Académique Documents
Professionnel Documents
Culture Documents
VOODOO FOLYÓ
Még csak pár perccel múlt kettı, amikor letettem a kocsit a Santa
Monica Boulvard-i parkolóházban, és felmásztam a negyedikre a
West Hollywood szívében lévı irodámhoz. A helyiség ugyanolyan
üres volt, ahogyan két óra negyven perccel ezelıtt itt hagytam.
Legszívesebben kirontottam volna az ajtón elújságolni valamelyik
alkalmazottnak, hogy a legnagyobb nemzeti televízió egyik sztárjának
dolgozom, csak éppen alkalmazottam nem volt. Akadt egy társam -
Joe Pike -, de ı folyton csatangolt valahol. Ha mégis bejött véletlenül,
a beszélgetés akkor sem volt az erıssége.
Kikerestem hát Lucille Chenier névjegykártyáját, és feltárcsáztam
az irodáját. Egy barátságos, délies hang jelentkezett:
- Miss Chenier irodája. Darlene vagyok. Bemutatkoztam, és
megkérdeztem, tudnék-e beszélni Miss Chenier-vel.
- Ó, Mr. Cole, Mr. Markowitz már jelezte, hogy telefonálni fog -
derült fel Darlene.
- Ennyit a meglepetés erejérıl.
- Miss Chenier tárgyaláson van ma délután. Esetleg segíthetek
valamiben?
Elmondtam neki, hogy ha tud fogadni, holnap odarepülnék egy
találkozóra Miss Chenier-vel.
- Természetesen. Tizenöt óra megfelel önnek?
- Jónak tőnik.
- Ha gondolja, foglaltathatok önnek egy szobát a Riverfront
Howard Johnsonban. Nagyon szép helyen van - mondta olyan
hangon, mintha ez jelenté neki a világon a legnagyobb örömet.
- Igen, köszönöm, nagyon kedves.
- Szeretné, ha valaki kimenne ön elé a repülıtérre? Nagyon
szívesen küldünk önért egy autót.
- Köszönöm, de megoldom.
- Nos, ez esetben kellemes repülıutat kívánok, és holnap
szeretettel várjuk. - Éreztem, hogy mosolyog a kagyló másik végén.
Mindentıl el volt ragadtatva, hogy a segítségemre lehet, hogy
beszélhet velem, s szívességekkel szolgálhat. Mintha Louisiana volna
a Legboldogabb Emberek Földje.
- Darlene? - szóltam.
- Igen, Mr. Cole.
- Ezt hívják délies vendégszeretetnek?
- Miért gondolja? Mindössze csak örömet okoz, ha segíthetünk.
- Darlene, a maga hangja olyan bársonyos, mint a magnóliák illata
- bókoltam.
- Ó, Mr. Cole, nem maga mondja elıször! - nevetett fel. Vannak
olyan emberek, akik már a puszta kisugárzásukkal is mosolyra
késztetnek.
Feltárcsáztam Joe Pike albérletét, de csak az üzenetrögzítıje
válaszolt. Egy csöngetés után Pike hangján szólalt meg: „Mondd!"
Ugye értik már, mirıl beszéltem, amikor azt mondtam, nem erıssége
a kommunikáció?
Elmondtam neki, hogy kinek fogunk dolgozni, és hol találhat meg
a napokban, aztán meghagytam Markowitz és Lucille Chenier
irodájának a telefonszámát. Nem akadt több dolgom. Kimentem az
erkélyre, és áthajoltam a korláton, hogy benézzek a szomszédba.
Cindy, a szomszédasszony, egy kozmetikai cikkeket árusító üzletet
vezetett, és gyakran beszélgettünk a teraszon. El akartam újságolni
neki, hogy egy pár napig nem leszek, de sötét volt odaát. Nem
tartózkodott otthon senki. Bementem, és felhívtam az egyik
barátomat, Patricia Kyle-t, aki gyakran dolgozik a Paramountnak, de
éppen meghallgatáson volt, így nem lehetett zavarni. Nagyszerő!
Ekkor felhívtam egy Lou Poitras nevő rendırt, aki nyomozóként
szolgált az észak-hollywoodi körzetben, de ı sem volt bent. Leraktam
a kagylót, elnyúltam a fotelomban, és körülnéztem az irodámban. Az
egyetlen mozgó dolog a mellettem lévı Pinokkió-órám volt. Szeme
mókásan ide-oda járt, és mindig felvidított, ha ránéztem, mert
folyamatosan mosolygott. Azonban - csakúgy, mint Pike - nem igazán
tőnt a legideálisabb beszélgetıpartnernek. Akadt még egy Miki egér
és egy Jiminy Cricket figura is a polcon, de ık sem voltak vevık az
eszmecserére. Az irodában kifogástalan rend és tisztaság honolt.
Minden számlám kifizetve, a leveleimet is elküldtem e-mailen.
Semmi fontos elintézendıt nem találtam, amelyet rendezni kellett
volna az indulásom elıtt, és ez roppantul lehangolt. A fımunkaidıs
magánnyomozók sorsa. Még egy rendes barátot sem tudok felhajtani.
Lekapcsoltam a lámpát, bezártam az ajtót, és hazafelé menet
beugrottam egy italboltba. Vettem hat doboz Falstaff sört, és
elújságoltam a rosszarcú, kopasz eladónak, hogy pár napra
Louisianába megyek üzleti útra. Jó utat kívánt, és kérte, ugorjak be,
ha hazajöttem. Biztosítottam, feltétlenül, majd jó éjszakát kívánva
távoztam. Még intett búcsúzóul. Ott ápold a kapcsolataidat, ahol
lehetıséged van rá.
Másnap délután 13.40-kor szálltunk le a Baton Rouge metropolis
melletti síkságon, amelynek gyönyörő, zöld füvét tükörsimára
manikőrözték. Miután átrepültünk a Mississippit átívelı hidak, a
vízen úszó teherhajók, vontatók, uszályok, s a kereskedelem és ipar
színteréül szolgáló rakpartok felett, a pilóta ráfordult a folyó széles,
iszapos szalagjára. Évekkel ezelıtt már jártam itt, és megragadott a
kristálytisztán kéklı égbolt, a magnóliák bódító illata, a folyó
lenyőgözı fennköltsége és a hely küzdelmes múltját sugárzó
archaikusság. Most viszont - csakúgy, mint Los Angeles-ben - köd
gomolygott a város felett. Az egyre terjedı iparosodás és a
megnövekedett kereskedelem lehetett az oka.
Leszálltunk, és begurultunk a hangárokhoz. Amikor kiszálltam a
gépbıl, a meleg, párás levegı sőrő mézként folyt körül. Emlékeztetett
arra, amikor 1971-ben elıször kóstoltam bele a Dél-Vietnámi
Köztársaság levegıjébe. Kilépve a katonai gépbıl a Bien Hoan
Légitámaszponton hasonló érzet csapott meg. A levegı olyan volt,
mintha a rizsföldek meleg, mocsaras vizét lélegeznéd. Nem is lehetett
igazi levegınek nevezni, inkább ritkított víznek. Járni nem igen
lehetett benne, legfeljebb úszni. „Isten hozott Atlantiszon!"
A csomagkiadóhoz érve magamhoz vettem a cuccaimat, majd
jelentkeztem a Hertz pultnál a fiatal, mosolygós diszpécserhölgynél.
- Nagy a forróság, nem igaz?
- Ó, ma egészen kellemes az idı. Sejtettem, hogy csak én
gondolom így.
Odaadtam a hitelkártyámat, a jogosítványomat, kértem némi
útbaigazítást a külvárosi részekrıl, majd nem sokkal késıbb
petrolkémiai tartályok, zöld legelık és fehér betontömbök mellett
suhantam el, amelyeken különféleféle feliratok jelezték rendeltetési
céljukat: „SZEMÉTLERAKÓ", „TORO FŐNYÍRÓK" meg ilyesmik.
A parlagon hagyott területek fokozatosan munkásnegyedeknek és
bevásárló központoknak adták át a helyüket. Még távolabb
gyárkémények, ipari létesítmények és vegyi üzemek hálózták be a
vidéket, végig a folyó mentén. A gyártelepek az északkeleten fekvı
acélvárosokra emlékeztettek, ahol mindent a föld alá építettek, és az
emberek nagyon keményen dolgoztak a megélhetésükért. A levegı
arrafelé is nehéz, poros és kéntıl bőzlı. A telepek szomszédságában
élık legtöbbje többmőszakos munkarendben dolgozik ezekben a
gyárakban. A közlekedés eléggé fejletlen a környezı területeken, és a
mőszakváltások rendjéhez igazodik - ezek végét éles kürtszó jelezi
napjában háromszor: 7-kor, 3-kor és 11-kor. A vontatott, lüktetı
hangra kihömpölyögnek a fáradt munkások, és beözönlenek a friss
váltáshoz tartozók. A folyamat pedig sosem áll le, sosem változik -
úgy áramlik a kereskedelem vérkeringéseként, mint folyó a medrében.
A munkás- és gyárnegyedbıl az út az állami törvényhozás épülete
mellett vezetett el, s azonnal Baton Rouge szívében találtam magam.
A belváros régi és ú j házainak tarkasága egy domb tetejére épült,
amely a folyóra és a Huey Long Bridge-re nézett. A Mississippi a
városon kívül folyt, de a település szerves részét képezte. Hatalmas
földgátak választották el a medret a várostól, melyekbıl napjainkban
jóval több látszódhatott, mint száz évvel ezelıtt, amikor az Északról
érkezı jenki csatahajók a város alá érkeztek. A hely az ipar, a
kereskedelem és a negyedmillió lakos ellenére is a déli kisvárosok
hangulatát árasztotta. Hatalmas tölgyek álltak sorfalat a fátyolmohával
benıtt mezıkön, a klasszicista oszlopaival pompálló kormánypalotát
ırizve. Az Elfújta a szélre emlékeztetett, habár ez nem Georgia volt,
de szinte vártam, hogy megjelenjenek a durva, szürke
posztóuniformisba öltözött elıkelı urak és az abroncsos ruhákat
hordó hölgyek a Szövetség csillag-sávos lobogójával. „Bár a gyapot
országában lehetnék..."
Hat perccel három elıtt léptem be egy, a folyóval szemközti öreg
házba, majd a mahagóni borítású liftbe szállva felmentem a
harmadikra Sonnier, Melancon & Burke ügyvédi irodájába. Egy
szürke hajú afroamerikai nı jött elém:
- Segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Elvis Cole, és Lucille Chenier-hez jöttem. Háromkor van
találkozónk.
- Ó, igen, Mr. Cole. Én vagyok Darlene - mosolyodott el. - Miss
Chenier már várja.
Darlene hátravezetett egy hosszú, egyenes, zárt folyosón.
Pekándiófával burkolt falain dekoratív gyertyatartók és keretezett
fametszetek lógtak. Ültetvényeket, gyapotföldeket és pohos
öregurakat ábrázoltak, akik akár Jeff Davisszel is szivarozgathattak
volna... „Régi idık emlékei"... Az egész hangulata kétségtelenül a
hajlíthatatlan, régi Delet idézte, és azon merengtem, vajon min mehet
keresztül Darlene, miközben a rabszolgákat ábrázoló képek mellett
lépked. Talán győlölte ıket, de jobban belegondolva, valószínőleg
megvolt benne az a büszkeség, amelyet - számomra érthetetlen módon
- minden ember érezne az akadályokon és a megkülönböztetésbıl
fakadó hátrányokon való túllépéskor. A szerencsétlenség csak erısíti
az otthonhoz és az emberekhez való kötıdést. Persze az is lehet, hogy
tévedek. Olyan ez, mint a barátság: ott markolod fel, ahol módod
adódik rá.
- Itt vagyunk - szólt váratlanul, és betessékelt Lucille Chenier
irodájába.
Miss Chenier mosolyogva fogadott.
- Üdvözlöm, Mr. Cole, Lucille Chenier vagyok - mutatkozott be.
Lucy százhatvanöt centi magas lehetett, borostyánzöld szemmel és
gyönyörő aranybarna hajjal, melyben rıtvörös csíkok fénylettek fel, s
ettıl szinte önálló életre kelt a napsugarak tüzében. Majd kicsattant az
egészségtıl, mint aki rengeteg idıt tölt a szabad levegın. Magára
irányította a figyelmet, és folyamatosan ott is tartotta. Könnyő
tweedblézert viselt, és egy vékony aranygyőrőt a jobb kisujján.
Semmi jegygyőrőt. Megkerülte az asztalt, és kezet nyújtott.
- Tenisz - mondtam.
- Hogyan?
- A kézfogása. Le merném fogadni, hogy teniszezik.
Újra elmosolyodott, és ettıl apró nevetı ráncok kúsztak a
szájzugába, s vékony szarkalábak jelentek meg szemének két
sarkában. Csinos.
- Sajnos, nem olyan gyakran, mint szeretnék. Tenisz ösztöndíjjal
jártam a Louisiana State Universityre.
Darlene udvariasan közbeszólt:
- Mr. Cole, meginna esetleg egy kávét?
- Nem, köszönöm, nem kérek.
- Miss Chenier?
- Én sem, Darlene, köszönöm.
Darlene távozása után Miss Chenier hellyel kínált. Az irodája
hasonlóan volt bútorozva, mint a recepció és az elıcsarnok. Csak a
kanapét és a székeket vonták be egy világos virágmintás szövettel, a
falon viszont Claude Monet metszetek voltak a kinti ültetvényes
képek helyett. Egy szalmasárga faasztal terpeszkedett a dupla szárnyú
ablak elıtt, mellette pedig egy kovácsoltvas, növényekkel díszített
sarokpolc ácsorgott. Az indák között egy hatalmas kerámia korsó,
rajta felírat: „LSU1 Harcos Tigrisek".
- Kellemes volt a repülıút? - kérdezte.
- Igen, meglehetısen. Köszönöm.
- Elıször van Louisianában? - Volt egy kis déli akcentusa, de csak
nagyon enyhe; mint aki egy jó ideig Déltıl távol élt, s csak
nemrégiben költözött vissza.
- Kétszer voltam itt eddig. Egyszer üzleti úton, egyszer pedig
katonakoromban. Egyik sem volt igazi látogatás, de mindkét
alkalommal nagy volt a forróság.
- Nos, az idıjárásba nincs beleszólásunk - mosolygott -, de ezúttal
remélhetıleg eredményesebb lesz az itt tartózkodása.
- Én is bízom benne.
Visszament az asztalához, és olyan könnyed, magabiztos
mozdulatokkal kezdett lapozgatni egy irathalmazt, mint aki
tökéletesen tisztában van saját testével. Öröm volt nézni.
- Sid Markowitz tegnap telefonált, Jodi Taylorral pedig ma reggel
beszéltem. Talán felvázolnám, mire jutottunk eddig, s utána ennek
függvényében eldönthetnénk, milyen irányban is folytassa a munkát.
- Rendben.
Felvett egy manilabarna dossziét az asztaláról, majd helyet foglalt
az egyik fotelben. Ezalatt le sem vettem a tekintetem róla, és
meglehetısen nagy örömömet leltem a látványban. Harmincöt év
körülinek tippeltem, de talán fiatalabb volt
- Igen? - Észrevette, hogy figyelem.
- Elnézést! - Elvis Cole, a Feszengı Nyomozó, amint épp
rajtakapják, hogy a meghatalmazottat bámulja. Biztosan mély
benyomást tett rá higgadt professzionalizmusom.
Kényelembe helyezte magát a karosszékben, és felvette piros
keretes, komolyságot kölcsönzı olvasószemüvegét, amelyrıl úgy
tőnt, közkedvelt a szakmabeli hölgyek köreiben.
- Dolgozott már adoptációs ügyön, Mr. Cole?
1
Louisiana State University.
- Néhányszor. Eltőnt személyekkel kapcsolatban valamivel
nagyobb a tapasztalatom.
- Az örökbefogadásos ügyek nem kifejezetten olyanok, mint az
eltőnt személyek felkutatása - magyarázta. - Természetesen vannak
hasonlóságok a valódi szülık meglelését célzó lépésekben, de az ilyen
esetekben a személyes kapcsolattartások során sokkal több tapintatra
van szükség.
- Ez nyilvánvaló. - Keresztbe tette a lábait. Próbáltam nem
bámulni ıket. - Tapintatosság.
- Ismeri ön a louisianai örökbefogadási törvényeket?
- Nem.
Kibújt a jobb cipıjébıl, és maga alá húzta a lábát a széken.
- Jodi Taylorról mintegy 36 évvel ezelıtt mondtak le az állam
javára, de a pontos dátum nem ismeretes. Az akkori törvények alapján
az eljárás körülményeit, és a Jodi biológiai szüleivel kapcsolatos
összes információt zárolták. Amikor Mrs. és Mr. Taylor adoptálták a
gyermeket, hivatalosan ık lettek szülıkként bejegyezve, Jodi nevét
pedig - akármi is volt az - Judith Marie Taylorra változtatták. De a
változtatásokról szóló összes följegyzést az állam szintén zárolta.
- Értem. - Esetleg jegyzetelnem kellett volna. Ha látja, hogy
feljegyzéseket készítek, talán profinak gondol.
- Louisianában még mindig érvényben van az a törvény, amelyet
mi a szülık és az adoptált gyermekek önkéntes nyilvántartásának
hívunk. Ha a biológiai szülık vagy az adoptált gyerekek fel akarják
egymással venni a kapcsolatot, fel kell iratkozniuk egy listára a
hatóságoknál. Ha a szülık és a gyermek is nyilvántartásba kerülnek,
akkor közös beleegyezés után a dokumentációkat a zárlat alól
feloldják, és egy államilag kijelölt közvetítı segítségével létrejöhet a
találkozás a két fél között.
- Jodi neve felkerült a listára?
- Igen, ez volt az elsı lépésünk. De a valódi szülık egyike sincs
nyilvántartásba véve. Írtam egy kérvényt az államnak, hogy a helyzet
különleges volta miatt kivételesen engedélyezzék az adatok
hozzáférhetıségét, de visszautasították.
- Ha jól értem, nincs több törvényesen járható út, azaz mostantól
minden rajtam múlik.
- Igen, ez így van. Magának kell folytatnia a nyomozást, hogy
kiderüljön, kik Jodi édes szülei, vagy hogy találjon valakit a
családból, aki információkat tud adni arra vonatkozólag, amit tudni
szeretne. De semmiféleképpen ne lépjen kapcsolatba velük
személyesen! Az a mi feladatunk lesz. Ugye megértett?
- Persze. - „Jellemesség gondolkodás nélkül."
A nagyobbik kupacból kivett egy dossziét, és felém nyújtotta.
- Itt van néhány helyi térkép némi ismertetıvel, valamint
turistáknak szóló információkkal Ville Platte-ról. Tartok tıle, hogy
nem jelent túl nagy segítséget, de csak egy vidéki kisvárosról van szó.
- Milyen messze van? - Kinyitottam a dossziét hogy bele-
pillantsak. Volt benne egy állami autóstérkép, a Kereskedelmi
Kamara által kibocsátott Ville Platte-i térkép, illetve egy gépelt lista a
leginkább ajánlott éttermekkel és motelokkal. Minden, amire egy
magánkopónak szüksége van ahhoz, hogy akcióba lendüljön.
- Valamivel több mint egy óra. - Becsukta az irattömböt, és
visszahelyezte az ölébe. - Cégünk jelentıs befolyással bír, ha
bármiben a segítségére lehetünk a kutatás során vagy az állami
szervekkel való kapcsolatba lépéskor, ne habozzon hívni minket!
- Nem fogok.
- Megkérdezhetem, mivel folytatja?
- Az egyetlen módja árinak, hogy megtudjunk valamit egy örökbe
fogadott gyerekrıl, ha örökbe adott gyerekekrıl kérdezısködünk.
Meg kell keresnem azokat az embereket, akiknek lehet valamilyen
tudomása a pontos történésekrıl, utána pedig meg kell ıket kérdezni.
Elkezdett fészkelıdni a széken. Szemlátomást nem tetszett neki az
ötlet.
- Mit ért az alatt, hogy meg kell ıket kérdezni? Rámosolyogtam:
- Kérdéseket feltenni. Tudja: „Hol tartózkodott ön hajnali 4
körül?" Meg ilyesmik.
Bólintott. Kétszer is, majd rosszallóan összevonta a szemöldökét.
- Mr. Cole, biztos akarok lenni abban, hogy érti, milyen komoly
dologról van szó. Az '50-es években a gyermeküket örökbe adó
szülık nagyrészt fiatalok voltak, nem éltek házasságban, és nem kis
fájdalommal járt titokban tartani a gyermek születésének tényét. Az is
jellemzı volt, hogy ha végre kialakították saját életüket, sem az
aktuális barátok, de még a családtagok sem tudtak a korábbi
terhességrıl vagy a gyermek születésérıl. Semmi olyasmit nem
mondhat vagy tehet, amellyel elısegítené a dolog napvilágra
kerülését! A szülık kilétének homályban tartása legalább annyira
feladata, mint a Jodi Taylor kórtörténetére vonatkozó adatok
felkutatása. İ akarja így, s én tiszteletben tartom az óhaját.
Rávillantottam legszélesebb mosolyomat, a nyerı fajtából.
- Én csak úgy teszek, mintha ostoba volnék, Miss Chenier. Ha
gondolja, bármikor oda-vissza lebetőzöm magának a „diszkréció"
szót.
Egy pillanatig döbbenten nézett rám, majd nyakát és az arcát
enyhe pír borította el, s ettıl az ezüst kagylós nyaklánca még jobban
elütött gyönyörő bırétıl.
- Próbára tett? Bólintottam.
- Sajnálom, nem akartam ostobának nézni! Talán mondanom
kellett volna, hogy ez a problémakör fontos számomra. Magam is
adoptált gyerek vagyok, ezért is választottam szakmán belül ezt a
területet.
- Nem szükséges magyarázkodnia. Csak biztos akart lenni benne,
hogy garantálom mindenki számára a névtelenséget.
- Így van - bólogatott.
- Ne aggódjon, nem indítok reklámkampányt - vigyorogtam.
Felkapta a fejét.
- „Híres színésznı keresi édesanyját! Magas jutalom a
nyomravezetınek!"
A nevetıráncok visszakúsztak a szájzugába, s elhalványult a
pirulása is.
- Talán próbálkozhatnánk kicsit visszafogottabb megközelítéssel.
- Esetleg mondhatnám, hogy egy bevándorló ügyében nyomozok.
Maga szerint, mőködne?
- Arkansasban esetleg. - „Helyi humor".
Egy darabig csak vigyorogtunk egymásra, majd megkérdeztem:
- Nem volna kedve velem vacsorázni?
Lucy Chenier szélesen elmosolyodott, felállt, és az ajtóhoz ment.
- Nagyon kedves öntıl, de már más programom van.
- S ha közben eléneklem a Dixie-t? Nem enyhül meg a szíve tıle?
Kinyitotta az ajtót nekem, s közben próbálta elnyomni a mosolyát,
de nem sok sikerrel.
- Rengeteg kellemes cajun2 éttermet talál a listán, amelyet adtam
önnek. Biztos vagyok benne, hogy élvezni fogja a konyhájukat!
2
Cajun-nek a louisianai őslakosokat hívják, akiknek elődei franciák voltak, és a francia nyelvet is
régies formában beszélik. Az ő hagyományaikhoz tartozó zenei műfajt is így hívják, amely blues és
Megálltam az ajtóban.
- Igen, szerintem is nagyon kellemes lesz, talán Paul Prudhomme 3
szívesen vendégül lát vacsorára.
- Még akkor sem, ha a Dixie-t énekli, ugyanis Paul Prud-homme
New Orleansban él.
- Egyszerre két illúziómat is lerombolta ezzel.
- Nem hinném, hogy kíváncsi volnék rájuk.
- Jó éjszakát, Miss Chenier!
- Viszontlátásra, Mr. Cole!
A Köztársaság Harci Indulóját dudorászva távoztam, és még a
liftben lefelé menet is hallottam Miss Chenier nevetését.
4
Howard Johnson
5
Utalás Mark Twain Huckleberry Finn és barátai, ill. Tom Sawyer kalandjai című műveinek főhőseire.
Expresst sajnos nem. Azt hiszem, egyes bőnös lelkek jobban vétkesek
a többinél.
Opelousasnál lekanyarodtam egy keskenyebb, északra tartó
kétsávos útra, amely a térkép szerint a Mamou-folyóág mentén futott.
Színe sárbarna volt, mint a poshadt pocsolyavízé, egyáltalán nem
emlékeztetett arra, amit általában „folyó"-nak neveznek. A túlpartot
ciprusfák és sőrő nádas övezte, míg az innensı part burjánzó füvében
töredezett kagylóhéjak hevertek szerteszét. Egy húszas éveinek
elejében járó párocska lapos fenekő csónakot hajtott a víz fölé nyúló
ciprusok alatt. A ladik végében álló, LSU pólót, bı farmert és
terepmintás, győrött ellenzıjő baseball sapkát viselı srác végtelenül
lassú, egyenletes tempóban irányította a hajót. A lány világos
fürdıruhát, széles szalmakalapot, illetve egy vastag munkáskesztyőt
viselt, s minden egyes lökés után kiemelte a vízbıl a szakot, hogy
megnézze, akadt-e valami fogás. A fiatal fickó mosolygott, s nem
értettem, mire gondolhatott John Fogerty 6, amikor az Unalom a
Bayoun-t írta.
Elhaladtam egy fából készült hirdetıtábla mellett, amelyen a
következı felirat állt: „COLUMBUS LOVAGJAI SOK SZERETET-
TEL KÖSZÖNTENEK VILLE PLATTE-BEN, A
GYAPOTFESZTIVÁL OTTHONÁBAN!", és innentıl az országút
már nem volt többé országút - a Main Streeten jártam. Magam mögött
hagytam egy sor benzinkutat és egy hatalmas katolikus templomot.
Hamarosan bankok, áruházak, gyógyszertárak, pár étterem, egy
lemezbolt - azaz minden olyasmi, mely egy déli kisvárost jellemez -
következtek egymás után. A legtöbb helyen hatalmas plakátokkal
hirdettek valami Gyapotfesztivált. Kikapcsoltam a légkondit,
letekertem az ablakot, mire azonnal kivert a veríték. Forróság. Ez van.
Páran egy Malacbódé nevezető gyorsétkezde körül álldogáltak, és
rostonsült marhahátszínt falatoztak. Millió fokos hıség odakint, ık
meg a legnagyobb természetességgel marhacsontokat szopogatnak a
tőzı napon. A Malacbódéval szemközt egy kis házi sütöde falán
kézzel festett felirat hirdette: „VÉRES HURKA KAPHATÓ", alatta
kisebb betőkkel: „FRISSEN SÜLT TEPERTİ", amely alá valaki
vicces még odabiggyesztette, hogy „csak koleszterinmentesen-
hahaha". Hát nem egy lázadó népség ez a cajun?
6
John Fogerty a Creedence Clearwater Revival frontembere; a Born on the Bayou az egyik
leghíresebb számuk volt.
Lassan haladtam, s vezetés közben azon merengtem, hogy az
emberek, akik mellett elhajtok, vajon rokonsági kapcsolatban állnak-e
Jodi Taylorral. Rájuk néztem, mosolyogtam, ık pedig
visszamosolyogtak, s furcsa érzéssel töltött el, hogy Jodi jellegzetes
vonásait keresem rajtuk. Ugyanaz a szempár? Ugyanaz az orr? Hol
köszönnek vissza? Ha Jodi itt ülne mellettem, és nem volna
olyannyira közismert a televízió miatt, vajon akadna-e valaki ezek
közül az emberek közül, aki egy futó pillantás után valamilyen más
néven szólítaná meg a lányt? Ekkor döbbentem rá, hogy Jodi már
kutathatott hasonló jelek után.
Nem volt kétséges, ha meg akarom találni Jodi családját, kér-
dezısködnöm kell. Már csak azt kellett volna tudni, hogy kinél. Talán
meglátogathatnám a helyi egészségügyi dolgozókat vagy az
adoptálásban közremőködı orvosokat, de nagy a valószínősége, hogy
mindannyiukat köti a hivatalos titoktartás. A helyi plébániával és a
hivatalos szervekkel ugyanez a helyzet. Sıt, végül ık tennének fel
nekem kérdéseket, amelyekre nem szívesen válaszolnék. Erre
természetesen kihívnák a rendırséget, akik ugyanezekkel a
kérdésekkel próbálkoznának. A kisvárosi zsaruk félelmetesen fejlett
területvédı ösztönökkel rendelkeznek. Így nem marad más, mint a
genetikai adottságokból fakadó kézenfekvı információk. Talán
mellızhetıek azok az interjúk, és érdemesebb az örökletes
tulajdonságokra összpontosítani, hogy megleljük az állítólagos édes
szülıket. Esetleg körbeplakátolhatnám Jodi Taylor arcképével a
várost „Ismerik ezt a nıt?" felirattal. Naná, hogy ismerné mindenki,
hisz elég híres hozzá, de valami hasonló dolog azért nem volna rossz
ötlet. Talán kicserélhetném Jodi orrát Groucho Marxéra 7. Lehet,
megtévesztené ıket. Na persze, mindenki Groucho Marxot ismerné
fel benne. Nem hiába, az orr elég markáns ismertetıjel.
Harminchat évvel ezelıtt született egy bébi, akit az állam
gondjaira bíztak. Nem lehetett mindennapi esemény egy Ville Platte
mérető városkában. Az emberek biztosan beszélnének róla, s nagy
valószínőséggel emlékeznének rá még így harminchat esztendı
távlatából is. Véletlenszerően kikérdezhetnék néhány ötven év feletti
lakost, de ez amatır megoldásnak tőnik. Egy profi leszőkíti a kört.
Rendben. Ki az, aki egy csecsemırıl cseveg? Válasz: az anyuka.
7
Groucho Marx a leghíresebb olasz képregényhős, Dylan Dog segítőtársa. Jellegzetesen hatalmas
orra van.
Feladat: meglelni azokat a nıket, akik harminchat évvel ezelıtt, július
9-én vagy a körül szültek. A szimat szagot kapott, és nyomon van.
Agya mint egy számítógép. Egy igazi Sherlock Holmes. Igen, ez İ.
Visszahajtottam a „véres hurkás" büféhez, leparkoltam a
járdaszegély mellett, majd bementem. Egy kölyök szürke, USL
„Dühöngı Cajunök" pólóban, Marlboróval a szájában egy kot-
róhajókkal foglalkozó magazint olvasgatott a pult mögött. Nem nézett
fel jöttömre. Ha Los Angelesben belépsz egy üzletbe, az összes
dolgozó a fegyvere után nyúl.
- Üdv, van valamilyen helyi újságjuk? - köszöntem.
Cigijével az újságos állvány felé intett. Fölkaptam egy példányt,
elolvastam a fejlécet: „The Ville Platte Gazette; Alapítva 1908-ban."
Tökéletes. „Megjelenik minden nap." Még jobb.
- Van a városban könyvtár?
Beleszívott a Marlboróba és rám sandított. Sápadt volt a bıre, haja
vékony szálú, szıke, ajkai alatt göndör szırszálak pelyhedzettek,
homlokán pedig jó pár pattanás érlelıdött. Tizennyolcnak, esetleg
kicsivel többnek saccoltam.
- Van könyvtár errefelé?
- Hogyne, mégis mit gondol, Arkansasban van? - A helyiek
szemlátomást meg voltak róla gyızıdve, hogy Arkansas már a világ
végét jelenti.
- Van esély arra, hogy megtudjam, hogyan jutok el oda?
Karját összekulcsolva hátradılt a székben:
- Melyik könyvtárhoz? - Egy pont a vidéki versenyzınek. Hat
perccel késıbb már a fıtéren köröztem, elmentem egy vörös
szalmatetıs presbiteriánus templom mellett, majd leraktam a kocsit a
könyvtár elıtt. A könyvtárosi pult mögött egy idısebb afroamerikai
úriember könyveket pakolt metálszürke kiskocsijára. Az
olvasóasztalnál egy befont hajú fiatal lány ült, a polcok között pedig
egy sántikáló kölyök félrebillent fejjel tanulmányozta a sorba
rendezett könyvek gerincére vésett címeket. A pulthoz lépve
rámosolyogtam a könyvtárosra.
- Nagyon kellemes idebent ez a légkondicionálás. A könyvtáros
folytatta a pakolászást.
- Igen, valóban.
Alacsonyabb és vékonyabb volt nálam, erısen kopaszodott, bıre
egészen sötét árnyalatú, ádámcsutkája azonnal megkapta a tekintetet.
Rövid ujjú, skótkockás inget viselt, felette burgundi vörös kötött
szvettert. A pulton lévı névtábla szerint Mr. Albert Parksszal álltam
szemben.
- Mondja csak, a Gazette-et megtalálom mikrofilmen is? -
kérdeztem. Elmehettem volna a szerkesztıségbe is, de ott túl sokat
kérdezısködnének.
- Igen, uram, természetesen. - Abbahagyta a pakolást, és kijött a
pult mögül.
Megmondtam az évet, amelyre szükségem volt. Mr. Parks
szélesen elvigyorodott, örült, hogy segíthet.
- Valószínőleg meglesz. Kérem, várjon, amíg megnézem hátul a
raktárban!
Eltőnt az állványok között, és egy kartondobozzal a kezében tért
vissza. Megkért, hogy kövessem az ısrégi vetítıgéphez, amelyet a
kartotékrendszer másik oldalán helyeztek el. Kivette az egyik tekercs
filmet, majd befőzte a gépbe.
- Huszonnégy tekercs van ebben a dobozban, az adott évben
havonként kettı. A januárit raktam be. Tudja kezelni a gépet?
- Persze.
- Ha elakadna, kérem, ne erıltesse a hajtókart! Az iskolás srácok
folyton ezt teszik, így állandóan elszakadnak a filmek.
- Óvatos leszek.
Mr. Parks összevont szemöldökkel végigfuttatta ujját a dobozban
maradt tekercseken.
- Valami baj van?
- Úgy tőnik, mintha egy hónap anyaga hiányozna. - Még jobban
összeráncolta homlokát, majd felvont szemöldökkel rám nézett. - A
május eltőnt. Szüksége volna rá?
- Nem hiszem.
- Talán valamelyik másik év közé raktam.
- Ne törıdjön vele, nem valószínő, hogy szükségem lesz rá.
Elgondolkodva bólintott, majd azt mondta, hívjam nyugodtan, ha
a kis tekerıgomb beszorulna, aztán visszament a könyves kocsihoz.
Amint távozott, kivettem a januári tekercset a gépbıl, és átkutattam a
dobozt a két júliusi filmért. Befőztem az elsıt, és elırecsavartam
egészen a Gazette július 9-ei számáig. Keddi nap volt, és nem adtak
hírt újabb születésekrıl. Átnéztem tizedikét, tizenegyedikét, és
tizenkettedikét is. A pénteki lapban három születésrıl írtak, két fiú és
egy ikerlány-pár érkezésérıl informáltak. A fiúk Charles és Louise
Fontenot, illetve William és Edna Lemoine gyermekeként, míg az
ikrek Murray és Charla Smith lányaiként láttak napvilágot. Miközben
kijegyzeteltem a neveket egy sárga irattömbre, Mr. Parks mellém
csoszogott.
- Megtalált mindent, amire szüksége volt?
- Igen, köszönöm - mondtam. Bólintott, és visszasétált.
Visszatekertem a filmet július elejére, és minden hét végérıl
kimásoltam a születésekre vonatkozó adatokat, majd ugyanígy a
júniusi és az augusztusi számokból is. Éppen az augusztusi anyagot
vizsgáltam, amikor Mr. Parks mellém tolta a könyves kocsit, majd
elmélyülten igazgatni kezdte a polcokon lévı könyveket, és
megpróbált úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné, mivel
foglalatoskodom. Felpillantva rajtakaptam, ahogy a vállam fölött
kukucskál.
- Igen?
- He-he - mondta, majd továbbtolta a kocsit. Kínos. Nagyon
unhatják magukat ebben a kisvárosban.
Mire az augusztus végére értem, már tizennyolc nevem volt.
Kifőztem a filmet, a tekercseket visszaraktam a helyükre,
kikapcsoltam a gépet, és visszavittem a dobozt Mr. Parksnak.
- Gyorsan végzett - jegyezte meg.
- Hatékonyság. A siker kulcsa a tervezettség és az összpontosítás.
- Értem.
- Van esetleg egy telefonkönyvük?
- A katalógusok mögött, a tájékoztató asztalon.
Odaballagtam, és kikerestem a kimásolt neveket a telefon-
könyvbıl. Még csak a negyediknél jártam, mikor Mr. Parks
megszólalt:
- Úgy tőnik, keres valakit. - Megint mögém állt, és átkukucskált a
vállam felett.
- Személyes ügy - takartam el a listát a kezemmel.
- Személyes?
- Magán.
Úgy bámulta a kezemet, mintha megpróbálna átnézni rajta.
- Maga nem idevalósi, igaz?
- Nem - mondtam. - A kormányt képviselem, Központi Hírszerzés.
- Ez még nem ok a durvaságra. - Sértıdöttnek tőnt. Kérdın
felemeltem a szabad kezemet.
- Születési adatokat másolt ki, most pedig neveket keres a
telefonkönyvben. Úgy gondolom, szeretne megtalálni valakit.
Szerintem maga egy magánnyomozó.
Csodálatos. A legjobb hollywoodi forgatókönyveket kisvárosi
könyvtárosok írhatják.
- Talán értesíthetnénk a rendırséget. - Megfordult, hogy induljon.
Megfogtam a karját, és látványosan körülnéztem. A terep tisztának
tőnt.
-A megbízóm harminchat évvel ezelıtt ezen a környéken
született, de közvetlenül ez után örökbe adták. A lány most leukémiás,
és csontvelı-átültetésre volna szüksége. Tudja mit jelent ez?
- Szükség volna egy vérrokonra a transzplantációhoz, igaz? -
kérdezte tétován.
Bólintottam. Néha ráharapnak a csalira, máskor nem. Tanult
ember volt, tudott valamennyit. Tájékozott volt a csontvelı-
átültetéssel kapcsolatban. Megkérhetne, hogy hozzam össze a
kliensemmel vagy az orvosaival, és ha legálisan volnék jelen, akkor
ezért a lehetıségért tapsikolni kellene örömömben. Esetleg arra is
rákérdezhetne, hogy a leukémia akut vagy krónikus jellegő, vagy
hogy a fehérvérsejtek melyik csoportja fertızıdött meg. Ezer más
dolog után érdeklıdhetne, amelyek közül néhányról el tudnék valamit
süketelni, de többségükkel valószínőleg rendesen megszívatna.
A listát takaró kezemet fixírozta, majd visszanézett rám, és láttam,
ahogy mozog az állkapcsa.
- Néhány nevet elolvastam a papírján, ismerek közülük párat. A
hölgy, akinek dolgozik, haldoklik?
- Igen.
Megnedvesítette az ajkát, kihúzott egy széket, és leült mellém.
- Azt hiszem, tudok magának spórolni némi idıt.
A listán lévı tizennyolc név közül négyet ismert, hármat pedig
megleltünk a telefonkönyvben. A maradék vagy meghalt, vagy
elköltözött.
Kimásoltam a maradék hét potencionális jelölt címét és
telefonszámát, Mr. Parks pedig útbaigazított, hogyan találom meg a
központtól távolabbi területeken élıket. Felajánlotta, felhívja azt a
négy családot, akiket ismer, hogy számítsanak az érkezésemre.
Mondtam, ez nagyon jó volna, de akkor kérje meg ıket, feltétlenül
tartsák tiszteletben az ügy magánjellegét. Biztosított afelıl, hogy ez
természetes, nem lesz semmi probléma. Búcsúzóul annyit említett
még, reméli, hamarosan meglelem a donort az ügyfelemnek, és hogy
a legjobbakat kívánja a felépüléshez. Szavai ıszintének tőntek.
Mr. Parksszal kb. egy órát dolgoztunk együtt, s mikor kiléptem a
hővös könyvtárból a párás louisianai forróságba, kisebbnek éreztem
magamat egy bolhánál.
Rohadt hazugságok!
4
8
Royale módra: eredetileg Kona kávéból, kardamommal és Dambuie-vel készített, habosított kávé,
amelyet ír kávéspohárban szolgálnak fel. Itt tömény itallal való dúsításra utal a szerző. (ford, megj.)
Közöltem vele, hogy nem szükséges, és kihúztam a listáról. Vagy
emlékszik, vagy nem. Mrs. C. Thomas Berteaux a fotelbıl figyelt.
- Mi történt? Csalódottnak tőnik.
- Tudja, Mrs. Berteaux, egyes napokon minden nehezebben megy.
Megfontoltan bólintott.
- Igen, Jeffrey, tudom, mirıl beszél. Viszont, ha javasolhatom,
beszéljen Mrs. Martha Guidryvel.
- Kivel? - Martha Guidry nem volt a listán.
- Martha bábaasszony volt akkoriban, és ha jól emlékszem, mindig
mindenbe beleütötte az orrát. İ valószínőleg tud segíteni. - Aztán
gondterhelt arcot vágott. - Persze az is lehet, hogy Martha már
meghalt.
Kiengedtem magam a lakásból.
Négy lehetıség, négy csalódás, és semmi kézzelfogható apróság,
melyen továbbindulhatnék. Még három asszony van hátra, de ha
hasonló eredménnyel zárulnak ezek a látogatások is, mehetek vissza a
legelejére. Nem csípném. Úgy tőnt, a megoldás kulcsa az államilag
zárolt iratokban van. Talán egy idıre fel kellene függesztenem Jodi
egészségügyi adatai után való kutatásomat, és inkább az iratok
feloldására kéne koncentrálnom.
El kellene szánnom magamat, bemenni a célintézménybe,
pisztollyal megfenyegetni a civil személyzetet, és kikényszeríteni a
dokumentumok elıadását. Persze, könnyen lehet, hogy utána lelınek,
vagy börtönbe csuknak, de még mindig jobb, mint egy asszonyt
faggatni, aki notóriusán Jeffreynek szólít. Ugyanakkor a harminchat
évvel ezelıtti iratok valószínőleg elfeledve hevernek egy halom
frissebb dokumentum alatt, valami sötét állami épület mélyén, s nincs
az az élı ember, aki emlékezne rájuk. Minimum Indiana Jonesnak
kellene lennem, hogy megtaláljam a helyet.
Úgy döntöttem, ezt inkább egy jó ebéd fölött gondolom át.
A Malacbódé egy fehér salaktömbökbıl felhúzott épület volt
néhány kiszolgálóablakkal, amelyekre kézzel írták ki a választékot. A
járdán ácsorgók közül a legtöbben nagyon vékony, napbarnított
fickók voltak mellettük világos bırő, a rengeteg zsíros sülttıl
megereszkedett felkarú asszonyok falatoztak. Mindenki Dixie sört
ivott, papírtálcáról evett, és folyamatosan nevetett. Úgy néz ki, ahhoz,
hogy ebben a hıségben leállj roston sült bordát falni, jó nagy adag
humorérzékre van szükség.
Egy hatalmas térfogattal megáldott, vakítóan fehér fogsorú fekete
asszony nézett ki az ablakon:
- Mit parancsol?
- Véres hurkájuk van? - Évek óta terveztem, hogy egyszer
kipróbálom.
- Drága, nekünk van a legjobb véres hurkánk az egész evangélikus
községbe - vigyorgott.
- Mamouban nem egészen ezt mondták. Nevetett.
- Azok a bolondok ott Mamouba azt se tudják, mi fán terem a
véres hurka! Drága, ha megkóstolja, nem fog visszamenni Mamouba.
Ez nem akármily' hurka, meggyógyítja minden baját.
- Mit szólna mondjuk egy pár véres hurkához, egy marhabordához
extra szósszal, egy kis barna rizshez meg egy üveg Dixie sörhöz?
Bólintott, és elégedettnek tőnt.
- Az majd végre kicsit ráncba szedi magát!
- Mibıl gondolja, hogy ráncba kell szedjen bármi is? Hozzám
hajolt, két ujjával megérintette a szeme alatti puha bırt.
- Dottie-nak varázsszeme van. Dottie tudja !
Szeme mosolygott, miközben hátrakiáltott a konyhába leadva a
rendelésemet, s én vele mosolyogtam. Itt nem csak ételt adnak, teljes
körő a kiszolgálás.
Az elhaladó autókból a falatozókra dudáltak, akik intettek az
utasoknak. A kocsiban ülık ezt viszonozták, mintha mindenki ismert
volna mindenkit. Mialatt várakoztam, egy vadiúj, ponyvatetıs, fehér
Mustang haladt el az orrunk elıtt, s hogy mindenki megcsodálhassa
egy pillanatra, felbıgette a motorját. Megkerülte a tömböt, s amikor
visszatért, egy idısebb fickó erıs francia akcentussal kiordított belıle
valamit, amit nem értettem, aztán tovahajtott. Úgy látszik, a pasas
nem mindig szereti túráztatni a motort.
Pár perccel késıbb Dottie a kiadóablakhoz hívott, és kinyújtott
rajta egy durva papírtálcát, amelyen annyi szalvéta volt, hogy egy
házat le lehetett volna szigetelni vele. Kicipeltem a kaját az utcára, a
sörömet egy járdakıre állítottam, és nekiláttam falatozni. A vastag
hurkát szaftos rizzsel, disznóhússal, cayenne-i borssal és zellerrel
töltötték meg, a hıség ellenére is gızölgött, és belülrıl égette a
számat. Bekaptam pár szem barna rizst, majd egy kis marhahúst. A
rizs nagy szemő volt, majdnem túlfızött, és csirkemájjal keverték
össze. A hús porhanyósan omlott szét a számban, a fokhagymás
szószt pedig pépesre párolt vöröshagymával varázsolták sőrővé. Az
ízek csodálatosan keveredtek a számban - sósán, testesen -, és
kisvártatva ellenállhatatlan vágyam támadt arra, hogy visszatérjek
jövetelem valódi okához. Még ha ez azzal is jár, hogy ledzsefriznek.
A fekete asszony kinézett a kisablakon.
- No, mos' mesélje el, milyen volt a hurka!
- Mondja meg az igazat, Dottie! Ez valójában nem is Ville Platte,
ugye? Mindannyian meghaltunk, és most a Mennyországban
vagyunk.
Széles vigyorral bólintott - elégedetnek látszott.
- Dottie megmondta, hogy gatyába rázódik tıle. Dottie tudja! -
Megérintette az arcát a bal szeme alatt, felnevetett, majd eltőnt a
konyha felé.
Tíz perccel kettı után már egy Exxon kút nyilvános fülkéjében
tárcsáztam a listán maradt két nı számát. Virginia La-Mert nem volt
otthon, de Charleen Jorgenson örült, hogy találkozhat velem.
Charleen Jorgeson és második férje, Lloyd, egy dupla la-
kókocsiban laktak a várostól két mérföldre a des Cannes-fo-lyóágnál.
A lakókocsikat cementoszlopokra fektették, az egész nagyon
lerobbantnak és elhanyagoltnak tőnt. Az udvarban egy lapos fenekő
csónak feküdt két főrészbakon, egy sötét foltos vadászkutya pedig a
csónak vetette árnyékban heverészett. Volt egy kagylóhéjjal beszórt
bekötıútjuk, amely mély recsegı hangot adott, amikor ráhajtottam. A
kékfoltos kutya megrohamozta a kocsimat, mérgesen ugatott, és két
lábra állva megpróbált megharapni az ablakon keresztül. Egy
hetvenes éveiben járó öregúr jelent meg a lépcsı tetején.
- Helyedre! Maradsz! - kiáltozta, és egy üdítıs üveget dobott a
kutyának.
Ez Lloyd lesz. Az üveg elhibázta az ebet, nekicsapódott a Taurus
bal elsı sárvédıjének.
- O-ó! - Lloyd csalódottnak tőnt.
Még szerencse, hogy csak béreltem a kocsit. Charleen Jorgeson
nagyon szeretett volna segíteni, de bármirıl kérdeztem, szinte
semmire nem emlékezett.
- Próbáljon visszaemlékezni, Mrs. Jorgenson. Egészen biztos
benne, hogy nem jut eszébe semmi?
Belekortyolt a kávéjába, és bólintott:
- Ó, igen. Eleget gondolkodtam rajta, amikor az a másik fickó járt
nálunk.
- Milyen másik fickó?
- Néhány hónappal ezelıtt járt itt egy másik fiatalember is. Azt
mondta, a nıvérét szeretné megtalálni.
- Meséljen róla! - bíztattam.
- Nem volt túl kedves, és nem maradt sokáig.
- Tudott segíteni neki a nıvére felkutatásában?
- Örültem volna, ha sikerül, de sajnos semmit nem tudtam neki
mondani. Ettıl bedühödött, és szitkozódni kezdett. Lloydnak rohama
is volt - fejével férje felé intett, mintha Lloyd rosszulléte még most is
jól látszódna. A férfi egy nehéz ágytakaróval leterített székben ült, s
ahogy beszélgetni kezdtünk rögtön el is szunyókált. - Maga
valamiféle szervdonort szeretne megtalálni, igazam van? - kérdezte.
- Igen, hölgyem. Egy csontvelı donort.
- Nagyon szomorú - rázta meg a fejét.
- Mrs. Jorgenson, azt a fickót, aki itt volt, nem Jeffreynek hívták
véletlenül?
Szürcsölt egy keveset a kávéjából, közben elmerülten gon-
dolkozott:
- Nos, meglehet. Zsíros, vörös, feltornyozott haja volt. - Savanyú
képet vágott. - Jól emlékszem rá.
- Aha.
- Sosem kedveltem a vörös hajúakat. Bizonyos emberek tele
vannak elıítéletekkel.
Négy után huszonöt perccel hagytam el Jorgensonék otthonát, és a
város felé hajtva megálltam egy horgászfelszereléseket és csalikat
árusító boltnál. A pénzes fülkét egy falon lógó tábla alatt találtam
meg: „ÉLİ GILISZTA". Megpróbáltam felhívni Mrs. C. Thomas
Berteaux-t, hogy megkérdezzem, Jeffrey haja nem vörös volt-e
véletlenül, de nem vette fel a kagylót. Talán nem volt otthon. Aztán
megpróbáltam Virginia LaMert újra, de ı sem válaszolt. Mivel
Virginia volt az utolsó név a listámon, ha nem kerül elı, nem
maradnak alternatíváim. Felhívtam a tudakozót, hogy szerepel-e a
nyilvántartásukban Martha Guidry. Szerepelt. Tárcsáztam a számát, s
mialatt a csengetéseket hallgattam, újra feltőnt az a fehér Mustang,
amelyet a Malacbódé elıtt láttam. Befordult a parkolóba, és eltőnt a
csalibolt mögött.
Martha Guidry hat csengetés után vette fel.
- Halló?
Bemutatkoztam, majd elmondtam neki, hogy Mrs. Berteaux
javaslatára hívtam fel. Elmeséltem, hogy egy harminchat évvel ezelıtt
született személyt akarok megtalálni, és szeretnék ez ügyben
találkozni vele. Örült a dolognak, megadta a címét és némi
útbaigazítást, aztán hozzáfőzte, jobb, hogy ha igyekszem, mert
amilyen öreg, még meghal, mire odaérek. Azonnal megkedveltem az
öreglányt.
Bontottam a vonalat, s egy darabig tétlenül várakoztam a fülkénél.
Egy kék Ford kisteherautó parkolt le mellettem, vezetıje durva
szakállas fiatal tag volt - kiszállt, és bement a csalishoz. Egy idısebb,
barna csomagot cipelı fickó kijött a boltból, és beszállt Chevy
Caprice-ébe. Kisvártatva a fiatalabbik is megjelent egy Budweiser
tábori palackos tőzhellyel a kezében, és bepattant a kocsijába. A
Mustang nem tért vissza.
Visszamásztam az autómba, és követve az útmutatást Martha
Guidry házához hajtottam. Talán azt a Mustangot is csak képzeltem,
mint a forróságot.
Úgy háromnegyed mérföldet vezettem, amikor a Mustang -
kikerülve a Kleinpenter Tejüzem egyik teherautóját - besorolt mögém.
Annyira közel jött, hogy a visszapillantóban szemügyre vehettem a
sofırjét. Rövidre vágott frizurája az égnek meredt, csúf pofaszakálla
meg olyan tökéletes hegyben végzıdött, hogy alighanem
borotválkozás közben vigyáznia kellett, nehogy összevagdossa magát
vele.
És a haja vörös volt.
5
9
Formica stílus: króm-műanyag, vagy króm-műbőr kombinációja. Az ötvenes-hatvanas évek angliai
kávézóiban uralkodó stílus, mely az USA-ban is közkedvelt lett.
10
Gaspergoo: jellegzetesen amerikai halfajta, csak ott őshonos. Fehér húsú, édesvízi hal, a
dollárért. A betérık barna papírzacskókkal a kezükben jöttek ki,
melyek feltételezésem szerint törpeharcsát és rákot rejtegettek, és
ahogy figyeltem ıket, azon gondolkoztam, mi a fene lehet a
gaspergoo, és miért akarhatja azt bárki is megenni. Az ajtón volt még
egy másik, apró betős felirat is: „KAJMÁNHAL GOMBÓCOK!"
Ezek a cajunök aztán tudják, hogyan kell élni, nem igaz?
A harmadik csésze iszapom felénél tartottam, amikor Rebenack
Mustangja végigdübörgött az utcán, és megállt a ruhaüzlet elıtti
parkolóóránál. Jimmie Ray pénzt dobott az órába, majd felügetett a
lépcsın. Kék farmert, vörös western inget és szürke kígyóbır csizmát
viselt. A haja majd egy láb magasra volt tornyozva - valószínőleg az
egész reggele rámehetett, amíg így beállította.
Vártam még néhány percet, majd a pulthoz sétálva busás
borravaló kíséretében kifizettem a számlám, azután átmentem a
túloldalra Rebenack irodájához.
Az épület osztályon aluli és elhanyagolt volt, a padlót mocskos
linóleum, a falakat vízfoltos festék borította. Az intenzív halszag a ház
minden zugába beette magát, szinte már úgy tőnt, egyedül ez tartja
még össze az épületet. Három iroda az utcára nézett, három pedig a
halárus mögötti sikátorra. Rebenack ez utóbbiak közül a középsıt
bérelte. Egy percig hallgatóztam, de nem hallottam semmit, így hát
benyitottam.
Jimmie Ray Rebenack lábait felrakva egy nyersfa íróasztal mögött
ült, és éppen iratokat tanulmányozott, amikor meghallotta az ajtó
nyílásának hangját. Rám nézett, majd úgy ugrott fel a székbıl, mintha
valaki forró zabkását öntött volna az ölébe.
-Hé!
- Klassz csizmák, Jimmie Ray. Honnan szedte ezt a Joey
Buttafucco kinézetet?
- Ki? - Úgy látszik, Ville Platte teljesen kiesett a kultúrközegbıl. -
Mit akar? - Az iratokat közben az íróasztal fiókjába csúsztatta.
Biztosan valami titkos anyag.
Rebenacknek éles vonásai voltak nyakát himlıhelyek borították
bıre pedig élénk rózsaszínben pompázott, mint a vörös hajú embereké
általában. Körülbelül egy hüvelykkel lehetett alacsonyabb nálam, de a
maga szikár módján izmosnak tőnt. A szerelıi munka közben használt
tőkehalfélék családjából.
gépzsír és olaj beleivódott ujjainak és kezének vastag bırébe.
Biztosan megpróbálta lesikálni, de túl mélyen beszívódott, szinte már
testének részévé vált. A kis szoba egyik sarkában alacsony fém
iratszekrény, az asztallal szemközti falnál pedig néhány párnázott
étkezıszék állt. A székek úgy néztek ki, mintha néhány hétig az esın
áztak volna, az egyiknek a párnáján pedig mintha egy lyukasztógéppel
mentek volna keresztül. ízléses. Minden berendezési tárgy úgy festett,
mintha lomtalanításból származna, vagy kéz alól vették volna egy
louisianai középiskola selejtezésekor. Az iratszekrény tetején
keretezett kép állt: Tom Selleck a Magnum címszerepében.
- Arra volnék kíváncsi, miért követett, Jimmie Ray.
- Mi a pokolró' beszé', ember? Nem követtem magát! - Kiejtése
valahová a cajun és New Orleans francia negyedének akcentusa közé
esett.
Átvágtam az irodán, és az ablakhoz léptem. Festıi kilátás nyílt a
halbolt mögötti szemetes konténerre, valamint kicsit távolabb egy
paradicsomágyásra az egyik szomszédos ház hátsó udvarában. Az
ablakpárkányon egy majonézes üveg díszelgett, benne egy alkoholban
lubickoló kétfejő teknıssel. Emléktárgy, nem kétséges.
- Maga Jimmie Ray Rebenack. Van egy idei gyártmányú
Mustangja, rendszáma 213X455, és egy KAO15450 számú, Louisiana
állam által kibocsátott magánnyomozói igazolvánnyal rendelkezik.
Szemlátomást megnyugodott. Nem próbáltam lelıni vagy
megverni, így az érkezésem keltette meglepetés is kezdett elenyészni,
és lassan összeszedte magát. Sikerült egy elég elfogadható vigyort
kipréselnie magából, azt a Jack Nicholson félét - egyszerre volt
gúnyos és önelégült. Visszaült a helyére, hátradılt, és megpróbált
minél nagyobbnak látszani.
- Kiszúrt, mi? Maga nagyon jó lehet.
- Jimmie, magát még egy tizenkét éves gyerek is kiszúrta volna.
Miért követett?
- Hallottam, hogy a városban van, és ki akartam deríteni az okát.
Tudja, hátha lesz belıle valami kis hasznom nekem is. Ennyi az
egész.
- Miért kereste fel Martha Guidryt, Claire Fontenot-t és Evelyn
Maggiót a múlt évben?
Összeráncolta a homlokát, és nyelvével piszkálni kezdte a fogait.
Ideges.
- Fogalmam sincs, mirı' beszé', ember.
- Ugyan, Jeffrey.
Úgy bámult rám, mint aki éppen megpróbálja kitalálni, mit is
mondhatna, de nem nagyon sikerült neki. Rávigyorogtam.
- Ki vele.
Összevonta a szemöldökét, és nem tőnt túl boldognak.
- Összekevernek valakivel.
- Ezzel a hajjal?
- Hé, haver, ez az én városom! - dılt elıre. - Lófaszt se' vagyok
köteles mondani magának. Tudom, hogy Elvis Cole-nak hívják, és
hogy Los Angelesbıl jött. Tudom, hogy odaát szállt meg a motelbe'. -
Elégedett képet vágva rám szegezte az ujját. - Látja? Nekem sem okoz
gondot kideríteni néhány istenverte információt.
- Nem semmi. Nem gondolja, hogy abbahagyhatnánk végre ezt a
detektívesdit? Azt hiszi, a középsúlyú nyomozási világbajnokságon
vagyunk? - Ránéztem Tom Selleck fényképére. Jézusom...
- Talán az a feladatom, hogy tudjam, mi a maga feladata. Talán
csak úgy gondolom, hogy mivel maga az én városomban dolgozik,
nekem is tudnom kell a dolgokról. - Újból hátradılt, és úgy
vigyorgott, mintha tényleg el is hinné, hogy beveszem ezt a
maszlagot. - A helyiek dörzsölt fickók, nem nyílnak meg egy
idegennek, de én tudom, hogyan lehetne ezen változtatni. Talán
megérne magának némi készpénzt. Mit gondol?
- Azt, hogy maga egy nagy rakás szar.
Jimmie vállat vont, mintha az én véleményem egyáltalán nem
számítana, de mielıtt folytathatta volna, felfelé jövı léptek
csikorgását hallottam a linóleummal borított lépcsın. Egyre közelebb
értek, majd az ajtó kinyílt, és egy negyvenes éveinek közepét taposó
férfi lépett be az irodába. Mögötte egy hatalmas alak töltötte be az
elıteret.
Jimmie még mindig vigyorogva megszólalt:
- Ez itt a haverom, LeRoy. - Majd biccentett a folyosón álló fickó
felé. - Az pedig ott mögötte René.
LeRoy szeme összeszőkült, és úgy nézett Jimmie Rayre, mintha az
volna a világ legnagyobb darab ürüléke. LeRoy százhetven magas
lehetett, napbarnítottsága kissé fakulóban, szemei pedig fekete
márványgolyókként ültek az arcában. Vékony, rövid ujjú, skótkockás
inget és kopott farmert viselt. Alkarján dús, drótszerő szırzettıl takart
tetoválás rejtızött, de nem tudtam pontosan kivenni. Talán egy
vasmacska. Esetleg egy buldog. Meglepettnek tőnt, hogy ott talál, és
egyáltalán nem volt elragadtatva a jelenlétemtıl.
- Kiafasz ez? - kérdezte erıs cajun akcentussal.
Jimmie magabiztos vigyora kezdett elhalványodni.
- Csak egy fickó. Éppen távozóba'. Engedd ki, René.
Amikor René LeRoy háta mögül belépett a szobába, hátra-
hıköltem. Megjelenése ugyanazt a reakciót váltotta ki belılem, mint
amikor valami hatalmas tömeg túl közel kerül hozzád - mondjuk egy
lakókocsi, vagy egy afrikai vadállat. René mindössze százkilencven
magas volt, teste mégis olyan robusztus hatást keltett, mint a napot
eltakaró léghajó látványa az égen. Kicsi, kerek fejét vékony szálú,
homokszínő haj borította, ujjai vastagsága pedig a csuklóméval
vetekedett. Irreálisan vastag lencséjő szemüveget viselt, melyen
keresztül szeme aprónak és távolinak tőnt; a lencséket valamilyen
fehér anyag cseppjei szeplızték. Felkarját és fülét anyajegyszerő,
májszínő foltok borították, és mintegy második fejként hatalmas, torz
dudor éktelenkedett jobb vállán. Bıre a fa kérgére emlékeztetett.
- Jézusmária! - nyögtem fel.
- Nem semmi srác ez a René, igaz? - kérdezte Jimmie Ray. -
Bossier City környékén dolgozott a vásári komédiásokkal. İ volt a
Mocsári Szörnyeteg. - Jimmie Ray kedvelhette Renét: valahogy úgy,
mint a kétfejő teknıst. Azt az izét az üvegben.
LeRoy még szőkebbre vonta a szemét, úgy nézett Jim-mie-re.
- Csak egy fickó? Elárulod a nevünket holmi csak-egy-fickónak?
Milyen istenverte barom vagy te?
Jimmie Ray felemelte a kezét, mintha nem értené, mi olyan nagy
ügy ebben.
- Semmi gond, ember! Aggodalomra semmi ok. Csak nyugi. - A
széles mosoly tovaszállt, és látszott, hogy Jimmie kezd betojni.
LeRoy mondott valamit franciául. Jimmie bólintott.
- Hé, Cole, nincs semmi, amit mondani tudnék, oké? Most pedig
dolgom van. Tőnés!
- Mit nézel, haver? - villantotta rám keskenyre húzott szemét
LeRoy.
Rebenack kijött az íróasztal mögül, és megfogta a karomat.
- Gyerünk, Cole. Kifelé! Mennem kell. - Megpróbált kitessékelni
az irodából, feltőnıen nagy igyekezettel.
- Minden rendben? - kérdeztem. Elkerekedett szemmel nézett rám.
Meglepıdött.
- Ó, hogyne, semmi gond.
LeRoy rám sandított, majd Rebenackre.
- Ki ez a fickó? - Vissza megint rám. - A köcsögöd, vagy mi?
- Ha valami gondja van ezekkel a tagokkal, ne menjen velük,
Rebenack - figyelmeztettem.
Rebenack tovább taszigált az ajtó felé, miközben elkeseredett
igyekezettel próbálta elhitetni velem, hogy nincs semmi probléma.
- Hékás, ezek csak a cimboráim. Nem a maga dolga, ember. Na,
gyerünk! Be akarok zárni.
Engedtem magam kidobni, majd lementem a lépcsın, át a
kávézóba. Pár perccel késıbb LeRoy, René és Jimmie Ray is
megjelent. Beszálltak egy rozsdás, arany Polarába, amely a
járdaszegélynél parkolt. Ahogy René beült, a Polara rugói nyekkenve
felsírtak. Végiggurultak az utcán, tettek egy Y-fordulót, és eltőntek a
fıút irányába.
Kirohantam a sarkon hagyott kocsimhoz, bepattantam, majd a
halas melletti sikátoron átszáguldva kihajtottam a fıútra. Ott
kiugrottam, felmásztam a motorháztetıre, és körbenéztem, hogy
megtaláljam ıket. Az arany Polara délnek tartott, éppen
bekanyarodott egy sarkon, vagy három háztömbnyire és tizenkét
autónyira tılem. Követtem ıket.
Jimmie Ray talán tényleg nagy szarházi volt, de az én szarházim.
7
11
Merci: Köszönöm; Ily a pas de quoi: Igazán nincs mit (fr.)
- Ó, nem.
- Mr. és Mrs. Johnsont keresem. Azt mondták, itt laknak. -Bentrıl
gyógyszer és fenyıillatú légfrissítı illata áradt.
Még be sem fejeztem, már rázta is a fejét.
- Magának inkább Mrs. Boudreaux-val kellene beszélnie. Én is
neki dolgozom.
- Ki az a Mrs. Boudreaux?
- İ a ház tulajdonosa.
Nedves, csattanó hang hallatszott a ház mélyérıl, majd rögtön
utána egy reszelıs férfihang kiáltott valamit a körtéirıl. A fekete
asszony fél lépéssel kintebb jött, majd behúzta maga után az ajtót, így
nem hallottam tisztán.
- De ı nem lakik itt, csak reggel és este jár erre. Megpróbáltam
zavarodott képet vágni. Viszonylag könnyen ment.
- Johnsonék elköltöztek?
- Ó, Mr. Johnson az apja. Ki szokta adni a házat albérletbe, de
most az apja él itt. - Beljebb húzta az ajtót, és hangját lehalkítva
beavatott a titokba. - Nem tud egyedül gondoskodni magáról, de nem
akarták otthonba dugni. Isten tudja, talán nem is tudná elviselni. -
Összehúzta a szemöldökét. - Nagyon beteg.
- Á, értem már, szóval Mr. Johnson él itt. Bólintott és nagyot
sóhajtott.
- Nyolcvanhét éves szegény, és állandóan rohamai vannak. És ha
rohama van, olyankor maga az Ördög!
A hang a házból újra kiabált valamit a TV-rıl, Bob Barker-rıl és
az istenverte körtékrıl.
- És mi van Mrs. Johnsonnal?
- Ó, ı már évekkel ezelıtt meghalt. Újabb pont Martha Guidrynak.
- Ha beszélni szeretnék Mrs. Boudreaux-val, hogyan tudnám
elérni ıt?
- Rövid idın belül itt lesz. Mindig kettı körül jön. Vagy menjen
be hozzá a boltba. Van egy nagyon helyes ruhabutikja a Második
utcában, a tér mellett. Edie's-nek hívják. A keresztneve eredetileg
Edith, de mindenki csak Edie-nek szólítja.
- Értem.
A háta mögé pillantott.
- A lánya kétszer is jön egy nap, de legtöbbször fel sem ismeri.
Szomorú dolog.
Megköszöntem, hogy rám szánta az idejét, és annyit mondtam,
megpróbálom a boltnál, majd kettıkor visszajövök még, azután a térre
hajtottam. Edith Boudreaux butikja egy fodrászszalon mellett állt,
pontosan a sarkon, szemben egy magnóliafákkal beültetett apró, zöld
térrel. Itt parkoltam le, és visszasétáltam a sarokra, majd benyitottam.
Egy húszas éveinek elején járó fiatal lány mosolygott rám egy kupac
Anne Klein nadrágkosztüm mögül.
- Segíthetek, uram? Visszamosolyogtam.
- Csak nézelıdöm, a feleségemnek keresek valamit - válaszoltam.
A mosoly szélesedett. Gödröcskék.
- Nos, ha bármilyen kérdése volna, csak szóljon nyugodtan.
Biztosítottam, hogy fogok. Befejezte a kosztümök rendezgetését,
és a lefüggönyözött ajtón keresztül hátrament a raktárba. Szinte még
el sem tőnt a függöny mögött, amikor egy negyvenes éveinek végén
járó attraktív nı jelent meg bézsszínő, kötött felsırészekkel a
kezében. Ahogy észrevett, elmosolyodott.
- Kiszolgálták már?
A Jodi Taylorhoz való hasonlatosság megdöbbentı volt. Ugyanaz
a széles váll, erıs csontozat, ugyanazok az arcvonások. Ahogy
mondani szokás, ilyen hasonlósággal akár a nıvére is lehetne. Ki
kellene nyittatnunk azokat a dokumentumokat, hogy biztosak
lehessünk a dologban. Össze kell hasonlítani a Johnson család
adoptálási papírjait a Taylor családéval, hogy meglegyen a teljes
átfedés, bár Edith Boudreaux és Jodi Taylor rokonsági kapcsolata
teljesen nyilvánvaló. Talán Jimmie Ray Rebenack mégsem a világ
legrosszabb nyomozója.
- Ön Miss Boudreaux? - kérdeztem.
- Igen, miért? Találkoztunk már?
Mondtam, hogy nem, csak ajánlották az üzletét, mert valamit
szeretnék venni a feleségemnek, s ha lesz valami kérdésem, feltétlenül
szólni fogok. Azt felelte, nézelıdjek nyugodtan, azután visszatért a
felsıkhöz. Keresgéltem még egy darabig, majd kisétáltam, és
megcéloztam egy telefonfülkét a tér túloldalán. Lucy Chenier-t
tárcsáztam.
- Nos, megint sikerült. - Mondtam köszönés helyett.
- Összekötött cipıfőzıvel táncolni? - Talán mégiscsak van
humorérzéke.
- Találtam egy úriembert, bizonyos Monroe Johnson nevőt.
Harminchat évvel ezelıtt, Jodi Taylor születésnapján a felesége,
Pamela lánygyermeket szült. A babát örökbe adták. Láttam a felnıtt
lányát; Edie Boudreaux-nak hívják, és megszólalásig hasonlít
Jodihoz.
- Mindezt két nap alatt derítette ki? - álmélkodott Lucy.
- A Világ Legjobb Detektívjének ez igazán semmiség.
- Talán, tényleg maga az. - Elégedettnek tőnt a hangja.
- Ráadásul Rebenack találta meg nekem ıket. - Elmondtam, mi
mindent találtam a fickó irodájában.
- Ó. - Nem tőnt túl boldognak a hallottaktól.
- Még nem tudom, Rebenack mennyire érdekelt az ügyben, de ha
ezek az emberek ténylegesen Jodi családtagjai, akkor Edie Boudreaux
meg tudná adni azokat az orvosi adatokat, amelyekre Jodinak
szüksége van. - Bogartosra vettem a figurát. – „Ez mind a tiéd,
kölyök!"
- Ez Humphrey Bogart volt, ugye? Egyesek igazán fagyosak.
- Az elsı lépés, hogy közelebb kerüljünk ezekhez az emberekhez.
Talán egy vacsora közben kidolgozhatnánk valamiféle tervet.
- Ez egy meghívás volt, Miss Chenier?
- Az, Mr. Cole, és nagyon ajánlom, fogadja el, mert nem
valószínő, hogy lesz következı.
- A vacsora egészen jó ötletnek tőnik, köszönöm.
- Hol van most?
- Eunice. Itt lakik a család.
- Vissza tud érni a Riverfrontba, és elkészülni hat harmincra?
Magáért megyek.
- Azt hiszem, megoldható. - Ha szélesebben vigyorgok, biztosan
kiesnek a fogaim.
- Helyes. Késıbb találkozunk. - Kis szünetet tartott, majd ennyit
mondott még: - Szép munka volt, Mr. Cole.
Leraktam a kagylót, visszamentem a kocsimhoz, és még mindig
vigyorral a képemen beültem a járgányba. Egy fickó a Toyotájából
átkiáltott a túloldalról:
- Hé, haver! Bogarat lehetne magával fogatni! Déli humor.
8
12
Étouffée: párolt v. gőzölt ételek francia neve.
- A papírok teljesen hivatalosak voltak. Az állt bennük, hogy
Johnsonék minden jogukról és követelésükrıl lemondtak az állam
javára a gyermeket illetıen. Valaki az anyakönyvi kivonat hátára írta
Johnsonék címét. Nem hiszem, hogy ez véletlen egybeesés. Ha mégis,
meglepıen nagy.
- Taylorék neve szerepelt bárhol az iratokban?
- Csak Jodi születési bizonyítványának másolata volt ott, semmi
más.
- Nem gondolja, hogy ez a Rebenack talán rokona Jodi Taylornak
vagy Johnsonéknak?
- Még nem volt alkalmam kideríteni. Tagadott mindent az üggyel
kapcsolatban, annak ellenére, hogy az iratok nála vannak.
Kétségtelenül érdeklıdik Jodi Taylor iránt, és valahogy kapcsolatba
hozta ıt Johnsonékkal. Megvan neki Monroe Johnson címe, talán föl
is kereste már, ezt nem tudhatom biztosan.
Lucy Chenier töprengve meredt maga elé. Most, hogy a rátértünk
a tárgyra, elszántnak és problémaorientáltnak tőnt, homlokát ráncolva
gondolkodott. A bírósági arc, gondoltam. Tenisz és a jog keveréke.
Ittam a Bloody Marybıl, és figyeltem, hogyan töri a fejét.
Gondolkodás közben nézni ugyanannyira érdekfeszítı volt, mint az
irodában figyelni a mozdulatait, de talán csak a vodka miatt
gondoltam így. Ajkam kellemesen bizsergett a főszerektıl; kíváncsi
lettem volna rá, vajon az övé is bizsereg-e.
- Az iratok, amelyekrıl beszél, az állam által zárolt doku-
mentumok részét képezik. A valódi szülık kaphattak egy másolatot
róluk, de Mr. Rebenack semmiféleképpen sem juthatott hozzá
bármelyik példányhoz.
- Mégis sikerült neki. - Azon merengtem, milyen lehet
megcsókolni valakit bizsergı ajkakkal.
- Ezek az iratok azonban még nem bizonyítják, hogy Jodi Taylor
azonos volna Johnsonék örökbe adott babájával. Fel kell keresnünk
Edith Boudreaux-t, hogy megerısítse mindazt, amit maga talált. Ha az
apja cselekvésképtelen, az anyja pedig meghalt, akkor egyedül rajta
múlik, hogy megkapjuk az állam engedélyét az iratok kinyittatására.
Ez az egyetlen módja annak, hogy hivatalosan is hitelesítsük Jodi
Taylor és Pamela Johnson azonosságát.
- És ez lesz a holnapi feladatunk.
- Igen - bólintott. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha a butikjában
keressük fel. Ott kell kapcsolatba lépni vele, ahol biztonságban érzi
magát, hogy bizalmasan beszélhessünk vele. Ezt jobb, ha én intézem -
már csináltam ilyesmit, és a nık kevésbé bizalmatlanok egy másik
nıvel szemben.
- Úgy érti, mi, férfiak, csak lazán besétálnánk, és egy „hello, bébi,
szeretnél összefutni a rég elveszett nıvéreddel?" szöveggel
lerohannánk szegényt?
Lucy Chenier elmosolyodott, majd kortyolt az italából.
- Talán Kaliforniában igen.
- A maga szája is bizsereg? Rám nézett.
- A főszerektıl.
- Igen, bizsereg. Miért? Bólintottam.
- Csak érdeklıdtem.
A pincérlány elvitte a salátástálat, és kihozta az étouffée-t
Lucynek, illetve a ráktálat nekem. A csésze bisque a tál közepén
helyezkedett el, mellette az egyik oldalon fıtt rákokból, a másikon
sült rákfarkakból épített halmocskák tornyosultak. A rákocskák apróra
összegömbölyödve hevertek a tálon, eredetileg mintha garnélákhoz
tartoztak volna; vékony panírban sütötték meg ıket. Felszúrtam
néhányat a villámra, és a számhoz emeltem. Forró volt és omlós, az
íze pedig olajban pirított fiatal langusztáéra emlékeztetett.
- Finom.
-A bisque egyfajta rákhússal dúsított leves - magyarázta Lucy. - A
fejeket megtöltik rákhús, zsemlemorzsa és főszerek keverékével.
Emeljen ki egyet, és a kanalával szedje ki a tölteléket.
- Rendben. - A bisque mélybarna volt, és töltött rákpáncél-
darabkák úszkáltak benne. Úgy tettem, ahogyan mondta. Kivettem
egyet, kikanalaztam a tölteléket, és megkóstoltam. Felismertem a
kakukkfő ízét. - Ez fantasztikus! Kér egyet?
- Igen, köszönöm.
Atkanalaztam a tányérjára egy töltött páncélt.
- Tessék, próbálja ki az étouffée-t.
Kipróbáltam. A sötétbarna, testes szósz kockára vágott
zöldpaprikából, zellerbıl és rizses rákdarabokból állt. Villájával
felpakolt egy keveset az egyik kis kenyeres tányérra, és odanyújtotta
nekem. Megkóstoltam. Ezek az emberek újraértelmezték a fenséges
fogalmát.
- Evett már Kaliforniában ilyen étouffée-t?
- Ennyire jót még sosem.
Lucy felkapta az. átadott páncéldarabkát, és kikanalazta a belsejét.
Egy csepp barna szósz megindult lefelé a kézfeje élén, egészen a
csuklójáig. Szinte automatikus mozdulattal fordított a kezén, és
lenyalta. Gombóc győlt a torkomban, nyelnem kellett, ezért inkább a
Bloody Mary fenekére néztem.
- Kér még egyet? - kérdeztem.
- Talán egy utolsót - bólintott mosolyogva. - Még vezetnem kell.
Intettem a pincérlánynak, és feltartottam két ujjamat. „Két vödör
jeget és egy hideg zuhanyt kérek!"
- A fıtt rákról le kell törni a farkát. Összeszorítja az ujjával, a
páncélja megtörik, és így ki tudja szedni a húst belıle -Elvett egyet a
tálamról, és megmutatta. - Látja?
- Ühüm. - Talán ha az ételre koncentrálok. Az étel megmenthet.
- Aztán a fejét vegye a szájába, és szívja ki.
Meredten néztem, ahogy a szájába veszi a fejet, és kiszívja a
belsejét. Ártatlanul mosolygott.
- És máris kint van a lényeg.
Köhögtem, eltakartam a számat. Ittam egy kis vizet. Gondolj a
kajára. A kajára. A pincérnı közben kihozta az italunkat; a sajátomat
egy hajtásra megittam. Lucy aggódva nézett.
- Valami baj van?
- Nem, nincs baj - ráztam meg a fejem. - Baj, az nincs.
Belekortyolt a frissen hozott italba, majd evett az étouffée-bıl.
Megállapítottam, hogy az én ételem szinte már teljesen elfogyott, míg
az övének a java része még mindig a tányérján van. Reméltem, nem
hiszi rólam, hogy bélpoklos vagyok.
- Maga Baton Rouge-ba való?
- Így van.
- A kiejtése különbözik a többiekétıl. Sokkal lágyabb az
akcentusa.
- Nem csak nekem van akcentusom, Mr. Cole - mosolygott.
Széttártam a kezem. Vesztettem.
- A jog elıtt az LSU-ra jártam, majd felvettek a michigani jogi
karra. Jenkik között könnyen eltőnhet az ember akcentusa.
- Aztán hazatért praktizálni.
- A barátom itt élt, itt is dolgozott. Össze akartunk házasodni. İ is
ügyvéd volt. Most is az.
- Mi történt?
- Négy éve váltunk el.
- Az bizony megesik. - Próbáltam nem felragyogni a hír hallatán.
- Igen, megesik. - Úgy tőnt, még mondani akar valamit, de az
étouffée-be menekült inkább. - Most beszéljünk magáról. Van valami
rendfenntartói múltja?
- Nem, dehogy. Tizenkét éve vagyok a szakmában, George Finder
tanítványaként kezdtem. Több százezer órányi tapasztalat van a háta
mögött, és szerintem ı a legjobb nyomozó, aki valaha is élt. Elıtte a
hadseregnél szolgáltam.
- Fıiskola?
- Délkelet-Ázsiái Egyetem. Tanuló-munkaerı program.
Mosolyogva csóválta a fejét.
- Maga túl fiatalnak látszik Vietnámhoz.
- Akkoriban idısebbnek tőntem.
- Érthetı.
- Feltehetek egy személyes kérdést, Miss Chenier? Bólintott,
közben rágott.
- Megkereste a valódi szüleit?
- Nem. - Megrázta a fejét, majd a csuklójával kisimította a
szemébıl a hajszálakat. Ujjai még ragacsosak voltak a ráktól. - Az
örökbe fogadott gyermekek többsége nem szokta. Talán idırıl idıre
visszatér egy apró, kíváncsisághoz hasonlatos érzés, de anya és apa
lesznek a valódi szülık.
- Azok az emberek, akik felnevelik ıket.
- Errıl van szó. Hosszú évekkel ezelıtt egy asszony úgy döntött,
hogy állami gondozásba adja a gyermekét, mert ez volt a legjobb
megoldás mindkettejük számára. Most megvan a saját élete, megvan
az enyém is, és megvan a szülıapámé is. Az eszemmel felfogom,
hogy ık adtak életet nekem, de a szívemben Jack és Ann Kyle-hoz
tartozom. Jack segített algebrából, és Ann hordott teniszezni suli után.
Érti?
- Persze. İk a maga családja.
Mosolygott, bólintott, majd evett még az étouffée-bıl.
- Mint magának a szülei.
- Mégis az ilyesfajta munkákra tette fel a karrierjét.
- Nem egészen. A munkám jó része válási és gyámügyi perekbıl
áll. De ne higgye, hogy azért, mert én nem akarom megtalálni a
biológiai szüleimet, nem tudok együtt érezni másokkal. Mindannyian
szeretnénk hozzáférni az orvosi adatainkhoz. Mivel átérzem ennek a
problémának a súlyát, és emellett olyan pozíciót foglalok el, ahonnan
segíteni is tudok azoknak, akiknek tényleg szükségük van rá, hát
minden tılem telhetıt megteszek.
- Osztozik a közös tapasztalatokban más adoptált gyerekekkel, és
úgy érzi, ezzel összetartoznak. A szívük mélyén mindannyian
testvérek.
Elégedettnek tőnt.
- Ez tökéletesen így van.
Elképesztı, hogy egy kis vodka mennyire el tudja tompítani az
érzékeinket, nem igaz? Letette a villáját, és az asztalon összefonta a
karját.
- Nos, Mr. Kaland, mesélje el nekem, mit gondol a louisianai
rákunkról. Ez a legkülönlegesebb dolog, amit valaha is kóstolt?
- Vietnámban kutyát is ettem.
A mosolya eltőnt, bizonytalannak látszott.
- Milyen... kalandos.
Megvontam a vállamat, és befejeztem a rákfarkakat.
Furcsa, hörgı hangot hallottam. Felnéztem.
Lucy arca vörös volt, ajkát pengevékonyra szorította. Kinyitotta a
száját, mély levegıt vett, és megpróbálta kipislogni szemébıl a
könnyeket.
- Sajnálom, csak elképzeltem. - Eltakarta az arcát egy szalvétával.
- Talán uszkár volt?
Letettem a villám, karom az asztalra fektettem.
- Ó, már értem. Viccelıdik.
- Sajnálom, de ez olyan vicces.
- A kutyának nem annyira.
Lucy kacagott, majd intett a pincérlánynak.
- Most már igazán mennem kell.
- Egy kávét?
- Jól esne, de nem tehetem. Még ma találkozóm van egy nagyon
különleges úriemberrel. Ránéztem.
-Ó!
- A fiam. Nyolcéves.
- Vagy úgy...
A pincérlány kihozta a törlıkendıket, Lucy pedig kifizette a
számlát, majd visszaautókáztunk a szállodához. Azt javasoltam,
másnap reggel közösen menjünk el Edith Boudreaux boltjába, de
Lucynek még két találkozója volt kora reggel, így azt tanácsolta, hogy
csak ott találkozzunk. Beleegyeztem. Az út további részén
várakozással telve hallgattunk - a csend sokkal inkább volt
reményteljes, mint kényelmetlen -, mintha az éjszakában valamilyen
kitörésre váró elektromos töltés feszülne.
Amikor megálltunk a Ho-Jo fıbejáratánál, még tíz sem volt.
- Nos... - mondta.
- Nagyon kellemes este volt, Lucy. Köszönöm.
- Én is.
Egy pillanatig csak álltunk a neonfényben, egymást nézve, majd
közelebb hajoltam, hogy megcsókoljam. Kezét a mellkasomnak
feszítve gyengéden eltolt, mire én hátrébb húzódtam. Feszengett.
- Maga felettébb jóképő fickó, és tényleg nagyon élveztem a
társaságát, de mi együtt dolgozunk. Ugye megérti?
- Persze. - Nagyot nyeltem, majd pislogtam párat, végül
kézfogásra nyújtottam a kezem. - Köszönöm a vacsorát, roppant
kellemes volt.
Megfogta a kezem, a szemét nem vette le rólam.
- Kérem, ne értsen félre.
- Nem, dehogy. - Megpróbáltam mosolyogni.
Kezet ráztunk, kiszálltam a kocsijából és néztem, ahogyan elhajt.
Az éjszaka balzsamos volt, és kellemesen langyos. Végigsétáltam
a mólón, fel a dombra az éjszakai Baton Rouge utcáin, a vodkától és
attól az élvezetteljes tudattól részegükén, hogy holnap újra látom ıt.
9
13
Futón: japán ágy. Fakeretes, nagyméretű matraccal.
valószínőleg elsıként rám fog gondolni, de ha minden a terveim
szerint alakul, Jimmie-vel addigra már rég túl leszünk a téma
megvitatásán.
Felhívtam Lucy irodáját, de még nem ért vissza. Meghagytam
Darlene-nek, hogy amilyen gyorsan csak tud, hívjon vissza, és ı
megígérte, hogy így lesz. Leraktam a kagylót, és végignyálaztam a
zsákmányt. Amennyire meg tudtam állapítani, minden itt volt. Az
iratok vagy eredetiek voltak, vagy azok hiánytalan másolatai. Az
eredeti születési bizonyítványt, amely Pamela Johnsont Maria Sue
Johnson édesanyjaként jelöli meg, hozzácsatolták egy hiteles
okirathoz, melyben a Johnson család lemond a gyermek feletti összes
jogáról Louisiana állam javára. A Louisianai Családügyi
Minisztérium dokumentumai szerint Steven Edward Taylor és Cecilia
Burke Taylor, akik törvényes házastársak, egy Maria Sue Johnson ne-
vő gyermeket fogadtak örökbe. A fiatalkorúak bírósága által
kibocsátott papírok pedig tanúsítják, hogy Maria Sue Johnson neve a
továbbiakban Judith Marie Taylor. Mindkét dokumentumnak volt
iktatási- és ügyiratszáma. A kézzel írt jegyzetek Jodi Taylor adatait
tartalmazták, melyeket valószínőleg újságcikkekbıl másoltak ki:
születési hely és idı, a filmstúdió, az ügynökség és a menedzser neve.
Edith Boudreaux neve, címe és telefonszáma az egyik jegyzet
hátoldalára volt írva. Jimmie Ray tehát járt nála. Egy másik jegyzetre
nyomtatott nagy betőkkel egy nevet írtak, amelyet nem ismertem fel:
LEON WILLIAMS. Hat telefonszám állt a másik két lapon, de
semmiféle logikai sorrendet nem fedeztem fel közöttük; kettı mellett
Los Angeles-i körzetszám volt feltüntetve. A lapon vagy féltucatnyi
helyre Jimmie egy nevet firkált: „Sandi". Összehasonlítottam a
papírra írt számokat a telefonszámlán lévıkkel. Egyeztek. Felkaptam
a kagylót, és az egyik Los Angeles-i számot tárcsáztam arra gondolva,
hogy talán egy Sandi nevő valaki veszi fel a túloldalon. Egy fiatal
férfi szólt bele:
- Markowitz Menedzsment. Miben segíthetek? -Jézusom.
- Tessék, uram?
- Sid Markowitz irodájával beszélek?
- Igen, uram. Miben lehetek szolgálatára? Nem tudtam, mit
feleljek.
- Uram?
- Dolgozik önöknél egy Leon Williams nevő ember?
- Nem, uram.
- Esetleg valaki, akit Sandinek hívnak?
- Nem, uram. Kivel beszélek?
- Mondja meg Sídnek, hogy Elvis Cole, a Becsapott Nyomozó
kereste.
- Hogyan?
Leraktam, és a másik Los Angeles-i számot tárcsáztam. Egy fiatal
nıi hang válaszolt:
- Jodi Taylor irodája.
Végigmentem újra a kérdéseken. Nincs Leon Williams. Nincs
Sandi. Leraktam.
Az elmúlt három hónapban Rebenack hétszer hívta Markowitzot.
Az egyik beszélgetés több mint egy órás volt, míg egy másik
harmincöt perces. A hosszú beszélgetések komoly tárgyalásokat
sejtettek. A leghosszabb három nappal azelıtt zajlott le, hogy
Rebenack berakta volna a 30000 dollárt a számlájára. Nocsak, nocsak.
Leraktam a telefont, és végignyúltam a földön. Gondolkoztam. A
nagy kiadás egy „ZS" betős kifejezést feltételez. De ha Jodi Taylort
megzsarolták, miért nem mondta el és kért meg, hogy találjam meg, ki
volt az? Persze, ha Sid ennyit beszélt Jimmie Rayjel, valószínőleg
ismerték a zsaroló személyét. De mivel zsarolhatták meg Jodit? Hogy
adoptálták? Ezt már megírta a People. Jodi gyakran beszél róla
nyilvánosan is. Talán azért kellettem, hogy visszaszerezzem a
pénzüket. Ez logikusnak tőnt. De az még logikusabb lett volna, ha
elmondják a történteket. Visszamásztam a telefonhoz, és újra felhív-
tam Sid Markowitzot. Ugyanaz a fiatalember vette fel a kagylót.
- Elvis Cole vagyok. Beszélhetnék Síddel?
- Elnézést, Mr. Cole, de nincs bent. - Nagyszerő.
- Megmondaná neki, hogy hívjon vissza, kérem?
- Természetesen.
Meghagytam a motel számát, majd ismét Jodi Taylor irodáját
tárcsáztam, de nem volt bent ı sem. Kezdtem egyre idegesebb lenni
attól, hogy nagymértékben át vagyok verve, és tudni akartam, mi
folyik körülöttem. Felpattantam a földrıl, és fel-le járkáltam a
szobában. Újra felhívtam Lucyt. Még nincs bent. Senki sincs bent.
Talán le kéne lépnem, hogy én se legyek bent. Kikerestem Jimmie
Ray irodájának a számát, és felhívtam. Huszonhat csengetésig vártam.
Még egy. Úgy döntöttem, visszamegyek a házához, és ott várom meg.
Összepakoltam az iratokat és cikkeket, aztán a matrac és a rugók
közé dugtam ıket. A Dan Wesson túl nagy volt ahhoz, hogy a
bokámra csatoljam, ezért az övembe dugtam, és kihúztam az ingemet,
hogy eltakarjam. Az ízlés sokat számít, de a golyók még többet.
Bezártam a szobám ajtaját, és éppen a kocsimhoz indultam,
amikor LeRoy Bennett és hő társa, René, elém kanyarodtak az utcán.
LeRoy meglengetett elıttem egy 45-ös Coltot.
- Beszállni - mondta. - Kocsikázunk egyet.
Le mertem volna fogadni, hogy Jimmie Ray már vár rám.
11
14
Utalás a Clinton házaspárra.
Milt Rossier a hatvanas éveinek elején járhatott. Bıre piros foltos,
kreppszerő volt, olcsó ruhát és méretes pocakot viselt, amely
jelentısen kidomborodott az öve felett. Szájszegletében rövid
szivarvéget rágcsált. Keze fakó volt, és májfoltokkal pettyezett.
Hosszú ujjú, csuklójánál begombolt inget viselt, és ezúttal is rajta volt
a panamakalap. Napérzékeny, semmi kétség.
- Milt Rossier vagyok - mutatkozott be. - Azt mondták nekem,
maga valami nyomozóféle.
- Valóban?
René közben magunkra hagyott minket, kiállt a tó partjára. A vizet
nézte.
- Aha. - A szivar a másik oldalra vándorolt. - Mit csinál maga itt,
he?
- LeRoy hozott.
Rossier a szemöldökét ráncolta.
- Nem erre gondoltam. Úgy értem, a városban. Maga felforgatja a
városomat, és én ezt nem hagyhatom. Nincs itt semmi dolga.
- Téved, Milt. Nekem van dolgom itt.
- Egy nıvel jött, Milt - szólt közbe Jimmie Ray. - Valami
ügyvédfélével.
Ránéztem, és nem tudtam elfojtani a vigyoromat. Errıl csak akkor
tudhatott, ha beszélt Jo-el Boudreaux seriffel.
- Próbáltam megtalálni magát, Jimmie Ray. A házában is jártam.
Úgy nézett rám, mintha a lábába lıttem volna, aztán feltőnıen
elvörösödött.
- Erre még visszatérünk. De most nem ezért van itt.
René hirtelen térdre ereszkedett a tó partján, és belemerítette kezét
a vízbe. Olyan sebességgel mozgott, amilyent ki sem néztem volna
egy ekkora emberbıl. Az egyik pillanatban még a víz mellett állt, a
másikban pedig már benne kotorászott. Kiemelt valami feketét és
fickándozót, majd beleharapott. A fickándozás megszőnt.
- Az Isten verje meg, René! - ordított LeRoy - Azonnal hagyd
abba!
René visszadobta a tóba a maradékot.
- Köpd ki!
René a főbe köpött egy fekete, vörösen csillogó dolgot, azután
néhány lépéssel odébb ment és leült. LeRoy rápillantott, majd
közelebb ment, hogy jobban lássa.
- Az Isten verje meg, vöröshangyákra ült. Állj fel, fou! -René
talpra kászálódott, LeRoy pedig elkezdte sepregetni a nadrágját. - Fi
de chien! Emplate!15
Milt Rossier a fejét csóválva elıvette zsebkendıjét, és felitatta
homlokáról a verejtéket. Lehetett vagy száz fok a napon, az izzadság
gyöngyözıdött a bırön, de a nedvességtartalom miatt nem volt hova
elpárolognia.
- Ez a fickó valami kísérleti darab lehet - tőnıdött.
- Le merném fogadni. Visszanézett rám.
- Tud valamit rólam, fiam?
- Vannak sejtéseim.
- Ne sejtegessen. Az egész egyházközségben vannak üzleti
érdekeltségeim, és ezeket meg akarom óvni. Tudja, ilyen a pénz. Érti?
- Persze.
- Betéved egy idegen a városba, kutakodni kezd, és ezzel mindent
összekavar. - Kivette a szivart, megvizsgálta, majd visszatolta a
szájába. - Minek jött ide, fiam?
- Azért vagyok itt, mert megzsarolták az ügyfelemet. Rám meredt,
és ebbıl rögtön tudtam, hogy sejtése sincs a dolgokról. Jimmie Rayre
néztem, aki most úgy vonaglott, mint az a valami a tóban. Nem
Rossier volt, hanem Rebenack, teljesen egyedül.
- Azért jöttem, mert ez a szarházi megzsarolt egy asszonyt
Kaliforniában - korrigáltam magam.
- Ez egy istenverte hazugság! - visította Jimmie Ray. - Egy nagy
rakás szar! Milt, ez a tag csak most találta ki ezt a baromságot. -
Kezével Milt Rossier orra elıtt hadonászott.
- Nem - mondtam. - Nem találtam ki semmit. - Jimmie-re néztem.
- Három órával ezelıtt betörtem a lakásába, és találtam néhány iratot
az ügyfelem származásáról. Ugyanakkor bizonyítékom van arra is,
hogy egy harmincezer fontos átutalása elıtt több alkalommal is
beszélt az ügyfelemmel. –Visszafordultam Rossier-hez. - Nem tudom,
milyen hatással van az ügy az érdekeltségeire, de nem is érdekel.
Nekem csak az ügyfelem érdekei számítanak.
- Ember, ezt a pofátlan hazugságot! - Jimmie úgy nevetett, mint
aki nem hisz a saját fülének.
15
Fou: bolond; Fi de chien! Emplate! : Fúj, kutya! Idióta! (fr.)
Rossier fordított egyet a kalapján, sötét tekintete kérlelhetetlenül
fúródott Jimmie Ray szemébe.
- Úgy tudtam, nekem dolgozol, fiam. Elment az eszed?
- Ez egy faszság, Milt! Kinek hiszel, nekem vagy ennek a
tahónak?
Rossier tekintete még inkább megkeményedett.
- Te hozol nekem valamit, én pedig fizetek érte. Onnantól az én
tulajdonom.
Rebenack elszürkült, és egyre sőrőbben pillantott René irányába.
-A pokolba is, persze hogy a tiéd. Ez a szemét csak megpróbál
besározni.
Rossier a fejét csóválta, majd sóhajtott.
- Az Isten verje meg!
- Esküszöm, Milt. Hidd el, hogy az igazat mondom! LeRoy
visszajött, és adott egy tockost Jimmie Raynek, amitıl a hajtorony
vészesen oldalra billent.
- Emplate!
- Hé! - méltatlankodott Jimmie.
Milt Rossier a parti növények közé köpött, majd a legközelebbi
épület felé vette az irányt.
- Kövessetek! Mind! LeRoy, hozd ıket! René, te is jössz!
Követtük Rossier-t. A két épület között kijutottunk egy kerek
tóhoz, melyet alacsony drótkerítés övezett. LeRoy útközben felkapott
valami vacakot. A tópart iszapos volt, zöld és nyúlós tajték borította,
talán a feldolgozóraktárak szennyvizétıl. Rossier ért oda elsınek, és
türelmetlenül várta, hogy megérkezzünk mi is. A szivarvéggel a tóba
mutatott.
- René, szedd ki Luthert! Csak óvatosan.
- Luther? - kérdeztem.
Rebenack vigyorogva rám szegezte az ujját.
- Most aztán kicsipkézik a bırödet, haver.
René átlépett a drótkerítésen, letérdelt a kis mesterséges tó szélére,
és a vízbe csapott. Háromszor vagy négyszer megismételte a
mozdulatot. Ekkor valami megmozdult a felszín alatt, és a víz
örvényleni kezdett. René felpattant, a vízbe nyúlt és elkapott valamit,
amelytıl még ı is elırebillent, de sikerült visszanyernie az
egyensúlyát. Az erılködéstıl elvörösödött a feje, amint kiemelt a
vízbıl egy legalább három láb hosszú és kétszáz font súlyú,
szemlátomást harapós kedvében lévı teknısbékát. Sötét színő és
nagyon öreg volt, páncélja a harckocsik páncélzatára emlékeztetett,
fején nagy szarvakkal és hatalmas csırrel. Fejét ide-oda tekergette,
csattogott a szájával, megpróbálta elérni Renét, de nem sikerült. A
szája is volt vagy egy láb széles, és minden alkalommal, amikor
összezárta, éles, csattanó hangot adott, mint egy asztallaphoz csapódó
vonalzó. René kivánszorgott a vízbıl, átlépett a kerítés felett, majd az
innensı oldalon letette Luthert. A teknıs azonnal visszahúzta lábait és
fejét a páncél védelmébe. Ez utóbbi akkora volt, hogy nem fért be
teljes egészében a páncél alá, az orra teljesen szabadon maradt. LeRoy
arca úgy ragyogott, mintha tündérporral varázsolták volna el. A
teknıs elé dobta azt a valamit, amit útközben szedett össze. A fej
megvillant, az állkapcsok összecsattantak, és a faág darabjaira hullott.
LeRoy sugárzott.
- Ez a Luther nem semmi, igaz? Jimmie Ray megint rám szegezte
az ujját.
- Most majd kiderül, ki nem mondott igazat.
Milt Rossier mondott valamit franciául, mire René megragadta
Rebenacket, és a teknıs felé hurcolta.
- Hé! - kiáltott fel Jimmie Ray.
Megpróbált szabadulni Renétıl, de még annyi esélye sem volt,
mint Luthernek. René a tarkójánál és az övénél fogva vonszolta, s úgy
rakta le a földre, éppen csak Luther hatótávolságán kívül.
- Az istenit, Milt! - üvöltött Jimmie. - Állítsd meg, kérlek! - Szeme
elkerekedett a rémülettıl, arca falfehérré vált.
René elengedte az övét, megragadta a jobb alkarját, majd a teknıs
felé nyújtotta. Rebenack sikoltott.
- Most pedig mondd el az igazat, fiam - szólalt meg Milt. -Arra
használtad az információimat, hogy megzsarold ezt a fickót?
- Esküszöm, hogy nem, Milt! Esküszöm!
- René.
René közelebb tolta a kezét. Luther szeme megvillant, az
állkapcsok szétnyíltak.
- Próbáljuk meg újra, fiam. Egy fél lépést tettem felé.
- Elég lesz, fınök. Állítsa meg.
- LeRoy - szólt Milt. LeRoy rám szegezte a 45-öst, közben
vigyorgott. Milt rám emelte az ujját. - Jobb, ha nyugton marad. -
Közelebb lépett Jimmie-hez, és mögé guggolt. - Az öreg Luther kicsit
nyugtalannak tőnik, fiú. Jobb, ha beszélsz.
Rebenack hadarni kezdett:
- Nem értem, mi rosszat tettem. Nem ártottam én sem neked, sem
magunknak, csak gondoltam keresek egy kis plusz pénzt. Kérlek Milt,
állítsd meg ıket! Esküszöm, soha nem tettem volna ilyet, ha tudom
hogy megharagszol. Ha akarod, magára Krisztusra is megesküszöm!
-Jólvan, René. Végeztünk.
Jimmie Ray Rebenack ekkor összemocskolta a nadrágját.
René kiemelte a veszélyzónából. A nedvesség végigterjedt Jimmie
nadrágjának a fenekén, majd lekúszott a szárain. Milt ráharapott a
szivarjára, és az épületek felé fordult. Pupillái még mindig szőkek
voltak, tekintete kemény, s nem sokban különbözött a teknısétıl.
Rám szegezte a szivart.
- Csak a zsarolási ügy miatt jött?
- Igen.
Milt rágott még vagy kettıt a végen.
- René, rakd vissza az öreg Luthert!
René megfogta a teknıst, és visszaeresztette a tóba. Luther
lemerült a mélybe, a hullámok lassan elcsitultak.
- Törpeharcsa fejekkel etetjük Luthert. Egy fazon egyszer kijött az
egyetemrıl, és azt mondta, száz évesnél is idısebb lehet.
Rebenack a földön térdelt, kezével eltakarta az arcát. Zavarban
voltam, és szégyenkeztem mindkettınk miatt. Milt Rossier odalépett
hozzá, és megveregette a vállát.
- Látod, mivel járt a becstelenséged? A hátam mögé bújsz, amikor
ennek a fickónak veled van dolga? Hát hova süllyedtél?
- Sajnálom, Milt! Esküszöm az Istenre, hogy többet nem teszek
ilyet!
Milt Rossier rám nézett a Luther-szemekkel. Csak bámult és
gondolkodott, míg LeRoy meg nem szólalt:
- Egy nıvel érkezett, Milt. Milt köpött egyet.
-Ja, igen. Gondolhattam volna. - Csalódottnak tőnt, mint aki
meghozott egy fontos döntést, és most meg kellene gondolnia magát.
Megint meglapogatta Jimmie vállát, majd talpra segítette. - Gyerünk,
Jimmie Ray. Állj fel, és hagyd abba a pityergést. Szedd össze magadat
szépen.
- Nem gondoltam, hogy bármi rosszat is teszek, Milt -motyogta
Jimmie. - Krisztusra esküszöm!
- Spongyát rá. Most pedig indulás.
Jimmie Ray olyan képet vágott, mint aki most nyert a lottón. Nem
hitte el, hogy Milt Rossier ilyen egyszerően túllépett a dolgon.
- Az istenit, tőnj el a szemem elıl! - mordult rá Rossier.
Rebenack visszavánszorgott a kocsijához. A Mustang kerekei
kipörögtek, és hatalmas porfelhı kíséretében eltőnt az úton.
Milt a fejét csóválva nézett utána, aztán hozzám fordult:
- Maga visszamegy oda, ahonnan jött, és elmeséli a nınek, hogy
vége a nyomozásnak. Ami itt történt, az nem érinti sem ıt, sem magát.
Megértette?
- Persze. Azt akarja, hogy menjek haza. Meg, hogy fejezzem be a
kutakodást.
Bólintott, újra a szivarvéget tanulmányozta, végül bedobta tóba.
Az tökéletes körhullámokat keltve úszkált egy másodpercig, majd a
vízfelszín szétrobbant, és a szivar eltőnt.
Rossier búcsút intett a kezével, és elsétált.
- LeRoy, legyen gondod rá, hogy a pasas biztonságban
visszatérjen. Értetted?
LeRoy biztosította, hogy úgy lesz.
René és LeRoy visszavittek az arany Polarával a motelhez, és a
parkolóban kitettek. Figyeltem, ahogy elhajtanak, aztán a szobámhoz
mentem, és megpróbáltam bemenni, de nem tudtam beilleszteni a
kulcsot a zárba. Próbálkoztam, ahogy csak tudtam, de végül le kellett
ülnöm a járdaszegélyre. Kezem a térdem közé lógattam, lábaimat
összeszorítottam, és vártam, hogy csillapodjon a remegésem. Sokáig
ültem így, míg végül az adrenalin felszívódott az ereimbıl.
12
17
Tet dolog: Tet Offenzíva, 1968. Vietnám.
- Ó, itt van pár dolog Leon holmijai közül! - Kiemelt két
megbarnult újságkivágást, az egyetemen olvasott mikrofilmes
példányok eredetijeit. Törékenyek voltak és elszínezıdtek; talán meg
sem érintették, mióta az édesanyjuk kivágta a Ville Platte-i Gazette-
bıl, és a szivaros dobozba rakta ıket. Kivett még más papírokat,
fényképeket is, és odanyújtotta nekem. Leon egy ıskori traktoron ül.
Leon és egy csapott hátú öszvér. Számos gyerekkézzel rajzolt és írt
anyák napi üdvözlıkártya, „Leon" aláírással, és egy saját verssel. Úgy
nyújtotta át a kupacot, ahogyan rájuk lelt, és még mindig a dobozban
kotorászott, amikor kinyitottam egy megsárgult noteszt, amely tele
volt firkálva mindenféle iskolai unalomőzı ákombákom-mal. A
lapokon a legtöbb feljegyzés Louisiana gazdasági helyzetérıl szólt, de
a széleken nagyon finoman kidolgozott ceruzarajzokat vettem észre
Sherman tankokról és második világháborús vadászgépekrıl,
valamint néhány monogramot is felismertem: LW+EJ.
Éppen azon gondolkodtam, ki lehet az az EJ, amikor megláttam a
jobb sarokban egy apró szívecskét. Olyan fajtát, amilyent akkor
rajzolnak a srácok, ha úgy érzik, nagyon beleestek valakibe. És ebben
a pillanatban leesett, ki az az EJ, és minden világossá vált.
A szívecskébe Leon Williams ezt írta: „SZERETLEK EDIE
JOHNSON"
Edie Johnson. Edie Boudreaux.
Edith Boudreaux tehát nem Jodi Taylor nıvére. Hanem az anyja.
Jodi apja pedig Leon Williams volt.
16
18
Blaupunkt: híres német márka.
17
19
Praliné: cukormasszából álló, csokoládéval bevont apró édesség. Többféle ízesítésben.
- Akkoriban egy Duplasus nevő férfi volt a seriff. Kijött a házhoz,
és az apám elmondott mindent pontosan, hogyan és miért történt. -
Szorosabbra fonta az ölelést a hideg ellen. -Biztos vagyok benne,
hogy Mr. Duplasus úgy érezte, apám kitörése indokolt volt: hiszen
egy fehér lányt felcsinált egy színes bırő.
- Jézusmária!
Edith visszajött a pamlaghoz.
- Igen. Nos, az ilyesmit hirtelen felindulásból elkövetett
bőncselekménynek hívják. Kér még egy kis kávét, Mr. Cole?
- Igen, asszonyom. Az jólesne.
Jodi elfordult a pianínótól, és megállt Edith nappalijának közepén.
- Még elmondhatja az igazat. Még megteheti. - Rám nézett. - A
gyilkosságokra nincs elévülési idı, ugye?
- Nem igazán.
- Apám nyolcvanhat éves - magyarázta Edith. - Ágyba vizel,
magában beszél, és legtöbbször nem beszámítható. Most én
gondoskodom róla, és ez nem mindig tetszik neki, de én vagyok az
egyetlen, aki megteszi. - Megcsóválta a fejét. - Már nem vagyok olyan
dühös, mint régebben voltam. Leon már hosszú ideje elment.
Jodi állkapcsa megfeszült.
Edith picit megvonta a vállát, nagyon fáradtnak tőnt.
- De csak mi gondolkodunk róla így. Biztos vagyok benne, hogy
ezért van ennyi gondunk.
- Milt - szóltam közbe. Edit rám meredt.
- Jézusom, maga aztán jó nyomozó lehet!
- Ki az a Milt? - kérdezte Jodi.
- Nem mondta el magának, mi folyik itt? - fordult felé cso-
dálkozva Edith.
Jodi a homlokát ráncolta.
- Mi az, amit nem mondott el nekem?
- Valaki azok közül, akik magát megzsarolták, megzsarolt
bennünket is.
- Micsoda? - meredt rám Jodi.
- Csak azt mondtam el, ami magára tartozik. Ez Edith ügye.
- Jézusom! Maga egy istenverte szájzáras pokolfajzat!
- A bizalom a második nevem - vontam meg a vállam. Jodi azt
akarta, hogy beavassam, Edith pedig rábólintott. - Rebenack egy Milt
Rossier nevő fickónak dolgozott. Ha jól sejtem, Rebenack felderítette
a Leon Williams féle gyilkosság hátterét, és eladta Rossier-nek, aki
nyomást gyakorolt Edith férjére. Rebenack kettıs játékot őzött
Rossier-vel azzal, hogy a háta mögött megzsarolta magát. Rebenack
azt hitte, sikerült ıt átvernie, de ekkor színre léptem én is, és a
figyelem Rossier-ra terelıdött. - Ránéztem Edith-re. - Tudja, hogy
Rebenac-ket megölték?
- Nem. Jo-el nem mondott semmit. - Zavarodottnak tőnt.
- Teremtım! - fakadt ki Jodi. - Ebben a családban minden titok?
- Miután Lucy Chenier-vel eljöttünk magától, Rossier bérencei
felszedtek, és kivittek a rákfarmra. Rossier nem tudhatta, hogy jártam
magánál, hacsak a férje nem szólt rólam neki. Rebenack is kint volt.
Rossier tudni akarta, mi után kutakodók, és meglehetısen bepöccent,
amikor elmondtam, hogy
Rebenack sarokba szorította Jodit. Nem tudott róla, és gyanítom,
ezért ölette meg Rebenacket.
- Jo-el nem ölt meg senkit - tiltakozott Edith. - Nem tudom
elhinni.
Vállat vontam.
Edith lerakta a kávéscsészét és felállt.
- Megmondtam Jo-elnek, hogy harminchat évnyi hazugság bıven
elég volt. Kértem, hogy ne csináljon semmi ostobaságot, de begurult,
és csak annyit szólt, hogy legszívesebben letartóztatná az apámat. - A
szemét dörzsölgetve csóválta a fejét. - Ez egy rémálom.
- Ismerıs? - néztem rá Jodira.
- Micsoda?
- Maga sem akart fizetni a zsarolónak. Összeszorított szájjal Edith-
hez hajolt.
- A férje nem tud tenni semmit?
- Akar, de nem tudja, mit. Ez teljesen kikészíti. - A szeme és a
szája körüli bır megfeszült, jól láthatóan küszködött.
- Azt hiszem, ez mindkettejüket a sírba viszi - mondta Jodi. Egy
autó fordult be a feljáróra. Edith az ajtóhoz indult.
- Ez Jo-el lesz. Szeretném, ha találkoznának.
A bejárati ajtó kinyílt, és Jo-el Boudreaux seriff lépett be rajta, az
egyik kezében Stetson-kalappal, a másikban a Sport Illustrated egyik
számának összetekert példányával, arcán olyan ábrázattal, melyet
„egy hosszú nap nyomai"-ként lehetne leginkább jellemezni.
Megtorpant, ahogy meglátott bennünket.
- Mi a fene folyik itt? - Nyugodtan és racionálisan kérdezte,
mintha minden nap arra jönne haza, hogy egy detektív és egy
tévésztár ül a nappalijában. Vagy mégsem. A szeme Jodira ugrott,
majd rám, nyugalma azé a fickóé volt, akinek a szíve majd kiugrik a
helyérıl, de tudja jól, hogy lepleznie kell izgalmát. Eddig minden
általam ismert zsaru rendelkezett ezzel a képességgel.
- Jo-el, ez a fiatal hölgy itt Jodi Taylor. - Edith megnedvesítette
ajkát. - İ a lányom.
- Üdvözöm, Mr. Boudreaux. - Jodi felállt, kezet nyújtott a
férfinak.
- İ az, a TV-bıl, Jo-el. Még csecsemı volt, amikor örökbe adtam.
Jo-el Boudreaux érzelem nélküli arckifejezéssel kezet rázott, és
megcsóválta a fejét, mintha ez az egész csak valami vicces félreértés
lenne.
- Nem értelek, drágám. Anyád adta örökbe azt a babát. -Mintha a
felesége csak egy pénzvisszaadást számolt volna el a
szupermarketben.
- Nem kell tovább színlelni, Jo-el. - Férje karjára rakta a kezét. -
Tudják. Azok az emberek ıt is megzsarolták csakúgy, mint minket.
Jo-el szeme kitágult, tekintete idegesen ugrált ide-oda; nyelvével
megnedvesítette az ajkát - kezdett kiesni a szerepébıl. Egy perccel
ezelıtt még kényelmesen, a hóna alatt a Sport Illustrateddel lépett be
az otthonába, és most az egész életét lehúzhatja a vécén.
- Senki nem zsarolt meg minket.
- Nem fogjuk bántani, Jo-el - mondtam nyugtatólag. - Minden
rendben van.
Rám szegezte az újságot.
- Nem tudom, mit ásott elı, de mi nem akarunk a részesei lenni. -
Kihúzta magát elıttem, hogy nagyobbnak és fenyegetıbbnek hasson.
Zsarumódszer. - Jobb, ha most távoznak!
Edith megragadta a karját.
- Hagyd ezt abba! Meg kell végre beszélnünk. Le kell rendeznünk
egyszer és mindenkorra!
Jo-el most már dühöngött, nem tudta, mit tegyen.
- Nincs semmi, amit le kellene rendeznünk, Edie - mondta. -
Érted? Nincs mirıl beszélni, és legjobb lesz, ha távoznak.
Edith hangja megkeményedett. Megmakacsolta magát.
- Tudni akarom, mi folyik itt! Tudni akarom, van-e valami közöd
a gyilkossághoz!
Boudreaux bal szeme kétszer megrándult, majd tett egy lépést
felém. Felálltam én is.
- Láttam magát Milt Rossier-val. Tudunk Leon Williamsrıl és
Edith apjáról. Rebenack pénzt csikart ki Joditól és a stúdiótól, Rossier
pedig magukat zsarolta meg.
Újra megrándultak a szemizmai, de csak a fejét rázta.
- Nem.
- Azt mondják, Rossier ölette meg azt a vörös hajú fickót - szólt
Edith. - Tudtál errıl? Fedezted ıt?
Boudreaux szeme összeszőkült, kemény pillantást lövellt felesége
felé.
- Ennél jobban ismersz. - Rám pillantott, megpróbálta visszafogni
a pislogást. - Ha tudnám, ki ölte meg Jimmie Ray Rebenacket,
azonnal letartóztatnám az illetıt. Talán maga tette. Még az is lehet,
hogy beviszem, és felteszek pár kérdést.
- Hogyne - bólogattam. - Jól fog mutatni a helyi lapokban.
Megrázta a fejét; a szeme iszonyatosan rángott, akár egy üvegbe
zárt pillangó szárnyai.
- Nem tudom, Edith mit mondott maguknak, de ı most nagyon
össze van zavarodva. Nem érti, mirıl van szó.
Edith egy váratlan, gyors mozdulattal képen törölte a férjét. Nem
volt erıs ütés, de élesen, tisztán csattant a pofon. Jo-el meglepetten
hátralépett. Edith a karjánál fogva rázni kezdte.
- Ne merészelj így beszélni rólam! Szégyellem azt, ahogyan élünk
évek óta, és véget akarok vetni neki. Hallod? Azt akarom, hogy vége
legyen!
Jo-el megfogta felesége felkarját.
- Azt akarod, hogy tartóztassam le az apádat? - kérdezte fojtott
hangon. - Jobb volna, ha ez történne? Még tanúskodhatnál is a
tárgyalásán.
Edith sírva fakadt.
- A maguk oldalán állunk - szólt közbe Jodi. - Talán segíthetünk.
Együtt könnyebb volna.
- Nincs mirıl beszélnünk - mondta Jo-el. - Semmit nem tudok
mondani, így jobb, ha a maguk dolgával törıdnek, én meg az
enyémmel.
- Abba akarom hagyni a hazudozást. - Edith egyre jobban
zokogott. - Véget akarok vetni ennek!
- Edie, az Isten verje meg! Nincs mirıl beszélni. - A végsıkig
tagad.
Edith ellökte magától, keresztülrohant a házon, és nemsokára
hallottam, hogy valamelyik hátsó szoba ajtaja bevágódik. Egy hosszú
percig nem mozdult senki, majd Boudreaux a bejárati ajtóhoz ment, és
szélesre tárta. Mélyeket lélegzett, és úgy tőnt, egy pillanatra
visszanyeri higgadtságát. Rám nézett
- Van valami bejelentenivalója Jimmie Ray Rebenack meg-
gyilkolásával kapcsolatban?
- Engedje, hogy segítsünk magának, Jo-el.
- Nagyon örülök, hogy Edie végre találkozhatott magával, de itt
valami félreértés van - fordult Jodihoz. - Nem tudunk semmit Milt
Rossier-rıl, vagy Leon Williams meggyilkolásáról.
- Maga mérhetetlenül ostoba - mondta Jodi. Boudreaux bólintott,
majd visszanézett rám.
- És most?
- Jézusmária, Boudreaux.
- Tudni akarom. - Kis híján kiabált. Mély levegıt vettem.
- Itt kezdıdött, itt is ér véget. Nem adjuk fel magát. Jo-el
Boudreaux megállt a küszöbön, hatalmas kezével szélesre tárva az
ajtót. A környék apró neszei beáramlottak a frissen vágott fő párás
illatával együtt. Hirtelen elhatározással átvágott a nappalin, és az
egyik ajtón keresztül távozott a felesége után.
Jodival kisétáltunk, becsuktuk magunk után az ajtót, és el-
hajtottunk. A késı délután lassan teret engedett az éjszakának, a keleti
égboltot lilára mázolva. A szentjánosbogarak szabálytalan
fényösvényeket rajzoltak a szürkületbe.
Jodi összehúzta magit a kocsiülésen, karját összefonta, és a száját
rágcsálva bámult ki az ablakon. Az ajka vérezni kezdett, ezért a
körmét csócsálta tovább. Csendben haladtunk.
- Mondja csak - bíztattam.
- Jó emberek. Boudreaux azt hiszi, megóvja azzal, hogy csak ül,
mint a sült gesztenye, de valójában rosszat tesz vele mindkettıjüknek.
- Hm.
Ránézett az órájára, a jobb térde pattant egyet. Idegi feszültség.
- Vissza kell repülnöm Los Angelesbe, hogy befejezzük a
forgatást, de nem akarok csak úgy elmenni. Szeretném, ha maradna,
és kiderítené, mi folyik itt; és ha úgy ítéli meg, legyen a segítségükre.
A levegı lehőlt, megtelt édeskés illattal, de nem tudtam, honnan
jön.
- Már rájöttem, hogy az ehhez hasonló ügyekben csak úgy lehet
megszabadulni a múlttól, ha mindent bevallunk. De nem úgy tőnt,
hogy különösebben erre törekednének.
- Szeretném, ha megpróbálná. Megteszi?
- És mi lesz magával?
- Mit akar ezzel mondani? - nézett rám.
- Kicsoda maga, Jodi? Azt akarja, hogy ezek az emberek az élete
részévé váljanak?
Éveknek tőnı pillanatig csöndben nézett rám, majd összefonta a
karját, és visszadılt az árnyékba.
- Nem tudom, mit akarok. Csak segítsen nekik. Rendben?
- Rendben.
22
20
Nagy lehetőségek: Charles Dickens regény.
- Igazán kellemes esténk van - köszönt a hölgy.
- Igen. Valóban nagyon kellemes.
Lucy farmerban és halványpiros jersey blúzban fogadott, fülében
türkizkék fülbevaló lógott. Átvillant az agyamon, hogy még soha
életemben nem voltam ilyen vonzó nı társaságában. Szívem erısen
dübörgött a mellkasomban.
- Örülök, hogy el tudtál jönni - mondta köszönés helyett.
Felmutattam az üvegeket.
- Nem tudtam, melyiket igyuk meg. Mosolygott, és megnézte a
címkéket.
- Ó, ez nagyszerő! Köszönöm.
Beinvitált a konyhába. A helyiség fényárban úszott, a nappaliban
csak egy lámpa égett. A sztereóból Janis Ian szólt. Lucy, az otthona és
a benne uralkodó atmoszféra olyan valószerőtlennek tőnt, mintha egy
kép lett volna a Better Homes & Gardens egyik címlapjáról, s azon
merengetem, hogy vajon ebbıl mennyi a valóság, és mennyi csak a
képzeletem szüleménye.
- Varázslatos illat.
- Rumakit raktam a sütıbe étvágygerjesztınek, vacsorára pedig
kacsát sütök feketecseresznye szószban. Remélem, megfelel.
- Pompás lesz.
- Éppen borozgattam. Velem tartasz? - Egy üveg Johannesburgi
rizling állt a pulton, mellette egy majdnem üres pohár. Az üveg is
csaknem kiürült már.
- Kérlek.
- Miért nem rakjuk el a te borodat a vacsorához, és iszunk egy kis
rizlinget most?
- Jól hangzik. - Úgy tőnt, ı is legalább olyan óvatosan kerülget
engem, mint én ıt.
Kinyitottam a merlotot, hogy egy kicsit levegızzön, míg Lucy
hozott egy másik poharat, és töltött.
- Tudok valamit segíteni? - ajánlkoztam.
- Minden kész van, kivéve a cseresznyeszószt. Amíg elkészítem,
ülj le szépen a pulthoz, és meséled el, mire jutottatok Jodival.
Kinyitott egy doboz magozott feketecseresznyét, és kiöntötte egy
szószos tálba; citromot, portóit, rengeteg cukrot kevert hozzá, majd
feltette lassú tőzre. Elmeséltem neki, hogyan vittem el Jodit Eunice-be
és Ville Platte-be, hogyan mutatkozott be Edith Boudreaux-nak, és mi
történt a találkozásukkor. Lucy közben többször is bólintott; ráncolta
a homlokát, mialatt elmeséltem, hogyan rontott be Jodi Edie
ruhaüzletébe, miközben odabent vendégek voltak; de többnyire csak a
borát kortyolgatta, és a szószra koncentrált. Ideges, gondoltam.
Szórakozott. Kiürítette a poharát, újratöltött, és öntött még pár cseppet
nekem is. A rizlinges üveg üres volt, pedig én még csak egy pohárral
ittam. Kíváncsi lettem volna, mennyi ideje kezdett neki.
- Azt hiszem, megég a rumaki - figyelmeztettem.
- Ó, a pokolba! - Kikapta a rumakit a sütıbıl. Mint kiderült, a
rumaki szalonnába göngyölt gesztenye volt, fogpiszkálókkal rögzítve.
A fogpiszkálók feketére égtek és füstöltek, egy-két rumaki is
megégett, de a többségük pont jó volt. Kirakta a tepsit a tőzhelyre.
- Pont így szeretem - vigasztaltam.
Bágyadtan elmosolyodott, és ivott még egy adag bort. - Jól vagy?
- kérdeztem aggódva.
Lerakta a borospoharat, és rám nézett. Régóta készülhetett erre.
- Igazán nagyon kedvellek. Valamitıl görcsbe rándult a gyomrom.
- Én is téged.
Bólintott, majd a rumakira nézett. Kiszedte, és egy tálcán szépen
elrendezgette ıket. Szaporábban lélegeztem, de megpróbáltam
tudatosan csillapítani.
- Lucy?
Befejezte a szedegetést, és a tálat kettınk közé rakta a pultra.
- Kérlek, kóstolj meg egyet ezekbıl az izékbıl, és mondd azt,
hogy fenséges.
Megettem egyet.
- Fenséges!
Nem tőnt túl boldognak.
- Fantasztikus. Komolyan mondom.
Ivott még a borból. Olyan gyorsan kapkodtam a levegıt, hogy úgy
éreztem, a fejem telemegy vérrel, és mindjárt szétrobban.
Keresztülnyúltam a pulton, ı pedig a tenyerembe helyezte a kezét.
- Minden rendben - mondtam. Megrázta a fejét.
- Semmi baj - nyugtatgattam.
Visszahúzta a kezét, átvágott a hatalmas konyhán, majd visszajött.
Mindkét karjával rátámaszkodott a pultra, és mélyen a szemembe
nézett.
- Részeg vagyok.
- Nagy titok.
- Ne nevess ki! - vonta össze rosszallóan a szemöldökét.
- Ha nem nevethetek valamin, szívrohamot fogok kapni.
- Miután visszamentél Los Angelesbe - kezdte -, rájöttem,
mennyire megkedveltelek. Nem akartam kötıdni egy olyan férfihoz,
aki kétezer mérföldre él tılem. Megırültem a gondolattól, hogy
elmész. Azután azért, mert visszajöttél. Minek kellett visszajönnöd?
A vér száguldozott a fejemben, csengett a fülem tıle, és sőrőn
pislogtam.
- Van egy szabályom - folytatta. - Soha nem kezdek olyan
emberekkel, akikkel együtt dolgozom. Zavartnak, szétszórtnak érzem
magam, és ezt nagyon nem szeretem.
Csillapítottam a légzésemet, de nem tudtam mit kezdeni a
fülemmel. Rápillantottam az ebédlıasztalra. Gyertyák. Elegáns teríték
két személyre.
- Hol van Ben? - kérdeztem.
- Átküldtem aludni az egyik barátjához. Ránéztem, ı is rám.
- Jézusmária, hát milyen elfuserált nyomozó vagy te? Rajzoljak
térképet?
Visszanéztem az asztalra, a borra, végül a rumakira. Megkerültem
a pultot, és a konyhába mentem.
- Segíts nekem megtalálni a kávét. - Elkezdtem nyitogatni a
szekrényeket.
- Épp most ajánlottam fel magamat neked, és te kávét akarsz inni?
- legyintett lemondóan
Találtam egy doboz Folger's Mountain Grownt. Elkezdtem
felkutatni a csészéket.
- Kávézni fogunk. Aztán enni. - Megleltem ıket. Most kis-kanál
után túrtam, hogy ki tudjam szedni azt az istenverte kávét. - Nem
akarok lefeküdni veled, ha csak részegen tudod rászánni magad. -
Abbahagytam a csapkodást magam körül, visszafordultam felé. -
Érted?
Lucy kinyitotta és be is csukta a száját. Egyik kezét az arcához
emelte, aztán leengedte. Bólintott, majd gondolkodott kicsit, s mégis
megrázta a fejét. Zavart volt.
- Ez valami férfias erıfitogtatás, vagy ilyesmi?
- Hát persze. Nem ezért csinálnak mindent a férfiak? - Azt hiszem,
felemeltem a hangom.
- Ne kiabálj - kérte csendesen.
Úgy éreztem magam, mint mikor hazudtam a Ville Platte-i
könyvtárosnak.
Átvágott hozzám a konyhán, és két keze közé fogta az arcom.
- Azt hiszem, a kávé nagyon jó ötlet. Köszönöm. Bólintottam.
- Elbővölıen gyönyörő vagy. Mosolygott.
- Csak te jársz az eszemben. Kitöltıd az egész szívemet.
Lehunyta a szemét, homlokát a mellkasomhoz nyomta.
Megittunk a kávét, utána megettük a kacsát. A félhomályban úszó
nappali díványán ültünk, és Janis lant hallgattuk kéz a kézben.
Háromnegyed tízkor a telefonhoz ment, és megkérdezte, hogy van
Ben, majd szép álmokat kívánt neki. Aztán lerakta a kagylót,
visszajött a nappaliba, és elém állt.
- Ezt nézd!
Összezárta a sarkát, kinyújtotta oldalra a karját, becsukta a szemét,
majd megérintette az orra hegyét a jobb mutatóujjával. Kuncogott,
mivel sikerült neki, aztán újra felnézett.
- Megfeleltem, biztos úr? Felkaptam, és a hálóba vittem.
- Ezt reggel kérdezd.
- Csıdöröm, kétlem, hogy reggelig bírnád.
23
21
Sac-á-lait: fehér sügér vagy crappie, más néven naphal. Két fajta naphal él az Egyesül Államok
középső vidékén, Promoxis nigromaculata (fekete crappie) és Promoxis annularis (fehér crappie).
- Kajmánhal gombócokat is esznek errefelé - tájékoztattam. Pike
lemondóan nézett rám.
Lucy megszerezte nekünk LeRoy Bennett jelenlegi címét, a Bayou
Lounge-ét pedig a tudakozótól kérdeztük meg. Pike-kal úgy
döntöttünk, hogy a nap egy részét LeRoy, másikat a farm
megfigyelésével töltjük, majd este együtt megyünk a Lounge-ba.
Elıször Bennetthez indultunk.
LeRoy Bennett egy keskeny utcában lakott Ville Platte nyugati
lakónegyedében; az apró, deszkaburkolatos ház poros, mocskos volt,
és teljesen benıtte a gaz. Az utca többi épülete sem volt nagyobb, de
ott látszott, hogy gondosan nyírják a füvet, és rendszeresen takarítják
a bejárót. LeRoy kertjében a St. Augustine füve vagy húsz centi
magasra nıtt, a főrészes levelő sás és a gyomfélék még magasabbra.
Keréknyom vezetett be az udvarra, a két sáv között fekete pettyek
sötétlettek, ahol a Polarából csöpögı olaj összemaszatolta. Volt ugyan
kiépített kocsibejáró, de minek használja, ha a főre is lehet parkolni?
Reménykedtem, hogy LeRoy az autójával otthon van, és így Pike meg
tudja ıket nézni magának, de nem láttuk egyiket sem. Bár az is lehet,
hogy a növénytakaró alatt lapultak.
- Ez LeRoy rezidenciája - mondtam.
- Semmi önbecsülés - csóválta a fejét Pike. Megálltam LeRoy
bejárója elıtt.
- Egy kifakult arany Polarája van. - Körülnéztem az utcában.
Autók parkoltak mindkét oldalon. - A legjobb megfigyelıpont a
következı háztömbnél, a nagy tölgyfa alatt van.
Pike körülnézett, és helyben hagyta. LeRoy szomszédságában egy
hatvanas éveinek közepén járó férfi fényezte bézs színő, '64-es
Chevelle-jét. Az otthona és a kertje makulátlan volt, de LeRoy
szemétdombjáról a gaz úgy hajlott a telkére, mint kócos hajfürtök a
gallérra. Ránk nézett, miközben nyomott keveset a tubusból, mi pedig
továbbálltunk.
Rossier rákfarmja volt a következı állomás. Behajtottam a
fıkapun, hogy Pike körülnézhessen kicsit, majd leparkoltam egy
murvás mellékúton, körülbelül negyed mérfölddel beljebb.
Átverekedtük magunkat a Milt birtokát övezı fasoron, és
lekuporodtunk egy kidılt fenyı mögé. Tökéletesen láttunk mindent, a
bal oldalunkon lévı tavaktól és elıkészítı épületektıl kezdve egészen
a jobbunkon elterülı apró dombig és Milt házáig. Miután megfigyelı
állásba helyezkedtünk és körbenéztünk megszólaltam:
- Nocsak-nocsak. Itt az egész bagázs.
LeRoy Bennett egy kövérkés asszonnyal beszélgetett az elıkészítı
épületnél, míg Rossier a tavak között kocsikázott egy mini
golfautóban az egyik vézna mővezetıjével. LeRoy Polarája a ház
mellett parkolt, és René LaBorde is ott volt -kint ült egy alacsony,
fehér székben, és vagy olvasott, vagy a lába közét bámulta. Pike
hunyorgott, amikor meglátta Renét.
- Érdekes elfoglaltság.
- Ühüm.
Figyeltük, ahogyan az emberek begázolnak a tavakba, beleszórnak
a vízbe valamit, ami valószínőleg rákeledel lehetett, majd széthúzzák
a növényeket és figyelik a víz fenekét. Más tavaknál teherautók
csörlızték a hatalmas hálókat, kifogva a csúszós, szürke
törpeharcsákat vagy a sötétbordó rákokat a vízbıl, azután kisebb,
nyitott tetejő vagonokba ürítették a tartalmukat. A munkások közül
néhányan afroamerikai nık voltak, de többségük alacsony, tömzsi
spanyol. Néhány idısebb, vékonyabb fehér fickó széles karimájú
szalmakalapban a tavak között ingázott, magyarázva a többieknek,
mit kell csinálni. Felsıbb irányítás.
- Eleget láttál? - kérdeztem.
Pike bólintott.
Visszamentünk a Thunderbirdhöz, majd a Bayou Loun-ge-hoz
hajtottunk, Ville Platte-tıl nyugatra a 10-es úton, nem messze
Redelltıl. Apró, fehér épület volt az úttól kissé beljebb, egy kis
tisztáson a fák között. Mellette egy bedeszkázott ablakú, elhagyott
horgászbolt állt; falára a földtıl egészen a tetıig tízlábnyi betőkkel
festették fel, hogy „JÉG" és „GILISZTA". Mindkét épületet
kagylótörmelékkel szórták körül, nyomokban fő és gaz tarkította a
talajt. Az egésznek pont olyan hangulata volt, mint LeRoy Bennett
rezidenciájának. Lepukkant. Egy rozsdás vasrúd állt ki a bár
oldalából, rajta hatalmas „SCHLITZ" feliratú cégtáblával. A Bayou
Lounge nem úgy nézett ki, mint a bőnözés melegágya, de sosem lehet
tudni.
Túlcsorogtunk a horgászbolton, megálltunk, és onnan néztünk
vissza. Három óra harminchat volt. Egy kék Ford Ranger parkolt a
sörözı mellett, egy Lone Star teherautó pedig elıtte. A kék-fehér
Lone Star egyenruhát viselı pasas kézikocsit tolt ki a bár ajtaján,
nyomában egy nı lépdelt csatos jegyzettáblát szorongatva. Dús, vörös
haját a feje tetejére tőzte; körme és szája is hasonló színben
pompázott. Vállban keskeny, fenékben viszont annál szélesebb volt;
fehér farmernadrágját legalább tíz évvel és tizenöt fonttal kinıtte már.
A fickónak magyarázott valamit, miközben amaz a targonca tartalmát
rakodta a teherautójába, és csak akkor ment vissza az épületbe, miután
a férfi elhajtott.
- Megnézem a Fordját - szólt Pike. - Benézel, vagy én menjek?
- Majd én.
Elıbbre gurultunk, majd bekanyarodva a fal mellé megálltunk a
Schlitz felirat alatt, és bementem az épületbe. A bár végében hat
doboz Lone Star volt egymásra tornyozva, a nı pedig egy vékony,
spanyol fickót nézett összevont szemöldökkel, aki a pult mögé
próbálta beráncigálni a rekeszeket. Nyolc vagy kilenc kisebb kerek
asztal volt szétszórva a helyiségben, rajtuk felfordított székek, a terem
hátsó falánál pedig egy Rockola wurlitzer állt a „MOSDÓK" feliratú
ajtó mellett.
A zenegép mellé egy vizesvödröt helyeztek, a hátsó ajtót pedig
nyitva hagyták szellıztetés végett. A nı rám nézett.
- Bocsi, édeske! Zárva vagyunk - mondta.
- Reméltem, hogy itt lesz az egyik haver. Mikor nyitnak?
- Öt körül, esetleg kicsit késıbb. Kit keresel? - Lezserül rám
mosolygott. Olyan negyvenöt körüli lehetett, de idısebbnek látszott.
Petyhüdt bıre a mosolytól kisimult. A spanyol fickó megállt munka
közben, hogy bennünket figyeljen.
- Ó, csak egy barátomat. - Mr. Titokzatos.
- Mi az, titkolózol, édes? Én itt vagyok állandóan. - Miközben
beszélt, észrevette a spanyol pasast, és rászólt: - Ne bámészkodj itt, az
Isten áldjon meg! Vidd ezt a sok szart innen! Endelay!22 - A spanyol
bosszúsan visszafordult a munkájához. Nem voltam biztos benne,
hogy értette, mit mondanak neki, de azt tudta, hogy letolást kapott. A
nı undorodva intett utána. - Ezek a spanyolok megérik a pénzüket.
Egy jó néger bármikor felér akár kettıvel is.
- A srácot LeRoy Bennettnek hívják - mondtam -, azt hallottam, itt
megtalálom.
22
Endelay!: Semmirekellő! (sp.-fr.)
Abbahagyta a mosolygást, és visszahúzódott a bárpult mögé. Ezt a
fajta viselkedést alkalmazhatja azokkal az idısebb vendégekkel
szemben, akik már legurítottak egy-két tucat sört a torkukon.
- Ó, igen. LeRoy mindig itt lóg. Hagyhat neki üzenetet, ha akar.
- Inkább nem. Épp Biloxiba tartok, majd beugrom visszafelé jövet.
Visszamentem a kocsihoz, és bemásztam Pike mellé.
- Ötkor nyitnak. Bennett állandóan itt van.
- Ki hibáztathatná érte?
Vagy másfél mérföldet haladtunk még az úton, azután
megfordultunk és visszaindultunk. A horgászbolttól száz yardnyira
leálltam az út szélén; Pike kiugrott a zsákjával, és bevette magát a fák
közé. Továbbhajtottam még vagy négyszáz yardot, amíg rá nem
találtam egy murvás-tızeges útra, amely keresztülvezetett egy
pallókból kirakott hídon, és ott én is kiszálltam. Bezártam a kocsit és
visszasiettem a bolthoz. Mire odaértem, Pike már bent volt, és
berendezkedett: az ablakon át, egy tisztára törölt folton keresztül
figyelte a szemközti sörözıt.
A Bayou Lounge ugyan tényleg ötkor nyitott, de hatig semmi
mozgást nem észleltünk. Akkor is csak egy csoport fiatal, baseball
sapkás, barnára cserzett bırő srác érkezett. Úgy tőnt, most végeztek a
munkával, és még szívesen leküldenének pár pohárral, mielıtt
hazamennek. Kilenc perccel hét elıtt valaki benyomta a Rockolát;
Doug Kershaw egyik francia dala szőrıdött ki bentrıl.
Pike-kal készítettünk néhány szendvicset, diétás kólát szo-
pogattunk, és figyeltük a ki-be járkáló embereket, de sem Milt
Rossier, sem LeRoy Bennett, de még René LaBorde sem tőnt fel
közöttük. Ha folyt is valami törvényellenes, mi nem vettük észre.
A bolt üreges cementtömbökbıl épült; belül csak egy pultot,
néhány üresen tátongó polcot és a betonpadlót találtuk. Letelepedtünk
a földre szétszórt furnérlemezek darabjai és néhány zsáknyi
patkányürülék közé. Vastag rétegben borított mindent az évek óta
gyülemlı por, és az egész helyiséget betöltötte a penészgomba szaga.
- Gondolj bele, Joe: másoknak nyakkendıt kell hordaniuk, és
lyukkártyát dugdosnak a blokkoló órába.
Pike nem válaszolt.
Este nyolc tizenötkor már hét kocsi állt a kagylóhéjjal felszórt
parkolóban, és vagy tucatnyian tartózkodtak a sörözıben, de sem Milt
Rossier, sem LeRoy Bennett nem volt közöttük. Pike keveset beszélt,
és semmi rendkívüli dolog nem akadt megfigyelés közben, így azon
kaptam magam, hogy Lucyre gondolok. Elmerengtem, vajon mit
csinálhat most; láttam az irodájában, láttam a nappali kanapéján ülve,
és láttam, ahogy Bent magához ölelve nézik a Star Treket. Egy idı
után belefáradtam a képek felidézésébe, és megpróbáltam nem
gondolkodni, de ekkor az jutott eszembe, hogy mindjárt átmegyek a
Bayou-ba, és felhívom a nyilvános fülkébıl. Persze ha megteszem, az
öreg Milt és LeRoy biztosan éppen akkor fognak besétálni az ajtón.
Murphy törvénye.
- Belefeledkeztél - szólalt meg Pike.
- Mirıl beszélsz?
- Miss Chenier-rıl. Rámeredtem. Talán gondolatolvasó?
- Élvezzük egymás társaságát. Bólintott.
- Én kedvelem ıt, ı kedvel engem. Sem több, sem kevesebb.
Újra bólintott.
Kilenc tizenötkor elment két kocsi, és tízre már egészen üres volt a
parkoló, kivéve a kék Ford Rangért.
- Ez a hely valóságos aranybánya - jegyezte meg Pike. Húsz
perccel tizenegy elıtt egy elnyőtt Mercury furgon zötyögött be, és
járó motorral várakozott. Az apró termető spanyol férfi és egy spanyol
nı, akit korábban nem láttam, beszálltak, és a kocsi tovanyikorgott. A
nı egy barna zöldséges tasakhoz hasonló valamit cipelt.
- Egy latin fickó vezet - mondta Pike. Erıltettem a szemem, de
nem tudtam kivenni.
- Joe, te nem furcsállod, hogy milyen sok latin népség mászkál
errefelé délen, a mocsarak vidékén? Pike vállat vont.
Tizenegy tízkor a Bayou Lounge elsötétült, és a boltot vezetı nı a
Fordjába ülve elhajtott. Pike-kal összeszedtük a holminkat,
felsétáltunk az autóig, majd a motelba hajtottunk. Fel akartam hívni
Lucyt, de már majdnem éjfél volt, és valószínőleg felébresztettem
volna - vagy ha nem ıt, akkor Bent.
Az utolsó dolog, amire emlékszem errıl az éjszakáról, Lucy
nevetése, bırének illata, és a hiánya miatti mély üresség volt.
26
23
bateua: ejtsd: "bátó"; csónak (fr.)
bizonyos események - mégpedig igencsak hirtelen -, melyek ıt is
érinthetik.
- Már ettünk, de Joe-val átjöhetnétek a desszertre, és akkor
megbeszéljük.
Mondtam neki, hogy az nagyon jó lenne, majd lezuhanyoztam,
átöltöztem és bekopogtam Pike ajtaján. Nem válaszolt, így
benyitottam, gondoltam a tus alatt áll. De nem volt ott. A
fürdıszobatükör csupa pára volt a vízgıztıl, de a kádról az összes
nedvességet felitatták, és a nedves törülközık összehajtva lógtak a
tartókarokon. A szoba makulátlan volt, az ágytakaró katonásan
behajtogatva, a magazinok egymásra igazítva az ablak melletti
asztalkán, a fotelben pedig egy hátradılı ember lenyomata. Az
egyetlen jele annak, hogy itt járt, az az oliva-zöld taktikai mellény a
beépített szekrény padlóján. Össze volt cipzározva, és lezárva
temperált fém Master Lock lakattal. Néha megleled ıt, néha nem. Az
eltőnés Pike-os, semmi kétség.
Nyolc elıtt tíz perccel Lucy olyan meleg mosollyal engedett be a
házba, mint ahogy a nap ragyog a főre telepedett harmatcseppeken.
- Szia - köszöntem.
Visszasziázott. Az Önmegtartóztatás ura és úrnıje.
Jodi Taylor mögötte állt az elıtérben, kezében egy pohár
vörösbor; feszülten várakozott. De amilyen könnyő volt Lucyt nézni,
olyan nehéz volt Jodira pillantanom. Nehéz lesz számára, de el kell
neki mondanom.
- Kiderítette, mi folyik itt? - kérdezte.
- Igen. Beszélnünk kell.
Lucy a konyhába terelt bennünket. A hátsó kert lámpái égtek, Ben
meg egy másik kölyök a pekánfa kötelein himbálózott. Egy fekete-
fehér kutya eszeveszetten körözött a fa tövében, farka égnek meredt
jókedvében.
- Van egy kis citromos pite. Iszol kávét?
- Egy sör jobban esne.
Elıvett egy üveg Dixie-t a hőtıbıl, kinyitotta nekem, és át-
nyújtotta. Belekortyoltam. A pite a pulton hevert egy halom
süteményes üvegtányér, villa és textilszalvéta mellett. Két szelet már
hiányzott belıle; a fiúk valószínőleg megették a desszertjüket.
Következtetések levonásában nagy vagyok. Igazi mestere a
mővészetnek.
- Mi baj van? - kérdezte Jodi. - Miért nem szól semmit? Ittam még
egy kis sört, és figyeltem, hogyan vágja fel Lucy egyenlı szeletekre a
süteményt, majd hogyan osztja el ıket a tányérokra.
Jodi megrángatta a karom.
- Miért gondolom, hogy baj van?
- Mert van is. Rossier és egy Donaldo Prima nevő fickó illegális
bevándorlókat hoznak be az országba; a módszer néha mőködik,
máskor nem, de ezzel ık nem sokat törıdnek. - Elmeséltem a
történteket.
Volt valami megnyugvás a beszédben, mintha az emlékek minden
egyes kimondott szóval halványultak volna, elmosva az öreg és a
kislány testének éles körvonalait.
Mihelyt elértem ahhoz a részhez, amikor Donaldo Prima lelıtte az
öreget, Jodi közbevágott:
- Várjon egy kicsit! Ez az ember megölt valakit?
- Igen.
- Maga végignézett egy gyilkosságot? Újra igennel feleltem.
Jodi a borospohárra nézett. Lucy elkapta a pillantását, és újratöltött
neki.
- Nem tudom elhinni. Én színésznı vagyok. Csak énekelek, az
Isten szerelmére! - Megcsóválta a fejét, a srácokat figyelte.
Odakint Ben a kötél tetején lógott, míg a másik fiú himbálta ıt.
Éjjeli lepkék és szentjánosbogarak repkedtek a veranda lámpái körül.
A fekete-fehér kutya boldogan táncolt.
Idebent, a felnıttek gyilkosságokról és az emberi méltóság
lealázásáról beszélgettek. Csak egy újabb nap a középosztálybeliek
Amerikájában.
- Kitalálták, hogyan lehetne segíteni Boudreaux-éknak? - kérdezte
Jodi.
- Nem - ráztam meg a fejem.
- Hogy érti azt, hogy nem? - nézett rám Jodi.
- Azt reméltem, találunk valamit, amivel távol tudjuk tartani
Rossier-t Boudreaux-ék életétıl, hogy így meg tudják ırizni a
titkukat, de ez nem tőnik járható útnak. Rossier-nek nincs családja
vagy ismert üzleti kapcsolata Donaldo Prímán kívül, és az üzleti
vállalkozása pusztán praktikus idıtöltés. Mint a legtöbb
bőncselekmény, ez is készpénzes üzlet, és Rossier óvatosan mossa át
az egészet a rákfarm segítségével. Mindenre van válasza, és nem függ
senkitıl. Biztonságban van.
- Mégis, kell lennie valaminek - erısködött Jodi.
- Megölhetjük vagy elkaphatjuk.
- Á, ez baromság - legyintett.
- Príma egy másik coyote-nak, Frank Escobarnak dolgozott. Prima
egyedül akart beszállni az üzletbe, de szüksége volt egy megbízható
és biztonságos útra, melyen keresztül be tudja hozni az embereket a
partoktól. Ez volt Rossier. Rossier nélkül Prima kiesik az üzletbıl.
Escobarnak viszont nagyon jól jönne, ha Prima kikerülne a képbıl. Ha
Escobar rájönne, hogyan kaphatja el Rossier-t és Prímát, azzal
valószínőleg megoldaná a mi problémánkat is.
Lucy nem mozdult. Mindkét kezét a pulton nyugtatta.
- Te most egy gyilkosság elıkészítésérıl beszélsz.
- Én arról beszélek, hogy megosztunk némi információt Frank
Escobarral, aztán hagyjuk szépen a maguk módján lezajlani a
dolgokat.
Jodi összefonta, majd rögtön le is eresztette a karját.
- Komolyan beszél?
Ben és a barátja izzadságban fürödve estek be az üvegajtón. Ben
mezítláb volt, térde csupa piszok és főfolt. A másik srác Wolverine
pólót viselt.
- Anya, átmegyek Garyékhez, oké? Szia Elvis!
- Szia Ben! - A másik fiú lehetett Gary. Lucy a mosogató feletti
órára pillantott.
- Szeretném, ha kilencre itthon lennél.
Még be sem fejezte, s a két kölyök már elsprintelt.
- Köszi, anya!
Miután a bejárati ajtó becsapódott, csend borult a házra. Lucy a
mosogatóhoz ment, megtöltött egy poharat vízzel, és megitta. Jodi
csak a fejét csóválta.
- Ez a gyilkosság dolog egy baromság. Nem lehet csak úgy
megölni valakit. És Boudreaux sem tudja letartóztatni. Ha megteszi,
akkor beszélni fog.
-A seriffnek nincs választása. Nem fogom hagyni, hogy mindez
folytatódjon.
Jodi csípıre tette a kezét.
- Mit akar ez jelenteni?
Lucy is visszafordult a mosogatótól.
- Egy öregembert fejbe lıttek, mert Jo-el Boudreaux megijedt egy
harminchat évvel ezelıtti eseménytıl. Ez elfogadhatatlan. - Éreztem,
hogy kidagadnak az erek a nyakamon. - Ha a dolgok továbbra is így
folytatódnak, még több öreget lınek le, és még több kislány hal bele a
hıgutába, és ez még mindig elfogadhatatlan. - A lüktetés felkúszott a
fejbırömbe, a hangom keménynek és távolinak tőnt. - Ezeket
elmondtam Jo-el-nek is, és most tenni kell valamit, még ha az a titok
kiderülésével is jár, mert nem fogom hagyni, hogy még több
öregember vagy kislány haljon meg! - A halántékom már dörömbölt.
Jodi tekintete Lucyre ugrott, majd vissza rám.
- Mit jelent ez? Mit akar csinálni?
- El fogok menni az ügyészségre, és átadok nekik mindent, amit
Rossier-rıl és Prímáról tudok.
Újra Lucyt nézte.
- De Rossier beszélni fog Boudreaux-ékról. - Beszélni fog
Boudreaux-ékról. Mintha csak pletykálkodna.
- Tudom.
Jodi tett egy lépést felém, szeme tágra nyílt.
- De akkor tudni fognak rólam.
- Ezt is tudom. Sajnálom.
Jodi kiment a konyhából az ebédlıbe. Végigszántotta ujjaival a
haját, és figyelte magát a hátsó kertre nézı ablakban. Sötét volt már
odakint, így az üveg visszatükrözte az egész szobát. Már nem
Boudreaux-ékról beszéltünk, hanem róla.
- És a diszkréció? Az érdekeim védelme? Megígérte, emlékszik?
Nem válaszoltam. A szeme véreres volt, könnyektıl csillogott.
Szerettem volna megnyugtatni, és azt mondani neki, minden rendben
lesz, de nem voltam képes hazudni.
- Találkoztam Boudreaux-val reggel. Beszélni fog Edie-vel ma
este, és meglátjuk, hogyan akarják majd folytatni ezt a kis játékot.
İszintén sajnálom, Jodi.
Jodi Taylor kiment. Lucy utána sietett, és hallottam ıket a bejárati
ajtóban beszélgetni, de nem tudtam kivenni a szavaikat.
Rátámaszkodtam a pultra, és a két karom közé meredtem. A
munkapult sima volt, lapos, szürke színő, és valahogy volt mélysége.
Kellemes volt a tapintása. Ráhelyeztem a testsúlyomat, és azon
tőnıdtem, vajon mekkora nyomást bír el. A forró serpenyıkre
gondoltam, melyeket ráhelyeztek, és azon gondolkoztam, vajon hány
serpenyı kerülhet még rá, és milyen forrón, míg végleg meg nem
változik az anyaga.
Lucy egy idı múlva visszatért. Hallottam a lépéseit. Elém állt,
nekitámaszkodott háttal a pultnak, és összefonta a karját.
- Pokolian nézel ki, csıdöröm.
- Kösz.
Mély levegıt vett, úgy folytatta:
- Tudom, hogy voltál Vietnámban, de ezt meg kell kérdeznem.
Öltél már embert a munkád során?
- Igen.
- Követtél el gyilkosságot?
- Nem. Minden esetben veszélyben voltam, vagy megpróbáltam
segíteni olyanokon, akiknek az életét fenyegették.
- Aktívan részt vettél abban, hogy elıidézd ezeket a helyzeteket?
Ezen elgondolkoztam. Túl sok ilyen pillanat volt. Mint szeplık
egy napon dolgozó férfi karján.
- Ahányszor belekeveredsz egy ehhez hasonló eseménybe,
valamekkora kockázatot mindig vállalsz. Mindig eljön az a pillanat,
amikor az ügyet már a rendırségre kell bízni, de ez mindig a kockázat
nagyságától függ. Vajon a rendırség megoldja? Vajon ezzel segítünk
az ügyfélen, vagy csak kárt okozunk neki? Vajon az igazság
érvényesül? Mindig vannak kérdések. De a válaszok nem mindig
egyértelmőek, és gyakran nem lehet tudni, mi van még a tényeken túl.
- Az adott pillanatban pedig bíznod kell magadban - fújta ki a
levegıt.
- Igen - feleltem. - Mindig.
Másodpercekig nem szólt semmit, majd oldalra fordult, és
megsimogatta a hajam.
- Legalább te becsületes vagy.
- Teljes mértékben. - Megpróbáltam mosolyogni, de nem igazán
ment.
- Vannak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban.
- Tudom.
- A törvénykezés legfıbb feladata megfogalmazni és megvédeni
az igazságot. Ha mindenki önkényesen definiálná az igazságot, akkor
a törvénykezés megszőnne létezni, és vele veszne maga az igazság is.
Nem maradna más, csak anarchia.
- Könnyő mondani.
Ráncolta a homlokát. A humor gyakran akkor fogy el, ha a
legnagyobb szükség volna rá.
- Azért igazad van, természetesen.
- Nem kell megtenned - mondta. - Nyugodtan elsétálhatsz, vagy
egyedül is cselekedhetsz, és elmehetsz az ügyészségre, hogy átadd
mindazt, amit Rossier-rıl tudsz. De ez nem kötelezı. Látom, hogy
foglalkoztat az ügy, nem tudsz csak úgy kiszállni belıle.
Ránéztem, megpróbáltam felvázolni neki, mit érzek.
- Segítek az embereknek. Dolgozom a problémáikon, és
igyekszem azon keretek között maradni, melyekben megegyeztünk, és
azokon belül szállítani a végeredményt is. A bizalmuk szent és
sérthetetlen számomra. Érted?
- Azon keresztül határozod meg magad, amit az ügyfeleidnek
szolgáltatsz.
- Ha úgy vesszük, igen.
- És soha nem sérted meg ez a bizalmat, vagy a szolgáltatás
feltételeit.
Megráztam a fejem.
- De most azt gondolod, hogy az igazság, amelyet keresel, túlnıtt
az ügyfeleden.
- Igen. - Fátyolos volt a hangom.
Lucy szembefordított magával, megfogta mindkét bicep-szemet,
és felnézett rám. Figyeltem, ahogy pillantása végigpásztázza arcom és
fejem legapróbb részleteit, fülemet, a hajamat. Tekintete lejjebb
kúszott a mellkasomra, talán a gombjaimra vagy az ingein
győrıdésire, mintha a válasz, amelyet keres, benne lett volna a ruhám
anyagában. Végül behunyta a szemét és hozzám bújt.
- Te jó ember vagy, Elvis. Nagyon jó ember.
Kiment a konyhai telefonhoz, beütötte a gyorshívó gombot, és
megkért valakit, hogy Ben ott maradhasson éjszakára. Azt mondta,
reggel iskola elıtt átmenne érte. A túlsó oldalon lévı valaki
egyetértett, mire Lucy megköszönte, és lerakta a kagylót. Visszajött
hozzám, megfogta a kezem. Olyan szelíden mosolygott rám, mint
még soha.
- Hallottad?
- Igen.
- Bejössz velem a hálószobába?
- Gondolkodhatom rajta?
Még szélesebben elmosolyodott, és megszorította a kezem.
- Oké, rendben.
Belém karolt, és bevezetett a hálóba, de ezen az éjszakán
másképpen szerettük egymást. Ruhástól feküdtünk az ágyán, és
öleltük egymást hajnalig.
31
A haiti férfi egy francia fánkos bolt elıtt várt bennünket a Francia
Negyed északi határán futó South Rampart Streeten. Egy hosszú
pillanatig csak néztünk egymás szemébe, majd elindult anélkül, hogy
megvárt volna minket. Nyugatnak indultunk a Canal felé, majd
délnek; néhány sarokkal odébb Pike odasúgta:
- A túlsó oldalon, féltömbnyire mögöttünk. Visszapillantottam, és
megláttam a Ray Ben szemüveges fickót.
- Óvintézkedések - bólintottam.
- Éberek - válaszolt Pike.
Ramon del Reyo egy Yellow Cab anyósülésén várt bennünket,
nem messze Carondelet-tıl, ahol a régi, zöld villamos fordulója van
Saint Charlesból a Garden District felé. A taxin égett a „foglalt"
jelzés. A haiti kinyitotta nekünk a hátsó ajtót, azután beült a kormány
mögé. Nem indította be a motort. Ramon rámosolygott Pike-ra.
- Nocsak. Tehát ezúttal velünk tart, senor.
-Akárcsak az elızı alkalommal. - Pike félrebillentette a fejét. -
Napszemüveges fickó a túloldalon. Egy másik balra, a konflis mellett.
A mesterlövészt nem szúrtam ki.
Ramon enyhén vállat vont.
- De tudja, hogy ott van. A puskás férfi mindig ott van, érti?
Pike szája rándult egyet.
- Ki tudom vonni Donaldo Primát és Frank Escobart a for-
galomból - kezdtem. - Mennyire akarja, hogy ez megtörténjen?
A haiti hátrafordulva rám nézett, de Ramon nem mozdult.
- Tudom, Prima hogyan juttatja be az embereket az országba, és
van egy körzeti seriffem, aki segít megoldani az ügyet.
Del Reyo megnedvesítette az ajkát.
- Ez az államügyészi hivatalra tartozik.
- Az emberem elkapja ıket, és összeszedi a bizonyítékokat. Az
ügyészség jöhet a tények után, ha már minden apróság el van simítva,
és cáfolhatatlanok a bizonyítékok. - Közelebb hajoltam hozzá. -
Egyszerő a képlet. Az emberem csak tisztára akarja mosni magát az
ügyben.
A haiti del Reyóra nézett.
- Itt ennél többrıl van szó, barátom.
- Igen - válaszoltam. - De nem fogom elmondani önnek. Nem
felelt semmit.
- Csak annyit kell tudnia, hogy ha nem cseszünk el semmit,
Escobar és Prima örökre eltőnik.
A haiti mondott valamit spanyolul, azonban del Reyo nem reagált.
A haiti újra elmondta, erre Ramon kissé ingerülten felcsattant.
- Mit akar pontosan? - nézett rám gyanakvóan.
- Üzletet akarok összehozni Escobarral. Ez azt jelenti, hogy
tudnom kell pár dolgot a coyote bizniszrıl. Tudnom kell, mennyibe
kerül, mennyit kell az embereknek fizetniük, hogyan dolgozik
Escobar, és hogyan Prima. Azt akarom, hogy Escobar azt higgye, én
is benne vagyok az üzletben. Megpróbálok ajánlatot tenni neki, de
ehhez tudnom kell, mit beszélek. Ha nincs meg Escobar, akkor nem
tudjuk összehozni.
- Maga megbolondult - nevetett fel Ramon.
- Szerintem magának van embere Escobarnál. Azt hiszem, így
tudja rajta tartani a szemét. Segítsen beépülni, Ramon! Gyerünk, ne
vacakoljon!
A haiti még mondott valamit, amire del Reyo ezúttal bólintott.
Nem úgy tőnt, mintha ínyére volna ez az egész, de végig fogja
csinálni.
- Miért találkozna magával Frank Escobar?
- Mert győlöli Prímát, és én a kezére tudom játszani. És ha Príma
halálát akarja, azt is megkaphatja.
Ramon rám mosolygott.
- Nem sikerült azonosítanunk az öreget, Ramon. Szükségem volna
a fényképre.
Még vigyorgott egy darabig, aztán megrázta a fejét. Kiszállt a
taxiból, és megindult délnek a Canalon. Közel egy órát volt távol, és
amikor visszatért, vele tartott egy ázsiai fickó is. Az ázsiai vékony
volt, és sötét bırő; talán kambodzsai lehetett. Behajolt a kocsiba, hogy
megnézzen engem és Pike-ot, majd mindketten arrébb léptek az
autótól beszélgetni. Körülbelül tíz perc múlva a kambodzsai távozott,
Ramon pedig visszaült mellénk.
Majdnem egy fél órát töltött velünk; vázolta Escobar helyzetét,
majd Prímáét. Elmesélte, mennyit kér el egy Escobar kaliberő pasas
azért, hogy becsempésszen valakit az országba, és egy Prima-féle
mennyiért használhatja Milt Rossier szivattyúállomását. Minden adat
koponyánként volt értendı. Escobar ennyit kér el fejenként, hogy
bejuttasson valakit. Prima ennyit fizet fejenként Rossier vízi útjáért.
Mintha szarvasmarhákról beszélgettünk volna. Vagy valamirıl, ami
kevesebbet ér az embernél.
Del Reyo a kezembe nyomott egy papírszeletet, rajta egy
telefonszámmal.
- Van egy jó pozícióban lévı emberünk Escobarnál. İ elintézi a
találkozót. Ha referenciára volna szükségük, hívassa fel velük ezt a
számot.
Eltettem anélkül, hogy megnéztem volna.
- Most magukra hagyom önöket. Jesus majd elviszi magukat. - Azt
hiszem, a haiti volt Jesus. - Kiteszi önöket, távozik, és onnantól
egyedül maradnak. Ha valami történik, nem tudunk önöknek segíteni.
Megértette?
- Hogyne.
Ramon del Reyo több szót nem ejtett; elsétált anélkül, hogy
visszanézett volna ránk. Semmi „majd találkozunk", semmi „sok
szerencsét", semmi „kéz- és lábtörést". Talán tudott valamit, amit mi
nem.
Északnak hajtottunk a városon a Pontrchartain-tó felé, és
hamarosan kiértünk az üzleti negyedbıl. Keskeny utcákon autóztunk
egy lakónegyedben, ahol az utat magas járda, dús tölgy-, banán- és
magnóliafák szegélyezték, a teraszokon pedig idıs emberek
ücsörögtek hintaszékükben. Úgy tőnt, mintha csak körbe-körbe
kocsikáznánk, itt-ott szemlélıdve, céltalanul múlatva az idıt. Holtidı.
A levegı forró volt, párás és olajszagú, mint egy alsóosztálybeli
konyhában; a taxiban izzadság és testszag odırje terjengett. Talán
még félelemszag is érzıdött, de igyekeztem nem figyelni erre a
részletre. Elvis Cole, a Rettenthetetlen Detektív. Rápillantottam Pike-
ra, de úgy tőnt, alszik. Kilépett a félelembıl, semmi kétség.
Hamarosan kezdett szépülni a környék: gyönyörő, smaragdzöld
golfpálya mellett haladtunk el, majd a tóhoz értünk. A gátat sőrőn
borították a növények, de gondozott volt. Jesus kanyargott az utcákon,
melyek mentén ezúttal már kész paloták sorakoztak, némelyik fallal
és kapuval védve, de többségük anélkül. Bekanyarodtunk egy
zsákutcába a gáttal szemben, és megálltunk egy elhagyatottnak látszó
kétszintes téglaépület elıtt, melyet elöl, és kétoldalt tölgyek öveztek.
Néhány japán bicikli hevén a füvön, és egy háromkerekő játék
crossmotor állt a kocsibejárón. Le lehetett látni a hátsó kertig, ahol
egy négy autónak elegendı nagyságú garázs állt, mellette egy
medence és egy biliárdterem, de kihaltnak tőnt minden. Jesus
megállította az autót.
- Csak menjenek az ajtóhoz, és kopogtassanak be. Minden el van
rendezve.
- Köszönjük, Jesus.
- Ezúttal hozott fegyvert?
- Ja.
- Helyes - bólintott.
Pike-kal kikászálódtunk a taxiból, Jesus pedig elhajtott. Meglepı,
milyen magányosnak tudod érezni magadat valakinek a háza elıtt.
Ránéztem a bicajokra és a kismotorra.
- Nem semmi ház egy gengszternek. Pike mormogott valamit.
Az ajtó kinyílt, még mielıtt odaértünk volna, és egy attraktív,
sötét hajú nı mosolygott ránk. Ízléses, egyrészes fürdıruhát viselt, és
egy törülközıt, melyet körbetekert a derekán, mint valami szoknyát.
Mezítláb volt, a haja pedig még vizes, mintha éppen most jött volna ki
a medencébıl.
- Maga Mr. Cole? - kérdezte.
- Igen, asszonyom.
Felragyogott az arca, és kezet nyújtott.
- Holly Escobar vagyok. Kérem, fáradjanak beljebb. Frank hátul
van.
Pike kezet nyújtott és bemutatkozott, Holly pedig kifejezte afeletti
örömét, hogy megismerhetett bennünket. Egy apró, ötéves forma
kisfiú vágtatott ki közöttünk, és ráhuppant a motorra, majd
végigberregett a zsákutcában, miközben a szájával motorhangokat
utánzott. Olyan barna volt, mint a dió. Csak egy bı, piros
úszónadrágot viselt. Holly Escobar becsukta az ajtót.
- Jó helyen van kint. Errefelé semmi forgalom nincs.
Végigkísért bennünket a házon, amely úgy nézett ki, mint
bármelyik másik. Fényképek mellett haladtunk el, majd egy nagyon
szép lovastrófea-győjtemény következett (amelyet a nınek
tulajdonítottam); a televízió elıtt két idısebb fiú ült. Végül kiértünk a
világos, otthonos konyhába, ahol egy férfi bı, skótkockás
rövidnadrágban szendvicseket halmozott egy tányérra. Olyan magas
lehetett, mint én, de valamivel fiatalabb. Kidolgozott izmok, olajos
fényő haj és tompa ujjak. Ránk nézett, ahogy beléptünk.
- Ronnie, ez az a két úriember, akiket Frank várt. Kísérd ki ıket
légy szíves, én addig befejezem a szendvicseket. - Ránk mosolygott. -
Mindenki hátul van.
Ronnie kivezetett bennünket néhány üvegajtón keresztül. Hárman
ültek a medence melletti kerek asztalnál, iszogattak. Az egyik
napozóágyon egy nı sütkérezett. Akárcsak Holly, ı is egyrészes
fürdıruhát viselt; talán valamelyik férfi felesége lehetett. Nem voltak
örömlányok a házban. Ketten bı inget viseltek a sortjuk felett, talán
hogy elrejtsék a fegyvereiket, de a harmadikon csak rövidnadrág volt.
- Frank? - szólt Ronnie.
Frank Escobar volt az ing nélküli. Alacsony, széles testalkatú férfi
volt, talán az ötvenes éveinek elején járhatott, erıteljes, vaskos
tagokkal. Haja a feje tetején már sávokban ıszült, dús mellkasszırzete
pedig szürke bundára emlékeztetett. Felnézett, ahogy megszólították,
majd felállt, amikor meglátott bennünket.
-Ó, igen. Hé, jöjjenek a biliárdterembe megbeszélni a dolgokat! -
Próbálta palástolni enyhe akcentusát. Magával hozott egy kisebb
poharat is. - Gin-tonikozunk. Kérnek maguk is, fiúk? - A bandavezér,
mint vendéglátó.
- Nem, köszönjük.
- Jöjjenek, itt nyugodtan beszélgethetünk. Megingott, ahogy
felállt, de az egyik bı inges fickó elkapta esés közben. A nap kellıs
közepén már pityókás. A bandavezér, mint részeg.
Betömörültünk a biliárdterembe. Pool-asztal. Bár. Néhány
nyerıautomata és videójáték. Egy életnagyságú portré Frank
Escobarról még a régi idıkbıl, irodista öltönyben, valahonnan Közép-
Amerika betondzsungelébıl, rövidre nyírt hajjal, haramiabajusszal.
Az igazi Frank lezöttyent egy magas székre, majd intett Ronnie-nak.
- Átnézted a fiúkat? Nézzük csak, mit hoztak. Kitártam a karom.
- A jobb csípımnél van.
Ronnie kivette a fegyveremet, azután gyors mozdulatokkal
megmotozott. Miután elkészült, Pike-hoz lépett, de ı rászólt:
- Nem.
Frank Escobar összevonta a szemöldökét.
- Mi az, hogy nem? - kérdezte.
Pike kitartotta a tenyerét, hogy távolt tartsa Ronnie-t.
- Ha azt akarják, hogy kint várakozzam, rendben van. De nem fog
hozzám érni, és nem válok meg a fegyveremtıl.
Escobar megdörzsölte a szemét.
- Mi a szar. - Befejezte a vakarózást. - Ha meg akarja tartani a
fegyverét, hát legyen. Csinálhatjuk másképpen is. - Ezzel benyúlt az
egyik szék alá, elıvett egy kisebb .380-as Berettát, és célba vette vele
a fejemet. - Tartsa meg a kibaszott fegyverét. Akkor így fogjuk nyélbe
ütni. - Intett az ingesnek. - Leon, maradj rajta a fickón, rendben? Ez a
szarjankó meg akarja tartani a fegyverét. - Leon elvette a .380-ast, és
rám szegezte; Frank közben metszıen nézte Pike-ot. - Ez megvolt.
Most már boldog a csúzlijával?
Pike bólintott. Az én barátom.
- Oké - nézett rám újra Escobar. - Mit tudnak felajánlani?
- Donaldo Primát.
Escobar bal szemével hunyorgott, már nem tőnt ittasnak. Most
ugyanolyan veszélyesnek látszott, mint az életnagyságú képen.
- Mit tudnak Prímáról?
- Tudom, hogyan csempészi be az embereket, Frank. Egy
barátommal dolgozik. A barátom készíti elı a szállítást és a helyszínt,
de a pénz nem ott van.
- Ki a barátja?
- A fickó neve Rossier. Övé a föld és a víz. Nagyon biztonságos az
áru leadására. Prima megkörnyékezte, és üzletet kötöttek, de most már
elégedetlenek vagyunk. Ugye tudja, mire gondolok?
- Mennyit kap? - kérdezte.
- Egy ezrest darabonként. Escobar felnevetett.
- Micsoda faszság! - Pont, ahogy del Reyo megmondta.
- Mi is így gondoljuk.
- Miért nem egyedül vágott bele a barátja?
- Primáé az áru, Frank. Magához hasonlóan. Kétezer darabonként,
és Prima kiütve. Folyamatosan jönnek be az embereink, és növelni
akarjuk a bevételt.
- Csak ennyi? Ilyen egyszerő?
- Ahogy mondja.
Megnedvesítette az ajkát, gondolkozott. Ivott egy kis gin-tonikot.
Egy csepp leszaladt a szája sarkából az állára.
- Prima - mormolta.
- Így van, Frank. Ha át akarja gondolni, és körbekérdezısködni
egy kicsit, rendben van. Kábé hat hónapja üzletelünk Prímával.
Minden szállítmánykor személyesen hozza el a pénzt. Csak ennyi. -
Neki adom Primát. Tessék, vigyed.
Frank Escobar beleegyezıen bólintott.
- Gondolja át, Frank. Ha találkozni akar velem, itt vagyok a Baton
Rouge-i Riverfront szállodában. Ha ad egy számot, akár fel is
hívhatom, nem gond. - Kitártam a karom. - Amit csak akar. Amit mi
akarunk, az két rongy koponyánként.
Holly Escobar belépett a napról egy tálca szendviccsel, gyönyörő
mosollyal az arcán.
- Fiúk, kérnek pár szendvicset? - Megdermedt az ajtóban, mert
meglátta, hogy a bı inges fickó rám szegezi a fegyvert; mosolya
tovaillant. - Frank?
A fickó leeresztette a .380-ast.
Frank Escobar kezébıl kicsúszott a pohár. Elvörösödött, mint egy
túlsütött máj, és felpattant a székérıl.
- Nem megmondtam, hogy ne zavarj?!
A nı egy lépést hátrált, megpróbálta újra magára ölteni mosolyát,
de befelhızte a félelem az arcát.
- Sajnálom, Frank... kint várok. Az inges pasas felhörrent:
- Ó, a picsába!
Frank Escobar a feleségéhez sietett, és visszarángatta a bi-
liárdterembe. A nagy mőanyag tálca a szendvicsekkel kiborult,
tartalma lehullott a biliárdasztalra, és kigurult a teraszra. Holly
felsikoltott az erıs szorítástól.
- Ez fáj! - kiáltotta, mire kapott két pofont a férjétıl. Az elsıt
balról adta, tenyérrel, a másodikat jobbról, kézfejjel. Holly az oldalára
esett, keresztül az ajtón, ki a teraszra. A nı és a férfi a medencénél
felálltak.
Éreztem, ahogy Pike megmozdul mellettem, de amilyen gyorsan
elkezdıdött a mozdulat, olyan hirtelen félbe is szakadt. Escobar talpra
állította zokogó feleségét.
- Végig fogsz hallgatni, Holly. Meg fogod jegyezni azt, amit
mondok, rendben? Soha ne gyere be így többet! - Megborzolta a
haját, felitatgatta a könnyeket, de az egésszel csak azt érte el, hogy
jobban elmaszatolta a vért. - Jézusom, nézd meg, mit csináltál velem!
Hozd rendbe az arcodat, rendben?
Holly Escobar elfutott a ház felé, míg Frank a nadrágjába törölte
véres kezét.
- Menj utána, Ronnie. Nézd meg, minden rendben van-e vele.
Ronnie Mrs. Frank Escobar után loholt. A kinti fickó aggódva
nézett.
- Minden rendben, Frank? - Mintha Frank volna az, aki vérzik.
- Jól vagyok. Jól vagyok. - Felkapta a poharát, és szinte már
zavartnak látszott. - Jézus. Kibaszott, ostoba nık. - Ránk nézett, és
valamit megláthatott Pike arcán. Vagy az enyémen. - Mi van? -
kérdezte megjátszott keménységgel. Megint elvörösödött.
Pike szája megrándult.
Escobar még egy pár másodpercig Pike-ra meredt, aztán
elbocsátóan legyintett egyet.
- Gondolkozni fogok rajta, rendben? Tudom, hol érhetem el
magukat - Mintegy mellékesen odaszólt az inges pasasnak. - Hívj a
srácoknak egy taxit, oké? Jézus, innom kell még egyet.
Kiballagott a kerek asztalhoz, felkapta valakinek a poharát, és
felhajtotta. Nincs is jobb egy gin-toniknál a feszültség levezetésére.
Elgondolkodva figyeltem.
Az inges fickó közölte, hogy kihívta a taxit, és odakint várhatunk
a ház elıtt. Azt mondta, ha Frank hívja, nem szokott sokáig tartani,
míg ideér. Felajánlott egy kis szendvicset is. Pike visszaszólt neki,
hogy dugja fel magának.
Elhaladtunk a medence mellett, majd lesétáltunk a kocsibejárón az
utcára. A kisfiú körbe-körbe brummogott a kismotoron, fel az egyik
kocsifelhajtón, majd végig a járda mentén, aztán a következın le az
utcára. Boldog, energikus kölyöknek tőnt.
Pike-kal megálltunk figyelni ıt.
- Szégyen lenne kinyírni az öregét - mondta Pike. Nem
válaszoltam.
- Vagy talán mégsem volna akkora bőn.
33
Sem Saint Gábrielen kívül, sem Livonia után nem tudtunk igazán
gyorsan haladni, mégis, alig öt óra után hajtottunk át Milt Rossier
farmjának kapuja alatt. A forróság kezdett enyhülni, túl voltunk a nap
legnehezebben elviselhetı szakaszán. A tavaknál dolgozó emberek az
elıkészítı épületek felé vánszorogtak, míg az ott dolgozó nık az
autójukhoz igyekeztek. Mőszakzárás. Mindenki valami fásult
közönnyel mozgott, mintha egész nap halálra dolgozták volna
magukat Milt Rossi-er-ért, majd otthon további hajsza várna rájuk.
Nem hasonlított ahhoz, amikor cserben hagy a tested a fáradtság
miatt; olyan volt, mint amikor elhagy a lelkesedés, és napról napra
elvész a remény, csak a nagy semmit hagyva maga után, ugyanakkor
tisztában vagy vele, hogy a következı napon ugyanez vár rád.
Ugyanez vár Holly Escobarra is néhány év múlva.
Túlhajtottunk az elıkészítı raktárakon, mintha régi ismerısök
lennénk, majd a ház felé vettük az irányt. A hazafelé tartó asszonyok
nem figyeltek fel ránk, vagy ha igen, nem törıdtek velünk. Nem
mintha nagy betőkkel írtuk volna ki a kocsi oldalára: AZ
ELLENSÉG.
- Könnyen megy - jegyezte meg Pike.
- Mit vártál, bunkereket?
A raktárak között rá lehetett látni a fıépületre és Milt Rossier apró
alakjára, amint a terasz alacsony bútorainak egyikén ücsörgött,
természetesen a napfénytıl védı kalapjában. René LaBorde kint állt a
tavak között, a sima vízfelszínt bámulta, de nem vett észre bennünket.
LeRoy Bennett éppen kilépett az elıkészítıbıl az egyik vékony
munkafelügyelıvel, amikor elhaladtunk mellettük. Kiáltott valamit,
majd utánunk eredt. Egész jó kis futás várt rá. A Polarája a ház mellett
parkolt.
Vagy negyed mérföldet haladtunk még, mire elértük a házat; az
autót a kocsifelhajtón hagytuk, LeRoy Polarája mellett. A ház egészen
üresnek tőnt, kivéve a súlyos, fekete nıt, akit a nappaliban láttunk, és
Milt Rossier-t, hátul a teraszon. Éppen meg akartuk kerülni a házat, de
az oldalában találkoztunk Milttel, aki elıreigyekezett megnézni, kik
vagyunk. Overallt és széles kalapot viselt, kezében egy pohár jeges
teát szorongatott.
- Hello, Milt! - köszöntöttem. - Emlékszik rám? Rossier
hátrahıkölt picit, nyilvánvalóan meglepıdött.
Megismert, de Pike-ot még sosem látta, majd amikor Joe elıhúzta
a .357-esét, és megmutatta az öregnek, még jobban elcsodálkozott.
- Mi a szent szar!
- Menjünk hátra a teraszra. Ott kényelmesebb - mondta Pike.
Rossier rám nézett.
- Hagytuk elfutni. Azt hittem, elment.
- Mindenki ezt szokta hinni, Milt, és mindig tévednek - feleltem.
- A teraszra - szólt közbe Pike.
LeRoy közben odakiabált Renének, hogy húzza a belét a házhoz.
René felénk nézett, de nem lehetett tudni, hogy mit látott, vagy mire
gondolt.
Rossier összeráncolta a homlokát, ahogy Pike fegyverére nézett,
majd megindultunk hátra a teraszra.
- Üljön le, Milt - mondtam. - Van egy üzleti ajánlatunk. Rossier
belenehezedett az egyik alacsony, fehér székbe. Pike leeresztette a
fegyvert.
- Valaki elkapta az öreg Jimmie Rayt - szólalt meg Rossier. -
Mondtam magának, hogy zárja le az ügyet azzal a kislánnyal, és így is
tett. Azt hittem, lerendeztük a dolgot. - Megpróbált rám nézni, de
folyamatosan rajta tartotta a szemét Pike-on és a fegyveren. Ideges.
- Nem ilyen jellegő az üzlet, Milt - mosolyogtam rá. LeRoy apró,
fehér törpének tőnt a tavak között, keze-lába kapálózott, miközben
futott felénk. Végre LaBorde is célba vett minket; suta lábain
esetlenül botorkált, akár a Frankenstein szörny.
- Milt, íme az ajánlatom. Donaldo Prima átveri magát, mi viszont
meg tudjuk duplázni a pénzét.
Mihelyt megemlítettem Prima nevét, az öreg arca megnyúlt.
Megpróbálta lerakni az asztalra a jeges teát, de elvétette, így a pohár
szilánkokra lört a padlón. Mint Escobarnál. Talán a pocsék szem-kéz
koordináció együtt jár a bőnözıi léttel.
- Fogalmam sincs, mirıl beszél. Ránéztem Pike-ra.
- Ember, ezek a fickók mindig a legjobb szöveggel állnak elı. Mit
szólsz hozzá, Joe?
Pike nem mozdult. LeRoy közeledett, ıt figyelte. René még
mindig a tavaknál járt, de teljes gızzel felénk tartott. Le mertem volna
fogadni, Pike azt fontolgatja, lelıje-e.
- Donaldóval illegális bevándorlókat hoznak fel a folyón a
mocsaras területeken keresztül, amelyek a maga bérleményében
vannak. Donaldo csinálja az üzletet lent délen, és megegyezik az
emberekkel, míg maga biztosítja a partok közötti transzportot és a
helyszínt, ahol bejöhetnek az országba.
Rossier tiltakozóan legyintett a kezével. Kezdett pánikba esni, és
megpróbált felemelkedni a székbıl.
- Errıl nem tudok semmit. Nem tudom, mi a pokolról zagyvál
maga itt.
Pike odahajolt, és visszanyomta az ülésre. Rossier ráütött Pike
kezére, mint ahogy egy idegesítı szúnyogot csap agyon az ember, de
Pike tenyere erısebb volt. Milt abbahagyta a ha-donászást.
- Nem tudok semmiféle Prímáról, sem errıl az ostoba illegális
bevándorlási szarságról vagy bármi másról. Jobban tennék, ha kurva
gyorsan elhúznák a csíkot, mielıtt hívom a rendırséget! - Úgy
viselkedett, mint egy megsértett öregember.
Felemeltem két ujjamat.
- Két szó, Milt. Frank Escobar.
Befejezte a fröcsögést, a szeme rám fókuszált.
- Escobar ellenırzi a coyote forgalmat az egész New Orle-ans-i
parton, és a kikötık közti régiókban. Alig pár órával ezelıtt jöttünk el
tıle. Prima Escobarnak dolgozott, de most egyedül akart beszállni az
üzletbe magával társulva, és Escobar nem igazán rajong azért, hogy
Prima aláássa a bizniszét. Prímáé a vezetés pillanatnyilag, mivel
aláment az áraknak, és ezt Escobar még kevésbé szereti. Tud követni,
Milt?
Most egészen összeszőkült a szeme.
- És mivel Prima költségei alacsonyak, így maga kevesebbet kap,
érti? Amit maga kap, az egy ezres darabonként?
Milt most már nem törıdött a tagadással. Ha nálad a pénz, tiéd a
figyelmük, és a pénz most nálunk volt.
- Frank két lepedıt ad minden darabért, Milt. Megduplázza a
pénzét. Ha elintéz minden héten egy szállítmányt átlagosan harminc
emberrel, akkor az harmincezer hetente, és százhúsz havonta Mr.
Prímával. De Frank ezt megduplázza. A harmincból hatvan lesz. Az
egy-húszból pedig kettıszáznegyvenezer minden hónapban, csak
Escobarral kell üzletet kötnie, és ejtenie Primát. Most már ugyanarról
beszélünk, Milt?
Bennett beesett a verandára; kifulladt, alig állt a lábán. Meglátta
Pike kezében a fegyvert, és benyúlt az ingébe, hogy elıvegye a
sajátját. Pike ütése az arcát érte. Bennett összeesett, Pike pedig
lehajolt, és lefegyverezte.
- A kis heves - jegyezte meg.
Rossier elgondolkodva meredt LeRoyra.
- Tökfilkókkal vagyok körülvéve. Halványan megvontam a
vállam.
Rossier megcsóválta a fejét, és visszahelyezkedett az alacsony
karosszékbe.
- Nos, azt hiszem, maga most az új Jimmie Ray Rebenack, nem
igaz? İ is azt hitte, hogy most aztán megfogta az isten lábát. Nézze
meg, hová jutott.
- Milt, Jimmie Ray és én nem egy bolygóról jöttünk. Ezt ne
felejtse el, és minden rendben lesz.
René fellendült a teraszra, és megállt LeRoy mellett, majd Joe
Pike-ra nézett; hatalmas teste megremegett. Szeme összeszőkült, és
keresztüllépett LeRoy testén. Pike felemelte a Pythont.
- Megölöm.
- René! - üvöltötte Rossier. - Az Isten verjen meg, azonnal állítsd
le magadat, René! - Az öreg arcát elöntötte a vér, úgy tőnt,
pillanatokon belül gutaütést kap.
René zavartan nézett. LeRoy felnyögött, azután oldalra fordult, és
látta, hogy René ıt nézi meredten.
- Ne csak állj ott, te fasz! Segíts felállni!
René úgy kapta fel Bennettet, mintha levegıbıl lenne. LeRoy az
oldalát tapogatva odabicegett az egyik székhez.
- Istentelenül szúr az oldalam a futástól.
- Eddzen - ajánlotta Pike.
- Baszd meg - fortyant fel Bennett. - Egyszer még számolunk,
világos?
- Aha.
- Felejtsétek el az egészet - szólt közbe Rossier. - Most üzletrıl
van szó. - Hozzám fordult. - Maguknak mennyi csurran ebbıl?
- Annyit kapunk, amennyit Escobar fizet magának az elsı
szállítmányért. Mondjuk hatvanezret. - Nagyot hazudni egyszerőbb.
- Lófaszt.
- Lófaszt, Milt? Én hozom össze az ügyet. Azért tartotta a
kapcsolatot Prímával, mert nem tudott jobbat, miközben ı nevetett a
háta mögött. Vázoltam magának a helyzetet, és tettem egy ajánlatot.
A pénze azonnal megduplázódik, és ezért a szolgáltatásért Joe és
jómagam egy hét teljes bevételét kérjük. Utána minden a magáé. Két
hét alatt elıteremti mindazt, amit Prímától kapott. - Pike felé
fordultam. - Nekem fairnek tőnik. Mit gondolsz, Joe?
- Fair - bólintott Pike.
Lehetett látni, ahogy Rossier végiggondolja az egészet, arra a
pénzre koncentrálva, amelyet a spanyol-amerikaiaktól kap a
helyszínen, amikor kikötnek a hajójukkal. Gyızködte magát. így
válnak be a legjobb blöffök: meggyızik önmagukat.
- Frank Escobar, mi?
- Engedje meg, hogy adjak néhány tanácsot, Milt. Fejenként
kétezer a csúcs, szóval ne kezdjen el azon agyalni, hogy ráveheti
Primát, fizessen magának többet. Franknek arra van szüksége, hogy
kizárólagossága legyen itt, és meg akar majd gyızıdni arról, hogy
Donaldo végleg kiszállt a képbıl. Értjük egymást?
-Aha.
- Frank azt akarja, hogy engedélyezzen még egy szállítmányt
Prímának, csak ezúttal mindannyian kint leszünk a szi-
vattyúállomáson. Prima nem fog tudni Frankról, sem az embereirıl
természetesen, mert ha tudna, akkor nem mutatkozna. Ha feltőnik,
Frank személyesen akar leszámolni vele, érti?
- Ehhez nincs rám szüksége - csóválta a fejét Rossier.
- De igen, Milt, van. Frank azt mondja, hogy ha maga eladja
Primát, akkor ıt is bármikor képes lesz eladni, ezért maguk ketten
odakint megállapodást fognak kötni. Ha nincs megállapodás, nincs
fejenként két lepedı. Kétszáznegyvenezer havonta, Milt. Prima ugyan
nem megy haza, de utána mindenki más boldogan él, míg meg nem
hal.
Milt Rossier elgondolkodott a hallottakon.
Odaadtam neki azt a telefonszámot, amelyet Ramon del Reyótól
kaptam.
-Adok magának egy számot. Hívja fel, ha akarja. Vagy ne. Magán
múlik. Ez nem Escobar lesz, de az egyik embere. Ha érdekli,
ellenırizze, hogy az ajánlat igaz. Ha nem, akkor ugrott a dolog. Maga
választ.
Elvette a cetlit, és megnézte.
- Mi lesz, ha kihagyom magukat a dologból?
- Milt, nem erıdben él. Ha kihagy belıle, magának annyi.
Pike felhúzta a .357-est.
- Igen, értjük - nyögött fel LeRoy.
Rossier egy darabig Pike-ot figyelte, majd rápillantott Bennettre.
LeRoy némileg jobban volt, de bedagadt a szeme, ahol Pike
megütötte. Ez valószínőleg nem tett jót az önbizalmának.
- Gondolkodni fogok rajta. Hogyan érem el magukat? Elmondtam,
hogy hol szálltunk meg Baton Rouge-ban, majd visszaindultunk,
megkerülve a házat. Rossier még utánunk szólt:
- Hé!
Megfordultunk.
- Barátocskám, ha legközelebb újra rám emeli a fegyvert, jobb, ha
használja is.
Rámosolyogtam.
- Milt, ha újra fegyvert fogunk magára, használni fogjuk.
34
Mr. Cole,
Sajnálom, de ígéretem ellenére nem áll módomban visszajuttatni
önnek a fényképet. Az egyik társa azonosította az úriembert, és mint
tudja, ennek megfelelıen jártunk el. Remélem, nem gondol rám
haraggal, amiért kissé túlléptem a megegyezésünk korlátait. Ahogy
Mr. Pike-nak is mondtam, a mesterlövész mindig ott van. Sajnálatos,
hogy a gyermek ismeretlen maradt, de remélhetıleg ezután
kevesebben jutnak majd hasonlóan szomorú sorsra.
VÉGE
*