne felnevettek, és mindenki fölállt, majd az ajtó
felé indult. A seriff odament Merhlie Comeaux-hoz, míg Lucy
félrehúzott. A szája még mindig keskeny csíkban feszült, és olyan
messzire vont el a többiektıl, amennyire csak lehetett.
- Biztos vagy benne, hogy kint akarsz lenni?
- Már csináltam ilyesmit korábban is. Bízz bennem.
Az orrcimpái kitágultak, keresztülbámult a szobán, és ráncolta a
homlokát.
- Nem valami nagy ötlet. És én mit csináljak? Várjak itt az
asszonynépséggel?
- Ha szépen megkéred, Pike biztosan kölcsönad egy puskát.
- Oh, rendben. - És méltóságteljesen kivonult Comeaux után.
Pike keresztülnézett a szobán, engem figyelve, majd a fejével az
ajtó felé intett. Ott találkoztunk.
- Minden rendben ezekkel a srácokkal? - kérdezte.
 - Csak ennyink van.
- Nem kedvelem ezt a pózoló majmot - nézett Willetsre.
- Viszlát odakint, Joe.
Pike bólintott, én pedig kiballagtam a kocsimhoz, és elhajtottam a
Bayou Lounge felé.
Évekkel ezelıtt egy barátommal jegyet váltottunk egy
tehercirkálóra Tahitiból Hawaiira, északnak hajózva. Az út öt napig
tartott, keresztül a vizeken, távol minden parti rádiókapcsolattól.
Ahogy hajóztunk, a tenger egyre mélyült, és háromnapi útra Papeete-
tıl a legénység közölte, hogy a hanglokátor már nem tudja jelezni a
tenger fenekét. A térkép szerint a fenék mintegy tizenhatezer lábra
volt a hajótest alatt, de minden jel arra mutatott, hogy az óceán mégis
feneketlen. Nincs mód megtudni, mi van odalent, mondogatták. Nincs
mód arra, hogy hazaüzenj. Odalent csak a szörnyek élnek.
Nagy, tömött felhıpamacsok gyülekeztek a nyugati horizonton,
majd viharfelhıkké tornyosultak, és folyamatosan gomolyogtak
felém, mintha az ég az óceán mélyének palalemez színét öltötte volna
magára - a végtelen, feneketlen óceánét.
 36

Szemerkélt az esı, amikor megálltam a Bayou Lounge melletti

kagylótörmelékes parkolóban. A nehéz felhıpajzs kora alkonyati
fényben úszott, s megtöltötte a levegıt a közelgı szél és villámlás
jóslatával. Négy vagy öt amerikai szedán sorakozott a parkolóban,
odabent pedig fél tucat fickó szállta meg a bárt, a feldarabolt halas
szendvicseket és a Dixie sört. A frizurás nı elmosolyodott, mihelyt
meglátott.
- Édes, nem gondoltam volna, hogy valaha még erre jár.
- Kicsi a világ, nem igaz?
- Ó - mondta -, sokkal nagyobb, mint gondolnánk.
Egy pasas szürke foltos Evinrude kalapban felnevetett, ahogy
meghallotta.
Rendeltem egy szódát, és az egyik ajtó melletti asztalhoz vittem.
Az ajtó ki volt ékelve, így hővös levegı áramlott be, de ez nedves
hideg volt, amelytıl megnyirkosodott a bıröm. A Dan Wesson
rengeteg párát szív magába, meg kell tisztítanom, mielıtt
berozsdásodik. Persze ha ma este nem alakulnak jól a dolgok, többet
emiatt sem kell aggódnom.
Pár perccel késıbb LeRoy Polarája állt meg az épület mellett, és
kisvártatva Bennett lépett be, az esıvizet rázogatva kalapjáról.
Ausztrál ökörhajcsár kabátot viselt, amelyben úgy nézett ki, mint a
Marlboro man. Rákos daganat a lópatán. A frizurás nı odakiáltott
neki:
- Hé, LeRoy! - Keresztülhajolt a pulton, hogy megpaskolja az
arcát.
Bennett fejét szinte kettéhasította mosolyba szaladó szája;
megfogdosta a nı mellét, aki eltolta magától, mintha nem gondolta
volna komolyan. Egy csoport jópofa öreg fickó a bárnál bólintott neki,
és az egyikıjük kezet rázott vele. Egy kisvárosi hétköznap a szokásos
bártöltelékekkel. Kivett magának egy hosszú nyakú Dixie-t, majd
odasétált hozzám, és ledobta magát a szemközti székre. A szeme még
mindig sötétlett ott, ahol Pike megütötte.
- Hol vannak a füstösképőek?
- Korábban érkeztem.
 Kortyolt a Dixie-bıl, majd rákacsintott a nıre.
- Igen? Hát jobb, ha megjelennek a füstösök, különben maga
örökre mély tudatlanságba merül.
- LeRoy?
Szívogatta a fogát.
- Tegyen magának egy szívességet, és ne hívja többet ıket
füstösnek.
LeRoy úgy nézett rám, mint egy otromba tahóra.
- De hát azok, vagy nem?
Megráztam a fejem. Néhány ember sohasem tanul. Egyesek
egyszerően nem értenek a szóból.
- Hol van Milt?
- Itt lesz.
- Azt hittem, magával fog jönni. LeRoy lerakta az üveget.
- Maga csak aggódjon a füstösképői miatt. - Szájába vett egy
cigarettát, és meggyújtotta egy nagy, fém Zippóval. Jobb kezének elsı
két ujja sárga foltos volt a dohánytól. A körmei alá kosz rakódott.
Rám vigyorgott, a füst kiszivárgott a fogai között. Talán egy éve,
hogy utoljára fogkefét láthatott.
LeRoy felállt, pénzt dobott a zenegépbe. Megitta a sörét, és
elindult egy másikért. Mialatt a bárnál állt, a frizurás nı súgott
valamit a fülébe, és ı is visszasuttogott valamit. A nı felnevetett.
Hihetetlen, mi mindennel lehet hatni az emberekre, hát nem?
Idıközben az Evinrude kalapos és egy súlyosabb tag, aki már elég
bizonytalanul járt, hazaballagott. Azt kívántam, bárcsak velük
mehetnék. Az esı zuhogni kezdett, megtöltve vízzel a parkolóban a
keréknyomokat és a bemélyedéseket, kopogott a tetın, majd a nap
maradék része is beleveszett az éjszakába.
A parkolót hirtelen két fényvillanás is megvilágította, majd
mindkettıt azonnali mennydörgés követte, amelyet a bárnál ülık
tapssal köszöntöttek. A dörgés olyan közeli volt, és olyan hangosan
szólt, hogy megrázkódott tıle az épület; az üvegek csörögtek, és a
zenegépen ugrott a tő. Földrengést emlegettek.
Két perccel nyolc elıtt egy fényszóró fénycsíkja úszott be az ajtón,
majd egy babakék BMW kerekei ropogtak a parkolóban. Frank
Escobar lépett be, vele egy himlıhelyes arcú fickó, aki akkora
esernyıt tartott a kezében, mint egy ejtıernyıkupola.
 - Kurvára itt volt az ideje - morogta LeRoy. Már a harmadik sörét
pusztította, így túl hangosra sikeredett a megjegyzés.
A frissen jövık az asztalunkhoz léptek, és helyet foglaltak.
Escobar lerázta a kabátjáról a vizet.
- Elég vacak idıt választottak az üzlethez. Rossier itt van?
- Még nincs.
LeRoy kinyújtotta a kezét.
- Mr. Escobar, a nevem LeRoy Bennett. Igazán nagy meg-
tiszteltetés számomra.
Escobar rám nézett anélkül, hogy fogadta volna a kéznyújtást.
- Ez meg ki?
- Rossier bohóca.
- Hé, mi a fasz van? - nézett rám Bennett.
Escobar jobb kézfejének hátával akkorát ütött rajta, hogy Bennett
leesett a székrıl. Ugyanaz a mozdulat volt, amellyel a feleségét is
megrendszabályozta. A pultnál ülık közül ketten felénk fordultak, a
nı pedig egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét. Escobar megragadta
LeRoyt az arcánál, miközben az ujját az állkapcsába mélyesztette.
- Látod, hogy itt ülök?
LeRoy megpróbálta kiszabadítani az állát, de nem sok sikerrel.
- Hé, ja. Miccsinál, haver?
- Ha én itt vagyok, hol van az istenverte fınököd? Azt hiszitek,
vesztegetem az idımet?
Ahogy kimondta, újabb fénysáv úszott be a nyitott ajtón, majd
hallani lehetett a kerékropogást a zenegép és az esı zaján keresztül.
LeRoy kiszabadult az ujjak fogságából.
- Ez csak Milt lehet - mondta abban a pillanatban, hogy Milt
Rossier belépett az ajtón.
A pult mögött a nı odaköszönt neki:
- Hello, Milt!
De Rossier tudomást sem vett róla. Meglátott minket az apró
asztal körül; odajött és kezet nyújtott Frank Escobarnak.
- Frank, Milt Rossier vagyok. Kérem, bocsásson meg, hogy
megvárakoztattam, de pokoli ez az istenverte esı
- Felejtse el - szólt Escobar. - Látnia kellene a Metairie-bıl jövı
utat. - Megfogta Rossier kezét, és tovább tartotta, mint amennyit egy
sima köszönés megkövetelt volna. -Remélem, gyümölcsözı lesz a
kapcsolatunk, de mindent a maga idejében. Hol van Prima?
 - Kint lesz a szivattyúállomásnál. Arra mérget vehet. Escobar rám
pillantott, majd vissza Rossier-re. Még mindig fogta az öreg kezét.
- Pénzt akarok csinálni magával, Milt. De valamit meg kell ér-
tenie: személyes elszámolnivalóm van Prímával. Addig nem ke-
ríthetünk sort az üzletre, míg le nem rendezem ezt a kis balhét.
Milt bólintott, és megpróbálta visszahúzni a kezét. Escobar szeme
sötét szikrákat szórt, és úgy tőnt, Rossier fél tıle.
- Frank - mondta -, tálcán fogom felszolgálni magának. -Végre
visszakapta a kezét. - Készen áll rá, hogy végre nyélbe üssük az
üzletet, vagy akar elıtte lazítani egy kicsit? Ez a hely az enyém, ön
most a ház vendége. - Mintha egy milliókat keresı fickó
semmiképpen sem szalasztaná el a lehetıséget egy kis ingyen piára.
Escobar megrázta a fejét, és felállt. Megropogtatta az ujjait; a
himlıhelyes fickó is felállt vele.
- Prima.
Csak egy dolog számított. Szinte láttam, ahogyan behajlítja a
kezét és meghúzza a ravaszt. A kabátján játszott a fény, a sötétben
látszódott a csillogás.
- Nos, pokolra fel - mosolygott Milt.
Kiléptünk az esıre. Rossier azt akarta, hogy mindenki együtt
menjen LeRoy Polarájában, de mivel öten voltunk, elég zsúfolt lett
volna, ezért Milt megkérte Escobart, hogy kövessen bennünket a saját
autójával. Escobar beleegyezett, és az emberével a BMW-hez siettek,
folyamatosan morogva az esı miatt. Villám csapott be újra,
ragyogásba öltöztetve a parkolót. Escobar és bérence kinyitották a
Beamer ajtaját, a BMW elsı lámpái felgyulladtak; ekkor két alak
lépett elı a Bayou Lounge épületének háta mögül. Torkolattőz csapott
fel, és az automata pisztolyok éles csattanását eltompította az esı.
Escobar és testıre nekiestek a BMW-nek. A fegyverek még mindig
kelepeltek, mikor Bennett halántékon vágott valami keménnyel és
hideggel. Lehanyatlottam a sárba, LeRoy pedig fölém állt, és még
kétszer megütött.
- Hol van most a társad, mi? Hol van a szarházi? Rossier
félrehúzta.
- Hagyd abba, az isten verjen meg! Nincs most erre idınk! Hozd!
René LaBorde lépett elı valahonnan, és talpra állított. Bennett
eltorzult arccal vicsorgott; elvette a fegyveremet, és megint megütött.
 Az esı egyre jobban szakadt, és senki nem bújt elı a Bayou
Lounge-ból.
A két fickó befejezte az öldöklést, és odasiettek hozzánk. Az
egyikıjük Donaldo Prima volt. A másik az Evangeline Parish-i
seriffhelyettes, Tommy Willets. Willets rémültnek tőnt.
- Jól elintéztük a mocskokat!
Tudtam, hogy a jófiúk magukra maradtak a szivattyúállomásnál,
míg az összes rosszfiú itt gyülekezett.
- Jézusmária, Willets! - nyögtem.
Willets homlokon vágott a pisztolytussal, és nekilökött Bennett
Polarájának.
- Igyekezzetek, az isten verje meg! - kiáltotta Milt. - Tegyétek be a
kocsiba! Még egy csomó embert ki kell nyírnunk!
 37

Willets rám tette a bilincsét, és Renével beraktak a Polara hátsó

ülésére. Willets egyre nehezebben lélegzett, ahogy velem erılködtek;
a szakadó esı végigfolyt szolgálati kalapjának karimáján, míg az
Evangeline Parish-i esıkabát szinte felolvadt a villámfényben. A
sörözı faajtaja zárva volt - arra gondoltam, talán Bennett csukta be,
miután távoztunk. Talán.
A parkoló másik felében Bennett és egy sőrő bajuszos, alacsony
alak berakták a testeket a BMW csomagtartójába; az alacsonyabbik
Prima orgyilkosa volt. Prima odajött a Polará-hoz, és felém intett a
fegyverével.
- Ez a szemét adott fel? - Tekintete tele volt gyilkos vérszomjjal.
- Még szükségünk lehet a szarházira - szólt rá Rossier. - Tedd azt
le!
Prima félretaszította Miltet.
- Kinyírom! - vicsorogta.
Amint Prima hozzáért Milthez, René keze egy lecsapó kobra
sebességével villant elıre; megragadta, majd felemelte Donaldot, és
kicsavarta a kezébıl a fegyvert. Prima sziszegett valamit spanyolul.
- Mondd neki, hogy tegyen le! - mordult Miltre. Rossier utasította
Renét, hogy engedje el, majd Prima és
Milt Escobar kocsijához mentek Benettel és a bajszossal. Willets
beült mellém a Polara hátsó ülésére; René kint állt az esıben. Volt
rajta esıkabát, de nem gombolta be, és úgy tőnt, mintha valaki csak
úgy ráterítette volna. Csuklya nem volt rajta, így az esı dobolt a fején,
és összetapasztotta a haját. Willets a szolgálati fegyverével a kezében
ült, szuszogva, tágra nyílt szemekkel bámult ki a hátsó ablakon a kint
ácsorgó embercsoportra, mintha én ott sem lennék. Az üveg elkezdett
párásodni.
- Mennyiért lehet egy magához hasonló fickót megvenni, Willets?
- Pofa be!
- Gondolom, eleget adtak azért, hogy szemmel tartsa a seriffet, de
vajon elég-e ahhoz, hogy jobblétre szenderítse?
- Kuss legyen!
 - Willets, szerintem annyiért adta el a golyóit, amennyibıl még a
parkolási díját sem tudja fedezni.
Willets visszanézett rám, pislogott kettıt, majd visszakézbıl
megütött a fegyverrel. A csı és a cilinder megvágott a bal szemem
felett, a fejem közben hátracsapódott, a bıröm pedig szétnyílt. Egy
pillanatra elsötétült elıttem a világ, majd arany ragyogásba váltott, de
végül csak az éles fájdalom maradt a szemem felett. Vigyorogtam.
- Nem gondolta volna, hogy idáig fajulnak a dolgok, amikor eladta
magát nekik, igaz? A magához hasonló fickók sosem látnak túl
messzire. Csakhogy itt most minden túl gyorsan történt, és maga
összecsinálta a gatyáját. Nagy szarban van, Willets, jobban is teszi, ha
reszket.
Megnedvesítette a száját, és újra az esıben állókat figyelte. Retteg,
nem kétséges.
- Nem én vagyok az, akinek aggódnia kellene bármi miatt is.
- Rajta volt Rebenacken is? Még mindig nem nézett rám.
- Ez tökéletes, Willets. Tökéletes.
LeRoy és Milt visszajöttek a Polarához. Prima egymagában
visszament a sörözı mögé, LaBorde és a bajszos pedig bemásztak
Escobar Beamerébe. A BMW elhajtott, és Willets járırkocsija jött elı
az épület mögül. Mi is kitolattunk, a rendırautó a nyomunkba
szegıdött. Senki nem mozdult a Bayou Lounge-ban, senki fia nem
jött ki körülnézni. Mindent betakart a szakadó esı és a vihar.
- Nem hiszem el, hogy elpasszolta ezt a lehetıséget, Milt -szóltam.
- Fejenként kétezer rengeteg pénz.
Rossier hátrafordult a jobb oldali elsı ülésben, és rám vigyorgott.
Öreg arca olyannak tőnt, mintha szilánkjaira repedt volna; kezében
Bennett szolgálati .45-öse.
- Istentelenül jó ez így. Még maga is a kezemben van, maga
szarházi. Szépen bekaptam volna azt a rohadt horgot, ha Willets nem
figyelmeztet.
- Nem Willets az egyetlen rendır, aki tud errıl. Rengetegen benne
vannak, és Jo-el Boudreaux le fogja magát csukatni. A zsarolás nem
mőködik tovább.
Willets megnyalta az ajkát.
- Igaza van, Milt. Nem folytathatjuk tovább ezt a játékot így.
- Ki tud még róla?
Willets újra megnyalta a száját.
 - A srácok odakint a szivattyúállomáson, Jo-el felesége, és egy
ügyvéd Baton Rouge-ból, meg Merhlie Comeaux. Comeaux
hazament, a két nı pedig Boudreaux-éknál van.
Milt bólintott, és még szélesebben vigyorgott.
- Csak összeszedjük ıket, és mindet kinyírjuk, ennyi az egész. -
Úgy mondta, mintha csak arra kért volna meg valakit, hogy sózza
meg a húspástétomos szendvicsét.
- Magának elment az esze - mondtam.
- Jézusmária, ez megırült - nyögött fel Willets is. Milt bólintott.
- Majd meglátjuk.
- Mégsem ölhetsz meg mindenkit csak úgy - mondta Willets.
Milt bólintott, és megkérdezte Bennettet, tudja-e, hogyan kell
odajutni, aki erre igennel válaszolt. Willets most már folyamatosan
nyalogatta a száját.
- Hé, Milt! Ugye nem gondolod komolyan? Hogy csak úgy
kinyírod ezeket az embereket?
Milt megfordította a fejét, és úgy nézett Willetsre, mint egy lassú
felfogású gyerekre.
- Fiam, az egyszerő tervek a legjobbak. Mi mást tehetnék?
Willets fészkelıdött az ülésen, erıtlenül tartotta a fegyverét az
ölében. Azon gondolkodtam, ha elég gyorsan mozognék, ellophatnám
tıle, még mielıtt Milt lelı.
- De az három hivatalos személy! És Jo-el felesége. Hogyan
számolunk el velük? Jesszusom!
- Willets, mit gondol, hogyan fogja megmagyarázni, hogy maga az
egyetlen túlélı? - kérdeztem.
- Ó, ez roppant egyszerő - mondta Rossier, majd rászegezte
Bennett .45-ösét Thomas Willets seriffhelyettesre, és meghúzta a
ravaszt. A hangja fülsüketítı volt, a torkolattőz melege végigcsapott
az arcomon. Tommy feje hátravágódott az ülésen, majd elırerándult;
a vér szétfröcskölıdött a huzatra, az ajtóra, ablakra és rám. Willets
feje elırebukott, a seriff-helyettes eldılt oldalra, és úgy is maradt.
- Ember, ez olyan hangos volt, mint a disznófing - mondta LeRoy
Milt hátranyúlt, elvette Willets revolverét és szólt Bennett-nek,
hogy álljon félre. Bennett berakta a holttestet a csomagtartóba, azután
továbbindultunk.
- Komolyan gondolta - állapítottam meg. - Mindenkit ki fog
nyírni, igaz?
 -Aha.
Jo-el Boudreaux házához hajtottunk, és befordultunk a
kocsifelhajtóra. Prima leállította mögöttünk a járırkocsit.
- Ha bántja ıket, Rossier, Istenre megesküszöm, hogy megölöm
magát! - mondtam.
- Tartsd meg a nagy szöveget késıbbre, seggfej - felelt LeRoy. -
Még szükséged lehet rá.
Milt kiszállt az autóból, Prímával és a bajuszossal a bejárati
ajtóhoz mentek. Körülöttünk az utca csendes volt, jól kivilágított, de
mindent eltakart az esıfüggöny. Még egy elhagyatott, délies este a
paradicsomban.
Milt becsöngetett, Edith nyitott ajtót. A bajuszos benyomult
mellette a házba, és amilyen gyorsan csak lehetett, kirángatták Lucyt
és Edie-t, majd a gyepen keresztülcipelve betuszkolták ıket a
rendırautóba. Lucy megpróbált ellenállni, ezért a bajszosnak be
kellett fognia a száját. Sosem várod, hogy a rosszfiúk besétálnak az
ajtódon. Sosem számítasz arra, hogy elıtte becsöngetnek. Rossier
visszaszállít az autóba, és közben mosolygott.
- Na, most majd meglátjuk, mit csinál az öreg Jo-el. Igen, azt
hiszem, hogy meglátjuk, nem igaz? - Nem voltam biztos benne, hogy
nekem mondta-e, vagy Bennettnek. Talán csak önmagának.
A rákfarmra vittek bennünket, keresztül a flitteresen csillogó
esıfüggönyön, egészen az elıkészítı épületig. Escobar BMW-je már
ott volt, René kint állt az esıben, sárban, mint valami hatalmas,
ottfelejtett gólem. Amikor Milt meglátta, megrázta a fejét, és furcsa,
cöccögı hangot adott ki. Biztosra vettem, hogy még sosem használta
így ezt. Megkötözték Edith és Lucy kezét szigetelıszalaggal, majd
mindhármunkat beültettek a belezıasztalok közé, a földre. Az esı
bevágott a hatalmas, nyitott bejárati ajtón, de mi jóval bentebb ültünk,
védett helyen. A helyiség hátsó része is nyitva volt, oda még több víz
ömlött. Milt, Prima és Bennett egybegyőltek, majd Bennett
visszaszállt a Polarába, és elhajtott. Elviszi a híreket Jo-el Boudreaux-
nak. Edith sápadtnak és fáradtnak tőnt, Lucy rémült volt. Miután
Prima és a bajszos befejezték a megkötözésünket, és magunkra
hagytak, odaszóltam nekik:
- Öröm újra látni benneteket.
Lucy nem mosolygott. Gyönyörő, napbarnított bıre foltos volt,
orrcimpái fehérek. A szeme Rossier-rıl a bajszosra, majd LaBorde-ra,
aztán Prímára siklott, mintha bármelyik pillanatban történhetne
valami, és ha akkor nem áll teljesen készen, akkor örökre lemarad
róla.
- Még nincs veszve a dolog. Itt van Pike, és itt vagyok én is.
Kiviszlek benneteket innen.
Bólintott anélkül, hogy rám nézett volna.
- Meséltem már neked, hogy természetfeletti erıvel rendelkezem?
Halvány mosoly remegtette meg a szája sarkát, és a tekintete végre
rám fókuszált.
- Te aztán nagyon értesz ahhoz, hogyan kell egy lányt levenni a
lábáról, igaz?
- Természetfeletti - mondtam. - Megállíthatatlan. Helybıl átugrom
a legmagasabb épületeket is.
Egy icipicit szőnt a feszültsége, bólintott.
- Közeleg a pillanat. Amikor itt lesz, szeretném, ha az asztalok alá
bújnátok. Te és Edith. Hallotok engem?
Edith viaszfehér volt, mint egy próbababa, és nem voltam biztos
benne, hogy érti, amit mondok. Rossier ekkor odajött hozzám, és
kétszer jó erısen belerúgott a lábamba.
- Pofa be! - Tépett még a ragasztószalagból, és betapasztotta vele a
szánkat.
Ültünk a betonpadlón, és figyeltük, hogyan járkálnak fel és alá az
elıkészítı épületben Milt, Prima és a bajuszos, miközben a terveiket
szövögetik. René kutyaként követte Rossier-t, a gazdáját. Milt felment
a fıépületbe, és egy pár vadászpuskával, illetve egy vékony,
viharvert, kávészín bırő férfival tért vissza. Még egy bérgyilkos. Az
egyik puskát odaadta a bajszosnak, egy másikat Prímának. Egy
darabig beszélgettek az ajtóban; Rossier mutogatott és gesztikulált,
majd a fekete férfi és a bajszos kimentek az esıbe. Lıállásba
helyezkedni. A nyelvemmel próbáltam megszabadulni a szalagtól,
azután a vállamhoz dörzsölni, majd a belezıasztal lábához, míg végül
kezdett leválni.
Milt a tolóajtóknál maradt, kifelé figyelt. Kisvártatva apró
fénypont jelent meg, és LeRoy Polarája közeledett a barakkokhoz.
Nem volt egyedül. Jo-el járırautója követte, de nem villogtak a
megkülönböztetı jelzések, és a sziréna sem volt bekapcsolva. Lassan,
óvatosan jött, mint aki nincs tisztában azzal a veszéllyel, amely rá vár.
LeRoy az elıkészítı mellett parkolt le, és bejött. Bırig ázott, de
izgatottnak tőnt.
- Elhoztam. Közöltem vele, amit üzentél, és jött - pont úgy, ahogy
megmondtad, hogy az isten verje meg! Elvettem az átkozott
fegyverét. Kicsináltam az átkozott rádiót is. -İrült vigyor ült ki az
arcára. Mint amikor a gyerekek játszanak a nyári táborban. Vérszomj.
Edith kiegyenesedett, hogy jobban lásson, és én is így tettem.
Onnan, ahol mi ültünk, teljesen ki lehetett látni a széles, nyitott ajtón,
rá a rendırautóra. Leállt az üres részen. Jo-el kiszállt és megállt az
esıben. Berry és Champagne a saját oldalukon bukkantak elı. Azt
hiszem, láttam egy árnyék suhanását a kocsi hátuljánál, miközben
Berry kiszállt, de nem voltam biztos benne.
- Hol a másik? - kérdezte Milt.
- Kicsoda? - csodálkozott Bennett.
- Aki kicsinálta a képedet, te vadbarom! Pike nem volt velük.
Bennett kinézett az esıbe.
- Nem találtuk meg, Milt. Még mindig kint van a nádasban.
Rossier megütötte; Bennett arca felhasadt.
- Te istenverte, átkozott barom! Azt mondtam, mindenkit!
- Nem találtuk meg, Milt! - nyüszített. - A pokolba is, majd reggel,
a világosban megkeressük!
- Francba - káromkodott Rossier, azzal a hatalmas ajtóhoz ment,
és kikiabált. - Gyere be, Jo-el, és beszéljük meg ezt a dolgot!
Kint, az esıben Jo-el visszaordított:
- Majd ha fagy, te szarrágó! Gyere ki te! Le vagy tartóztatva! - Ott
maradt, ahol volt.
Hallottam valamit az épület hátsó felénél, kint, ahol a vért és a
pikkelyeket szokták lemosni. Pike. Talán. Mozgattam a lábamat
magam alatt, és egyre erısebben dörgöltem a ragasztót, azon rágódva,
hogy ha a dolgok mégsem jönnek össze, megpróbálom rávetni
magamat Lucyre.
- Nálam van a feleséged, te fattyú! - kiáltotta Rossier. -Gyere be és
beszéljük meg!
Jo-el elindult, és néhány másodperc múlva belépett az ajtón. A
pisztolytáskája üres volt. Engem látott meg elıször, majd a feleségére
és Lucyre pillantott. Öregnek és fáradtnak tőnt, mint az az ember, aki
elindul egy hosszú futóversenyen annak ellenére, hogy nincs elég jó
formában.
 - Jól vagy, Edie? - kérdezte. A nı bólintott.
Senki nem figyelt rám. Fél térdre emelkedtem, a másik lábam
pedig magam alá húztam.
- Hogyan akarod lerendezni, Milt? - kérdezte a seriff.
- Ahogy ezt - és meglengette Willets szolgálati revolverét.
Abban a pillanatban vetıdtem elıre, amikor Joe Pike belépett a
hátsó bejáraton, és belelıtt Rossier bal vállába, aki ettıl megpördült,
és pettyekben fröcskölte a vért Jo-elre. Edith torkából mély kiáltás
szakadt fel, majd felpattant a földrıl, és mint akit ágyúból lıttek ki,
Miltre vetette magát. Annak ellenére, hogy a keze össze volt kötözve,
a szája pedig leragasztva, a fejével és az arcával támadt neki, szemét
forgatva ütötte ıt. Rossier elejtette a fegyverét, a sebére tapasztotta a
kezét, és vinnyogó hangokat adott ki. René Pike felé indult, aki erre
kétszer mellbe lıtte; a .357-es Magnum térdre kényszerítette Renét.
Fel akart állni, de Joe következı lövése a homloka közepébe fúródott.
Rossier megpróbálta ellökni Edith-et a pisztolyától, de ekkor
érkeztem én, és az ütésemtıl hanyatt esett. Príma tüzet nyitott Pike-ra
apró revolverével, de Joe félreugrott. Odakint valakik kiabáltak.
- Elkapom a szarházit! - üvöltötte LeRoy, és felpattant az egyik
belezıasztal mögül, ahová eddig fedezékbe húzódott. Rám szegezte a
.45-ösét, és kidugta a nyelvét a szája sarkában, mint a gyerekek, ha
elmélyülten próbálnak vonalon belül maradni a kifestıkönyvben.
Ekkor egy apró, vörös pötty jelent meg a mellkasán. Lenézett rá.
- Ha? - csodálkozott, még mielıtt a háta szét nem szakadt, és
valami át nem röpítette a helyiségen, vért és csontszilánkokat
fröcskölve. Csak ekkor hallottam meg a nagyerejő fegyver súlyos
csattanását, amely keresztülhatolt a vihar zaján is.
Donaldo Prima leeresztette a fegyverét, és zavarodottnak tőnt.
- Mi a fasz?
Pike hozzám gördült, és a .357-essel szétlıtte a bilincsem láncát.
- Del Reyo.
Amint a kezem kiszabadult, letéptem a ragasztószalagot.
A vörös pötty rákúszott Príma arcára, mint ahogy a szikra keresi a
helyet, ahol újra lángra kaphat. Donaldo rácsapott a kezével, de a
következı pillanatban szétrobbant a feje, és újra hallani lehetett azt a
távoli durranást.
- Torkolattőz az erdıszélen. Kábé kétszáz méterre - mondta Pike.
- Rossier-nek is vannak kint emberei. Pike csak a fejét csóválta.
 - Már nem sokáig. - Megremegett a szája. További durranások
hallatszottak.
Edith-hez rohantam, lenyomtam a földre, és odakiáltottam
Lucynek, hogy maradjon az asztal alatt. Berry is kiabált:
- Valaki lı ránk!
Pike visszakiáltott neki, hogy bújjon az autó alá.
Rossier még mindig a sebét fogva felállt, de a vörös pötty ıt is
megtalálta. Oldalra löktem - éppen akkor, amikor valami forró
száguldott el a fejem mellett, és belecsapódott a falba. Rossier
felkapta LeRoy .45-ösét, újra lábra kecmergett, és folyamatosan
tüzelve kivetette magát a hátsó ajtón. Utána mentem.
Még egy dörej hallatszott a fák közül, majd a puska elhallgatott. A
pajta háta mögött rejtve voltunk. Nem messze tılem Rossier trappolt a
sárban. Elesett, majd felkelt, és újra futásnak eredt, folyamatosan
vinnyogva. Tüzelt rám, de a sárban csúszkálva, el-elesve, sajgó vállal
messze elkerültek a golyók.
- Vége van, Milt! Hagyja abba! - kiáltottam.
Még kétszer rám lıtt, azután a závár visszazárt, kifogyott a
lıszerbıl. Hozzám vágta a fegyvert, és újra futásnak eredt, egyenesen
az alacsony drótkerítésnek, amely a teknıs medencéjét övezte. A
sötétben és esıben nem vette észre. Nekiment a kerítés oldalának,
beleesett a sárba, pont a sérült vállára, majd fejjel elıre belecsúszott a
vízbe. A nyugodt, ezüstös felszínen dobolt az esı; a vízfelület enyhén
ringatózni kezdett. Felült, kapkodta a levegıt. Keresztülléptem a dró-
ton, és kinyújtottam a kezem.
- Gyerünk, Milt! Jöjjön! Pike és Jo-el mögém értek.
Rossier visszapottyant, nagyot csobbant a vízben, de megpróbált
kibotorkálni.
- Segítsen! Segítenie kell!
- Nem fog megfulladni, maga kövér disznó. Csak álljon fel! - szólt
Jo-el.
Rossier szeme kitágult, rémülettel telt meg.
- Segítsenek! Kérem, Jézus, szedjenek ki innen!
A víz zubogni kezdett a tó távolabbik felében, eszembe jutott
Luther.
Bokáig a vízbe léptem.
- Kifelé, a fenébe! Fogja meg a kezem!
 Rossier megpróbált felállni, de elveszítette az egyensúlyát, és még
hátrább esett a tóba. Beljebb mentem, míg térdig nem ért a víz.
- Fogja meg a kezem, Milt!
Valami hatalmas mozgott a felszín alatt; gyorsan, anélkül, hogy
megtörte volna az esıcseppek fodrozta felszínt, egy vízpúp közelgett.
- Jézusom - nyögött fel Pike, és tüzelni kezdett a hullám elejére.
Jo-el Boudreaux is követte a példáját.
- Fogja meg a kezem! - üvöltöttem.
Rossier felém küzdötte magát és megragadta a kezem. A marka
nedves volt és sikamlós, de olyan erısen húztam, ahogy csak bírtam.
Ekkor a bal lábát valami kirántotta alóla, és lehúzta a víz alá.
A sikoltozás és csapkodás csak pár percig tartott, és azt hiszem, én
legalább olyan hangosan ordítottam, mint Milt Rossier - de az is lehet,
hogy nem.
 38

Jo-el Boudreaux kihívta az államiakat, azok pedig magukkal

hozták a ügyészeiket, a helyszínelıket, és másnap délre vagy három
tucat körzeti, állami, és szövetségi ügynök állt bokáig a sárban. Az
esı folyamatosan szakadt, és nem enyhült.
Miután a testeket megtisztították, és a szervek elszállították ıket,
Jo-el levette a jelvényét és odaszólt a fiatal zsarunak, Berrynek, hogy
tartóztassa le a jogrend akadályoztatása és a Milt Rossier elleni
bizonyítékok elhallgatása miatt.
Berry úgy nézett a jelvényre, mintha radioaktív lenne.
- Vigyen el az ördög, ha megteszem!
Az egyik ügyész New Orleans-bıl elıreverekedte magát, és
közölte, hogy ı boldogan átveszi a jelvényt. Negyven év körüli fickó
volt, feszes bırrel és rövid hajjal; rengeteg idıt töltött azzal, hogy föl-
le járkált a területen, és csóválgatta a fejét. Amikor megpróbálta
elvenni a jelvényt, Berry szabályosan seggbe rúgta. Erre az egyik
Baton Rouge-i zsaru megpróbálta bilincsbe verni Berryt, de Pike
közéjük állt, és suttogott valamit az államis fülébe, aki erre elsétált.
Ezután az ügyész elég sok idıt töltött az autójában ücsörögve.
Lucy több mint egy órát sutyorgott Jo-elnek, javaslatokat téve, mit
ne tegyen és mondjon addig, míg nem beszélt Merhlie Comeaux-val.
- Hallgass rá, Jo-el - kérte Edith. - Kérlek, fogadd meg, amit
mond!
Jo-el végül is egyetértett, bár nem igazán tetszett neki a dolog. A
járırautója elsı ülésén ült, arcát a kezébe temette, és zokogott. Jo-el
Boudreaux kínlódott, szégyellte magát, és azt hiszem, szenvedett a
bőntudattól. A lelkiismeretes emberek gyakran szoktak.
Joe Pike másnap visszatért Los Angelesbe.
Én még egy hétig maradtam a rákfarmon történt események után,
és a legtöbb idımet Lucyvel töltöttem. Napi szinten tartották a
kapcsolatot Edith-tel, és kétszer meg is látogattuk.
Ahogy Milt és LeRoy Bennett kikerült a képbıl, Boudre-aux-ék
megtarthatták volna a titkukat, de ık nem akarták így folytatni tovább.
Felhívták a három lányt, és közölték velük, hogy nagyon fontos volna,
ha hazajönnének, és a három gyermek engedelmesen hazatért. Jo-el és
Edith leültették ıket a nappaliban, és elmesélték nekik Leon
Williamset, Edith terhességét, és a harminchat évvel ezelıtti
gyilkosságot. Boudreaux-ék legnagyobb meglepetésére a gyerekeik
nem sokkolódtak a hír hallatán, nem botránkoztak meg, inkább ki-
fejezetten megkönnyebbültek attól, hogy nem azért hívták haza ıket,
mert a szüleik közül valamelyik, vagy mindkettı gyógyíthatatlan
beteg. Mindhárman úgy gondolták, hogy a gyilkosság mocskos és
szomorú dolog, de magát a történetet kalandosnak találták. Végül is,
ezek az események mégiscsak harminchat évvel ezelıtt történtek.
Edith legfiatalabb lánya, Barbara, aki az LSU egyetemre járt,
sokat vigyorgott, és ettıl Edith begurult. Sissyt, a legidısebbet, akinek
már volt két gyereke, elbővölte az a gondolat, hogy van egy
féltestvére, és rengeteget kérdezısködött. Sem Edith, sem Jo-el nem
fedte fel elıttük, hogy a lány a Jodi Taylor néven ismert színésznı.
Edith nem akarta tovább magában tartani a titkát, de mások titkai már
teljesen más lapra tartoznak.
Az igazság kiderült, a világ újra a régi kerékvágásban haladt.
Négy nappal a farmon történt balhé után, miközben Lucy-re
vártam a Riverfront Ho-Jo elıcsarnokában, a portás a kezembe
nyomott egy levelet. Azt mondta, hogy a pulton találta, de nem tudja,
ki hagyta ott. Fehér boríték volt, olyan típus, amelyet bármelyik
vegyesboltban megkapsz. „Mr. E. Cole" volt az elejére gépelve.
Leültem a hall egyik foteljába, és kibontottam. Egy gépelt levelet
találtam benne:

Mr. Cole,
Sajnálom, de ígéretem ellenére nem áll módomban visszajuttatni
önnek a fényképet. Az egyik társa azonosította az úriembert, és mint
tudja, ennek megfelelıen jártunk el. Remélem, nem gondol rám
haraggal, amiért kissé túlléptem a megegyezésünk korlátait. Ahogy
Mr. Pike-nak is mondtam, a mesterlövész mindig ott van. Sajnálatos,
hogy a gyermek ismeretlen maradt, de remélhetıleg ezután
kevesebben jutnak majd hasonlóan szomorú sorsra.

Nem volt aláírás, de nem is volt szükséges.

Összehajtogattam a papírt, és elraktam, amikor Lucy ke-
resztülvágott az elıcsarnokon. A Ho-Jo ajtaja beengedte a ragyogó
déli napsütést, amely azt az érzetet keltette, mintha Lucy a folyékony
fénybıl lépett volna elı.
- Szia! - köszönt rám.
- Szia!
- Kész vagy?
- Mindig.
Kimentünk a Lexusához, majd a reptérre hajtottunk. Meleg volt,
de az ég tisztán, mélykéken tündökölt, egyetlenegy apró
felhıpamaccsal keleten. Lucy megfogta a kezem. Csak arra az idıre
engedte el, míg átevickéltünk egy nagyobb kanyaron, aztán újra
megfogta.
- Hiányozni fogsz, Lucy.
- Te is nekem, csıdöröm.
- Ben is.
Rám pillantott, mosolygott.
- Kérlek, ne beszéljünk errıl a távozásig. Még bıven van idınk.
Megcsókoltam a kezét.
Befordultunk a reptér parkolójába, és a terminálba mentünk. Még
mindig fogtuk egymás kezét, és olyan közel sétáltunk egymáshoz,
amilyen közel csak két ember lehet; mintha az volna a világ
legfontosabb dolga, hogy mindketten egy helyen legyünk, és ugyanazt
a pillanatot éljük át. Megnéztük a kijelzı táblát.
- A gép már itt van - mondtam.
A gyülekezı utasok egy csoportja felé tartottunk, de nem igazán
tetszett a látvány. Néhány nap múlva újra idehajtunk, és újra
megtesszük majd ezt az utat, csakhogy akkor én megyek el.
Megpróbáltam nem gondolni rá.
A gépbıl Jodi Taylor szállt ki. Farmert és szaténmellényt viselt a
vörös felsı felett; ezúttal az igazi Jodi Taylor volt. Most nem
rejtızködött. A pilóta majd keresztülesett saját magán, hogy vele
tarthasson, egy fekete öltönyös fickó pedig megpróbált a pilóta elé
vágni. Jodin látszott az idegesség.
- Bocsássanak meg, uraim - léptem közbe, és távolabb terelgettem
ıt.
- Hogy van? - kérdezte Lucy.
- Minden rendben - bólintott Jodi.
Nem úgy tőnt, mint aki rendben van. Sokkal inkább úgy nézett ki,
mint aki az elmúlt pár napban gyomorrontástól szenvedett.
 Egy kislány közeledett, Brownie egyenruhában. Egy zseb-
kendınek látszó valamit és egy golyóstollat szorongatott. A mamája
bátorította.
- Miss Taylor, kaphatnék egy autogramot? - kérdezte a kislány.
- Persze, kedvesem - mondta, majd aláírta a zsebkendıt, és
megpróbált mosolyogni, de erıtlenre sikerült. Ideges, nem kétséges.
Miután a kislány elment, megfogtam Jodi kezét.
- Biztos benne, hogy ezt akarja?
- Igen - felelte. - Biztos vagyok benne.
- Mi van Siddel és Beldonnal?
Megkeményedtek a vonásai.
- Tudom, hogy mit akarok!
Lucy megfogta Jodi másik kezét, és elhagytuk a repteret.
Elvittük Jodit, hogy felszedjük Edith-et, majd négyesben
elindultunk meglátogatni Chantel Michot-t. Elıtte értesítettem az
érkezésünkrıl, így Chantel várt bennünket. Rengeteg
megbeszélnivalójuk volt.

VÉGE
*